FÉRFI SZABÓSÁG AVAGY A SZABÓ CSALÁD TÖRTÉNETE [PDF]

Zitiervorschau

SZABÓ LÁSZLÓ

FÉRFI SZABÓSÁG AVAGY A SZABÓ CSALÁD TÖRTÉNETE

Szolnok 2011 1

2

GYARMATTÓL SZOLNOKIG Itt ülök egyedül. Mégsem teljes magányosságban, hiszen feleségemet, ÉVÁt holnap viszik Budakeszire, hogy műtétre előkészítsék és két sógornőm — mindkettő MARI — segítettek a holmik összepakolásában. Közben diadalittasan megjött fiam a kosár kupa-meccsről, amit a MOL nyert meg, s pezsgőt is bontottunk (felét levitte magával). Minden összejött. Ez a mai számla összege. Beszámítva az előző hetek választási történéseit, szomorú hangulatban leledzem. Hazánk, Magyarország jövőjét történészként nézve nem tapsikolok. Itthon vagyok. Nem megy a munka sem. Mégis, ha egyedül maradok, van egy pont, van egy rugaszkodási lehetőség — bár ilyen alkattal s ilyen korban rugaszkodásról, azt követő ugrásról, nem is beszélve a talajfogásról beszélni hasztalan, nem illő, legfeljebb komikus; ha hasra esek, gurulok. Ez a rugaszkodási pont TESTA hatvanéves fennállásának alkalma, amire szeretnék valamit írni, összeállítani. S el is kezdem összeírni az emlékfoszlányokat Fehérgyarmatról, úgy, ahogyan az bennem, mint egy negyedik elemista (mert akkor így mondták) korú gyerekben bennem él, illetve későbbi vissza-visszatérések, családi emlékezések során még kissé tágult vagy

3

megerősödött, gazdagodott. Ezek az emlékfoszlányok családunk, s azon belül is TESTA körül rendeződnek el. Ő a kristályosodási pont, illetve, és, mert én írom, jómagam. Hol is kezdjem el? Kezdem ott, hogy szüleink nem oda valók, mármint Fehérgyarmatra. Édesanyám Beregszászon született 1916ban, de tanító apja állandóan vándorolt a jobb megélhetés reményében. Úgy került Gyarmatra, hogy ESZTI néni Polgári Vendéglőjében — ahol más KÁVÁSSY-lányok is megfordultak — segített, s ezért eltartatott. ESZTI néni minden pártfogoltját férjhez adta, méghozzá akkor jó partinak tekintett fiatalemberhez. MARIKA nénit DR. OLÁH PISTÁhoz (orvos volt), LULÓ nénit DUCHNOVSZKY PISTÁhoz, aki kereskedőként Gyarmat egyik legvagyonosabb emberének számított, édesanyánkat SZABÓ LÁSZLÓhoz, aki közgazdasági egyetemen végezvén a helybeli, maga szervezte bankban volt. A KÁVÁSSYlányoknak a szegénységükön kívül nem volt egyebük, csak szépségük, jóságuk és ügyességük, illetve ESZTI nénijük, aki pártfogolta őket, s gyalogsátánkodott. ESZTI néni egyedül fia nagyari kinősítésében vallott kudarcot, amikor az Amerikából hazatért DÁM BAKÓ lányát vetette el vele, aki azt híresztelte, hogy van egy ládája, ami tele van dollárokkal, de csak halála után bontható fel. Fel is bontották, de nem volt benne semmi. ZSIGA bácsi, a megbukott orvos, akit Nagyarban doktor úrnak tituláltak, csak röhögött, ESZTI nénit pedig majd megütötte a guta. Hogy a környékről és a gutáról szóljak, azt tartják, hogy Kömörő végén ül a guta. Ez Nagyarral szomszédos község, s meglehet, ESZTI néninél ő tett rövid látogatást. Édesapánk 1904-ben Szamosszegen született egy hétgyermekes református tanító családban. Nagyszüleink

4

negyven évig tanítottak ott, aztán Debrecenbe költöztek. Minden gyermeküket taníttatták, pedig nem voltak jómódúak. Édesapánk indexében TELEKI PÁL, FODOR FERENC, talán GYÖRFFY ISTVÁN kézjegye is szerepel. Végezvén, a Tanítók Házából, ahol Pesten lakott, Fehérgyarmatra költözött, s ott elhelyezkedett egy kis bankban, ami a gazdasági válság idején megbukott, de ő, bejárván az egész vidéket, új bankot hozott létre, részvényeseket gyűjtött, a szimpatikus fiatalembernek DUKNÓ PISTA bácsi (keresztapád) kivételével mindenki hitt, s megalakulhatott az új bank, ami jól is működött. ESZTI néni a Papát nem tartotta olyan jó partinak, mert úgymond „bukott bankban dolgozott.” „Többre tartotta DÁM BAKÓ kincses ládáját.” Ám esténként a város értelmiségi rétege ESZTI néninél gyülekezett: dominó, kártya, nagy beszélgetések. Ide a környékről bejártak tanítók, jegyzők, orvosok. (Zárójelben itt jegyzem meg, hogy NEMES GERZSON, mint fiatal vízimérnök szintén oda járt, de ezt nagyon későn tudtam meg, s azt is, hogy a Papát ismerte.) Mama is itt volt ez időtt fiatal és szép lány, s a Papával megkedvelték egymást. De a nem jónak tartott parti miatt ESZTI néni nem nézte jó szemmel kialakuló kapcsolatukat. Ám a Mama igent mondott, s azért, hogy ne kelljen a lánykérésbe őt bevonni, a Papa megszöktette a Mamát; igen, megszöktette, s úgy esküdtek meg. (Sohasem láttam a falunkon esküvői képet.) Mit tehetett volna, ESZTI néni belenyugodott, s belenyugodott a KÁVÁSSY és a SZABÓ család is. Kalandos történet. Először az Ipar utcán laktak. A posta mellett megy le egy köz, a Matolcsi út torkolatától kiindulva a Tömösvár utcával párhuzamos. Papa legénylakása itt volt, s a házigazda a néprajzos MORVAY JUDIT apja. Most gondolom csak el,

5

hogy én azért születhettem Mátészalkán, mert ez a lakás alkalmatlan lett volna szülésre. Amikor TESTA született, már a temetőhöz közeli Károly utcán egy szép, bérelt házban laktunk. Sokat gondolkodtam az utca nevén (majd KÁLNÁSI könyvéből ellenőrizni lehet), de eszembe jutott. Az utca bal oldalán nyírott cserjesor volt. Ennek a levelét, ha a Papa leszedte, tenyerében összedörzsölte, s az arcomra vagy kezemre kente, szúrós bizsergést éreztem, ezt hívtuk mi károlyutca-levélnek. Az ottani házra, a benne folyó életre csak foszlányokban emlékezem. A méretek, persze gyermeki szemmel nézve, nagyok voltak, több szoba volt s egy olyan melléképület, ahol — emlékszem — disznót vágtunk, ott dolgozták fel. Azért emlékezetes ez, mert egy nagy késbe belecsaptam és elvágtam eléggé jól vérzően az ujjamat. Nem véletlen, hogy a középkorban vagy tíz suhanc gyereket kivittek egy határdombra, s megbotozták, hogy öreg korukban is emlékezzenek arra, hogy itt a falu határa. Ezt, mint tanúságot is elfogadták. Nekem ez volt az alsó épület és a disznóvágás. Emlékszem az udvarra, annak színes virágú, kör alakú gruppjára, amelyet kívülről sarkantyúvirág vett körül. S emlékszem a karácsonyra, a sarokban álló díszes fára, s a legfőbb ajándékra, egy nálamnál kétszer nagyobb barna kitömött emberalakra, Henrikre, amit én Hemriknek mondtam. És emlékszem LIEBNER bácsi játékaira (német játékgyártó cég), ami átlyuggatott fémlemezekből állt és csavarral, kis villáskulccsal lehetett összeerősíteni, s belőle bármit csinálni, mint a Legóból. Ott ültünk a földön és a Papa nagy igyekezettel szerelgette. S arra is emlékszem, hogy már TESTUKA is ott ült és figyelte. Nem tudom, hányban volt, de már tudott járni. S a karácsonyfa alatt együtt játszottunk.

6

Itt megszakad az emlékezet fonala. Nem tudom, hogy innen átköltöztünk-e a templom mellé vagy sem? Innen mentünk-e Szatmárnémetibe egyenesen, vagy nem? Valószínűleg igen, mert a menekülésünkkor már a Kossuth tér 4. alól indultunk. Tény, hogy egyszerre Szatmáron találom magunkat a Vágóhíd utcában (ez külváros a Szamos partján). Szép szárazbejáratú házban laktunk, aminek külső vakolása barna volt, s a vakolatban csillámpala darabok voltak. Belső udvarán szalonnát is többször sütöttünk. Papa cégvezetővé lett, pályázat útján. Minősíti ez korábbi teljesítményének elismerését. Akár autót is vehetett volna fizetéséből (szóból emlékszem arra, hogy korábban volt egy piros motorbiciklije, mikor szervezte a bankot). Itt tűnik fel emlékezetemben BÖZSI, a cselédünk, aki gyarmati volt, s akire azelőttről nem emlékezem. Volt egy fekete, négykerekű zsúrkocsink, aminek táblái legalábbis majd Debrecenig eljutottak, s amit rajztáblaként használtunk. Ám ekkoriban BÖZSI ágyba hozta rajta a reggelit nekem, TESTÁnak és a Mamának, mert a Papa már felkeltünkkor nem volt otthon. Ott is a korábbi pontossággal végezte munkáját. A Mama Nagyságos asszony volt. Bizonyára jól éltünk és szükséget semmiben sem láttunk, ő pedig foglalkozott velünk. Mentünk fürödni a benti strandra. Ott láttam először gyűrűhintát. Jobban megragadt az emlékezetemben a Hótt-Szamos partja, ahol beugráltak valami stégről a vízbe az úszni tudók. Ez házunkhoz igen közel volt. Télen, ismét az emlékezet serkentő határjel itatta belém a töltésdomb táját: szánkóval többször lecsúsztam,

7

majd követeltem, hogy TESTÁval az ölemben is lemehessek. Többször szánkóval lecsúsztunk, ám egyszer túl gyorsan és messze, s mikor felborultam, az ék alakban vágott tengeri szár felhasította a számat. TESTÁnak nem lett baja, a Mama azonban rohanva, sopánkodva jött utánunk, s hazamentünk. Ezután jött a tragédia. Elért bennünket a háború. Légiriadó, légiriadó, légiriadó! Bombáztak. Mama kettejünkkel, rohanva rohant az éjszakai Hótt-Szamos partra. Világító fények: SZTÁLIN-gyertyák. Beleégtek az emlékezetembe. Rengeteg ember rettegett a fák alatt, nem tudom, TESTA, vajon te emlékezel ebből valamire? De a rémület, a bombák robbanása bennünk volt. Papa úgy látta jónak, hogy a család innen menjen el, mert egy várost mindez jobban érint. S jól gondolta: a házat találat érte. Szekereken elköltöztünk Nagyarba ZSIGA bácsiékhoz, akik nem tudom hol, miért, de Szatmárban is ott laktak, s bennünket, mi őket meg-meglátogattuk. Ők fogadtak be bennünket egy időre. De innen is mennünk kellett a front elől. Ekhós szekerekkel elindultunk Nyugatra. A szekerek egy részét — gondolom — a Papa hivatala biztosította, mert nekünk nem volt. Mi két szekérrel (kocsival?) mentünk. Egyiken élelmiszert, pár fontos tárgyat vittünk magunkkal, a másik meg volt vetve, mint egy ágy: a szalmán dunyha, felül dunyha, párnák, s mi TESTÁval és a Mamával, olykor MARIKÁval itt aludtunk. A karaván többi tagjának elhelyezkedésére nem emlékszem, de velünk voltak: HAJDÚ GÉZA bácsiék (keresztapám), aki jegyző volt, BERNÁTék, aki a Papa hivatalában dolgozott (férj-feleség). A mi első szekerünkön a kocsis Öcsi és GYURIKA úr voltak, a SZABÓ- és KÁVÁSSY-család legfiatalabb tagjai. Kocsisok és

8

lócsiszárok. Mások kihullanak emlékezetemből, pedig még több szekér is volt. Gyarmaton nagy búcsúzkodás közben elindult a menet. Ekkor ez járta nótaként: Elindult a menet,

hosszú magyar menet, elindultak Kolozsvárra. Utunk a Felvidéken át vezetett, a lehető legrosszabb helyen, ahol a front éppen megállt hosszú hetekre az Ipoly és Garam között. Persze ezt utólag tudtam meg. Emlékszem, hogy Gulácson egy jól látható helyen krétával BERNÁT bácsi kiírta, hogy erre haladtunk, így hagytunk üzenetet (előtte egy posvány volt libákkal, kacsákkal). Ezt útközben még sokszor megtették. Arra is emlékszem, hogy Ipolytölgyesen az iskolában aludtunk az olajos padlóra szórt szalmán. Később kerestem néprajzi gyűjtés során ezt az iskolát, de nem leltem. Több helyen adtak krumplit, lisztet, gyümölcsöt a menekülőknek. A dohánnyal azonban baj volt: BERNÁT bácsi és GYUSZI elmentek egy helyre, egy dohányos pajtába dohányt lopni este, de megugrasztották őket. Nagy veszélybe kerültünk a Medvei-hídnál. Légitámadás volt a híd ellen. Öcsi és GYUSZI a szekér alá feküdt, minket kiráncigáltak a jó meleg ágyból és a még le nem tört kukoricásban húzódtunk meg. Az átfagyáson kívül bajunk nem lett, de ugyancsak bombázták a hidat, s ropogtak a gépfegyverek, vagy ahogyan ÁRPÁD bácsi, a házmesterünk férje részegen énekelte: Csattogtak a masingeverek! Ekkor már igen hideg volt, jeges az út, s a lovak patkójába éles vasat tettek. Így sikanyóztunk át a hídon, mert azt nem érte találat. Észak-Komáromban kötöttünk ki, mert úti célunk ez volt. Valószínűleg a Papával itt beszéltünk meg találkozót? A hivatalát helyezhették át ide. Hogy a karaván más tagjai hol laktak, nem tudom, de mi egy kétszobás házban kaptunk szállást. Papa a városházán dolgozott vagy

9

dolgozhatott, mert egyszer elvitt TESTÁval bennünket oda. Monarchia-korabeli kétlépcsős feljáratú városháza volt (onnan tudom, hogy egyik oldalon felmentünk, másikon lejöttünk, mint Szolnokon, Szegeden, Déván és másutt), s mindkét oldalon fülkék, posztamensek voltak, amelyeken bronz szobrok álltak. Én nem tudtam, hogy azok szobrok, mert papa mindenik előtt megemelte kalapját, s köszönt nekik: Adjon Isten, jó napot kívánok! Jövet: viszontlátásra! Elképedtem, hogy milyen apám van, akit itt is mindenki ismer. Ugyanakkor féltem. Mély szorongás hatott át, s nyilván ezért emlékezem rá még ma is élénken. Nem a látvány, az érzés a fontos. Mikor már verseket írogattam, ezt meg is örökítettem:

FÉLELEM

Apám egyszer — emlékezem, Mikor csak térdéig értem, Elvitt egy nagy épületbe; Minden olyan furcsa volt ott, Sötét félhomály pislogott Az oszlopok tetején. A barna csönd, mint kicsi leány, Félős szemmel reszketett rám, S oda simított a falhoz. Apám nagyot köszönt egyszer. Én riasztott tekintettel Sikoltottam kabátjához. Óriási ember-alak,

10

Sötét színű, mint a falak Takaródzott a sötétben. Bennem a félsz ágaskodott, Szívem fázósan dobogott. Az állt szoborrá dermedve. Óh, ha meg talál indulni...?! Elszaladni... Elszaladni! Jaj, az óriás rám tipor! Apám kabátján reszkettem, Fázós-hidegen és kéken... Később tudtam meg, hogy szobor.

Itt ért bennünket a karácsony. Szép karácsonyfáról gondoskodtak, s a legfőbb ajándék egy olasz gyurma-játék volt számomra, amit bimbázó formella vagy formaletta néven Öcsi épp a neve után választott ki (persze ezt utólag tőle tudom). Mikor kitettük a karácsonyfát s Öcsi fát aprított az udvaron, még találtam rajta egy szaloncukrot, amit harci üvöltéssel megettem. Ezek a komáromi emlékeim. Ja, és még egy! Papával jöttünk haza valahonnan, s két katona egy nagy gerendafélét vitt a vállán, lehetett legalább öt méteres. Papa kérdezte, hogy mi ez? Ez a csodafegyver — válaszolták. Komáromból télvíz idején tovább kellett mennünk, indult a karaván. Nagybarátiban kötöttünk ki, ahol tavaszig laktunk egy — úgy emlékszem — eléggé jó házban. Gondolom, a Papa készítette elő. Az ablakon jégvirágba rajzoláson, szánkózáson kívül nincs élményem. De a nyugodtságra emlékezem. Innen mentünk Lébénybe. Az egész karaván. Ott megint házanként nyertünk befogadást és helyet, de együtt

11

maradtunk. Még annyit, hogy minden indulás előtt, s megérkezésünk után zsoltárokat énekeltünk, s imádkoztunk. Az Úr sohasem volt talán ennyire megterhelt a könyörgésekkel általunk. Lébényben mi egy nagy szőnyegkereskedő házába kerültünk, aki elmenekült. A pince tele volt perzsaszőnyegekkel. Mikor már nem lakhattunk fent a házban, hanem az óvóhelyre mentünk, ezek nyújtottak kellemes fekhelyet. Nekünk ebből egy elhozott kis darab maradt, de a velünk egy karavánban utazók hatalmasakat is elvittek. A Papa ezt nem engedte. Ez a szőnyeg emlék. Emlék a menekülésből, mert SANCI itt született; ezért engedte meg, hogy egyet elhozzunk. Mit mondhatok erről az egyébként rövid időszakról? Két vagy három hónap, vagy még annyi sem. Gyermeki korom nem időben gondolkodik. Arra emlékezem, hogy a lébényi román templomban bent voltam, mert a Papa bevitt; körbejártuk, de nekem a szentély külső „kitüremkedése” s az ott lévő bozót ragadta meg a figyelmemet, a nedves bozót. TESTA óvodába is járt, s anyák napján a következő verset tanulta meg és mondta el otthon egy kivágott piros szív átadásával:

Piros szívet vettem a győri vásárban, Ajándékba adom az édesanyámnak. Ezt a piros szívet tegye el emlékbe, Valahányszor ránéz, jussak az eszébe.

Nagyon szép volt, de mi átköltöttük:

12

Valahányszor ránéz, fussak az eszébe!

