Európa ezer éve 9633898196 [PDF]

Zitiervorschau

Európa ezer éve I–II. Klaniczay, Gábor

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II. Klaniczay, Gábor Publication date 2004-03-31 Szerzői jog © 2004-03-31 Gábor, Klaniczay; Szerzők Kivonat A könyv azokra az átfogó meghatározottságokra és struktúrákra kíván rámutatni, amelyek Európa történetét egységbe fogták.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom ELŐSZÓ ......................................................................................................................................... xvii 1. BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL ................................................ 1 1. A középkor fogalma .............................................................................................................. 1 2. A középkor kiterjedése és határai .......................................................................................... 2 3. A középkor struktúrái ............................................................................................................ 3 4. Panoráma a középkorról: személyiségek, történetek, tárgyak, alkotások .............................. 5 2. FONTOS KÖNYVEK .................................................................................................................... 9 3. Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ............................................................................................... 14 1. I. Forráskiadvány-sorozatok, szöveggyűjtemények ............................................................ 15 1.1. A) VALLÁS- ÉS EGYHÁZTÖRTÉNET .............................................................. 15 1.2. B) NÉMET TERÜLETEK ..................................................................................... 18 1.3. C) ITÁLIA .............................................................................................................. 20 1.4. D) IBÉRIAI-FÉLSZIGET ...................................................................................... 20 1.5. E) FRANCIAORSZÁG .......................................................................................... 20 1.6. F) BRIT-SZIGETEK .............................................................................................. 21 1.7. G) SKANDINÁVIA ............................................................................................... 22 1.8. H) LENGYELORSZÁG ......................................................................................... 22 1.9. I) CSEHORSZÁG .................................................................................................. 23 1.10. J) (A KORAI) HORVÁTORSZÁG ...................................................................... 23 1.11. K) RUSZ, OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN ..................................................... 23 1.12. L) BIZÁNC .......................................................................................................... 24 1.13. M) KERESZTES HADJÁRATOK, KERESZTES ÁLLAMOK .......................... 25 1.14. N) EGYÉB FORRÁSKIADVÁNYOK, FORRÁSFORDÍTÁSOK ..................... 25 2. II. A középkortudomány szakirodalma ............................................................................... 26 2.1. A) BEVEZETŐ MŰVEK AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR TANULMÁNYOZÁSÁHOZ 26 2.2. B) BIBLIOGRÁFIÁK ............................................................................................ 27 2.3. C) KÖZÉPKORTUDOMÁNYI LEXIKONOK, ENCIKLÓPÉDIÁK ................... 28 2.3.1. C.1. Általános lexikonok ............................................................................ 28 2.3.2. C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok .................................................. 28 2.3.3. C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok .............. 29 2.3.4. C.4. Tematikus lexikonok .......................................................................... 29 2.4. D) SEGÉDKÖNYVEK AZ ÍROTT FORRÁSOK AZONOSÍTÁSÁHOZ ÉS ELEMZÉSÉHEZ ........................................................................................................... 30 2.4.1. D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések ........................................... 30 2.4.2. D.2. Paleográfia és oklevéltan .................................................................... 32 2.5. E) TÖRTÉNETI ATLASZOK, TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ................................... 32 2.6. F) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIÁK ....................................................................... 33 2.7. G) A KÖZÉPKORI LATINSÁG SZÓTÁRAI ....................................................... 33 2.8. H) ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK ............................................................................. 33 2.8.1. H.1. Általános történeti összefoglalások .................................................... 33 2.8.2. H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások ..................... 34 2.9. I) FOLYÓIRATOK ................................................................................................ 35 2.9.1. I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő fontosabb folyóiratok 35 2.9.2. I.2. Középkortudományi folyóiratok .......................................................... 36 2.9.3. I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok .................................................. 36 2.9.4. I.4. Régészeti folyóiratok ........................................................................... 36 2.9.5. I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok .............................................................. 36 2.9.6. I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok ......................................... 36 2.9.7. I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok ..... 37 2.9.8. I.8. Bizantinológiai folyóiratok .................................................................. 37 2.10. J) VÁLOGATÁS A KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEMMEL FOGLALKOZÓ MAGYAR SZAKMUNKÁKBÓL .................................................... 37 2.10.1. J.1. Szöveggyűjtemények ......................................................................... 37 2.10.2. J.2. Szakmunkák ...................................................................................... 37

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az interneten ................................................. 40 3.1. A) MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, FOLYÓIRATOK HONLAPJAI ................................................................................................................. 41 3.2. B) KÜLFÖLDI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, KÖZÉPKORÁSZ-SZÖVETSÉGEK HONLAPJAI ................................................................................................................. 41 3.3. C) KÖZÉPKORI VONATKOZÁSÚ KERESŐK, ADATBÁZISOK, SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK ÉS FORRÁSKIADÁSOK ............................................. 42 4. Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE ............................................... 44 1. A korai középkor (IV–IX. század) ...................................................................................... 44 1.1. A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V. SZÁZAD) 44 1.2. A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN ................... 45 1.3. AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG SZERKEZETVÁLTOZÁSA (VIII–X. SZÁZAD) ....................................................................................................... 46 2. A népesség növekedése (X–XIII. század) ........................................................................... 47 2.1. STRUKTÚRÁK ÉS FOLYAMATOK ................................................................... 47 2.2. A NÉPESEDÉS FOLYAMATA ............................................................................ 48 3. A válságok időszaka: a XIV-XV. század ............................................................................ 49 3.1. ÉSZAK-EURÓPA .................................................................................................. 49 3.2. EURÓPA DÉLI FELE (FRANCIAORSZÁG, ITÁLIA ÉS AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET) 51 5. I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV–VIII. SZÁZAD) ................................................................... 53 1. Székely György– AZ ANTIKVITÁS ÖRÖKSÉGE ........................................................... 53 1.1. Településnevek ....................................................................................................... 53 1.2. Építmények ............................................................................................................. 54 1.3. Germán folytonosság .............................................................................................. 55 2. Sághy Marianne– NÉPVÁNDORLÁS, ÚJ ETNIKUMOK, LOVAS NOMÁDOK ........... 56 2.1. A Római Birodalom bukása: összeomlás vagy átalakulás? .................................... 56 2.2. Ut turbo montibus celsis: a hunok .......................................................................... 58 2.3. Az Avar Birodalom ................................................................................................ 61 3. Sz. Jónás Ilona – RÓMA ÉS A BARBÁR KIRÁLYSÁGOK ............................................ 64 3.1. A Keletrómai Császárság és a barbárok ................................................................. 64 3.2. A Nyugatrómai Birodalom és a barbárok ............................................................... 65 3.3. A vizigót állam ....................................................................................................... 65 3.4. A vandál királyság .................................................................................................. 67 3.5. A burgund királyság ............................................................................................... 68 3.6. Odoaker Itáliában ................................................................................................... 69 3.7. A keleti gót (osztrogót) állam ................................................................................. 69 3.8. A Frank Királyság .................................................................................................. 70 3.9. A longobárdok itáliai berendezkedése .................................................................... 71 3.10. Barbár törvényhozás ............................................................................................. 72 3.11. A barbárok és a rómaiak ....................................................................................... 73 4. Sághy Marianne – EGYHÁZ, SZERZETESSÉG, TÉRÍTÉS A KORA KÖZÉPKORBAN 76 4.1. Kereszténység és állam a IV. században ................................................................ 76 4.2. Róma és a nyugati püspökségek a IV-V. században ............................................... 78 4.3. A szerzetesség a IV-VI. században ......................................................................... 81 4.4. Róma a VI. században: Nagy Szent Gergely .......................................................... 84 4.5. Keresztény missziók. Az „új Konstantinok” .......................................................... 84 5. Székely György– BIZÁNC AZ V-VI. SZÁZADBAN. A KELETI EGYHÁZAK KEZDETEI 86 5.1. A társadalom ........................................................................................................... 86 5.2. A városok ................................................................................................................ 86 5.3. A tartományok ........................................................................................................ 87 5.4. Az egyház ............................................................................................................... 88 5.5. Az ellenfelek ........................................................................................................... 89 5.6. A kultúra ................................................................................................................. 89 5.7. A keleti tartományok .............................................................................................. 90 5.8. Itália ........................................................................................................................ 91 5.9. A kormányzat ......................................................................................................... 93 6. Sz. Jónás Ilona – AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOK ÉS AZ ÍR KERESZTÉNYSÉG 94 6.1. A római Britannia ................................................................................................... 94 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés ................................................................ 94 6.3. Kelta kereszténység ................................................................................................ 95 6.4. A római misszió és az angolszász egyházszervezet ................................................ 96 6.5. Angolszász királyságok, társadalom, kormányzat .................................................. 97 6. II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ......................................................... 100 1. Székely György – A KÖRNYEZET: ARABOK ÉS VIKINGEK .................................... 100 1.1. Az iszlám kezdetei és az arab birodalom kialakulása ........................................... 100 1.2. Összeütközés az arabokkal Hispániában és Szicíliában ....................................... 102 1.3. A vikingek társadalma .......................................................................................... 103 2. Sz. Jónás Ilona – ANGLIA A NORMANN, DÁN HÓDÍTÁSOK ÉS WESSEX HEGEMÓNIÁJA IDEJÉN ................................................................................................................................. 105 2.1. Normann, dán hódítások ....................................................................................... 105 2.2. Egységesítő törekvések ......................................................................................... 106 2.3. Kapcsolatok a kontinenssel ................................................................................... 108 3. Nagy Balázs – GAZDASÁG A KAROLING BIRODALOMBAN .................................. 109 3.1. Mezőgazdaság ...................................................................................................... 109 3.2. Kézműves és ipari termelés .................................................................................. 111 3.3. Kereskedelem ....................................................................................................... 112 3.4. Pénzügyek ............................................................................................................. 114 4. Sz. Jónás Ilona – KAROLING ÁLLAM, EGYHÁZ ÉS KULTÚRA ............................... 115 4.1. Az utolsó Merovingok .......................................................................................... 115 4.2. A majordomusok uralma ...................................................................................... 115 4.3. Martel Károly (714–741) ...................................................................................... 116 4.4. Térítések ............................................................................................................... 116 4.5. Kis Pipin (751–768) .............................................................................................. 116 4.6. Nagy Károly (768–814) ........................................................................................ 117 4.7. A Frank Birodalom kiépítése, Nagy Károly háborúi ............................................ 118 4.8. Nagy Károly császársága ...................................................................................... 120 4.9. Kormányzat, adminisztráció ................................................................................. 121 4.10. Az egyház gazdasági szerepe .............................................................................. 122 4.11. A Karoling reneszánsz ........................................................................................ 123 4.12. A keresztény császárság ..................................................................................... 125 4.13. A birodalom egysége .......................................................................................... 125 4.14. Itália .................................................................................................................... 127 4.15. A nyugati frank királyság ................................................................................... 128 4.16. A keleti frank királyság ...................................................................................... 128 4.17. Feudalizmus, hűbériség ...................................................................................... 129 5. Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN ......................................... 130 5.1. A pápai állam kialakulása ..................................................................................... 130 5.2. A Karoling szövetség ............................................................................................ 131 5.3. Viszontagságok ..................................................................................................... 133 6. Magyar István Lénárd – A KÖZÉPBIZÁNCI KORSZAK ............................................... 134 6.1. Az arab invázió és Bizánc ..................................................................................... 134 6.2. Adminisztratív, gazdasági és társadalmi változások, belső megújulás ................. 135 6.3. Egyházpolitikai változások ................................................................................... 136 6.4. A Hérakleiosz-dinasztia (610-711) ....................................................................... 136 6.5. A képrombolás Bizáncban (730-843) ................................................................... 137 6.6. Új korszak küszöbén (843-867) ............................................................................ 138 7. III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) ........................... 143 1. Nagy Balázs ‫ –ؘ‬A GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS KIINDULÓPONTJA: A MEZŐGAZDASÁG ............................................................................................................. 143 1.1. A mezőgazdaság ................................................................................................... 143 1.2. Táplálkozás, technikai vívmányok ....................................................................... 143 1.3. Kert, szőlő, erdő .................................................................................................... 145 1.4. Településformák, kolonizáció ............................................................................... 146 1.5. A társadalom tagoltsága ........................................................................................ 147 2. Klaniczay Gábor – AZ ÉVEZREDFORDULÓ KERESZTÉNYSÉGE ÉS A SZERZETESSÉG MEGÚJULÁSA .................................................................................................................... 148 2.1. A szerzetesség megújulása – Cluny felemelkedése .............................................. 149 2.2. Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága idején ........................ 150 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai .................................... 154 2.4. Az első évezredforduló félelmei ........................................................................... 155 3. Sághy Marianne – ÚJ EURÓPAI DINASZTIÁK ............................................................. 157 3.1. Divisio regnorum, dissensio regum: a Karoling Birodalom felbomlása ............... 157 3.2. Dulce France: Franciaország kialakulása .............................................................. 158 3.3. Insolitas rerum mutationes: Anglia ....................................................................... 161 3.4. Terror mundi: a normann Szicília ......................................................................... 163 3.5. Cristianos llaman Santi Yague: spanyol és portugál királyságok ......................... 164 4. Székely György – A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETEI ÉS AZ ITÁLIAI VÁROSOK ........................................................................................................................... 165 4.1. A német királyság kialakulása .............................................................................. 165 4.2. Ottó belső és külső hatalomemelkedése a császári hatalomig .............................. 167 4.3. A rómaiak és a frankok császára ........................................................................... 168 4.4. A pápa és a császár ............................................................................................... 169 4.5. Az itáliai városok .................................................................................................. 170 4.6. A főpapok ............................................................................................................. 170 4.7. A milánói érsekség ............................................................................................... 171 5. Székely György – SKANDINÁVIA ÉS KELET-EURÓPA: AZ ÁLLAMFEJLŐDÉS KEZDETEI ............................................................................................................................................... 173 5.1. Az északi államok kialakulása .............................................................................. 173 5.2. A viking életformától a feudális társadalomig ...................................................... 174 5.3. A cseh állam kialakulása ...................................................................................... 176 5.4. A lengyel állam kezdetei ...................................................................................... 177 5.5. A kijevi orosz állam kialakulása ........................................................................... 178 6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A MAKEDÓN DINASZTIA IDEJÉN ....................... 180 6.1. Jogi kodifikációk .................................................................................................. 180 6.2. A központi hatalom és a feltörekvő arisztokrácia harca ....................................... 181 6.3. Bizánc hatalmának csúcspontján: II. Baszileiosz ................................................. 182 6.4. A bizánci államrendszer dezintegrációja (1025–1059) ......................................... 183 6.5. A teljes külső és belső összeomlás (1059–1081) .................................................. 184 8. IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD) .................................................................... 186 1. Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT SZAKASZA .......................................................................................................................... 186 1.1. Az invesztitúraharc első szakasza ......................................................................... 186 1.2. Barbarossa Frigyes időszaka ................................................................................. 187 2. Sz. Jónás Ilona – A XII. SZÁZADI RENESZÁNSZ ........................................................ 190 2.1. Uj ismeretanyag .................................................................................................... 191 2.2. Az antikvitás tisztelete .......................................................................................... 192 2.3. A természeti világ iránti érdeklődés ..................................................................... 192 2.4. Filozófia, teológia ................................................................................................. 193 2.5. Iskola, tanítás ........................................................................................................ 194 2.6. Kolostori kultúra ................................................................................................... 195 2.7. Jog és politikai irodalom ....................................................................................... 196 2.8. Történetírás ........................................................................................................... 197 2.9. Világi irodalom ..................................................................................................... 197 2.10. Művészet ............................................................................................................. 198 3. Klaniczay Gábor– REFORM-SZERZETESRENDEK, ERETNEKMOZGALMAK ....... 199 3.1. A bencés reformmozgalom új hulláma: a ciszterciek ........................................... 200 3.2. Remeték, vándorprédikátorok és a szerzetesi reformmozgalom újabb képviselői 202 3.3. Katharok, valdensek és más laikus vallási mozgalmak ........................................ 204 4. Nagy Balázs – TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM, VÁROSFEJLŐDÉS ÉS IPARI TERMELÉS 206 4.1. Korai kereskedővárosok ....................................................................................... 206 4.2. A távolsági kereskedelem megélénkülése ............................................................ 207 4.3. Városfejlődés ........................................................................................................ 209 4.4. Az ipari termelés ................................................................................................... 211 5. Székely György – TELEPESEK, KERESZTES HADJÁRATOK ................................... 213 5.1. Vándormozgalom és városfejlődés ....................................................................... 213 5.2. A Szentföld a hatalmi változásokban .................................................................... 214 5.3. Az első keresztes hadjárat és eredményei ............................................................. 216 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

5.4. Muzulmán visszacsapások és újabb keresztes hadjáratok .................................... 216 5.5. A reconquista ........................................................................................................ 218 6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC ÉS A KERESZTES ÁLLAMOK ............................... 219 6.1. A bizánci feudalizmus kialakulása a keresztes hadjáratok előestéjén (1081–1096) 219 6.2. Bizánc és a keresztesek ......................................................................................... 221 6.3. Az egyházszakadás ............................................................................................... 222 6.4. Az első három hadjárat ......................................................................................... 223 7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA KIRÁLYSÁGAI .......................... 226 7.1. Lengyelország ....................................................................................................... 226 7.2. Csehország ............................................................................................................ 228 7.3. A Kijevi Rusz ....................................................................................................... 230 7.4. A Baltikum ........................................................................................................... 232 7.5. A Balkán-félsziget államai ................................................................................... 232 9. V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII. SZÁZAD) ..................... 235 1. Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ EGYHÁZ ....................................... 235 1.1. Assisi Szent Ferenc – „alter Christus” .................................................................. 237 1.2. Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos missziója .......................... 238 1.3. A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok ...................................... 240 1.4. Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak, gyanús misztikusok 243 2. Sz. Jónás Ilona – EGYETEMEK, SUMMÁK, KATEDRÁLISOK .................................. 244 2.1. Az egyetemek ....................................................................................................... 244 2.2. Enciklopédiák, summák ........................................................................................ 248 2.3. Katedrálisok .......................................................................................................... 249 2.4. Népi nyelvű irodalom ........................................................................................... 250 3. Molnár Péter – „ÁLLAMÉPÍTÉS” ANGLIÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: ESEMÉNYEK ÉS INTÉZMÉNYEK ............................................................................................................ 251 3.1. Háborúk Franciaországban ................................................................................... 252 3.2. A Plantagenet monarchia és intézményei ............................................................. 253 3.3. A Magna Carta, a parlament és a reformmozgalmak ............................................ 255 3.4. I. Edward hódításai és a századforduló politikai válsága Angliában .................... 258 3.5. A Capeting monarchia felemelkedése .................................................................. 260 3.6. Erőpróbák a XIII-XIV. század fordulóján ............................................................ 264 3.7. Szép Fülöp és a francia monarchia kormányzata .................................................. 266 4. Molnár Péter – CSÁSZÁRSÁG, PÁPASÁG ÉS AZ ITÁLIAI NAGYPOLITIKA .......... 268 4.1. A XII. század öröksége ......................................................................................... 268 4.2. A Pápai Állam(ok) kialakulása ............................................................................. 270 4.3. II. Frigyes szicíliai állama és német királysága .................................................... 272 4.4. II. Frigyes és a pápaság szembekerülése .............................................................. 276 4.5. II. Frigyes öröksége és Anjou Károly ................................................................... 279 4.6. A Pápai Állam(ok), Nápoly és Szicília a XIII. század végén ............................... 282 5. Molnár Péter – AZ ITÁLIAI VÁROSÁLLAMOK A KONSTANZI BÉKÉTŐL A XIV. SZÁZAD ELEJÉIG ............................................................................................................................... 286 5.1. A városi fejlődés gazdasági és társadalmi közege ................................................ 286 5.2. A comune és a podestá ......................................................................................... 287 5.3. A popolo felemelkedése ....................................................................................... 288 5.4. Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártok ......................................................... 291 5.5. A comune kormányzati rendszere ......................................................................... 293 5.6. Velence – La Serenissima ..................................................................................... 295 5.7. Firenze .................................................................................................................. 298 5.8. A signoria kezdetei ............................................................................................... 300 6. Molnár Péter – AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KERESZTÉNY HEGEMÓNIA KITELJESEDÉSÉNEK KORSZAKÁBAN ......................................................................... 303 6.1. A reconquista előretörése ..................................................................................... 303 6.2. León-Kasztília ...................................................................................................... 305 6.3. Portugália .............................................................................................................. 309 6.4. Navarra ................................................................................................................. 310 6.5. Aragónia és Katalónia .......................................................................................... 310 7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA ÁTALAKULÁSA A MONGOL TÁMADÁS UTÁN ............................................................................................................... 314 7.1. A Mongol Birodalom ............................................................................................ 314 vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

7.2. Az orosz fejedelemségek ...................................................................................... 316 7.3. A Baltikum népei és a lovagrendek ...................................................................... 317 7.4. A lengyelek ........................................................................................................... 318 7.5. Csehország fejlődése ............................................................................................ 318 7.6. Bizánc és a Balkán népei ...................................................................................... 319 7.7. Szerbia .................................................................................................................. 323 8. Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA .. 323 8.1. Uj államalakulatok Bizánc területén ..................................................................... 323 8.2. A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio .................................................. 329 10. VI. KÉSŐ KÖZÉPKOR (XIV-XV. SZÁZAD) ........................................................................ 334 1. Sághy Marianne – AZ AVIGNONI PÁPASÁG ÉS A NAGY EGYHÁZSZAKADÁS ... 334 1.1. Az egyház és a francia királyság a XIV. század elején ......................................... 334 1.2. Avignon, a hídfő ................................................................................................... 335 1.3. A pápák és a nápolyi Anjouk ................................................................................ 336 1.4. Misztikusok és spirituálisok ................................................................................. 337 1.5. Humanizmus és szerzetesség ................................................................................ 339 1.6. Az avignoni pápaság fénykora .............................................................................. 340 1.7. Iter Romanum ....................................................................................................... 342 1.8. Pápa vagy zsinat? A nagy egyházszakadás ........................................................... 343 2. Sághy Marianne – ANGLIA, FRANCIAORSZÁG, NÉMETALFÖLD A SZÁZÉVES HÁBORÚ KORÁBAN ........................................................................................................................... 344 2.1. A nemzetközi politika kezdetei ............................................................................ 344 2.2. 1339–1364 ............................................................................................................ 345 2.3. 1364–1380 ............................................................................................................ 346 2.4. A burgund hercegség: 1380–1429 ........................................................................ 348 2.5. Jeanne d'Arc .......................................................................................................... 349 2.6. A rózsák háborúja (1455–1485) ........................................................................... 350 3. Nagy Balázs –A „XIV. SZÁZADI VÁLSÁG” ÉS A GAZDASÁGI ERŐVONALAK ÁTRENDEZŐDÉSE ............................................................................................................. 352 3.1. A XIV. század válságának kérdése ....................................................................... 352 3.2. Észak-Európa forgalma, a Hanza szövetség ......................................................... 355 3.3. Dél-Németország és Közép-Kelet-Európa gazdasága .......................................... 357 4. Székely György – SKANDINÁVIA A DINASZTIKUS UNIÓ ÚTJÁN ......................... 358 4.1. Skandinávia külpolitikai és kormányzati helyzete ................................................ 358 4.2. A dinasztikus unió létrejötte ................................................................................. 359 4.3. Svédország különválása ........................................................................................ 360 4.4. A Hanza északi befolyása ..................................................................................... 361 5. Székely György – SPANYOLORSZÁG SZÜLETÉSE ÉS A MÓROK SORSA ............. 361 5.1. Kasztília fejlődése ................................................................................................. 362 5.2. Aragónia és Katalónia viszonya ........................................................................... 363 5.3. Granada ................................................................................................................. 364 5.4. Portugália .............................................................................................................. 364 5.5. Az egyesülő spanyol monarchia és a kultúra fejlődése ......................................... 365 6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A PALAIOLOGOSZ-KORBAN ............................... 366 6.1. Konstantinápoly visszafoglalása ........................................................................... 366 6.2. A restaurált Bizánc: VIII. Palaiologosz Mihály .................................................... 366 6.3. Bizánc balkáni állammá válása II. Andronikosz Palaiologosz alatt ..................... 369 6.4. A polgárháborúk kora Bizáncban; Szerbia hatalmi túlsúlya a Balkánon .............. 371 6.5. A Balkán-félsziget oszmán-török meghódítása; Bizánc eleste ............................. 375 7. Niederhauser Emil – A BALKÁNI ÁLLAMOK, AZ OSZMÁN TERJESZKEDÉS ÉS AZ OROSZ ÁLLAM ÚJJÁSZÜLETÉSE ................................................................................... 381 7.1. Az oszmán terjeszkedés ........................................................................................ 381 7.2. Bulgária, Szerbia és Bosznia ................................................................................ 383 7.3. A román fejedelemségek ...................................................................................... 386 7.4. A horvát területek ................................................................................................. 387 7.5. Az orosz fejedelemségek ...................................................................................... 388 7.6. Szerbia .................................................................................................................. 389 8. Székely György – CSEH- ÉS LENGYELORSZÁG A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN. A HABSBURGOK FELEMELKEDÉSE ................................................................................. 390 8.1. Csehország IV. Károlytól a huszitizmusig ........................................................... 390 viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

8.2. Lengyelország ....................................................................................................... 393 8.3. A Habsburgok és Ausztria .................................................................................... 395 11. VII. ÖSSZEGZÉS: EGY ÚJ EXPANZIÓ KEZDETE, A FEJLŐDÉS IRÁNYAI ................... 399 1. Sz. Jónás Ilona – Székely György ITÁLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ KEZDETEI ........................................................................................................................... 399 1.1. Az itáliai városállamok politikai rendszere és a „zsarnokság” ............................. 400 1.2. Velence ................................................................................................................. 402 1.3. Genova .................................................................................................................. 403 1.4. Milánó ................................................................................................................... 403 1.5. Bologna ................................................................................................................. 404 1.6. A reneszánsz művészet kezdetei ........................................................................... 405 1.7. Firenze .................................................................................................................. 405 1.8. Róma .................................................................................................................... 408 1.9. Nápoly .................................................................................................................. 411 2. Sz. Jónás Ilona – A RENESZÁNSZ ÉS A HUMANIZMUS KIBONTAKOZÁSA ......... 412 2.1. A XIV–XV. századi egyetemek ............................................................................ 414 2.2. A racionális teológia válsága ................................................................................ 415 2.3. A misztikus teológia ............................................................................................. 415 2.4. A devotio moderna ............................................................................................... 417 2.5. Humanisták ........................................................................................................... 417 3. Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGATEURÓPÁBAN ...................................................................................................................... 421 3.1. Status, patria, natio ............................................................................................... 422 3.2. Corpus, ordo, universitas ...................................................................................... 424 3.3. Anglia és Franciaország ........................................................................................ 425 3.4. A Német-római Császárság .................................................................................. 427 3.5. A német tartományok: Ausztria ............................................................................ 427 3.6. Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország, Magyarország ............ 428 3.7. Összegzés ............................................................................................................. 429 4. Sahin-Tóth Péter – FELFEDEZES, GYARMATOSITAS, a „vilAggazdasAg” ÚJ KÖRVONALAI .................................................................................................................... 429 4.1. A terjeszkedés hajtóerői ........................................................................................ 429 4.2. A portugál felfedezések első évszázada ................................................................ 431 4.3. Spanyol felfedezések ............................................................................................ 435 4.4. Vetélkedés az új területekért ................................................................................. 437 5. Sahin-Tóth Péter – ÚJ BIRODALMAK SZÜLETÉSE .................................................... 438 5.1. A francia monarchia birodalmi aspirációi és az itáliai háborúk (1483–1516) ...... 438 5.2. A Habsburgok Németalföldön .............................................................................. 441 5.3. A Német-római Birodalom I. Miksa uralkodása idején ........................................ 443 5.4. V. Károly öröksége ............................................................................................... 444 5.5. Fenyegetés keletről: az Oszmán Birodalom világhatalommá válása .................... 445 A. FÜGGELÉK .............................................................................................................................. 447 1. BIBLIOGRÁFIA .............................................................................................................. 447 1.1. Rövidítések ........................................................................................................... 447 1.2. A középkori Európa népesedése ........................................................................... 447 1.3. A középkor kezdetei (IV-VIII. század) ................................................................. 449 1.3.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 449 1.3.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 450 1.4. A Karolingok Európája (VIII-X. század) ............................................................. 453 1.4.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 453 1.4.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 454 1.5. Európa az évezredforduló időszakában (X-XI. század) ........................................ 457 1.5.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 457 1.5.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 458 1.6. Európa expanziója (XI-XII. század) ..................................................................... 462 1.6.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 462 1.6.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 463 1.7. A középkori civilizáció fénykora (a „hosszú” XIII. század) ................................. 467 1.7.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 467 1.7.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 469 ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

1.8. Késő középkor (XIV-XV. század) ........................................................................ 1.8.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 1.8.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 1.9. Összegzés: egy új expanzió kezdete, a fejlődés irányai ........................................ 1.9.1. FORRÁSOK ............................................................................................ 1.9.2. SZAKIRODALOM .................................................................................. 2. GLOSSZÁRIUM .............................................................................................................. 2.1. Személyek ............................................................................................................. 2.2. Fogalmak .............................................................................................................. 3. Molnár Péter – Banyó Péter │ URALKODÓLISTÁK ..................................................... 3.1. Pápák .................................................................................................................... 3.2. Bizánci Birodalom ................................................................................................ 3.2.1. JUSZTINIANOSZ-DINASZTIA (518–602) ........................................... 3.2.2. HÉRAKLEIOSZ-DINASZTIA (610-695, 705-711) ................................ 3.2.3. SZÍR DINASZTIA (717–802) ................................................................. 3.2.4. AMORIONI (FRÍG) DINASZTIA .......................................................... 3.2.5. MAKEDÓN DINASZTIA (867–1056) .................................................... 3.2.6. KOMNÉNOSZ-DINASZTIA .................................................................. 3.2.7. ANGELOSZ-DINASZTIA ...................................................................... 3.3. Konstantinápoly latin császárai ............................................................................ 3.3.1. LASZKARISZ-DINASZTIA (NIKAIA) ................................................. 3.3.2. PALAIOLOGOSZ-DINASZTIA ............................................................. 3.4. Hun Birodalom ..................................................................................................... 3.5. Nyugati Gót (Vizigót) Királyság .......................................................................... 3.6. Szvéb Királyság .................................................................................................... 3.7. Vandál Királyság .................................................................................................. 3.7.1. HASDING-HÁZ ...................................................................................... 3.8. Burgund Királyság ................................................................................................ 3.8.1. GIBICHUNG-HÁZ .................................................................................. 3.9. Keleti Gót (Osztrogót) Királyság .......................................................................... 3.9.1. AMAL-HÁZ ............................................................................................ 3.10. Longobárd Királyság .......................................................................................... 3.11. Angolszász királyságok ...................................................................................... 3.11.1. KENTI KIRÁLYSÁG ............................................................................ 3.11.2. BERNICIAI KIRÁLYSÁG ................................................................... 3.11.3. DEIRAI KIRÁLYSÁG .......................................................................... 3.11.4. NORTHUMBRIAI KIRÁLYSÁG ......................................................... 3.11.5. MERCIAI KIRÁLYSÁG ....................................................................... 3.11.6. WESSEXI KIRÁLYSÁG ...................................................................... 3.12. Frank Birodalom (840-ig) ................................................................................... 3.12.1. MEROVING-HÁZ ................................................................................. 3.12.2. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 3.13. Császárok és Itália királyai (840-962) ................................................................ 3.14. A „Középső Részbirodalom” uralkodói ............................................................. 3.15. Keleti frank uralkodók, majd Német-római Császárság ..................................... 3.15.1. SZÁSZ HÁZ .......................................................................................... 3.15.2. SZÁLI HÁZ ........................................................................................... 3.15.3. SUPPLINBURG-HÁZ ........................................................................... 3.15.4. HOHENSTAUF-HÁZ ............................................................................ 3.15.5. WELF-HÁZ ........................................................................................... 3.15.6. HOHENSTAUF-HÁZ ............................................................................ 3.15.7. VEGYES HÁZBELI URALKODÓK .................................................... 3.16. Nyugati frank uralkodók, majd Francia Királyság .............................................. 3.16.1. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 3.16.2. RÓBERT-HÁZ ...................................................................................... 3.16.3. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 3.16.4. RÓBERT-HÁZ ...................................................................................... 3.16.5. KAROLING-HÁZ ................................................................................. 3.16.6. CAPETING-HÁZ .................................................................................. 3.16.7. VALOIS-ÁG .......................................................................................... x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

473 473 474 479 479 480 483 483 527 555 555 564 564 565 565 565 566 567 567 567 568 568 568 569 570 571 571 571 571 572 572 572 573 573 575 575 575 577 578 578 579 580 581 582 582 583 583 583 583 584 584 584 585 585 586 586 586 586 586 587

Európa ezer éve I–II.

3.16.8. ORLÉANS-ÁG ...................................................................................... 3.16.9. ANGOULÉME-ÁG ............................................................................... 3.17. León-Kasztíliai Királyság (és előzményei) ......................................................... 3.17.1. ASTURIA KIRÁLYAI .......................................................................... 3.17.2. LEÓN KIRÁLYAI ................................................................................. 3.17.3. LEÓN-KASZTÍLIA: NAVARRAI-HÁZ .............................................. 3.17.4. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ .......................................... 3.17.5. KASZTÍLIA KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ .................................. 3.17.6. LEÓN KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ ............................................ 3.17.7. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ .......................................... 3.17.8. LEÓN-KASZTÍLIA: TRASTÁMARA-HÁZ (1309-1506) ................... 3.18. Navarrai Királyság .............................................................................................. 3.19. Portugál Királyság .............................................................................................. 3.19.1. BURGUNDI-HÁZ ................................................................................. 3.19.2. AVIS-HÁZ ............................................................................................. 3.20. Aragóniai Királyság ............................................................................................ 3.20.1. NAVARRAI-HÁZ ................................................................................. 3.20.2. BARCELONAI-HÁZ ............................................................................ 3.20.3. TRASTÁMARA-HÁZ ........................................................................... 3.21. Szicíliai és Nápolyi Királyság ............................................................................ 3.21.1. APULIA HERCEGEI: HAUTEVILLE-HÁZ ........................................ 3.21.2. SZICÍLIA GRÓFJAI: HAUTEVILLE-HÁZ ......................................... 3.21.3. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HAUTEVILLE-HÁZ ...................................... 3.21.4. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HOHENSTAUF-HÁZ ..................................... 3.21.5. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ .............. 3.21.6. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ .... 3.21.7. SZICÍLIA (SZIGETÉNEK) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ ............. 3.22. Milánó egyeduralkodó ........................................................................................ 3.23. Firenze (1434-1574) ........................................................................................... 3.24. Angol Királyság .................................................................................................. 3.24.1. WESSEX-HÁZ ...................................................................................... 3.24.2. DÁN HÁZ .............................................................................................. 3.24.3. WESSEX-HÁZ ...................................................................................... 3.24.4. NORMANDIAI HÁZ ............................................................................ 3.24.5. BLOIS-HÁZ ........................................................................................... 3.24.6. PLANTAGENET-HÁZ ......................................................................... 3.24.7. LANCASTER-ÁG ................................................................................. 3.24.8. YORK-ÁG ............................................................................................. 3.24.9. TUDOR-HÁZ ........................................................................................ 3.25. Skót Királyság .................................................................................................... 3.25.1. CENÉL GABHRÁIN-HÁZ ................................................................... 3.25.2. DUNKELD-HÁZ (1034-1286) .............................................................. 3.25.3. STEWART-HÁZ ................................................................................... 3.26. Dán Királyság ..................................................................................................... 3.26.1. DÁNIA ELSŐ HÁZA ............................................................................ 3.26.2. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ ................................................................... 3.26.3. FOLKUNG (SVÉD/NORVÉG)-HÁZ ................................................... 3.26.4. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ ................................................................... 3.26.5. POMERÁNIAI-HÁZ ............................................................................. 3.26.6. PFALZI-HÁZ ......................................................................................... 3.26.7. OLDENBURG-HÁZ .............................................................................. 3.27. Norvég Királyság ................................................................................................ 3.27.1. WESTFOLD-HÁZ ................................................................................. 3.27.2. FOLKUNG (SVÉD)-HÁZ (1319-1387) ................................................ 3.28. Svéd Királyság .................................................................................................... 3.28.1. YNGLING-HÁZ .................................................................................... 3.28.2. STENKIL-HÁZ ..................................................................................... 3.28.3. SVERKER- ÉS ERIK-HÁZ ................................................................... 3.28.4. FOLKUNG-HÁZ ................................................................................... 3.28.5. VEGYES HÁZBELI URALAKODÓK (MECKLENBURG) ............... xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

587 587 588 588 588 589 589 589 589 590 590 590 592 592 593 593 593 593 594 594 595 595 595 595 596 596 596 597 598 599 599 600 600 600 601 601 601 601 602 602 602 603 603 604 604 604 605 605 605 606 606 606 606 608 608 608 608 609 609 610

Európa ezer éve I–II.

3.29. Kijevi Rusz ......................................................................................................... 610 3.29.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 610 3.30. Vlagyimiri Nagyfejedelemség ............................................................................ 612 3.30.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 612 3.31. Moszkva fejedelmei; majd nagyfejedelmei ........................................................ 613 3.31.1. RURIK-HÁZ .......................................................................................... 613 3.32. Lengyelország ..................................................................................................... 614 3.32.1. LENGYELORSZÁG FEJEDELMEI ÉS KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ .... 614 3.32.2. KRAKKÓ (KIS-LENGYELORSZÁG) FEJEDELMEI: PIAST-HÁZ .. 614 3.32.3. PRE MYSL-HÁZ ................................................................................... 615 3.32.4. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ ................................... 615 3.32.5. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ ................................. 615 3.32.6. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: JAGELLÓ-HÁZ ............................ 616 3.33. Litván Nagyfejedelemség ................................................................................... 616 3.34. Nagymorva Fejedelemség .................................................................................. 617 3.35. Csehország .......................................................................................................... 617 3.35.1. PREMYSL-HÁZ .................................................................................... 617 3.35.2. HABSBURG-HÁZ ................................................................................ 619 3.35.3. KARINTHIAI-HÁZ ............................................................................... 619 3.35.4. LUXEMBURG-HÁZ ............................................................................. 619 3.35.5. HABSBURG-HÁZ ................................................................................ 619 3.35.6. PODJEBRÁD (PODEBRAD)-HÁZ ...................................................... 620 3.35.7. JAGELLÓ-HÁZ ..................................................................................... 620 3.36. Bulgária .............................................................................................................. 620 3.36.1. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: DULO-HÁZ ..................................... 620 3.36.2. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: UKIL-HÁZ ...................................... 620 3.36.3. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: KRUM-HÁZ .................................... 621 3.36.4. MAKEDÓN-BOLGÁR BIRODALOM ................................................. 621 3.36.5. MÁSODIK BOLGÁR BIRODALOM: ASZEN-HÁZ .......................... 621 3.37. Horvátország ....................................................................................................... 622 3.38. Bosznia ............................................................................................................... 623 3.39. Szerbia ................................................................................................................ 624 3.39.1. NEMANJA-HÁZ ................................................................................... 624 3.39.2. SZERB BIRODALOM: NEMANJA-HÁZ ............................................ 625 3.39.3. HREBELJANOVICS-HÁZ ................................................................... 625 3.39.4. BRANKOVICS-HÁZ ............................................................................ 625 3.39.5. HAVASALFÖLD .................................................................................. 626 3.40. Moldva ................................................................................................................ 627 3.41. Jeruzsálemi Királyság ......................................................................................... 628 3.42. Ciprusi Királyság ................................................................................................ 630 3.42.1. LUSIGNAN-HÁZ .................................................................................. 630 3.42.2. ANTIOKHIAI-HÁZ .............................................................................. 630 3.43. Ortodox kalifák ................................................................................................... 631 3.44. Omajjád Kalifátus (Damaszkusz) ....................................................................... 631 3.45. Abbászida Kalifátus (Bagdad) ............................................................................ 632 3.46. Córdoba emírjei, majd kalifái ............................................................................. 633 3.46.1. OMAJJÁD- ÉS HAMMÚDIDA-DINASZTIA ..................................... 633 3.47. Granadai Királyság ............................................................................................. 634 3.47.1. NASZRIDA-HÁZ .................................................................................. 634 3.48. Egyiptom (részben Szíria) uralkodói a keresztes háborúk korában .................... 636 3.48.1. FÁTIMIDA KALIFÁTUS (1094-TÖL) ................................................ 636 3.48.2. ZENGIDÁK (ALEPPO) ....................................................................... 636 3.48.3. AJJÚBIDA SZULTÁNSÁG (EGYIPTOM) .......................................... 637 3.48.4. MAMELUK (MAMLUK) SZULTÁNSÁG (1293-IG) ......................... 638 3.48.5. Damaszkusz a főszövegben nem jelzett Ajjúbida szultánjai: ................. 638 3.49. Szeldzsuk (szaldzsúk) uralkodók ........................................................................ 639 3.49.1. az Un. „nagy szeldzsukok” .................................................................... 639 3.49.2. SZÍRIÁI SZELDZSUK SZULTÁNSÁG ............................................... 639 3.49.3. RUMI (ANATÓLIAI) SZELDZSUK SZULTÁNSÁG (KONYA/IKONION) 640 xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

3.50. Oszmán Birodalom ............................................................................................. 3.51. Az egységes Mongol Birodalom nagykánjai ...................................................... 3.52. Az Ilkánok (1304-ig) .......................................................................................... 3.53. Aranyhorda ......................................................................................................... 3.54. Krími Tatár Kánság ............................................................................................ 4. Banyó Péter - GENEALÓGIAI TÁBLÁZATOK ............................................................. 5. Engel Pál – Nemerkényi Előd KRONOLÓGIA ................................................................

xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

640 641 642 642 643 644 653

A táblázatok listája 4.1. ................................................................................................................................................... 47 4.2. ................................................................................................................................................... 47 4.3. ................................................................................................................................................... 49 A.1. ................................................................................................................................................ 555 A.2. ................................................................................................................................................ 564 A.3. ................................................................................................................................................ 564 A.4. ................................................................................................................................................ 565 A.5. ................................................................................................................................................ 565 A.6. ................................................................................................................................................ 565 A.7. ................................................................................................................................................ 566 A.8. ................................................................................................................................................ 567 A.9. ................................................................................................................................................ 567 A.10. .............................................................................................................................................. 567 A.11. .............................................................................................................................................. 568 A.12. .............................................................................................................................................. 568 A.13. .............................................................................................................................................. 568 A.14. .............................................................................................................................................. 569 A.15. .............................................................................................................................................. 570 A.16. .............................................................................................................................................. 571 A.17. .............................................................................................................................................. 571 A.18. .............................................................................................................................................. 572 A.19. .............................................................................................................................................. 572 A.20. .............................................................................................................................................. 573 A.21. .............................................................................................................................................. 575 A.22. .............................................................................................................................................. 575 A.23. .............................................................................................................................................. 575 A.24. .............................................................................................................................................. 577 A.25. .............................................................................................................................................. 578 A.26. .............................................................................................................................................. 579 A.27. .............................................................................................................................................. 580 A.28. .............................................................................................................................................. 581 A.29. .............................................................................................................................................. 582 A.30. .............................................................................................................................................. 582 A.31. .............................................................................................................................................. 583 A.32. .............................................................................................................................................. 583 A.33. .............................................................................................................................................. 583 A.34. .............................................................................................................................................. 584 A.35. .............................................................................................................................................. 584 A.36. .............................................................................................................................................. 584 A.37. .............................................................................................................................................. 584 A.38. .............................................................................................................................................. 585 A.39. .............................................................................................................................................. 586 A.40. .............................................................................................................................................. 586 A.41. .............................................................................................................................................. 586 A.42. .............................................................................................................................................. 586 A.43. .............................................................................................................................................. 586 A.44. .............................................................................................................................................. 587 A.45. .............................................................................................................................................. 587 A.46. .............................................................................................................................................. 587 A.47. .............................................................................................................................................. 588 A.48. .............................................................................................................................................. 588 A.49. .............................................................................................................................................. 589 A.50. .............................................................................................................................................. 589 A.51. .............................................................................................................................................. 589 A.52. .............................................................................................................................................. 589 A.53. .............................................................................................................................................. 590

xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa ezer éve I–II.

A.54. .............................................................................................................................................. A.55. .............................................................................................................................................. A.56. .............................................................................................................................................. A.57. .............................................................................................................................................. A.58. .............................................................................................................................................. A.59. .............................................................................................................................................. A.60. .............................................................................................................................................. A.61. .............................................................................................................................................. A.62. .............................................................................................................................................. A.63. .............................................................................................................................................. A.64. .............................................................................................................................................. A.65. .............................................................................................................................................. A.66. .............................................................................................................................................. A.67. .............................................................................................................................................. A.68. .............................................................................................................................................. A.69. .............................................................................................................................................. A.70. .............................................................................................................................................. A.71. .............................................................................................................................................. A.72. .............................................................................................................................................. A.73. .............................................................................................................................................. A.74. .............................................................................................................................................. A.75. .............................................................................................................................................. A.76. .............................................................................................................................................. A.77. .............................................................................................................................................. A.78. .............................................................................................................................................. A.79. .............................................................................................................................................. A.80. .............................................................................................................................................. A.81. .............................................................................................................................................. A.82. .............................................................................................................................................. A.83. .............................................................................................................................................. A.84. .............................................................................................................................................. A.85. .............................................................................................................................................. A.86. .............................................................................................................................................. A.87. .............................................................................................................................................. A.88. .............................................................................................................................................. A.89. .............................................................................................................................................. A.90. .............................................................................................................................................. A.91. .............................................................................................................................................. A.92. .............................................................................................................................................. A.93. .............................................................................................................................................. A.94. .............................................................................................................................................. A.95. .............................................................................................................................................. A.96. .............................................................................................................................................. A.97. .............................................................................................................................................. A.98. .............................................................................................................................................. A.99. .............................................................................................................................................. A.100. ............................................................................................................................................ A.101. ............................................................................................................................................ A.102. ............................................................................................................................................ A.103. ............................................................................................................................................ A.104. ............................................................................................................................................ A.105. ............................................................................................................................................ A.106. ............................................................................................................................................ A.107. ............................................................................................................................................ A.108. ............................................................................................................................................ A.109. ............................................................................................................................................ A.110. ............................................................................................................................................ A.111. ............................................................................................................................................ A.112. ............................................................................................................................................ A.113. ............................................................................................................................................ xv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

590 591 592 593 593 593 594 595 595 595 595 596 596 596 597 599 599 600 600 601 601 601 601 601 602 602 603 603 604 604 605 605 605 606 606 606 608 608 608 609 609 610 610 612 613 614 614 615 615 615 616 616 617 617 619 619 619 619 620 620

Európa ezer éve I–II.

A.114. A.115. A.116. A.117. A.118. A.119. A.120. A.121. A.122. A.123. A.124. A.125. A.126. A.127. A.128. A.129. A.130. A.131. A.132. A.133. A.134. A.135. A.136. A.137. A.138. A.139. A.140. A.141. A.142. A.143. A.144. A.145. A.146. A.147.

............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................ ............................................................................................................................................

xvi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

620 620 621 621 621 622 623 625 625 625 625 626 627 628 630 630 631 631 632 633 634 636 636 637 638 638 639 639 640 640 641 642 642 643

ELŐSZÓ Ez a könyv nem a hagyományos értelemben vett egyetemi tankönyv. Amikor mintegy hét éve az ELTE Középkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatói (Granasztói György, Klaniczay Gábor, Molnár Péter, Nagy Balázs, Sahin-Tóth Péter, Sághy Ma- rianne, Sz. Jónás Ilona, Székely György), továbbá az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékről Magyar István Lénárd és Niederhauser Emil e közös munkát elhatározták, a céljuk az volt, hogy Váczy Péter kitűnő, de már sok évtizedes szintézise, és a mintegy száz tételt felsoroló szigorlati irodalomjegyzék helyett valami olyan hasznos áttekintést adjanak, amely mindazt tartalmazza, amit a diákoknak tudnia kell e témáról, az európai középkori történelem mintegy ezer évéről az egyetemi szigorlaton. Időközben két hasonló tárgyú új egyetemi kézikönyv is megjelent e tárgyban: Katus László A középkor története című kötetbe (Budapest, 2000, Pannonica – Ru- bicon), illetve a debreceni egyetem szerzői kollektívája (Angi János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László) által készített kétkötetes tankönyv Európa a korai középkorban (Debrecen, 1999, Multiplex Media D. U. P); Európa az érett és a kései középkorban (Debrecen, 2001, Multiplex Media D.U.R). Részben az e kézikönyvek által felkínált rendszeres áttekintés ismeretében is, a jelen kötet sok mindenben különbözik tőlük és általában véve is az egyetemi tankönyvektől. A kötet szerzői elsősorban azokat a témákat írták meg, saját jellegzetes – egymástól nagyon különböző – stílusukban, amiket az elmúlt évtizedekben oktattak a két tanszéken. Eredeti célunk az volt, hogy középkori Európa történetét ne az egyes országok történetének aggregátumaként mutassuk be, hanem olyan átfogó meghatározottságok és struktúrák jegyében, amelyek Európa történetét egységbe fogták: a demográfia, a népvándorlás, a gazdaság, az egyházi szervezet, az egyházi, szerzetesi reformmozgalmak, a keresztes hadjáratok, az egyetemek, a reneszánsz és a humanizmus megjelenése. Ezen túl külön figyelmet kívántunk fordítani a középkori Európa különböző történeti régióira s az azokban kialakuló sajátos fejlődési modellekre. A szisztematikus áttekintés ezt átszövő praktikus szempontjai mégis sok helyütt visszavezette a kötet szerzőit egy hagyományosabb országok szerinti tárgyalásmódhoz. Ebben az értelemben a kötet lenyomata az ELTE két tanszékén az elmúlt évtizedekben végzett oktatómunkának. E munka tartalmának, gondolati rendszerének sok elemére az itt tanuló vagy már végzett diákok bizonyára ráismernek majd. A személyesebb hangvétel következménye ugyanakkor egy kevésbé szisztematikus tárgyalásmód is lett, ami aránytalanságokat is eredményezett. Akár magában az egyetemi oktatásban, egyes részek igen részletesen, mások távolabbi áttekintésből tárulnak fel, így sok minden nem fért e keretek közé. A középkori történelem bizonyos eseményei és problémái többször is előkerülnek a tárgyalás során, mert más nézőpontból, az adott részprobléma szerinti újratárgyalásuk szükségesnek látszott és elkerülhetetlenné tett némely ismétlődést. Összességében őszintén be kell ismerni, meghaladta erőinket a feladat, hogy minden igényt kielégítő, minden fontos részletre kitérő és szemléletében teljesen összehangolt képet adjunk a középkori Európa évezrednyi történetéről. Diákjainknak (és olvasóinknak) ezért továbbra is azt kell mondanunk, hogy aki e kérdésekben részletesebben tájékozódni kíván, annak változatlanul könyvtárakhoz, bibliográfiákhoz kell fordulnia, figyelemmel kísérni a sok nyelven közreadott, évről évre új eredményeket publikáló történeti kutatást és annak rokontudományait. Ezt elősegítendő, könyvünkhöz igen részletes bibliográfiai tájékoztatót, forráskiadvány- és szakirodalmi apparátust mellékeltünk. A könyv eleji „Bevezető gondolatok” című fejezetet „Fontos könyvek” címmel egy reprezentatívnak szánt medie- visztikai irodalomválogatás követi, azoknak az átfogó munkáknak és módszertanilag is a legfontosabbnak tartott könyveknek a jegyzéke, amelyeket a tankönyv szerzőgárdája a leginkább ajánl a középkor-történeti szigorlatra készülő egyetemistáknak és általában az olvasónak. A „Bibliográfiai bevezetés” című fejezet pedig a magyarországi egyetemi tankönyvek és szaktudományi segédkönyvek körében egyedülálló módon részletes és tematikailag rendszerezett tájékoztatást ad a középkori egyetemes történet forráskiadvány-sorozatairól, elektronikus adatbázisairól – mindarról, ami az írott és tárgyi források jóval szélesebb körét vonja be a történeti elemzésbe, mint ami a magyar történelemhez kötődő segédtudományi oktatásnál szokásos. A tankönyv hét fejezetben tárgyalja a középkori Európa történetét. E fejezetek nagyjából kronológiai szakaszokra bontják a középkor ezer évét, de egyes fejezetek olykor, a résztéma logikájának megfelelően túllépik e határt. A tankönyv műfaja nem tette lehetővé, hogy részletes lábjegyzeteket és minden idézett forráshelyhez pontos hivatkozást adjunk. A fejezetek témájához csupán forrás- és szakirodalomjegyzéket adunk, a könyv végén, fejezetenkénti bontásban. A forráskiadványok listájában elsősorban azt tartottuk szem előtt, hogy szerepeljen köztük minden használható magyar nyelvű fordítás és ahol nem volt ilyen, feltüntettük egy-egy használható modern nyelvű (angol, francia, német) fordítás adatait. A szakirodalom-jegyzéknél elsősorban arra törekedtünk, hogy kellően orientáljon a nemzetközi középkorkutatás korszerű képviselőinek körében.

xvii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ELŐSZÓ

Minden nagyfejezetet végén olvasható egy 50-100 tételből álló lista, mely jelzi, mely címszavak kapcsolódnak ide a függelékben olvasható glosszáriumból, amely egy-egy bekezdésben, lexikonszócikk-szerű tömörséggel magyarázza a fontosabb történeti fogalmakat, szervezeteket és bemutatja a középkori történelem kiemelkedő személyiségeit. Itt is sietve hozzáteszem, hogy a szerzői monogrammal jegyzett glosszák nincsenek egy lexikon igényességével „standardizálva”, olykor szűkszavúbbak, olykor részletesebbek, helyenként összefoglalják a főszövegben mondottakat, helyenként pedig fontos, ott nem olvasható adatokkal egészítik őket ki. És persze, a megadottak mellett sok mindenki és sok minden másról is szólhatna glossza. Ami van, mindenesetre, az innen, e tankönyvből tanulható és számonkérhető. A kötetet térképek, uralkodólisták és genealógiai táblázatok egészítik ki. Az utóbbiak csak vázlatosak, nem a teljes genealógiai rendszert, csupán a tananyag megértése szempontjából legfontosabb személyeket és relációkat tüntetik fel. A tankönyv végén részletes történeti kronológia található, amelynek alapját Engel Pál 1982-ben a Gondolat Kiadónál kiadott Világtörténet évszámokban című munkájának középkori része adja, amit a tankönyv szempontjai szerint Nemerkényi Előd kiegészített, és kettőjük neve alatt kapcsolunk a kötethez. Tankönyvünk fontos kiegészítője, úgy is mondhatnánk: párja az a forrásanyag, amelyet Sz. Jónás Ilona szerkesztésében, új feldolgozásban adott ki az Osiris Kiadó 2001-ben (Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény). Az előszó végén szólni kell egy fontos praktikus dologról is: a nevek írásmódjáról és egyeztetéséről. Sokféle konvenciót követni kívánó sokszerzős tankönyvünkben a következő döntésre jutottunk. A késő antik neveket a Nyugat-római Császárság bukásáig a Római Birodalom egészében latinosan írjuk (pl. Nagy Theodosius), kivéve a görög egyházatyákat, illetve egyházi vezetőket, akiknek nevét fonetikus átírásban közöljük (pl. Athanasziosz). A Nyugat-római Császárság bukása után azonban minden bizánci nevet görögösen és fonetikus átírásban közlünk (pl. Jusztinianosz), akárcsak a cirill betűs szláv neveket. Az uralkodó-neveket és a szentek nevét, ahol lehet, magyar változatban adjuk, ahol van elfogadott fonetikus magyar átírás (pl. Klodvig), ott ezt választottuk. Dönteni kellett olykor németes és latinos (olaszos, franciás) írásmódok között (pl. Monte Cassino vagy Montecassino). Nehéz volt megfelelő szabványt találni ezekben a kérdésekben, de reméljük, hogy a rendszer, amit kialakítottunk, legalább önmagában következetesre sikerült. Befejezésül köszönetet kell mondanom két lektorunknak, Galamb Györgynek és Katus Lászlónak, akik számtalan értékes javaslattal és korrekcióval jobbították tankönyvünket, Nemerkényi Elődnek, Banyó Péternek, Molnár Péternek és Nagy Balázsnak, akik a saját kontribúcióikon túl jelentős segítséget adtak a szerkesztőségi munkálatokban, s végül Pótó Jánosnak, Varga Annának és Németh Zsófiának, akik az Osiris Kiadónál gondozták a kötetet. Klaniczay Gábor

xviii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL 1. A középkor fogalma A középkor az európai történet olyan szakasza, amelyről jólesik gondolkodni. Definíció szerint az ókor és az újkor közötti időszakot nevezzük így, azt a közbülső periódust, amely átmenetet jelent az európai civilizáció lenyűgöző kezdetei és modern vívmányai között. A köztes helyzet persze teli van kétértelműségekkel. Ha kétpólusú rendszerben szemléljük, már nem a régi és még nem az új, vagy fordítva, lehetővé teszi a múlt bizonyos elemeinek a továbbélését, miközben helyet készít a jövő megszületésének. De beilleszthetjük az ilyen köztes korszakot egy hármas rendszerbe is, ahol saját önálló jellegzetességeivel különül el elődjétől és utódjától. Ez a helyzet ideális környezetet ad az egymással vitatkozó értelmezéseknek, az elutasításnak és az apológiának, szűnni nem akaró kilengéseket a megvetéstől a dicsőítésig, az egzotikumig, a felejtéstől az újrafelfedezésig. A középkor legtartósabb jelzője már azelőtt megjelent, mielőtt magát a terminust kitalálták volna. Az itáliai humanistától örököltük, akik Petrarcával az élen sűrűn panaszkodtak arra a „sötét”, „barbár” korszakra, amely elválasztotta a görög és latin antikvitás büszkeségeit saját koruktól, ahol azok dicsőségesen újraszülethettek. A felvilágosodás még tovább fokozta ezt a negatív hozzáállást, a középkort egyenesen a tudatlanság és a babona korának bélyegezve (Voltaire). Másfelől, abban a pillanatban, amikor a reneszánszt – Kolumbusz, Gutenberg és Kopernikusz felfedezései nyomán – kezdte felváltani az újkor, abban a pillanatban, amikor nyilvánvaló lett, hogy a középkor véglegesen elmúlt, a szokványos elítélést fokozatosan háttérbe szorították a feltörő nosztalgia hullámai: a lovagkor ábrándjai, melyeket feltámasztani próbált Ariosto, Cervantes és Tasso; a szentség és az egységes kereszténység eszménye, amelyet évszázadról évszázadra megújuló kultusszal vettek körül a katolikus reform képviselői, a bollandisták, Chateaubriand és a romantika gondolkodói. A nagyszerű középkori katedrálisok inspiráció forrásai lehettek mind a szabadkőművesség, mind az okkultista mozgalmak számára. A középkori páncélok, fegyverek, várkastélyok szilaj energiája már az angliai gothic romance óta foglalkoztatja képzeletvilágunkat, ekörül kristályosodott ki a heroikus-lovagias romantika és a wagneri „új barbárság”, hogy azután a XX. század második felére a Monty Python komikus világává szelídüljön. A középkori városok és a kézműipari munkák organikus szépségére az újrafelfedezés lelkesedésével bukkant rá a preraffaelita mozgalom, Burckhardt, Huizinga, a szecesszió és az art deco. Mindehhez a sokfelé húzó megítéléshez hozzá kell adni egy további dimenziót is, a különböző – helyi, intézményes, regionális, nemzeti, s végső soron európai – identitásokét, s mindazokat a formákat, amelyekben ezek ránk hagyományozódtak. A középkorkutatók megörökölték a kolostori évkönyveket, a városi és a dinasztikus krónikákat, a rendtörténeteket, és megörököltek olyan krónikákat is, amelyek a nyugat-európai kereszténység történetét világtörténelemként mutatták be. Niccolo Machiavelli Beszélgetések Titus Livius tíz könyvéről című írása (1517-1519), Francesco Guicciardini Itália története (1540) és Shakespeare király-drámái után középkorról szóló gondolkodás egy jelentős részét a „nemzeti gyökerek” felkutatása határozta meg. Ebbe a keretbe illeszkedett Lodovico Antonio Muratori (1672-1750) antikvárius kíváncsiságának nagyszerű szülötte, a Rerum Italicarum Scriptores forráskiadvány-sorozata; a német múlt forrásait közzétevő, Georg Heinrich Pertz által 1826- ban elkezdett hatalmas és rendszeres gyűjtemény, a Monumenta Germaniae Historica; a Jules Michelet által írt Histoire de France; Augustin Thierry Récit des temps mérovingiens (1840) című műve és Charles Frederic Maitland tanulmányai az angol „common law” intézményéről. A XX. század elejének történeti érdeklődése azután ismét az egyetemes keretek – a kereszténység, a pápaság, a császárság – felé fordult, kutatni kezdték azokat a struktúrákat, amelyek Európa születését előmozdították. A középkor ebben az összefüggésben a modern Európa kialakulását jelentette, egy olyan civilizáció felnőtté válását, amely a korábbi eredményeire támaszkodva felkészült a földkerekség meghódítására. Azután jöttek a XX. század világháborúi és forradalmai, és utánuk a középkor iránti érdeklődés ismét új formában támadt fel. A háborúval és háború nélkül is pusztító modern civilizációval, s különösen annak diktatórikus-totalitarianista változataival szemben a középkori keresztény kultúra értékeinek, remekműveinek a megóvása és méltó elemzése önmagán túlnövő feladat lett. Az értékek pontos megismerésében kitűnő vallástörténeti, filozófiatörténeti, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányok, igényes új kritikai kiadások és múzeumok segítettek. Erich Auerbach, Hippolyte Delehaye, Charles Homer Haskins, Ernst Robert Curtius, Étienne Gilson, Johan Huizinga, Paul Oskar Kristeller, Erwin Panofsky helyreállította a mienktől 1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL különböző értékrend és esztétikai kánon alapján működő középkori gondolkodás és művészet csúcsteljesítményeinek megbecsülését. Sokakat ráébresztett arra, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a reneszánsz, a humanizmus, a lovagiasság szabályait betartó modern diplomácia megszületése, s mi több, érdemes ezekre támaszkodnunk ma is a fenyegető modern barbárságok ellenében. A történetírást megújító interdiszciplináris megközelítések a hatvanas években a kanonizált értékek mellett ismét felfedezték a sokszínűséget, az antropológus módjára vizsgálható másságot. A francia Annales történészei (Marc Bloch, Georges Duby, Jacques Le Goff) számára valóságos kincsesbánya lett a középkori civilizáció „totális” története. Mindebből – épp a sikeres rekonstrukció életszerűsége miatt – a hetvenes években váratlan módon bestsellertéma lett: nemcsak a „nouvelle histoire" olyan monográfiái, mint Emmanuel Le Roy Ladurie könyve, Montaillou (1975), hanem olyan újszerű történeti regények is, mint a Barbara Tuchman által írt Távoli tükör (1978) vagy Umberto Eco történeti krimije, A rózsa neve (1980). A középkort 1980 óta hetente új életre keltik, feltalálják és színre viszik, nemcsak a középkori várkastélyok, kolostorok, városházák százaiban, de a hipermodern kultúrcentru- mokban és egyetemi campusokon is. A legutóbbi évtizedben két további elem gazdagította e képet. A kommunizmus kelet-európai összeomlása után e régió történeti tudata sokakat meglepő módon nem a nyugati modernség, hanem inkább a középkori eredetek felé fordult. Ez gyakorta XIX. századi stílusban történt, legitimációt keresve a történeti múltban a politikai és területi követeléseknek, de akadtak olyanok is, akik a középkorban az európai identitás „közös gyökereit” keresték, amelyek összekapcsolják Európa nyugati és keleti felét. A másik újdonság a kronológia szülötte: a 2000. esztendő nyugaton újra előhívta a világvége apokaliptikus gondolatával kacérkodó eszmefuttatásokat. Kelet-Európa is ünnepelte az évfordulót, de chiliasztikus számítások helyett itt pompaszerető millenáris szertartásokat láthattunk, zászlólengetést az itteni keresztény államok dicső megalapításának ezeréves évfordulóihoz. Milyen középkorképet részesítsünk előnyben, az új millenniumban? Kinek a középkor-képét fogadjuk el érvényesnek? Három nézőpontból közelítem meg e kérdést: (1) a periodizáció, (2) a struktúrák és (3) a történetek, személyiségek és művek madártávlat-szerű áttekintése segítségével.

2. A középkor kiterjedése és határai Mint utaltam már rá, a középkor fogalma a reneszánszban született. A media tempes- tas terminusa 1469-ben bukkant fel először, Giovanni Andrea dei Bussi, egy pápai könyvtáros Nicolaus Cusanushoz írt dicsőítő beszédében. E korban azután elszaporodtak a hasonló kifejezések (media aetas, media antiquitas), amelyeket gyakran összekapcsoltak a „sötét korszak” Petrarca, Leonardo Bruni, Lorenzo Valla és más itáliai humanisták műveiből ismert fogalmával. Látnunk kell azonban, hogy az antikvitás és annak újjászületése közötti átmeneti korszak fogalma ennél régebbi – és ez hatással van a középkor periodizációjának a kérdésére. Már Nagy Szent Gergely pápa is hosszasan siránkozott a régi Róma nagyságának vesztén, és reménykedett abban, hogy küszöbön áll az újjászületése. A renovatio imperii romani jelszava I. Jusztinianosztól, Nagy Károlytól III. Ottóig és Barbarossa Frigyesig újra és újra vele járt azzal, hogy új határokkal jelöljék ki a közbeeső hanyatlás korszakát. A „XII. századi reneszánsz” számára az arabok műveltsége volt a közvetítő az antiqui bölcsessége és a moderni keresztény tudománya között. Azt is fontos látnunk, hogy a klasszikus civilizáció középkori szétesésének képét hosszú időn át ellensúlyozta a kereszténység eljövetelének pozitív képe. Ennek a római „pogányság” feletti győzelmét úgy ünnepelték, mint a „babona”, a „zsarnokság”, a „bálványimádás” és a „mágia” feletti győzelmet. Ezért a Római Birodalom bukását követő korszak megítélése az egész középkor folyamán inkább pozitív volt, vagy legrosszabb esetben kétértelmű. Ez tükröződött Joachim de Floris (f1202) hármas felosztású világtörténeti koncepciójában. A Szentháromság modelljét historizálva Joachim különbséget tett az Atya kora (az Ótestamentum ideje), a Fiú kora (az Újtestamentum ideje, mely Jézus eljövetelétől a szerző saját koráig tart – ez volna tulajdonképp a középkor), továbbá a küszöbön álló, hamarosan elkezdődő Szentlélek kora között, melynek lesz majd egy „Örök Evangéliuma”, amelyben mindenki betű szerint követni fogja a keresztény életelveket. Követve az időrendet, a reneszánsz középkor-képének kétértelműségeiről már szóltunk, ezeket megörökölte a koraújkori történetírás is, s egyúttal elkezdte azokat pontos kronológiai határok közé helyezni. A leideni Georg Horn Arca Noe című munkájában (1666) a 300 és 1500 közé helyezte a medium aevum korszakát. A hallei Christoph Cellarius volt az első, akinél megjelenik a jól ismert hármas séma, az ókor (Historia antiqua, 1685), az

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL újkor (Historia nova, 1688) és a kettő közé eső középkor (Historia medii aevi, 1688). A medium aevum szerinte Nagy Konstantinnal kezdődött a kereszténység felvételével (313), és Konstantinápoly elestével ért véget (1453). Ezeket a kronológiai határokat a későbbiekben sokszor módosították. A középkor „kezdetét” egyre inkább az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus 476- ban történt kényszerű lemondásában látták, akinek üres trónját azután soha többé nem töltötték be. A „végpontot” inkább Amerika felfedezésében jelölték ki (1492) vagy a reformáció kezdetében (1517). A különböző nemzeti történetírások gyakran saját történetük szakaszai szerint módosították e korszakolást: az angolok hajlamosak a Tudor dinasztia hatalomra kerülésétől számítani az Újkor eljövetelét (1485), a magyarok számára a mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam összeomlása jelöli ki a középkor végét (1526). A kora újkori „feudális gazdaságra” vonatkozó lengyel kutatások fényében Jacques Le Goff azzal a provokatív javaslattal hozakodott elő, hogy a „hosszú középkor” fogalmának érvényességét terjesszük ki egészen a francia forradalomig. A kiterjesztés egyébként a másik irányba is elképzelhető: Peter Brown „késő antikvitásra” vonatkozó kutatásainak a fényében a Nyugat-Római Birodalom „bukása” által jelentett határvonalat egy öt évszázados átmeneti periódus váltotta fel, egy olyan korszak, amely Diocletianustól Nagy Károlyig magában foglalja a Mediterráneum történetét. A középkor kiterjedésének van egy földrajzi dimenziója is. Két alapvető kiindulópontja, a Római Birodalom és a kereszténység jegyében ez az Itáliában született és Nyugat-Európában kiformálódott fogalom mindig is többet foglalt magában, mint az Europa Occidens területét. Legalább ennyire kézenfekvő civilizációs egységet alkot e korszakban a Mediterrán medence egésze, s ezzel a középkori kereskedelem, hajózás, a keresztes hadjáratok történetének szakértői mindig is tisztában voltak: ennek a meglátásnak adott új erőt a XX. század derekén Henri Pirenne utolsó munkája, a Mahomet et Charlemagne (1937) és Fernand Braudel nagyszabású szintézise: A Földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (1949). Ennek a gondolatkörnek a jegyében, az elmúlt fél évszázadban a latin kereszténység történetírói megújult figyelemmel fordultak a Bizánci Birodalom kutatásának nagy, autonóm tradíciója felé (Émile Bréhier, Georg Ostrogorsky, Dmitri Obolenski, Evelyne Patlagean munkái), hogy belekezdjenek a rendszeres összehasonlítás munkálataiba. A mediterrán Dél régióinak átfogó, együttes szemléletének alakulásával párhuzamosan akadtak olyanok is, akik a germán, szláv és balti Észak „barbár”, individualisztikus vitalitására, a közösségi összetartás erején alapuló struktúrák (Markgenossenschaft, zadruga) erejére vonatkozó XIX. századi víziók jegyében fogalmaztak meg újabb hipotéziseket e régió történeti identitásáról. A két gondolatkör kombinációja, a középkori római-germán szintézis vizsgálata a történeti makrostruktúrák újszerű vizsgálatának a kiindulópontja lett: ezen alapult a Henri Pirenne által írt A középkori gazdaság és társadalom története (1933) és Marc Bloch fő műve, A feudális társadalom (1939). Kelet-Európa, Közép-Európa, KözépKelet-Európa, az „európai civilizáció peremvidéke” szintén egy hasonló strukturális egybeolvadás szülötte, melyben az előbbi problémák kiegészülnek a „nyugati” és „keleti” alkotóelemek szintézisének kérdésével – ezt vizsgálták a régió történetírásának kiemelkedő képviselői, a román Nicolae Iorga (1908-1912), a cseh Francis Dvornik (1949), a lengyel Oscar Halecki (1952) és a magyar Szűcs Jenő (1981, 1991).

