Pénz nélkül gazdagon avagy a stílusos elszegényedés művészete 9789638080493, 9638080493 [PDF]

Zitiervorschau

ALEXANDERVONSCHÖNBURG Pénz nélkül gazdagon avagy a stílusos elszegényedés művészete

Ho listic

Eredeti kiadás: Alexander von Schönburg: Die Kunst des stilvollen Verannens Copyright © 2005 Rowohlt, Berlin Verlag GmbH, Berlin Ali rights reserved Első

magyar kiadás: © Holistic Kiadó, Budapest www.holistic.hu © Minden jog fenntartva. A mű egészének vagy részleteinek átvétele, közlése, elektronikus adathordozón való rögzítése vagy bármilyen más módon történő sokszorosítása csak a kiadó írásbeli engedélyével lehetséges. A kiadásért felel: aHolistic Kiadó vezetője Fordította: Barthó Levente A fordítást az eredetivel egybevetette: Korill Ágnes Szerkesztette: Stecz Mária Fedélterv: Barthó Levente Nyomdai előkészítés: Holistic Kiadó Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISBN 978-963-8080-49-3

Tartalom

I. rész Kiindulópont A spórolás szükségességéről ........... ............................................ 9 A szegénység hősei Méltósággal pénz nélkül ......................................................... ... 27

II. rész Pénz vagy élet Work less live 1nore! .................................................................. 59 Szeresd az otthonod A lakás értékéről ...... .................................................................. 71 Az étkezés telít "Menjünk, együnk egy jót" - és egyéb csökevények ................. 83 Ingyenfitnesz Hogyan tartsuk magunkat fitten új szegényként? ....................... 95 Autórémálom Miértjárunkjobban autó nélkül? ............ ................................. lül Az utazás butít Érvek a nyaralás ellen .............................................................. lll

A császár régi ruhái · Az újszegénység bája ............................................................... 123 Koltúrcsömör Védőbeszéd a média lomtalanítása érdekében ........................ 129 (;yerekek,gyerekek Boldogságra nevelés-fogyasztási kényszer nélkül... ................ 141 Shopping Vásárlás teljes el butulás nélkül.. .............................................. 151

III. rész Szegény gazdagok Amiért a pénz nem boldogít .................................................... 165 Ami soha nem fogy ki Dolgok, amelyek valóban gazdaggá tesznek ........................... 187

Függelék Fogalommagyarázat ............ .......... ....... .... ............ ................. 203 A szerzőről. ............................................................................. 217

l. rész

"Jobban tesszük, ha az életben hozzászokunk a veszteségekhez. Így sok szomorúságtól kímélhetjük meg magunkat." Helmut Berger

Kiindulópont A spórolás

szükségességéről

Hajdanán, amikor a gazdaságunk még szárnyalt, egy gyönyörű irodában ücsörögtem, névjegykártyáktól duzzadó zsebekkel, hogy magamat Németország egyik legjobban menő médiavállalatának alkalmazottjaként mutathassam be. Hála munkajogi törvényeinknek, jó kilátásaim voltak arra is, hogy egy bizonyos idő elteltével örök házasságot kössek a céggel. Valahol az otthoni könyvespolcomon hevert egy - nagy gonddal fűzött - munkaszerződés, amely rendszeres béremelést garantált. Évente nagyjából ezer márkával többet. Kétségtelen, hogy - lassan, de biztosan - meggazdagadtam volna. A munkáltatóm teljes egészében mentesített a bizonytalan jövőtől való félelemtől, amelyet akkortájt még nem is ismertem. Mert majdnem ugyanolyan magasak voltak a nyugdíj- és betegbiztosítási járulékok, amelyeket utánam befizetett, mint maga a fizetésem. Azután egy gazdasági vészfékezés következtében minden másképp alakult. A vészféket munkáltatóm húzta meg, miután New Yorkban Oszama bin Laden megváltoztatta a történelern menetét. Az engem foglalkoztató vállalat hirtelen ráébredt, hogy abban a kissé naiv, de akkoriban jogos reményben fektetett temérdek pénzt az új human capital-be, hogy a kilencvenes évek aranykorszaka örökké tart majd. A hirtelen 9

/

fékezés következtében mindenki lesodródott a fedélzetről, akit két éven belül vettek alkalmazásba. Amikor a kiadónál munkába álltam, még annyi volt a hirdetés, hogy lapunkat az újságkihordók hétvégén nem tudták begyömöszölni a levélszekrényekbe. Azoknak az olvasáknak, akiket nem érdekeltek az álláshirdetések, egy olyan terjedelmes hirdetési részt kellett a papírgyűjtőbe dobniuk, amelynek előállításához egész évre vetítve egy közepes méretű erdőt kellett kivágni és feldolgozni, és amelynek szállításához nagy mennyiségű, több millió év alatt képződött fosszilis üzemanyagot kellett felhasználni. A kiadók természetesen meg voltak győződve arról, hogy minden ugyanígy megy majd tovább. Mindenki attól félt, hogy elszáguld mellette a vonat. A konszernfőnököktől a nyugdíjasokig, akik felemésztették a takarékbetétjüket, hogy részvényeket vásároljanak, mindenki csupán egyetlen félelmet ismert: nehogy kimaradjanak a fellendülésbőL A vállalatok fejvesztve invesztáltak, a fogyaszták jóléti cikkeket és "nagyközönségi" részvényeket vásároltak. Ez persze összességében egy óriási válsághoz vezetett, és magától értetődik, hogy a médiaszektorban dolgozók első­ ként érezték meg a változásokat. A különféle cégek a takarékossági intézkedéseket a reklámkiadások csökkentésével kezdik. Ezen az úton szociális bonyodalmak nélkül és mindenekelőtt azonnal érzékelhetően lehet milliókat megspórolni. Mi, akiket a kreatív melléklet szerkesztésére szerződtet­ tek egy konzervatív laphoz, a jól keresők munkaerőpiacán végrehajtott láncfűrészes sorozatgyilkosság első áldozatai közé tartoztunk. Engem személy szerint meglehetősen súlyosan érintett az elbocsátás. Ugyanis egy kisebb családot is csak akkor lehet eltartani, ha az embemek rendszeres jövedelme van. Mégis megpróbáltam bizonyos fajta megértést tanúsítani a cégern iránt - végtére is vitathatatlan, hogy ilyen időkben nem engedheti meg magának, hogy újabb munka10

vállalókat foglalkoztasson. Elbocsátásomat tehát akasztófahumorral vettem, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ez azon pillanatok egyike az életemben, amikor különösen fontos, hogy jó benyomást keltsek Az utolsó hetekben látványos jókedvvel jelentem meg az irodában, és gondot fordítottam arra is, hogy még a látszatát is elkerüljem annak, hogy a sorsommal hadakozom. A korábbi időszakkal ellentétben mostantól mindennap nyakkendőt kötöttem, amit rajtam kívül csak néhány idősebb kolléga tett meg. És amikor utolsó alkalommal léptem be a szerkesztőségbe - egy különösen napfényes őszi napon -, az ott töltött idő legkisebb nyomait is eltávolítottam az irodámból. A szabanövényt a titkárnő gondjaira bíztam, majd szobáról szobára járva elbúcsúztam, megemlítve, hogy irodámat patyolattisztán hagytam hátra. Az elbocsátottak között általános vélemény volt, hogy embertelenül bántak velünk - elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, és amikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy elképzelték, egyszeriben kitettek Mivel ez volt életem eddigi első és utolsó elbocsátása, nem tudok több példát felidézni személyes tapasztalatomból, mégsem éreztem úgy, mintha különösen kegyetlenül bántak volna velünk. Az "embertelen" elbocsátások másképp néznek ki. NagyBritanniában és más neoliberális gazdaságú országokban nincsenek például kötelező érvényű előírások arról, hogy milyen formában kell tudatni a munkavállalókkal az elbocsátásukat Egy londoni biztosítótársaság sms-ben értesítette a dolgozóit. Egy másik cég még ennél is furcsább - de igen hatékony - módját választotta a leépítésnek Tűzriadót rendelt el, hogy az alkalmazottak az épület előtt gyülekezzenek Majd azok, akiknek a csipkártyája nem működött, nem juthattak vissza az épületbe. Egy amerikai befektetési bank lottót játszott: aki a null át húzta, annak távoznia kellett. ll

Természetesen sohasem kellemes érzés, ha az ember menni kényszerül, de ha egyáltalán van udvarias módja az elbocsátásnak, akkor az enyém mindenképpen a legcivilizáltabbak közé tartozott. Puha fekete bőrfotelben ültem a fő­ nökségen, felettesem bizonygatta, hogy micsoda veszteség éri a céget a távozásommal, és az elkövetkező hetekben azok a munkatársaim, akiket nem érintett az elbocsátás, úgy kezeltek, mintha valami gyógyíthatatlan betegségben szenvednék. És nem csak kollégáim körében találkoztam szokatlanul erős együttérzéssel. A szövetségi elnök nyári fogadásán - az egyik utolsó rendezvény, amelyet még a lapunk színeiben felkereshettem, hogy még egyszer utoljára jól teleegyem magam- a hivatalban lévő polgármester, aki addig a pillanatig pillantására sem méltatott, messziről integetve odajött hozzám azért, hogy személyesen fejezze ki a részvétét Mindazoknak, akik nyitott szemmel jártak abban az idő­ ben Berlinben, világos volt, hogy további elbocsátási hullámok várhatók. A sztárépítészek által tervezett üvegpalotákon, amelyek a kilencvenes években óriási lelkesedés közepette nőttek ki a földből, most mindenfelé "Kiadó iroda" felirat volt olvasható. Nemritkán azt is hozzáfűzték kissé apróbb betűkkel, hogy jó kondíciókkaL Hamar híre ment, hogy milyenek is ezek a jó kondíciók: néhány ingatlantulajdonosnak akkora nehézséget jelentett, hogy üresen álló épületeibe életet leheljen, hogy leégett vállalkozóknak ingyen bocsátott rendelkezésre irodákat. A Friedrichstrasse, amelyet abban a hitben kezdtek el felújítani, hogy egy második Bond Street vagy Faubourg St. Honoré lesz, ahol ékszerészek, luxusszállodák, úriszabók és drága ruhaszaionok vetekszenek majd a 1 helyekért, most a fő vásárlóidőben - amikor Ulmban és Villingen-Schwenningenben tömegek futkosnak papírzacskókkal a kezükben - kihalt volt. A Chanel, a Hermes vagy a Louis Vuitton eladónői gyakran napokig nem találkoztak vásárlókkal, és ha mégis betért valaki - egy-két eltévedt 12

orosz -, akkor úgy meglepődtek, hogy nyitott szájukon át a gazdasági válság legsötétebb mélységeibe pillanthattunk be. Azért az összegért, amit a Volkswagen, a Deutsche Bank és más konszernek kifizettek a Boulvard unter den Linden keskeny telkeiért, ma a fél várost fellehetne vásárolni. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a társadalombiztosításunkkal sem stimmel valami, ha egy fiatal egészséges és képzett fiatalembert is rászorulónak minősítenek. Legalábbis innentől fogva fizetésem jelentős részét az állam fizette tovább, és egy bizonyos idő elteltével igényelhettem volna rendszeres juttatást, amelyet igen tekintélyes összegű utolsó fizetésem arányában kaptam volna. Egy másik lehetőség az lett volna, hogy egyszemélyes vállalkozásként jelentem be magam a munkaügyi központban - ily módon egy indiai pilóta egész éves keresetét kaptam volna havi járadékként Igencsak elgondolkodtatónak találtam egy ismerősöm esetét, akit velem egy időben bocsátottak el. Szerkesztőként dolgozott az egyik televíziónál, és annak ellenére, hogy édesapja egy konszern elnökségének vezetője volt, természetesnek tartotta, hogy elbocsátása után úgynevezett átmeneti juttatást kapjon. Apukájától kapott ötös BMW-jével hajtott München gazdag negyedébe, Grünwaldba, hogy szülei elő­ városi palotájában elsírja a panaszait A legtisztább lelkiismerettel vette fel a járadékot, mondván: joga van hozzá, és ami jogszerű, az nem lehet helytelen. Persze kezdetben én is kaptam munkanélküli-segélyt, ráadásul igen szép összeget, ami logikussá tette számomra, hogy az új életszakaszt, munka nélküli családapaként, egy nagyobb külföldi utazással kezdjem. Visszatérésemkor egy toronymagas levélhalom közepén hivatalos iratot találtam a munkaügyi központtól: miután adott időpontig nem jelentkeztem személyesen, leállították a kifizetést, de jogomban áll fellebbezni. Eltekintettem ettől a jogomtóL 13

Csodálatos olyan országban élni, amely ,jóléti ígéretet tett lakossága négyötödének", ahogy azt Peter Sloterdijk filozófus-esszéista mondta. Izgalmas lesz viszont az a kérdés, hogy szó szerint az ország stabilitása képes lesz-e elviselni, ha egyszer elfogy a vaníliaszász - ha az állami szubvenciók és juttatások már nem olyan bőven folynak, mint korábban, és nem számolnak fel minden szociális egyenlőtlenséget úgy, ahogy azt a ,jólétet mindenkinek" erhardi ideológiája tartalmazza. A legtöbb szakértő, sajnos a tekintélyesebbek is, azon a véleményen vannak, hogy az aktuális tömeges elbocsátások csupán előhírnökei az igazán nagyoknak. 2005ben ismét százezer csődeljárás-vállalati és privát- várható, a gazdasági társaságoknak az alacsony bérszínvonalú országokat megcélzó kivonulása pedig tovább gyorsul. Németországban 2010-ig minden negyedik ipari és minden harmadik kiskereskedelmi munkahely eltűnik. Ehhez járul majd a vállalati fúziós hullám. Országszerte mintegy négyszázezer banki alkalmazottat tartanak nyilván - vajon hányan maradnak, ha már csak fele annyi bank lesz, mint ma? A globalizáció nyomása olyan erős lesz a bérekre, hogy azok sem tudják majd tartani az életszínvonalukat, akiknek nem mondanak fel. Azon a napon, amelyiken az utolsó olajoshordót felnyitják,...összeomlik a kapitalizmus, mondta Max W eber Werner Sombarttal folytatott híres vitájában. A legtöbben közülünk még meg fogják élni ezt a napot. Colin Campbell, aki vitathatatlan szaktekintély az olajlelőhelyek értékelésében, azt mondta 2004-ben: "Úgy tűnik, hogy jövőre elérjük a csúcsot." Ez a "peak", amit Campbell nem sokkal korábban még 20 l O-re tett, és pesszimistának tartották érte, "az egész világgazdaság számára kritikus pont". Onnantól már csak tartalékon megy a termelés. És a fogyasztás mindeközben egyre bővül.

14

Ha igaz, hogy a jelenlegi olajár-emelkedés csak nyitánya a nyersolaj - lelőhelyek kiapadása előtti - tőzsdei számyalásának, akkor korszakhatárhoz értünk, és az 1929-es világválság visszatekintve gyermekzsúrnak fog tűnni. N emsokára úgy gondolunk vissza a gondtalan karácsonyi bevásárlások, a két pár zokniért bekapcsolt mosógépek, a másodlakások, harmadik autók és hétvégi tunéziai utak éveire, mint egy teljesen valószínűtlen távoli korszakra. Az áram.._ a fűtés, a víz,_ a szállítás költségei robbanásszerűen fognak nőni, és még a lelkiismeretes joghurtospohár-mosogatás vagy.. az en_ergia_takarékos fénycsövek használata sem fog változtatni ezen. Gazdaságunk stabilitása legfeljebb csak Joschka Fischer házasságaiéval tud majd versengeni. A bőség évei - nézzünk szembe a tényekkel - elmúltak. Mindazonáltal ránk, érintettekre nézve lesz ennek egy pozitív hatása is: évtizedekig sulykolta belénk a kapitalizmus, hogy a szegénység szégyen, és annyit tesz: az illető kudarcot vallott. Mára tarthatatlannak bizonyult a kapitalizmus ideológiája, amely lépten-nyomon hangoztatta: "Mindenkinek lehetősége van rá!" Nem rnindenkinek van rá lehetősége! Karrierek törnek ketté, és mindig vannak győztesek és vesztesek. És a vesztesek egyre többen lesznek. Aki most elszegényedik, annak nem kell személyes kudarcként megélnie azt, mert egy globális folyamat részeseként teszi. Sorsa így történelmi dimenzióba kerül, ami némi vigaszt nyújt. Sokkal elviselhetőbb érzés, ha az ember egy egész korszakkal, egy egész társadalmi réteggel együtt tűnik le a porondról, mint ha személyesen vallana kudarcot. Ez magyarázza azt a higgadt és szentimentalizmustól mentes reakciót, amelynek köszönhetően sok olyan ember boldogult az új körülmények között, akit 1945-ben elzavartak kastélyából és birtokáróL Egy idős baltikumi gróf mondta nekem egyszer furcsa, selypítő balti dialektusában: "birtok, kedvesem, a birtok az szerencse. Mindenünket elvesztettük ugyan, ám szét15

szórtak minket a világban. Párizs, Madrid, Dél-Amerika. Észtországban hosszútávon úgyis unalmas lett volna!" Saját tapasztalatom alapján állíthatom: a relatív elszegényedés megfelelő hozzáállással akár stíluselőny is lehet. Családom évszázadok óta jár az elszegényedés útján, ezért természetesnek tartom, hogy ilyen időkre, mint amilyenek a mostaniak, néhány jó tanáccsal szelgáljak Hogyan érezheti magát gazdagnak az ember, miközben elszegényedik? Családom felemelkedése igen régre nyúlik vissza. Akkoriban az emberek még féltek a portyázó rablóbandáktól, ezért megkérték a már konszolidálódott rablókat, hogy védjék meg őket a még a mesterségüket gyakorlóktóL A bőven csordogáló védelmi pénzekből szép várakat építettünk. Az első, amelyet Schönburgnak neveztek, a 10. század óta áll a Saale partján Türingiában. Barbarossa császár idején, a 12. században terjesztettük ki hatalmunkat a Mulde völgyére, és Glauchauban rendeztük be az új székhelyünket A várárok nem a szokványos - vízzel feltöltött - volt, mint holmi hétköznapi vízikastélyoké. Nem, ami árkainkban barnamedvék szeigáltak elrettentésül. A 18. századig uraltuk a mai DélnyugatSzászországot A Wettiner család, amely közben tartományi hercegi rangra tett szert, generációkon keresztül próbálta megszeremi családunktól a Mulde-völgyet. És egyre növekvő hatalmuk segítségével egyre sikeresebben is tették ezt. 1803-ban Szászország végérvényesen bekebelezte a birtokainkat Igaz, kastélyainkból - köztük Wechselburgból, ahol édesapám a gyermekkorát töltötte, és amelynek véget hem érő parkjában kedvesen kanyargott a Mulde folyó - csak százötven év múlva zavartak el minket, a kommunisták, de hatalmunk és gazdagságunk alapja ekkorra már régen megszűnt. Az államosítás a szovjet megszállási övezetben csupán záróakkordja volt egy hosszabb ideje tartó hanyatlásnak: a független kis uralkodóházból dzsentrivé válásnak. A későb16

biekben azonban előnyünkre vált, hogy megtanultuk elfogadni a veszteségeket és együtt élni azokkal. Anyám és apám egyaránt nyugodtan jellemezhető képzett elszegényedőként. Mindketten osztották generációjuk ezernyi más menekültjének sorsát. Édesapám tizenhat évesen elsőként az édesanyját hozta át nyugatra, azután öt fiatalabb testvérét. Később még egyszer visszatért a Mulde völgyébe, mert nem hitte el, hogy félnivalója lenne az orosz megszállóktól, de végül csak úgy tudta elkerülni a letartóztatását, hogy visszaszökött Nyugatra. Érdekes megfigyelni egyébként, hogy milyen prioritásokkal élt, amikor el kellett döntenie, mit is ment meg szülei kastélyábóL Ékszerek és az ezüst étkészlet helyett egy trófeát hozott el, az apja oldalán elejtett első kis vadét. Édesanyám 1951-ben, huszonegy évesen, a legszörnyűbb sztálini diktatúra idején menekült Magyarországról Nyugatra. Amikor a Fertő tó ausztriai oldalán, piócákkal tele, kilépett a vízből, nem volt, amit hátrahagyott volna Magyarországon, mert már régen nem birtokolt semmit. A munkásosztály ellenségének bélyegezték, így még takarítónői munkát sem vállalhatott. Szüleim a német gazdasági csoda kellős közepén házasodtak össze, úgy, hogy csak a legalapvetőbb dolgokra futotta nekik. Egy parányi lakásba költöztek Berlinben, a Tempelhof munkásnegyedben. Legidősebb nővérem, Maya itt látta meg a világot. Majd továbbköltöztek Stuttgartba, ahol Glória nővérem született. Családom a hatvanas évek közepétől a végéig Afrikában élt, először Loméban (Togo), ahol a bátyám született, utána pedig Mogadishuban (Szomália). Mindkét helyen fejedelmi módon lehetett élni a Deutsche-Welle tudósítói béréből. Amikor Mogadishuban a holdraszállás évében megláttam a napvilágot, Szomáliában kitört a forradalom, és kénytelenek voltunk visszatérni Németországba. Ezzel véget ért szá17

munkra a legalábbis anyagi szempontból gondtalan afrikai epizód. Szüleimnek ismét be kellett illeszkedniük Németországban, de abból a jólétből, amely itt uralkodott, gyermekkoromban nem sokat tapasztaltam. Szüleim életstílusa spártaian egyszerű volt. Miközben osztálytársaimnál tömve volt a hűtőszekrény élvezeti cikkekkel, és kvázi minden gyermeknek alkotmányos joga volt a Nutella-ellátásra, viszszagondolva úgy tűnik, hogy a mi hűtőnkben alig volt több egy üveg tejnél. Egész gyermekkoromban szinte folyamatosan sült krumplin és tükörtojáson éltünk. "Nyaralásról" és "zsebpénzről" csak osztálytársaim elbeszéléséből hallottam. A lakásunk viszont mindig feltűnően ízlésesebb volt, mint a sokkal jobb módú osztálytársaim szüleié. Édesanyámnak ehhez az "újszegénység" ízléses trükkjeit kellett alkalmaznia farostlemezre tűzött anyagokkal, párnák és szép takarók alá bújtatott IKEA-bútorokkal. Miközben a környékünkön mindenki státusszimbólumokkal bástyázta körbe magát, a szüleim a takarékosság művészetében jeleskedtek Édesapám rendszerint többszörösen foltozott dzsekikben járt, és hogy a vászonnadrágjait óvja, bőrnadrágban. Én alapvetően bátyám ruháit örököltem. Teljesen kimaradt az életemből az az állítólag oly megrázó rituálé, amikor egy anya ruhát vásárolni megy a gyermekével. Apám a Deutshe Wellé-nél végzett tudósítói munkája mellett karitatív munkában is részt vett. Természetvédő volt, és élete végén a Bundestagban képviselte Mulde-völgyi szű­ kebb hazáját. Ám életének valódi értelme és célja az erdő és a vadászat volt. Gyermekkori emlékeim azért hűvösek és nyirkosak többnyire, mert sárga esőkabátban éltem át ezeket a napokat, hopp, hopp, hoppot kiáltozva a hajtóvadászaton vagy őmellette a magaslesen, miközben minden mozdulat és a legkisebb zaj is tilos volt - még a levegőt is csak halkan vehettem. Édesapám mindig a piacon _kap)lE.tó l~golcsóbb autót vezette. -A Ladáj~~ a bőrnadrágj a és a kopott ingjei mi18

att gyakran szégyelltem magam. Csak mai fejjel jöttem rá, hogy mennyire nemes volt a stílusa. Ha visszagondolok rá, amint kissé lepusztult öltönyében felszólal a Bundestagban, határozottan jobban néz ki, mint jó néhány makulátlanul öltözött kollégája ... Szüleim spórolási mániájának - immár tudom - nem csupán praktikus okai voltak, hanem mindenekelőtt esztétikaiak. Aisaku Suzuki A Zen az íjászat művészetében című könyvben leírja a szamurájok vabi-ideálját, amely a kevesebb szépségét és a gazdaságosság esztétikáját méltatja. A szamurájok számára a túlzott bőség nem utolsósorban a csúfsága miatt volt megvetendő - és mert a pazarlást lelketlen dolognak tartották. Szüleim a vabi európai kiadását személyesítették meg. Édesapám számára egy teáskanna akkor volt igazán szép, ha repedés volt rajta, vagy ha már egyszer összeragasztották Egy dzsekit attól a pillanattól hordott szívesen, amikor már kikopott. Amikor Glória nővérem feleségül ment Thurn und Taxis grófjához, csak azért nem borult fel teljesen az életünk, mert kiválóan ismertük a nagyon gazdag emberek szegény rokonai szerepet. Családom a háború végétől gazdag rokonok állandó közelségében élt. Menekülése után nagyanyám a kisgyermekeivel nagyapám lánytestvérénél lakhatott, akinek férje Maximihan herceg, Európa egyik leggazdagabb erdő­ birtokosa volt. Maximilian herceg még az akkori idők mércéjével mérve is szokatlanul nagyvonalúan nagymamám rendelkezésére bocsátotta a Bodeni-tó melletti Heiligenberg kastélyának egy részét, ahol nyolc gyermekével lakhatott. Nagyanyám csak sokkal később, amikor szüleimnek saját háza lett, költözött hozzánk. Testvéreimmel gyermekkorunk felét igen gazdag rokonok kastélyaiban töltöttük. Ekö~ben arra intettek bennünket, hogy semmi esetre sem szabad öszszetévesztenünk az ő életkörülményeiket a sajátjainkkaL Óri19

ási szidást kaptam, amikor egyszer kólát mertem kémi az egyik inastól, mert egy gyereknek nem volt szabad utasítania a személyzetet. A szegények és a gazdagok egymás mellett élése tehát számomra a mindennapok része volt. Igaz, mindig volt egy bizonyos határ a tehetősek és a nincstelenek között. Ha igaz is a megállapítás, hogy a nemesség lakomáin és vadászatain igen színes társaság verődhet össze, a szegény rokonok valójában a legritkább esetben közkedveltek A gazdagságát megőrző kevés nemes titkos példaképe az a vesztfáliai báró, aki a háború után lebontatta kastélyának egy szárnyát, hogy biztonságban lehessen a kosztolás végett érkező osztálybeliek áradatátóL Régen kihalt már a klánfónökök azon generációja, amelynek magától értetődQ. yglfJ1ogy-csafádja- egész ágait, ifietve-a rászoruló rÖkÖnokat rendszeresen támogassaanyagiÚtg. Fiaik végetvetettek-ennek a gyakór1atnak,--es ezzel nem sok b-arátra tettek szert az elszegényedett rokonok körében. Szegény és gazdag keveredését a nemességen belül egyre jobban gátolja, hogy mind kevesebb gazdag rokon vezet úgynevezett nagy háztartást, személyzetteL A rokonok esetleges hosszabb tartózkodása így szóba sem jöhet. Régen elmúltak már azok az idők, hogy az ember délutáni teára jelentkezett be, és harminc éven át maradhatott. Még a gazdag hercegi családok is, amelyek húsz éve teljes kastélyok urai voltak, már jó tíz éve átköltöztek az épületnek egy kisebb szárnyába vagy a parkba, egy jóval praktikusabb házba. Idő­ közben mindenki modem életet él, és ennek megfelelően egyre ritkábban érintkezik gazdag és szegény. A nemesek kilencven százaléka bérlakásban lakik, vagy legjobb esetben vidéki sorházban. Rettegnek a munkahelyükért (ha még van egyáltalán), és használt autót vezetnek. Amikor elvesztettem az állásomat, egy kollégám azt mondta: "Önnek nem kell aggódnia!"- mintha csak mindenkinek, aki egy von-t visel a nevében, latifundiumai lennének a Volgán túl, ahová vissza-

20

vonulhat. Még ha azt kockáztatarn is, hogy eloszJatok egy illúziót, ki kell jelentenem: a német nemesség, egy tucatnyi nagybirtokostól eltekintve, már régen visszatért a szövetségi köztársaság társadalmi valóságába. Nagy gyakorlatom volt abban, hogy átjárjam a gazdagság és a szegénység között húzódó határt, miután Johannes von Thum und Taxis herceg, nővérem időközben elhunyt férje szívesen fogadott a kíséretébe. Meg kellett tehát birkéznom azzal a helyzettel, hogy miközben egyik nap olajmágnások, maharadzsák és médiacézárak között üldögélek, másnap reggel megint iskolába vagy egyetemre kell mennem, vagy éppen szabadúszó újságíróként kell boldogulnom. Egész életemben szenvedtem a "Ritz szálló pincérje" szindrómától, attól a fajta pazarlási láztól, amely rendszerint az osztályon felüli szállók pincéreit támadja meg. Nem képesek megbirkózni azzal, hogy napközben állandó luxus és szemfényvesztés övezi őket, estéiket viszont a bérlakásukban töltik, ahol csöpög a vízcsap. Reakcióként szüleim takarékosságára, és hogy imitáljam az ellesett luxust, előszeretettel utaztam például első osztályon. Ha édesanyám kikísért a müncheni pályaudvarra, ő­ előtte beszálltam az egyik másodosztályú kocsi fülkéjébe, majd vártam, amíg megfelelő távolságba ér a vonat, s átültem az első osztályra. Szokásomat titokban kellett tartanom, mert a családban kinevettek volna érte. Amikor anyám egyszer talált nálam egy számlát, amely szerint drága levélpapírt nyomtattam magamnak a müncheni Prantlnál, azt hitte, valami elírás történt. És amikor azt hallotta a Brenner' s Park Hotelben dolgozó egyik unokanővérétől, hogy ott szálltam meg egy éjszakára, bizonyos volt benne, hogy félreértés történt. Miután elszakadtam a szülői háztól, és barátaimmal egy londoni lakóközösségbe költöztem, előfordult, hogy igen jól kerestem, de a pénzt jellemzően mindig gyorsabban adtam ki, mint ahogy megkerestem. Furcsa módon mégis mindig 21

kijött valami a bankautomatából, akárcsak a konnektorból az áram vagy a csapból a víz. Csak lassanként jöttem rá, hogy nevetséges lázadozást folytattam szüleim spórolási őrülete ellen, amikor képtelen voltam egy benzinkút boltjából megtömött szatyrok nélkül távozni; amikor fogmosáskor állandóan folyattam a vizet, mert úgy éreztem, ez a hangzás hozzátartozik a művelethez, vagy amikor nem hajoltam le a farzsebemből kipotyogó aprópénzért. Fokozatosan értettem meg, hogy a nélkülözés mű­ vészete, amelyet sZüfetm-magas-szírivonalon műveltd(, mindenfajta pazarlási láznál nemesebb, és nem 9sak esztétikai okokból. Praktikus haszna is van: fokozza az elvezetet.Epikurosz alkotta meg azt az elméletet, miszerint kerüljük az élvezetek hajszolását. Nem mintha rosszak lennének ezek az érzések, hanem mert túladagolásukat másnaposság és csömör követi. Epikurosz úgy vélte, az átmeneti lemondás csák foközza az élvezetet. Aki állandóan habzsol, előbb-utóbb a legértékesebb dolgokat sein tudja becsülni. A közgazdaságban csökkenő határhaszonnak nevezik ezt: a bőség fokozása egy bizonyos ponton túl már nem nyújt nagyobb élvezetet. Az életminőséget nem javítja tovább, ha az ember Heini Thyssen módjára Picassót akaszt a vendégvécé falára, vagymint egy emirátusokbeli sejk fia - hetente repülőgépen elhozatja Nick Falrlot egy pár óra golfozásra. ~ bőségi társadalmakban a fogyasztóknak törvényszerűen csalódniuk kell. A gazdaság egyre rafináltabb · eszközökkel próbálta elhitetni velünk, hogy a boldogság megvásárolható. Mára bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Az ipar a wellness-ajánlatoktól az ajurvédikus teákon át a fitnesz csokoládépudingig megpróbálja elterelni erről a figyelmet, de immár nem lehet tovább tagadni: újra kell gondolni a luxus fogalmát! A jólét nem attól fiigg, mennyi pénzt és mennyi terméket hiilmozunk: fel. A gazdagságot kizárólag a megfelel& hozzáállással érhetjük el. Ehhez a hozzáálláshoz tartozik

22

az a képesség is, hogy le tudjunk mondani val~:_~!).iJől, ami min denkl'''másnak megvan;-afüggetreilSeg;hügy ne masok éTctstifüsát tegytiK saját életünk mercefévé;aoelatás;-hogy a gazdagságf hanyatlás nem l(izárőra~neatasztróf~;-hanem taláiiéppeil esély árra, hogy finomítsuk az életformánkoii. Max Friscllszel-int a krízíshíhetetlenül produktív-allapöt, ha sikerül elvenni a katasztrófa-mellékízét. A teljes homogenizálódás és szabványosítás korában egy válság esélyt is adhat arra, hogy megfricskázzuk az egyformaságot, még ha csak azáltal is, hogy nem dőlünk be minden marketingfogásnak Ha egyes kávézóláncok arról próbálnak meggyőzni, hogy super grande supremot igyunk, az még korántsem érv az ellen, hogy egyszerű tejeskávét rendeljünk. Ha valamely marketingesnek Ecstasy tabletta hatása alatt az az ötlete támadna, hogy kitalál egy új csészeméretet szuperóriás-mega névvel, akkor valóban ki kellene azt próbálnunk? Vagy itt van a ruccola: még a legegzotikusabb salátákban sem volt helye a zsombornak Az emberek egyszerűen túl keserűnek találták. Erre valakinek az az ötlete támadt, hogy zsombor helyett nevezzük ruccolának, és azóta Németországban szinte nincs is étel, amit ne ruccolával vagy ruccolán tálalnának Pénz nélkül gazdaggá válni csak akkor leszünk képesek, ha minden igényünket mérlegeljük: nem lennénk-e gazdagabbak nélkülük? Hogy az ezernyi példából csupán egyet említsek, s~ségünk van-e mobiltelefonra? Avagy kiváltsággá lett ai""eléiheÚ!tlenSég: -azt csak olyan emberék -engedhetik meg maguknak, mint Oszama hin Laden? És az internet? James Wolfensohn, a Világbank elnöke egy ízben kijelentette: a legszegényebbeknek nem csupán a tiszta vízzel való ellátásra van joguk, hanem az intemethez való ingyenes hozzáférésre is. Akinek nincs intemetkapcsolata, az elszakad a gazdasági forradalomtól, tehát az új digitális korszak peri23

fériájára szarul. Az a lehetőség, hogy világszerte cseteljünk vagy online passziánszozzunk, luxus, avagy életfeltétel? Vagy időközben luxussá lett, hogy lemondhassunk minderről? Az ókori Görögországban idiótának azt az embert nevezték, aki nem vett részt a közéletben. Lehet, hogy a teljes behálózottság megfordított mindent. Lehet, hogy ma az az idióta, aki nem képes kivonni magát a behálÓzottságból. · Ha egyszer ko"molyan -iáK:ényszerülünk arrá, hogy alaposan lomtalanítsunk, és átgondoljuk a megszokásainkat, az esélyt ad arra, hogy megtanuljuk értékelni az élet valóban fényűző dolgait. Az elszegényedés arra is megtaníthat, hogy prioritásokkal éljünk, vagy hogy egyáltalán rádöbbenjünk: mi a fontos számunkra? A gazdasági válságmendzserek szóhasználatával élve: a fő tevékenységünkre szorítkozzunk, és lean managementet alkalmazzunk. Pontosan úgy, ahogy a gazdaság tette, nekünk is a kiadásainkat kell megfékeznünk. E könyv középpontjában az áll, hogy ezt hogyan kivitelezhetjük oly módon, hogy ráadásul életminőséget is nyerjünk. Mindenekelőtt leszögezem, hogy semmiképpen sem szeretnék ízléstanácsadóként fellépni. Persze nem hagyhatom szó nélkül például a napjainkat jellemző "rövidnyaralási" őrületet És nem vagyok biztos abban, hogy az ember egy neves étteremben csak jót ehet. Természetesen elfogadom, hogy minél kellemesebbé akarjuk tenni az életünket. A világhoz fűződő kapcsolatunknak nélkülözhetetlen eleme az élvezet, ezért nem megoldás az sem, ha teljesen elfordulunk a materiális élvezetektől, és aszkétává válunk. Ha Diogenész módjára önszántunkból bűzt árasztva hordóban fekszünk, és úgy megkeményítjük a szívünket, hogy minden kellemestől taszítást érzünk, akkor ez a lemondás már nem művészet. A valódi művészet elsősorban abban rejlik, hogy megtaláljuk a valóban szép dolgokat, másodsorban abban, hogy azokat megfelelően adagoljuk, és ezáltal tényleg a lehető legtöbbet kapjuk tőlük. A lemondás képessége az élvezet igazi kulcsa.

hasonelvűekkel,

24

Az élvezet egyik kulcsszabálya, hogy minél jobban függünk bizonyos tárgyaktól, annál szegényebbek vagyunk. Igen sok gazdag ember valójában nagyon szegény, mert állandóan dégedetlen valamivel - a selyemingje nincs rendesen kivasalva, a kancellár már megint nem köszönt, a sofőrnek fokhagymaszaga van stb. A gazdagok között különösen nagy számban találunk boldogtalan embereket, és ez el kellene hogy gondolkodtassorr minket, akik sokakhoz képest szintén gazdagok vagyunk. A kevesek, akik gazdagként viszonylag boldognak látszanak, azok, akik képesek visszafogni magukat. Minden egyes beismerése annak, hogy valamire mindenképpen "szükségünk van" felér egy vereséggel, legyen szó mégoly ártatlan dolgokról is, mint a cappuccina (amelyre reggelente állítólag "szükségünk van"), vagy arról, hogy a walesi herceg módjára csak a magunkkal hozott ezüst evőesz­ közzel tudunk enni. A tömegkultúra vulgaritása elleni szélmalomharcban csupán kis győzelmeket lehet elkönyvelni. Egy ilyen kis győzelem lehet az is, ha boldogulunk valami nélkül, amiről azt hittük, soha nem tudnánk lernondani róla. E könyv segítséget kíván nyújtani abban, hogy hogyan védheti meg az ember az életörömöt a konzumőrülettel szemben. Aki idejében megtanul kevesebb pénzből gazdálkodni, nemsokára egy irigylésre méltó elithez tartozik majd, mert a ránk váró korszak különösen a tehetősek számára lesz kellemetlen. Ók idejük jó részét a tulajdonuk féltésére fogják fordítani. Akinek kevesebbje van, kevesebbet is veszíthet. És aki Vladimir Nabokov öntudatával rendelkezik, annak nem is kell semmit birtokolnia ahhoz, hogy valaki lehessen. Aszociális lesüllyedés valódi művészet. Egész nemzeteknek sikerült már bravúrosan helytállniuk. És nemritkán éppen a nehéz helyzetekben kerülnek a valódi értékek napvilágra. A következő fejezetben néhány olyan példaképről írok, akik magas színvonalon űzik ezt a művészetet. 25

,.,

"A siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel." Winston Churchill

A szegénység hősei Méltósággal pénz nélkül Ha a szegénység hőseinek emlékesamokot állítanának, sokakat illetne meg benne emlékhely. Jócskán meghaladná e könyv kereteit, hogy mindenkit felsoroljak Egy ilyen csarnokban ráadásul nem csupán egyes embereknek, hanem egész városoknak és civilizációknak is helyet kellene kapniuk. A díszhely a kortársak termében mindenképpen azt az embert illetné meg, akit évek óta rendszeres időközönként láthatok, és akivel legutóbb hatvanadik születésnapja alkalmából volt alkalmam interjút készíteni: a filmtörténet egyik legnagyobb színészét, Helmut Bergert.

Helmut Berger Életem talán legnehezebb interjúja volt. Egyrészt, mert különösen kedvelem a megkérdezettet, és barátként tekintünk egymásra, másrészt viszont az interjú médiaüzenete csak egyféleképpen szólhatott: Helmut Berger, az egykor ünnepelt európaisztár és alighanem a világ egyik legszebb férfija, akinek lábai előtt hevert Hollywood és a Cinecittf, leszállt a szupersztárok Olümposzáról a földi halandók közé. Pénze elfogyott, római lakását fel kellett adnia, és visszaköltözött az édesanyjához, Salzburgba. Miután a mai világban az el-

27

-

szegényedés szégyennek minősül, a bécsi sajtó több ízben kigúnyolta az állítólag teljesen lezüllött és partikon állandóan részegen mutatkozó Bergert. Az időközben Sacher Salzburgra átkeresztelt Österreichischer H of nevű szállodában beszéltünk meg találkozót. Egy kolduskinézern ember lépett be, aki ugyanakkor olyan méltóságot sugárzott, hogy a hotel halljában tartózkodók ösztönösen odébb húzódtak, hogy tisztes távolból figyeljék a színdarabot, amelyet Helmut Berger minden fellépése jelent. A recepciós arcán ugyan átsuhant némi pánik, amikor Berger kusza hajjal, hosszú kasmírsálját a nyaka köré vetve kinyitotta a hall üvegajtaját, de szeméből egyidejűleg azt is ki lehetett olvasni: ez az ember Mozart után a város leghíresebb fia és érinthetetlen. És ha néhány japán turista elszömyed is, amiért a nyelvével csettint, és arcára démoni grimaszt varázsol, hát legyen. Rezzenéstelen maradt még Karl von Habsburg is - aki hagyományos bőrnadrágban állt a hallban, és valakivel társalgott-, amikor Helmut Berger obszcén módon gesztikulálva haladt el mellette. Ezután kezdődött az ebéd, amelyet a hotel vezetősége bölcs előrelátással a télikertben szolgáltatott fel. Miután Berger korábban maga is pincérkedett, pontosan tudta, mire számíthat egy ilyen helyen. -Herr Berger, szabadna önnek a homárt ajánlanom? érkezett az előzékeny felszolgáló. - Filézve? -Természetesen, enyhén vajas tagliatelléval és fehér szarvasgombávaL -Elment az esze?! Tészta és szarvasgomba nélkül hozza! Gyalázat! Az én homáromra legfeljebb egy kevés vinegrett kerülhet! Van ilyesmijük? Vagy citromjuk? Nehéz volna visszaidézni beszélgetésünk részleteit, mert túlnyomó része kevéssé tagoltan folyt le, ami - utólag viszszatekintve - részben nem túl ésszerű döntésünk következ-

28

ménye volt: bort rendeltünk Berger mindenesetre változatlanul képes előadni grimaszainak elképesztő repertoárját, é.s a legkitűnőbben akkor játssza el azokat, amikor- és ez egyébként gyakran megesik - nincs kedve tovább az adott témáról beszélni. Ilyenkor látványosan előadja a fáradtságot: mélyen az ember szemébe néz, és kezével a levegőben ablaktörlő mozdulatot tesz. Ha ez nem használ, és a beszélgetőpartner tovább "inzultálja" őt, orrával előre a tányérjába zuhan (miközben a másik kétségbeesetten próbálja újrafogalmazni a kérdését), és egy adag grillezett homárral a sálján bukkan fel újra. Csupán egy-két részletét szeretném megörökíteni ennek a kimerítő, mégis csodálatos ebédnek: Helmut Berger, a promiszkuitás és a biszexualitás jelképe, aki néhány évvel korábban az önéletrajzában azt állította, hogy "a szex akkor a legjobb, ha tisztán az élvezetről szól, előtte és utána is Ininden kedveskedés nélkül", most, hatvanadik születésnapjának előestéjén, megfakulva, azt vallotta, miközben némi vinegrettet öntött a homárjára: -Tudod, a szex szerelern nélkül... ah! C'est mien! Felejtsd el! Annak idején több interjúban hangoztatta, hogy egész életében szenvedett a gyermekként ráerőltetett katolikus szexuális moráltól, mert minden egyes alkalommal, ha szexre gondolt, lelkiismeret-furdalás tört rá. Ebédünk közben ezt mondta: - Ezek a lelkiismeret-furdalások, amelyeket akkoriban erőszakkal elfojtottam... ezek sugallatok voltak, lehet, hogy az őrangyalomtóL I decided not to listen. Ezenkívül egyre nagyobb nehézséget jelentett számára, hogy féktelenebb legyen másoknál. Amikor a teljes római society a kokain rabjává vált, és állandóan a vécére rohangáltak, hogy bepúderezzék az orrukat, Helniut Berger a helyén maradt, és hogy a többieket nyárspolgároknak láttassa, nem 29

maradt számára más, mint hogy a mérget töméntelen menynyiségben a legnagyobb nyilvánosság előtt fogyassza el. Bulgarinál készíttetett magának egy kisméretű arany szívószálat, amelyet azontúl láncra fűzve hordott a nyakában. A kristályok aprításához használt aranyozott borotvapenge is állandóan a keze ügyében volt. A legnagyobb szerepeit- és el kell ismerni: valóban nagy szerepek voltak- ekkor már jó ideje maga mögött hagyta: Martin von Essenbeck, a fiatal örökös Luchino Visconti Elátkozottak-jában, a pazarló nagypolgári fiú a Vittorio de Sica-féle Finzi Continiék kertjé-ben és végül II. Lajos a szintén Visconti által rendezett Ludwig-ban. Harmincadik születésnapján Berger volt a legkeresettebb fiatal színész. Ezután - nem csupán Shakespeare nyomán - konzekvensen színpadnak fogta fel az életet, önmagát játszva. Amikor Visconti, Berger legnagyobb pártfogója 1976-ban elhunyt, akkor választotta magának Berger azt a szerepet, amely élete szerepe lett: ez az eszét vesztett özvegy, aki azonban a legnagyobb excesszusa közben sem veszíti el a méltóságát. A Grimaldicsalád rózsabálján, Monte Carlóban egyszer annyira teletömte magát kokainnal, hogy elveszítette uralmát a záróizmai fölött, és fehér szmokingjának hátsó felét úgy összepiszkította, hogy az ünnep legvégéig egyetlen millimétert sem moccanhatott, hajnali hat óráig ücsörgött a helyén. Berger a kicsapongó élet szimbóluma lett. Ötvenedik születésnapját d'Estenville grófuőnél ünnepelte. Lehet, hogy ez az ünneplés volt a késői fmálé, az egyébként oly gondtalanul dekadens hetvenes évek utolsó nagy feltámadása, teljes . elszakadás a konvencióktól, és egyszerre a hanyatlás súlyos záróakkordja. Sokan meghaltak már, vagy végleg visszavonultak azok közül, akik akkor a római patríciusház szalonjaiban ünnepeltek. Soha olyan irdatlan mennyiségű kokain, kaviár, pezsgő nem fogyott, mint azon az estén. 30

Az est túlélői közé tartozik Jack Nicholson, Roman Polanski- és a maga módján Helmut Berger. Említésre méltó szerepet akkor már évek óta nem kínáltak fel neki. Ennek ellenére úgy élt, mint egy világ körüli úton lévő római herceg, állandóan személyi tikára kí.Sérte, a vagyonát így egyre jobban felemésztette. Elvből csak a legjobb szállodákban fordult meg, azzal a korlátozással, hogy egyre több helyről tiltották ki. A müncheni F our Seasons értékes berendezése például egy spontán dzsungelpartinak esett áldozatul, ugyanis a vendégek a falon függő gobelint kosztümnek, illetve liánként használták. Kijelentkezésekor Berger a legnagyobb természetességgel fizette ki a kilencvenezer márkás számlát, amelyen az extrák alatt az volt olvasható: "Kétjük, többé ne látogassorr meg minket." Michael Greater bulvárriporter ait állítja, hogy Helmut Dietl a Kir Royal-ban eredetileg Helmut Bergernek szánta Baby Schimmerlos müncheni riporter szerepét, de az idősö­ dő sztár excentrikus kitöréseitől félve - aki lassan úgy hatott, mint egy híresség a némafilmkorszakból - inkább Xaver Kroetzre esett a választása. Egy-egy alkotásban még fel-felbukkant Berger. A Quentin Tarantinc rendezte Ponyvaregény-ben idézetként átfutott a vásznon, a Denver-klánban játszhatott ugyan, de a rendező kirúgta, mert a forgatás alatt nem volt hajlandó lemondani a jogáról, hogy Jack Nicholsonnal találkozzon. ("I told them to go and fuck themselves!") 1992 őszén végül már személyi titkára sem volt, római apartmanját pedig leégette. Miro, Chagall és Schiele képei, egy Picassokisplasztika, egy jugendstil vázagyűjtemény, valamint bútorok, számtalan levél és emléktárgy semmisültek meg. Helmut Berger tulajdonképpen már akkor . elveszített mindent, ami értékes volt. Átköltözése a Via Nameába e korszak végérvényes lezárását jelentette számára. 31

Megtanult együtt élni az új helyzetteL Utolsó fillérjeit is kiadta, hogy barátainak örömet szerezzen, és amikor egy napon a lakását a Via Nemeán felmondták, összepakolta azt a keveset, amije maradt, és átköltözött Salzburgba, az édesanyjához. Hozzá diákkorától - amikor is világossá vált, hogy Helmut egy kissé más - bensőséges, cinkos viszony fűzte. Édesanyja azt is megértette, hogy a családi söröző fojtogató atmoszférájából ki kell menekülnie a "széles nagyvilágba". Most pedig újra otthon van a fiú. És sem ő, sem az édesanyja nem lát ebben panaszolni való szerencsétlenséget. Helmut Berger időnként bemegy a városba, és kartonszámra cigarettát vásárol. A Lidlben elcsen néhanapján egy-egy lazacfilét, de ha elkapják, a legnagyobb tisztelettel kezelik. Végtére is kultúremberek a salzburgiak. Találkozásunkkor egy trafikban zsebre vágott egy mű­ anyag öngyújtót és egy képeslapot, miután ugyanott majdnem száz eurót fizetett ki cigarettára. Ezt követeli a szerepe: a grandseigneur, aki koldussá szegényedett. Miközben salzburgi sétánk során többször figyelmeztetett, hogy rögtön elhányja magát, aMozart-ház előtt meglátott egy kupacnyi összehajtogatott hullámpapírt, amelyre rávetette magát, és felvette a hajléktalanok testtartását- páratlanul magabiztos stílusban. Ez az ember még holtában is kiváló formában lenne. -Nem fontos számomra, hogy újabb szerepeket kapjakmondta -, megmásztam az Olümposzt, és most nincs kedvem a mélyfóldön kóvályogni. Mindent láttam: Párizs, Madrid, Monte Carlo, New York, Róma, Milánó. Ú gy sorolta ezeket a városokat, mintha egyetlen óriási világvárosróllenne szó, gyémánt médjára csillogó nevekkel. Mialatt Salzburgban sétáltu$, egész idő alatt egy forgatókönyvet szorongatott magánál. Az egyik angol rendező küldte neki, könyörgő levél kíséretében. Egy szellemet kellene alakítania, aki időről időre megjelenik Nagy Sándornak. 32

Állítólag fenomenális gázsit kínáltak érte. De Helmut Berger szömyűnek találta a forgatókönyvet: -Nem csinálom ezt a filmet! Basta! Je ne veux pas. I will tell thern ce soir. Fuck 'ern! Mielőtt taxit hívott, az utolsó megmaradt pénzéből - három összegyűrt húszeurósból .L vásárolt egy hatalmas doboz csokoládédesszertet édesanyjának és egy Sacher-tortát Irinának, a feleségernnek, akit a nászutunkon ismert meg. (Annak idején ugyanis volt olyan kedves, hogy egy Harvey Keitel társaságában elköltött vacsora alkalmával - rniután nagy csalódásunkra egész este szinte észrevétlen volt - felálltában elcsúszott, és magával rántotta majdnem az egész éttermet.) Búcsúzóul még rnegkérdezett, nincs-e kedvern náluk vacsorázni: -Édesanyám süti a világ legjobb palacsintáját!