Ez a Mamának nagyon tetszett. Mama ekkor már SANCIt ringatta. Az ő születése nem volt akármi. Ezt mi akkor nem értettük. A rendelet szerint kinekkinek az udvara végében óvópincét kellett ásnia. Ez L alakú volt, a keskenyebb rész lejárata szélesebb és tágasabb az emberek számára. Nem tudom, milyen mélyre tervezték, de olyanra, hogy egy felnőtt benne szabadon közlekedhetett. Nálunk is ilyen volt, a Mama ebben a nagyobb belső térben szülte meg SANCIt. Én csak arra emlékezem, hogy kívülre bezártak, mert légiriadó volt, de az előtérből tovább nem engedtek, mert anyánk akkor vajúdott. Ezeket utólag értem fel csak ésszel. Arra sem emlékszem, hogy valaki is mondta volna, hogy íme, kistestvérünk van. Az efféle dolog a tanács nagyjaira tartoztak, s nem ránk. Csak a körülmények nyomása ivódott belém. TESTA nem tudom mit fogott be ebből belülről? Mire is emlékszem Lébényből, az említett óvodás versen kívül? Az udvarunkban svábok laktak még. Azok nem hordtak bugyit. Legnagyobb meglepetésemre csak terpeszbe állt az öregasszony és szoknyája alól kihúgyozott, el sem ment a budiig. Aztán arra, hogy TESTÁnak volt egy barátja, rendszerint a kerítésen át beszélgettek, de néha átjöttek hozzánk, vagy ő oda, s egyszer a következő történettel jött haza: Gyurkának volt egy repülős gombja, a jegyző fia

13

elkérte tőle. Azt mondja a jegyző fia: nincs még? Azt mondja Gyurka: nincs. Azt mondja a jegyző fia: Óh jajj! Ekkor ugyanis a katonagombokat gyűjtötték, ami gyermeki körökben értéket képviselt, cserélgették. TESTA ezt olyan tele szájjal és komótosan mondta el és mindig ezekkel a szavakkal, az Óh jajj!-t meg olyan finomkodóan, kényesen, a fejét mindig féloldalasan megemelve közben. Ez nagyon tetszett nekem, meg mindenkinek, ezért sokszor elmondattuk vele, jól szórakoztunk. Aztán bejöttek az oroszok. Mi lent a pincében, a szőnyegeken voltunk. Megijedhettünk? Nem tudom. Csak arra emlékezem, hogy az egyik ruszki katona szájához emelte a tejeslábost, s fenékig kiürítette. Mi sírtunk, mert ez a mienk volt. Aztán elmentek. Ezután felmentünk a felső házba, ahol a Mama is biztonságban volt SANCI miatt. Csupán annyi történt, hogy a Nama fekete számlapos óráját az éjjeli szekrényről elvitték (az óra egy korábbi családi képen még látható a kezén). Komikus dolgok is voltak. Akkor nagyokat röhögtünk azon, hogy BERNÁT bácsi felesége, mint modern nő — gondolom — nadrágban járt. BERNÁT bácsi félelmében, hogy az oroszok — vélekszem utólag — tán kurvának nézik, állandóan mondta neki: „BÖZSIkém, életem, vedd le a nadrágot!” De ő nem vetette le. Egyszer aztán rátámadt: „BÖZSI, az istenedet, vedd le a nadrágot vagy itt lerángatom rólad!” Ez hatott, s ettől kezdve szoknyában járt. Mi ezt nagyon élveztük. Aztán jött a Papa kálváriája, amit akkor csak a félelem itatott belénk, de utóbb, később elmesélte nekünk többször. A ruszkik kivitték kényszermunkára, ahol is hidat építtettek velük, s neki nyakig kellett állni a jéghideg

14

márciusi–áprilisi vízben, s cölöpöket kellett levernie. De minden este hazajött. Gondolom, akkor még nem szedtek foglyokat, mert előre nyomultak. Baj volt az is, hogy szőke haja miatt a Papát kivetkezett germán katonának nézték, s jó, hogy el nem vitték, mert a parancsnokkal, aki óránktól megszabadított, a Papa németül próbált beszélni. Szerencsére az is tudott valamit germánul, így tisztázódtak a dolgok, hogy ő nem kivetkőzött német katona. Ezután merült fel, hogy menjünk-e tovább Nyugatra. Ám nem volt sem értelme, sem semmi, semmi. Az egész társaság a mama szobájában, ahol a kisded volt, körbeállt és elénekelte a Szózatot:

A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.

Nagyon megragadt bennem ez a jelenet, tudom, mi tartott itt-hon bennünket. Hogy miképpen jutottunk haza, arról semmi emlékem nincs. De egyszer csak otthon voltunk, a Kossuth tér 4. szám alatti lakásunkban, ahonnan elindultunk. A zokogó rokonokra emlékezem vissza, ahogy behajtottunk a kapun Gilberttel s a másik pej lóval. Azt sem tudom, hogy a Papa velünk jött-e. Hitem szerint nem, mert felszerelt lakás várt bennünket. Nyílván ő mozgósította a fogadó rokonokat is. Ez a ház a Közjóléti Szövetkezeté volt. Papa ekkor már itt dolgozott, s nem a bankban. Itt volt az anabázisunk, ide tértünk hát vissza. A ház tőszomszédságban volt a

15

református templommal, amelynek alapjait még a XIII. században rakták le. Négy fiatornyos, zsindelytetős sudár tornya számomra ma is a templom igazi formája. Belső terében faragott fejű oszlopok voltak, ugyanilyen padsorok, s a karzatot — elöl-hátul — szintén faragott oszlopok tartották. Megérkezte után a család közösen ment el a templomba, ahol SZABÓ nagytiszteletű úr külön is megemlékezett rólunk, a szerencsésen visszatértekről. De térjünk vissza lakásunkhoz s a hozzá tartozó telekre. Az utcai frontot ketten laktuk. A templomhoz közelebb eső két nagy és egy kis szoba a miénk volt, a másik belső rész KUBLIK bácsiéké, aki a kosárfonó részleget vezette a szövetkezetben. Fél szemét egykor kicsapta a vessző. Felesége nagyon kedves volt, nevét nem tudom, mert csak KUBLIK néninek szólítottuk. Ő gyakran megvendégelt bennünket (nekik nem volt gyermekük), s a Mamának mindig mondtam: a szilvalekváros kenyeret azért szeretjük KUBLIK néninél, mert ő úgy keni meg, hogy a széle sem látszik, azaz az egész felületet. Az épület előtt egy hosszú folyosó húzódott, amit deszka mellvéd határolt. Esős időben itt játszottunk. Erre három vagy négy lépcsőn át lehetett felmenni, tehát emelt volt, s sokat játszottunk a lépcsőn is. A ház előtt kis virágoskert volt, ahol nagyfejű ibolyák voltak, Mama büszkeségei. Olyannyira szép volt, hogy az akkor még létező JÉKEY-kastély kertésze, s személyesen JÉKEYNÉ kért töveket belőle. Az udvart zöldre festett magas rácsos kapu zárta le, de ez állandóan nyitva volt, mert ki-bejártak a fogatok, árut vivén s hozván a szövetkezet számára. A kapu mellett, a templom felől orgonafa-sor állt, amire mint gyerekek gyakran

16

felmásztunk, s ott játszottunk. A közel álló orgonafák tetején egyikről a másikra át tudtunk ugrani. Úgy mentünk át a fél udvar hosszában, hogy a földre le sem léptünk. Az orgonának más haszna is volt. A ház előtti piactéren ruszki tankok álltak. Virágot vittünk nekik, mert kitapasztaltuk, hogy nemhogy nem bántanak, sőt szeretik a gyerekeket. A virágért cukrot adtak. Félig kész, barna kristálycukrot egy zacskóval. Ez jobb volt, mint a melasz, amivel édesítettünk, mert az eljárásban a melasz egy korábbi fázisa a cukorkészítésnek. A belső udvaron a ház folyosója mögött egy kétfelé ágazó hatalmas hársfa állt (sajnos ma már nincs meg), ami rendes tanyánk volt. Mindenkinek (beleértve baráti körünket) megvolt a maga fészke. Az udvar belső részét egy ívelt bokorsor vette körül, amit KUBLIK bácsi nyírt, s amelyen hólyagszerű fehér termés mutatkozott a virágzás után. Hogy mi, ezt ne kérdezd; járj utána! TESTA nagyon szelíd kisfiú volt, így mesélték. Amikor aztán begurult valamiért — ezt a tulajdonságát később is megőrizte — ütött-vágott. Mikor már beszélni is tudott, ilyenkor dühében toporzékolt, ökölbe szorította a kezét és csapkodott, s közben ezt kiabálta: „Bakecse gumicse! Bakecse gumicse!” — jól megnyomva a b és a cs hangokat. Mivel ezt később is mindenki emlegette, nem tudnám megmondani, hogy valós emlékem-e. Nem tudok ilyen jelenetet felidézni. SANCI csecsemőkoráról is vannak némi emlékeim. Minthogy kosárfonó műhely volt az udvarunkban, nem szenvedtünk hiányt különböző méretű és rendeltetésű kosarakban. Egy szép fehér főzött vesszőből készült ruháskosár volt SANCI bölcsője. Mama, MARGIT, ILONKA és a Mama „tanfolyamán” suskát fonni tanuló hasonló korú leányok, illetve EMMA, aki cselédünk volt, ebben ringatták

17

SANCIt, aki sírós gyerek lehetett, mert állandóan énekelni kellett neki, hogy megnyugodjon, elaludjon. Kedvenc altató dala az akkor divatos, oroszok bejövetelét követő nagy sláger volt: „Messze távoli hómezőn…” Ezt énekelgették vég nélkül. Mi is tudtuk. Valamennyire emlékezem még rá:

Messze távoli hómezőn, hol a szél muzsikál, Fenn a vártán, a hegytetőn, két muzsik diskurál. Szól az egyik a másikhoz, ne búsulj tovaris, ... 1

Több sora is a fejemben van, de nem áll össze. A dallamát viszont maradéktalanul tudom. Remélem, TESTA, hogy majd kiegészítjük! Ha már a háborús slágereknél tartunk és az oroszoknál, ide kell kapcsolni egy csodálatos verset is, amelyet a Mamával heccből tanultunk meg egy kalendáriumból. Akkor még nem sejtettük, hogy ez milyen irodalmi irány kezdete, hanem ahogyan a Mama hősi pózban előadta, nagyon nevettünk rajta és mindig megtapsoltuk. A verset oroszból fordították. Ennyire emlékszem:

1

A szerint „Messze távoli hómezőn, / hol a szél muzsikál, / fenn a vártán, a hegytetőn / két orosz diskurál. / Nincsen már velük senki sem, / csak a vágy, ami űz, / meg az Isten az égben fenn / és a tábori tűz. // Szól az egyik, hol én lakom, / süt a nap, jön a nyár. / Vár reám a menyasszonyom, / egy kicsiny, barna lány. / Alig várja a jöttömet, / míg a nap heve tűz, / azután elhagy csendesen, / mire megjön az ősz. // Szól a másik is csendesen: / Ne búsulj, tovaris! / Minden lány elhagy csendesen, / mindent elvisz a víz... / Az enyém mindig hű marad, / ami egymáshoz fűz, / kicsi lányom, a gyévuska, / meg a tábori tűz.”

18

Mélyre taszít minket ma még Ínségben, fagyban sok csapás. A föld felett már nem hiába ég A sarló és kalapács! Új világot a munka épít, Megtörik rajta minden támadás, Fogj minket, sarló, egy kévébe És verj együtt, minket, kalapács!

Különösen tetszett mindenkinek a két utolsó sor. Méltán zúgott fel a tapsvihar utána. Legtöbbet a gangon játszogattunk. Emlékszem, hogy mikor karácsonyra egy kis boltot kaptunk eladó pulttal (a Mama a BÁNYAI asztalossal csináltatta), U alakú fiókrendszerrel, állandóan boltost játszottunk. Az árut magunk állítottuk elő: malterból törtük a sót, téglából a paprikát, sárból kenyeret, kiflit, élesztőt. Ezek különböző színűek voltak. A sárga homok volt a „ruszki cukor”. Kis mérlegen mértük. De volt igazi ehető áru is: szilva, alma, papsajt, forgó mag (a napraforgót Szatmárban forgónak mondják), a szilke szélére rászáradt kemény szilvalekvárból különböző alakú cukorkákat csináltunk, papírba vagy falevélbe csavartuk… Szóval, minden volt. Mikor vagy nyolc-tíz éve a kalotaszegi Kiskapuson gyűjtöttem, ott a gyerekek a kapu előtti padot (a fedeles kiskapu padját) rendezték be hasonlóan boltnak, és hasonló „árukészletük” volt. Ők árjegyzéket is raktak minden árura. Mi is beálltunk a vevők közé, és alkudtunk. Egészen meghatódtam, több fotót is csináltam róluk. Egy alkalommal a folyosó lépcsőjén TESTÁval sót és paprikát törtünk. SANCI is ott forgolódott,

19

állandóan segíteni akart. Munka közben ott kaparászott és véletlenül jót húztam az ujjára, vérzett is és fájt neki, hangosan üvöltött. A Mama elzavart bennünket, majd bekötötte az ujját. De nagyon hasznos találat volt, mert azt az ujját szopta, amit eltaláltam. Mire meggyógyult a keze, leszokott az ujjszopásról. Egyszer esős időben egy rongylabdával focizgattunk a folyosón TESTÁval, SANCI meg ott lábatlankodott és állandóan kiabált, hogy „Henc! Henc!” Hallja ezt KUBLIK bácsi, a foci nagy barátja, és megkérdezte: „SANCIkám! Tudod, hogy mi az a henc?” SANCI rávágta: „Hogyne! Egy ilyen kis pici piros báldog.” — mutatta a tenyerén. KUBLIK bácsi fél szeméből potyogott a könny, annyira nevetett. Az lehetett, hogy pár nappal előbb egy cipőpasztás dobozt rugdostunk labda helyett. Mégpedig Bison-boxos dobozt, mert annak volt vöröses színe. Bár lehet, hogy mélyebb értelme volt…? SANCI még kicsi volt, talán akkora, mint ANDRISka most, vagyis három éves. Mama egyszer egy hatalmas, szépen kitömött kövér libát pucolt. Szép sárga volt. Ott hagyta az asztalon, és bement ILUS nénihez beszélgetni. SANCI felmászott a székre, s azon térdelve az ezüst kés nyelével, amely kúpalakúan hegyben végződött, a szép libát elkezdte püfölni. Olyan kráter-féle lyukak maradtak egy-egy csapás után. Közben hangosan mondogatta minden ütésnél: „Megrocs-ká-zom! Meg-rocs-ká-zom!” Mikor a Mama meglátta az összelyukasztott libát, irtó dühös lett, és jó nagy pofont adott neki. De közben annyira nevetett. És Sanci sem sírt. Hogy mi lenne a ʻmegrocskázásʼ és honnan vette SANCI, nem tudni. Nyílván a költő jelentkezett benne. Az ezüst kés egyike még Debrecenben is megvolt. Ez egy ezüst családi készlet volt: villák, (kicsi és nagy) kanalak, és próba is volt

20

benne. Mama többször vitte be a zálogházba a Papa ezüst cigarettatárcájával együtt. Ha már ezt említjük, egy másik jelenet is eszembe jut. TESTÁnak volt osztálytársa MÜLLER KURTI (vagy nekem? erre már nem emlékezem). KURTInak német volt az anyja, egy elesett német katona özvegye, akit BODNÁR fényképész vett feleségül. KURTIval — vereses hajú, vékony, hosszú szeplős gyerek volt — jó barátságban voltunk. Járt is hozzánk. Az anyja meg ILUS nénihez, és ilyenkor hozta magával ISTVÁNKÁt, egy gyönyörű, babaszerű, göndör hajú szőke kisfiút, aki SANCInál kisebb volt. Mindenki a kedvében járt. ILUS néni épp a konyhában volt és a nemrég kikelt kiscsirkéknek vágott csalánt. A kiscsirkék egy fekete pokrócban voltak, aminek az egyik felét ILUS néni rájuk borította. Megjött ISTVÁNKA, erre ILUS néni odahívta: „Nézd csak, ISTVÁNKA, most keltek ki a kis csirkék!” — és levette a takarót róluk, azok meg ott csipogtak sárgán a fekete takarón. Volt közöttük egy kis fekete csirke is. ISTVÁNKA odament, megragadta a feketét és azt mondta: „Juj, de jó fekete!” Olyan mély hangja volt, mint egy öregembernek. Megszorította, és puff, a földhöz vágta. A kis jószág azon nyomban kiszenvedett. Az anyjától egy nagy pofont kapott érte… Azon meg rettentően nevettünk — a Mama mesélte —, hogy KURTInak az anyja (nem tudott még jól magyarul) mit mondott. Ti. ILUS néni magyarázott neki valamit a bakkecskéről. De ezt a szót nem értette. S amikor nagy nehezen felfogta, mi lenne ez, a homlokára csapott és azt mondta: „Ja! A kecskének a férje.” TESTA abban a kivételes helyzetben volt, hogy óvodába is járt. Én már iskolás voltam, soha nem jártam ovodába (így, rövid o-val mondják, jó hangsúlyosan). A jeles intézmény a házunkkal majdnem átellenben volt, a Siket

21

BÁNYAI asztalos házának a végében. OVÓ ERZSInek hívta egész Gyarmat az óvónőt. Sokszor megfordult nálunk, mert ILUS néni barátnője volt. TESTÁt nagyon szerette, a combjába, fenekébe nagyokat csípett és azt mondta: húsom! TESTÁnak ez nem nagyon tetszett, és egyszer azt mondta neki: „Bélistára teszlek!” Ez nagyon tetszett neki. Még évekig említette, sőt — mert Mátészalkán MARIKA néniék Zöldfa utcai házában lakott idős korában (s alig tudták kitenni onnan) — amikor kései látogatásomkor megtudta, hogy ki vagyok, még megkérdezte akkor is: „Hogy van TESTA, aki bélistázni akart?” Egy alkalommal szükségünk volt TESTÁra valami játékunkhoz. De ő óvodában volt, ezért a „banda” megszervezte TESTA elrablását. A kertek alól négykézláb kúsztunk fel a hátsó drótkerítésig, ott lapultva a szemétdomb tetején a hatalmas töklevelek között. Még most is az orromban van a fülledt szemét s a töklevelek szaga, ha ez eszembe ötlik. Mikor kijöttek az udvarra, nagy pisszegve a kerítéshez csalogattuk TESTÁt, majd TÓTH KARI barátommal betörtünk az udvarra, TESTA száját kendővel bekötöttük és a földre nyomva magunkkal vittük. Még vagy két cimboránk „fedezett” bennünket. Ezután a szilvásban nyomtalanul eltűntünk. Csuda büszkék voltunk. Hogy keresték-e TESTÁt vagy nem, azt máig nem tudjuk. De napokig beszéltünk a veszélyes akcióról. Igazi indián cselnek tartottuk. Azt hiszem, TESTA is büszke volt arra, hogy elrabolták. Csak hetek múlva árultuk el a Papának, hogy milyen haditettet hajtottunk végre. Mamát is ő „tudósította” erről. Heteken át óriási izgalomban volt egész Gyarmat. Zsindelyeztek, illetve zsindelyt javítottak a református templom tornyán, megigazították a toronygombot is, s átfestették az óra számlapját. Mindezt két ember végezte,

22

akik kötélen lelógatott hintaszerű deszkán ülve végezték munkájukat. Híre ment, hogy amikor a toronygombot felteszik (le sem vették különben), akkor a mester tótágast fog állni, mert úgy szokta. Mi a szoba ablakból kikönyökölve is végig élvezhettük a nagy produkciót, ám a tótágas mindenki nagy csalódására elmaradt. KUBLIK bácsi nagy focirajongó volt. Minden második vasárnap meccs volt a Levente-pályán. Ez a Penyigei út végében volt. Gyakran mentem ki vele a meccsre, ahol a pálya szélén állva bíztattuk a csapatot. Azért is szerettem vele menni, mert mindig vett cukrot. Ha a csapat jól játszott, több szemet is. Volt egy rekedt hangú ember, BREZILESnek hívták. Ez egy nyakába akasztott felnyitott dobozból árulta portékáját. Rekedt hangon kiabálta: „Brezil a brezil! Meg jött a brezil! Itt van a brezil! Brezil a brezil!” Ez lehetett a cukorka neve. Ugyanezt a moziban is árusította, végig furakodva a sorok között és a szünetekben a híradó után, vagy ha filmszakadás volt, ami akkoriban igen gyakori volt. Amikor győzött a csapat, a csapatot kísérő drukkerek (nem szurkolókat mondtak) egy-egy játékost körbe fogva a Kaszinóig kísérték a mezben, stoplis cipőben páváskodó focistákat, és nagyban tárgyalták a meccset. Énekelték, hogy „Nem lehet az eftécével kikukoricázni.” Mármint a Fehérgyarmattal, innen adódik az „FTC”. Emlékszem, hogy a kapus neve BRIÓS volt, a jobbszélső SZEDLACSEK, aki villanyszerelő mester volt, és volt még két barna bőrű, vágott szemű alacsony gyerek, akik ikrek voltak. Ezek voltak a menők. Mikor a TITÁSZ történetét írtam és a kész kötetet kézbe vettem, jólesően nyugtáztam, hogy benne van a FARKAS JÓSKA írta szatmári részben SZEDLACSEK villanyszerelő sportigazolványbeli képe.