3. A középkor struktúrái Ha arra törekszünk, hogy meghatározzunk egy korszakot a történelmen belül, jellemezni kell azokat a struktúrákat, amelyek biztosítják önazonosságát és koherenciáját. Ezek lehetnek „objektív”, „mély” struktúrák; lehetnek olyan időleges struktúrák is, amelyek különböző történeti tényezők váratlan összejátszása során álltak elő; de struktúrának tekinthetjük azokat a rendszereket is, amelyeket bizonyos társadalmi folyamatok, intézmények, kultúrák, vívmányok genealógiájának megértése érdekében a posteriori vetítünk bele a történelembe. A legáltalánosabb strukturális magyarázat, amelyet a középkorra vetítettek, a „feudalizmus” kategóriája, egy olyan fogalom, amely átfogó együttesbe foglalja össze a középkori társadalom, gazdaság és kultúra viszonyrendszerét. A hűbéri jog középkori felfogásából születő „féodalité” fogalma az ancien régime legáltalánosabb jellemzése lett a felvilágosodás idején (Montesquieu, Voltaire, Vico); ennek azután a közgazdaságtan és a szociológia adott konkrétabb tartalmat (Smith, Marx, Weber), hogy végül Bloch, Ganshof, Duby, Boutruche és Le Goff történeti elemzéseiben átfogó, mindent magába illesztő fogalommá gazdagodjon a „feudális társadalom”, gazdasági struktúráival, társadalmi rétegződésével, szokásaival, mentalitásával, szertartásaival, kulturális és vallási alkotásaival. A szuverén államok kora középkori gyengeségét, illetve teljes hiányát ellensúlyozó időleges, személyekhez kötődő, „perszonalizált” hatalmi struktúrákban a történeti elemzés izgalmas tárgyra lelt. A hűbéri eskü rítusával és a hűbérbirtok (feudum) feltételekhez kötött adományozásával

3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL megpecsételt „feudalizmusban” a katonai, gazdasági és társadalmi (s azon belül rokoni-családi) függőség és szolidaritás komplex rendszerét ismerték fel, melyben a kutatók Marc Blochtól Szűcs Jenőig a középkor egyik legeredetibb jellemzőjét és az európai civilizáció későbbi eredményeinek legfontosabb megalapozóját látták. A kora középkor kaotikus önszerveződéséből kiinduló, majd virágzó „második feudális korszakká” (Bloch) fejlődő „hűbéri viszonyok” egyházi, lovagi, udvari vagy városi kontextusba illeszkedtek, s elemzésük ezt a sokféleséget igyekezett kibontani. A feudalizmus fogalma felkínálta azt a lehetőséget is, hogy összehasonlítsák a középkori Európát a világ más nagy civilizációival – a marxista történetírás nem utolsó sorban erre támaszkodott, amikor a világtörténelemre univerzálisan érvényes fejlődési sémát („formációelméletet”) próbált ráhúzni. A közelmúlt évtizedeiben új megközelítések vitatták a középkori „feudális gazdaság” (Guy Bois), s az 1000. év körüli „feudális átalakulás” (Jean-Pierre Poly – Eric Bournazel) problémáit. Másfelől viszont a fogalom túlzott kiterjesztése ellenreakciókat szült, amely esetenként a fogalom kifejezett elvetéséhez vezetett (Elizabeth Brown, Susan Reynolds, Dominique Barthélémy, Engel Pál). A feudális függőség mindent magában foglaló, piramis-szerű rendszere mellett említést érdemelnek a társadalmi struktúrák más eredeti középkori formái is. A „rend” (ordo) az 1000. év táján jelenik meg, mint egy horizontális osztályozó kategória, mely részben olyan kolostorszövetségekre utal, mint a clunyi kongregáció vagy később a ciszterciek rendje, részben pedig a társadalmon belüli szerepek funkcionális megoszlásának hármas rendszerét, az „imádkozók, harcolók és a dolgozók” (oratores, bellatores, laboratores) jelölték vele. Mint Georges Duby bemutatta, ez az utóbbi „ideológia” készítette elő a késő-középkori „rendi monarchiák” megjelenését, amelyekben a „rend” (status) már politikai képviseletre igényt tartó társadalmi csoportot jelölt. A lovagrendek, vallási testvérületek, városi céhek, középkori egyetemek tanúsága szerint azonban ezt a korporatív szerveződési elvet a késő-középkori társadalom jóval szélesebb köreiben fellelhetjük. A társadalmi osztályok, a rétegződés, a társadalmi típusok elemzésében a történetírás egyként merít a kortársak megkülönböztetéseiből és az utólagos osztályozásból. Az egyházi társadalom és a világiak (laikusok) legáltalánosabb különválasztásán belül szűkebb kategóriák sokaságát lehet megkülönböztetni: világi papságot és szerzetesi közösségben élőket; nemességet (s azon belül fő-, középés kisnemességet); udvari és városi társadalmat (s az ott fellelhető – rang, vagyon, vallás és etnikum szerinti – szűkebb közösségek rendszerét, mely szabályozza az állandóan vagy ideiglenesen ott-tartózkodók életét); a parasztságot (melynek társadalmi állása az egységesülés és a diverzifikálódás különböző fázisain ment keresztül); s végül az országutak, erdők, elővárosok társadalmát, melyben széles tér nyílt a marginális létformák sokaságára, ahol szegények, törvényen kívüliek, zarándokok, vándordiákok, kereskedők, remeték és kóbor-lovagok keveredtek. Mindezeken a társadalmi kategóriákon belül megfigyelhetjük az elemi struktúrákat: a családot (a benne levő, nemek és életkorok szerinti megoszlással, a nők, gyerekek és az öregek változó társadalmi státusával), a rokonságot (a házasulási és örökösödési stratégiákat, a leszármazási csoportok nyilvántartási formáit), az individuumot, a közösséget, a gens és a natio összetartozását. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy milyen töréseket és átalakulásokat okoztak a különböző társadalmi struktúrákban az inváziók és a belső háborúk: a népvándorlás kori harcias törzsi társadalmak (gótok, hunok, bolgárok, frankok, avarok, longo- bárdok, vikingek, magyarok, besenyők, kunok) megújuló támadásai illetve esetleges letelepedése, vagy az arabokkal vívott elhúzódó konfliktus a vizigót állam bukásától a reconquista végleges sikeréig. A külső fenyegetés azonban nemcsak szétzilálni tudta a társadalmi struktúrákat, hanem össze is kovácsolhatta, egybeforraszthatta azokat: az europeenses öntudata először az arab fenyegetés elleni védekezést megszervező Karoling társadalomban bukkan fel. A keresztes háborúkkal és a távolsági kereskedelem fellendülésével a középkori Európa expanzív korszakába lépett, és az európai identitás újra megjelent a XIII. században, a timor Tartarorum időszakában, majd egyre nagyobb hangsúlyt kapott az Oszmán Birodalom hódításai idején, a XIV- XV. században. A középkori Európát végső soron kétféle struktúrával lehet jellemezni: az univerzális összekötő kapcsok általános struktúrájával, amely keveredett és feszültségben, konfliktusban állt a változatos helyi és regionális partikularizmusok sokaságával. Politikai szempontból a Császárság testesítette meg ezt az univerzalitást, pontosabban a Római Birodalom két örököse, nyugaton a Karoling Birodalom (s ezt követően a Német-római Császárság), keleten pedig a Bizánci Császárság. E két univerzális hatalomnak szembe kellett néznie a helyi, egyházi, városi önkormányzati, főúri, tartományi és dinasztikus ellenhatalmak sokaságával. A „nemzeti” királyságok középkori felemelkedésének útját ellenálló törzsi kísérőcsapatok, várakkal körülbástyázott tartományuraságok, egyházi immunitások, városi szabadságjogok, nemesi privilégiumok, alkotmányos jogok, udvari intrikák, népi felkelések és véres háborúk kövezik ki. E sok évszázados fejlődés végén azután a rex imperator in regno suo elvének sikerült fölékerekednie mind az univerzális struktúráknak, mind a helyi autonómiáknak. A szuverén nemzetállamokból álló modern Európa létrejötte a középkori történeti fejlődés talán legfontosabb vívmánya (Strayer, Krynen). 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL Vallási és kulturális nézőpontból a kereszténység (Christianitas) volt az egyetemes összekötő kapocs a középkori Európában, amely a Római Pápaság és az orthodox egyházak intézményrendszerére (püspökségeire, egyházkerületeire, plébániáira) támaszkodott, s amelyben három szakrális nyelv (a latin, a görög és az óegyházi szláv) biztosította az univerzális kommunikációt. A középkori kereszténység története leírható az egyre szélesebb körökre kiterjedő és egyre teljesebb eredményeket elérő belső és külső térítés folyamataként, amely legyőzte a barbaricum ellenállását, magába olvasztotta a helyi hiedelmek és a sokszínű kulturális hagyományok sokaságát, támaszkodhatott a mindenütt jelen lévő szentkultuszokra, amelyek alakítását a pápaság fokozatosan a saját ellenőrzése alá tudta vonni (Vauchez, Klaniczay), a monasztikus és koldulórendek univerzális kapcsolatrendszerére és a középkori egyetemekről kikerülő értelmiségi elitre, amely kidolgozta az írásbeliség, a római és a kánonjog, s a philosophia perennis címére törő skolasztikus teológia univerzális kereteit (Gilson, Le Goff). Ezeken az egyetemes kereteken belül bontakoztak ki a konfliktusok által tagolt történeti átalakulások: a vallásos reformmozgalmak (melyeket gyakran eretnekségként üldöztek) és a „reneszánszok” sora (a Karoling és az Ottó-kori reneszánsz, a XII. századi reneszánsz és „a” Reneszánsz), mely lehetővé tette az antik kulturális örökség fokozódó mértékű befogadását (Haskins, Panofsky, Kristeller, Benson, Constable). A kereszténység „tanult” és „népi”, ótestamentumi és újtestamentumi, „misztikus”, „liturgikus”, „racionalizált” és „szekularizált” változatai további színeket hoztak ebbe a sokféleségbe. Ez tanulmányozható a szenttisztelet, az ereklyekultusz és a csodahit önálló vallási rendszerében (Graus, Brown, Geary, Boesch Gajano), a „népi vallás”, az eretnekségek, az archaikus mitológiák, a „babonák” s a velük szembeszegülő hivatalos vallásosság, inkvizíció középkoron túlnyúló összeütközésében (Bahtyin, Le Roy Ladurie, Ginzburg, Davis). A középkor vége felé az univerzális kötelékek egyre nehezebben tudták a belső feszültségeket keretek között tartani, s végül szertefoszlottak, ahogy az a politikai szférában is történt, utat engedve az egyházak fokozódóan „nemzeti” jellegű átalakulásának, a Biblia és az egyházi irodalom anyanyelvre történő lefordításának, a Reformáció nyomán a hitvallások pluralitásának, és mindannak, ami e sokféleséggel együtt járt: a vallásháborúknak, a chiliasztikus-messianisztikus népi felkeléseknek, a boszorkányüldözésnek. A középkori Európa struktúráinak a felsorolását folytathatnánk további olyan „mélystruktúrák” (Braudel) számbavételével, amelyek a földrajzi, klimatikus, ökológiai, demográfiai és gazdasági meghatározottságok „kemény” realitásait írják le; beszélhetnénk olyan „puha”, bár ugyancsak igen tartós struktúrákról, mint a „mentalitás” és a „képzeletvilág” (Le Goff); ide tartozik mindaz, amit a „történeti antropológia” és a „mikrotörténelem” esettanulmányainak „tömény leírásaiból” (thick description – Geertz) kiderült (Le Roy Ladurie, Ginzburg, Davis); ide tartoznak olyan örök dualitások, mint a „szóbeliség” és az „írásbeliség” (Goody, Stock, Clanchy) vagy a „test” és a „lélek” kettőssége (Bynum); van strukturális leírás a kommunikáció alapmédiumairól, a „szövegről” és a „képről” (Petrucci, Schmitt, Belting, Camille); s a „régi” és „új” filológia finom különbségtételeiről (Cerquiglini). Minderre itt nincs több tér, hadd zárjam ezt a bevezető gondolatsort egy rövid és szükségképp önkényes áttekintéssel, bemutatok néhány konkrét formát, amelyben az európai középkor tovább él.

4. Panoráma a középkorról: személyiségek, történetek, tárgyak, alkotások Kezdjük a „régi” világ (a görög, római és közel-keleti antikvitás) nagy lerombolóival és az „új” világ (a középkori keresztény Európa) nagy megalapítóival. Nagy Konstantin (312-337) mindkét csoportba besorolható: lemondott a római császár isteni státusáról, ugyanakkor keresztény formában megőrizte az uralkodó szakralitását; véget vetett a kereszténység üldöztetésének, ugyanakkor továbbélési lehetőséget nyitott a klasszikus kultúra számára. Birodalmának központját keletre, Rómából Konstantinápolyba helyezte át, s ezzel egyrészt ahhoz járult hozzá, hogy e birodalom még egy évezreden át fennmaradjon a Bizánci Császárság formájában, másrészt ahhoz is, hogy a latin kereszténység területén, nyugaton termékeny kettősség jöjjön létre a pápaság és (a több hullámban megújuló) császárság szüntelen rivalitásában. A „nagy lerombolók” sorában előkelő hely illeti meg Attilát, a hunok királyát (434-453), az ő archetipikus figurája, hatalmas hódításai szolgáltak mintaként minden keleti hadúr számára egész Dzsingisz kánig. Több figyelem illeti azonban a „nagy megalapítókat” – soroljunk föl néhányat. A szent hitvallók mintaképe Tours-i Szent Márton (J397): lemond a katonai pályafutásról, hogy hittanító, remete, szerzetes majd püspök legyen; a középkori kereszténység két nagy gondolati megalapozója két kiemelkedő püspök: Aranyszájú Szent János (347-407) konstantinápolyi pátriárka és Szent Ágoston (354-430) Hippo püspöke; a nyugati szerzetesközösségek atyja Nursiai Szent Benedek, aki 529-ben Montecassinóban megalapította kolostorát és megírta a legbefolyásosabb középkori szerzetesi regulát. E sorba tartozik egy bizánci császár, I. Jusztinianosz (527-565) akihez a Római Birodalom „helyreállításának” utolsó és „megújításának” első középkori kísérlete főződik, s akinek legtartósabb sikere a „római jog” (Corpus Iuris Civilis) kodifikációja lett; s végül egy pápa, Nagy Szent Gergely (590-604), a kora középkori pápaság, az egyházi hierarchia és liturgia, valamint a mind szélesebb közökre kiterjedő hittérítés nagy megszervezője. 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL A kora középkori legendák, évkönyvek és krónikák félhomályából is kibontakozik néhány figyelemre méltó személyiség: nagyhatású térítők, mint Szent Patrik (390461), az írek apostola vagy Szent Bonifác (675-754), Germánia megtérítője; a klasszikus kultúrát heroikus erőfeszítéssel átörökíteni próbáló egyházi vezetők, mint a római szenátorból szerzetessé lett Cassiodorus (485-580) vagy az „Etimológiák” címén az egész kultúrát áttekintő vizigót érsek, író Sevillai Izidor (560-636); győzedelmes uralkodók, mint a frank Klodvig (481-511), a gót Theoderich (493-526) vagy a northumbriai Szent Oswald (634-642); nagy hatalmú Meroving királynők, mint a gonosz Fredegunda vagy a kegyes Szent Radegunda (520/525-587). A kollektív emlékezet megőrzött számos történetet is: a különböző népek eredetmondáit (origines gentium), a pogány kor kalandozásainak és a kereszténység felvételének elbeszélését, a kiemelkedő uralkodóházak (olykor egész az istenekig visszavezetett) dinasztikus eredetmítoszait. Tacitus Germaniája nyomán a középkori történetírás megörökítette a gótok és a frankok tetteit (s a Meroving-dinasztia isteni származását), az angolszászokét (Wodentől származtatott királydinasztiáik genealógiáival), a longobardokét, s a később kereszténységre térő skandináv és kelet-európai népekét (a svéd Yngling-, a cseh Premysl-, a lengyel Piast- és az orosz Rurik-ház legendáival), ez utóbbi csoportba tartozik a kalandozó magyarok és az Árpád-ház eredetével kapcsolatos mondakincs is. A Karolingokkal új fejezet kezdődik: egy befolyásos család felemelkedése a major- domus pozíciójából a királyi majd császári rangra. Martel Károly megállította az arab támadást Poitiers-ben (732), Kis Pipin (741-768) és Nagy Károly (768-814) szövetségre lépett a Pápasággal és az utóbbit III. Leó pápa császárrá koronázta (800) – egy szimbolikusan kiemelkedő pont a középkori történelemben (melynek szimbolikus ellenpontja néhány évszázaddal később IV. Henrik császár 1077-es Canossa-járása lett). Az állami és egyházi struktúrák és a függőség társadalmi kapcsolathálójának Karoling-kori megújulása, a demográfiai növekedés, a mezőgazdasági termelés, a kereskedelem, a városi fejlődés megélénkülése, a kolostorok és az udvarok zárt köreiben újjászülető elit kultúra, az avar, arab, normann és magyar inváziókkal szembeni sikeres ellenállás megteremtette az alapokat ahhoz az új, diadalmas fejlődéshez, amely 1000 körül kezdett kibontakozni a középkori Nyugat világában. Hasonló fellendülést figyelhetünk meg Keleten is, a Makedón dinasztia idején (867-1059), mely újjászervezte a Bizánci Császárságot, új, rendszerezett keretbe foglalva a hadsereget, az adminisztrációt, a birodalmi szertartásrendet VI. (Bölcs) Leó és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin idején, és győzedelmesen szembeszegülve a bolgárokkal, a magyarokkal és az oroszokkal. Ami a kora középkorból ránk maradt tárgyakat, alkotásokat illeti, Kelet és Nyugat között nincs egyensúly. Bizánc elsőbbsége, ragyogása kétségbevonhatatlan – kisugárzása érzékelhető Ravenna és Velence mozaikjain is. Eközben a Nyugaton kevésbé látványos, bár a későbbi fejlődés szempontjából annál lényegesebb tárgyak (patkó, vaseke, vízimalom) tömeges elterjesztése volt napirenden, valamint a hajózási technológiák fejlesztése a vikingek és az itáliai kereskedők körében. A kulturális szférában az írás új technikái, a karoling minuszkula elterjedése (Hajnal, McKitte- rick), az illuminált kódexek másolása, a gregoriánus liturgikus zene, az ereklyekultuszhoz kapcsolódó aranyművesség, a kibontakozó kolostori és városi építészet, valamint a várak építése mutatja, hogy e téren is megélénkült valamelyest a fejlődés. Az 1000. év körképéből kiemelkedik egy uralkodószemélyiség, a „világ csodájának” nevezett, mindössze huszonkét esztendőt élt III. Ottó, a Szász dinasztia harmadik császára a Német-római Birodalomban (983-1002). Két társa – francia tanára, Gerbert d'Aurillac, akiből II. Szilveszter néven lett pápa (999-1003) és a cseh Szent Adalbert (J997) – segítségével Ottó ambiciózus új politikai víziót alakított ki az Europa Occidensről, amely a germán Észak és a mediterrán Dél integrációját kiegészítette azzal, hogy kiterjesztette a latin kereszténység befolyását a szláv és magyar Kelet felé. Csatlakozva e terület korábban megtérített országaihoz, a horvátokhoz (Tomislav, 924) és Szent Vencel (J929) Csehországához, Vitéz Boleszló (992-1025) Lengyelországa és Szent István (997-1038) Magyarországa része lett ennek a folyamatosan bővülő „új Európának” (Gieysztor), amely Észak felé, Skandinávia irányába is ebben az időben terjesztette ki a határait. Kékfogú Harald (940-986) és Villásszakállú Sven (986-1014) Dániája, II. (Szent) Olaf (1016-1030) Norvégiája, majd később Svédország is kereszténységre tért, mindenekelőtt angolszász és német befolyásra. A térítés folyamatában, ezzel párhuzamosan, Bizánc is komoly részt vállalt. Folytatva Cirill és Metód Bulgáriában és Morvaországban eredményes IX. századi térítő munkáját, 996-ban a Kijevi Rusz is felvette a kereszténységet Szent Vlagyimir nagyfejedelem (980-1015) kezdeményezésére. Az évezredforduló idején a középkori Nyugat is alapvetően megújult. Legfontosabb országaiban új dinasztiák vették át a hatalmat – Franciaországban a Capetingek, a Német-római Császárságban a Száli-(frank) uralkodóház, Angliában és Szicíliában a normannok –, a vallási élete teljesen átalakult a Cluny irányításával kibontakozó szerzetesi reform, VII. Gergely (1073-1085) reformpápasága és a II. Orbán pápa által 1095-ben meghirdetett keresztes hadjáratok hatására. A mezőgazdasági növekedéssel együtt a népesség két évszázad leforgása alatt megduplázódott, elkezdtek sokasodni a középkori városok, és egyre több mentességre és szabadságjogra tettek szert, egy újféle dinamizmus kezdett kibontakozni.

6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL A XII. században robbanásszerűen érvényre jutott a „modernség”, termékeny feszültségeivel és konfliktusaival, fontos egyéniségeinek sokaságával. Abélard (10791142), a dialektika vakmerő és balszerencsés „lovagja”, aki magabiztosan támaszkodni mert az értelem erejére, s ezzel a középkori értelmiségi archetípusa lett; ellenfele, Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153), a ciszterciek karizmatikus vezéregyénisége, a Templomos Lovagrend alapító atyja és a II. keresztes hadjárat (11471149) szervezője, apát, politikus és misztikus egy személyben; I. Mánuel Komnénosz (1143-1180), a bizánci császár, aki a Kelet antik pompáját úgy próbálta helyreállítani, hogy lovagias versenyre kelt a nyugati keresztes vitézekkel; Bresciai Arnold (J1151) Abélard tanítványa, apostoli életű prédikátor, néptribun abban a republikánus Rómában, amelynek a feltámasztásán munkálkodott, s amelyhez hiába remélte a Hohenstaufen-dinasztia nagy császárának, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyesnek (1152-1190) a támogatását, mert ez utóbbi inkább a renovatio imperii törekvését tűzte ki célul, és Arnoldot eretnekség vádjával kivégeztette; s ne feledkezzünk meg a mártír érsekről, Becket Tamásról sem, aki szembeszegült erős akaratú ifjúkori barátja, II. (Plantagenet) Henrik (1154-1189) hatalmi törekvéseivel és ezért az életével fizetett 1170-ben. A XII. század a nők évszázadának is nevezhető: ekkor élt Hélo'ise (1100 k.-1163), Abélard elcsábított tanítványa, szeretője, majd felesége, aki egy életen át megmaradt szellemi és érzelmi társnak, azután is, hogy a dühöngő rokonok megfosztották szerelmét férfiasságától; Aquitániai Eleonóra (11221204), az első trubadúr, Aquitániai (IX.) Vilmos gróf (1086-1127) unokája, aki maga is a költők patrónusa lett, VII. Lajos francia király (1137-1180) felesége, akitől 1152-ben elvált, hogy férjhez menjen II. (Plantagenet) Henrik angol királyhoz, és Franciaország egyharmadát magával vigye hozományként; s ne feledkezzünk meg Bingeni Szent Hildegárdról (1098-1179), a rupertsbergi látnok apácáról, a kor legtermékenyebb női írójáról sem. A XII. század nevezetes volt a városi kézműiparáról, a virágzó vásárairól, iskoláiról, az épülő katedrálisokról is. Ez volt a keresztes hadjáratok és a lovagság évszázada, a „sárkányölő” Szent György, a Roland vagy Artúr király és a Kerek Asztal lovagjainak zászlaja alatt; ez volt az egyházhű vagy eretnek vándorprédikátorok százada: ekkor élt a keresztes hadjáratot hirdető Remete Péter, a nők egyenjogúsításáért síkra szálló Robert d'Arbrissel és Valdes, a gazdag lyoni kereskedő, aki 1173-ban szétosztotta vagyonát a szegények között és úgy döntött, hogy attól kezdve koldusként fog élni. Amikor pedig a kiátkozással fenyegették, tanítványaival, a „lyoni szegényekkel” együtt inkább választotta az üldöztetést, mint a behódolást. Egy másik eretnek mozgalom, a katharok az antik manicheizmus dualista vallásfelfogásának távoli örökösei voltak, ami a Délkelet-Európában a X-XI. században elterjedő bogumil eretnekség közvetítésével jutott el hozzájuk. A XIII. század elején úgy tűnt, hogy a számtalan belső konfliktus szétfeszíti a keresztény civilizáció kereteit. Folytatódott a küzdelem a császárság és a pápaság között. II. Frigyes (1212-1250), a Hohenstaufen-dinasztia utolsó nagy sarja Szicíliából szervezte ghibellin szövetségi rendszerét, amellyel szemben a pápák félelmetes ellenségként tudták felvonultatni a guelf párthoz húzó nagyvárosokat. A nemzetközi politikában is egyre nagyobb szerepe lett a városoknak: a IV. keresztes hadjáratot Velencének sikerült annak eredeti céljától eltérítve a „skizmatikusnak” nevezett, Bizánc elfoglalására felhasználni 1204-ben; formálódott már a Hanza szövetség, mely nemsokára a skandináv-balti régió jövendőbeli ura lesz. A városokon belül új problémák kerültek napvilágra: állandó összetűzésekhez vezettek az egymással hadakozó városi patrícius klánok, a velük szemben szövetségben fellépő nagyobb céhek, konfraternitások, „néppártok” (popolo), koldulórendi és laikus prédikátorok, továbbá a randalírozó diákok ott, ahol egyetemek voltak (Párizsban, Oxfordban, Bolognában és másutt); gyakran előfordult, hogy a hirtelen felvirágzás csúfos válságba fordult, mint a firenzei és sienai bankcsődök esetében. Az eretnekség elleni harc is a keresztes hadjárat mintájára történt, így számoltak le a délfrancia albigensekkel (1209-1229), s ez végül azzal az eredménnyel járt, hogy Észak-Franciaország maga alá gyűrte Dél-Franciaországot. A francia király hadban állt Angliával és a Németrómai Császársággal is, melyekkel szemben II. Fülöp (1180-1223) 1214-ben Bouvines-nál fontos győzelmet aratott, kiérdemelve ezzel a „fenséges” (Augustus) jelzőt. A nemesek azért szegültek szembe uralkodóikkal, hogy alkotmányos jogokat harcoljanak ki maguknak (Magna Carta, 1215, Aranybulla, 1222). Ezen a forrongó helyzeten tudott úrrá lenni két vallási reformegyéniség, a két koldulórend megalapítója: Szent Domonkos (1170-1221) és Assisi Szent Ferenc (1181-1226), továbbá két pápa: III. Ince (1198-1216) és IX. Gergely (1227-1241), akiknek sikerült az egyház régi erőforrásait újjászervezni, és kiegyezni, szövetkezni az újabb törekvésekkel is. A domonkosok és a ferencesek segítségével szembe lehetett szegülni az eretnekségek kihívásával, s egyúttal helyre lehetett állítani az egyház pozícióját a városokban. Az égbe törő katedrálisok fennhéjázását és a gazdagodó városi polgárság hatalmi törekvéseit az uzsora, a luxus és a divat vallásos kontrolljával, s az alter Christusként tisztelt Assisi Szent Ferenc fellépésétől elérzékenyülő laikusok jótékonysági intézményeivel ellensúlyozták. A városokban a domonkosok közreműködésével megalapultak a félelmetes inkvizíció hivatalai (1231), melyek az eretnekség és a „babona” elleni harc hatékony eszközei lettek. A kolduló barátok meghódították az egyetemeket is: a renitenskedő „világi klerikusokat” háttérbe szorítva ők vállalkoztak arra, hogy egyensúlyba hozzák a hitet és az értelmet, Arisztotelészt és a Bibliát (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, 1267-1273); az uralkodói udvarokban pedig a domonkosok és a ferencesek egymással versengtek 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL abban, hogy melyikük tudja hatékonyabban kereszténnyé nevelni magát az uralkodói családot. Az általuk írt „uralkodótükrök” nagy hatással voltak a vallásos lelkületű Szent (IX.) Lajos francia királyra (1226-1270) meg ambiciózus öccsére, Anjou Károlyra, Szicília és Nápoly királyára (1266-1285), és még sok más királyra, hercegre. A koldulórendek vallási üzenetének hatását Európa északi felében tovább erősítették a kegyes hercegnők: Sziléziai Szent Hedvig (1174/1178-1243), Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231), Kasztíliai Blanka (1188-1252), Csehországi Szent Ágnes (1205-1282) és Árpádházi Szent Margit (1242-1270), Itáliában pedig ugyanezt a szerepet játszották a kereskedők, bankárok, városi polgárok lányai, özvegyei: Assisi Szent Klára (11941253), Umiliana Cherchi (1219-1246), Cortonai Szent Margit (1247-1297) és Folignói Angéla (1248-1309). A XIII. század végére a középkori Európa felvirágzott: a fejlődést jelzi a – részben gépesített – textilipari manufaktúrák megjelenése, a mechanikus óra, a selyem- és a papír készítésének Keletről eltanult mestersége, az aranypénz újbóli elterjedése. Noha az orosz fejedelemségeket alávető és Közép-Európát felégető tatárjárás (12401241), valamint a Közel-Keleten felemelkedő oszmán-török hatalom komoly fenyegetést jelentett Európa keleti felében, ez egyúttal megerősítette az Occidens belső kohézióját, amelybe ettől az időszaktól kezdve bele kell érteni a cseheket, lengyeleket és a magyarokat is. Új hatalmi viszonyok alakultak ki Délkelet-Európában is: az Aszen dinasztia megszervezte a második bolgár birodalmat, Bizánc újjászületett a Palaiologoszok uralma idején (1261-1453), s a Nemanja-dinasztia Szerbiát a Balkán harmadik jelentős hatalmává tette. Küszöbön állt az újabb expanzió kezdete: követek és világ-utazók eljutottak a Távol-Keletre (Marco Polo: 1254-1295), Aragónia Afrika felé vetette pillantását, Norvégia meghódította Izlandot és Grönlandot. A XIV. századot általában a válság évszázadának tekintik: az éhínségek, a gazdasági hanyatlás, a nagy pestis (1347-1352), a flagelláns mozgalom, a zsidóüldözések, pogromok századának. Ebben az évszázadban halt ki sok királyi család: az Árpád-ház (1301), a Premysl dinasztia (1309), a Capetingek (1328), a Piastok (1370); ekkor – és ezzel kapcsolatban – tört ki a százéves háború (1337-1453), amit pusztító népi felkelések kísértek: a Jacquerie (1358) és Wat Tyler felkelése (1381). Téves azonban az a felfogás, hogy e kor „a középkor alkonyát” jelentette volna. E válság csupán részben igaz a Nyugatra, és ellensúlyozza a lengyel, cseh, magyar és szerb Közép-Európa felvirágzása. Most IV. Károly császár (1346-1378) Prágája lesz Európa közepe. A Németalföld gazdagságát lefölöző Burgundia ekkor éli bele magát „a vakmerőség és büszkeség hőskölteményébe” (Huizinga). A pestis szörnyű pusztításai ellenére folytatódik az itáliai városok virágzása. Dante (1265-1321), Giotto (1266-1337) és Petrarca (1304-1374) nyomdokaiban a Boccaccio által írt Decameron (1350) és Chaucer műve, a Canterbury mesék (1390-es évek) gazdag szintézist alkotnak a középkori elbeszélő hagyományból. Válságokkal, egyházszakadásokkal, újabb eretnekségekkel küszködve és olyan nagy hatású vallási gondolkodóktól felkavarva mint Eckhart Mester (1260-1327), Svédországi Szent Brigitta (1303-1373), Sienai Szent Katalin (1347-1380), John Wyclif (1330-1384) és Husz János (1370 k.-1415), a kereszténység egyre jobban felkészül a személyes és szekularizált vallásosságra, reformációra. A XV. század félelmetes új feszültségei és nagyszabású vívmányai fémjelzik a „hosszú középkor” utolsó szakaszát. A vallásos élet zaklatottsága, a próféciák felkavaró ereje kifejezésre jut a kirobbanó huszita lázadásban, Jeanne d'Arc fellépésében (mely 1429-ben meg tudta fordítani a százéves háború menetét), s a boszorkányüldözések első fellángolásában Svájcban, Ausztriában, Itáliában és Franciaországban. Európa politikai térképét erőteljes új államok formálják át. Az oszmán-török hódítást Hunyadi Jánosnak és a nándorfehérvári győzelemben (1456) őt népi keresztes hadakkal segítő Kapisztrán Szent Jánosnak csak ideiglenesen sikerült lelassítania. A több nemzetet magába foglaló közép-európai birodalom tervét, amely már az Anjouk, a Luxemburgiak, a Jagellók, és Mátyás király (1458-1490) szeme előtt is lebeghetett, végül a Habsburg háznak sikerült megvalósítani I. Miksa (1493-1519) császár idején. Ehhez egy kiterjedt Kelet-Európa csatlakozott a középkor végén és az újkor hajnalán: a Lengyel-Litván Konföderáció és III. (Rettegett) Iván (1462-1505) Oroszországa. Nyugaton a modern államiság lenyűgöző mintaképe, Burgundia végül összeomlott. XI. Lajos Franciaországa (1461-1483) és a rózsák háborújából kibontakozó Tudor Anglia mellett a Kasztíliai Izabella (1474-1504) és Aragóniai Fer- dinánd (1479-1516) házasságával egységesülő Spanyolország és a csodálatosan felemelkedő Portugália lettek azok az államok, amelyek Európa világméretű expanzióját érvényre juttatták a kora újkorban. Másfelől, a legtöbb felfedezés, amely ezt az expanziót lehetővé tette, Németország és Itália földjén született: a Gutenberg által feltalált könyvnyomtatás (1450 k.), a Mediciek és a Fuggerek által képviselt modern bankélet, Toscanelli világtérképe (1474) és a genovai tengerész, Kolumbusz Kristóf merész expedícióterve, mely elvezetett Amerika felfedezéséhez (1492). Történetünk itt ér véget, ahol a kiszélesedett új világban elkezdődik az új történet.

8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. fejezet - FONTOS KÖNYVEK Arnaldi, Girolamo – Cavallo, Guglielmo (eds.), Europa medievale e mondo Bizantino. Contatti effettivi epossibilita di studi comparati. Roma, Istituto Storico Italiano per il Medio Evo, 1997. Auerbach, Erich, Literatursprache und Publikum in der lateinischen Spatantike und im Mittelalter. Bern, Francke Verlag, 1958.; angolul: Literary Language and its Public in Late Latin Antiquity and in the Middle Ages. Princeton, Princeton University Press, 1993. Bahtyin, Mihail, Frangois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa, 1982. (1965). Barthélémy, Dominique, La mutation de l’an mil a-t-elle eu lieu? Servage et chevalerie dans la France des Xe et Xle siécles. Paris, 1997. Baschet, Jérome – Jean-Claude Schmitt (eds), L’Image. Fonctions et usages des images dans l’Occident médiéval. Paris, Le Léopard d'Or, 1996. Belting, Hans, Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. Robert Benson, Robert – Constable, Giles – Lanham, Carol Dana (eds.), Renaissance and Renewal in the Twelfth Century. Toronto, Toronto University Press, 1985. Bloch, Marc, Les rois thaumaturges: étude sur le caractére surnaturel attribué a la puissance royale particuliérement en France et en Angleterre. (Paris, Gallimard, 1983) ; angolul: The Royal Touch : Monarchy and Miracles in France and England. London – New York, 1961. Bloch, Marc, A feudális társadalom. Budapest, Osiris, 2002 (1939). Boesch, Gajano, Sofia, La santita. Roma, Laterza, 1999 Borst, Arno, Lebensformen im Mittelalter. Frankfurt, Propilaen, 1973. Boutruche, Robert, Seigneurie et féodalité au Moyen Age. Paris, 1970. Branca, Vittore, ed., Concetto, storia, miti e immagini del Medio Evo. Firenze, Sansoni, 1973. Braudel, Fernand, A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996 (1949). Bréhier, Louis, Bizánc tündöklése és hanyatlása. I-II. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 1997 (1947). Brown, Elizabeth E., The Tyranny of a Construct: Feudalism and Historians of Medieval Europe. American Historical Review, 79 (1974), 1063-1088; repr.: Little, Lester K. – Rosenwein, Barbara H. (ed.), Debating the Middle Ages: Issues and Readings. Oxford, Blackwell, 1998. 148-169. Brown, Peter, The Making of Late Antiquity. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1978. Brown, Peter, A szentkultusz. Budapest, Atlantisz, 1993. Brown, Peter, The Body and Society. Men, Women, and Sexual Renunciation in Early Christianity. New York, Columbia University Press, 1988. Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása. Budapest, Atlantisz, 1999. Brunhölzl, Franz, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. I-II.; Band 1.: Von Cassiodor bis zum Ausklang der karolingischen Erneuerung; Band 2.: Die Zwischenzeit vom Ausgang des karolingischen Zeitalters bis zur Mitte des elften Jahrhunderts. München, Fink, 1975. 1992.; Franciául: Brunhölzl, Franz, Histoire de la littérature latine du Moyen Age. I-II. Turnhout, Belgium, Brepols, 1990-1991. Burckhardt, Jakob, A reneszánsz Itáliában. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1978 (1878). 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FONTOS KÖNYVEK

Bynum, Caroline Walker, Jesus as Mother: Studies in the spirituality of the High Middle Ages. Berkeley, University of California Press, 1982. Bynum, Caroline Walker, Holy Feast and Holy Fast: The religious significance of food to medieval women. Berkeley, University of California Press, 1987. Bynum, Caroline Walker, The Resurrection of the Body in Western Christianity, 200-1336. New York, Columbia University Press, 1995. Camille, Michael, The Gothic Idol: Ideology and Image-Making in Medieval Art. Cambridge, Cambridge University Press, 1989. Camille, Michael, Image on the Edge: The Margin of Medieval Art. London, Reaktion books, 1992. Canning, Joseph, A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Budapest, Osiris Kiadó, 2002. (1996) Cerquiglini, Bernard, L’éloge de la variante. Histoire critique de la philologie. Paris, Seuil, 1989. Chadwick, Henry, A korai egyház. Budapest, Osiris, 1999. Clanchy, Michael T., From Memory to Written Record, England 1066-1307. Oxford, Blackwell, 1993. Clanchy, Michael T., Abelard: a medieval life. Oxford, Blackwell, 1999. Curtius, Ernst Robert, European Literature and the Latin Middle Ages. New York; Evanston, Ill., Harper & Row, 1963. Davis, Natalie Zemon, Society and Culture in Early Modern France. Stanford, Stanford University Press, 1975. Delehaye, Hippolyte, Sanctus. Essai sur le culte des saints dans l’Antiquité. Subsidia Hagiographica17 Bruxelles , 19542. Duby, Georges, Guerriers et paysans. VIIe-XIIe siécle. Premier essor de l’économie européenne. Paris: Gallimard, 1973.; Angolul: The Early Growth of the European Economy. Warriors and Peasants from the Seventh to the Twelfth century. London: Weidenfeld & Nicolson, 1974. Duby, Georges: A katedrálisok kora. Budapest, Gondolat, 1984 (1966-1967). Duby, Georges, Les trois ordres: ou, Limaginaire du féodalisme. Paris, Gallimard, 1978.; Angolul: The Three Orders, Feudal Society Imagined. Chicago. 1980 Dvornik, Francis, The Making of Central and Eastern Europe. London, The Polish Research Centre Ltd. 1949. Engel Pál, Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2001. Eco, Umberto, The Return of the Middle Ages. In Travels in Hyperreality. Essays, London, Picador. 1986. 5985. Fichtenau, Heinrich, Lebensordnung des 10. Jahrhunderts. Studien über Denkart und Existenz im einstigen Karolingerreich. Stuttgart, 1984. Angol: Living in the Tenth Century. Mentalities and Social Order. Chicago – London, 1991. Folz, Robert, Le Souvenir et la légende de Charlemagne dans l’empire germanique médiéval. Paris, Belles Lettres, 1950. Geneve, Slatkine Reprints, 1973. Folz, Robert, L’idée d’Empire en Occident du VIe au XIVe siécle. Paris, 1953. Angolul: The Concept of Empire in Western Europe from the Fifth to the Fourteenth Century. London, Edward Arnold, 1969. Folz, Robert, Les saints rois du Moyen Age en Occident, VIe-XIIIe siécles. Bruxelles, Société des Bollandistes, 1984.

10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FONTOS KÖNYVEK

Geary, Patrick J., Furta sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages. Princeton, N. J., Princeton University Press, 1990. Geary, Patrick J. Before France and Germany. The Creation and Transformation of the Merovingian World. Oxford, Oxford University Press, 1988. Geremek, Bronislaw, La potence ou la pitié. LEurope et ses pauvres du Moyen Age a nos jours. Paris, Gallimard, 1987. Geremek, Bronislaw, The Common Roots of Europe. Cambridge, Polity Press, 1996 (1991). Gieysztor, Aleksander, LEurope nouvelle autour de l’An Mil. La Papauté, l’Empire et les ‘nouveaux venus’. Roma, Accademia dei Lincei, 1997. Gilson, Etienne, A középkori filozófia szelleme. Martonvásár, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, 2000. (1936). Ginzburg, Carlo, A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa, 1991 (1976). Ginzburg, Carlo, Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Budapest, Európa Kiadó, 2003. (1989). Goody, Jack, The Interface between the Written and the Oral. Cambridge, Cambridge University Press, 1987. Graus, Frantisek, Volk, Herrscher und Heiliger im Reich der Merowinger. Studien zur Hagiographie der Merowingerzeit. Nakladatelstvi Ceskoslovenské akademie ved, Praha, 1965. Graus, Frantisek, Pest, Geissler, Judenmorde: Das 14. Jahrhundert als Krisenzeit. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1988. Gurevics, Aron J., A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth, 1974. Gurevics, Aron J., Az individuum születése Európában, Budapest, Atlantisz 2003 (1995). Hajnal István, Technika, művelődés. Tanulmányok. (ed. Glatz Ferenc) Budapest, História, 1993. Halecki, Oskar, A nyugati civilizáció peremén: Kelet-Közép-Európa története. Budapest, Osiris-Századvég2000, 1995 (1952). Haskins, Charles Homer, The Renaissance of the Twelfth Century. Cambridge, Harvard University Press, 1933. Huizinga, Johan, A középkor alkonya. Budapest, Magyar helikon, 1976 (1919). Kantorowicz, Ernst Hartwig, Kaiser Friedrich der Zweite. Berlin, Georg Bondi, 1936. Kantorowicz, Ernst Hartwig, The King’s Two Bodies: A Study in Mediaeval Political Theology. Princeton, N. J., Princeton University Press, 1981, c1957. Kern, Fritz, Gottesgnadentum und Widerstandsrecht im früheren Mittelalter – zur Entwicklungsgeschichte der Monarchie. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1962. Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. Kristeller, Paul Oskar, Medieval Aspects of Renaissance Learning. New York, Columbia University Press, 1974. Krynen, Jacques, Lempire du roi. Idées et croyances politiques en France, XIIIe-XVe siécles. Paris, 1993. Le Goff, Jacques, Az értelmiség a középkorban. Budapest, Osiris Kiadó, 2000 (1958). Le Goff, Jacques, Pour un autre Moyen Age. Temps, travail et culture en Occident: 18 essais. Paris, Gallimard, 1977.; Angolul: Time, work, & culture in the Middle Ages. Chicago, University of Chicago Press, 1982. Le Goff, Jacques, L’imaginaire médiéval. Paris, Gallimard, 1985.

11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FONTOS KÖNYVEK

Le Goff, Jacques, La Civilization de l’Occident médiéval. Paris, Arthaud, 1972. Le Goff, Jacques, Saint Louis. Paris, Gallimard, 1996. Le Goff, Jacques, Assisi Szent Ferenc. Budapest, Európa Kiadó, 2002. (1999). Le Goff, Jacques, (ed.), Medieval Callings. Chicago, University of Chicago Press, 1989. Le Goff, Jacques – Schmitt, Jean-Claude (eds.), Dictionnaire raisonné de l’Occident médiéval. Paris, Fayard, 1999. Le Roy Ladurie, Emmanuel, Montaillou, egy okszitán falu életrajza. (1294-1324). Budapest, Osiris Kiadó, 1997 (1975). Linehan, Peter; Nelson, Janet L. (ed.), The Medieval World. London, Routledge, 2001. Lopez, Robert S., Naissance de l’ Europe, Orléans-Paris, 1962. Marosi Ernő, A középkor művészete I-II. Budapest, Corvina, 1996-1997. McKitterick, Rosamond, The Carolingians and the Written Word, Cambridge, Cambridge University Press, 1989. Nelson, Janet L., Politics and Ritual in Early Medieval Europe. Hambledon Press, 1986. Obolensky, Dmitri, A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, 1999. Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2001. Panofsky, Erwin, Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Budapest, Corvina, 1986. (1951). Panofsky, Erwin, Renaissance and Renascences in Western Art. New York, Harper & Row, 1960. Patlagean, Evelyne, Europe, seigneurie: féodalité, Marc Bloch et les limites orientales d’un espace de comparison. Spoleto, Centro Italiano di Studi sull'alto Medioevo, 1988. Petrucci, Armando, Medioevo da leggere. Torino, Einaudi, 1992. Pirenne, Henri, A középkori gazdaság és társadalom története, Budapest, Gondolat, 1983. (1933). Pirenne, Henri, Mahomet et Charlemagne. Paris, PU.F., 1970 (1937). Poly, Jean-Pierre – Bournazel, Eric, La mutation féodale. Paris, 1991. Reynolds, Susan, Fiefs and Vassals: The Medieval Evidence Reinterpreted. Oxford, Oxford University Press, 1994. Southern, Richard William, The Making of the Middle Ages. New Haven and London, Yale University Press, 1968. Southern, Richard William, A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Budapest, Gondolat, 1986, (1970). Southern, Richard William, Medieval Humanism and Other Studies. Oxford, Basil Blackwell, 1984. Schmitt, Jean-Claude, La raison des gestes dans l’Occident médiéval Paris, Gallimard, 1990. Schramm, Percy Ernst, Kaiser, Rom, und Renovatio, Studien zur Geschichte des römischen Erneuerungsgedanken vom Ende des karolingischen Reiches bis zum Investiturstreit. Leipzig, 1975. (1929). Stock, Brian, The Implications of Literacy. Written Language and Models of Interpretation in the Eleventh and Twelfth Centuries. Princeton, Princeton University Press, 1983. Strayer, Joseph, On the Medieval Origins of the Modern State. Princeton, 1970 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

FONTOS KÖNYVEK

Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető, 1983. Szűcs Jenő, A magyar nemzeti tudat kialakulása. Két tanulmány a kérdés előtörténetéből. Szeged, Magyar Őstörténeti Könyvtár, 1992. Váczy Péter, A középkor története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936. Vauchez, André La sainteté en Occident aux derniers siécles du moyen age. D’aprés les procés de canonisation et les documents hagiographiques. Roma, École fran^aise de Rome, 1981.; Angolul: Sainthood in the Later Middle Ages. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.

13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. fejezet - Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA1 I. FORRÁSKIADVÁNY-SOROZATOK, SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK A)Vallás- és egyháztörténet B) Német területek C) Itália D) Ibériai-félsziget E) Franciaország F) Brit-szigetek G) Skandinávia H) Lengyelország I) Csehország J) (Korai) Horvátország K) Rusz, Oroszország és a Balkán L) Bizánc M) Keresztes hadjáratok, keresztes államok N) Egyéb forráskiadványok, forrásfordítások II. A KÖZÉPKORTUDOMÁNY SZAKIRODALMA A) Bevezető művek az európai középkor tanulmányozásához B) Bibliográfiák C) Középkortudományi lexikonok, enciklopédiák C.1. Általános lexikonok C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok C.4. Tematikus lexikonok D) Segédkönyvek az írott források azonosításához és elemzéséhez

Mivel az ilyen jellegű bibliográfiai összeállítások természetüknél fogva gyorsan elavulnak, ezért az összeállítók rendszeresen közzé fogják tenni a frissítéseket az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszéke honlapján: http://www.btk.elte.hu/kozepkor Az esetleges pontatlanságok korrigálására vonatkozó észrevételeket a szintén itt feltüntetett e-mail címre kérjük küldeni. 1

14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések D.2. Paleográfia és oklevéltan D.3. Segédkönyvek a nyugati egyház hierarchiájának tanulmányozásához E) Történeti atlaszok, történeti földrajz F) Történeti kronológiák G A középkori latinság szótárai H) Összefoglaló művek H.1. Általános történeti összefoglalások H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások I. Folyóiratok I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő folyóiratok I.2. Középkortudományi folyóiratok I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok I.4. Régészeti folyóiratok I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok I.8. Bizantinológiai folyóiratok J) Válogatás a középkori egyetemes történelemmel foglalkozó magyar szakmunkákból J.1. Szöveggyűjtemények J.2. Szakmunkák III. ELEKTRONIKUS ADATBÁZISOK CD-ROM-ON ÉS AZ INTERNETEN A) Magyarországi intézmények, tanszékek, folyóiratok honlapjai B) Külföldi intézmények, tanszékek, középkorász-szövetségek honlapjai C) Középkori vonatkozású keresők, adatbázisok, szöveggyűjtemények és forráskiadások

1. I. Forráskiadvány-sorozatok, szöveggyűjtemények2 1.1. A) VALLÁS- ÉS EGYHÁZTÖRTÉNET Biblia Sacra Vulgatae Editionis Sixti V P. M. iussu recognita et Clementis VIII auctoritate edita. Roma, Typographia Apostolica Vaticana, 1592-1593. ■ A Biblia a középkorban általánosan használt latin fordításának leginkább elterjedt, alig modernizált szövegváltozata (ez a verzió számos későbbi kiadásban is megjelent, egészen napjainkig). A Vulgata középkorban használt szövegének jelenleg még nincs teljes kritikai kiadása.

2

Csillaggal jelöljük a reprint kiadásban is hozzáférhető sorozatokat.

15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Coornaert, V. (ed.), Concordantiae librorum Veteris et Novi Testamenti... iuxta Vulgatam editionem, jussu Sixti VP M. Bruges, Charles Beyaert, 1897. ■ Az előbbi Vulgata-kiadás alapján készült konkordancia. Biblia Sacra iuxta Vulgatum versionem, adiuvantibus Bonifatio Fischer... [et alii], recensuit et brevi apparatu instruxit Robertus Weber. Editio altera emendata. 12. Stuttgart, Württembergische Bibelanstalt, 1975. A Szent Jeromos-féle – a középkorban igen kevéssé használt eredeti – Vulgata-ver- zió több kritikai részkiadást alapul véve összeállított, a kritikai kiadásban közzé nem tett szentírási könyvek esetében a fentebb megjelölt kiadást követő teljes szövege. ■ A Vulgata digitális verziója többek között elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT Fischer, Bonifaz (ed.): Nova Concordantia Bibliorum Sacrorum iuxta Vulgatam versionem critice editam. 1-5. Stuttgart-Bad Cannstatt, Frommann-Holzboog, 1977. Az előbbi Vulgata-kiadás alapján készült konkordancia. ■ A magyar nyelvű elterjedtebb bibliafordítások közül Káldi György 1607-ben először megjelent fordítása készült a Vulgata szövege alapján. Ez a fordítás – utóbb átdolgozott kiadásokban – számos kiadásban jelent meg, egészen a II. vatikáni zsinatig (a modern korban a Szent István Társulat, Budapest kiadásában). A Vulgata modernizált változata nyomán készült új magyar fordítás: O- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján. Budapest, Szent János Bibliatársulat, 19992. A Károli Gáspár által 1590-ben először megjelentetett bibliafordítás (kiadásai legújabban a Magyar Bibliatársulat, Budapest gondozásában), csakúgy mint az 1973 óta több kiadást is megért új katolikus fordítás (Szent István Társulat, Budapest) nem a középkorban használt latin szöveg alapján készültek. Bolland, Jean, et alii (eds.), Acta sanctorum. 1-67. Antwerpen, 1643-1770; Bruxel- les, 1780-1786; Tongerlo, 1794; Bruxelles: Societas Bollandiana, 1845-1940.* [AASS] ■ Hagiografikus szövegek teljesnek tervezett, az egyes szentek ünnepeinek rendjét követő gyűjteménye, melyből a január elejétől november 10-ig tartó rész – valamint a december hónap bevezetője (Propyleum) – készült el. A sorozat célkitűzése a kezdetektől az volt, hogy valóban létezett szentek életrajzait (latin nyelvű) történeti és filológiai kritikai megjegyzésekkel kísérve közölje. A korát megelőzően igényes célkitűzés érdeméből mit sem von le, hogy a sorozat megjelenésének elhúzódása miatt e kritikai igény értelmezése jelentősen változott, a kiadott szövegek minősége nem egyenletes. A monumentális vállalkozás – mely a Societas Bollandiana által fémjelzett korszakában már a keleti kereszténység vonatkozó anyagát is bevonta (bilingvis kiadásban: latin nyelvű fordítást mellékelve az eredetihez) a sorozatba – mindmáig a hagiografikus szövegek legbővebb gyűjteménye. A teljes szöveg digitális változata előfizetők, illetve vásárlók számára elérhető CD-ROM-on és on-line verzióban is: http://acta.chadwyck.com Migne, Jacques-Paul (ed.), Patrologiae cursus completus... Series latina (=Patrologia latina [PL]). 1-222. Paris, Vrayet majd Migne, 1844-1864.* ■ A latin nyelvű keresztény szövegek teljesnek szánt, a kezdetektől (pontosabban: Tertullianustól) III. Ince pontifikátusának végéig (1216) tartó korszakban alkotott szerzők műveit felölelő sorozata. A vállalkozás az eredetileg megjelölt keretek között mindmáig a legteljesebb – mintegy 300 000 oldalas – gyűjtemény. A szövegeket csak rövid – az esetek többségében immár elavult – (latin nyelvű) bevezető kíséri, a kiadott művek forrásainak megjelölésére a szerkesztő csak ritkán, az explicit idézetek egy részének esetében vállalkozott. Minthogy Migne munkája során döntően késő középkori kódexanyagra, illetve korai nyomtatott kiadásokra támaszkodott, így a gyűjteményben – főleg a korai szerzőknek tulajdonítva – nagy számban találhatóak téves attribúciójú szövegek. A sorozatban – főleg az utolsó kötetekben – nagy számban fordulnak elő sajtóhibák. A teljes szöveg digitális változata előfizetők, illetve vásárlók számára elérhető CD-ROM-on és online verzióban is: http://pld.chadwyck.com Migne, Jacques-Paul (ed.), Patrologiae cursus completus... Series graeca (=Patrologia graeca [PG]). 1-161. Paris, Migne, 1857-1866.* ■ Görög nyelvű keresztény szövegek gyűjteménye, mely a kezdetektől a ferrara-firenzei uniós zsinat lezárásáig (1439), a sorozatba bevont szerzőket tekintve Besszarionig tartó korszak szerzőinek korábbi nyomtatott 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA kiadásokban megjelent munkáit tartalmazza, latin fordítással együtt. A sorozat alapjellemzői nem térnek el a Patrologia latináétól, legfeljebb annyiban, hogy itt még több sajtóhibával találkozhat az olvasó. Dekkers, E., et alii (eds.), Corpus Christianorum. Series latina. Turnhout, Brepols, 1954-. ■ A sorozat célja a keresztény kezdetektől Beda Venerabilis haláláig (735) tartó korszak keresztény szerzőktől fennmaradt műveinek a modern szövegkritika igényeinek megfelelő kiadása, így a Patrologia latina legkorábbi köteteinek felváltása, a téves attribúciójú szövegek kizárásával. A tervezett 176 kötet kiadása a végéhez közeledik, 150 jelent meg. A kiadott szövegeket alapos filológiai és részben doktrinális, illetve hatástörténeti elemzést, valamint bibliográfiát tartalmazó (általában francia vagy angol nyelvű) tanulmány kíséri. Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT Corpus Christianorum. Series graeca. Turnhout, Brepols, 1977-. ■ A sorozat – melyben eddig közel 60 kötet jelent meg – a Patrologia graeca szövegeinek a CC Series latina célkitűzéseivel egyező szempontok szerinti kiadására vállalkozott. Corpus Christianorum. Continuatio mediaevalis. Turnhout, Brepols, 1966-. ■ A sorozatban a CC Series latina szempontjainak megfelelően 735 utáni középkori szövegek jelennek meg, napjainkra mintegy 300 kötet. A Patrologia latinától eltérően e sorozat szerkesztői 1216 utáni középkori szövegek kiadására is vállalkoztak. Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum [ = CSEL]. Wien, Gerolds Sohn (18661886), Wien-Leipzig(Prag), F. Tempski – G. Freytag (1888-1916), uo.: Akade- mische Verlagsgesellschaft (1932-1942), majd: Hölder-Pichler-Tempsky (1952-), 1866-.* Késő antik, illetve kora középkori keresztény szerzők latin nyelvű műveinek jelenleg mintegy 90 kötetet számláló sorozata. A kritikai szövegkiadásokhoz rövid (latin nyelvű), kizárólag a szöveghagyomány problémáit tárgyaló bevezető járul. ■

Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT Lubac, Henri de – Daniélou, Jean, et alii (eds.), Sources chrétiennes. Paris, Cerf, 1942-. ■ A napjainkra már több mint 400 kötetet számláló sorozatban korai keresztény, illetve középkori teológiai szövegek jelennek meg, a latin és görög munkák bilingvis (francia fordítást is tartalmazó) kiadásban, míg az egyéb keleti keresztény munkák esetében csak a francia fordítás. Kielégítő színvonalú kritikai kiadás megléte esetén eredeti szövegként a sorozat szerkesztői azt közlik, annak hiányában ilyen kiadást készíttetnek. A szövegeket bő és alapos, a szerző munkásságát bemutató, a mű által tárgyalt teológiai és filozófiai kérdéseket is vizsgáló, olykor filológiai információkat is adó, bibliográfiával kiegészített (szintén francia nyelvű) tanulmány kíséri. Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Library of Latin Texts (CLCLT) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#CLCLT Mansi, Giovanni Domenico (ed.), Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio. 131. Firenze-Venezia, 1759-1798. ■ A sorozat az egyetemes, illetve a nyugati egyház által egyetemesnek tekintett zsinatok anyagait tartalmazza a kezdetektől 1509-ig. A filológia jelenlegi színvonalán nem tekinthető kritikai szövegkiadásnak. A dokumentumokat minimális (latin nyelvű) szerkesztői megjegyzések kísérik. Schwartz, E. – Straub, J. (eds.), Acta Concilium Oeconomicorum. 1-4. Berlin, G. Rei- mer, majd Berlin-Leipzig, Walter de Gruyter, 1914-1984.

17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ A sorozat az epheszoszi, khalkédóni és II. konstantinápolyi egyetemes zsinatok fennmaradt dokumentációjának kritikai kiadását közli. A kötetek (latin nyelvű) mindenekelőtt szövegkritikai jellegű bevezetést és jegyzetapparátust is tartalmaznak. Denzinger, Heinrich (- Schönmetzer, Adolf) (eds.), Enchiridion symbolorum, defi- nitionum et declarationum de rebus fidei et morum. Freiburg/B. Herder, 1976. ■ A kötet a fennmaradt korai keresztény Hiszekegy-változatokat követően tartalmazza a kezdetektől napjainkig a pápák és zsinatok azon hit- és erkölcstani tárgyú megnyilatkozásait, illetve amelyek már eleve ilyen céllal fogalmazódtak meg, melyeket a kánonjogi hagyomány utóbb egyházjogi érvényességűeknek tekintett. A szövegeket latin kritikai apparátus, illetve a görög nyelvű dokumentumokat latin fordítás kíséri. Friedberg, Emil (ed.), Corpus iuris canonici. 1-2. Leipzig, Tauchnitz, 1879-1882.* ■ A XVI. század elejére kialakult kánonjogi corpus alapvető újabb kiadása. A szerkesztő ugyan nem jelentéktelen számú kódex vizsgálatára alapozta kiadását, melyet bő és igen hasznos mellékletekkel is ellátott, ám a többszáz fennmaradt kézirat szisztematikus áttekintése és a gyűjtemények – főleg a gratianusi Decretum – forrásainak teljes körű feltárása, Friedberg tévedéseinek kiigazítása mindmáig várat magára. E kiadás tehát csak megszorításokkal tekinthető kritikainak. A kiadó a szöveghez (latin nyelvű) bevezetést és apparátust mellékelt, konkordanciákat ad, melyek megjelölik a corpusba bekerült szövegeknek a korábbi kánonjogi gyűjteményekben elfoglalt helyét, valamint a dekretálisok esetében közli (kurzív formában) a kánonjogi gyűjteményekbe fel nem vett részeket is. A kötetek incipitmutatója lehetővé teszi a középkorban szokásos hivatkozási rendszer szerint megjelölt cikkelyek visszakeresését. Monumenta iuris canonici. New York, Fordham University Press (1965-1971), majd Cittá di Vaticano, Biblioteca Apostolica Vaticana (1971-), 1965-. ■ A sorozat középkori kánonjogi gyűjtemények és kommentárok kritikai kiadásait tartalmazza. Alsorozatai: Corpusglossatorum, Corpus collectionum (illetve a kánonjogi tárgyú tanulmányköteteket, monográfiákat tartalmazó Subsidia). A kötetek általában filológiai jellegű (valamely elterjedtebb nyugati nyelven íródott) bevezetőt és (latin nyelvű) kritikai apparátust is tartalmaznak. A Corpus iuris canonicibe utóbb bekerült gyűjteményekkel a sorozat szerkesztői eleddig – az ún. Extravangantes communes kivételével – nem foglalkoztak. Hallinger, Kassius (ed.), Corpus consuetudinum monasticarum. Siegburg, Franz Schmitt, 1963-. ■ A sorozat eddig megjelent tucatnyi kötete a VIII. századtól kezdődően közli a monasztikus rendek helyi szokásjogi gyűjteményeit kritikai kiadásban. A dokumentumokat bő, mindenekelőtt filológiai jellegű (valamely elterjedtebb modern nyugati nyelven íródott) bevezető és (latin nyelvű) kritikai apparátus kíséri. Vanyó László (ed.), Ókeresztény írók. Budapest, Szent István Társulat, 1980-. ■ A sorozatnak a bevezető kötetet (Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma) követő, eddig megjelent 2-18. kötete a kereszténység első hat évszázada során íródott görög és latin teológiai és egyéb művek (apokrifek, egyházfegyelmi dokumentumok, egyháztörténeti munkák) magyar fordításait közli, jelentős terjedelmű bevezetőkkel.

1.2. B) NÉMET TERÜLETEK Monumenta Germaniae Historica. Hannover, Hahnsche – Köln, Böhlau – Stuttgart, Anton Hiersemann – München, Monumenta Germaniae Historica, 1826-. ■ A legátfogóbb és a legjobb színvonalú „nemzeti” forráskiadvány-sorozat, mely számos más középkori kiadványsorozat inspirálója volt, és amely saját tanulmánykötet-sorozatot és folyóiratot is fenntart. Az MGH 500 és 1500 közötti, túlnyomórészt a korai germán királyságokban, a frank, majd keleti frank birodalomban, a Német-római Császárság Itálián kívüli területein keletkezett, illetve részben az e területekre vonatkozó máshol íródott források kritikai kiadására alakult. Kezdetben folio-méretben, három alsorozatra (Scriptores, Leges, Diplomata) tagolva jelentek meg az MGH kötetei. Az 1870-es évektől kezdve e három sorozat tovább tagolódott, újak jelentek meg mellettük, és a kötetek formátuma is változott (a 19. vége óta az in folio-köteteket végleg felváltották a kisebb méretűek) . A sorozat kezdeti időszakában megjelent szövegek ugyan nem állnak a kritikai szövegkiadás a későbbi köteteket jellemző szintjén, mindazonáltal a vállalkozás szinte minden kötetéről 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA elmondható, hogy saját korában a középkorász filológia élvonalába tartozott. A kötetek forrásonként – néhány újabban indított sorozat kivételével – általában rövid, a szöveghagyomány kérdéseit tisztázó bevezetőt és alapos kritikai apparátust tartalmaznak (a bevezető és az apparátus nyelve korábban latin, újabban német). A sorozat a több száz megjelent kötet mellett is – részben a kiadásba bevont források körének jelentős bővítése miatt – mindmáig befejezetlen. Az MGH jelenleg a következő forráskiadványokat tartalmazó alsorozatokra oszlik (melyek közül több további – mintegy harminc – alsorozatot foglal magában): I. Scriptores. Ide tartoznak az eredeti Scriptores alsorozatba, illetve az egyes szövegeit javítva közlő Sciptores rerum Germanicarum. Nova series alsorozatba, a könnyen kezelhető Sciptores rerum Germanicarum in usum scholarum separatim editi alsorozatba tartozó kötetek, éppúgy mint korai germán tárgyú alsorozatok (Auctores antiquissimi, Scriptores rerum Merovingicarum, Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum saeculi VIIX), a német nyelvű középkori krónikák és az ún. invesztitúravita röpiratának alsorozatai (Deutsche Kroniken, illetve Libelli de lite imperatorum etpontificum saeculi XI et XII conscripti), valamint egy, a XIII. század vége és a XV. század közepe között keletkezett traktátusokat tartalmazó alsorozat (Staatsschriften des spateren Mittelalters). II. Leges. Az infolio-kötetek, a Nova series- és az ...in usum scholarum-kötetek itt is külön alsorozatot alkotnak, akárcsak a korai germán ún. népjogok, az uralkodói törvényhozás, illetve a helyi kánonjog egyes forrástípusai. III. Epistolae. Eléggé esetleges rendben több alsorozatra osztva. IV. Diplomata. Az uralkodói okmányok kronologikus alapon több alsorozatba rendezve; külön egységet alkotnak a birodalmi fejedelmek e sorozatban közölt okmányai. V. Antiquitates. Költemények és necrologia-anyag több alsorozatra osztva. VI. Deutsches Mittelalter. Az egyéb alsorozatokból kimaradt anyagok. VII. Quellen zur Geistesgeschichte des Mittelalters. Teológiai és filozófiai művek. Egyes köteteinek digitális verziója elérhető a Monumenta Germaniae Historica (MGH) adatbázis részeként: http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#eMGH Jaffé, P, et alii (eds.), Bibliotheca rerum Germanicarum. 1-6. Berlin, Weidmann, 18641873. ■ Elbeszélő források és levelek kritikai kiadásának gyűjteménye, mely kiegészíti az MGH által közölt anyagot. A kötetek minimális terjedelmű bevezetőt és kritikai apparátust tartalmaznak (egyaránt latin nyelven). Buchner, R. – Schmale, F. J. (eds.), Ausgewahlte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters. Freiherr vom Stein Gedachtnisausgabe. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1955-. ■ A sorozatban elsősorban elbeszélő források, kisebb részben jogi szövegek jelennek meg, általában korábbi kritikai kiadás szövegét alapul véve. A kötetek bilingvisek (az eredeti szöveg mellett német fordítást tartalmaznak), a forrásokon kívül történeti (az ez alkalomra készült kritikai kiadások esetében ezen kívül filológiai) bevezetőt, viszonylag szerény apparátust, valamint bibliográfiát is magukban foglalnak (a mellékletek nyelve német). A sorozatban eddig megjelent mintegy 30 kötet többsége az MGH-ban publikált forrást tett szélesebb körben hozzáférhetővé. Deutsche Reichstagsakten. Áltere Reihe. Stuttgart-Gotha, Andreas Perthes (1867 1. , majd Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht (1956-). ■ A sorozat a német birodalmi gyűlésekkel kapcsolatos dokumentumokat ad közre 1376-tól kezdődően 1486-ig. A III. Frigyes uralma alatt keletkezett vonatkozó anyag kiadása jelenleg még nem teljes. A kötetek a dokumentumokon kívül rövid (német nyelvű) történeti bevezetőt és bő jegyzetapparátust tartalmaznak. Chroniken der deutschen Stadte vom 14. bis ins 16. Jahrhundert. 1-36. Leipzig, Salomon Hirzel (1862-1917), majd Stuttgart-Gotha, Andreas Perthes (1928-1931).* ■ Késő középkori német városok (szinte kizárólag német nyelvű) krónikáinak kiadásai, rövid (német nyelvű) bevezetővel és jegyzetekkel.

19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Höhlmann, K., et alii (eds.), Hansisches Urkundenbuch. 1-11. Halle, Buchdruckerei des Weisenhauses, 18761916. ■ A sorozatban a Hanza városainak 975 és 1500 között keletkezett okmányai jelentek meg (többnyire diplomáciai okmányok) kritikai kiadásban (hiányzik az 1442-1450 közti anyag). A kötetekben rövid bevezető és kritikai apparátus is található (mindkettő német nyelven). Fontes rerum Austriacarum. Österreichische Geschichtsquellen. Wien, K. K. Hof- und Staatsdruckerei, majd Wien-Leipzig, Hölder-Pichler-Tempsky, jelenleg Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1849-. ■ Az ún. örökös tartományok (a cseh korona országai nélkül) történetére vonatkozó források részben kritikai kiadásai. Alsorozatai: elbeszélő források, okmányok, helyi jogi források. A sorozatban eddig mintegy 110 kötet jelent meg, a középkori tárgyú kötetek többsége javarészt diplomatikai anyagokat tartalmaz. A sorozat köteteiben – olykor igen terjedelmes – (német nyelvű) bevezetés is található.

1.3. C) ITÁLIA Muratori, Lodovico Antonio (ed.), Rerum Italicarum scriptores. 1-28. Milano, 17231751. ■ A legkorábbi „nemzeti” forráskiadvány-sorozat, mely a szerkesztő által elért 500 és 1500 közti itáliai elbeszélő forrásokat kronológiai rendben, minimális forráskritikával közli. A kiadott szövegekhez rövid bevezetőt és apparátust mellékel (az adott forrás nyelvét követve az utóbbiak latinul vagy olaszul íródtak). Fonti per la storia d’Italia. Roma, Istituto Storico Italiano, 1887-. ■ Túlnyomórészt középkori, illetve kora reneszánsz források széles körének (városi statútumok, oklevelek, leveleskönyvek, szépirodalmi alkotások, néhány filozófiai és teológiai munka) kritikai kiadásait tartalmazó sorozat, melyben napjainkig mintegy 120 kötet jelent meg. A kötetek rövid, általában történeti és filológiai adatokat egyaránt közlő (olasz nyelvű) bevezetést és – minimális – kritikai apparátust is tartalmaznak. Codex diplomaticus regni Siciliae. Köln, Böhlau, 1983-. ■ A sorozat a dél-itáliai normann hódítás kezdeteitől keletkezett középkori okleveles anyag kritikai kiadására vállalkozott. A dokumentumokat rövid (német nyelvű) bevezetés és jegyzetapparátus kíséri.

1.4. D) IBÉRIAI-FÉLSZIGET Bofarull y Mascaro, Próspero de (ed.), Colección de documentos inéditos del Archivo de la Corona de Aragón. 1-41. Barcelona, José Eusebio Monfort, 1847-1876. ■ A sorozatban elbeszélő források, összeírások, szépirodalmi művek mellett az aragón korona országaiban tartott cort(e)sek dokumentációja került publikálásra (az utóbbi forráscsoport a XV. század elejétől kezdődő anyagot tartalmazza). A sorozatban megjelent szövegek nem tekinthetőek kritikai kiadásnak. A kötetekben rövid bevezető és minimális jegyzetapparátus is található (spanyol nyelven). Tilander, Gunnar (ed.), Leges Hispanicae Medii Aevi. 1-9. Uppsala-Stockholm, Alm- quist och Wiksell, 19371959. ■ A sorozat a hispániai helyi jogok kodifikációit közölte kritikai kiadásban. A kötetekben tekintélyes hosszúságú bevezető és kritikai apparátus is található (egyaránt spanyolul). Portugaliae monumenta historica a saeculo octavo post Christum usque ad quintumdecimum. 1-6. Lisboa, 18561897. ■ A sorozat elbeszélő források mellett helyi jogi és diplomatikai anyagot is tartalmaz.

1.5. E) FRANCIAORSZÁG

20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Bouquet, M., et alii (eds.), Recueil des historiens des Gaules et de la France. 1-24. Paris, Imprimerie Royale/Impériale/Nationale, 1738-1904. ■ A sorozat Klodvigtól az egyenes ági Capetingek kihalásáig (1328) tartó korszak elbeszélő forrásainak napjainkig legszélesebb körű kiadása mellett tartalmaz – jóval kevésbé átfogó jelleggel publikált – királyi leveleket, okmányokat, normatív jogi anyagot is. A sorozatban közölt szövegek nem tekinthetők kritikai kiadásnak. A kötetek elején (francia és latin nyelvű) rövid bevezetőt, a források mellett (az adott dokumentum nyelvét követve francia vagy latin) jegyzetapparátust találunk. Collection de textes pour servir a l’étude et a l’enseignement de l’histoire. 1-51. Paris, Picard, 1886-1929. ■ A sorozatban francia vonatkozású munkák, főleg elbeszélő források, valamint adminisztratív dokumentumok, illetve néhány tematikus (pl. művészettörténeti tárgyú) mű kritikai kiadásai jelentek meg. A szövegek bő történeti és szövegkritikai bevezető, valamint (szintén francia nyelvű) lábjegyzetek kíséretében jelentek meg. Halphen, L. (- Latouche, R. – Vernet, A.) (eds.), Les classiques de l’histoire de France au moyen age. Paris, Les Belles Lettres, 1923-.* ■ Szinte kizárólag elbeszélő források kritikai kiadását adó sorozat. A napjainkig megjelent közel 40 kötet bilingvis (az eredeti forrás mellett modern francia fordítást is közöl). A szövegekhez alapos történeti és szövegkritikai bevezető tanulmány, bibliográfia és jegyzetapparátus járul (francia nyelven) . A francia középkor legfontosabb forrásainak jól használható és általában igen jó minőségű szöveget adó kiadásai. (Újabban kivételesen az eredetit mellőzve is közöltek modern francia fordítást a sorozatban.) Lauriere Eusebe de, et alii (eds.), Ordonnances des roys de France de la troisieme race jusqu’en 1514. 1-21 bis. Paris, Imprimerie Royale/Impériale/Nationale, 17231849. ■ A király által, illetve nevében kiadott, 987 utáni (gyakorlatilag: 1051 utáni) francia normatív jellegűnek tartott jogi okmányok gyűjteménye. Bár a szakirodalomban mindmáig nem sikerült – és talán lehetetlen – egyértelműen meghatározni, hogy mely okmányok tekinthetők ordonnance-nak, az e kategóriába sorolható szövegek jelentős hányada megtalálható a sorozatban. A gyűjteményben publikált szövegek nem tekinthetőek kritikai kiadásnak. A kötetekben található francia nyelvű bő bevezető és számos jegyzet információi általában már elavultak. Isambert, F. A. – Jourdan, A. J. L. – Decrusy (eds.), Recueil général des anciennes lois francaises depuis l’an 420 jusqu’a la Révolution de 1789. 1-29. Paris, Freres Plon, 1821-1833. ■ A középkori anyagot a sorozat 1-11. kötete tartalmazza. Ordonnance-okon kívül a sorozat számos egyéb, a király által, illetve nevében kiadott normatív tartalmú okmányt is tartalmaz. Nem tekinthető kritikai kiadásnak. A korábban már kiadott szövegeket nem közli újra (a forrás megjelölésével regisztrálja). A kötetekben bő bevezető és jegyzetapparátus is található (francia nyelven).

1.6. F) BRIT-SZIGETEK Rerum Britannicarum Medii Aevi Scriptores (=Rolls Series). 1-253. London, Her Ma- jesty's Stationary Office, 1858-1896.* ■ A legkülönbözőbb angliai középkori források (elbeszélő források, filozófiai és teológiai művek, irodalmi alkotások, politikai pamfletek stb.) legbővebb gyűjteménye. A kiadott szövegek minősége változó, csak a kötetek egy része tesz eleget a modern kritikai kiadásokkal szemben megfogalmazható elvárásoknak. A sorozat kötetei bő terjedelmű – általában mára elavult – történeti és szövegkritikai (angol nyelvű) bevezetőt és jegyzetapparátust tartalmaznak. Rymer, T. (- Sanderson, R.) (eds.), Foedera, conventiones... inter reges Angliae et alios quosvis imperatores, reges... tractata. 1-20. London, 1704-1735. ■ A sorozat angol királyok más uralkodókkal kötött szerződéseit, diplomáciai levelezést, a pápa egyéb angliai címzettű leveleit, valamint az uralkodó és alattvalói megállapodásait közli 1101-től 1654-ig. Nem tekinthető kritikai kiadásnak. A dokumentumok apparátus nélkül jelentek meg. Luders, A., et alii (eds.), Statutes of the Realm. 1-11. London, 1810-1828. 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ A sorozat 1235 és 1713 között keletkezett angliai törvények (statuta = az uralkodó és egyes alattvalói, illetve az alattvalók bizonyos csoportjainak képviselői által közösen jóváhagyott normatív jogi szövegek) a publikáció korának ismeretei szerint teljes gyűjteménye. Nem tekinthető kritikai kiadásnak. Stubbs, William (ed.), Select Charters of English ConstitutionalHistory. Oxford, Clarendon Press, 19139. ■A szöveggyűjtemény a kezdetektől I. Edward uralmáig tartó korszak dokumentumaiból közöl válogatást, melyekhez néhány esetben angol fordítást is mellékel. A kötetben könnyen kezelhető formában valóban megtalálható a jelzett korszak legtöbb fontos okmánya, ám mind a válogatás szempontjai, mind a dokumentumok bő terjedelmű bevezetőinek történeti interpretációi a történeti kutatás mára meghaladott fázisát képviselik. Chrimes, S. B. – Brown A. L. (eds.), Select Documents of English Constitutional History, 1307-1485. London, A. & C. Black1961. ■ A szöveggyűjtemény kronológiailag a Stubbs-féle kötetet egészíti ki, a feldolgozott anyaggal kapcsolatos felfogása azonban jelentősen eltér az utóbbiétól. Douglas, David C. (ed.), English Historical Documents. 1-12. London, Eyre and Spot- tiswoode, 1952-1980. ■ A sorozat első négy kötete tartalmazza a középkori (kb. 500 és 1485 közti) anyagot. A vaskos kötetek angliai, illetve – legalább részben – angliai vonatkozású dokumentumok modern angol fordítását közlik bő történeti bevezetővel és alapos apparátussal (annotált bibliográfia, térképek, genealógiai és kronológiai táblák, püspökjegyzékek). A sorozat középkori köteteiben egyaránt megtalálhatók elbeszélő források szemelvényei, politikai és adminisztratív dokumentumok, gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozású források, korabeli politikai pamfletek. Scriptores Latini Hiberniae. Dublin, Dublin Institute for Advanced Studies, 1955-. ■ A sorozatban latin nyelvű írországi, illetve írországi vonatkozású elbeszélő források és forrásrészletek jelentek meg, napjainkra mintegy bő tucatnyi kötetben. A kritikai kiadások bilingvisek (az eredeti szövegeken kívül angol fordítást is tartalmaznak). A bevezető és a kritikai apparátus nyelve angol.