Pisa Akárcsak az ernberek között, a városok között is létezik újgazdag, "ógazdag", újszegény és "ószegény". Berlin a városok társadalmában feltörekvőnek szárnít. Ha Berlin részt venne egy koktélpartin, amelyen München, Köln, Hamburg és Frankfurt lennének a további vendégek, a többiek rninden bizonnyal lekezelően bánnának vele. Berlinben nincs olyan kő, amelyik százötven évnél idősebb lenne, és a legtöbb épület egy másolat másolatának a másolata. Mindez nagy vonalakban igaz ugyan, de például a rnüncheniek is legfeljebb száz évvel előbb fejlesztették fel a belvárosukat München belvárosában, a királyi rezidencia szornszédságában akkortájt jöttek létre a firenzei paloták Las Vegast is feledtető utánzatai, amelyek mai szernrnel olyan hangulatosnak és autentikusnak tűnnek. És rnit rnondhatna a szenioritásról

33

Augsburg, Regensburg, Worms vagy Köln? Egészen addig folytathatnánk a sort, amíg végül eljutnánk Bagdadig vagy legalábbis valahová Mezopotámiába, ahol a Teremtés könyve szerint az édenkert volt. Ha valójában azt szeretnénk eldönteni, hogy melyik város a legelőkelőbb, nem elég a korát néznünk. Igazán magasztossá az egykori virágzás tesz egy várost. Minél sokszínűbb volt a virágkora, és minél nagyobb kontraszt mutatkozik a mai állapotához képest, annál nemesebbnek hat a régi ragyogás. E kritériumok alapján valószínűleg Pisát illeti meg a városok közt az első hely. A 8. században itt elért oktatási színvonalra jellemző Nagy Károly választása is: ragaszkodott hozzá, hogy pisai tanár oktassa őt írásra. A városnak már a 12. században volt jogi fakultása. Legelső virágkorát pedig jócskán a Római Birodalom létrejötte előtt élte. Évszázadokon át Pisa volt az egyetlen jelentős kikötőváros az itáliai félszigeten. Róma felemelkedésével aztán gyarmatvárossá degradálták, és fölé rendelték a tőle északra fekvő Genovát mint modemebb kikötővárost.

Miután a római világbirodalmat a barbárok megdöntötték, a civilizációnak csupán néhány szigete maradt fenn Európában: a kolostorok és Pisa. A régi kikötőváros kulturális központ és hajózási nagyhatalom lett, s a létrejött hatalmi vákuumban nagyra törő világbirodalmi terveket szőtt. A világ akkortájt egyet jelentett ·a Földközi-tenger térségével, így Pisa világuralma a 12. századtól fogva kétszáz éven keresztül realitás volt. A Frank Birodalom létrejötte után Pisa lett a császári székhely. 1200 körül, a lovagkor csúcsán, itt volt az arisztokraták, hivatalnokok, kerekedők központja, a város Kelet és Nyugat találkozópontja lett. A flóm, amely egy mecset és egy zsinagóga elemeit egyesíti magában, lenyűgöző tanúja a Pisában uralkodó multikulturális szellemiségnek, amikor a város Európa leginkább nagyra törő kikötővárosa volt. 34

A lovagkor azonban átadta helyét a modern világnak, a Habenstaufok birodalma széthullott, Barbarossa császár 1190-ben meghalt (egy keresztes hadjárat alkalmával, fürdés közben). Végleg lejárt a Staufok ideje, amikor Barbarossa unokája, Il. Frigyes "gond nélkül" irányította Szicíliából a Német-római Császárságot, és ,;kissé összekapott" a pápával, a mongolok pedig betörtek Európába. Pisa a jelentéktelenség homályába veszett. A szomszédos városok, Genova, Lucca és Firenze, amelyek kezdettől fogva féltékenyerr nézték a pisaikultúra virágzását, megragadták az alkalmat, hogy végre megbuktassák a büszke várost- szövetkeztek és elfoglalták Pisát. 1392-ben eladták a várost a milánói Viscontiaknak, akik aztán továbbadták Firenzének. A pisaiak lázongásait a firenzeiek ellen sorra leverték. Amikor Galilea Galilei a 16. században itt oktatott, a város már régen nem egy metropolis, hanem provincia volt. Ha egy város fájdalmat érezhetne, akkor Pisa bizonyosan üvöltene a megaláztatások miatt, azért, hogy ma már csak a ferde tornyáról ismerik. Pisa azonban a legnagyobb közönnyel tűri, hogy naponta megannyi turista özönlik a Campo dei Miracolira, a csodák terére, hogy a ferde tornyot fényképezze, figyelemre sem méltatva a sokkal impozánsabb épületeket, a már említett dómot és az egyedülálló keresztelőkápolnát, a battisteriót. Pisa és a pisaiak jóindulatúan mosolyognak a turistákon, akik gyorsan kiszállnak a buszból, elkészítik a fotóikat, itthagyják a pénzüket, és a belvárost tökéletesen megkímélve továbbutaznak Firenzébe, Luccába vagy Toscanába. A legtöbb fiatal, akikkel Pisában találkozhatunk, a Seuola Normale Superiore, Itália egyetlen elitiskolájának növendéke. Bizonyos szempontból Pisa megmaradt tehát elit "minimetropolisnak", csupán a világ érdeklődésének a középpontjából került ki. Ha díjat osztanának azért, hogy ki mekkora közönnyel fogadja el saját jelentőségének elvesztését, akkor Pisa minden bizonnyal a dobogóra állna. 35

Magyarak Lehetetlen a társadalmi lesüllyedésről beszélnünk anélkül, hogy szót ejtenénk arról a két nemzetről, amelyik tökélyre fejlesztette ezt a műfajt: Magyarország és Anglia. A valódi nagyság -legyen szó emberről, városról vagy nemzetről- a vereségben mutatkozik meg a legtisztábban. Fair győztesnek lenni nem leülönösebben nehéz, annál ritkább a jó vesztes, aki tartással és ideális esetben még egy csepp humorral is képes elfogadni a hanyatlást. Charost hercege útban a guillotine felé könyvet olvasott. Amikor a lépcsőn felfelé lépdelt a hóhérjához, megjelölte a helyet, ahol abbahagyta az olvasást. Európa egyetlen más nemzete sem űzi az akasztófahumornak ezt a formáját mesteribben, mint a magyarok. Humorra legbiztosabban ott lelhetünk, ahol az emberek történjék bármi is - emelt fóvel járnak. Kevés kultúrát aláztak meg annyiszor, mint a magyart. Ha a humorexportot is bevonnánk a számításba, mégis óriási kereskedelmi többlettel rendelkezne az ország. Hollywood, a teljes filmipar egy maroknyi magyar emigráns találmánya, köztük William Fox, a nikkelodeon-automata feltalálója, Adolph Zukor, a Paramount-stúdió alapítója, valamint a rendezők: Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály (Casablanca), George Cukor (My Fair Lady) és Alexander Korda (VIII. Henrik). A magyarak olyannyira uralták az amerikai és a brit filmipart, hogy állítólag az egyik nagy hollywoodi stúdióban ezt a táblát akasztották ki: "Ahhoz, hogy nálunk munkát kapj, nem elegendő magyarnak lenned!" Korda 1934-es filmjében, a Vörös Pimpernel-ben Leslie Howard játszotta az angol arisztokrata Sir Percyt. Ez;által az angol felső osztály emblematikus alakjává vált, annak ellenére, hogy eredetileg Steiner Lászlónak hívták, és Budapestről származott. A film 36

forgatókönyvének alapjául szolgáló regény a magyar Orczy bárónőtől származott, a forgatókönyvet Bíró Lajos írta, a film zenéjét Rózsa Miklós szerezte, és a filmstáb többi tagja is kevés kivételtől eltekintve magyarokból állt. Korda Sándor egyébként híres volt arról, hogy elszegényedett honfitársait és leszálló ágban lévő színész barátait évtizedeken át támogatta anyagilag. Barátainak listája, akiknek segítséget nyújtott, hosszabb, mint a filmográfiája, amely pedig több mint ötven címet foglal magában. Ezzel Korda azt a mecénás férfiút testesítette meg, amelyet a mai napig csak Magyarországon találhatunk meg, s amelyik a már-már őrültséggel határos nagyvonalúsága miatt egy dicső életstílus része. A magyarok szórakoztatás iránti fogékonysága, a viccek és a hazardőrszerű játékkedv mellett mindenekelőtt még egy összetevő szükségeltetik a magyar titokhoz. Kiváltképpen látszólag kilátástalan helyzetekben fontos a magyar emberek számára, hogy megőrizzék a tartásukat 1848-49-ben egy darabig úgy tűnt, hogy Magyarország elnyerheti a függetlenségét a Habsburg Birodalomtól. A bécsi udvar azonban az orosz cár segítségét kérte, és a magyarak felkelését annak idején szokatlan kegyetlenséggel verték le. Mintha csak a véres 20. század előhírnöke lett volna, Schwarzenberg miniszterelnök megszerezte az akkor 19 éves Ferenc József hozzájárulását, hogy törzstisztektől felfelé csaknem az összes magyar tisztet kivégeztesse. Ez az intézkedés Európa-szerte megbotránkozást keltett, és fokozta a forradalmi kedvet. Magyarországon nemzeti hősök lettek a tisztek, akikjellemző módon egyetlen szemrebbenés nélkülés anélkül, hogy kegyelmet kértek volna - léptek a hóhér elé. Csak a forradalom vezére, Kossuth Lajos menekült el Törökországba, egy lengyel gróf szalgájának öltözve. A következő súlyos csapás a magyarság számára az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés volt. Az ország területét akkorára zsugorították, amely arányaiban most 37

Budapest agglomerációjának felelne meg. Több mint hárommillió magyar került idegen fennhatóság alá, az ország pedig romokban hevert gazdaságilag. Amikor a kormány 1920. június 4-én aláírni kényszerült a diktátumot, minden házon fekete zászló lobogott, és az újságok gyászkerettel jelentek meg. A harmadik csapás a szovjet uralom elleni felkelés bukása volt. 1956 őszén Magyarország részegítő százötven órán át szabad ország volt. Hihetetlen hangulat uralkodhatott; a reformkommunista Nagy Imre október 29-én- a tömeg ujjongásától kisérve - demonstratívan átköltöztette hivatalát a pártközpontból a Parlamentbe. Egy hideg reggelen, november 4-én, vasárnap hajnali négy órakor megkezdődött a szavjet hadsereg általános támadása. Magyarak ezrei haltak meg a nyomasztó túlerőben lévő idegen csapatok ellen vívott utcai harcokban. A "rend helyreállítását" követően a szavjetek szabad elvonulást ígértek Nagy Imrének, amiben ő csodálatra méltó naivitással hitt. Letartóztatása után természetesen kivégezték, 229 forradalmárral együtt. Az 1848-as és az 1956-os vérfürdő után oroszok és magyarak sohasem tudtak baráti viszonyt kialakítani. A sors iróniája, hogy 1989-ben Magyarország kapott esélyt arra, hogy felbomlassza a szovjet birodalmat: a magyar határok megnyitása - ami az NDK és a Szavjetunió kifejezett kérése ellenére történt- vezetett a keleti blokk és a Szavjetunió felbomlásához. Magyarország történelme jól példázza, hogy a vereségek gyakran győzelemmel érhetnek fel. A győztesek hosszú távon vesztessé válhatnak, a vesztesektől pedig senki sem veheti el azt a jogot, hogy a vereségben is megőrizzék a méltóságukat. Példaként erre a magyarak által jól ismert tartásra üknagyapám, gróf Széchenyi István példáját szeretném említeni. Olyan önzetlenség jellemezte őt, amely már-már a gyengeelméjűséggel határos, mert azt vallotta, hogy a javakat oda

38

kell adományozni, mielőtt elvemlék azokat. Közgazdászként és politikusként ugyanakkor a takarékosságat propagálta. "Ha háromszáz birkád van, gazdálkodj úgy, mintha csak harminc lenne" - hangzott az egyik tanácsa. Ö Magyarország eddigi leghaladóbb gazdasági újítója, modem és magabiztos állammá tette az országot. Magyarország a refomlkor előtt középkari-bizánci típusú feudális állam volt, amelynek uralkodó osztálya azt a vagyont lóversenyezte el Bécsben, amit az uradalmaikon jobbágysorban dolgozó parasztok termeltek meg. Egy-egy magyar kiskirály vagyona szinte már orientális méreteket öltött. Csak egy szűk rétegnek volt szavazati joga, és az ő kezükben összpontosult az ország irányítása. A birtokosok biztonságot élveztek, mert egy hatszáz éves törvény tiltotta a földek elzálogosítását. Széchenyi szorgalmazta a nemesség - saját társadalmi osztálya - privilégiumainak megszüntetését, például adómentességük eltörlését. Hogy jó példával járjon elöl, ötvenezer hektáros birtokának teljes évi bevételét a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására ajánlotta fel. Nevéhez fűző­ dik a Tisza szabályozása és dunai kikötők létesítése. Megépíttette a Lánchidat, az első állandó összeköttetést Buda és Pest között. A nemesek önelégültségét ostorozó, gúnyos kritikái és vakmerő javaslatai éles ellenállásba ütköztek. Vidéken a kisnemesség szövetkezett ellene, és könyveit elégették Politikai ellenfele, Kossuth Lajos és a költő, Petőfi Sándor mellett Széchenyinek központi szerepe volt a magyar nemzettudat kialakulásában. Az ő víziója azonban Magyarország békés reformok útján történő felemelkedése volt, a monarchia keretében, nem pedig a forradalmi út, az elszakadás. A forradalmárok félreállították őt, és a fegyveres konfrontációt keresték AusztriávaL Széchenyi visszavonult a politikától, és nagycenki kastélyából átköltözött a "bolondok házába", ahogy ő maga fogalmazott. A gyakran humoros, sőt akasztófahumortól sziporkázó feljegyzéseiben ezt a lakoni39

kus megjegyzést olvashatjuk: "A világban az ember vagy kalapács, vagy véső. Én ez utóbbi vagyok ...." Gróf Széchenyi István "bolondok házában" készült feljegyzései tanúsága szerint egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy politikai bukása morális győzelmet jelentett. A történetírás csak a halála után igazolta őt. A magyarok számára szinte mitológiai jelentőségű nemzeti hős lett. Ilyen státust politikai legyőzője, Kossuth Lajos sohasem ért el.

Angolok Az angolok lélekben a magyarok legközelebbi rokonai. A magyarokhoz hasonlóan ők is a saját országukat tartják a világ közepének. Mindenkit, aki nem a szigetországból származik - bár minden rossz szándék nélkül -, barbárnak és vadnak vélnek, akivel lehetőleg türelmesen kell bánni, és akit adott esetben nevelni kell, vagy akár egy kissé el is lehet nyomni. Mindezt minden nagyképűség nélkül teszik - az angolok egyszerűen elfogadják a dicsőség elmúlását és az azzal járó veszteségérzetet Nagy-Britannia - szuperhatalomból társadalmi esettanulmánnyá - hanyatlásának története könyvtárakat tölt meg, azt azonban még nem vizsgálták meg kellő részletességgel, hogy ez miért nem befolyásolta negatívan az angol emberek önérzetét Talán mert __:_ a magyarokhoz hasonlóan - nekik is vérükben van a játék? Aki játszik, annak meg kell tanulnia veszíteni is, és várni, amíg újra sorra kerül. A magyarok és az angolok világszemléletét jól példázza a következő vicc: Egy magyar földgömböt szeretne vásárolni, s az eladó mutat neki egyet. "De hol van ezen Magyarország?"- érdeklődik a magyar. Az eladó megkeresi a parányi foltot, és a kisujja kör-

40

mével rábök. "Akkor egy olyat szeretnék, amin csak Magyarország van" - hangzik a válasz. Anglia hanyatlásának már a 19. század második felében " mutatkoztak előjelei. Az 1900-as évektől aztán meredeken ívelt lefelé a világ egykor legerősebb és leggazdagabb hatalmának pályája, mégpedig úgy, hogy a britek erről alig szereztek tudomást. Páratlan önbizalmuknak köszönhetően, és megfelelő önszuggesztióval, sikerült a helyzetet nem tudomásul venniük. Példaértékű az angol uralkodó osztály hanyatlása. A történelemkönyvek tanúsága szerint ez a 1832-es nagy reformtörvénnyel kezdődött, amely megszüntette az upper class (a felső osztály) politikai vezető' szerepét. Jó ötven évvel később következett a gazdasági csőd, amikor egész Európában mély válságba került a mezőgazdaság. Egyrészt azért, mert az iparosítás a perifériára szaritotta a mezőgazdasági termékeket, másrészt, mert egyre több mező­ gazdasági terméket importáltak a világ más részeibőL 1894ben meghozták az örökösödési adóról szóló törvényt, amely minden generációt arra kényszerített, hogy a családfő halálával kapcsolatos költségeket a birtok egyes részeinek eladásával fedezze. Akinek még ezután is maradt volna tőkéje, az az 1929-es világgazdasági válságban veszítette el mindenét, és amikor 1946-ban India függetlenné vált, hezárult az utolsó lehetőség is arra, hogy bevételhez jussanak. Érdekes módon talán az egykori uralkodó osztály tagjai illetődtek meg a legkevésbé az új helyzettől, és hosszabb távon anyagilag is ők jöttek ki a legjobban belőle. Azok a családok, amelyek elsőként estek pánikba, igencsak áron alul adták el birtokaikat, s néhány Rubens- és Van Dyck-kép is pár száz fontért cserélt gazdát. Azok, akik sikeresen titkolták el, hogy vidéki kastélyukba beesik az eső, és ki tudták várni a 20. századi gazdasági csoda éveit, az általános fellendülésből - amely a magasabb telekárakban, de mindenekelőtt a műtárgyak emelkedő árában is megmutatkozott- konszoli41

dálni tudták a háztartásukat Derby őrgrófja húsz éven át makacsul ellenállt a kísértésnek, hogy eladja Rembrandt Belsazár lakomája című képét. Csak 1964-ben volt erre hajlandó, és akkor már 170 ezer fontot kapott érte, ami mai áron 500 ezer eurónak felel meg. Devonshire hercege a hetvenes évekig várt, és rekordáron adta el a Rernbrandtját, kárpótolva magát az évtizedes nélkülözésért. Ekkora már azoknak a családoknak, amelyek annak idején túl gyorsan estek pánikba, nem maradt értékük, amit eladhattak volna. Lecsúsztak és rnunkába kellett állniuk. Az angol arisztokraták nemcsak bankokban vagy aukciósházaknál dolgoztak, hanern akár buszvezetőként keresték meg a kenyerüket, rnint például Lord Teviot. Viscont Boyle és Lord Blackford pincérkedtek, arnikor nem éppen a Lordok Házában szavaztak a törvényekről, Sharples bárónő vidéken egy kocsmát vezetett, Lady Diana pedig óvónő lett. A nagy nemesi családok buszvezető és sörcsapoló leszármazottai híresek voltak arról, hogy polgári és proletár tevékenységüket egyaránt játékos lelkesedéssel űzték. Láthatólag a legkevésbé sem zavarta őket, hogy keveset keresnek, talán azért, mert úgy nevelték őket, hogy egészséges megvetéssei viszonyuljanak a pénzhez. Minél több tapasztalatot szerzett egy család az elszegényedésben, annál jobban boldogultak a leszármazottai, amikor tényleg nagyon szűkössé váltak a körülmények. Egy olyan család, rnint Faruk egyiptomi királyé, amelyik sem a hatalomhoz, sem annak elvesztéséhez nem szakott hozzá, nem tudta feldolgozni a trónfosztását. Faruk eljátszotta a rulettasztalnál vagyana utolsó, külföldön megspórolt részét is. Lánytestvére, Faitha hercegnő Amerikába ment. Megkeseredetten dolgozott, takarítónőként, majd feleségül ment egy alkalmazotthoz, aki később egy Los Angelesi motelben lelőtte őt. Ezzel szemben egy Lord Kingsale, akinek elődei Írország történeimét évszázadokon át rneghatározták, tudta, hogyan 42

kell megbirkózni az ilyen helyzetekkeL Családja már Cromwell idejében is elszegényedettnek számított, ezért nem is látott abban kivetnivalót, hogy lyukas dzsekiben jár. Kingsdale azt állítja, hogy családja elszegényedéséért VII. Henrik "hülye háborúi" a felelősek. Ma egy kis tanyán él egy olyan faluban, amely hajdanán ősei birtokán alakult ki. Egy mindenki által kedvelt öregúr, akit tisztelettudóan Sirnek szólítanak. És ha a kocsmában eldugul a lefolyó, a tulajdonosa felhívja a Sirt, mert az szívesen fogad el szolgálatai fejében sört. A cipőit kivéve mindent, amit Lord Kingsdale visel, kiszortíroznának egy használtruha-gyűjtőből is. Az egyetlen jó állapotban lévő kabátját csak olyankor veszi fel, ha a városban vacsorázik, vagy ha meghívják egy-egy ünnepségre. Egyszer megkérdezték tőle, látja-e bármiféle előnyét főúri származásának Olyan öniróniával válaszolt, amilyenre csak a britek képesek: "Természetesen. Ha egy vacsora közben hangosan elfingom magam, azt mindenki excentrikusnak és talán egy kissé szórakoztatónak is tattja. Ha valaki más tenné ugyanezt, akkor undorítónak és közönségesnek mondanák őt az emberek." Az általam ismert elszegényedett angol sznobok többsége továbbra is makacsul bejárónőt tart. Még akkor is, ha ők maguk kevesebbet keresnek, mint a takarítónőjük Azok, akiknek már nem futja rá, egyszerűen nem vesznek tudomást lakásuk állapotáról, és úgy tesznek, mintha minden rendben volna. Jó, ha látogatóik felkészülnek arra, hogy centiméter vastagon áll náluk a por, és a konyhában több generáció óta gyűlnek a mosatlan edények. Léteznek ugyanakkor olyan elszegényedett angol dzsentrik is, akik kedvüket lelik abban, hogy hetente egyszer padlástól a pincéig kicsinosítsák az otthonukat. Feltű­ rik az ingujjukat, gumikesztyűt húznak, és "eljátsszák az inas szerepét". 43

Egy barátom nagy mestere ennek. A Lloyd biztosító öszszeomlása felemésztette az utolsó pennyjét, és a felesége is elhagyta egy dúsgazdag őrgróf kedvéért, hogy egy vidéki birtokra költözzön vele. Barátom egy nap elhatározta, hogy kezébe veszi sorsának irányítását, és önmaga inasa lesz. Mesterfokon tisztít cipőt magának, és ha cigarettázni támad kedve, elküldi magát a. sarki dohányboltba. Levélpapírja Smythson márkájú, parányi lakása mindig tökéletesen rendezett, és a ruházata makulátlan, annak ellenére, hogy idősebb, mint ő maga. Íróasztalán, egy örökölt bútordarabon, a British Gas fizetési felszólításai tornyosulnak, amelyekben a gázszolgáltatás felfüggesztésével fenyegetik. Telefonján olykor elérhetetlen, mert azt időről időre kikapcsolják Az ilyen banális kalamajkáktól eltekintve szigorúan őrzi a felső osztály jómódú leszármazottainak szokásait. Életstílusa semmiben sem különbözik a korábbi éveket jellemzőtőL Azzal a különbséggel, hogy a hitelkártyája már nem működik. Ám bizonyos szempontból még nemesebbnek is hat azoknál, akiknek még érvényes a hitelkártyájuk. A brit társadalmi modell egyik nagy előnye, hogy léteznek ugyan osztályok, de átjárhaták közöttük a sorompók, és nem csupán pénzzel. A legfontosabb különbség az osztályok között a viselkedésmódban és a beszédstílusban van, márpedig ezek formálhaták és elsajátíthatók. Margaret Thateher fiatal korában egészen másképp beszélt, mint később, amikor feljebb került a Konzervatív Pártban. A munkásosztályból is bárki csatlakozhat a középosztályhoz, aki felveszi a polgári életstílust, például játékbarlang helyett az ügetőt látogatja. És mindenki, aki beilleszkedett a középosztályba, egy napon elsajátíthatja a felső osztály életvitelét, nyelvét és viselkedését - ha például az ügetőverseny helyett a galoppversenyre jár. Másképp fogalmazva: az angol úri nép. Nem a Németországban használatos értelemben, hogy másokat ural, hanem a magyarok és a britek számára ismert értelemben: hogy ural-

44

kodnak magukon. Önnön világuk urai, még akkor is, ha az csupán egy elképzelt világ. Magyarak és angolok nem nagyképűségből büszkék a nemzetükre, hanem mindenekelőtt azért, hogy keserű pillanatokban legalább úgy érezhessék, hogy valami különlegesnek a részei lehetnek. Barátom, Kevin, akivel Londonban hosszú ideig közös lakásban laktam, a szemern láttára visszatartott egy öngyilkosjelöltet attól, hogy leugorjon a Battersea Bridge-ről. Az érv, amivel az illetőt meggyőzte, a következő volt: "You can be proud to be a British!" - "Büszke lehetsz arra, hogy angol vagy!" Ha hasonló helyzetben egy németnek mondanánk: "du kannst doch stolz darauf sein ... ", leugrana, még mielőtt befejeznénk a mondatot. Valószínűleg ez az, ami kitünteti a briteket, a "self esteem", az önbecsülés, amely cudar helyzetekben segít megőrizni a tartásukat Volt egy ember, aki mindenkinél jobban demonstrálta a brit társadalmi viszonyok előnyét : Charles Benson. A legszegényebb körülmények közül jött, mégis nélkülözhetetlen részévé vált a londoni társasági életnek. Benson a Daily Express galoppközvetítője volt, ám a szerkesztőségben gyakorlatilag soha nem látták, mert vagy Ascotban, vagy Epsomban állt a versenypálya szélén. Netán a legfőbb elfoglaltságát Üzte: kőgazdag embereket szórakoztatott a szalonokban. Legszű­ kebb baráti köréhez tartozott a lovakat tenyésztő Aga Khán, a milliárdos Robert Sangster, a médiacár Jimmy Goldsmith, a görög teniszező, Taki Theodoracopulos és az autóversenyző Graham Hill. Benson halála után Taki azt írta a Spectatorban: "Charles egyetlen napot sem tudott meglenni szerencsejáték nélkül, állandóan csődben volt, ugyanakkor egyikünk sem élt fényűzőbb életet, mint ő. Bevezetett engem a brit szokásokba (lóverseny, víkend egy vidéki házban, kaszinózás), én pedig cserében megismertettem őt a kontinentális szokásokkal (bordélyházak, jachttúrák a Földközi-tengeren 45

l!

és még több kaszinó)." Benson egyike volt azoknak az embereknek, akik mágnesként vonzanak másokat. John Aspinall kaszinótulajdonos minden erejével megpróbálta szubvencionálni Benson játékszenvedélyét. Nem azért, hogy Benson társaságát élvezze, hanem mert Benson további nagy tétben játszó játékosokat vonzott, akik követték őt az Annabel mulatóból a kaszinóba. Benson tőkéje a humor volt. Sem származásával, sem pénzével nem ékeskedhetett, mégis meghatározó figurája volt a londoni társasági életnek. Három utazás szervesen hozzátartozott Charles Benson éves ritmusához. ·Karácsony után egy hosszabb tartózkodás Barbadoson, Robert Sangstemél, hogy "kidekkolja a szömyűséges londoni időjá­ rást". Nyáron néhány hónap Aga Khán jachtján, amelynek hátulján állva, kezéhez nőtt pezsgőspohárral gondoskodott a szórakoztatásról. Az angol versenyidény végeztével az ausztrál versenykalendárium csúcspontjára, a Melboume-kupára utazott Sangsterrel. E rituális tartózkodások között mindig akadt néhány dúsgazdag hölgy, akik annyira becsülték Benson társaságát, hogy meghívták őt Floridába vagy a Bahamákra, azzal a feltétellel, hogy az esti koktélpartikon szórakoztatja a vendégeiket Annak ellenére, hogy valószínűleg soha életében egyetlen pennyt sem költött repülőjegyre, Charles Benson alapvetően első osztályon utazott, beceneve így kedvenc ülőhelyéről "lA" lett. A brit társadalmi rendszemek valószínűleg az a titka, hogy senkit sem zár ki eredendően, bárkibőllady vagy gentleman válhat. Lehet, hogy éppen a brit osztálytársadalom átengedő képessége az, ami megköveteli az osztályoktól, hogy különbözzenek a szokásaikban. Aki úr kíván lenni, annak csupán úrként kell viselkednie. It 's as simple as that.

46

Orosz rokonaim Mára végleg ellehetetlenültek a high society egykori találkozóhelyei, mert újgazdag oroszok lepték el azokat. Még a legízléstelenebb gazdag sem mutatkozhat tiszta lelkiismerettel olyan helyen, mint St. Moritz. Igen, a gazdagság időközben valamiféle vulgáris jelentést nyert, amiért elsősorban az orosz újgazdagok a felelősek. Bárhol bukkannak is fel, új dimenziókba tolják ki az ízléstelenség határait. Híressé vált egy oligarcháról készült fotó, amint a multimilliárdos strandpapucsban és joggingnadrágban áll aranyozott palotája előtt. A kép alapján nem meglepő, hogy az illetőt később egy orosz különleges alakulat ráncigáita ki a privát repülőgépé­ ből, hogy bíróság elé állítsák. Egy Putyin elől Londonba menekült nagytőkés házat vásárolt az Eaton Place-en, amivel London stílusszakértőinek egybehangzó véleménye szerint elérte, hogy Notting Hill megszűnt a világ legszörnyűbb helyének lenni. Az utóbbi években a gazdag oroszok exportja megsemmisítő hatással volt az európai stílusra. Ellenben annak idején a szegény oroszok, akik az 191 7-es forradalom után menekülni kényszerültek, gazdagították Európát. A húszas évek párizsi bohém világára gyümölcsözően hatott a kreatív oroszok beáramlása. Abban az időben egy-egy elszegényedett emigráns herceg bújt meg némely taxi kormánya mögött vagy a pincérruha alatt. Az Oroszországból menekült arisztokraták keresett házvezetők, háztartási alkalmazottak voltak. A másik oldalon szerzett sokéves tapasztalatuknak köszönhetően tudták, hogyan kell felszolgálni, vagy kitűnő lakájok és sofőrök lettek. Kacsalábon forgó palotákból és a privilégiumokból sok orosz emigráns zuhant Nyugaton a nincstelenségbe. És valójában itt bontakoztak ki, mint egy gyerekkoromból is47

mert távoli rokonom, aki Párizsban inas lett, és saját elmondása szerint sokkal izgalmasabb életet élt, mint amilyenben Szentpéterváron valaha is része lett volna. Ékes példa a már említett Vladimir Nabokov is, akinek nemesi család sarjaként a berlini emigrációban néha a fürdő­ szobában kellett írnia, mert olyan parányi volt a lakásuk, hogy az alvóhelyén nem volt elegendő hely az íráshoz. De annak ellenére, hogy ebben az időben olykor nem tudta, mikor jut legközelebb meleg ételhez, versei, elbeszélései és regényvázlatai féktelen örömről tanúskodnak. "Amikor az utcákon, tereken, csatornák partján sétálgatok- írta ekkor -, lyukacsos cipőtalpon át érzem a nedvesség szétszórt csókjait, és büszkén hordozom megmagyarázhatatlan boldogságomat." Még azt is tervezte, hogy gyakorlati útmutatót ír "Hogyan legyünk boldogok?" címmel. Miután a Lalita című regényével pénzhez jutott, felsóhajtott ugyan, hogy a siker oly hosszan váratott magára, de kiemelte, hogy az igazi nélkülözések idején sem foglalkozott az anyagiakkaL Már a legkorábbi írásaiban is megvetéssei szólt azokról az orosz emigránsokról, akik siránkoztak hátrahagyott vagyonuk míatt. Természetesen akadtak ilyen esetek is, de az arisztokrata menekültek többsége olyan erkölcsi tartással fogadta az elszegényedést, hogy a méltóság örök példaképei lettek. Xénia nagyhercegnő, II. Miklós cár testvére, a windsori parkban egy kicsiny házban élt, amelyet nagybátyja, György király és Mária királyné bocsátott a rendelkezésére. Félénknek és szerénynek tartották, s állítólag megtiltotta a szolgálóinak, hogy azok orosz szokás szerint kezet csókoljanak neki. Queen Mary néhanapján meghívta őt teázni. Az egyik ilyen alkalommal a királyné mutatott neki egy Fabergé-szelencét, amelyet éppen akkor vásárolt, és azt kérdezte, tudja-e mit jelent a "K" iniciálé rajta. Természetesen tudta: oroszul "K" betűvel kezdődött a keresztneve, és a férje ajándékozta neki 48

a szelencét gyermekük születésekor. De inkább a föld alá süllyedt volna, mint hogy közölje a királynéval a dobozka eredetét, ezért azt mondta, hogy a "K" valószínűleg a Kristóf rövidítése. Már csak azért sem fedte fel az igazságot, mert zavarba hozta volna a királynét, ami nagyon illetlen dolog lett volna. Anyai nagyanyám, Maya Galitzin hercegnő és a testvérei még jól ismerték Xénia nagyhercegnőt, és semmivel sem maradtak el tőle a veszteségek feldolgozásában. Szentpétervártól nem messze, a marijnói kastélyban nőttek fel, amelyet a dédnagyanyjuk, Sophie Stroganoff építtetett a 19. század elején. A Galitzin család a teleket a közeli Novgorodban töltötte. Távollétükben a marijnói kastélyt egy idős ember gondozta. Legfontosabb feladata az épület fűtése volt, hogy az a zord téli időjárásban ne szenvedjen károsodást. A jószágigazgatók minden évben figyelmeztették a dédapámat, Paul Galitzint, hogy az öregember évről évre feledékenyebb lesz, és már nem képes megbirkózni a felelőséggeL Paul .Galitzinnak azonban nem volt szíve megbántani az öreget, ezért nem mentette fel az állásábóL És egy napon megtörtént, aminek meg kellett történnie: a kastély leégett. Az egyik kémény eltömődött, és a kályha szikrái okozták a tüzet. A kastélyt csak hevenyészve építették újra. Az olvasó most bizonyára azt gondolja, "bolond" és "ő volt a hibás". Ez a fajta bolondság jellemző volt erre az emberre, és mint a későbbiekben beigazolódott, volt jó oldala is az efféle magatartásnak. Dédapám és dédanyám, Alexandra Mescserszkaja sokáig gyermek nélkül maradtak. Amikor végre megszületett Aglaida, nagymamám legidősebb nővére, a dédnagypapám hálából egy kis kórházat létesített a faluja számára. Három nővért foglalkoztattak, s minden héten egyszer egy orvos ment vizitre - akkoriban szenzáció volt ez egy ilyen vidéki településen. Addig mindenki, akinek orvosra volt szüksége, a 49

dédapárnat kereste fel. Legtöbbször ő maga látta el a betegeket, amennyire a tudásából telt, ha pedig nagyon komoly esettel találkozott, befogta a lovakat, és a városba szállította a beteget. Amikor Oroszországban az első világháború kitörésekor forrongani kezdett a közhangulat, a kis kórház egyik nővére agitálni kezdett a családom ellen - sikertelenül. Szentpétervárról származott, ahonnan a dédapám személyesen szerződ­ tette. A bolsevikoknak csak a városokban voltak híveik, vidéken gyűlölték őket. Az első zavargásokat azonnal elfojtották, méghozzá igenkegyetlenül: a vezetőket elfogták és felakasztották. Az említett nővér a dédapámhoz menekült, a földre esett előtte, és kegyelemért könyörgött - néhány hónappal előbb pedig azt vágta az arcába, hogy mennyire várja a napot, amikor az egész családjával együtt felakasztják őt. Minden jó emberismerő azonnal kiszolgáltatta volna az aszszonyt. Nem így Paul Galitzin: ő némi pénzt nyomott a nő kezébe, és a kocsijával kivitte az állomásra, ahol az vonatra szállt, és soha többé nem hallatott magáról. Dédnagyapámnak nem kellett megélnie a forradalmat, saját világának a végét. Méltósággal, fájdalommenteserr és felkészülten hunyt el a forradalom kitörésének évében. A falu férfi lakosai tizenöt kilométeren át vitték a vállukon a koporsóját, Marijnóban, kedvelt parkjában helyezték őt örök nyugalomra. Egész életében hajlott a túlzott nagyvonalúságra. Nos, a közhiedelem szerint ez szép és követendő, de csak azok számára, akik hisznek a túlvilági megjutalmazásban - a földi életben egyenesen ostobaság. Ám egyrészt aligha akad méltóságteljesebb dolog a naiv és önzetlen jó szándéknál, másrészt Paul Galitzin cselekedetei már e világon kifizetődtek: felesége és gyermekei mind túlélték a forradalmat. Sikerült a Kaukázusorr keresztül Konstantinápolyba menekülniük. Az egyik nővér végül Londonban, a másik New Yorkban, a 50

nagymamám pedig Budapesten kötött ki, ahol gróf Széchenyi Bálint felesége lett. Aga nénikém pedig, akire még jól emlékszem, Salzburgban telepedett le. Látom magam előtt, ahogy a szűk:ös egyszobás lakásában üldögél. A lakás minden egyes centimétere tele tárgyakkal, levelekkel, fotókkal, képkeretekkel és könyvekkel. Személyes kisugárzásának köszönhetően mégis úgy hatott a szobája, mint egy kastély szalonja. Aga néni olyan méltóságot árasztott, amilyent csak olyasvalaki tud, aki semmiségként képes felfogni azt, hogy mindenét elveszítette. Beigazolódott, hogy dédnagyapám mégiscsak bölcs ember volt, még talán a mai haszonelvűségi etika mércéjével mérve is, hiszen immunissá tette önmagát és hozzátartozóit a túlzott anyagi kötődéssei szemben. Nénikém léte - Erich Fromm szavaival élve - függetlenné vált a birtoklástóL Olyan gazdagságra tett szert, amilyet kapzsi emberek sohasem érhetnek el.

51

II. rész

Az egyik legnagyszerűbb dolog, amit a szegénység hőseitől tanulhatunk:, az, hogy ők nem holmi könyvelői szigorral fogják fel a sikereiket és a balsikereiket Az ilyen embereknek, akik még a legkétségbeejtőbb helyzetekben is képesek megőrizni a büszkeségüket, mindenekelőtt egy közös tulajdonságuk van: vészhelyzetekben is irányítók maradnak. A méltóságuk független mindenfajta külső befolyástól, és megvan az a képességük, hogy a balsikert esélyként fogják fel. A szerencse legördögibb vonása az, hogy gyakran a balszerencse megtévesztően élethű álruhájában köszönt be, míg a balszerencse éppúgy a szerencse kísértő álarcában érkezhet. Nem törvényszerű, hogy mindez olyan gyorsan történjen, mint egy harminchét éves illinoisi szakács esetében, aki néhány nappal a 3,6 millió dolláros lottónyereménye után szívrohamban meghalt, mert nem tudta feldolgozni az azzal járó stresszt. Említhetnénk "Lotto-Lothar" esetét is, aki pár éve Németországban került az újságok címoldalára. A munkanélküli 3,9 millió márkát nyert. A gagyisörről átállt a márkás pilsenire, vásárolt egy Lamborghini!, és életét ezután az alkohol, a partik meg a nők töltötték ki. Milliós nyereménye után öt évvel "Lotto-Lothar" elhunyt. Amire óriási szerencseként gondolunk, az gyakran annak szöges ellentéteként nyilvánul meg. Oscar Wilde szavaival: "Ha Isten büntetni akarja az embereket, meghallgatja az imáikat." Egy lépéssei akár tovább is mehetünk, és a balsikerben, bármilyen paradox módon hangzik is, felfedezhetjük a siker titkát. Ha Vladimir Nabokov nem kényszerült volna elszegé55

nyedve száműzetésbe, valószínűleg gazdag lepke-gyűjtőként és másodosztályú lírikusként fejezte volna be az életét. Mindnyájunk szerencséjére, és valószínűleg az ő szerencséjére is, mindenét elveszítette. A nagyszerű diadalok és az óriási bukások nem csupán ijesztően közel vannak egymáshoz, hanem a veszteség, az úgynevezett balszerencse, gyakran még kiváltó oka is egy úttörő diadalnak. Aki a boldogságot valamiféle lapos kliséket követve keresi, az garantáltan boldogtalan lesz. A valódi szegénység nem valaminek a hiányából, hanem a tökéletesség iránti vágyból fakad, keressék azt az egészségben, szépségben vagy gazdagságban. Aki megtanulja az életet a szögleteivel és a göröngyeivel együtt megbecsülni, annak része lehet egy boldognak mondott életvitelben. Az ember valóban gazdag lehet pénz nélkül, vagy legalábbis nagyon kevés pénzzel. Életstílus kérdése minden. ·Hosszú évekig a reklámipar vesszőparipája volt ez a szó - a jövőben egy jobb élet és a magabiztos életmód kulcsa lesz. Durván fogalmazva két lehetőség kínálkozik a meggazdagodásra: l. Az ember azért dolgozik, hogy minden lehetséges kívánságát kielégítse. Eközben agyondolgozza magát, és olyasmiről álmodozik, amit úgysem engedhet meg magának, vagy ha végre élérte, rájön, hogy cseppet sem boldogítja az adott dolog. 2. Az ember befolyásolja a vágyait.

Ki kell ábrándítanom azokat az olvasóimat, akik olyan pontos instrukciókat várnak, amelyek lépésről lépésre való követésével végül boldogok és sikeresek lesznek. Sokkal inkább az a cél, hogy felülvizsgáljuk a vágyainkat, amelyeket a fogyasztói ipar generált és tett kívánatossá számunkra, pedig azok valójában csak nyomasztóak, és nem a saját ízlésvilágunkat tükrözik. Aki ragaszkodik az ilyen vágyakhoz, ennyit előre elárulhatok, soha nem fogja magát gazdagnak érezni. Gazdaggá csak az válhat, akinek sikerül ezektől megszabadulnia. 56

A stílusos elszegényedés első aranyszabálya tehát így hangzik: Éljünk prioritásokkal! Két hét drága pénzen egy alicantei panelházban, vacsorára rágós oldalast fogyasztva vagy inkább nyaralás a saját otthonunkban, a városi parkban vagy a közeli tavak partján sétálva? Magas televíziós díjak ostoba műsorokért és magazinok előfizetése - vagy mégis inkább egy izgalmas könyv? A valódi luxust nem lehet megvásárolni sem a Hermesben, sem a KaDeWe-ben, sem a csomagküldő szolgálatoknál. A luxus sokkal inkább abból áll, hogy ellenáll-. junk a fölösleges csábításoknak, amelyek életünket nem szebbé, hanem szemetesebbé teszik. Aki valóban gazdag akar lenni, annak bátorságot kell gyűjtenie ahhoz, hogy fiig- · getlenségének legalábbis egy részét visszaszerezze, és frusztráló bevásárló körutak helyett csak olyasmire adjon ki pénzt, amiben valóban örömét leli. Valójában pénz nélkül, de legalábbis kevés pénzzel is gazdagok lehetünk. A gazdagabb élet titka az életmód megváltoztatásában, a "lifestyle" kialakításában rejlik. Hosszú ideig a reklámipar vesszőparipája volt ez a szó, ám a jövőben a jobb élet és a magabiztosabb életvitel alapja lesz.