23

Ne feledkezzünk azért meg a magasabb kultúráról sem. Gyarmat jól el volt látva mindennel, mert volt mozi a Kaszinóban, ugyanott színpad is, úgy, mint a debreceni Víg moziban, ahová társulatok is jártak, de egyéb látványosságok is, mint a Csodapók, Fann, a csodálatos. Előttünk volt a piactér, ahol gyakran felléptek kíntornászok. Egyre emlékszem, MAYA, a csontnélküli, kis vékonypénzű rózsaszínű trikóban fellépő 14–16 éves lánykára, aki egy kigurított rongyszőnyegen bukfencezett és nagy száma a végén az volt, hogy saját lába között áthajolva felvett egy szál vörös szekfűt a fogával, majd amikor az apja azt mondta: „Hepp!”, szaltóval zárta a produkcióját. A Csodapókról és Fannról nem írok itt, mert mintha már valahol leírtam volna. Annál inkább a ringlispilről, amire két cső tengeriért vagy tojásért lehetett felszállni, vagy annak fejében, ha toltuk. Tíz tolás után ugyanis egyszer felülhettünk. Azért pedig, hogy tolhassuk, verekedtünk is. A nagyobbak félre lökték a kicsiket. Küzdeni kellett a helyért. Sokat esett szememben a ringispiles, amikor megtudtam, hogy Kisar egyik Gyarmat felé eső legszélső házában lakik. Láttam is az ott álló alkotmányt, meg a cirkuszos kocsit az udvaron, azaz a ház körül, mert kerítésük nem volt. Az ember indított trombitaszóval és az asszony dobolt egy nagydobon. Először valami lassúbb számot, amire nem emlékezem, később már gyorsabbat: „Fa kanál, favilla, fatányér…” A végén „Ég a kunyhó, ropog a nád…!” Ezt egyre gyorsabb ütemben. A végén már szaladtunk. Amikor leütötte az asszony a cintányérral a zenét, azonnal ugrottunk fel a rúdra, amit magunk előtt toltunk, és vagy kétszer fordultunk vele, míg meg nem állt. Volt céllövöldéje is, de azt mi, kicsik, csak messziről lestük.

24

Voltak cirkuszok is. Ezek az Újiskola melletti üres telken vertek sátrat. Volt egészen egyszerű is: körbe karókat vertek le és azt ponyvával borították be, úgy jó két, két és fél méter magasan. Teteje nem volt. A nézők álltak vagy a földön kucorogtak. Ha szerencsénk volt, akkor bebújtunk a ponyva alatt és hátul meghúztuk magunkat. Itt egyszerűbb számok voltak, bohóc-jelenetek, artista és ugró-számok, bűvészek, zsonglőrök, egy-két lovas produkció, idomított kutyák. Igen szerény ruhák. De élő zene volt, dob és trombita, vagy más fúvós hangszerek. Kettő–négy ember. De jól szórakoztunk. Például az egyik jelenet az volt, hogy behoztak egy asztalt, három széket mellé tányérokat, evőeszközöket. Amíg felállították, elborult egy párszor, vagy lapjával rakták le az asztalt. A haját emelgető kockás kabátos, piros orrú bohóc mindig félreértette a meszelt képűt, meg a pödrött bajszú istállómestert. Na, mikor elkészültek, az istállómester hozta az ételt a tányéron. Ez újabb ügyetlenkedésekre adott lehetőséget, olyan majdnem zsonglőr jelenetekre a tányérokkal, villákkal. Az istállómester szóval tartotta a piros orrút, annak meg a villára tűzött, késre szúrt falatjait, amíg figyelt, a meszelt képű mindig lelopta vagy kikapta tányérjából a feldarabolt húst, és rezzenéstelen arccal sunyin megette. A pohár vízzel, kannával is eljátszottak. Sokáig. Majd megszakadtunk a röhögéstől. Bekiabálások, kiszólások voltak, remekül szórakozott mindenki. Egy másik társulatban a fehér bohóc neve SÁMUEL volt és csak arra emlékszem, hogy a piros orrú csodálva ennek okosságát mindig azt mondta: „Sámuuell! Én téged bámúúell!” Volt nagy röhögés. A legjobb az volt, amikor szintén enni készültek, és az okos bohóc találós kérdés formájában szedte elő a terítéket. Hátratette kezét és megkérdezte: „Kanáld ki mi fan a

25

kesszembe?” A piros orrú sohasem találta el. Kanál helyett kést mondott, villa helyett tányért, és így tovább. „Villámgyorsan mont meg nekem mi fan a kesszembe?” „Késedelem nélkül mont meg…” A legjobb pedig ez volt: „Tány — értekelne mi fan a kesszembe?” A jelenet azzal végződött, hogy azt mondja a piros orrú: „Attyál mészet!” Erre a fehér képű megiszik egy pohár vizet, és a szemibe fújja: „Pfű!” Mindenki a hasát fogta. Voltak énekszámok is, gitárral kísérve. Egyik idomár egy szerencsétlen lovat vezetgetett, ami nagy sokára letérdelt, lefeküdt, ő meg végig dobta magát az élő kanapén. Az elegánsabb cirkuszok nem előttünk, hanem a Járásbíróság előtt tanyáztak. Itt tető is volt és légtornászok is felléptek. Láttam néhány ilyet is, de ezek drágák voltak, hosszú műsorral. Mármint egy gyereknek. Inkább a vadállatok érdekeltek bennünket, de azokat megleshettük a ketrecben is. Ugyan itt vert tanyát két hétre a HALÁLKATLAN. Óriási esemény volt. Nagy plakátokat ragasztottak ki a faluban több helyen is. Ez egy henger alakú, belül sima falú, fából készült építmény volt. Magasságát nem tudom megítélni. Nagyon mélynek tűnt. Később Debrecenben, mikor ilyet láttam, már sokkal kisebbnek. Vagy nagyobb volt tényleg, vagy pedig én nőttem meg, és más lett a perspektíva. Felül körben hajoltak be a nézők. A porond aljára homok vagy fűrészpor volt szórva, nem tudom már. A produkció pedig az volt, hogy egy kis hozzátámasztott deszkán a motor felfutott egy magasságig, majd egyre fokozódó sebességgel körbe-körbe száguldott, spirálisan le és fel. Az egész építmény rengett. Az alattunk száguldó motor szele megcsapott bennünket. Aztán lassult, és újból visszatért a motor a földre, s nagyot farolva állt meg. Egy nő is felült hátulra, aztán menet közben egy fekete kendőt

26

kötött a motoros fejére, és így köröztek. Talán öt-hat, de lehet, hogy tíz perces produkció volt ez. Aztán mások jöttek be. A nagy német márkájú motorok szemlére voltak kitéve, mindenki ezeket bámulta. Volt egy gépész-lakatos Gyarmaton, ABRONCSOS JÁNOS. TESTÁval járt a fia egy osztályba, aki, szegény, már meghalt. Isten büntetésének tartották ezt, ugyanis ABRONCSOS JANCSI nagyapja 1919ben fő kommunista lett volna. Haláláig nem heverte ki, amit a románoktól kapott: szétverték gumibottal a talpát. Ezért a fia, a gépész — a lakatos ABRONCSOS —, mikor a ruszkik bejöttek, olyan kommunista lett, mint a „vörös posztó”. A fiát sem engedte vallásórára járni, meg még nem tudom, hogy mit csinált. Ezért vette el Isten a kisfiát. Nem tudom, mi történ, de arra határozottan emlékezem, hogy ABRONCSOS bácsi szocdem volt: a kalapácsos embert hordta kabátja hajtókáján. Többször is láttam. Ennek műhelye DUKNÓ PISTA bácsiék után a templom felé a harmadik vagy negyedik ház udvarán volt. Neki volt egy segédje, aki a halálkatlanosoknak segített a motorok rendbetartásában addig, amíg Gyarmaton turnéztak. Ismertük is őt, mert jártunk ABRONCSOSékhoz, ahol a kimustrált traktorokon játszogattunk. Ő kegyeibe fogadott bennünket és magyarázott, megmutogatta a motorokat, miegymás. De aztán úgy feszített, mint egy cső tengeri a zsákban. Híres ember lett a Halálkatlannak köszönhetően. A páratlan látványosság elvonulta után már keringtek is a rémhírek: Naményban vagy Tarpán lezuhant a motoros, mert egy haragosa tejet csurgatott a halálkatlan falára és az megcsúszott, lezuhant, szörnyethaltak… Jártunk moziba is. Amire emlékezem: Mágnás Miska, Díszmagyar, Dankó Pista, Tűz című magyar filmek; Kővirág, Aranykulcsocska — ezek orosz mesefilmek voltak;

27

láttam valami cowboy-filmet is, de háborús ruszki filmek is mentek már ekkor, párat ebből is láttam, aztán Sztrogoff Mihály is ment, nem tudom, hogy milyen film volt. Ezt kétszer is láttam, mert Matolcson is vetítették keskeny filmes moziban. A földön ültünk, a felnőttek meg lócákon. Rengeteg bolha volt. Jöttek vándor színi társulatok is, és ilyenkor ʻszerepʼ volt, így mondtuk. Láttam a János vitézt, a Mária főhadnagyot, a Megfagyott gyermeket, de lehet, hogy többet is. A Megfagyott gyermekben a mennybe jutott kisfiú hintalovon, huszár ruhában száguldott a hóesésben. Papírokat vagy vattát szórtak és azt énekelte, hogy „Hopple hej! Hopple hó! / Vágtassál szép hinataló! / Hoppla hó! Hoppla hej! / Piroskához menjünk el!” Papa azt mondta, hogy a János vitézben neves debreceni színészek játszottak: RAJZ JÁNOS és SELMECZI MIHÁLY. SELMECZI MISI bácsit még Miska pincérként Debrecenben láttam a Csárdáskirálynőben. Emlékezetes maradt számomra az Égig érő fa előadása Gyarmaton. Ezt a mozi színpadán a katolikus iskolások játszották. Szövegét JUHÁSZ GÉZA írta, zenéjét Szabó Emil szerezte. Népdalok füzére volt. Debrecenben, a Csokonai Színházban is diákok adták elő és tudom, hogy Cickom, a gonosz manó BALOGH TAMÁS volt. Gyarmaton pedig nem kisebb művész, mint PITYU. Mikor zenedébe jártunk, akkor derült ki, hogy a benne lévő számokat mind ismertem, csak éppen JUHÁSZ GÉZA szövegével az álala átírt népdal szövegeket. Például ezeket: „Csikós vagyok az Alföldön, nem gulyás”, „Cickom, cickom, bakarasznyi ember”, a „Kis kece lányom..” pedig így végződött: „Ma menyasszony, holnap asszony, hős a párja / Sandri bojtár Feketevár új királya…” JUHÁSZ GÉZA csuda büszke volt erre a művére, és később, már néprajzosként tudom, hogy

28

nagyon sok iskolában előadták a Tiszántúlon. Persze, a vén huncut megfeledkezett arról, hogy van benne egy félnótás kocsis, aki tót ember és töri a magyart, és belőle hülyét csinált. Nem tudom, a Pártnál hogy számolt el ezzel…? Más ilyen amatőr előadás is volt, felső tagozatosok adták elő az iskolában, a jelenetek közül csak arra emlékszem, amikor a juhásztól az aranyszőrű bárányt kicsalja a királyné, és a juhásznak nem szabad hazudni, mert MÁTYÁS király fogadott a német császárral, hogy mindig igazat mond. Nyilván MÓRA FERENC Aranyszőrű bárányának a szövegét tanulhatták meg. Az, aki a juhászt alakította és a botra tűzött kalapnak próbált hazudni (MÁTYÁS helyett), a legjobb bige játékos volt a környéken. A legények ugyanis az iskola melletti üres telken, ahol a cirkusz is tanyázott, minden este bigéztek, míg be nem sötétedett. A telek szélén volt egy öreg, jó erős bodzafa. Mi azon lógtunk, és beláttuk az egész terepet. Nem zavartuk a játékot, de biztonságban voltunk. A bige ugyanis veszélyes játék. Egyik osztálytársamnak — SZIGETInek hívták — fél szemét a bige verte ki. Nagyon ronda volt a szeme, szinte féltünk tőle. Mi is bigéztünk, de csak előttünk a piactéren. Az Újiskola mellé csak a nagyobbak mehettek, és ugyancsak ők fociztak vagy gomboztak itt. Majd leírom ezeknek a játékoknak a szabályait, de hitelesen, mert később, mikor Szatmárban gyűjtöttem a húsvéti szokásokat, pontosan kikérdeztem, csakúgy, mint a kriccezést, azaz a sánta iskolát. Ez a gyűjtés le is van gépelve, és minden gyűjtőfüzet biztonságosan megvan. A látványosságok közé tartoztak az állandó felvonulások, népünnepélyek, gyűlések. Ugye, koalíciós időket éltük. Minden pártnak voltak rendezvényei. Ekkorra esett a centenárium éve is: 1848. Ezzel kapcsolatban is voltak

29

előadások, szerepek, kivonulás. A nagy szám a hermánszegi fúvós zenekar volt. Kora reggel indultak az állomástól és gyalog jöttek el — állandóan muzsikálva — a református templomig. Mi mellettük szaladgáltunk, kísértük őket, nagyon élveztük. Az ekkor épülő parkban, a katolikus plébánia előtt volt felállítva a színpad, és később ide építették a ma is meglévő állandó, terméskő falu, négybástyás színpadot, ahonnan szónokoltak az itt megforduló politikusok. Ekkor volt a VIT is. Jöttek vágott szemű és néger emberek úgyszintén, akik érthetetlen nyelven szónokoltak, de táncot, miegymást is bemutattak. Ezek ingyenesek voltak, és mi állandóan ott lógtunk. A legjobban a tűzijátékra emlékszem vissza. Ma igen röhögtető dolog felidézni, hogy óriási tüzet raktak szalmából. Jókora kazlat gyújtottak meg. Ezt a tüzet a nagylányok, legények körültáncolták. Mikor kihunyt, néhány markos legény lapátokkal odament és a parázsló, kihunyó hamut a levegőbe hajigálta. Az parázslott, mi pedig el voltunk ragadtatva. Közben szólt a zene, daloltak, táncoltak. Igaz, durrogás nem volt, de nem is került annyiba, mint egy mai. Falura ez is megfelelt. Volt a Levente-pályán (így hívták a Penyigei út végén lévő focipályát) többször majális is. Az egész azzal kezdődött, hogy valamilyen banda muzsikált, a Kaszinótól indulva a nép kiment gyalog a pályára. Biztos volt beszéd is — ezek már akkor is mindig voltak —, de ezt nem figyeltük. Ott tolongtunk a beszappanozott oszlop körül. Egy magas szál fenyő szépen le volt gyalulva és jól beszappanozva. A tetején egy virágkoszorú és azon egy palack bor. A jelentkezőknek meztéláb, félmeztelen ide kellett felmászni és leszedni, lehozni a koszorút és az üveget. Akinek sikerült, az volt a győztes, és őt a többiek etették-itatták egész nap. Olyan,

30

hogy ne hozta volna le valaki, sohasem fordult elő, de olyan sem, hogy egyből leszedték volna. Legalább nyolc-tíz ember vallott szégyent, mire egy győztes került. Volt olyan, aki már három-négy fogás után visszacsúszott, de az volt a legizgalmasabb, amikor már a leghegyiben volt, a koszorút is fogta, de leemelni nem tudta, és nagy sebességgel visszahuppant a földre. A jónép, ahogyan mondtuk, hangosan bíztatta, tanácsokat adtak, sőt fogadtak is egy-egy emberre. A zsákba futás, a hátrafelé futás: curukkolás, a féllábas futóverseny és az elmaradhatatlan kövérek– soványak meccse is nagy izgalmakat keltett. Úgy látszik, ez országszerte a majálisok rendes része lehetett, mert Tiszavárkonyban, a hatvanas években valamennyi ilyet még élőben láthattam. Két dolgot azonban pár szóval ismertetek külön is. Egyik a mezítlábas kufferhordó verseny (Debrecenben is volt ilyen háztömb körüli mezítlábas kufferhordó bajnokság néven), ami nagyon jó szórakozás volt. Lényege az, hogy a focipályán körös-körbe a partvonal mentén (Gyarmaton salak nem volt) különböző nagyságú bőröndöket raktak le. Egyik üres volt, a másikat telerakták, némelyiket félig, harmadáig rakták téglával. Egymás mellett két bőröndöt helyeztek el és két versenyző rajtolt. A rajtnál felkapta a bőröndöt és rohant ész nélkül a következő bőröndig. Ott letette és felkapta a következőt, és így tovább. Volt olyan nehéz közöttük, hogy majd megszakadt, a másikkal könnyedén futott. De nem tudta, mi következik. Már-már úgy tűnt, hogy megnyeri a versenyt, de olyan súlyú jött, hogy alig tudott vánszorogni, és a másik egy üres vagy könnyebb súlyú bőrönddel megelőzte. Senki sem tudta, hogy mi következik. A bőröndöket a következő menetben átcserélgették úgy, hogy a benevezettek nem láthatták.