1.7. G) SKANDINÁVIA Langebek, Jakob, et alii (eds.), Scriptores rerum Danicarum medii aevi. 1-8. Kpben- havn, Godiche, 1772-1834. ■ A sorozatban történetírói és hagiográfiai elbeszélő források jelentek meg, rövid bevezető és apparátus kíséretében (az utóbbiak nyelve latin). Fant, Erik Michael, et alii (eds.), Scriptores rerum Suecicarum medii aevi. 1-3. Upp- sala, Zeipel och Palmblad (1818-1828), majd Stockholm, E. Berling (1871-1876), 1818-1876. ■ A sorozatban svéd, dán és német eredetű történetírói és hagiografikus elbeszélő források jelentek meg, a kor kritikai kiadásainak szintjén. A dokumentumokhoz (latin nyelvű) főleg filológiai adatokat közlő bevezető és jegyzetapparátus járul. Schlyter, C. J. (ed.), Corpus juris Sveo-Gotorum antiqui. 1-13. Stockholm-Lund, Haeggström, 1827-1877. ■ A sorozatban a kor kritikai kiadásainak szintjén kiadott skandináv-germán szokásjogi gyűjtemények jelentek meg. A kötetek elején bő (bilingvis: latin-svéd) bevezető, a dokumentumok mellett (latin nyelvű) kritikai apparátus található.

1.8. H) LENGYELORSZÁG Monumenta Poloniae Historica. 1-6. Lwów, Nakladem Wlasnym (1864-1888), majd Kraków, Academia Litterarum Cracoviensis, 1864-1893. ■ A sorozat korai szláv, illetve lengyel elbeszélő forrásokat (történetírói és hagiografikus munkákat) tartalmaz. A dokumentumok rövid (lengyel nyelvű) bevezetés és jegyzetapparátus kíséretében jelentek meg. A nem latin nyelvű forrásokhoz lengyel fordítás járul. 22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Monumenta Poloniae Historica. Nova Series. Kraków, Nakladem Polskiej Akademii Umiejqtnosci, 1946-. ■ Az előző sorozat folytatása, mely napjainkra tucatnyi kötetet tartalmaz. A kötetek rövid történeti és bő szövegkritikai bevezetést tartalmaznak (lengyel nyelven).

1.9. I) CSEHORSZÁG Emler, Josef, et alii (eds.), Fontes rerum bohemicarum. Prameny dejin ceskych. 1-8. Praha, Nákladem Musea Královstvi Ceskeho, 1873-1932. ■ A sorozatban a IX. század második fele és a XVI. század eleje között keletkezett ószláv és cseh elbeszélő források (főleg történetírói és hagiográfiai munkák) jelentek meg, a kor színvonalán kritikainak tekintett kiadásban. A dokumentumokat jegyzetapparátus és kötetenként rövid (cseh nyelvű) történeti és szövegkritikai adatokat közlő bevezető kíséri. A sorozat első két kötetében szinte minden cseh fordítással együtt jelent meg, a későbbi kötetekben csak kivételesen fordul elő cseh, illetve régi cseh szöveg esetében német átültetés. A sorozat 7. kötete nem jelent meg. Erben, K. J., et alii (eds.), Regesta diplomatica nec non epistolaria Bohemiae et Moraviae. Prag/Praha, Regia Scientiarum Societas Bohemiae (1855-1892), Ministerium Scholarum et Instructionis Publicae (1928-1929), Institutum Historiae Bohemoslovacae nec non Universae (1953-), 1855-. ■ A sorozat kötetei 1378 előtti dokumentumokat tartalmaznak (jelenleg már csak az utolsó évek anyaga hiányzik). Az eddig megjelent 7 kötet forrásonként rövid (latin nyelvű) bevezetőt és kritikai apparátust is ad. A sorozat – címe ellenére – általában teljes terjedelemben közöl forrásokat. Friedrich, Gustav, et alii (eds.), Codex diplomaticus et epistolaris regni Bohemiae. 1-5. Praha, Comitia Regni Bohemiae (1904-1912), Terra Bohemiae (1942), majd Academia Scientiarum Bohemoslovacae (1962-1993), 1904-1993. ■ A sorozatban IX-XIII. századi dokumentumok jelentek meg kritikai kiadásban. A kötetekben rövid (latin nyelvű) bevezető és jegyzetapparátus is található.

1.10. J) (A KORAI) HORVÁTORSZÁG Stipisic, J. – Samsalovic, M. – Kostrencic, M. (eds.), Codex diplomaticus regni Croa- tiae, Dalmatiae et Slavoniae. I. Zagreb, Jugoslavenska Akademija Znanosti i Umjetnasti, 1967. ■ A magyarországi középkor kutatói számára közismert Smiőiklas-féle forráskiadvány-sorozat kibővítve újrakiadott első kötete a magyar-horvát kormányzati közösség létrejötte előtti – pontosabban 743 és 1100 közötti – dokumentumokat tartalmaz.

1.11. K) RUSZ, OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN Polnoje szobranije russzkih letopiszej. Szankt-Peterszburg/Petrograd/Leningrad (1841 1929), majd Moszkva-Leningrad (1949-1959), utóbb Moszkva (1962-), 1841-. ■ A sorozat közel harminc (részben javított és bővített kiadásban újra kiadott) kötetében középkori, illetve XVI. századi orosz elbeszélő források, javarészt kolostori évkönyvek kritikainak nem nevezhető kiadásai találhatóak. A szövegek minimális (orosz nyelvű) bevezető és jegyzetapparátus kíséretében jelentek meg. Pamjatniki literaturi drevnej Ruszi. Moszkva, Hudozsesztvennaja literatura, 1978-. ■ A sorozat modern orosz fordításban óorosz szépirodalmi, hagiográfiai és történetírói munkákat, illetve azok szemelvényeit közli, bő történeti bevezető és alapos (egyaránt orosz nyelvű) kommentár kíséretében. A XI-Xv. századi anyagokat a sorozat első öt kötete tartalmazza. Lavrov, Pjotr Alekszejevics (ed.), Materiali po isztorii voznikovenija drevnejsej szlav- janszkoj piszmennoszti. Leningrad, Akademija nauk SzSzSzR, 1930.*

23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ A kötet korai szláv források (túlnyomó többségükben hagiográfiai munkák) szinte kritikai kiadásait tartalmazza. Az ószláv szövegeket bő (orosz nyelvű) szövegkritikai bevezető és jegyzetapparátus kíséri. Hurmuzaki, Eudoxiu, et alii (eds.), Documente privito(a)re la istoria Romanilor. 1-30. Bucuresti/Bucuresti, 1876-1942. ■ A sorozat a legkülönbözőbb, Moldva, Havasalföld (és Erdély) történetére vonatkozó dokumentumokat közli. A latin nyelvű anyag szinte egésze és a görög nyelvű anyag nagyobb része más gyűjteményekből került átvételre (forrásait a sorozat jelzi). A sorozat első kötetei az anyagokat meghatározott kronológiai keretek között közlik, de az egyes kötetek által átfogott korszakok gyakran átfedik egymást. Utóbb a kötetek rendezőelvévé az egyes forráscsoportok lelőhely szerinti publikálása vált. A XIII-XV. századi Havasalföldre és Moldvára vonatkozó források a sorozat következő köteteiben találhatóak: I/1-2., II/1-2., VIII., XIII/1-2., XIV/1. A kötetek apparátusa minimális, de (román nyelvű) regesztákat is találhatunk bennük. Roller, Mihail, et alii (eds.), Documente privind istoria Romaniei. Bucuresti, Editura Academiei Republici Populare Romane, 1951-. ■ A sorozat a legkülönbözőbb, Moldva, Havasalföld (és Erdély) történetére vonatkozó források román fordításait közli. A középkori Havasalföld és Moldva történetével kapcsolatos dokumentumok – többnyire okleveles anyag – esetében a kötetek közlik a latin nyelvűek eredeti szövegének átiratát, valamint a görög és ószláv nyelvűek közel felének (változó minőségű) fotokópiáit. A dokumentumok nem jelentéktelen része itt került először publikálásra. A kötetek apparátusa minimális, de (román és orosz nyelvű) regesztákat is tartalmaznak. A középkori moldvai és havasalföldi anyagokat tartalmazó kötetek: Moldova. Veacul XIV-XV. 1-2. 1384 és 1500 közti anyagok kronologikus rendben. Tara Romaneasca. Veacul XIII-XV. 1247 és 1500 közti anyagok kronologikus rendben. Zbornik za isztoriju, jezik i knizsevnoszt szrpszkog naroda. Beograd, Szrpszka Akademija, 1902-. ■ A több alsorozatra oszló vállalkozás a legkülönfélébb, korántsem csak szerb vonatkozású forrásokat közli. A középkori Szerbia emlékei az alábbi alsorozatban, illetve kötetben találhatóak: Spomenici na szrpszkom jeziku. Az alsorozat kötetei közül mintegy tucatnyi közöl különböző középkori szerb dokumentumokat. A Fontes rerum slavorum meridionalium alsorozat 5. kötete: Diplomata Graeca regum et imperatorum Serviae. Sztara balgarszka literatura. Szofia: Balgarszki piszatel, 1981-. ■ A hétkötetesre tervezett sorozatban IX-XVI. századi bolgár, illetve bolgár vonatkozású történeti, hagiográfiai és szépirodalmi források fordításai jelennek meg (egész művek és szemelvények egyaránt) . A kötetekben a bolgár fordítások mellett bő történeti bevezető és jegyzetapparátus is található (szintén bolgár nyelven). A történeti munkákat a sorozat harmadik – már megjelent – kötete tartalmazza.

1.12. L) BIZÁNC Niebuhr, B. G. (- Bekker, J.) (eds.), Corpus scriptorum historiae Byzantinae. 1-50. Bonn, Weber, 1828-1897. ■ A sorozat a bizánci elbeszélő források teljesnek szánt gyűjteménye. A kötetek az egyes szerzőket bemutató viszonylag rövid latin nyelvű bevezetést követően az eredeti szövegek mellett latin fordítást, illetve apparátust tartalmaznak. A kiadott szövegek minősége ritkán éri el a modern kritikai kiadások szintjét. Corpus fontium historiae Byzantinae. Berlin-Wien stb., 1967-. ■ A sorozat a bizánci források minél teljesebb körű kritikai kiadására vállalkozott. A sorozat szerkesztését az International Association of Byzantine Studies felügyelete alatt több tudományos műhely végzi. A washingtoni és bécsi sorozatokban a kiadott szövegeket angol, illetve német fordítások kísérik, a többi – berlini, brüsszeli, párizsi, itáliai és thesszaloniki – sorozat fordításokat nem tartalmaz. Diehl, Charles, et alii (eds.), Collection byzantine. Paris, Les Belles Lettres, 1926-.

24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ Különböző bizánci szerzők, főleg történetírók műveinek kritikai kiadásai jelennek meg a sorozatban. Az eddig megjelent több mint húsz kötet bilingvis: az eredeti szöveg mellett francia fordítást is tartalmaznak. Szintén francia nyelvűek a kötetekben található, az adott szerzőt és művet bemutató igen alapos tanulmányok és kommentárok, valamint a kritikai apparátus.

1.13. M) KERESZTES HADJÁRATOK, KERESZTES ÁLLAMOK Recueil des historiens des croisades. Paris, Imprimerie Royale/Impériale/Nationale, 1841-1906. A sorozat az elbeszélő forrásokon kívül tartalmaz egyéb, a keresztes államok kormányzatával kapcsolatos dokumentumokat, így a helyi szokásjog kodifikációit is. A keleti (de nem görög) nyelvű forrásokat közlő kötetek egyben francia fordítást is tartalmaznak. A kötetekben hosszú bevezetés és jegyzetapparátus is található (francia nyelven). ■

1.14. N) EGYÉB FORRÁSKIADVÁNYOK, FORRÁSFORDÍTÁSOK Galbraith, V. H. – Mynors, R. A. B., et alii (eds.), Oxford Medieval Texts (korábban: Nelson’s Medieval Texts, 1949-1953, majd Medieval Classics, 1953-1966). London, Thomas Nelson and Sons (1949-1966), majd Oxford, Clarendon Press (1966-), 1949-. ■ A sorozat(ok) eddig megjelent félszáz kötetében a legkülönbözőbb középkori források (teológiai, filozófiai művek, elbeszélő források, jogi szövegek stb.) kritikai kiadásai jelentek meg. A sorozat kötetei bilingvisek (az eredeti szövegek mellett angol fordítást is tartalmaznak). A kiadott szöveghez általában igen alapos, történeti és szövegkritikai információkat és bibliográfiát egyaránt tartalmazó (angol nyelvű) bevezetés járul. Historische Texte. Mittelalter. 1-17. Germering, S. Stahlmann (1965-1966), majd Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht (1967-1976), 1965-1976. ■ A sorozat tematikusan összeállított kötetei a Frank Birodalom, a Német-római Császárság, a pápaság története, illetve általában a középkori egyház- és vallástörténet egyes kérdéseivel kapcsolatos szemelvényeket tartalmaznak eredetiben (a nem latin és nem régi német nyelvű szövegek esetében német fordítás kíséretében). A rövid kötetek minimális apparátust – bevezetőt és a szemelvények forrásainak megjelölését – tartalmaznak. Kieft, C. van de – Niemeyer, J. F. – Herwijnen, G. van (eds.), Elenchus fontium historiae urbanae. Leiden, E. J. Brill, 1967-. ■ A sorozatban 1250 előtti (Skandinávia esetében: 1300 előtti) városi dokumentumok kiadásai jelennek meg a mai országonként csoportosítva, azon belül kronologikus rendben. Napjainkig a németországi, osztrák, Benelux, skandináv, brit és ír anyag látott napvilágot. A sorozatba tartozó magyar anyagot (III/2. kötet) a budapesti Balassi Kiadó jelentette meg 1997-ben. A kötetekben minimális bevezető és jegyzetapparátus is található (a kötet szerkesztőjének nyelvén). Gombos F. Albin (ed.), Középkori krónikások. 1-16. Brassó, Brassói Lapok (19011906), majd Budapest, Athenaeum (1908-1913), 1901-1913. ■ A sorozatban középkori elbeszélő források magyar fordításai jelentek meg. A fordítások nyelvezete ugyan régies, és a kötetekben található történeti bevezető tanulmányok szemlélete (és néha információi is) elavultak, ám a sorozat a maga nemében napjainkig a legnagyobb szabású vállalkozásnak számít. Az elmúlt évtizedekben magyarul két középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény jelent meg: Mezey László (ed.), Krónikások, krónikák. 1-2. Budapest, Gondolat, 1960. Első kötete utóbb más címmel is megjelent: Mezey László (ed.), Róma utódai. Budapest, Szépirodalmi, 1986. ■ A két kötet az V-XIII. század közötti időszak elbeszélő forrásainak magyarra fordított részleteit közli. Sz. Jónás Ilona (ed.), Egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet a IV- XV. században. 1-2. Budapest, Tankönyvkiadó, 19711; Budapest, Osiris, 19992. 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ A szöveggyűjtemény az V-XV. század közötti periódusból közli elbeszélő és más jellegű források (oklevelek, összeírások stb.) részleteit. A nyugati kereszténység területén kívül kitekint Bizáncra és az arab világra is. Records of Civilization. Sources and Studies*, újabban (1990-től) Records of Western Civilization cím alatt. New York, Columbia University Press, 1915-. ■ A régi sorozatban főleg középkori elbeszélő források és társadalomtörténeti tárgyú szövegválogatások, míg az új sorozatban mindenekelőtt középkori és reneszánsz filozófiai és teológiai munkák angol fordításai jelentek, illetve jelennek meg. A régi sorozat nagyszámú, az új sor mintegy tucatnyi kötetében bő történeti bevezető található (bibliográfiával), melyek színvonala a kezdőknek szóló, alapvető információkat megbízhatóan közlő szövegektől a lényeges új tudományos eredményeket közlő kismonográfiákig terjed (az utóbbiak száma a csekélyebb). Mediaeval Sources in Translation. Toronto, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, 1972-. ■ Főleg teológiai és filozófiai traktátusok jó minőségű fordításait közlő sorozat. A kötetekben nem jelentéktelen – általában a téma legismertebb kutatójának tollából származó – bevezető tanulmány, jegyzetapparátus és bibliográfia is található. A nagyobb nyugati nyelveken kiadott ismert zsebkönyvtári sorozatok közül több szakmailag is számottevő színvonalon közli egyebek mellett számos középkori elbeszélő forrás, teológiai és filozófiai munka, illetve szépirodalmi mű fordításait, olykor a legjobb elérhető kiadásokból átvett eredeti szöveg (ritkán: külön e célra készített kritikai kiadás), valamint minden esetben figyelemre méltó, bibliográfiával kiegészített bevezetés és jegyzetapparátus társaságában. A legfontosabb ilyen sorozatok: Penguin Classics. London, Penguin Books (csak angol fordítás). Universal-Bibliothek. Stuttgart, Reclam Verlag (bilingvis kötetek). GF. Paris, Flammarion (bilingvis kötetek). Lettres gothiques. Paris, Le Livre de Poche (bilingvis kötetek).

2. II. A középkortudomány szakirodalma3 2.1. A) BEVEZETŐ MŰVEK AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR TANULMÁNYOZÁSÁHOZ Boockmann, Hartmut, Einführung in die Geschichte des Mittelalters. München: Beck, 1996. ■ Átfogó bibliográfia segítségével bemutatja a középkori társadalom-, gazdaság-, jog- és egyháztörténet főbb csomópontjait. Goetz, Hans-Werner, Proseminar Geschichte: Mittelalter. Stuttgart, Ulmer, 1993. Pacaut, Marcel, Guide de l’étudiant en histoire médiévale. Paris, Presses universitaires de France, 1973. ■ A középkortudomány kézikönyveinek, a történeti segédtudományoknak és a forrásrepertóriumoknak a kommentált bibliográfiáját adja. Powell, James M. (ed.), Medieval Studies: An Introduction. Syracuse, N. Y., Syracuse University Press, 1992. ■ A kötet a tág értelemben vett történeti segédtudományokról (paleográfia, diplomatika, kronológia, irodalomtörténet, régészet stb.) szóló tanulmányokat tartalmaz, melyeket elismert szaktekintélyek írtak. Quirin, Heinz, Einführung in das Studium der mittelalterlichen Geschichte. Stuttgart: F. Steiner, 1991.

Az alábbi, teljességre értelemszerűen nem törekvő válogatás elsősorban az angolul, németül és franciául elérhető kézikönyveket mutatja be. Nem célja a magyar nyelvű munkák összegyűjtése, melyek a hazai olvasók számára amúgy is könnyebben elérhetők. 3

26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ A középkori forrástípusok, a forráskritika, a történeti segédtudományok gazdag bibliográfiája mellett az elbeszélő források és az oklevélkiadások listáját nyújtja, amelyek főleg, de nem kizárólag a középkori német történelem kutatása szempontjából fontosak. Ezen kívül számos ország uralkodótáblázatait és uralkodócsaládjának genealógiáját is közli. A kötetet külön összefoglaló bibliográfia zárja.

2.2. B) BIBLIOGRÁFIÁK Sajnálatos módon se az európai, se a magyar középkor kutatásának nem létezik átfogó, teljességre törekvő vagy teljesnek tekinthető bibliográfiája, amely megbízható módon felsorolná egy témakör kutatásának legfontosabb szakirodalmát. Ezt a hiányt számos regionális, tematikus vagy más módon válogatott bibliográfia próbálja pótolni – csak részleges sikerrel. A valamely problémakör vizsgálatában elmélyedni kívánó kutató ezért a monográfiák kínálta szakirodalmi tájékoztatás mellett kénytelen a különböző folyóiratokban (Cahiers de civilisation médiévale Xe-XIIe siecles, De- utsches Archiv für Erforschung des Mittelalters, Byzantinische Zeitschrift, Revue d’Histoire Ecclesiastique: Bibliographie) rendszeresen megjelenő bibliográfiai válogatásokat is követni. Bibliographie annuelle de moyen age tardif. Turnhout, Brepols, 1991-. Boyce, Gary Cowan (ed.), Literature of Medieval History, 1930-75: a Supplement to Louis John Paetow’s A Guide to the Study of Medieval History. 1-5. Millwood, N. Y., Kraus International Reprints, 1981. ■ Paetow művéhez összeállított kiegészítő bibliográfia, amely újabb publikációkat is feldolgoz. A négykötetnyi adatsort az utolsó kötetben index követi. Chevalier, Ulysse, Répertoire des sources historiques du Moyen Age: Bio-Bibliographie. 1 –2. Paris, Alphonse Picard et fils, 1905-1907. Chevalier, Ulysse, Répertoire des sources historiques du Moyen Age: Topo-Bibliographie. Paris, Montbéliard, 1894-1903. ■ A Bio-Bibliographie a középkorban élt személyekhez kapcsolódó bibliográfiákat tartalmaz, amelyeket rövid életrajzi vázlatok vezetnek be. A Topo-Bibliographie a helynevek mellett történeti fogalmakra, intézményekre, (pl. szerzetesrendekre) vonatkozó bibliográfiát közöl. Mindkét mű egyaránt tartalmaz forrásokra és szakirodalomra való utalásokat. Chevalier két műve az európai középkortudomány nagy alkotásai közé számít annak ellenére, hogy adatai kétségtelenül elavultak. Constable, Giles, Medieval Monasticism: A Select Bibliography. Toronto, University of Toronto Press, 1976. Crosby, Everett U. – Bishko, Julian C. – Kellogg, Robert L., Medieval Studies: A Bibliographic Guide. New York, Garland Publishing, 1983. Dahlmann, Friedrich Christoph – Waitz, Georg, Quellenkunde der deutschen Geschichte: Bibliographie der Quellen und der Literatur zur deutschen Geschichte. Stuttgart, A. Hiersemann, 1985-. ■ A XIX. században született mértékadó német történeti bibliográfiának jelenleg a nyolckötetesre tervezett 10. kiadása jelenik meg a göttingeni Max-Planck-Institut für Geschichte szerkesztésében. Forrásokra vonatkozó adatokat és bibliográfiát egyaránt tartalmaz, nemcsak a modern Németország területére, hanem mindazon államokra vonatkozólag is, melyek korábban Németország részei voltak. A mű nagyobb részei tematikailag, földrajzi egységek és történeti korszakok szerint csoportosítják a hivatkozásokat. Davis, R. H. C., Medieval European History, 395-1500: A Select Bibliography. London, Historical Association, 1968. International Medieval Bibliography. Leeds: University of Leeds, 1967-. ■ Évente kétszer kiadott bibliográfia, amely a folyóiratokban, emlékkönyvekben, tanulmánykötetekben publikált, más bibliográfiák által gyakran nem feldogozott anyagot tartalmazza. Évente majdnem tízezer új hivatkozást közöl, alapos tárgy- és névmutatóval ellátva. A közép-kelet-európai országokban megjelent publikációkat is igyekszik feldolgozni. Jelenleg az 1967-2002 közötti évek anyaga, több mint kétszázezer cikk adatai már CD-ROM-on és az interneten is hozzáférhetőek. http://www.brepols.net/publishers/cdrom.htm#IMB_on_CD-ROMhttp://www.leeds.ac.uk/imi/imb/imb.htm 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Medioevo latino: bollettino bibliografico della cultura europea da Boezio a Erasmo (secoli VI- XV) Spoleto: Centro italiano di studi sull' alto medioevo, 1980-, majd Firenze, Sismel, Edizioni del Galluzzo ■ Az V. század vége és a XVI. század eleje között keletkezett latin nyelvű szöveges források legteljesebb évente megjelenő bibliográfiája. Elérhető CD-ROM-on is: http://www.sismel.it/it/ frame.htm Paetow, Louis John, A Guide to the Study of Medieval History. Millwood, N. Y.: Kraus Reprint, 1980. ■ Bár eredetileg 1917-ben jelent meg, de ennek ellenére az általános bibliográfiai gyűjtemény még mindig használatos. Ismerteti a kézikönyveket, segédtudományi munkákat, középkori történeti szintéziseket és a forráskiadásokat. Emellett kronológiailag, valamint tematikusan tagolt bibliográfiát is ad.

2.3. C) KÖZÉPKORTUDOMÁNYI LEXIKONOK, ENCIKLÓPÉDIÁK 2.3.1. C.1. Általános lexikonok Clavis Mediaevalis. Kleines Wörterbuch der Mittelalterforschung. Meyer, Otto – Klauser, Renate eds., Wiesbaden, Harrasowitz, 1962. Dictionnaire encyclopédique du Moyen Age. Vauchez, André ed., 1-2. Paris, Editions du Cerf, 1997. angolul: Vauchez, André – Dobson, Barrie – Lapidge, Michael, Encyclopedia of the Middle Ages. Cambridge, James Clarke, 2000. ■ A lexikon középkori országokkal, régiókkal, fogalmakkal és személyekkel kapcsolatos szócikkeket tartalmaz. Dictionary of Medieval Civilization. Dahmus, Joseph Henry ed., New York, Macmillan, 1984. ■ Egykötetes középkori lexikon, rövid, vázlatos szócikkekkel. Dictionary of the Middle Ages. Strayer, Joseph R. ed., 1-13. New York: Scribner, 1982–1989. ■ A további tájékozódáshoz jó kiindulási alapot jelentő általános középkori lexikon. A szócikkek személy- és földrajzi neveket, valamint fogalmakat egyaránt tartalmaznak. A szócikkekhez bibliográfia kapcsolódik, amely elsősorban az angol nyelvű forrásfordítások és szakirodalom megtalálásában segíthet. Az utolsó kötet indexet tartalmaz. Hilfswörterbuch für Historiker: Mittelalter und Neuzeit. Haberkern, Eugen – Wallach, Joseph, Friedrich, 1-2. Tübingen, Francke, 1987. ■ A kötet a közép- és újkorhoz kapcsolódó történetfogalmak magyarázatát adja. Lexikon des Mittelalters. 1-10. München, Artemis-Verlag, 1991-1999. ■ A jelenlegi legrészletesebb lexikon az európai középkorról (300-1500) kitekintéssel a Közel- és KözépKeletre, valamint Észak-Afrikára. Több mint 31 ezer szócikket tartalmaz, amelyekhez a forrásokat és a szakirodalmat felsoroló függelék kapcsolódik. A teljes lexikon a Metzler Verlag kiadásában http://www.brepols.net/publishers/cd-rom.htm#LEXMA

elérhető

digitális

verzióban

is:

The Middle Ages: A Concise Encyclopedia. Loyn, H. R. et al. eds., London, Thames and Hudson,1989. Sachwörterbuch der Mediaevistik. Dinzelbacher, Peter ed., Stuttgart, Alfred Kroner Verlag, 1992.

2.3.2. C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok Dictionnaire d’archéologie chrétienne et de liturgie. Cabrol, Fernand – Henri Leclercq – Henri-Irénée Marrou eds., 1-15. Paris, Letouzey et Ané, 1907-1953. ■ A gazdag bibliográfiával ellátott tanulmányok kb. Nagy Károly koráig tárgyalják többek között a keresztény művészettel és liturgiával kapcsolatos témaköröket.

28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Dictionnaire d’histoire et de géographie ecclésiastiques. Baudrillart, Mgr. Alfred – Vogt, Albert – Rouzies, Urbain eds., Paris, Letouzey et Ané, 1912-1987. ■ Általános, nem csak középkori vonatkozású katolikus egyházi lexikon, intézményekről, személyekről, földrajzi egységekről szóló címszavakkal. Dictionnaire de droit canonique. Naz, R. ed., 1-7. Paris, Librairie Letouzey, 1935-1965. Dictionnaire de la spiritualité ascétique et mystique, doctrine et histoire. Marcel Viller ed., 1-16., 103 fasc. Paris, Beauchesne, 1937-1995. Encyclopaedia Judaica. Roth, Cecil – Wigoder, Geoffrey eds., 1-16. New York, 19711972. Encyclopedia of Early Christianity. Ferguson, Everett – Mchugh, Michael P – Norris, Frederick W. – Scholer, David M. eds., New York, Garland, 1990. Encyclopaedia of Islam. Kramers, J. H. – Gibb, H.A.R. – Lévi-Provenqal, E. eds., Leiden, Brill, 1954-. Encyclopedia of the Early Church. Di Berardino, Angelo ed., 1-2. New York, Oxford University Press, 1992. Encyclopedia of Monasticism. Johnston, William M. ed., 1-2. Chicago, Fitzroy Dear- born, 2000. Lexikon für Theologie und Kirche. Hofer, Josef – Rahner, Karl eds., 1-11. Freiburg/B., Herder, 1957-19672. valamint Buchberger, Michael (ed.) 1-11. Freiburg/B., Herder, 1993-20013. ■ Használata elsősorban a vallás- és egyháztörténet kutatásánál lehet hasznos, a szócikkek nemcsak a középkorra vonatkozó anyagot tartalmaznak. Oxford Dictionary of Saints. Farmer, David Hugh ed., Oxford, Oxford University Press, 1997 4. Oxford Dictionary of the Christian Church. Cross, Frank – Livingstone, Elizabeth eds., Oxford, 1974. Reallexikon für Antike und Christentum; Sachwörterbuch zur Auseinandersetzung des Christentums mit der antiken Welt. Klauser, Theodor ed., 1-10. Stuttgart, Hiersemann, 1950-1978.

2.3.3. C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok Medieval England: An Encyclopedia. Szarmach, Paul E. – Tavormina, M. Teresa – Rosenthal, Joel Thomas eds., New York, Garland, 1998. Medieval France: An Encyclopedia. Kibler, William – Zinn, Grover eds., New York: Garland, 1995. Medieval Germany: An Encyclopedia. Jeep, John M. ed., New York, Garland Publi- shing, 2001. Medieval Iberia: An Encyclopedia. Gerli, E. M. et al. eds., New York, Garland, 2003. Medieval Italy: An Encyclopedia. Kleinhenz, Christopher – Lansing, Richard eds., New York, Garland, 2003. Medieval Scandinavia: An Encyclopedia. Pulsiano, Philip – Wolf, Kirsten eds., New York: Garland, 1993. Oxford Dictionary of Byzantium. Kazhdan, Alexander P. ed., 1-3. New York, Oxford University Press, 1991. ■ A IV-XV. századi Bizánccal kapcsolatos alapismereteket tartalmazó interdiszciplináris kézikönyv. A címszavakhoz a források és a legújabb szakirodalom felsorolása kapcsolódik. Nem bizantinológusok számára is jól használható.

2.3.4. C.4. Tematikus lexikonok Dictionnaire des auteurs grecs et latins de l’Antiquité et du Moyen Age. Buchwald, W. – Hohlweg, A. – Prinz, O. trans. J. D. Berger and Jacques Billen eds., Turnhout, Brepols, 1991. 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Encyclopedia of the Renaissance. Grendler, Paul F. ed., New York, Charles Scribner's Sons, 1999. Medieval Archaeology: An Encyclopedia. Crabtree, Pam J. ed., New York, Garland, 2000. Trade, Travel, and Exploration in the Middle Ages: An Encyclopedia. Friedman, John Block – Figg, Kristen Mossler eds., New York, Garland Publishing, 2000.

2.4. D) SEGÉDKÖNYVEK AZ ÍROTT FORRÁSOK AZONOSÍTÁSÁHOZ ÉS ELEMZÉSÉHEZ 2.4.1. D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések Génicot, Léopold (ed.) Typologie des sources du moyen age occidental. Turnhout, Brepols, 1972-. ■ Jelenleg 85 angol, német illetve francia nyelven íródott füzetből álló, folyamatosan új részekkel kiegészülő sorozat, amely a középkori források legszélesebb körével foglalkozik, ideértve a tárgyi és képi forrásokat is. Külön füzet szól minden forrástípusról, amelyekről rövid, jól tagolt elemzést és bibliográfiát ad. Potthast, August, Bibliotheca historica medii aevi. (Wegweiser durch die Geschichtswerke des europaischen Mittelalters bis 1500.) 1-2. Berlin, W. Weber, 1896. ■ XIX. századi kísérlet a középkori publikált források teljességének bemutatására. Középkori szerzők alfabetikusan rendezett listáját tartalmazza, és felsorolja a nevük alatt fennmaradt művek kéziratait, ezek kiadásait, modern fordításait és egy rövid, ezekhez kapcsolódó bibliográfiát is közöl. Emellett a forráskiadások sorozatainak, és a középkori szentek vitáinak felsorolását adja. Némileg idejétmúlt, de azon szerzőkre vonatkozólag, akik nem szerepelnek a Repertorium fontium historiae medii aevi eddig megjelent köteteiben, máig is nélkülözhetetlen. Repertorium fontium historiae medii aevi primum ab Augusto Potthast digestum, nunc cura collegii historicorum e pluribus nationibus emendatum et auctum. 1-, Rome, Instituto storico italiano per il Medio Evo, 1962-. ■ A Potthast-féle Bibliotheca historica medii aevi új, bővített kiadásának szándékával indult sorozat. Az egyes forrásokat a szerzőjük neve, illetve az anonim művek esetében a mű címe szerint alfabetikusan rendezi. 2002ben kezdődött a P betűt magában foglaló 9. kötet füzeteinek kiadása. Az első kötet a középkori forráskiadványok sorozatainak a listáját adja, míg a 2. kötettel kezdődő rész a „Potthasthoz” hasonlóan a középkori szerzők neve szerint közli a legfontosabb adatokat (kéziratok, kiadás, fordítás, bibliográfia). A szerzőkről rövid életrajzi vázlatokat ad. A feldolgozott anyag lényegesen bővebb, mint ami a „Potthastban” található. http://www.isime.it/Repertorium/indexRep.htm Lapidge, Michael – Garfagnini, Gian Carlo – Leonardi, Claudio (eds.), Compendium auctorum Latinorum Medii Aevi: 500-1500 (CALMA). Firenze, Sismel edizioni del Galluzzo, 2000-. ■ A Repertorium fontium historiae medii aevi kiadványához hasonló programmal induló új repertórium, amely az írott források kéziratainak, kiadásainak és kommentárjainak strukturált rendszerét nyújtja. http://www.sismelfirenze.it/calma/ita/calma.htm Caenegem, R. C. van. – Ganshof, F. L., Encyclopedie van de geschiedenis der Middeleeuwen; inleiding tot de geschreven bronnen van de geschiedenis der westerse Middeleeuwen. Gent, E. Story-Scientia, 1962. Német fordítás: Kurze Quellenkunde des westeuropaischen Mittelalters; eine typologische, historische und bibliographische Einführung. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1964. Angol fordítás: Guide to the Sources of Medieval History. Amsterdam; New York, North-Holland Pub. Co., 1978. Új francia nyelvű, bővített kiadás: Introduction aux sources de l’histoire médiévale. Typologie, Histoire de l’érudition médiévale, Grandes collections, Sciences auxiliaires, Bibliographie. Turnhout, Brepols, 1997. ■ Az egyik legjobban használható középkortudományi segédkönyv. A nagyobb fejezetek tipologizálják a középkori történelem forrásait (1.), ismertetik a legfontosabb könyvtárakat és levéltárakat (2.), bemutatják a

30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA nagy forráskiadvány-sorozatokat és repertóriumokat (3.), felsorolják a középkori források tanulmányozásához szükséges kézikönyveket (4.) és bibliográfiával ellátott bevezetést adnak a történeti segédtudományokhoz. Bak, János M., Medieval Narrative Sources: A Chronological Guide, with a List of Major Letter Collections. New York & London, Garland, 1987. Németül: Bak, János M. – Quirin, Heinz – Hollingsworth, Paul, Mittelalterliche Geschichtsquellen in chronologischer Übersicht: nebst einer Auswahl von Briefsammlungen. Stuttgart, Steiner, 1987. Digitális változatát lásd: http://www.consulex.hu/ms/centers/biblio/ ■ A nyugati és keleti kereszténység területéről, valamint Bizáncból származó középkori krónikákkal, szentek életírásaival és levélgyűjteményekkel foglalkozó könnyen használható, jól indexált segédkönyv. A forrásokról a szövegkiadás adatai mellett az esetleges modern nyelvi fordításokra is utal. Wattenbach, Walter – Levison, Wilhelm (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vorzeit und Karolinger. Weimar, Böhlau, 1952-1973. Wattenbach, Walter – Holzman, Robert (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Die Zeit der Sachsen und Salier. 1-3., Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgemeinschaft, 1967-1971. Wattenbach, Wilhelm – Schmale, F. J. (eds.), Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter. Vom Tode Kaiser Heinrichs V. bis zum Ende des Interregnum. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgemeinschaft, 1976. Bibliotheca Hagiographica Latina Antiquae et Mediae Aetatis. 1-3. Bruxelles, 18981901, 1911. Fros, Henricus (ed.), Bibliotheca hagiographica Latina antiquae et mediae aetatis: Novum supplementum. Bruxelles, Société des Bollandistes, 1986. Hankin, Francois (ed.), Bibliotheca hagiographica Graeca. Bruxelles, Société des Bollandistes, 1957. Hankin, Francois (ed.), Novum auctarium bibliothecae hagiographicae Graecae. Bruxelles, Société des Bollandistes, 1984. ■ A fenti kiadványok a középkori latin és görög hagiográfia forrásainak teljességre törekvő repertóriumát adják, melyek minden nyomtatott kiadásban megjelent forrást külön sorszám szerint regisztrálnak. Dekkers, Eligius, Clavis patrum Latinorum. Turnhout, Brepols, 1995. Geerard, M., Clavis patrum Graecorum. 1-2. Turnhout, Brepols, 1974-1983. Berlioz, Jacques – Guyotjeannin, O. (eds.): L’atelier du Médiéviste. ■ Az új sorozatnak az alább felsorolt már megjelent kötetei a legfrissebb bibliográfián alapuló tájékoztatást nyújtják az írott és más jellegű források elemzéséhez. Berlioz, Jacques: Identifier sources et citations. Turnhou, Brepols, 1994. ■ A középkori források meghatározásához szükséges szinte teljes apparátust tartalmazza, az egyes forrástípusok kiadványsorozatai, segédkönyvei szerinti csoportosításban. Guyotjeannin, O. – Pycke, J. – Tock, B.-M., Diplomatique médiévale. Turnhout, Brepols, 1993. Lecouteux, C., L’allemand médiéval. Turnhout, Brepols, 1996. Carruthers, L., L’anglais médiéval. Introduction, textes commentés et traduits. Turnhout, Brepols, 1997. Favreau, R., Épigraphie médiévale. Turnhout, Brepols, 1998. Fossier, R., L’histoire économique et sociale du moyen age occidental. Questions, sources, documents commentés. Turnhout, Brepols, 2000. Dumas, F. – Bompaire, M., Numismatique médiévale. Turnhout, Brepols, 2000. Redon, O. – Battaglia Ricci, L. – Beltrami, P G. – Brunet, J. – Grieco, A., Les langues de l’Italie médiévale. Textes d’histoire et de littérature, Xe-XIVe siecle. Turnhout, Brepols, 2002. 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Vauchez, A. – Caby, C. (eds.), Moines, chanoines et religieux au Moyen Age. Turnhout, Brepols, 2003. Philippart, Guy (ed.), Hagiographies: histoire internationale de la littérature hagiographique latine et vernaculaire en Occident des origines a 1550. 1-3. Turnhout, Brepols, 1993-.

2.4.2. D.2. Paleográfia és oklevéltan Bischoff, Bernhard, Latin Palaeography: Antiquity and the Middle Ages. Cambridge, 1990. Bouard, A. de, Manuel de diplomatique frangaise etpontificale. 1-3. Paris, 1929-1952. Bresslau, Harry, Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien. Berlin, 1889; 1-2. Leipzig, 191219312. Cappelli, Adriano, Lexicon abbreviaturarum: Dizionario di abbreviature latine ed italiane. Milano, Hoepli, 19876. Giry, A., Manuel de diplomatique. Paris, 1894; reprint, Paris, 1925; reprint, New York, 1972. Prou, Maurice, Manuel de paléographie latine et frangaise du VIe au XVIIe siecle, suivi d’un dictionnaire des abréviations. Paris, 19244. A. 3. Segédkönyvek a nyugati egyház hierarchiájának tanulmányozásához Az alábbi művek a katolikus egyház püspökeinek azonosításához szolgálnak segítségül: Gams, Pius Bonifacius, Series episcoporum ecclesiae catholicae. Leipzig, 1885 2. Weinfurter, Stefan – Engels, Odilo, Series episcoporum ecclesiae catholicae occidentalis ab initio usque ad annum MCXCVIII. 1-2. Stuttgart, 1982-. Eubel, C., Hierarchia Catholica medii et recentioris aevi. 1-6. Regensburg, 1913-1958.

2.5. E) TÖRTÉNETI ATLASZOK, TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ Atlas historique. Calmette, Joseph, (ed.), Vol. 2: Le moyen age. Paris, Presses univer- sitaires de France, 19481951. Atlas zur Kirchengeschichte. Die christlichen Kirchen in Geschichte und Gegenwart. Jedin, Hubert – Latourette, Kenneth Scott – Martin, Jochen, Freiburg/B., Herder, 1970. ■ A Hubert Jedin által szerkesztett Handbuch der Kirchengeschichte köteteihez csatlakozó egyháztörténeti atlasz. Grosser historischer Weltatlas: Mittelalter. Engel, Josef, München: Bayerischer Schulbuch-Verlag, 1979. Grosser historischer Weltatlas: Mittelalter. Erlauterungen. Zeeden, Ernst Walter, München: Bayerischer Schulbuch-Verlag, 1983. ■ Az egyik legrészletesebb, a középkori Európára (kb. 600-1500) vonatkozó történeti atlasz. Használatát segíti a részletes index, az országonkénti lebontást tartalmazó mutató, valamint az atlaszhoz csatlakozó magyarázó kötet, amelyben minden egyes térképlaphoz külön elemzést és bibliográfiát talál az olvasó. Historical Atlas of East Central Europe. Magocsi, Paul Robert, Seattle – London, University of Washington Press, 1993. Historischer Weltatlas. Putzger, Friedrich Wilhelm, Bielefeld, Velhagen & Klasing, 1965. Matthew, Donald, A középkori Európa atlasza. [Atlas of Medieval Europe]. Budapest, Helikon, 1989. ■ Az angol történeti atlaszok hagyományát követő kézikönyv, amely térképeket, térképvázlatokat, szöveges elemzést és illusztrációkat egyaránt tartalmaz. 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA New Penguin Atlas of Medieval History. McEvedy, Colin (ed.), Harmondsworth, 1992. Orbis Latinus. Lexikon lateinischer geograpischen Namen des Mittelalters und der Neuzeit. Graesse, Johan Georg Theodor – Benedict, F. – Plechl, H., 1-3. Berlin, 1909. ■ A középkori Európa történeti földrajzának nélkülözhetetlen segédkönyve, amely alfabetikus sorrendben tartalmazza a településnevek középkorban használatos latin nyelvű alakját és ezek modern megfelelőjét. Lásd http://www.columbia.edu/acis/ets/Graesse/contents.html Répertoire topo-bibliographique des abbayes etprieurés. Cottineau, Laurent, 1-3. Macon: Protat freres, 19351937, 1970. ■ Kolostorok, apátságok, szerzetesi közösségek helyének meghatározására szolgáló segédkönyv. Westermanns Grosser Atlas zur Weltgeschichte. Stier, Hans-Erich et al., Braunschweig, 1969.

2.6. F) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIÁK Cappelli, Adriano, Cronologia, Cronografia e Calendario perpetuo dal principio dell’Era Cristiana ai giorni nostri. Milano, 1906. Cheney, C. R.: Handbook of Dates for Students of English History. London, 1945 1, 19703. Der Grosse Ploetz.: Auszug aus der Geschichte von den Anfangen bis zur Gegenwart. Freiburg-Würzburg, Ploetz, 199131. ■ Az egyik legrészletesebb történeti kronológia, amely a földtörténeti korszakoktól kezdve a közelmúlt eseményeiig nagy történelmi időszakok és országok szerint követi végig az emberiség történetét. A középkorral foglalkozó rész, amely a legutóbbi kiadásokban mintegy 280 oldalt tesz ki, önmagában is alapos középkori eseménytörténeti összefoglaló. A kötetet a fejezetek elején álló, fogalmakat tisztázó bevezetések és egy aprólékos index teszi jól használható kézikönyvvé. Mellersh, H. E. L., Chronology of the Ancient World, 10 000 B. C. to A. D. 799. London, Barrie & Jenkins, 1976. Storey, R. L., Medieval World: 800-1491. Oxford, Helicon, 1995.

2.7. G) A KÖZÉPKORI LATINSÁG SZÓTÁRAI Bartal Antal, A magyarországi Latinság szótára, (Glossarium mediae et infimae Latinitatis regni Hungariae), Budapest, Franklin, 1901. (Reprint kiadás: 1983.) Blaise, Albert, Lexicon latinitatis medii aevi praesertim ad res ecclesiasticas investigandas pertinens. Dictionnaire latin-frangais du moyen-age. Turnhout, Brepols, 1972. Du Cange, Charles Du Fresne, Glossarium ad scriptores mediae et infimae latinitatis. Paris, 1678. Újabb kiadása: Favre, F., 1-10. Niort, 1883-1887. reprint, Paris, 1937-1938. ■ A középkori latinság legismertebb szótára, amely a szavakhoz latin nyelvű magyarázatokat fűz. Harmatta János – Benkő Loránd – Boronaki Iván – Bellus Ibolya – Szovák Kornél (eds.), Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. (A magyarországi középkori latinság szótára.) Budapest, Akadémiai Kiadó. 1987-. Niermeyer, J. F., Mediae Latinitatis lexicon minus. Leiden, Brill, 19761 és 1-2. Leiden, Brill, 20022. ■ Könnyen áttekinthető, alapos középlatin szótár, a latin szavak angol, francia, illetve a legújabb kiadás esetében német megfelelőjét adja.

2.8. H) ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK 2.8.1. H.1. Általános történeti összefoglalások 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Bury, J. B. – Gwatkin, H. M., Cambridge Medieval History. 1-8. Cambridge, University Press, 1911-1936. McKitterick, Rosamond (ed.), New Cambridge Medieval History. Cambridge, University Press, 1995-. Vol. 2. McKitterick, Rosamond (ed.), c. 700 – c. 900 (1995). Vol. 3. Reuter, Timothy (ed.), c. 900 – c. 1024 (2000). Vol. 5. Abulafia, David (ed.), c. 1198 – c. 1300 (1999). Vol. 6. Jones, Michael (ed.), 1300 – 1415 (2000). Vol. 7. Allmand, Christopher (ed.), c. 1415 – c. 1500 (1998). ■ A nemrég indult és a tervek szerint hamarosan befejeződő sorozat számos szerző együttműködésének eredményeként a középkori Európa történetének új szintézisét kívánja megfogalmazni. Schieder, Theodor (ed.), Handbuch der europaischen Geschichte. Vol. 1. Schieffer, Theodor (ed.), Europa im Wandel von der Antike zum Mittelalter. Stuttgart, Klett-Cotta, 1976. Vol. 2. Seibt, Ferdinand (ed.), Europa im Hohund Spatmittelalter. Stuttgart, KlettCotta, 1987.

2.8.2. H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások Ackroyd, Peter R. – Evans, Christopher Francis – Lampe, G. W. H. – Greenslade, S. L. (eds.): Cambridge History of the Bible. 1-2. Cambridge, Cambridge University Press, 1963-1970. Armstrong, A. H. (ed.), Cambridge History of later Greek and Early Medieval Philosophy. Cambridge, Cambridge University Press, 1970. Bosl, Karl (ed.), Handbuch der Geschichte der Böhmischen Lander. 1-3. Stuttgart, Hiersemann, 1967-1974. Brunhölzl, Franz, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. München, Fink, 1975. Burns, J. H. (ed.), Cambridge History of Medieval Political Thought c. 350 – c. 1450. Cambridge, Cambridge University Press, 1988. Burns, J. H. – Goldie, Mark (eds.), Cambridge History of Political Thought, 1450-1700. Cambridge, Cambridge University Press, 1991. Gebhardt, Bruno – Grundmann, Herbert (eds.), Handbuch der deutschen Geschichte. 1-4. Stuttgart, Union Verlag, 1970-1976. Hefele, Charles Joseph von – Leclercq, Henri, Histoire des conciles d’apres les documents originaux. 1-11. vols. Paris, 1907-1949. Jedin, Hubert (ed.), Handbuch der Kirchengeschichte. Freiburg/B., Herder, 1962. Vol. 2. Baus, Karl, Die Reichskirche nach Konstantin dem Grossen. 1-2. Freiburg/B., Herder, 1973-1975. Vol. 3. Kemp, Friedrich, Die mittelalterliche Kirche. 1-2., Freiburg/B., Herder, 19661968. Kellenbenz, Hermann (ed.), Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte. Vol. 2. Houtte, Jan A. van (ed.), Europaische Wirtschaftsund Sozialgeschichte im Mittelalter. Stuttgart, KlettCotta: 1980. Vol. 3. Kellenbenz, Hermann (ed.), Europaische Wirtschafts- und Sozialgeschichte vom ausgehenden Mittelalter bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts. Stuttgart, Klett-Cotta: 1986.

34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Kirschbaum, E. – W. Braunfels, ed., Lexikon der christlichen Ikonographie. 1-8. Freiburg/B., Herder, 19681976. König, Wolfgang (ed.), Propylaen Technikgeschichte. Vol. 1. Hagermann, Dieter – Schneider, Helmuth, Landbau und Handwerk, 750. – 1000. Berlin, Propylaen Verlag, 1991. Vol. 2. Ludwig, Karl-Heintz – Schmidtchen, Volker, Metalle und Macht, 1000-1600. Berlin, Propylaen Verlag, 1992. Kretzmann, Norman – Kenny, Anthony – Pinborg, Jan (eds.), Cambridge History of Later Medieval Philosophy: From the Rediscovery of Aristotle to the Disintegration of Scholasticism, 1100-1600. Cambridge, Cambridge University Press, 1982. Lhotsky, Alphons, Quellenkunde zur mittelalterlichen österrreichischen Geschichte. Graz, 1963. Manitius, Max, Geschichte der lateinischen Literatur des Mittelalters. 1-3. München, C. H. Beck, 1911-1931. ■ A Justinianus korától a XII. század végéig terjedő időszakot öleli fel. Nem csak irodalomtörténeti, hanem többek között történeti forrásokat is feldolgoz. Ostrogorsky, Georg, A bizánci állam története. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. ■ A bizánci birodalom történetének mértékadó összefoglalása, számos kiadásban és több nyelven egyaránt hozzáférhető. Postan, Michael M. (ed.), Cambridge Economic History of Europe. 1-3. 1963-1988. 1. Postan, Michael M. (ed.), The Agrarian Life of the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1988. 2. Postan, Michael M. – Miller, Edward (eds.), Trade and Industry in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 19882. 3. Postan, Michael M. – Rich, E.E. – Miller, Edward (eds.), Economic Organization and Policies in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge University Press, 1963. Réau, Louis, Iconographie de l’art chrétien. 1-5. Paris, Presses universitaires de France, 1955-1964. Spufford, Peter, Money and its Use in Medieval Europe. Cambridge; New York, Cambridge University Press, 1988.

2.9. I) FOLYÓIRATOK A külföldi folyóiratok magyar könyvtárakban való fellelhetőségéről online információ található a Nemzeti Periodika Adatbázisban: http://www.iif.hu/db/npac/index.html. Ez az adatbázis az 1665-2000 között megjelent folyóiratokat regisztrálja. 2000 szeptemberétől az OSZK online olvasói katalógusában kereshető a külföldi periodikumok magyarországi könyvtári előfordulása http://nektar.oszk.hu címen.

2.9.1. I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő fontosabb folyóiratok American Historical Review, Washington, 1895Annales, histoire, sciences sociales Paris, 1946-(korábbi címek: Annales économies, sociétés, civilisations; Annales ESC) Archivio storico italiano, Firenze, 1842- English Historical Review, London, 1886- Historische Zeitschrift, München, 1859Historisches Jahrbuch, Freiburg/B., 1880-, (Korábban: Historisches Jahrbuch der Görres- Gesellschaft)

35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA History, London, 1912Journal of Interdisciplinary History, Cambridge, Mass., 1970/71- Journal of the History of Ideas, Philadelphia, Pa., 1940Past and Present, Kendal, 1952Revue belge de philologie et d’histoire, (Belgisch tijdschrift voor filologie en geschie- denis), Bruxelles, 1922Revue historique, Paris, 1876- Saeculum, Freiburg/B., 1950- Social History, London, 1976Transactions of the Royal Historical Society, London, 1869- Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, Berlin, 1953- Zeitschrift für historische Forschung, Berlin, 1974-

2.9.2. I.2. Középkortudományi folyóiratok Archives d’histoire doctrinale et littéraire du moyen age. Paris, 1926- Bibliotheque de l’Ecole des chartes, Paris, 1839- Cahiers de civilisation médiévale, Xe-XIIe siecles, Poitiers, 1958- Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters, 1944-ig: Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters, Köln, 1937- Journal of Medieval History, Amsterdam, 1975- Le moyen age. Revue d’histoire et de philologie, Bruxelles, 1888- Mediavistik, Frankfurt am Main, 1988- Mediaeval studies, Toronto, 1939Medievalia et humanistica: studies in medieval and renaissance culture, Totowa, N. J. 1943Medium aevum, Oxford, 1932- Medium aevum quotidianum, Krems, 1982Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Wien, 1880- Revue Mabillon, Paris, 1905Speculum. A Journal of Mediaeval Studies, Cambridge, Mass., 1926- Studi medievali, Spoleto, 1904Traditio. Studies in Ancient and Medieval History, Thought and Religion, New York, 1943-

2.9.3. I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok Analecta Bollandiana: revue critique d’hagiographie, Bruxelles, 1882Archivum historiae Pontificiae, Roma, 1963Catholic Historical Review, Washington, 1915Hagiographica, Firenze, 1994Journal of Ecclesiastical History, London, 1950Revue d’histoire ecclésiastique, Louvain, 1900-

2.9.4. I.4. Régészeti folyóiratok Medieval archaeology. Journal of the Society for Medieval Archaeology, Leeds, 1957/1958- Zeitschrift für Archaologie des Mittelalters, Köln, Bonn, 1973-

2.9.5. I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok Hansische Geschichtsblatter, Köln, 1871Journal of European Economic History, Roma, 1972Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte, Wiesbaden, 1903-

2.9.6. I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok Early Medieval Europe, Harlow, 1992- Frühmittelalterliche Studien, Berlin, 1967-

36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA

2.9.7. I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok Bohemia. Jahrbuch der Collegium Carolinum, München, 1960Historica, Praha, 1959Historicky casopis, Bratislava, 1953Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, Wiesbaden, 1936Kwartalnik historii kultury materialnej, Warszawa, 1953Kwartalnik historyczny, Warszawa, 1887Revue roumaine d’histoire, Bucuresti, 1962Südost-Forschungen: internationale Zeitschrift für Geschichte, Kultur und Landeskunde Südosteuropas, München, 1940Südosteuropa-Jahrbuch, München, 1956- Slavonic and East European Review, London, 1928Szrednie veka, Moszkva, 1942Ungarn-Jahrbuch, Zeitschrift für die Kunde Ungarns und verwandte Gebiete, München, 1969-

2.9.8. I.8. Bizantinológiai folyóiratok Byzantinische Zeitschrift, München, 1892Byzantinoslavica, Praha: 1929Dumbarton Oaks Papers, Washington, D. C., 1941-

2.10. J) VÁLOGATÁS A KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEMMEL FOGLALKOZÓ MAGYAR SZAKMUNKÁKBÓL 2.10.1. J.1. Szöveggyűjtemények Marosi Ernő (szerk.), A középkori művészet világa. Budapest, Gondolat, 1969. Marosi Ernő (szerk.), A középkori művészet történetének olvasókönyve XI-XV. század. Budapest, Balassi, 1997 (az előbbi bővített kiadása). Mezey László (szerk.), Krónikások, krónikák I-II. Budapest, Gondolat, 1960. (I. kötet lásd még: Róma utódai. Budapest, Szépirodalmi, 1986.) Redl Károly (szerk.), Az égi és a földi szépről. Források a késő antik és a középkori esztétika történetéhez. Budapest, Gondolat, 1988. Sz. Jónás Ilona (szerk.), Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és a Közel-Kelet IV-XV. század. Budapest, Osiris, 1999.

2.10.2. J.2. Szakmunkák Adriányi Gábor, Az egyháztörténet kézikönyve, Budapest, Szent István Társulat, 2001. Alföldi András: A keresztény Konstantin és a pogány Róma. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1943. Angi János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László, Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen, Debrecen University Press, 1997.

37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Angi János – Barta János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László, Európa az érett és a kései középkorban (11-15. század). Debrecen, Multiplex Média – Debrecen University Press, 2001. Antal Frigyes, A firenzei festészet és társadalmi háttere. Budapest, Gondolat, 1986. Bak, János M. (ed.): Coronations: Medieval and Early Modern Monarchic Ritual, Berkeley: University of California Press, 1990. Bak, János M. (ed.): Nobilities in Central and Eastern Europe: Kinship, Property and Privilege. Krems, Medium Aevum Quotidianum Gesellschaft, 1994. Békefi Remig: A bolognai jogi egyetem XIV-XV. századi statútumai. Budapest, 1901. Bolberitz Pál – Gál Ferenc, Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája. Budapest, Ecclesia, 1987. Bóna István: A középkor hajnala. A gepidák és langobardok a Kárpát-medencében. Budapest, Corvina, 1991. Bóna István, A hunok és nagykirályaik. Budapest, Corvina, 1993 Bónis György, A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat és Közép-Európában. Budapest, Akadémiai, 1972. Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete különös tekintettel Magyarországra I. k. (h. és é. n) Deér József – Conrad Hermann (ed.): Studien und Quellen zur Welt Kaiser Friedrichs II. Köln, Böhlau, 1973. Deér József: Das Papsttum ind die süditalischen Normannestaaten. 1053-1212. Deér József: Der kaiserornat Friedrichs II. Bernae, A. Francke, 1952. Endrei Walter, A középkor technikai forradalma. Budapest, Magvető, 1978. Engel Pál, Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. (Magyarok Európában I. szerk. Glatz Ferenc), Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. Entz Géza, A gótika művészete. Budapest, Corvina, 1973. Erdélyi István: Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében. Budapest, Akadémiai, 1982. Erdő Péter, Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Budapest, Szent István Társulat, 1998. Félegyházi József, Az egyház története a korai középkorban. Budapest, Szent István Társulat, 1967. Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, Maecenas, 1997. Font Márta, Oroszország, Ukrajna, Rusz. Budapest – Pécs, Balassi-University Press, 1998. Gabriel, Astrik: Student Life in Ave Maria College, mediaeval Paris; history and chartulary of the college. Notre Dame, Ind., University of Notre Dame Press, 1995. Gabriel, Astrik: The Educational Ideas of Vincent of Beauvais. University Notre Dame, Ind., 1962. Gabriel, Astrik: Garlandia: Studies in the History of the Mediaeval University. Frankfurt am Main: Josef Knecht, 1969. Gerics József, A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1987. Gonda Imre – Niederhauser Emil, A Habsburgok: egy európai jelenség. Budapest, Gondolat, 1978. Gunst Péter, Barbarossa Frigyes. Budapest, Akadémiai, 1976. Gyóni Mátyás, Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében. Budapest, 1938.

38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Hajnal István, írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1921. Hajnal István, L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. (rev., corr. Mezey László) Budapest, Akadémiai, 1959. Hajnal István, Technika, művelődés. Tanulmányok. Budapest, História. MTA Történettud. Intézete, 1993. Huszti Dénes, írásbeliség és társadalmi fejlődés Firenzében a középkor és újkor határán. Budapest, Stephaneum, 1935. Jakó Zsigmond – Manulescu, Radu: A latin írás története. Budapest, Európa, 1987. Jászai Magda: Velence és Magyarország. Budapest, Gondolat, 1990. Kádár Zoltán, Bizánci művészet. Budapest, Corvina, 1987. Katus László, A középkor története. Budapest, Pannonica-Rubicon, 2000. Kecskés Pál, A bölcselet története. 2. átdolg. kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1943. Klaniczay Gábor, A civilizáció peremén. Budapest, Magvető, 1990. Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, Balassi, 2000. Klaniczay Gábor, Holy Rulers and Blessed Princesses. Dynastic Cults in Medieval Central Europe. Cambridge, Cambridge University Press, 2002. Koltay-Kastner Jenő: Cola di Rienzo. Szeged, 1949. Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.), Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, Csongrád Megye Önkormányzata, 2000. Makk Ferenc, The Árpáds and the Comneni. Political relations between Hungary and Byzantium in the 12 th century. Budapest, Akadémiai, 1989. Makk Ferenc, Magyar külpolitika: 896-1196. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1993. Makkai László, Az európai feudalizmus jellegzetességei. Budapest, Tankönyvkiadó, 1987. Makkai László, A technika századai. Budapest, Akadémiai, 1997. Marosi Ernő, A középkor művészete. I-II. Budapest, Corvina, 1996-1997. Marosi Ernő, A román kor művészete. Budapest, Corvina, 1972. Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, 1990. Mezey László, Deákság és Európa. Budapest, Akadémiai, 1979. Moravcsik Gyula, Bizánc és a Magyarság. Budapest, Akadémiai, 1953. Moravcsik Gyula, Bevezetés a bizantinológiába. Budapest, Tankönyvkiadó, 1966. Moravcsik Gyula, StudiaByzantina (Budapest, Akadémiai, 1967), 314-319. Moravcsik Gyula, Byzantium and the Magyars. Amsterdam, Hakkert, 1970. Moravcsik Gyula, Byzantinoturcica. Berlin, Akademie Verlag, 1983. Németh Gyula (ed.): Attila és hunjai. Budapest: Akadémiai Kiadó Reprint, 1986.

39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Niederhauser Emil, A történetírás története Kelet-Európában. Budapest, História-MTA Történettudományi Intézet, 1995. Olajos Teréz, Az antik görög líra visszhangja Theophylaktos Simokatés történeti művében. Szeged, 1998. Papp Imre, Nagy Károly és kora. Debrecen, Csokonai, 1997. Perczel István, Isten felfoghatatlansága és leereszkedése: Szent Ágoston és Aranyszájú Szent János metafizikája és misztikája. Budapest, Atlantisz, 1999. Pósán László, Németország a középkorban. Debrecen, Multiplex Média-Debrecen University Press, 2003. Puskely Mária: A monachizmus kezdetei a Római Birodalomban (III-V. század). Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001. Sághy Marianne, Versek és vértanúk: a római mártírkultusz Damasus pápa korában. Budapest, Kairosz, 2003, 366-384. Simon Róbert: Az iszlám keletkezése. Budapest, Gondolat, 1967. Simon Róbert: A mekkai kereskedelem kialakulása és jellege. Budapest, Gondolat, 1975. Sinor, Denis: Inner Asia and its Contacts with Medieval Europe. London, Variorum, 1977. Sz. Jónás Ilona, Árpád-házi Szent Erzsébet. Budapest, Akadémiai, 1986. Szabics Imre, A trubadúrok költészete. Budapest, Balassi, 1995. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. (Magyarok Európában. II. Szerk. Glatz Ferenc) Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története. I. kötet, Ecclesia, 1983. Székely György, VII. Gergely. Budapest, Akadémiai, 1984. Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető, 1983. Teke Zsuzsa: Reneszánsz fejedelmek és pápák. Budapest: Kossuth, 1994. Tokody Gyula – Niederhauser Emil, Németország története. Budapest, Akadémiai, 1983. Török József, Egyetemes egyháztörténelem. I-II. Budapest, Szent István Társulat, 1999. Váczy Péter, A középkor története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936., 1944. Vanyó László, Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, Szent István Társulat, 1980. Vékony Gábor, Dákok, rómaiak, románok. Budapest, Akadémiai, 1989.

3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az interneten Az elmúlt években jelentősen megnőtt a középkortudomány szempontjából fontos, elektronikus úton, számítógép használatával elérhető információk mennyisége. Ezek minősége és megbízhatósága erősen változó. Vannak köztük CD-ROM-okon, illetve on-line elérhető kitűnő adatbázisok és műkedvelő érdeklődők által a világhálóra feltett, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen, gyakran rövid időn belül eltűnő elektronikus „faliújságok” egyaránt. Ennek megfelelően a felhasználó feladata, hogy ezen információforrások megbízhatóságáról meggyőződjön.

40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA Kívánatos, akár CD-ROM-ról, akár az internetről származó adatok idézése, illetve az ezekre való utalás esetén a visszakeresést megkönnyítő hivatkozási adatok közlése. A CD-ROM esetében feltüntetendő a cím mellett – lehetőség szerint – a kiadó neve, a kiadási hely és a CD-ROM esetleges verziószáma. Pl. Új magyar irodalmi lexikon. CD-ROM. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. Az internetről származó adatok esetén szükséges az URL megadása mellett a honlapot létrehozó személy vagy intézmény megnevezése és a hivatkozott adat fellelésének, letöltésének pontos dátuma. Az adott honlap egy későbbi felkeresése esetén ugyanis előfordulhat, hogy akkor már más adatok találhatók ugyanazon a címen. Pl.: Szent Margit legendája. (Kurcz Ágnes fordítása.) Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/ 00200/00246/00246.htm (2003. augusztus 9.) A CD-ROM-okon, illetve az interneten megjelenő, a középkorral kapcsolatos tudományos igényű anyagot a forráskiadások, forrásfordítások, képi és szöveges adatbázisok, valamint bibliográfiák dominálják. Emellett elindult a nyomtatásban korábban megjelent publikációk digitális kiadásának folyamata, számos szakkönyv és folyóirat szövege is elérhető ilyen módon. A középkorra vonatkozó elektronikus információk között találhatók ingyenesek és csak vásárlóknak vagy előfizetőknek fenntartott források egyaránt. Ez gyakran összefügg az adott információforrás megbízhatóságával, minőségével, illetve az ilyen módon elérhető adatok szerzői jogi helyzetével. A digitális úton elérhető és az ezek között megtalálható középkori vonatkozású anyagoknak is sajátja, hogy állandóan változó, rohamosan bővülő mennyiségű információt tartalmaznak, így minden, akár csak egy szűkebb szakterület szempontjából fontos adat számbavételére tett kísérlet szinte reménytelennek tűnik. Segítséget jelenthet azonban, hogy az alább felsorolt honlapok mindegyike számos kapcsolódási pontot, „linket” kínál más hasonló jellegű oldalakra, így ezek alapján a jelenleg rendelkezésre álló tudományos igényű középkori vonatkozású anyagok nagy része megtalálható.

3.1. A) MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, FOLYÓIRATOK HONLAPJAI Aetas, Történettudományi Folyóirat http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas Capitulum, Középkori Egyháztörténeti Kutatócsoport, Szegedi Tudományegyetem http ://www.staff. uszeged.hu/~capitul Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék http://www.btk.elte.hu/kozepkor Közép-Európai Egyetem, Középkortudományi Tanszék http ://www.ceu. hu/medstud/medstdir. html MTA-SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport http://www.arts.u-szeged.hu/mediev MTA Történettudományi Intézete http ://www. tti.hu Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Medievisztika tanszék http://www.btk.pke.hu/medievisztikatansz_index.php Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Közép- és Kora Újkori Történeti Tanszék http://www.btk.pte.hu/tanszekek/tortenelem/indexkkor.html

3.2. B) KÜLFÖLDI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, KÖZÉPKORÁSZSZÖVETSÉGEK HONLAPJAI Institut für Realienkunde des Mittelalters und der Frühen Neuzeit, Krems an der Donau http://www.imareal.oeaw.ac.at ■ A középkori és kora újkori közép-európai anyagi és tárgyi kultúra képi forrásokra támaszkodó kutatásának központja. Elérhető adatbázisa: REAL: http://jupiter.imareal.oeaw.ac.at:8080/real-en

41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA LAMOP Laboratoire de Médiévistique Occidentale de Paris http://lamop.univ-paris1.fr/W3 Mediaevistenverband http://www.mediaevistenverband.de ■ A német középkorkutatók egyesületének, Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű szerveződésének honlapja. Medieval Academy of America http://www.medievalacademy.org ■ A világ legnagyobb középkorászokat tömörítő egyesülete, nem csak észak-amerikai tagokkal, nem csak észak-amerikai érdeklődők számára. Monumenta Germaniae Historica http ://www.mgh. de ■ A nagy német középkori történeti forráskiadványt kiadó műhely honlapja. Német honlapok, erős nyelv- és irodalomtörténeti vonatkozásokkal: http://www.mediaevum.de http://www.mediaevistik.de http://www.das-mittelalter.de Pontifical Institute of Mediaeval Studies, Toronto http://www.pims.ca ■ A fenti honlapon található jelenleg az egyik legbővebb, naprakész, jól strukturált linkgyűjtemény a középkorászok számára érdekes tovább internetes tájékozódási lehetőségekről. Lásd Engines of Electronic Enterprise http://www.pims.ca/web.html Société des Bollandistes http://www.kbr.be/~socboll/index.html ■ Az egyik legnagyobb és legrégebbi hagiográfiai forráskiadó műhely honlapja.