57

"Mi a pénz értelme, ha dolgozni kell érte?'' George Bernard Shaw

Pénz vagy élet Work less, live more! A "már-nem-alkalmazotti" létem az első hetekben szokatlan · volt. Kerülöm azt a kifejezést, hogy "munkanélküli", hiszen . volt otthon elég tennivaló. A leggyorsabban a feleségem kapcsolt át, többé már nem az újságírót látta bennem, hanem a régóta vágyott német ajkú háztartási alkalmazottat. A kötelező Möf? (Mi az ön foglalkozása?) kérdésre egyébként a partikon előszeretettel válaszoltam azt, hogy munkanélküli vagyok, már csak azért is, hogy kínos helyzetbe hozzani a kérdezőt. Vettem magamnak a fáradságot, és lemértem, hogy a különböző körökben mennyi idő telik el, amíg nekem szegezik a Möf-kérdést. Azoknál az embereknél, akik két kezükkel keresik a pénzt, és akiknek volt gyermekszobájuk, néha több percbe is beletelik, mire felteszik a kérdést - vagy egyáltalán nem teszik fel. Szabadúszóknak, jogászoknak és orvosoknak egy-két percre van szükségük, a reklám- és médiaszakemberek legkésőbb harminc másodperc után térnek rá a témára. A Möf-kérdés egyébként ugyanolyan nyárspolgári, mint amilyen idejétmúlt. Hol vannak már azok az idők, amikor az embereket a foglalkozásuk alapján lehetetett definiálni, hiszen egyre többen veszítik el a munkahelyüket? És akinek még nem mondtak fel, az is jól teszi, ha nem a munkában látja élete egyetlen értelmét. A munka eredetileg Éva vakme59

rőségének büntetése volt a Paradicsomban: " ... fáradságos munkával élj belőle" és így tovább. Azután szükségszetiíség lett, Luther és Kálvin által erkölcsi parancsolat. De élettactalomnak semmiképpen sem alkalmas, mect az legtöbbször egyenlő a tényleges élettől való meneküléssel, és ha a munkával együtt megszűnik az azzal járó elismerés és státus is, az ember egyedül marad az ürességtől való félelmével (horror vacui). A gazdaságban sokáig az volt az egyik általánosan elfogadott vélemény, hogy a "workaholic" emberek akkor is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a munkájukban, ha a magánéletük romokban hever. Bármely napszakban elérhetők, teljes méctékben azonosulnak a vállalat problémáival, és minden erejüket a cégbe fektetik. Ez a vélemény azonban már régen túlhaladottá vált. A világ legjelentősebb gazdasági iskoláiban - legyen szó a Harvardról vagy az INSEAD-ről időközben már azt tanítják, hogy az ilyen munkaerőtípus költség- és produktivitási rizikót jelent a cég számára. A legtöbbször ketyegő időzített bomba, akinek teljesítménye valamikor stagnálni kezd, · esetleg össze is omlik. Aki a munkahely számára mobiltelefon, BlackBerry vagy laptop segítségével bármikor elérhető, nem tud visszavonulni, hogy nyugalmat találjon, hogy regenerálódjon. Az az ember, akinek nincs alkalma arra, hogy a fejében egy kis rendet teremtsen, és a gondolataiban a munkán kívül mással is foglalkozzon, rablógazdálkodást folytat az egészsége, a szellemi ereje ésgazdasági szempontból-a teljesítménye rovására. Ezenkívül több tanulmány is bizonyította az utóbbi években, hogy a különösen nagy ambícióval rendelkező emberek elégedetlenségre, búskomorságra és depresszióra hajlamosak. Érdekes módon a munkahelyi kockázatokközüla fő rizikó nem maga a munka az egészségre nézve, hanem a munkahely elvesztésétől való félelem. Szintén bizonyították már azt, hogy azokban az üzemekben, amelyekben hosszabb időn

60

át intenzíven spóroltak a költségekkel, szélsebesen emelkedett a munkából betegség miatt kiesők száma. Nyilvánvaló, hogy a félelem és a stressz közvetlen hatással van a vitalitásra és az immunrendszerre. Egy finn tanulmány kimutatta, hogy a szívinfarktus kockázata- a felmondási hullám megindulása előtti időszakhoz képest - négy év múltán az ötszörösére emelkedett egy olyan üzem dolgozói között, ahol folyamatos volt a leépítés. A tudósok egyre inkább rájönnek, mit is jelent valójában a stressz. Az a szó, amely mind ez ideig egyfajta gyűjtőfoga­ lom volt a szellemi-testi túlterhelés körülírására, anélkül hogy orvosilag pontosan behatárolták volna. Míg korábban egyenlőségjelet tettek a stressz, valamint a kortizol és az adrenalin stresszhormonok fokozott kibocsátása közé, ma differenciáltabb nézetet vallanak. Nagyobb a probléma akkor, ha ezek a hormonok nem lökésszerűen, ·hanem hosszabb időn át, kisebb adagokban szabadulnak fel; például ha intenzív munkafázisok, folyamatosan csörgő telefonok és krónikus leterhelés ellensúlyozására vészkapcsolóként működnek, amely azonban középállásban bennragadt Ilyenkor se nem a kikapcsolódás, se nem a túlfeszítettség állapotában van az ember, hanem egyfajta közbülső fázisban- ez pedig tartósan fárasztó, gyötrő és frusztráló állapot. Az Egyesült Államokban egyre több vállalat áldoz arra, hogy alkalmazottainál a stresszt - ahogy Jürgen Klinsmann mondaná - "proaktívan" legyőzze. Sok kaliforniai cégnél a munkatársak naponta egyszer közösen felállnak, hogy légző­ és meditációs gyakorlatokat végezzenek. A részvétel kötelező. Máshol masszőrök járják a munkahelyet, és kínálják szolgálataikat egy nyakmasszázsra. Bár a masszázs ellazító hatása még egy homár szervezetében is mérhető, a legtöbb munkatárs számára nem több, mint egy újabb terminus, amelynek pozitív hatása csak ritkán bizonyul tartósnak. · 61

Egyetlen terápia tűnik igazán hatásosnak, amely mellett a stressz legyőzésére irányuló minden más kísérlet csak k:uruzslásnak tűnik. Ez a kognitív terápia. Rá kell ébrednüilk adott esetben terapeuta segítségével -,hogy egészségünk és vitalitásunk megőrzése érdekében meg kell kérdőjeleznünk az életformánkat, a szokásainkat és a munkával kapcsolatos nézeteinket. El kell gondolkozni azon, hogy érdemes-e saját magunkat kizárólag a munkán keresztül definiálni, és igazán boldogító érzés-e az, hogy az ember esténként utolsónak hagyja el az irodát, csak mert szorgalmasabbnak szeretne látszani a kollégáináL A szerkesztőségekből több vérbeli újságírót is ismerek, akik teljes egészében azonosulnak a munkájukkal, nincs szükségük magánéletre, mert az újság az életük és a hobbijuk. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük őket, láthatjuk, hogy ezek a boldogan a munkájukba merülő profik gyakran halálosan szomorú emberek, akik semmi mást nem hiányolnak annyira, mint a tulajdonképpeni életet, amelytől éppen menekülnek. Az egyik barátom pontosan ilyen vérbeli újságíró. Amikor Berlinbe érkeztem, és egy bulvárlaphoz szerződtem, ő akkor ott a vegyes hírek rovatának vezetője volt. Mindig felpörgetve, cigarettával a szájában készítette a lapot, mégpedig olyan jól, hogy húszas évei végére már egy nagy napilap fő­ nöke lett. Relatíve fiatal kora ellenére a város egyik legfontosabb posztját töltötte be, szenátorok versengtek a kegyeiért, idősebb kollégái irigyelték. Egy nyári reggelen különös súly nehezedett a felsőtestére. Azt mondta, úgy érezte, mintha súlyos gránittömb nyomta volna. Bal karja égett a fájdalomtól: szívinfarktus. Harminchárom évesen. Egy másik ismerősöm bizonyos értelemben az enyémmel éppen ellentétes karriert futott be: körülbelül akkor kezdett dolgozni és lett társtulajdonos egy ügyvédi irodában, amikor engem elbocsátottak. Ugyanúgy, mint én, ő is nős, és két ki-

62

csíny gyermeke van. Ma már a lanyha tizenkét óra helyett tizenhatot dolgozik naponta, hétvégén aktákat tanulmányoz, és két-három naponta Frankfurtba repül, ahollakást is bérel, mert a legtöbb védence ott él. München-Schwabing helyett immár Münchentől délre lakik egy szép kis kertes házban a családjával (helyesebben a családja őnélküle) - "a gyerekek miatt". Gyermekeit leghamarabb kamaszkorukban fogja megismerni, és a felesége legközelebb csodálkozni fog már, ha véletlenül összefutnak. Ezzel szemben anyagi gondjaik sohasem lesznek (talán). Meg kell adni, az anyagi gondok meglehetősen nyomasztóak, leülönösen akkor, ha az embemek gyerekei vannak. Nem lényegtelen azonban, hogy e gondok fejében valódi életet élhetünk, amire munkamániásként nem volna lehetőségünk. Esetemben időnként nehézségekbe ütközik a folyó költségek fedezése, mert "szabadúszó" újságíróként- enyhén szólva - hullámzó bevételekből kell eltartanom a családomat Ugyanakkor nem kell egy fedett udvarra néző, telefüstölt, rosszul klimatizált irodában ülnöm, mint régen. Ha most kinyitom az ablakot, friss · levegő árad be. A munkahelyemre vezető út, a családi reggelizőasztaltól a számítógépemig, a forgalomtól fiiggően tíz-húsz másodpercet vesz igénybe. Ezzel szemben régebben naponta két órát töltöttem a tömegközlekedésben. Még sohasem volt ennyi időm a tényleges munkára, mint az elbocsátásom óta. A szerkesztőségben néha órákat fecséreltem értelmetlen újságolvasásra, vég nélküli beszélgetésekre, fecsegésre és vitákra a kollégáimmal, s ehhez jöttek még az elnyújtott, ritualizált ebédszünetek. Most végre megszabadultam ezektől az idő- és idegölő dolgoktól. A munkám nagy részét még mindig az olvasás teszi ki. De ezt legalább nem egy fullasztó irodában, hanem - ha az időjárás engedi - a balkonon művelem. Természetesen eltartott egy ideig, amíg a feleségem belátta - amit első pillantás63

ra valóban nem lehet felismerni -, hogy megerőltetően gondolkozom, és nem csak a napon bóbiskolok. Biztos refúgiumként még mindig ott van a dolgozószobám. l-ia az ajtaja, mint most is, zárva van, minden kapcsolatteremtés tilos velem - így szól családunkban a szigorú parancs. Ekkor a gyermekeimnek, a feleségemnek, a postásnak, a bírósági végrehajtónak, sőt magának a szövetségi kancellárnak is tilos a belépés. Szükség van az ilyen korlátokra, különben nem jutunk egyről a kettőre. (Nem, most ne, Laetitia!) Hol is tartottam? Ismerek egy sikeres befektetési tanácsadót, egykori befektetési bankárt, aki önállósította magát, és azóta otthon dolgozik. Ö (Nem, most nem tudok neked felolvasni, kérlek, kérlek, hagyjál egy kicsit dolgozni!) azt a szabályt állította fel az otthonában, hogy ha nyakkendőt és zakót visel, akkor csak vész esetén lehet családi ügyekkel zavarni. A nyakkendője azt jelzi: a papa nem akarja, hogy most zavarják (Kérlek, Laetitia! Most nem tudok! Ígérem, hogy felolvasok neked. De csak tíz perc múlva. Hagyd, hogy ezt most végigírj am, és menj a mamihoz!) Ki kell próbálnom a nyakkendővel - úgy biztosan működik. Amellett, hogy a napomat nem egy vállalat osztja be, az otthoni munkának az a legfőbb előnye, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nemcsak azt határozom meg én, hogy mit, hanem azt is, hogy mikor és hogyan dolgozom. Ha nincs kedvem az íróasztalhoz ülni, pedig szükséges lenne, akkor egy régi trükköt alkalmazok, ami sok mindent megkönnyít: játéknak tekintem a munkát. Ha egy száraz szöveget kell átdolgoznom, nem azt mondom magamnak, hogy "irány a munka", hanem hogy menjek játszani a szöveggel. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember játékosan tekint valamire, minden sokkal könnyebben megy. Érdekes módon a tanácsadó irodalom, amely még tíz évvel ezelőtt azt ajánlotta, hogy igyekezzünk százszázalékasan azonosulni a munkánkkal, most azt mondja, hogy ideje a 64

munkát kenyérkeresetként felfogni, s az élet értelmét a családon belül és a szabadidőnkben keresni. Ám ha valaki pusztán kenyérkeresetnek tartja azt, amivel foglalkozik, és egy csöpp szenvedélyt sem visz a munkájába, éppoly boldogtalanná teszi magát, mint azok, akik számára vallássá vált a munka. A titok a munkához való felszabadultabb hozzáállásban rejlik, abban, hogy játékosabban fogjuk azt fel. Ha az ember a hivatását játéknak tekinti, ugyanúgy fel tud benne engedni, mint a játékban. Ameddig játsszuk, a játékot is komolyan vesszük, és nem puszta időtöltésnek tekintjük. De ahogy véget ér, nem érzünk ürességet. Ha pedig veszítünk, új játék kezdődik.

Aki játszani tud, képes a teljes kikapcsolódásra is. Már egész kis koromtól kezdve arra tanítottak, hogy a kikapcsolódás valami szent dolog. Csak a nyugalom állapotában vagyunk igazán önmagunk. Csak a kikapcsolódás állapotában vagy szórakozásból születnek nagy dolgok. Albert Einstein a relativitáselméletet a berlini Caputhtavon evezve gondolta ki. A villanykörtét egy szabadidejében barkácsoló német órás fedezte fel, az intemetet pedig néhány komputermegszállott, akik számítógépeiket szórakozásból kapcsolták össze. Egon Friedell Az újkori kultúra története című munkájában arról ír: tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberiség legnagyobb találmányai közül többet is játékos feltalálószellemek, vagyis dilettánsok (az olasz dilettante = gyönyörködni) szórakozásból alkottak meg. Hajdani latintanárom, dr. Deutsch tanár úr nagyszerű ember volt, aki abból az időből maradt itt, amikor még veréssel büntettek A hibás ragozást büntetendő maga is előszeretettel nyomott barackot a diákjai fejére, és minden második mondatához hozzáfűzte, hogy "Nemde?". Ö mondta mindig, hogy csak két valóban undorító dolog létezík:- á lustasag és a gög.-Azelszegényedett nemesék közÜl azonban.sokunk számara egyedül .a gőg maradt meg, amely az osztályöntudat 65

szinonimája is lehetne. És a kikapcsolódásra, tehát a "lustaságra" való képességünk volt az előfeltétele annak, · hogy élvezni tudjuk az élet igazi értékeit. A kikapcsolódásra való képességet- éppúgy, mint a játékasságra való hajlamot- szerencsére már a bölcsőből hoztam magammal. Az utóbbi száz évben családom férfi tagjai életük nagy részét vadászattal vagy kártyajátékkal töltötték. Ámde a nyolcvanas évek Németországában az elszegényedett nemesek számára már nem főúri mulatság volt a vadászat. Édesapámnak azt jelentette, hogy az éjszaka közepén felkelt, s valamelyik barátja, ismerőse vagy rokona vadászterületére ment, hosszú órákon át guggolt egy bokor mögött a fagyban, majd büszke mosollyal, fenyőtoboztól illatozva tért haza egy lelőtt szarkávaL Ettől azonban olyan boldog volt, mintha orrszarvút ejtett volna. Családom férfi tagjainak értékrendjében a vadászat állt az első helyen, azután egy nagy űr, majd a kártyajáték következett. Amint háromnál több családtag összejön a tágabb családunkból- nagybácsik, nagynénik, sógorok -,már osztják is a kártyát. Ha hiányzik a "negyedik ember", nincs mentség, még a legfogyatékosabb családtagnak is be kell szállnia. Eule néni például egy idegrendszeri szembetegség miatt mindig csak nagyon rövid ideig tudta nyitva tartani a szemét. Tehát csukott szemmel játszott, és csak néha pislogott, hogy úgymond lefényképezze a történteket. Édesapám az utolsó pillanatig játszott, a Parkinson-kór legvégső stádiumában is. Amikor röviddel a halála előtt már súlyos beszédhibásan meglátogatta az öccsét, Georg bácsi úgy értette, hogy a Gartentischhez, vagyis a kerti asztalhoz szeretne menni, ezért kivezette őt. Apám erre dühösen reagált, mert természetesen a Kartentischhez, a kártyaasztalhoz akart menni. Felnövekvő ifjúként nem tetszett nekem családom vadász- és kártyaszenvedélye. Időközben arra a feltételezésre jutottam, hogy valószínűleg mélyebb bölcsesség rejlett mö-

66

götte, aminek ugyan még nem jártam a végére, de feltételezem, hogy kulturális előnnyel járt. Egy híres francia nemesi család, a Montmorencyk elszegényedett leszármazottja (akinek családja az 1929-es gazdasági válság idején mindenét elveszítette) utcaseprő volt Párizsban. A róla szóló anekdoták egy vidám emberre utalnak, aki hálás vol t azért, hogy a friss levegőn dolgozhatott. E történetek egyike. leülönösen tanulságos: állítólag egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy miért olyan buzgó, hiszen a végtelen hosszú utcákon biztosan unalmas és fárasztó a munka. Erre Montmorency elmesélte, hogy egy j átékos rendszert eszelt ki: az utcát elméletben több mezőre osztotta, amelyeket meghatározo-tt sorrendben kellett söpömi. Így mindig újabb és újabb célokat kellett elérnie, ami teljes figyelmet igényelt. Montmorency kétségtelenül boldogabb volt, mint a legtöbb kollégája. Az ismert magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály határozta meg a "flow" ("az áramlat") fogalmát 1 amely azokat a pillanatokat jelöli, amikor teljesen elmerülünk a tevékenységünkben, az idő megáll, és az embemek nincs semmi kívánsága. Az áramlat, amely egy boldog érzést takar, munka közben is érezhető, elsősorban azonban játék közben. És minél játékosabb az ember, minél inkább ápolja játékos vénáját, annál boldogabb munka közben is. Sokáig uralkodó volt az a vélemény, mely szerint munkán kizárólag a komoly kötelességteljesítés értendő. A 19. század végén, amikor a munka ilyenfajta felmagasztalása a csúcspontjára ért, Tharstein Veblen amerikai közgazdász, egy norvég bevándorló fia, megírta híressé vált A dologtalan osztály elmélete című könyvét (1899), amelyben becsmérelte a magát játékkal és tréfákkal szórakoztató osztályt. Ma már tudjuk, hogy a játék és a szórakozás lehet a mentsvárunk, mert ez az egyetlen dolog, ami megmarad nekünk. Néhány évvel ezelőtt Mihail Gorbacsov alapítványa meghívta a világ vezető közgazdászait, politikusait és gazdasági 67

vezetőit

egy San Franciscá-i luxushotelben rendezett tanácskozásra, melynek témája a munka jövője volt. A szakemberek, köztük Margaret Thatcher, Jeremy Ritkin és több Nobeldíjas egybehangzó véleménye volt, hogy a 21. században a munkaképes lakosság húsz százaléka elegendő lesz a világgazdaság mozgásban tartásához. "Nem lesz szükség több munkaerőre."

Annak idején John Cage, a Sun Microsystems amerikai informatikai cég topmenedzsere így kérkedett egy pódiumbeszélgetés alkalmával: "Csak azokat az embereket alkalmazzuk, akikre szükségünk van, napjainkban legszívesebben a legjobb indiai szakembereket. Számítógépen vesszük fel őket, számítógépen dolgoznak, és számítógépen menesztjük őket. Egész egyszerűen a legokosabbakkal dolgozunk. Ezzel a hatékonysággal tizenhárom évvel ezelőtti indulásunk óta a nulláról több mint hatmilliárd dollárra tomásztuk fel a forgalmunkat." Erre az asztalszomszédja, David Packard, a high-tech óriás Hewlett-Packard egyik alapítója azt kérdezte: "Ténylegesen hány alkalmazoUra van szükséged, john?""Hatra, talán nyolcra, nélkülük el lennék veszve. Emellett teljesen mindegy, hogy a világnak mely pontján élnek." "És hány ember dolgozik jelenleg a Sun Systemsnek?""Tizenhatezer. Egy csekély kisebbségtől eltekintve ők a racionalizálási tartalék." Amikor Morus Tamás 1516-ban megírta Utópia című munkáját, amelyből egy egész irodalmi műfaj alakult ki, arról álmodozott, hogy eljön az az idő, amikor az embereknek alig kell majd dolgozniuk Ez az utópia már majdnem megvalósult Az egésznek azonban van egy szépséghibája: ahol már csak egy kisebbség jut rendszeres jövedelemhez, ott csak egy kisebbségnek van pénze a fogyasztásra. Hannah Arendt már 1958-ban- jóval azelőtt, hogy ez a mai folyamat látható lett volna - ezt írta a Vita Activá-ban: "Egy olyan társadalom 68

....._

következik, amelyből »elfogy« a munka, az egyetlen olyan tevékenység, amelyhez a társadalom még ért. Mi lehetne ennél végzetesebb?" Tehát tanácsos sürgősen olyan tevékenység után nézni, amely megfelelő identitást és elismerést biztosít, még ha nem is fizetnek érte. Ha ugyanis megszűnik a munka, az üresség érzete fenyeget, vagy ami szintén nem az igazi, az ember megpróbál görcsösen úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Amikor arra a környékre tévedek, ahol régebben a munkahelyem volt, a friedrichstrassei megálló és az Unter den Linden Boulevard között ebédidőben több fiatalembert látok, akik valamelyik étkezdébe igyekeznek. Úgy tűnik, mintha mindannyiuknak lenne munkahelye, ahová vissza kell sietniük, de valószínűbb, hogy csak "megjátsszák" az ebédidőt, és utána hazamennek. Berlinben állítólag tízezer munka nélküli újságíró szaladgál. Ha hozzászámoljuk azokat is, akiket már a "new economy hubble" (az újgazdaság-buborkék) kipukkanása érintett, tehát egy évvel a médiában elindult elbocsátási hul-. lám előtt elvesztették az állásukat, valamint a rokon szakmák (a reklám- és az ominózus PR-ügynökségek) áldozatait, akkor a német fővárosnak végre ismét esélye van arra, hogy a bohémvilág színhelye legyen. Mindazonáltal Berlinben a vidám, kissé kopott figurák helyett, akiknek körében a kávéházak asztalainál nagy gondolatok születnek, leginkább csak mísz, panaszkodó vagy jobb esetben melankolikus egykori kollégákkal lehet találkozni. A sorsukat siratják, és azzal vannak elfoglalva, hogy a művészek társadalombiztosítási pénztárától művészien megfogalmazott levelekkel visszatérítéseket követeljenek, és egy munkanélküli által alapítandó egyszemélyes vállalkozáshoz szükséges formanyomtatványokat töltsenek ki. Így nincs idejük arra, hogy bohémek legyenek.

69

Egy volt kollégám, aki egy időközben megszüntetett lapnak dolgozott, még mindig úgy tesz, mintha nagyon elfoglalt újságíró lenne. Délutánjait a kormánynegyedben tölti, és elő­ kelően részt vesz minden sajtótájékoztatón, ahol a végén néhány falatot is felkínálnak Így spórolja meg az ebédjét. Akivel csak beszél, mindenkiben megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy nincs hiánya megbízásokban. Ha átkapcsolunk a Phoenixre, néha ott látható a többi újságíró közöttegy-egy sajtókonferencián, amint szélsebesenjegyzeteL Az ilyen k:ülszín mögött az a téves feltételezés rejlik, hogy az ember csak a munkája révén tehet szert társadalmi elismerésre. Az ókortól kezdve egészen a reformáció koráig a munka minden józanul gondolkodó ember szemében olyan valami volt, ami csak útjában áll a tényleges életnek. A munka egyetlen célja és értelme az volt, hogy lehetövé tegye a kikapcsolódást. Ehhez kellene visszatérni! A munkát szükséges rossznak kell tekinteni, nem pedig gyógymódnak, még akkor is, ha ezáltal kevesebb pénzhez jutunk. Emlékeznünk kell arra, hogy történelmünk során a munka hosszú időn át nem volt tiszteletre méltó. Tiszteletre méltó volt az emberek segítése, gyógyítása, tanítása vagy védelme. Csak szükségből vagy kapzsiságból dolgoztak. Csak jóval később, a reformáció után kapott a munka morális színezetet. Szintén Luther volt az, aki elkövette azt a súlyos hibát, hogy a "hivatás" szót a "munka" szinonimájaként vezette be. Sokáig ellenálltak az emberek az új teljesítményetikának, de valamikor mégis "lenyelték a békát". A közép-európaiak számára egyre inkább értelmet adó faktorrá vált a munka és a "munkához való jog" - ami Marx és Engels után az egyik alapvető emberi jognak számít, és azóta minden német párt választási programjának fontos részét képezi. Az, hogy Marx Károly veje, Paul Lafargue kegyvesztett lett felesége édesapjánál, miután 1880-ban megírta A fustaságra való jog című munkáját, csak lábjegyzet maradt a történelemben. 70

"Manapság akkor hat egy szoba elegánsnak, ha üres." Hans Magnus Erzensberger

Szeresd az otthonod A lakás

értékéről

"My home is my castle." Ezt a mondatot annyiszor idézték már, hogy a tartalma teljesen ködbe vész. Részben önvédelem érződik benne, az az érzés, hogy az ember a négy fal között sérthetetlen, de mindenekelőtt büszkeség a saját lakásra. Az angolok úgy gondolják, hogy a "home" szavuk egyedülálló, és a saját otthonukat kis birodalomként tiszt~lik, amelyben az ember korlátlanul uralkodhat. Minden angol, akivel találkoztam, képes volt a lakását egyidejűleg védővárnak és palotának tekinteni. London sorházait, legalábbis a 19. századiakat, valóban miniatűr palotának tervezték. A föld- és gyártulajdonosok a munkásaiknak olyan lakónegyedeket építettek, amelyeknek minden parcellája egyforma volt, és bizonyos mértékig az uradalrnat másolták. Minden ház kapott egy miniparkot (a ház mögötti kis zöld terület) és egy nappali szobát is. Ezentúl tehát nem a konyhában, a tűzhely mellett gyűlt össze a család, hanem a "drawing room"~ba vonulhattak vissza (to withdrawvisszavonulni). A nappaliban helyet kapott egy kandalló, ugyanúgy, mint fent a kastélyban. Ezeket a lakónegyedeket azért hozták létre, hogy a munkásokat "felszínre tudják hozni" a sötét pincékből és a hátsó udvari lakásokbóL Hozzátartozott a viktoriánus ideológiához a tömegek ambíciójának, ízlésének és életminőségének magasabb szintre emelése. 71

Ma, száz évvel később, mindenki szamara lehetséges, hogy a lakását olyan színvonalon rendezze be, amilyen akkoriban csak egy szűk réteg számára volt elérhető . Bármilyen kicsi legyen is a lakásunk, úgy élhetünk benne, mint egy palotában. Akinek ez mégis nehezére esik, tekintse úgy a lakását, mint egy tágas szállodai apartmant. Még a legkisebb lakás is nagyobb, mint a modem luxusszállodák ifjúsági lakosztályai. Ha Ön azon bosszankodik, hogy mindössze kétszobás lakásban kell élnie, képzelje el, hogy az egy konyhával rendelkező lakosztály azon szállodák egyikében, amelyek még nem estek a világméretű szabványosítás áldozatául. A fürdőszobáját nyilvánítsa wellness-részleggé. Ez működik! Oscar Wilde a Dorian Gray arcképé-ben titokzatos sárga könyvként emlegeti Joris-Karl Huysmann A különc című művét, amely nagyon szépen leírja, hogy - egy kis kreativitással és képzelőerővel - úgy érezheti magát az ember a fürdőszobájában, mint a déltengereknél: " ... színes szeszeket öntött a vízbe és kénye-kedve szerint zöld vagy tengerszerű, opálos vagy ezüstös színeket varázsolt elő, mint a természetes vizeken látni ... Ekkor elképzelte, hogy egy óceánjáró fedélzetén van, és kíváncsian szemlélte a csodálatos, mesterséges halakat, melyek a kabin ablaka előtt úgy emelkedtek, mint az óraművek és belekapaszkodtak a talmi tengeri páfrányokba, vagy a tüdejébe szívta a kátrányillatot ... Így minden lótás-futás nélkül megszerezte magának egy hosszú tengeri út gyors, majdnem pillanatnyi varázsát, a helyváltoztatásnak azt az örömét, mely valójában csak az emlékezetben van meg ... " (Kosztolányi Dezső fordítása) A legszűkebb helyiségben is ki lehet alakítani impozáns életviteit Manhattanben egy átlagon felül kereső, de egyedülálló ember számára egy harminc négyzetméteres apartman már luxusnak számít. (A német szociális törvény szerint egy egyedülálló munkanélküli negyvenöt négyzetméteres 72

....

államilag finanszírozott lakásra jogosult.) Egy ilyen lakás akár szebb is lehet, mint egy tágas, ám ízléstelen penthouselakás, feltéve, hogy az ember át tudja értékelni a lakályosság fogalmát Hagyományos értelemben lakályos a kényelmes kárpitozott garnitúra, az elegancia pedig falhoz állított székeket "ír elő". A lakályosság kedveli a szőnyegeket, az elegancia pedig az üres padlót, legyen az parketta vagy Iaminát A lakályosság kedveli a "hozzáadást", az elegancia az "elvételt". A lakályosság szereti a zsúfoltságot, ~z elegancia az ürességet. - A jó ízlés egyik legnagyobb ellensége a ridegségtől való félelem, és az ebből eredő igyekezet, hogy a szaba minden sarkát telezsúfoljuk, mindent szőnyeggel borítsunk, a helyiség minden centiméterét kihasználjuk Még szörnyűbbek azok a lakások, amelyek tulajdonosai dizájnos bútorokkal és műszaki szerkentyűkkel igyekeznek kompenzálni stílusérzékük hiányát. Ha az ember egy ilyen lakásba lép, már az első pillanatban megcsapja az orrát a kellemetlen műbőrszag, amelyet az art deco utánzatú fotel áraszt. A folyosó falán túl magasra aggatott képkereteket Miró-nyomatok teszik teljessé, a nappalit pedig egy hatalmas lapos képernyő uralja, amely már-már egy házioltár szerepét tölti be. Az igazán szörnyű lakásokban valahol még egy Keith Haring-plakát, Günter Sachs fotója vagy egy Rizzi-kép ("New Yorkban vásároltuk") függ a falon. Ugyanis a jó ízlés legnagyobb ellenségemindigis a pénz volt. Az én családomban ez nagyon jól nyomon követhető. Számunkra felbecsülhetetlen előnyt jelentett, hogy évszázadokon át egyre szegényebbek lettünk. A kastélyokban régebben szokás volt, hogy az új generáció elsöpörte a régiek stílusát. A legszebb freskókat átfestették, a legcsodálatosabb antik asztalkát kidobták a praecos empire kedvéért, a fantasztikus barokk bútort historizáló szeméttel helyettesítették. Nem olyan régen kezdtek érdeklődni a gazdagok a régi búto73

rok iránt. Körülbelül száz évvel ezelőttig - ha tehették mindent kidobtak, ami "régi" volt. Családom abban az időben, amikor a jó ízlés már hanyatlóban volt, szerencsére nem volt elég gazdag ahhoz, hogy kövesse a divatot. Tehát megtartotta és használta a korai 18. századból származó bútorokat, ahelyett hogy borzalmas darabokra cserélte volna. Újra és újra megfigyelhetjük, hogy az anyagi válság Irulturális előnnyel jár. A híres t:nüncheni Frauenkirche annak idején csak azért kapta összetéveszthetetlen kupolasüvegjét, mert a 16. században hiányzott a város kasszájából a csúcsos torony kivitelezéséhez szükséges pénz. Csak az akkori szűkösségnek köszönheti München e jelképét Az aranyszabály tehát így szól: minél több a pénz, annál nagyobb az ízlés összekuszálódásának veszélye. Bár a fölösleges bevétel a legtöbb esetben kacatok vásárlását eredményezi, a stílusos elszegényedőnek ügyelnie kell arra, hogy olyan városban éljen, ahol nem túl magasak a megélhetési költségek. Vannak olyan városok, amelyek egyszerűen alkalmatlanok számára. Ilyen például Zürich és London. Manapság München sem ajánlható. A német nyelvterületen két nagyváros jöhet szóba, ahol az elszegényedők különösen jól megtalálhatják a helyüket: Berlin és Bécs. Egy olyan város, mint Berlin, az évtizedekig tanuló örök diákok, a munkanélküliek, a régebben a katonai szalgálatot elutasítók vagy a szabadúszó újságírók számára mindig is azzal az előnnyel járt, hogy az összes alapvető élelmiszer (a húspogácsa, az ecetes uborka, a sült virsli és az ízetlen sör) hagyományosan jutányosabb árú, mint más német városokban. A Berlinben naponta sorra kerülő számtalan rendezvényen (külföldi Irultúrintézetek könyvbemutatói, előadások, kiállításmegnyitók) megfelelő öltözékben különösebb fáradozás nélkül lehet megjelenni és ott néhány pohár meg néhány falat erejéig fogyasztani, anélkül hogy egy fillért is ki74

l

adnánk. Ha ugyanis az ember "ugyanúgy néz ki, mint a többiek", ezeken a rendezvényekenszinte soha nem kérik tőle a meghívót. Berlinnek megvan az a képessége, hogy az éhenkórászok - vagy ahogy azt régen kedvesebben mondták: a potyalesők - paradicsoma legyen. Követségekre is viszonylag egyszerű meghívást kapni, mert a leülföldi képviseletek köszönettel fogadnak minden vendéget, aki tud viselkedni. Miután nem áll szándékomban útikalauzt írni berlini potyalesők részére, elárulom az éhenkórászoknak szóló ultimatív tippemet: hívassák meg magukat a szövetségi elnök bankettjére. A G8 egyik fővárosában sem olyan könnyű az államfőnél vendégeskedni, mint Németországban, az egyenlőség világközpontjában. Ennek módja a következő: az ember informálódik a következő államfői látogatásról, és egy nem túl elegáns levélpapíron udvarias levelet ír, amelyben megérteti, hogy miért szeretne éppen ez alkalommal a vendégek közé tartozni. Találjon ki egy nevet "középnagyságú cégének", amely éppen azzal az országgal kíván élénk gazdasági kapcsolatot kialakítani, vagy locsogjon valami kulturális célról (ami talán még jobb: valami karitatívról). Garantáltan kap meghívót, hacsak nem éppen Putyin elnök vagy az angol királynő érkezik. Üzbegisztán, Chile vagy Szlovénia (vagy Szlovákia volt?) elnöke is megteszi; a protokolláris felhajtás ugyanaz. Apropó, az államfőnél nagyon jókat lehet enni. Csak a pohárköszöntők nyúlnak néha hosszúra. Az evés után majdnem mindenkivel fesztelenül lehet beszélgetni (kivéve Fischer külügyminisztert, aki nagyon megválogatja, hogy kivel áll szóba). És ha már kezd unalmassá válni, akkor az ember finoman visszavonulhat: közvetlenül a Bellevuekastély mellett van egy buszmegálló. Berlin hagyományosan előzékeny az elszegényedőkkel. A hosszú ideig tartó elszigeteltség egyfajta össze-kelltartanunk-mentalitást eredményezett; a társadalmi rétegeket áthatja a történelmi emlék, hogy csak pénzadományokkal 75

lehet túlélni. Egyik német ajkú városban sem tartanak el anynyi embert közpénzből, sehol máshol nem olyan hangsúlyozottan előzékeny és ügyfélbarát a Hivatal, mint itt. A hatvannyolcasoknak talán az a legnagyobb kézzelfogható sikere, hogy a berlini hivatalokból kiűzték a kötözködő porosz mentalitást. Amikor még Berlin-Kreuzbergben laktunk, az illetékes adóbehajtó egy csinos fiatal hölgy volt, akinek a neve mulatságos módon szinte csak mássalhangzókból állt: Skrzypczakjk. Látogatásai alkalmával, amikor zsebében a végrehajtási értesítésekkel jelent meg, barátságosan köszöntötték őt az emberek. Alkalomadtán betért Giovannihoz, ahová az érintettek is, elkortyolgatott két presszókávét, közben jóindulatúan szemmel tartva a "nyáját". Látogatásai sohasem voltak kellemetlenek. Berlinben a lakáskultúra is kedvez az elszegényedőknek. A bérleti díjak nagyon kedvezőek, és ami talán még fontosabb, az emberek általában nem presztízstárgynak tekintik a lakásukat, és nem a reprezentáció a fő céljuk - a stílusra annál inkább adnak. Az elszegényedők számára legalkalmasabb két város közül Berlin talán a festőibb, Bécs pedig a szebbik Bécsben az a kellemes, hogy az embert talán még gyanúsnak is találják, ha pénze van. Senkit sem zárnak ki a társadalmi életből azért, mert szegény; amíg igyekszik szellemes és eredeti maradni, akkor is meghívják, ha nincs vizitkártyája. Bécsben a sikeres társadalmi beilleszkedés jele, ha az embert a Café Hawelkában a keresztnevén szólítják- természetesen elétéve a "Herr" vagy a "Frau" főnevet. Az újgazdagokat azonban lenézik, még akkor is, ha egy zenei egyesületet támogatnak, vagy akár az Operát. A nyugati világ majdnem minden más városában "bevásárolhatja" magát az ember a társaságba. Bécsben ez nem működik. Aki "oda akar tartozni", annak legalábbis úgy kell tennie, mintha nem lenne pénze. 76

Ami Bécset mint az egykori centralizált monarchia fővá­ rosát szintén megkülönbözteti, az az udvari kultúrákra jellemző büszkeség; a bécsiek büszkék az otthonukra. És mivel Bécs az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után gyorsan elszegényedett, az udvari reprezentáció maradványa itt szimpatikus formában fejeződik ki. A legszegényebb emberek hatalmas régi építésű házakban laknak, ősrégi alacsony bérleti díjakkal, amelyeket a berendezéssel együtt még a nagymamától vagy a nagybácsitól vettek át. Itt senki sem hiszi, hogy a hiányzó ízlést pénzzel lehetne ellensúlyozni. Ezért Bécs nem jutott arra a szomorú sorsra, mint sok más, hasonló múltra visszatekintő gazdag város. A legtöbb nagyobb német város, a szabad birodalmi és a Hanza-városok kivételével, grófok vagy uralkodók székhelye volt, és minden udvari kultúrában elsősorban egy dolog uralkodott: a sznobizmus. Minden osztály majmolta a közvetlenül felette lévők szokásait és életstílusát. És az az igyekezet, hogy lépést tudjanak tartani, rendszeresen oda vezetett, hogy a majmolók reménytelenül eladósodtak. Minden királyi udvar prototípusa a versailles-i udvar volt. Hogy a sznobizmus rendszerét megértsük, amely Münchent ugyanúgy jellemezte, mint Hannovert, Drezdát vagy Kasselt, a legjobb, ha a francia udvart vesszük szemügyre. A 18. század királyi Franciaországában egy pontosan kiagyalt hierarchia uralkodott, amelyben meghatározták, hogy ki milyen épületben lakhat, és azt hogyan nevezheti. Csak a király és a hercegek laktak "palotában". A fegyverforgató főnemesség a palotáját szerényerr "hötel" -nek nevezhette. A polgárok esetében "maison"-ról beszéltek. A városi lakások nagy tömegét "mai sons particuli eres" -nek hívták, amit csak nagyon megközelítőerr "privát lakásnak" lehet fordítani. Aki abban élt, az "vie particuliere" -t, társadalmilag nem elfogadott életet élt. Norbert Elias német szociológus ezt kissé brutálisarr "periférián lévő" életnek nevezte. Az udvari kultúrák-

77

ban csak az vehetett részt a társadalmi életben, aki reprezentálni tudott; egy "vie particuliere" sajnálatra méltó, alacsonyabb rendű volt. · Ez a mentalitás kihatott a kispolgári rétegekre is. Legyen szó Darmstadtról, Bonnról vagy Münchenről, mindenkinek, aki mutatni akarta, hogy vitte valamire, reprezentálnia kellett a lakásában- így jött létre a rettegett "szép szoba", ahová az ember a legszívesebben be sem tette a lábát, ahová legfeljebb a konfirmációja napján a fényképezés kedvéért lépett be, ahol csak a port törölgették le. Évente csupán kétszer hívtak · vendégeket, akiket arra kényszerítettek, hogy megcsodálják a bársonykeretes fényképeket és a ·vitrinekben lévő csetreszeket, a legszebb szervizből egyenek süteményt, és közben ügyeljenek arra, hogy ne ejtsenek pecsétet a csipketerítőn.

A "szép szoba" úgymond kicsinyített mása az udvari reprezentációnak, de szerencsére már rrieg vannak számlálva a napjai. A "legjobb" kávéskészlet eltűnt, a bútorokat használják, nem kímélik. Mivel ma senki sem akar órákig port törölgetni, kipenderülnek a haszontalan holmik a lakásokból, és ezzel több lesz a hely. Immár mindenütt olcsóbban is hozzá lehet jutni egyszerű, stílusos bútorokhoz, amelyekért néhány évvel ezelőtt még egy vagyont kellett fizetni. Hogy a lehetőségek szűkülése ellenére tartható, sőt javítható legyen az életszínvonal, egyre több ember dönt egy igen archaikus életforma, a lakóközösség mellett. Ősidőktől fogva csapatokban éltek az emberek. Ez már a Neander-völgyben is egyszerűsíthetett néhány dolgot, és nincs ok, amiért ne eleveníthetnénk fel ezt a valóban társasági életformát (csak egy kábel, csak egy mosogatógép). Nemcsak diákok, hanem kenyérkeresők és nyugdíjasok, testvérek és barátok élik az egyszemélyes háztartás eme ellenmodelljét. Még a legkisebb német szövetségi állam kormányfője is egy lakóközösségben 78

él. Egész családok költöznek össze felnőtt gyermekeikkel, hogy nagyobb terük legyen, közben pénzt spóroljanak, és az életben közös erővel könnyebben boldoguljanak. Kezdettől fogva mágikus erővel hatottak rám azok a lakások, ahol több ember él együtt, azok a lakások, ahol mindig nyitva áll az ájtó a látogatók előtt. Mindig kedvesebbek voltak számomra, mint bármilyen étterem vagy kávéház. Egy idő után még Hawelkánál is nyugtalanná válok, amely hely pedig a legközelebb áll ahhoz, hogy "pótotthonom" legyen. Barátaim lakásában, ahol ki-be járnak az emberek, ragyogóan érzem magam, s nem pillantgatok az órámra. Ott nem jön oda állandóan egy pincér, hogy rám tukmáljon valami innivalót, a toalett nem néz úgy ki, mint a Gázai övezetben (Hawelkánál olyan koszos, hogy az már látványosságnak számít), és a legtöbb lakásban kényelmesebben lehet ülni, mint egy kávéházban. Sehol máshol nem érthetjük meg jobban, hogy Schopenhauer mire utalt sündisznó-paradigmájával, mint egy ilyen lakásban. A sündisznóknak, így Schopenhauer, igényük támadt a közelségre, és összesimultak, de a tüskéik miatt azonnal el is távo lodtak egymástól. Végül megtalálták "az egymástól való méctéktartó távolságot", amely a legjobban megfelelt nekik. Az együttlétet a többi embertől való "középutas" távolság - tehát nem túl közel, és nem túl távol - teszi kellemessé. Tapasztalataim szerint ez azokban az otthonokban működik a legjobban, ahol az ajtó mindig nyitva áll a vendégek előtt. És ekkor nincs jelentősége annak, hogy az egy 1oft-lakás vagy egy emeleti kislakás. A vendégszeretet, a nyugalom és az egyszerűség atmoszférája a legkisebb kunyhóban is lehetséges. Az egyik legelegánsabb lakás, amelyben valaha is jártam, pici volt, egy lerobbant budapesti ház első emeletén. Zsigmond bácsikám, egy Nyáry gróf élt ott, akit régebben, amikor Magyarország még a keleti tömbhöz tartozott, alkalman-

79

ként meglátogattam. Legidősebb lánya nem tért haza egy nyugati útról, tehát a hatóságok éreztették a Nyáryakkal, hogy osztályellenségnek számítanak. Így a családot - apát, anyát és négy gyereket - egy kétszobás lakásba költöztették. Nyáryék lakása volt a bizonyíték arra, hogy még a legrosszabb körülmények között is meg lehet őrizni az ízlést és a stílust. Éjszaka alvótáborhoz hasonlított a lakás, kora reggel azonban, amikor már mindenki felkelt, átváltozott a szoba. Az ablakokat kitárták, a matracokat valahol felhalmozták, a könyveket helyre tették, a fotelt visszatolták- és máris egy szalonban találtam magam, ahol Zsigmond bácsi a vendégeit fogadta. Teáskészlete vad egyveleg volt, amely különféle régi, csodálatos, kicsorbult csészékből állt, és amikor vendégek érkeztek, olyan kötetlen hangulat uralkodott, mint egy vidéki házban. Zsigmond mindennap két öltönyt viselt: nappal egy barnát, este egy sötétet vett fel, függetlenül attól, hogy várt-e vendégeket, vagy sem (ez utóbbi ugyan ritkán történt meg). Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem tettek különbséget a megjelenésükben aszerint, hogy egyedül vannake, vagy társaságban. Soha nem jutott volna eszébe, hogy meglazítsa a nyakkendőjét, vagy házicipőt húzzon, csak mert egyedül volt a lakásban. Nem kellmindig tipp-toppnak lenni, ha az ember átlépi a küszöböt- vélte valaki -, hiszen akkor a hálószobába való távozáskor is ki kellene öltözni. Ilyen gondolatokat azonban csak olyanok fogalmaznak meg, akik nem találkoztak még olyan úriemberrel, mint Nyáry Zsigmond. Egy lakás szépsége tehát nem attól függ, hogy mennyit költünk rá, vagy hogy melyik városrészben van, hanem attól a természetességtől, ahogyan ott a vendégeket fogadják. Gazdag az, akinek olyan lakása van, amely barátainak kedvelt találkozóhelyévé válik.

80

És gazdag az, akinek olyan barátai vannak, akiknél menedéket talál, ha bajban van. Semmilyen hifi-berendezés, semmilyen aktív mátrix képernyős televízió, semmilyen Conrandizájnú bútor nem képes egy lakásból olyan helyet varázsolni, ahol az ember szívesen tartózkodik.

81

"Egyiküknek sincs lakása?" Glória nővérem (egy zsúfolt étierembe lépve)

Az étkezés telít "Menjünk, együnk egy jót" - és egyéb csökevények Még mindig sokan hiszik, hogy a rendkívül nagyvilági életmód bizonyítéka az, ha a hűtőszekrényükben egy üveg pezsgőn és egy Kodak filmen (vagy éppen körömlakkon) kívül semmi egyéb nincs. Pedig régen divatjamúlt már ez a felfogás. Először is, mert a pezsgő önmagában véve is alacsony rangú ital, amelyhez a borkészítésből visszamaradt szőlősze­ meket használják fel. Másodszor, ha megfelelő megvilágításban szemléljük, kevés olyan kispolgári szokás létezik, mint az étierembe járás, mindenekelőtt abban a kombinációban, hogy "menjük, együnk egy jót". Arra a kérdésre, hogy mit csinálunk ma este, Európa nyugati felén, a városi embemek szinte csak egyetlen válasz jut eszébe: "Elmegyünk valamit enni." És ha végül beül egy étterembe, semmi másról nem esik szó, mint az evésrőL A beszélgetések ehhez hasonló párbeszédekből állnak: "Ó, egészen kitűnő a ruccolasalátám. A balzsamecet biztos.an madenai." "Tessék, kóstold meg a kacsamellcsíkjaimat." (Persze , szerv1rozva. ' rucco lan .. ) " Mm ... mennye1..,"Ezut'an az ember felemeli a poharát, és tudálékos arccal bólint, ha szóba kerül, hogy a Retsina igazából csak Görögországban ízlik, és hogy jó döntés volt helyette Sancerre-t rendelni. Ha az ember már mindezt megbeszélte, felmentő seregként érkezik a fő-

83

étel, amely egy egész estét betöltő téma. Az egész egyetemes civilizációt fenyegető új vírus az úgynevezett élménygasztronómia. Azért nevezik így, mert a vendégek nem csupán ételeket fogyasztanak, hanem "át is akarnak élni valamit", mert nem tudnak egymásnak mit mondani, amikor az asztalnál egymással szemben ülnek. Az élménygasztronómia lényege az, hogy a pincérnők háncsszoknyát viselnek, és az étterem berendezése rendszerint eltér a szokványostól. Ki kell bújni a cipőnkből, hogy a szőnyegre kuporodhassunk, vagy legalábbis túl édes italokat kell kortyolgatunk papírernyővel dekorált, kókuszdióra emlékeztető műanyag poharakból. Hans-Peter Wodarz, aki Wiesbadenben egykor az Ente im Lehel nevű éttermet vezette, az elsők között értette meg, hogy az emberek azt szeretik a legjobban, ha szórakoztatják őket, ahelyett hogy maguktól éreznék jól magukat, tehát hogy az evés közben nyújtani kell valamit a vendégeknek Ezért kitalálta az étterem és a cirkusz kombinációját, s évek óta turnézik vele egész Németországban. Étteremsátrában elesnek a pincérek, mókáznak a vendégekkel, a színpadon pedig artistamutatványokat adnak elő. Az emberek az est végén - anélkül, hogy egymással egyetlen szót is váltottak volna- boldogan és egy háromjegyű eurósummával könynyebb pénztárcával távoznak. Állítólag voltak idők, amikor a különlegesen finom konyhája miatt kerestek fel egy bizonyos éttermet. Manapság az étlapokon semmi mást nem találunk, mint csirkemellcsíkokat, ráadásul "ruccolán tálalva". Még az az intézmény is felhagyott az ehető dolgok készítésével, amelyet korábban haute cuisine néven ismertünk. Emlékszem azokra a régi szép időkre, amikor Münchenben az Aubergine nevű éttermet Eki Witzigmann vezette, és legkedvesebb vendégeinek párolt ökörfarkat, majd császármorzsát tálalt fel. A szomszédos asztaloknál ülő ügyvédek irigy pillantásokat vetettek felénk, miközben a nouvelle 84

cuisine jegyében készült ételeikben turkáltak Hiszen az, amit mi fogyasztottunk, nem állt az étlapon.