31

Mindig a győztes jutott tovább. Hasonlóan ment ez Debrecenben is, ahol a Vörös templomtól a Kistemplomig futottak. Bíztatásban, röhögésben nem volt hiány. A másik nagy szám a lepényevő verseny volt. Volt egy pódium és a versenyzők azon álltak. Jókora szilvalekváros lepények lógtak le egy kifeszített drótról mindenkinek a feje fölé. Két vagy három lepény jutott egynek. A testmagassághoz mérték a lelógó lepényt, azaz a feje búbjától mindenkinek egyforma távolságra volt akasztva. A versenyzők kezét hátra kötötték és a lelógó lepényt, amelyet egy dróton időnként megráztak, himbáltak, szájjal be kellett falni. Egyik-másik lepénybe 5 Ft-os pénzérme volt belesütve. Aki ráharapott, azé volt. Ezen kívül azt nézték, hogy a jó kéttenyérnyi lepény kinek fogyott el először. Az nyert. Több menetet is indítottak. A legröhejesebb az volt, amikor egy ember egy szakajtó liszttel időnként végig ment, és a versenyzőknek, mikor már jó mocskos volt a pofájuk, bele kellett fújni. Átmeszelődött a képük, mint a bohócoknak. Közben a jónép kiabált, drukkolt, szórakoztatta magát is. A végén mehettek a pálya melletti kubik-gödörhöz mosakodni. Jobban szórakoztunk, mintha tízezer rakétát lőttek volna fel vagy az Omega-együttes játszott volna. Volt még lacikonyha, kirakodó vásár, ringlispil, céllövölde, miegymás. De ott fizetni kellett, ez meg ingyen volt. A kubik-gödörről jut eszembe, hogy oda jártunk fürödni. Nem volt mély, de néhol igen sáros volt az alja. Olyanok voltunk, mint a disznók. Mikor kihancúroztuk magunkat, tovább mentünk Penyige felé, és a Kisszenkében mostuk le magunkat. Egyszer, mert pucéron fürödtünk, TÓTH KARI barátomnak a pöcsibe ragadt egy nadály, azaz pióca. Ordított, mint a fábaszorult féreg, de nem tudta letépni. Az egyik kunyhóból — mert a

32

gödör partján cigánytelep volt — kiszaladt egy cigány ember. Látta, hogy mi van, és a cigarettáját hozzányomta a piócához. Az egyből lefordult. Alig bírt magával, annyira röhögött… Hát ilyen volt a magas kultúra kínálata. Szüleinknek köszönhetően mi ebből sok mindent láttunk. Persze TESTA még nem hiszem, hogy eljutott ezekre, mert ő kicsi volt, SANCIról nem is beszélve… Ha már népünnepélyekről, fúvós zenekarról szóltunk, meg kell említenem azt is, hogy volt egy fiatal és nagyon kedves papunk, BARKASZI SÁNDOR tiszteletes úr. Ő tanította a vallást is, reggelenként pedig a templomban tartotta az istentiszteletet. Vele a Madarak és a fák napján minden évben kimentünk valahová a szabadba. Több osztály is együtt, az ő vezérlete alatt, de velünk jöttek tanítóink is. Itt elmagyarázta a tiszteletes úr, miért fontos nap ez, azután mesélt az állatokról, madarakról, növényekről. Arra, hogy vigyáznunk kell a fára, az állatokra. A legemlékezetesebb ilyen kirándulás a Kisgaz nevű erdőrészen volt. Ez a legelő és a Túr között terült el, valóban — még gyermeki fogalmak szerint is — nem volt nagy. A Birhó a Túr partján már nagyobb erdő volt, számunkra beláthatatlan. Itt féltünk a kígyótól, pedig csak csúszók fordultak elő. Azért összeszorított foggal bementünk veresgyűrű fát keresni vagy mogyorót, mert ebből lehetett a köztudat szerint a legjobb nyilat (íjat) készíteni. A beszélgetést a csomagok kinyitása követte, majd vég nélkül bújócskáztunk a fák között. A Kisgazra kísérő nélkül a barátokkal, a bandával is kimentünk varjútojást szedni, meg puccos varjút. Nem sok foganatja volt a tanításnak a madarak védelmében. Mindig elszavalt valaki egy-két verset. Az ide való vers így kezdődött:

33

„Ne bántsd a fát, hisz ő is érez…”

Tovább nem tudom.2 Nekem elsőben és másodikban OZSVÁTHNÉ, harmadikban BIRKEI GIZELLA, negyedikben CSATHÓ ZOLTÁN volt a tanítóm. Elsőben és másodikban az emeletes iskolában földszinti teremben tanultunk, harmadikban az Ócska iskolában — ennek kis tornya is volt — koptattam a padot, mígnem negyedikben átkerültünk Tömösvárba, a katolikus iskolába, mert ekkor már államosították az iskolát. Itt nem is éreztem jól magamat. Úgyhogy kevéssé rázott meg a Debrecenbe való költözés és ott az új iskolába kerülés. Ugyanis osztálytársaimat már nagyobb részt a negyedik elejére elhagytam. Az államosításkor ugyanis összekeverték szándékosan a katolikusokat és reformátusokat, és az egymástól jól messze lakókat rakták egy helyre.

2

Benedek Elek ‘Ne bántsd a fát’ : „Ne bántsd a fát, hisz ő is érez, / Szép gyöngén nyúlj a leveléhez. / Ágát ne törd, lombját ne tépjed, / Hadd annak, ami, épnek, szépnek. / Szeresd a fát! // Édes gyümölcsét várva-várod, / S te mégis letörnéd a virágot? / Szegény virág gyorsan elszárad, / S te bánkódnál majd, késő bánat. / Ne bántsd a fát! // Fa lombja közt viharban, vészben / Lám meg se ring madárka fészke, / Fáradt ha vagy, leülsz alája, / S elszenderít madár danája. / Szeresd a fát! // Anya ő is, minden levélke / Egy-egy gyermek, gonddal nevelve. / És gyermek minden ágacskája, / Szeretettel tekints fel rája. / Ne bántsd a fát! // Mindaz, kik fákat ültetének, / Sírjukra szálljon hálaének, / Ásóval is költők valának, / Szép lombos fákról álmodának. / Szeresd a fát!”

34

Nagy megrázkódtatásként ért bennünket a centenáriumi ünnepségek előkészületeként elkezdődött parkosítás. A református templomtól felfelé, majd a SPITZ-patikáig GACSÁLYI, a falu vezéregyénisége, a polgári iskola igazgatója elhatározta, hogy a piactérnek azt a részét felszántják és ott parkot létesítenek. Gyarmaton nem volt úgynevezett Hősök ligete sem, hanem egy puskát lábához tevő kőhonvéd húzta meg magát a nyírott sövény beszögellésében az Ócska iskola kerítésén kívül, majdnem a katolikus plébánia kerítésénél. Addig, amíg készült a park, meg is voltunk vele, de mikor elültették a kis virgácsnyi facsemetéket, füvesítettek, elkezdték építeni a ma is meglévő bástyás állandó emelvényt, ráhelyezve a KOSSUTHemlékművet, már szabadságunkban korlátozva éreztük magunkat. Nem lehetett a legrövidebb úton a bíróság előtti kerekes kúthoz elmenni, mert letapostuk volna a gyepet, ez kerülőt jelentett egy 7,5 literes kannával, ami tele volt vízzel. Aztán a focizás terepe is kisebb lett. Csak az előttünk lévő rész maradt meg, ahol a vásárkor a földről árultak, s alig volt sátor, míg a parkosított területen három, négy sorban is voltak sátrak. Emiatt aztán a kirakodó vásárokat elhelyezték a Levente-pálya mellé. Persze vele ment minden: ringlispil, cirkusz, céllövölde. A kertre a gyerekek réme, egy hetyke, kis pörge bajszú, zöld kalapos szőke ember vigyázott. Parkőr volt. Ilyet még nem látott Gyarmat. Szeges bottal szurkálta fel a papírdarabokat, kezében hosszúnyelű szíjostor volt, amit nagyon tudott kezelni. Akkor is megugrasztott minket, ha semmit sem csináltunk. Célszerű volt a járdán menni miatta, ha az ember a boltba ment. Nem felejtett: ha egyszer nem tudott elkapni valakit, legközelebb vette kezelésbe, amikor ártatlanul, mit sem ártva ment arra felé. BÁLINTnak hívták, de TESTA és SANCI ejtésében

35

Bálingnak hangzott. Ezért később a Mama és a Papa is így hívta: „Hát BÁLING? Nem találkoztatok vele?” — érdeklődött papa, ha este hazajött. Rá hivatkoztunk akkor is, ha nem volt kedvünk elmenni a boltba BERECZKINÉhez, vagy a Hangyába, esetleg a kútra. Volt egy csúfos esetünk is. Karácsonyra TESTA meg én csinos kis gumicsizmát kaptunk. Büszkén grasszáltunk bent a lakásban, aztán meg kint a hóban-sárban. Karácsony este le sem akartuk húzni a fénylő lábbelit, még aludni is abban akartunk. Hideg, latyakos idő volt, tavaszodott, amikor a templom előtti részen régi szokás szerint keresztül caplattunk az árokhoz vezető kis hídig, illetve korláttal ellátott pallóig. A téli havas időben bizonyára kijárt út vezetett a letaposott hóban az új parkon át. TESTÁval meg még néhány cimborával mentünk. Nekünk csizmánk lévén a sáros részen is át lehetett vágni. De nem számoltunk BÁLINGgal, aki lesben állt és megzavart bennünket. Nyílván úgy terelt maga előtt az ostorral, hogy belehajtson a minél nagyobb sárba. Ugyanis ütés távolságba kerültünk, és suhogtatta az ostort. Futás közben TESTA lábáról lejött a csizma és ott maradt a hideg sárban. Hiába sírt, lábán fél csizmával szaladt be a konyhába. Én kint kiabáltam a csizma után. Jött a Mama és rendet csinált. Jól leteremthette BÁLINGot, de mi is megkaptuk a porciónkat, mint rendesen ilyen esetekben. 2005 karácsonya van. Megpróbálom most felidézni a gyarmati karácsonyi emlékeimet. Egészen bizonyos, hogy ez nem egy konkrét karácsonyeste, hanem több egymást követő ünnepből összerakott kép. De úgy teszek, mintha ez egyetlen karácsonyon lett volna. Ami az emlékezetben összeköti őket, az a helyszín és a személyek azonossága.

36

Kétségtelen, hogy a debrecenivel nem keverem, sőt a NICS néninél töltött estétől is el tudom választani. Karácsonyi szünetre megérkezett hozzánk Öcsi, azaz MIKLÓS, a legfiatalabb SZABÓ nagybácsi. Hosszú, vékony, „ezüst keretes” szemüvegű vidám ember volt. Anyjával és ILONKÁval, MARGITtal, azok oda járó barátnőivel mindig hülyéskedett. Sok újságot vett, erre szinte szórta a pénzt. Állítólag készült az egyetemi vizsgáira. Mindig hangoztatta, hogy ő bölcsész, szabad bölcsész. Papával hangosan vitatkoztak írókról, költőkről, filozófusokról. Nagyon csudáltam, hogy mi mindent tudhat. Egyszer le is rajzoltam egy kitépett füzet lapjára. Ráírtam: „Öcsi, a bölcsész”. A lényeg a szemüveg volt. Nagy vastag keretes szemüveget kanyarítottam neki, azt hittem, hogy ettől van nagy esze, ettől bölcsész. Emlékszem, hogy adott is pénzt a rajzért cukorra. Ez stollverket jelentett. Kimentek a nagydobosi szőlőbe és onnan valami hordónyi bort hoztak be, amit a pincében tartottak. MARGITtal és az akkor nálunk levő MAGDUSsal jártak le egy-egy kancsó borért a pincébe. Egyszer jól felöntöttek a garatra, és a Mama s a Papa szégyenére a pinceablakon át kiabáltak ki a ritka járókelőknek szégyellni való csúnya dolgokat. Ez emlékezetes karácsony lett, mert volt bor is. Öcsi karácsony második vagy harmadik napján cigányokat is hozatott a házhoz, és mulattak a felnőttek. Még a Papa is énekelgetett. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyet tőle. Gazdag karácsonyunk volt. Egy fél disznót is vágtunk LULÓ néniéknél. De volt libasült is. Én sohasem emlékezem arra, hogy nálunk pulyka lett volna. Sőt arra sem, hogy Gyarmaton valakinek lett volna egyáltalán pulykája. Anyja ekkor csinálta a soha fogyni nem akaró gömböc levest, amit Öcsi még évek múlva is emlegetett. Mifelénk nem ismerték

37

a disznósajtot. A gyomorba véres hurka-szerű tölteléket tettek. Voltak, akik kukoricakásával keverték, mi burizzsal (árpakásával) csináltuk. Nem hiszem, hogy rizs lett volna a háború utáni időben. A disznóvágás nagy esemény volt. Jól emlékszem a perzselésre, arra, hogy a füléből kaptam egy pirult darabot. LULÓ néni nagy tál hagymás vért, máj szeleteket is tett az asztalra. Emlékszem arra, hogy a KUBLIK bácsiék oldalában az öreg téli körtefa után volt egy nyári konyha. Két helyiségből állt. Az elsőben volt a kemence (Gyarmaton nem búbos, hanem lapos kemence volt) és Mama ILUS nénivel ott sütötte mindig a kenyeret, ott is dagasztották. A dagasztó teknő a bejárati ajtó mellett, az ablak alatt volt. A kalácsot is ott gyúrták, sütötték, de a kalács fonásához, a töltelék elkészítéséhez a belső konyharészt használták. Csak a bevetni valót és a tepsibe tett tésztát vitték ki. Bent egy csikóspór és egy sarokba állított asztal volt, meg egy dikó féle, vagy a Szatmárról elhozott ún. cselédágy, aminek a teteje asztal is volt. Ez a másik sarokban állt. Itt esett meg az a szörnyűség, hogy a finom tyúklevesbe beleesett egy skatulya gyufa. Mama az asztalra tette a levett fedőt, amíg tett valamit a levesbe, aztán vissza a fedőt. Csakhogy arra ráragadt egy skatulya gyufa és beleesett a levesbe. Mikor a Mama megint levette, elszörnyülködve látta, hogy a szétnyílt skatulyából egy csomóban kilóg a gyufa és a zsíros lé tetején úszik. Egyedül én láttam. Lehalászta, kihajította, és azt mondta: ne szóljak róla senkinek, nem lesz semmi bajunk, hiszen a gyufa mérge (feje) nem ázott le róla. Néhány kanállal kiöntött belőle, vízzel pótolta. De előtte egy jó merőkanállal megevett még belőle és leste a hatást. Nem lett semmi baja. Az ízén nem érzett. Megette mindenki. Én is, zokszó nélkül. Sajnáltam volna kiönteni. Ez már barna

38

fejű svéd gyufa volt, azt hiszem, nem mérgező. Senki nem tudott róla, hacsak a Mama valakinek később el nem mondta. Igaz, ez nem karácsonykor történt, de abban a konyhában, ahol ünnepekkor, így húsvétkor is sütöttünkfőztünk. Közös volt KUBLIK néniékkel, de arra nem emlékszem, hogy ő valaha is csinált volna ott bármit. Persze, volt egy másik konyhánk is fent, ami a gangról nyílott. Azon egy alul deszkázott, nekem szem magasságtól felfelé üvegezett egy szál ajtó volt. Ott is csikó spóron sütöttfőzött a Mama és ILUS néni. A konyha nagy volt, voltaképpen egy jó nagy szoba, amit mindenre használtunk; egész nap ott voltunk. A megsütött kalácsokat, süteményeket, tepsi kolbászokat, hurkákat oda vittük fel, és ott voltak felhalmozva, letakarva. Mikor a Mama a szatyorfonásra okította a lányokat, azok is itt gyűltek össze, és itt dolgoztak. Mikor már kezdett sűrvedni (Gyarmaton így mondják a szürkületet), vártuk a Jézuskát. Mama ide küldött ki bennünket és lestünk ki a konyhaajtó üvegén, hogy mikor nyílik meg az ég, a mennyország, mert azt látni lehet. Ezen a karácsonyon is ott vártam, törölgettem az ablakot. Egyszer csak csengettek. Bent a szobában, íme, a Papa, a Mama, Öcsi és MAGDUS, meg talán még nagyanyó is vártak bennünket. Papa épp az ablakot csukta be a Jézuska után. Érezni lehetett a gyertya és a csillagszóró szagot. Megilletődve álltunk a fa alá és a Mama vezetésével elénekeltük a legszebb énekeket. Ismertük ezeket, mert a Mama karácsony hetében, de már előbb is munka közben mindig énekelt, dalolt, így hát megtanultuk. Karácsonykor állandóan karácsonyi énekek hangzottak el: „Krisztus Urunknak áldott születésén…”, „Csillog a szép karácsonyfa…”, „Pásztorok, pásztorok…”, „Csöndes éj…”,

39

„Pásztorok, pásztorok, nagy öröm vár rátok…”. Elimádkoztuk a Miatyánkot, aztán körbe csókolgattuk egymást, nagyon örültünk, s alig vártuk, hogy megláthassuk: mit is kaptunk. Nem tudom, hogy hány ajándékunk volt, de a legnagyobb kétségtelenül a bolt volt, amiről már szóltam, aztán én kaptam egy igazi korcsolyát. Német korcsolya volt, egyik felén L, másikán R jelzéssel, a bal és jobb láb jelöléseként. Ezzel alapoztam meg halhatatlan német tudásomat. A korcsolyát le sem akartam venni a lábamról. Másnap KORMÁNY nénihez ezzel mentem tejért. Mikor végigcsattogtam a kővel borított gangján, ijedten szaladt ki és sopánkodott: „Azt hittem, a kaptás lú jön!” Mamának is panaszkodott. Utóbb, amikor ezt DIÓSZEGInek említettem, felcsillant a szeme: „Valami mitologikus lény lehetett?” Nem tudom, nem írt róla, csak akkor feljegyezte. Kaptunk TESTÁval egy-egy xilofont is, amit éjjel-nappal vertünk azután. Könyv is akadt: Robinson Crusoe. Egy szétvetett lábú, állatbőrbe bújt, kezében hosszú puskát tartó alak volt a címlapon kék háttérrel. Lehet, hogy ekkor kaptuk az Erdei iskola című szép színes könyvet is, amit kívülről tudtunk és énekeltünk is a Mamával, az „Este van már, késő este, Pásztor tüzek égnek messze…” dallamára. Karácsonyra kaptam lombfűrész készletet is, bár lehet, hogy máskor. Fekete Péter kártya is volt, azzal késő estig játszottunk a Mamával, Papával. A karácsonyfa Vízkeresztig bent volt, és minden este meggyújtottuk, míg csak ki nem került. Nyilván ruhaneműt is kaptunk, de csak ezekre emlékezem, a kis gumi csizmát leszámítva. Karácsony este jöttek a betlehemesek is. Egyik csapat felnőttekből állt. Pásztorok lehettek, mert jól ismertem a kanászt, aki közöttük volt. Volt egy cigány csapat is. Erre azért emlékszem, mert a Mama szerint két rúd bejglit

40

elemeltek a konyhából. Csak másnap vettük észre. És volt egy gyerekcsapat is. Jól emlékszem ezekre. Persze az lehet, hogy nem egy karácsonyon jelentek meg mind. Jöttek kántálók is, de őket nem engedtük a szobába; a Mama kivitt nekik egy kis ajándékot. Másnap este mentünk kántálni mi is LULÓ néniékhez, családostól. Egyszer egy nagy-nagy hóesésre emlékszem, amint éppen oda igyekeztünk. Megálltunk a SPITZ-patika körül és ott gyönyörködtünk a havazásban. Ott ugyanis három villanykaró is volt, és az csodálatosan megvilágította a zuhogó nagypelyhű havat. Én néhány osztálytársammal két évben is elmentem pár helyre kántálni az ünnep első napján délután, amikor még nem volt sötét. Néhány ének után behívtak, megkínáltak. Olyan is volt, hogy elzavartak. Osztálytársakhoz, a tanítóhoz vagy rokonokhoz mentünk, így ILONKÁékhoz, vagy MÓZES PISTA bácsiékhoz, ILONKA férjének rokonságához, a KORPONAIakhoz. Az ének utáni bekérezkedő szavak ezek voltak: „A tarisznyám szája igen-igen kajács / Beleférne egy pár darab túrós kalács!” TÓTH KARI, ERDEI LACI, SOMOGYI PISTI, MISKI GUSZTI, KAJDI ZSIGI — rájuk emlékezem, mint akikkel kántálni jártunk. Ekkor lehetett az, talán Öcsiék sikeres és zajos borfejtésekor, hogy behajítottak a pince ablakán egy zsemleszínű tarka kis kutyát. Mikor magához engedett bennünket, nem engedtük elzavarni. Ő volt az egyetlen kutyánk. A keresztségben a Fuszekli nevet kapta, mert nagyanyó állandóan kötött öt tűvel harisnyákat, zoknikat, és ezt fuszeklinek nevezte. „Mit tetszik kötni, Nagyanyó!” — ordítottuk, mert nagyot hallott. „Fuszeklit kicsim, fuszeklit.” Mi majd megszakadtunk a furcsa szón. A kutyára szeretetből ragasztottuk.

41

Nekünk mindig volt karácsonyfánk. Ezen az estén amit emlegetek hosszú tüskéjű fenyőfánk volt. Felejthetetlen karácsonyok voltak ezek. Emlékük ma is megmelegíti a szívet. A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK. HA ESZEMBE JUT VALAMI, AKKOR BELEVAGY HOZZÁ ÍROK VALAMIT, MÓDOSÍTOK RAJTA. KÉREM A CSALÁDOM TAGJAIT, HOGY ÍRJON MAGA IS BELE, PONTOSÍTSA, GYARAPÍTSA, EMLÉKEZTESSEN DOLGOKRA. LEGYEN EZ KÖZÖS VÁLLALKOZÁS ETTŐL KEZDVE. FÉNYKÉPEKET, DOKUMENTUMOKAT, RAJZOKAT, VÁZLATOKAT, KISZÓLÁSOKAT ÉS HASONLÓKAT IS KÜLDJÖN KI-KI A CÍMEMRE!