3.3. C) KÖZÉPKORI VONATKOZÁSÚ KERESŐK, ADATBÁZISOK, SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK ÉS FORRÁSKIADÁSOK Bibliotheca Augustana, Scriptorum Latinorum, Graecorum et Germanorum col- lectio, Fachhochschule Augsburg http://www.fh-augsburg.de/~harsch/a_summa.html ■ Nem csak középkori latin, görög és német szövegek eredeti nyelven. Internet Medieval Sourcebook, Fordham University http://www.fordham.edu/halsall/sbook.html Introduction to Medieval History http ://www. fordham.edu/halsall/medieval. html Byzantium, Byzantine Studies on the Internet http://www.fordham.edu/halsall/byzantium/index.html ■ A Paul Halsall által szerkesztett egyik legnagyobb középkori honlap-gyűjtemény, amely egy középkortörténeti egyetemi kurzus programjába illesztve terjedelmes szöveggyűjteményt is közöl. Tartalmaz még előadás-vázlatokat, történeti térképekhez és egyéb más középkori vonatkozású honlaphoz való kapcsolódási lehetőségeket. Az Internet Medieval Sourcebook angol fordításban teljes, illetve válogatott forrásszövegeket tartalmaz, valamint külön honlap alá rendezve hagiográfiai, illetve bizantinológiai forrásokat. Iter: Gateway to the Middle Ages and Renaissance, University of Toronto http://www.itergateway.org 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA ■ Csak előfizetőknek elérhető on-line bibliográfia. Labyrinth: Resources for Medieval Studies, Georgetown University http://labyrinth.georgetown.edu ■ A legfontosabb kiindulási pont középkori források, tanulmányok és minden középkori vonatkozású honlap megtalálásához. Medieval & Renaissance Europe – Primary Historical Documents, Brigham Young University http ://www. lib. byu. edu/~rdh/eurodocs/medren.html ■ Forrásszövegek, forrásfordítások, facsimilék. NetSERF http://www.netserf.org ■ Kiindulási pont forrásokhoz, szakirodalomhoz, egyéb középkori honlapokhoz. Online Medieval and Classical Library (University of California, Berkeley) http://sunsite.berkeley.edu/OMACL ■ Antik és középkori irodalmi szövegek angol fordításban. Online Resource Book for Medieval Studies http://orb.rhodes.edu ■ Angol fordításban, illetve eredeti nyelven megtalálható középkori források listája. Virtuelle Bibliothek, Geschichte, Mittelalterliche Geschichte, Universitat Erlangen-Nürnberg http://www.phil.uni-erlangen.de/~p1ges/ma_resso.html ■ Kutatási témák, kutatóintézetek, források, bibliográfiák, középkori történeti tanszékek – mindez német szemszögből. WWW Medieval Resources: http://ebbs.english.vt.edu/medieval/medieval.ebbs.html

43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. fejezet - Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE 1. A korai középkor (IV–IX. század) 1.1. A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V. SZÁZAD) A Római Birodalom nyugati részének mintegy 26,5 millió lakosa volt 200 körül. 400 körül a becslések szerint Gallia lélekszáma 5,5 millió, a mai Itáliának megfelelő területnek 3,5 millió, az Ibériai-félszigetnek pedig 6-9 millió lakosa volt. Ezen a területen jelentős népmozgások zajlottak le a IV. században és a lakosság helyzetét minden szempontból a bizonytalanság, az instabilitás jellemezte. Ez egyrészt azt lehet jelenti, hogy háborúk, egyéb válságok következtében viszonylag nagy volt a mozgás az egyes földrajzi régiókban, illetve azok között, másrészt pedig a halandóság és a termékenység mutatói erősen ingadoztak. A IV. századi Észak-Galliában például különösen kegyetlen háborúk és pusztítások dúltak. I. Valentinianus császár 370 körül a sok fenyegető külső támadás, barbár betörések, majd a barbárok letelepedése miatt elrendelte, hogy a provinciák lakosai nem házasodhatnak össze a barbárokkal. Ez tehát sajátos diszkriminatív politika volt, amely nem járt következmények nélkül. A gyengeség és a bizonytalan helyzet jellemzői közé sorolhatjuk azokat a bonyodalmakat, amelyeket az ún. bagaudak okoztak ebben az időben. A bagauda kifejezés régi kelta szóra vezethető vissza, és a mai breton „Bogad” kifejezés is innen eredeztethető. Emberek csoportosulását, tömörülését jelzi, a gyakorlatban azokat a terhek elől menekülő parasztokat és egyéb olyan törvényen kívül helyezkedő embereket jelenti, akik műveletlen és erdős vidékekre húzódtak az adószedők és katonák sanyargatásai elől. Három jelentősebb bagauda övezet alakult ki ekkoriban, egyrészt az Armorikai-félsziget a Loire torkolatánál, továbbá a Dél-Pireneusok térségében és az Alpokban is létesültek ilyen törvényen kívüli személyek által – viszonylag – sűrűn lakott területek. A késő Római Birodalom elitjére jellemző volt, hogy kevés gyermek született az örökség jobb eloszthatósága miatt. A római házasság intézménye egyébként gyakorlatilag elválasztotta a szexualitást és a termékenységet egymástól. Igazi házasság csak egyenrangú helyzetű személyek között születhetett, amelynek megkötésében döntő volt a szülők akarata. így természetesen különleges hangsúly esett a vagyonra és annak sorsára, örökítésére. A vagyon elkülönítése a házasfelek között a római jog alapján történt, ami azt jelentette, hogy a leánygyermeknek jelentős hozományt kellett adni. Mindez odavezetett, hogy az elit körében, illetve általában a városi környezetben nem volt különösebben csábító dolog házasságot kötni. Mai szóval elterjedt az élettársi kapcsolat, illetve „vadházasság”, amelynek a jelentőségét növelte az is, hogy a római jog szerint a válást egyébként is mindig lehetővé tette a kölcsönös beleegyezés. A vadházasságból született gyermekek azonban nem kaphattak vagyont. E korszak sajátosságai közé tartozott, hogy a nők igen fiatalon mentek férjhez, már gyakran a 12 éves törvényes korhatár alatt is. Sok fogamzásgátló eljárást ismertek, ráadásul a fiatal nők körében igen magas volt a halandóság. Mindez, vagyis a házasság sajátos római intézménye, valamint a vadházassággal kapcsolatos problémák erősen korlátozták a termékenységet. A kereszténység egyik nagy újdonsága a népesedés szempontjából éppen az volt, hogy a házasság nem pusztán a szülők akaratán nyugodott, hanem mindenekelőtt a kölcsönös beleegyezésen. Ez azért volt fontos, mert egy eddig nem ismert, új szempont merült fel, ami a nemek egyenlőségét jelentette. Hosszú távon ennek igen komoly szerepe lett, de már a kereszténység kezdeti időszakában megfigyelhető, hogy csökkent a korán kötött házasságok száma, és hogy a változásnak, amelyet a kereszténység hozott, általában a nők voltak a kedvezményezettjei. Az ezzel kapcsolatos információkat elsősorban a különböző halotti epitáfiumok, sírfeliratok adják. Igen sok sírfeliraton megtalálható az elhunyt életkora, illetve más, az életében fontos szerepet játszó esemény megnevezése. Ezek alapján megállapítható, hogy a keresztényeknél a IV. század közepén 16-17 éves korban mentek férjhez a lányok, miközben korábban ez az életkor 15 év alatt volt, de az V. század első felében a házasságkötés átlagos életkora a nőknél már a 18-19 évet is meghaladta. A IV-V. századra összefoglalóan elmondható a lakosság térbeli megoszlásáról, hogy a városok lélekszáma csökkent. Válság idején azonban mentsvárakként szolgáltak, azaz a vidék lakossága a biztonságot nyújtó falak mögé menekült. Háborúk és más súlyos fenyegetések, így járványok idején elsősorban a vidék lélekszáma csökkent, majd a válság elmúltával az elnéptelenedett vidékeket nehéz volt újratelepíteni. Ez a kormányzat számára korántsem elhanyagolandó szempont a gyakorlatban csak úgy volt megvalósítható, ha legyőzött

44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE barbárokat telepítettek a kiürült területekre. Ugyanakkor, mint láttuk, a rómaiak és barbárok vegyes házassága tilos volt, ám a népesedési problémákat jelzi, hogy egyre jobban hiányoztak a fegyverképes férfilakosok, vagyis a felnőtt férfilakosság számában is csökkenés következett be, amelynek egyenes következménye a hadsereg létszámának a csökkenése volt. A társadalom szerkezete és a jogrend sem kedvezett a házasságok megszilárdulásának, így a házasság intézménye, különösen pedig a régi római típusú házasság intézménye válságba került. Mindent összevetve, a népvándorlás sokkhatása olyan időpontban következett be, amikor az európai lakosság komoly népesedési válságnak nézett elébe.

1.2. A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN A barbárokkal kapcsolatban a késő római szerzők egyértelműen utalnak az antropológiai különbségekre. A jövevények jóval magasabbak voltak a bennszülött lakosságnál, hajuk szőke, a bőrük fehér. 375 körül zajlott le az a sorsdöntő folyamat, amikor is a hunok elözönlötték a délorosz sztyeppét és a Római Birodalom felé szorították az ott élő gótokat. A vizigótok átkeltek a Dunán, elfoglalták és földúlták Rómát, majd 418 körül Aquitániában telepedtek le. Húszezer katona vett részt ebben a hadjáratban a vizigótok oldalán. Egy másik gót törzs, a burgundok Savoyában találtak otthonra; 43 6-ban 80 ezer lehetett a létszámuk. Körülbelül ugyanennyien voltak a vandálok, amikor átkeltek a Gibraltári-szoroson. A barbárokkal kapcsolatos további lélekszámadatok közül ki kell emelni, hogy a hunok uralma alatt az Ukrajnától a Dunáig terjedő területen körülbelül 500 ezer nomád élt a catalaunumi ütközet idején (451). Ez végeredményben azt jelenti, hogy a hódítók létszáma a helyi lakosság 2-5 százalékát tehette ki Galliában. Ám a hódítók érkezésével komoly változások következtek be. Mindenekelőtt új nyelvhatárok alakultak ki, amely megváltoztatta a romanitás jellegét. A városi magok továbbra is latinok maradtak, mint például Metz, Trier vagy Augsburg esetében történt. A vidéken azonban megnőhetett az őslakosokkal kevert jövevények száma. Érdemes megjegyezni, hogy Bajorországban latin falvak különültek el, akiknek lakóit walcheneknek nevezték. A pestist és a leprát, e két súlyos betegséget a Nyugatrómai Birodalom területére érkező bizánci csapatok hurcolták be 542 után. A betegségek a tengeri útvonalak mentén törtek ki, elsősorban tehát az ezekhez közel lévő településeket pusztították, a gyéren lakott szárazföld belsejébe a járványok kevésbé hatoltak be. De a járvány csak a mai Spanyolország területét, továbbá Neustriát és Aquitániát kímélte meg. Ez az úgynevezett a „justinianusi pestis” kevésbé sújtotta a germánokat, a baszkokat és a bretonokat, ami további népesedési átrendeződéshez, sőt mondhatni szakadáshoz vezetett egyes területeken. A pogány germánoknál úgynevezett matrilineáris rendszer volt, amely éppen ekkoriban alakult át patrilineárissá. Az anya mondta meg a hagyományok szerint, hogy a megszületett gyermek a nemzetségből származik-e. Ha valóban a nemzetségből származott, akkor az apa elismerte. A germánoknál a házasság lényegében politikai aktus volt. A férj például házasságot köthetett a fegyveres konfliktusok megakadályozása céljából, és a vérkeveredést a létrehozandó szövetség indokolta. Ebben a világban, a pogány germán világban a férfinek lehetett egy elsőrendű, hivatalos felesége, de lehettek további, másodrendű feleségei is, akik csak élettársaknak számítottak. Az élettársaktól született gyermek pótolhatta a gyermekhiányt, ha az elsőrendű feleség nem volt termékeny. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az egyszerű tömegek körében ez a rendszer nem igazán működhetett és a gyakorlatban mindenképpen a születések erős korlátozásához vezetett. A pogány germán rendszer tehát, hasonlóképpen a rómaihoz, nem igazán kedvezett a termékenységnek. A kereszténység ezeknek a népeknek a körében is stabilizálta a házasság intézményét, mert egyrészt közéleti, másrészt hivatalos jelleget adott neki. A kereszténység nem helyeselte a vadházasságot, az élettársi kapcsolat helyett a házasság intézményét támogatta és terjesztette. Sőt, tiltotta a rokonok házasságát is. Hosszú ideig negyedízig, ám később hetedíziglen tiltották a vérkeveredést. Ekkor bukkant fel tehát tartósan immár a szétválaszthatatlan mo- nogám házasságon alapuló családi sejt, döntően a kereszténység tanításainak jóvoltából. Ebben az időszakban azonban az efféle, a későbbiekben oly nagy szerepet játszó házassági rendszerek még kisebbségben voltak a társadalomban. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jövevények száma viszonylag csekély volt a helyben lakó lakosság létszámához képest. A keleti germánok különböző társadalmi, politikai okok következtében gyökerüket vesztették és beleolvadtak a környezetükbe, kivéve a vizigót és a longobárd arisztokráciát, amelynek az összeolvadása, eltűnése valamivel később következett be. A nyugati gótok, így a frankok, bajorok, vegyes házasságaik révén jóval tovább maradtak fent. A népvándorlás következtében komoly népesedési változások következtek be Nagy-Britannia területén, Türingiában és a Kárpát-medencében. Ugyanakkor a pestis és a lepra a régóta honos császárkori lakosság körében pusztított elsősorban. A népesedési válságot megelőzte, majd a zavaros időkben határozottan növelte a házasság intézmények válsága is, amely egyformán jellemző volt a germánok és a késő rómaiak körében. Az V-VII. századi temetőkben azonban megjelentek már az európai viszonyok között annyira jellemző magcsaládok nyomai, miközben ugyanezekből a temetőkből származó 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE adatok azt is mutatják, hogy legalábbis a falvak népesedési viszonyaira a mai, harmadik világéhoz hasonló drámák voltak a jellemzők, magas halandósággal, a halandósági arányok tekintetében nagy kilengésekkel, illetve magas születési aránnyal. A VII. század végétől lélekszám-növekedés nyomai voltak tapasztalhatók az Appenninektől Lyonon át a Nantes-ig vezető vonaltól északra. A lakosság eloszlása azonban igen egyenetlen volt, változékony és instabil, a kevésbé lakott övezetek mellett sűrűn települt részek fordultak elő.

1.3. AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG SZERKEZETVÁLTOZÁSA (VIII–X. SZÁZAD) Nagy Károly birodalma körülbelül 1 200 000 km2-en terült el. Ezen belül a mai Franciaország területének lélekszáma egyes becslések szerint 14-15 millió lehetett. Mások ezt túl magasnak tartják, és a legújabb becslés alapján úgy tűnik, hogy az egész Nagy Károly-féle birodalomnak csupán 15-18 millió lakosa lett volna. Ez azt jelenti, hogy a kevéssé művelt területeken a népsűrűség négyzetkilométerenként tíz fő körül lehetett, a megművelt területeken pedig mintegy harminc fő. A nagy, Ka- roling-kori apátságokban olyan birtokösszeírások és más iratok készültek, amelyekben olykor családösszeírások is vagy más demográfiai szempontból hasznosítható statisztikai adatok fordulnak elő. Ezek az úgynevezett polyptichonok jól használhatóak a gyermekszám megállapításánál. A legjelentősebb ilyen összeírások Saint- Germain apátságából származnak. Kiderül belőlük, hogy a Karoling-korban családonként több, mint két gyermek fordul elő (átlagosan 2,3), Provence-ban a gyermekszám 2,9. Másrészt megállapítható az is, hogy Champagne-ban és Provence-ban egy-egy asszony átlagosan öt gyermeket szült. Ezek az adatok mind magas termékenységet jeleznek. A lakosság két-három nemzedék alatt képes volt arra, hogy lélekszámát megduplázza. A VIII. század második felétől megszaporodtak a különböző újabb válságok, amelyek portyázó, pusztító és rabló idegen etnikumokkal voltak összefüggésben. Sza- racén rabszolga-kereskedők ebben az időben kezdték rendszeres rablásaikat, amelynek során keresztényeket hurcoltak el és adtak el a Földközi-tenger térségeiben rabszolgaként. A magyar kalandozások nyomán elnéptelenedtek a vidékek a morváknál, Bajorországban, Frankföldön és Szászországban. A viking betörések sorozata 840 és 940 között gyakorlatilag destabilizálta az érintett területeken élő népességeket. A normannok és a magyarok dúlásainak azonban jóval kisebb volt a hatása, mint az V-VI. századi népvándorlásnak. Ezt azért kell leszögezni, mert a portyázók már demográfiai értelemben kedvezőbb helyzetben lévő népességekkel találkoztak. A növekedést ezek a hadjáratok kétségtelenül visszavetették, és az is kétségtelen, hogy a háborús események az egyes társadalmi rétegeket különbözőképpen érintették; a csaták elsősorban a nemesi elitet tizedelték meg. A pusztító akcióknak tehát egyszerre voltak társadalmi és lélekszámbeli következményei. II. Ottó császárságának 981-ben 12 millió lakosa lehetett, ami mindenképpen magasabb, mint a Karoling-kori lélekszám. Azaz a terület lakossága a bajok ellenére növekedett. A frankok Capeting királyságában azonban a császári birodalomhoz képest korszerűbb volt a társadalom szerkezete, mert ott nem volt nyoma már többé az antik rabszolgaságnak. Ezzel szemben Ottó birodalmában még komoly súlya volt a pogány szlávok köréből szerzett rabszolgák sokaságának. Itt meg kell jegyezni, hogy a feudális viszonyok lassú megszilárdulása a tájat is átalakította. Az újrainduló növekedéssel egyidejűleg megfigyelhető, hogy Európában északtól egész Itáliáig elszaporodtak a magaslatra épült lakótornyok, amelyek a földesúri családok erődített lakhelyei voltak. A X. század második felében, Flandriában, két-három ilyen torony is előfordult egy-egy plébánia körzetében. Délen ezt a folyamatot nevezték incastellamentónak. A táj átalakult és vele módosult a lakosság szerveződése is. Az átalakulóban lévő társadalomban a nép a várak környékén létrejövő falvakba tömörült. A másik fontos fejlemény, hogy immár a Római Birodalom egykori határain kívüli, így például szláv területeken, továbbá Írországban is megjelennek a városok. A szlá- voknál ezt grodnak nevezik. A város itt fallal erődített helyet jelentett, amelynek erődítése mögé a lakosság egy része is behúzódott, vagyis, az efféle váras helyeknek a rendszere más volt, mint a lakótornyokkal jellemezhető részeken. Az efféle grodok- nak a száma a XI. századi Európában már száz felett volt. A korszak jelentős fejleményének tekinthetjük, hogy a magcsalád már túlsúlyban volt a korábban látott germán és késő római családformákkal szemben. Az egyház a nő megbecsülését, a termékenység és a gyermek tiszteletét tanította, és tanításainak általános elterjedése ezt a fajta családformát erőteljesen támogatta. Mindent egybevetve megfigyelhető, hogy ebben a korszakban a ritkábban lakott részeken népesedési gócok keletkeztek, amelyek igen dinamikusan növekedtek. Ennek következtében egy-egy tájegységen belül a

46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE népsűrűség négyzetkilométerenként 10 és 50 között váltakozott. A VIII-X. századi változások nagyon fontos mozzanata volt az is, hogy a korábban hódító, kalandozó magyarok, valamint a skandinávok letelepedtek és helyhez kötve éltek immár a szlávok is. A feltárt temetők tanúsítják, hogy ebben a korszakban is magas halandósági és születési mutatók az uralkodóak, amikből mindenképpen következik, hogy igen magas volt a születési és a csecsemőkori halandóság. A Karoling időszakban következhetett be az az összhang, amely azt követően hosszú időre jellemzője volt a keresztény Európának. Ez az egyensúly a szexualitás, a termékenység és a házasság intézménye között, amelynek természetes kerete a magcsalád, ami a népesség növekedésének döntő tényezőjévé vált.

2. A népesség növekedése (X–XIII. század) 2.1. STRUKTÚRÁK ÉS FOLYAMATOK A népesség növekedésének időszaka a X. század végétől a XIV. század elejéig tartott Európában. Az európai lélekszám-növekedés ötvenéves ritmusa ebben a háromszáz évben jellegzetes módon – mondhatni egyedülállóan –, a következőképpen alakult a rendelkezésre álló becslések alapján (ezrelékben kifejezve):

4.1. táblázat 1000-1050

5,0 %

1050-1100

3,8l %

1100-1150

5,5l %

1150-1200

4,5l %

1200-1250

3,5l %

1250-1300

1,8l %

Ezek az egész Európára vonatkozó számadatok igen komoly földrajzi eltéréseket takarnak. Azonban nemcsak a földrajzi eltérések voltak jelentősek, nagy különbségek jellemezték a növekedés úgynevezett dinamikáját is. 920 és 930 között például a már régóta tartó lassabb lélekszám-növekedés Eszak-Itáliában, Provence-ban és Katalóniában határozottan felgyorsult. Ezt a felgyorsulást általában az urbanizáció erősödése, azaz a városok lélekszámának növekedése okozta. A népesedés egyre fejlődő gócpontjai a hajózható tengeri és folyami vízi utak mentén jöttek létre, ezekből indult azután a vándorlás a nagy vízi utak mentén, a ritkábban lakott tájak felé. E vízi utak közül külön ki kell emelni a Loire, a Szajna, valamint a Rajna és az Elba folyót. 1300-ig igen erőteljes volt az elvándorlás keleti irányban is, amelynek fő útvonala a Duna-völgye lett, végcéljai pedig Lengyelország, Csehország és Magyarország. Az angol lakosság 1086 és 1348 között 1,3 millióról 3,8 millióra növekedett, ami 4,2 ezrelékes növekedést jelent. Magyarország, Európa, valamint néhány további jelentős európai táj, ország lélekszám-növekedését és annak évi arányát az alábbi táblázat mutatja be.

4.2. táblázat Lélekszám-növekedések Európában (millió főben kifejezve) Franciaország Itália 1000-1439 1439

1000- Ibériai félsziget Magyarország Európa 1000- Európa 1000-1439 1000-1500 1300 1500

FV*

19

9,3

9

3,2

70

67

PV

6

5

7

0,25

30

30

47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1000-

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE Evek száma

439

439

439

500

300

500

Ráta

0,00262

0,00141

0,00057

0,00511

0,00282

0,00160

*A táblázatban az FV-értékek a növekedés végén mért lélekszámot jelentik millióban, a PV-értékek a kiinduló lélekszámot millióban. Az évek számával kiegészített képlet segítségével számítható ki a növekedés évenkénti rátája. Mik voltak e növekedés okai? Az efféle okokra biztonsággal természetesen igen nehéz következtetni, különösen akkor, ha nem állnak rendelkezésre megfelelő statisztikai források. A szórványos adatokból azonban kiderül, hogy döntő szerepet játszott ebben a csökkenő gyermekhalandóság, és azzal összefüggésben és vele párhuzamosan, a növekvő termékenység. Továbbá, általános stabilizáló hatása volt annak, hogy most nagyobb biztonságban éltek a családok, aminek következtében jóval több család volt képes a teljes családi életciklus kitöltésére, és ily módon a megfelelő családi termékenység megvalósítására. De más vonatkozásban is kedvező folyamatok jellemezték ezt az időszakot. Az élelmezésben például egyes területeken megnőtt a hús aránya, valamint a halé, fejlődtek a mezőgazdasági eszközök, ami növelte a termelékenységet, és így a családi élet biztonságát. Végül, de nem utolsósorban ide kell sorolni változatlanul azt a pozitív hatást, amelyet az egyház populacionista magatartása idézett elő. A „gyarapodjatok és sokasodjatok” bibliai parancsa nyomán a házasság intézményének és a gyermekáldásra való buzdításnak kétségtelenül nagyon komoly hatása lehetett ebben a korban. Az úgynevezett urbanizáció feltétele mindig a népesség növekedése. A X-XIII. századi növekedés erőteljes urbanizációt eredményezett. Egyrészt a már létező városok nagyobbak lettek, területük és lakosságuk is nőtt, másrészt sok új várost is alapítottak ekkoriban. Különösen látványos volt a változás Itáliában. 1300 körül itt volt európai viszonylatban a legsűrűbb városállomány és a legtöbb nagyváros, sőt metropolisz. Velence, Milánó, Genova lélekszáma 100 ezer felett volt, Firenze, Nápoly, Bologna, Cremona, Palermo, Siena és Pisa lakossága pedig 40-100 ezer között mozgott. Jellemző, hogy ugyanekkor a legnagyobb német város, Köln lélekszáma még a 40 ezer főt sem érte el. Azaz az itáliai urbanizáció kiugróan erőteljes volt ebben az időszakban. Más országokban is voltak azonban nagyvárosok. London lélekszáma 80 és 100 ezer között lehetett, Párizs lélekszáma 1328-ban meghaladta a 200 ezret is, igaz, ennek a lélekszámadatnak valódiságát, különösen régebben, többen vitatták. Konstantinápoly lélekszáma a XIII-XIV. század fordulója táján százezerre esett vissza. A nagyobb francia városok pedig 30 és 40 ezer közötti lélekszámúak voltak. Európában 1300 körül kevesebb mint 100 város lélekszáma haladta meg a tízezret, 100-150 között volt az öttízezer lakosúaké, a városok többsége azonban 10002000 lakost számlált csak ekkoriban. Feltűnő az is, hogy a nagyvárosok főként Nyugat-Európában jöttek létre. Számuk észak, illetve keleti irányban haladva határozottan csökkent. A városok állományszerkezete egyébként a lélekszám eloszlását is jellemzi 1300 körül. A nagy gazdasági erőt képviselő tájakon volt ekkoriban a legnagyobb lélek- szám-növekedés, és a legnagyobb népsűrűség is. Mindenekelőtt a tengeri és a nagy folyami vízi utak mentén. Különösen magas volt a népsűrűség Lombardiában és Toscanában, ahol az elérte négyzetkilométerenkénti 77 főt. Ám Szicíliában már csak 23 fő volt ez a népsűrűségi arány, Franciaországban átlagosan 20, Angliában 12-15 fő, a Német-római Császárság területén 10 fő, Közép-Európában 8 fő, Skandináviában pedig 5 fő volt becslések szerint a négyzetkilométerenkénti népsűrűség 1300 körül.

2.2. A NÉPESEDÉS FOLYAMATA A vándormozgalom minden bizonnyal igen komoly szerepet játszott a társadalom életében, de mérése szinte lehetetlen. A vándormozgalom három célzott területe Kelet-Európa, a muzulmán Spanyolország, illetve a Szentföld volt. A kelet-európai bevándorlás, kolonizáció jellege, adatai viszonylag jól ismertek. A másik két területtel kapcsolatban azt kell megjegyezni, hogy a reconquista és a szentföldi hadjáratok hasonlóak voltak abban az értelemben, hogy a résztvevők tömegét a távolra utazás vágya hajtotta. Ez más szóval azt jelentette, hogy a propaganda, a távozásra buzdítás ott fejtett ki nagy hatást, ahol sűrűn lakott, túlnépesedett település volt, és ahol a földhiány alapvetően gátolta már a családi élet folytatását. Ezért volt a propaganda hatásos.

48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE A kelet-európai kolonizációban főleg németek vettek részt. Ám a vándormozgalom zöme mindenképpen rövid távú mozgás lehetett a városok felé, azaz a környék lakói keresték a városokat. Az ide bevándorlók legalább harmada 10-20 kilométeres körzetből érkezett. Ugyanakkor a nagyobb városok szemmel láthatólag közvetlen vonzáskörzeten kívül is ismertek voltak és számos bevándorlót csábítottak falaik közé. A nagyvárosok közül Velencének még csak saját háttérkörzete sem volt, különleges települési adottságai miatt. A mai EszakFranciaország területén található Arras városnak 1170 körül 15-20 ezer lakosa volt, akiknek a többsége harminc kilométeres körzetből érkezett, de volt köztük angliai, spanyol, továbbá itáliai származású bevándorló is. Ez nyilvánvalóan igazolja, hogy Arras komoly vonzást gyakorolt közvetlen körzetén túl is. De Genovában is találni 32 arrasi családot, másrészt Arrasban is volt ekkoriban olasz kolónia. Márpedig a távolság ebben az esetben már igen jelentősnek mondható. A genealógiai vizsgálatok alapján Európában a termékeny családok gyermekszámai a következőképpen alakultak:

4.3. táblázat Ev

Családonkénti gyerekszám

1050-1100

4,2-5,7

1100-1150

4,8-5,2

1150-1200

4,3-5,2

1200-1250

5,3-5,4

1250-1300

5,2-5,7

A fenti táblázattal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a családok harmada terméketlen volt, vagyis a viszonylag magas gyermekszámok mellett figyelembe kell venni a gyermektelen családok magas részarányát is. A gyermekhalandóságról azonban a genealógiai adatok csak igen szórványosan és megbízhatatlanul tudósítanak, de a temetőkből a sírfeltárások nyomán szerzett adatok sem adnak világos képet. A házassági mutatókkal kapcsolatban mindenesetre valószínűnek látszik, hogy az alacsonyabb néposztályokban az első házasság kötésekor jellemző átlagos életkor magas volt, 21-24 év a nőknél, 26-32 éves kor a férfiaknál, s ez az átlagos életkor komoly eltéréseket is mutathatott a különböző társadalmi rétegeknél. Mindenképpen kimondható azonban, hogy a változás alapvető a késő római időszakhoz képest. Ugyanakkor az egyszerűbb emberek körében a felnőtt életkorúak jelentős része – akár a fele – sohasem kötött házasságot. A háztartások átlagos mérete Angliában és Franciaországban a XIII. század második felében, lényegében a pestisig terjedő időszakban 4,5-5 fő lehetett. Az efféle háztartásokban, amelyek a magcsaládon alapultak, szülők és gyermekek alkották az együtt élő két generációt. Három generáció tagjai kivételes esetben éltek csak együtt ebben a korban, az alacsony átlagos életkor miatt. A születéskori, illetve csecsemőhalandóság magas aránya miatt a várható élettartam ugyanis ekkor 25 év körül lehetett a születés pillanatában. Igaz, a 20 éves életkor felett már további 10-30 évvel lehetett számolni, de ebben az esetben is döntő szerepet játszott a társadalmi státus, vagyis az, hogy szegényebb vagy jobb módú környezetből származott-e valaki.

3. A válságok időszaka: a XIV-XV. század A sok rendelkezésre álló forrás és tanulmány és a két nagy térség közötti különbség jobb érzékeltetése miatt, az különválasztjuk az Alpoktól északra, illetve délre eső terület tárgyalását.

3.1. ÉSZAK-EURÓPA 1340 és 1450 között Európa lélekszáma 73,5 millióról 50 millióra esett vissza, ami 32 százalékos csökkenést jelent. Észak-Európában a csökkenés 36,6 százalék. Három tényező kapcsolatával magyarázható ez a nagy visszaesés, amely a középkori Európa történetének talán legmegrázóbb válságát jelentette.

49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE E három tényező közül az első a pestisjárvány, a második a túlnépesedés és következményei, a harmadik pedig az általános társadalmi válság. E három mozzanat együttese indokolhatja ezt az igen súlyos veszteséget. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy a népességszám visszaesése már 1347, a pestis kezdő éve előtt is jelentős volt. Például Normandia lakóinak száma már 1314 és 1332 között 10 százalékkal csökkent. Más szempontból, de ugyancsak igen jellemző a várható élettartam alakulása az egyévesnél fiatalabb gyermekek körében Angliában. 1200 és 1275 között ebben a legfiatalabb korcsoportban 35,3 év volt a várható élettartam, de ez 1348-ig 27,2 évre csökkent. A háttérben mindenképpen egy általános környezeti válság, a túlnépesedés állhatott, valamint szerepet játszhatott a gazdálkodás modelljének az átalakulása is. Ma már tudni lehet, hogy Angliában a gazdag parasztok korábban adták össze gyermekeiket, kerestek számukra házastársat, így az ehhez a társadalmi réteghez tartozó családokban több gyermek születhetett eleve, mint a szegényebb, később házasuló szomszédok körében. Ráadásul válság idején ez utóbbiaknak el kellett adniuk földjeiket a megélhetés minimumának biztosítása céljából, ami további megélhetési válságot, növekvő halandóságot eredményezett és fokozta az elvándorlást is. A földbirtokok erőteljes koncentrációja alakult ki tehát a kistulajdonosok rovására, és ennek a földkoncentrációnak népesedési következményei voltak, amely ezután az általános növekedés lefékeződésével járt együtt. Az eddigiektől csak bizonyos mértékig volt független mindaz, amit a súlyosbodó állami adóterhek okoztak. A nagyobb adó tehertétele a háborúk következménye volt. A válságok háborúkkal jártak, a háborúk pedig fokozták az állam pénzigényét, ami az adóterhek növekedésében is kifejeződött. Végső soron a lélekszámnövekedés az élelmiszer-termelés korlátaiba ütközött. Ráadásul az éghajlat is hidegebbre fordult, ami csökkentette a föld termőképességét. A gazdasági válság tömegek számára jelentett súlyos megélhetési gondokat. A földbirtokok említett koncentrációjának folyamata ezeknek az összefüggéseknek a hálójában bontakozott ki, s ebben a válságos helyzetben bukkant fel azután a pestis. A járvány a legforgalmasabb kereskedelmi útvonalak mentén terjedt. Londonba 1348 végén, Németalföldre 1349-ben, Dániába, Norvégiába és Észak-Németország- ba 1350-ben érkezett el. A legtöbb adat Angliából áll rendelkezésre, itt tehát a járvány lefolyásának jóval több részlete ismeretes, mint másutt. Kiderül, hogy szerte Angliában 35-40 százalékos volt a halandóság, ami igazi katasztrófát jelent. Hasonlónak látszik a helyzet a Németalföldön is, és a szórványos adatok azt mutatják, hogy Észak-Németországban sem különböztek a körülmények ebből a szempontból. így például Brémában 6996 személy neve szerepel a pestisben elhunytak jegyzékében, azonban számos azonosíthatatlan további áldozat és szegény is lehetett az elhunytak között, így 7500-8000 főre tehető a Brémában pestisben elhunyt áldozatok száma. Ez a város lakosságának a felét jelentette. Wiesmar, Reval (Tallin) lakosságának 27-35 százaléka halt meg pestisben. Részleges adatok alapján hasonlóan magas volt az elhunytak száma Lübeckben és Hamburgban is. Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy – legalábbis a városokban – a veszteségeket viszonylag gyorsan ellensúlyozták a válságot követő pozitív folyamatok. Hiszen az üresen maradt területeket, lakóhelyeket, üzleteket, gyorsan elfoglalták az életben maradottak és a nagy válság után viszonylag hamar, ismét fellendült a termelés. Azt is meg lehet figyelni a pestissel kapcsolatban, hogy minél nagyobb volt a korábbi, század eleji, még nem a pestishez köthető válság és veszteség, annál csekélyebb volt az 1347 és 1350 közötti járvány pusztítása. Ám a katasztrófa nem fejeződött be az 1350-es évben. Néhány év lappangása után a pestis ismételten kitört szerte Európában, az 1360-as évek és a XV. század vége között. A nyomában járó válság közvetett jelzőjének tekinthető az a folyamat is, amit a falvak pusztásodá- sának szokás nevezni. A Német-római Császárság területén az elhagyott falvak aránya 17 és 64 százalék között változott tartományonként a XV. században. Angliában az arányok nem voltak ilyen nagyok, de a 18-25 százalékos elnéptelenedést itt is elérték. Visszaesett a városok lélekszáma is. A városok lélekszáma egyébként Flandria és a vele szomszédos Artois tartomány négy nagy városában, Saint-Omer, Arras, Douai és Lille esetében is megfigyelhető. Ezeknek egyenként 30 ezer volt a lélekszáma, amely a felére csökkent 1300 és 1450 között. Más európai városokban, mint Frankfurtban, Zürichben, Münchenben hasonló visszaesés következett be. A késő középkori Európa városaiból ismert adatok szerint a felnőtt lakosságnak körülbelül harmada nem élt házasságban. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a házasságkötések számát a járványok befolyásolták. Például Kelet-Flandriában és Angliában is a nők halandósága meghaladta a férfiakét, a megözvegyültek között a férfiak 2030 százalékos többségben voltak, ami az özvegy nők újraházasodási esélyeit növelte. Azaz összefüggés van a házasságkötés javuló esélyei és a megözvegyült személyek aránya között. Az első házasságot kötők átlagos életkora ekkoriban, a járvány következtében húsz évre esett vissza a férfiaknál, a nőké egyenesen húsz év alá került Flandriában és Angliában is. Jellemzően alakult a háztartásonkénti gyermekszám is. A szórványos adatok alapján megfigyelhető, hogy Angliában 1312 és 1331 között még háromnál is több gyermek volt egy-egy háztartásban átlagosan, 1389 körül azonban az arányszám 2,7-re esett vissza vidéken, a városokban pedig e mutatók még rosszabbak lettek. Márpedig a család mérete és az életszínvonal között szoros kapcsolat volt. Amit bizonyít, hogy 1506-ban például, Ypern városban, Flandriában, a szegénynegyedekben háztartásonként összesen 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE 3,6 fő élt átlagosan, a gazdagabb negyedekben azonban az átlagos létszám a 6 főt is meghaladta, amely persze a szolgákat is magában foglalta. Európa XIV. századi hanyatlása nem csupán a pestissel függött össze. Utána, a pestist követő évtizedekben csökkent a házasulók életkora, ami megnövelte a termékenységi időszakot. Ez az egyik elindítója a növekedésnek. Az utódok száma azért csökkent mégis, mert a gyermekhalandóság nagy volt a járványok következtében és a járványok idő előtt meg is szakították a házasságok jelentős részét. Ekkor tehát az említett növekedést előidéző tényező nem érvényesülhetett. A nyugalmi állapotban, a XV. században a növekedés azért következhetett be, mert a csökkenő halandósággal egyidejűleg nagyobb volt a házasságok termékenysége, a termékeny periódus meghosszabbodott a szülőképes nők körében, és javultak az egészségügyi viszonyok is, ami ebben a korszakban a gazdasági növekedéssel függ össze. A házasságok számának növekedése és a termékenység növekedése 1450 körül lassult le ismét.

3.2. EURÓPA DÉLI FELE (FRANCIAORSZÁG, ITÁLIA ÉS AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET) Észak-Európához hasonlóan a XIII. század végén Európa déli részén is felbukkantak a válság előhírnökei. A kialakuló élelmiszerhiány különösen a városlakók körében okozott komoly ellátási zavarokat. A XIV. században feszültségek tapasztalhatók a piacokon, és leromlott a lakosság egy részének egészségi állapota is, amely fogékonyabbá tette vírusos és bakteriális fertőzések iránt. Ezek a válságjelek azonban 1345 előtt, kivéve Toscanát, nem fordultak drámaira. A nyugati világot dél felől érte el a pestis, 1347 végén, Szicílián keresztül. A betegségnek két formája ismeretes, az úgynevezett bubópestis, valamint a tüdőpestis. A pestises fertőzés lényege az, hogy bolhacsípés következtében a baktériumok megfertőzik a csípés környékén lévő nyirokcsomókat, amelyek úgynevezett bubóvá gennyednek, kifakadnak és váladékukkal fertőznek. A tüdőpestis vagy a bubópestis szövődményeként keletkezik vagy a nyál, a köpet útján közvetlen fertőzés eredményeként bukkan fel. A járvány röviddel szicíliai megjelenése után már kitört Genovában, majd Itália középső és északi részein is. Franciaországban a mediterrán tengerpart teljes hosszában elterjedt, és előrenyomult a nagyobb folyók völgyében is, mint például a Rhöne-folyó mentén. Hasonlóan alakult a helyzet Spanyolországban is, mert itt is a fontos útvonalak voltak a betegség terjesztői. A pestis terjedését illetően általában is elmondható, hogy a sík vidékeket jobban sújtotta, mint a hegyes-völgyes vidékeket. Télen a betegség általában lecsillapodott, a melegebbre forduló időszakkal azonban visszatért. A méreteit is lehet jellemezni néhány statisztikai adattal. így például a burgundiai Givry faluban 1347 előtt évente 28-29 temetést jegyeztek be a plébániai anyakönyvbe. 1348 augusztusa és novembere között azonban 615 temetés volt itt. Megjegyezzük, hogy Givryből maradt fönt Európa talán legrégibb plébániai anyakönyvsorozata. Drámai volt a pusztulás az itáliai városokban is, Firenzében öt lakó közül három elpusztult a járványban, Sienában a lakosság fele lett a pestis áldozata. Általában másutt is a városi részeken is legalább ötven százalékos volt a pusztulás. Miként Észak-Európában, az Alpoktól délre eső területekről is elmondható, hogy a pestis időről időre visszatért, különösen nagy veszteségeket okozva 1399 és 1402 között. Ekkoriban Franciaország 31 tájegységében vagy városában említettek pestisjárványt és a halandósági arány Itáliában és Franciaországban is a megszokott arány négy-ötszörösére szökött. A XIV. század végi pestis során Firenzében a 60 ezer lakosból 12 ezren pusztultak el. A betegség nem válogatott gazdagok és szegények, egészségesek és betegek között. A lakosság testi állapota abban az összefüggésben játszott szerepet mégis, hogy a járványt kísérő egyéb betegségek vagy fertőzések elsősorban a rosszul táplált, egészségtelen körülmények között élő embereket pusztították. Egyes területeken igen nagy volt a népsűrűség, az emberek jelentős része túlzsúfolt szállásokon élt, a zarándoklatok, a csapatmozgások, a piaci nyüzsgés fő terjesztői voltak a betegségeknek. A betegségeknek pedig mindenekelőtt a patkányok és a bolhák szaporodása és fertőző hatásuk volt a kiváltója. San Gimignano város körzete és népsűrűsége 1227 körül együttesen átlag 50 főt tett ki. 1332-ben ez a népsűrűség már 85 fő volt, ami kifejezetten magas mutatószám ebben a korban. Ám Firenze és még ezt az arányszámot is meghaladta, hiszen négyzetkilométerenként itt már 120 főt is elért. A veszteségek mértéke csak közvetve és nehezen számítható ki, elsősorban az adózás alapegységéül használt háztartás számok, illetve a házak számának változásai nyomán. E számításokat torzítja, hogy a lélekszám jobban csökkent válság idején, mint a háztartások száma. Mindezt figyelembe véve még így is óriási pusztulás képe bontakozik ki statisztikai adatok nyomán.

51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE Franciaországban 40-60 százalékos, az Ibériai-félszigeten 35-70 százalékos, Toscanában 60-70 százalékos veszteséget lehet kimutatni a háztartásszám csökkenése alapján. Hasonlóan drámai volt a népsűrűség csökkenése Pistoiában, Toscana egyik városkörzetében, ahol 124 paraszti kommuna élt 1244-ben, 1401-ben azonban számuk már csak 44 volt. A népesség növekedése a XV. század húszas éveitől figyelhető meg szerte Európában. A városokban jobban mérhető a folyamat ezúttal is, mint a vidéken. Firenzében a XV. század ötvenes éveiben is megállapodott volt még a lélekszám, de utána 1552-ig elérte a 60 ezer főt, ami 59 százalékos emelkedést jelent. Párma lakóinak száma 1421-ben 11 500 volt, 1509-ben a lélekszám meghaladta a 19 ezret. Hasonló a helyzet Észak-Itáliában is. Szicíliában pedig a növekedés még gyorsabbnak látszik. A lélekszám 1439-ben itt 290 ezer volt, 1478-ban 400 ezer, 1501-ben pedig 576 ezer. A népesedési mutatók tehát Dél-Európában már ebben az időben megfordulni látszottak. Egyrészt csökkent a gyermekhalandóság, valamint az ifjúkori halandóság is, ami meghosszabbította a várható élettartamot és javította a termékenységi mutatókat. A következmény az volt, hogy a csökkent lélekszámú háztartásokban ismét több ember élt, majd a háztartások száma is növekedésnek indult. A háztartások átlagos létszámának növekedésére jó példa az, ami Lyon város körzetében ment végre. Lyon környékén a háztartások átlagos lélekszáma 1470 körül már meghaladta az 5 főt. Veronában 1425-ben a háztartásonkénti átlagos létszám 3,7 fő volt, 1456-ban azonban már 5,2 fő, miközben a háztartások száma mindössze 5 százalékkal emelkedett. Európában az Alpoktól délre túlnépesedés volt jellemző a városokban és a vidéken is 1348 előtt, ami hasonló népesedési válságot okozott, mint amelyet Észak- Európában láttunk. Ennek következtében a lakosság jelentős része a létminimumon élt, és katasztrofálisak voltak az egészségügyi körülményeik. Ebben a válságos helyzetben a járványok egymást követő hullámai, különösen pedig a pestis, óriási pusztítást vitt végbe, hiszen a háztartások több mint fele, sok helyütt kétharmaduk elpusztult. 1420 után a születési arány kedvezőre fordult ugyan, de a hatalmas veszteségeket ez a fordulat csak lassan tudta pótolni. Lényegét tekintve mindez hasonlít azokra a népesedési tendenciákra, amelyeket az Alpoktól északra fekvő Európában

52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. fejezet - I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV–VIII. SZÁZAD) 1. Székely György– AZ ANTIKVITÁS ÖRÖKSÉGE A kora középkor emberét számos vonatkozásban vette körül az ókor öröksége. Még ott is – társadalmi szerkezet, vallás –, ahol törést érzünk, aktív vagy passzív tényezőként sok vonatkozásban érvényesült a múlt hagyatéka. Például a kora feudális társadalom termelői, a jobbágyok sem jelentettek egészen új típust. A késő római mezőgazdaságban ugyanis a colonus jellegzetesebb alak lett, mint a rabszolga. A IV. században a hadifoglyokból is lettek colonusok. A colonus, függetlenül attól, hogy a birtokra telepített rabszolga, hadifogoly, fizetésképtelen adós, örökös bérlő volt-e eredetileg, a földbirtokosnak természetbeni járadékkal és a földjén végzendő munkával tartozott. A szökevény colonust megbilincselve vissza kellett juttatni illetőségi helyére. A colonusok helyhez kötése a leszármazottaikra is érvényes volt. Gazdasági felszerelésük nem volt a tulajdonuk. Szabad parasztok, hogy az adóvégrehajtóktól megmeneküljenek, a birodalom valamennyi tartományában egész falujukkal egyes nagybirtokosok patrociniuma alá húzódtak, bár azok ennek a „védelemnek” fejében elvették földjüket és colonus sorba kényszerítették őket. Ezek a viszonyok túlélték a birodalom hanyatlását és bukását, amint a latifundium tulajdon- és üzemtípusa is, bármennyire megnyirbálták állományát a barbár katonák számára elkobzott birtokrészek.

1.1. Településnevek A kora középkori barbár betelepülők és átvonulók olyan helyekre érkeztek, amelyek neve sokáig a római volt, s vagy csak hangtani változáson esett át, vagy az új név utalt az egykori telepre. Mennél erősebb volt a római, a romanizált népesség helyben maradása, annál több római eredetű helynév maradt meg. Hispania, Baetica, Gallia, Belgica, Helvetia, Italia tartományokra jellemző ez a helynévmegmaradás (Carthago Nova-Cartagena, Corduba-Córdoba, Gades-Cádiz, Hispalis-Isbilijah /arab/-Sevilla, Palentia-Palencia, Augusta Emerita-Merida; Alesia-Alise, Massilia-Marseille, Narbo-Narbonne, Lutetia Parisiorum-Párizs; Epternus-Echternach; Augusta Treverorum-Trier, Augusta Raurica-Augst, Aventicum-Avenches, Noviodunum-Nyon, Turicum-Zürich; Augusta Praetoria-Aosta, Augusta TaurinorumTorino, Bononia-Bologna, Brundisium-Brindisi, NeapolisNápoly, Messana-Messina). A romanizáció gyengébb volt az alpesi és dunai tartományokban, ennek megfelelően nem ily általános a helynévmegmaradás (Augusta Vindelicorum-Augsburg, CambodunumKempten, Brigantium-Bregenz, Vindonissa-Windisch bei Brugg). A római Castra Batava tábor lett Bazzawa hangváltozáson át a bajor Passau a VII. századtól. A passaui Dóm téren már 450 körül kora keresztény püspöki bazilika állt, ami a bajor időkre is meghatározta a helység egyházi jelentőségét. A római Capris vagy Caprae helységnév ment át a szlovén Koper alakba, noha a késő antik korban a latin városnév hivatalosan Iostinopolis lett. Hogy az eredeti név túlélte a császári dicsőséget, mutatja a középkori város kecskecímere. Még fokozottabban áll ez a töredezettség Felső-Pannóniára, ahol Carnuntum csak romváros maradt, erre utaló Altenburg névvel; Savaria esetében ilyen utalás Steinamanger (Szombathely német neve), ugyanilyent jelent Scarbantia 845-ben említett Ödenburg neve (ami Sopron német neve is lett). Hasonlóképpen az Ad Flexum római tábor maradványaira utaló név (Magyar) Ovár – Altenburch XIII. századi előfordulása. De már kissé keletebbre a Győr elnevezés nem utal az Arrabona római településnévre, s a német Raab neve is a folyóról keletkezett (973>890: Ad Rapam curtis). Még olyan jelentékeny közigazgatási és katonai központ, mint Aquincum, Alsó-Pannónia főhelyének neve is feledésbe ment. A magyar Anonymus Attila király városának és Ecilburgnak nevezte a rommezőt, ami a Nibelung-monda ismeretére utal. Elenyészett a délkelet-pan- nóniai Sopianae neve is. Középkori latin és élő idegen változatokban „öttemplom” a Pécsett kiemelkedő késő antik keresztény romokra utal (890: Ad V Aecclesias). Gor- sium, a Pannónia északkeleti részén fekvő közlekedési, katonai, vallási központ falait 1000 körül Székesfehérvár építésére használta fel a királyi hatalom, s az eredeti nevet felváltó IV. századi Herculia név is eltűnt, s a középkori település Tác falu néven élt tovább. Bizonyos települési folyamatosságra utalnak a Valcum nevet elvesztett római castrum V-IX. századi leletei Fenékpusztán, de az urbs Paludarum kora középkori név a vízrajzi környezetre utal csupán. Római castellumok feledésbe ment neveit pótolja a szláv közvetítésű Kesztölc és Keszthely név. Az eltűnt Cirpi volt a Visegrád-Sibrik dombi római castrum neve, a IX. századi kerámiák és a középkori helynév szlávokra utal. A pannóniai római városok lakosságának elköltözésére forrásadatok vannak, a városok nevének (Siscia és Sirmium kivételével) eltűnése a latin nyelvű lakosság elhúzódására utal. Sirmium népessége a hun, gepida, avar uralom alatt a Száva egy szigetére húzódott vissza, ahol keresztény szlávok szenttisztelete egészítette ki a nevet

53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) (Sremska Mitrovica). Még mostohább sorsra jutott a korábban feladott Dacia városi élete. Ulpia Traiana tartományi székhelyből Gradistye falu lett, a szláv elnevezés a római vár romjaira utal.

1.2. Építmények Másfelől azonban ezek a nevek azt is mutatják, hogy ha el is tűnt a római népesség és vele a helynév, az erősen épített városfalak sokáig őrizték az egykori település jelentőségét. Arlon késő antik falaiba korábbi római temetkezési kőemlékeket is építettek. Echternach késő antik castelluma és annak körfala a templomnak, római útállomása (átrakodó helye) kolostorépületnek adott biztonságot. Az itáliai városfalak sok helyen az etruszk, illetve a római kortól figyelemmel kísérhetők, az egyes városok falváltozatai megkülönböztethetők, a régészeti feltárások, okleveles, írott források alapján keltezhetők. Viszont az Africa tartományi Leptis Magna városfalának tanúsága szerint már 250 és 365 között összezsugorodott, Jusztinianosz korában annak is felére csökkent. Ráadásul a megmaradt név és építészeti emlékanyag sem jelenti a római kori fejlettség fennmaradását. Róma Róma maradt, de kora középkori hanyatlására utal az elnéptelenedett forum területén a Campo vaccino, a funkcióját vesztett Capitolium helyén pedig Monte Caprino nevű legelőket találunk.

2. A Római Birodalom A vallási életben is voltak összekötő szálak a pogányság és kereszténység, a ró- maiság és barbárság között, s ez nem szorítkozik a keresztény ünnepek jeles római napokra helyezésére. A római temetkezési emlékeket a frank korban gyakran – kiürítve – újra felhasználták. Új funkciót kaptak a Jupiter-oszlopok lábazatai, azaz a „négy istenség köve”, Juno, Minerva, Hercules, Mercur ábrázolásai. Amikor ezeket újra alkalmazták keresztény templomok oltártámasztékaként, előfordult, hogy az állatbőrbe öltözött Herculest az egyiptomi sivatagi remete, Nagy Szent Antal ábrázolásaként használták fel. A legfontosabb római közületi építmények akkor is kiemelkedtek a középkori településekből, amikor eredeti jellegüket és szerepüket már elvesztették. A theatrum félköríves kialakítású kőszínház emelkedő ülőhelyekkel a kórus körül, még a kis provinciális városokban is előfordult. Maradványaik befolyásolták a kora középkori templomok helyét, az utcák alakzatát. Az amphiteatrum emelkedő ülőhelyei teljes zárt gyűrűt alkotnak, középen az arénában egykor gladiátor- és állatviadalok folytak. Róma nagy amphiteatruma, a Colosseum hatalmas romként maradt meg, míg Veronáé máig kitűnő állapotú. Az Alpoktól északra is áll néhány. A római uralom végén erőddé alakított aquincumi katonai amphiteatrum longobárd kincslelet tanúsága szerint menedékhely lehetett. Erre utalhat a honfoglaló vezérre utaló Kurszán vára elnevezés, amit Anonymus őrzött meg, de helyére a XIV. században is utalnak. Korábban ilyen funkcióra utal „Totila vára” Spoletóban. A therma meleg fürdő, 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) amit még kisebb városokban is hatalmas csarnoképítményekkel, hideg- és melegvizes medencékkel alakítottak ki. Máig áll a Caracalla-thermák hatalmas romja, de még nagyobbak voltak Diocletianuséi. Több therma volt Ostiában is. Több meleg fürdő volt Trierben (Barbara-thermák, császárthermák elnevezéssel maradtak meg). Nem pusztultak el Windisch bei Brugg thermái sem, Párizs római elődjének pedig három thermája volt. Ezek a római korban az emberek fontos találkozóhelyei voltak, s a meleg fürdő adta egyes települések nevét is: Britanniában híres volt Aquae Calidae vagy Aquae Solis városa, amelyből Bath lett. Ilyen helyek még Aquae Sextiae-Aix en Provence, Aquae Mattiacae-Wiesbaden vagy Aquae Helveticae – a Zürich melletti Baden. A vízvezetékek (aquaeductus) számára gyakran több kilométer hosszú hidakat építettek hatalmas ívekkel és pillérekkel, amelyekre helyezve a víz fallal körülvett csatornákban folyt. Bár Róma 11 vízvezetékét a keleti gótok elpusztították, némelyik maradványai máig állnak a környéken. Az ókori római vízvezetékek a gravitáció rendszerével működtek. A Róma városi aquaeductusokat már 537-ben a keleti gótok dúlták. 549 és 776 közt mind használhatatlanná vált, szórványos helyreállítási lépések ellenére. A gót király, Theoderich érdeme volt római szemmel, hogy Ravennában megújította Traianus császár vízvezetékét, hiszen ez a városi élet feltétele volt. Lutetia városba, Párizs elődjébe 15 km hosszúságú vízvezeték vitt a környéktől vizet. A tartományi városok is folyóvízzel voltak ellátva (Nimes, Segovia, Tarragona elődei), amit a vízvezetékből csöveken keresztül vezettek a közkutakba és a magánházakba. Alighanem római eredetű kőcsatornára utaló név a német hősmonda ismeretében a „Krimhild fürdője” magyar elnevezés (1389) a budai parton. A római hagyaték fontos részei az utak. A Via Appia Rómától délre vezetett Capuán át Brindisiig. Útiállomása volt Casilinumnál a Volturno hídja. A Pontini-mocsarak egy részét lecsapolták, hogy a Via Appia szilárd lehessen. Az V. század után azonban ez a csatorna és az út tönkrement. Britanniában a római utak fontosságát mutatja például, hogy Nagy Alfréd és a dánok területének határvonalát egy római út jelentette. Megmaradt római utak vezették a közlekedést Gloucester felé, így került ez a város központi helyzetbe Bristol, Monmouth, Hereford és Worcester közt. Nagy római út vezetett a Maastól a Rajnáig, Xanten felé, s még a X. században is volt ennek szerepe. Használták a római utakat Trier és Reims közt, illetve a Trier-Dalheim- Metz vonalon. Noricum provincia útjait viszont utoljára a IV. század közepén javították ki. A töltésre emelt és kaviccsal borított római utak sokáig megmaradtak, újra használatba vehetők voltak. Ilyen maradványra utalhat a Mosonból Győrbe vezető út egy szakasza „öttevény” népnyelvi jelöléssel (1210). Töltésszerű, illetve többrétegű útra utal a Varasd környéki via levata, fundata via középkori jelölés. Római úttöredéket tártak fel Szombathelyen is. Ilyenre utalnak magyar oklevelek Kövesút nevei, a Királyuta hazai, illetve a via regis, carski put balkáni említések. A kőfejtés és kőmegmunkálás, a bányászat és kohászat, az üveg- és mozaikelőállítás, a festészeti anyag technikája, a pénzverés a középkor első szakaszában mind a római anyagi műveltség örökségei voltak. Nem veszett feledésbe az ókori római ezüstpénz, a denarius neve és minta volta. Bár ez a dominatus korában elértéktelenedett, a kora középkori megcsappant áru-pénz viszonyok ennél jobbat nem igényeltek.

1.3. Germán folytonosság Az antikvitás öröksége azonban nem csupán a rómaiak örökségét jelenti, hanem beleértendő a Római Birodalmat fokozatosan ellepő, majd nyugati felét megdöntő germánok a rómaival ötvöződő kultúrája is. A római kontinuitás elméletével szemben a történetírás egyes képviselői ennek a germán folytonosságnak a fontosságát hangsúlyozzák. A sokáig a Rajnánál elakadt germán vándorlás több népet az Alpokon át és a Balkán felől vitt a Nyugatrómai Birodalom területére. Nagy törzsszövetségeik egymás után sikerrel törtek be a birodalom peremterületeire, ahol több-kevesebb ideig megtelepedve barbár államokat alkottak, bár ez éppúgy nem általánosítható, mint az, hogy ezekből a barbár államokból egyenes út vezetett volna a középkori német birodalomhoz. A szászok hatalmas területen élő törzse kívül maradt a késő antik, kezdeti középkori eseményeken. A frankok a III. századtól Galliára törtek a Rajna jobb parti területükről, az V. században bevették Triert és ott 500 körül birodalmat alkottak, amelyben átvették a római kultúra örökségét. A suebek (szvébek) a nyugati germánok törzse, eredetileg a Majna vidékén. Nevük később több törzs gyűjtőneve. A thüringek peremvidéki helyzetben önálló államig nem jutottak. A semnon törzsből lett alemannok a decumat-földeken és Helvetiában jelentek meg, a III. század óta harcban álltak a rómaiakkal a Felső-Rajnánál. Az V-VI. században Elzász, Svájc, Svábföld felé terjeszkedtek, de 536-ban frank hatalom alá kerültek. Az egykori sueb szövetségről kapták kora középkori sváb nevüket. A marcomannok törzse több más törzset egyesítve hatalmas gyalogos sereget alkotott a kialakuló római császársággal szemben, majd a II. század második felében többször fenyegették a Dunától délre eső területet. 300 után nyugatabbra vándoroltak. A quad (kvád) germán (sueb) törzs a marcomannok szövetségese volt, s a mai cseh-morva területen élt. A népvándorlás során egy részük a vandálokkal vonult Hispaniába. A vandálok államot alkottak Africa provinciában, de a bizánci haderő 534-ben legyőzte őket. A gótok Skandináviából mai lengyel és ukrán területeken át jutottak a Római Birodalomig.

55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A Duna-tájról már keresztényként nyomultak a Balkánra és Itáliába. A nyugati gó- tok Dél-Galliában és Hispaniában az V. században saját birodalmat alkottak és átvették a római kultúra örökségét. Ezt a birodalmat az arabok semmisítették meg 711- ben. A keleti gótok hasonló utat tettek meg Itáliában, de a bizánci haderő 552ben véget vetett államuknak. A burgundok a Rhöne völgyében az V. században saját országot hoztak létre, s abban átvették a római kultúra örökségét. A longobárdok Európa északi feléből eljutottak Pannóniába, 568-ban pedig Itáliába. Fokozatosan átvették a római műveltséget és a neoromán nyelvet, de germán személynévhasználatuk és bizonyos jogi különállásuk önállóságuk elvesztése után is megmaradt. A bajuvárok (bajorok) új alakulat, egyik összetevőjük a későbbi bajor területre vándorolt marcomannok. A bajuvárok (és szlávok) a VI. században elfoglalták Noricumot (az Inntől keletre eső alpesi provinciát). A területi eltolódások, időbeli fejlettségi különbségek, népeltűnések folytán mindezek a népcsoportok nem tekinthetők a kora középkori német nép őseinek. Tipológiai előzményként viszont mindegyik népcsoport tanulságosan vizsgálható a kora középkori társadalom átalakulás megértéséhez. A népvándorlás során tekintélyt szereztek a germán hajósok 14 evezőpáros tölgyfacsónakjaikkal. Mint hódítók és mint római zsoldba állók hírnévre jutottak a germán lovasok és kiváló gyalogos harcosok. Vagyoni egyenlőtlenség ezáltal is keletkezett a törzsek gazdasági és társadalmi szerkezetében. A társadalomfejlődés így katonai függési elemeket és ezek neveit átvitte a kialakuló középkori földesúr-jobbágyi társadalomba – addigra azonban csak a frankok és longobárdok játszottak szerepet, akiknek egymáshoz való viszonya igencsak cáfolja a germán egységet. Művelődési téren (a germán pogányság emlékei, több törzstől származó énekek ötvöződése a német hősmondában) volt leginkább bizonyos germán folytonosság. Ennyiben ez is a késő antik idők tényezője volt, Európa kora középkori örökségének másik alkotóeleme.

2. Sághy Marianne– NÉPVÁNDORLÁS, ÚJ ETNIKUMOK, LOVAS NOMÁDOK 2.1. A Római Birodalom bukása: összeomlás vagy átalakulás? A „nagy népvándorlásnak” nevezett hatalmas népmozgást a Kína északi határain élő hunok indították meg a III. században. A szilaj ázsiai lovas nomádok elől menekülő néptörzsek mind Nyugatabbra szorultak. Hullámaik a IV. század során már átcsaptak a Római Birodalom határain: a limes nem tudta feltartóztatni a birodalomba bebocsátást kérő népeket. A római kormány egyes germán törzseket beengedett területére annak fejében, hogy katonai védelmet nyújtanak a sztyeppei lovasok ellen: a birodalom ekkor már mindinkább olyan ostromlott várhoz hasonlított, amelyet ellenségei kívülről támadnak, védői belülről elárulnak. A vizigót törzsek 378-ban császári engedéllyel települtek meg a Római Birodalom területén. Alig száz évvel később, 476-ban egy szkír harcos, Odoaker letette trónjáról az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust, s noha a Római Birodalom névleg nem szűnt meg létezni – keleti része Konstantinápoly központtal 1453- ig fennállt –, nyugati felét ettől kezdve germán törzsfők és királyok uralták. Miért omlott össze a birodalmi szervezet Nyugaton? A Római Birodalom hanyatlása és bukása a XVIII. századtól a történetírás legnagyobb témája. A felvilágosodás írói saját, erősen elfogult filozófiai meggyőződésük és a korabeli politika szemszögéből vizsgálták Róma végnapjainak történeti problematikáját. Érdeklődésüket az európai monarchiák és az angol gyarmatbirodalom válsága váltotta ki és aufklérista antiklerikalizmus táplálta. A francia Montesquieu márki 1734-ben írt Elmélkedések a rómaiak nagyságáról és hanyatlásáról (Considérations sur la grandeur et la décadence des Romains) című történetfilozófiai esszéjében megállapította, hogy a birodalmak kialakulását „fizikai” okok befolyásolják, ám fennmaradásuk lakosaik erkölcsi nagyságától függ. Az angol Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása (The Decline and Fall of the Roman Empire) című monumentális művében a katolikus egyház iránti ellenszenvét a pogány birodalom filozófus-császárainak csodálatával egyesítette. Gibbon 1776-ban, az amerikai függetlenségi harc kirobbanásakor éppen a római Capitolium lépcsőin ülve gyönyörködött a romokban, melyek szépségét csak a köztük elsuhanó fekete reverendás papok látványa rontotta el. Hogyan léphetett a katolikus egyház a birodalom örökébe? – kérdezte döbbenten, és máris kész volt a válasz: úgy, hogy a kereszténység döntötte meg Rómát. Ez a vád nem volt új keletű. Szent Ágoston De civitate Dei (Az Isten városáról) című hatalmas történetfilozófiai művében, melyet azután kezdett írni, hogy Alarich gót vezér 410-ben megtámadta és kifosztotta Rómát, már megválaszolta ezt az interpretációt. A pogányok úgy vélték, hogy a barbár betörés az égiek büntetése, amiért Róma elpártolt ősi isteneitől. Ágoston elismerte, hogy „a birodalmat csapás érte,” de figyelmeztetett, hogy „végső fokon mi sem változott”: Imperium romanum adflictum estpotius quam mutatum (De civitate Dei IV.7.), 56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) ezt a megpróbáltatást Róma éppúgy ki fogja heverni, mint a korábbiakat. Ágoston ekkor már régen túl volt a pogány-keresztény ellentét kicsinyes pártharcain és az foglalkoztatta, kik lesznek a civitas aeterna, a Mennyei Jeruzsálem lakói. Róma valóban hamar kiheverte a támadást, a gótokat pedig beolvasztotta: az V. századi hispaniai keresztény költő, Prudentius azért dicséri Rómát, mert „a sokféle népet egyetlen nemzetté olvasztotta,” a pogány Rutilius Namatianus és Paulinus Pella aquitániai szenátorok pedig néhány évtizeddel Odoaker fellépése előtt úgy beszélnek az Örök Városról, mintha mi sem történt volna és Roma aeterna továbbra is a földkerekség úrnője lenne. Sem Romulus Augustulus, sem kortársai nem tudták, hogy ő az „utolsó római császár”: Romulus „letételéről” a történetírók nem tettek említést; a Romulus apja, Orestes által elűzött császár, Julius Nepos 480ig a saját neve alatt veretett pénzt Itáliában. 476 csak a VI. századtól válik fokozatosan kronológiai „fordulóponttá:” a történelmi konstrukcióban ez az év lesz „a Nyugatrómai Birodalom vége”. Mennyiben rázta meg a nagy népvándorlás a Római Birodalmat? Külső vagy belső okai voltak-e a birodalom átalakulásának? A XIX-XX. században írók, költők, festők és történészek a legsötétebb színekkel festették le a népvándorlást: a civilizáció és barbarizmus összecsapásának iskolapéldáját látták benne. André Piganiol francia történész egyenesen úgy gondolta, hogy „a Római Birodalom nem természetes halállal múlt ki, hanem meggyilkolták”. Az Európán végigszáguldó népek iránt csak a német történészek tanúsítottak némi szimpátiát, akik eleinte népnemzeti, később ideológiai és politikai okokból fedezték fel maguknak a germánokat, azt „az őserőt, mely megváltoztatta Európa arculatát”. Ők úgy látták, hogy „történelmi szükségszerűség” diktálta, hogy a Völkerwanderung (népvándorlás) romlatlan germánjai elsöpörjék a dekadens rómaiakat és az impérium rabszolga-társadalmát a szabad harcosok társadalma váltsa fel. Ezek az idejétmúlt elméletek ma már nem állják meg a helyüket. „Germán invázió” helyett már a III. század végétől inkább a „nyitott határok” társadalmáról beszélhetünk, amikor Diocletianus és Konstantin császárok – részben a limes mindkét oldalán letelepedett germán népekkel való új kapcsolatok jegyében is – átszervezték a Római Birodalmat. A korábbi elméletek alapvető hibája, hogy a jórészt megtelepedett germán katonaparasztokból vérszomjas nomád harcosokat farag. Holott a limes mellett lakó germán és iráni eredetű népek – gótok, frankok, vandálok, herulok, szkírek, szvébek, kvádok, rugiaiak, markomannok, gepidák, szarmaták, roxolánok, alánok – éppolyan letelepedett földművesek voltak, mint a római parasztok. Európában három ázsiai lovasnomád államalakulat létezett: a hun, az avar és a magyar. A hunok V. századi birodalma jórészt alávetett germán királyságokból állt és hamar elvesztette etnikai jellegét. A hunokat követő Avar Birodalom már kétszázötven évig állt fenn, de az állandó ostrom alatt lévő avarok is beolvadtak a környező, elsősorban szláv népekbe és ugyanolyan nyomtalanul tűntek el a történelem színpadáról, mint a hunok. Az utolsó ázsiai lovasnomád nép a magyar volt, akik az egykori Hunnia és Avaria földjét, a Kárpátoktól koszorúzott Nagyalföldet szállták meg. A nomád államok közül – a Szent Istvánnak köszönhető belső struktúraváltásnak hála – egyedül a magyar állam maradt fenn immár ezer éve. A „nagy népvándorlásban” részt vevő népeket tehát mindenekelőtt két csoportra kell osztanunk: nomádokra és letelepedett népekre, akik között nagyobb volt a különbség, mint a „civilizáltak” és „barbárok” között. Igaz, hogy a germánok – gótok, vandálok, frankok – is vad és harcias népek voltak, akik heves csapásokat mértek a rómaiakra: de nem voltak nomád harcosok, akik „szélvészként száguldoztak” volna Mandzsúriától az Atlantióceánig. A germán szabad harcosok és parasztok egy-egy király uralma alatt egyesültek, és miután betagozódtak a Római Birodalomba, azon belül hozták létre királyságaikat. A hunok különböző letelepedett népeket kergettek maguk előtt, akik részben beleolvadtak a hunokba, részben pedig igyekeztek átvenni a hun íjazó harcmodort és lovastechnikát, és utánozták sztyeppei művészetüket. Attila birodalma azonban úgy etnikumát, mint műveltségét és főként politikai tájékozódását tekintve már „germánrómai” volt. A hunok nyomására torlódtak össze a rémült gót, vandál, frank katonák és földművesek a Római Birodalom határain és kértek menedéket – művelésre alkalmas földdarabot – annak területén. Ez a népmozgás leginkább a mai ázsiai és afrikai bevándorláshoz hasonlítható: a beköltöző telepesek az életük fenntartásához szükséges élelem megtermelésére vagy katonai szolgálat útján való megkeresésére törekedtek. A IV. században a római sereg nagy része már barbárokból állt: a „barbár” a „katona” (miles) szinonimája lett. A II. század óta a rómaiak „szövetséges” (foedi) státust adtak a birodalom területén letelepedett germánoknak; Caracalla 212-ben a római polgárjogot kiterjeszti a Romania minden szabad lakójára, így a barbárokra is. Az irányított népmozgás „germán invázióvá” élelemhiány és szállásterület híján vált: az éhínségtől megtizedelt népét vezető Alarichot nem Róma aranya, hanem Campania aranyló kalászai vonzották, és arról ábrándozott, hogy Itália éléskamrájába, Afrikába hajózik át gótjaival.

57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Ám a 395-406 között lezajlott véres hadieseményeknek elsősorban politikai mozgatórugói voltak: a hunok által megfélemlített, illetve a hunokhoz csatlakozott germán királyságok a birodalom belső széthúzását kihasználva könnyen jutottak sarchoz és hadizsákmányhoz.

2.2. Ut turbo montibus celsis: a hunok A Kínától a Don folyóig terjeszkedő eurázsiai füves pusztaságot, melyet az Altáj és a Tiensan hegyláncolatai osztanak ketté (Mongólia, illetve Nyugat-Szibéria-Tur- kesztán), a szkíták, majd iráni nomád lovasnépek uralták. A forgószél gyorsaságával előretörő török nyelvű hun népcsoportok a III. században söprik el az irániakat, és ezzel megkezdik a sztyeppe eltörökösítését. A IV. század közepén elűzik az alánokat a Kaszpitenger vidékéről, és innen törnek be Kis-Ázsiába, a Római Birodalom keleti tartományaiba. 363-373 között Örményországot, Mezopotámiát sarcolják végig. Szíriai Szent Efraim, aki rémülten látja, hogyan gyalázzák meg Edessza szerzetesközösségeit, a bibliai Góg és Magóg népének nevezi őket. 376-ban tűnnek fel a Donnál. A hunok által keltett szörnyű ijedelemről Ammianus Marcellinus tudósít: „egy azelőtt soha nem látott emberfaj szélvészként zúdul le a magas hegyekről valamely rejtett zugból, útjában mindent elsöpör és romba dönt” (Róma története 31.3.8). Ammianus a barbár népek szokásos, Hérodotosztól örökölt sémái szerint írja le a hunokat, kiemelve, hogy ez a nép az összes többi barbárt felülmúlja vérszomjas kegyetlenségében. A hunoktól azért rettegtek annyira a rómaiak, mert – ellentétben a germánokkal – sem népüket, sem harcmodorukat nem ismerték. A Don és a Dnyeszter között terült el a keleti gót (osztrogót) királyság Ermanarich fősége alatt, míg a nyugati gótok (vizigótok) több fejedelem vezetése alatt Olténia síkságain és Erdély hegyei között éltek. A Balambér nagykirály vezette hunok 373-ban csatában legyőzték az osztrogótokat, akik ezután pár évig a hunok „védelme” alatt húzódtak meg, illetve nyugati gót testvéreikhez menekültek. 376-ban a hun hódítóktól rettegő vizigótok bekéredzkedtek a Római Birodalom területére. A hunok a gót hatalom megsemmisítése után is a Dontól keletre elterülő sztyeppén maradtak, sőt egészen 412-ig a Kaszpi-tengernél volt a főhadiszállásuk, leszámítva néhány csoportjukat, akik az alánokkal együtt római szolgálatba álltak és a limest őrizték. A 380-as évektől azonban már a Dunáig húzódik a hun birodalom nyugati szárnya, elözönlik Thrákiát és Daciát és a 390-es évektől elindítják támadásaikat az Imperium ellen. Claudianus római költő írja le, hogy 391-ben a Kaszpitengertől a pannon határig minden barbár nép megmozdult; 395-ben Szent Jeromos betlehemi kolostorában rettegve várja, hogy az Eufrátesz partján dúló, Antiókhiát ostromló hunok mikor támadják meg Jeruzsálemet. A 395-ös hun hadjáratra a Theodosius császár (378-395) halála után kitört polgárháború adott kedvező alkalmat. A hadjáratban a hunok keleti és al-dunai, pannóniai szárnya harapófogóként roppantotta össze az Alarich vezette gót segédcsapatokkal védett római hadakat. A kettős szorításból menekülő szarmaták, herulok, vandálok, markomannok indítják meg a „nagy népvándorlást” Nyugaton: a szvébek, vandálok, alánok és herulok a türingiaiaket és a burgundokat taszítják ki szálláshelyeikről és 406-ban átkelnek az itáliai gót támadás miatt védtelenül hagyott limesen a Rajna bal partjára; Galliába, a frankok jó része ekkor már szintén ott, a limesen belül él, miközben a rugiaik és kvádok a vizigótokat „lökik át” 408-ban Itáliába. 400-ban a gótok Gainas vezetésével Konstantinápolyt ostromolják: a birodalom szövetségese, Uldin hun vezér karácsonykor Gainas levágott fejével kedveskedik Arkadiosz császárnak. Ezután Gainas utóda, Alarich pusztítja végig Görögországot: a keresztények nagy örömére lerombolja az eleusisi pogány szentélyt, majd Konstantinápolyt hadisarcra kényszerítve Itália felé fordul és Aquileiánál száll partra. A nyugatrómai hadsereg fővezére, a vandál Stilicho a rajnai limes mellől Itáliába rendelt seregekkel és hun-alán segédcsapataival visszaveri, de nem semmisíti meg a vizigótokat; pár évvel később, 406-ban Radagaisus gót vezér sarcolja végig Itáliát, ellene Stilicho megintcsak Uldintól kér segítséget. A hunok Fiesolénál legyőzik a gótokat, mire a rómaiak a Forumon szobrot állítanak „a diadalmas császároknak” és győzelmi felirattal ünneplik Stilichót. 395-408-ig a hunok az imperium szövetségeseiként kétszer is megmentették Rómát és a Keletrómai Birodalommal is többnyire békében álltak. A birodalomnak igen jól jött a germán királyságokat igája alá hajtó roppant szövetséges, mert így csak egyetlen barbár hatalommal kellett tárgyalniuk. Nyugaton a császári főváros Milánó, majd 402-től a Bizánchoz közelebb fekvő kikötőváros, Ravenna lett, de a barbár veszély dacára a két birodalomfél versengése tovább folytatódott. 408-ban Itáliában győz a „római párt”: Honorius császár meggyilkoltatja Stilichót, akit azzal gyanúsítanak, hogy titokban a barbároknak dolgozik. A hadvezér halála megnyitja a gótok előtt az utat Rómába: Alarich már 408-ban is kifosztja a várost, a 410-es nevezetes ostrom előtt.