Amikor a nouvelle cuisine-t, az új stílusú konyhaművészetet kitalálták, még volt egy nagyszerű funkciója: megszabadította a francia konyhát a liszttől és a zsíroktóL Ez mára divatjamúlt lett: a szakácsok a szaksajtó által szított esztelen újítási versengésben megpróbálják kölcsönösen túlszárnyalni egymást az eredetiségben, ám közben elfelejtenek fózni. Hosszú szünet után, nem is olyan régen, egy elegáns étteremben láttak vendégü!, és ahogy megláttam az étlapot, azonnal tudtam, hogy küszöbön áll a nouvelle cuisine apokalipszise: osztrigalasagne. Halló! Sörhabos carpaccio? Hogy is van?! És hogy az abszurditást még tovább fokozzák, bacon-and-egg sorbet Igen, valóban! Kíváncsiságból megrendeltem a szalonnástojásos szorbetet. Hoztak egy ragadós fagylaltgombócot, amelynek igazán undorító módon avas zsír íze volt. · Az éttermekben sokszor nem is az étel, hanem a kiszolgálás az, ami elviselhetetlen. A pincérek vagy szemérmetlenek, vagy - ami még nagyobb arcátlanság - mézes-mázos modorral próbálják meg behízelegni magukat. Az amerikai Vogue étteremkritikusa felszolgálói képesítést szerzett, és tapasztalatairól könyvet írt. Azóta tudjuk, hogy New Yorkban a jó főpincérek akár 75 ezer dollár borravalót is megkeresnek évente, és hogy rafinált trükkök léteznek a borravaló növelésére. Állítólag nem a túlzott szervilitás húzza ki a legnagyobb summát a zsebünkbőL A pincér akkor van győztes pozícióban, ha uralja a vendéget: már azzal kezdődik, hogy nem ahhoz az asztalhoz vezeti, amelyet kinézett, hanem az általa meghatározott helyre. A tehetségesebbje az asztalhoz lépve teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a vendég már áttanulmányozta az étlapot. Parancsoló hangnemben a vörössügér-filét ajánlja- úgy, mintha egészjövője forogna kockán, ha a vendég mégis az étlapról választana. 85

Az érterembe járás teljes gyötrelem, de sok ember rákényszerül. Már csak időhiány miatt is: A munkájuk annyira leterheli őket, hogy nincs más lehetőségük, mint a borzalom e helyeit felkeresni - puszta éhségcsillapítás vagy munkaebéden való részvétel címén. Aki már nem húzza kora reggeltől késő estig a hivatali élet igáját, és nem engedheti meg magának a rendszeres étteremlátogatást,·tekintse úgy, hogy ezáltal csak gazdagodik az élete. Egy volt kollégám, aki ugyancsak szabadúszó újságíróként tartja fenn magát, újra és újra felhív, hogy "üljünk be valahová" együtt enni. Minden alkalommal próbálom megértetni vele, hogy ez már kiment a divatból, s erre "elszegényedőként" már nem is vagyunk rákényszerítve, és hogy stílusosabb lehetőségek is kínálkoznak a baráti találkozásokhoz. Az olyan városokban, mint London, Párizs vagy Bécs, fiiggetlenül a lakás méretétől, teljesen elfogadott az otthoni vendéglátás. Nincs jelentősége annak, hogy az ember a Kensington Palace negyedben vagy egy Lavender Hill-i sorházban, esetleg egy bérkaszárnyában lakik- különösebb alkalom sem kell ahhoz, hogy rendszeresen vendégü! lássák a barátokat, még akkor is, ha csak spagettit kínálnak vacsorára. Aki rendszeresen éttermekbe szaladgál, társadalmi szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. Csupán a rövid, de annál borzasztóbb Lady Di-korszakban számított sikknek a rendszeres étteremlátogatás. Diana rossz példával járt elöl, amikor előszeretettel járt a San Lorenzóha a .Beauchamp Piaceen (amelyet az angolok nevetséges módon "bí-csemplésznek" ejtenek), mert azt akarta, hogy - elsősorban az újságírók - lássák őt. És Londonban egy ideig mindenki utánozta őt, aki csak egy kicsit is adott magára. Időközben mindez alábbhagyott. Az emberek ismét meghívják egymást, ami nemcsak elegánsabb, hanem sokkal közvetlenebb is.

86

Kellemetlenné csak akkor válik, ha az ember újgazdagok meghívásának tesz eleget. Az asztaldekoráció náluk mindig úgy néz ki, mintha azt egy éppen súlyos Extasymérgezésből lábadozó virágkötő készítette volna. Agyag, homok, különféle fadarabok, egy-két szál virág hatalmas kompozícióvá formálva, melyet Düsseldorfban vagy München-Bogenhausenban még aranypor-imitációval is be szoktak szómi. E szobrászati alkotásoknak néhány ága belelóg a fenyőmagos-korianderes uborkakrémlevesbe, amelyet szereocsére nem lehet megenni, mert az ahhoz szánt, Philip Stark által tervezett kanál használhatatlan. A legtöbbször Riedel kézi fúvású poharainak tömege áll az asztalon. Bennük drága, mégis olcsó ízű bor, amelyet csak úgy szabad inni, hogy a poharat a száránál fogjuk meg, és közben mélyen a házigazda szemébe nézünk. Gyakran talál az ember a helyén egy kis kártyát - hibásan írott névvel ugyan, de legalább kalligráfus által tervezve -, és a házigazda csattanó nélküli történeteit hallgatja mindarról a vesződségről, amivel egy fuerteventurai nyaraló jár. Legmaradandóbb élményeim egyike a Shawne BorerFielding, egykori szépségkirálynőnél elköltött vacsora - még abból az időből, amikor ő és férje az új berlini társadalmi élet megtestesítői voltak. Az egész asztaldekoráció, beleértve a porcelánt is, Versacétól származott. Minden fehérben és aranyban úszott, itt-ott gyertyák égtek, ijesztő borostyánkölteménnyel körülvéve. Két affektáló pincér szolgált fel, akiket arra az estére kölcsönöztek egy catering-cégtőL Egyikük némi sminket is viselt az arcán, és Yves Saint Laurent Kaurosától bűzlött. Arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy mit ettünk, mert a kölcsönpincér penetráns Kaurosszaga mindent elnyomott. Utána még hetekig enyhe rosszullét fogott el, ha bármit is megláttam, ami Versace volt. Sokkal kellemesebb, ha egy kétszobás lakásba érkezem, ahol kéttucatnyi vendég tölti meg a nappalit és a hálószobát, 87

ahol az ágy szélén ülve, a tányért az ölünkben tartva kell egyensúlyoznunk, és a szárított gombával készült spagettihez olcsó bort iszunk. Ilyenkor eszembe sem jut, hogy haza kellene menni. Terített asztal esetében nem szerencsés, ha hétnél több vendég üli körül az asztalt, mivel ennél nagyobb létszám fölött nincs mód a közös társalgásra. Olyankor az ember csak az asztalszomszédjával tud beszélgetni, és egyfajta "smalltalk" alakul ki, ami bizony fárasztó lehet. A tányérokon nem zavaró egy-egy repedés, és ha a levesestálnak hiányzik az egyik füle, annál jobb. Az evőeszköz is nyugodtan lehet a Lufthansától "kölcsönvett" villák, WMF -kések és egy-egy hányódó ezüstkanál egyvelege. A legfontosabb az, hogy az evés ne járjon nagy hajcihő­ vel. Igencsak idegesítő egy olyan házigazda, aki fel-alá rohangál a konyha és az asztal között, elnézést kérve, hogy .a szárnyas odaégett, és hogy a szósz nem sikerült jól. Minél kisebb a felhajtás a fózés körül, annál örömtelibb az este. Feleségem vacsoravendégei alapvetően thai zöldségcurryt kapnak. Ez olyan ízletes, mintha az előkészítésén konyhai alkalmazottak egész csapata dolgozott volna órákon át, pedig valójában nem más, mint párolt zöldség csípősen fűszerezett kókusztejben. Édesanyám a vendégeinknek egész életében mást sem fózött eddig, mint egy magyar káposztás ételt, nevezetesen a káposztás kockát, s desszertként szintén egy magyar specialitást - gesztenyepürét - szokott kínálni. Sohasem csaptunk nagy hűhót az evés körül, ami azt eredményezte, hogy a vendégeink valóban társalogtak, és nem az étel dicséretével töltötték a fél estét - ami természetesen kitűnő volt, de nem uralta a társalgást. Nincs olyan szűkre szabott bankszámla, nincs olyan kicsi lakás, amely ne tenné lehetővé egy elszegényedő számára, hogy vacsora- vagy ebédvendégeket hívjon. A vendéglátásnak ez a formájaminden kultúrában nagy megbecsülést élvezett. Különösen a kevésbé gazdag országokban van fontos 88

szerepe, még ha az, amit felkínálnak, mégoly egyszerű is. Az evés ott kommunikatív esemény, ahol az asztalnál ülő emberek játsszák a főszerepet. Ezzel szemben nálunk vagy túlságosan is a középpontba kerül az étel, vagy egyáltalán nem figyelünk arra, hogy mivel is táplálkozunk. Eszünk azért, hogy valamivel elüssük az időt, azért, mert frusztráltak vagyunk, azért, mert jókedvünk van - eszünk még akkor is, ha egyáltalán nem érzünk éhséget vagy étvágyat valamire. A diétás élelmiszerek gyártása lett időközben az egyetlen olyan gazdasági ágazat, amely Európában és Észak-Amerikában folyamatos növekedést könyvelhet el. De a legtöbb pénzt a szív- és érrendszeri betegségek, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a túlsúly okozta ízületi és gerincproblémák kezelésére költik. Az egészségügyi ipar felfedezte az evéskényszer következményei által teremtett egyre növekvő piacot: az Egyesült Államokban évente hárommilliárd dollárt költenek gyomorszűkítő műtétekre.

Érdekes, hogy a túlsúly évszázadokon át az anyagi jólét bizonyítéka volt. A mi kultúrkörünkben ezzel szemben jó ötven éve a Wallis Simpson windsori hercegnő által felállított szabály az irányadó: "Sohasem lehetsz elég gazdag és elég sovány." Természetesen lehet valaki túl sovány. Azokra a fiatalokra gondolok, akik - megundorodva szüleik, tanáraik étkezési szakásaitól - a másik végletbe esnek: kóros soványságban szenvednek. Bármily őrülten hangzik is ez a mondat, nem tagadhatjuk, hogy a soványság státusszimbólum lett. Ma a kövérség elsősorban az alsóbb rétegek problémája, hiszen a tehetősebbek a karcsúság és a fitnesz bűvöle­ tében élnek. Berlin-Neukölln északi részén és MünchenHasenberglben az emberek elsősorban kebabot és burgonyachipset fogyasztanak. Berlin-Mittében ruccolalevélen kérődznek, s a Hackeschen Markton található divatos találkozóhelyen, a Grasshopperben - amely egy parányi vitaminbár - búzafüves friss gyümölcslé és gyömbérleves kapható. De

89

hogy az egészséges élelmiszernek alapvetően miért kell drágábbnak lennie, mint az ipari tápnak, az már egy külön történet. Legyen szó káposztáról, paradicsomról, almáról, babról, burgonyáról vagy hagymáról, a tudósok újabb és újabb öszszetevőket találnak bennük, amelyek elengedhetetlenek az egészséghez, és ezek az élelmiszerek a lehető legolcsóbbak közé tartoznak. Az régóta ismert tény, hogy táplálékaink és testi egészségünk között közvetlen az összefüggés, de a táplálkozás és a psziché közötti kölcsönhatással csak most kezdenek foglalkozni (újra). Régebben ezt hallhattuk: "A hal élessé teszi az eszet", "Teli gyomorral nem lehet tanulni" - de mi sutba vágtuk ezeket a jó tanácsokat, mint nagymama elavult bölcsességeit Időközben sok millió eurót invesztáltak kutatásokba, és egyszerre világossá vált: a halfogyasztás jó hatással van az intelligenciára, és a teli gyomor tompítja az agyműködést, sőt depresszióssá tesz. A Mind nevű brit jótékonysági szervezet több éven át finanszírozta a táplálkozás és a szellem közötti összefüggések kutatását. 2004-ben nyilvánosságra hozták az eredményt: e szerint az állandó teltségérzés, valamint az olyan anyagok, mint a cukor, a koffein és az alkohol gátolják a "saját boldogsághormon", a szerotonin termelését, míg a bőséges víz-, zöldség-, gyümölcs- és halfogyasztás (ha az ember nem eszi degeszre magát) segíti az agy szerotoninellátását. A halban található Omega-3 zsírsavak csodaszemek számítanak, egyfajta kenőolajnak az agyban. A Bristoli Egyetem professzora, a táplálkozástudós Peter Rogers nem kételkedik abban, hogy a vitamindús táplálkozás és a rendszeres halfogyasztás gyógyír az enyhe depresszióra, és serkenti az agy kognitív funkcióját. A Mind által finanszírozott kísérletben orvosi kezelés alatt álló depressziós betegek is részt vettek. Ennek keretében át kellett állítaniuk a táplálkozásukat elsősorban gyümölcsre és zöldségre, naponta legalább két

90

liter vizet vagy cukor nélküli teát kellett meginniuk, valamint legalább hetente egyszer halat kellett fogyasztaniuk. A megdöbbentő eredmény: a betegek nyolcvan százaléka "érezhető" javulásról, minden negyedik páciens pedig hangulatingadozásainak teljes megszűnéséről számolt be. Michael Crawford, az Észak-londoni Egyetem Neurokémiai Intézetének vezetője azt az álláspontot képviseli, hogy helytelen táplálkozásunk következtében az agy evolúciója évezredes fejlődés után- visszafordul. Ha helytálló az a tézise, miszerint Nagy-Britanniában minden újabb generációban fél százalékkal csökkennek "az intelligencia genetikai komponensei", akkor lassan aggódnunk kell angol barátainkért, mert egy napon h}ég az olyan bulvárlap is "túl magas" lesz nekik, mint amilyen a Sun. Még ha nem fogyasztunk is reggelente sült szalonnát, a nap hátralévő részében előre gyártott készételeket, mint ,az angolszászok, lassan a mi táplálkozási szakásaink is ebbe az irányba haladnak. A németek is minden egyes falattal nemcsak kövérebbek, hanem butábbak is lesznek. És ez szó szerint értendő, mert a Cambridge-i Egyetemen folyó legújabb kutatások szerint akár egyetlen étkezés is kihat az agy felfogóképességére. Ezzel mintha vissza is érkeztünk volna nagymama bölcsességeihez: "A hal élesíti az eszet", "Teli gyomorral nem lehet tanulni". Abban, hogy az ember szemétégető berendezésként használja a testét, nemcsak a "buta felhasználó", hanem az élelmiszeripar is bűnös. Az olcsó élelmiszerek előállítására irányulÓ törekvésében ugyanis hosszú évek óta következetesen kihagyja a készételekből az agy megfelelő működéséhez elengedhetetlen alkotóelemekeL Az agy működéséhez oly fontos Omega-3 és Omega-6 zsírsavak nemcsak a halban fordulnak elő, hanem a húsban, a tejben, a tojásban és zöldségfélékben is. Az iparosított mezőgazdaság és az élelmiszer-ipari laboratóriumok azonban annyira kiszűrik ezeket az élelmiszetekből, amennyire csak lehet, mert így kevésbé romlanak. 91

Ezért vonják ki például minden készételből, a felvágottakból vagy a mélyhűtött pizzákból. Az egyedüli zsírok, amelyek nagy koncentrációban kerülnek a szervezetünkbe, a telített zsírsavak, amelyek eltorlaszolják az artériánkat. És mivel olcsóbb megoldás a tápanyagok szempontjából értéktelen műtrágya alkalmazása, élelmiszereink egyre szegényebbek lesznek vitaminokban. Ráadásul az élelmiszeripar az egészségre ártalmas adalékanyagokat is kever az ételeinkbe, hogy azok tartósabbak, színesebbek, intenzívebb ízűek legyenek. Régebben az ötperces leveseknek tartották fenn ezeket a vegyi anyagokat, ma viszontszinte nincs már olyan készétel, amelyik ne lenne tele konzerválóanyaggal, stabilizátorral, ízfokozóval, antioxidánssal, élelmiszerszínezékkel. Leginkább a kész mártások, az instant ételek, a dobozos levesek hemzsegnek mindezektől. Figyelembe véve, hogy ezek használatával mindössze 1,7-8,4 percet spórolunk meg, mellőzésükkel nemcsak mérhető következményektől óvnánk meg magunkat, hanem több pénzt is takaríthatnánk meg. Ha például a spagettit porból kikevert szósz helyett friss paradicsommal készítenénk el, a palacsintához három összetevőt használnánk a hűtőpultról levett kész massza helyett, a brokkolit pedig néhány csepp olívaolajjal öntöznénk meg a "Brokkoli-fein-und-rein" szósz helyett. Az egyik legnagyobb mennyiségben eladott élelmiszer az Egyesült Államokban a Twinkies. Ez a kicsi, édes, szivacsra emlékeztető sütemény a reklámok szerint ideális táplálék két fóétkezés között az iskolás gyermekek számára. A Twinkiesnek nincs lejárati ideje, mert teljesen szintetikus. Ha az ember néhány napra az ablakpárkányon hagyja, még a kiéhezett madarak és hangyák is undorral fordulnak el, mert nyilván tudják, hogy nem jó nekik. San Franciscóban egy bírósági tárgyaláson azzal érvelt a gyilkos védője, hogy mivel védence túl sok Twinkiest evett a tett elkövetése előtt, a bűncselekményt kóros elmeállapotban követte el. A bíróság

92

ugyan nem mentette fel a vádlottat, de a túlzott junk-foodfogyasztást elfogadta a depresszív lelkiállapot indikátoraként, és enyhítő körülményként vette azt figyelembe. Egészen addig a pillanatig, amíg biztos munkahelyem volt, teljesen mindegy volt számomra, hogy mivel táplálkozom. A munkanapokon egyszerű hajtóanyagként szolgált az étel, az volt a fontos, hogy forró legyen, és nyugodtan lehetett zsíros is. Otthon a feleségem válogatott biozöldségből főzött. Soha egyetlen gondolatot nem fecséreltem arra, hogy abból az összegből, amiből a bioboltban két paradicsomat meg egy kígyóuborkát vettünk, az Aidiban színültig tölthettük volna a bevásárlókocsit. A munkahelyen olcsó sült virsli, otthon enyhén párolt biocukkini -valójában egyiknek sem volt különösebb jelentősége számomra. Mindez megváltozott, amióta nem áll rendelkezésemre annyi pénz. Természetesen továbbra is bioboltban vásárolunk, de ezt most tudatosan luxusként fogom fel. Jól emlékszem még arra, hogy amikor röviddel az elbocsátásom után; az "önálló tevékenységre" jogosító engedély megszerzéséig, munkanélküli-segélyért folyamodtam, feleségem tojásokkal a kezében érkezett haza a bioüzletbőL A hatos kiszerelésű dobozon reformház-szimbólumok, valamint az áru kiváló minőségét igazoló felirat és több proccos rajz volt látható. Ezek a rajzok csupa boldog csirkét ábrázoltak, amint szalmafészkükön ülnek, magot csipegetnek, és az ablakpárkányon ücsörögnek Amíg a feleségem ragaszkodik ahhoz, hogy csak természetes körülmények között tartott csirkét, boldog tehenektől származó tejet és szabadon futkározó répát és uborkát vásároljon, addig biztos lehetek abban, hogy minden egyes cukkinit értékelni tudok. Csak elszegényedőként kezdtem a minőség­ re figyelni. Ha az ember rákényszerü.l, hogy prioritásokkal éljen, kerüli a fölösleges dolgokat, és becsülni kezdi a valódi értéket. 93

Nemrég találkoztam egy ismerősömmel, akit évek óta nem láttam, és meglepve tapasztaltam, hogy nem ivott bort. Emlékezetemben a bor nagy ismerőjeként, hódolójaként élt, s tudtam hogy alkalmanként borszakértői minőségben dolgozott a Christie's aukciósháznak. Röviden, de velősen elmondta, hogy már nem engedheti meg magának azokat a borokat, amelyeket szeret, azok az idők elmúltak. Minden félig-meddig iható bordeaux-i túl drága a zsebének, olcsó lőrét viszont nem hajlandó fogyasztani. Tehát egyáltalán nem iszik már bort, csak német sört, amely a víz mellett a világ legtisztább itala. "Proseccós éveinkben" nem tekintettünk-e mindannyian úgy a sörre, mint valami alacsonyrendű italra? Állófogadások alkalmával nem nyúltunk-e a sör helyett a borért? Mert úgy gondoltuk, hogy az előkelőbb. És most Európa egyik vezető borszakértője úgy foglalta össze több évtizedes tapasztalatát: "Én már csak sört iszom." Talán általánosan követendő példa ez. Azt a kulturális nyereséget, amelyet a relatív elszegényedésünk okozhat, talán a proseccóról a sörrevaló visszatérés illusztrálja a legjobban.

94

"Az emberiség három nagy csoportra osztható. Vannak a mozdíthatatlanok, vannak a mozdíthatók, és vannak, akik mozognak." (Arab mondás)

Ingyenfitnesz Hogyan tartsuk magunkat fitten új szegényként? Az egészséget nem lehet megvásárolni. A mozgást nem pótolja a mégoly egészséges étrend sem. Még kevésbé a gyágyszerek vagy a mágneses biomatracok. Jóllehet azok a legnépszerűbb kúrák, amelyek kis fáradsággal nagy sikert ígérnek, de valahogy úgy van ez, mint annak a gazdag amerikainak az esetében, aki kitalált egy diétát, amely megengedte, hogy túlnyomóan zsíros húst fogyasszunk - ezáltal a világ egyik leggazdagabb szerzőjévé vált, viszont elhunyt szívinfarktusban. A könyvei még mindig bestsellerek, a szerzőről pedig időközben egész menücsaládot neveztek el. Özvegye mindenkit beperel, aki azt állítja, hogy férje a diéta következtében hunyt el. Egy kaliforniai cég világszerte nagy sikerrel árusít olyan tomacipőket, amelyek viselőjüket minden további mozgás nélkül fitten tartják. Egy rugós szerkezet állítólag amindennapos mozgásokba "integrálja" az izomgyakorlatokat, tehát a cipő elintézi helyettünk a sportolást. Ironikus módon egy olyan korban, amelynek szimbóluma a házi papucs lehetne, a Puma tornacipők és az Adidas tréningfelsők nélkülözhetetlen divatkellékké váltak. Évente több milliárd eurót dobnak ki Európában kihasználatlan fitneszklub-tagsági díjakra. Sajnos túl sok pénzt adunk ki 95

olyan dolgokra, amelyekkel a lelkiismeretünkön próbálunk könnyíteni, ahelyett hogy beisrneménk: feladtuk a harcot a zsírszövetek kiterjedése ellen. Az ernber nem arra a kényelmességre termett, amelyet megteremtett magának. Évezredeken át megszoktá, hogy a nap nagy részét rnozgással töltse, hogy élelittet gyűjtsön, zsákmányt cipeljen. Biológiailag ez idő alatt nem történt említésre rnéltó változás az ernber testében; ám lépésrőllépésre létrejött körülötte egy világ, amelyben a testére már nincsen szüksége. Ellentétben egy géppel, amely éveken át porosodhat, és mégis kiválóarr rnűk:ödik, testünk károsodást szenved, ha nem tartjuk kellően rendben. A test szisztematikus kírnélése anyagcserezavarokhoz, izornsorvadáshoz, túlsúlyhoz, gerincproblérnákhoz, állandó fáradtsághoz, oxigénhiányhoz, érszűk:ülethez és végül szívinfarktushoz vagy agyvérzéshez vezet. Miután ez immár közismert tény, sokan túlzásokba esnek. Megpróbálják az egyébként egészségtelen életmódjukat, munkahelyi innnobilitásukat egyfajta egészségkultusszal kornpenzálni. Ám bármilyen fontos is a rnozgás egészségünk és közérzetünk érdekében, kevés olyan szornorú látvány létezik, rnint azok az emberek, akik az egészséget tartják az abszolút és legfontosabb dolognak, és futnak utána. Az egészségvallás napjainkban igen elterjedt, és- rnint rninden vallásnak - ennek is vannak rnérsékelt és fundamentalista képviselői. Táptalaja a teljes, lehetőleg örök egészség iránti vágy. Az egészség azonban nem abszolút dolog, az ernber sohasern tökéletesen egészséges. Aki fóként a testét részesíti állandó szeretetteljes gondozásban, nagyon korlátozott életet él. Amikor még naponta jártam dolgozni, azt hittem, megvásároihatom az egészségernet. Szorgalrnasan fizettem a tagsági díjat a fitnesz-stúdiónak, de a kezdeti lelkesedés után egyre ritkábbarr bukkantarn fel ott. Azóta rnegspórolorn ezt a pénzt, inkább rendszeresen sportolok: két földre állított fogantyú-

96

val, hogy optimalizáljam a fekvőtámaszokat, és egy rúddal, amelyet a hálószoba ajtajára szereltem, hogy húzódzkodjak · rajta. Ha ma el akarok végezni néhány gyakorlatot, ahhoz nem kell az ipari negyedbe utaznom, nem kell Bac dezodortól (amelyet egyébként nem volna szabad zárt térben használni) szagos öltözőkben ruhát váltanom. Nem kell egy szömyűséges táblával szaladgálnom egyik géptől a másikhoz, és arra vámom, hogy egy anaholika-nyelő izompacsirta, testhez álló nadrágban, Just ·do it feliratos rózsaszín trikóban végre otthagyja az alsóhátizom-gépet Futni pedig a parkba járok ahelyett, hogy egy képernyőre bámulva a futószalagon ügetnék A legstílusosabb sportág a gyors gyaloglás a természetben, amelyet ·néhány évente újra feltalál magának a sportszeripar .is: azt hiszem, napjainkban walking a neve, és hill-, nordic-, zen-, power-, aqua-, vital- és body-ízekben kínálják. A képes új ságok kéthetente új trendsportágat akarnak eladni nekünk, de amire tényleg szükségünk van, az a friss levegő és a mozgás, nem a drága tanfolyamok, hogy taicsit, csikungot stb. tanulhassunk. Minél kisebb a divat- és technikai szükséglete az általunk űzött sportágnak, annál nagyobb stílusbiztonságról adunk tan!Jbizonyságot. A hosszútávfutáshoz például tökéletesen elegendő egy régi tréningnadrág, egy pár tornacipő meg egy trikó. Jóllehet a távfutást egy ideje joggingnak hívják, és nem zárható ki, hogy nemsokára új néven fut majd, ez volt és ez marad a legegyszerűbb és leghatékonyabb módja annak, hogy kiszabaduihassunk a kényelmesség poklából. A hosszútávfutáshoz hasonló hatást érhetünk el a lépcső­ mászással is. Aki naponta nyolc percig mászik lépcsőt lehetőleg úgy, hogy kétszer-háromszor kifogyjon a lélegzete, az gondoskodik arról, hogy a vörös vértestek száma és ezáltal a vér oxigénellátása is a magasba szökjön. Ez mámorító érzés, ráadásul a piacon kapható legolcsóbb serkentőszer. Egyetlen 97

"stepper" vagy "ergo stepper de luxe" sem képes szimulálni a valódi lépcsőmászás pozitív hatásait. Madonna ezt már évekkel ezelőtt felfedezte. Amikor még rendszeresen turnézott, a luxusszállodákban sohasem használta a fitnesztermet, hanem megkérte a hotel vezetőségét, hogy negyed órára zárják le számára a lépcsőházat, ahol aztán fel-alá futott. A híres berlini Charité klinika főnöke, Detlev Ganten professzor a lépcsőmászásra esküszik, mint a szív.:. és érrendszeri megbe.tegedések elleni legmegbízhatóbb profilaxisra. És sikerült megakadályoznia, hogy a klinika igazgatási épületébe liftet építsenek, hogy fennmaradhasson ez az egyszerű lehetőség a mindennapi kis testmozgásra. Ha valaki javítani szeretne az életminőségén, a legelegánsabban és a leghatékonyabban úgy érheti el a célját, ha mozgást visz az életébe. A mozgásszegény életmód is szegénység, ráadásul olyan fajta, amely tompultsághoz és depresszióhoz vezet. Szerencsére a szegénységnek ez a formája megszüntethető, ráadásul egyetlen cent ráfordítás nélkül. A trükk az, hogy meg kell változtatni a gondolkodásmódunkat Minden lépésnyi extra mozgással (a liftezés helyett bármely lépcső legyőzésével , buszozás, taxizás vagy autózás helyett kerékpározással vagy gyaloglással) javítunk életünk minősé­ gén, tehát immateriális gazdagságra teszünk szert. Ugyanakkor minden alkalommal, amikor elkerüljük a mozgást, csökkentjük a ,jóközérzet-háztartásunkat". E számítás szerint tehát egy lift nélküli negyedik emeleti lakás nem teher, hanem befektetés, amely után rendszeresen osztalékat fizetnek. Az életminőség és ezzel együtt a szubjektív gazdagság közvetlenül összefügg a kérdéssel: eleget mozgunk-e? Aki legalább hetente egyszer fél órát sportol, oly méctékben megváltoztatja az anyagcseréjét és az immunrendszerét, hogy nemcsak jobban érzi magát, hanem a fertőzésekkel szemben is ellenállóbbá teszi a szervezetét, továbbá megelőzi a szív- és érrendszeri betegségek kialaku98

lását. Az az életérzés nem vásárolható meg, amelyet a mozgás által nyerünk. Nem lehet katalógusból vagy hitelkártyával rendelni - egyszóval megfizethetetlen.

99

"Autót csak nagyon ritkán és tudatosan szabadna vezetni, és olyankor is csak kihalt tengerparti vagy hegyi utakon." Niklas Maak

Autórémálom Miértjárunkjobban autó nélkül? Sohasem volt autóm, és ez a körülmény eddig nagyban megkönnyítette az életemet. Nem vagyok autógyűlölő. Megértem, hogy a gépkocsi sokak számára szabadságot nyújthat. Elismerem, igen kecsegtetően hangzik a lehetőség, hogy az ember valahol Szászországban útra kel, és néhány óra múlva, ha kedve tartja, Erdélyben, Provence-ban vagy éppen Dániában lehet. Autós ismerőseim körében azonban sokkal inkább azt tapasztaltam, hogy micsoda teher egy gépkocsi. A pénz, amit benzinre, biztosításra, szervizre, parkolásra, bÍrságokra és még sok egyébre költenek, jóval meghaladja azt az összeget, amit én vonatjegyre és alkalmankénti taxizásért fizetek. Azt az időt pedig bizonyosan megtakarítom, amit az autóvezetők káromkodásra, illetve parkolóhelyek keresésére fordítanak. Elképzelhető, hogy minden másképp alakult volna, ha Fürstenfeldbruckban vagy még távolabbi vidéken nőttem volna fel, ahol a legközelebbi vasútállomásig csak naponta kétszer jár busz. De fiatalságom egyik felét Münchenben, a másikat Londonban töltöttem, és mindkét helyen egyformán fölösleges fényűzésnek számít az autó. München nagyon sű­ rű tömegközlekedési hálózattal rendelkezik. Ha pedig az ember a város környékére kirándul, akkor egy vonatfülkében vagy állomáson sokkal jobban megismerheti a világot, mint egy elszigetelt fémdobozban furikázva. 101

Amikor Londonba költöztem, különben is megoldódott az autó kérdése. London autósok számára maga a pokol. A legkisebb elővárosokban is zsúfolásig tömöttek az utak, a csúcsforgalom körülhatárolható fogalomként már nem is létezik. Csupán éjszaka válik egy kissé nyugodtabbá a közlekedés, de ilyenkor is erőteljesen érzékelhető. Az M25-ös, a várost körülöelő autópálya immár nyolcsávossá szélesedett, mégis az egész körgyűrű egyetlen hatalmas kásatömb, amely centi-. méterről centiméterre kavarog London körül. A város bizonyos pontjait csak díj ellenében lehet elérni, mégsem jut elő­ re az ember. A levegő pedig mindenfelé benzinkútszagú, legyen szó akár a Temze partjáról, akár a Hyde-parkról. A parkolóhely szót a londoniak ki is törölték a szókincsükből. Londonban egyenesen ostobaság kocsit használni. Az emberek ennek ellenére továbbra is beszállnak az autóikba. Az autózás valószínűleg olyan, mint a pizsama vagy dr. Harris hagyományos, narancshéjjal illatosított arcszesze; aki nem szokik hozzá, az nem is hiányolja. Mindezen túlmenően az a hangnem sem tetszett soha, amelyet az autósok használnak. A kormány mögött ülve még a legkedvesebb és legkiegyensúlyozottabb emberek is válogatott szitkokat szómak. A szövetségi közlekedési felügyelet Agresszió a köz/ekedésben című tanulmányában szárazon ez áll a szóban forgó jelenségről: "Aki a közlekedés közbeni érzéseiről beszél, csak kivételes esetben számol be örömről túlnyomóan agresszióról esik szó." A német KRESZ egyes pontjai ennek fényébenszinte gunyorosnak hatnak: l. A közlekedésben való részvétel állandó figyelmet és kölcsönös figyelmességet igényel. 2. A közlekedésben mindenkinek úgy kell részt vennie, hogy senki mást ne veszélyeztessen, és senkit ne akadályozzon vagy zavarjon jobban, mint amennyire azt a körülmények elengedhetelenné teszik. 102

A legtöbben még a közlekedésen kívül sem tartják magukat a második ponthoz, de az automobiljuk zárt csigaházán belül az emberek immár valódi ellenségként viselkednek Thomas Hobbes Leviathan-ja óta tudjuk, hogy az emberiség hajnalán az élet "nasty, brutish and short" (komisz, kegyetlen és rövid) volt, és hogy minden ember páncélt viselt, amely megvédte őt a többiektőL Valójában az autóval került a döntő fontosságú réteg erre a páncélra, amely lehetővé teszi a vezetők számára, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyják a kulturált viselkedés szabályait. Ha megfigyeljük, hogy német nyelvterületen mit jelenthet a másra való tekintet nélküli vezetés, tulajdonképpen nagy ívben el kellene kerülni Németországot Tisztán német jelenség, hogy 150 kmlh sebességnél, reflektorral villogtatva, centiméterekre ráhajtanak egy olyan autóra, amelyben gyerekek ülnek. A személyi sérülésekkel végződő balesetek l 0-15 százaléka történik a "nem megfelelő féktávolság következtében", tehát tülekedés miatt. Alfred Fuhr, az egyik német autóklub, az AvD köztekedési pszichológusa szerint "minden ország megérdemli azokat az autóvezetőket, akiket kitermelt". Németországban többnyire a "nagy pszichikai nyomás alatt álló hivatalnok" típusával van dolgunk, aki minden mérgét magába gyűjti, majd egyszer csak robban, és rizikóvá válik mások számára. Minél hosszabb ideje vagyok már autó nélkül, annál inkább úgy érzem, hogy a gépkocsi nemcsak praktikus okokból, hanem elméleti és esztétikai okokból is értelmetlen. Elképzelhető, hogy ebben a véleményemben hatással volt rám a találó című "Autórémálom - Egy százéves találmány és a következményei" kiállítás, amelyet 1986 telén mutattak be a müncheni városi múzeumban. Képdokumentumok százain demonstrálták, hogy egyes-egyedül az autómilyen szisztematikusan járult hozzá a tájkép elrondításához. Ha a négysávos 103

autópályán átszeljük az Altmühl völgyét, rádöbbenhetünk, hogy egykoron gyönyörű lehetett itt a táj, ám rendszerint nem gondolunk erre. Ez a kiállítás igen szemléletes volt: tipikus városi látképeket láthattunk - nem a kirívóarr elhibázott útépítési projekteket, hanem amindennapok normalitását: az agyonparkolt piactereket, az átlagos német kereszteződéseket és a parkolóházat a kölni dóm alatt. A tömeges motorizáció felelős azért, hogy az egysíkú au-: tóbarát előváros képe az ország legtávolabbi szögletébe is elérhetett. A város és a falu között az autókor előtt, a 20. század közepéig létező válaszvonal elkezdett felbomlani, a városok megfakultak, a változatos falvak egyforma, arctalan elővárosoknak adtak át a helyüket. A tömegek motorizálása Németországban állami ideológia lett. 1955-ben készült el az egymilliomodik bogárhátú Volkswagen, és azóta is szakadatlanul bővül a gépjárműpark 1958-ra 3,1 millió autó járt a német utakon. Öt évvel később már kétszer annyi, 7,3 millió. 1978-ban átléptük a 20 milliós határt, és 1986-ra az akkori NSZK teljes lakossága helyet foglalhatott volna a több mint 30 millió bejelentett gépjármű volánjánáL 2004-ben végül 54 millió regisztrált gépkocsi volt Németországban. Ezzel párhuzamosan egyre több út és autópálya épült. A hatvanas években Helmut Schmidt - nagy társadalmi támogatottságot élvezve- fogalmazta meg a célkitűzést: "Minden német állampolgárnak legyen módja arra, hogy saját autót vásároljon. Ehhez kívánjuk felépíteni nekik az autópályákat" 1977 -ben a minisztérium megbízásából meghirdették "a szövetségi közlekedési útvonalak 1985-ig történő fejlesztését szolgáló" koordinált befektetési programot azzal a mindhárom jelentős parlamenti erő által támogatott céllal, hogy "a szövetségi köztársaság egyetlen állampolgárának se kelljen lakóhelyétől több mint 25 kilométert utaznia a legközelebbi autópálya-csatlakozásig". Az autópályaellátottság a német ember alapjoga lett. 104

Ez a tudatos gépjárműbarát politika vezetett ahhoz, hogy ma a szövetségi köztársaságban majdnem ötmillióval több személyautó van, mint ahány háztartás. Sok családban a legnagyobb anyagi terhet az autóvásárlásra felvett kölcsön vagy a lízing (amit az autószalon olyan segítőkészen ajánl fel a vásárláskor) havi részleteinek visszafizetése jelenti. És persze annak érdekében, hogy mindez ne változzon, mindig a legújabb modellre van szükség: lehetőleg összkerékhajtásos terepjárót kell használni a tükörsima alföldön, ahol már minden mezei ösvény is aszfaltozva van, és a legmeredekebb emelkedőt a saját garázsfelhajtó képezi. A városba lehetőleg nagyméretű limuzint válasszunk, mert az garantáltan változatosságot hoz az életünkbe. Ugyanis az ember minden egyes parkolóhely-kereséskor megismeri környékének olyan utcáit és tereit, ahová egyébként soha nem tette volna be a lábát A pubertáskorból kifelé tartó gyermekeinknek pedig sportos kétülésest vegyünk, amellyel hétvégén nagy kirándulásokat csaphatnak a barátokkal - feltéve, hogy nekik is van autójuk Hogy autók arra is szolgálhatnak, hogy személyeket és nagyméretű terheket szállítsanak velük, olyan mellékes effektus, amit az autóvezetők csak alkalmanként vesznek tudomásul. Az autó már nemcsak a kedvenc játékszer, hanem előjog­ okkal rendelkező családtaggá is vált Egy Opel-reklámfilm pontosan fején találta a szöget A volánnál egy önfeledten mosolygó harmincas ül, srégen mögötte a fia. "Papa, jobban szereted az autót, mint engem?" - kérdezi az apukáját "Dehogy, Fülöp, izé, úgy értem Olivér. Dehogyis ... Mihály!" Az egyetlen helyes reakció arra a szeretetre, amely Németországban az autónak kijár, a legmélyebb megvetés. Az autórémálom-kiállítás idején kezembe került Roald Dahi Spermaakció (My Uncle Oswald) című regénye. Főszereplő­ je, Oswald nagybácsi egy stílusos utazó, Till Eulenspiegel vonásaival, aki nagyobb hatással volt rám, mint néhány vér 105

szerinti nagybácsim. Egy afrodiziákummal kereskedve utazott .a világ körül - méghozzá egy Aston Martin Lagondában. Ettől kezdve minden érdeklődésemet elveszítettem a jogosítvány megszerzése iránt. Mert egy Aston Martin Lagondát-voltam annyira realista- soha nem tudok megengedni magamnak, pedig ezt tartottam az egyetlen szép autónak a világon. Évekig cipeltem még magamfial az autókkal kapcsolatos . rossz érzésemet, és a végén már azt hittem, hogy autógyűlölő is lettem. Aztán egy beszélgetés Niklas Maakkal, a kritikussal és "autófilozófussal" megoldást nyújtott erre a problémára: az ember önmagában attól, hogy ellenállást tanúsít a tömeges motorizációval szemben, még korántsem autógyűlölő, sőt ellenkezőleg: valódi autóbarát A gépkocsit ugyanis olyan ritka élvezeti cikknek kell tekinteni, amely a normál haladásra tökéletesen alkalmatlan. "Úgy, ahogyan nem hajtunk fel egyszerre egy üveg Petrus vagy Cheval Bianc bort sem, autót is csak nagyon ritkán és tudatosan lenne szabad vezetni, és olyankor is csak kihalt tengerparti vagy hegyi utakon"- magyarázta nekem Niklas Maak. A problémát nem az Aston Martinak vagy a Maseratik okozzák, ezek egyértelmű­ en élvezeti cikkek, hanem a milliónyi Opel Corsa, VW Golf és BMW 3-as, amelyek eltorlaszolják az utakat. Tehát az autó vagy teljesen haszontalan, tisztán az élményt szolgáló luxuscikk, amelyet az ember majdhogynem érzékien szeret, vagy tisztán használati tárgy, amelyet minden szentimentalitás nélkül, céltudatosan használ. Mindenfajta átmenet e kettő között szömyen nyárspolgárias, wunderbaum vagy nedves báránybőrhuzat szagát árasztva magából. Ha pontosak akarunk lenni, a luxusautók ideje lejárt. Szigorúan véve ugyanis egy tömegterméket nem nevezhetünk luxuscikknek A filmipar, a szórakoztatóipar első nagy csillagai a húszas évek Berlinjében egyedi gyártmányokat vezettek Anna Heldt filmszínésznő átépített Renault106

jában háromszemélyes vacsorát adhatott. Gaby Desly, korának legnagyobb kabarécsillaga fiirdőszobát szerelteteti a kocsijába. Phyllis Dare, az egyik legnagyobb angol színésznő autója hátuljára egy fülkét építtetett, amelyből egy inas ugrott elő, amikor megálltak. Ha manapság luxusautóról beszélünk, az legfeljebb olyan modell lehet, amely egy letűnt tervezési irányzat csúcspontját képviseli, és ritkasággá vált, így nem ilyet vezet minden második diszkótulajdonos. Akinek kevés a pénze, de az ízlése kifinomult az autókat illetően, annak viszonylag kevés választása van. A legtöbb olyan gépkocsi, amely alkalmas élvezeti cikknek, nagyon drága. Egy ismerősöm, aki szenvedélyesen szereti a luxuslimuzinokat, de legfeljebb egy kisautót engedhet meg magának, eljátszott a gondolattal, hogy vásárol egy orosz nómenklatúra-autót, de mindet rondának találta. Hosszú keresés után így bukkant rá egy napon egy kiselejtezett Ambassadorra, amelyet az indiai nagykövet hagyott vissza Bonnban. Ismerősöm olyan márkájú autót vezet, amilyet Indira Gandhi állami autónak használt, és amelyik bármely Mercedesnél különlegesebb. Ráadásul egy Renault Twingo áráért. Ez persze egyedi eset. Nem bukkanunk egy Ambassadorra bármely napilap autós hirdetései között. Az ízléses sportautók, amelyek nem lépik túl az elszegényedők pénzügyi kereteit, szintén nagyon ritkák. Szóba jöhetne például egy Alfa Romeo 2000 GTV, amelynek amotorzúgása egy poros római nyár emlékét idézi, vagy egy Porsche 911 Targa (Cabriolet) 1973-ból. . A "használati tárgy" kategóriában természetesen jóval nagyobb a választék azon elszegényedők számára, akik valamilyen kellemetlen okból nem mondhatnak le az autózásróL Egészen addig, amíg az ember a megfelelő megvetéssei közelít az kocsihoz, szinte nem is követhet el stílushibát A legszömyűségesebb autó is vonzónak hathat, ha kellően lebecsülik. Sokat tanulhatunk e tekintetben az olaszoktól: Itáliá107

ban tervezik a világ legszebb autóit, ám aki valamit is ad magára, az inkább egy ütött-kopott kisautót használ. A különdíj "a legőszintébb és legmeggyőzőbb autómegvetésért" Chariotie nevű barátnőmet illeti. Egyike a legstílusosabb hölgyeknek, akikkel valaha találkoztam, mégis (vagy éppen emiatt) soha nem vezet drága kocsit, és hagyja azt lezülleni. Amikor egy ízben az autójában utaztam, majdnem a térdemig ért a szemét. A körülöttem lévő hulladék alapján gond nélkül meg lehetett állapítani korábbi utasainak mindennapi szokásait. Három évvel később ismét a mitfárerülésen ültem, és emlékeztem, hogy annak idején elveszítettem ott egy öngyújtót. Minden gond nélkül megtaláltam az 1997es réteg közepén. A mi szélességi körünkön hosszú ideig csupán két olyan autó létezett, amellyel jelezni lehetett a körülöttünk lévő világnak, hogy teljesen mindegy számunkra, milyen autót vezetünk, csak azért van rá szükségünk, mert ingázni kényszerülünk Tübingen és a szülői ház között: a Renault 4 (a bakancs) és a Citroen 2 CV (a kacsa). Mindkettő tökéletes antiautó volt. Amikor a Renault R4 megjelent a piacon, a szakújságírók "az esernyő legmagasabb evolúciós szintjének" gúnyolták A valóságban az R4 bebizonyította, hogy igen ízléses autót lehet építeni mindenféle fölösleges cicoma nélkül, visszatérve a puszta funkcionalitáshoz. Ráadásul olyat, amely a kacsával ellentétben nem jelentett automatikusan állásfoglalást az atomerőművek ellen és az indiai fiistölőrudacskák mellett. Az R 4 nem tett semmiféle politikai állásfoglalást, és elsősorban az egyszerűségében verhetetlen közlekedési eszköz volt, egy benzinmotoros understatement. A Citroen kacsája vagy az R4-es bakancs immár a múlté. Bár ilyen olcsó kocsikat soha többé nem gyártottak, ma az európai autógyárak nagy versenyben vannak, hogy kinek sikerül elsőként olyan autót fejlesztenie, amely kevesebb mint ötezer euróha kerül. Ezzel akarják a kínai piacot meghódítani 108

- és a hazai piacot is, mert itt is az olcsó, alacsony fogyasztású autóké a jövő -, állítják az autóipari menedzserek. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az autózás belátható időn belül egyre drágább lesz ahelyett, hogy olcsóbbá válna. Hamarosan olyan költséges lesz, hogy mindenki hálás lesz a sorsnak, aki megtanulta nélkülözni a vezetést. A jóléti társadalom végéhez közeledve, amelynek létrejöttében kulcsszerepet játszott az autó, szerencsére a gépkocsi ismét az lesz, ami az autózás hajnalán volt, egy bolondos luxus.