GYARMATTÓL SZOLNOKIG Fehérgyarmatról Debrecenbe költöztünk. Debrecen szívében, a Nagytemplom mellett szereztünk egy kétszobás lakást, nagy konyhával, fürdőszobával, s egy kis kamrának használt likhóffal (amúgy göregáborosan). Első és hátsó lépcsővel, mely a cselédlépcső nevet viselte. A hajdani építtető — NAGY PÁL mész- és fakereskedő — ugyanis eredetileg az egész épület második emeletét belakta, alatta irodái és a személyzet foglalta el az első emeletet. A nagy lakást megosztották- és az utcai rész a SCHWARZ-házaspáré, a mienk az udvar felőli rész volt. Az eléggé elöregedett állapotú hajópadló avittságát az sem tüntette el, hogy édesanyánk időnként felsúrolta, majd sárga Silvia

42

padlófestéket kent rá egy libaszárny segítségével, majd padlóviasszal beeresztette. Közeiből a sűrű seprés, mosás és beeresztés ellenére is gejzírként tört fel a finom por. Később barna padlófestékkel kente át Testa és a Mama, mígnem egy KIK által végrehajtott fejújítás során harmadik osztályú parkettát fektettek rá. Szőnyegeink még a régi szép időkből, Gyarmatról származtak; itt-ott szakadozott széllel, kisebb folytonossági hiányokkal borították a padlót. Mama előszeretettel mondta igazi gyarmatárunak. Különben a lakás beosztása nem maradt mindig ugyanolyan. Mama és TESTA nagy lakberendező volt. Olykor nem tudta az ember, mire megy haza, mert átrendezték a lakást. A konyhából újabb szobát csináltak, a fürdőszobából konyhát, a hátsó kamrából fürdőszobát. Átalakultak kezükön a régi bútorok is. Volt például egy két részből álló konyhai bútorunk, amit még Gyarmaton a Siket BÁNYAI, a zöldkötényes asztalos készített belső polccal, két tolóajtóval. Ebből asztalt, íróasztalt fabrikáltak, stelázsit alkottak belőle, két belső polcát — két szép fenyődeszka szálat — a padlásfeljáróhoz támasztva őrizgettük. BURLÓNÉ, vagyis MARGIT néni, a házmesterünk szemet is vetett rá, és a Mamát nyaggatta vele, hogy „Kié az a két szép szál deszka?” Mindenesetre nem lett az övé. Polcként fejezte be pályafutását a fürdőszobából lett konyhában. A lakás bemutatásakor hátra hagytam a két legértékesebb területet: az erkélyt és a padlást. Mikor beköltöztünk, az erkély (deszkapadlós, hosszú függőfolyosó a lakásunk hosszában) egy harmadik szobával ért fel. Gyakorlatilag jó időben ott éltünk. Ajtaja a konyhából nyílt, de az egyszerűség kedvéért mi az ablakot használtuk kijáratnak. Két ablakunk nyílt az erkélyre. Ott pucolta

43

mama a krumplit, zöldséget, ott játszottunk, ott gyakoroltunk, mikor már zenedébe jártunk. Így ha otthon is voltunk, az év nagy részét szabadban töltöttük. Egy ajtón át — amely az erkélyt a lépcsőház felé lezáró vasrácson volt — a lakásba kívülről is be lehetett menni. Később ezt megszüntették, csak a rács maradt. Legnagyobb kárunkra azonban, amikor a KIK átalakította a lakást, életveszélyesnek minősítették az erkélyt, és lebontották. Nagy csapás volt ez ránk nézve. Csak az enyhítette a dolgot, hogy ekkor már az egész nyarat a strandon töltöttük, így nem hiányzott annyira. Mama mindent elkövetett, hogy megmentse az erkélyt, de könyörtelenek voltak. TESTA a művezetőt, aki felmérte a lakást, meg akarta verni. Hiába volt minden. SANCI másként oldotta meg a dolgot. Szerint a SCHWARZék keze volt benne, hogy az irigyelt erkélyünket lebontsák, s ezért — mint nagy irodalmi műveltségű ember — mikor elment ajtajuk elé, mindig odaköpött egy nagy turhát. Mondván, hogy GORKIJ írja le a bosszúállás eme módját az Anya című regényében. Másik nagy térségünk a hátsó lépcsőház padlásra vezető két fordulója és maga a padlás volt. Mama itt libát hízlalt, nyulat tartottunk ketrecben. Számukra az erdőben szedtünk füvet, akácfa levelet. Legrosszabb volt a nyulak levágása. Mamával ketten hajtottuk végre a műveletet: ő a vágásra megérett nyulat fülön fogta, két hátsó lábát másik kezével összeszorította, én pedig a simogató fával a kisagyára húztam, a Mama pedig, amint a nyúl elszédült, elvágta a nyakát. Ott fent nyúztuk meg. Nemszeretem művelet volt, de jó ízűt ettünk belőle. A padláson titkos bandagyűléseket tartottunk ÁRPIval, TURUCZcal, PELLESsel, BUCZKÓval. Ám nekik volt a pincében is egy sarkuk, ahová csak én mehettem be. Ott néhány tégla

44

kiemelése után elővették a rejtekhelyről a fekete álarcokat (viaszos vászonból), fából faragott tőröket, kardokat, Uszeges csúzlikat, s egy nagy Z betűt, ami „Z, a fekete lovas”t jelölte. TESTA ekkor még „éretlen” volt, hogy ilyen komoly és titkos társaság befogadja. A padláson tartottuk a régi füzeteket, tankönyveket, megmaradt újságokat. Később itt dugta el mama az 1956ban írt naplómat, nemzetőr igazolványomat, karszalagomat, majd ezt is elégette az összegyűjtött 1956-os röplapokkal, újságokkal együtt. Ide zavart fel engem, amikor néhány hétre SULYOK BARNA haveromtól egy trombitát kaptam kölcsön, és ott gyakoroltam. Megunván a bentlétet, kimásztam a padlásablakon, lábam megtámasztottam a csatornában, és hanyatt fekve „gyakoroltam”. Legkönnyebb volt a „Szentek mennybemenetele” Ha a Mama tudta volna, hogy valóban ég és föld között fúvom a rezet, biztosan elvert volna. HADHÁZI ÁRPIék, amikor SCHWARCZék nem voltak otthon, leereszkedtek a kamrájukba, és befőtteket, kolbászt gyűjtöttek be. De volt, hogy a kolbászt egy hosszú rúdra szerelt kampó segítségével húzták fel. A padláson volt ugyanis a kamrájuk szellőző nyílása. Ez a szellőző nyílás, amelyet egy jó méternyi deszkából összeszegelt „kémény” vett körül, és drótháló volt rajta, hogy a szemét be ne hulljon, SANCInak igen kellemetlen és kínos heteket szerzett. Egyszer a padláson lévén, beleszólt a kéménybe: „Szerbusz SCHWARCZkám!” Ám jött a viszontválasz: „Szerbusz SANCIkám!” Pont lent volt SCHWARCZ néni, és jót nevetett. SANCI viszont nem mert hosszú ideig csak a hátsó lépcsőn járni, nehogy találkozzanak. Hogy a köpés előtt vagy után volt-e ez, ki tudja? S ott volt még az udvar is. A fedett kapualj alól keskeny udvarrész vezetett be a hátsó részbe, amit MARGIT néni

45

virágos kertje szegélyezett legnagyobb díszeivel, a kolokázia tövekkel. Ha ide labda esett, éktelen üvöltésbe kezdett, lehozta a csillagos eget is a kolokázia védelmében. Az L alakú kétemeletes ház végében földszintes melléképületek sorakoztak. Elöl MARGIT néni és „élettársa” (e szót ekkor még nem ismerték), ÁRPÁD bácsi, és fiacskája, ÁRPIKA egyszobás, égrenyíló házmesteri lakása volt. Benne két vaságy egy kis asztallal, két székkel és egy állandóan füstöt okádó csikóspórral. Hihetetlen nyomorúság. Az ágyat takaró takaró eredeti állapota a sok folt miatt teljesen meghatározhatatlan volt. A csípős füstszag mindent megült, keveredett a savanyú krumpilelves szagával, azt a hitet keltve, hogy füstölt kolbász adja az alapillatot. Utána folytatódott a melléképületek sora. Itt az Envések (Nemzeti Vállalat, bőrkereskedés) irodái voltak, ahol játszani, focizni nem volt szabad. Délelőtt az envések miatt kellett tartanunk, délután MARGIT néni üldözött bennünket. Hátul nagyobb udvar terpeszkedett annak köszönhetően, hogy az egykori udvari építményt a háború alatt lebombázták. Az egykori épület alapfalai itt-ott kiütköztek. Vérre menő focimeccseket játszottunk itt, általában egy kapura, mert a másik oldal kőfalán a foci átrepülhetett a szomszédba és ott — mint ez megesett párszor — már ablakot tört. De lábteniszeztünk is, sőt gyephokiztunk egy állítólag Amerikából való, rugalmatlan műanyag labdával, amit pipa alakú bunkósbotokkal hajszoltunk. Ha mellé ütöttünk, az a másik lába körmébe is kerülhetett, mert természetesen mezítláb fociztunk, hokiztunk. Udvarunk egyetlen dísze egy nyomorult, fal tövén kihajtott ecetfa volt. A játék nem volt zavartalan itt sem, mert ott lakott a Dühös Muzsik, SZABÓ úr, a több műszakban dolgozó vasutas. Mikor a legjobban élveztük a játékot, megjelent először a

46

SANCIval egyidős fia, JÓZSIKA, nagy darab cukros-zsíros kenyérrel a kezében, és azt üvöltötte: „Haggyátok abba, ídesapám ícakás vót az ícaka!” A hangfogót egy darabig feltettük, de nem sokáig, mire maga a Dühös Muzsik vágódott ki az ajtón egy szál gatyában, megismételve: „Íccakás vótam az ícaka!” Erre aztán vége lett a játéknak. Később került még egy hátsó lakó, BANA (?) bácsi, aki részegen beállt közénk focizni is, és többször elküldte máshová aludni a Dühös Muzsikot. Őt, ha jól emlékszem Piszkosszájú embernek neveztük. Jókat röhögtünk, mikor el akarta hótt részegen rúgni a focit és hanyatt esett. Éjszaka is vidáman jött haza, tele szívvel, piával és dallal. Néha együtt ÁRPÁD bácsival, BURLÓNÉ élettársával, akit a Piszkosszájú csak gondnok úrnak szólított. Egyik este a nyári nyitott ablaknál éktelenül rángatta valaki a kapucsengőt. A gondnok úr kiment káromkodva, kiabálva, majd mikor megtudta, ki kéredzkedik be, kiszólt: „Várjál pajtás, először leszállok a tárna mélyébe!” És leszállt. Hallottuk, amint feltehetően nagy ívben az udvar középi kanálisba üríti magából a felesleges vizet. Vízhajtó nélkül! De a szombat esték legmeghittebbek voltak! Papa egész heti távollét után érkezett haza. Mindig hozott valamit, valami lepetést. Sóskát jó főzetnyit a Szamos vagy Tisza töltéséről, ősszel tallózott diót, szilvát, almát. Ezt jóízűen eszegettük, hallgattuk, hogy mi történt egész héten vele, mi pedig beszámoltunk viselt dolgainkról. Mi volt az iskolában, mi történt barátainkkal, később a zenei és úszó eredményekkel büszkélkedhettünk vagy sunyíthattunk. Télen a nagyszobában jól befűtöttünk a cserépkályhába, ahol a különben mindig jó szombati vacsora kiegészítéseként krumplit, tököt sütöttünk. Volt egy ide beilleszthető hosszúkás alakú öntöttvas edényünk, a kék

47

tepsi, amiben jól felpirult a lekváros-diós tészta, ami csemegének számított. Néha dominóztunk, Mama néha elővette a gitárt is és énekelt, mi meg csodáltuk. Ekkor mi még nem zenéltünk. Kivéve engem, aki a még Gyarmaton kapott hatlyukú furulyámat nyaggattam. Az est egyik fénypontja egy nagy játék volt. Papa egy sál végére görcsöt kötött, majd bekötötte a szemét, megállt az asztalnál, ahonnan a többieknek gyorsan, míg tízet számolt, el kellett valahol tűnnie. Mi láttunk, a Papa nem. Mi helyet is tudtunk változtatni. Halálos csendben zajlott a játék, nehogy eláruljuk magunkat, hogy hol vagyunk. Papa fülelt, aztán találomra megindult. Nesztelenül nem lehetett menni, mert a padló nyiszogott. Akire rálelt, annak meg kellet merevednie, tűrve a gyengéden rámért sál-ütéseket a többiek vidám kacagása mellett. Volt, hogy a szék karfáját püfölte papa, vagy a cserépkályha oldalát. Aki pórul járt, annak bekötöttük a szemét, és ő vette át a kereső szerepét. Mindenkire sor került. Aztán lefeküdtünk, de még a páros ágyban összegyűltünk és a Mama mesét mondott vagy olvasott. Kedvenc meséje volt „A tetűbűrbe bújtatott királykisasszony” vagy a „Jávor fából furulyácska”. Emlékszem, hogy nagyon féltem attól a mesétől, hogy „Senki valaki, gyere be hozzám hálni!”, mert itt a halál keresi fel az árva lánykát. Mégis sokszor kértem, hogy ezt mondja el. De a Tűzszerszám, a Hüvelyk Matyi, a Csipkerózsika, a Hamupipőke, a Ferdeszájú zsidó, a Rút kiskacsa is gyakran hangzott el. Egyik karácsonyra papától kaptuk az ILLYÉS–ORTUTAY-féle Magyar parasztmesék című nagyszerű gyűjteményt, amit breviáriumként forgattunk: „Ihók és Mihók”, „Csinosomdrága”, „Markalf” és mások ebből ragadtak ránk. A vasárnap reggel sem volt akármilyen, főleg télen. Ekkor a szülők ágyában, lábtól

48

elhelyezkedve odaadással hallgattuk a Papát, amint több héten át olvasta a Grant kapitány gyermekeit. A szerepek is ki voltak osztva, de egy ember a helyzetnek megfelelően több szerepben is tetszelgett. Papa volt természetesen Glenervan lord, de néha Paganel Jakab, Eliacin Ferenc Mária vagy más szereplő. Mama lady Helena, vagy Mary Grant, de legnagyobb szerepe Olbinett volt, a szakács. Tálcán, ágyba hozta a reggeli hársfa teát, zsíros pirítóst az ágyba, amikor Papa, azaz Glenervan lord figyelmeztette, hogy „Olbinett! Szíveskedjék a reggelit tálalni!”. SANCI volt Robert, Grant kapitány fia, mi TESTÁval sokféle szerepben tűntünk fel. Leginkább fedélzetmesterként, matrózként. Kifeszítettük a vitorlát, a lepedőt vagy paplant az ágy végében, bevontuk, mert természetesen az ágy volt Duncan, a lord hajója. Ez a játék nappal, akkor már Papa nélkül folytatódott az úgynevezett szófán, egy kecskepatában végződő, nyolclábú, egyik oldalán magas hátú, XVIII. századi ágyon, ahol vitorlák voltak kifeszítve és a kerek ülőkéjű cimbalomszék volt a hajókormány. Már nem is VERNE GYULÁt játszottuk, hanem saját kitalált történeteinket. TESTA, aki igen torkos volt és szerette az édességet, egy tejes üvegbe cukrozott vizet töltött: ez volt az édesvíz, amit a tengerészek vittek magukkal, s no és a zsíros pirítós, a kétszersült. A kapitányok felváltva követték egymást, mindig más volt, és a parancsát feltétlenül teljesíteni kellett. Ekkor már kebelbarátom, MAJOR BÉLA is beszállt, kezdetben hajóinasként. A vasárnap nagy eseménye volt még a nagyerdei kirándulás, ahol a mai Szabadtéri Színpad helyén játszottunk indiánost, a Papa csak egy tollat viselt, ő volt Csingecsguk. A Vadölőt, az Utolsó mohikánt, a Bőrharisnyát is betéve tudtuk. Nyilat fabrikáltunk, dárdát,

49

és úgy harcoltunk. Utána, a mai nagyerdei tó helyén, ahol füves terep volt, focizgattunk. Papa a Mamával megpihent a padon, s onnan nézték, mit művelünk. Esteledett, amikor fáradtan hazamentünk. Mindig csak gyalog, sohasem ültünk villamosra. A villamos-pénzen kaphattunk Zöldinél vagy Nyárinál egy-egy ötvenfilléres fagylaltot. Este, gondolom, rövid mese volt csak, inkább kinyújtózni kívánt mindenki. Nos, így teltek, teldegéltek az első évek Debrecenben. Főként a lakás, a ház és a környék utcáin. Kezdtük Debrecent megismerni, legalábbis a belvárost. Ezután nagy fordulat következett be életünkben. Elutaztunk vakációra Szombathelyre, JÓZSI bácsi és BÖZSIKE néni hívására. Ők a városmagon kívül a Perint patak partján laktak. A táj idegen is volt és mégis ismerős, hiszen ha a patak partján felfelé haladtunk, akkor az számomra Gyarmatot idézte fel: a Túr és a Szenke partját. A Perint patak éppen a házunkkal szemben fel volt duzzasztva, s itt mély volt — legalábbi nekünk, gyerekeknek —, és csak az úszni tudók mehettek itt bele. Mi a duzzasztás után játszogattunk a sekély részben. Nagy év volt ez: 1952, a helsinki olimpia éve. A tizenhat aranyérmet, egyéb kiváló helyezéseket JÓZSI bácsiék világvevő rádióján át követtük. Számunkra természetes volt, hogy magunk is olimpiát rendeztünk. Na, ez volt aztán az olimpia. Futás különböző kijelölt távokon, gerelyvetés egy napraforgó kóróval, diszkoszvetés egy forgó bugával, súlylökés különböző súlyú kövekkel, birkózás, bokszolás, vívás, távolugrás, torna, amit már a tornaórák anyagából merítettünk, így bukfenc előre, hátra, bakugrás szekrényugrás helyett, céllövés nyíllal különböző távolságról. Igen érdekes volt a hármasugrás, ami szerintünk, mert hogy rádióból hallottuk csak és nem láttunk ilyet soha, úgy történt, hogy hármat ugrottunk

50

nekiszaladásból, és azt összeadtuk. Helybeli barátaink nem voltak, így hárman vetélkedtünk. Én, mint legnagyobb nyertem a legtöbb számot, de TESTA és SANCI is nyert néha; némelykor azért, mert szabálytalanság miatt „kizártunk” valakit, vagy mert a súlylökésnél, súlyemelésnél könnyebb kővel dolgozhatott, vagy mert előnyt adtunk neki. Futásnál pár métert, gerelyvetésnél előbbről dobhatott, meg mit tudom én. Jó volt még a távgyaloglás is. Be kellett menni a város közepére külön-külön utakon, ott megnéztük a kirakatban egy órán, hogy ki mikor érkezett oda. Közben persze futott mindenki vagy rövidített, ha tudott. Én ebben profi voltam, mert mint legidősebbet nem egyszer küldött be a Mama a BÖZSIKE néni munkahelyére az ebédel. Ott megismerkedtem az addig csak BÖZSIKE néni előadásából ismert főnökével, NIMÖT JENŐvel, meg kolléganőjével, CSURIval. Így hát jól ismertem a bevezető utakat TESTÁékhoz képest. Baj volt viszont az öttusánál; a lovaglást gyarmatias módon megoldottuk egy-egy kóróval vagy karóval, amivel „ugrattunk” is; nagy szégyen pedig az úszásnál ért bennünket. Nem tudtunk úszni, holott lett volna hol. Na, a véletlenül táppénzen éppen ott tartózkodó GYURIKA úr, akit BÖZSIKE néni Nagy Fostosnak titulált, egyből felajánlotta, hogy majd ő megtanít bennünket. Ez annyiból állott, hogy vigyázott ránk, miközben ő egyik cigarettát a másik után szívta hasonszőrű haverjaival. Mi, bízva a felügyeletben, nyakig is bemerészkedtünk és megtanultunk lebukni, csápoltuk a vizet. Közben megismerkedhetünk egy-két vasi kiszólással is. Mikor valakinek elfogyott a cigije, kért a másiktól: „Aggy egy cigit!” „Tudok kukorikúnyi!” volt rá az elutasító válasz. „Akkor egy staubot!”„ „Nézd meg, szőrös-e a valagam!” Persze, mindez semmi volt ahhoz,