58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) 408 fordulópont a hun-római kapcsolatok történetében, mert Arcadius császár (395-408) halála után Uldin vezér megtámadja Konstantinápolyt. Ez az esemény alapjaiban rázza meg Bizánc biztonságérzetét. A gyermekcsászár II. Theodosius (408-450) főminisztere, Anthemiosz azonnal új falakat építtet a város védelmére (a 413-ra elkészült theodosiusi városfal védi meg azután Bizáncot ezer éven át!), 412- ben pedig békét köt a keleten székelő hun nagykirállyal. Ruga hun király csak 422- ben támad ismét a városra: a bizánciak ettől kezdve évi 350 font arany (tributum) fizetésével igyekszenek távol tartani a támadókat. Itáliában 423-ban, Honorius császár halála után a római senatus elérkezettnek látta az időt arra, hogy megszabaduljon a Theodosius-ház uralmától és Joannes szenátort kiáltotta ki császárrá, aki Aetiust nevezte ki hadvezérévé (magister militum). A római származású Aetiusnál senki sem ismerte jobban a barbárokat: gyermekkorában a gótok túszaként maga Alarich részesítette katonai kiképzésben, majd 410-től három évig a hun nagykirály udvarában élt birodalmi túszként (ez a korban előkelő diplomáciai pozíciót jelentett, olyasfélét, mint manapság a nagykövet), ahol barátságot kötött a fiatal Attilával. Amikor Nagy Theodosius lánya, Galla Placidia (régens: 425-437) megbuktatja Joannest, és fiát ülteti a trónra III. Valentinianus néven (425-455), Aetius a hunokhoz menekül, Ruga kán segítségével megtartja állását, sőt Galla Placidiát kényszeríti, hogy „ajándékot” adjon a hunoknak a császárnő által a pokolba kívánt „segítségükért.” Aetius hun csapatokkal egész Galliát megtisztítja a római hatalom ellen lázadó germánoktól: délen a vizigótoktól (425: Arles), északon a frankoktól (428: Cambrai). Galla Placidia 429-ben fővezérré (magister utriusque militiae) nevezi ki a gyűlölt Aetiust, valójában azonban megbuktatására tör, ám asszonyi intrikája megint visszájára fordul. A generalissimus csapatokat vezényel Raetiába és Noricumba és megszilárdítja a rajnai és felső-dunai határvédelmet. Kérdés, miért nem szervezte ekkor újjá Pannonia Prima provincia védelmét is: azért, mert már nem volt mit helyreállítani vagy azért, mert újból megbuktatták? 432-ben ugyanis Galla Placidia végleg le akar számolni hadvezérével és megfosztja a főparancsnokságtól. Aetius megint Rugához menekül: a hunok szétverik az utolsó megmaradt itáliai elitcsapatokat, mire az augusta volt férjének népéhez, a birodalom fő ellenségeihez, a Tolosa (Toulouse) és Arelate (Arles) mellett letelepült vizigótok- hoz fordul. Mindhiába: a győztes hunok diadalmenetben egészen Rómáig kísérik Aetiust. Az augusta kénytelen meghátrálni, a császári ház nevét (Flavius) és patri- ciusi rangot ajándékoz Aetiusnak és megint kinevezi főparancsnoknak. A hadvezér ekkor hálából a hunoknak engedi át Valeria és Pannonia Prima tartományokat, azaz a mai Nyugat-Dunántúlt. A hunrómai katonai szövetség a legsúlyosabb csapást a burgundokra méri 436-ban: Gundahar burgund királyt egész nemzetségével együtt lemészárolják a Rajnánál. Ez az eposzi tragédia alkotja a Nibelung-ének magvát. Aetius 443-ban az Alpokba, a mai Genf és Grenoble között fekvő Sapaudia (Savoya) vidékére telepíti át a burgundokat. Időközben a nyugatrómai kormánnyal már-már „idilli” kapcsolatot kialakító hun birodalom maga is változáson ment át. A hun főerőket nyugatra csoportosították át és a kán is nyugatabbra költözött: az új nagykirályi székhelyet (ordu) 425 táján a Tisza középső folyásánál, a Körös és Maros között alakították ki. Ezt a területet eddig a gepidák uralták: a Szilágysomlyón talált káprázatos aranykincset (Bécs, Kunsthistorisches Museum és Budapest, Nemzeti Múzeum) a gepida fejedelem áshatta el a hunok elől menekültében. Ruga 434-ben ismét Konstantinápolyra tör, ekkor éri a halál. Utóda bátyja, Mundzsuk nagykirály fia, Bléda (434-444), aki 435- ben a margusi békében 700 aranyfontra emelte a bizánciak által fizetendő adót. Blé- da építette ki a Tisza menti királyi ordut; öccse, Attila szállása a mai Bukarest-Ploi- esti vidékén volt. Mundzsuk fiai elődjük politikáját folytatták: fenyegették és fosztogatták a Keletrómai Birodalmat, elfoglalták Pannonia Secundát (441), miközben kitűnő viszonyt tartottak fenn Ravennával, melyet Galla Placidia és Aetius tragikus ellentéte a katasztrófa szélére sodort. Nehéz eldönteni, hogy az augusta „női szeszélyei” vagy Aetius hun politikája dön- tötte-e vesztébe a végóráit élő Nyugatrómai Birodalmat. Aetius, „az utolsó római hadvezér” teljességgel a hunok kreatúrája volt és a Gallia, Germánia és Itália területén hun fegyverbarátságban kivívott győzelmek egyedül a hunok malmára hajtották a vizet, akik e hadjáratok során szó szerint „felmérhették a terepet” későbbi hódításaik céljából. Galla, amennyiben átlátta a veszélyt, jogosan fordult Aetius ellen; ám ő is csak a barbárokhoz – a vizigótokhoz és a vandálokhoz – fordulhatott segítségért saját fővezére ellen. E politika következtében veszett el 439-re ÉszakAfrika, melyet a 430-as vandál támadás után még vissza lehetett volna foglalni. Elképzelhető, hogy Aetius Gallia pacifikálása után keletrómai segítséggel akarta harapófogóba zárni a hunokat: 452-ben végül is ez történt. Aetius – az olasz romantika „Eziója”, akit Verdi 1846-ban írt Attila című operájában a római ügy bajnokának ábrázolt a germán megszállókkal szemben – talán sejtette, hogy a hunok nyugati terjeszkedése egyben bukásukat is jelenti, mert a meghódított germán királyságok beolvasztásának eredményeképp a hun hatalom egyfajta germán „megabirodalommá” vált. 440-443 között Bléda sikeres hadjáratot folytatott Bizánc ellen, melynek eredményeképp az évi adót 2100 font aranyra emelték fel, és a háború három éve alatt elmaradt tributum fejében egy összegben 3000 kilogramm aranyat söpörtek be. A hun birodalom ekkor állt hatalma tetőpontján: az elkövetkező tíz évben sem területét, sem a Bizánctól behajtott adókat nem tudja növelni. Attila ezt a pillanatot választotta ki bátyja, Bléda 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) meggyilkolására és az egyeduralom megkaparintására. A gyilkosságot saját kezűleg hajtotta végre bizalmas embereire, a szkír Edikára és a gepida Ardarikra, a hun központi hatalomból eddig kirekesztett germán vazallusokra támaszkodva. Attila (445-453), Europae orbator, „a Nyugat elárvítója” azért maradt meg oly félelmetesnek a nyugati népek emlékezetében, mert szakítva a korábbi szövetségesi politikával, a hun nagykirályok között ő fordult elsőként a Nyugatrómai Birodalom ellen. Attila rövid, mindössze nyolc évig tartó uralma azonban a hun uralom végét jelentette Európában. A rettegett hadurat babonái, a legyőzhetetlen távolságok és mindenekelőtt a hadra kapható hun népelem megfogyatkozása buktatta meg. Attila hatalomra kerülése után azonnal szövetségesi rangra emelte a germán királyságokat, kormányában viszont művelt görögöket és rómaiakat alkalmazott: nagyvezíre a görög Onegesziosz, titkára (notarius) egy saviai római arisztokrata, Orestes lett. Attila udvarában szigorú hierarchia és szasszanida etikett uralkodott, melyről a görög követ, Priszkosz rétor tudósít. Bár a véres puccs után két évig nem lehetett Attila felől hallani, Aetiusnak nem voltak illúziói: Cassiodorus szenátort (a gótbarát miniszter és író nagyapját) küldte Attilához, akit a hun király arról biztosított, fennmarad a béke; Aetius azonban támadástól tartott, ezért nem küldött felmentő sereget a szászok által megtámadott kelta britek 446-ban írt híres segélykérő levelére. 447-ben szörnyű földrengés rázta meg Konstantinápolyt. A babonás hun király – hű germánjai még „Isten kardját” is megtalálták számára! – ebben égi jelet látott és Bizáncra támadt. Míg Orestes és Edika 449-ben Konstantinápolyban a hadisarc emeléséről tárgyalt, a bizánciak megvesztegették Edikát, hogy ölje meg Attilát. 448- ban a galliai lázadók (bagaudák) vezetője, Eudoxius csatlakozott a hunokhoz, felbiztatta Attilát Gallia megtámadására, sőt a támadási irányt is kidolgozta. A gót történetírók szerint Geiserich vandál király buzdította Attilát Gallia elfoglalására. Ez idő tájt történt az is, hogy Galla Placidia lánya, III. Valentinianus császár nővére, a családja által eredetileg örök szüzességre ítélt, ám módfelett szerelmes természetű Honoria kicsempészte gyűrűjét a hun királynak, kérve, hogy legyen lovagja. Attila Honoria kezével hozományul rögtön egész Galliát követelte. Az etnikai ellentétektől megosztott és a római hatalom ellen kétszáz éve lázadó Galliában mindenesetre többekben felmerülhetett a gondolat, hogy a hunokat hívják „segítségül” ellenfeleik felszámolására. A kegyetlen római adóprés alatt nyögő galliai lakosságban sokan voltak, akik nem nézték jó szemmel a gallo-római szenátori arisztokrácia és az ugyanebből az osztályból származó katolikus püspökök óriási hatalmát. A 451-ben megindított gall hadjáratba Attila óriási, de meglepően lomha sereget vezetett, mert a hun íjász elitcsapatok Örményországban harcoltak a perzsák ellen. A szokásos íjász- és lovastaktika alkalmazásáról tehát szó sem lehetett. A hunok útjáról legendák keletkeztek, melyek közül Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz mártírhalála vált a legnépszerűbbé a középkorban: eszerint a Rómából visszatérő jámbor szüzeket a hunok nyilazták le Köln városában. Attila egy hónapig ostromolja Mettist (Metz), majd felégeti a várost, Durocortorumot (Reims) felprédálja, már Párizs előtt áll, ahol Genovéva imára buzdítja a lakosságot. A párizsiak meg akarják kövezni „a hamis prófétanőt,” akit a hunok szövetségesének vélnek. Genovéva imába merül: a város arra ébred, hogy a hunok elvonultak. „Isten ostora” mintha megkülönböztetett tisztelettel viseltetett volna a keresztények iránt: hadseregének vonulását azok a csodák kísérik, melyeket a püspökök eszközöltek ki városuk számára: a tricassisi (Troyes) püspök, Lupus helyismeretével segítette Attilát, s ennek fejében városát elkerülték a hunok; az ostromlott Aureliani (Orléans) püspöke, Aignan audienciát kért a hun királytól, majd megnyittatta a városkapukat és ezzel sértetlenül megmentette a lakosságot, amelyet imájából Aetius felmentő seregének robaja serkentett fel. Attila gepidákból, osztrogótokból, alemannokból, herulokból, szkí- rekből, burgundokból és frankokból álló hadaival Aetius „római” (alán, burgund, frank, szarmata) és I. Theoderich vizigót serege vette fel a harcot. A vizigótokat Sidonius Apollinaris apósa, Avitus auvergne-i szenátor nyerte meg, hogy a rómaiak oldalán harcoljanak Attila ellen. Pár évvel később e diplomáciai bravúrja miatt választották Avitust császárrá. Az összecsapás előtt Attila azt a jóslatot kapta, elvesztheti a csatát, ezért – bár az ütközetet Aetius sem nyerte meg –, jobbnak látta Lupus püspök kalauzolásával visszavonulni. 452-ben egy újabb hadjárattal Attila Itáliára támadt: háromhavi ostrom után elfoglalta a bevehetetlen Aquileiát, melynek lakosai rémületükben a tenger lagúnái közé menekültek és ott alapítottak új várost Velence néven. A hunok már Róma felé közeledtek, amikor az Aetius tanácsára ide menekült III. Valentinianus nyugatrómai császár jellegzetesen „bizánci” cselhez folyamodott: Avienus consult, Trigetius prae- fectust (aki Afrikában egyszer már bizonyította rátermettségét azzal, hogy szerencsésen nyélbe ütött egy tárgyalást Geiserich vandál királlyal) és – a legenda szerint I. Leó pápát küldte békekövetségbe a rangkórságban szenvedő Attilához, aki – akár látta Szent Pétert kardját forgatva a pápa fölött, akár nem – Mantuánál leült tárgyalni: évi adót vetett ki a Nyugatrómai Birodalomra és Markianosztól is megkövetelte az elmaradt adó kifizetését. Attila ezzel a dicsőséges békediktátummal vonult 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) vissza az Alpokon keresztül Pannóniába, melyet Markianosz császár, átkelve a Dunán, éppen hátbatámadott. 452 végén az ázsiai hun birodalmat szedte ráncba, a Volgáig, sőt talán Bactriáig (Afganisztán) száguldva. 453-ban bosszúhadjáratra készült Bizánc ellen, amikor – Priszkosz rétor elbeszélése szerint – nászágyán álmában érte a halál. „Markianosz császárnak ugyanazon az éjszakán angyal jelent meg és Attila összetört íját mutatta neki. A fegyvert, amit az a nép oly nagyra tartott.” A császár a hun birodalom legyőzőjeként ünnepeltette magát, és diadaloszlopot állíttatott Konstantinápolyban. Attila utóda legidősebb fia, Ellák lett. Öccsei, Ernák és Dengizik fellázadtak: nemcsak a hatalmat, hanem az alávetett népeket is el akarták osztani egymás között, mint a ménest és a gulyát. Elláknak testvéreit sikerült legyőznie, de a fellázadt germán királyságokat már nem: az Attila legjobb barátja, Ardarik vezette gepidaszarmata koalícióval szemben a Nedao folyónál 455-ben vívott csatában alulmaradt. Húsz évvel később Attila másik barátja, a szkír Edika fia, Odoaker szinte egyetlen kardcsapás nélkül éri el azt, amit Attila véres csatákban nem tudott kivívni: leteszi trónjáról az utolsó római császárt, akinek apját, Orestest szintén jól ismerte Attila udvarából. A hun birodalom, miután hetven évig furfangos félelemmel irányította a Római Birodalom mindkét felének belés külpolitikáját, elenyészett, mint a köd. A bizánci seregben továbbszolgáló hun íjászok kivételével – Attila unokája, Mund Jusztinia- nosz császár hadvezéreként 560-ban esett el egy hun nyílvesszőtől – a nomád hunoknak, ellentétben a germán népekkel, nyomuk sem maradt Európában: Attila emléke csak mint rossz álom élt tovább a germán legendákban. A Római Birodalom politikáját azonban, melyet Attila egykori miniszterei és hadvezérei irányítottak, egészen 493-ig a hunok által teremtett helyzet határozta meg.

2.3. Az Avar Birodalom Közvetlenül a hun birodalom felbomlása után, a 461-465 között, egy új, rejtélyes nép jelenik meg a Meótisz és a Kaszpi-tenger vidékén. Kortársaik megtévesztése céljából valódi kilétüket ügyesen leplezték és magukat „avaroknak” nevezték. Az „avar” nép azonosítását azóta több elmélet kísérelte meg. A kínai és bizánci forrásokon alapuló legelterjedtebb elmélet szerint az avarok a Kína északi peremén élő zsuan-zsuanokkal lennének azonosak, akiket a türkök elűztek nyugatra. A zsuanzsuanokról azonban csak az 550-es évektől hallunk, míg az avarok már 463-ban jelentkeznek a forrásokban. A Theophilaktosz Szimokattész beszámolójára épülő „hetalita elmélet” szerint az avarok a hunokkal egy népcsaládhoz tartozó varchoni- ták (várhunok) voltak, akik egyáltalán nem is voltak avarok, csak annak nevezték magukat, hogy félelmet keltsenek. Az „igazi” avarok különösen vérszomjas nomád törzse egykor leigázta a varchonitákat és a Volgától keletre fekvő sztyeppék népeit, ám a türkök fellázadtak uralmuk ellen és véres csatában megsemmisítették az avarokat. Egy időre a varchoniták is a kegyetlen türkök gyűlölt fennhatósága alá kerültek, mígnem nyugatabbra vándoroltak. Az előlük menekülő rémült törzsek az avarokkal azonosították őket, s nekik eszük ágában sem volt felvilágosítani őket arról, hogy ők valójában a türkök szolganépe. Az új jövevények a türkök ismertetőjegyeit viselték: varkocsuk szalaggal összekötve, két hosszú csimbókban lógott alá vállukra. Az „avar” kagán 558-ban egy Kandics nevű főemberét I. Jusztinianosz (527-565) császárhoz Konstantinápolyba küldte azzal, hogy az avarok évi juttatás és földadomány ellenében szívesen ellátják a Római Birodalom katonai védelmét. Az eseményekről a VIII-IX. században élt Hitvalló Theophanész bizánci krónikaíró tudósít: „Ugyanebben az időben bejött Byzantionba az ún. abarisok furcsa, szokatlan népe, s az egész város összefutott látásukra, miután soha nem láttak még ilyen népet. Hátul hosszú szalagokkal összekötött és összefont hajuk volt, egyébként viseletük a többi unnusokéra hasonlított. Ezek saját országukból menekülve jöttek Szkítia és Moesia területére, és követeket küldtek Jusztinianoszhoz, hogy fogadja szívesen őket.” Bizáncot 557-ben pestis tizedelte meg és földrengések döntötték romba, így Jusztinianosz egyelőre nem gondolhatott e harcias nép pökhendi ajánlatának elutasítására, sőt követet küldött a kagánhoz, hogy évjáradékot fizet, ha a Kaukázus felől megvédi a birodalmat, földet azonban nem ígért. Az avarok 562-ben a Dunához érkeztek. Ismét letelepedésről tárgyaltak Jusztinianosszal, aki azonban nem engedett, így a kagán más területek felé, nyugatra indult. Elpusztította az antokat, megtörte a szlovéneket, vendeket, de Türingiában, az Elba mellett I. Sigibert, az austrasiai frankok királya súlyos csapást mért az avar seregekre, akik visszavonultak az AlDunához. Jusztinianosz és az avar kagán egyidőben halt meg: Konstantinápolyban II. Jusz- tinosz (565-578) ült nagybátyja örökébe, az avarok vezetését a fiatal és tehetséges Baján kagán vette át. A bizánci-avar viszony megromlott, de Baján egyelőre nem Bizánc, hanem Erdély felé fordította figyelmét, ahol a hun birodalom felbomlása után a gepidák laktak. Amikor rokonaik, a longobárdok beköltöztek Pannóniába, a két nép élethalálharcot vívott egymással. 568-ban a longobárd király, Alboin az avarok segítségével megsemmisítette a gepida uralmat a Tiszától keletre, majd népével Itáliába költözött. Helyüket az avarok foglalták el: a Kárpát61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) medence egész területét kitöltő, a Fekete-tengertől a Balkán-félszigetig, nyugaton az Elbáig terjedő régi Hunniát most már Avariának nevezték. A Duna-Tisza vidékére ekkor, az avar uralom idején költöztek be a szláv népek. A kagán és a jugurrus (katonai vezető, gyula) által irányított avar katonaállamban a meghódolt népek a maguk törvényei szerint éltek: az avarok, a gepidák és a szlávok más-más terheket viseltek és más-más jogokat élveztek. A frank krónikások és a sankt-galleni barát egyaránt beszámolnak arról, hogy az avarok gyűrűsen szervezett földvárakban (hring) éltek. A több kilométer átmérőjű gyűrűerődöket magas földbástyák, ezeket mély árkok vették körül. A kagáni szállás e gyűrűk közepén helyezkedett el. Az avar hadsereg támadásra rendezkedett be: ugyanazt a lóhátról nyilazó taktikát alkalmazták, mint a hunok. Viseletükről VII. századi kínai és perzsa emlékek tanúskodnak: az avar módra felszerszámozott ló, nyereggel, kantárral, alma alakú kengyellel Tai-cung kínai császár emlékművén; a szögletes fülű, széles talpú kengyel Taojin kínai szerzetes kőbe vésett képén; a vágtató lován íját feszítő férfi, tegezzel, lába kengyelben, lován kantár, zabla, az Omajjád-dinasztia palmyrai palotájában. Az avarok és a bolgárok adták a lovasságot, a szlávok, gepidák és más hódolt germán népek a gyalogságot és a hajósokat. De az avarok nemcsak jó katonák, hanem szorgalmas kereskedők is voltak, akik különböző luxuscikkeket – selyem, arany, fűszerek – szállítottak keletről nyugatra. Az avar kereskedés nyugat felé még a frankok uralma korában is igen élénk volt; Nagy Károly törvényeiből tudjuk, hogy a nyugateurópai kereskedők nem mehettek be az avarok országába, hanem Regensburgban kellett átvenniük az árukat az avar kereskedőktől. Baján halála után a bizánci császárok a perzsákkal voltak elfoglalva, így 604-ben békét kötöttek az avarokkal és ismét évi adót fizettek nekik. Az avarok 609-ben segédhadakat küldtek Felső-Itáliába a longobárdoknak, 610ben azonban a kagán már egykori szövetségesei ellen fordult és elfoglalta Friulit (Forum Iulii). Hérakleiosz bizánci császár (610-641) jó kapcsolatokat igyekezett kialakítani az avarokkal és találkozóra invitálta kagánjukat a Konstantinápoly közvetlen közelében fekvő Hérakleiába. A császár a „csúcstalálkozót” egyben nagy ünnepségnek szánta, cirkuszi műsorokkal és kocsiversennyel kívánta szórakoztatni a népet. Az avaroknak férfiasabb szórakozáson járt az eszük. A császárt a környékbeli parasztok figyelmeztették: az avarok nem békés követekkel, hanem óriási hadsereggel vonulnak Konstantinápoly felé. Az avarok először a császári kíséretet rabolták ki, majd Kelet legfényesebb városára törtek, de hiába: a megerősített falakon már állig felfegyverzett katonák várták őket. így csak az elővárosokat fosztották ki, mielőtt viszszavonultak volna. Hérakleiosz ezek után csak azért nem szakított az avarokkal, mert a Szent Kereszt visszaszerzése végett a perzsák ellen akart fordulni, ehhez pedig biztosítania kellett hátországát. 622 áprilisában megindult a perzsák ellen. Khoszroész perzsa sah ekkor megnyerte az avarokat egy közös Konstantinápoly-ellenes akcióra. Az avarperzsa hadseregnek 626 júniusában kellett volna találkoznia a hét halomra épített s három tengerre néző város előtt. Az avarok azonban hiába ostromolták a falakat, és hiába igyekeztek hajóikkal átkelni az Aranyszarvöblön, hogy egyesüljenek a perzsákkal. A bizánciak fényes győzelmet arattak, amit a város patrónusának, a Szűzanyának köszöntek. Az Istenszülő (Theotokosz) ruhája a blachaernai Miasszonyunk-templom féltett ereklyéje volt: a konstantinápolyi pátriárka ezt vitte körül ünnepélyes körmenetben a falakon, miközben Hérakleiosz a Szent Kereszt ereklyéjét vitte diadalmenetben Konstantinápolyba. Hérakleiosz császárnak ekkor már nemcsak az avarok és perzsák, hanem a félelmetesen terjeszkedő iszlám ellen is védenie kellett a megmaradt Római Birodalmat. A császár az avarok ellen a szlávokban talált szövetségesre: a vend törzsszövetséghez tartozó horvátokból (hrvat= hegylakó) és szerbekből, akik ekkor vándoroltak le a Visztula folyótól a Balkán felé, a Duna mentén többé-kevésbé keresztény „szláv sorompót” alakított ki az avarok pogány lovasnomád népe ellen. Az Avariában élő bolgárok 630-ban fellázadtak az avarok ellen: a lázadókat a bajorok végezték ki és óriási vérfürdőt rendeztek a bolgárok között. Egy másik bolgár népcsoport élén, ötven évvel később Asparuch bolgár vezér a Duna torkolatához vándorolt, majd elfoglalta Várnát és 681ben megalapította a bolgár kánságot. Avarország és Bizánc közé immár Bulgária ékelődött. De nemcsak délen, hanem a Kárpátoktól északra is új szláv államok alakultak: az avarok ellen 623-ban fellázadt cseh-morva törzsek egy Samo nevű frank kereskedő vezetése alatt egyesültek és szövetkeztek a császárral. Samo „országa” 660-ig állt fenn. A szláv korridorral körülvett Avar Birodalom hanyatlásnak indult, a félelmetes harcosok elpuhultak: pannóniai uszályos selyemstólákat viseltek, arab illatszereket használtak, indiai fűszerekkel ízesítették ételeiket, elefántcsonttal és drágagyöngyökkel díszítették használati tárgyaikat. Utolsó támadó háborújukat 662-ben vezették a longobárdok ellen.

62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Az Avar Birodalom bukásának egyik oka az volt, hogy ezek a nomád harcosok – akárcsak elődeik, a hunok – sem vették fel a kereszténységet. A régészeti leletek – a Nagyharsányban talált lovasszenttel díszített korongfibula vagy a hittérítőket ábrázoló romonyai fibula – tanúsága szerint a pannóniai romanizált lakosság megmaradhatott keresztény hitében, de az avarok nem keveredtek a keresztényekkel: a Keszthely melletti fenékpusztai erőd melletti temetőben világosan elkülönülnek a gazdag sírmellékletekkel ellátott avar lovassírok és a melléklet nélküli keresztény sírok. A bizánciak a legkevésbé sem törekedtek arra, hogy az avarok apostolai legyenek. Jellemző, hogy az evangélium hirdetésének gondolata a távoli Nyugat „friss” kereszténységeiben fogalmazódott meg. Egy Emmerám nevű poitiers-i szerzetes tette föl először magában, hogy az avarok megtérítésére indul. A vértanúhalált szomjazó Emmerám 649-ben a félpogány bajorok székhelye, Ratisbona (Regensburg) falai közé érkezett. Vállalkozása itt véget is ért: a vértanúhalált sikeresen elnyerte. Emiatt az avarokhoz nem is juthatott el. Térítő munkáját Rupert wormsi püspök folytatta, aki a Duna mentén a Száva torkolatáig jutott el és bejárta a pannóniai tartományokat, majd Lauriacumban (Lorch) telepedett le és itt terjesztette az evangéliumot a karintiai vendek közt. Az avarokat azonban nem tudta megnyerni a kereszténységnek: 736-ban megtámadták Lauriacumot és különösen a szent helyeket dúlták fel. A pogány avarok ellen szüntelenül háborúzó bajorok végül 757-ben a frankokkal szövetkeztek. Ez jelentette az Avar Birodalom végét. Nagy Károly akkor lépett fel az avarok ellen, amikor II. Tasziló bajor herceg 787- ben elárulta a frank-bajor szövetséget és az avarokkal szövetkezett ellene. A frankok első háborúja az avarok ellen 788-791 között zajlott: Nagy Károly kistermetű történetírója, Einhard részletesen tudósít róla. A kagán és a jugurrus hiába küldtek követeket 790 tavaszán a wormsi országgyűlésre a háború megakadályozására: Nagy Károly kijelentette, hogy példás büntetéssel fog lesújtani az avarokra. Két évig készült az avar hadjáratra. 791 -ben átkelvén az Enns folyón, senkit nem talált: a chun- bergi („Hunhegy”) avar erődöt azonban sikerült bevennie, majd a Rábáig vonult. Az avarok a Csallóközben sáncolták el magukat, de nem sokáig: a dunántúli avarok rövidesen behódoltak a frankoknak. Az őket vezető tudun (a dunántúli avarok feje) követséget küldött Károlyhoz, felajánlva, hogy népével a frank király oltalma alá veti magát és fölveszi a keresztséget. Károly azonban ridegen elutasította az avarok követeit és 795-ben ismét háborúba indult ellenük. Fia, Pipin egészen a Tiszáig nyomult előre, elfoglalta a kagán szálláshelyét, majd diadalmenettel és az avarok kincseivel megrakodva tért vissza Aachenbe, a birodalom fővárosába. Károly az avarok kincsét a pápának küldte Rómába. Nagy Károly színe elé jutván az avar vezér térdre ereszkedett előtte s hűséget esküdött neki a frankok szertartása szerint, egyszersmind kijelentette, hogy mielőbb keresztény szeretne lenni. Az avar fejedelem azt hitte, hogy megkeresztelkedése után megtarthatja országát, de tévedett: Nagy Károly birodalma részévé tette a Száváig terjedő Pannóniát és a Duna bal partját a Vág folyóig. Avarországot ezután frank comesek irányították. A pannóniai Dunamellékre, Vindobona (Bécs) környékére bajor és karintiai német telepeseket költöztetett be. Bécs avar város volt, amelyet a németek kezdettől fogva Wiennek neveztek (az avar elnevezés: Bécs csak a magyar és horvát nyelvben maradt fenn). Az avarok 799-ben fellázadtak a frankok ellen: ez vezetett az elsőnél is kegyetlenebb második avar háborúhoz, mely 803-ig tartott. Zodán, a következő avar fejedelem teljesen behódolt a frankoknak. Nagy Károly a pannóniai határszélre öt comest állított és Avarországot a salzburgi püspök fennhatósága alá helyezte. 805-ben az avar kagánt már Theodórosznak hívták, utána Abrahám következett. A Kárpátokon át szlávok törtek be az alföldekre. Végül az avarok azt kérték Károlytól, hogy telepítse át őket a Carnuntum és Sabaria (Szombathely) közt fekvő vidékre. A frankok hiába igyekeztek visszaszorítani véres háborúban a szlávokat: a Vág folyó mellékén ekkor jött létre a Nagymorva Birodalom, mely a magyarok megjelenéséig, IX. század végéig fennállt. Az Avar Birodalom nyugati részén alakult ki a Karoling Birodalom keleti határgrófsága (Ostmark), a későbbi Ausztria. Az avarok 819-ben részt vesznek Ljudevity horvát zsupán lázadásában; 826-ban I. Jenő pápa Tudun kagánhoz és Mojmir morva fejedelemhez ír levelet, hogy állítsák vissza azokat a régi püspökségeket, melyek Pannónia és Dacia tartományaiban a rómaiak és gepidák uralma alatt virágzottak. Ez az utolsó történeti adat az egykor oly hatalmas avarokról. Amikor a Kárpát-medencében két emberöltő múltán megjelennek a honkereső magyarok, az avaroknak itt már nyoma sincs: a területet szláv népek lakják. A középkori magyar krónikások, akik a hun történetet beépítik a magyarok történetébe, nem tudnak az avarokról és egy szót sem szólnak róluk. Pedig az avarok töredékei minden bizonnyal megérték a magyar honfoglalást: a Mecsekben talált nagy avar temetők (Pécsvárad, Mecseknádasd, Ellend) mind ősmagyar falvak határában terülnek el. Ez azt jelentheti, hogy az itteni magyar községek korábbi avar települések közvetlen folytatásai. De nemcsak az avarok érhették meg a magyar honfoglalást, hanem – László Gyula régészprofesszor szerint – egyes magyar csoportok, „előőrsök” már a VII. század végén beköltözhettek az Avar Birodalom területére. Az avar leletanyagban a 670-es évektől megjelenő új „griffes-indás” díszítést 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) László Gyula egy új néppel, a VII-VIII. században megjelenő magyarokkal azonosította, és ennek alapján dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét. Az elméletet a történészek, köztük elsősorban Györffy György azért bírálták, mert írásos emlékek híján a régészeti, tárgyi adatokat konkrét mibenlétüknél jóval mélyebb értelmű jelentéssel ruházza fel. Ha azonban feltételezzük, hogy magyarok már a 896 táján végbement magyar honfoglalás előtt laktak a Kárpát-medencében, megmagyarázhatóbbá válik az a rejtély, hogyan maradhatott fenn a hódítók nyelve, a magyar. A nagy népvándorlás hódító népei ugyanis kivétel nélkül a meghódított lakosság nyelvét vették át: a germán frankok a gallo-rómaiak által beszélt latint, a török nyelvű bolgárok a szláv nyelvet. Az avarok emlékét csak a föld őrizte meg hűségesen. Magyarország és Erdély területén gazdag avar sírleletekre bukkantak (Kékesd, Bóly, Kunbábony, Öcsöd, Sze- ged-Öthalom, Tótipuszta, Zamárdi), melyek közül a leghíresebb a ma a bécsi Kunst- historisches Museumban őrzött, a partiumi Nagyszentmiklós mellett talált ún. „nagyszentmiklósi kincs”. Az a terület, ahol az aranyedényeket találták, a X. században az István ellen lázadó Ajtony vezér birtoka volt: nem lehetetlen, hogy a kincset ő ásta el a számára végzetes nagyőszi csata előtt.

3. Sz. Jónás Ilona – RÓMA ÉS A BARBÁR KIRÁLYSÁGOK A III. századtól a barbárok egyéni vagy csoportos betelepedése a birodalomba – mint földművesek, colonusok vagy zsoldos katonák – békés folyamat volt. A IV. századtól azonban a határokon erősödő nyomás következtében a barbárok inváziója módosult. A gyakori romboló, rabló, pusztító betörések ellenére, a királyaik vezetése alatti germán népcsoportok magukat továbbra is a birodalom szolgálatában lévőnek tekintették. A barbárok földet akartak, kincset, gabonát, s bekerülni a birodalom kereteibe. Róma elfogadta őket. A limesek védelmét bízta rájuk más barbárok támadásai ellen. Szerződéses, szövetségi kapcsolatot létesített velük, biztosította ellátásukat, esetenként polgárjogot is adott nekik. Valójában azt a régi, hagyományos politikát folytatta, amely során fokozatosan beolvasztotta a legyőzött szomszéd népeket. Az asszimiláció ugyan nem sikerült, de a barbárok nem vitatták Róma szuverenitását. Miközben, főleg a birodalom nyugati felén befolyásuk egyre növekedett a hadseregben, ahol először segédcsapatokként, majd legionáriusokként voltak jelen és a politikában, ahol vezéreik végül magas méltóságokat szereztek, s így gyakran a császári politika irányítói lettek.

3.1. A Keletrómai Császárság és a barbárok A keleti császárok ugyanazt a politikát folytatták a barbár népekkel szemben, mint a nyugatiak, de Kelet gazdagsága nagyobb stabilitást biztosított, s lehetővé tette, hogy a hadsereg megőrizze birodalmi összetételét, elkerülje a barbárok túlsúlyát. A keleti határok védelmére is létrejöttek barbár kolóniák, s a III. század végén gót segédcsapatok harcoltak Diocletianus perzsák elleni hadjáratában. A IV. század első felének békés periódusában a rómaiak élénk kereskedelmet és missziós tevékenységet folytattak közöttük. Az ariánus térítés, s 341-ben Wulfila személyében egy gót püspök munkássága, továbbá a gót írás és a gót nyelvű Biblia megalkotása fontos szerepet töltött be a gótok történetében. 378-ban a hunok elől menekülő nyugati gótok egy része bebocsátást kért a birodalomba. Valens császár Thraciában telepítette le őket. Az élelmezési nehézségek és a római hivatalnokok visszaélései miatt azonban a gótok felkeltek, fosztogatni, rabolni kezdtek. 378-ban Hadrianopolisznál megverték a császári sereget, s ebben a csatában elesett Valens császár is. 380-ban Gratianus császár a keleti gótok egy csoportját foederatiként telepítette le Valeria és Pannonia Secunda provinciákba. Ez volt az első foedus szerződés. 382- ben Theodosius a nyugati gótokkal kötött egyezményben ezt a mintát követte. így létrejött a birodalmon belül egy független, katonai jellegű enkláve, Thracia, Thessalia, Macedonia és Moesia területén: önálló barbár település saját vezérrel. A gótok Theodosius oldalán vonultak az ellencsászár Eugenius ellen, akit a galliai frank Arbogast segített a trónra. Athanarich gót királyt pedig Konstantinápolyban a császár nagy megtiszteltetésben részesítette, majd rövidesen bekövetkező halála után díszes temetést rendezett számára. Theodosius fiai 395-ben ismét felosztották a birodalmat, melyet ettől fogva véglegesen két császár uralt: Arcadius a keleti, Honorius a nyugati részt. A két birodalom közötti ellentéteket ambiciózus hadvezérek és főhivatalnokok rivalizálásai szították. Stilicho, Honorius gyámja, a nyugati birodalom tényleges ura és ellenfele, az Arcadius mellett hasonló szerepet, betöltő Rufinus vetélkedése véres konfliktusokat váltott ki Konstantinápolyban. Az események a birodalomban jelentkező erőteljes barbárellenes magatartásra utalnak.

64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Alarich, akit a gótok Athanarich halála után királyukká választottak – belátva, hogy sem gazdaságilag, sem politikailag nem tud kedvező helyzetet biztosítani népe számára –, rabolva, fosztogatva vonult nyugat felé. Arcadius, hogy megszabaduljon megbízhatatlan szövetségesétől, Alarichot Illyricum magister militumává nevezte ki, így egyúttal a nyugati törekvésekkel szemben is felhasználva őt. A keletrómai hadseregben erőteljes visszaromanizálódás indult meg.

3.2. A Nyugatrómai Birodalom és a barbárok Nyugaton ezzel szemben egyre nagyobb méretű barbár segéderőket igényeltek az V. századtól egyre erőteljesebb barbár betörések. A katonai akciókban a politikailag és katonailag független foederati típusú szövetséges erőknek lett döntő szerepük. Belőlük toborozták a birodalom hadvezérei a hatalmukat biztosító személyes kíséretüket alkotó magán zsoldoscsapataikat (bucellarii). Politikájuk a barbároknak barbárokkal való semlegesítése volt. Jó példa erre Stilichónak gót-hun-alán kíséretével és szövetségeseivel való manőverezése, amelynek végül maga is áldozatul esett. A győztes hadvezér – miután leverte az önállóságra törekvő afrikai kormányzót – biztosnak hitte hatalmát. Lányát Honorius császárhoz adta nőül, s 412-ben az Alpokon átkelt gótokat visszaszorította Illyriába. Galliai csapataival 405-ben leverte Ragadais vezetésével a Ravenna és Asti között fosztogató vandál-burgund-szvéb sereget. A katonák egy részét zsoldjába fogadta, a többieket eladta rabszolgáknak. Stilicho hatalmi politikájában barbár kíséretének és szövetségeseinek szerepére világítanak rá a bukását előidéző események. 408-ban, Arcadius császár halála után Stilicho fia, Eucherius számára a Keletrómai Birodalom trónját akarta megszerezni, magának pedig a régensi hatalmat. Tárgyalást kezdett a gót királlyal, Alarichkal. Azonban egyik gót eredetű foederatus vezére, Sarus, Alarich személyes ellensége, egyik éjjel rajtaütésszerűen megölette Stilicho hun csatlósait. A hadvezér, miután nem tudott úrrá lenni barbárjain, elrendelte, hogy ne engedjék be a városokba családjaikhoz a bosszúra éhes katonákat. Egyes városokban erre lemészárolták a barbárok hozzátartozóit, Stilichót pedig saját katonái ölték meg (408).

3.3. A vizigót állam Alarich számára ekkor megnyílt az út Itália felé. Hadjáratában fontos szerepet játszottak a Stilicho megbuktatásával kapcsolatos mészárlások. A gót-hun-alán csapatok ugyanis hozzátartozóik megölése után Alarichhoz csatlakoztak. A nyugati gótoké volt az első barbár hódító sereg a nyugati birodalom szívében. Róma még ellenállt Alarich első ostromának, aki a Ravennában tartózkodó császártól előbb a hadvezérséget, majd Dalmatia, Venetia és Noricum kormányzatát kérte. Elutasítása után ismét Róma ellen indult. Attalus személyében ellencsászárt választott, akitől hadseregparancsnoki címet adatott magának, sógorát, Athaulfot pedig a palotaőrség parancsnokának nevezte ki. Hogy az Itália élelmezését biztosító gabonatermő földeket megszerezze, Africa provincia magister militum címét akarta, amit Attalus megtagadott tőle. Ezért a gót király saját császárát megfosztotta jelvényeitől, s At- talust Honoriushoz küldte, aki azonban nem tárgyalt vele. Ezután indította a gót király Róma ellen a harmadik támadást. 410. augusztus 24-én a gótok bevonultak a birodalom fővárosába. Hat nap fosztogatás után Alarich tovább vezette seregét Campaniába, kifosztva Capuát és Nolát. Még mielőtt átkelhetett volna Afrikába, Messinában meghalt. Az új király, Athaulf, seregével visszafordult Észak-Itáliába. Honorius császár ekkor a magister militum címmel felruházva az Alpokon túli barbárok ellen küldte. Athaulf elfoglalta a Rhöne és a Garonne közti területet, s feleségül vette Theodosius császár lányát, Honorius húgát, a Rómából fogolyként magával vitt szép és művelt Galla Placidiát. Harcolt a birodalom szolgálatában Hispa- nia területén az alánok, a szvébek és a vandálok ellen. Leverte a trónbitorló Jovinust és annak fivérét, Sebastianust. Constantinus, Honorius hadvezére azonban – aki maga kívánta feleségül venni Galla Placidiát –, szakított a gót királlyal. 415-ben Athaulfot egyik katonája vérbosszúból megölte Hispaniában. Utóda, Wallia, a szövegek szerint „Róma alázatos szolgája”, gabonaellátmány fejében visszaadta Galla Placidiát. Wallia harcolt Andalúziában a vandálok ellen, az alánokat és a szvébeket az északnyugati hegyek közé szorította vissza. Jutalmul megkapta Aquitániát Tolosa (ma: Toulouse) fővárossal (419). Ezzel megalakult az első önálló barbár állam a Nyugatrómai Birodalom területén, a Tolosai Királyság. Athaulf halálakor a gót királyság Hispania nagy részét és Gallia kétharmadát foglalta magában. Utódai alatt tovább növekedett a területe. Az újabb szerzéseket a császárok elismerték, a gótokat továbbra is foederatinak tekintették, akik szövetségesekként harcolnak a birodalom szolgálatában. Theoderich (418-451) a hunok elleni catalaunumi csatában vesztette életét. Eurich (466-484) tovább növelte királysága területét. A gótok által megszállt területek között fennmaradtak római igazgatás alatti szigetek, s Eurich ezeket kívánta hatalma alá vonni. Több hadjárat eredményeként elfoglalta Auvergne területét. 475-ben Julius Nepos császár elismerte a hódításokat, mert az Észak-Itáliát 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) fenyegető barbárok ellen szüksége volt a gót segítségre. 476-ban Eurich sereget indított Odoaker ellen, s Zénon császár szerződésben átengedte neki a Rhöne, az Alpok és az Alsó-Durance közti területeket. Eurich független gót államot kívánt létrehozni. Törvénykönyvet adott ki, amelyben szabályozta a gót és a római alattvalók viszonyát. Megtartotta a régi római provinciák beosztását, kormányzásukat duxokra bízta, a civitasokat mint közigazgatási központokat a comesek irányították. Megtartotta a római adórendszert is. A törvény egyik passzusa, a gótok és a rómaiak közötti birtokvitákra, túllépésekre enged következtetni. A rendelkezés szerint a sortes Gothicae és a tertiae Romanorum kérdésében az, amit ötven évig nem kifogásoltak, ezután már nem lehetett reklamáció tárgya. További rendelkezések vonatkoztak a lopásra, a rabszolgákra, a házakra, és kikötötték, hogy a saionestől nem követelhető fegyveres szolgálat. A vizigót királyság Eurich idején komoly tekintélyre tett szert a többi germán nép szemében, de már kezdetét vette azoknak az ellentéteknek a sora, amelyek a gót és a római lakosság közötti vallási konfliktusokban gyökereztek. Eurich utóda, II. Alarich (484-507) nem volt sikeres hadvezér. Erőszakos ariánus politikája elégedetlenséget váltott ki a római lakosságból, ami végül kompromisz- szumra kényszerítette. Hozzájárult az 506-ban Adge-ban összeült zsinaton kidolgozott törvénykódex, a későbbiekben jelentőssé váló Breviarium Alarici kiadásához. A frankok támadásától nem tudta megvédeni területét. A frissen megkeresztelkedett Klodvig, 507-ben Alarich ellen indított hadjáratát a történetíró Tours-i Gergely szerint így indokolta: „Nem tetszik nekem, hogy ezek az ariánusok birtokolják Gallia egy részét.” A vouilléi csatában (507) elesett II. Alarich, a győztes frankok felégették és kifosztották a fővárost Tolosát, így a vizigót királyok híres kincstára, amelyben ott voltak a Róma 410-es kirablásából származó értékek is, a frankok kezébe került. II. Alarich fiát, a gyermek Amalarichot Hispaniába menekítették. A keleti gót király, Nagy Theoderich pártfogásába vette. Hadvezérét, Theudist küldte védelmére, akinek sikerült 511-ben az Arles melletti csatában legyőzni a frankokat, s ezzel felszabadítani a narbonne-i korridort. 531-ben egy újabb támadás során a frank Childebert elfoglalta Narbonne-t, Amalarich Barcelonába menekült, ahol saját hívei ölték meg. Vele kihalt a Baltok, a vizigótok királyi dinasztiája, az új királyt a nemesekből választották, ami gyakran lett belső harcok forrása. 531-ben a vizigótok elfogadták Theudist királyuknak, ami mutatja a keleti gótokkal való rokonság tudatának bizonyos meglétét, de valószínűleg a frankokkal szembeni sikerei is nagymértékben hozzájárultak, hogy haláláig (548) megőrizte hatalmát. Theudis uralkodása alatt a vizigót királyság súlypontja átkerült Hispaniára, jóllehet ő maga inkább Narbonne-ban regnált, de a tényleges főváros Barcelona lett. A vizigót politikában a végleges változás Agila királysága (549-555) idején ment végbe, mikor a galliai uralom megtartása helyett, a hangsúly Hispaniára tevődött, ahol a többségi római lakosság hatására fokozatosan, bár nem minden megrázkódtatás nélkül – felkelések és tragédiák árnyékában – végbement a romanizáció folyamata. A több mint kétszáz éves folyamat számos nehézséggel járt, amit a rivális nemességnek a királyságot gyengítő belső ellentétein kívül a lakosság összetett volta is súlyosbított. A királyoknak gyakran kellett harcolniuk a Galiciában letelepített legyőzött szvébekkel, akik itt saját királyaik alatt éltek, hogy megtarthassák hatalmukat fölöttük. Északon a római befolyással szemben is ellenséges baszk lakosság terjeszkedett az Ebro, illetve a Duero folyó felső völgyében, a vizigótoknak nagy erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy visszaszorítsák őket a Pireneusokba. A legnagyobb ellenzéket a katolikus lakosság és egyház jelentette. Agila áthelyezte székhelyét Meridába, célja, hogy a régi római Baetica provinciát (Andalúzia) pacifikálja, nem járt sikerrel. A katolikusok üldözése, a félfüggetlen andalúziai nemesség alávetési kísérlete ellenállást váltott ki. Agila riválisa, Athanagild, a bizánci császártól kért segítséget, s miután legyőzte ellenfelét, annak halála után ő került trónra. Athanagild (555-567) bár a VI. század legnagyobb vizigót királya volt, de át kellett engednie Bizáncnak Baeticát, Cartagena és Malaga kikötőket, Córdobát és Sevillát, amelyeket egy-egy magister militum Spaniae kormányzott. Athanagild elfogadta a császár főhatalmát, akinek képmásával verette pénzérméit, de Toledóban, ahová kormányzásának székhelyét tette, fényes udvart tartott. Sikerrel harcolt a baszkok ellen, s a frank előretörést is megállította Septimaniában. Két leányát Austrasia és Neustria frank uralkodóival házasította össze. A bizánci és a gót párt közötti harc tovább folytatódott, s befolyásuk az uralkodók szerint változó módon érvényesült. Athanagildot két fivér, a gót párti Leova és Leo- vigild követte. Leova 572-ben bekövetkezett halála után Leovigild (568-586) ki akarta terjeszteni uralmát az egész félszigetre. Célja volt Bizánc kiszorítása, uralmának megerősítése a szvébek és saját nemessége fölött. Megnövelte udvarának fényét, a ceremóniák pompáját, saját képmásával veretett aranypénzt, sikerrel harcolt Bizánc, a felkelő nemesek és a szvébek ellen. Politikájának legnagyobb akadályát a katolikus püspökök jelentették. A veszélyesnek tartott főpapokat száműzte, a többiekkel egyezkedni próbált. 580-ban Toledóban zsinatot hívott össze, ahol egyfajta kompromisszumos megoldással kívánta rávenni a katolikus püspököket az arianizmus elfogadására. Mivel többségük ezt elutasította, a király keményen lépett fel ellenük. A megtorlás áldozata lett a katolikus szvébek felkeléséhez csatlakozott Hermengild is, a király idősebbik fia. Leovigild erőfeszítései, hogy alattvalóit kompromisszummal vagy erőszakkal egységbe fogja, halála után éles ellentéteket váltott ki. Az új király, I. Reccared (586-601) véget vetett az üldözésnek, s több ariánus püspökkel együtt áttért. A királyt a toledói újjászentelt katedrálisban a katholikosz bizánci rítus szerint ünnepélyesen felkente. 589-ben a III. toledói zsinat 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) a katolicizmust a vizigót királyság hivatalos vallásává nyilvánította. A zsinat, amelyen részt vettek a nemesek és a püspökök, a vizigót állam alapvető intézménye lett. Reccared uralkodása Leovigild katonai hódításainak köszönhetően békeéveket jelentett, de valójában az ariánus gót párt nem tette le a fegyvert. A király halála után fiát kétévi uralkodás után detronizálták, s a gót párti Witterichet választották, aki vissza akarta állítani az arianizmust. Hét év múlva megölték, s ekkor a katolikus Gundemár, majd Sisebut (612-621) uralma következett, akinek Sevillai Izidor dicsérte uralmát, műveltségét és katonai erényeit. Sisebut sikerrel harcolt a baszkok ellen és visszaszerezte Bizánctól a kikötőket. Halála után a IV. toledói zsinat detronizálta Suintilát (621631) és megerősítette a királyválasztást. A VII. zsinat 646-ban kimondta a rebellisek vagyonának teljes elkobzását. A pártok és a trónigénylők rivalizálásai azonban nem szűntek meg, a belviszályok, gyilkosságok, vallási konfliktusok töltötték be a vizigót királyság fennállásának utolsó évtizedeit. Hispania régi római lakossága között nagyszámú zsidó vallású volt, akik főleg a kikötőkben kereskedelemmel foglalkoztak. Már a IV. toledói zsinat (631) is szigorú rendelkezéseket hozott a zsidó lakosság ellen, amelyeket a későbbiek tovább súlyosbítottak. A VIII. zsinat 653-ban ugyan elutasította az áttérést megtagadók megtorlást, de Reccesuinth (653-672) királyi ediktumot adott ki ellenük, amelyben megtiltotta ünnepeik megtartását. Az üldözések elől sokan emigráltak Galliába és a Földközi-tenger keleti vidékére. A párt- és vallási viták következtében meggyengült vizigót királyság nem tudott ellenállni az arab hódítóknak, akik 711-ben Tarik vezetésével, Jerez de la Frontera mellett nagy győzelmet arattak, s ezt követően a mauretániai kormányzó Musza vezetésével érkezett had egymás után foglalta el a városokat. A harcokban megölték Roderichet (710-711), az utolsó vizigót királyt.

3.4. A vandál királyság Constantinus, aki Galla Placidiát feleségül vette, s így sógora, Honorius mellett társcsászár lett, a barbárokkal szemben a hagyományos politikát folytatta. Elfoglalta az Alpok és a Rhöne közti stratégiai pontokat, hogy megakadályozza a nyugati gó- tok és a burgundok érintkezését. Megkísérelte, hogy az adózás ügyében bizonyos módosításokat hozzon, s a római Gallia lakóit Arles-ba hívta gyűlésre. 421-ben azonban meghalt Constantinus, 423-ban pedig Honorius is. II. Theodosius, Arcadius fia és utóda a keleti császárságban ekkor a Konstantinápolyban tartózkodó Galla Placidiát és fiát, III. Valentinianust (425-455) küldte a nyugati rész kormányzására. Galla Placidia kiskorú fia mellett régensként haláláig (450) vezette a birodalom ügyeit. Bár igyekezett bölcsen kormányozni, uralkodása alatt mégis a birodalomnak újabb veszteségekkel kellett számolnia, két hadvezére, Aetius és Bonifatius féltékenysége és intrikái miatt. Állítólag a bevádolt Bonifatius hívta be Afrikába a vandálokat. 406-ban nagyarányú barbár néptömegek – vandálok, szvébek, alemannok – a limest Rajnánál áttörve benyomultak Galliába. Két éven át komoly ellenállásba nem ütközve dúltak, fosztogattak Mainz, Worms, Speyer, Arras, Tournai, Reims vidékén, majd végigpusztítva Gallián egészen a Pireneusokig vonultak és behatoltak Hispaniába. Róma a nyugati gótokat használta fel ellenük. 416-ban Wallia teljesen megsemmisítette a vandálok egyik törzsét, a szilingeket. A megmaradt aszding törzs a Földközi-tenger partjára húzódott, s itt, elfoglalva a kikötőket és a hajókat, Afrika partvidékét fosztogatta. A híres lovasnomád nép kalózkodó életmódra váltott. Helyzetük némileg stabilizálódott, amikor 421-ben legyőzték az ellenük vonuló római sereget. Afrikába átkelve a birodalom legveszélyesebb ellenfelei olyan stratégiai és gazdasági helyzetbe kerültek, amelyben lehetetlenné vált más barbárok elleni felhasználásuk. A vandálok a segédcsapatokból hódítókká lettek. Hippo ostroma idején (430-431) halt meg a város püspöke, Szent Ágoston. 435-ben a vandálok formális szerződést kötöttek Rómával. 439-ben elfoglalták Karthágót. Királyuk, Geiserik (439-477) a birodalommal szemben jelentős erőt tudott felvonultatni. Hódításait újabbés újabb szerződésekkel biztosította 422-ben, 453-ban, majd 476-ban. Bár kötelezte magát III. Valentinianusnak adófizetésre, és fiát, Hunerichet is túszul adta, elővigyázatosságból kapcsolatot tartott a hunokkal is. Az elfoglalt flottával Geiserich támadta Dél-Itáliát, Szicíliát, Korzikát és 455-ben – I. Leó pápa sikertelen közbenjárása ellenére – Rómát is kifosztotta. Zsákmányával együtt magával vitte III. Valentinianus özvegyét és két lányát. Az idősebbiket, Eudoxiát, fiával, Hunerichkel házasította össze. A vandálok Karthágó körzetében rendezkedtek be. A földeket katonai rend szerint, sorsolással, azaz a fegyveres nép zsákmányelosztási rendje alapján vették birtokba. A régi birtokosoknak a rossz minőségű földeket hagyták, s adófizetésre kötelezték őket. Ezt a felosztást sortes vandalorumnak nevezte Prokopiosz a gót háborúkról írt munkájában. A vandál királyok, eltérően a többi germán népek szokásaitól, nem követték a hatalom megosztásának gyakorlatát. A királyságot mindig egyedül a legidősebb fiú örökölte, ami legalábbis egy időre megkímélte őket a belső ellentétektől. Afrika az egyik leggazdagabb római provincia volt, amelyet a leginkább áthatott a római civilizáció, és ahol már korán jelentős keresztény kultúra bontakozott ki. A vandálok megtartották a római adminisztrációt, a prefektusokat és intendánsokat, de a katolikusokkal szemben nagyfokú türelmetlenséget tanúsítottak. A katolikus templomokat földjeikkel együtt át kellett adniuk az ariánusoknak, 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) megtiltották a katolikus misézést, a püspököket Szardínia szigetére száműzték. Az üldözést legkegyetlenebbül Hunerich király (477-484) folytatta. Ha ez enyhült is Gun- thamund (484-496) és főleg Thrasamund (496-523) uralkodása alatt, a püspökök száműzetését nem oldották fel. A vandálok állandó sikertelen harcokat folytattak a hegyvidék mór lakóival. A sivatagi törzsek támadásait nem sikerült teljesen visszatartaniuk. Az ellenük indított hadjáratok kudarca során a vandálok nagy veszteségeket szenvedtek. A kikötők gazdagsága részben emiatt is a korábban híres lovas nomádokat a kalózkodás felé vitte. Hajókat építettek, raboltak Szicília, Szardínia, Korzika szigetén, a tengeren. Akadályozták Itália élelmezését, a keleti területekkel való érintkezést. Mivel a Földközi-tenger nyugati felét teljesen ellenőrzésük alatt tartották, ez súlyosan érintette a keleti és a nyugati császárság érdekeit. A vandál flotta 440-ben visz- szaverte Sebastinianus tengeri támadását, 441-ben II. Theodosius hajói csak Szicíliáig jutottak el. 468-ban I. Leó császár hatalmas flottáját is megsemmisítették. Csak 533-ban sikerült I. Jusztinianosz hadvezérének, Belizárnak győzelmet aratnia az akkorra már meggyengült, belsőleg megosztott vandál királyság fölött. Prokopiosz, aki személyesen vett részt Belizár hadjáratában részletes beszámolót ad a vandál királyság bukásáról. Leírása Belizár győzelmi ünnepéről Karthágó visz- szafoglalása után akár szimbolikus jelentőségű is lehet. Karthágó püspöke a Szent Cyprian-bazilikában a csodálatos függőlámpák fényénél a visszatért papok és katolikus hívei körében ünnepélyes hálaadó misét celebrált. A vandál állam eltűnésének okai között megemlíthető alacsony lélekszámuk, amely nem volt elegendő a provincia megtartásához. Másrészt tényleges hatalmuk csak Karthágó körül volt. A provinciák, Tripolitana, Numidia, Mauritania, csak formális alávetettségben, a mór hercegek kezében voltak.

3.5. A burgund királyság A Rajna jobb oldalán letelepedett burgundokat a római történetírók szelíd természetű barbároknak jellemzik. Szókratész történetíró szerint szívesebben foglalkoztak a fa megmunkálásával, mint a háborúval. A birodalommal laza szövetségben éltek, 370-ben a császár megbízásából harcoltak az alemannok ellen. 406-ban a nagy népvándorlási hullám a burgundokat is a Rajnán túlra sodorta, ahol Mainz, Worms és Speyer környékén telepedtek le. 413 körül az ellencsászárok viszályai között elérték foglalásaik legalizálást. A 430-as években tovább terjeszkedtek Belgica tartományban. Aetius, hogy Galliában megerősítse Róma uralmát, 434-ben megállította a burgundok terjeszkedését, majd büntetésül a hunokat küldte ellenük. A 436. évi véres csatában – amelynek emléke bekerült a germán mondák irodalmába (Nibelung-ének) – a burgundok népének nagy része megsemmisült. A megmaradtak számára 443-ban Aetius Gallia Sapaudiában (Savoya) jelölt ki telephelyet azzal, hogy osszák meg az ottani lakossággal a földeket. 451-ben a burgundok is harcoltak Attila ellen a római hadseregben. A 450-es évek császári válságait kihasználva elfoglalták a Rhöne-medencét Lyon központtal, s ettől kezdve ez lett Genf mellett a második fővárosuk. A hódítás, úgy tűnik, békés úton ment végbe. Aquitániai Prosper történeti munkájának folytatója 457-ben így ír erről: „Theoderich gót király egyetértésével Gundiok [Gundahar] burgund király népével és egész hadseregével bevonult Galliába, hogy ott lakjék.” A VII. században Fredegár krónikája kifejezetten arról tudósít, hogy az ottani lakosság hívására vonultak be a burgundok: „A lyoni provinciából gallok és rómaiak küldöttei keresték fel őket, hogy vegyék birtokba a területet és rendezkedjenek be ott feleségükkel és családjukkal, hogy ezáltal megmeneküljenek a súlyos adóterhektől.” Ezért nevezte őket Sidonius Apollinaris némi iróniával „hét láb magas patrónusoknak”. A burgundoknak a római lakossággal nem voltak konfliktusaik. A királyok jó kapcsolatot tartottak a szenátori arisztokráciával és a katolikus püspökökkel. Bár a burgund nemzetségi előkelők és a szabad parasztok az arianizmushoz ragaszkodtak, feltehetően a nyugati gótokkal való kapcsolatuk miatt, nem volt vallásüldözés. Katolikusok a királyi családon belül is voltak. Gundobad (474-516), aki kapcsolatot tartott Avitusszal, Vienne püspökével, érdeklődött a vallási kérdések iránt, katolizálni a burgund nemzetségi szabadok elégedetlenségétől tartva nem kívánt. Felesége viszont, sírfelirata szerint, jámbor és kegyes katolikus királynő volt. Utóda, Sigismund (516523) és családja megkeresztelkedésénél maga Avitus püspök asszisztált, amit erre az alkalomra írt homíliája tanúsít. Gundobad uralkodásának legjelentősebb eredménye az általa kiadott törvénykönyv volt, a Lex Burgundionum vagy Lex Gundobada, amely szabályozta a földek elosztását, a római és burgund lakosság között, rendelkezett a politikai szervezetről és a bíráskodásról. „Minden hivatalnok és bíró egyenlően és igazságosan ítéljen úgy a burgundok, mint a rómaiak ügyében, a törvényeknek megfelelően.” Gundobad, miután rokonságba került a nyugati gót származású Ricimer magister militummal, hosszabb ideig tartózkodott Itáliában mint a burgund gárda parancsnoka, s szerepet játszott a 470-es évek császárválasztásaiban. O maga és utóda, Sigismund is, magát a császár által megbízott uralkodónak, országát a birodalom részének tekintette. Utóbbi, megválasztása után levélben üdvözölte Anasztasziosz császárt. Konstantinápolyba küldött levelében hűségét nyilvánította, s magát a császár oltalmába helyezte. „Király vagyok enyéim között, de

68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Felségednek katonája, s mint ilyen kormányozom a Felséged provinciáját” – írta, s megköszönte a császártól kapott címeket. A burgundok királyságát 523-ban a frankok megtámadták és Sigismundot családjával együtt megölték. Tíz évvel később végleg a Frank Királyság részévé vált Burgundia, de azon belül megőrizte nevét és bizonyos fokú önállóságát.

3.6. Odoaker Itáliában 454-ben a császár rendeletére megölték Aetiust, s a barbár foederatik egyre jobban függetlenítették magukat. III. Valentinianus császár meggyilkolása (455) után teljessé lett az anarchia Itáliában. A hadsereg vezérei emeltek trónra és váltottak le császárokat. A szvéb király fia, Wallia unokája, Ricimer magister militum, patrícius és consul – a galliai rétort, Avitust tette császárrá, majd lemondatta, s egy püspökséget adott neki. Utódját, Majorianust lefejeztette (461), s III. Severust kiáltatta ki. Végül Anthemiust (467-472), akivel egy ideig együttműködött, is eltette láb alól. A vandál Geiserich, 20 éven át a Mediterráneum ura, Olybriust emelte trónra. Ricimer halála után Olybrius is eltűnt, s egymás után kiáltották ki császárrá Glyceriust, Julius Nepost, mígnem Orestes, Attila volt titkára, egy zsoldossereg vezére, 6 éves fiát, Romulus Augustulust tette meg császárnak. Orestest azonban zsoldosai – miután elutasította a katonák kérését, hogy felossza közöttük Itáliát, azaz a földek 1 /3 részét, – megölték, s a gyermek Romulust 476-ban megfosztották címeitől. Odoaker, a zsoldoshad új vezére Konstantinápolyba küldte a császári jelvényeket. A birodalom még létezett, Konstantinápoly a főváros, és Zénón Itália urának tekintette magát, ahová ő küldhetett kormányzót. Az a meggyőződés, hogy a birodalom még áll, nemcsak a császár és környezete, de a barbárok között is élt. A szkír eredetű Odoaker vegyes összetételű seregével a birodalom szolgálatában kívánt tevékenykedni. 474-ben lépett a palotaőrségbe, s jelentős befolyása volt a germán zsoldosok között. Mikor királyukká választották, nekik adta a földek 1/3-át, de tisztelte a római törvényeket, a szenátust és semmit sem változtatott a római adminisztráción. Ariánus volt, de nem üldözte a katolikusokat, s a senatus közvetítésével kérte Zénóntól a patricius címet. A császár ugyan kitért a kérés elől, de a senatushoz írott válaszában dicsérte Odoaker kormányzatát és patriciusnak nevezte. Valójában a patríciusi cím nem jelentett tényleges hatalmat, csupán bizonyos tekintélyt és díszes jelvényeket. Odoaker nem Itália királya volt, nem is egy népé, hanem különböző elemekből toborzott katonáké. Itália katonai védelmét Konstantinápoly szuverenitása alatt látta el. Ilyen minőségben verte meg a rugiaiakat, akik a Dráva és a Száva mentén éltek és fenyegették a határt. 487-ben a herulok, szkírek, turcilingek segítségével lerombolta országukat, s megölte királyukat. Ez lett az ürügy elveszejtésére, mivel a megölt rugiai király fia a keleti gót Theoderichet, rokonát kérte meg, hogy álljon bosszút apjáért. Odoaker székhelye Ravennában volt, s valójában a császár nélkül kormányzott, adót szedett, hivatalnokokat, püspököket nevezett ki, s egyedül indított háborút vagy kötött békét.

3.7. A keleti gót (osztrogót) állam Az V. század második felében tovább folytatódott a római államiság feloldódása a barbár népcsoportok közt. A foederati kapcsolat, amely a magister militum cím elfogadásában jutott kifejezésre, egyre illuzórikusabbá vált, és a barbárok számára a „Róma jóváhagyásával és megbízásából” megjelölés tartalmát vesztett formaság lett. A keleti gót (osztrogót) vezér, Theoderich felhatalmazást kért a császártól, hogy Itáliát „visszaszerezze a birodalom számára”. Zénón, mivel megelégelte Odoaker itáliai hatalmaskodását, Theoderichet magister militum és patricius címmel ruházta fel, s maga küldte Itáliába, miután meg kívánt szabadulni veszélyes vendégeitől. A hun uralom alól felszabadult harcias gótok ugyanis nem tudtak hosszú ideig békében élni egy helyen. Harci zsákmányból éltek, s miután kifosztották szomszédaikat, további vándorlásra kényszerültek. Mikor 461-ben a konstantinápolyi császár foedus szerződéssel elismerte pannóniai berendezkedésüket és megfelelő ellátást ígért nekik, ugyanakkor túszként az udvarba került a gyermek Theoderich, aki a 470-es években visszatért Pannóniába és 481-ben apja örökébe lépett. Az új gót király címét Zénón Konstantinápolyban elfogadni látszott. Ha a császár azt hitte, hogy az ifjú Konstantinápoly érdekeit fogja képviselni Itáliában, csalódnia kellett. Itáliában Odoaker ellen vonulva Theoderich saját népének szerzett új országot. Verona melletti győztes csatája adta a Dietrich-monda történeti magját (Dietrich von Bern, azaz Veronai Detre, a hős Theoderich). Az itáliai városokat két évig hódoltat- ta, de Ravennát, ahová Odoaker zárkózott, háromévi ostrom után tudta csak birtokba venni (493), miután a kiéheztetett város arra kényszerült, hogy kapuit megnyissa. A győztes gót király, Odoakerrel szemben barbár vezérként viselkedett. A békekötésben tett ígérete ellenére tíz nappal a városba való bevonulása után ellenfelét egy lakomán vérbosszú címén megölte.

69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A gótok berendezkedése Itáliában a hagyományos hospitati jelleggel történt. A szokásos katonai elszállásolás címén a domíniumok jövedelmének egyharmadát vették igénybe. Itáliában sok szabad föld volt, az elvétel mérsékelt volt és óvatos. Az eljárást római hivatalnokok hajtották végre. Theoderich megtartotta a senatust, s minden hivatalt fenntartott. Tisztelte a római törvényeket. Ediktuma semmi újat nem tartalmazott. Nem volt külön római és gót jog, csak egyféle jog létezett. A gótok éppúgy adóztak, mint a rómaiak. Minden provinciában volt egy comes gothorum, de az lehetett római is. A határprovinciák élére duxokat állított. A hadseregparancsnokok, és a flotta vezetői között is voltak rómaiak. A vidéki katonaság a római rendszer szerint kapott zsoldot és ellátást. Gazdasági intézkedései hozzájárultak a mezőgazdaság és a kereskedelem, a postaszolgálat fellendüléséhez. Gabonát továbbra is be kellett hozni Szicíliából és Hispániából, ezért kiviteli tilalmat rendelt a gabonafélékre és szabályozta az árát. Ariánus volt, de vallási kérdésekben toleráns. Védelmet nyújtott a zsidók zsinagógájának, tisztelettel viseltetett a katolikus egyház iránt. Oltalmazta vagyonukat, kiváltságokat adott számukra, de teljes adómentességet nem. Dogmatikai vitákba nem avatkozott, a pápákkal békében élt. Laurentius és Symmachus pápák választása kapcsán kirobbant polgárháborút lecsillapítandó, zsinatot hívott össze (501) és helyreállította a rendet. Utolsó éveiben azonban I. Jusztinosz császár erőszakos fellépése az ariánusok ellen bizalmatlanná tette Theoderichet. Theoderich leveleiben magát a császár „fia és szolgája”-ként jelölte, pénzérméin a császár neve szerepelt, saját monogramját legföljebb a hátlapján tüntette föl. Bár a legtiszteletteljesebb hangon szólt a császárról, semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy magát Itália független urának tekintette. Bizonyos értelemben mint a császárság képviselője, a többi germán királyságok fölött is egyfajta protektorátus gyakorlására törekedett. Valamennyi barbár királlyal jó kapcsolatot tartott. A vandál királyt sikerült rávennie, hogy hagyjon föl Szicília kirablásával. A frankok hódításaival szemben védelmébe vette a nyugati gótokat. Mikor 507-ben a frankoktól Vouillénál vereséget szenvedtek, a kiskorú Amalarich mellé régensnek hadvezérét, a keleti gót Theudist küldte. Befogadta a frankok támadása elől menekülő alemannokat, védelmet nyújtott a thüringeknek, heruloknak. Befolyását házassági kapcsolatokkal is erősítette. O maga a frank Klodvig nővérét vette feleségül, saját húgát, Amalafridát pedig Thrasamund vandál királyhoz adta, akinek leányai közül Thiudigát II. Alarich nyugati gót, Ostrogotát Sigismund burgund királlyal házasította össze. Unokahúgát, Amalabergát feleségül adta a thüringek királyához. Frank feleségétől, Audofledától született egyetlen leányát, Amalasunthát, Eutherich, Vidimer gót király leszármazottja kapta nőül. Theoderich hatalma, gazdagsága és kapcsolatai révén tekintélyt élvezett a germán világban, ajándékokat kapott, küldötteket fogadott, azonban nem tudta megakadályozni a frankok egyre növekvő hatalmát. Theoderich uralkodása idején már a Nyugatrómai Birodalom egész területén barbár királyságok osztoztak: Pannóniában a longobárdok telepedtek le, Moravia és Szilézia a herulok, a rugiaiak és a szkírek földje volt, Noricumot és Raetia keleti felét a thüringek, Nyugat-Raetiát az alemannok foglalták el. A Rhöne mellett a burgundok éltek, a Rajna-Mosel-Loire vidékét a frankok birtokolták. Tőlük délre Hispánia vizigót királysága terjedt, Észak-Afrika pedig a vandáloké volt. Theoderich katonai képességeit ifjú korában az Odoaker elleni hadjáratokban bizonyította. Később visszavonult ravennai palotájába és a kormányzást minisztereire bízta. Főminisztere Cassiodorus volt, ez a keresztény filozófus és politikus, aki a múltat megőrizni állt a barbárok szolgálatába, s Theoderich utódai alatt is hivatalt vállalt egészen Vitigis uralkodásáig, de mikor látta, hogy semmit sem tehet egy „barbár katona” szolgálatában, visszavonult szicíliai birtokára, Squillaciumba, ahol az antik kultúra megőrzéséért munkálkodott élete végéig. A rómaiak nem rajongtak a gót uralomért, de nem is lázadtak ellene. Amikor azonban alkalom kínálkozott, szívesen cseréltek urat. Theoderich halála után műve összeomlott. Utódai uralmát már nem akarták, a konfliktusok lehetővé tették Konstantinápoly beavatkozását. Theoderich leánya, Amalasuntha, aki kiskorú fia, Athalarich nevében kormányzott, majd ennek halála után unokafivérét, Theodahadot választotta társul. Theodahad azonban – bosszút állva három nemes haláláért – megölette Amalasunthát. A vérbosszú következményei alkalmat adtak a keleti birodalom császárának, I. Jusztinianosznak, hogy újból hatalma alá vonja Itáliát. A majd 20 évig tartó bizánci – gót háború 553-ban ért véget Narsesnek Totila (541-552), az utolsó gót király fölötti győzelmével.