109

"It's a littie bit démodé, eh!" Karl Lagerje/d (az utazásról)

Az utazás butít Érvek a nyaralás ellen Tudományos vizsgálatok már jó ideje bizonyították, hogy majdnem mindenki butábban tér haza egy utazásról, mint ahogy elindult. Aki három hétig nyaral anélkül, hogy közben a szellemi frissességére is gondot fordítana, annak az IQ-ja csaknem három százalékkallesz alacsonyabb, mint az elutazása előtt volt. Milyen drámai lehet a helyzet a high society tagjai körében, akiknél évente tíz ilyen elbutító utazással számolhatunk! Ez azt jelenti, hogy mire az ember maga mögött tudja a szezonokat-például tavasszal Capri, nyáron Porto Cervo, ősszel Marbella, télen Engadin -, IQ-jának majdnem harminc százaléka értékét veszti. Az a szemérmetlen vonzerő, amivel a távoli utazások, a tengerparti édes élet, a tengeri hajózás, a luxusszállodák, az úszómedencék körül elfogyasztott egzotikus italok és hasonló klisék hatnak ránk, valójában abból a "tudatmódosító ipar" által terjesztett téveszméből ered, mely szerint az utazás már önmagában is kívánatos vagy előkelő. Amióta csak létezik a "turizmus" szó - először 181 O-ben bukkan fel egy szótárban -, csúfolódás tárgya. Alig harminc évvel később így panaszkodott Theodor Fontane: "Korunk sajátosságai közé tartozik a tömegturizmus. Régen csak a kitüntetett egyének utaztak, ma mindenki utazik." Persze a lll

"régi szép idők" utazása is teljességgel humbug. A hektikus ide-oda utazgatás régebben a futárokat, a bűnözőket, a zarándokokat és a kereskedőket jellemezte. Sohasem számított - szórakozásnak, ezzel szemben veszélyes volt. Mielőtt az emberek hosszú útra indultak, misét mondattak, és aki elbúcsúzott, számolt azzal, hogy nem tér haza. A nyomós ok nélküli, tehát csak az utazás kedvéért vállalt utazás egészen a 19. század közepéig abszurditásnak számított. Ez az abszurd l'art pour l'art utazgatás a tehetős angol családok kevésbé elfoglalt harmadik vagy ötödik fiainak szórakozása volt. A polgárság, látva a felső osztályok kalandvágyó utazóit, amint a fennsíkokon botladoztak térdnadrágjukban, vagy nyitott könyvvel a kezükben különféle romok körül járkáltak, utánozni kezdte őket. Amit ma turizmusnak nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint az angol sznobok egykor nagyviláginak tartott, valójában inkább groteszk világjárásának továbbfejlesztett változata. Végképp helytelen tehát az akkori "gentleman-élményt" szolgaian utánozni. Kenyában például a bozótos közepén, egy vízilovak által benépesített tó partján, festői környezetben áll a Finch Hurton Lodge, egy vadásztábor rekonstrukciója, ahogy azt állítólag az angol szupersznob, Denys Finch Hurton berendezte. Perzsaszőnyegek, bordeaux-i borral teli kristálykancsók, mahagóni asztalok - mindez a sátorban. Sydney Pollack Távol Afrikától című filmjében Robert Redford alakításában Finch Hurton szellemes charmeur volt. A valóságban nőiesen excentrikus volt szegény, akiKenyában minden bizonnyal úgy "adta elő magát", mint ahogy az ember Rudolph Moshammert, az extravagáns német divatdiktátort képzeli el egy afrikai nyaraláson. Az angol gyarmatosítás korának végén az excentrikus gentleman típusának százai kerültek távoli országokba, ami a brit birodalom hanyatlásának biztos jele volt. 112

Időközben

az elkényeztetett és unatkozó angol sznobok időtöltéséből tömegturizmus lett, évente tízmilliárd turistával világszerte. Szabványnyaralásukat zsúfolt üdülőhelyeken töltik, "kértyeztetik a lelküket", amely eközben inkább megbetegszik; vagy pihenés nélkül városról városra utazva egyik látnivalótól a másikhoz nyargalnak, minden tornyot megmásznak, minden neves épületet megnéznek, mígnem a fáradtságtól összeesnek Azon dolgok közül, amelyekre egy közép-európai jóléti társadalom polgárai sok pénzt költenek, a legtöbb kellemetlenséggel az utazás jár. Teljesen irracionális az is, hogy az ember egész évben azért spórol, hogy aztán a szabadsága idején meggondolatlanul szórja a pénzt (végül is szabadságon van!), közben azon mérgelődve, hogy hőn áhított kikapcsolódása nincs arányban pénztárcája apadásával. A szerencsejáték-szindróma, amely a német turistákat Ausztriában, Olaszországban, Görögországban vagy Spanyolországban rendszeresen hatalmába kerítette, bár az euró bevezetése óta - hál' istennek - egy kissé alábbhagyott, még mindig az egyik legnagyobb attrakciónak számít egy-egy utazás alkalmával. Ez ugyanúgy turistacsapda, mint a túlcukrozott, rumtartalmú koktélok és a lőre amelyekhez otthon hozzá sem nyúlnának - közömbös kortyolgatása. Ennek fejében élvezhetik azt a "luxust", hogy hotelben lakhatnak. A szállodák luxusoázisként való feldicsőítése szintén a szórakoztatóipar találmánya. A városi hotelek a szállodaipar hosszú történetén át kényszerszállások voltak az olyan emberek számára, akik senkit sem ismertek az adott környéken. És ugyanazok ma is. A luxushotelek csak egy rövid ideig voltak nagyvilágiak (ha egyáltalán), 1910 körüli létrehozásuktól a háború kitöréséig, tehát négy egész éven át. Annak idején- ugyanúgy, mint a luxustengerjárók- szenzációs új 'donságnak számítottak, s a legfelsőbb rétegek is lelkesen próbálták ki azokat. Az első világháború után, a húszas évek 113

közepe és az 1929-es világválság között még egyszer felvirágzott a szállodakultúra, utána azonban véglegesen lejárt a nagy luxusszállodák ideje. A nemzetközi porondon műk:ödő szállodaláncokban teljesen uniformizálták a komfortot Egy drága szállodai szoba Wolfsburgban pontosan úgy néz ki, mint Kuala Lumpurban vagy Vancouverben, de éppolyan kicsi - bár a katalógus szerint superior deluxe kategória -, mint a gummersbachi leülvárosi szálló szobái. Az ablakok nem nyithatók, de működik egy hangos klímaberendezés. Egy kis tv-készülék áll a minibár tetején, amelyet alma- és narancslével, Becks sörrel, ásványvízzel és sós ropival töltöttek fel. És ha az ember nem éppen valamelyik arab országban tartózkodik, akkor egy kis tábla hívja fel a figyelmet a házi pomócsatomára. A városi szállodáknál csak az üdülőklubok szömyűbbek Így nézhet ki a pokol: egy mű piazza "olasz stílusban" ("Ó, egy pillanat, most nem Sarm-es-Sejkben vagyunk?"), amelyen körös-körül egészen véletlenül néhány folyamatosan nyitva tartó üzlet és hét leülönböző "all-inclusive" étterem található. A gyerekeket a nyaralás ideje alatt a Kids Klubok és a kirándulások segítségével szisztematikusan távol tartják a szüleiktől. Az egész létesítményt úgy alakítják ki, hogy a vendégek a szervezett kirándulások kivételével lehetőleg ne is vágyjanak a kerítésen kívülre. Eközben a hotelmenedzserek azzal büszkélkednek, hogy sikerült a valóságnak egy idealizált változatát megvalósítaniuk A legbiztosabb zavartalanságot, a leülvilág kizárását a legjobban egy tengeri hajóút alkalmával élvezhetjük. Ezek a hajóutak a klubnyaralás letisztult formái. Egy alkalommal én is - no, nem szórakozásból, hanem pusztán újságírói munkám miatt- részt vettem egy hajóúton, mégpedig a tengetjáró hajók egyik legnagyobbikán, a Cora! Princess-en, amely még nem ütközött jéghegynek A vízkiszorítása százhúszezer bruttóregisztertonna. A bruttóregisztertonna fontos mécték114

egység egy hajónál, ez határozza meg a fedélzetre felkerülő édesség mennyiségét. Azon emberek számára, akik szeretik a hajós életet, ezek a hajóutak ideálisak, hiszen reggeltől estig hagyományos fedélzeti tevékenység részesei lehetnek. Mégpedig: reggeli, ebéd, délutáni kávé és sütemény, vacsora, éjféli vacsora. Azt a mintegy húsz percet, ami két étkezés között marad, minden nehézség nélkül ki lehet használni arra, hogy egy kicsit nassoljanak, hiszen nonstop rendelkezésre áll a Bordbistro, ahol a viiág kalóriakészletének kétharmada megtalálható. A legszörnyűbb az, hogy az ember egyik étkezést sem hagyja ki, hiszen végül is "benne van az árban". Amikor hősünk annyit nyom a mérlegen, mint egy kisebb autó, a hajó végre befut egy kikötőbe, ahol nem tartózkodhat három-négy áránál hosszabb ideig, mert a kikötői költségek túl magasak, és minden pluszperc csökkenti a hajótársaság nyereségét. Az utasokat betuszkolják a már ott várakozó buszokba, hogy meglátogathassák a "t~ikus" helyi műhelye­ ket, ahol fafaragásokat lehet kapni. Erdekes módon, ezek a tárgyak Jamaicában pontosan úgy néznek ki, mint Taorminában, és valószínűleg mindegyiket Hongkongban vagy Tajvanban állítják elő. A legtöbb nagy hajón minigolfpályát, úszómedencét és fitnesztermeket is találhatunk - kihasználatlanul. Hiszen a fedélzeti boltok a nap huszonnégy órájában nyitva vannak. Ezekben vámmentesen lehet vásárolni, ami azt jelenti, hogy az ember azokért az árukért, amelyekre nincs szüksége, egy kicsivel többet fizet, mint az otthoni bevásárlóközpontban. Ennek fejében viszont kap egy műanyag tasakot Duty Free felirattal. Ha az utasok nem éppen a Bordshopok egyikében vagy a Bordbistróban állnak, akkor a napozófedélzeten fekve próbálnak olyan arcszínt szerezni, mint amilyen a műsorvezető Michael Friedmanné. Nagy valószínűséggel a hajóutakon azért vesznek részt elsősorban nyugdíjasok, mert csak ők 115

engedhetik meg maguknak, hogy otthon kipihenjék egy efféle út fáradalmait. Annak, aki még ennél is kevesebb súlyt fektet a pihenésre, a repülőutak ajánlhatók. Úgy kezdődik, hogy az embemek haj-

nali négykor fel kell kelnie, hogy időben kiérjen a repülőtér­ re. Hiszen az európai légi közlekedés egyik legfontosabb előírása az, hogy az utasoknak legalább egy órával korábban fel kell sorakozniuk a regisztrációs pultnál, majd még két órát a repülőtéren kell tölteniük, hogy még véletlenül se kelljen kihagyniuk a vásárlási lehetőséget. Ha végre feljut az ember a repülőgép 84 G helyére egyik oldalán Miss Piggie-vel, a másikon Jabba the Huttai, aki nemcsak a karfát, hanem saját ülésünk felét is elfoglalja -, a személyzetnek az a legfőbb gondja, hogy egyik utas se változtassa meg ülése háttámlájának a pozícióját. Ahhoz a szabályhoz, mely szerint a háttámláknak fel- és leszálláskor :fiiggőlegesen kell állniuk, puszta akadékoskodásból ragaszkodnak, hiszen - tekintettel a három millimétemyi játéktérre - biztonságtechnikai szempontból nem jelent különbséget, hogy teljesen :fiiggőleges, avagy enyhén megdöntött tárolával kerülünk -e turbulenciába. A légiutaskísérők azonban nagy valószínűséggel inkább lemondanának keresetük egy részéről, mint arról, hogy az utasokat ezzel nyúzzák. Az intemet segítségével időközben már kényelemesen, otthon ülve is lehet repülőjegyet rendelni. Ennek köszönhetően kialakult a frequent flyer, azaz a törzsutas típusa. Pisába, Prágába vagy Barcelonába napi rendszerességgel, csapatostul érkeznek a garatra felöntött hétvégi utazók Manchesterből vagy London-StanstedrőL A brit "lagerloud" -ok, a hangoskodó sörisszák számára kedvezőbb, ha hétvégére Prágába repülnek, és ott tankolják tele magukat, mint otthon, a helyi pubban. Azután a Vencel téren tántorognak, vagy a 116

Károly híd korlátján kihajolva lógatják a fejüket, mert nem bírják a cseh pilsenit. A déli országokban, a hőségben minden évben fordul elő haláleset az angol turisták körében a túlzott alkoholfogyasztás miatt. És természetesen tömegverekedések Pusztán Spanyolország földközi-tengeri partvidékén mintegy hatszáz alkohol befolyása alatt álló, randalírozó britet tartóztatnak le évente. És amikor 2003-ban a szép Korfu sziget egyik szórakozónegyedében egy angol turistalány és egy angol férfi között, részegek százainak üdvrivalgásától kísérve, orális szexre került sor, az esemény Görögország-szerte nagy felháborodást keltett. Egy időben, a hetvenes-nyolcvanas években, a gyakori repülőutazás társadalmi presztízst jelentett. Szívesen emlékszem családunk időközben elhunyt barátjára, Bobsira, aki néha egy egész rakás repülőjegyet húzott elő a mellényzsebéből. Közben sóhajtozott és nyögött, hogy másnap Mexico Cityn keresztül La Pazba, majd három nappal később Bogotába kell repülnie, és csak két hét múlva érkezik haza, de utána azonnal Párizs az útirány. Ma kinevetik azt az embert, aki ilyesmit művel. A törzsutasokat jó esetben sajnálják, leginkább azonban bosszankodnak miattuk. Ők a legritkább esetben fizetik a repülőjegyet a saját zsebükből, mert a cégük kontójára már annyi kilométert repültek, hogy azt életük végéig fel tudják használni magáncélra; fontoskodó ábrázattal filrakodnak a pulthoz, és a handyjükbe üvöltöznek, körülbelül így: "Szóljál mindenkinek, hogy nem érek oda a megbeszélésre!" Különben antropológiai szempontból kár, hogy az ebben az összefiiggésben említendő Concord-utazó faj már nem létezik. Sok pénzt megért, amikor az ember a londoni Heathrow repülőtér üvegfalán keresztül megfigyelhette, amint Kate Moss és tizenhét sötét öltönyös, sötét tekintetű úr csinos stewardessek kíséretében a három és fél óra alatt New 117

Yorkba érkező géphez igyekeztek, majd fél óra múltán a méregtől paprikavörösen tértek vissza a várócsamokba, mert "műszaki hiba" adódott. Mivel az "all inclusive" utazókat éppúgy ajánlatos elkerülni, mint a törzsutasokat, érthető, hogy a világ három legfontosabb turistapiacán - Észak-Amerika, Németors,zág és Japán - ma már a "nem-repülés" számít státusszimbólumnak. Aki ma valamit is ad magára, az csak végszükségben utazik. Aki "Ell-É-be" vagy "Nyú-Jorkba" tett kiruccanásairól mesél, vagy Bali álomstrandjairól áradozik, nevetségesség tárgya lesz. Hogy az ember a boldogságat nem a TUI-nál tudja megrendelni, az ma már világos. Ezért a kispénzűek hamarosan utánozni fogják a tehetősebbeket, és az utazásra blazírt arccal fognak tekinteni. Ezt "trickle-down-effect" -nek azaz leszivárgási hatásnak hívják. Az utazásnak egyetlen formája, amely még elviselhető, a hosszabb ott-tartózkodás. A nagy filozófus, Nicolás Gómez Dávila mondta: "Csak az intelligens és ötletes emberek tudnak helyben maradni. A mediokritás nyugtalan és utazásra vágyó." Aki több hétre vagy akár több hónapra megy egy idegen országba - tapasztalatgyűjtés, munkavállalás, tanulás vagy csak baráti látogatás céljából -, nem a modem értelemben vett, nyugtalan utazási formát alkalmazza. Az ilyen típusú utazás ténylegesen előkelő volt, ezt tették a császárok és királyok, midőn egyik rezidenciájukból a másikba költöztek És a hercegeket idegen udvarokba küldték, hogy világot lássanak, és ezáltal széles látókörre, nagyvilági tájékozottságra tegyenek szert. E gavallérutazás modem változata az úgynevezett gap year (közbülső év), amit a fiatalok leggyakrabban a középiskola befejezése után választanak, vagy egyetemi hallgatók, munkavállalók esetében a sabbatical (kutatóév, 118

"szombatév"), amikor is fél évre például Ázsiába vagy Afrikába költöznek, s így jóval többet megtudnak az ottani kultúráról, mint bármilyen banális nyaralás során. Az ember csak akkor ismerhet meg igazán egy másik kultúrát, ha bizonyos mértékig a részévé válik, s nem csupán rövid kiruccanást tesz abba. A hosszabb külföldi tartózkodás már csak azért is ajánlható az elszegényedőknek, mert a megélhetési költségek Európában oly magasak, hogy a külföldi tartózkodással adott esetben még pénzt is meg lehet spórolni. Például ha arra az időre kiadjuk a lakásunkat Egyhavi tobzódás Isztambulban vagy Kairóban mindenképpen olcsóbb, mint egyhavi spórolás Münchenben. Bár a klasszikus "bohém" úti célok, mint például Párizs, nagyon drágák lettek, időközben új városok is feltűntek a térképen: például Tallinn, a régi Reval, egy teljesen épen maradt középkori város, amilyennel egész Németországban nem találkozhatunk. Vagy Szófia. Vonattal egész jutányos áron közelíthető meg, ha az ember időben megveszi a jegyét. Intercityvel Belgrádig utazik, majd ott átszáll, s körülbelül huszonnégy órás kalandos vonatút után egy olyan városba érkezik, ahol egy egykori cár kormányoz, s ahol Európa legrégebbi templomait láthatjuk, közöttük mecseteket, valamint keleti piacokat A földalatti ablakait függöny díszíti, és a kávé jobban ízlik, mint a világ bármely más részén. Egészen a hatvanas-hetvenes évekig minden európai városban találkozhattunk idősebb hölgyekkel, akik túl nagy lakásuk egy szobáját albérletbe adták, vagy kisebb panziót tartottak fenn. Az ilyen helyek- ha az ember hihet az irodalmi elbeszéléseknek - gyakran szegényesek, ütött-kopottak voltak, de a lecsúszott egzisztenciáknak és természetesen a művészeknek meg a diákoknak olcsó szállást kínáltak. Ma a legtöbb városban akár néhány hétre is bérelhetők kis lakások, és az ember a töredékét fizeti annak, amit egy olcsó panzióban. Ezenkívül - mivel nincs ott az idősebb hölgy, aki 119

felszolgátja a reggelit - az önellátás előnyét is élvezhetjük, belemerülve az idegen város életébe. Már csak azáltal is, hogy az élelmiszerboltokat és a piacokat nem a turista, hanem az ott lakó szemével láthatjuk. Az ilyen utazások gazdaggá teszik az életet, de természetesen nem évi négy-öt alkalommal. Helyváltoztatáskor sokkal lényegesebb, hogy nyitott szemmel járjunk a világban ahelyett, hogy turisták módjára csak bele-bele kukkantanánk. Ezért az otthon maradást nem lehet kellően felmagasztalni a leülföldre utazással szemben. Ha az ember szünidőben például a saját városában marad, megspórolja magának az idegen városbeli látványosságok megtekintését Egy pisai még soha nem volt fent a ferde toronyban, vagy egy párizsi az Eiffeltoronyban. Turistaként azonban mindezt a strapát vállalja, valószínűleg azért, hogy legyőzze azt a mélyen szunnyadó meggyőződését, miszerint az utazás értelmetlen. Nem szabad, hogy a boldogságunkat az idegenforgalmi ipar által megfogalmazott álmok határozzák meg. Mindenkinek magának kell megterveznie a saját, elérhető boldogságát. Talán nem kell olyan túlzásokba esni, mint ahogy azt Huysmann hőse, Jean Floressas A különc című regényben teszi, de tanulni mindenesetre lehet tőle. Des Esseintes, a visszavonultan élő, liiperérzékeny francia nemesi sarj teljes mértékben elutasítja az utazást, mert párizsi leülvárosi házában mindene megvan, amire csak szüksége lehet. Egy napon, egy Dickens-mű elolvasása után, mégis elkezd az utazásról álmodozni. Angliába kívánkozik, tehát megkéri az inasát, hogy csomagolja be a bőröndjét Elmagyarázza a csodálkozó férfinak, hogy talán egy év, esetleg pár hónap vagy néhány hét múlva fog visszatérni, pontosan még ő maga sem tudja. Des Esseintes felszáll a párizsi vonatra, és amikor megérkezik, elviteti magát a Rue de Rivolira, hogy ott egy londoni 120

útikönyvet vásároljon. Az ömlő eső miatt rossz előérzete lesz az előtte álló utazással kapcsolatban. Mielőtt folytatná az útját, még sietősen bemegy egy bárba, hogy megigyon két pohár portói bort. Azután egy angol érterembe tér be; ahol angolok között ülve eszik, és ale-t (angol sört) iszik. Az evés, a szagok, a zaj, a portói és az ale hatására Des Esseintes annyira elbágyad, hogy lekési a Dieppe-be induló vonatot, ahol hajóra kellene szállnia. V égtelen örömében, hogy megspórolta a hosszú úttal járó fáradalmakat, és mégis rengeteg élményben volt része, felszáll a hazafelé tartó vonatra, amit egy pillanatra sem bán meg. Fantáziájában már rég Londonban járt, érezte az esőt, a ködöt és a városi tolon~ gást. "Bolondság lenne egy ügyetlen helyváltoztatás által elveszíteni e nagyszerű érzéseket." Néhány órával elindulása után tehát bőröndjeivel, táskáival, botjaival ismét a csodálkozó inas előtt áll - egy olyan ember kimerültségével, mint aki végre hazatért egy hosszú, fárasztó útról. Des Esseintes-hez hasonlóan egyre több olasz ember cselekszik így, csak sajnos hamis szégyenérzetteL Olaszországban létezik egy Európában egyedülálló jelenség: a nyaralásmegjátszás. Bekapcsolják az üzenetrögzítőt, átviszik a szomszédhoz a szobanövényeket, a hűtőszekrényt telepakolják élelmiszerekkel, a gyerekeket lenyugtatják videofilmekkel, és így két hétig nem hagyják el a lakást. Állítólag évente hárommillió olasz csupán megjátssza, hogy nyaralni ment, mert szégyellik, hogy nem volt elegendő pénzük a nyaralásra. Átadná nekik valaki az üzenetemet, hogy az avantgárdhoz tartoznak, ha nem mennek nyaralni?

121

"A kedvenc pin-up modellem a devonshire-i herceg: a mandzsettái és a gallérjai úgy el vannak rongyolódva, mintha a ruháit viselés előtt egy évre a kertészének adta volna oda bejáratásra. Ebbőlláthatj átok, mit jelent a stílus." Lady Rendelsham (egy 1973-as Times-interjú)

A császár régi ruhái Az új szegénység bája E fejezet igen rövid lesz, mert a ruházkodásról túl sok szót ejteni majdnem akkora bűn, mint rosszul felöltözni. Abban a pillanatban, amikor az ember túl sok gondolatot fecsérel a saját ruházatára, . már mellélőtt (legalábbis férfiként), hogy fiatalabb olvasóim számára is érthetővé tegyem: ez egyáltalán nem cool dolog. Ennek az a magyarázata, hogy mindenfajta könnyedség elvész, ha nyilvánvalóan látszik, hogy az ember túl sokat rohangált a tükör és a ruhásszekrény között. A ruha nem "teszi" az embert. Az ember hordhatja akár a legpasszentosabbra szabott öltönyt a hozzá illő inggel, selyem nyakkendővel és stílusban harmonizáló drága cipővel ha rosszul érzi magát benne, akkor úgy fog kinézni, mint a dalai láma bermudanadrágban. Mivel az elegancia elsősor­ ban azt jelenti: hogyan hordanak valamit, és nem az hogy mit, ezért nem is léteznek minden emberre nézve kőbe vésett szabályok. Egy barátom számára például az érvényes, hogy ha valóban rosszul érzi magát, csupán egyetlen terápia segít rajta: kiöltözik. Nyáron, amikor árnyékban 32 oc van, amikor mindenki más rövidnadrágban és trikóban futkos, ő- üres bank123

kontóval és kissé másnaposan - könnyű világos öltönyt és nyakkendőt visel, mert szerinte ez az ideális városi öltözék. Egy ilyen napon ez az egyetlen, ami feldobja őt. Minél nagyobb a forróság, minél jobban olvad szét minden, annál jobban összefogja őt egy nyakkendő. Egy másik barátomnak a munkahelyén naponta öltönyt kell viselnie, amelyben kissé mesterkélten hat; csak hétvégén - farmernadrágban - kelt elegáns benyomást. A legfontosabb szabály így hangzik: viseld a saját ruhád, és ne hagyd, hogy a ruhád viseljen téged! Csak az az ember hat elegánsnak, aki egészséges méctékben képes lebecsülni a ruházatát. Ezért a legtöbb esetben jobb, ha alulöltözöttek vagyunk, mint ha túlöltözöttek lennénk. Vannak olyan emberek is, akik a ruhájukkal erőszakolt üzeneteket akarnak közölni. Például: "Nézd csak, milyen fiatal vagyok!" vagy "Nézd csak, én kizárólag a legdrágább holmit viselem!", avagy: "Nézd csak, én jó magasról teszek az öltözködésre!" A ruhának azonban nem volna szabad magára vonnia a figyelmet. A tudatosan hanyag öltözködésnek semmi köze a stílusbiztonsághoz. Minden, ami mesterkélt - erőltetetten hanyag vagy erőltetetten flancos -, gátolja az eleganciát, amelynek természetesnek kell hatnia. N em elegáns az, aki úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy márkás férfiruhaboltból, ugyanis azt a nyűgöt sugározza ki, amelyet egy új ruha megvásárlása jelent. Legalább ennyire stílustalan az áldendi, aki a szakadt eleganciájú megjelenést forszírozza. Az ember érzi rajta, hogy abban reménykedik: mások értékelik az erőfeszí­ téseit. Berlinben ismerek egy múzeumvezetőt, aki minden eszközzel 'megpróbál úgy kinézni, mint egy elszegényedett angol vidéki nemes. A dzsekije ujjain elvből mindig bőrből készült foltozások vannak, pedig nyilvánvaló, hogy a dzseki túlságosan új ahhoz, hogy kopott legyen. Jól illene az illető­ höz egy Land Rover, amelyre ·némi vályogot tapasztva úgy nézhetne ki, mintha éppen a vidéki birtokáról érkezne.

124

Egyébként úgy gondolom, hogy férfiként egy bizonyos kor fűlött össze kell állítani egy alapruhatárat.. hogy csak akkor kelljen ruhát vásárolni, ha már társadalmi feltűnést keltene például egy öltöny további viselése. Rudolf Scharping nem tartotta magát ehhez a szabályhoz. Tetőtől talpig felöltöztette magát Moritz Hunzigemél, az egyik legdrágább férfiruhaszalonban. Ezzel olyan nevetségessé vált, hogy minden bizonnyal ez volt a valódi oka a lemondásának védelmi miniszteri posztjáróL A nőknél természetszerűleg kissé másképp működik mindez. Werner Sombart odáig megy, hogy a nőket állítólagos pazarlási kényszerük miatt felelőssé teszi a kapitalizmus kialakulásáért. Azt állítja, hogy a nők 15-16. századi édességőrülete nélkül soha nem indult volna be ilyen tömegesen a cukor-, kakaó-, kávé- és teakereskedelem. A luxuscikkek iránti igény és azok előállítása a gyarmatokon központi szerepet játszott a kapitalizmus kialakulásában. Amodemkor szelleme Sombart szerint a pazarlás szellemiségéből ered, és ez a szellem a világtörténelem "női" elemének része. Ha megnézem feleségem cipősszekrényét, egészen logikusnak tűnik Sombart érvelése. Persze már a nejemnél is tapasztaltam az elfáradás jeleit. Nemrég ezt a mondatot hallottam tőle: "Van elég cipőm", és ezzel a nézetével, ha a kiskereskedelem statisztikai adatait nézzük, igencsak az országos trendet követi. A legtöbb barátnője is túl van már a ruhavásárlás korszakán, mert a ruhavásárlás mint foglalkoztatásterápia ·túlságosan költségessé vált. Érdekes módon egyikük sem látszik rosszabbul öltözöttnek, mint amikor sok pénzt adtak ki drága dizájnos göncökre. Azon hölgyek, akik nagy örömüket lelik a szép ruhákban, többféle stratégia közül válogathatnak annak érdekében, hogy eurótartalékaik apadása ellenére továbbra is úgy tudjanak öltözni, hogy ne látsszon rajtuk a spórolás. Annak idején 125

Madame Errazuriz óriási hatással volt Christian Diorra, és egy időben úgy élt a köztudatban, mint Párizs divatdiktátora, miközben olyan szegény volt, mint a templom egere. Állítólag Konstantinápolyból származott, mindenesetre menekültként érkezett Párizsba, és egy parányi lakásban lakott a Victor Hugo A venue-n. Elutasította, hogy Diortól rendszeres pénzbeli apanázst kapjon, alkalmanként divatlapoknak írt cikkeket, és évente egyszer kiválaszthatott magának Christian Diomál egy haute couture ruhát, amelyet aztán egy éven át minden olyan társasági eseményen viselt, amelyen kötelezőnek érezte a megjelenést. Madame Errazuriz spórolási tippje így hangzott: akinek nincs elég pénze, annak különös figyelmet kell fordítania a minőségre, mert olyan ruhára van szüksége, amelynek látványát nem unja meg, és amelyik nem kopik el hamar. Elképzelhető, hogy ezt csupán azért állíthatta, mert Dior barátja volt. Nővérem, Maya ezzel szemben sportot űz abból, hogy ruháit a Zarában, a H&M-ben vagy a Top Shopban vásárolja, és közben úgy néz ki, mintha mindene a Guccitol vagy Josephtől lenne. Mint mondja, egyszerű a trükkje: "Legyen minden olcsó, egyetlen darabot kivéve, az pedig megvehető turkálóban vagy végkiárusításon." Feleségern egyik legszebb ruhadarabját, egy japán kabátot, amelyben mindig tökéletesen az alkalomhoz illően fest (akár esküvőre, akár koktélpartira megyünk), harminc euróért vásároita egy müncheni turkálóban. Az ilyen boltok mellett egy másik, új keletű forrásból is öltözködhetnek a stílusos nők. A neve: hand-me-down. Feleségem barátnői körében létrejött egy jól szervezett hálózatféle: hogy az ünnepélyes alkalmakkor ne viseljék mindig ugyanazt a ruhát, cserélgetik azokat egymás között. A legújabb divat az upperwearparty: fiatal hölgyek, akik megunták a zsúfolt ruhatárukat, és egy kis készpénzre van szükségük, meghívják barátnőiket egyfajta privát végkiárusításra. 126

A gazdasági csoda éveiben még a legstílusosabb nőket is megfertőzte a "márkásruha-vírus". A recesszió visszahozta a le style simple-t, az egyszerű stílust. Einézően mosolyognak azon, aki még mindig szükségét érzi annak, hogy sok pénzt adjon ki ruhára ahhoz, hogy jól nézzen ki. Ennél már csak az volna nagyobb ciki, ha könyvem több mint öt oldalon át foglalkozna a ruházkodássaL

127

"Art? Az nem egy férfinév?" Andy Warhol

Kultúrcsömör Védőbeszéd

a média lomtalanítása érdekében

Voltak idők, amikor anélkül jártunk múzeumba, hogy különösebb hűhót csaptak volna körülötte. Egyenesen megdöbbentő volt ezért az a látvány, amely 2004 nyarán a Berliner Nationalgalerie (a Berlini Nemzeti Galéria) előtt fogadott: órákon át, néha éjszakába nyúlóan álltak sorba az emberek, hogy megnézhessék a kiállítást. A New York-i Modem Mű­ vészetek Múzeumának (Museum of Modem Art - MoMA) renoválási munkálatok miatt ki kellett helyeznie gyűjtemé­ nyének egy részét. A Berlini Állami Múzeumok vezetői sikeresen rábeszélték a New York-iakat, hogy a műveket ez idő alatt Berlinnek kölcsönözzék ki. A MoMA vendégszereplését olyan professzionálisan hirdették meg, hogy mire visszaküldték az anyagot, majdnem másfél millió ember látta azt. .A kiállítótennekben még a szőnyeget is ki kellett cserélni, ez azonban - tekintve azt a 6,5 millió eurót, ami a Nemzeti Galéria (és elsősorban az ajándékboltok) kasszájába befolyt - nem volt nagy csapás. A médiában naponta adtak hírt a múzeum előtt kígyózó sorokról, egyre több embert ösztönözve ezzel a sorban állásra. A kiállításszervezők természetesen büszkék voltak arra, hogy bebizonyították: megfelelő csomagolásban a "nehéz" modem művészetet is élvezetessé lehet tenni a szélesebb közönség számára. 129

A művészet áru lett. Éppúgy kereskednek vele, mint a disznósajttal vagy a gyümölcsjoghurttaL Marc Spiegler (az egyik legtekintélyesebb svájci művészeti újságíró) szerint a művészeti piacon napjainkban ugyanolyan törvények érvényesülnek, mint a szórakoztatóiparban: "A művészetek világában egyre nagyobb szerepet kap egy-egy művész személyisége és k:ülseje. Immár az esszékben is átkerült a hangsúly a művészeti kritikáról az úgynevezett homestoryra. Ezekben a művészek által lakott 1oftokról olvashatunk, k:ülönleges műtermeikről, arról, hogy melyik dizájner a kedvencük, és hogy milyen a szerelmi életük Gó esetben botrányos). Ez persze azt is jelenti, hogy az a művész, aki esetleg nem alkalmas a popsztári szerepre, automatikusan háttérbe szoruL" De hogyan maradhatunk ki a felhajtásból? Egyáltalán el tudjuk-e még önállóan dönteni, hogy melyik képet nézzük meg, melyik zeneművet hallgassuk meg, melyik könyvet olvassuk, milyen témákon gondolkozzunk el? Milyen kulturális eseményeket fogadunk be azért, mert valódi igényünk van rá, és mennyi fölösleges dolgot erőltetünk magunkra csak azért, mert úgy gondoljuk, hogy "ott kell lennünk"? Vajon feltétlenül meg kell nézni Michael Moore minden egyes filmjét? Va.jon feltétlenül Nietzschét kell olvasni azért, mert az adott esztendőt Nietzsche-évnek deklarálták? Vagy fordítva téve fel a kérdést: el tudjuk-e még viselni Mozartot a 2006-os Mozartév után? Kultúrafogyasztásunk hasonlít a tévékapcsolgató magatartásunkra, azzal a k:ülönbséggel, hogy televíziózás közben senki sem áll a hátunk mögött, állandóan utasításokat adva, hogy melyik csatomára kapcsoljunk. A képzőművészet behozta a zeneipartól való, régóta tartó lemaradását. Körülbelül nyolcezer-hétszáznegyvenhárom felvétel létezik Vivaldi Négy évszakjából, minden nagyobb városban évente kétszer előadják a Carmina Buranát kétezer közreműködővel és tizenötezer virslit fogyasztó nézőveL Aki nem tud ellenállni a csordaszellemnek, annak mélyen kell a 130

zsebébe nyúlnia. Kemény 70 eurót kellett leszurkolni a Rolling Stones-koncert által nyújtott kétes szórakozásért, amelyen ráadásul végig kellett nézni, amint a VlPszektorban Klaus Wowereit, a melegségét vállaló berlini polgármester összebújt az élettársával, Jörnnel az Angie-re, a talkshow-királynő Sabine Christiansen pedig rajongva nyújtagatta a magasba DunhiU öngyújtóját Akit magával sodor a tömegáramlat, annak el kellett mennie André Ri eu (67 ,65 euró), Rod Stewart (64-72 euró), és a három tenor (50,70142,70 euró) koncertjére is; paradox módon "az öt tenor éjszakája" jutányosabb volt, őket Saarbrückenben már 34,5054,30 euróért meghallgathattuk, a Rondo Venetianót pedig 31,59-41,37 euróért. A kulturális ajánlatok választéka olyan óriási, a piaci részesedésért folytatott harc olyan kemény, hogy a piac valamennyi résztvevőjének - mindegy, hogy koncertügynökség, rádió- vagy televízióállomás, lemezgyártó, írott sajtó, rendezvényszervező, szabadtéri színpad, szórakoztató gasztronómia, kamara-, stúdió-, városi vagy állami színház vagy filmkölcsönző- kénytelen hasonló sikerrecepttel manipulálni, hogy magára vonja a figyelmet. Már a művészek körében is enyhe rosszullétet okoz a kommersz elsekélyesedés. Damien Hirst például, akivel néhány évvel ezelőtt a hypes (médiacirkusz) tetőfokán a sokkoló britpop-művészetről készítettem interjút, időközben ingerülten hátat fordított a művészeti iparágnak. Amikor találkoztunk, éppen London volt a színhelye a Sensation-kiállításnak, amelynek középpontjában Hirst A Thousand Years című installációja állt: egy hatalmas, két részre osztott üvegvitrin. A két részt egy kis ablak kötötte össze, amelyen keresztül legyek röpködtek ide-oda. A vitrin egyik felében egy cukros tál állt, a másikban egy már rothadófélben lévő véres tehénkoponya. A legyek, elragadtatva ettől a választéktól, hektikusan repültek a két attrakció között ide-oda, rágtak itt, nyaltak ott. A művészeti ipar el 131

volt ragadtatva Hirst furcsa, megrázó kísérletétőL A kiállítás látogatói mélyen elgondolkazó tekintettel álltak a vitrin előtt, és hallgatták, amit az audioguide, a hangosvezető a fiilükbe duruzsolt. Az újságokban tudományos cikkekben vitatkoztak arról, hogy ez a műalkotás vajon a modem fogyasztói polgárság viselkedéséről alkotott vélemény, vagy inkább a művé­ szet egyik legősibb témája, a halál eredeti feldolgozása. Damien Hirstöt mindez mélyen elszomorította. Csupán két évvel azelőtt történt, hogy egyik művét nem engedték át az amerikai vámvizsgálaton egy kiállításra. A címe Dead Couple Pueking Twice volt, és egy kifejlett bika teteméből állt, amely hidraulikus motor segítségével egy tehén tetemével közösült. Most minden múzeum Hirst oszlófélben lévő disznófejeire pályázott, a bankok megvásárolták a formaidehidbe mártott, szétfűrészelt állatait, hogy az avantgárd belső­ építészeik által tervezett vezetőségi szinteken kiállítsák azokat. Gyűjtők kapkodtak a közlekedési áldozatokról készült fotóinstallációiért. Hirst, amikor találkoztam vele, nem tudta leplezni a frusztrációját A műtermében fogadott engem. Erős testalkatú, kopaszodó ember állt előttem, aki inkább egy átlagos angol focirajongóra emlékeztetett. Püffedt arcából az alkoholfogyasztás következtében megvörösödött szempár bámult kifelé, irritáló .intenzitássaL Amikor végre helyet foglaltunk, feltehettem az első kérdésemet, valami ilyesfélét: "Művészet az, amit ön csinál, vagy antiművészet?" Amire Hirst felugrott, és az egyetlen helyes választ adta: "Menjünk le a kocsmába, és igyuk le magunkat e kérdés kilátástalansága miatt!" Kora délután volt, vagyis még kora reggel, ha az ember az északlondoni bohémok időszámítása szerint él. Az első kört Hirst fizette, a harmadik után megkérdezett: "Mi volt a legtöbb, amit egyetlen éjszaka megittál?" "A német haditengerészetnél szolgáltam, tehát..." "Aha!"- szakított félbe. "Szereted az anális szexet?" "Nem igazán" - és megpróbáltam a be132

szélgetést rendezett vágányra terelni. Ekkor hirtelen egy kis fadisznót halászott elő a dzsekije zsebéből, és a szomszédos asztalnál cumberlandi kolbászt falatozó férfi orra alá tartotta, mondván: "Ez a disznó mérhetetlenül sokat jelent számomra. Tegnap éjszaka leharaptam a fejét. Akarja ezt a disznót?" "Nem, köszönöm. Nagyon kedves öntől" - mondta az idő­ sebb úr, nem sejtve, hogy egy valódi Hirstöt utasított el. Néhány további sör után Hirst elkezdett panaszkodni a művé­ szeti életre. Bárhogy próbál is kitömi belőle, mindig csak elismerést arat. Nem tudja, mit kellene alkotnia, talán virágképeket? Sóhajtott. Röviddel londoni találkozásunk után éttermet nyitott Notting Hillben; a falait gyógyszeres üvegekkel teli vitrinekkel borította, és az alkotást_"Pharmacy" -nak keresztelte. Amikor Hirst rájött, hogy kocsmája turistaattrakcióvá fajult, bezárta azt, és elárasztotta a művészeti piacot a Sotheby's-nél eredeti Hirstként eladott berendezési tárgyakkal. Jay Joplin, a kiállítója ideg-összeroppanást kapott, mert attól félt, hogy Hirst "orvosi kellékeinek" ára a pincébe zuhan. Ám semmi ilyesmi nem történt, Hirst 16 millió eurót keresett. Ebből a pénzből visszavonult Devonshire-be, ahol virleojátékokat játszik a gyermekeivel, és a művészetről hallani sem akar. A probléma, amellyel Hirst küzdött, olyan idős, mint a kultúraipar. A dadaisták voltak az elsők, akik a kommercializálódásban meglátták azt a szömyű erőt, amely még a legkritikusabb művészetet is tetszetős dekorációvá változtatja. Marcel Duchamp Pissoir-ja, amely a múzeumi élet kigúnyolására született, időközben minden modem kiállítás fénypontja lett. Az utolsó szenvedélyes kísérlet a kulturális ipar befolyásának visszaszorítására az a kiáltvány volt, amelyet 1958-ban a dadaista mozgalom még élő tagjai fogalmaztak meg László Károly vezetésével: "A művészetben teljességgel tájékozatlanok mellett az örökös késők rohangálnak a 133

kiállítótermekből

a koncertekre, akik minden segédeszközt igénybe vesznek a modem művészet megemésztéséhez." Derék állami alkalmazottak filmklubokba erőszakolják magukat, észrevétlen, de jól szituált emberek modemizáló bútorokat állítanak ízléstelen lakásukba ... Csak kevesen ébredtek rá, hogy Hans Arp egy magányos domborműve nem helyettesíti az életstílust, a stílusos életet pedig végképp nem. Kurt Schwitters rövid hangfelvétele nem űzi el a lakás egyhangúságát, egy Max Emst-kép azért mégsem szokványos falidísz, egy Mies van der Rohe-féle bútordarab pedig a gazdag építészeti és belsőépítészeti könyvtár ellenére is elvész a kacatok között egy modemista stílusú házban. Sok művész még mindig nem adta fel a küzdelmet azért, hogy a gazdasági rezsim ne étvágygerjesztőként vesse be a művészetet vacsora előtt egy háromcsillagos étteremben. Mi pedig, alkalmazkodó kultúrafogyasztók, valóban azt hisszük, hogy a művészet által színt vihetünk túlontúl konvencionális életünkbe. Könyvespolcunkra CD-dobozok kerülnek Wagner és Mozart összes műveivel, és ha haladónak akarunk látszani, Stockhausennel és Pendereckivel is. A falra Chagall-, Picasso-, Rothko- vagy Rauschenberg-reprodukciókat akasztunk. A múzeumok könyvesboltjában albumokat, katalógusokat vagy másolatokat vásárolunk attól fiiggően, hogy éppen mi a trendi - és ezzel egy olyanfajta kulturális kulisszát teremtünk, amelyről azt hisszük, hogy gazdagítja az életünket. Mindeközben persze abban sem lehetünk biztosak, hogy minden rossz, amit nagy hűhóval reklámoznak Egy nagy Vermeer-kiállítást lehet, hogy tényleg nem szabad kihagyni, még akkor sem, ha azt a Shell szponzorálja, és naponta kihagyhatatlanként aposztrofálnak Tehát valószínűleg ki kell fejlesztenünk egyfajta egészséges ignoranciát. Ideális esetben azt sem tudja az ember, mit prédikál a média, és megőrzi magának az elfogulatlanság utolsó cseppjeit. Mindenesetre nem árt, ha végigmustráljuk saját művelődési szokásainkat: 134

milyen arányban szalgálják a társadalmi integrációnkat tehát csak azért tesszük, hogy "mi se maradjunk ki"-, illetve milyen arányban van szó tényleges szükségleteink kielégíté~ séről? · A kultúrafogyasztás ürességéről egy-egy operabemutatón nyerhetjük a legtisztább képet. Itt már csupán egy elenyésző kisebbség számára érdekes maga az előadás, a többségnek az a legfontosabb, hogy láttassa magát, hogy jelen legyen egy olyan eseményen, amelyen a részvétel egyet jelent a bizonyossággal: "Én is oda tartozom." Az operaházak is lehető­ leg vitatott hepeningként tálalják az előadásokat, mert a törzsközönség fokozatosan kihal. Ennek az a következménye, hogy az operalátogatók túlnyomó része eseménypublikumból áll, a kevés operarajongó pedig inkább otthon marad, mert nem tudnak mit kezdeni egy maszturháló Figaróval. Bayreuth különösen jó példa: a nyitónap azok számára van fenntartva, akik láthatóan szenvednek attól, hogy hosszú Wagner-operákat végigüljenek a Festspielhaus legendásan kényelmetlen székein, és akikre két hosszú szünet vár, amelyben kárpótolhatják magukat az elszenvedett kényelmetlenségekért. Amikor is átverekszik magukat a bámészkodák és a fényképészek sorfalán, hogy az étterembe jussanak, ahol rendkívül drága, viszont igen átlagos ételeket lehet fogyasztani. Nem akadszinte senki, aki tényleg az evés kedvéért menne az étterembe. Az ott ülők leginkább arra várnak, hogy Sabine Brauer, a Der Spiegei magazin fényképésze észrevegye és levegye őket Thomas Gottschaik showman vagy Angela Merkel kancellár társaságában. Bármennyire szórakoztató is megfigyelni az operalátogatókat, amint azok kiöltözve a premierre igyekeznek, az is bizonyos, hogy ha nem vértezzük fel magunkat tudatosan, szinte akaratunk ellenére ugyanúgy cselekszünk, és a médiát többnyire arra használjuk, hogy társadalmilag megkülönböztessük magunkat, és hozzá tudjunk szólni bizonyos témák135

hoz. Kulturális kiadásaink túlnyomórészt presztízsráfordítások Azután, hogy elkezdtem csökkenteni médiakiadásaimat, ráébredtem, sok mindenről le tudok mondani anélkül, hogy bármi olyasmiben hiányt szenvednék, ami valóban jelent nekem valamit. Például sokáig éltem abban a kényszerképzetben, hogy a megfelelő tájékozottsághoz minél több újságot és folyóiratot kell megrendelnem, lehetőleg több nyelven. Függőségern csúcspontján minden reggel öt újság került a postaládámba. Szomszédaim rosszáll~an csóválták a fejüket, mert a közös papírgyűjtő konténerünk az ürítés után szinte azonnal újra megtelt Naponta körülbelül négyszer kapcsoltam be a híreket, és az intemeten is megpróbáltam minden erőmmel követni a meghatározó témákat Amerikában, Franciaországban és Angliában. Az információfüggőség tipikus tüneteit mutattam. Csupán akkor jöttem rá, amikor pénzszűke miatt arra kényszerültem, hogy média-, event- és kultúraelvonókúrán vegyek részt: mindaz, amit nélkülözhetetlennek éreztem, csak szétszórttá tett, megtelített engem, és eltorlaszolta az önálló gondolatok útját. Immár azt is tudom, hogy nincs szükségem az Atlantic Monthly megrendelésére, sőt a Merkur-t és a Tatfer-t is nélkülözni tudom. Jól megvagyok 2048 kbit-es szélessávú intemetkapcsolat nélkül is, és ha újra mobiltelefonra lesz szükségem, akkor mindenképpen olyat választok, amellyel csak telefonálni lehet. Nem akarom tudni, ki nyerte a Bambi, az Aranykarnera vagy az Aranypulyka televíziós díjakat, nem kell ismernem az év legszörnyűbb szavát, és bármikor tájékozódhatarn az agykutatásról vagy a genetikáról - függetlenül attól, hogy a média valamely vezető személyisége a hónap témájává teszi a témát, vagy sem. Legalább ennyire nélkülözhető az, hogy minden második hónapban Európa egy-egy újabb kulturális fővárosába utazzam, hogy megtekintsem a legújabb kiállítást, csupán mert a televízióban azt hallottam, hogy látni kell. Ehelyett elmehe136

tek egy olyan múzeumba, amelyben olyan festmény látható, amelyet nem propagáltak túl az adott héten. Úgyszintén nem kell minden színházi előadást látnom, amelyet éppen botrányosnak kiáltottak ki, és időközben még a hírzuhatagról is sikerült lemondanom. A legtöbb állítólag fontos hímek ugyanis semmi köze az életemhez. Ha passzív szórakozásra vágyam, bekapcsolom a rádiót. Ha esténként egy órát hallgatom a Deutschlandfunkot, az körülbelül úgy viszonyul a tévékapcsolgatáshoz, mint a friss biopiaci zöldség a szupermarketekben kapható készételekhez. · Bill Mckibben amerikai médiakutató "Az információhiány korszaka" címmel a New York államban fogható tévécsatornákon 24 óra alatt látható összes műsort dokumentálta. Több hónapra volt szüksége ahhoz, hogy végigtanulmányozza a komplett anyagot, majd megállapította, hogy a műsorok fölösleges információk ezreit tartalmazták Az embert reggeltől estig bombázzák látszólagos információkkal és szórakoztatással, és mindeközben kevesebbet tudunk, mint valaha. Neil Postman, a "médiatúladagolás" ellenzőinek nagy öregje azt állítja, hogy amikor annak idején elkezdett dolgozni a New York-i Egyetemen, a technikai feltételek ugyan primitívebbek voltak, ám a diákok képesek voltak arra, hogy olvassanak, írjanak és a gondolataikat szavakba öntsék. Manapság léteznek íróprogramok, internetes hozzáférés könyvtárak ezreinek anyagához, mindenkinek állandó vezeték nélküli intemetkapcsolata van, de egy összefüggő fogalmazás megírására a diákok elenyésző hányada képes, és önálló gondolataik már régóta nincsenek, mert egyszerűen csak utánamondanak mindent. A következő generációk sorsa komolyan aggasztja az agykutatókat, mert az iskolai kudarc egyre gyakrabban függ össze a médiatelítettséggeL Tízéves korában már minden második fiú szabájában a szórakoztatóelektronikai termékek 137

teljes palettája áll rendelkezésre: tévé, komputer, playstation, DVD-lejátszó. És naponta körülbelül két órát töltenek videojátékkaL A tananyag elsajátításának képessége ezeknél a gyerekeknél a minimumra redukálódott, mert az agynak azok a régiói, amelyekre az iskolai tanulmányokhoz szükség lenne, túl vannak terhelve. Egyetlen más szerkezet sem segíti elő annyira az elhülyülést és a csordaszellem kialakulását, mint a televízió. Egyetlen más médium nem felelős ennyi brutalitásért, banalitásért, ostobaságért és időpocsékolásért. Nem olyan régen még legalább latintudásra volt szükség ahhoz, hogy a szellemi elithez tartozzunk. Manapság elegendő, ha az ember lemond a tévézésrőL Még az. állítólag színvonalas ismeretterjesztő mű­ sorok is csak szimulálják a tudás átadását ahelyett, hogy valódi értéket közve_títenének. Kinek van szüksége katasztrófaövezeti tudósításokra infotainment formájában, ahol a képeket hegedűszóval kísérik? Kinek van szüksége bagdadi "élő" kommentárokra, amelyekhez a helyszínen elszigetelt sajtóközpontokban ülő újságírók Mainzból vagy Atlantából kapják az információkat, s ilyenformán vázolják az aktuális helyzetet a Milwaukeeban vagy Stuttgart-Degerlochban ülő nézőknek: Műsorvezető:

"Jó reggelt Bagdadban. Meg tudja nekünk mondani, hogy milyen az aktuális helyzet?" Riporter: "Nem, Thomas. A helyzet teljességgel áttekinthetetlen. Itt ülünk a sajtóközpontban, a technikusok pedig mindent megtesznek, hogy fenntartsák a műholdas összeköttetést." "Azt jelentették a hírügynökségek, hogy lemondott aminiszterelnök. Mit tud erről mondani?" "Igen, ezt a jelentést én is olvastam itt a helyszínen. A legtöbb szakértő már jó előre valószínűsítette ezt a lépést. De mi semmi újat nem tudtunk meg ezzel kapcsolatban. A sajtóközpontot általában nem hagyjuk el. Hallgassunk bele, mit 138

mond Scott Thomas kollégám a Newsweek-től, aki néhány napja interjút készített a belügyminiszterrel." Az effajta élő kapcsolást általában stúdióbeszélgetés követi két újságíró részvételével, akikközüla szakállas KözelKelet-szakértő. Magára vethet az, aki nem kapcsolja ki a készülékét akkor, amikor két újságíró egymást kérdezi. Engedjenek meg nekem ezen a helyen egy indiszkrét megállapítást. Diana még igen fiatal volt, amikor Károly feleségül vette, de a trónörökös már akkor sejthette, hogy nem stimmel vele valami, amikor a hercegnő ragaszkodott hozzá, hogy tévé legyen a hálószobájukban. A televízió szót mindig is olyan megvetéssei ejtette ki a herceg, mintha káromkodna.