51

amit BÖZSIKE néni produkált, főleg ha HÉRICSNÉvel akadt össze. A szomszédasszonnyal pergő nyelven beszélt, amit kezdetben fel sem tudtunk fogni; később értettük meg, hogy magyarul beszélnek. Persze a Mama sem tudta, hogy a ‘zsombor’ az szakajtó, s miegymás. Az úszás azonban lefoglalt bennünket. Pár nap múlva, láss csodát, néhány métert is előre haladtunk a sekélyebb parti vízben. A nagy feladat az volt — s itt már azért többen ügyeltek ránk GYURIKA úr haverjai közül (mert azért az úszással ő sem nyert volna olimpiát) —, hogy a mélyebb részen a duzzasztó deszkájáról egy saroknyit, vagy vagy öt méternyit ússzunk a partig, ahol már megkapaszkodhattunk. Szóval, no TESTA meg én már tudtunk valamit, s egyre többször tettük meg ezt az utat. Nem hoztunk szégyent a világ akkori legjobb úszóválogatottjára és pólósaira. Papa határtalanul megörült, mikor megírtuk neki tudományunkat, s amit maga is megláthatott Badacsonytomajon, ahol nemsokára egy vagy két napot töltöttünk PÖSZI néniék jóvoltából. Szombathelyről ugyanis tovább mentünk, hogy pár napot együtt lehessünk a SZABÓ-rokonsággal. Meglátogattuk a LIPTAIakat Zalaszentgróton, BÉLA bácsiékat Egerszegen, és apusékat, anyusékat Türjén. Legalábbis úgy emlékszem, hogy ekkor voltunk náluk. Zalaszentgróton kimentünk valami présház félébe, körül gyümölcsfák és szőlő volt mindenütt. Itt egy nagy fa alatt jött össze a család. Ott voltak BÉLA bácsiék is. Jól emlékszem, hogy a gyümölcsön kívül mézet ettünk. Mikor a méz előkerült, megjelentek a darazsak is, s ekkor BÉLA bácsi bemenekült a ház hűvösébe, s nem mert kijönni, mert állítólag a méhcsípéstől kimered. Hogy ez valóban igaz, azt később, Zalaegerszegen volt alkalmunk megtapasztalni. Vidéki bajnokság volt itt

52

1957-ben, amit ő is végig izgult értünk. A rövid nadrágját, ingét, cipőjét a fűre tette le, és mikor indultunk haza, húzza fel a cipőt, és egy benne tanyázó méh vagy darázs rútul megcsípte a zokniján át. Egyből eldobta magát és kimeredt. Az úszómester orvosért ment, aki injekciót adott be neki. Nos, ez Zalaszentgróton nem következett be. Emlékszem arra is, hogy az utak löszös-homokos dombok között mentek, néhol a part le volt szakadva és a fák gyökerei kilógtak onnan. Mi ide mentünk ki játszani, barlangot vájtunk a homokba. Ugyanolyan volt ez, mint az anyusék nagydobosi szőlőjéhez vezető út, ahol szintén így játszogattunk. PÖSZI néniéknél találkoztunk először egy igen jó kajával, amit Badacsonytomajra is bőven hoztak: a tepertős zsírral. A hájat apró darabokra vágva olvasztották ki, és benne hagyták a zsírban. Ez befőttes üvegekben elállt. Hazamenvén a Mama is sokáig készítette; sokkal jobb volt, mint az ekkor árult, a zsíroskenyér-korszakot végig jellemző préselt zsír. Türjén csak arra emlékszem, hogy anyus és apus egy igen zsúfolt kis szobában lakott. Középen egy kerek ebédlőasztal, amit körül ültünk, és anyus gyakran emlegetett kedvenc főztjét, a lúdas kását rakta ki az asztal közepére. Tényleg finom volt. Debrecenbe hazaérve pár nap múlva óriási meglepetés ért bennünket. Papa közölte, hogy van egy kollégája, aki úszóedző, s akinél beajánlott bennünket, hogy nézze meg: hogyan úszunk; és ha megfelelünk, felvesznek bennünket a Dózsába. Ettől kezdve megváltozott az életünk. Egyik osztálytársamtól, Kiskeréktől (KERÉKGYÁRTÓ LACI) hallottam, aki nagy sportember volt (ekkor éppen úszott is, mellette FRICI bácsinál bokszolt), hogy csak azt veszik fel úszni, aki minden úszásnemben le tud úszni húsz

53

métert, azaz keresztben átússza a négyméterest. Na, ez jócskán apasztotta reményeinket, mert egyrészt a mély vízben még nem is próbálkoztunk, másrészt nem tudtuk a többi úszásnemet, s a gyorsúszásunk is bizonyára kívánni valót hagyott. Kiskerék nagy lódító volt, mindig hősként adta magát elő, nekem is, a még félig falusinak, nagy történeteket akasztva le arról, hogy milyen nehezen tudott ő is Dózsás lenni. Papa — mert hét végén nem is tudott LACI bácsival beszélni — elhitte a dolgot, de nem csüggedt. Nagy vadvízi úszóhoz méltóan szombaton délután és vasárnap keményen edzett bennünket, de a Mamával is lementünk hét közben, és gyakoroltuk a langyos vízben a hátúszást és a többit. Emlékezetem szerint annyi eredménye lett a dolognak, hogy gyorson eléggé jól megtanultunk úszni TESTÁval, háton is tettünk pár tempót, és mellen is. Ennek technikáját a Hosszúgatyás Úszómester (BÁNHIDI JÓSKA bácsi) rúdon belógatott tanítványaitól lestük el. Mikor eljött a nagy nap és megjelentünk RENTKA LACI bácsi, azaz Pacal, később Mester nevű edző előtt, nem vallottunk szégyent. Én úgy emlékszem, hogy a kis vízben, a hideg medencében a parttal párhuzamosan tettem jó néhány tempót gyorson, és mikor ott szerencsétlenkedtem volna hát- és mellúszó tudományommal, már nem is volt rá kíváncsi. Dózsások lettünk, halványlila oldalra nyíló fényképes igazolványunk is lett, amely sokáig megvolt, s amiben TUMPEK autogrammja is szerepelt, mert egyszer Debrecenben bemutatót úszott, és akkor írattam bele. Szerencsés időszakban kerültünk oda. LACI bácsi otthagyta a bankot, és attól kezdve csak edzősködött. Ezért minden tanítványán rajta volt a szeme. Nem lehetett hiányozni. Ha történetesen betegség miatt kihagytunk pár edzést, már megjelent nálunk vagy üzent, hogy menjünk. Nem volt többé olyan, hogy nyáron

54

elmegyünk hosszabb időre Gyarmatra, vagy MARIKÁékhoz Szalkára. Nyilván a sikeres olimpia miatt az állam is forszírozta a sportot, és nagy fellendülés következett be. Sok új egyesület is alakult, de függetlenített edzőnk csak nekünk volt. Nemcsak ő értett hozzá a legtöbbet, de a legnagyobb ambícióval, később eredménnyel is ő csinálta. Később, amikor már eléggé jól úsztunk, bekerültünk a korosztályunk szerinti élbolyba, többször volt részünk abban a kitüntetésben, hogy LACI bácsi meghívott bennünket magához vacsorára. Mivel állandóan éhesek voltunk, ezt igen nagyra tartottuk, s azt is, amit ettünk. Többféle jókat: szalámi, kolbász, szalonna, vaj, dzsem, paprika, paradicsom, tea, tej vagy kakaó eszegetése közben mindenről érdeklődött: tanulás, miket olvasunk, családi életünk, szokásaink, kikkel barátkozunk, és sorolhatnánk. Jól ismert bennünket azon túl is, hogy egész nap együtt voltunk a strandon. Külön új fejezete ez életünknek, amelyben ekkor még SANCI nem vett részt. Ő még óvodás volt. Nem lenne teljes a kép átalakult életünkről, ha nem itt szólnék a zenéről, zenedei szereplésünkről is. A sport és a zene — természetesen az iskolán kívül — döntően befolyásolt mindent. Az osztályunkból sokan jártak zenedébe. Jó barátomnak számított BOD PETI, aki később nagyon jó oboista lett, nénje pedig ekkor már növendék hangversenyeken lépett fel, kitűnően zongorázott. X-es származásúak voltak, apjuk katonatiszt lévén egy ideig internálva is volt. Ebben az időben a hasonló sorsúak előtt egyetlen lehetőség volt: zenét tanulni. Ott mégiscsak számított a tudás, rátermettség vagy tehetség, és megnyitott egy életpályát. Persze mi mindebből semmit sem tudtunk. De eldicsekedtem

55

ötödikben furulya tudásommal, amire MOLNÁR MÁRIA osztályfőnököm, aki a magyart tanította, felhozatta velem a furulyát és — mert a János vitézt tanultuk — megkért, hogy adjam elő az operettből Jancsi furulyanótáját. Ezt otthon jól begyakoroltam és kétszeri nekibuzdulása sikerre vittem az osztályban. BOD PETI ekkor említette előttem először a zenedét. Egyszer voltam náluk, szép nagy barna zongorájukat megcsodáltam, ő pötyögött is rajta valamit, de a nővére is bemutatkozott. Következő évben megkérdezte PETI, hogy jelentkezteme zenedébe? Nem mondtam, mert féltem tőle. Akkor elmagyarázta, hogy nincs mitől tartanom, fogjam a furulyát, menjek be a zenedébe, mert most vannak a pótfelvételik. Elmentem. Ott ki kellett tölteni egy durva, alig olvasható stencilezett papírt. Arra is emlékezem, hogy egy nagy piros ceruzát adott valaki, azzal nyújtottam be, mindenhová beírva, hogy furulyázni szeretnék. Többen vártak ott, köztük ismerősök is. Behívtak. A furulyára legyintettek, hanem énekelnem kellett valamit. Hogy mit énekeltem, arra nem emlékszem. Azután tapsoltak, amit vissza kellett tapsolnom. Leütöttek hangokat a zongorán, és azt kellett kiénekelnem; majd játszottak valamit, amire nekem menetelni kellett a zongora körül. Hát ennyi volt. Azt mondták, várjak. Behívtak és közölték, hogy fel vagyok véve. Tíz forint tandíjat kell fizetnem és ekkor és ekkor kezdődik a tanítás. Megyek haza. Mama mit sem tudott az egészről. Én elhőzöngtem neki, mit végeztem. Erre felugrott. TESTÁt előkiáltotta, felöltöztette és mint zsidó a lúbőrt, húzta magával, hogy még elérjék a felvételit. Boldogan jöttek haza. TESTA is zenedés lett. SANCI még ekkor kicsi volt, de nem

56

soká ő is rálépett erre az útra, s ha lehet, ezt is jó rögösnek képezte ki, hadd izguljon a Mama miatta. Szombaton, amikor a Papa hazaérkezett, volt újdonságban része. Nagyon büszkék voltunk, s örültünk annak, hogy ők is teljes szívvel örvendeznek. Papa inkább az úszás, a Mama a zene felelőse volt, ha jól visszagondolok. Papa, amikor tehette, velünk jött az uszodába, a Mama pedig velünk együtt járt az előképzőbe, ami a később olyan nagyon nemszeretem szolfézst megelőzte. Új világba léptünk át. Más életrendünk lett, s három otthonunk: családunk és barátaink, a strand (mert csak nagyképűen mondom szolnoki szóhasználattal uszodának), és a zenede. Ez utóbbi sajnos kényszerű otthon is lett néha, ugyanis a lehetetlen órabeosztás szerint sokszor fél napokat vártunk, hogy bejussunk a hangszeres órákra. Persze azért nem volt az annyira terhes. Míg ott várakoztunk, sokat hülyéskedtünk. Amíg a harmadik emeleten különböző fúvós hangszerekkel ellátva várakoztunk tanárainkra, olyan játékaink voltak, hogy például a kottát fejjel lefelé fordítottuk és úgy játszottuk le, akár duóban is. Így egy első vonalból ötödik lett, és így tovább. Vagy a fagottkottát, ami basszuskulcsban volt, trombitán játszotta valaki vagy egyéb hangszeren, mintha violinkulcsban lenne. Kedvenc szórakozásunk volt, hogy ránéztünk a kottára, majd ötig, tízig számolt valaki, és emlékezetből ki amennyit tudott, lejátszott belőle. Iszonyatos macskazene volt. Jazzt nem lehetett játszani, az tiltva volt. Mikor már a tanárok nem bírták a műsorunkat, elzavartak. Egyszer lebuktunk, mert kimásztunk a tetőre, és a kémény melletti deszkán (amin a kéményseprő szokott járni) legalább öten felálltunk, és onnan adtunk

57

toronyzenét. Persze, hogy az egész piac, mert ott kezdődött a gyümölcspiaccal a bódék vagy a kirakodó sora, élénk érdeklődéssel kísérte műsorunkat. Valaki azonban befújhatott, és az egész társaságot beidézték MIKULAI igazgató elé. Kikiabálta magát, aztán rendben volt a dolog. Később ilyet már GULYÁS idejében eszünkbe sem jutott volna megcsinálni. Az iskolát feltűnő módon eddig nem említettem. Az ugyanis kötelességet jelentett. Mielőtt még erről szólnék, meg kell emlékeznem SANCI óvodájáról. Ő ugyanis, mikor beköltöztünk, ott kezdte pályafutását. Noha a Mama nem dolgozott, háztartásbeli volt, az óvoda kötelező volt. Ezt mindenki szívből utálta. SANCI, mert nem szeretett ott lenni; a Mama: mert korán reggel el kellett vinni esőben, hóban; mi pedig: mert legtöbbször érte kellett mennünk. Az óvodának csúfolt intézmény a Kossuth utcán a BŐDEféle hentesüzlet mellett egy körfolyosós, sötét bérház hátsó traktusán volt, egy egykori polgári lakásban. Levegő alig volt bent, az udvarra pedig ki sem lehetett menni. Nem beszélve az állandó tömény kelkáposzta-szagról, amely sajátossá elegyedett a lehúzott apró cipők, ázott kabátok szagával elegyedve az előszobában, ahol át kellett öltözni. Majd hogy meg nem fulladtunk, míg rakoncátlankodó kis öcsénket felöltöztettük. Igaz, mi belvárosi elit iskolába kerültünk, a Fűvészkerti Állami Általános Iskolába, ahol Hajnalos Libuc, azaz HAJNALOS JÓZSEF volt az igazgató, de ezt is sivárnak találtuk. Az akkori úttörőzést szívből utáltuk, és nem vonzott az, hogy maradék szabadidőnkben oda belátogassunk. Később az úgynevezett Úttörőházban járogattunk valami szakkörökre: TESTA könyvkötő

58

foglalkozásokra, meg még valamire. Én kémia szakkörön háromszor, ha voltam. Az ott lévő úttörő zenekarban is szerencsétlenkedtem, de csak BARTÓK Tíz kis darabját gyakoroltuk állandóan, mindig változó tagokkal, és azt is eluntam. Volt vagy két-három jelenésem a fúvós zenekarban is, de ott meg a mozgalmi dalok („SZTÁLIN elvtárs zászlajával mindig győzni kell! Tra, ta, ta ta!” és más hasonlók) taszítottak. Persze Mama és Papa azért továbbra is élénk érdeklődést tanúsított iskolai előmenetelünk iránt. TESTA volt a „jótanuló”; kitűnő, jeles félévek és év végi zárások szólnak erről. Az enyém távolról sem volt ilyen egyhangú. Olyan átlagos négyes voltam, egy-két ötössel; általánosban hármasom nemigen volt. De majd előszedem a bizonyítványt. SANCI sem indult rosszul. Rólam a figyelem a két kisebbre terelődött. Mama szorgalmasan járt szülői értekezletekre; nálam ritkán fordult meg, mert rólam nem sok jót mondtak, úgyszólván semmit. Csak ha baj volt, került elő a nevem, de TESTÁt mindig dicsérték. SANCIt is eleinte. TESTA még úttörő karriert is befutott: rajtanácselnök is volt. Erről még fénykép is készült. Hol volt ez az iskola a gyarmatitól! Ahol sokszor órás szünetek voltak, míg tanítónk a magánügyeit intézte. Ilyenkor kiengedett bennünket a tágas udvarra, ahol gomboztunk, kricceztünk (ez a sánta iskola), cicáztunk, körjátékokat játszottunk, fiúk s lányok együtt. Még sokszor délután is bementünk az udvarra focizni, játszogatni. Itt a füvészkerti iskola szűk udvarán voltunk összezsúfolva, jó, ha fejelni tudott egy-két felsős, akik eluralták a szűk szünetekben a terepet, a többinek meg kuss! volt. Esős időkről nem is beszélve, amikor ki sem mehettünk. Az udvar rácsos bejárati ajtajában vigyázó állt, aki senkit nem engedett ki. Ha valakit mégis — mondjuk néhány kifliért,

59

zsemléért a közeli boltba —, vámot vett belőle, vagy épp legfinomabb részét, a kifli két végét letörte. Néhány lyukas óra volt, de akkor halálos csendben kellett lennünk, nehogy észrevegyék, hogy nincs bent tanár. Nálunk ilyenkor KERÉKGYÁRTÓ LACI, Kiskerék mesélt nagy átéléssel vadnyugati történeteket, mert az apja fodrász volt és járt nekik egykor a Pesti Hírlap, és minden sárga regényük megvolt. PÜSPÖK SANYI, akinek paplanos volt az apja, szintén nagy gyűjteményt mondhatott magáénak ponyvákból. Neki pengős regényei is voltak, meg egyéb füzetes sorozatok, főként cowboy- és bandita- könyvek. Ezek egy része kemény kötésben díszelgett. Egyszer voltam náluk, a Kistüzép mellett laktak közvetlenül a Vegyipari mellett. A ponyvát azonban nem nagyon olvasgattuk. Egyszer MAJORéknál voltam, és a lakás bejáratánál a küszöbön ülve Major (MAJOR BÉLA kebel barátomat csak Majornak hívtuk) nagyban adott elő valami történetet, amit PÜSPÖK SANYI könyvében olvasott. Nagy átéléssel mesélte, hogy jött a Mr. Howkins, meg a Mrs. Tudomisénki — úgy ejtette, hogy betű szerint: Mr-nél berregett, a másiknál sziszegett — és én nagyon élveztem. Ahogy magyaráz, kijött az ajtón az apja, megállt mögöttünk, és hallgatta egy darabig. Aztán ráförmedt, hogy „Honnan veszed ezt a szemetet!?” MAJOR előkapta a filléres könyvet. Az apja meg fogta, ketté hasította, és mindketten kaptunk egy pár pofont: „Meg ne lássak ilyet többet nálatok!” Az apja nyomdász volt. Legutóbb már főkorrektor. Nagyon csendes, rendes, kedves és művelt ember. RÁKOSI papáék azonban PAYERistának nyilvánították, kidobták a nyomdából, és nyugdíjba meneteléig Egerbe jár fizikai munkát végezni építkezéseken. Csak hét végeken volt otthon, mint papa. Nívós könyveket olvasott s adott a kezünkbe. Emlékszem,