3.8. A Frank Királyság A római hadsereg a III. század végétől számos kegyetlen csatát vívott a Majna-völ- gyéből a Rajna és a Mosel vidékére terjeszkedő frankokkal. A frank elnevezés nem egyetlen népcsoportot jelölt. A számos törzs közül a két legnagyobb, a száli és a ripuári is, több törzs együttes csoportját alkotta. 355-ben egy nagyobb arányú frank és alemann előretörést Rómának sikerült megállítania, 358-ban a száli frankokat megverték, de elismerték berendezkedésüket Toxandriában (Észak-Belgium). A frankok állandó, közvetlen kapcsolata Germániával jelentősen megnövelte függetlenségüket. A birodalom számára rabszolgákat, colonusokat, zsoldosokat 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) szolgáltattak. Egyesek kiemelkedő helyet szereztek. Gratianus császár udvarában a frank Mellobaud a comes domesticorum hivatalát töltötte be, Richomer magister mili- tum és consul címet nyert. Bauto szintén consul 385-ben, Arbogast pedig 392-ben császárrá tette Eugeniust, akit Theodosiusnak csak két év múltán sikerült levernie. Theodosius halála után Stilicho a ripuári frankokat a rajnai limes őrzésével bízta meg, felújítva korábbi szerződésüket, 400-ban pedig, mint foederatik harcoltak seregében Alarich ellen. 406-ban a nagy barbár betörés hulláma a frankokat is tovább sodorta a limesen belül. Az V. század elején a ripuári frankoké egész Germania Secunda (Köln, a Meuse középső és alsó folyása, az Ardennek), a száliaké Belgica Secunda (Brabant és Flandria). Innét terjeszkedtek a száliak dél, a ripuáriak nyugat felé. Aetius 428-ban és 431-ben megállította őket, s mint foederatik 451-ben a római hadseregben Mero- wech vezetésével harcoltak a hunok ellen. A frankok galliai történetére vonatkozó legfontosabb forrás Tours-i Gergely (Gregorius Turonensis) Historia Ecclesiastica (Historia Francorum v. Decem libri historiarum) című munkája, amelyben a kezdetektől 591-ig mondja el az eseményeket. Gallia meghódítását Klodvig , Merowech unokája, a száli frankok egyik királya vitte végbe. 482- ben lépett apja, I. Childerich örökébe. 486-ban a cambrai-i Ragnacaire száli király segítségével megverte a Szajna és a Loire közti utolsó római terület urát, Syagriust (Soissons). Elfoglalta Rouent, Reimset és Párizst, majd legyőzte és megölte Ragnacaire-t és a többi száli királyt. 496 táján alávetette a ripuári törzseket, majd hadjáratban legyőzte az alemannokat. Az V. század végén Klodvig uralta a Loire és a Szajna völgyét, a Párizs, Soissons, Reims, Cambrai és Köln közti területeket; délen a vizigót és a burgund királyságokig, keleten a Rajna és a Majna határolta vidékeket. Tours-i Gergely, az alemannok fölött aratott győzelmének – és nem kis részben felesége, a burgundiai Klotild befolyásának – tulajdonítja a frank király megkeresz- telkedését, aminek jelentőségét Nagy Konstantinéhoz hasonlítja. Mindenesetre, miután Klodvigot Reimsben Szent Remigius megkeresztelte, a frankok és Róma kapcsolatának új formája vette kezdetét, melyben a közvetítő szerep a püspököké lett. A frank király tekintélye megnőtt, s 507-ben a vizigót királyság elleni hadjáratát, mint az ariánus eretnekek fölötti győzelmet ünnepelték. I. Anasztasziosz Konstantinápolyból üdvözletét küldte az uralkodónak és konzuli jelvényeket adományozott számára, hatalmának elismerését jelezve. Mikor a gót hadjáratból hazatérve Klodvig, felöltve a bíbor tunikát, fején babérkoszorúval a tours-i Szent Mártonbazilikát elhagyva a nép közé lovagolt, s aranypénzt szórt a tömegbe, egyszerre gyakorolta a római consul bőkezűségének hagyományos gesztusát és a barbár hadvezér szokását, aki megosztotta híveivel a győztes hadjárat zsákmányát. Klodvig halálától (511) 719-ig, a Karolingok hatalmáig terjedő periódus alatt a Meroving-ház királyai úgy tekintették a hatalmat, mint egy családi domíniumot (patrimoniális királyság), s ezért a királyságot gyakran felosztották. Csak két ízben, 558-561 között I. Chlothar alatt, majd 613-629 között II. Chlothar uralma idején kerültek egyetlen uralom alá, mikor is a részkirályok természetes vagy erőszakos halállal meghaltak, s a legifjabb egyedül birtokolta a királyságot. Klodvig fiai folytatták apjuk agresszív politikáját, 532-ben Childebert és Chlo- domer elfoglalták a burgundi királyságot, miután megölték Sigismund királyt és családját. Theodebert, Theoderich (Thierry) fia, 533-ban a Majnától északkeletre lakó thüringeket igázta le. Mikor Jusztinianosz Vitigis keleti gót király ellen hadjáratot szervezett Itáliába, a frank Theodebertet és Childebertet mint foederatikat, a gótok elleni hadjáratra hívta. A két frank király meg is jelent Itáliában, azonban harc helyett megegyeztek Vitigisszel Provence és Raetia átengedéséről. Mikor pedig 539- ben a gótok reménytelen harcukat vívták, Theodebert csapataival a Genovaiöböl és az Adria partjának városait fosztogatta. A rablott aranyból elsőként vert saját nevével (Dominus Theodebertus Augustus) aranypénzt. 541 és 545 között, itáliai hadjárata után a régi római provincia, Noricum elfoglalására indult. Ez a terület Nagy Theoderich alatt a keleti gótokhoz tartozott. Vegyes összetételű lakossága (rugiaik, szkírek, herulok, turcilingek) fölött egy bajor herceg uralkodott, Theodebert pedig a frankok hűbéres államává tette. Az utolsó gót háború alatt Narses leverte az Itáliában fosztogató frank sereget. A század második felétől a frank királyság a részkirályok egymással és majordomusaik- kal vívott harcainak színtere. A háború és erőszak periódusa a Sigibert és Chilperich közötti vendettával kezdődött, amely folytatódott utódaik alatt, megosztva mind a frank arisztokráciát, mind a püspökségeket.

3.9. A longobárdok itáliai berendezkedése

71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Az Elba torkolatvidékéről vándorló longobárdok a VI. században rendezkedtek be Pannóniában. Történetüket Liutprand királyságáig Paulus Diaconus írta meg 787 körül (A longobárdok története). Róma szövetségeseiként harcoltak a gepidák ellen. Az avarok elől menekülve 568-ban Alboin vezetésével tovább vonultak Itáliába. Mivel a törzsi önállóság a longobárdoknál igen erős volt, királyaik csak hadvezérek voltak, akik a béke idején hatalom nélküliekké váltak, a klánok (fara) fejei, a hercegek a maguk számára hódítottak területet. A longobárd berendezkedés idejére a latin civilizáció nagyrészt elpusztult a gót háborúk során, s helyette a bizánci befolyás érvényesült, amit még növelt az arabok elől menekülők Itáliába áradása, akik a keleti Mediterráneum vidékéről érkeztek. A longobárd uralom kb. 200 éves periódusa alatt a bizánci-longobárd háborúk szinte állandósultak (568-774). Bár a Konstantinápolyból küldött erők sohasem voltak elégségesek, a görögök sokáig megtartották birtokukban a tengerparti területeket, a nagy kikötőket. A longobárdok itáliai történetét nagyjából három periódusra oszthatjuk. Az első a hódítások és a 10 éves anarchia kora, amikor a longobárdoknak nem volt királya, a második a hercegek harca a királyi hatalomért; végül a harmadik, a királyság utolsó szakasza, amikor a bizánci kapcsolatok stabilizálódtak, s társadalmi és vallási téren is végbement összeolvadásuk az itáliai lakossággal. Az első periódus (568-584) idején Alboin klánjai elfoglalták Aquileiát, amelynek patriarchája Grado szigetére menekült. Északon Friulit, Toscanában Veronát, 572- ben Paviát vették birtokba. Minden törzs egy-egy római városban és az azt körülvevő területeken rendezkedett be saját hercege vezetésével. Mintegy 35 hercegség majdnem önállóan regnált a saját területén. Két vezér törzseivel délre vonult, Faroald a Spoletói, Zotto a Beneventói Hercegséget alapította meg. (Montecassino apátságát ebben a hadjáratban dúlták fel Zotto hadai.) A két nagy hercegség több várost is területéhez csatolt, s kezdettől független volt az északi királyságtól. A longobárd hódítók nem alkalmazták a hospitalitas rend szerinti 73-rész elfoglalását, mint a keleti gótok. A római birtokosok még a gót háborúk idején nagyrészt elmenekültek, így a longobárdok lettek a meghódított területek kizárólagos urai. Ariánusok voltak, a katolikus templomokat kisajátították. Alboin összesen három évig uralkodott. Mikor vérbosszúból meggyilkolták. Bizánc kihasználta a mintegy tíz évig tartó király nélküli állapotot, s exarchát küldött Itália visszafoglalására 575-ben. Az exarchát azonban a Nápoly melletti harc során megölték. Maurikiosz császár (582-602) Ravennában létesített újabb, állandó exarchátust patriciusi címmel. Az exarcha a hadsereg főparancsnoka volt és egyúttal a legfőbb polgári hivatal jogkörét gyakorolta. A második periódusban megkezdődött a monarchia restaurálása – Authari király elismerésével (584-590), és a görög hódítás megállításával. 590-ben Agilulf király (590-616) a hercegeket is Bizánc elleni háborúra biztatta. Arichis, a beneventói herceg Nápolyt fenyegette, Ariulf, spoletói herceg 592-ben Róma ellen indult. Folytatódtak a háborúk a görögökkel a következő királyok alatt is. Végül, a 680-ban kötött békében, a görögök elismerték a longobárdok valamennyi hódítását. Ebben a periódusban ment végbe a longobárdok áttérése. A bizánciak kiszorulásával egyidejűleg megindult a közeledés a katolikusokhoz, amiben jelentős szerepet tulajdonítanak Theodelinde királynőnek és lányának, Gundipergának. Theodelinde, anyja révén leszármazottja volt az utolsó Lethingek családjának, és leánya a szomszédos bajor hercegnek. Katolikus volt, s kapcsolatban állt Nagy Szent Gergely pápával. Bár férje, Agilulf ariánus maradt, de Bobbiót az ír Kolumbán az ő segítségével alapította meg. Gundiperga Rothari (636-652) király felesége lett, akinek győzelmei Bizánc fölött hozzájárultak a görög veszély végleges megszűnéséhez Itáliában. A hivatalos katolizálás fia, I. Aripert (652-661) uralkodásával zárult. A longobárd királyok, akik között voltak katolikusok és pogányok is, nevükhöz olykor hozzáfűzték a Flavius címet. Nemcsak hadvezérek, de a béke őrei is voltak, udvarukat bizánci mintára sacrum palatiumnak nevezték. A harmadik periódus a királyság stabilizálódásának korszaka. A görög erők gyengülése alkalmat adott Rómának, hogy egyensúlyi helyzetet tartson fenn a longobárdok és Konstantinápoly között. A pápa azonban az egyre fenyegetőbb longobárd veszély – 728-ban Bologna, 732-ben Ravenna, 739-ben Róma ostroma – elhárítására, görög segítség hiányában, a frankok felé fordult. 751-ben Aistulf (749-756) végleg megszüntette az exarchátust Ravennában. Elfoglalta a patrimoniumot és Róma ducatusát követelte. II. István pápa ekkor a frank király, Kis Pipin segítségét kérte.

3.10. Barbár törvényhozás A barbár társadalom nem ismerte az államiság fogalmát. A király elsősorban katonai vezér, aki sikeres hadjáratokra vezeti népét, s akinek hatalma csupán saját vagy őseinek legendás kvalitásán alapuló tekintélyén és kíséretének (Gefolgschaft) közvetlen személyes hűségén nyugodott. A király hatalma a hódításon alapult. A 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) király a zsákmányt megosztotta katonáival, de a meghódított területet sajátjának tekintette. Hatalmának patrimoniális jellegéből következett a királyság felosztása, például a frankoknál. A király és az alattvalók kapcsolatát néhány barbár eredetű szó fejezi ki. A mainbour germán szó, amelynek latinosított formája a mundoburdium a király „szóval gyakorolt” hatalmát jelenti. A király szavára az alattvalók engedelmeskednek. Hasonló királyi előjogot jelentett a ban, latinul bannum, a király parancsolási, rendelkezési és tiltási jogát. Ahhoz azonban, hogy kormányozni tudjon, hatalmát a római jogfelfogással és adminisztrációs apparátussal kellett megerősítenie. Az azonos területen eltérő civilizációjú és etnikumú lakosság irányítása szükségessé tette, hogy a rómaiak és a barbárok is a saját szintjükhöz alkalmazott jog szerint élhessenek. Különösen fontos volt a kétféle jog alkalmazása ott, ahol a római lakosság létszáma meghaladta a barbárokét. Eurich vizigót király (466-484) kiadott egy törvénykönyvet, folytatva bátyja, I. Theoderich által kezdett joggyűjteményt, amelynek megszerkesztését Narbonne-i Leó consiliarius és Anianus referendarius római jogtudós végezte. Ebben római és gót alattvalói közti kapcsolatot kívánta szabályozni. Fia, II. Alarich, 506-ban Toulouse- ban kiadta a Breviarium Alarici néven ismert kódexét. Ez a rövid kódex, néhány császári ediktumot és jogászi döntést tartalmaz, egyfajta kivonata Theodosianus codexének. (Ezt a kódexet tekintették egészen a XI. századig Nyugaton a római jognak, jóllehet II. Theodosius kódexe csak a Nagy Konstantin óta kiadott rendelkezéseket foglalta magában.) A Breviarium érintetlenül hagyta a római jognak a gótok és rómaiak közti házassági tilalmát. Amikor a frankok elfoglalták Dél-Galliát, az Alarich-féle jogkönyv érvényét megtartották az ottani római lakosság részére. Eurich törvénykönyvének eredetije elveszett, de Leovigild idején kibővítve újra kiadták (Codex revisus), amely megengedte a vegyes házasságot. Az első tényleges jogi kódex, amely egyesíteni kívánta a római és a vizigót lakosságot Reccesuinth 654-ben kiadott törvénykönyve a Liber Judiciorum vagy Liber Judicum. A kódex tárgy szerinti felosztásban 12 könyvet, 54 fejezetet és 595 cikkelyt foglalt magában. Jóllehet tisztán vallási inspirációjú munka, ez az első kódex, amelyben egyesült a germán és a római jog. A kódex évszázadokig érvényben volt, s mint Fuero juezgo, a muzulmánok szemében is egyfajta erkölcsi tekintéllyel bírt. A burgund király, Gundobad is készíttetett egy törvénykönyvet római alattvalói számára, a Liber Constitutionumot, (amit a király neve után Gambetta törvényének is neveztek). A burgund király jogászát, Syagriust Sidonius Apollinaris „burgund Szolónnak” nevezte. Később Klodvig, miután elfoglalta Dél-Galliát, átvette a római jog gyakorlatát aquitániai alattvalói számára. Az úgynevezett barbár jogkönyvek a germán alattvalók szokásjogait rögzítették. Míg a római jog fejlett és rugalmas volt, a barbár jogrend archaikus és formalista. Archaizmusa és formalizmusa mutatkozott meg büntető jellegében, a családi szolidaritásban és az ítélkezésnél alkalmazott bizonyítási eljárásban. A barbár jog lényegében büntetőjog. A támadástól való félelem a sértettet bosszúra ösztönzi, az elszenvedett kár kompenzálásának, egyfajta elégtételnek követelésére. A bosszút helyettesítő jóvátétel összegét, a különböző tarifákat a törvény rögzítette, ezáltal az állam fékezni kívánta a korlátlan bosszúállásokat, az állandó háborúskodásokat. Az emberölés jóvátétele, a wergeld (vérdíj = az ember ára) összege változott az áldozat rangja, kora, neme, társadalmi helyzete szerint. A családi szolidaritás a jóvátétel megfizetésének rokoni kötelezettségében nyilvánult meg. A bizonyítási eljárásban a pogány eredetű istenítéletet (ordalia) alkalmazták. A barbár jogkönyvek szerkesztését is római jogászok végezték, így a római jogfelfogás bizonyos hatása fellelhető szerkesztésükben, jóllehet ezek a jogkönyvek nem kompilációk, hanem a szokásjogot rögzítették. A Klodvig utolsó éveiben keletkezett frank törvénykönyv, a Lex Salica feltehetően Parthenius munkája. A későbbiekben többször kiadott száli törvények mellett a frankok ripuári törzsének szokásjogát rögzítette a Lex Ripuaria, az alemannokra és bajorokra vonatkozó szokásgyűjteményt a Pactus Alemannorum címen valószínűleg e népcsoportok meghódítása után adták ki. A longobárd jogot Rothari király 643-ban, majd 80 évvel itáliai hódításuk után kiadott Edictuma tartalmazza. A törvény, bár alapjaiban a germán jognak felelt meg (a királyi hatalom, a vendettát helyettesítő wers és a bots rendszere stb.), de világosan kimutatható benne a római törvénykezés befolyása.

3.11. A barbárok és a rómaiak Salvianus a De gubernatione Dei munkájában azt írja a barbárokról, hogy mivel egy nemzetséghez tartoznak, szeretik egymást, míg a rómaiak kölcsönösen üldözik egymást. Ezért „a helyi zsarnokok ellenében az agyonsanyargatott lakosság a barbároktól kér római emberiességet, mert a rómaiak barbár embertelenségét már nem tudja elviselni”. Az inváziók, a háborúk természetesen nagy emberáldozatokkal, anyagi javak pusztulásával, rombolásokkal jártak, de a tragikus évek után, az V. század utolsó és a VI. század első évtizedei – legalábbis a királyságok nagy részében – viszonylagos békés korszaknak tekinthetők. Az új királyságok megszerveződése nem hozott nagy változásokat. A barbárok nem elpusztítani, hanem birtokolni, élvezni akarták a római civilizációt. Ha a régi birodalom északi részén, amelyet elhagytak a rómaiak, el is tűntek a romanizáció 73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) nyomai a barbárok berendezkedése után, s a terület visszaesett a törzsi szervezet szintjére, a mediterrán vidékeken tovább élt a római civilizáció. A vizigótok, akik hosszú idő óta éltek római befolyás alatt, nem tekintették magukat idegennek. Alarich büszke volt, hogy nem rombolta le Rómát, Athaulf római módra kötött házasságot Theodosius császár leányával, s a birodalom restaurálását tervezte. Elképzeléseiről Orosius, a következőket írta: „Erősen törekedett arra, hogy a római név eltörlésével az egész római területet gót birtokká tegye, és a gótok birodalmának nevezze el, vagyis, hogy Gothia legyen az, ami azelőtt Romania volt, és maga Athaulf az, aki egykor Caesar Augustus volt. Miután azonban többrendbeli tapasztalata bebizonyította, hogy sem a gótok nem élhetnek a római törvények alatt, sem az államban nem függeszthetők fel a törvények, amely nélkül nem állam az állam, úgy határozott, dicsőségét abban keresi, hogy a gót erőkkel helyreállítja és gyarapítja a római tekintélyt, s így az utókor előtt, mint Róma helyreállítója szerepeljen, ha már nem lehetett Róma újjászervezője.” A keleti gót Theoderich a római Flavius nevet vette fel. Megkímélte a rombolástól a római emlékeket, s egy névtelen szerző szerint a rómaiak „új Traianus”-nak nevezték. A burgundok a rómaiak rokonának tekintették magukat, s jó kapcsolatokra törekedtek a gall-római lakossággal. Talán a vandálok sem szolgáltak rá túlságosan vad hírnevükre. Vallási fanatizmusuk ellenére nem voltak érzéketlenek a római civilizáció iránt, amelyet még afrikai átkelésük előtt, hispániai tartózkodásuk idején kedveltek meg. Az V. században a barbár királyok is részt vettek a romok helyreállításában. Ismertek Theoderich római, veronai, ravennai, Gundobad genfi, Eurich meridai, a vandálok karthágói építkezései. A mediterrán régiók területi egysége sem szűnt meg. A négy királyság közt szoros családi kapcsolatok voltak és a politikai határok könnyen átjárhatók. A nyugati gót alattvaló, Sidonius Apollinaris fia kapcsolatban állt a burgundi területen élő vienne-i Avitusszal, Avitus levelezett ravennai és milánói barátaival, a keleti gót Páviában élő Ennodius a lyoni művelt rómaiakkal. 507 után ezt az egységet Theoderich részben helyre is állította Provence elfoglalásával és a vizigót királyság pártfogásába vételével. Ebben a keretben a rómaiaknak lehetett az az illúziójuk, hogy semmi sem változott. Kapcsolatuk a barbárokkal alig volt. Ezek ugyanis meghatározott területeken éltek csoportosan, jóval kisebb létszámmal, elsősorban a kevésbé romanizált terülteken. A keleti gótok főleg Észak-Itáliában, a burgundok a Jura-fennsíkon, a nyugati gótok a régi Kasztíliában, egyedül a vandálok rendezkedtek be Afrika központi, legjobban romanizált részén, de számuk a helyi lakossághoz képest igen csekély volt. A városokban a gazdag polgárok idejüket a fórumokon, az üzleti negyedekben, vagy peres ügyeik intézésével tölthették, avagy a fürdőkben, melyek jótékony hatását a barbárok is kedvelték. (Theodahad Viterbóban, Thrasamund Karthágó mellett építtetett thermát.) Látogatták a színházakat, a lóversenyeket, a lakomákat. A római házak megőrizték beosztásukat és díszítésüket, a nagy domíniumokon, Itáliában, Hispániában, Galliában az élet ugyanolyan volt, mint amilyet Sidonius Apollinaris leírt. (Ennodius egyik levelében a fácánvadászatokra tesz utalást.) A rabszolgák és a colonusok megmaradtak a birtokokon, mint földművesek, legföljebb uraik változtak, de a helyzetük változatlan maradt. A régi római művelt elit hajlandó volt csatlakozni az erkölcsileg és haditudományban magasabb színvonalú barbár arisztokratákhoz, akiknél a tényleges hatalom párosult a római műveltség értékes elemei iránti fogékonysággal. A régi szenátori arisztokrácia szívesen vállalt szolgálatot a barbár királyok udvarában. A germánok pedig igyekeztek a rómaiak életmódját elsajátítani. A barbár királyságok átvették részben a római adminisztrációt, s ezek irányítását gyakran római hivatalnokokra bízták. Még a vizigót Eurich sem volt kultúraellenes, bár ő maga rosszul tudott latinul, mert közvetítőre volt szüksége, hogy válaszoljon Julius Nepos küldöttének, s bár Sidonius Apollinarist egy erődbe záratta, mert Clermont városát védte a gótok ellenében. Eurich elsősorban katona volt, s a művelt rómaiakat is katonai feladattal bízta meg, Namatiust a flotta parancsnokságával, Victoriust Clermont védelmével. Udvarából csak a jogtudós Leó és Anianus nevét ismerjük, de Lampridus rétor dicsőítő verset írt hozzá. A keleti gót Theoderich megtartotta a régi római hivatali elnevezéseket, a feladatköröket, rangokat. A kinevezések formulái a bizánci mintákat követték. Adminisztrációjukban részt vettek a művelt, jogtudó római arisztokraták. Köztük kiemelkedő helyet foglalt el Cassiodorus, aki quaestor, consul, majd magister officiorum tisztét töltötte be. Rómában a szenátus feje a nagy műveltségű és tiszteletnek örvendő Symmachus volt. Veje, Boethius szintén kapcsolatban állt a keleti gót uralkodóval, aki nagyra becsülte tudását. Theoderich gondoskodott az iskolák fenntartásáról, pártolta a művészeket és az írókat. Maga Konstantinápolyban nevelkedett, a császár bizonyára rangjához illő nevelésben részesítette. Családja műveltségét több utalásból ismerhetjük. Leánya, Amalasuntha római praeceptort fogadott fia mellé. Amalabirga, akit nagybátyja, Theoderich a thüringek királyához adott feleségül, Cassiodorus szerint litteris docta, moribus erudita volt. Theodahadot a rómaiak műveltnek mondták, Prokopiosz szerint bölcs volt Platón filozófiájában éppúgy, mint a katonai tudományokban.

74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A burgund király, Gundobad udvarában számos művelt arisztokrata megfordult, így Avitus, Vienne püspöke vagy Heraclius, a költő és Pantagos rétor stb. Nekik köszönhetően még jó ideig fennmaradtak a Rhöne vidékén a retorikai iskolák. A vandál királyi udvart Thrasamund felesége, Amalafrida nyitotta meg a művelt rómaiak előtt. A király visszahívta száműzetéséből Fulgentiust, Ruspe püspökét, hogy teológiai kérdésekben vitatkozzon vele. Thrasamund idején éledt újjá a karthagói iskola, ahol Faustus mester és Felicianus Grammaticus tanítottak. Florentinus dicsőítő versben üdvözölte Karthágót, a mesterek és tanítványok városát, ahol Luxorius, a költő tanult. Művelt verselő volt a király referendáriusa, Petrus. Hilderik, anyja révén III. Valentinianus császár unokája, udvarát költők vették körül. A királyi udvaron kívül a költők kedvelt fogadtatásra leltek a vandál arisztokrácia körében is, akik, ha ma maguk nem is voltak műveltek, de fiaik nevelését az uralkodóhoz hasonlóan római praeceptorokra bízták. A frank királyok környezetében úgyszintén jelen voltak a gall-római arisztokrácia képviselői. Tours-i Gergely szól Asteriolus, Secundius és Parthenius, Theodebert tanácsadóinak műveltségéről. Chlothar fiai kiválóan tudtak latinul: Charibert híres volt ékesszólásáról, Guntram még étkezés alatt is szeretett zsoltárokat hallgatni, Chilperich teológiával foglalkozott és himnuszokat írt. Venantius Fortunatus a költő mindenütt szívesen látott vendég volt az udvarokban. Az austrasiai Sigibert és Brunhilda esküvőjére antik mintájú nászdalt írt. Sigibert kancelláriájának irányítóját, Gogont – aki fiának is nevelője volt – említi Fortunatus egyik versében, s udvaronci stílusban Ciceróhoz hasonlította. Toledo Athanagild uralkodásától kezdve nagy hírnévnek örvendett. A bizáncihoz hasonló aula regis körül gyűltek össze a hispán-római és a gót művelt nemesek és fiaik. Athanagild leányai – Brunhilda és Galasuntha – műveltségét dicsérték a kortársak. A katolicizmusra való áttérés után végbement a vizigót és a római arisztokrácia fúziója. A nagy gót családok áttérve a katolikus vallásra magukévá tették a szenátorok életstílusát, római neveket vettek fel, s igyekeztek elsajátítani a klasszikus kultúrát. Több gót származású gróf illetve püspök vált híressé tanultsága, tiszta latinsága, elegáns stílusa révén. Sisibut uralkodásától (612-621), a gót királyok Nagy Theoderich mintájára mecénások lettek. Sevillai Izidor Sisibut kérésére írta Historia Gothorum című munkáját, s neki ajánlotta a De natura rerumot. A király maga is írt egy hagiográfiai munkát (Vita Desiderii). A keleti gót Theoderich palotájában bizánci módra berendezkedett paviai udvar a VII. századtól büszkélkedett grammatikusaival költőivel, orvosaival és építészeivel. A longobárd királyok felvették a Flavius nevet és a bizánci szokásokat. Agilulf, mikor fiát társul vette maga mellé, görög minta szerint a cirkuszban mutatta be uralkodótársát. Felesége Theodelinda levelezett I. Gergely pápával, műveltsége ismert volt a vizigót Sisibut király környezetében is. Pávia kultúrájának híre a későbbiekben is olyan elismert volt, hogy a frank majordomus, Martel Károly Liutprand udvarába küldte fiát, Pipint a műveltség elsajátítására. A katolikus vallás hivatalos bevezetése a templomépítésekkel, kolostoralapításokkal, az építészet és a díszítőművészet virágzásával járt együtt. A beneventói herceg segítségével épült újjá Montecassino. Liutprand és a spoletói herceg alapították a híres farfai kolostort. Szellemi téren a görög-római kultúra reneszánsza következett be. Bobbio, Montecassino, Farfa szerzetesi könyvtáraikba gyűjtötték a klasszikus szerzők munkáit, Milánó, Pávia, Ravenna iskolái a jogi képzés központjai lettek. A barbár királyi udvarokban azonban nemcsak a klasszikus latin, hanem a germán kultúra is helyet kapott. A barbárok katonai nevelése bizonyos erkölcsi képzéssel is kiegészült. Fiaiknak példaképet kívántak felmutatni, emlékeztetni őket őseik erényeire, akiket követniük kell. A népvándorlás, az új honfoglalások, a barbárok számára a hőskort jelentették, a nagy csaták hőseit a népköltészet is megörökítette, amely tovább gazdagította az orális kultúrát. (Az első germán legenda latin nyelvű írott feldolgozása egy IX. századi anonim szerző munkája volt.) Fortunatus említ leudosokat, akik barbár énekeket adnak elő. Pseudo-Fredegar azt írja, hogy Guntram uralkodását a szomszéd népek dalaikban dicsérték. Paulus Diaconusnál olvasunk arról, hogy a longobárdok Alboin hőstetteiről énekeltek. Gunthamund vandál király azért záratta börtönbe Dracontius költőt, mert idegen fejedelmet dicsőített az aszdingok helyett. A barbár művészet fennmaradt emlékei a római stílus hatását tanúsítják. Theo- derich építkezései, palotája, az oszlopos bazilikák, kupolák, pompás mozaikok a bizánci mintát követték. Ravennai palotája ugyan elpusztult, de rajzát megőrizte a San Apollinare Nuovo mozaikja. Márványsíremléke Hadrianus császáréhoz hasonló. A cesenai lelet, a keleti gót ötvösművészet darabjai (ékszerek, függők, mellcsatok), hasonlóan a guerrazari vizigót kincstáréival, a díszes templomi edények, a két ex voto korona a láncos függőkkel, s a drágaköves ékszerek, a bizánci ízlést idézik.

75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD)

4. Sághy Marianne – EGYHÁZ, SZERZETESSÉG, TÉRÍTÉS A KORA KÖZÉPKORBAN 4.1. Kereszténység és állam a IV. században Konstantin 312-ben Róma mellett, a Milvius-hídnál legyőzte ellenfelét, Maxentius társcsászárt. Diadala előtte is rejtélyesnek látszott, mennyei kegy jelének fogta fel. Ezután látványosan pártfogolni kezdte a keresztény egyházat. A 313-as milánói ediktumban bevett vallássá tette a kereszténységet, visszaadatta az egyháznak a 302től 310-ig tartó „nagy keresztényüldözés” alatt elkobzott tulajdonát, adómentességben és hatalmas adományokban (császári birtokok, arany és ezüst kegytárgyak) részesítette. Jeruzsálemben és Rómában hatalmas bazilikákat építtetett Krisztus, illetve az apostolfejedelmek, Péter és Pál sírjai fölé és császári palotáját, a Lateránt Róma püspökének ajándékozta. 321-ben elrendelte, hogy a vasárnap ünnepnap legyen. Az, amit röviden és leegyszerűsítve Konstantin „megtérésének” szokás nevezni, valójában bonyolult és hosszas folyamat volt, melyre valószínűleg nem (vagy egészen más formában) került volna sor, ha előzőleg, a III. század során a keresztény egyház nem „tér meg” a világhoz. A keresztény vezetők ekkor döntöttek úgy, hogy a körülöttük lévő világot nem utasítják el mindenestül, hanem átveszik annak műveltségét. Origenész, a nagy gondolkodó a keresztény teológiát a görög filozófia szintjére emelte, és a klasszikus, pogány kultúrát a kereszténység felé vezető utolsó lépcsőfoknak tartotta. A kereszténység minden korábbi műveltség betetőzése – nem pedig ellensége! – lett. A keresztény gyülekezetek asszimilálódása és akkulturációja a III. század legfontosabb kulturális eseménye, az egyház történetében a legdöntőbb jelentőségű aggiornamento volt. Ennek az átalakulásnak az eredményeképp a kereszténység többé már nem a világtól elfordult, önmagába zárkózott, egzotikus szekta, hanem olyan nyitott, rugalmas és dinamikus közösség lett, mely készen állt arra, hogy az egész társadalmat magába fogadja. A kereszténység eredeti demokratizmusa az egyházban valósággá vált: itt a római társadalom élesen elkülönült rétegei – szabadok és rabszolgák, nők és férfiak, gazdagok és szegények – egyenlők voltak: a gyülekezetekben leomlottak a klasszikus városi civilizáció egyes csoportjait szigorúan elválasztó falak. Az egyház a rendszerint tíz-húsz tagot számláló hagyományos szakmai és vallási tömörülésekkel (collegia) szemben az egész társadalmat átfogó intézmény hatását keltette. Az egyház egy olyan csoportot támogatott, amely a klasszikus római kategóriák szerint nem létezett: a szegényeket. (A római plebejusok nem azért kaptak ingyenkenyér-juttatásokat, mert szegények, hanem azért, mert „római polgárok” voltak: ők voltak a plebs Romana.) De a kereszténység nem a rabszolgák vallása, a keresztény közösségek pedig távolról sem „plebejus” gyülekezetek voltak: a szegények és idegenek megsegítésének keresztény kötelességét gazdag és előkelő hívek pártfogása és adományai tették lehetővé. Ha igaz az a mondás, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít,” úgy a késő antik társadalom csoportjai közül egy sem érdemelte meg jobban Konstantin „megtérésének” csodáját, mint a keresztények. Konstantin nem egyszerűen a keresztény hithez, hanem az ősi mediterrán városi élet polgári civilizációjához „tért meg”. A korábbi katonacsászárok politikájával ellentétben visszaállította a földbirtokos szenátusi arisztokrácia hatalmát; új polgári hivatalnokréteget alakított ki; 324-ben pedig a virágzó kis-ázsiai tartományoknak megadta azt, ami után oly régen sóvárogtak: egy világvárost, az „új Rómát,” Konstantinápolyt. A szüntelen változások és meglepő újítások közepette azonban a császár mindvégig hangsúlyozta, hogy uralkodása a „régi szép idők” visszatértét, a Római Birodalom régi fényének helyreállítását (renovatio Imperii) jelenti. Ezt – és nem a korabeli művészet hanyatlását! – fejezték ki Konstantin római diadalívének archaizáló domborművei, melyet a hálás szenátus állíttatott a császárnak. A keresztény püspökök rendkívül tehetségesen használták ki Konstantin új, „keresztény” hangulatát. A milviushídi győzelmet (ami egy pogány panegyricus szerint annak volt köszönhető, hogy a Napisten megjelent Constantiusnak) a keresztény Isten kedvezésének tulajdonították. Lactantius szerint Konstantin álmában azt az utasítást kapta, hogy Krisztus monogramját (XP, a görög chi-rho betűkből) tűzze zászlaira (labarum); Euszébiosz úgy tudja, hogy a Nap fölött tündöklő kereszt jelent meg a császárnak ezzel a felirattal: in hoc signo vinces! A keresztény püspökök ezért lelkesen csatlakoztak a császári udvarhoz, mint egyházi tanácsadók, tanítók, dicshimnusz-írók és rétorok. Konstantin igazi „megtérése” a kereszténységhez ekkor, a püspökökkel és rétorokkal (córdobai Hosius, Lactantius és caesareai Euszébiosz) való állandó érintkezés eredményeképp ment végbe, miután a mélyebben krisztianizált Keletre tette át székhelyét, ahol a keresztények többsége élt. Konstantin, a katona nyilvánvalóan másképp értette a keresztény hitet, mint a püspökök. A császár hitt a keresztények Legfőbb Istenében, akit a régi római keresztényekhez hasonlóan ő is a Nappal azonosított: 323-ig pénzeire „A legyőzhetetlen Napnak, a császár kísérőjének” (Soli invicto comiti) feliratot verette –, ám Isten legfőbb feladata Konstantin szemében az volt, hogy a császár jószerencséjét és győzelmeit biztosítsa. Konstantin 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) meg volt győződve arról, hogy személyes kapcsolatban áll a Legfőbb Istennel, aki pártfogolja vállalkozásait és bizalmasan, álmok és látomások útján közli vele, mi a teendő. Az, hogy egyes emberek az istenség közelségét élvezik, széles körben elterjedt gondolat volt a kései antikvitásban, az „isteni kísérő” (comes) pedig a diocletianusi tetrarchia ideológiájának állandó eleme. Konstantin, a császár tudatában volt, hogy egyház és birodalom egysége szoros kölcsönhatásban áll egymással. Ám az a keresztény egyház, amelyet a császár pártfogásával tüntetett ki, távolról sem volt egységes: számtalan gyülekezetből állt, melyek mindegyike másképp értelmezte az Írásokat. Az uralkodó úgy vélte, hogy a keresztény dogmatikában támadt viták eldöntésére ő a leghivatottabb. Amikor a 320-as évek táján Arius alexandriai pap Krisztus istenségét tagadó nézetei felkavarták a keresztény közvéleményt, 325-ben egyetemes zsinatot hívott össze Nicaeába, melyre több mint háromszáz püspök jött el a birodalom minden részéből. A bíbor ragyogásától elbűvölt és a tempora christiana beköszöntétől meghatódott püspököket egy-egy kötetlen császári bankett során nem volt nehéz Arius ellenében megegyezésre és közös hitvallás kibocsátására bírni, melyben leszögezték, hogy Krisztus egylényegű (homoousios) az Atyával. Az arianizmus azonban egyszerűbb volt a Szentháromság bonyolult teológiai konstrukciójánál, amellett azzal az előnnyel is bírt, hogy az orbis romanusban egyeduralkodó császár mintájára a természetfeletti világban is csak egyetlen Mindenható Istent ismert el. Konstantin Konstantinápolyban már teljesen az ariánus nikomédiai Euszébiosz hatása alá került: halála előtt az ő kezéből vette fel a keresztséget. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Konstantin és utódai távolról sem saját vallásos meggyőződésüket akarták rákényszeríteni az egyházakra, éppen ellenkezőleg: azt kívánták, hogy a keresztény vezetők végre egyezségre jussanak az igaz hit felől és olyan hitvallást fogalmazzanak meg, melyet mindenki hajlandó elfogadni, hogy így az azonos hitet valló keresztényekből létrejöjjön Isten egyháza a Földön. A keresztény gyülekezetek Nicaea előtt az apostoli credót vallották, melyben sem az Atya és Fiúisten közötti viszonyról, sem a Fiúisten természetéről nincs szó, mert e kérdések éppen Konstantin fellépése után robbantak ki. A IV. század elejének krisz- tológiai vitái a konstantini fordulattal beállt új helyzetet is „leképezték” és átvitték metafizikai szintre. A Szentháromság tagjai közötti alá- és fölérendeltségi viszony, különösen pedig Krisztus természetének meghatározása – Isten vagy ember-e Krisztus? Lehet-e valaki Isten és ember egy személyben? – átvitt értelemben a császár és a császári hatalom természetére is rákérdezett, hiszen a császárt a Római Birodalomban istenként tisztelték és a IV. században pogány kultuszok hanyatlása idején is a császárkultusz maradt a legnépszerűbb hagyományos vallási tevékenység, melyet az V. századig a keresztények is megünnepeltek. A krisztológiai viták tehát nemcsak filozófiai, teológiai és egyházpolitikai, hanem tisztán politikai kérdéseket is felvetettek, mert amikor a Jézus isteni és emberi természete közötti viszonyt akarták precízen meghatározni, ezzel a császár hivatalos, „isteni” imázsa és emberi természete közötti kapcsolatot is firtatták. Miért ereszkedett le a halhatatlan Isten, hogy a názáreti Jézusban magára öltse az ember halandó testét? Mennyire ereszkedhet le a császár alattvalói közé, hogy enyhítsen szenvedéseiken? Konstantin halála után a nyugati birodalomfélben Constans laissez faire politikája egyelőre nyugalomban hagyta a katolikus keresztényeket, Észak-Afrikában pedig határozottan a katolikusokat támogatta a donatista egyházzal szemben. II. Constan- tius császár (337-361) azonban már úgy vélte, az ariánus kereszténység elismertetése, legkivált pedig az egység legfőbb kerékkötőjének tartott Athanasziosz alexandriai püspök letétele szolgálná leginkább birodalma javát, mert úgy érezte, a püspök ragaszkodván Krisztus isteni természetének nicaeai megfogalmazásához, „eltávolodik a vezetése alatt álló felekezet tanításaitól”. Nem tudni, Constantius valóban „ariánus” volt-e, és hogy az arianizmus melyik szárnyához tartozott, de mint láttuk, nem az uralkodó meggyőződése számított, hanem az egységes teológiai vonalat képviselő birodalmi egyház létrehozása, és ekkor az udvarban az ariánus püspökök befolyása érvényesült leginkább. Az egységtörekvésként indított ariánus offenzíva azonban paradox módon még nagyobb zűrzavarhoz vezetett. Constantius uralkodása véget vetett az állam és az egyház békés együttműködésének, mely a megelőző időszakot olyannyira jellemezte, hogy caesareai Euszébiosz habozás nélkül azonosította a Római Birodalom és a kereszténység érdekeit és Konstantin győzelmében a kereszténység győzelmét (Ecclesia triumphans) ünnepelte. Constantius atyjához hasonlóan egyeduralomra tört. A monarchia és a monoteizmus közti szimbolikus megfelelés – egy Isten az Égben és egy császár a földön – az ő idejében vált nyilvánvalóvá. Constantiusnak nem volt szüksége „közvetítőkre,” még Jézus Krisztusra sem, Isten és ember között; a civakodó püspököket pedig császári tekintélyével akarta engedelmes udvaroncokká kényszeríteni. Az ariánus zsinatok (341 Antiokhia, 343 Sardica, 351 Sirmium, 353 Arles, 357 Sirmium, 359 Ariminum) olyan hitvallást akartak megfogalmazni, mely felváltotta volna a nicaeai hitvallást. A császár azonban félelmetes és kitartó ellenféllel: Athanasziosszal, Alexandria püspökével találta magát szemközt, aki a nicaeai orthodoxia védelmezőjeként lépett fel. Athanaszioszon nem fogtak a rágalmak és a császári intrika, s nem ártott neki az ismételt száműzetés (összesen 17 év!), mert az alatt csak újabb szövetségeseket toborzott: a nyugati püspököket és az egyiptomi szerzeteseket 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) állította maga mellé. A nyugati püspökök érdeklődését kevésbé kötötte le a teológiai szőrszálhasogatás (amit nem is nagyon értettek), mint keleti kollégáikét; viszont határozott ellenszenvvel fogadták, hogy az ariánusok elferdítették az Újszövetséget és tagadták Krisztus közvetítői szerepét – vagyis pontosan azt a hagyományt, amire az egyház épült! Nem írták alá az ariánus hitvallást, mire Constantius száműzte Róma püspökét, Liberiust, Poitiers-i Hilariust és Cagliari Lucifert. Az egyiptomi szerzetesek, élükön Szent Antal, mint „Krisztus követői” utasították el az ariánus tév- tant. Az arianizmus hivatalos győzelme a 359-es rimini zsinaton egyben bukását is jelentette, mert a mérsékelt ariánusokat megijesztette szélsőséges társaik diadala, és inkább visszamenekültek a nicaeai párthoz. Constantinus utóda, Valens (364-378) azonban továbbra is az ariánusokat pártolta Keleten, az ariánus konfliktus pedig a latin Nyugaton is továbbélt: Milánóban az ariánus Auxentius püspököt csak 374-ben váltotta fel Ambrus, aki Valentinianus özvegyével, az ariánus Justina anyacsászárnéval vívott emlékezetes küzdelmet, majd pedig a pannóniai ariánus püspökök ellen lépett fel. A keleti egyházak Róma segítségét kérték Valens császár ariánus politikájával szemben. A pannóniai ariánus püspökök a 430-as évekig zavart okoztak a latin egyházakban. A „hitehagyott” (apostata) Julianus (361-363) rövid uralkodása alatt sikertelenül kísérelte meg a pogányság visszaállítását. Pontosan látta, hogy a kereszténység egyik vonzereje ekkorra már abban állott, hogy a klasszikus műveltség örököseként lépett fel. A kereszténység, mai párhuzammal élve „amerikai sikerkultúra” lett, mely anélkül, hogy megkövetelte volna a görög és római kultúra megszerzéséhez szükséges hosszú és fáradságos tanulmányokat, a paideia presztízsével ruházta fel azokat, akik csatlakoztak hozzá – a latin katonától, Konstantintól kezdve a kopt parasztfiúig, Szent Antalig, aki sosem járt iskolába, személyét mégis a görög filozófusokat is megszégyenítő bölcsként ünnepelték. Az athéni akadémián tanult Ju- lianust mélységesen felháborította, hogy a derűs olimposzi istenek ajándékát, a csodálatosan gazdag és minden ízében pogány vallásosságot sugárzó klasszikus irodalmat egy „barbár” sötétséget terjesztő keleti szekta, az „istentelen galileaiak” sajátítsák ki. De amikor megtiltotta, hogy a keresztény tanárok Homéroszt és Ver- giliust (a korabeli kötelező iskolai tantervet) tanítsák, mondván, hogy ott van nekik Márk és Lukács, magyarázzák csak az ő könyveiket, nemcsak nagy ellenfele, Na- zianzi Szent Gergely, hanem hellén kortársai is kinevették. A Julianus által újjáélesztett pogány szertartások is inkább megrökönyödést, semmint lelkesedést váltottak ki pogány kortársaiból. Gergely helyesen mutatott rá, hogy Julianus a keresztény egyházszervezetet másolva igyekezett egy „pogány államegyházat” létrehozni, és pogány kortársait a keresztény összefogás és caritas utánzására, a szegények is- tápolására szólította fel. A Nyugaton uralkodó pannon katonacsászárok – Valentinianus (364-375) és Gratianus (375-383) – katolikusok voltak: elődeikhez hasonlóan betiltották a titkos, éjszakai pogány áldozatokat, a nyilvános római ünnepeket és az ugyancsak pogány szellemű cirkuszi játékokat azonban meghagyták a nép szórakoztatására; Rómában a szenátus épületéből eltávolították Victoria istennő szobrát, feloszlatták a pogány papi testületeket, elkobozták birtokaikat, és lemondtak a pontifex maximus cím használatáról. A katolikus ortodoxia a hispániai származású hadvezér, a gót kérdést az adriano- polisi csatát követő válsághelyzetben rendező Nagy Theodosius (379-395) uralkodása alatt lett hivatalosan a birodalom államvallása. Theodosius leverte a 355-384 között Rómában felvirágzó „pogány reneszánsz” arisztokrata képviselői által állított ellencsászárt (az egyébként keresztény) Eugeniust; betiltotta a pogány szertartások minden formáját, s ezzel törvényen kívül helyezte a pogányságot; a 381-ben összehívott konstantinápolyi zsinaton rendezte az ariánus vitától felbolydult keleti egyházak helyzetét és érvényesítette a nicaeai hitvallást; ugyanebben az évben kiadott ediktumában pedig „Damasus, Róma püspökének vallását” kötelezővé tette a birodalom valamennyi polgára számára.

4.2. Róma és a nyugati püspökségek a IV-V. században Róma megnövekedett tekintéllyel került ki az ariánus küzdelmekből, melynek során mindvégig a nicaeai hit védőbástyája volt. Róma püspöke, az apostolfejedelem, Szent Péter utóda, az evangélium alapján („Péter vagy és erre a sziklára építem egyházamat,” Mt 16,18) már korábban is elsőbbséget követelt magának a négy nagy keleti patriarchátussal (Jeruzsálem, Alexandria, Antiókhia, Konstantinápoly) szemben, de a pápai primátus alapelveit és Róma, az urbs christiana elméleti megalapozását a theodosiusi katolikus reneszánsz idején, Damasus pápa pontifikátusa (366-384) alatt fogalmazták meg. Rómában a kereszténység egész várost átfogó jelenlétét elméleti szinten a pogány városalapítók, Romulus és Remus helyébe lépő „apostolikrek,” Péter és Pál kultusza hirdette, a mindennapi vallásos gyakorlatban pedig új, a pápák által épített templomok (Santa Maria Maggiore, San Lorenzo in Damaso), melyek a konstantini bazilikákkal szemben nem a városfalakon kívül, hanem a város központjában helyezkedtek el. A keresztény közösség szentségét és összetartását hangsúlyozta „Krisztus barátainak,” a szenteknek tisztelete, akik az üldözések idején Krisztusért haltak mártírhalált és haláluk után Krisztus közelségét élvezve keresztény 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) testvéreik égi patrónusai lettek. A közösség halott tagjainak, a mártíroknak és szenteknek a tisztelete meghatározó jelentőségű volt a nyugati püspökségek és a nyugati kereszténység történetében. A szentek voltak a „jó patrónusok,” a városi közösség oltal- mazói, akik rendszerint a szentélyüknél történt csodálatos gyógyulások formájában mutatták meg természetfeletti hatalmukat, de segítséget nyújtottak peres ügyek megoldásában, természeti katasztrófák és háborús veszélyek elhárításában is. 386-ban Milánó püspökét, a szenátori származású Ambrust és katolikus közösségét véletlenül fellelt mártírereklyék mentették meg az ariánus császári udvar támadásától, a száműzetéstől, és attól, hogy az ariánusok elfoglalják a katolikus bazilikát. Ambrus a keresztény erkölcs betartását a császártól is megkövetelte. 390-ben, amikor császári katonák hétezer ártatlan embert mészároltak le Thesszalonikében, megtagadta az Oltáriszentség kiszolgáltatását a császártól. Theodosiusnak a vezeklők csuhájában kellett megjelennie a bazilikában, csak így nyert feloldozást a püspöktől. A császár és az egyház viszonyában ez az esemény már Canossát vetítette előre. Ambrus személyében egy új típusú püspök: a hatalom gyakorlásához szokott nagyúr jelent meg, aki határozottan megvédte az egyház tekintélyét a világi hatalommal szemben. A milánói püspök magas műveltsége ugyancsak a változás jele. A latin egyházatyák élete azt tanúsítja, hogy a IV. század végére a legműveltebb emberfők már nem az állam, hanem az egyház szolgálatába álltak. Ambrus, a prefektusból lett püspök gyakorlatiasabb érdeklődése mellett (Cicero De officiis című munkáját újító módon „keresztény változatban” adta közzé: „A papok hivataláról”, De officiis ministrorum, a keresztény etika kézikönyve lett) a legmodernebb görög teológiával, Nagy Szent Baszileiosz homíliáival ismertette meg a Nyugatot, és a legspirituálisabb neoplatonista bölcselő, Plótinosz kifinomult gondolatait is beleszőtte a keresztény bibliamagyarázatba. Ambrus kortársa, Jeromos, a ragyogó irodalmár is császári szolgálatban kezdte, de a sivatag vonzása, az igazi keresztény élet iránti vágy erősebbnek bizonyult. A szír pusztaságban töltött évek után Jeromos mint az új lelkiség, a szerzetesség szakértője és kitűnően felkészült bibliatudós, a három klasszikus nyelvet (héber, görög, latin) ismerő vir trilinguis tért vissza Rómába, hogy Damasus pápa titkára – sőt, reményei szerint utóda – legyen. Jeromos az egyiptomi remetemozgalom „regényírója” lett, aki egzotikus helyeken játszódó, páratlanul izgalmas történetekben örökítette meg az aszkézis csodáit. A palotáikban aszkéta életet élő gazdag és művelt szenátori özvegyeknek éppen ilyen lelki vezetőre volt szükségük, akivel megvitathatták a Szentírásban felmerülő kérdéseket és azt, hogy hogyan böjtöljenek. De Jeromos szerepét a római közvélemény – amelyet megdöbbentett a mediterrán társadalmakban hagyományosan szétválasztott férfi és női szféra közötti válaszfalak ilyetén lebontása, a férfiak és nők között teremtett keresztény intellektuális közösség – rosszmájúan félreértelmezte, így Jeromos jobbnak látta, ha visszatér Betlehembe, és ott fejezi be nagy művét, a latin Biblia kijavítását a héber eredeti alapján. Ágoston eleinte szintén világi pályán, szónoklattanárként működött, már karrierje csúcsát, a milánói városi rétori állást is elérte, sőt házasságra kívánt lépni egy gazdag leánnyal, hogy vagyona segítségével valami nyugalmas kormányzói szinekú- rát nyerjen magának, amikor Ambrus beszédeinek, a „platonikus könyveknek,” (minden bizonnyal Origenész műveinek), egy Szent Antalról és egyiptomi remetetársairól szóló beszámolónak és Szent Pál rómaiakhoz írt levelének hatására megtért anyja vallásához, az addig lebecsült, szégyellt katolicizmushoz. Ágoston 397- ben Vallomásaiban (Confessiones) számolt be a keresztény nagyközönségnek a késő antik lélek hazatalálásáról: hogyan juthat el az ember a különböző tévtanok és pogány filozófiák után a kereszténységhez. Ekkor már két éve az észak-afrikai Hippo püspöke volt: a könyv a püspök, nem a frissen megtért Ágoston szempontjait tükrözi. Közvetlenül megtérése után Ágoston keresztény platonikus párbeszédekben még azzal foglalkozott, hogy a szabad művészetek tanulmányozása mennyiben segít közelebb a boldogsághoz – Istenhez. Első nagy műveit, a Teremtés könyvének magyarázatait korábbi hitsorsosai, a manicheusok ellen írta; ezután az afrikai keresztény többséget alkotó donatista eretnekség, majd az arisztokratikus kegyelemtant hirdető pelagianizmus ellen fordult. E viták során a korabeli kereszténységet foglalkoztató valamennyi fontos kérdést felvetette és megválaszolta. A szentháromságról (De Trinitate) szóló műve a leghatalmasabb dogmatikai alkotása. 410-ben Róma megtámadása és kifosztása a gótok által mélyen megrázta a keresztényeket. A pogány vádak szerint a katasztrófát az okozta, hogy Róma elpártolt ősi isteneitől. A mű keletkezéséhez vezető levélváltásból kiolvasható, hogy hatalmas történetfilozófiai és teológiai tablójának (De civitate Dei – Az Isten városáról) hátterében a keresztény önbizalom megingása állt (a mű nem „a pogányok ellen” íródott, ahogy a később hozzáillesztett alcím sugallja, hanem a csüggedt keresztényeknek): szertefoszlott a keresztény Római Birodalom lehetőségébe vetett nagy remény. Ágoston a feszültséget úgy oldotta fel, hogy élesen szétválasztotta az állam céljait az egyházéitól. Ezzel érvénytelenítette a klasszikus görög-római felfogást, mely szerint az egyéni élet beteljesülése és célja az állam szolgálata, és a kereszténység és a római állam harmonikus egybeolvadását hirdető elképzelést, ami Euszébiosz számára még oly magától értetődő volt. Nem az

79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) állam az egyén célja, hanem fordítva: az államnak kell az egyén végső célját szolgálnia: a felkészülést az örök életre. Ágoston úgy látta, hogy az emberek a földi életben két, párhuzamosan egymás mellett létező és egymással kapcsolatban lévő „város” (civitas), Jeruzsálem és Babilon polgárai. Az egyiket az Isten iránti szeretet, a másikat az önszeretet irányítja. Az egyikben az alázat és engedelmesség a másikban a gog és az engedetlenség, uralkodik. Mindkét „városnak” megvannak a maga saját céljai. Az ember szabadon dönthet afelől, hogy melyikkel azonosul. Azt azonban, hogy az Utolsó Ítélet napján kik lesznek a „mennyei Jeruzsálem” polgárai, Isten már előre eldöntötte: a világi társadalomban éppúgy élnek kiválasztottak, mint ahogy az egyházban is működnek olyanok, akiknek bukása Isten által előre tudott (praesciti). Ágoston, a püspök kegyelemtanát egy Britanniából származó, de Rómában élő világi ember, Pelagius tanaival szemben fogalmazta meg. A Jeromos szerint „skót kásán hízott” (Scotorum pultibus praegravatus) Pelagius a sztoikus filozófia elveit vallotta. A Rómában írt (mára elveszett) De fide Trinitatis libri III és Pál leveleinek kommentárja (Commentarii in epistolas S. Pauli) tartalmazza a pelagiánus eretnekség fő tételeit. Pelagius tagadta az eredendő bűnt és az isteni kegyelem szükségességét és azt tanította, hogy az ember a maga erejéből képes elérni az üdvösséget: az aszkéta életmód által megacélozott szabad akarat (liberum arbitrium) képesíti az embert az üdvözülésre. Ez a krisztusi Megváltás értékét semmissé tette: Pelagius szerint Krisztus szerepe csupán a példamutatásra korlátozódott. Csak a hit által üdvözü- lünk (per solam fidem justificat Deus impium convertendum), hirdette a brit szerzetes Luther előtt ezer évvel – igaz, már az antinomiánusok is ezt hirdették jóval Pelagius előtt. A pelagiánus eretnekséget I. Ince pápa ítélte el a karthágói zsinaton 418-ban, ugyanebben az évben Honorius császár száműzte a pelagiánusokat Itáliából. Ágoston diadala teljes volt – 418-ban írta utolsó nagy művét Pelagius ellen De gratia Christi et de peccato originali címmel. Pelagius gondolatait azonban az itáliai arisztokrata püspökök, mint Eclanumi Iulianus, vitték tovább: Ágoston 428-ig küzdött velük, ezután a görög, brit és gall egyházak lettek a pelagianizmus fészkei: 429-ben a pápa két gall püspököt, Auxerre-i Germanust és Troyes-i Lupust küldi Britanniába a pelagiánusok meggyőzésére, és noha missziójuk sikerrel járt, az eretnekségnek 529-ig vannak nyomai a szigeten. Oriási teológiai munkássága mellett Ágoston, a püspök korántsem csak írással töltötte idejét. Feladata nemcsak a lelkipásztorkodás, a közösség lelki gondozása volt, hanem a szociális-karitatív munka (alamizsnálkodás és a szegények istápolása) és a bíráskodás is. Energiái jó részét lekötötte, hogy a püspöki ítélőszéke elé hozott peres ügyekben döntött, sőt ügyfelei érdekében a világi hatóságoknál kellett közbenjárnia. A nyugati birodalomfél – Itália, Gallia és Hispánia – püspökei hasonlóképp megosztották idejüket a krisztológiai viták és a közösség gyakorlati szolgálata között. Poitiers-i Hilarius (315-367) teológus és történetíró figyelmét nem kerülte el, hogy egy furcsa idegen, egy Márton nevezetű volt katona vetődött városába, akinek megengedte, hogy Poitiers mellett, Ligugében megalapítsa Gallia első szerzetesi közösségét. Mártont 372-ben Tours püspökévé választották, ahol közösségének igazi „orvosa” lett. Csodálatos módon mindig megtalálta a baj okozóját: a betegeket meggyógyította, a megszállottakból kiűzte az ördögöt, a várost rettegésben tartó rémhíreket szertefoszlatta. Márton városi püspöktársainál nagyobb gondot fordított a vidék evangelizációjára. Kivágta a pogány szent fákat, megakadályozta a pogány szertartások lebonyolítását. Gyógyító hatalmánál fogva szívesen látott vendég volt a vidéki földbirtokosok villáiban is. Galliában a nagy magánföldesúri és a püspöki hatalom szorosan összefonódott: a városok jól megfontolt érdekből rendszerint saját földesuraikat ültették a püspöki trónra. A Lyon vidékéről származó nagybirtokos, Sidonius Apollinaris (423-480) politikus és költő, Róma prefektusa volt, akinek még a Forumon is szobrot állítottak. 469-ben a mit sem sejtő államférfit váratlanul Clermont püspökévé választották, legfőképp azért, hogy megvédje a várost a vizigótoktól. E feladatának sikerrel tett eleget: átjárt sakkozni a vizigót királyhoz és szándékosan mindig vesztett, mert ez széles jókedvre derítette az uralkodót, akitől ilyenkor lehetett a legtöbb engedményt kicsikarni. Célja érdekében még gót nyelven is megtanult egy kicsit. Amikor Bourges városa tanácsot kért tőle, kit válasszanak püspöküknek, Sidonius természetesen azt válaszolta, hogy a helyi földesurat, aki ugyan nem volt felszentelve és teológiai műveltsége is számos kívánnivalót hagyott hátra, de a város élelmiszerrel való ellátására és megvédésére keresve sem lehetett volna nála alkalmasabb személyt találni. A városvédő (defender civitatis) szerepét földbirtokosnők is betölthették. Genovéva vegyes (frank és gall-római) házasságból származott, családjának birtokai Nanterre-től (ma Párizs külvárosa) Champagne- ig húzódtak. Egyetlen gyermek lévén a római jog szerint örökölte apja városi hivatalát (curialis). Még tinédzser volt, amikor találkozott Germanus auxerre-i püspökkel, aki azt tanácsolta neki, szentelje életét Istennek, és búcsúzóul felszólította: „Tégy úgy, mint egy férfi!” Genovéva úgy is tett. 451-ben, amikor a hunok Orléans-t ostromolták, és mindenki attól tartott, hogy ezután Párizs következik, a harcra fogható férfiak és a püspök egyaránt elmenekült a városból. Genovéva maga köré gyűjtötte az asszonyokat a keresztelőkápolnában, hogy ott virrasszanak és imádkozzanak, ő maga pedig fennhangon hirdetve, hogy a hunok nem jutnak el Párizsig, erőt öntött mindenkibe, miközben a szorongatott várost a saját birtokairól hozott élelemmel látta el. 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Észak-Itália püspökei (Bresciai Gaudentius, Torinói Maximus) és a pápák feladata a barbár betörések idején szintén a városi közösség élelmezése és oltalmazása volt. 410, a gót támadás és a város kirablása után III. Sixtus (432-440) helyreállította és kibővítette a bazilikákat. Utóda, a tudós egyházi törvényhozó, Nagy Szent Leó (440461) a megcsappant lakosságú, halálra ítélt Város megmentője lett, amikor 452-ben Attilát puszta szavával visszafordulásra kényszerítette Róma falai alól. Három évvel később a vandáloktól sikerült jelentős engedményeket kieszközölnie. Megszilárdította a pápaság tekintélyét a keleti császárokkal és egyházakkal szemben: a 451-es khalkédóni zsinaton Leó pápa törvénykönyve zárta le a krisztológiai vitákat (Roma locuta, causa finita): ez lett a katolikus ortodoxia mércéje. A dél-galliai Lerinum szerzetesközösségben tanult arisztokrata Caesarius negyven évig (502-542) volt Arles püspöke. Kétszázötven fennmaradt homíliája tanúsítja, milyen fáradhatatlanul és milyen szenvedélyesen igyekezett jobb útra téríteni nyakas kongregációját. A szerzetesi életvitel szószólójaként Caesarius reformeszméket hirdetett a galliai egyházban. Arra biztatta a híveket, hogy imádkozzanak, olvassák a Bibliát, rendesen járjanak szentmisére, alamizsnálkodjanak, segítsék a szegényeket és az egyházat, és az Úr napján ne éljenek nemi életet. Amikor a hívek, hosszúnak találva a szentbeszédet, ott akarták hagyni a szentmisét, Caesarius nem teketóriázott, hanem rájuk záratta a templomkaput. Több csodatétel, valamint az első arles-i apácaközösség megalapítása fűződik nevéhez. Püspöktársaival folytatott levelezéséből kiderül, hogy egyházmegyéjében erőszakos terjeszkedési politikája miatt nem kedvelték, a római pápa viszont erőteljesen támogatta, sőt 513-ban egész Gallia „pápai vikáriusává” nevezte ki. Caesarius határozott államférfiként lépett fel a vizigót II. Alarichkal és az osztrogót Nagy Theoderichkel szemben és velük is elismertette az arles-i püspökség primátusát. A korszak legfontosabb fejleménye Nyugaton a püspöki hatalom megerősödése és önállósulása volt. A római közigazgatást megingató barbár támadások idején a keresztény egyház maradt az egyetlen működő „római” intézmény a városokban, a püspök pedig az a szilárd hatalom, akit a városlakók mindinkább védnökükként és pártfogójukként (patronus) tiszteltek. Ezt több tényező együtthatása tette lehetővé. Az egyház a császári és magánadományok révén meggazdagodott: a pénzt a szegények ellátása, a szociális munka mellett templomépítésre fordították, ahol nemcsak mise, hanem veszély esetén is összegyűlhetett a közösség, az óriási birtokokról beszerzett élelemmel pedig táplálni tudták őket. A római tisztviselőkkel szemben a püspök nem egy évig, hanem élete végéig szolgálta a közösséget. A püspök irányította az egyház szociális és karitatív tevékenységét. A világi hivatalnokokkal és nagyurakkal ellentétben a püspök csak városáért élt, és vész esetén is helyén maradt. De nemcsak a város anyagi biztonságáról gondoskodott, hanem – és legfőképp – a közösség lelki vezetéséről is. A IV-V. századi püspökök a lelkiség és a keresztény életvitel terén is újítók voltak: a szerzetesi életeszményt igyekeztek megvalósítani.

4.3. A szerzetesség a IV-VI. században A szerzetesi mozgalom a IV. században alakult ki Egyiptomban. A kereszténységet kezdettől fogva jellemezte a világtól való elfordulás, Krisztus követése (sequela Chris- ti) és az Isten országának keresése, de a kivonulás a késő antik társadalomból csak ekkortájt, az utolsó nagy keresztényüldözés és a birodalom kereszténnyé válásának idején vált igazi tömegmozgalommá. Az első remeték (heremitae) és szerzetesek (mo- nachi) talán az üldözések elől kerestek menedéket a sivatagban, később pedig a csupán névleges keresztények világából kiábrándulva fordítottak hátat a klasszikus városi civilizációnak, hogy életük mindennapos mártíriumával tegyenek bizonyságot Jézus Krisztusról, ahogyan egykor halálukkal a vértanúk. A szerzetesek „Krisztus katonái” (milites Christi) voltak, akik testük sanyargatásával lelküket megtisztították mindentől, ami az anyagi világhoz kötötte őket és egyetlen célra, az imádkozásra és az Istenközelségre összpontosították, hogy végül elnyerhessék Isten országát. A mozgalom szigorú eszményei spirituális megújulást hoztak a kereszténységen belül, de a szerzetességnek emellett rendkívül jelentős társadalmi szerepe is volt nemcsak a késő antik Egyiptomban, hanem a középkori Európában is. Az egyháznak sikerült integrálnia ezt az önálló, alulról építkező mozgalmat, mely kezdetben kivonta magát a püspöki szervezet fennhatósága alól. Antal, a tehetős kopt földműves családban született ifjú megvalósította az evangéliumi parancsot („add el, amid van... és kövess engem!” – Mt 19,21) és az Alexandriá- tól délre húzódó végtelen sivatagba vonult vissza, hogy egészen Krisztusnak szentelje magát. Miután több mint húsz évig tökéletes magányban élt szemlélődő imádságban és munkában, böjtölt, testét sanyargatta és lelke démonaival birkózott, követők sereglettek köré. Életszentsége a remeték vezetőjévé tette, szavait császárok és püspökök lesték. Antal azonban nem kért a népszerűségből, hanem mind mélyebbre hatolt be a sivatagba és élete hátralévő hatvan évét egy a Vörös-tenger közelében fekvő oázisban élte le teljesen egyedül. Athanasziosz püspök kérésére a századik éve felé közeledő Antal még egyszer visszatért Alexandriába, hogy ott az ariánusok ellen prédikáljon. A Krisztus parancsait, az evangéliumot szó szerint követő remete így is bizonyságot tett Krisztus Isten voltáról.

81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Az Alexandria körüli sivatagok (Nitria, Kellion, Szkétisz/Wadi Natrun) ekkorra már szerzetesekkel népesültek be, akiket 320 körül Pakhómiosz szervezett közösségbe (coenobium) és életszabályzatot (regula) adott nekik. A tabenniszi kolostorban több mint ezerháromszáz férfi és nő élt, akiket Pakhómiosz külön kolostorokba szervezett, élükön egy-egy apáttal, illetve apátnővel. A kolostor rendjét az imádság és a munka szabta meg. A szerzetesek feltétlen engedelmességgel tartoztak az apátnak. Mivel többségük írástudatlan paraszt volt, ezeket megtanították olvasni, hogy megértsék a Szentírást. Az egyiptomi szerzetesek, különösen Antal élete Athanasziosz tolmácsolásában, felmérhetetlen hatást gyakorolt a nyugati keresztényekre. A könyv olvastán többen azonnal megtértek, de gyakran az is elég volt, ha valaki csak elmesélte a történetet. Ágoston megtérését is egy ilyen beszélgetés váltotta ki. A káprázatosan intelligens és ragyogóan művelt Ágostont pontosan az döbbentette meg, ami Julianust: hogy Isten eléréséhez nincs szükség könyvekre. Ágoston azonban már követni akarja a szerzetesek példáját. Megtérésének döntő pillanata volt, amikor végre lemondott a nemi élet gyakorlásáról. O tehát az aszketizmushoz, a szexuális önmegtartóztatáshoz „tért meg”, amit úgy csodált Ambrusban, de amit oly nehezen talált megvalósíthatónak a saját életében. A szerzetesek szüzessége azt jelentette, hogy ők már olyan „angyali életet” (angélikosz biósz) élnek, mint Ádám a Teremtés hajnalán. Immár a keresztény egyház vezetői is ezt az életeszményt tették magukévá. A római társadalom nem tulajdonított kiemelkedő jelentőséget a szüzességnek (virginitas), melyet csak a nők, a Vesta-szüzek kis csoportja gyakorolt, és ők sem élethossziglan, a házasságnak és a gyermeknemzésnek viszont annál inkább, olyannyira, hogy a gyermekteleneket külön adóval sújtották. A keresztények ezzel szemben mind magasabbra értékelték a szűzies tisztaságot (castitas), a szexuális önmegtartóztatást (continentia). A „test szűz temploma” hatalmas jelkép, a keresztény közösség integritásának jelképe lett. A szüzesség olyan dinamikus fogalom volt, mely az állandóság és változatlanság mellett a termékenység képzetét is felkeltette: a testét mindörökre lepecsételő személy egyszeriben megnyílt Krisztus, a Szentírás, a közösség felé, melyet gazdagon elárasztott lelki adományaival. A szüzesség nem feltétlenül fizikai érintetlenség, inkább lelki elhatározás kérdése volt: a test vágyait (concupiscentia carnis) le kellett győzni, alá kellett rendelni a lélek akaratának, hogy a személy teljesen átadhassa magát Krisztusnak és betölthesse Isten akaratát. A testiség – különösen Ágoston szemében – az emberi akarat tragikus kisiklásának, önállósulásának a jele, mely a bűnbeeséshez, az Istentől való elforduláshoz, az ember meghasonlásához vezetett. A testiségben nyilvánult meg leginkább az, hogy az ember többre tartotta a saját akaratát Istenénél. Az ember elszakadt Istentől. Ez törte meg test és lélek eredeti egységét és ez okozta, hogy a gonosz megjelent a világban. A szüzességről kialakított szerzetesi elképzelésekkel szemben Ágoston nem hitt abban, hogy az ember valójában testetlen, szellemi lénynek teremtetett és hogy Ádám és Éva egy „társadalom előtti” békét élvezett a Paradicsomban. Éppen fordítva: Isten társadalmi lénynek teremtette őket, akiknek akarata tökéletes harmóniában volt Istenével. Ám amikor az első emberpár a saját – és nem Isten – akaratát követte, bukásukkal az utánuk következő emberi nemzedékeket is magukkal rántották. Az eredeti bűn következménye az áteredő bűn: az, hogy a bűn – a gonoszság, az erőszak, a tudatlanság és a nyomorúság – megjelent és átöröklődik az emberi társadalomban. A szexualitás és a bűn problematikája, amit a IV. századi kereszténység a középpontba állított, nemcsak az egyén bonyolult pszichológiai felépítésére, hanem a társadalom magyarázatára is alkalmas fogalmak voltak. Az egyház eleve „mesterséges családot” alkotott, melyben a hívek mint „testvérek” találkoztak. Most a hívek nagy családján belül olyan kisebb, önellátó közösségek jöttek létre, melyek életcéljukul a bűn legyőzését, bűnös emberi voltuk levezeklését tűzték ki, amit egyéni akaratuk megtörésével, szexuális és egyéb testi vágyaik féken tartásával reméltek elérni. Ezek a közösségek a hagyományos családmodellből vett kifejezéseket alkalmazták magukra: vezetőjük az apát (abba, atya) volt, tagjaik pedig „fivérek” és „nővérek.” A keresztények „szent emberekként” tisztelték a szerzeteseket és remetéket, akik fontos társadalmi feladatot töltöttek be: ők imádkoztak az élők és a holtak lelki üdvösségéért (vita contemplativa). Emellett azonban a gyakorlati életben (vita activa) is mind nagyobb jelentőségre tettek szert: Isten szolgái (servi Dei) gyógyítottak, tanácsot adtak, és pártatlan döntőbírák voltak, akik a városi vagy falusi közösségben felvetődő gondokat – ellentétben a távoli császári vagy földesúri hatalommal – gyorsan, hatékonyan és ingyenesen orvosolták. Mivel a monasztikus élet alapkövetelménye volt a Szentírás ismerete, a szerzeteseknek meg kellett tanulniuk írni és olvasni. Ehhez tankönyvekre, szemlélődő életük elmélyítéséhez pedig bibliamagyarázatokra volt szükségük. A kolostorokban rövid idő alatt könyvtárak és másolóműhelyek (scriptoria) alakultak ki, ahol a szent könyveket másolták. A nyugati szerzetesség kulturális fegyverténye volt, hogy a Római Birodalom összeomlását követő barbár századokban megőrizte a keresztény és a klasszikus irodalom alkotásait. Az első nyugati szerzetesközösségekről keveset tudunk: Ambrus Milánó mellett pártfogolt egy monasteriumot; Rómában nemcsak Jeromos aszkéta barátnői, hanem a férfiak is közösségben éltek; Márton Ligugé után Tours mellett, Marmoutiers-ben alapított monostort; Ágoston Thagastéban szervezett közösséget és két regulát írt, az egyiket nőknek, a másikat férfiaknak, melyek legfőbb parancsa a szeretet. 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) 410 körül egy keleti aszkéta, Johannes Cassianus érkezett Galliába és Marseille mellett egy tengerparti kőbányában keleti mintára két közösséget szervezett (Szent Viktor-apátság). Conlationes (Beszélgetések) című írásában adta közzé a nagy egyiptomi és palesztinai remetékkel folytatott társalgásait, az atyák bölcsességének gyűjteményét. De institutiis coenobiorum (A szerzetesi élet alapelveiről) című munkája a nyugati monaszticizmus egyik alapműve, melyben leszögezte a szerzetesi élet szabályait, és lajstromba szedte a nyolc fő bűnt, melyek megakadályozzák a szerzetesi tökéletesség elérését, de leírta azt is, hogyan lehet harcolni ellenük és eljutni a belső tökéletességhez. Lerinum (Lérins) monostorát Honoratus alapította 400 táján a francia Riviéra egy kis szigetén, a Nizzaiöbölben, szemközt a hófödte Alpok napsütötte lankáival. A nagybirtokos arisztokraták ide küldték tanulni fiaikat. Lerinum Gallia legjelentősebb kulturális központja lett. Itt nevezték először a monostort scholának, és valószínűleg itt keletkezett a Benedek előtti szerzetesség legfontosabb szabályzata, a Regula Magistri. A Lerinumban tanult, rendkívül szigorú aszkétaéletet élő arisztokrata szerzetesek – Arles-i Honoratus, Hilarius és Caesarius, Lyoni Eucherius, Auxerre-i Germanus, Riezi Faustus, Troyes-i Lupus – töltötték be Gallia nagy püspöki székeit. Az, hogy szerzetesekből választottak püspököket, egyben azt is jelentette, hogy a szerzetesi mozgalom beépült az egyházba. A püspök szerzetesek ugyanakkor egy új típusú szentséget jelenítettek meg: a „szent püspök” a zivataros V. század során nemcsak monasztikus erényeivel, hanem energikus politikai tevékenységével is kivívta hívei és polgártársai tiszteletét. A szent püspök volt a város védelmezője (defensor civitatis) a római adóhivatal túlkapásaival és a barbárokkal szemben egyaránt. A VI. század legnagyobb hatású szerzetesegyénisége az itáliai Benedek volt. Az ő regulája – melyre Pakhómiosz, Baszileiosz, Ágoston, Cassianus, a Regula Magistri és Arles-i Caesarius egyaránt hatottak – lett a nyugati szerzetesség alapszabályzata. Nemcsak a bencés rend regulája: a később alapított szerzetesrendek is ezt vették át. Sikerét annak köszönheti, hogy világos, tömör és mértéktartó tanácsokat (bona discretio) ad a szerzetesi életvitelre, melyek a gyakorlatban jól alkalmazhatóaknak bizonyultak. Benedek az apát teljhatalma alá tartozó önellátó közösségbe szervezi a szerzeteseket és kettős feladatot ad nekik: az imádságot és a munkát (ora et labora). Ahhoz, hogy e feladatokat jól elvégezhessék, a szerzeteseknek mindenekelőtt teljes engedelmességgel (oboedientia) kell alávetniök magukat az apát parancsainak. Az engedelmesség követelménye Ágoston eszméit tükrözi. A másik fontos követelmény az, hogy a szerzeteseknek egy helyben kell maradniok (stabilitas loci), kolostorban kell élniök. Benedek nem szenvedhette a regula nélkül élő vándorszerzeteseket, akik a barbár betörések nyomán keletkező zűrzavarban végigkóborolták Itáliát. A szerzetes kötelessége volt az alázatosság és hallgatás. A szabályzat pontosan beosztja a napot imádkozásra és munkára. Benedek nagyon fontosnak tartotta a fizikai munkát, mellyel a szerzetesek megkeresték kenyerüket, és ami jól kiegészítette az imádkozás, a szemlélődés és a Szentírás olvasásának szellemi munkáját, melyre naponta több órát fordítottak. Minden szerzetesnek a Nagyböjtben egy egész könyvet is végig kellett olvasnia. Benedek a nappali és éjszakai imaélet és zsoltárok recitálása mellett a mindennapi gondokkal – a kolostor ellátásával, a szerzetesek ruházatával, a betegekkel is részletesen foglalkozik. „Krisztus katonáit” kisebb csoportokra, „tizedekbe” (decania) osztja, vezetőik, a dékánok az apát segítői. A szabályzat vagy a szerzetesi erkölcs ellen vétőket keményen megbüntetik. A közösséget érintő kérdéseket az apát valamennyi testvérrel megtanácskozza. Benedek dél-itáliai kolostora, Montecassino lett az elkövetkező évszázadokban a bencés szerzetesség fellegvára, melynek életmódját és szabályzatát mind több közösség követte Nyugaton. Az Észak-Itáliát uraló keleti gót király, a kultúrát pártoló Theoderich veronai és páviai udvarában katolikus római szenátorok is hivatalt vállaltak. Boethius filozófiát tanult Alexandriában és Arisztotelész műveit fordította latinra (XII. századi újrafelfedezéséig Nyugaton csak ezekből a fordításokból ismerték Arisztotelészt!) Árulás vádjával börtönbe vetették, itt írta meg 524-ben A filozófia vigasztalásáról (De consola- tione philosophiae) című platonikus költeményt. Akárcsak Szókratész, Boethius is a legfőbb jóról, az erényről, az erkölcsről, a sorsról (fatum) és a szerencse forgandó- ságáról elmélkedik a végső egzisztenciális pillanatban, kivégzése előtt. Művében a görög filozófia hagyományaihoz nyúl vissza, annak kategóriáit és nyelvezetét használja. Szó szerint semmi nem utal a kereszténységre, sőt! Az, hogy Boethiusnak a Filozófia jelenik meg és ő vigasztalja, azt sugallja, mintha a végső jóhoz a bölcsele- ten keresztül vezetne az út. Mégis világosan kiderül, hogy Boethius szemében az erényes élet megvalósítása már nemcsak az emberi akarattól, hanem Istentől is függ. A Consolatio a középkor egyik legolvasottabb könyve lett. A keleti gót udvar intrikáit és a mind durvább politikai csatározást Cassiodorus is megelégelte és 540 táján visszavonult az aktív politikusi pályától. Szicíliai birtokán, Squillacium mellett kolostort alapított, melyet Vivariumnak (= halastó) nevezett el. Cassiodorus személyében egyesült a régmúlt és a jövő: a római hivatalnok államférfi és a keresztény szerzetes. Kolostorát egyfajta főiskolának is szánta, ahol világi és keresztény műveltséget tanítottak. Institutiones divinarum et saecularium litterarum (Az isteni és az emberi irodalom tanítása) című tankönyvében Szent Ágostont követve egységben mutatta be a klasszikus és a keresztény 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) irodalmat. A korabeli műveltség hirtelen hanyatlását mutatja, hogy a kilencvenkét éves Cassiodorus utolsó munkája, a De orthographia, a latin helyesírás elemi szabályait rögzítette szerzetesei számára.