Az ember tartósan javíthatja az életminőségét, ha tudatosan elkezd védekezni a média 1ltal teljesztett szemét ellen. Aki minden új divatot vagy trendet követ, az drága, fárasztó és uniformizált életet él. Aki elég bátor ahhoz, hogy más legyen, mint a többiek, pénzt spórol vele, és egy leheletnyi szellemi autarkiát teremt - amely uniformizált korunkban egyre inkább luxussá válik. • A "kulturális" fertőből való menekülés egyik legszebb útját az kínálja, ha az ember önálló véleményt alakít ki. A pénzszűke, bármennyire kellemetlen is, akár lehetőséget is nyújthat arra, hogy a kulturális életben is prioritásokkal éljünk, és megszabaduljunk minden lomtól, amivel túlterheljük az életünket. Ami megmarad, az csupa olyan tevékenység, amelyet valóban szenvedéllyel folytatunk. Azok az emberek, akik egy bizonyos területen valódi tudás birtokában vannak- . legyen szó Glenn Gould életéről és munkásságáról, a középkori szakrális művészetről vagy a punkrockról -, általában immunisak a kultúrát a tömegfogyasztás szintjére degradáló csordaszellemmel szemben. És bár kockázatos az effajta szenvedély, mert könnyen megszállottsággá válhat, értékes segítséget nyújt az embemek abban, hogy ne hagyja magát: 139

témáról témára zargatni: ma kergemarhakór, holnap génmanipulált alma. A tájékozott ember tudásban és függetlenségben gazdag. A tájékozott ember a tökéletes ellentéte a tuda'tlanul kapcsolgató zeppernek.

140

"Ismét gyermekké válni, az teljesíthetetlen követelés. De megpróbálhatjuk gyermekeinket megóvni attól, hogy olyanok legyenek, mint mi." Erich Kastner

(;yerekek,gyerekek Boldogságra nevelés - fogyasztási kényszer nélkül A gyermekek megajándékozása? Ez a lehető legkeményebb vizsga. Ha az ember egy átlagos áruházban a jó régi gyermekpostához keres kiegészítőket, úgy néz rá a személyzet, mintha koránt hordana a hóna alatt, és dinamitot viseine a csípője körül. A vulgáris kapitalizmus a gyermekjátékrészlegen mutatja a legrútabb fintorát: minden két-három nagykonszern kezében van, amelyek felosztották egymás között a világot, mint a szörnyek egy fantáziafilmben. Minden mű­ anyag játék lágyító anyagot tartalmaz, amiből méreg szabadul fel, teljesen mindegy, hogy a kicsik szopogatják, vagy csak a kezükbe veszik. A játékok majdnem száz százalékban Kínából vagy Vietnamból érkeznek, ahol (például Kungcsulingben · vagy Haiphongban) a gyerekek európai mércével rosszul szellőztetett gyárépületekben - amelyek alkalomadtán le is égnek- szinte éhbérért robotolnak Emellett, fújják a riadót a piackutatók, a gyerekek nem akarnak több játékot. Észak-Amerikában és NyugatEurópában a négy-hat évesek fele már a vicleojátékokat részesíti előnyben. A szakma olyan óriásai, mint a Toyst'R' Us vagy a FAO S.chwarz, pánikba esnek, mert az a publikum, amelyre koncentrálniuk kell, egyre fiatalabb. Régebben még 141

a tizenegy évesek is szívesen játszottak playmobillal, ma egy hatéves elsősorban a papa laptopjairánt érdeklődik. A játékgyárak gondterhelt marketingstratégái lassan felfedezik azt a jelenséget, amelyet én otthon már pontosan tanulmányozhattam: a kicsiknek elegük van a játékokbóL A fiamat mindig is jobban érdekelte a számítógép, mint valamilyen qstoba műanyag játék. Ha néhány percre egyedül hagyjuk őt, vagy a vécékefével jelenik meg, mert azt legutóbb az én kezemben látta, vagy rácsap a valahol heverő telefonra, és egy tetszőleges amerikai számot üt be. A 00 l-et hamarabb tudta hívni, mint ahogy az "autó" szót kiejtette. A lányom sem túl komplikált, valójában csak a kedvenc babájával játszik. Ez, ahogy csodálatOsképpen minden kedvenc baba a korosztályában, teljesen zilált, egy szeme van, és a haja is csak foltokban látszik már. Lányom rövid idő után mindent ejt, amit ajándékba kap, és visszatér a régi babájához, amely mihdig kéznél van, bárhová megy is. Az ajándék- és játékőrület nem születik velük, hanem nagy fáradsággal a gyerekeinkbe neveljük. Holott az élvezet művészetének oktatása pontosan abban áll, hogy nem dobunk az ölükbe mindent. És gyakran épp a lapos pénztárcával rendelkező szülők hajlamosak arra, hogy csemetéiket olyan dolgokkal halmozzák el, amelyeket valójában nem is engedhetnének meg máguknruc. Attól félnek, hogy ha valamit megtagadnak, gyermekük nem érzi egyenrangúnak magát az osztálytársaivaL Ezért úgy gondolják, hogy kötelesek megvásárolni minden szemetet, a beszélő babát, az obligát Disney-figurás iskolatáskát, a videojátékokat, a komplett Nike-felszerelést. Mire ezek a gyerekek felnőtt fogyasztókká válnak, nem tudják majd, hogyan lehet bizonyos megszorításokkal élni, hiszen azt sajátították el, hogy minden kell nekik, ami a szomszédjuknak van. A legrosszabb esetben azok a gyerekek, akiket a születésüktől kezdve egészen az érettségiig minden megvásárolható földi jóval elhalmoztak, valami142

kor a nagy élmény hiányát fogják érezni. Úgy, mint Christian Kracht 1979 című regényének hőse, akinek egyszer csak elege lesz az ízléstelen luxusból, egyre tovább menekül, míg végül az utolsó lökést egy kínai átnevelő táborban kapja meg. A legszegényebb gyermek, akivel valaha is találkoztam, a kis Ali Kashoggi, a multimilliomos Adnan Kashoggi legkisebb fia. A Marbella fölötti hegyekben lévő Kashoggipalotában tomaterern nagyságú volt a gyerekszobája. Minden fellelhető játékkal, csak éppen XXL méretben: óriásmackók, óriás játékautók, közöttük vezethető Ferrari és RollsRoyce gyermekkiadásban. És a csupa visító, csilingelő, ugráló és villogó vacak között ült Ali, egy kiállhatatlan vásott kis kölyök, aki számtalan leánytestvérét nyúzta, mert sohasem tudta elfoglalni magát, hol unatkozott, hol nyűgösködött. Délutáni szórakoztatására bohócokat hoztak a házba, de egyetlen egyszer sem láttam, hogy nevetett volna. Később úgy hallottam, hogy New Yorkba küldték.iskolába. Feltehetően a gazdag csemetéknek fenntartott iskolák egyikébe, mint például a Dwight, a Spence vagy a St. Ann's. A Spence arról híres, hogy ott már a tizenegy éves kislányok is Prada kézitáskával szaladgálnak, a Dwight és a St. Ann's pedig a tanulókalkohol-és drogfogyasztásáról "nevezetes". Mit tudnak ezek a gyerekek még élvezni? Gyakran nem marad más számukra, mint hogy hippik legyenek Goában, vagy heroinfüggő csavargók Algériában, hogy gyermekkoruk bő­ ségét így kompenzálj ák. Az élvezet csak akkor növelhető, ha megtanultuk a lemondást. Arnold Gehlen fi lozófus szerint az ember szüntelen nyomás alatt áll, ami közvetlen igényeinek kielégítésén túli birtoklásra ösztönzi. Ezt a "mindig-többet-akarást" nevezte Gehlen h ajtóerő - fölöslegnek. E nélkül - így Gehlen - az emberiség nem érte volna el azt, amit elért, e motivációs többlet nélkül nem alakította volna át teljesen a Föld arculatát. A többre, a jobbra, az újra való törekvés, ugyanúgy, mint az 143

élvezetek iránti vágy - amire valószínűleg Gehlen nélkül is rájöttünk volna- az emberi természet része. Aki ennek ellenáll, boldogtalan lesz, hiszen az ember nem lázadhat a természete ellen. Az élvezet titka abban rejlik, hogy az igényeinket - ahelyett, hogy az aszkétákhoz hasonlóan teljesen elfojtanánk vagy tagadnánk - felismerjük és visszafogjuk A latinban van erre egy kedves szó: "temperantia", a mértékletesség. Azért olyan kedves, mert nem annyira fegyelmező, nevelő csengése van, sokkal inkább úgy hangzik, mint a megfelelő arányok megtalálásának művészete. Hasonlóan egy recepthez, ahol nem arról van szó, hogy kihagyjuk a cukrot vagy a lisztet, hanem hogy megfelelő mennyiséget használunk belőlÜk. A kereszténységben a mértékletesség az egyik legfőbb erény, a buddhizmus is mértékletességet hirdet, sőt dr. Müller-Wohlfahrt, az FC Bayern csapatorvosa is. A nevelés kihívása tehát abban áll: hogyan tudjuk megóvni gyermekeinket egy olyan jövőtől, amelyben a média által manipulált, nagykorúságától megfosztott konzumidiótaként mindent meg akar kapni, amit feldicsőítenek előtte? Hogyan támogathatjuk gyermekünk önbizalmát, hogyan eddzük őt, hogy képes legyen lemondani olyasmiről, amiért mások két marokkal kapkodnak? A legfontosabb válasz erre az, hogy nincs semmiféle titkos recept. Ragaszkodhatunk ahhoz, hogy gyerekünk kizárólag válogatott, többszörösen kezeletlen fából készült, művészien faragott Waldorf-kacsával játsszon, de számolnunk kell azzal, hogy egyszer csak az erőszakot dicsőítő vicleojáték vagy beszélő "Loving Baby" márkájú baba utáni vágyával áll elő. Ha választani lehet egy pedagógiailag értékes ökojáték és egy műanyag borzadály között, ami ráadásul mindenféle hangot ad ki magából, s villog, ha az ember rácsap, akkor a gyermek... igen, pontosan. Hogy miképpen lehet teljes biztonsággal takarékos, jó ízlésű, környezettudatos gyermeket nevelni, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy végzetes hiba lenne vágyainak mindenáron való 144

elnyomása. Ugyanis a legtöbb esetben ilyenkor rninden az ellenkezőjére fordul. Christa Meves több évtizedes pszichoterápiai praxisában tapasztalta, hogy azon nagyon jószándékú szülők gyerekei, akiktől a birtoklás rninden formáját rnegtagadják, gyakran kapzsi felnőtté vagy beteges gyűjtögetövé válnak. Izrael kibucaiban szokás volt, hogy a csecsernőket édesanyjuk szoptatta, de kollektív nevelésben részesültek. S. Nagler izraeli pszichoanalitikus kimutatta, hogy azok a gyermekek, akiket megpróbáltak teljesen leszoktatni a tulajdonlásról, nernritkán súlyos lelki károsodást szenvedtek. Megemlíti például egy szuperintelligens fiú esetét, aki azért nem akart megtanulni számolni, rnert rninden ,1adok-veszek-rnegtartok" tabu volt számára. Tehát azáltal, hogy az ernber blokkalja gyermekei birtoklási vágyát, nem nevel lelkileg egészséges embereket. A birtoklási vágy nem gyengeség, hanern nyilvánvaló emberi igény, amelyet csak akkor lehet rnérsékelni, ha először is elfogadjuk, és nem rninden erőnkből elnyomjuk Egy nevelési szabályt rnindenesetre bátorkorlom felállítani: igyekezni kell gyermekeinket önálló gondolkodásra nevelni, amely egyúttal szabadságra való nevelés is. Az legyen a célkitűzés, hogy a gyerekek képesek legyenek belső meggyőződésből cselekedni a helyeset. Egészen banális dolog: kislányom nem azért rnos fogat, rnert "kell", vagy rnert "így szokás", hanern azért, rnert tudja, hogy különben baktériumok gyűlnek ott össze. Minél kevésbé esik nehezünkre a helyeset cselekedni, annál boldogabbak vagyunk! Ha egy mu.: zsikus virtuóz játékos, az nemcsak azt jelenti, hogy hibátlanul tud blattolni, hanern azt is, hogy könnyedén, izzadságszagú erőlködés nélkül játszik. Többek között ez különbözteti meg őt egy kezdőtől, aki fáradságosan gyötri magát. Aki anélkül cselekszi a helyeset, hogy az különösebb megerőlte­ tésébe kerülne, célhoz ért. És ez nem erőszakkal, hanern belátással érhető el. 145

A belátás közvetítése bizony időigényes lehet. Amikor a kislányom feltétlenül fagyit szeretne, mert a játszópajtása már kapott, akkor nagyjából háromféleképpen reagálhatok A: veszek neki, ezzel gyorsan elintézve a témát. B: nem veszek neki fagyit, "basta!" - ilyenkor számolnom kell azzal, hogy rosszkedvű lesz (tehát üvölt). C: megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az ember egyik olyan képessége, amely megkülönbözteti a birkától, az, hogy nem béget csak azért, mert mások azt teszik. Az esetek nyolcvan százaléka úgy végződik, hogy a lányom továbbra is fagyit akar, tehát vissza kél} térnem az A vagy a B lehetőséghez. Időközben azonban már a C opció is működni kezdett. Sőt néha azzal szórakozunk, hogy egy különösen forró nyári napon nem veszünk fagyit még akkor sem, ha a többiek hatalmas Magnummal a kezükben sétálnak, és összefut a szánkban a nyál. A titkos jelünk így szál: "Meeee!", ami azt jelenti, hogy megpróbáljuk legyőzni magunkban a birkát, amely mindig ugyanazt akarja, amit mások. Természetesen az önálló gondolkodásra való nevelést is mértékkel kell gyakorolni, és nem szabad folyamatosan azt kívánni a gyerektől, hogy más legyen, mint a többiek. A madarakhoz hasonlóan a gyermekek is rajokban szeretnek repülni, hogy egy ragadozó el ne kapja őket. Tehát az egészséges mértékű nonkonformizmus elérésére nincs szabvány, már csak azért sem, mert az már természeti törvénynek tű­ nik, hogy a gyerekek egy bizonyos kortól kezdve éppen az ellenkezőjét teszik annak, amire a szüleik esküsznek. A vegetáriánus bioboltok állandó vevőinek gyermekei megdöbbentő gyakorisággal válnak az iparszerű állattartásból származó húsok lelkes élvezőivé. Azok a szülők, akik már egészen kicsiny kortól rákényszerítik a gyermekeiket a zenetanulásra, szinte teljes biztonsággal gondoskodnak arról, hogy csemetéjük legkésőbb a kamaszkorában mindent elutasítson, aminek csak köze van a zenéhez. 146

Ha ezt a törvényszerűséget végiggondoljuk, az tűnik a legjobb stratégiának, hogy aszülők olyan példával járjanak elöl, amelynek az ellenkezőjét akarják elérni. Így ki lehetne provokáini azt a viselkedést, amelyre eredetileg nevelni akarták a gyermeküket. Ezt azonban végtelenü! megerőltetőnek találom. Az a tény, hogy reggelente nem megyek el otthonról, hogy az irodába siessek, a gyermeknevelés szempontjából több meghatározó előnnyel is jár. Először is, a gyerekeim a munkát nem valami kellemetlen dolognak tartják, mert azt látják, hogy abba könnyedén belefér akár a körömvágás, akár egy kis délutáni szunyókálás is. Bár a játékvásárlásra fordítható büdzsém lényegesen összezsugorodott, amióta nincs rendszeres jövedelmem, egy dologgal pazarlóan bánhatok ez pedig a figyelem. A hivatásukban sikeres szülők számára nem marad más - már csak a rossz lelkiismeretük megnyugtatására is -, mint az, hogy játékokkal halmozzák el a gyerekeiket. A gyermekpszichológiában ismertté vált egy jómódú házaspár története, akik egy egész pszichológuscsapatot hívtak segítségül, mert kilenc és tizenegy éves fiaik, akiknek mindenük megvolt, állandóan civakodtak. A pszichológusok a következőket figyelték meg: a szülők sohasem töltöttek elegendő időt a gyermekeikkel, még ha otthon tartózkodtak is, mert olyankor többnyire vendégeik voltak. A minta, amely a két veszekedő kakas viselkedését jellemezte, minden alka- ' lommal ugyanaz volt. Mindketten a legnagyobb békességben foglalkoztak a saját dolgukkal, pontosan addig, amíg édesanyjuk be nem ment ellenőrizni, hogy minden rendben vane. A két fiú között abban a pillanatban elkezdődött a veszekedés, amit az anya csillapítani igyekezett. Végül megnyugodtak, de körülbelül fél óra múlva ismét elkezdődött a viszálykodás. Amikor már elég nagy volt a hangzavar, akkor már nemcsak az anya, hanem az apa is közbelépett. 6 még 147

hangosabban szidta a fiúkat, és bár megfenyegette őket, a gyermekek arcára az az arckifejezés ült ki, amit a gyermekpszichológiai tankönyvek csak Mona Lisa-mosolynak neveznek. Amikor aszülők végre tudni akarták, hogy mi is a probléma a fiaikkal, a pszichológusok így nyilatkoztak: "Gyermekeik azért veszekednek, hogy önök garantáltan rájuk figyeljenek." A legdrágább dolog, amit az ember a gyerekeinek adhat, az a figyelem, a velük töltött idő. Ezt csak a kevésbé elfoglalt - és ezért talán kevésbé tehetős - szülők tudják megadni nekik. Figyelemnek nyilvánulhat egy kis kalandutazás a legközelebbi postaládához, a közös fózés vagy bármilyen mindennapos "ügyintézés", amelyet az ember a gyermekével együtt végez. Egy ilyen tevékenység, amellyel kapcsolatban sokáig vonakodtam, hogy bevonjam a gyerekeket, a bevásárlás. Mivel az ember az életének nagy részét valamilyen stupid bevásárlással tölti, valahogy ellenemre van idő előtt rászoktatni a gyermekeimet. Ugyanakkor a bevásárlás kitűnő alkalom arra, hogy megmutathassam nekik: a boltban kínálkozó kísértésnek ellen is lehet állni. Örvendetes módon a nyugati félteke minden nagy szupermarketjében az összes olyan termék, ami a gyermekeknél heves dopamin-kiáramlást okoz, az ő szemmagasságukban van. Hogy e terror ellen védekezzünk, a lányom és én a következő játékot találtuk ki: a szupermarketet versenypályának tekintjük, amely telis-tele van csapdával, olyan dolgok felé terelve bennünket, amelyekre nincs szükségünk. A játék lényege az, hogy anélkül menjünk végig a pályán, hogy elcsábulnánk. Az nyer, akinek sikerült csak azt megvásárolnia, amit eredetileg elhatározott, tehát például egy liter tejet, néhány banánt meg két és fél tonna gumicukrot, amihez a lányom ragaszkodik. Ha családunk közösen megy bevásárolni, akkor teamekbe verődünk, és az a csapat győz, amelyik a 148

legtovább győzi üres bevásárlókocsivaL Az ilyen kisded játékok növelik a vásárlási csábításokkal szembeni ellenálló képességet. Már nekünk, a fiatal apák generációjának sem volt könnyű megőrizni a tartásunkat egy olyan világban, amelyben a nap huszonnégy órájában spekulatív módon valamilyen boldogságat ígérő termék vásárlására ösztönöztek. A következő generációnak jóval nagyobb ellenálló képességre lesz szüksége, mint nekünk. Mert egyre kevesebb lesz a pénzünk, a gazdaság pedig egyre keményebb eszközökkel fog küzdeni a pénzünkért. Kaliforniában néhány Safeway-szupermarketben már elkezdődött a jövő: a vásárlóhoz különféle reklámüzeneteket juttatnak el, de nem ám régimódi hangszóróból, mint a primitív kultúrákban, hanem mindenkihez egyenként, "hypersonic soundbeam" segítségéveL Ha az ember például a sajtospulthoz megy, egy kellemes női hang felhívja a figyelmét, hogy a Pecorino Sardo, amelyet oly szívesen fogyasztunk, most akcióban van. Ezt a hangot csak az illető megszólított hallja, mellette a kerekded hölgynek az új Bleu d' Auvergne lightot ajánlják. Ha ez a technológia elterjed a kereskedelemben, márpedig ez fog történni, akkor nemsokára mindenkit körbesugároz a reklám. Igazán érdekessé akkor válik a gazdaság számára a helyzet, ha egy kicsit többet tudnak majd a megszólítottról, és már az üzletbe való belépéskor egy vásárlói protilt készítenek, amelyhez azután hozzáigazítják a reklámüzeneteket Mindez a rádiós azonosító, röviden RFID csipek segítségével lehetséges. Ez a mikro-mikro csip már nem a jövő zenéje, hanem évek óta használatban van például az elektronikus indításgátló kulcsokban vagy a könyvtári könyvekben, csak időközben porszemnyi nagyságúra zsugorodott, és olyan információkat is képes tárolni, amelyekhez régebben személyi aktákra volt szükség. Az új európai útlevélbe is ilyen parányi rádiócsipet szándékoznak tenni, amely információt szalgáltat 149

·l

az útlevél tulajdonosáróL Az RFID-rajongók arról álmodoznak, hogy immár nem kell megőrizniük a vásárlási blokkokat, valamint hogy nem kell sorba állni a pénztárnál, hiszen az áruk ellenértékét egyszerűen leveszik az ember kontójáról, amikor távozik az üzletbőL A holnap fogyasztája eléggé átlátható teremtmény lesz, és a pénzéért egyre rafináltabb eszközökkel küzdenek majd. Gyermekeinknek csak akkor lesz esélyük a gazdagságra függetlenül attól, hogy mennyi a pénzük -, ha olyan, önállóan gondolkodó emberekké neveljük őket, akik megtanulják, hogy az is élvezettel jár, ha nem engednek a csábításnak.

150

"Ebben a kollektivista időben az egyetlen igazi luxus, ami még maradt: olyan individualisztikusan élni, ahogy csak lehet." Orson Welles

Shopping Vásárlás teljeselbutulás nélkül

Pekingben egy állatkísérleteket folytató kutatóintézet udvarán "az ismeretlen laboratóriumi patkány" emlékműve áll. Ez érthető is, tekintettel arra a nagyszámú úttörő felfedezésre, amelyet mi, emberek, ezer és ezer patkánynak, egérnek és majomnak köszönhetünk Például a krónikus vásárlási láz ma már csak a tudatlanok eszköze a hétköznapi depresszió ellen, hiszen a tudomány már régen bebizonyította, hogy a fogyasztás nemcsak hogy nem tesz boldoggá, hanem - éppen ellenkezőleg - még fásultságot is okoz. Ami a tudomány sze. rint a Homo sapienst hajtja, az a várakozás öröme, míg vágyainak beteljesülése unalommal tölti el. Az agykutató Wolfram Schultz egy híres kísérletet végzett majmokon. A kísérleti állatokat ketrecbe zárták A ketrecen kézfejnyi nyílás volt, fölötte egy kis lámpa. Minden alkalommal, amikor a nyíláson át almadarabokat nyújtottak be a majmoknak, egy pillanatra felvillant a fény. A majmok rövid idő múltán felfogták, miről van szó, vagyis amikor a lámpa felgyulladt, megugrott az agyukban a dopamintermelés. Ám Schultz azt is megállapította, hogy ez a boldogsághormon csak addig termelődött, amíg a majmok aj utalomra vártak. Amikor végre megka pták a Jin(jukat,

az

151

nem lett magasabb a dopaminszintjük. A tényleges jutalom tehát sem boldogságot, sem örömet, sem egyéb, az agyban mérhető reak.ciót nem váltott ki. Izgalmat csak a várakozás öröme szerzett- a beteljesülés maga nem járt semmiféle boldogságérzetteL . Schultz professzor még tovább ment. Tudni akarta, hogy a jutalom minőségének emelése mérhető különbséget okoze, és ha igen, akkor milyen mértékben. A fényjelzés után tehát nem almával, hanem roazsolával jutalmazta a majmokat. Juhuuu!!! Ettől kezdve még több dopamint lövellt ki az agy, amikor a lámpa jelzett. A majmok azonban hamarosan rászoktak a jobb ételre - a dopamintermelés alábbhagyott, és a majmok ettől kezdve csak ugyanolyan boldogságat érezhettek, mint amikor az almának örültek. Amikor Schultz egy idő után ismét váltott, és a mazsola helyett visszatért az almára, még süllyedt is a dopaminszint. A lámpa felvillanása már nem izgatta a fásult majmokat. Míg korábban akár a századik alkalommal is örültek a banális almaszeleteknek, most csalódással nyugtázták azokat. Schultz professzor kijózanító felismerése: minél magasabbra srófolja az ember az elvárásait, annál nehezebb boldoggá tenni. És: az élvezet nem növeli aboldogságérzetet, erre tulajdonképpen csak az örömteli várakozás képes. Az ismert filozófusnak, Ernst Blochnak nem volt szüksége majmokra ahhoz, hogy ·ugyanerre a következtetésre jusson. Elve "a beteljesülés melankóliájáról" már jóval az agykutatásban végrehajtott kísérletek előtt kimondta, hogy a várakozás és a remény a megvalósulás küszöbén elhal. Már önmagában ennek tudatosításával is nagyon sok pénz spórolható meg. Persze hogy jó volna egy iPod vagy a legújabb digitális kamera. Ám ha szert teszünk rá, akkor sem érezzük magunkat jobban, mint annak előtte. Tehát azonnal le lehet mondani róla.

152

Aki ezt remekül elsajátította, bár sohasem foglalkozott e témával tudományosan, az a testvérem, Maya. Mondhatni, nagyszerű vele a vásárlás. Például azzal a szilárd elhatározással lép be a cipőboltba, hogy vesz egy pár cipőt. Több párat is felpróbál, netán még a raktárból vagy az adott cég másik üzletéből is áthozat különféle modelleket, de közvetlenül az üzlet nyélbeütése előtt megváltoztatja a véleményét, és így szól: "Még meggondolom, később visszajövök." Amit természetesen nem tesz meg. Ha sétálóutcában vagy bevásárlóközpontban, repülőtéri terminálorr vagy hasonló helyeken sétál vele az ember, sohasem hagyja ki, hogy betérjen a parfumériába, ahol mindenféle illatot kipróbál. Aztán a pénztárhoz tart egy üvegcse kölnivel vagy egy új habfurdővel, majd amint beáll a sorba, untatni kezdi az egész. Visszaállítja a dobozkát a polcra, és elegánsan távozik. A vágyat ébren tartó ,,kirakatvásárlásnak" ez a magas szinten művelt, jól bevált formája azonban csak akkor műkö­ dik, ha tényleges vásárlási szándék húzódik meg mögötte. Csak azért bemenni egy boltba, hogy az eladót bosszantsuk, nem szerez örömöt. Amit a nővérem, Ernst Bloch és Schultz professzor megértettek: az a fogyasztás,_ amelyre a reklám és a válogatott ajánlatok buzdítják az embert, CSllk a legritkább esetben örömteli. Azok a dolgok, amelyekért a legtöbb pénzt kiadjuk, amelyekre a reklám mirit nélkülözhetetlen javakra beszél rá bennünket, közelebbről szemlélve csupán fölöslegés holmik, értéktelen, haszontalan üveggyöngyök. Vizsgáljuk csak meg egy píllanatra az "értéktárgyak" fogalmát egy betörő szempontjából: amiket minden lakásból érdemes eltávolítani, azok elsősorban a műszaki cikkek- televízió; DVD-lejátszó, s~ereo berende:lés, _ko11;1puter. Mind -Olyan tárgy, amely két!lárom év múlva -elavlil,' és nincs már értéke. Rolf Peter Sieferle történész azt állítja, hogy-relatív jólétünk ellenére a "tulajdonnélküliek társadalmává" fejlődtünk. Ma a társada153

lom legkülönbözőbb rétegeiben különféle holmik százait találjuk, de elenyészően kicsi - és egyre kisebb - azoknak a száma, akik valódi értékekkel rendelkeznek. Hatalmas bevételt érhetnek el az alsó középosztály tagjai is. Például egy szakmunkás jóval több, mint egymillió eurót is kereshet életében, de tartós, személyes tuJajdona általában csak töredéke annak, a~it kigazdálkodott, hiszen a pénzt időközben értéktelen tárgyakra, értelmetlen időtöltésre kótyavetyélte el: lábáztatásra a Seychelle-szigeteken, puhafából készült labilis bárpultra, fondükészletre, ostyasütőre, különféle klubtagságikra, fagylalt- és joghurtkészítő gépre, activity-hátizsákra, kombidzsekire, úti hagymavágóra, olyan mérlegre, amely a testzsírt a maradék testtömegtől elkülönítve .méri, nemesfémből készült húsdarálóra, elektromos maszszírozóra, pulóverboholytalanítóra, chipseszacskó-lezáróra, két gyümölcsprésre, csí-gépre, dizájnos serpenyőre és mágneses nyakpámára. A relatív elszegényedés egyik legörömtelibb vonzata az, hogy az ember végre mentesülhet a jóléti szeméttől. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, tisztán kell látni, hogy milyen agymosásnak vannak kitéve a fogyaszták napjainkban. Miért tudják a reklámok újra és újra nélkülözhetetlennek feltüntetni azokat a dolgokat, amelyek valójában csak terhet jelentenek? Miért csábulunk el, hogy karamellízű fracapuccinót fogyasszunk csokoládémorzsákkal megszórva; amikor egy csésze kávé inkább megfelelne az ízlésünknek? A társadalmi hierarchia alján élők miért adják ki a pénzüket váltakozó csengőhan­ gokra a mobiltelefonjukhoz? A hierarchia csúcsán élők pedig miért költenek Mouton Cadet-ra, amelynek címkéje a nagy kastélyokat idézi, holott egy kommersz borokból előállított keverékről van szó? Miért sikerül a Gillette-nek piacra dobnia egy borotvát olyan abszurd névvel, mint "Mach3 Turbo", és minden alkalommal meggyőznie a vásárlókat arról, hogy az új még simábbra borotvál, mint a régi? 154

Frédéric Beigbeder 1999 Ft című könyve (Geomédia Kiadó, 200 l) leülönösen alkalmas arra, hogy megértsük a reklámok mechanizmusát. Beigbeder tíz éven át maga is reklámszövegíró volt. Főhőse, Octave Parango, aki ellenszenvvel viseltetik minden iránt- önmagát is beleértve-, ami megvásárolható, így nyilatkozik: "Amikor végre összespóroltál annyit, hogy megvehesd álmaid autóját, amit az égig magasztaltam a legutóbbi kampányomban, máris leszólom, mert elmúlt a divatja. Három hullámmal előrébb tartok, és mindig gondoskorlom arról, hogy kielégületlenek maradjatok. A Glamour az az ország, ahová sosem nyertek bebocsátást. Újdonságokkal kábítalak, és az újdonságban az a legszebb, hogy sosem marad új. Mindig jön egy újabb újdonság, ami elavulttá teszi az előzőt. Nyálcsorgatás, ez a hivatásom. Az én szakmámban senki se kívánja, hogy boldogok legyetek, mert a boldog ember nem fogyaszt." Philadelphiában már a múlt század húszas éveiben ezt sulykolta egy reklámszakember az üzletemberekbe: "Azt adják el, ami után az emberek sóvárognak, amit remélnek, amire a legmerészebb álmaikban gondolnak ... Az emberek nem azt veszik, amire szükségük van. Ök reményt vásárolnak azt remélik, amit az önök áruja kínál nekik." Ha az ember figyelmesen hallgatja, rájön, a reklámok üzenete valójában ígéret, amely szerint a szóban forgó árunak értelme van. Ám ha valóban lenne értelme, akkor a forgalom gyorsan visszaesne. Ezért a rendszer az ígéretek teljesítésének folyamatos visszatartásával működik, ami tulajdonképpen a szamár és a botra tűzött répa esete. A répa, amely leülönösen hatékony csalinak bizonyul; esetünkben a leülönlegesség ígérete. Vagyis azt a reményt nyújtja, hogy olyan óránk lesz, amelyik nemcsak az idő múlását mutatja, hanem egy magasabb rangú embercsoporthoz való tartozás érzését is közvetíti. Olyan időkben azonban, amikor már az olcsó textíliát előállító cégek is sztártervezőt alkal155

maznak, amikor minden szupermarketlánc mesterszakácsot foglalkoztat biotáplálkozási tanácsadóként, egyre nehezebb lesz ennek elhitetése. Lassan már a legnaivabb fogyasztáknak sem lehet bemesélni, hogy a tömegáruk tulajdonképpen luxustermékek Sokáig jól működött a módszer, és a művileg generált hiánycikk elvén fenn lehetett tartani azt az illúziót, hogy a többezres .szériában előállított termék egyedi. A luxuscikkeket előállító konszernek ügyelnek arra, hogy fenntartsák a termékeikre váló vágyakozást, oly módon, hogy nem terítik be azokkal a piacot. Aki egy Kelly-táskát vagy egy Rolex Daytonát szeretne a Hermesből, annak adott esetben több hónapig kell várnia, pedig technikailag egyáltalán nem volna megoldhatatlan a kereslet azonnali kielégítése. Időközben még a Ruhr-vidéken sem lehet úgy felszállni egy tömegközlekedési járműre, hogy ne ülne velünk szemben legalább három személy, akinél Gucci- vagy Louis Vuitton-táska van. És ma már senki sem szégyelli, hogy drága eredeti helyett olcsó másolatot hord. Sőt az eredeti táska egyenesen cikisnek minősül. A kalózkópiákat ugyanis körüllengi a vagányság, a világlátottság lehelete, hiszen megtévesztésig hasonló másolatokhoz Bietingheim-Bissingen bevásárlóutcájában nem lehet hozzájutni, hanem csak Hongkongban vagy Bangkokban. Amikor maga Glória nővérem is nyíltan bevallja egy Spiegelinterjúbirn, hogy Louis Vuitton-féle táska helyett szívesebben · vásárol tizedáron jó harnisítványt (,,Az eredetiek ma már csak az orosz oligarcháknak valók"), amikor egy olyan hölgy, mint az anyósom, a legnagyobb természetességgellép be egy Hongkongban előállított ,,kvázi" Cartier órával a müncheni Cartierüzletbe, hogy ott beszűkítiesse a szíját, és az eladónő diszkrét utalására, miszerint hamisítványról van szó, csak annyit válaszol könnyedén, hogy "tudom", akkor nyilvánvaló: az ipari luxustermékek ideje lejárt. És mi a helyzet az olyan klasszikus presztízsszimbólumokkal, mint az arany vagy a drágakő? Megkülönböztetésre 156

csak akkor alkalmasak, ha viselőjükről már messziről lerí, hogy ízlése meghatározhatatlan, és csak öt perce tett szert pénzre. Aki könnyed hangvételű tájékoztatásra vágyik a · "nemes" ékszerekről, az legjobban teszi, ha az egyik televíziós home-shopping csatornára kapcsol (Németországban ilyen például a QVC). Ott még mindent kínálnak, amit manapság már a zürichi Bahnhofstrassén vagy a hamburgi Jungferstegen se.m találunk meg: kolbász vastagságú aranyláncok, kelevény nagyságú gyűrűk, karkötők az "il Re" sorozatból ("királyi igényekre"), amelyeket Bob, a kommentátor féltve a karnera elé tart. Eközben biztosítják a nézőt arról, hogy "királyok és hercegek" ezt a bütykös dizájnt kedvelik, ám csak korlátozott számban kapható, ezért legjobb, ha azonnal telefonálunk, hogy egy utolsó példány boldog tulajdonosai lehessünk. Változott a helyzet az elektronikai játékszerekkel kapcsolatban is. Például a rádiótelefon tekintetében fordított megkülönböztetés érvényesül a korábbiakhoz képest, amikor az még státusszimbólum volt. Amikor a legelső hordozható példányok megjelentek a piacon, még nagy feltűnést keltettek. Még ma is enyhe nosztalgiával gondolok Siemens márkájú mobiltelefonomra, amely megközelítette egy női kézitáska nagyságát, és körülbelül öt kilót nyomott. Amikor megszólalt, olyan vadul csörgött, mint egy riasztóberendezés, amire persze minden vonatfülkében rémülten kapták fel a fejüket az utasok. Ma már alig találni a handynél szokványosabb tárgyat, és aki különbözni akar másoktól, az lemond az állandó elérhetőségrőL Azok ·az emberek, akik mindenkor és mindenütt merev tekintettel verik a billentyűket mobilkészülékükön, sokkal inkább Nintendo-fiiggő gyerekekre hasonlítanak, mint gondolkodó felnőttekre, ami igencsak nevetséges. Merkel szövetségi kancellár asszonyt nehéz elképzelni, amint a kormányfői székben ülve, szemében azzal a bizonyos Nintendo-kifejezéssel, folyamatosan sms-eket küldöz. 157

A presztízst és a státust továbbra is meghatározza a fogyasztás - pontosabban immár az arról való lemondás. A bőségnek a történelemben csak a legritkább esetben volt örömszerző funkciója (arra egyébként is alkalmatlan). Tharstein Veblen a már említett A dologtalan osztály elmélete című munkájában azt a tézist állította fel, miszerint a pénzkereset a jellemerősség és az intelligencia jele, míg a szegénység a kudarcé. Ez a nézőpont sajnos egészen a közelmúltig mindenre rányomta a bélyegét. Aki egy új, drága autót tudott vásárolni, az értékes és szorgalmas tagja volt a társadalomnak, míg az, aki csak egy régi járgánnyal furikázott a világban, lusta, tehetségtelen, mindenre alkalmatlan embemek számított. A kapitalizmushívők világnézeteszerint valósággal kötelező a fogyasztás, hiszen az a szargalom látható jele. Tehát az anyagi ·bőség a polgári tisztesség és becsület kérdése volt. Szerencsére mindez mára megváltozott. Aki bőségben dúskál, az gyanús (Orosz? Strici? Tanja Gsell?). Az igazi luxus a fogyasztási kényszernek való ellenállás, mert - mint már bebizonyosodott- a fogyasztás inkább teher, mint megkönnyebbülés. Így, ha ügyesek vagyunk, a jólét hanyatlásának idején paradox módon még javulhat is életünk minősége. Az előző évezred utolsó évtizedeiben mozgalom bontakozott ki a jóléti társadalom ellenében. A tengerentúlon ez olyan könyvekkel kezdődött, mint a Clutter 's Las t Stand · ("Itt az ideje, hogy lomtalanítsd az életed", 1984) és a Voluntary Simplicity ("Önként vállalt egyszerűség", 1989), s legkésőbb 2000-ben Naomi Klein No logo ("Tudatos Vásárlók Egyesülete", 2004) című munkájának megjelenése után a globális konszernek elutasítása az avantgárd jelképévé vált. Sokan a kanadai Vanecuvert tartják a fogyasztásellenes mozgalom központjának Ott él Kalle Lasn, a Culture Jam "Kultúrkvász" szerzője. Ö adja ki negyedévente az Adbusters magazint, amely nemcsak kultúraelméleti szövegei révén vált ismertté, hanem és elsősorban antireklámjai miatt. 158

Ezekben reklámpszichológiai eszközökkel csipkelődik a reklámokkal és a fogyasztási őrülettel, nevetségessé téve azokat. Reklámparódiái közül az egyik legismertebb, amikor Calvin Klein egyik reklámjára utalva - egy férfi teljes büszkeséggel az alsónadrágjába néz, és fólötte ez a felirat áll: rögeszme. Egy másikon a Carnel reklámfigurája, Joe Carnel kórházi betegágyán mint Joe Chemo látható. Hasonló stílusban készültek Kalle Lasn reklámfilmjei, ezek azonban csak filmfesztiválokon láthatók, mert a tévétársaságok természetesen nem akarják elijeszteni hirdetőiket Lasn számára a legnagyobb győzelmet az jelentené, ha ellenreklámjait bemutatnák a televízióban, azaz a "fogyasztási kultúra vezérlőközpontjában". Klippjeiben tv-mentes hetet hirdet, szatirikusan vádolja a szépségipart, mint a bulimia és a kóros soványág okozóját, és provokálja az autóipart E klippek nagy részét jól kereső reklámszakemberek készítik, akik mellékesen, ahogy Lasn fogalmaz: "a lelkiismeretük megnyugtatására" dolgoznak neki. A vásárlási kényszer kordában tartására apró trükköket lehet bevetni. Amerikában néhány kenzurn-disszidens kitalálta a zseniális "Buy Nothing Day"-t (a "Ne vásárolj semmit!" napot), amelyből igazi sportot lehetne űzni. Jelöljük ki .a hét egyik napját, például a pénteket, amikor egy fillért sem adunk ki - sem készpénzben, sem kártyával. Ez egyáltalán nem könnyű: aki bekapcsolódik ebbe a játékba, láthatja, hogy mennyi, majdhogynem tudat alatti vásárlási döntést hozunk naponta. A játékban való részvételt megkönnyíti, ha nincs olyan "készpénzintenzív" hobbink, mint a dohányzás vagy a méctéktelen kávéfogyasztás. Ugyancsak az Egyesült Államokból indult a "hitelkártyakondom" kezdeményezés: Az ember a kreditkártyáját egy borítékba zárta, amelyen efféle kérdések voltak: "Valóban szükséged van rá?", "Azért akarsz vásárolni, hogy megszüntesd a benned lévő űrt? " . Minden egyes vásárlás alkalmával 159

először

ki kellett venni a borítékból a kártyát. E megoldás azonban- talán nem meglepő-nem járt sikerrel. A benne rejlő gondolat azonban találó: a legtöbb dolog, amit vásárolunk, fölösleges, és legfőképpen azok, amelyeket spórolási szándékkal veszünk. Ugyanis, ha valamitől óvakodni kell, az a filléres fukarkodás. Az emberek nagyon kevés dologra pazaroltak még oly sok pénzt, mint "alkalmi" vételekre. Amikor a recesszió elkezdődött, könyvek százai lepték el a piacot, telis-tele jó tanácsokkal. Például: hogyan adhatunk fricskát a gazdasági helyzetünknek azzal, hogy a pezsgőt az Aidiban vásároljuk 13,50 euróért, a mountainbike-ot pedig a talált tárgyak árverésén 40ért. Ám valóban szükségünk van-e arra a vacak pezsgőre, és okvetlenül mountainbike kell-e, ha Hamburgban lakunk, ahol háromszáz kilométeren belül sehol egy emelkedő? Az üzlethálózatok már régen felismerték a leértékelt áruk iránti vonzalmunkat, ezért például a Schleckerben már alig találunk árut, amelyik ne volna "akciós". Ez azt eredményezi, hogy az emberek dupla csomagolásban veszik a Sagrotan felmosókendőt, amely a mosogató alatt hektószámra tárolt Domestosnak köszönhetően teljesen fölöslegesnek bizonyul. Van Svájcban egy barátom, aki úgy kezdte, hogy csak akkor vásárolt meg valamilyen terméket, ha leértékelve kínálták Ez eddig rendben is volt. Végül azonban odáig fajul t a dolog, hogy bármilyen akciós terméket megvásárolt Csak a macskaalomnál parancsolt megálljt magának, amikor rájött, hogy nincs is macskája. A bőségtől való elfordulás nem új keletű. Ezt a reakciót minden jóléti korszak végén megfigyelhetjük Az ókor végső fázisában esztétikai, a középkorban vallási okai voltak. Angliában az ipari forradalom tetőfokán elsősorban a romantikusok és a szalonszocialisták - mint John Ruskin és William Morris - szemiéiték rosszallóan a fogyasztói magatartást. 160

Ezek az áramlatok azonban még sohasem tudtak igazán széles körben elterjedni, mert mindig valamiféle moralizálás kapcsolódott hozzájuk. Amikor John Ruskin a 19. században kortársainak felvetette, hogy pusztán a gazdasági haladás érdekében szem elől tévesztik az élet igazán fontos dolgait ("Nincs más gazdagság, mint az élet - a szeretet, a barátság és a csodálat képességével"), kritikusa a Saturday Review hasábjain a következőket írta: "Ruskin hangja egy nyafogó nevelönöére emlékeztet." Ma más a helyzet. N em erény vagy morál kérdése, hogy elfordulunk-e a túlzott fogyasztástól, és a környezetvédelmi érvek is legfeljebb a szelektív szemétgyűjtés szükségességéről képesek meggyőzni az embereket. Egyszerűen nem "úszhatjuk meg", hogy visszafogjuk magunkat. És mivel felismertük, hogy szent jólétünk csorbát szenvedne, ha úgy folytatnánk, mint eddig, a bőségtől való elfordulásunk mindenképpen megkönnyebbülést hoz. Az ipar úgy próbálja meggátolni ezt a folyamatot, hogy eláraszt bennünket wellness- és fitnesztermékekkeL Ennek az a következménye, hogy a legtöbb szappant és krémet, amit ma a piacon találunk, akár kenyérre kenve is fogyaszthatnánk, mindenféle mellékhatás nélkül. Ám e termékek · boomja is csak részgyőzelmet jelent az ipar számára. Már csak idő kérdése, hogy a fogyasztástól megcsömörlött világunkban elterjedjen, hogy a jólétet nem lehet megvásárolni, csak elérni. Mégpedig úgy, hogy egyszerűen kevesebbet vásárolunk.