60

hogy egyszer — úgy hetedikes lehettem — tőle kaptam egy KOSZTOLÁNYI verses kötetet. Összes költeményeit karácsonyra. MAJOR egy zöld ágat és gyertyát rajzolt bele. Tőle kaptuk a Piri baba és a három mackó című könyvet, ami nyomdai példány lehetett, még nem volt bekötve. Ezt mindhárman sokat olvastuk, és nagy becsben állott. Egy baba és plüss mackók voltak fotózva a lapjain. Albumszerűen nyílott. TESTA zöld „krokodil bőrbe” kötötte be, barna vászon sarokkal. Ha már MAJORéknál vagyunk el kell mondani, hogy lakott náluk — kiadtak egy szobát, mert igen szegények voltak, s édesanyja beteges volt, nem dolgozott — egy ruszki nő, Mamának hívtuk. Tipikus bábuska volt, olyan, amilyennek a ruszki filmekben mutatták: nagy darab, alaktalan, nagyseggű, ráncos arcú, de kedves nő. Még az első világháború után került ide, s itt ragadt egy magyar hadifogoly feleségeként. Sohasem tanult meg magyarul rendesen. Ő, mert orosz volt, a reptéren a ruszki laktanyában dolgozott, ahonnan néha olcsó cuccokat hozott, amit MAJOR néni árulgatott az utcában, s ruszlit, szardíniát, tőkehal májat és ilyeneket hozott olcsón MAJORéknak. Ilyet náluk többször ettem. TESTA nem nagyon járt hozzájuk, de MAJOR állandón, akárha testvérünk lett volna, szinte nálunk élt. Együtt tanultunk, játszottunk. Családtag volt. Úszni is járt velünk, sajnos ahhoz nem sok érzéke volt, de rendületlenül csinálta. Tanítóképzőbe ment, s mikor érettségiztünk, ő már ki ment Körösszakálra tanítani. Ott többször meglátogattam. Biciklin mentem ki hozzá. Már ekkor — általános iskolás korában — rajzolgatott. Nekem egy későbbi képem van tőle, úgy első tékás korából: ceruzával és vízfestékkel a Nagytemplomot örökítette meg. Már Debrecenben tanított,

61

amikor komoly grafikai munkákat állított ki. Egy van belőlük. Rézkarc, mákgubó kompozíció. De vezetett tűzzománc kört is az iskolában. TESTA mindig szállította haza a híreket. Ő ugyanis olyan osztályba járt, ahol bőven voltak úgynevezett „túlkorosak”, „ugratósok”. Negyedikben volt néhány 16-18 éves osztálytársa is. Azokkal mindig történt valami. Osztálytársa volt OLÁH MUKI, egy túlkoros cigány gyerek, akit osztályfőnökük csak Mozgó Szemétládának nevezett, mert olyan büdös volt. Nekem is volt egy túlkoros osztálytársam, aki bunyós volt és országos ifi bajnok, s aki ugyanerről volt híres. Hatodikos koromban első félévben BÍRÓ tanár úr volt az osztályfőnökünk, aki félévkor átment TESTÁékhoz, hogy ott csináljon rendet. Csuda kemény és durva ember volt. KOVÁCS ZSIGÁval büntette a rosszakat, úgy, hogy a különben egyedül egy hátsó padban ülő bunyós mellé ültette a renitenskedőt, hadd élvezze a fiú illatát. Azt mondta róla, hogy azért lehet bajnok, mert szagával elkábítja ellenfelét, akit azután csak meg kell lökni, és máris rászámolnak. TESTA mesélte, hogy OLÁH MUKIt is büntetésül használta. Ha voltak is közös élményeink az iskolából, hitelesen én csak a saját osztályomból szolgálhatok néhány érdekesebb történettel. Hatodik osztályos koromra már megszoktam Debrecent és az iskolát is. Őszintén szólva a Fűvészkertit nem szerettem, egyáltalán nem vonzott. Lassan ballagva is öt perc alatt értem oda, s ahogy vége volt a tanításnak, usgyi haza. Gyarmaton az Ócska iskola nagy udvarára gyakran délután is bementünk játszani, itt ez eszembe sem jutott volna. Gyarmaton gomboztunk, Debrecenben akkor az addig számomra ismeretlen golyózás ment, bár a gombozást is ismerték. Ez azonban be volt tiltva a suliban, mert a

62

folyosóra hosszú fali fogasokra kiakasztott kabátokról levagdosták a gombokat. Rosszul tudta az igazgató, hogy az a gombozáshoz kell. A szép kabátgombok lelkes lényekké alakultak át, belőlük lett Puskás, Kocsis, Bozsik, Czibor. A foci-őrület mellett gombfoci-mánia is jellemezte ezt a kort. Én valahogyan nem szerettem meg a golyózást, noha bizonyos változatai ugyanolyanok voltak, mint a gombozásnak. Lyukra mind a kettőt azonos módon és szabályok szerint játszottuk. Ami különbség volt, az abból adódott, hogy a gomb az gomb, a golyó az golyó. Az arasz távolságot például a gombnál, ha épp elérte szélét a szétterpesztett ujj, de gyengén fogta, lehasalva hozzá ugyancsak egy arasznyira, ki lehetett fújni. Jó tüdő előnyben! Ezt a golyóval nem lehet megtenni. A faltűre gombozás szabályai és menete a vonalra golyózásnak feleltek meg. A gombot mindig előre jól behajolva hajítottuk, a golyót viszont gurítottuk. Ugyanezt pénzzel is lehetett játszani. Az igazi pínzelés azonban nem ez volt, hanem a másutt snúrozásként ismert játék, amikor a pénzérmét visszakézből a falhoz ütjük, s az onnan tovapattan. A másik játékos, ha arasznyira megközelítette, akkor mindkettő az övé lett. A kifúvás lehetősége itt is megvolt. A vonalra vagy faltűre pínzelésnek — ezt rendszerint többen játszották — volt olyan változata is, amikor nem méricskéltük, hanem aki a leginkább közelítette a vonalat, az egészet két marokra fogva felrázta, magasra hajította, és bemondta: fillér vagy sas (azaz fej vagy írás; mert a tízfilléres madara volt a sas, a fillér a szám). A választott érméket összeszedte, aztán a maradékot az dobta fel, aki másodikként közelítette meg legjobban a vonalat. Az iskolában tiltva volt az a játék, ami egyébként az iskolán kívül tavasszal igen népszerű volt. Hóolvadás után

63

még sokáig nedves volt a föld. A nyers, kissé kemény szalonnás fődön pár lépésnyi négyszögletes vagy kör alakú területet nyitott bicskával hasított vonallal elkerítettünk, majd ezt nagyjából két azonos nagyságú részre osztottunk, egy ugyancsak hasított vonallal. Egyik az én országom, másik a tiéd. Ki-ki beleállt az országába, majd sorshúzás, pénzfeldobás, kiolvasó eldöntötte sorrendben megkezdte a harcot. Nem emlékszem, hogy volt-e valamilyen neve a játéknak. Kinyitott bicskáját a kezdő magasról leejtve, ha kemény volt a talaj, késdobálás szerint a másik országának földjébe vágta. Ha beleállt, akkor megragadta a bicskát és kimetszett egy darabot attól a ponttól kezdve a másik országából, ahová a bicska beleállt. A vonalat addig húzta, ameddig az országhatárt át nem metszette vele. Az első dobást a játékot kezdő, szerencsésebb ember úgy intézte, hogy a bicska helye egészen a másik országának határvonalába, vagy attól alig egy-két centire álljon a földbe. Így hatalmas darabot tudott kimetszeni a másikéból. Ha nem a vonalba állt bele, hanem attól pár centivel beljebb, még nem volt az a rész az övé. Teljesen be kellett keríteni. A másik ezt igyekezett dobásával megakadályozni. Az elfoglalt országrészt saját felségjelével jelölte meg a területszerző. Szinte vég nélkülivé is válhatott jó talajon és ügyes játékosok kezén ez a harc. Ha rosszul dobott valaki, nem állt bele a bicska vagy kidőlt belőle, mielőtt megragadhatta gazdája, elveszett egy dobása, a másik következett. Ha túl száraz volt a talaj, ez gyakran megesett. A végén az győzött, aki teljesen elfoglalta a másik országát; az ilyen diadal azonban ritka volt, általában megegyeztek, elismerve a másik győzelmét, legközelebbre téve a visszavágót.

64

Gyarmaton ezt a játékot engedte tanítónk játszani az iskolai szünetben is, noha Gyarmaton akkor még ráadásul alsó tagozatos voltam. Falun a bicska mindennapi használati tárgya volt a fiúgyermeknek. Enni, faragni, vesszőt vágni, játékot készíteni vagy efféléket játszani vele természetes dolog volt. Emlékezem, hogy még iskolában épp, hogy jártam, és már volt saját bicskám. Egy pikkelyes halformájú, préselt pléh borítású nyéllel ellátott egy pengéjű csodadarab, amire ez volt domború írással nyomva: SZARAJEVO. E márkanév végzetessé vált számára. SANCI öcsém a bilijébe ejtette bele …A JEVÓBA. Debrecenben ugyanakkor, ha valakinél megtaláltak egy bicskát, akkor az szorult. Detektív hírében álló későbbi kémia tanárunk, HAMZA tanár úr valami trafikba való betörés ügyében nyomozott osztályunkban is. MÁTRAI GÉZA zsebében bicskát talált, amiben dohány maradványok rakódtak le. Hatodikosok voltunk. Óriási patália lett belőle, főleg a bicska miatt, holott a súlyosabb bűn a betörés volt. Kiderült, hogy valóban a MÁTRAI-féle banda volt a tettes. Az ügy kipattanásától kezdve BÍRÓ tanár úr, keménykezű osztályfőnökünk, aki egyebek mellett MÁTRAIt az osztály színe előtt osztotta ki, csak Bicska Maxinak titulálta a fiút. Ritka nagy verés volt. Volt azonban egy, ami még ezt is felülmúlta. Ezután vált meg tőlünk osztályfőnökünk és került a negyedikesekhez. Ennek mélyebb háttere volt. RÁKOSI pajtás fénykorát élte, mikor én hatodik osztályos voltam. Nyáron társadalmi munkát végeztünk egy jó héten át az Ohati Állami Gazdaságban. Repcét nyűttünk és gyapotot szedtünk, LISZENKO mester elméletét a megvalósult gyakorlatban igazolandó. Ősszel nem volt rendes tanítás, hanem a gyapot válogatásával és osztályozásával járultunk hozzá a szocializmus építéséhez.

65

A tanárok csak ügyeletet tartottak. Ők is unták a dolgot, ezért ki-ki tetszése szerint mesélt, felolvasott, énekeltette az osztályt, próbált a tananyagról beszélni, vagy megcsípni azokat, akik a gyapotgubóval való napi dobálózást elkezdték. Óra e nélkül nem esett meg. Veszélyes játék volt ez, mert a félig nyers, kemény és ki nem nyílt gubó majd annyi volt, mintha kaviccsal góráltuk volna egymást. Ebből volt a legtöbb. Kinyílt gubó, ami füldugónyi fehér szálat is mutatott, ritkán került az iskolapadra. Volt egy tanárunk, JÓSZAI nevű, nem emlékszem mit tanított. Kackiás pödrött bajsza és csúcsos fekete, lapított kucsmája miatt Büszkekozák néven volt közismert mozgalmi ember. Ő volt az iskola úttörő parancsnoka is. Ilyen státusa ellenére azzal büszkélkedett, hogy első gránátos volt az ezredben. Nem tudom, hogyan fért ez meg a hivatalos Szovjetunió tiszteletével? Annyi bizonyos, hogy 1956-ban az elsők között disszidált. Első gránátosi továbbképzését rajtunk gyakorolta. A kicsire kopott kréta darabokat a katedra sarkán összegyűjtötte, és ha valaki az órán beszélgetett vagy piszkálta szomszédját, felkapott egyet maga mellől (ugyanis az asztalon ült) és odavágta. Ha sikerült valakit eltalálnia, büszkén mondta: Első gránátos voltam az ezredben! A gyapot-idényben katonai erényétől nem voltunk elragadtatva, ugyanis ő is gubóval és nem krétával vetette a gránátot. Énektanárunk, SZIGETI tanár úr, akit a léha ifjúság időtlen idők óta Mózsiként ismert csak, kitűnő zenész volt. A Református Gimnázium énektanára volt évtizedeken keresztül, s ő vezette a Kántust is; gyapotválogatás közben népdalokat tanított és énekeltetett velünk. Ő is az asztalon ült. Kis, alacsony és már idős ember lévén így jobban átlátta a terepet. Szerettük és sajnáltuk őt, mert igen kopottasan

66

járt. Cipője, ahogy a levegőbe lógó lábát közszemlére tette, agyonflekkelt volt. Egyik alkalommal láttuk, hogy leváló félben van a talpa, a faszegek is látszottak. „Tanár úr! Kását kér a cipője!” — közölte vele valaki. „Nem tudok neki adni. Tanár vagyok.” — válaszolt. Magyar tanárunk, a jólelkű, jámbor ERDEI tanár úr pedig első világháborús kalandjaival szórakoztatott bennünket. Ez kissé gyanús volt, mert túl fiatal volt hozzá. Nem sejtettük rosszul. Jóval később lepleződött le előttem, hogy az akkor indexre tett vitéz SOMOGYVÁRY, azaz Gyula deák könyveiből való tréfás eseteket adta elő sajátjaként. No, de e kis kitérő után térjünk vissza oda, ahol egy nagy verés elbeszéléséről tettem igéretet. Volt egy osztálytársam, PAPP LACI, akit Papagáj néven ismert mindenki. Erre széles, lágy cipótészta alakú arcából kinőtt jókora, görbe csőrszerű orrával és vezetéknevével szolgált rá, illetve állandó ismétlésekbe bocsátkozó karattyolásával. Többszörösen rászolgált nevére. Ami a karattyolást illeti, ezt csak szünetben gyakorolta, mert az órán mélyen hallgatott, ha felelni kellett volna. Ő volt az osztály legrosszabb tanulója. Majd mindenből bukásra állt, pedig már másodszor járta a hatodik osztályt. Épp BÍRÓ tanár úrral volt óránk. A tantárgy: gyapotosztályozás. Amint szadista hajlamú osztályfőnökünk fel-felnézett olvasmányából, egyszer csak azt látja, hogy gyapotválogatás helyett Papagáj a tankönyvet lapozgatja. Előbb rászólt finoman, majd erélyesebben, de hatástalanul. Letette a könyvet és mellén összefonott kézzel a levegőbe bámult. BÍRÓ tanár úr kihívta és kiosztott neki két pofont. A technikája az volt, hogy bal tenyerét kanál alakúra görbítve gyöngéden befejtette a delikvens arcát, kissé fél oldalra

67

hajtotta a fejét, aztán jobbal felülről lefelé óriási pofont adott a másik arcfelére. Lesújtó jobb keze ott maradt támasztéknak, aztán balról kapott egyet. Ez nem cirógatás volt. Az áldozat nem kaphatta el a fejét. Helyre zavarta. Ám megdöbbenve látta, hogy Papagáj továbbra is ölbe tett kezekkel szemléli a plafont. „PAPP Úr! Rangon alulinak tartja ezt a munkát?” „Igen. Engem nem azért küld édesanyám az iskolába, hogy gyapotot válogassak, hanem, hogy tanuljak!” — csattant az önérzetes válasz. Na, hülyébb dolgot nem is találhatott volna ki ennél. Őt, aki ismétli az osztályt és erre most is neki van a legtöbb esélye, hivatkozik a tanulásra? Ez sok volt BÍRÓ tanár úrnak. Maga rohant oda, kiráncigálta a padból, és elkezdte fejbillegtetős pofozkodását, de hatalmas erővel. Tíz után megkérdezte: „Csinálod?” „Nem!” Újra tíz. Ismét nem. Újra tíz… Papagáj a végén már csak hörgött. Cipóra dagadt a feje. A munka hevében már a megtámasztás is elmaradt, a pofonok szabadon, nagy lendületből szálltak. Száznegyven körül hanyatlott le a kéz, hördült vérző szájjal utolsót barátunk. Akkor kirohant az osztályfőnök, mi a hőst a folyosói csaphoz vittük és megmosdattuk. Másnap, harmadnap nem jött iskolába. Az apja az OTI-ba vitte, de nem volt különösebb baja. A szülők sem reklamáltak, mint manapság. Ez a kegyetlen verés megutáltatta velem BÍRÓ tanár urat. Addig közömbös volt a számomra is kiosztott néhány pofon, amihez egyébként szokva voltam, hiszen Gyarmaton főként CSATHÓ tanító úr pálcája megedzett. BÍRÓnak volt még egy undorító szokása. Rajzórán vagy ha neki dolga volt, és nem akart velünk foglalkozni, vigyázót állított ki, aki felügyelt a rendre. A vigyázó felírta a táblára a rosszak nevét, a visszaesők neve mellé egy vagy több függőleges vonal

68

került. A zsibongás állandó volt, ez nem is zavarta elmélyült munkájában, de nagyobb zajra felütötte a fejét. A vigyázó maga is vigyáztatott, ezért olyankor gyorsan strigulázott vagy felírt egy-egy nevet, nehogy ő kapjon hanyagságáért, bűnpártolásért néhány pofont. Nem volt irígylendő tisztség, mert az osztálytársak is haragudtak rá, holott ő nem tehetett róla. Szerencsére nem volt tanári kedvezett, az osztályfőnök ötletszerűen hol egyiket, hol másikat bízta meg ezzel. Óra vége előtt, első csengetés után a vigyázó kíhívta a katedrához a bűnösöket, s jelentette, hogy készen állnak az ítélet végrehajtására. A strigula szerint párosával ki-ki megkapta a neki járót. Egyszer én kerültem e nem irigyelt tisztbe. Óra végén, amikor az ítéletre várók felsorakoztak, odaléptem a katedrához, hogy jelentsek, mire írása mögül felpillantva jókora pofont húzott le, ami dupla hatású volt, mert nem vártam. Hátraugrottam és közöltem, hogy én a vigyázó vagyok. „Nem számít. Te is biztosan megérdemelted!” Hát így telt-múlt az idő, jártunk iskolába, úszni, zenéltünk, sokat olvastunk, és ami még a napból szabadon maradt, azt a barátainkkal töltöttük. Nem mondhatnám, hogy valaha is éreztem volna, hogy túl vagyok terhelve. Megdöbbenten hallgatom, mit szórakoznak össze — hogy stílusukban szóljak — a pszichológusok, pedagógusok, nagyokosok azzal, hogy az ifjúságot manapság mennyire megterhelik. Pedig hát akkor nem a mai szinten éltünk, nem voltunk túltáplálva. Örökké éhesek voltunk, zsíros kenyér volt a legfőbb étkünk, noha a Mama csodálatosan főzött, de nem olyan gazdag nyersanyagból, mint a maiak. Ötlet, ihlet, tudás kellett hozzá, hogy a hitvány és gyakran kevés alapanyagból ízes és tartalmas, elegendő mennyiségű ételt varázsoljon elénk édesanyánk.

69

Voltak ellenben állandó felvonulások, mozgalmi daloktól hangos, menetelést gyakorló tornaórák. Én úgy intéztem, hogy ezeket elkerüljem. Egyetlen egyszer voltam csak ott egy fáklyás felvonuláson. Az jó hecc volt. A Petőfitéren gyülekezett iskolánként a város harsány fiatalsága saját gyártmányú fáklyákkal szürkületkor. A fáklyagyújtásnak csak sötétben volt értelme. Itt persze akkor sem. Tán Korea mellett álltunk ki? A fáklya úgy készült, hogy egy konzervdobozt egy mintegy hatvan-hetven centis botra, lécre odaszegeztünk. A dobozba gázolajba erősen megégett lisztet, morzsát, visszamaradt ételtörmeléket tartalmazó étolajba, petróleumba mártott rongyot tömtünk, és azt meggyújtottuk. Voltak egyéni találmányok is, így avas gépzsírba mártott, ujjnyi kötéldarab, avas hájjal teletömött, kanóccal ellátott nyeles konzervdoboz. Az imperialistákat — ha látták volna — nem a tömeg és a fény, hanem a fertelmes bűz bírhatta volna jobb belátásra vagy rettentette volna meg. Énekelve megindultunk a Nagytemplom irányába, nyolcas sorokat alkotva. Már az Apolló mozinál megbomlottak a sorok. Innen-onnan káromkodás, jajgatás hallott. A két szeggel felütött konzervdoboz, ha valaki túl sok lében áztatta meg a rongyot, a szegelés mellett ereszteni kezdett, ráfolyt a kézfejre és égetett, meg is gyulladt, s a fáklya a földön kötött ki. Ezeket a menetelők félre rúgták, a doboz csörgött, a kifolyó petróleum, zsír égett, a rongy kiesett és lángoló focivá alakult. A jónép egyre több fáklyát juttatott erre a sorsra, persze akkor is megszabadult tőle, ha az övé nem csepegett. Nem túlzok, ha azt mondom, térdig lángok között dalolva meneteltünk előre. Az egyetlen felvonulás, amelyen magam is részt vettem, azzal ért véget, hogy a tüntetőket a tanárok hazazavarták. Irtó szerencsénk volt, hogy erről nem volt tudomása az amerikaiaknak.