4.4. Róma a VI. században: Nagy Szent Gergely A hanyatlás paradox módon nem a barbár germánok, hanem egy bizánci császár, Jusztinianosz háborúi miatt következett be, aki elhatározta, hogy Itáliát visszahódítja a gótoktól. Az osztrogót uralom által fenntartott civilitas, a római rend 533 után összeomlott. A háborúk nyomában járt a pestis, mely 542-től söpört végig a megmaradt Keletrómai Birodalom tartományain, és a longobárdok, akik a zűrzavart kihasználva 568-ban egészen Rómáig nyomultak előre és megtelepedtek az elnéptelenedett vidékeken. A virágzó városok elpusztultak, és velük együtt az iskolák is megszűntek. Ekkor már csak a kolostorokban pislákolt a művelődés lángja. Róma apró falusi település lett, a Forum márványoszlopait felverte a gaz, az elhagyott templomok romjai között tehenek legelésztek. A rómaiak úgy érezték, hogy a világ megöregedett és hamarosan itt a vég. Az egyik legelőkelőbb család sarját, Gergelyt is az elmúlás gondolata foglalkoztatta. 573-ban ugyan elvállalta a város vezetését (praefectus urbi), de elborzadt attól, mennyire lefoglalták a világi ügyek ahelyett, hogy az örök életre készült volna, ezért palotáját kolostorrá alakította át és oda vonult vissza olvasni, gondolkodni, imádkozni. Később pápaként is úgy élt, mint egy szerzetes: Benedek reguláját követte és igazából mindvégig a szemlélődő magányra vágyott. Gergely élete örök küzdelem a közéleti szerepvállalás és a szerzetesi visszavonulás között. Római szenátori család sarja, melyből több pápát is választottak. Róma városi prefektusa (praefectus urbi), de igazából az aszkéta életmód vonzza, ezért eladja óriási birtokait és hét kolostort alapít. Szerzetesként él a Coelius-hegyen álló családi palotában. 578-ban a pápa diplomataként (apokrisiarius) Konstantinápolyba küldi, ahol Gergely rádöbben, hogy Itália hiába vár segítséget a császártól. 585-ben tér vissza Rómába és ismét visszavonul. 590ben pápává választják, a tisztséget nagy lelki vívódás után fogadja el. A pestis, árvíz, éhínség és longobárd hódítás idején kell lelket öntenie az elcsüggedt rómaiakba. Gergely nem vett tudomást a ravennai császári képviselő igényeiről, hanem önálló politikát folytatott: megerősítette az egyházat Itáliában, Galliában és Hispániában, különbékét kötött a longobárdokkal, és 596-ban megindította az első térítőket a pogány angolszászok közé. A ragyogóan művelt Gergely a szerzetesek „tudós tudatlanságát” (docta ignoran- tia) dicsérte, mert mint a többi keresztény gondolkodó, ő is tudta, hogy Istenhez nem a filozófián keresztül vezet az út. Amikor megírja Benedek életrajzát és az itáliai szent emberek (viri Dei) csodatételeiről tudósít (Dialogi de vita et miraculis patrum Italicorum), azt akarja megmutatni, hogy Isten végtelen kegyelme még ebben a pusztulásba rohanó világban is megnyilvánul. A romlás foglalkoztatja Moralia in Job című munkájában is: Jób könyvének allegorikus és történelmi magyarázatába az emberi erkölcs és Isten kapcsolatát vizsgálja. Gergely, az aszkéta pápa remek gyakorlati érzékkel rendelkezett: Szent Péter birtokainak (patrimonium Petri) életrevaló menedzsere volt. Átszervezte és gazdaságilag jövedelmezővé tette az egyházi birtokokat és a longobárd támadás idején az innen származó élelemmel látta el Róma éhező lakosságát. A pápaság tekintélyét megerősítette Konstantinápollyal szemben, bár Róma püspöke a VIII. századig elismerte a császár és a Ravennában székelő császári helytartó (exarcha) fennhatóságát. Ennél is fontosabb volt az, hogy Gergely Róma lelki hatalmát (auctoritas spiritualis) kiterjesztette a nyugati püspökségekre. Gondot fordított arra, hogy 591-ben írt lelkipásztori szabályzata (Regula pastoralis), melyben a püspök kötelességeit foglalta össze, rövid idő alatt minden nyugati püspök olvasópultján ott legyen. Az óriási sikerű Regula nemcsak a püspöki hatalom gyakorlásának kézikönyve lett. Gergely olyan átfogó meghatározást adott a hierarchia élén álló keresztény kormányzóról (rector), akinek legfőbb gondja a lelkek üdvösségre vezetése, hogy azt a világi uralkodók is könnyen magukra érthették és felhasználhatták. Maurikiosz bizánci császár görögre fordíttatta a művet, Nagy Alfréd király pedig maga ültette át angol nyelvre. A „keresztény állam” (respublica christiana) politikaelméleti megalapozása erkölcsi utasítások gyűjteménye, mely a világi célokat a végső, mennyei célok alá rendeli, de a lelki hatalom gyakorlóit nem vonja ki a világi hatalom (potestas regalis) alól. A püspöki és királyi hatalom egyaránt szolgálat (ministerium), melynek az alattvalók és nem a vezetők érdekét kell szolgálnia. Gergely az alázatot tartotta a kormányzó legfontosabb erényének: ő maga a pápai okleveleket mint servus servorum Dei (Isten szolgáinak szolgája) írta alá: ettől kezdve minden későbbi pápa ezt a formulát használta.

4.5. Keresztény missziók. Az „új Konstantinok” A katolikus egyház, mely a római civilizációval azonosította magát, a VI. századig nem foglalkozott a barbárok keresztény hitre térítésével. A gótok megtérését 376- ban az ariánus császár, Valens követelte meg abban a Fritigern vezérrel kötött egyezményben, mely megengedte a vizigótoknak, hogy átkeljenek a Dunán és a 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) limesen belül megtelepedjenek a birodalomban. Az áttérés nem „belső megtérést” jelentett, hanem akkulturációt. Valens azzal a feltétellel engedte meg a gótoknak a betelepülést, hogy változtatnak hitgyakorlatuk formáján: beköltözhetnek a birodalomba, de csak akkor, ha nyilvánosan átveszik annak vallását. A vizigótok a keleti birodalomfélben akkor érvényben lévő arianizmust vették át, és őket követve az összes többi germán törzs (osztrogótok, burgundok, vandálok, szkírek, szvébek, longobárdok) ariánus lett. Ebben közrejátszhatott az is, hogy az arianizmus egyszerűbb, közérthetőbb egyistenhitet közvetített, mint a katolicizmus. Az ariánus vallás fenntartotta a germán törzsek etnikai különállását a katolikus rómaiak között. A gótoknak saját bibliafordításuk is volt Wulfila püspök tollából. A frank volt az első germán törzs, amelyik áttért a katolicizmusra. Áttérésüknek politikai okai voltak, nem belső meggyőződés diktálta és nem katolikus térítőmunka eredményezte. A gallo-római püspökök nem térítettek, rendkívül jó viszonyban voltak a világi arisztokráciával, melyből többségük származott. Ha egy frank király ki akarta terjeszteni hatalmát Galliára, elsősorban a püspökökkel kellett jóban lennie. Az V. században a száli frankok királya, Klodvig a katolikus burgund hercegnőt, Klotildot vette feleségül. Az ariánus alemannok (496, Tolbiac) és vizigótok (507, Vouillé) elleni háborúiban, melyek során fennhatóságát egész Galliára kiterjesztette, Klodvig jónak látta a katolikus Isten segítségét kérni. Győzelme után, valamikor 496-507 között Szent Remigius, Reims katolikus érseke keresztelte meg Klodvigot és háromezer harcosát. Klodvig a királyi centralizáció fontos állomásaként új fővárost alapított. A római Lutetia (Párizs) lett királyságának központja, ahol (a mai Panthéon helyén) templomot építtetett a Szent Apostolok tiszteletére. A király „új Konstantinnak” tekintette önmagát. Kiegyensúlyozott jó viszonyt tartott fenn a katolikus püspöki karral és Szent Genovévával (422-500), aki 451-ben imáival megmentette a várost a hun támadástól, lelket öntött a pánikba esett lakókba és saját birtokairól hozatott gabonával látta el az éhező várost. A város védőszentjeként tisztelt Genovévát 500-ban a Szent Apostolok templomába temették, és Klodvig kívánsága az volt, hogy egykor ő is Genovéva mellett nyugodhasson. A királyság és az egyház szoros kapcsolata a frankoknál a politikai elméletben is megnyilvánult: a frankok királyságát „az egyház legidősebb leányának” nevezték, a Szajna és a Loire vidékén a Meroving királyok és királynők által alapított, gazdag földbirtokokkal ellátott kolostorokban – például Radegunda poitiers-i Szent Kereszt kolostorában – már nemcsak a lelkek üdvösségéért imádkoztak, hanem az államért, a frank királyságért is. Állam és egyház sorsa összefonódott. Klodvig nyitása a katolicizmus felé jóval több volt vallásváltoztatásnál: a frankok számára a szegregáció helyett az integrációt, a provinciális frank őstörténet helyett az egyetemes – római, trójai és bibliai – történelembe való betagozódást jelentette. Klodvig érdeme, hogy a „nemzeti hagyományba zárkózás”, a törzsi és vallási elszigetelődés helyett a fejlődés egyetemes útjára terelte a frankokat. Megkeresztelkedé- sével megnyitotta a frank társadalmat a római hagyomány felé, sőt annak egyenes örökösévé tette. Nagy Károly frank birodalma nem jöhetett volna létre Klodvig megtérése nélkül. Frankok és latinok békés egymás mellett élését és összeolvadását, a germánok akkulturációját, a frankok nyelvváltását Klodvig katolizálása indította el. Amit ma „multikulturális” folyamatnak nevezünk, azt az V. században katolikus kereszténységnek hívták. Egy évszázaddal Klodvig katolizálása után, 596-ban érkezett Gergely pápa küldötte, Ágoston Angliába, hogy megkeresztelje az egyik angolszász királyt, Aethelber- thet és népét. Britannia római provincia volt, a kelta britekből és rómaiakból álló lakosság jó része keresztény. De a római seregek 411-ben kivonultak és a szigetet az V. században a pogány angolszászok foglalták el. A hódításról egy keresztény brit író, Gildas Sapiens tudósít. Az angolszász törzsfők állandó zsákmány- és rabszolgaszerző háborúkat vívtak egymással; a rabszolgák egy részét külföldön adták el. Aethelberth Kent környékén uralkodott, felesége, a frank Berta katolikus volt, akinek a király megengedte, hogy katolikus papokból álló kísérettel jöjjön Angliába és vallását gyakorolja. Valószínű, hogy Aethelberth fordult Nagy Szent Gergely pápához és kért misszionáriusokat tőle, mert a kereszténységgel felvértezve szerette volna megszilárdítani helyzetét és tekintélyét a pogány kiskirályok között, de elejét akarta venni annak, hogy felesége erőszakos és nagyhatalmú frank rokonai, akik köztudottan éltek-haltak a hódító háborúkért, kezdjék meg a keresztény térítést a szigeten. Gergely sokáig habozott. Ágoston Kentbe érkezte után viszont Ethelbert habozott, nem akarván magára haragítani népét azzal, hogy hátat fordít a régi isteneknek. Végül azonban tízezer harcosával együtt megkeresztelkedett. Gergely nem késlekedett a dicsérettel: Aethelberthet Konstantinhoz, Bertát Konstantin anyjához, Szent Ilonához hasonlította; a királyt biztosította arról, hogy tettével valamennyi uralkodót felülmúlta és hírneve örökké fennmarad. Aethelberth Ágostonnak ajándékozta Canterbury templomát és a körülötte fekvő birtokokat, ahol a szerzetesek kolostort alapítottak, melyet Szent Péter és Pál patrocíniuma alá helyeztek. A canterburyi püspökség mellett a király Rochesterben is püspökséget alapított; az evangelizáció munkája királyi támogatással folytatódott, és a VII. század elején már Észak-Angliát is elérte. 627-ben Edwin, Northumbria királya egy kenti hercegnőt, Aethelburgát kérte feleségül. 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A házasság feltétele Edwin katolizálása volt. A menyasszonyt katolikus papok kísérték Yorkba, és megkezdték a térítőmunkát. A north- umbriai kereszténység Edwin 632-ben bekövetkezett halála után is fennmaradt. Utódait ír szerzetesek térítették meg. Klodvig, Aethelberth és Edwin megtérését politikai okok váltották ki. Az egyházi írók, akik a királyok megkeresztelkedéséről beszámolnak, szándékosan, hízelgésből és jól megfontolt okból, de alapjában helyesen hasonlították őket Konstantinhoz, mert a barbár királyok katolizálása egyház és állam olyan szoros együttműködéséhez vezetett, amire a IV. század eleje óta nem volt példa.

5. Székely György– BIZÁNC AZ V-VI. SZÁZADBAN. A KELETI EGYHÁZAK KEZDETEI 5.1. A társadalom Bár a római rabszolga-társadalom felbomlása a keletrómai állami keretek megmaradása folytán lassabban ment végbe, mint a gyors pusztulásra ítélt nyugati felén, annál színesebb a társadalom összetett képe a különféle provinciák sajátosságait őrző keleti birodalomfélen. Aranyszájú Szent János (Johannes Chrysostomus) (344407) még olyanokat bírálhatott, akik több száz rabszolgát tartanak saját szolgálatukra, holott egy-kettő is elláthatná azok feladatát. De a jog a IV-VI. században ismerte a felszabadítottság (libertinitas) állapotát is, ami belekerült Jusztinianosz gyűjteményébe is. Voltak, nem kevesen, szabad eredetű és helyzetű emberek, ám ezek egy része éppen lesüllyedőben volt. A munkaerőn túl az egész embert vették bérbe (se locasse), ami a függő állapotra vezetett. A VI. századtól vannak egyiptomi kopt nyelvű megállapodások e bizánci tartomány déli részéből ilyen célzattal („Mivel te engem munkára felfogadtál, kész vagyok Isten akarata szerint dolgozni... és neked minden tekintetben engedelmeskedni”). A régi és az új függési formák lassacskán új formációt alakítottak ki. Jusztinianosz 530. évi rendelete ezért tehette fel a kérdést: „Miféle különbség van rabszolgák és a birtokhoz írtak (adscriptitii) között, ha mindketten uruk hatalma alá tartoznak, aki a rabszolgát peculiumával együtt felszabadíthatja, a colonust pedig földjével együtt birtokából elidegenítheti?” De más útja is volt az elszegényedett parasztok megélhetésének: a mezőgazdaságban és a kézművességben is foglalkoztatott bérmunkások (miszthioi) is válhattak belőlük. A föl- desuraság is változóban volt azáltal, hogy az egyházak is megjelentek a birtokosok közt. II. Theodosius elismerte a konstantinápolyi és alexandriai egyházak birtokmegtartási jogát a 397 utáni földfoglalásaikra (possedisse... firmiter retineri), ha vállalják a birtok állami terheit, például hogy a falu matrózokat állítson. Az egyházak II. Theodosius 415-i rendelkezése szerint birtokállományukat növelő patrociniumo- kat jogszerűen elfogadhattak, amikor szerzetbe lépéskor a paraszt, a városi középbirtokos, sőt nagybirtokosnő így rendelkezik. így alakultak ki kolostori gazdaságok. A VII. század legelején egy nyugat-galileai gazdaság élén, mozaikpadló felirata szerint, Tamás atya, a kolostor feje működött. Az udvart termek vették körül, az épület részben kétszintes volt. A kolostor földjének feltételezett bérlői gabona, olíva, szőlő termesztésével, marhatartással foglalkoztak a leletek tanúsága szerint.

5.2. A városok A judeai római császári helytartó székhelyét Caesareában ütötte fel, s a lerombolt Jeruzsálem régi jelentőségét akkor nem nyerte vissza, a római kormányzat a római alapítású vagy rómaiaktól újjáépített városok fejlesztésére helyezvén a hangsúlyt. Konstantinápoly alapítása és Nikomédia lehanyatlása közti időben, nagyjában 330 és 358 között az új alapítású keleti főváros felküzdötte magát Róma egyenrangú partnerévé, Konstantinápolyt és Rómát egymás mellett ábrázolják 350-ben II. Cons- tantius érméin. A pénzverés öt városban – bár nem egyazon időben – volt jelentékeny. Róma, Nikomédia és Siscia voltak a folyamatosan működő pénzverdék városai. Karthágó csupán Diocletianus és Nagy Konstantin idején mutat nagyobb pénzve- rési aktivitást. A konstantinápolyi pénzverés első kezdetei meg csak Constantinus Magnus idejéig nyúlnak vissza. S a pénzverés színtereinek kezdődő eltolódása Kelet javára csak felületi jele a késő antik idők mélyebb változásainak a városi életben és azok gazdasági környezetében. A Földközi-tenger mellékének népessége, amely megközelítően a mai népesség negyedrészét tette ki, aránytalanul oszlott meg. A Kelet volt népesebb, ragyogó és gazdag városokkal, amelyek közül különösen Alexandria, Antiókhia és Thesszalo- niké volt virágzó és kifinomult kultúrájú központ. Ezzel szemben a Nyugat szegényebb és gyérebb népességű volt, amelynek két kiemelkedő nagyvárosa, Róma és Karthágó, s néhány gazdag és előrehaladt tartománya – különösen Dél-Gallia – ellentétes fejlődésű hatalmas területekkel érintkeztek, amelyeket még erdőség és mocsár borított, ahol pásztortörzsek éltek. 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Keleten nincsenek korabeli jogszabályok, amelyek a városelhagyás folyamatára utalnának, s ennek megfelelően a régészeti leletek arra mutatnak, hogy a városok még a VI. században viszonylagos prosperitást élveztek. Ezt biztosította, hogy a földbirtok a keleti tartományokban egyenlőbben volt elosztva, hogy ennek megfelelően középbirtokosok fontos társadalmi réteget alkottak. Keleten a városban élés szokása igen mélyen meggyökerezett, s a városban éltek olyan középrétegbeli tulajdonosok is, akiknek sikerült mentességet nyerni a curiális rétegre eső terhek alól. A keleti városokon belül is átcsoportosulást hoztak a késő antik idők. Athén nagysága elvirágzott, de erre és művelődési jelentőségére emlékeztettek Libanios beszédei, amelyek a bizánci iskolai gyakorlatokhoz tartoztak. így a poliszdemokrácia visszhangja nem hiányzott. Jelentősebb volt azonban már Antiókhia, ahol Aranyszájú Szent János idejében 100 000 lakossal számolnak. Ennek a nagy népességnek rétegződését jelzi, hogy közüle 10 000 teljesen szegény volt, aki magát egyáltalán nem volt képes fenntartani. A városok – és egyházaik – vetélkedését mutatja, hogy a VI-IX. századi ún. albániai arany-ezüst kincs bizánci és keleti összetevői közül kiemelkedik egy 431 és 647 közé keltezhető aranyedény, amely Konstantinápoly, Ciprus, Róma és Alexandria szimbolikus nőalakjait – ókori városistennőit – ábrázolja, mellőzi azonban Antiochiát, a legfontosabb császári várost. Ennek eszmei háttere a ciprusi metropolita függetlenségi törekvése Antiochiától. A Keletrómai Birodalom szempontjából azonban a városhálózat egésze volt a lényeges. Jusztinianosz császár (527-565) korában pedig a 34 tartományban 937 várost számláltak és ezekben sokmilliós népesség élt. Ezekben az egykori polisok már nem nemzetközi jogi fogalomként, hanem a keleties császárságon belüli községi önigazgatásként jelentkeznek. A kényszertestületek belülről is ellentmondanak a polis antik önkormányzatának. A Jusztinianosz-kori városban a püspök volt városvédő szerepben. Konstantinápoly mint polis már eleve más értelmű volt, mint az antikok. A többi város pedig elvesztette jellegét és várszerepe került fogalmilag előtérbe. Alexandria és más egyházak köreinek irodalmában a „demokrácia” fogalmilag lázadás, államellenes bűncselekmény értelmet nyert, hasonlóan a bizánci történeti irodalomban. A „demos” már nem jelentette a polgárok összességét, s bár városi rendészeti feladatai lehettek, lényegében cirkuszpárttá vagy éppen színházi klikké sekélyesedett. A hippodrom szerepe így más volt, mint az antik görög színházé. Legjobb esetben illúzióként színezte a polgárok szemléletét. De a keleti kényúri hatalomnak sem a kék párt (arisztokraták és főhivatalnokok), sem a zöld párt (kereskedők és ergasterion-tulajdonosok) nem lehettek valódi partnerei. A VI. századi Joannész Malalasz írt még Periklész Athénjéig visszatekintve, a későbbi történetírás a fenti változások alapján nem véletlenül kezelte mostohábban a hellén demokrácia mintavárosát. De nemcsak a társadalmi-jogi városjelleg módosult Jusztinianosz korában. A keleti tartományok gazdasági és települési szintje többé nem volt elérhető a visszaszerzett nyugati tartományokban.

5.3. A tartományok A Balkán görög részén inkább kivételes, különleges okokból következik be a városi élet hanyatlása némely pontokon. Olympia vidékét 522-ben súlyosan érintette a földrengés, az Alpheiosz és Kladaeosz folyó áradása. Az 551. évi földrengés már romhalmazzá tett egész városokat, a rengéseket követő árvizek pedig vastag földrétegekkel fedték el a rommezőket. Már nem a gazdasági vonzás, hanem a biztonság volt a főcél, amikor Jusztinianosz császár Milétosz vásárkapuját 538-ban bevonta egy erődítésbe. Amikor Kréta sziget fővárosát, Gortyst 415-ben földrengés elpusztította, II. Theodosius császár jelentékeny segítséget nyújtott az újjáépítéshez. Állami épület emelkedett ott 12 kőépítményből, amit 448-ban újabb földrengés rázott meg, hogy 531-ben megint heves földrengés pusztítson. A Keletrómai Birodalom népessége sűrűbb volt, mint a nyugat-európai területeké. Élénk ipari és kereskedelmi tevékenység virágoztatta fel a városokat, mint a szí- riai Damaszkuszt és Antiochiát, az egyiptomi Alexandriát, az arab sivatag határán kialakult Palmyrát. De a legnagyobbá Konstantinápoly fejlődött. Konstantinápolyban Valens aquaeductusai, Zeuxippus nyilvános fürdői és a Hippodrom mutatták a római kor nagyságát és higiénéjét. Már 390 körül 600 000-re tehető népessége mindenféle ellátási gonddal küszködött. Az egyiptomi gabonaszállítmányok ugyan általában megoldották az élelemellátást, de a szűk esztendők nyugtalanná tették a lakosságot. Az egymásra utaltság eleme fellelhető tehát Alexandriában, amely Egyiptom gabonaforgalmának fő helye volt, mint a behajózási kikötő. Csakhogy önálló ipari és kereskedelmi érdekei szintén kockán forogtak: papiruszipari és üveggyártó központ, kereskedelmi átrakodóhely Abesszínia, Arábia, India felé. Ez a nagy népességű (380 körül: 300 000 lakos) város mint szellemi centrum is kiemelkedő volt. A nagyvárosok szellemi arculata azonban nem volt egyöntetű, az akkori ideológiai harcok egyházpolitikai, dogmatikai kifejezési formáinak megfelelően. így Alexandria és Antiókhia két-két patriarchát láttak el hívőkkel, bennük ortodox és monofizita főpapok működtek. Később az alexandriai monofizita patriarcha tette át székhelyét Kairóba.

87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A császár uralma jó részében a római örökséget és folytonosságát hangsúlyozta zabláin, pénzérméin és jogi kiadványain a latin névalak (Iustinianus) . A kiterjedt birodalom és szomszédságával való kereskedelmi kapcsolatok megkívánták a stabil pénzrendszert. Az államhatalomnak is kifejezője volt a pénzverés. Ez mutatja, hogy I. Jusztinianosz ólombullái és pénzei egyforma nagyságúak és azonos ábrázolásúak voltak. Egyik oldalon az uralkodó képe, a másikon Krisztus vagy Szűz Mária képe voltak. Jusztinianosz veretei (527-565) megfeleltek a különféle forgalmi értékeknek: arany solidus, kisebb arany fél solidus, nagy rézpénz follisz (phollis). Egy anchialói pénzlelet az ő 537-ig, főként Konstantinápolyban vert rézpénzeivel mutatja az elrejtő vagyoni állapotát és külső támadóktól való félelmét. A császár Ravennában vert pénzei (555-565) ezüstérmék voltak, amelyek eljutottak az észak-itáliai frank birtokokra. Ez a pénzrendszer meghatározta az utódok érméinek alakját is (II. Jusz- tinosz 565-578; II. Tiberiosz 578-582; Maurikiosz 582-602; Phókasz 602-610). I. Jusztinosz érméin jelent meg először a „vita” (élet kívánása az Istentől az uralkodónak) felirat. A Földközi-tengeri forgalomban távolsági pénzként a kései VI. és a VII. században már lecsökkent súlyú bizánci solidusokat használtak. Ezekre a nagy távolsági utakon volt szükség, és csak alkalmilag használták dísznek, amivel olykor sírba jutott. Phókasz legtöbb verete szakállas császárképet mutat, aranyból. De nagyobb rézpénzei neki is voltak, ilyenek zárnak le egy kis cserépedénybe rejtett 90 érmét a VI. századból, a 605-606 esztendővel a Negev-sivatagban.

3. Bizánc az V-VI. században

5.4. Az egyház A Keletrómai Birodalom elkülönülése, majd fokozatosan görög nyelvűvé válása már magában is a keleti egyházak nyelvi és szertartási eltávolodására vezetett a Nyugattól (ahol az eredetileg szintén görög nyelvű liturgiáról a II. század végétől áttértek a latinra), amit idővel szervezeti tagozódás is követett. Bonyolultabb volt a keleti ortodoxiától is eltávolodó dogmatikai, nyelvi és szervezeti keleti kereszténység létrejötte. A vallási irányzatok azonban visszanyúltak a birodalom szétválása előtti idők zsinataira. Az első lépés a nicaeai (nikaiai) zsinaton történt 325-ben Athanasziosz és Arius krisztológiai vitájával. Az ortodox tan szerint Jézus istenségét hinni kell, mert egylényegű az atyaistennel (homousios to patri), míg a félariánusok is csak a hasonlóságot ismerték el (lényegében hasonló, homoiusios). A 381. évi konstantinápolyi zsinaton ez a két nézet állt szemben, mint ortodox, katolikus, római és kappadókiai nézet (Krisztus maga is Isten) és az ariánus (az Atyának teremtménye) felfogás. A IV. század végi Konstantinápolyt foglalkoztató kérdésként írja le egy ironikus szemtanú, hogy ott a kézművesek és a rabszolgák is kész hittudósok: a pénzváltó kérdezi a különbséget az Istenatya és az Isten-fiú közt, a pék vallja, hogy a Fiú az Atya alá van rendelve, a fürdőmester szerint pedig a Fiút a semmiből teremtették. A 431. évi epheszoszi zsinaton Kürillosz alexandriai pátriárka keresztülvitte Mária istenanya (Theotokosz) és Krisztus istenemberi természete monofizita elvét. Ezt az istenemberi természetet 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) vallotta Eutychesz apát, amiért 448-ban a konstantinápolyi zsinat megfosztotta tisztségétől és száműzte. Eutycheszt rehabilitálta egy 449. évi epheszoszi zsinat Dioszkurosz alexandriai partiarcha összehívása alapján, de ezt Konstantinápolyban és Rómában rablózsinatnak bélyegezték. A döntést a császári hatalom (Markianosz) hozza meg azzal, hogy ökumenikus zsinatot hív össze Khalkédónba (ma Kadiköy) 451-ben. Ez kimondja, hogy Krisztusban isteni és emberi természet egyesült misztikus módon (düofizitizmus), amit elvetnek a monofiziták. Alexandria megoszlott a császárhű (melkhita, szír nyelven királyhű) és a monofizita kopt pátriárka közt. Az utóbbihoz csatlakozott a Kelet számos egyháza szír, palesztin, kis-ázsiai, örmény földön. Az örmény egyház vallotta, hogy Krisztusban Isten egyetlen természete van, a megtestesült Ige. I. Leó (457-474) császárt az ortodoxok a Nagy, az ariánusok a Makellész (mészárló) melléknévvel illették. Hasztalan bocsátotta ki I. Zénón császár (474-491) a Henoticon levelet (482) keleti és nyugati, az ortodox és monofizita nézetkülönbségek lecsendesítésé- re. Mivel a következő uralkodó, I. Anasztasziosz (491-518) szír eredetű volt, a mo- nofizitáknak való kedvezéssel gyanúsították. I. Jusztinianosz erőfeszítései is eredménytelenek maradtak, bármilyen erélyes rendelkezésekkel akarta felszámolni a keleti nem ortodox irányzatokat. Theodora császárnő pedig egyenesen ezek védelmezője volt, különös tekintettel Egyiptom és Szíria gazdasági fontosságára. Befolyására Jusztinianosz Konstantinápolyban fogadta a monofizita keletiek képviselőit. A pápa közbeavatkozására azonban Jusztinianosz üldözni kezdte a monofizitákat, egészen Egyiptomig. Theodora azután is beengedte a császárnéi palotába az üldözötteket. Helyreálltak a keleti monofizita közösségek. Helyzetük romlott Theodora halála (548) után. Az 553. évi konstantinápolyi zsinat más formában próbálta elfogadtatni az ortodox tant: ámbár Krisztus megtestesült, istenségét megtartotta. Szíriában mégis megújult a monofizita egyház. Baradai Jakab (al-Bardai arabul: rongyos ruhában járó ember) szír szerzetes (kb. 500-578) edesszai püspökük (543 körül) bejárta a közelkeleti országokat és szigeteket, prédikálva és monofizita püspököket szentelve fel. Mögötte a monofizita keresztény arab fejedelem, Harit ibn Gabala állt. Létrehozva a nevéről jakobitának nevezett hierarchiát, Baradai Jakab 547-ben felvette az antiókhiai pátriárka címet. Ehhez a körhöz annyiban kapcsolódott az 586. évi szír kódexben Rabula szerzetes illuminációja, hogy a halott Krisztust nyitott szemmel ábrázolja: a megtestesült Ige a halálban sem hagyta el emberi természetét. Sajátosan alakult a helyzet a Phókasz-ellenes észak-afrikai fellépés idején, amikor is a kisebbséget alkotó melkhita papok és hívők, a düofiziták a császárt támogatták Egyiptomban, így politikailag kompromittálódtak.

5.5. Az ellenfelek A Keletrómai Birodalom veszélyes ellenfelévé nőtte ki magát a hunok törzsszövetségi eredetű birodalma. Már II. Theodosius (408-450) császárnak gondokat okoztak. 408-ban még vissza tudta űzni őket, de utóbb nagy adókat fizetett a hunoknak, hogy Attila seregeit visszatartsa a Balkántól. Theodosius megbízásából járt Priskos rétor 448-ban Attila hun király udvarában mint követ. A bizánci követség ehhez jól fel tudta használni a régi hadi utat (via militaris) a Konstantinápoly-Drinápoly- Plovdiv-Szófia-Nis-Belgrád mai városok bizánci elődeit összekötő vonalon, tehát a magyar Nagyalföld akkori tájára jutottak. Mint történetíró azután tárgyilagos leírást adott a király személyiségéről, népe életmódjáról. Theodosius császár adott a diplomáciai formákra és arra, hogy birodalma tekintélyét őrizze a barbárnak tartott harcos néppel szemben. Ezért a terjeszkedő hun királyt római katonai ranggal (ma- gister militum) tüntette ki s mint neki járó ellátmányt lehetett elkönyvelni az adót. A következő keletrómai uralkodó azonban katonacsászár volt. Markianosz (450457), az alacsony származású trák megtagadta az adófizetést Attilának (450). Ezután Nyugaton tört meg a hunok lendülete, és hamarosan felbomlott birodalmuk. I. Leó (457-474) idején már csak portyázó benyomulásokra tellett a hunok erejéből az akkori Dacia ellen, ezeket Anthemiosz hadvezér visszaverte (466, 468). Egy következő keleti harcos törzs fenyegette a Keletrómai Birodalmat, a bolgártörökök (protobolgárok). Egy csoportjuk eljutott a Balkán-félsziget széleire, fenyegetve Konstantinápolyt. I. Anasztasziosz császár (491-518) idején a hunokkal és szlávokkal együtt emlegetik őket, mint támadókat (507-512). Ez a veszély bírta rá a császárt, hogy a városfalaktól 60 km távolságra második védőfalat emeltessen a földszoroson keresztül a Márvány-tengertől a Fekete-tengerig. Ez az anasztaszioszi fal (512). De a defenzív védelem nem akadályozhatta meg, hogy a Fekete-tenger északi partvidékéről mind több csoportjuk támadja egyre gyakrabban a Dunán keresztül Bizánc területét. A törzseikhez számító kutrigurok 559-ben már Konstantinápoly falai alatt tűntek fel, szlávokkal együtt. Ellenük a már idős Belizár városi polgárokból és menekülő parasztokból sereget gyűjtött, és ezekkel verte szét a támadókat.

5.6. A kultúra A keletrómai művelődéstörténet szellemi feszültségeket és élénkítő vitákat eredményező tényezője volt egy ideig az antik és a keresztény szellemiség egymás melletti munkálkodása. Ez ugyanis a szigorú császári 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) vallástörvények ellenére a kereszténység és a pogányság együttes előfordulását, kiemelkedő műveltségű emberekben a kettő együttes érvényesülését jelentette. A kétféle gondolkodásmód képviselői egymással szellemi érintkezésben lehettek. Művelt pogányok még magas állami tisztségeket is betöltöttek, a püspökök pedig tanulhattak a pogány filozófiai iskolákban. Az V. században ez a kölcsönös tolerancia gyengülni kezdett. A 470 táján született Damaszkiosz görög filozófus még ilyen légkört szívhatott magába, s ő lett az athéni újplatóni iskola feje (520-529). Az iskola 529-ben Jusztinianosz császárnak a filozófiaoktatást általában betiltó rendelkezése folytán végleg megszűnt. Már addig sem kapott az intézmény állami vagy városi támogatást, de nem szorult hallgatósága tandíjára sem, ugyanis a megelőző évszázadokban jelentékeny vagyont halmozott fel. Vonzóereje pedig nagy volt, Egyiptomból a kis-ázsiai végekig. A Jusztinianosz- hoz lojális oktatók Konstantinápolyba mentek át. De voltak olyan újplatóni filozófusok is, akik elhagyták a Bizánci Birodalmat és a toleránsabb szaszanida udvarba mentek, Perzsiába. Itt keletkezett a királyi udvarban lezajlott „vallási beszélgetés”. Ez egyfajta valláskeveredést jelentett. Az Athénből a keletrómai császárvárosba költözöttek bekapcsolódtak a II. Theodosius császár által 425-ben újjászervezett főiskola munkájába, amelynek keretében 20 grammatikai, 8 retorikai, 2 jogi, de csak 1 filozófiai tanszék volt. Ez a főiskola mutatja a római kori hivatalos oktatási nyelv visszaszorulását is: már csak 15 tanszék volt latin nyelvű. Csak a VII. század folyamán alakult ki emellett egy olyan iskola, amely papoknak adott teológiai oktatást. Világi emberek azonban ebbe is járhattak. A bizánci egyházi építészet a VI. századra hozta létre a leghíresebb alkotásait, melyeknek mind statikai, mind stiláris értéke kiemelkedő. 524-527 közt emelte az előkelő Anicia Julianna a Szent Polyeuktosz vértanú emléktemplomát, a hálódíszítésű oszlopfők, a keleti mintájú párkányok tanúsága szerint Salamon jeruzsálemi templomát kívánta mintául venni. Messze túltett rajta a császári hatalom. Először a Szent Szergiosz és Bakkhosz templomát építtette Jusztinianosz császár 527-536 közt. A kupolás szerkezet, a márvány oszlopfők már a kifejlett bizánci stílust mutatják. Követte a Szent Apostolok-templom építése (528-565) öt kupolával, egyszerű kereszt alaprajzzal. A pátriárkák főtemploma azonban a Szent Bölcsesség temploma (Hagia Sophia, Aya Sofya) lett (532-537, majd 553-562). Ez az építmény már kifejezetten a győztes császári hatalmat reprezentálta. Téralakítása az egyházi szertartási rendhez és a császári fogadásokhoz egyaránt igazodott. Papsága 600 főt tett ki, több ezer udvari előkelőség fért el benne egyszerre. Mozaikjai, arany, zománc, drágakő borítású baldachin, selyemfüggönyök, díszes gyertyatartók növelték az áhítatot és kötötték le a figyelmet. Amikor felavatták, Jusztinianosz az Anicia Julianna- ambíciónak is válaszolva kiáltott fel: „Legyőztelek, ó, Salamon!” Csakhogy 553-ban földrengés döntötte le a kupolát, miután megszűkítve építették újjá. Az első építkezés tervezője Tralleszi Anthemiosz matematikus és építész volt, együttműködésben Milétoszi Iszidorosz építésszel. Az újjáépítésben az ifjabb Iszidorosz jeleskedett. A templom az orthodoxia mintaépülete volt és az orosz Bölcs Jepifanyij 1415 körül úgy írt róla, hogy a konstantinápolyi Szent Szófia-nagytemplomot a Nagy Jusztinia- nosz emelte, aki hasonló volt Bölcs Salamonhoz. Még ebbe a szériába tartozott a Szent Béke (Hagia Eirene, 532, 564) temploma egy kora keresztény szentély helyén, kupolával fedett bazilikális szerkezettel. A keletrómai fővárossal nem vetélkedhettek, de bensőséges hangulatukkal mégis emberközelibbek voltak a bizánci vidék építményei. Csak Kréta szigetén több mint 40 bazilika állt fatetőzettel. Már az V. században emelték a legnagyobbat, Panormo Mylopotamos háromhajós építményét. A VI. században emelték Gortys fatetős bazilikáját, Hagios Titus dedikációjá- val, amely az egész sziget számára imahely volt a krétai apostol és védőszent (meghalt 105; Szent Pál tanítványa) segítségül hívására, ahol a hagyomány szerint Titus földi maradványait is őrizték. Fényes egyházi épület lehetett a Souyia-bazilika Se- linóban a VI-VII. századból, pávákkal és amphorával díszes mozaikja tanúsága szerint. A birodalom keleti részén is virágzott a templomépítészet. Szűz Mária édesanyjának, Annának a kultusza a Bethesda-tó parti szülőházhoz kapcsolódott, amelyet már a IV. században templommá alakítottak. Ünnepét Jusztinianosz császár tette kötelezővé. Egy ókeresztény barlang fölé az V. század második felében templomot építettek Betlehemtől délnyugatra bazilikacsarnokkal, narthexszel, két kápolnával, átriumra nyíló kolostorrésszel, a barlangból képzett altemplommal. Padlózatának mozaikjai geometrikus keretekben oroszlánokat, madarakat, szarvasmarhát, keleties indákat ábrázolnak.

5.7. A keleti tartományok A Kelet keresztény világának egyik legősibb része Örményország volt. Világosító Szent Gergely térítő tevékenysége 305-ben hozta létre az örmény egyházat mint önálló szervezetű és dogmatikájú egyházat. A khalkédoni zsinat (451) után elszakadtak az ortodoxiától és a monofizitákhoz sorolták őket. De az örmény föld elhelyezkedése ütköző területté tette Róma, majd a Keletrómai Birodalom és a perzsák közt. Markianosz császár eredményesen védte az örmény határt (456). A hunokkal vívott háborúban meggyengült Perzsia 484 körül elismerte az örmények vallási szabadságát és a Nakhararok jogait, kiváltságait. Az örmény hadvezér, Vardan Maniko- nian unokaöccse, Vahan Manikonian lett a perzsa függésű örmény rész főkormányzója (marzpan), aki utódaival 555-ig Dvin fővárosból irányította Örményországot. Ez a város jelentős kereskedelmi központ volt a 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Kaukázus-Perzsia-India úton. Ez védelmet nyújtott a bizánciak fel nem adott hegemóniaigényével szemben, amit a helyi papság ellenszenvvel nézett. így az örmény egyház feje, a katholikosz Babkan 506-ban zsinatot hívott egybe Dvinben, ahol visszautasították a khalkédóni zsinat követelményeit. Ezzel az örmény egyház hivatalosan is elszakadt Konstantinápoly- tól. Az egyházi szakadás tovább növelte a politikai feszültséget Örményország és a Keletrómai Birodalom közt. A nyugati örmény területek fejedelmeit Jusztinianosz császár a határszervezetbe osztotta, két központot alakítva Marthyropoliszban és Citharizionban. Majd négy nagy bizánci tartományt alakított ki Nyugat- és Kis- Örményország földjén. Az örmény nemesek kezéből keletrómai polgári tisztviselők vették át az igazgatást. Az örmény csapatokat a távoli bizánci határokra vitték harcba. 591-ben az új bizánci-perzsa békeszerződés után az egész ország bizánci ellenőrzés alá került. A Nakhararokat tovább gyengítették, az elsőszülöttségi öröklés eltörlésével felaprózódott az örmény nemesi birtok. Az egyház különállása mégis megmaradt, oszlopsoros, timpanonos, toronytetős, kupolás templomai (Garni, Etcsmiadzin, Vagharshapat) őrzik emlékét. Bizánc fontos keleti tartománya volt Szíria. Lakói ekkor még a sémi nyelvcsaládba tartozó keleti arameus nyelv egyik változatát beszélték. Ennek a nyelvnek virágkora a III-VII. századra tehető. Kultúrája alapján a szír egyház külön egyház lehetett, amelynek a IV. század végén milliós hívő tömege volt, Antiochiával az élen nagyszámú püspökmegyével. Egy evangeliárium, amely Szíriában a VI. században készült, Krisztust ülő helyzetben, építészeti keretben ábrázolja. Az utolsó vacsorán Krisztust szíriai eredetű, szakállas ábrázolásban nyújtja, eltérve az addigi hellenisztikus szakáll nélküli képtől (Rossanói Bíbor Kódex). Szír nyelven keletkezett Zagba kolostorban egy evangeliárium, amelyet Rabula szerzetes látott el miniatúrákkal. A szakállas Kaiszariai Euszebiosz és Alexandriai Ammoniosz mozaikkal díszített oszlopok közt állnak benne. A mennybe emelkedő szakállas, glóriás Krisztus alatt szárnyba rejtett oroszlán-, ember-, sas- és szarvasmarhafej utal az evangélistákra (Firenzei Rabula Evangeliarium). A tartományban virágzó kereskedővárossá emelkedett Damaszkusz, s ennek megfelelően püspöki székhely lett. Szíria némely részén még a VI. században is csak másodlagos szerepet játszó nagybirtokok területén felépült bizánci palotaépítmények már az V. században mozaikkal díszített termekkel, oszlopokkal szegélyezett belső udvarokkal voltak ékesek. A szíriai kikötők aktív forgalmat bonyolítottak le a nyugati Mediterráneum és Egyiptom meg Kis-Azsia közt, az V-VII. században is. A széles körű kapcsolatok következtében a bizánci kori Szíriában bukkan fel az építészetben a csúcsív (Kaszr- ibn-Wardan helyen, 561). A Földközi-tenger bizánci forgalmának biztonságát érezhetően veszélyeztette az észak-afrikai vandál birodalom. Ebben fontos szerepe volt a Szicíliával szembeni tengerparton álló településnek Leptis Magnának. Már barbár elfoglalása előtt meg- csappantotta kereskedelmét az elszegényedés, a járvány, a helyi felkelések, a határ túloldaláról ismételt berber támadás. A vandálok, átvéve a kereskedést, pénzt vertek az antik formákat követve. Először az illyr származású keletrómai császár, I. Leó hajóhada lépett fel ellenük (468), de Karthágó előtt katasztrofális vereséget szenvedett. Csak Jusztinianosz császárnak sikerült szétzúzni a vandál birodalmat, Belizárt (Beliszariosz, 505-565) küldve Gelimer király ellen (533). A keletrómai hadvezér legyőzte az uralkodót és megkaparintotta kincseit. Africa provincia újra a rómaiaké lett (534-647). A római helyreállítás egyik bázisa az egyház lett. Már 535-ben zsinatot tartott Karthágóban Reparatus metropolita, az egyházi és erkölcsi élet, az egyházszervezet és kolostorok helyreállítására. Az egyház visszakapta ingatlanait. Az eretneküldöző bizánci törvények alapján betiltották az ariánus, a donatista és más szektákat. A zsidóktól is elvették zsinagógáikat. Belizár erőszakkal keresztel- tette meg Borion város zsidó lakóit és a zsinagógát keresztény templommá alakította. A győztes hadvezér fallal vette körül Leptis Magna kikötőjét a Konstantinápollyal való összeköttetés biztosítására. A város többi részével azonban már nem törődött, és így előretört a homok, és megindult az elvándorlás. Jusztinianosz volt az utolsó uralkodó, aki ott építményt emeltetett. A hatalmas tömbökből, ívekből álló épület templom lehetett, de már ezt is másodlagosan felhasznált kövekből emelték, amiből arra következtethetünk, hogy már akkor is volt egy romos külső városrész. Az egyház hálózata azonban kiépült és kétapszisú bazilikák épültek. Ez könnyen ment a kikötőkben (Rusguniae-Lapérouse, Caesarea-Cherchel). A belső területen a berberek ellenállását letörve is védekezésbe szorult a bizánci hatalom. A belső városokat (Thubunae-Tobna, Lambaesis-Lambese, Mascula-Khenchela, a távoli fontos karavánközpont ThamugadiTimgad, Sitifis-Sétif, Theusste-Tebessa, Ammaedara- Haidra, Limisa-Ksar Lemsa) mind megerősítették kis helyőrségekkel, igen szűk falövezettel, régi épületeket vagy romokat beleépítve. A vandál uralom bukása következtében Szardínia és Korzika is a Keletrómai Birodalom fennhatósága alá került. A Karthágói Exarchatus haditengerészeti erőt képviselt. Hérakleiosz exarcha hajóraja 610-ben jelent meg Konstantinápoly előtt, megbuktatva államcsíny útján a bitorlónak tartott Phókasz császárt. A trónra az exarcha hasonló nevű fia jutott.

5.8. Itália 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Jusztinianosz 535-ben makacs háborút indított Itália alávetésére, a keleti gót állam megdöntésére. A népirtó küzdelem az amúgy is összezsugorodó városi életben további pusztulást hozott. Talán ezért is csatlakozott az itáliai városok egy része a keleti gótokhoz. A bizánciakat a perzsák és a vandálok elleni harcokban sikeres Belizár hadvezér vezette. Afrikai görög seregével átkelt Szicíliába és néhány nyári hét alatt elfoglalta a szigetet. Csupán Palermo állt ellen hosszabb ideig. Ezután Szicília a bizánci hadsereg hadműveleti támaszpontja lett, ahonnan a görög hadak átkeltek Dél-Itáliába és ostrommal bevették Nápolyt. A keleti gót védelem élén (Theodahad) király (534-536) küzdött. O volt az, aki 536-ban még szerepet játszott Silverius pápa megválasztásában. Helyzetét nehezítette, hogy seregeinek nemcsak Belizár haderejével kellett megküzdeniük, hanem Bizánc megosztó politikája folytán a gepida Mundus fejedelem is megtámadta. 536. december 10-én Belizár a lakosság egy részének segítségével elfoglalta Rómát. A vereséget szenvedett Theodahadot egyik tisztje meggyilkolta. A király (és fia Theode- gisel) emlékére leánya, Amalafrida Theudenantha még 537-ben emlékkövet állíttatott a római ariánus bazilikában (Sant' Agata dei Goti). Bizánc harci sikereit az az osztályösszefogás biztosította, amelyben nemcsak római főnemesek és katolikus papok, hanem keleti gót előkelők (mint a bizánciak szövetségesei, foederati) is részt vettek. Ugyanakkor hősies volt a keleti gót ellenállás. Belizár óvakodott is a nyílt ütközettől, Róma védelmére szorítkozott a nem előkelő származású, önerejéből felemelkedett Vitigis király (536-540) ellenében. Viti- gis egy esztendeig ostromolta az elfoglalt Rómát (537-538), de hiába. E küzdelemben az Angyalvár is erődítménnyé lett, szobrait a keleti gót ostromlókra dobálták. Belizár szembefordult Silverius pápával, 537-ben letartóztatta és száműzte. Jusztinianosz császárnak ellenére volt Belizár akcióinak önállósága, egyre bizalmatlanabb lett vele szemben. Végül 538-ban új hadvezért küldött e területre, Nar- zész örmény eunuchot (t 568), akinek szerepe nemcsak az volt, hogy támogassa Belizárt, de hogy ellenőrizze is. Mivel Narzész nem vetette alá magát Belizárnak, a keleti gótok kihasználhatták az ellenfelek civódását, és bevették Milánót. (Jusztinianosz már későn hívatta vissza Narzészt.) A kétségbeesett gótok a frank királyt, Theudebertet hívták segítségül, aki ezzel az ürüggyel 539-ben benyomult Itáliába, és ott támogatás helyett a maga számára kezdett területeket hódítani. Kaiszariai Prokopiosz, a gót háború történetírójának (t 562) feljegyzése szerint Theodebert Bizánccal szemben felvette az augustus címet, és a maga nevével veretett aranypénzeket. 540-ben fontos fordulat következett be Itália sorsában: Belizár csel segítségével elfoglalta Ravennát, s hatalmába ejtette Vitigist. Itália nagy része immár császári kézre került. 539-540 során az ariánus Pavia lett a keleti gótok mentsvára. Totila király (541-552) több győzelmet aratott. Az elsőt Faenza mellett 542-ben. Két esztendő alatt visszafoglalta a bizánciak által az utóbbi időben meghódított területeket. 544-ben Belizár ismét megbízást kapott a gótok elleni harcra, de csak kis sereg állt rendelkezésére és így védekezésre kényszerült. Totila további sikereit elősegítette, hogy Jusztinianosz az itáliai ortodox lakosságot is elégedetlenné tette: 545ben eltávolította székhelyéről Vigilius pápát, Bizáncba idézve őt, ahol dogmatikai nézeteltérések miatt 554-ig visszatartotta. 545-ig Totila Dél-Itáliáig tört előre. 546-ban feldúlta Ternit, és bevette Rómát, bár azt a következő évben elvesztette. A harcok során – a hagyomány szerint – Firenzében súlyos pusztítást vitt végbe seregével. 547-ben elfoglalta Perugiát. Kudarcai miatt 548 elején Belizár maga kérte visszahívását. 549-550-ben Totila újra elfoglalta Rómát. A gótok átmenetileg Itália nagyobb részéről kiszorították a császári seregeket. Még Görögország ellen is támadást indítottak. Az észak-itáliai frank uralom is megrendült. Különösen nagy tett volt a gótok és szövetségeseik részéről a szigetvilág (Szicília, Szardínia, Korzika) elfoglalása. Szicília belsejét a gótok 549-ben pusztították, de a császári nagy erődök ellenálltak. A gótok és Bizánc végső szakításának jele az volt, hogy 550-ben a gót király a császár képei helyett már saját arcmását verette a bronzpénzekre. A küzdelem tovább folyt. 551-553 között Velence felől Narzész hatolt be nagyobb sereg élén Itáliába. 551 -ben Artaban győzelme eredményeként Szicíliából végleg kiűzte a gótokat, 552 nyarán pedig Umbriában győzte le a felkelőket. Totila a Narzész elleni csatában, Taginae (Gualdo Tadino) mellett esett el. Spoleto, Narni, Perugia, Róma Narzész hadainak kezére jutott. Az arianizmus és a gótok utolsó mentsvára Pavia lett. Élükre Teia király állott, aki 552-től, Totila halálától vezette az ellenállást. A derék Teia gót király és harcosai szűk térre szorultak a tenger és a Vezúv közt, ahol nagyon kedvezőtlen terepen, elvágva az utánpótlástól, hősiesen álltak ellen. Prokopiosz történetíró is elárulja elismerését a kilátástalan harcot pusztulástudattal vívó király és harcosai hősiessége iránt. A túlélők szabad elvonulást kaptak. Némely gót helyőrség tovább harcolt. Egy közép-itáliai garnizonjuk csak 555-ben adta meg magát. Trento környékén a keleti gót erődítmények 562-ig álltak ellen. így Jusztinianosz sikere csak néhány évig volt teljes. Már 568-ban longobárd támadás érte a bizánci Itáliát. A visszahódítás tanulságait Jusztinianosz egyházpolitikai téren is levonta: Kréta érsekségét Itália bizánci visszaszerzése után a konstantinápolyi pátriárkátustól elcsatolva a császár a pápa joghatósága alá helyezte. 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Jusztinianosznak a Római Birodalom helyreállítását célzó törekvései az óceánig értek. Ezt azonban nemcsak a keletrómai tengerészet akciórádiusza tette lehetővé, hanem előmozdította és ürügyhöz juttatta az egykori Hispánia korabeli állapota is. A nyugati gót birodalomnak az Ebrótól délre eső részén az Itáliából jött, Theoderich király által küldött keleti gót Theudis került hatalomra, előbb, mint a narbonne-i székhelyű ifjú Amalarich király helytartója, majd annak halála (531) után királyként uralkodott Toledóban és Sevillában, még Ceutát is megtámadta. Theudist 548-ban meggyilkolták, utóda másfél évi uralom után ugyanígy végezte. Művelődési kapcsolatok is keletkeztek Hispánia, illetve Baetica egykori római tartományok nyugati gót és Itália, Szicília római-keletrómai kereszténysége között. így megmunkált talajba hullott a bizánci befolyás magva, mígnem Jusztinianosz bizánci csapatai partra szálltak. Erre alapot adott, hogy a nyugati gót Agila király ellen fellázadt Athanagild baeticai vezér területét 554-ben átengedte Jusztinianosznak és magát a Keletrómai Birodalom hűbéresének tekintette. A bizánciaké lett így a tengerparti sávval és a mögötte lévő belterülettel Córdoba, Malaga, Cartagena, ahol a VII. század elejéig tartó bizánci uralom fontos építészeti emlékeket is hátra hagyott.

5.9. A kormányzat A birodalom kettéoszlása és a gazdasági-forgalmi viszonyok beszűkülése a klasszikus római jog érvényesülését az egyes tartományokban különböző szintűvé alakították. II. Theodosius császár 438-ban közzé is tette a császári rendelkezések egy gyűjteményét (Codex Theodosianus) a jogegység érdekében. A további fejlemények tették szükségessé Jusztinianosz császár alaposabb beavatkozását, ami mind a császári törvények korszerűsítésére, mind a római j ogtudomány időszerű alkalmazására kiterjedt. Ennek a széles körű gyűjtő és rostáló munkának gyűjteménye lett a Corpus iuris, amely több eltérő jellegű műből áll. A római múlthoz való visszakanyaro- dást jelzi, hogy az egyszerű parasztcsaládból eredő császár a mű bevezetésében órómai nemzetségnévvel (Flavius) jelenik meg. Az uralkodó bizottságra bízta a teendőket, amelyet Tribonianus jogtudós, előbb kancelláriai elöljáró (magister officiorum), utóbb igazságügy-miniszter (quaestor sacri palatii) vezetett. A munkálatok 528-ban indultak meg, a császári rendelkezésekből álló Codex Iustinianeus létrehozására, felhatalmazva a szükséges módosításokra (interpolatiók), nyíltan kimondva, hogy sok és igen nagy anyag az, amit hasznosság okából át kellett alakítani, majd Jusztinia- nosz egyes jogszabályait is módosították: a kódex 529-ben megjelent, de már 534- ben volt második kiadása. Még felelősségteljesebb munkálat volt a Digesta vagy Pandectae jogtudósi gyűjtemény szerkesztése. Ebben a munkában Tribonianus vezetése mellett Theophilus konstantinápolyi jogtanár és császári titkos tanácsos (comes sacri consistorii), valamint két berytoszi (Bejrút) jogtanár, Dorotheus és Anatolius működött közre. A munkálatok 530-tól 533-ig tartottak, a Kelet praefectus praeto- riójának bírósága mellett működő 11 ügyvéd szakvéleményezésével. így érthető, hogy jogtudósok tételei és azokhoz írt kommentárok mellett a praetori rendelkezésekhez írt kommentárokat is feldolgozták. Ez a Digesta a római jogi iskolákon át közvetve hatott a jogéletre, de csak alkalomszerűen használták fel, ugyanis már a VII. század elején létrehoztak egy görög nyelvű, leegyszerűsített változatot. A következő munkálat jogi oktatási bevezetés volt (Institutiones), amelynek elején a szerző hangsúlyozza: „A császári felségnek nemcsak fegyverekkel kell ékesítve lennie, hanem törvényekkel is fel kell fegyverkezve lennie.” Az egyik összeállítója ennek is a konstantinápolyi Theophilus volt, aki az Institutiones görög nyelvű parafrázisát is elkészítette, amit aztán a keleti tartományokban használtak. Az élet azonban nem állt meg, így külön kötetbe szerkesztették a későbbi jogszabályok gyűjteményét az 535-565-ös évekből (Novellae). Ebből már kihagyták a latinul megjelenteket, illetőleg ezek görög kivonatát adták, és közölték a görög nyelvűeket, illetve csatolták az utódok, II. Jusztinosz és II. Tiberiosz, sőt némely praefectus praetorio rendelkezését is. A munka Konstantinápolyban keletkezett 582 előtt. A császár egyik jogi alkotásában (Novellák, 7,1) meg is indokolja, hogy a szokásos nyelvet használja, hogy mindenki megérthesse. De az átmenet tudati ellentmondásosságát jelzi, hogy még a görögül közzétett Novellák egyik kéziratához függelékként csatolták tizenhárom latin nyelvű novelláját Edicta Iustiniani címmel. A VII. század elején hivatalosan is a görög lett a Keletrómai Birodalom nyelve. A visszafoglalt Itáliában a császár 554- ben külön rendelkezett (Sanctio Pragmatica Pro petitione Vigilii) a jusztinianoszi jogrendszer alkalmazásáról. Nyelvi okokból azonban ez már nem volt teljesen lehetséges, így Julianus, konstantinápolyi jogtanár készített egy latin nyelvű összefoglalást az 535-555 közti törvényekről, amit alkalmazni tudtak Itáliában (Epitome Juliani), 124 törvényt kivonatolva. A keleti tájakon megint eltérő igények voltak. így a szíriai berytoszi jogi és a pa- lesztinai gázai retorikai iskola tanárai munkálkodtak. Egy valószínűleg V. századi görög munkálat és egy talán latin előzmény volt az alapja annak a Szír-római jogkönyvnek, aminek tankönyvjellege lehetett, római jogi és császári jogi anyagot adott, és szír, örmény, arab nyelvű átdolgozásai maradtak fenn csupán. Egyiptom római, görög, kopt lakosai a VII. század elejéig eltérően és más-más szinten alkalmazták a római jogi elveket. Dél-Egyiptomban például olyan kölcsönös nyilatkozatokat foglaltak írásba, amelyek együtt alkottak egy szerződést (konszenzuálszerződés).

93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD)

6. Sz. Jónás Ilona – AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOK ÉS AZ ÍR KERESZTÉNYSÉG 6.1. A római Britannia A galliai prefektúrához tartozó, viszonylag kevéssé romanizált Britannia sok várossal rendelkezett, bár a legnagyobbak, mint például délen Londinium (London) vagy északon Eboracum (York) sem érték el a kontinensen lévők nagyságát. Lakosságukat a római arisztokraták, a hivatalviselők és a kereskedők alkották. A kereskedelem fő áruit a fém, a rabszolga és a gabona jelentette. Britannia gazdag gabonaföldjeinek majdnem olyan szerepe volt északon, mint Szicíliának délen. Caledoniát, a sziget északi részét a rómaiak nem vetették alá. Vad, harcos törzsek lakták, a piktek, akiknek gyakori támadásai miatt Hadrianus császár védőfalat építtetett, amelyet a III. század elején újabbal egészítettek ki. A IV. századtól megjelenő germán rablók ellen a kikötőket is erődökkel látták el. Britanniát Diocletianus négy provinciára osztotta (Britannia Prima, Britannia Secunda, Maxima Caesarisensis, Flavia Caesariensis), majd a kizárólag kelta lakosságú, független Valentiát Theodosius hozta létre. A provinciák élén a vicarius kormányzott, de a hatalom a határvédő garnizonok főparancsnoka kezében összpontosult. A római légiók, főleg határőr garnizonok (limitanei) száma fokozatosan csökkent, s a IV. századtól lovas rohamcsapatokkal (comitatenses) való kiegészítésük vált szükségessé. Ezek több zsoldot kaptak és magasabb rangot viseltek. Vezéreik gyakran trónkövetelőkként léptek fel. Britanniában az ambiciózus hadvezéreknek lehetőségük volt rávenni a légiókat, hogy kövessék vezérüket, aki felemelte zsoldjukat, és limitaneiből comitatensi rangra emelte őket. Így tett 38l-ben Maximus, majd 407-409- ben III. Constantinus, akik – miután a katonáik császárrá kiáltották őket – magukkal vitték a légiókat a kontinensre, ahonnét többé nem is tértek vissza. Az V. század első évtizedeiben ugyan még voltak római csapatok Britanniában (Szent Germanus, Auxerre püspöke, még felszentelése előtt harcolt a pogány pik- tek ellen), de Honorius császár feladta a provinciát, s a segítség küldése helyett csupán védőfal építésére, és önálló védekezésre buzdította a lakosságot. A római hadsereg kivonulása után Britannia az anarchia területe lett. Piktek és skótok törzsei szerteszét kóborolva pusztították a vidéket, a tengerpartot germán csoportok fosztogatták. Beda Venerabilis a városok nyomorúságáról, a birtokosoktól elhagyott földekről, éhínségről, rablóbandák támadásairól ír. Végül is az egyik „brit király” Róma hagyományos barbárokkal szembeni politikáját alkalmazta, amikor a szászok segítségét vette igénybe.

6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés Vortigern, akit Beda a „britek királyának”, Gildas superbus tyrannusnak, Britannorum duxnak nevez, 448-ban hívott be szászokat a piktek és talán saját riválisai ellen. Foedus jelleggel földet, ellátást és zsoldot adott nekik a katonai segítségnyújtás fejében. A 449-ben Hengist és Horsa vezetésével három hajóval érkező szászok számára a Temze torkolatánál jelöltek ki telephelyet. Valószínűleg elégedetlenek voltak a kapott területtel s vonzotta őket az ország termékenysége és civilizációja, mert rövidesen tovább terjeszkedtek, s berendezkedtek Canterburyben. 455 körül újabb germán csapatok – angol, szász és jüt törzsek – érkeztek Britanniába, akik fokozatosan nyugat felé szorították vissza a keltákat. A britek egy része Bretagne-ba és Írországba települt át a germán invázió elől. Az angolszász hódítás és berendezkedés mintegy kétszáz éves története az angol történelem leghomályosabb időszaka. Írott források hiányában ismereteinket csupán a régészeti leletekre (Sutton Hoo VII. századi kelet-angliai királyi temető) és a később összegyűjtött hagyományokra építhetjük. A legendákkal átszőtt kelta és szász elbeszélések sok és változó kimenetelű csatáról szólnak. A kelták legnagyobb győzelméről, a Badon-hegyi csatáról Gildas De excidio et conquestu Britanniae (Britannia romlásáról) című írásában olvashatunk. A kelták vezére az Ambrosius Aurelianus latin nevet viselte. Később a legendák Artúr királyával azonosították. Az 516-518 körüli csata hosszabb időre megállította a germán hódítókat. Ebben a viszonylag békés korban írhatta munkáját Gildas, amit Beda is felhasznált történeti művében. A szász elbeszélések viszont csak a hódítók (Hengist és Horsa, Aella és három fia stb.) győzelmeiről tudósítanak. Az angolszászok nagyjából a romanizált területeken rendezkedtek be. Hét királyság (Heptarchia) szerveződött: a jüt törzseké Kent 494-ben, utána a három szász királyság; 447-ben a déli Sussex, 514-ben a nyugati Wessex; s 527-ben a keleti Essex. Az angol törzsek Kelet-Angliát 550 körül, Deirát 547-ben, Berniciát 560-ban hódították meg. E két utóbbi királyság „a Humbertől északra fekvő ország” – North- umbria – néven egyesült. A Trent völgyében 560 táján Cearl alapította Mercia királyságát. Az újonnan szerveződött államok között a VI. század végéig fennmaradtak kis kelta királyságok, s csak a VII. század elején vált teljessé az angolszász berendezkedés. 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A függetlenségüket megőrző kelták Walesben és Cornwallban – egymástól elkülönítve – évszázadokig meggátolták az angolszászok további előrenyomulását. Ugyancsak megtartották önállóságukat északon az albioni skótok és a caledoniai piktek. Vajon a háborúk, a germán hódítások teljesen eltüntették a római civilizáció nyomait? Az újabb történeti irodalom az angolszász királyságok agrárstruktúrájában a római kori villagazdaságok kontinuitását véli felismerni, s az is tény, hogy a keresztény térítés során a püspöki székhelyek is – amennyiben voltak ilyenek – a régi római városok helyén szerveződtek. Megjegyzendő azonban, hogy Britanniában nem jött létre a galliaihoz hasonló fúzió a kelta és a római lakosság között, s a kelta nyelv sem tűnt el a latin használata alatt. Mégis leginkább azokban a kelta királyságokban talált menedéket a római civilizáció, amelyek ellenálltak a germán hódításnak. Nem sokat tudhatunk ugyan e kis kelta királyságok VI. századi kultúrájáról, csupán az epigráfia és a hagiográfiai munkák nyomán következtethetünk a latin nyelv ismeretére. Latin és ogham feliratok a gwyneddi király Cadafael (J625) udvarában fennmaradt római hagyományról tanúskodnak. Azonban főleg a kelta egyház volt a latin kultúra megőrzője.

6.3. Kelta kereszténység Nem sokat tudunk a britanniai kereszténység kezdeteiről. Diocletianus-kori eredetre utalnak a mártír szentek legendái, mint például a Szent Alban mártíromságáról szóló történet. Mindenesetre 314-ben az arles-i zsinaton részt vettek Eboracum (York) és Lindum (Lincoln) püspökei, s 429-ben Celestin pápa Germanust, Auxerre püspökét küldte Britanniába a pelagiánus eretnekség felszámolására. A kelta lakosságú területek kolostorai az aszkézis iskolái voltak, ahol a szerzetesek elsősorban a szent szövegeket olvasták, de a szabad művészetek tanításáról is tudósít Szent Ill- tyd, Szent Cadoc és Szent Sámson apát életrajza. Az angolszászok által meghódított területen feltehetően eltűnt, a független kelták között ugyan megmaradt, de meglehetősen meggyengült kereszténységet azután az ír misszió élesztette újra. A kelta nép közös kultúrájáról tanúskodnak azok a tudósítások, amelyeket a római szerzők munkáiból (Julius Caesar, Sztrabón, Ammianus Marcellinus), a kelta legendákból, hagiográfiai szövegekből (Szent Patrik) megtudhatunk. A druidák (bölcsek), s második rendjük, afilidek (mesterek), a vatesekvagy bárdok fenntartották az érintkezést a különböző kelta törzsek között, s még háborús konfliktusok idején is szabadon közlekedtek. Ezek a „pap jósok” bíráskodtak, birtokosai voltak egy orálisan áthagyományozott ismeretanyagnak, amelyet megtanítottak az ifjaknak és kiképezték utódaikat. Írországot nem érintette sem a római, sem a germán hódítás és itt maradt fenn leginkább az ősi kelta hagyomány. A törzsi alapú, félnomád, de a közös tudásanyag megőrzését tekintve jól szervezett társadalom hagyományos műveltsége teljes természetességgel olvadt be egy sajátos keresztény kultúrába, amelyet a latin nyelv tanulásának hangsúlya és kivételes missziós lelkesedés jellemzett. Szent Palladius, Írország első püspöke térítő útján a piktek között lelt mártíromságot. Az írek megtérítése Szent Patrik missziós tevékenységéhez fűződik. Patrik Armagh alapításával püspöki központot kívánt létrehozni, de ebben a város nélküli országban, éppúgy, mint a kelta Britanniában, a kolostorok lettek az egyház legfontosabb intézményei. A monostorok valóságos városokat alkottak, az apátok, gyakran a klán fejei is ők voltak, látták el a püspöki feladatot is és vezették a keleti remetékéhez hasonló, a lérins-i szokásokkal rokon, szigorú aszkétaéletet követő szerzeteseket. A kolostorok papjai végigjárták a törzsükhöz tartozó falvakat, ahol pasztorális tevékenységet folytattak. A Szentírás és a liturgia nyelve szükségessé tette számukra a latin tanulását. Mivel nem kellett tartaniuk a görögrómai pogányság veszélyeitől, bátrabban hasznosították az antik auktorokat, főleg a költőket, ami befolyásolta a klasszikus latint elsajátító stílusukat. A kor kelta irodalmának híres darabja a Hisperica Famina (Esti beszélgetések) című gyűjtemény, amely sajátos stílusával, az egyházi latin, a görög és a héber kifejezésekkel, a klasszikus latin szavakból alkotott terminusokkal, retorikai kézikönyvekhez hasonlítható. Az ír iskolák híre vonzotta a tanulókat Britanniából, sőt a kontinensről is. Hispániai kapcsolatokra utal, hogy ismerték Sevillai Izidor és Nagy Szent Gergely munkáit. A scriptoriumokban pergamenlapokra írtak, amiket gazdagon díszítettek. Az ír Evangeliáriumok, zsoltároskönyvek ornamentikája (a kelta keresztfonatos spirál és a keleti motívumok kombinációja), jelentősen hatott a kontinens könyvművészetére. Az ír szerzetesek vesszőből font, ökörbőrrel bevont, vitorla nélküli hajóikon szívesen indultak távoli, gyakran ismeretlen cél felé, zarándokútra Isten szeretetéért (peregrinatio pro Christo), zsákjaikban könyveikkel, terjesztve hitüket, ismereteiket, művészetüket. Szent Kolumba (Columcille T597), aki Szent Finnian tanítványa volt, Clonard kolostorából indult el 12 társával. Britannia északnyugati partján lévő kis Hy szigetén (ma Iona) alapított kolostort, melynek filiáléi elterjedtek Skóciában és North- umbriában. Aidan ionai szerzetes alapította Lindisfarne monostorát, az észak-angliai művelődés egyik központját. Beda angol egyháztörténetében (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) említi Aidan műveltségét és hogy angol 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) rabszolgákat váltott ki, akikből térítő szerzeteseket nevelt. Aidan tanítványai újabb kolostorokat hoztak létre Mer- ciában, ahol Penda király vette föl a keresztséget; A northumbriai hercegnők aktivitása is segítette a keresztény kultúra terjesztését. Hilda, Edwin király unokahúga, pedig Whitby kettős monostorát (férfi és női) alapította meg, amely az északi angolszász királyság jelentős vallási és kulturális központja lett, ahol „virágzott a tudomány”. Szent Kolumbán (Columbanus J615) „a Szentírás tudományában ragyogó” Sini- lis tanítványa, 590 körül 12 társával a nagy Bangor monostorból indult el a kontinens felé. E missziós zarándokút eredménye Luxeuil, Fontaines, Sankt Gallen és Bobbio alapítása. Kolumbán szerzetesei számára Pachomius és a sivatagi atyák szellemében készített regulája (regula coenobialis patrum) szigorú aszkézist, és a kézi munka végzését írta elő. Mivel az aszkézis együtt járt a szent szövegek olvasásával és az elmélkedéssel, ezek a kolostorok a tanulás, a tanítás, a kéziratmásolás hagyományának is a letéteményesei lettek. Kolumbán szabályzata nemcsak szigorúságában és a kétkezi munka hangsúlyában tért el a Szent Benedekétől, hanem abban is, hogy nem alkalmazkodtak a püspöki struktúrához, mivel az ír monostorok számára idegen volt a hierarchia szelleme. A VI-VII. században Kolumbán regulája elterjedtebb volt, a benedekinél. Több kolostor pedig egyidejűleg alkalmazta mindkét szabályzatot. A VII. század második felétől fokozatosan indult meg a két típus összeolvadása és ennek eredményeként jött létre az új „északi monachizmus”, amely jellegzetesen vidéki volt és kedvezett az intellektuális tevékenységnek. A szakirodalom megoszlik az ír missziók kulturális szerepének értékelésében. Kolostoraik kétségkívül a Biblia, a szentíráskommentárok, az egyházatyák írásai tanulmányozásának központjai voltak. Bár nincsenek bizonyítékok a világi szerzők munkáinak ismeretéről, azonban számos általuk alapított britanniai (Lindisfarne, Malmesbury) és kontinensbeli (Luxeuil, Sankt Gallen, Lorsch, Würzburg, Bobbio) kolostorban másolt szövegek ezek ismeretének tanúsítói.