161

Ill. rész

"Aranyhegyek és trónusok alatt a szellemnek talán· néhány óriása szunnyad.'' JeanPaul

Szegény gazdagok Amiért a pénz nem boldogít Világosan kell látnunk, hogy a legtöbb dolog, amelyet "luxusként" imádunk, eléggé ízléstelen és terhes. Ki vágyik szarvasgombára, ha friss kenyér, vaj és só kerülhet az asztalra? Ha a heringfilé olyan drága lenne, mint a kaviár, a világ összes Tanja Gsellje kisujját a levegőbe tartva a legnagyobb áhítattal fogyasztaná azt. Amíg az embemek nem kell féltenie az egzisztenciáját, amíg nem kell szűkölködnie, hogy kifizethesse a lakbérét, és amíg a valóban fontos dolgokat megengedheti magának, boldog és stílusos életet élhet. Hacsak nem álmodozik a gazdag. ságról! Ebben az esetben ugyanis a valóság és a vágyott világ közötti k:ülönbség az örök elégedetlenség forrásává válik. Ezért a boldogtalanság egyik legbiztosabb receptje a lottózás. A boldogság nem attól fiigg, hogy milyen tekintélyes a bankszámlánk. Sőt a gazdagság a legtöbbször nem is kedvez a boldogságnak. Sok gazdag ember tisztában is van ezzel, és az "egyszerű élet" után vágyódik. De bármennyire igyekeznek is megszabadulni a bőség terhétől, végül is a "simple life" utáni vágyódásuk kielégítetlen marad. Az elszegényedőnek ezzel szemben nem kell megerőltetnie magát, hogy stílusos, a fólösleges dolgoktól megtisztított életet éljen. O egyszerűen kényszerhelyzetben van. A gazdagok ellenben 165

örökké a pénz rabjai maradnak, függetlenül attól, hogy görcsösen ragaszkodnak hozzá, avagy megpróbálnak szabadulni tqle. Az igazán szegények - akárhogy próbálja ennek az ellenkezőjét igazolni a kapitalizmus- a gazdagok. Ök az irigység tárgyai, mivel oly sokat keresnek, de valójában szánalomra méltók. A legtöbb gazdag ember például örökös félelemben él amiatt, hogy kirabolják. Ismerek egy házaspárt, akik St. Tropez-ban laknak egy csodálatos tengerparti villában. Mesés lehet! .---:- gondolná egy kívülálló. Valójában a két ember úgy él ott, mint egy börtönben. A ház ugyanis tele van értékes műtárgyakkal; a bejáratnál egy Giacometti-szobor áll, az étkezőben egy Renoir, a nappaliban egy Picasso-kép függ a falon - a biztosító pedig csak azzal a feltétellel kötötte meg a biztosítást, ha valaki mindig otthon tartózkodik, és a házat a nap huszonnégy órájában biztonsági őr vigyázza. Így a házaspár amelyik egykor azzal a céllal vásároita ezt az ingatlant, hogy élete alkonyát boldogan töltse ott, sohasem hagyhatja el együtt a házat. Ráadásul el kell viselniük, hogy esténként, amikor aranyketrecükben üldögélnek, félóránként egy szakállas biztonsági őr bámul be a panorámaablakon, hogy meggyőzödjön arról, minden rendben van-e odabent. , Marc Rich volt az egyik legszegényebb gazdag, akivel valaha is találkoztam. Igen, valóban így hívják. Ez az amerikai úriember, aki a vagyonát az olajüzletben szerezte, adócsalás, valamint Irakkal és Ubiával folytatott illegális kereskedelem miatt végül az FBI körözési listájára került. Svájcba menekült, ahol Zug kantonban menedékjogot kapott. Ettől kezdve nem hagyhatta el Svájcot, mert máshol a letartóztatás fenyegette. Rich úr - aki egyébként hozzá volt szokva, hogy privát repülőgépével oda repül, ahová csak akar - hamarosan Svájc-klausZtrofóbiában szenvedett. Ettől csak Bill Clinton szabadította meg, akinek elnöki hivatalában az volt az egyik utolsó intézkedése, hogy kegyelmet adott neki. Az máig sem 166

r

tisztázott, hogy ezért kapott-e némi ellenszolgáltatást egy svájci bankkontó formájában. Ez azonban már egy másik történet. Mindenesetre Marc Rich - az az ernbertípus, arnelyikkel gyakran találkozhatunk olyan helyeken, rnint Zug, Monte Carlo vagy a Bermudák - évekig a ,,luxusbörtönlakók" rnintapéldánya volt. Tulajdonképpen igen sajnálatra rnéltó ernberpéldányok ők, akik megengedhetnék maguknak, hogy a világon bárhol éljenek, mégis be kell érniük egy kis szigettel vagy egy olyan nyomorult fészekkel, rnint Zug. És ezt csupán azért vállalják, nehogy rnillióik töredékét le kelljen adniuk az adóhatóságnak. Ami persze egy cseppet sem érintené az életszínvonalukat, de a félelem, hogy le kell rnondani pénzük egy részéről, arra kényszeríti őket, hogy életüket egy olyan helyen tengessék, amelyet ki nem állhatnak, és ahol végtelenü! magányosak. Apropó, magány: Münchenben találkeztam egy rokonszenves fiatalemberre!, aki úgynevezett szűkös körülrnények között nőtt fel, de már igen fiatalon pénzhez jutott, rnert az egyik futballcsapat profi szerződést kötött vele. Az ifjú semmi okot nem látott arra, hogy új barátokat keressen, rniután magasabb keresetre tett szert. Igen ám, de arnikor a régi barátokkal szórakozni rnent, rninden rnegváltozott. Természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse a számlát, ami hosszú távon kellemetlenné vált a r~gi barátok számára. Azután lassan-lassan olyan ernberek csapódtak a társasághoz, akik egyáltalán nem találták kínosnak, ha rendszeresen vendégü! látják őket. A fiatalernber kapcsolata a régi barátokkal egyre lazább lett, majd lassanként az élősködőktől is megszabadult Ma már szinte kizárólag olyan ernberek társaságában lehet őt látni, akik hasonló anyagi helyzetben vannak. Számára ez az egyetlen lehetőség arra, hogy biztos legyen benne: nem használják ki. A baráti köre teljesen homogén lett - és nagyon unalmas. 167

A gazdagságnak egy leülönösen kellemetlen vonzata a gazdagok arra való törekvése, hogy ne a pénzükért szeressék őket. Holott teljesen lehetetlen valakit a pénzéért szeretni. Sokkal inkább lehet a pénze ellenére szeretni, hiszen a pénz a legtöbb embert túlságosan igényessé, válogatóssá, komplikálttá, nehézkessé teszi. Egész könyvtárak, színdarabok és filmek ezrei köszönhetik létrejöttüket ennek a dilemmának. Gazdag, partiképes emberek semmitől sem félnek annyira, mint attól, hogy olyan partnerbe botlanak, aki a pénzükre vadászik. Minél nagyobb azonban a félelem, annál valószínűbb, hogy pontosan ez következik be. Caroline-t, a monacói hercegnőt például már egész fiatal korától óvták a hozományvadász playboyoktóL Az eredmény: Caroline beleszeretett Philip Junot-ba, aki pontosan azt a típust képviselte, amelytől a szülei féltették Egy újabb deprimáló esettanulmány helyett álljon most itt egy vicc: Két New York-i hölgy hosszú idő múltán találkozik újra. Az egyik egy hatalmas gyémántot visel az ujján. "Ó, milyen csodálatos!"- mondja a másik nő. "Igen- válaszol a gyűrűs-, valóban. Csak az a kár, hogy ránehezik a Platnik-átok." A másik kívánesi volt, hogy mi is az a Piatnik-átok "Hát, Mr. Platnik!"- volt a válasz. A legtöbb gazdag ember sajnos eléggé elviselhetetlen - az én milliomos barátaim természetesen kivételt képeznek. Tulajdonképpen csak akkor elviselhetők, ha örököltek, tehát semmi közük a saját gazdagságukhoz. Nemritkán a lehető leggyorsabban igyekeznek megszabadulni a pénzüktől, vagy úgy tesznek, mintha nem is lennének gazdagok. Ez eléggé fárasztónak tűnik, és rriinden bizonnyal az is. Gstaadban összefutottam egyszer fiatalok egy csoportjával, akik kiemelkedően gazdag emberek gyermekei voltak. Gstaad kis hegyi település a berni hegyvidéken, ahol fősze168

zonban olyan mérhetetlen gazdagság koncentrálódik, hogy napfényes vasárnapokon az alpesi ország teljes GDP-je sétálgat a főutcán. Az őslakosok, a berni hegyi emberek, akik amúgy is kissé harapós népség hírében állnak, bizalmatlansággal és csodálattal vegyes érzésekkel tekintenek falujukat "elfoglaló" milliárdosokra- úgy, ahogy az ember a jól tejelő fejőstehe­ net szemléli. A tinédzserek, akik mindannyian a Dow Jonesindex kosarában szereplő nevet viseltek, láthatóan kínosnak találták a helyzetet, és úgy tettek, mintha csak a szülők kedvéért jöttek volna el. Mindannyian megpróbálták a legjobb benyomást kelteni, külsejükkel és viselkedésükke~ a legke. vésbé sem akartak gazdagnak látszani. Nadrágjuk ugyanolyan slampos volt, mint a Ghetto-Kidseké az MTV-n. Az Eminemet és a The Streetset hallgatták, s azzal kérkedtek, hogy ismerik a "normális életet". Az egyik azt mesélte, hogy kiköltözött a szülei Avenue Fochon lévő lakásából, és most Párizs egyik külvárosában él egy lepusztult lakóközösségben, ahonnan metróval jár az iskolába. A másik azt állította, hogy édesapja rendkívül rövid pórázon tartotta, s édesanyja leánykori nevét vette fel, mert már megelégelte, hogy mindig a vezetéknevére utalnak ("Az a bizonyos Dell?", "Csak nem Dell, mint a Dell-Computers?"). Az egyik ifjú nyilvánvalóan globalizációellenes világutazó. Szabadidejében a G8-as csúcstalálkozók elleni demonstrációkra utazott. Büszkén mesélte, hogy _ott volt "akkor Davosban", amikor robbantottak a világgazdasági fórumon. Hogy az örökség gyakran hendikep is lehet, azt jól példázza egy ismerős fiatalember története. Édesapja milliomos üzletember, aki mindig azt szerette volna, hogy a fia ugyanazon az egyetemen tanuljon üzemgazdaságtant, ahol ő végzett, majd átvegye a vállalat irányítását. Mint hasonló esetekben oly gyakran, az ifjú embemek egészen más elképzelései vannak. Az az álma, hogy művész lesz. Bár édesapja folya-

a

169

matosan azzal fenyegeti, hogy csökkenti, sőt megvonja tőle a havi támogatást, természetesen mégis tovább fizeti. És pontosan ez mondható fiatal barátom katasztrófájának, akit az iránta érzett rokonszenvern miatt nem nevezek meg: jelenleg egy észak-londoni műteremben festegeti a képeit, és nem fog előbbre jutni, hiszen nem hajtja az a kényszer, amely azokat a művészeket, akik a körülötte lévő műtermekben dolgoznak. Akik néha nem tudják, hogy hogyan teremtik elő a következő havi bérleti díjat. Valószínűleg még tehetségesebb is, mint nélkülöző pályatársai, de ilyen körülmények között nagyon nehéz lesz számára a kibontakozás. Pontosan ez az, amire Jean Paul gondolt, amikor az írta: "Aranyhegyek és trónusok alatt a szellernnek talán néhány óriása szunnyad." Azon hosszú évek alatt, amikor nagyon-nagyon gazdag emberek között éltem, módom volt megfigyelni egy érdekes jelenséget: a jó ízlésű gazdagok mindig is arra törekedtek, hogy egyszerűbbé tegyék az életüket, és minél gazdagabbak voltak, annál inkább a "normális élet" luxusát szerették volna élni. Minél nagyobb vidéki kastélyban éltek, annál inkább vágyódtak egy minden komforttal ellátott, de lehetőleg kicsi városi lakás után. Az is az ő luxusukhoz tartozott, hogy nem ültek az előre megterített asztal mellé, ahol a konyhán külön az ő részükre elkészített ételt szalgálták fel. Inkább a piacra vagy egy szupermarketbe mentek, hogy egy megtömött mű­ anyag szatyorral térjenek haza, és saját maguk főzzenek, majd maguk is mosogassanak el. Ugyanez a szellemiség fedezhető fel a képes magazinok olvasói által olyannyira irigyelt életforma, a jachtorr töltött nyaralás hátterében. A jacht-élet nem más, mint a gazdagok kempingezése: a lehető legszűkebb helyre bezsúfolódva, egy parányi kabinban másod- vagy harmadmagukkal aludni, közös fürdőszoba-használattal. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen fürdőszobában meg sem lehet fordulni, és egyszerűen lehetetlen kádfürdőt venni. Itt csak cicamosdás lehetséges, 170

mert takarékoskodni kell a tartályban lévő vízkészletteL És egész nap egy szál pólóban lehet szaladgálni, egyszóval megadatik az "egyszerű élet" illúziója. A magazinok olvasói csak azt a képet látják, amelyen az uraságok a fedélzeten nyújtózkodva sütkéreznek a napon, és Isten tudja, hogy ebből milyen mondén életformára következtetnek. Pedig ezek a megbámult emberek csak a magazinolvasók életét próbálják görcsösen utánozni, és mivel a napon igen megerőltető az olvasás, ők is ugyanazt a képes pletykalapot nézegetik, mint a bámulóik. A gazdagok "egyszerű életet" utánzó magatartását meg lehet mosolyogni, vagy éppen dekadensnek lehet nevezni. Ugyanakkor vajon nem vethető-e össze Mr. Városlakó vonzalmával, aki erdei séták, kempingezés vagy grillezés közben természetközelbe kíván kerülni? Hiszen a kempingező sem kíván teljesen lemondani a civilizáció kínálta kellemes előnyökről, ugyanúgy, ahogy a szabad ég alatt szenvedélyesen grillező sem az iparilag előállított steak-szószról. Az erdőt-hegyet járó turista szintén nem kívánja közvetlenül megtapasztalni a természetet: első osztályú bakancsra, termoaktív dzsekire van szüksége, és miután átélte a természet közelségét, hazatér meghitt otthonába. Ha őszintén bevalljuk, az "egyszerű élet" élvezete minden embernél inkább szimbolikus gesztusokra korlátozódik. Jól fizetett menedzserek, fölös testi energiával rendelkező médiamilliomosok, akiknek időközben már elegük lett az úgynevezett luxusoázisokból a Vörös-tengernél vagy Mauritiuson, kitaláltak valamit, ami megfelel az ízlésüknek: elszegődnek pásztornak egy parasztgazdaságba. Egyre több svájci utazási iroda ajánlatában szerepel az ilyen aktív nyaralási lehetőség, amely iránt a kereslet is egyre nagyobb. Bár már jóval azelőtt, hogy a falusi turizmus e formája divatba jött, bizonyos kivételezett körökben bevált módszer volt a paraszti életforma a civilizáció nyűgeinek ellensúlyozására. Jó pél171

da erre Tolsztoj Anna Karenina című művének egy kedves része: a nagybirtokosLevinegy szép napon szemlére indul a földjeire, ahol éppen betakarítás folyik, és elhatározza, hogy ő is kézbe veszi a kaszát. Annyira megnyeri a tetszését ez a munka, hogy több napon keresztül a parasztjai között szeretne kaszálni. Erről esik szó a következő párbeszédben közte és testvére, Szergej Ivanovics között: "- Nagyon szeretem ezt a munkát - mondta Szergej Ivanovi cs. - Én is. Roppantul. Magam is kaszáltam néha a parasztokkal; holnap egész nap kaszálni akarok. Szergej Ivanovics felütötte a fejét, s kíváncsian nézett az öccsére. -Hogy érted ezt? A parasztokkal együtt, egész nap? - Igen, nagyon kellemes dolog - mondta Levin. - Testgyakorlatnak kitűnő, de aligha fogod bírni- mondta Szergej Ivanovics minden gúny nélkül. -Próbáltam már. Kezdetben nehéz; aztán belejön az ember. Úgy hiszem, nem maradok le ... -Ugyan! De mondd, a parasztok mit szólnak hozzá? Biztosan nevetnek, hogy az úr különcködik. - Nem, nem hiszem; de különben is olyan vidám s amellett olyan nehéz munka ez, hogy az ember nem is ér rá gondolkozni. - De hogy fogsz velük ebédelni? Idétlen dolog volna Latite-et és sült pulykát küldeni utánad. -Nem, a pihenőjük alatt hazafutok majd." (Németh László fordítása) Egyébként Levin végül nem ment haza, hogy otthon fogyassza el a pulykasültjét, hanem "a kenyérleves annyira ízlett Levinnek, hogy végleg lemondott arról, hogy hazalovagoljon". 172

Marie Antoinetie pedig odáig ment, hogy egy egész kis falut építtetett a versailles-i parkban. Ide vonult vissza parasztlánynak öltözve, szalmakalapban, és itta a frissen fejt tejet, kenyeret sütött,' vajat és sajtot készített. Még .a Bastille ostromának napján is sevres-i porcelánból készült tejeskancsókkal és a saját kebleit formába öntő tejescsészékkel - amelyeknek a "sein de la reine" (a királynő keblei) nevet adta- futkosott nagy örömmel fel és alá. Az ilyen extravaganciák is arról tanúskodnak, hogy az "egyszerű élet" utáni vágy teljesen érthető, de a legtöbbször valami kétségbeesett kívánságból ered, a gazdagságból való - legalábbis átmeneti - menekülésből. Ezzel szemben a fordított megtapasztalás - azaz a relatív szegénységből a bőség világába tett kirándulás- igen izgalmas lehet. Feltéve persze, hogy az ember kezelni tudja a kontraszt élményét, és nem álmodja tovább a lottójátékos álmát, aki valami elérhetetlen után vágyódik. Aki, ha mégis ölébe hullik a szerencse, csak boldogtalanná válik. Az egyik legszélsőségesebb kontrasztélményt a brunei szultánnál tett látogatásom alkalmával éltem át. Azoknak a gazdagoknak, akik megfelelő ízléssel rendelkeznek, igényük támad arra, hogy "normális" emberekkel vegyék körül magukat. A Queen állítólag egyszer azt mondta, hogy legszű­ kebb baráti köréhez kizárólag a "nouveaux pauvres"-okat, vagyis az "újszegényeket"- számítja. A legtöbb igazán gazdag embemek csak elvétve nyílik alkalma arra, hogy kilépjen abból az üvegkalitkából, amelyben él. A legtöbben azt a ritka alkalmat használják ki új barátságok (és ezáltal a valódi élettel való kapcsolat) létesítésére, amelyet az iskoláskor vagy a katonaságnál töltött időszak kínál. A brunei szultán diákkorában az angliai Sandhurstben, a katonai főiskolán kötött barátságot egy angol farmer fiával. Amikor a fiatalember néhány évvel ezelőtt megnősült, a 173

szultán megragad!a az alkalmat, hogy egyszer maga mögött hagyhassa a világtól elzárt keleti udvar protokollját, és Angliába utazott az esküvőre. Ott, az angol mezők közepén ismertük meg feleségemmel a világ talán leggazdagabb emberét, aki - ahogy az ilyen alkalmakkor szokás - az est folyamán megígérte nekünk, hogy egyszer meghív bennünket egy brunei látogatásra. Amikor úgy fél évvel később egy reggelen csöngött a telefon, és valaki erős idegen akcentussal marmogott valamit, először azt hittem, hogy a sarki kebabárus szeretné udvariasan megkérdezni, hogy a kislánya leviheti-e sétálni a kutyánkat. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem: valaki, akinek az anyanyelve maláj, azt próbálja közölni velem, hogy meghívnak a brunei szultán 57. születésnapjára. Természetesen elfogadtuk a meghívást. Kissé kényes téma volt számunkra a kérdés, hogy hogyan is jutunk oda. Végül virágnyelven sikerült a magántitkár tudomására hoznom, hogy bár szívesen mennénk, egy föld körüli repülőút nem fér bele a büdzsénkbe. A Royal Brunei Airways magángépével utaztunk. A jegyeken abban a ruhrikában, ahol különben a "No Changes, No Refund" megjegyzés olvasható, most ez állt: "On Royal Brunei Govemment Expenses". Az is mulatságos volt, ahogyan a meghívókat kézbesítették számunkra. Egy király nem maga hív meg, hanem az udvarmesterének adja ki az erre vonatkozó utasítást. Őfelsége nem postán küldi a meghívókat, hanem kézbesítteti. Tehát a szultánság berlini követségi tanácsosa azt a megbízást kapta, hogy személyesen hozza el nekünk a meghívókat. Akkoriban Berlin-Kreuzbergben laktunk, és a lakásunk egy nem túl elegáns, új építésű házban volt. Mint ahogy már említettem, a sarki kebabos bódé mellett. Az építész gondoskodott arról, hogy a ház bejáratát és a levélszekrényeket egy kis előtető védje. Ő böblingeni volt, így eszébe sem jutott, hogy egy 174

ilyen fedett rész Berlin-Kreuzbergben nagyon gyorsan a hajléktalanok kedvenc gyülekezőhelyévé válik. Szélben és eső­ ben védelmet nyújt, hőségben árnyékot kínál. Mivel a kreuzbergi hajléktalanok nem éppen a tisztaságukról híresek, házunk bejárata szemétdombként funkcionált, ahol összetört sörösüvegek, számtalan cigarettacsikk és egyéb szemét gyűlt össze. Mindezt finom vizeletszag tette kerekké. A brunei követség tanácsosa azt hihette, hogy Kalkuttába került, amikor a sofőrje a bérházunk elé hajtott. A hajléktalanok sem csodálkozhattak kevésbé, amikor a tanácsos kiszállt az állami lobogós Mercedesből, majd elsasszézva mellettük és a szeméthalom mellett, eltartott ujjakkal a levélszekrényünkbe csúsztatta a meghívót. A merített papirosból készült meghívókártyákat tartalmazó mappa olyan merev volt, hogy alig lehetett meghajlítani. A · kártyák majdhogynem aranynyomásúak voltak. Mindenesetre nem hétköznapi fémmetszet volt. Megszemléhem a kártyákat, amelyeknek csak az anyagértéke elégnek tűnt arra, hogy egy pénzügyileg kevésbé sikeres telet átvészeljen az ember. Néhány hét múlva Irinával felszálltunk a Royal Brunei Airways gépére, amely Frankfurtból hetente egyszer indul Dubain át Brunei Daressalamba (ami lefordítva így szól: Brunei, a béke háza). Amint beszálltunk a gépbe, azonnal távolinak tűnt az állandóan visszatérő anyagi nehézségektől kísért életünk. Első osztályon utaztunk, ami a keleti légitársaságok gépein olyan ellátást, kényeztetést jelent, amelyet szívesen ízlelgettem: ébren tartottam magam, hogy egy pillanatot se veszítsek ebből az élménybőL Ezalatt Irina a legnagyobb lelki nyugalommal aludt, mintha egy Cottbus és Eisenhüttenstadt között közlekedő távolsági buszon ülnénk. A kapitány óránként kijött a pilótafülkéből, és hogylétünk felől érdeklődött. Köszönjük az érdeklődést, remekül éreztük magunkat! Számomra nem lehetett elég hosszú a repülőút, de valamikor le kellett szállnunk, és elhagytuk a gép klíma175

kapszuláját, hogy Brunei már kora reggel tikkasztóan forró földjére lépjünk. A repülőtéren a szultáni udvar körülbelül tizenkét fős delegációja fogadott bennünket, amelyet a szultán leánytestvére vezetett protokollfőnökként A küldöttség tagja volt továbbá a szultánságban székelő német diplomáciai képviselet tanácsosa, akinek halvány fogalma sem volt arról, hogy kit is vártak. Egy gróf és felesége látogatását még a legkötelességtudóbb német hivatalnok sem értékelheti "hivatalos látogatásnak". Ha bármilyen járási képviselőről lett volna szó, még vette volna magának ezt a fáradságot, de egy magánember látogatásakor, akiről még a berlini külügyminisztériumban sem tudott meg semmit, kissé túlzottnak tartotta ezt az egész felhajtást. Egy Rolls-Royce-oszloppal utaztunk a szultán egyik vendégházához, amelynek belső hőmérséklete egy hűtőszek­ rényéhez hasonlított. Egy csapat mosolygó szolga pakolta ki a csomagjainkat, amíg én körülnéztem a lakásban, a feleségem pedig megengedte a fürdővizet. Már ekkor két érdekes dolgot fedeztünk fel. A feleségem megállapította, hogy még a világ leggazdagabb emberének sincs mindig forró vize - a fürdővíz ugyanis langyos volt. Én pedig végre megtudtam, hol landolnak azok Monet- és Cézanne-képek, amelyekről a nagy impresszionista aukciók végén kijelentik, hogy egy ismeretlen ajánlattevő vásároita meg azokat. A szultán születésnapja alkalmából rendezett hivatalos ünnepségek (katonai parádé, kitüntetések, állami bankett) után audienciára voltunk hivatalosak. Beléptünk egy palotába, amely a jelek szerint kizárólag márványból és aranyból épült. A mindenhol fellelhető vázákban nem virágok, hanem virágokat imitáló drágakő-kompozíciók virítottak könnyen tisztán tartható, de költséges dekorációként Mi a szultánnak egy kis jugendstil porcelándobozt vittünk ajándékba a KPMtől, a királyi porcelán-manufaktúrától, mert azok közül az 176

anyagok közül, amelyeket a szultán értékelt, egyedül a porcelán volt megfizethető számunkra. Szerencsére a szultán egy olyan kultúrából származik, ahol elsősorban a házigazdának illik megajándékoznia a vendégeit. Ottlétünk idején minderi reggel egy kis ajándék várt . minket az ajtónk előtt. Mindennap egy óra Irinának, mindennap egy óra nekem. Sajnos csak két napot töltöttünk ott ... Amikor a bankunk azzal a megjegyzéssel utasítja vissza valamelyik átutalásunkat, hogy hiányzik a fedezet, akkor újra és újra kísértésbe esem, hogy az órák egyikét eladjam. Ezenkívül luxusnak érzem, hogy amikor nem tudok kifizetni egyegy számlát, akkor a karomon egy svájci óragyár speciális terméke díszeleg, amely többet ér, mint egy kisautó. Egyáltalán nem volt könnyű ebből a világból visszacsöppenni kreuzbergi otthonunk valóságába, ahol egy halom fizetési felszólítás és egy sms várt, miszerint mobiltelefonomon a kimenő hívásokat zárolták Ez a tapasztalat ugyanakkor megtanított arra, hogy milyen értelmetlen dolog mások életstílusát méctékegységként alkalmazni saját életünkre. Aki ezt teszi, sohasem lesz gazdag, hiszen - még ha oly sok pénzt birtokol is - mindig akad majd valaki, aki még gazdagabb, aki még nagyobb pompában él. Ezt a végtelenségig lehet fo. kozni. Meg kell tehát tanulnunk, hogy annak tudatában érezzük gazdagnak magunkat, amink van, mert különben arra ítéltetünk, hogy a nem birtokolt javakra áhítozva mindig szegénynek érezzük magunkat. Az Esquire magazin számára egyszer interjút készítettem Adnan Kashoggival, akit a nyolcvanas években rendszeresen a "világ leggazdagabb embereként" emlegettek. Amíg magánrepülőgépén, egy Boeing Business Jeten a londoni Heathrow repülőtéren pátrepülőgépre várt - mert a gépe farokszárnyát felsértette egy teherautó -, készségesen válaszolt a kérdéseimre. Azután hirtelen elveszítettem a figyel177

mét. Ettől kezdve csak bámult kifelé az ablakon, mert ott váratlanul megjelent Sir James Goldsmith új Gulfstream V-ös gépe. Egy tiszta fehér repülőgép, amelyen a British Racing Green széles csíkja húzódott, az orrától egészen a far.okrészig. Farokszárnyán nem a szokásos iniciálék voltak láthatók, hanem egy skorpió képe. Kashoggi könnyedségét mintha elfújta volna a szél. Elkezdte ecsetelni a Boeing elő­ nyeit, holott a napnál is világosabb volt, hogy mindenáron olyan repülőgépet akar, mint amilyen Goldsmithé. A "mindenáron lépést tartani" kényszere a legbiztosabb módszer arra, hogy az ember boldogtalan legyen. Ez teljesen fiiggetlen a jövedelem nagyságától. Boldogságunk szempontjából elviselhetőbb, ha megbékélünk azzal, hogy léteznek különbségek, és ha felismerjük: ezek csak akkor teszik boldogtalanná az embert, ha számára elérhetetlen dolgok után vágyik. A gazdagok számára valószínűleg csak egy lehetőség kínálkozik arra, hogy viszonylag gondtalan· életet éljenek. ·Ennek receptjét kétezer évvel ezelőtt Pál apostol a következőképp fogalmazta meg: "Aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha hem élne velük." Aki a saját körülményeihez képest szerényen él, rengeteg előnyt élvez: elő ször is a jó ízlés előnyét . Jó példa erre Rosarnunda Pilcher. A jól szituált angol családból származó írónő férjével Skóciában egy tágas udvarházban lakott. Amikor könyveivel sikert sikerre halmozott, az akkor már korosodó hölgy nem érzett késztetést arra, hogy nagyobb lábon éljen. És amikor a könyvek után kapott honoráriumai elérték a milliós határt, ő éppen az ellenkezőjét tette annak, amit mások cselekednének: a nagy udvarházból férjével együtt egy kisebb falusi házba költözött. A Pál-féle maxima egy praktikus előnyt is rejteget: ha valaki úgy birtokol, mintha nem lenne semmije, akkor sem kell · 178

változtatnia az életstíhisán, ha egy napon elveszíti a vagyo'nát. Minél drágábbak a szokásaink, minél szeszélyesebbek a kívánságaink, annál fájdalmasabb a zuhanás. Karl Marx menekültként Londonban távolról sem viselkedett olyan rokonszenvesen, mint a felesége, Jenny von Westphalen. Marx megszokta, hogy több szolga veszi őt körül, és arról panaszkodott, hogy a feleségének kell főznie. Az asszony ezzel szemben jóval szerényebb volt, mint a férje, és kesergés helyett szenvedélyes szakácsnővé vált. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyekkel a férje nem dicsekedhetett: szerény hozzáállás a status quóhoz, szentimentalizmustól mentes, de mindenképpen ékes adottság, amellyel képes volt alkalmazkodni az adott körülményekhez. És mi van azokkal az emberekkel, akik még a Pál-féle maximát is túlteljesítik, akik azonnal feladják a birtokolt javakat, amint azok teherré válnak számukra? Vajon azok-e a csodálatra méltóbbak, akik megfelelően tudják kezelni a veszteséget~ avagy azok az emberek a stílszerű elszegényedés igazi korifeusai, akik lemondanak a gazdagságról? Véleményem szerint az önkéntes lemondás a hatalomról, a pénzről és a státusról első pillantásra ugyan nemesebbnek hat, ám valamelyest őszintétlennek tűnik. Ha az ember a történelemben vagy az irodalomban olyan személyek után kutat, akik azáltal váltak híressé, hogy anyagi javaikat a sutba vetették, feltűnik, hogy meglepően sok híres aszkéta származott átlagon felül előkelő és tehetős családból. Akár a római arisztokratacsemete, Alexius, aki koldusként szülei .házának lépcsője alatt ételmaradékokból tengette életét, akárAssisi Ferenc hű követője, Szent Klára, aki elfordult nemesi családjától, akár Sziddhártha, akinek fejedelem volt az apja. Különösen karizmatikus példával szolgál a filozófus Ludwig Wittgenstein. Thomas Bernhard Wittgenstein unokaöccse című darabjában így beszél az unokaöcs híres nagy179

bátyjáról: "Egy multimilliomos falusi tanító? Ez egyszerűen perverzitás, nem gondolod?" Ludwig Wittgenstein Ausztria három leggazdagabb családjának egyikéből származott, és a lemondás példaképeként növelte hímevét Takarékosságát hirdette, és az aszkézissel kokettált. Miután megélte az első világháborút, testvérei javára önként mondott le minden vagyonáról. Wittgenstein aki később korának egyik legnagyobb gondaikadója lett, s akit tanítványai félistenképt tiszteltek - ahelyett, hogy az egyetem filozófia tanszékén tanított volna, falusi tanítóként egy Isten háta mögötti fészekbe vonult vissza. Abban az idő­ ben, amikor a többi egyetemi tanár még büszkén viselte a talárt Cambridge utcáin, Wittgenstein, hanyag öltözékét hangsúlyozva, elnyűtt tweedzakót hordott. A cambridge-i filozófiahallgatók egész generációja másolta a nagy mester szokásait, egészen a legapróbb részletekig. Keskeny ágyban aludtak, kis hálóban hordták a zöldséget, hogy "azok lélegezni tudjar~.ak", szegényesen táplálkoztak, leginkább dinsztelt zellert és Irteleg vizet fogyasztottak. Amikor Wittgenstein a lemondás divatkirálya szerepéből felüdülést keresett, visszavonult családja ausztriai birtokára. Bármennyire igyekszik is az ember, a patríciusi szakásakat nagyon nehéz levetni. Wittgenstein szerénysége - azon emberek véleménye szerint, akik személyesen találkoztak vele -tisztán külsőség volt. Pengeéles elméje mellett egyfajta gőg is jellemezhette. Gőgje- minden ünnepelt mértékletessége dacára- a bécsi felső osztály tagjáé volt. Példaértékű a Burroughs-eset is. William S. Burroughs, akit barátom, László Károly műgyűjtő révén ismertem meg, Allen Ginsberggel és Jack Kerouackal együtt a hippimozgalom egyik ·szellemi úttörője volt. Bár a civilizációval szembeni kritikáját tudatos polgárpukkasztó életmódjával demonstrálta, ennek ellenére mindvégig a gazdag déli államokbeli szülők gyermeke maradt, aki - mint egy könyvelő 180

előszeretettel

viselt szürke öltönyt. Nagyapja az összeadógép feltalálója és a tekintélyes Burroughs Corporation alapítója volt. Az unoka, Bill viszont bűnözők társaságában lógott New York utcáin, a metróban részegeket rabolt ki, hogy finanszírozni tudja heroinfogyasztását, · később pedig Tangerban , időnként egy férfibordély lakója volt, és regényeiben a társadalom legalján élő emberek életét írta le. Amikor Ginsberg és Kerouac - egyikük sem származott tehetős családból - bosszantani akarták Burroughst, említést tettek arról a befektetési alapról, amelynek jegyeit a szülei minden bizonnyal letétbe helyezték számára. Nyilvánvalóan szó sem volt ilyen alapról, hiszen Burroughs dél-amerikai utazása során arra kényszerült, hogy' táskaírógépét pénzzé tegye. Mindazonáltal évtizedeken át kapott havi rendszerességgel esekket az édesapjától. Első írásait, köztük a Junkie című regényét álnéven jelentette meg, attól félve, hogy szülei esetleg megvonják tőle az anyagi támogatást. A kis bűnözők, a promiszkuitás, a drogfogyasztás felmagasztalása ellenére Burroughs sohasem süllyedt a mocsokba, és az egészet intellektuális-érzéki élvezetnek találta. Írói kvalitásának egyáltalán nem ártott ez a nagypolgáriságból és szennyből álló elegy. Éppen ellenkezőleg, ebben áll könyveinek varázsa. Emesto "Ché" Guevara is az igénytelen dendik kategóriájába tartozik. Egy egész generáció kultuszfigurájává vált, a jogtalanságba tiportak bosszúállója és mártír lett, bár előkelő származását sohasem tudta teljesen levetkőzni. Bastia bukása után, 1959"ben, Guevara Fidei Castro alatt a Kubai Nemzeti Bank elnöke és ipari miniszter lett, és felvette a Ché nevet, amely egyfajta szleng kifejezés (azt jelenti: fickó). Ché Guevara nagy súlyt fektetett arra, hogy a látogatóit köldökig nyitott ingben, lyukas zokniban és lábát az asztalra téve fogadja. El volt bűvölve attól az ötlettől, hogy Kubában meg kell szüntetni a pénzt, és a közjó megteremtésére irányuló morálról álmodott, amely a gazdaság és a társadalom motor181

ja lehet. Mindemellett hóhérként is tevékenykedett: több mint kétszáz halálos ítéletet írt alá, amelyek közül néhányat ő maga hajtott végre. Amint Kubában teljesítette küldetését, Guevara továbbköltözött Kongóba, hogy ott világforradalmat robbantson ki. Ez azonban meghiúsult, mert a kongóiak fenyegetve érezték magukat e forradalmár nemestőL Végül Bo líviába ment, ahol híveinek egy kis csoportjával ugyancsak forradalmat próbált szítani. Ám a bolíviai parasztok szintén nem a felszabadítót látták benne. Még a legszegényebbek között is sokaknak volt egy kis darab földjük, és Guevara nincsteleneket lázító eszméi iránt egyáltalán nem lelkesedtek. A forradalmár azonban a legkevésbé sem értette ezt meg- a szegény bolíviai parasztok igényeit jelentéktelennek tartotta világforradalmi céljaihoz képest. Ebben hü maradt osztálya büszkeségéhez. Amikor a CIA által kiképzett csoportok 1967 -ben a dzsungelben elfogták, két Rolex órát viselt, és tizenötezer dollár volt nála. Titokban végrehajtott alattomos kivégzése után Ché Guevara egyfajta alternatív Krisztus-figurává vált, a portréja pedig divatkiegészítő lett. Azóta már létezik Ché-sör és Ché-szivar - ez talán a legnagyobb büntetés a patrícius forradalmár részére. Az, hogy Guevara megszállott hóhér volt, hogy haragudott Hruscsovra, amiért a szovjet vezető a kubai krízis idején a követelése ellenére nem lőtt atomrakétát az Egyesült Államokra, egy cseppet sem csökkenti a mítoszát. Ché megteremtette az önzetlen aszkétának és a szegények bosszúállójának imázsát. A valóságban a szegények - Kubában, Kongóban és Bolíviában egyaránt - olyan gyorsan elszaladtak, ahogyan csak tudtak, amikor meghallották az argentin polgárfiú és orvostanhallgató Ché Guevara nevét. A világtörténelem igénytelenségről híres mitikus alakjai közül - akik javaikat önkéntesen eldobták maguktól - messze a legismertebb Assisi Ferenc, akit az egyház az egyik legna182

gyobb szentjeként és rendalapítójaként tisztel. Megtérése után Francesco - a gazdag posztókereskedő fia - mélyen megvetette a pénzt. Ezt sulykolta folyamatosan a testvéreibe is. Amikor egy alkalommal egy férfi betért a templomba, és egy kevés pénzt a kereszt alá helyezett, az egyik barát felemelte azt, hogy hanyagul az ablakfülkébe dobja. Ferenc a többiek előtt szidalmazta és büntette meg a derék barátot, amiért az a pénzhez mert nyúlni. Összeszedette vele, s a trágyahalomra vitette, "oda, ahová való". Ferenc fiatalkorában került sor a polgárság első sikeres felkelésére a nemesség ellen. Assisi polgárai 1198-ban elfoglalták a várat, amelynek romjai ma is láthatók, és rohamos sebességgel falat húztak a város körül. Ferenc, akinek származása révén a császárhű nemesség oldalán kellett volna állnia, szülei legnagyobb bánatára a felkelőkkel szimpatizált. A szomszédos Perugiába menekült nemeseknek azután 1203-· ban a collestradai véres csatában sikerült visszahódítaniuk Assisit. Ferenc a felkelők oldalán belekeveredett a harcba, és több száz assisi fiatalemberhez hasonlóan őt is elfogták és bebörtönözték. Ezután végleg elfordult az osztályától, és megalapította a kolduló barátok aszkéta rendjét. Életrajzírója, Gilbert K. Chesterton szerint Ferencet úgy kell elképzelni, mint egy szeretetre méltó holdkórost ("loveable lunatic"), aki korának lovagiasságát a végletekig -egészen az őrületig- fokozta: például amikor a madaraknak prédikált, vagy egy széktől bocsánatot kért, mielőtt ráült. Ferenc mindenben Isten képmását látta, és a teremtést a legnagyobb alázattal szemlélte. Ha ma élne, szülei bizonyára már régen egy pszichiátriai intézményre bízták volna a gondozását. Radikalitása napjainkban enyhén szólva ellenállásba ütközne. Ugyanakkor éppen ez a radikalitás váltja ki az Assisi Szent Ferenc iránti bámulatot. 183

Gondolkodásának szellemi alapja, a teremtés szentként való tisztelete, abban a világban, ahol az emberek valamilyen zavaros ezeterikával próbálnak újra kapcsolatot teremteni a világegyetemmel, miközben még mindig hisznek abban, hogy a nagyüzemi állattartásból származó olcsó húsáru fogyasztása alapvető emberi jogunk, mindenképpen időszerű. Ha nem illik is nyolcszáz évvel a működése után magatartásból osztályzatot osztogatni, úgy tűnik, hogy Szent Ferenc túlzott szigorúsága - összehasonlítva például Szent Benedek meggyőződésével, mely szerint az aszkézis éppúgy gátolhatja a spirituális életet, mint a bőség- majdhogynem ellentétes a katolicizmussaL Mindenesetre az egészséges mérték, a temperantia nem tartozott Francesco fő erényei közé. Talán csak a vagyontalan ember tudja a milliomosok életét élni. Csak akinek nincs pénze, az tudja átélni a luxust - a gazdagok számára ez csak teher. Például ha valaki nem engedheti meg magának, hogy a város legjobb éttermében vacsorázzon, és egyszer meghívják oda, végtelenü! tudja élvezni azt. Egy gazdag ember képtelen erre, legfeljebb azt állapítja meg ingerülten, hogy a csirkét Haeberlinnél vagy a Tour d' Argent-banjobban készítik. Az igazi szegények a gazdagok. A pénz ugyanis . olyan, mint a drog, amely távol tart az élettől, és lehetövé teszi, hogy a látszat mögé rejtőzzünk, legyen az utazás vagy méretre szabott öltöny. Akinek nagyon sok a pénze, elmenekülhet az életétől, például St. Tropez-ba vagy New Yorkba repülhet, hogy ott a legdrágább szállodában töltse az éjszakát, ám ott ugyanolyan boldogtalan, mint bárhol másutt. Igazi boldogság nem létezik egy egészséges adag alázat nélkül, és annak gyakorlása nem könnyű feladat a gazdag emberek számára. Az a képesség, hogy a hibáit elismerje, hogy másokat megbecsüljön, mégpedig a társadalmi helyzetüktől függetlenül, a legtöbb gazdagból hiányzik - igazi hendikep ez. 184

A gazdagoknál csak azok a szegények szegényebbek, akik gazdaggá szeremének válni. Az egyetlen lottójátékos, aki a legteljesebb csodálatomat vívta ki, egy észak-rajnavesztfáliai férfi. Egész életében lottózott, és természetesen sohasem számolt komolyan azzal, hogy nagyobb összeget nyerhet. Egy napon mégis megtörtént: 9, l millió eurót nyert. Szinte sokkolva megtartott magának tízezer eurót, a maradékot pedig elajándékozta, mert nem akarta, hogy az élete gyökerestül [elforduljon. Le a kalappal!

185

"A pénz csak romlást hoz, ha valaki gazdagságban akar élni." Malcolm Forbes

Ami soha nem fogy ki Dolgok, amelyek valóban gazdaggá tesznek Károly herceg gyakran téved a csalánosba. A viták egyike, amely az ő számláját terheli, nagyon tanulságos: egy fiatal hölgy, aki a St. James's Palace-ban titkárnői állást kapott, érdeklődött az udvarmesternél, hogy a palotán belül milyen előrejutási lehetőségekre számíthatnak a titkárnők. A kérdés végül a trónörökös íróasztalán landolt, aki felháborodásában kézírásos jegyzettellátta el azt, ami nyilvánosságra is került. Ebből - egy kényes témát felszínre hozva - hetekig tartó vita kerekedett. A kérdés ez volt: vajon jobban teszi az ember, ha megelégszik a társadalmon belül elfoglalt helyével, avagy törekedjen magasabbra? Károly megjegyzése így szólt: "Mi történt az emberekkel? Miért gondolja mindenki, hogy olyan dolgokra hivatott, amelyek meghaladják az ismereteit? Úgy tűnik, manapság mindenki meg van győződve arról, hogy popénekes, tv-sztár vagy bármi más lehet. Ezért valószínűleg a gyermekeinket agyonkényeztető nevelési módszereink a felelősek."