70

Amiért egyáltalán előhoztam a felvonulást, azért van, mert máskor részt sem vettünk benne, és mégis az egész osztályunk szorult. Iskolánk épülete a Református Kollégium ősi épülete és a Déri Múzeum között, az egykori Fűvészkert szélén állt, s telke határos volt a Református Püspöki Hivataléval. Az iskola kapujában állva a Kollégium és a Nagytemplom közötti Emlékkert fáira láthattunk. A kicsiny parkban állt BOCSKAI bronz szobra és a Gályarabok emlékoszlopa, a parkon kívül a villamos síntől elvágva CSOKONAI csodálatos szobra. IZSÓ MIKLÓS alkotását a legszebb magyar költőszoborként tartották számon. A kert szélén nő és virágzik a híres Líceumfa, amely egyidős a reformáció Debrecenbe való behozatalával. A Kollégium fő falán bronz domborművek díszlenek a reformáció és a híres kollégiumi diákok portréival: KÁLVIN JÁNOStól KÖLCSEYn át MÓRICZig. A kollégium belső árkádjai alatt a híres professzorok bronz domborműve: HATVANI ISTVÁN, SINAI MIKLÓS, LUGOSSY; illetve a kollégium mecénásai, közöttük az erdélyi fejedelmek: BETHLEN GÁBOR, az APAFFYak; Debrecen híres polgárai, mint HUSZÁR GÁL, DOMOKOS főbíró, DOBOZY… Hát ez eléggé klerikális környezet. Pártunk nem is tűrhette, s mert le nem bonthatta, legalább annyit tett, hogy a kollégiumtól a múzeumig vezető kis utca egyik oldalát lebontotta, s ide építették fel és le — mert igen mély alépítménye van — a Pártbizottság épületét. Osztályunk ablakaiból végig követtük az építkezést. Rekordidő alatt készült el az igen masszív épület. Ugyanilyen gyorsan be is költöztek. Nekünk ebből sok bajunk származott. Egyik alkalommal kora reggel holmi DISz-fiatalok gyülekeztek a Pártbizottság és az iskolánk által határolt utcában. Voltak vagy százan. Mi kihajoltunk az ablakon és

71

integettünk nekik, mert sok ismerős volt köztük. Majd egyik osztálytársam, mert nem akart valaki kiabálására felnézni, fogott egy kis darab vakolatot a bomladozó ablakpárkányból és odavágta, mire az, mert eltalálta, felkapott valamit és visszahajította. Erre szép lassan tűzharc alakult ki, aminek csak az vetett véget, hogy a lentiek elvonultak dolgukra. Már megkezdődött az óra, mikor HAJNALOS igazgató úr egy idegen nővel az osztályunkba lépett. Bemutatta a nőt, erős hangsúllyal közölte, hogy a Pártbizottság fontos munkatársa, aki az ablakból látta, hogy fasisztákra emlékeztető módon támadtunk rá az éppen menetgyakorlatra kiválogatott díszszázadra, amely a város legöntudatosabb középiskolásaiból, a DISz-tagokból áll. Nagy szégyent hoztunk az iskolára és ezért felelni fogunk. Ez a szöveg hülyén hat és erősen túlzónak hangzik. Szó szerint már nem emlékezem rá, de a lényege és formája is ez és ilyen volt. Mi akkor nagyon is értettük és egyáltalán nem volt röhöghetnékünk. Igazgatónk így adta tudtunkra az éber pártbizottsági munkatársnő jelenlétében, hogy némuljunk meg, nehogy valakit megnevezzünk, mert úgy lehet, a kikottyantott név sokba kerülhet. Nem lehetetlen, hogy édesapja másnap Kistarcsán köt ki. Hallgattunk, mint a sír. „Na, így is jó lesz.” — mondta nem kis éllel a nő. „Az ötödik óra után az osztály csendben megvár az osztályban!” — mondta HAJNALOS. Úgy is lett. Osztályfőnökünk, INCZE tanár úr kikérdezett bennünket, hiszen ő mit sem tudott erről. Majd sztaniolba csomagolt instrukciókat adott ő is, amely szövegben a pártbizottságin túltengett. Nagy letolást kaptunk. De vigyáznia kellett neki is, hogy nyíltan ne mondjon semmit, mert az osztályban lehetnek besúgók is. Mi pedig vettük a lapot.

72

Ötödik óra után SINKA tanár úr vette át a kezelésünket. Ő tornatanár volt, vagány, fiatal sportoló. Akkor ugyan nem ő tanított bennünket, vele ötödikben találkoztunk. Jelen volt az igazgató, a pártbizottsági delnő és az osztályfőnök. Felsorakoztunk az udvaron, s közölték, hogy egy kis csuklóztatás következik. Ha vallunk, azonnal abbamarad. Azt is közölte SINKA tanár úr, hogy ezt bizony három órára méretezték. „De mi az nektek? Hiszen sportos osztály voltatok.” — mondta, s ebben az is benne volt, hogy a három óra alatt nem törünk meg. És csináltuk. És vigyorogtunk. És nem lazsáltunk. És győztünk. Egyedül BARTA JANCSI szédült meg, akit ezért két kijelölt gyengébb fizikumú gyerek átvitt az OTI-ba, de semmi baja nem volt. Pihenhettek egy jó órát. Pedig keménynek indult a dolog. Ám SINKA tanár úr, aki megállás nélkül diktált, jól válogatta meg a gyakorlatokat és a tempót. Amikor a nő elment, jól éreztük a lazítást, noha egy percre sem hagytuk abba. Három óra azért mégis három óra. A felmentettek sem kaptak kedvezményt. Nem voltak viszont túlterhelésre panaszkodó pedagógusok, pszichológusok, hírmagyarázók sem. Még kétszer volt részünk hasonló tortúrában. Az egyik SZTÁLIN elvtárs halálakor történt, a másik szintén pártbizottsági éberségből kifolyóan. Mindkétszer hasonlóan zajlott a vallatás avagy büntetés. Sőt BARTA JANCSIt is vitték orvoshoz egyik alkalommal. Inkább a bűnelkövetésről szólok. Ez méltóbb a figyelemre. Hetedikesek voltunk. Ilyen fiatalon ért bennünket a döbbenetes hír: árvák lettünk. Meghalt az emberiség édesapja, egyedüli reménysége, gyámola: SZTÁLIN ELVTÁRS. A tragédia várható volt, mert a rádió napokon át, utóbb már óránként adott hírt romló állapotáról. Magas láza van,

73

véreset vizel…, hiába a csodákat mívelő szovjet orvostudomány, hiába gyúrták őt magát különleges anyagból, egyre reménytelenebb lett a bemondó hangja, hiába hallgatta könnyezve SANCI öcsénk a híreket, bekövetkezett az elkerülhetetlen. A város gyászba borult, felbőgtek a gyárak szirénái, dudái… Nem is tudom, szóltake a harangok? A rádió egész nap a Munkás gyászindulót játszotta. Az iskolában legalább egy órán át hallgattuk a zászlófelvonáskor elhangzó igazgatói gyászbeszédet, amit HAJNALOS LIBUC el-elcsukló hangon elsírt a lépcső tetejéről. Bús ábrázattal vonult be valamennyi osztály a termébe, ott pisszenés nélkül ülve hallgattuk a hangszóróból áradó gyászindulót. Ezután az onnan felhangzó igazgatói utasítást követve felálltunk és vigyázzba merevedtünk, hogy tíz perces néma vigyázz állással megtiszteljük a nagy halottat és elelmélkedjünk világraszóló tettein, jóságán, bölcsségén. Úgy két percig halálos csend volt. Aztán valahol megreccsent a padló, Tőle távolabb egy másik hely is hangot adott, aztán egész recsegési hullám futott át az osztályon. Valahol leesett egy ceruza. INCZE tanár úr hiába húzta fel szemöldökét, vágott szigorú arcot, rosszul sült el az igyekezete. Osztályfőnökünk ugyanis színészi, azon belül komikusi hajlamokkal bírt. Arcberendezése és mozgása erre predesztinálta. Iskolai ünnepélyeken nagy sikerrel lépett fel, villámtréfákban ügyefogyott embereket megidézve. Intő arcjátéka most erre emlékeztetett. A recsegés-hullám, a hosszas csend — milyen bamba osztály lehet az olyan, amely tíz percig kibírná a halálos csendet, és milyen hülye az, aki ilyet elrendel — jócskán előkészítette, az osztályfőnök mimikája pedig meghozta az első kiböffenő, de gyorsan elfojtott nevetést. Válaszra nem kellett soká várni. BÁLINT JANCSI, erre, mert ő volt az első

74

hangot adó, aki már pukkadozott a visszafojtott röhögéstől, vékony cérnahangján megállíthatatlanul felhihizett. Vidám arcú, kerek képű, mindig mosolygó, fejhangon nevetgélő emberke lévén, most gáttalanul fulladozott, majdnem a röhögő görcs határáig. Az osztály csatlakozott, a pokol elszabadult. INCZE tanár úr majdnem vértolulást kapott. Hogyisne! Csak ő tudta igazán, mi lehet mindebből. Kétségbeesetten próbált úrrá lenni a helyzeten. Vagy két percig hasztalan, de amikor fagyosan megszólalt: „Tudjátok, mi lesz ebből?” — mindenki észre tért. Maradt még vagy öt percünk a csendes elmélkedésre, habár nem az elhunyt nagyságáról, hanem még meglévő hatalmáról. Síron túli keze vezényelte a már egyszer megélt csuklóztatást. Osztályfőnökünk ugyanis nem mismásolhatta el a történteket. BÁLINT apuka pedig nem vett részt a kistarcsai edzőtáborban. A harmadik tortúra amiatt volt, hogy az ismét kivonulásra készülődő DISz-díszszázadot gyülekezni látszó osztálytársainkat látva lekiabáltunk, s ők vissza, zászlóikat lengetve. Erre valamelyik nagyokos társunk levette a falról Ivánt, a furnérra festett, körbevágott, életnagyságú szovjet katonát, aki egy magyar katonával fog kezet, „gitárral” a nyakában. Azt egy madzagra kötve kilógatta az ablakon és himbálta a levegőben, az ujjongó tömeg örömére. A menetrend ismert. Pártbizottsági megfigyelés, igazgató és osztályfőnök, tornatanár, hallgatás. Hajnalos így indított: „Sohasem nő be a fejetek lágya, pedig nyolcadikosok vagytok! Jelentették, hogy a szovjet hadsereg egy tagját felakasztottátok!” Mi értettük a kódolt üzenetet és hallgattunk. Hallgattunk bizonyára azért is, mert szégyenérzet mardosott, hogy az igazgatót hoztuk nehéz helyzetbe. Azt, aki nem is olyan rossz ember.

75

SANCI öcsénk — aki, mint írtam, a lébényi udvaron ásott bunkerben született, akinek első babalátogatói a szovjet hadseregből kerültek ki s akinek bölcsője egy ruháskosár volt, és megsiratta SZTÁLIN elvtársat is és később verseket írt, de mint irodalomkutató ért el igazi eredményeket — oroszlánkörmeit már ebben az időben megmutatta. Egyik dolgozatára, azaz fogalmazására, amit szocreál hajlamú magyar tanárának írt, óriási ötöst kapott. Címe sem hangzott rosszul: „Átaludtam az ötéves tervet”. Míg SANCI aludt, a magyar dolgozó nép lelkesen túlteljesítette a tervet, megelőztük és lehagytuk a versenyben az amerikai imperialistákat. Amint kitörölve az álmot szeméből kinézett az ablakon, azt látja, hogy — de idézzük szó szerint őt magát — „Ameddig szem ellát, mindenütt traktor és traktor!” Ez aztán nem semmi! Később azzal tűnt ki, hogy kitűnő pályázatot nyújtott be „Macskaszőrtüsző” jeligével. Először el sem akarták olvasni, de végül elnyerte az első díjat. Ő nem volt kitűnő tanuló, mint TESTA, extravagáns húzásai miatt bizony a Mama gyakran megjárta az iskolát, tanárait jól ismerte, de mindig kitűnt valami rendkívüli teljesítménnyel is, amit ellensúlyként számításba vettek. Mama és TESTA közös ötlete még nekem is hozott egykét ötöst a konyhára. Kitalálták, hogy terepasztalt csinálunk Magyarország térképéből. TESTA megrajzolta, s vagy három estét töltöttünk el vele. Vízbe áztatott és lereszelt újságpapírból és csirizből készült az alapanyag, s kifestettük még félig szikkadt állapotban gombfestékkel. A hegyek kimagaslottak, a folyók vonalát madzaggal nyomtuk a puha masszába, aztán kivettük belőle, és nyomát kékre húztuk. TESTA hatalmas ötöst kapott érte. Mivel én feljebb jártam, nekem a Szovjetuniót kellett elkészítenem. Azaz nem kellett, mert két ötöst is kaptam érte. Mindkét mű bekerült 76

az iskola szertárába. Emlékszem, hogy igazi jó jegyeket a magyaron, történelmen és a fizikán kívül — e három utóbbit szerettem — csak ilyen extra dolgokért kaptam. Sérelmes volt számomra, hogy bár már majd három éve tanultam klarinétozni, énekből nyolcadik félévkor sem kaptam KALAS tanár úrtól ötöst. Azt mondta, hogy nem ismerem a kottát. Erre egyszer felvittem a hangszert és MOZART Kis éji zene című darabjának zongoraátiratát, és az első tételt eljátszottam, mondván, hogy nem kívülről tudom az egészet, hanem sajnos csak kottából. Visszatérve a terepasztalhoz, INCZE tanár úr, aki bár magyart tanított, gondozta az iskola szertárát is, ahová terepasztalaink szintén bekerültek. A gyarapítókat a reggeli zászlófelvonáskor megjutalmazták: kihívták, és az iskola színe előtt megdicsérték. Volt ennek a szertárnak egy a miénknél sokkal nevezetesebb darabja is, amiért HADHÁZI ÁRPI, házmesterünk fia és kebel barátja, TURUCZ ÖCSI kapták a dicséretet. Egy tengeri nyúl formalinba eltett, kioperált agyveleje. Amikor, szemléletendő az agykérget, ezt a tanár körbe hordozta, mindenkit és minden osztályban a csendes röhögés fojtogatott. A biológia oktatására rákényszerített magyar tanáron kívül az egész iskola tudta, hogy az nem más, mint egy kicsire nőtt vadgesztenye héjától megfosztott, ráncossá aszott, nyomorult példánya. Hogy tanár úr tudtae, vagy tudomására jutott-e valaha, nem tudom, mert befejeztem a nyolcadikat abban az évben. HA IDŐM ENGEDI, MAJD FOLYTATOM ÉS KIEGÉSZÍTGETEM. MOST 2011. MÁRCIUS IDUSÁN ITT TARTOK. GYORS GYARAPODÁSRA NINCS KILÁTÁS, EZÉRT ELKÜLDÖM AZT, AMI MEGVAN.

77

78

[Prof. Dr. Szabó László (1939–2012) posztumusz] [Szerzői e-mail minimális végszerkesztéssel]

„2012. július 8-án Szabó László, legtöbbet publikáló munkatársunk, a legjobb humorú barátunk, »Tanár Úr« örökre elment. A társadalomnéprajz úttörője, a nemzetközileg is elismert professzor 72 éves volt. Szabó László 1939-ben született Mátészalkán, de élete végéig sérelmezte, hogy a kórházi ellátás miatt személyi igazolványába nem gyermekkori települését, Fehérgyarmatot írták. A középiskolát Debrecenben végezte, s ide járt a Zenedébe is. 1963ban szerzett Debrecenben magyar–történelem–néprajz szakos diplomát, és ugyanekkor került a Damjanich János Múzeumba történészként, ahová az öccse is követte, így Tanár úr az egyszemélyes múzeumban néprajzos lett. 1968-ban doktorált, 1974-ben kandidátusi fokozatot szerzett, 1993-ban docens lett, 1994-ben habilitált, 1997-ben pedig akadémiai doktori címet szerzett. Tanított a Debreceni Egyetemen, a Jászberényi Főiskolán. Munkája során kutató, gyűjtő és feldolgozó munkát egyaránt végzett, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumi szervezet meghatározó egyéniségévé, tudós muzeológusává vált. Tudományos fokozatain túl, egyebek mellett a Magyar Kultúra Lovagja, Szolnok város Ezüst Pelikán Díj cím birtokosa. »A Jászságért« Alapítvány kuratóriuma 2010-ben Jászságért Díjjal tüntette ki. Publikációs listája 350 tételt is meghaladja, melyből 20 önálló kötetet jegyzett páratlanul termékeny munkássága alatt. Munkamódszerével, szemléletmódjával, kitartásával iskolát teremtett. A néprajzkutatók új generációja építkezett gyűjtéseinek tapasztalataiból. Múltunk krónikásaként fogott hozzá a Szolnok Megyei Néprajzi Atlaszának befejezéséhez, az Adatok Szolnok Megye Történetében pedig a megye településtörténeti adatait

79

gyűjtötte össze munkatársaival. Szemléletét kitűnően tükrözi a Szolnok Megye Népművészete kötet, amely a népélet minden területét a népművészet szemszögéből mutatta be. Később a többi megye hasonló kiadványai közt egyik sem tudta ezt a felfogást magáévá tenni. Szabó Tanár úr foglalkozott a magyar rokonsági rendszerrel, a munka néprajzával, népművészettel, s habár legtöbbet a társadalomnéprajz területéről írt, úgyszólván tudományunk valamennyi területén munkálkodott. Kiváló humorát mindenki ismerte. Néprajzi gyűjtések alatt sokszor hangoztatta, ha el akarunk különíteni egy-egy eseményt, hogy mikor történt, akkor aszerint kérdezzünk, hogy az adatközlő a tragédiákra vagy a hülyeségekre emlékezik vissza jobban. A nők ugyanis inkább úgy pörgetik vissza az esztendő kerekeit, hogy »akkor halt meg keresztanyám«, míg a férfiak úgy, hogy »Pista bátyám akkor purcantott a prédikáció alatt«. Rengeteg együtt töltött múzeumi év után a nyugdíjban is talált magának elfoglaltságot. Régi gyűjtéseinek adatait összerendezgette, s az adalékokat élete munkásságának esszenciáival bővítette véleménnyé, melyet honlapunkon osztott meg másokkal. Csodálattal szemlélte paraszti világunkat, nem csupán terep, vizsgálandó anyag volt számára a magyarság, a vidék, de látta annak lezüllesztését is, s néprajzkutatókra nem jellemzően, meg akarta menteni hazánkat, fajtánkat. Erre dolgozta ki élete végén a Tiszazugban azt a programot, melynek segítségével a magyarság felemelkedését remélte. Istennek hála, egyre többen ismerik fel, mennyire igaza volt! Sok terve volt még, szerette volna, ha egy Jászság cd-rom is készül korábbi cikkeiből. Igyekszünk ezeket az elindított folyamatokat befejezni, s gondolatait, észrevételeit szélesebb közönséghez eljuttatni.” Benedek Csaba ʻMeghalt Szabó László néprajzkutatóʼ (Kárpátmedence, 2012. július 30.)

80