E belső használatra szánt megjegyzés nyilvánosságra keiülése érthető módon nagy felháborodást keltett NagyBritanniában. Szót kért a nevelésügyi miniszter, és azon véleményének adott hangot, hogy a walesi herceg egy kissé régimódi, s nem képes megérteni a modern világot. "Nem mindenki születik királyi házba - mondta egy rádióinterjúban - , de mindenkinek joga van arra, hogy a legjobbra töre187

kedjen saját maga és a családja számára." A St. James-palota megpróbálta elcsitítani a hullámokat. A királyi szóvivő mindenkit biztosított arról, hogy Károly hercegtől távol áll megfosztani az embereket az álmaiktól, és tulajdonképpen arról van szó, hogy az egyes emberek individualitását hangsúlyozza. És hogy az iskoláknak arra kellene törekedniük, hogy mindenkit a saját tehetségének megfelelően támogassanak és ígytovább ... A szellemet azonban már kiengedték a palackból. Amikor Tony Biairt egy sajtókonferencián megkérdezték az ügyről, egyszerűen ezt felelte: "Ebből ki szeretnék maradni." A trónörökös ezzel a széljegyzettel ugyan nem sok barátot szerzett magának, de - és ezt a legkevésbé sem értékelték egy olyan témát vetett fel, amely már társadalmi rendszerünk magját érinti: azt, hogy a végtelen elvárások világában élünk. A szocializmust azzal az illúzióval akarták elviselhetővé tenni, hogy minden ember egyforma, és már nem léteznek örökölt kiváltságok. A kapitalizmus pedig a tányérmosóból lett milliomos meséjével ringatja álomba az embereket. Már be sem tudjuk kapcsoini a tv-készüléket anélkül, hogy ne eről­ tetnék ránk azt az álmot, miszerint milliomosok vagy "szupersztárok" legyünk. A boldogság megteremthető - így szól az ígéret-, akárcsak a siker. Nincs már "fent" és "lent", vagy legalábbis mindenki, aki "lent" van - szól a legenda -, és elegendő pénzzel rendelkezik, "fel"kerülhet. Ennek a hiedelemnek kétségtelenül vannak előnyei, ám egy komoly hátránya is van: ha valaki nem válik jómódúvá, vesztes és csalódott emberként él a világban. A francia tudós, Alexis de Tocqueville egyike volt azoknak, akik felismerték ezt a dilemmát. Tocqueville a 19. század harmincas éveiben beutazta az Egyesült Államokat, a ,,korlátlan lehetőségek országát", és megírta Az amerikai demokrácia című könyvét. Ebben az új, demokratikus és egyenlőségre épülő társadalmi rendszert elemezte, s többek 188

között azzal a problémával foglalkozott behatóan, amely ma aktuálisabb, mint valaha: "Ha a születéssel és a tulajdonnal szerzett minden előjog megszűnik, minden foglalkozás mindenki számára elérhető lesz ... úgy tűnik majd, hogy megnyílt az emberi becsvágy számára egy beláthatatlan és kényelmes pálya, és minden emberszívesen azt képzeli majd, hogy valami nagy dologra hivatott. De ez egy téves szemlélet, ezt igazolják amindennapok tapasztalatai ... Ha egy társadalomban az egyenlőtlenség az általános törvény, akkor nem tűnik fel a legnagyobb különbség; ha azonban mindent elsimítanak, akkor a legcsekélyebb egyenlőtlenség is bántó ... Ez az oka annak a különös melankóliának, ami a demokráciák népeit gyötri a bőség közepette. . . N em találkaztam Amerikában olyan szegény polgárral, aki ne vetett volna reménykedő és irigy pillantásokat a gazdagok élvezeteire." Tocqueville nem volt reakciós, hanem nagy liberális; tehát semmi sem állt tőle távolabb, mint a feudalizmus bebetonozott'' egyenlőtlenségének visszasírása. Felismerte azonban az egyenlősdi korának azt az alapvető problémáját, miszerint egyfolytában azt szuggerálják az embereknek, hogy a legmagasabbra kerülhetnek a ranglétrán: "Bár ez a korlátlan lehetőségekbe vetett hit kezdetben - főleg a fiatalok körében megelégedést válthat ki, s közülük a legtehetségesebbek és a le_gszerencsésebbek el is érik a céljaikat, idővel a többiek kétségbeesnek, és a keserűség megfojtja a lelküket." Amióta a szociális korlátok áteresztővé váltak, széles körben elterjedt az elégedetlenség a saját helyzetünket illetően. Minél inkább reális célként állítják elénk a gazdagságot, annál inkább nő a frusztrációnk, ha nem sikerül elémünk Ha azonban egy kicsit individuálisabban definiáljuk a fogalmat, akkor viszonylag könnyű gazdaggá válni. Ha a gazdagság azt jelenti számomra, hogy van egy Ferrarim meg a Costa Smeraldán egy házam, akkor nagy esélyem van arra, hogy 189

egész életemben szegény ördögnek érzem magam. De ha gazdagságnak tekintem azt, hogy kövér bankszámla helyett több szabadidőm van, amit nem arra használok, hogy a magam bajával törődöm, hanem például valamilyen ügy érdekében társadalmi munkát végzek, akkor dúsgazdaggá válhatok. Más szóval: ha az önbecsülésemet olyan dolgokhoz kapcsolom, amelyeket befolyásolni tudok, gazdag leszek - ha nehezen elérhető dolgoktól teszem fiiggővé a boldogságomat, nagy valószínűséggel szegény maradok. Életem felét nagyon gazdag emberek árnyékában töltöttem, és pontosan_addig voltam boldogtalan, amíg azt hittem, nekem is ugyanannyi pénzre van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Felszabadító érzést éltem meg abban a pillanatban, amikor beláttam, hogy az életem úgy szép, ahogy van, és mások élete nem az enyém. A gazdagság az ember igényeinek kérdése. Ha egy~zer tudatosul bennünk, hogy állítólagos szükségleteink mesterségesen gerjesztettek, és sok esetben még az litjában is _állnak igazi szükségleteinknek, akkor hirtelen megvalósíthatóvá válik a;gazdagság- csak éppen egy kissé másképp. Nem úgy, ahogy azt a reklám által vezérelt gazdaság sugallja. AIDikor az első európaiak amerikai földre léptek, és megpróbáltak kereskedni az ottani őslakókkal, az kezdetben bizony nehéz vállalkozásnak bizonyult. Hiszen az európaiak nem tudtak olyasmit kínálni, amire az indiánoknak szükségük lett volna, ők viszont hőn sóvárogtak a medvebőr után. Tehát ahhoz, hogy hozzájussanak vágyuk tárgyához, először fel kellett kelteni az indiánok érdeklődését bizonyos cikkek iránt - ennek eredményeként az indiánok vágyódásának tárgya az üveggyöngy és az alkohol lett. A 17. század végén egy angol gyarmatosító, John Banister arról számolt be, hogy "sikeresen" rávették az indiánokat arra, hogy "olyan dolgokat kívánjanak, amiket mindeddig nem hiányoltak, mert sohasem birtokoltak, de a kereskedelem következtében immáron nélkülözhetetlenné váltak számukra". 190

A mohó vágy bizonyos .dolgok után, amelyekre egészen addig nem volt igény, amíg azt mesterségesen fel nem keltették, gyógyítható- abban az esetben, ha tudatosítjuk magunkban, hogy milyen szemérmetlen módon működik az új szük:ségletek teremtése. Addig sulykolták az indiánokba, hogy az üveggyöngyök értékesek, amíg azok ténylegesen el is hitték azt. Az alkoholt és a lőfegyvereket is lépésről lépésre tették kívánatossá számukra. A következmények ismertek. Manapság a szükségleteket legfőképpen a médián keresz,tül teremtik. Alfred Harmsworth 1896-ban alapította a Daily Maii nevű angol napilapot, és meglepően arcátlanul azt nyilatkozta, hogy újságjának ideális olvasója az az egyszerű ember, aki "száz font éves keresettel szívesen elcsábul, hogy ' ezer fontról álmodozzon". Alain de Botton a Státusféltés című könyvében a szükségletgyártást elemezve rámutat, hogy a nagyjából azonos időben induló Cosmopolitan és a Vogue magazin lényege és elsődleges célja az volt, hogy a középosztály tagjai előtt felmagasztalják a felső osztály életvitelét. A Vogue elsőkiadása 1892-benjelent meg, s az olvasó megtudhatta belőle, hogy ki szórakozott Jacob Astor Nourmahal nevű jachtján, mi volt az aktuális divat az előkelő leányinternátusokban, ki rendezte a legjobb partit Newportban és Southhamptonban, és mit kínáltak a kaviár mellé (burgonyát és tejfölt). "Az ilyen bepillantások a felső tízezer életébe így de Botton '-- az odatartozás illúzjójában ringatják az olvasót - egy olyan hatásról van szó, amely a rádió, a film és a televízió fejlődésével még intenzívebbé vált." A média igénykreáló tevékenységét a "Te-is-meg-tudodcsinálni"- személyiségfejlesztő irodalom létrejötte kísérte. E műfaj megalkotója nem kisebb személyiség, mint maga Benjamin Franklín, aki önéletrajzában leírta, hogyan lett a nincstelen gyertyaöntő fiából Amerika egyik legtekintélyesebb politikusa. 191

Könyvének szemfényvesztő alaptézise az, hogy mindenki nyitva áll hasonló karrier - ennek egyetlen feltétele a fegyelem és a szorgalom. Az ilyen jellegű könyvek sikere máig töretlen. Az olyan tanácsadók, mint az Ébreszdfel magadban az óriást, Gondolkozz és gazdagodj, Végre sikeres, A siker mágiája, Minden elérhető esetében garantált a sikertermészetesen a szerzők számára, akik jó sok pénzt keresnek ezzel. Szerencsére időközben megindult a fentiekkel ellentétes trend is. Az utóbbi évek egyik legsikeresebb tanácsadó könyvét John F. Demartini szerezte, aki éppen az ellenkező­ jét képviseli annak, amit a siker prófétái prédikálnak. Bestsellerének címe: Count your Blessings - Számold az . áldásaidat. Németül ugyanez a könyv a kissé régimódi csengésű Élvezd, ami neked rendeltetett címmel jelent meg. Találóbb lett volna A Robinson Crusoe-elv, mert Demartini azt tanácsolja, hogy ne távoli álmokat kergessünk, hanem tanuljuk meg értékelni azt, amink van. Márpedig senki sem alkalmazta olyan sikerrel a boldogságnak ezt a titkát, mint Daniel Defoe regényhőse. Amikor Robinson Crusoe partra vetődött a szigeten, egy trükk mentette meg az életét: papírt és ceruzát ragadott, amelyekre az elsüllyedt hajóban akadt rá, és két listát készített. Az egyiken felsorolta helyzetének negatívumait, a másikon pedig mindazt, aminek örülhet. Rossz: "Hajótörést szenvedtem egy szömyű lakatlan szigeten, a menekülés minden reménye nélkül." Jó: "Viszont élek, és nem fulladtam meg, mint hajóstársaim." Rossz: "Nincs ruhám, amibe öltözködhetnék". Jó: "Viszont meleg éghajlat alatt lakom, ahol aligha viselhetném ruháimat, bármennyire is lenne." És így tovább ... Ezután elhatározta, hogy a negatív, megváltoztathatatlan dolgokat törli a gondolataiból, csak a pozitívumokra koncentrál, és ez a következő eredményhez vezetett: "Miután így visszanyertem lelkem nyugalmát, és a tengert sem kémleltem folytonosan, vajon feltűnik-e rajta valamilyen hajó, előtt

192

mindennel számot vetve elhatároztam, hogy alkalmazkodom új életemhez, és a dolgokat annyira megkönnyítem, amenynyire csak lehet." (Vajda Endre fordítása)

Természetesen úgy is fellehet fogni, hogy amit Crusoe mű­ velt, csak önámítás, hiszen a "rossz" dolgok továbbra is fennálltak Ám ezzel az önámítással vált lehetövé, hogy ne veszítse el a bátorságát, csak így maradhatott életben a szigeten, hogy végül megmentsék. A "Robinson Crusoe-elv" nem pusztán banális "Positive Thinking", sokkal inkább képesség arra, hogy az életet a buktatóival együtt fogadjuk el, és az áldozat szerepe helyett a cselekvést válasszuk. Az egész "mindenki-sikeres-lehet" irodalomban az a megtév:esztő és boldogtalansághoz vezető, hogy a boldogságról egy klisét tár az olvasók elé, és olyan elvárásokat generál, amelyek szükségszerűen kudarchoz vezetnek. Márpedig az élet nem problémamentes. A boldogság tehát azt is jelentheti, hogy a valóságot olyannak fogadjuk el, amilyen, és nem álmokat kergetünk. Aki elfogadja az élet tökéletlenségét, létünk hullámvölgyeit, mindenképpen nagyobb eséllyel néz egy boldog élet elébe, mint az, aki az · örök egészség, a konfliktusmentes párkapcsolat és anyagi igényeinek tökéletes kielégítése után fut. A boldogság egyébként is meglepő módon fiiggetlen a külső körülményektől. Léteznek gazdag, makkegészséges, szerető családban élő emberek, akik halálosan boldogtalanok -ugyanakkor vannak koldusszegény, beteg és magányos emberek, akik boldogok. Egy biztos: ha valaki az állandó boldo~ság utópiáját kergeti, minden bizonnyal boldogtalan lesz. Es aki egész életén át az anyagi gazdagságot kergeti, garantáltan szegény marad. 193

Feleségem természetgyágyásza erre feltehetően így reagálna: "Igen, pontosan erről van szó! Meg kell tanulni az elengedést.'' És bármilyen ezoterikusan hangzik is, valószínű­ leg ebben rejlik a titok. Nemritkán még az anyagi siker titka is. Adnan Kashoggi minden alkalommal elmondta, hogy azért lett gazdag, mert el tudta engedni a pénzt, nem azért, mert igyekezett [elhalmozni. Amerikában fiatal diákként egy centje sem volt, mert édesapja - aki egyébként a szaúdi király háziorvosa volt - nem támogatta őt. A rendelkezésére álló kevés pénzből megvásároita a lehető legdrágább öltönyt, és New Yorkban, ahol diákoskodott, beült a legelőkelőbb szálloda, a Waldorf Astoria halijába, és várt. Az utolsó ötven dollárt pedig, amit a zsebében talált, borravalóként a pincérnek adta. Ezzel felkeltette egy üzletember érdeklődését, aki odalépett a jól öltözött arab ifjúhoz, és állást ajánlott neki, mert szüksége volt valakire, aki világpolgár benyomását kelti. Így kezdődött Adnan Kashoggi karrierje. A pszichológusok ezt a magatartásformát "paradox intervenciónak" hívják. Egy probléma megoldása gyakran a teljesen meglepő viselkedésben rejlik. Ha látszólag csak két lehetőség van valamely helyzet megoldására, a paradox intervenció egy harmadik, nem hagyományos, sőt balgának tűnő út választását jelenti. Az ismert pszichológus, Paul Watzlawick egy megtörtént esettel illusztrálta, milyen gyógyító megoldás lehet az "elengedésnek" ez a formája. Tirol grófnője a 14. században seregeivel elindult, hogy elfoglalja Karintiát, de útjában állt Hochosterwitz vára. A grófnő seregei hagyományos módon megkezdték a vár ostromát, az azonban elhúzódott. Közeledett a tél, s a grófnő és mindenekelőtt a seregei elvesztették a türelmüket. A várban is mélypontra süllyedt a hangulat. Végül azt jelentették a vár parancsnokának, hogy a teljes élelmiszerkészlet mindösszesen egy ökörből és két zsák gabonából áll. Ez minden vezér szemében egyenlő lett volna a kapitulációvaL De a vár parancsnoka mi11denki leg194

nagyobb megdöbbenésére a következőt rendelte el: vágják le az ökröt, kössék be a zsákok száját, és az egészet dobják át várfalon. Miután úgyis teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, teljesítették a parancsot. Az ökör átrepült a falon. Az ostromló csapatok ennek láttán kétségbeestek Aki ilyet tesz gondolták-, annak több hónapra való készlete van, márpedig olyan sokáig nem tudtak, és nem is akartak maradni a tiroliak. A grófnő így leállította az ostromot, a csapat visszavonult, s a vár megmenekült. Mind Robinson Crusoe, mind Kashoggi és a hochosterwitzi vár parancsnoka azzal tűnt ki, hogy kilátástalannak látszó helyzetben a jajgatás helyett cselekedett. Gazdasági helyzetünkre vetítve például Robinson Crusoe trükkje oda vezethet, hogy felismerjük, milyen könnyű is kényszerhelyzetben lemondani néhány látszatigényünkrőL Ugyanakkor a kényszerű spórolás idején az tűnik luxusnak, amire továbbra is igényünk lenne, bár tulajdonképpen nem engedhetjük meg magunknak. Hamarosan nem lesz minden egyes háztartásban annyi elektromos készülék, mint egy közepes bolgár faluban. Néhány természetesnek tartott, banálisnak tűnő dolog a jövő­ ben luxusnak fog tűnni: a teli kádban való fiirdés, a mosogatógép, az utazás. Sokmindent a szűkösség idején fogunk igazán élvezni. Bizonyára nem kerülte el az Olvasó figyelmét, hogy ez a könyv nem azokhoz szól, akik az új gazdasági helyzet miatt megélhetési gondokkal küszködnek, hanem azokhoz, akiknek "rövidebbre kell fogniuk a gyeplőt". Legtöbbünk számára lehetséges az eddigieknél lényegesen kevesebb pénzből is méltó, sőt luxuséletet élni. Azok a megszorítások, amelyekre rákényszerülünk, lehetövé teszik, hogy életminőségünk még javuljon is - remélem, már az eddigiekben is sikerült ezt megmutatnom. Hogy persze a "luxus" vagy a "szegénység" szó pontosan mit takar, olyan kérdés- még akkor is, ha tisztázni tudnánk -, amelynek megválaszolása életünket sem 195

jobbá, sem rosszabbá nem tenné. Werner Sombart így ír a Szerelem, luxus és kapitalizmus című művében: "Luxus az a ráfordítás, ami túlmutat a szükségesen." Maga a fogalom nyilvánvalóan csak viszonyítás, amely akkor kap kézzelfogható tartalmat, ha az ember tudja, hogy mi a "szükséges". Ám ki tudja azt meghatározni? A "szükséges" kifejezés egyetlen használható definíciója a nagy közgazdásztól, Adam Smithtől származik. Smith az 1776-ban írt A nemzetek gazdagsága című munkájában így fogalmaz: "A létfontosságú javak alatt nemcsak a létfenntartáshoz szükséges javakat értem, hanem azokat a dolgokat· is, amelyek nélkül nem feltételezhető a tisztességes emberek megélhetése saját országuk szokásai szerint - még a legalsóbb rétegekben sem. Egy vászoning például nem feltétlenül szükséges az élethez. Ú gy vélem, hogy a görögök és a rómaiak egészen kényelmesen és kellemesen éltek, bár a vászoninget még nem ismerték. De manapság szerte Európában minden tisztességes napszámos szégyellné magát, ha vászoning nélkül kellene megjelennie a nyilvánosság előtt." 1966-ban a rádió, 1986-ban a televízió lépett az 177 6-os vászoning helyébe. És 2006-ban mi fog? Adam Smith "vászoninge" az a tárgy, amely nem feltétlenül kell a túléléshez, de szükséges ahhoz, hogy az embert ne rekesszék ki a társadalmi környezetébőL A Nobel-díjas indiai gazdaságfilozófus, Amartya K. Sen Smith vászoningpéldájából kiindulva arra a következtetésre jut, hogy a szegénység és a gazdagság nem annyira a pénz és a jövedelem függvénye, sokkal inkább az egyén kibontakozási lehetősé­ gétől, képességeitől függ. A "capability" nem merül ki abban a biztonságérzetben, hogy' van mit enni, van hol aludni vagy védelmet találni hidegtől, széltől. Sen szerint hozzátartozik az is, hogy egy közösség elfogadott tagjaiként éljünk. Aki tehát ki van zárva ebből, az a szegény. 196

Viszonylag haladónak tekinthetjük tehát a Bundestag által 1961-ben meghozott szövetségi társadalombiztosítási törvényt, mert az jó húsz évvel azelőtt, hogy Sen megfogalmazta volna saját szegénységdefinícióját, bevezetett egy, a puszta anyagi szempontokon túlmutató, teljességközpontú szemléletet A német jogszabályok hangsúlyozzák, hogy az állami juttatásban részesülők nem alamizsnakérők, hanem joguk van a társadalmi önmegvalósításra. Az államnak pedig kötelezettsége, hogy indokolt esetekben segítséget nyújtson. A szövetségi társadalombiztosítási törvény első paragrafusa így szól: "A társadalombiztosítás feladata az, hogy a juttatásokban részesülők számára emberhez méltó életviteit tegyen lehetövé." Ez azt is jelenti, hogy az államnak azokat a javakat is a rászorulók rendelkezésére kell bocsátania, amelyek ugyan a puszta túléléshez nem elengedhetetlenül szükségesek, ám a hiányukban az ember társadalmilag elszigetelődne. Alapvető- és a "szükséges" kérdésétől független- tény, hogy vannak olyan javak, amelyek tulajdoniása egyfajta státusszimbólum. Illúzió volna azt hinni, hogy a státusgondolkodástól teljesen meg lehet szabadulni. Minden embernek szüksége van elismerésre. Örömre ad okot viszont, hogy azok a dolgok, amelyek az embernek egyfajta státust és elismerést nyújtanak, időről időre változnak. Az ókori Spártában attól függött egy férfi megbecsülése, hogy kisportolt alkatú és jó harcos volt-e. A polgárság, amikor a 19. század végén egyenjogúvá vált az egykori feudális osztállyal, úgy demonstrálta a társadalmi belyzetét, hogy a hanyatló felső osztály életstílusát utánozta, nagy házakat építtetett és távoli utazásokon vett részt. Az elszegényedett nemesség eladta a városi palotáit, és az épületekbe luxusszállodák költöztek Most, száz évvel később, ismét változások tanúi lehetünk. Elegendő egy pillantást vetnünk egy repülőgép First-, Business- és Economy-Class utasaira: elöl, az első osztályon vastagon sminkelt, feltöltött ajkú, tetőtől talpig Versace-ruhába 197

öltözött hölgyek, mögöttük a törzsutaskártyás, Boss-zakót viselő urak, akik úgy érzik, teljes joggal kezelik a stewardesseket szolgaként, elvégre Business-osztályon utaznak. Azok .az utasok, akik félig-meddig illemtudóan viselkednek, már csak az Economy-osztályon lelhetők fel. Bár a szó régimódi értelmében őket sem lehet "elegánsnak" nevezni, de legalább nem annyira közönségesek, mint a repülőgép első részében utazók. A nagy divattervezőnő, Elsa Schiaparelli mondta: "A luxus nem a gazdagságban, sem a cicomában, hanem a közönségesség hiányában rejlik." Időközben közönségessé vált minden, aminek pénzszaga van, és akik ebből mit sem vesznek észre, éppen azok emberek, akik most jutottak pénzhez. Senki sem gondolja komolyan, hogy Oliver Kahn Louis Vuitton-féle férfi kézitáskájával, neves tervezők cuccaiban és a dubai ötesiBagos The Palace at the One & Only Mirage szállodában töltött nyaralásával stílus-eszményképpé vált. Ha látni akarjuk, mi számít ma közönségesnek, elég, ha az angol futballsztárt, Wayne Rooneyt és a menyasszonyát, Colleen McLoughlint nézzük: Rooney az eljegyzésre egy negyvenezer euró értékű gyémántgyűrűt ajándékozott menyasszonyának, aki egyébként egy harmincezer euró értékű Rolex-órát hord, és a legszívesebben Missoni-ruhákat visel. Mivel Manchesterben nemtúl gyakran süt a nap, és a hölgy a délvidéki arcszínt szereti, a piacon fellelhető lehető legdrágább (120 euró/flakon), St. Tropez márkájú barnító sprayt használja. Amikor Wayne és Colleen bevásárló körútra mennek Manchesterben, felváltva használják a négykerékmeghajtású Cadillac Escalade-ot és egy Chrysler 300C VSat. A közönségesség hiánya tehát az egyetlen luxus, ami elsősorban az alacsonyabb adókategóriába tartozó emberekre jellemző, vagy azokra, akik már hosszabb ideje bővelkednek pénzben, és időközben elég ízlésre tettek szert ahhoz, hogy szégyelljék a tüntető gazdagságot. 198

Az élet valóban élvezhető dolgai nem vásárolhaták meg pénzéti. Egy igazi luxustárgyat, ha elvész, a világ egyetlen biztosítája sem pótolhatja. Ilyen például egy kézzel írott levél. Egy különleges ex libris. Virág, amely nem boltból származik, hanem egy idős hölgy kertjéből', aki egyszer-egyszer megengedi, hogy szedjünk egy csokorra valót. Parfüm, amelyet nem készen vásárolunk, hanem magunk kevertetjük egyedi illatát. Egy tárgy, amelyet egy kézműves a saját terveink alapján készített. Hóesésben egyedül sétálni egy városi parkban. Forró nyári napon egy tóban úszni. Egy üveg bor, amelyet édesapánk az ötvenedik születésnapján falaztatott be. Az 1960-ban írt Aufruf zum Luxus (felhívás luxusra) című munkájában így fogalmaz László Károly barátom: "Luxus az ha megvan mindenünk, amlt szeretnénk, és lemondhatunk mindenről, ami csupán illik, hogy meglegyen." Egy sorozattermék, egy szállodai lakosztályban eltöltött éjszaka, egy drága autó- tehát minden, ami megvásárolható, és amit meg is szerzünk eleve nem lehet luxus. A szegény gazdagok, akik még mindig nem fogták fel, hogy bő ségben az élet nemcsak fárasztó és unalmas, hanem reménytelenül divatjamúlt is, nem utolsósorban ezért szalgálnak rá az együttérzésünkre. Az elszegényedők ellenben egyfajta avantgárdot képviselnek, végtére is mindannyian valóban mindannyian - a nem is oly távoli jövőben jóval szegényebbek leszünk, mint most. Tehát minél előbb megtanuljuk stílusosan és higgadtan fogadni ezt, annál gondtalanabbak leszünk. Gazdag csak az maradhat, aki nem a megvásárolható javak után sóvárog. Az élet legszebb dolgait szerencsére akkor sem kell nélkülöznünk, ha a bankszámlánk apad. Mindaz, ami az életet értékessé teszi , nem lesz kevesebb csak azért, mert kevesebb a pénzünk. A bel ső függetlenség például még sohasem volt pénz kérdése. Vagy az olvasottság. Vagy az udvariasság. Egyik nagybátyám, akinek szülei 199

a háború után minden vagyonukat elvesztették, a szállodaiparban csinált karriert. Pincérként kezdte, majd később szállodaigazgató lett belőle. Életének egyetlen állandó kisérője a számomra néha megdöbbentő udvariassága volt. Egyszer vacsorát adott a lakásán, amikor is spárgát is kínáltak a meghívottaknak. Egy Ausztráliából jött vendége nem ismerte az európai illemet és szokásokat. A tányérok melletti kis tálkákban víz és egy szelet citrom volt arra a célra, hogy a spárga elfogyasztása után a vendégek meg tudják tisztítani az ujjaikat. A szóban forgó vendég nem tudta ezt, és ivott a tálkából, amit a többi vendég rosszalló fejcsóválással nyugtázott. Nagybátyám azonnal reagált: ő is a szájához emelte a tálkát, hogy vendégének ne legyen az az érzése, hogy illetlenséget követett el. Udvariasság, kedvesség, barátságosság, segítőkészség olyan dolgok, amelyek az életet kellemessé teszik, ráadásul a v'égtelenségig fokozhatók, és teljesen függetlenek az anyagi adottságoktóL Ez különben örvendetes módon minden erényre igaz. Ellentétben az erkölcsi törvényekkel, amelyek mindig végesek, mert azok al;:tpjául a "ne tedd ezt", "ne tedd azt" tiltás szolgál, és amelyeknek az ember úgy tesz eleget, ha "ezt" vagy "azt" elkerüli. Az erényeknek ezzel szemben az a mérhetetlen előnyük, hogy végtelenek Az ember nem győzhet eleget szeretni, hinni, remélni. Olyat még nem hallottunk, hogy valaki túl okos, túl bátor, túl igazságos vagy túl mértékletes lenne. A szükösség éveiben tehát a jótett olyan valami, amit lelkiismeret-furdalás nélkül lehet pazarolni. Erényeink, amelyek a bőség korában egy kissé kimentek a divatból, a szűkösség korában talán a reneszánszukat élik majd. A források apadásának, a jólét hanyatlásának nem kell szükségszerüen elosztási harcban végződnie- sőt akár teljesen váratlan fordulatot is eredményezhet: szociális lényként való újjászületésünket Elmúltak azok az idők, amikor az embertársaink iránti felelősséget teljes egészében absztrakt

200

intézmé~yekre ruházhattuk át. És ez, bármennyire kellemetlen is a gazdasági válság, örömteli jelenség. Ha kölcsönÖsen egymásra vagyunk ut:,tlva, rég elfelejtett emberi képességek bontakoznak ki. Minden igazi válságban . - újra és újra megtapasztalhatjuk ezt. A válság, amelybe bele., kerültünk, talán a legjobb dolog, ami csak történhetett velünk.

. i:'

201

Fagalommagyarázat

A, Á A/di .

Bevásárlóparadicsom a trendi jogászfeleségek számára, akik itt a pórnép közé vegyülnek, ezáltal demonstrálva, hogy nem hordják fenn az orrukat. ATTA C

Jól keresők részben nagyon rokonszenves fiainak és lányainak szövetsége, akik az igencsak megfoghatatlan jelenség, a ,,globalizáció" ellen küzdenek. A fogyasztási szokások megváltoztatásért és a nemzetközi óriáskonszernek ellen lépnek fel. A zenei aláfestést a Notwist, a Slut és az Underworld szolgáltatja . .Áruház Elviselhető áruházak csak papíron léteznek, például az Émile Zola

által leírt "Hölgyek öröme". Aki olvasta az 1883-ban megjelent azonos című regényt, ettől kezdve csak a legnagyobb sajnálattal tekint a valóságban létező áruházakra.

Asványvíz Az új lifestyle-elit, a "Lohas" (lifestyle of health and sustalliability -az egészséges és fenntartható életmód) követői hasonlóan adják át magtlkat az ásványvíz élvezetének, mint elődeik, a juppik a pezsgőének Ásványvíz-sznobok a Rokko No márkát (ebből egy üvegért szemérmetlen módon 62 eurót kémek a berlini Adlonban) kedvelik. Skócia az ásványvíz Champagne-vidéke. Itt erednek a connaisseurök, a szakértők kedvenc márkáinak - Lovat, Highland Springs, Deeside Natural Mirteral Water (ezt a Balmoralkastélyban fogyasztják), Fionnair- forrásai. Martin Strick, az első német ásványvíz-útmutató szerzője arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb ásványvíz a világon, határozottan a Staatlich Fachingenre szavazott: ez "az ásványvizek Mercedese". Literenkénti 2,97 gramm ásványianyag-tartalmával valóban mérhető az egészséget segítő hatása:. B

Billy tiszteletes Valódi neve Bill Talen, és Amerika legszórakoztatóbb, legbolondosabb fogyasztásellenes aktivistáinak egyike. Apokaliptikus utcai prédikátorként lép akcióba, mindig fehér öltönyben és világossző­ kére festett hajjal. Kartonból készült megafonján azt üvölti a világba: "Stop Shopping! Start Stopping! Halleluja!" Miután színészként megbukott, a pincérkedéstől pedig frusztrált lett, New Yorkban megalapította a "Church of Stop Shopping" - a "Fékezzük meg a fogyasztást" - nevű egyházát, amely időközben világrnéretűvé duzzadt. Bolhapiac Ami az újgazdagok számára a luxusáruház (például a Quartier 206 Berlinben vagy a Bergdorf Goodman New Yorkban), az az ízléssel megáldott elszegényedők számára a madridi bolhapiac, a Rastro. Minden vasárnap délelőtt látogatható, és egy kissé eldugott helyen található. Íme, a megközelítése: a Puerta del Solról a Calle de Caterason keresztül átmegyünk a Plaza Benaventéra a De Caseorro-palota irányában, majdaCalle Conde de Romanones és

a Calle Duque de Alba érintésével eljutunk a Plaza del Cascorróra, amelynek déli oldalán található a Plaza del Rastro. Ugye minden világos? Böjtölés Hihetetlenül hatékony lehetőség az életminőség javítására: évente egyszer legalább egy (maximum három) héten át csak zöldséglét és gyógyteát fogyasszunk. Ezzel pénzt spórolunk, regeneráljuk az anyagcserénket, és egy kis szerencsével még nem várt szellemi frissességre is szert teszünk. (Volt idő, amikor az emberek fontos döntéshozatalak előtt böjtöltek.) Mivel ilyenkor minden méreganyagról (kávé, fekete tea, nikotin, alkohol) lemondunk, a pénztárcánic is jól jár.

c Cartier Egykoron tekintélyes párizsi ékszerész, időközben ízléstelen és indokolatlanul drága termékek tömegtermelője orosz oligarchák és a VtL Bochum profi labdarugói feleségei számára.

D DVD-k A technikai fejlődés nyomán, a "video on demand" térnyerésével - az LP-lemezekhez és a VHS-kazettákhoz hasonlóan- hamarosan kimennek a divatból. Egy nagyobb DVD-gyűjtemény tehát puszta pénzkidobás. Ugyanakkor aDVD-k egyfajta fiiggetlenséget biztosítanak a napról napra romló tévéműsoroktóL Ez bizony dilemma.

É Ékszer Salvador Dalí szerint csak azok a hölgyek tudják viselni, akik a legnagyobb közönnyel viseltetnek iránta.

F Fehér tea

A kávé és a fekete tea altematívája, 'egy titkos kínai recept. Egyszerű elkészíteni, mert semmi másból nem áll, mint forró vízből. Valóban kitűnő az íze - és az ajurvédikus orvoslásban gyógyító italként tartják számon. Nagy előnye, hogy akkor is kitűnő az íze, ha langyos lesz, vagy teljesen kihűl. Soha nem lesz túl gyenge vagy túl erős, és nem kell idegesítő teafilterekkel babrálni. Filharmónia A Berlini Filharmónia messze a legjobb hely, ahol az igényes elszegényedő eitölthet egy estét. A koncertjegyek ára viszonylag mérsékelt, és a helyismerettel rendelkezők a szünetet arra használhatják, hogy a művészbejárónállévő híresen olcsó büféhez osonjanak, hogy ott jól tartsák magukat. Fitneszklub A legjobb fitneszklub a házunk előtti park. Nincs tagsági díj, nem kell rossz szagú öltözőkben anabalikával "táplálkozó" benzinkúttulajdonosok tőszomszédságában öltözni. A parkban mindig rendelkezésre áll a friss levegő. A legtöbb klubbérletet különben sem használják ki. Németországban évente durván 300 millió eurót tékozolnak el ily módon. Ez nagyjából azonos Mangólia GDPjével. Fizetés Így szól egy magyar mondás: "Egy úr nem siet, nem fizet, és nem csodálkozik."

G Gardrób Hogyan fordíthatunk lehetőleg kevés gondot a ruhatárunkra úgy, hogy lehetőleg ne úgy nézzünk ki, mint aki nem fordít rá gondot? Steve Jobs, az Apple Computers főnöke így csinálta: egyszerre nagy mennyiségben vásárolt magának fekete pólót és egy tucat farmernadrágot. Mindennap egyformán néz ki.

H

Határhaszon (csökkenő) Gazdasági fenomén, mely szerint a bizonyos jóléti szint fölött szerzett plusztulajdon már nem javítja tovább az élet minőségét. Egy esettanulmány: Peter H. magasra került a szamárlétrán, most már jóval többet keres, mint amennyit el tud költeni (nincs is ideje a pénzköltésre). Mindent megengedhet magának - legyen szó egy drága öltönyről, egy New York-i kiruccanásról vagy bármi másról. Ám így szól a meghökkentő vallomása: ma már jóval kevesebb örömét leli vágyai kielégítésében, mint akkor, amikor még meg kell küzdenie ezért.

I

Inas Miután a jó inas uralja az urát, az számít luxusnak, ha az embernek nincs inasa. Az utolsó Marlborough herceg annyira fiiggött az inasától, hogy amikor egyszer nélküle kellett elutaznia, rendkívül · elcsodálkozott azon, hogy a fogkeféje nem magától habzik. A legjobb az, ha az ember a saját inasává válik. Ágyba viszi magának a reggelit, elküldi magát bevásárolni. Mindezzel költséget és mérgelődést takarít meg.

iTunes Music Store Hatalmas virtuális lemezbolt Hatékony pénzkidobási lehetőség Apple-hasmálók részére. Miközben az ember az íróasztalnál ül, unaimában az iTunes Shopra klikkelhet, és átjátszhat egy dalt a komputerére. Darabonként 99 centért Így teheti magát - és a városi lemezboltot- szórakozva tönkre.

J

Jacht A jachttulajdonosok számára nem a magas fenntartási költségek vagy a tengeri betegségtől szenvedő szakács jelentik a legnagyobb problémát, hanem a vendégek. Minél tehetősebb az ember, annál nagyobb a dilemmája, mert annál nagyobb a hajója is, amelyet meg kell tölteni. Az A-kategóriás vendégek nem jöhetnek szóba, hisz nekik is van saját hajójuk és nyaralójuk, amelyek élettel való megtöltése számukra is gondot okoz. A B-kategóriások (színészek, modellek) a legtöbb esetben már foglaltak, tehát maradnak a C-kategóriás főállású vendégek, akikről - bár sokat utaznak- nem szabad nagy műveltséget feltételezni. Egy a Földközitengertől a Fekete-tengerig tartó jachtutazásról visszatérő hölgynek feltették a kérdést, hogy látta-e a Dardanellákat. A válasza ez volt: "Igen, természetesen meghívtak bennünket. Igazán nagyon kedves emberek!" Jázmintea Ideális ital egészségtudatos elszegényedők részére. Nem kerül sokba, nagyon ízletes, ráadásul magas flavonidtartalmának köszönhetően minden más teánál egészségesebb. Jóléti állam A Tübingeni Egyetem egyik professzora végzett egy kísérletet, hogy feltérképezze jóléti társadalmunk mentalitását. Meghívta a diákjait egy étterembe, mondván: a sört, a bort és a vizet ő fizeti, a többit mindenki magának. A diákok persze a legolcsóbb menüket választották az étlapróL Néhány héttel később megismételte a kí-

~~

j

sérletet, azzal a különbséggel, hogy ezúttal azt mondta: "Az ételek árát pedig felosztjuk." Ennek az lett a következménye, hogy a diákok ától cettig végigették az étlapot. A kísérlet minden résztvevője számára ez volt az egyetlen logikus reakció: miért fogja vissza magát, ha úgyis elosztják a költségeket? Amíg ez így megy, nem · funkcionál a jóléti állam.

K

Kaviár "Confiture de poissons"- hallekvármérgesen kiköpte a halikrát.

mérgelődött

XV. Lajos, és

Kokain Nagyon drága izgatószer, amelynek minősége Európában húsz éve folyamatosan romlik, mivel - a dealerek nyereségének növelése érdekében - egyre nagyobb mennyiségben kevernek hozzá olcsó amfetaminokat. Aki ma kokaint "élvez", reménytelenül az előző évezred nyolcvanas éveiben ragadt.

L

Lakóközösség A lakóközösség a legrégimódibb és egyben a legmodernebb együttélési forma, amely - ha ismét eiterjedne - egy sereg szociális és gazdasági problémát megoldana. Az egyszemélyes háztartások mind gazdasági, mind társadalmi szempontból teljesen értelmetlenek LVMH Tömegárut gyártó francia konszern (ide tartozik a Louis Vuitton és a Moet & Chandon), amely kétségbeesetten exkluzivitással hitegeti a vevőt, miután termékeik Kínából és Vietnamból származó tökéletes másolatai már elárasztották az utcákat.

M

Manuj(lctum Egészséges-világ-áruház, ahol a "régi szép idők" termékeit kínálják, amelyekre senkinek sincs szüksége (például lendkerekes kávédaráló), ezzel szemben nagyon drágák. Igaz, hogy azt az érzést sugallják: az ember harcot folytat a bóvli ellen. Marbella A high society egykori játszóterei közül M. volt az első, amely következetesen haladt a vulgarizálódás útján. Ott, ahol a nyolcvanas években még fintorogtak a gazdag arabok láttán, ma már viszsza is sírják őket. Időközben St. Moritz és St. Tropez sem maradt le Marbella mögött. Akik ezeken a helyeken még valamennyire elegánsak, azok a pincérek és egyéb alkalmazottak. Me tró A tömegközlekedéssel szemben tanúsított abszurd fásultság ellen már Frank Sinatra is felemelte a szavát: "Amit a metróban zsúfoltságnak nevezünk, az az éjszakai klubban kellemes intimitás."

o Oszama bin Laden Még az arab országokban is visszájára fordult az aszketizmussal kapcsolatos gondolkodás. A társadalmi presztízshez nem is olyan régen még szükség volt egy minirnális testtömegre. Faruk királyt, amikor Egyiptom trónjára került, hónapokig el kellett dugni a nép elől, mert túlságosan sovány volt. Ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt megjelenhessen, fel kellett őt hizlalni, különben nem fogadták volna el. Ma az arab világban, bármily nyugtalanító is, az aszketikus O. az eszménykép. Mítoszát nem utolsósorban annak köszönheti, hogy állítólag teljesen igénytelen.

p Pezsgő

(champagne)

Francia pezsgőborfajta, amelynek előállításához gyenge minőségű szőlőszemeket használnak fel. Ezért csak akkor iható, ha majdnem fagypontra hűtve szervírozzák. A pezsgőt tehát nem az íze (kivétel az 1978-as évjárat), hanem a rituálé teszi attraktívvá: az óvatos felnyitás az elkerülhetetlen durranással, nagy Ah! kíséretében. Az új időszámítás luxusitalát azonban lásd az .Ásványvíz címszó alatt. Pihenés a havasokban Éppen megfel~lő a stresszes workaholicok, "munkalkoholisták" számára. A legújabb trend: a kikapcsolódás görcsös keresése helyett egy-két héten át kőkemény fizikai munka fenn a hegyekben. Alpesi kunyhók közvetítése hazai munkaerő részére: www.zalp.ch, www.sab.ch, www.alpferien.org.

Potlach Néhány észak-amerikai indián törzs ősi hagyománya, mely szerint az ember azzal bizonyítja társadalmi pozícióját, hogy minél több javát elajándékozza. Természetesen az a legelőkelőbb, aki a lehető legtöbbet adja. Potyaleső

Münchenben a nyolcvanas években élt egy állítólagos nagyherceg, aki a külföldi kulturális intézetek minden rendezvényén megjelent, és elsőként igyekezett a büféasztalhoz. Általánosan ismert figura volt, rámosolyogtak, és békén hagyták őt. Így élt olaszok, .franciák, spanyolok között. Ha komolyan gondolják, hogy Németországban tisztességből nem lehet megélni, újra kell éleszteni a kulturális és társadalmi potyalesők hagyományát.

Q Queen Kevesen tudják, hogy II. Erzsébet angol királynő a "bájos újszegénység" lelkes követője. Anglia nyárspolgárai fejcsóválással nyugtázták, amikor egy indiszkrét inas kiszivárogtatta, hogy a királynő szupermarketból származó comtlakest fogyaszt, és reggeli müzlijéhez a magok nem ezüsttálkákban állnak az asztalon, hanem holmi Tupperware-dobozban. Long live our gloriaus Queeni

R Rolls-Royce Amikor a 20. század nyolcvanas éveiben Galen gróf bankja, az SMH-Bank látványosan csődbe ment, a Commerzbank azon kevés német bank egyike volt, amelyik veszteség nélkül jött ki az összeomlásbóL Paul Lichtenberg, aki hosszú éveken át a Commerzbank igazgatátanácsának tagja volt, ennek magyarázatát a következő­ képpen adta meg: "Senkinek sem kölcsönzünk pénzt, aki RallsRoyce-on furikázik a városban."

s Second-hand boltok Jó ízlésű hölgyek, akik nem dúskálnak az anyagi javakban, divatos ruháikat kizárólag ilyen üzletekben vásárolják. Münchenben az egyik legszélesebb választékot felvonultató - a Second-HandAgentur - a Siegesstrasse 20. alatt található. Az egész müncheni "snobiety"- legalábbis a stílussal rendelkezők- innen vásárolj a a ruháit, és mindenféle téves szégyenérzet nélkül ide viszi el saját kiselejtezett darabjait. Aki a Maximilianstrasse drága üzleteiből egészíti ki a ruhatárát, annak csak egy lenéző mosoly jut a müncheni jobb körökben. A zürichi felsőbb osztály tagjai a Jasminban (Seefeldstrasse 47.) adnak-vesznek.

Sz Szálloda Az úgynevezett luxusszállodák mellett majdnem minden nagyobb városban találunk kedves szállásokat, amelyek olcsóbbak és stílusosabbak Ilyen Bécsben a Pertschy panzió vagy a König von Ungarn szálloda, Párizsban a Bedford és Londonban természetesen a The George. Az igazi hozzáértök azonban egy idegen városban vagy barátoknál szállnak meg, vagy bútorozott lakást bérelnek. Ez ugyanis még néhány napra is lehetséges. Ilyen apartmanokat a www.apartmanservice.com, www.furnishedquarters.com vagy a www.urbanstay.com címen lehet foglalni. Szociálisan hátrányos helyzetű A legszörnyűbb fogalmak egyike a "szociálisan hátrányos helyzetű". Ezzel megcsúfolják a szegényeket, és feltételezik róluk, hogy nem képesek az emberi kapcsolatokra, vagy fejletlen a szociális érzékük. Holott a Taunus bankártelepülésein vagy Grünwald/ Münchenben drága, de csúf villák kerítései mögött élő bankárfeleségeket inkább lehetne hátrányos szociális helyzetűnek nyilvánítani. Sőt: esetükben sokszor találóbb lenne a "szociálisan izolált" vagy "szociálisan fokozottan hátrányos helyzetű" kategória. Szolgáltatási sivatag A klisé szerint Németország szolgáltatási sivatag- emellett teljes joggal lehetünk büszkék arra, hogy egy olyan országban élünk, ahol a szolgálatkészséget nem lehet pénzért megvenni. Csak az olyan országokban lehet borravalóért előzékeny viselkedést "vásárolni", ahol az általános életszínvonal rendkívül alacsony. A civilizációs fejlődés bizonyítéka, ha a szolgáltató nem hajbókol előttünk csak azért, mert hozzájárulunk a megélhetéséhez.

T

Társadalmi munkában ellátott hivatal A boldogtalanság elérésének egyik legbiztosabb módszere abban áll, hogy az ember folyamatosan csak a saját jólétéről gondoskodik. Ezzel szemben egy abszolút life-style-tipp: az önmagunkkal való foglalkozás helyett törődjünk alkalmanként másokkal is. A Máltai Szeretetszolgálat mindenütt keres olyan embereket, akik a rászoruJók érdekében tevékenykednének - például bevásárolnának egyedülálló vagy beteg embereknek. Turisták .. .mindig a többiek. Komikus.

ú Újság Míchael Houellebecq Platform (A csúcson. Magvető Kiadó, 2003) című regényének főhőse kizárólag az újságok gazdasági cikkeit olvassa, mert szent meggyőződése, hogy a világ fejleményeit azok által lehet a legjobban követni. Ezek szerint a stílusos elszegényedők számára a legalkalmasabb újság a The Wall Street Journal Brüsszelben szerkesztett európai kiadása. Abból több abszurditást tud meg az ember az üzletről és a nagytőkéről s ezáltal az életről, mint a tageszeitung-bó! és a Der Spiegel-bői együttesen.

x Xenofóbia A gazdasági válság következtében az idegengyűlölet egy különösen csúf, de társadalmilag látszólag elfogadható arcot kapott a szomszédos "alacsony bérszínvonalú országok" munkavállalóitól való félelem formájában. Ám ha komolyan vesszük fennkölt szociális elveinket, akkor meg kell tanulnunk osztozni, és búcsút kell

vennünk attól az illúziótól, hogy ami a határainkon kívül történik, az nem a mi ügyünk, és például egy cseh családnak kevesebb joga van a megélhetésre, mint egy délbajor családnak.

v Vitamintab/etták A nyugati félteke egyre több lakója próbálja meg vitaminban szegény, zsírban gazdag táplálkozásátvitaminok szedésével kompenzálni. Észak-Amerika lakosai kiemelkedően sok vitamint fogyasztanak. Mivel a májnak az a tulajdonsága, hogy a fölösleges vitaminok nagy részét kiválasztja, és a "húgyvezeték-autópályán" keresztül kiüríti, a világ legdrágább vizelete az amerikai. Vonatozás A modem ember számára gyakran ez az egyetlen hogy egyhuzamban több órát üljön nyugodtan.

lehetőség

arra,

z Zálogház A second hand boltok mellett a zaci hagyományosan az egyik legfontosabb intézmény az elszegényedők számára. A legtöbb zálogháznak azonban van egy nagy negatívuma: hajlamosak kihasználni ügyfeleik szorult anyagi helyzetét Az egyetlen ilyen intézmény, amely mind a v evők, mind az eladók körében jó hímévnek örvend, az a bécsi Dorotheum, amely egyúttal Európa legnagyobb aukciósháza. A Dorotheumban minden fellelhető a bajba jutott selyemfiú Rolex órájától egészen az anyagi csőd szélén álló világjáró kitömött kengurujáig. Aki ide bevisz valamit, udvarias fogadtatásban részesül, és fair árat kap az árujáért. Az aukciók hétfőtől péntekig 14 órakor, szombaton l O órakor kezdődnek.

ALEXANDERVONSCHÖNBURG A szerző - Széchenyi István üleunokája - igencsak hiteles az elszegényedés témában, hiszen olyan családból származik, amelyik 500 éve "gyakorolja" a társadalmi lesüllyedést. A Schönburgok egészen a 18. századig uralták Délnyugat-Szászországot, majd a folyamatos hanyadást követően az utolsó kastélyuktól a 20. század közepén fosztották meg őket. Alexander édesanyja, Széchenyi Beatrix grófnő, Széchenyi István dédunokája a sztálini diktatúra idején menekült Magyarországról Nyugatra. Semmit nem hagyott hátra, mert már régóta nem birtokolt semmit. Alexander von Schönburg 1969-ben született a szomáliai Mogadishuban. Újságírói tevékenysége: Die Zeit, Esquire, Vogue, Franlifurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung (rovatvezető), Park Avenue (főszerkesztő), Vanily Fair, Bild-Zeitung, Die Weltwoche Könyvei: 1999 -Tristesse Roya/e (Királyi szomorúság)- társszerző, az úgynevezett popkulturális kvintett (Der popkulturelle Qintett) tagjaként 2003 -Der fröhliche Nichtraucher (A boldog nemdohányzó) Rowohlt Verlag, Berlin 2005 - Die Kunst des stílvollen Verarmens - wie man ohne Ge/d reich wid (Pénz nélkül gazdagon, avagy a stílusos elszegényedés . művészete) - Rowohlt Verlag, Berlin 2006 - Lexikon der überjlüssigen Dinge (Fölösleges dolgok lexikona) - Rowohlt Verlag, Berlin

Pénz nélkül gazdagon -avagy a stílusos elszegényedés

művészete

A könyv német nyelvterületen egyik pillanatról a másikra a sikerlisták élére került. Úgy gondolhatnánk, hogy a szerző az árral szemben halad, hiszen manapság könyvek tucatjai szólnak arról, hogyan válhatunk milliomossá, hogyan tehetünk szert pillanatok alatt mesés vagyonra. Schönburg viszont úgy véli: "Az már jó ideje nem számít kiváltságnak, ha valaki gazdag. Az elszegényedők ellenben egyfajta avantgárdot képviselnek, végtére is a természeti erőforrások szűkülése miatt - a nem is olyan távoli jövőben mindannyian lényegesen szegényebbek leszünk. A stílusos elszegényedést azonban tanulni kell."

"Aki minden új divatot vagy trendet követ, az drága, fárasztó és uniformizált életet él. Aki elég bátor ahhoz, hogy más legyen, mint a többiek, pénzt spórol vele, és egy leheletnyi szellemi autarkiát teremt - amely uniformizált korunkban egyre inkább luxussá válik." Alexander von Schönburg