6.4. A római misszió és az angolszász egyházszervezet Nagy Szent Gergely pápa kezdeményezésére indult el Rómából Augustinus vezetésével a római misszió az angolszászok megtérítésére. Kent királya, Aethelberth jól fogadta a küldötteket, s Canterburyt jelölte ki a térítés központjává (597). Augustinus a püspöki (érseki) székhely mellett rövidesen a római Szent András kolostor mintájára bencés szabályokat követő Szent Péter és Pál monostort alapított. Mindkét intézményben jelentős szerepet kapott a tanítás. Beda több ízben említi a „kenti ének” népszerűségét. Canterbury iskoláiból kerültek ki a 640-es évektől az angolszász királyságok első püspökei, iskolamesterei. A legtöbb királyságban azonban jóval nehezebben ment végbe a kereszténység felvétele, mint Kentben. A pogányság gyakori visszatérése mellett a királyok egymás elleni szüntelen harcai is lassították a folyamatot. A római misszióval egy időben tovább folyt a kelta-ír evangelizáció is. Kelet-Anglia királya, Sigibert Galliában ke- resztelkedett meg, 630 körül a burgundiai Félix Dunwich püspöke segítségével iskolát szervezett angolszász papok képzésére, ahová „kenti szokás szerint képzett mestereket” hívott Canterburyből. Wessex első missziós püspöke az itáliai Birinus (Dorchester püspöki székhellyel) volt, majd a pogányság visszaállta után az Írországban tanult frank Angilbert Dorchester püspöke kezdte újra a missziós tevékenységet. Észak-Angliában (Bernicia, Deira) Augustinus társai, Paulinus és Jacobus térítettek. Edwin király megkeresztelkedése, York és Lincoln püspökségének újjászervezése a kereszténység rövid virágzását eredményezte. A király halála után visszaállt a pogányság, s az újabb missziós munkát az ír szerzetesek folytatták. 635- ben Oswald, aki a keltáknál nevelkedett, Aidan ionai szerzetest hívta országába, ő lett az újra induló térítés szervezője. Beda Venerabilis angol egyháztörténetében dicséri Oswald hittérítő lelkesedését, mivel saját királyságán kívül megtérítette Wes- sex királyát, Cynegilt is, akinek leányát vette feleségül. 664-ben pestis tizedelte meg a szerzeteseket és a papságot. Az angolszász királyok kérésére a pápa 669-ben az Athénben tanult Tarsusi Theodorost és az afrikai Hadrianust, egy nápolyi kolostor apátját küldte az angolszász egyház újjászervezésére. Theodoros érsekségét Beda az angol egyház boldog korszakának nevezte. Canterbury iskoláját felújította, scriptoriumát magával hozott latin és görög kéziratokkal látta el, a püspökségek számát tizennégyre növelte. Theodoros művelt utódainak érseksége alatt, majd egy évszázadon át Canterbury jelentős tanulmányi központ volt. Időközben felnőtt egy új generáció, egy művelt angolszász klerikus réteg, amely bekapcsolódott a római kultúrkörbe, de amelyet befolyásolt az ír kereszténység hagyománya is. Az angolszász nemes ifjú, Wilfrid 19 éves korában lépett be a lindisfarne-i monostor iskolájába, majd Canterburyben egészítette ki ismereteit, innen Rómába utazott, ahol hosszabb ideig tartózkodott. Visszatérve Angliába, Ripon apátja, majd York érseke lett. 664-ben részt vett a whitbyi zsinaton, ahol sikerült egyezséget hozni – legalábbis Észak-Angliában – az angolszász egyházat megosztó liturgikus gyakorlat és, főleg, az eltérő húsvétszámítás kérdésében. A szintén angolszász szerzetes, Biscop Baducing (Benedek Biscop), Beda szerint hat ízben járt 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) Rómában, s minden alkalommal nagyszámú – nagyrészt a Cassiodorus által létesített Vivarium könyvtárából származó – könyvet, és képet hozott magával, amikkel az általa alapított kolostorokat ékesítette. 674 és 685 között két nagy apátságot hívott életre: Wearmouth és Jarrow bencés monostorát. Az utóbbi gazdag könyvtárában készült a híres Codex Amiatinus kézirat. Ebben a kolostorban élt hétéves korától, tanult, tanított és írt haláláig Beda Venerabilis (673-735). Beda az angol nép egyháztörténetén kívül, (amely az angolszász történelem legfontosabb forrása), megírta apátságának történetét, értekezéseket a trivium és a quadrivium anyagához. Műveinek – melyeket pontosság és kritika jellemzett – hatása egészen a XIII. századig meghatározó volt. Kortársai főleg bibliakommentárjai miatt tisztelték. Szent Bonifác „az egyház lámpásának”, Alcuin „mesterünk”-nek nevezte, s 836-ban az aacheni zsinat doctor admirabilis venerabilis címmel tisztelte meg. Tanítását tanítványai gyü- mölcsöztették. Theodoros Angliába érkezésétől (669) Alcuinnak a kontinensre távozásáig (778) négy generáció adta-vette át azt a műveltséget, amely ötvözte a római keresztény kultúrát az ír hagyományokkal. Nemcsak stílusban, de a missziós hivatásban is. A peregrinatio pro Christo éppúgy lelkesítette az angolszász szerzeteseket, mint Szent Kolumbánt és társait. A VIII. század első felében az ő érdemük volt Gallia kulturális és vallásos életének helyreállítása, s Germániában is számos kolostort hoztak létre. Kis Pipin és Nagy Károly alatt sokan érkeztek a kontinensre, s a király gyakran nevezett ki angolszászokat a püspökségek és apátságok élére. Szent Bonifác, „Ger- mánia apostola” és tanítványai, szoros kapcsolatban maradtak honfitársaikkal. Mikor Alcuin berendezkedett Tours-ban, angolszász szerzetesekkel másoltatott és tanítványokkal vette magát körül. Sajnálta, hogy nincs olyan könyvtára, mint Yorkban volt. Arra kérte Nagy Károlyt, hogy néhány tanítványát elküldhesse könyvek beszerzésére: „Éden kertje ne legyen kizárólag Yorkban, mint egy zárt kert, de lássák azt a frankok Tours-jában is, mint a Paradicsom kertjének egy hajtását.” A VIII. században Angliában virágzó kulturális központok voltak. Merciában Offa (757-796), a leghatalmasabb angolszász uralkodó, Nagy Károly mintájára művelt klerikusokat hívott udvarába és számos monostort alapított. Kentben a canterburyi érsek bevezette Chrodegangus szabályzatát. Northumbriában 786-ban a római legátus zsinatot tartott. A IX. század elejéről származó vers Lindisfarne iskoláját dicséri. Lupus de Ferrieres ismerte a yorki könyvtár gazdagságát és több kéziratot kért másolásra. Az ír befolyás is tovább tartott Northumbriában. 823-tól a viking inváziók lerombolták ugyan a partvidék nagy monostorait, de két támadás közt a szerzetesek folytatták az imát és a tanítást. Több latin és kelta nyelvű szöveg keletkezett ekkoriban, regulák, mártirológiumok, penitenciás könyvek, hagiográfiai munkák, sőt versek, iskolai értekezések. Az ír szerzetesek kapcsolatba léptek Cornwall és Wales kulturális központjaival. Dél-Walesben írta Nennius skót és angolszász an- nalesek alapján Historia Brittonumát. 840 után többen jöttek át a kontinensre. „A tenger veszélyeit megvetve majd egész Írország filozófusainak csoportja kötött ki partjainkon” – írta az auxerre-i Héric a Szent Germanus életének (Vita Sancti Ger- mani) előszavában. Skót zarándokok rendezkedtek be Itáliában Milánó, Bobbio, Verona, Lucca kolostoraiban, Franciaországban Reims és Laon, Lotharingiában Metz, Liege, Köln városában Németországban a bajor kolostorokban, Sankt Gal- lenben, „magukkal hozva tudományuk fényét”, kéziratokat, elfeledett szerzőket, a hellenizmust. Az angolszász és a kelta országokban a régi nemzeti kultúra nem szorult vissza olyan mértékben, mint a kontinensen. A kereszténnyé lett arisztokrácia nem felejtette el nemzeti eposzait, katonai nevelését. Beda említést tesz klerikusok és laikusok által szervezett lóversenyekről. Az angolszász fejedelmek és az arisztokrácia fiai nem az udvarban, hanem a kolostorokban nevelkedtek és tanultak anélkül, hogy szerzetesi pályára szánták volna őket. A kelták kolostorában nevelkedett Oswald, Northumbria királya (634-642), hasonlóképpen utóda, Oswiu. Írországban a királyok körüli bardoknak és filideknek, az angolszász fejedelmi udvarok scopjainak köszönhetően megőrződött a régi harcokról, kalandokról, utazásokról regélő szájhagyomány. Ezt a szóbeli anyagot a VIII. századtól kezdték írásba foglalni. A század első felében keletkezett Northumbriában a Beowulf című hősi eposz. Lejegyzésében latin műveltséggel bíró egyháziak játszottak szerepet. A klerikusok is kedvelték a profán költeményeket: a kolostorokban szívesen látták a költőket, a zenészeket. Zsinati határozatokat kellett hozni a visszaélések megakadályozására. Hogy távol tartsák a klerikusokat és a laikusokat a pogány költészettől, az egyház bátorította a nép nyelvén írt vallásos témájú alkotásokat. Beda munkájából ismerjük Caedmon pásztor történetét, akit Whitby apátnője bevett szerzetesei közé, hogy a Szentírás történeteit énekelje meg angol nyelven. Beda ezt a „szent költőt” szembeállítja azokkal a klerikusokkal, akik megtanulták ugyan az ars cantandit, de csak profán dalok írására használják tudásukat. Malmesburyi Vilmos írja Aldhelm apátról, hogy mikor Sherborne püspöke lett, egyházmegyéjében népi dalok éneklésével szerzett magának megbecsülést, majd fokozatosan keresztényiesítette ezeket a dalokat, s végül szent szövegeket fordított angolra.

6.5. Angolszász királyságok, társadalom, kormányzat

97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) A hódítás után az elfoglalt területeket az angolszászok rang szerint felosztották. A körülbelül egy család ellátására szolgáló földterület, a hide (Beda szerint terra unius familiae) a kontinensen egy mansus egységnek felelt meg. Később, mivel a felosztott rész (bocland) elidegeníthető volt, a birtokos jogát a közösség tanúsította vagy írott oklevél bizonyította. A terület osztatlan része a közösség birtokát képezte (folcland), s elidegenítéséhez a közösség hozzájárulása kellett. Az első törvénykönyvek a kenti királyságban keletkeztek. Beda említi Aethelberth (560-616) törvényeit. A későbbi kenti, wessexi (Ine 688-726) és merciai (Offa 757796) királyok által kiadott törvénykönyvek a barbár jog jellegzetességének megfelelően büntető rendelkezéseket tartalmaznak. A vérdíjak különbözőségei mutatják a társadalom rétegződéseit. Az angolszászoknál is voltak rabszolgák. Eredetüket tekintve lehettek kelta vagy germán háborús foglyok éppúgy, mint büntetésből szolgaságra ítéltek. A rabszolgákat vagyontárgyaknak tekintették, személyi jogaik nem voltak. A félszabadok (laeti) csoportját a felszabadított rabszolgák, illetve a leigázott kelta brit lakosság alkotta. A szabadokon belül a törvények megkülönböztették a legalább 1 hide földdel rendelkező szabad parasztokat (ceorl) a kiemelt csoportot alkotó gesithas tagjaitól. Ez a név jelölte a királyi kíséret tagjait. A későbbiekben a nemesi réteget képező thegn tagjai közé sorolták a gesith születésűeket is, amennyiben legalább 5 hide földet birtokoltak. A felső arisztokráciához tartozó etheling megjelölés születési, az ealdorman hivatali rangot jelölt.

4. Anglia a kora középkorban Ine törvénye említ ealdormaneket, akik a scirek fölött rendelkeztek. Ez utóbbi jelenthetett bármilyen adminisztratív területet vagy általában hivatalt. Az V-VI. századtól a területi kormányzás alapját a század (hundred) adózási, katonai, rendőri feladatot ellátó egysége alkotta. Nagy Alfréd király (871-899) uralkodása alatt Wes- sexben 100 hide képezett egy szabályos adózási egységet. A X. századtól a századok népbíróságként működtek, az ealdorman elnöklete alatt. Ugyanekkoriban alakultak ki a nagyobb, több századot magukba foglaló egységek az ealdorman irányítása alatt a grófságok (shire). A király a hadsereg vezére, a hivatalnokok feje, legfőbb bíró és a közbéke őre, aki több birtokkal, palotával erődített várossal rendelkezett, melyeknek jövedelmén kívül a büntetéspénzek egy részével, a hajótörés, bányák stb. hasznával is bírt, s joga volt utazásai során családtagjainak és kíséretének ellátását kérni. A korai angolszász királyoknak nem volt állandó hadseregük, háború esetén a szabadok fegyveres szolgálatát (fyrd) igényelhették, sem szabályos adószedésük, sem kancelláriájuk, sem pecsétjük. Fontosabb ügyekben a „bölcsek” tanácsához (witan) kellett fordulniuk. A királyság a koherens adózás, a katonai toborzás és a szabadok gyűlése által összetartott politikai közösség, kevéssé szakadt el a törzsi struktúrától. A Heptarchia királyai közül ha egyikük hosszabb vagy rövidebb ideig a többiek fölött befolyással bírt, bretwaldának nevezték. Beda történeti munkájában több király

98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV– VIII. SZÁZAD) neve mellett megtaláljuk a bretwalda jelölést. Jóllehet sem a szó eredetéről, sem történeti jelentőségéről nem sokat tudunk, az tény, hogy a királyok szüntelenül harcoltak egymással hogy hegemóniájukat kiterjesszék. Oswald, Northumbria királya (633-643), Beda szerint erényeivel és vallásosságával érdemelte ki a sanctissimus jelzőt, amihez rövidesen hozzájárult a victoriosissimus is, „miután Isten lehetővé tette, hogy kiterjessze hatalmát, több földi királyságra, amelyeket nem bírtak elődei, és hogy alávesse Britannia minden népét és minden tartományát”. Oswald 643-ban a pogány Mercia királya, Penda elleni harcban halt meg, A főhatalmat továbbra is Northumbria gyakorolta Oswiu (642-670) uralkodása alatt, majd Offa királysága idején (757-796) Mercia nyerte el a bretwalda rangot. Offa volt az első király, akit a canterbury érsek felkent és „minden angolok királya” címet viselte.

99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. fejezet - II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) 1. Székely György – A KÖRNYEZET: ARABOK ÉS VIKINGEK A Karoling-kori Európát peremvidékein és tágabb környezetében a keresztény civilizációhoz nem tartozó népek, törzsek vették körül. A frank és neolatin népek mindegyiket fenyegetőnek érezték, valójában az arabok, a vikingek és az elbukó avarok eltérő fejlettségű, fejlődési irányú társadalmakban éltek. Mivel az Európa keresztény, feudális civilizációjú területét a peremek felől nyilakkal, hajítódárdákkal támadó, zsákmányolással sújtó három fegyveres erő közül a szaracén egyistenhívő, államszerű vallási szervezetbe integrált volt, a kereszténység és a feudális irányú társadalomszerveződés, államalapítás útjára lépő északi népekkel nehezen állítható párhuzamba.

1.1. Az iszlám kezdetei és az arab birodalom kialakulása Az arab területeken az ókorban két alkalommal is létrejött nagyobb területi egység (a Szábeus, majd a Himjárita királyság), de a római-kora bizánci korban törzsi területekre bomlott szét. A régi magaskultúrára utaló feliratos emlékek pedig Dél-Ará- biára jellemzők (Jemen, Hadramaut). Az V. századig terjedő emlékek az arabok pogány istenségeinek nevét tartották fenn (köztük van Allah és az ő három leánya: al- Uzza, al-Lát, Manát). De a többistenhit mellett a zsidó vallást és a IV. századtól a keresztényt is felvették arab törzsrészek és városlakók (Nadzsrán, Táif, Mekka, Jász- rib). Ez a dzsáhilijja (ti. a mohamedán megítélésben a „tudatlanság”) kora. Az arab birodalom kialakulása szoros személyi kapcsolatban áll az iszlám keletkezésével. Mohamed (Muhammad, 570k.-632), a mekkai kurais törzs Hasim nemzetségének szegényebb ágából származott. Mint karavánvezető, távolsági kereskedő útjain megismerte a zsidó vallást és a keleti keresztény tanokat, valamint a remete életformát. Ezek elemeiből és az arab pogányság hagyományaiból, mindezek etikai követelményeiből ötvözte új vallását. Mohamed a hagyományok szerint 610-ben egy Mekka közeli barlangba vonult vissza, ott kapta prófétai elhivatását. A vallási hagyományok összeolvadását mutatja, hogy a Kába pogány szentélyét Ibrahim ősatya (az ótestamentumi Ábrahám) építette, a fekete meteorkövet pedig Gábriel arkangyal ajándékozta egy Kurais törzsbeli ősnek. Egy ízben Allah Mekkából a felváltva bizánci és perzsa kézen lévő városba, Jeruzsálembe vitte Mohamedet és ott a legenda szerint Burak nevű lován a szent szikláról az égbe emelkedett. Az új vallás határozottan egyistenhivő (Allah) és jótékonyságot követel. Ezek miatt híveivel együtt Mekkából kivándorolni kényszerült a próféta (622), ez a hedzsra, a muzulmán időszámítás kezdete. A Mohamedet befogadó Jászrib oázisváros lett Medina (a „próféta városa”). Itt lett a próféta híveiből új, vérségi kapcsolatokat feladó vallási közösség – umma. Innen indított küzdelmet a pogány, zsidó és keleti keresztény területek vallási alávetésére, ami az arab terület egyesítésére, majd kiterjesztésére vezetett. Hosszas harcok után vette be a próféta Mekkát (630), és elfogadta a bálványoktól megtisztított Kába zarándokhelyet. Mohamed utódai az egész arab félsziget (benne Jemen 630, Mezopotámia 636637), majd a Bizánctól elszakított Palesztina 634, Szíria 634-636 és Egyiptom, utóbb Irán 642-656 során az arab birodalom részévé lett. Közben hittudósaik a vallásalapító pálmalevelekre, tevecsontokra, kövekre írt tanításait összegyűjtve 650-ig kialakították a Korán végleges szerkesztményét. A hódítások sikerében kétségkívül nagy szerepe volt a bizánci császárság belső válságának és a perzsa birodalom hanyatlásának. A hódító háborúk kezdete a Mohamed halála utáni utódlás kérdéséhez kapcsolódik. Abú Bakr, Mohamed apósa magát utódnak (kalifa) nyilvánította, de egyes törzsek, amelyek a szokásjog (szunna) szerint az öröklést nem, csak a törzsek saját vezető (sejk) választását ismerték, elhagyták az új vallási közösséget. A hagyomány hittagadóknak tekintette őket és háborút indított visszatérítésükre. A hadjáratok rövidesen túlléptek Arábia határain. Abú Bakr hadvezére, Khalid, agrabai győzelme (633) után a bizánci területek elleni rablóháborúkat folytatott. Fontos állomás volt a Yarmuk melletti csata (636). Szíria elfoglalása fontos stratégiai pontot jelentett mind Perzsia, mind Egyiptom felé. Abú Bakrt (632-634) követte I. Omár (634-644), aki vallási parancsként előírta a dzsihádot, a „szent háborút”, a hitetlenek földjének meghódítását, majd Uthmán (644-656) és a negyedik kalifa „Mohamed társai” közül Alí, a 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) próféta másodunokatestvére, Fatima lányának férje 656-ban lett utód. Az Omajjád Muávija, Szíria kormányzója fegyverrel indult ellene. Közvetítők révén kötöttek egyezményt, hogy mindketten lemondanak, amit főleg Alí tartott be, aki Medinában és Kufában tartotta székhelyét. Mikor 661 -ben Alít megölték, a magukat Mohamed igazi leszárma- zottainak tartott síita párt Alít mártírnak tekintette, s elutasított minden tanítást, ami nem az „igaz” imámtól, azaz Alí leszármazottaitól eredt. A síiták az iszlámon belül mindig egy elnyomott kisebbséget alkottak, s több felkelést váltottak ki. Mindenesetre az Egyiptomot kormányzó Fatimidák dinasztiája később síita lett. Muávija, az Omajjád-dinasztia megalapítója Jeruzsálemben lett kalifa, székhelyét Damaszkuszba, Szíria fővárosába helyezte, innen kormányoztak utódai 750-ig. Muá- vija főleg szíriai arab katonáira és szír keresztényekre támaszkodott, utóbbiak közül nevezte ki hivatalnokait. Hajóhadat épített, érdeklődése elsősorban a Földközi-tenger medencéje felé fordult. Több ízben indult Konstantinápoly ellen, több évtizedes háborúskodás után sikerült a berber törzsek iszlamizálása után Északnyu- gat-Afrika (Maghreb), majd Hispánia meghódítása. A jordániai sivatagban feltárt Qusayr Amra palota görög és arab nyelvű feliratai az Omajjád I. al-Valid (705715) világhódító programját, körkörös expanzióját fogalmazzák meg 711 és 715 közt, bemutatva a legyőzött típusokat, illetve személyeket: Kaiszar (a bizánci császár vagy kis-ázsiai parancsnoka, akiktől területet szakítottak el), Roderich (az utolsó nyugati gót király, aki 711-ben birodalmát vesztette), Koszroesz (a perzsa sah történeti jelentőségű előd nevével megszemélyesítve, talán a kínai menekülésben 707-ben meghalt III. Piruz), Negusz (az abesszíniai császár) egyértelműen meghatározható, míg a két utolsó utalás bizonytalan (a kínai császár és vagy egy türk, vagy egy hindu király, akit 712-ben győztek le az arab hadak). Igaz, hogy csak két birodalmat semmisítettek meg teljesen a felsoroltak közül, de a többit megnyirbálták-meggyengítették az iszlám hadak. 750-től az Abbaszidák új dinasztiája szerezte meg a kalifa méltóságot. Az Abba- szidák alatt ment végbe az állam adminisztratív szervezése, a gazdasági élet, a kereskedelem, a kulturális élet kiterjesztése. A kalifátus gazdagságát szimbolizálta, hogy áttértek az aranypénz használatára. A VIII-IX. század az úgynevezett „nagy kalifák” kora volt, míg a X-XI. század a kevésbé szerencséseké. A hatalom központja Irak lett, al-Manszúr „a győzedelmes” (754-775) vetette meg az új főváros, Bagdad alapjait. Négy évig épült a régi főváros Ktészifon romjai mellett, a kör alakú város nagyságát csak Konstantinápoly múlta felül. Az „Ezeregyéjszaka városából” szervezték a perzsa és bizánci mintájú kormányzatot. Elsősorban az iszlám hitre tért perzsa hivatalnokok befolyása volt jelentős. Virágzottak a perzsa szokások, címek, irodalom és a tudomány (orvostudomány, asztronómia). A kalifák Bagdadban hatalmas könyvtárat hoztak létre, amelyben perzsa, kaldeus, bizánci, görög, római munkákat gyűjtöttek össze, utóbbiakat a görög kolostorokban fordították le. A paloták, minaretek, karavánszerájok építészeti alkotásait a római és keleti építészeti mintákból kialakult sajátos arab stílus és díszítőművészet ékesítette.

101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD)

5. Arab kalifátusok A területi kormányzás megmaradt az emírek igazgatása alatt, s a hatalmas kiterjedésű birodalmat, az utak, a postaszolgálat megszervezése ellenére, nem tudták sokáig egyben tartani. Hispániában az utolsó Omajjád, Abd ar-Rahmán teljesen független emirátust hozott létre (amikor III. Abd al-Rahmán 929-ben felvette a kalifa címet, ez lett a Córdobai Kalifátus), Egyiptom a Fatimidák kalifátusa lett 909-ben, Ifrikija az Aghlabiták, Maghreb a Kharidzsiták uralma alatt csak formálisan ismerte el a bagdadi kalifákat, akik egyre gyengülő hatalmukat idegen (török) testőrséggel próbálták megerősíteni.

1.2. Összeütközés az arabokkal Hispániában és Szicíliában A vizigót birodalom bukása idején már adva volt a kora feudális nagybirtok és ezzel a helyi autonómia, akár gazdacsere útján: a murciai Theodomir főúr így köthetett békét Abd-al-Aziz hódítóval 713-ban, és így lett hispán szemmel királlyá (Totmirus rex). De a visszahódítás (reconquista) kezdete is hasonló helyzetet mutat: Asturia alapítója, a délről menekült nemes Pelagius-Pelayo 718 és 737 közt Covadonga szikláitól Cangas-de Onís udvarházán át Oviedóig szorítja vissza a mórokat, jogcíme származása: unokája Chindasvint gót királynak, fia Fasila vagy Favila cantabriai hercegnek. Ezért már 722 táján királynak tekintik. Veje, Katolikus Alfonz (t757), aki névhasználatában azt hangsúlyozta, hogy Péter herceg fia, már Pamplona, Se- govia, Salamanca városokig terjesztette hatalmát. Ilyen archaikus, regionális vonásokat, kevéssé feudalizált társadalmat mutatott Észak-Spanyolország. Mindez jelzi, hogy a Karoling Birodalom tág keretein belül a helyi tényezők, sajátosságok erősen érvényesültek, a lokális egységek fontos történeti tényezők maradtak. Nagy Károly a Pireneusi-félszigetre benyomulva az ottani önálló emirátusra támadt, s nem az iszlámra általában. A Bagdadi kalifátussal diplomáciai kapcsolatot létesített, ahonnan éppenséggel rokonszenvvel nézhették, hogy a frankok a szaka- dárnak tekintett pireneusi mórok ellenfelei voltak. A Pireneusi-félszigeten kialakult arab-frank viszonynál is bonyolultabb volt az iszlám és a kereszténység híveinek viszonya Dél-Itália és a nagy szigetek esetében. Itt ugyanis Bizánc és Észak-Afrika belső viszonyai éppúgy hatással voltak a terület latin és görög kereszténységének sorsára, ahogyan a kalifátus és az emirátusok nem mindig felhőtlen viszonya is. Szicília 652 óta volt kitéve arab támadásoknak, s ezek 669-ben felújultak. Az arab hajóhad 729-ben Szicíliában, 735-ben Szardíniában tett partra csapatokat, amelyek a szigeteket dúlták. A támadások megrémítették a lakosságot, s aláásták a bizánci igazgatás tekintélyét. Főleg Tunisz felől sokasodtak a becsapások. A 739-740102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ben ostromolt Siracusa adófizetés vállalására kényszerült. A VIII. század második felében e terhes szolgáltatás ellenében szűntek meg az arab támadások. A század végén a helyi lakosságra támaszkodva Elpidiosz szicíliai görög kormányzó fellázadt a császári főség ellen. Bizáncból nagy sereg kelt át a szigetre, hogy elnyomhassa a pártütést. A legyőzött Elpidiosz – vallását is félredobva – Afrikába ment át, és muzulmán szolgálatba állt. A IX. század elején az arab támadások újra kezdődtek. Majd a szicíliaiak fegyverszünetet kötöttek az Aghlabida emírekkel. Szicíliát azonban a IX. század elejétől elragadták az arabok a Bizánci Birodalomtól. 827-ben Eufémiosz görög tiszt fellázadt, és amikor már képtelen volt sikeresen ellenállni a császári hadaknak, felajánlotta az afrikai muzulmánoknak a sziget feletti fennhatóságot, de azzal a feltétellel, hogy ő legyen a kormányzójuk. Felajánlkozását az arabok felhasználták, de őt a hadműveletek kezdetétől mellékszerepre kényszerítették. Kairuan ura, Ziadet-Allah emír – azért is, hogy egyidejűleg lekösse a zavargó arab katonaságot – Aszad kádi és a muzulmán teológusok tanácsára, Aszad vezetésével „szent háborúba” küldte seregét. A sziget nyugati partján, Mazarában, 827-ben szálltak partra, bevették Mineot, viszont kudarcot vallottak keleten, Sira- cusa előtt. Itt halt meg Aszad. Eufémiosz Castrogiovanni (Enna) bevehetetlen falai alatt a sziget belsejében esett el. Délen 829-ben elfoglalták Agrigentót (Dzser- dzsent). A bizánci sereg Théodotosz vezetésével már fenyegette a hódítókat, amikor 300 hajón egy berber vezetésével erősítés érkezett a mór Spanyolország felől (830). Palermót egyévi ostrom után bevették, és fővárosukká tették az arabok (831). Ezzel Észak-Szicília is kezükbe került. Messinánál 843-ban a harcok közben egy nápolyi flottaegység is feltűnt – de az araboknak segített, mutatva, hogy a küzdelemben nem a vallási jelleg állt az előtérben. 859-ben vették be az arabok Castrogiovannit. A nagyvárosok közül legtovább Siracusa állt ellen, amelyet I. Basziliosz császár közvetlen támogatásban részesített. Fennállásáig Szicília a görög segítség hathatósabb voltában reménykedhetett. Eleste után a sziget a latin, a görög és az arab kultúra és a három vallási áramlat érintkezési pontjává lett. Az arab uralom ezzel kiterjedt a Földközitenger közepére, Bizáncot elvágva a nagy tenger nyugati felétől. A sziget fél évszázadnyi harc után az északafrikai Aghlabida-dinasztia kezére jutott. Az egész sziget fokozatosan, 878-ig került arab uralom alá. 931-ben a bizánci flotta legyőzte az arab hajóhadat, de 962-ben vereséget szenvedett tőle. A magukat megadó városok csak 965-ig őrizhették meg helyi önkormányzatukat. Közben Dél-Itália ellen is megindult az arab támadás (947). Abulkaszem emír 982-ben meglepte I. Ottó császár lovagseregét Crotonén túl, és bár elesett, hegyi tartalékai felmorzsolták a német-olasz hadat. A császár csak egy luccai zsidó kereskedő lován tudott egy hajóra úsztatni. A szicíliai és dél-itáliai arab hódítás kihatott e terület társadalmi átalakulására. Az arabok egyes birtokokat elkoboztak. Ezeken a birtokokon a földdel ellátott rabszolgák utódaiból megkezdődött a jobbágyság kialakulása. A nagybirtokosok a saját kezelésükben tartott birtokrészeken továbbra is alkalmaztak házi rabszolgákat. Más parasztok a feudális függés enyhébb formáiban éltek, ezeket a források olykor villa- nusoknak nevezik. Voltak személyükben szabad bérlők, végül maradtak Dél-Itáliá- ban személyileg szabad kis földtulajdonosok az arab hódítók alatt is. Az arab-berber foglalás társadalmi következményei nem egyformán érvényesültek az egész szigeten. Az arabok legerősebben a sziget nyugati részén, az úgynevezett Val di Mazara területein, a nyugati fok és a Salso völgye között telepedtek meg. Itt a keresztény és zsidó lakosság a „kinyilatkoztatott vallások” muzulmán jog szerinti állapotába került. Akiket a hódítás jogán nem vetettek rabszolgasorba, azok az „oltalom emberei” (ahl aldzimma) lettek és külön adók alá estek. Fizetniük kellett a dzsizjahot, azaz a fejadót és a kharadzsot, a földadót. Ha az adókat megfizették, az „oltalom emberei” általában elkerülték az üldöztetést. A keresztény lakosság szabadon gyakorolhatta vallását és keresztény vallási hatóságok bíráskodhattak a keresztények közötti peres ügyekben.

1.3. A vikingek társadalma Európa legészakibb részén más körülmények, más külső tényezők érvényesültek. De – ha lassúbb léptekkel is – a feudális társadalom a Karoling szférán kívül is kibontakozóban volt, az angolszász és normann belső fejlődés és érintkezések során. A viking világban a jarlok, kiskirályok, királyok hierarchiáját egyfelől az otthoni rabszolgamunka, illetve félszabad bérlők termelése, másfelől a katonai, rabló-, kereskedő akciók tartották el. Míg a frankok az arab-berber lovascsapatok ellen sikerrel alakítottak ki védekezést, hajórajok híján tovább voltak kiszolgáltatva a tengeri és folyami támadóknak. Nem az elhárításukra irányuló imák segítettek, hanem az az életformaváltás, amely népek és egyének életében csak több nemzedék alatt tört előre. Az is kétséges volt, hogyan fogadja be a műveltebb és társadalmilag tagoltabb Európa azokat, akiknek közelebbi hovatartozását sokáig elfedte a normann gyűjtőnév. Körükben pedig az nem dőlt el egykönnyen, elfogadja-e az egész lakosság az új életformát, a kialakuló sajátos kora feudális társadalmat, amely már állami keretekben helyezkedik el. Ez a 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) világ az Északi- és a Keleti (Balti)-tenger vizein túl, terpeszkedett, a közvetlen érintkezés a Német-római Birodalom és Dánia határán volt, ahol a Danewirke töltést az egész lakosság munkájával hozták létre. Skandinávia nagyobb területi-etnikai közösségei élén királyok álltak, akik körül katonai kíséret (hird) jelentette a tényleges hatalmat. Sokáig nem is ismerték el az uralkodót vezérnek, csak a háborúban. A főnökök és kiskirályok közül kerültek ki a legsikeresebbek, akik országegyesítésre törekedtek. A királyi címig és tényleges méltóságig ellentmondásos út vezetett, bár talán az ő szemükben ez volt a természetes.

6. Vikingek A politikai pályafutás nemegyszer kezdődött egy zsákmányoló viking hajóraj élén. Megszedve magukat a tengeren és a megtámadott országokban, saját országukra törtek, hogy elűzzék az uralkodót vagy alávessék azokat a kiskirályokat, akik korábban megvoltak király nélkül. A helyi uralom, illetve korlátozott irányú expanzió a kiskirályokat meglehetősen gazdaggá tette, így nem akartak senki fölöttük állóval osztozni. Mivel a birodalmak, államok megszilárdulásával egyre kockázatosabb lett a tengeri rablás mind nyugat, mind kelet felé, a kiskirályok a belső sarcolásba kezdtek. Előfordult, hogy dán vikingek királyuktól engedélyt kaptak arra, hogy idegen országok kirablására vitorlázzanak, de a felhatalmazást saját népükhöz tartozók ellen (in suos) használták ki. A királyok viszont a belső rendet kívánták megteremteni országukban, az igazságosság képviselőiként léptek fel. Ez kedvezően hatott a szabad parasztok (bönder) érdekeire is. így lett a szkáldok megfogalmazásában a király „a gonosztevők legyőzője”. Olyan uralkodói magatartás ez, amit a régibb európai államokban már a keresztény tanok szentesítettek. Északon ennyire még nem kristályosodott ki a társadalom szervezete és eszmevilága. A törzsi szervezet már eltűnt, a nemzetségi rend már bomladozott. X. század végi jósnői látomás panaszolja azt a kilátást, hogy „testvérek ütik majd egymást és megölik egymást, nővérek fiai megrontják a rokonságból származó kötelességeket; keménnyé vált a világ, nagy a pa- ráznaság, szekerce ideje, kard ideje, a pajzsok eltörtek, szélidő, farkasidő, mielőtt a világ elmegy; senki sem kímél majd más embereket”. Talán már nem is az ősi germán nemzetség sorsán kesereg ez a szöveg, hanem a családról moralizál keresztény hatás alatt, a kontinens ezredforduló előtti hangulatával. Ekkor még nem figyelhető meg mélyebb feudális tagozódás. A felső társadalmi réteg viszonylag kis, jobb esetben falvakból álló, de általában csak szétszórt udvarokból összetevődő birtokokkal rendelkezett. A legfejlettebb mezőgazdaságú Dániában nagybirtoknak számított a 24 ekealja. Az Edda-dalokhoz tartozó Harbardr dala szerint tekintélye lehetett az olyan embernek, akinek volt legalább 3 udvara, lábbelije, új ruhája és nadrágja. Ha ezeket a birtokokat meg is műveltették rabszolgákkal vagy már félszabad bérlőkkel is, ha malmokban rabnőkkel őröltettek is, mostoha körülmények között ez nem adhatott nagy jövedelmet. A vagyont az a gyakrabban zsákmányoló, ritkábban kereskedelmi, olykor zsákmányoló és kereskedő terjeszkedés biztosította, amelyekben rabszolgát, arany-ezüst kincset, vert érméket, ritka díszes viseletet, jobb fegyvert szereztek. Ezért ragaszkodtak sokáig a viking életformához a főnökök, kiskirályok és jarlok. Ebből ritkábban húztak hasznot a szabad birtokos parasztok. Ok ugyan kisebb birtokon ültek, de nem sokkal álltak társadalmilag lejjebb. A skandináv irodalomban gyakran elhangzik a tanács: elégedettnek kell lenni egy kis udvarral és szegényes ruhában is lehet a gyűlésre (thing) menni. A viking vezetők világlátott emberek, a szabad paraszt (bonde) szűkebb látókörű. Csak kevesen vehettek részt közülük a távoli hadjáratokban, de ha

104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) mégis, akkor ők is meggazdagodtak. Az átlagos szabad parasztok viszont elmaradtak a főnökök gazdagsága mögött. Mindezekkel együtt svéd és norvég területen – amint sokhelyütt a kontinens hegyes vidékein – elkerülhető volt a jobbágyság kialakulása. A szabad paraszt fogalma nem volt becsmérlő értelmű, még a XIII. században is lehetett egy paraszt fiából akár püspök, akár jogmondó (lagman). A legszegényebb szabad paraszt is törődött azzal, hogy a rabszolgánál különb külseje legyen. Paraszti körben lebecsülték a rabszolgákat, Norvégiában a szabadon bocsátottak nevét viselő helynevek mindig sértőek. Egy Edda-költe- ményben a rabszolgák és rabnők kellemetlen külleműek. A rabszolga (thral) fogalom sértő volt a szabad parasztra, és a tartományi jogok szigorúan tiltották az ilyen becsmérlést. A fogoly szolgák hasznos részeit képezték a hozományoknak. Az észak-európai pogány vallást a keresztény térítés már nem virágkorában érte el. A pogányság eltűnése nem írható csupán az erőszakos térítés számlájára. Nyomai gazdagon fennmaradtak a napok és egyes helyek neveiben, a festett kövek hagyományőrző ábrázolásaiban, egyes szőttesmotívumokban, a pogány kultuszhelyek dacos fenntartásában és nem utolsósorban az irodalmi emlékekben. Mégis a pogány vallás belső tartalma fokozatosan kiüresedett, a meggyőződés gyengült, a vallásból puszta gondolkodásmód maradt. A pogány északiaknak amúgy is más volt a viszonyuk isteneikhez, mint a keresztényeknek Istenhez. Míg az utóbbiak hittek, bizalmat helyeztek Istenbe, az óészaki nyelv tanúsága szerint a skandináv csak áldozott az isteneknek, viszonyát az istenséggel áldozat útján erősítette meg. Van olyan költészeti hely, amely a túlzott áldozati adományokról ír: jobb semmit sem áldozni, mint túl sokat; az áldozati adományért ellenszolgáltatást vártak istenüktől. A vallási szférába tartozik, hogy csak a sorsban hittek, gyakran tragikus kicsengéssel. Az óészaki nem természeti jelenségektől, betegségtől, vihartól, esőveréstől, éhínségtől tartott, hanem a sorsban olyan tényezőt látott, amely meghatározott, sokszor szerencsétlenséget hozó cselekvésre kényszerített. Ugyanakkor ez a sorsfelfogás nem passzivitásra ösztönzött, inkább hajtóerőt jelentett. Egy jósnői jövendölés a X. századból az emberiség keletkezéséről, pusztulásáról és újjászületéséről szól. A költészeti forrás szerint nem tanácsos a sors után tudakozódni, ugyanis azt átgondolni, mi vár az emberre, bizonyosan boldogtalanná tesz. Legyen az ember közepesen okos, óvatosan eszes, de sohasem egészen bölcs, hogy ne fossza meg magát saját boldogságától. Kedélyében az a leggondtalanabb, aki nem tudja sorsát. Mindebből kitűnik, hogy a költészetben lecsapódott pogány szemlélet csak a földi létre tekintett.

2. Sz. Jónás Ilona – ANGLIA A NORMANN, DÁN HÓDÍTÁSOK ÉS WESSEX HEGEMÓNIÁJA IDEJÉN A bretwalda (legfőbb uralkodó) méltóságot Angliában a VIII. század végén Wessex királyai szerezték meg. Ekkor már valójában a Heptarchiából csak három királyság létezett – Mercia, Northumbria és Wessex –, a többiek eltűntek, vagy mert királyi családjaik kihaltak, vagy mert alávetett helyzetben alkirályságokká vagy egyszerű ealdorman vezette tartományokká lettek. Wessex vezető szerephez jutásához hozzájárult kedvező földrajzi helyzete, a tenger és az erdős hegyvidék természetes védelme, s hogy kívül esett az inváziók vonalán. A Cerdic alapította királyság felemelkedése már Ine alatt elkezdődött, de valójában Egbert (802-839) uralkodása idején valósult meg. Egbert, akit egy belső felkelés elűzött, Nagy Károly udvarába ment, s 800-ban a frank uralkodó támogatásával tért vissza. Sikeres hódításaival megnövelte királyságát. Amikor Kelet-Anglia királya, Mercia ellenében kérte a segítségét. Egbert győzelmet aratott Ellendune-nél, (825) s alávetette Merciát, egyúttal Mercia kliens királyságai – Kent és Essex – is befolyása alá kerültek; Sussex és Kelet-Anglia szintén elismerték főhatalmát; Northumb- ria adófizetője lett. Egbert hódított a kelta királyságok területén is. Elfoglalta Ches- tert és Anglesey szigetéig hatolt. 835-ben alávetette a felkelt cornwalliakat. Amikor 839-ben, dicsősége teljében Egbert, a kilencedik bretwalda meghalt, ekkor érkeztek a normannok Anglia partjaihoz.

2.1. Normann, dán hódítások Az első dán inváziók zsákmányszerző, rabló vállalkozások voltak. Aethelwulf (839, 858), Egbert fia és utóda, többszöri sikeres ellenállása sem tudta elhárítani az évről évre megújuló támadásokat. A második hullámban érkezők célja már nem csupán a fosztogatás volt, hanem állandó telepek létrehozása. 866ban a Szász krónika elbeszélése szerint hatalmas flotta, nyolc király és húsz jarl vezetésével kötött ki KeletAnglia partjainál. Elárasztották a belső viszályoktól gyötört Northumbriát, York városát kifosztották, Lindisfarne, Lindsey, Hexham, Crowland, Peterborogh, Ely híres püspökségei és apátságai hamuvá lettek, a szerzetesek nagy részét megölték. Edmund, Kelet-Anglia ifjú királya is mártírként halt meg (869. november 20). A még nem eléggé megerősödött Anglia teljesen a támadók kezébe került. 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A következő évben újabb dán sereg hajózott fel a Temzén Guthrum vezetésével. Aethelred, Aethelwulf fia Mertonnál vereséget szenvedett, s maga is belehalt sebeibe (871). Öccse, Alfréd (871-899) a támadókkal szemben egyrészt az erődépítés másrészt az erők összefogásának taktikáját követte. Jóllehet Alfréd a fegyverszünetet pénzzel megvásárolta, a dánok vezére Guthrum, Mercia kifosztása és alávetése után, mégis dél felé vonult, elfoglalta Londont, majd Wessexre támadt. A lakosság egy része a tengerre menekült, más részük meghódolt. Alfréd kis csapatával az erdők és mocsarak védelmébe vonult vissza és itt felépítette Athelney erődjét. Időnként kitörve csatározott a dán Had-dal, majd magához gyűjtve a grófságok fegyvereseit, 878 tavaszán Edingtonnál nagy győzelmet aratott a dánok fölött. Ezt követően kötötték meg a nevezetes wedmori békét, amely kettéosztotta Angliát. Northumbria, Kelet-Anglia, Mercia fele, Essex Londonnal a dánoké lett (Danelag); Wessex, Sus- sex, Kent és Mercia nyugati fele Alfréd uralma alatt maradt. A béke értelmében a dán vezér megkeresztelkedett, a szász krónika elbeszéli, hogy Alfréd tartotta keresztvíz alá a harminc fegyveres kíséretében érkező Guthrumot, akit tizenkét napi vendégeskedés után „gazdag ajándékokkal látott el”. Alfréd a békekötés után hozzálátott a védelem megszervezéséhez. A szárazföldön erődvonalat építtetett, a tengeren flottaőrséget szervezett. 886-ban a dánok elleni lázadást kihasználva visszafoglalta Londont, benépesítette és lakhatóvá tette. Így ismét a szászok kezébe került a Temze völgye, Mercia dánok által birtokolt fele pedig mindig kész volt a csatlakozásra. A IX. század végén az északi országok (Dánia, Norvégia, Svédország) megerősödő királyságaival szemben a függetlenségüket féltő törzsek vezérei a viking vállalkozásoknak új lendületet adtak. Alfréd 893-tól harcolt az újonnan érkezőkkel, akik három év sikertelen próbálkozás után visszavonulásra kényszerültek. Alfréd utódai is sikerrel szálltak szembe a dán és a velük szövetséges brit és skót támadásokkal. Öreg Edward (899-924) legyőzte Észak-Walesben Owent, Gwent királyát, s elfoglalta egész Merciát. Fivére, Aethelstan (924-939) visszaszerezte Northumbriát, s 937- ben ragyogó győzelmet aratott a dán, skót és brit szövetség seregén a Tweed melletti (Brunanburh) csatában. „Öt király, hét oweni jarl, számtalan skót és tengeri harcos esett el” – írja a Szász krónika. Elmenekült a skót király az „öreg, fehér hajú Konstantin, miután fiait és társait megölték a véres csatamezőn”, s elmenekültek hajóikon az északi emberek, „hogy elrejtsék szégyenüket Írország mélyén”. I. Edmund (939-946) és fivére Eadred (946-955) végül Békés Edgar (959-975) alatt folytatódó sorozatos győzelmek egy békésebb periódust eredményeztek. A X. század végén újra kezdődött inváziók már nem csupán rablóvállalkozások voltak, de kifejezett hódító háborúk, igazi hadsereggel. Az erős dán hadakkal viszont az angolszász uralkodók már nem tudtak sikeresen szembeszállni. II. Aethelred (978-1016) késlekedő és ügyetlen diplomáciája nem hozott eredményt. A dán Had legyőzte Kelet-Anglia ealdormanjét a maldoni csatában (99l), 998-ban elfoglalta Kentet, 999-ben Rochestert ostromolták. Aethelred megpróbálta zsoldosaivá fogadni a dán sereget – 991-ben első ízben szedett adót a dán milícia számára (da- negeld) –, de félve, hogy az idegen katonák az életére törnek, lemészároltatta őket (1002). 1003-ban Dánia és Norvégia ura, „Villásszakállú Sven” hatalmas sereggel támadott. Elfoglalta Exetert, Salisburyt, 1010-ben Canterburyt, ahol Aelfeah érsek mártiromságot szenvedett. 1013 -ban a dánok elözönlötték a Humber völgyét, a régi Danelag területét. Ezután Wessex következett. Aethelred családjával Normandiába menekült, ahonnét csak Sven halála után tért vissza. Fiának, II. (Vasbordájú) Ed- mundnak sikerült a dánokat kiszorítania, de a győzelem rövid ideig tartott. Sven fia, Knut, akit a Had egyhangúlag vezérévé választott, Dániába ment, hogy fivérével megosztozzon az apai örökségen. Miután helyzetét megszilárdítva, visszatért Angliába, ahol a Temze mindkét partján kemény, változó kimenetelű harcokat vívott I. Edmund seregével. 1016-ban Aethelred halálával a londoni witan Edmundot, a többiek viszont Knutot választották királyukká. Anglia újból két részre szakadt, Wessex, Essex és Kelet-Anglia Edmund; Mercia és Northumbria pedig Knut királysága lett. Edmundot azonban pár hónapos uralkodás után meggyilkolták, s ekkor a witan Knutot ismerte el egész Anglia királyának.

2.2. Egységesítő törekvések A wessexi királyság már a IX. század elején, Egbert uralkodása alatt is viszonylag fejlett adminisztrációval rendelkezett. Az egyes tartományokat örökös ealdormanek irányították. A dán támadások elleni védekezés megszervezése jelentős mértékben járult hozzá Anglia politikai egységének alakulásához. Az állam háborúban született és háborúra szerveződött. Nagy Alfréd a wedmori béke (878) után a védelem megszervezésével egyidejűleg vállalkozott a háborús pusztítások helyreállítására és királysága egységének megerősítésére is. Az országot katonai körzetekre osztotta, létrehozta a népfelkelés (fyrd) intézményét. Minden 5 hide földbirtok után egy katonát kellett felszerelni fegyverrel, zsolddal, élelemmel. Ugyancsak minden erődített város (burh) meghatározott számú katonát állított. Ez a hadsereg két kontingenst alkotott: egyik aktív szolgálatot teljesített, a másik az erődök védelmét látta el. A szárazföld védelme mellett a flotta meghatározott állomáshelyekre koncentrálva a tengert felügyelte. A birtokost három kötelezettség terhelte (trinoda necessitas): a katonai

106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) szolgálat, a hidak fenntartása és az erődök őrzése. Alfréd helyreállította a közrendet, elismertette a királyi bíróság főhatóságát minden más bíróság fölött, s a régi pax po- puli helyébe a király békéjét vezette be. A törvény megsértését, mint a király személye elleni vétket szigorúan büntette. Összegyűjtette és kiadta a különböző angolszász királyok törvényeit angol nyelven. Kulturális intézkedései is a királyság egységet kívánták erősíteni. Miként Nagy Károly, ő is „palotaiskolát” szervezett, udvarában az arisztokrata ifjak együtt tanultak a király fiaival. Tudósokkal, doctrina et sapientia alapján kiválasztott klerikusokkal vette magát körül: Plegmund, Canterbury érseke, Asser a Szent Dávid kolostor szerzetese Walesből, Grimbaud a corbie-i Szent Bertin kolostorból, Johannes Cor- veyből érkezett udvarába. Assert Sherbone püspökévé, Grimbaud-t az újonnan alapított winchesteri, Johannest pedig az athelneyi kolostor apátjává tette. A hivatalviselőknek rendelkezniük kellett bizonyos ismeretekkel. Számot vetve az általános kulturális hanyatlással, a latin tudásának hiányával, ezen kívánt változtatni, midőn azt akarta, hogy királyságában minden birtokos tanuljon meg olvasni, a klerikusok pedig ismerjék jól a latin nyelvet. A király maga is igen művelt volt: angolra fordította Boethiustól A filozófia vigasztalását, Orosius egyetemes történetét, Beda angol egyháztörténetét, Nagy Szent Gergely Regula Pastoralisát. Inspirációjára íródott a királyság fővárosában Winchesterben az Angolszász krónika, az angolszász királyok tetteiről korábbi oklevelek és annalesek adatai alapján készült kompiláció. Európában ez volt az első nem latin nyelven írott történeti munka, mely egy nép történetét foglalja össze. Alfréd utódai méltó folytatói voltak az egységesítésnek. Edward megnövelte a királyság területét. A legyőzött brit, walesi és skót királyok „atyjuknak és uruknak” ismerték el. Aethelstan, aki uralkodása kezdetén még csak az „angolszászok királya” címet viselte, később már „egész Britannia uralkodója” és „basileus, Britannia lakóinak és királyainak császára” címeket birtokolta. A legrangosabb urak gyűlésén (witenagemot) jelen voltak Anglia és Northumbria thegnjei, a brit hercegek és a dán jarlok is. Udvarának híre volt a kontinensen is. Tökéletesítette az államszervezetet, a béke fenntartására békeszövetségeket hívott létre (frithgilds). Gyűjtötte a kéziratokat, az ereklyéket, amelyeket az egyházaknak adományozott, s elkezdte az egyházi reformot, amit Békés Edgar fejezett be. Az egyházi reform Angliában Szent Dunstan (908-988) nevéhez fűződik. Életrajza szerint Dunstan nemcsak a zenét ismerte, „mint Dávid” és játszott mindenféle zeneszerszámon, hanem ügyesen festett, rajzolta a betűket, s nagy kedvét lelte arany-, ezüst- és más fémtárgyak készítésében. Nagybátyja, Aethelstan Canterbury érsekének pártfogásával került a királyi udvarba, ahol négy király mellett töltött be jelentős szerepet. Aethelstan utóda, Edmund első helyet adott neki a palotában, s szolgálataiért a glastonburyi királyi birtokot kapta. Az adományozott birtokon Dun- stan templomot és kolostort építtetett. Angliában ekkoriban az egyházi társadalom válságban volt: a szerzetesek szabályok nélkül, a világi papság tudatlanul és erkölcstelenül élt. A kontinensen a Cluny kezdeményezte reform Angliában is lelkes hívekre talált. Példaként a Fleury-sur-Loire Benedek-rendi kolostora szolgált az angol egyház reformátorai számára. Abbo, Fleury apátja személyesen járt Angliában, s Oswald a fleuryi kolostorban töltött szerzetesi élet után Worcester, majd York katedrálisainak kanokokjait bencés szerzetesekkel helyettesítette. Dunstan kedvezett az egyházi reformoknak, ami által nemcsak a klerus erkölcsi javulását, de a királyi adminisztráció számára művelt tisztviselők képzését is remélte elérni. Ugyanis papi hivatása mellett államférfi is volt. Eadred uralkodása alatt dolgozta ki Anglia politikai egységének tervét, ami szerint minden állam megőrizné autonómiáját Wessex királyának főhatalma alatt. A terv nem váltott ki tetszést a szász nemesség körében, s 955-ben az új király, Eadwig (955-959) elűzte Dunstant az udvarból. De 959-ben Eadwig halála után öccse, Békés Edgar Canterbury érseki székébe helyezte. Az érsek és a király együttműködését a béke és a reform megvalósításáért tökéletes harmónia jellemezte és teljes siker koronázta. Új püspökségek alakultak és számos kolostort alapítottak, amelyekben a reform szelleme érvényesült. Dunstan mellett a reform véghezvitelében s a királyság megerősítésében meghatározó szerepe volt a király művelt tanácsadóinak, Oswaldnak, Worcester püspökének, aki Ramsey apátságát alapította, Aethelwoldnak, Winchester püspökének, Dunstan tanítványának, akivel 970-ben, a winchesteri zsinaton közösen alkották meg a Regula Concordiát, a szerzetesség és a reform győzelmének dokumentumát. A regulákat a megreformált kolostorokban szigorúan alkalmazták, s ennek megfelelően pontosították a püspökök és az apátok választását, a király tanácsával és egyetértésével. Meghatározták továbbá a király, a királynő és a főurak kapcsolatát a püspökökkel, továbbá utazásaikra, kíséretükre vonatkozó szabályokat hoztak. A világi politika terén Dunstan elképzeléseinek megfelelően kinyilvánították Wessex hegemóniáját: Mercia és Northumbria kormányzatát teljhatalmú ealdormanek látták el, akiknek hatásköre a német hercegségekhez hasonló jellegű volt. Talán I. Ottó császár koronázási ünnepségeit kívánta Dunstan utánozni 973-ban Bath székesegyházában Edgar fényes szertartás keretében történt megkoronázásával. Edgar „az angolszászok királya, a szigetek és a tenger királyainak ura”, békés és igazságos uralkodó volt. Uralma alatt jutott el az angolszász királyság tekintélye csúcsára. Halálával dinasztiájának dicsősége is sírba szállt. Két fia közül előbb Ed- ward lépett apja örökébe. Trónra kerülését még Dunstan segítette, de mindössze 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) két év uralkodás után gyilkosság áldozata lett. Az egyház, amelyet híven szolgált, mártírként tisztelte. Öccse, Aethelred trónra kerülésével (978) Dunstan politikai hatalma is véget ért. Hátralévő éveiben egyházmegyéje kormányzatának élt, és visszatért ifjúkora kedvelt foglalatosságaihoz, a zenéhez, az íráshoz és a kétkezi munkához. Ez a nyitott szellemű, művelt személyiség, az angolszász főpap legjellegzetesebb típusának képviselője volt, odaadó híve hivatásának, s egyúttal buzgó és lelkes szolgálója a királyság ügyének. A királyi hatalom ideológiai megerősítését szolgálta a társadalom hármas felosztásának sémája. Már Nagy Alfréd Boethius-fordításának második fejezetéhez, amely a hatalom természetével foglalkozott, hozzáfűzött egy kommentárt, miszerint a királynak szüksége van, mintegy kormányzati eszközként, az ima, a háború és a munka embereire. Ez az idea még pontosabb megfogalmazást nyert Edgar uralkodása alatt Aelfric, Eynsham apátja (1004) által az Apologeticus című értekezésében és Wulf- stan érsekhez írott levelében. Ebben részletesen kifejti, hogy a társadalom három csoportja alkotja a királyi trón három „lábát”, s meghatározza feladatukat: a dolgozók fenntartásunkról gondoskodnak, a harcosok fegyvereikkel megvédik földjeinket, az imádkozók pedig közbenjárnak értünk Istennél. Wulfstan, London, majd Worcester püspöke, s egyúttal York érseke törvénytervezetében a gyakorlati kormányzás elméletét dolgozta ki. Politikai-erkölcsi értekezése – amelynek későbbi kiadója az Institutes of policy civil and ecclesiastical címet adta – szól azok felelősségéről, akiknek az igazság útján kell a társadalmat vezetniük. Nemcsak a királyról beszél, hanem a királyi trónról is, amelyet három oszlop tart: az oratores, a laboratores és a bellatores. Ha egyik meggyengül, megdől a trón is. Ha ellenben a három tartóoszlop erős, ha az isteni törvények bölcsessége és a világi törvények igazságossága megerősíti, az uralkodó szilárdan fönntartja népét és tiszteletben tartja Isten akaratát. Az egyházi reform jelentős mértékben hozzájárult Anglia kulturális gazdagodásához. Nemcsak a vallási, illetve egyházi és politikai témájú munkák, hanem a nemzeti nyelvű irodalom születése is említést érdemel. Aelfric apát, iskolai célra készített bilingvis társalgási kézikönyvén kívül egy glosszáriumot is készített Sevillai Izidor Etimológiája nyomán, továbbá angolra fordította Beda De temporibus című írását. A X. század végén egy írnok az Exeter Book néven ismert kéziratban régi angol verseket gyűjtött össze. A kor nagy politikai eseményei pedig szintén az irodalmi művek tárgyai lettek. Aethelstan brunanburghi győzelme (937), az Öt Város felszabadítása Edmund által (947), Edgar koronázása (973), a maldoni csata (991) a királyokat dicsőítő költeményeket ihlették. A dán Nagy Knut (Kanut) (1016-1035) uralkodását politikai gyilkosságokkal kezdte. Vasbordájú Edmund fivérét megölette, két fiát hasonló sorsra ítélve Norvégiába vitette (sikerült megszökniük, s a legenda szerint Szent István király udvarában leltek menedékre), Edmund apósát a koronázási ünnepségre hívták, és a palotában ölték meg. Hogy az őt hatalomra segítő flottát megjutalmazza, Knut 1018- ban igen súlyos danegeldet szedett be. A kezdetekkel ellentétben, a folytatás már egy dicső és igazságos király kormányzata lett. Knut nem változtatott az angolszász intézményeken. Londonban koronáztatta meg magát, az Oxfordban tartott witenagemoton felújította Edgar törvényeit, amely nem tett különbséget a királyság dán és angol része között. Nem módosította az adminisztráció szervezetét. Anglia négy ealdorman által irányított tartományát angol és skandináv vezérekre bízta. North- umbriát a norvég Eric, Kelet-Angliát a dán Turkhill, Merciát az angol Leofric, Wes- sexet a szász Godwin kormányozta. Knut, miután flottáját visszaküldte Dániába, a danegeld szedését továbbra is fenntartotta, néhány ezer főből álló gárdájának (house- carls) ellátására, akikre támaszkodva biztosította Anglia külső és belső békéjét. Szigorú és pártatlan bíróként, gyakran utazott országában tanácsosaival és írnokaival, hogy helyben rendezze az ellentéteket. Védelmezte az egyházat, elfogadta a szász szentek kultuszát, kiemelten Szent Dunstan, Edmund és Edward király, továbbá Aelfeah canterburyi érsek tiszteletét. Külföldi kapcsolatait alattvalói javára kívánta hasznosítani. Saját szavai szerint életét arra szánta, hogy mindenkinek igazságot szolgáltasson, békében és igazságosan kormányozzon. Szigorú büntetés terhe mellett figyelmeztette hivatalnokait, hogy távolléte alatt ne okozzanak kárt se szegénynek, se gazdagnak. Knut nem a dánok uralmát valósította meg Angliában. O maga Aethelred király özvegyét vette feleségül. Nagy Alfréd egységet adott az országnak, Aethelstan és Edgar gazdagságot és hatalmat, Knut tehát csak angol uralkodóként tarthatta meg hatalmát. Így válhatott a leghatékonyabb angol királyok egyikévé.

2.3. Kapcsolatok a kontinenssel Anglia sajátos fejlődése ellenére, nem volt zárt sziget, kezdettől fogva jelentős gazdasági és kulturális kapcsolatban állt a kontinenssel. A VI. századtól kezdve kereskedők, mesteremberek misszionáriusok közvetítették az anyagi és szellemi értékek cseréjét Róma és a frankok országa felé. Különösen a Karolingok alatt voltak erősek a kapcsolatok. Fentebb volt már szó az angolszász szerzeteseknek a „Karoling reneszánszában betöltött szerepéről. Tudunk Nagy Károly és merciai Offa kölcsönös ajándékküldéséről, és Károly udvarában nemcsak Alcuin, de más tudós papok, szerzetesek is szívesen látott vendégek voltak, itt lelt menedékre egy időre az elűzött wessexi király, Egbert is. Nagy Alfréd viszont Frankföldről hívott tudós szerzeteseket az udvarába. Aethelstan széles körű dinasztikus kapcsolatokat épített ki a kontinens 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) uralkodóházaival. Egyik húgát a Karoling III. (Együgyű) Károlyhoz adta nőül, a másikat az újonnan megválasztott Nagy Hugóval, az első Capeting uralkodóval házasította össze. I. Ottó német király, a későbbi császár is első házasságát az angol király nővérével kötötte. Unokaöccsét, a későbbi IV. (Tengerentúli) Lajost, apja, I. Károly lemondatása után udvarába fogadta, s 936-ban segítette koronája visszaszerzésében. A kolostori reform véghezvitelében nagy szerepe volt a francia területekkel fenntartott érintkezésnek. Odo, akit Sherbone püspökévé neveztek ki, nem akarta elfogadni a hivatalt, mivel nem volt szerzetes. Abbo, Fleury apátja személyesen vitte el neki a szerzetesi ruhát, s csak ezután vette át a főpapi méltóságot. Unokaöccse, Oswald, Fleuryben ismerte meg a szerzetesi reformot. Mikor Ramsey apátja lett, meghívta Abbo apátot, hogy a szerzeteseit tanítsa: „a tudás rózsájával öntözze Oswald kis kertjének ifjú palántáit”. Aethelred diplomáciai okokból kötött házasságot a normandiai herceg, Jó Ri- chárd leányával, Emmával, hogy szövetségesre leljen a dánok ellen. Jóllehet ez a szövetség elégtelennek bizonyult, de királysága elvesztésekor Normandiába menekülhetett családjával. A kontinens és Anglia kapcsolatában kétségkívül Nagy Knut aktív politikája volt a legjelentősebb. Kettős házassági kapcsolatot létesített Normandia hercegével, mikor feleségül vette a nálánál kétszer idősebb Emmát, Aethelred özvegyét, saját húgát, Editet pedig Robert herceghez adta nőül. Knut 1027-ben Rómába zarándokolt, ajándékot vitt a pápának, s elérte, hogy az lemondott az újonnan kinevezett canterburyi érsek palliumának átadásáért fizetendő összegről. Szerződést kötött Konrád császárral, aki átengedte Dániának az Eidertől északra fekvő tartományt, továbbá Rudolf burgundiai királlyal, aki szabad átkelést biztosított országán az angol utazóknak és kereskedőknek. Miután fivére, Harald halála után megörökölte Norvégia királyságát is, angol szerzeteseket és kézműveseket küldött északi országaiba, a hit, az ismeretek és a mesterségek terjesztésére.

3. Nagy Balázs – GAZDASÁG A KAROLING BIRODALOMBAN A Római Birodalom nyugati felének felbomlása nemcsak egy világbirodalom végét jelentette, hanem – a kutatók számára – egyúttal a birodalom hajdani területére vonatkozó gazdasági jellegű információk lényeges megritkulását is. A korábbi időszakhoz képest lényegesen kevesebb forrás alapján kell képet alkotni, s megváltozott a felhasználható források jellege is, új forrástípusokat kell bevonni ennek az időszaknak a vizsgálatába. A gazdasági életnek az antikvitás és a kora középkor határán végbement átalakulásáról a XX. századi európai történetírásban nagy viták folytak. Henri Pirenne belga történész a két világháború között több művében is kifejtette azt a nézetét, hogy a Római Birodalom nyugati felének bukása nem jelentette egyszersmind a birodalom által a Földközi-tenger medencéjében megteremtett gazdasági-kereskedelmi egység felbomlását is. A nevéhez fűződő úgynevezett Pirenne-tézis szerint a népvándorlás nem a Római Birodalmat, hanem csak a császári kormányzatot pusztította el annak nyugati felén. Nem szüntette meg a kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek a Földközi-tenger part menti területeit, a keleti és a nyugati medence kikötőit összefűzték. Pirenne véleménye szerint ezeket csak a VII. századi arab expanzió zilálta szét véglegesen, és így ezután a Földközitenger már nem összekötő kapocs, hanem a szó szoros értelmében „vízválasztó” volt két civilizáció között. Pirenne szerint e változások következményeként nemcsak a tengeri, hanem a szárazföldi kereskedelem is lehanyatlott és a gazdaság életben maradt egységei, a villák ezután önellátásra voltak kénytelenek berendezkedni. Az utóbbi évtizedek szakmai vitái ezeket a nézeteket sokban módosították. Egyre több érv szólt azon álláspont mellett, miszerint a kereskedelmi kapcsolatok, bár jelentőségük csökkent, de túlélték a változásokat. A forgalom természetesen igencsak visszaesett, de megkérdőjelezni se a tengeri, se a szárazföldi kereskedelem továbbélését nem lehet. A frank területeken például a Párizs melletti Saint-Denis vására tett szert kiemelkedő jelentőségre. A kolostornak a frank I. Dagobert (629-639) király adományozott vásártartási kiváltságlevelet, és ezt követően a minden év októberében tartott vásár nemcsak a frank területekről vonzotta a kereskedőket. Megtalálhatóak voltak itt az angolszász kereskedők éppúgy, mint a frízek, akik maguk is tevékenyen részt vettek az árucserében.

3.1. Mezőgazdaság A Karoling-kort megelőző időszakok mezőgazdasági termeléséről írott források alig maradtak fenn, így annak a feltárására csak a régészeti, illetve egyéb tárgyi forrásokat feldolgozó szakterületek (archaeobotanika, történeti

109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) topográfia stb.) bevonásával van lehetőség. A Nagy Károly udvarában kibontakozó Karoling reneszánsz magával hozta a hivatali írásbeliség megerősödését és kialakította azokat a forráscsoportokat, amelyek a korábbi időszakokhoz képest lényegesen gazdagabbá teszik ennek az időszaknak a forrásbázisát. A forrásoknak mind a mennyisége, mind a minősége és szerkezete átalakult. A capitularék, a polyptichonok és egyéb dokumentumok (pl. Brevium exempla, Admonitio generalis) számos gazdasági szempontból is fontos intézkedést tartalmaznak. A legismertebb polyptichon az Irminon apát által a párizsi Saint-Germain-des-Prés apátság birtokairól 825-828 körül készíttetett összeírás, amely rögzítette az apátság földjein és az apátságtól függőségben élő népek szolgáltatási kötelezettségeit, köztük a pénzgazdálkodás meglétét feltételező pénzben fizetendő adó meglétét. A későbbi urbáriumok funkcióját betöltő polyptichonok ezen kívül tájékoztathatnak a gyakran több, egymástól távoli birtoktestből álló földek elrendezéséről, az ott álló épületekről, a föld hasznosításának módjáról. A IX. századi demográfiai viszonyok rekonstruálásának ugyancsak ezek az összeírások a legfontosabb forrásai, hiszen nemcsak a családfők számát rögzítették, hanem megadták az egy családban élő rokonok számát, nemét és más demográfiai jellemzőket is. Ezen adatok alapján lehetségesek egyes kisebb régiókra vonatkozóan a népsűrűségre vonatkozó számítások is. A polyptichonokból származó adatok alapján Georges Duby 25-40 fő/km2-nyire becsüli e régiók népsűrűségét. Ez az igen magas szám csak úgy értelmezhető, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen nagy népességgel rendelkező birtokközpontokat néptelen, vagy nagyon alacsony népsűrűségű területek vették körül. A legfontosabb Karoling-kori polyptichonokat a saint-omeri Saint Bertin (844 1. , a reimsi Saint Rémi (848 után), Lobbes (868-869) és Prüm (893) apátsága készíttette. Ezek a források, amelyekből szintén csak pár tucat maradt fenn, főleg a Karoling Birodalom központi területeire vonatkozóan használhatók. Gyengíti ezen források felhasználhatóságát, hogy csak az uralkodói és egyházi nagybirtok gazdálkodására vetnek némi fényt. A gazdaság többi szektoráról lényegesen kevesebb információval rendelkezünk. A polyptichonok alapján megállapítható, hogy a legtöbb szerzetesi közösség töb- bé-kevésbé elszórt birtokegyüttessel rendelkezett. Ez nemcsak a birtokadományozás szeszélyéből következő körülmény volt, hanem ebben az időben szükségszerűnek tekinthetjük. A kereskedelmi kapcsolatok nem elég megbízható működésének korában csak a saját birtokok biztosíthatták, hogy a kolostor minden számára szükséges terményhez hozzájusson. így például jellemző volt, hogy a kolostorok majd' mindegyike igyekezett saját birtokot szerezni szőlőtermesztésről ismert vidéken, hogy a borellátását így biztosítsa. A Karoling-kori uralkodói birtokok életéről igen sok információ származik a Ca- pitulare de villis néven ismertté vált dokumentumból. Ez a datálatlan, de minden bizonnyal 800 körül keletkezett forrás a királyi birtok irányítóihoz (iudices) szól. Célja egyrészt az volt, hogy az ellenőrzést gyakorló udvartól távol lévő birtokokon megakadályozza a visszaéléseket, és hogy biztosítsa a birokok hatékony működését. Ennek érdekében igen részletes szabályozás született, amely a gazdálkodás apró részletkérdéseire is kitért. Ezek a birtokközpontok nemcsak a helyi népesség gazdálkodását szervezték, hanem mezőgazdasági termékekkel (élelmiszer, állatok, lovak) is ellátták a központi igazgatásban tevékenykedőket. Ugyancsak fontos szerep hárult a birtokokra a sokat utazó udvar ellátásában, elszállásolásában, e birtokok alkalmanként uralkodói rezidenciaként is szolgáltak. A Karoling-kori gazdálkodás alapegységei a nagybirtokok (villák) voltak. Ezek jellemzően két különböző módon megművelt részre tagolódtak. A mansus indomi- nicatus, a földesúr vagy az egyházi intézmény közvetlen gazdálkodása alá tartozó birokrész volt, amelyet nem szabad jogállású, hanem kötött státusú népek műveltek. Ezek a későbbi majorságokra emlékeztető birtokok terményeiket közvetlenül a tulajdonos földesúrnak szolgáltatták be. A földbirtok másik része legtöbbször man- susokra (lásd német: Hufe, angolszász: hide), azaz a mansusokon élők, colonusok által megművelt egységekre voltak osztva. Ok annak fejében, hogy maguk által művelhető telekhez jutottak, különböző szolgáltatások, terhek vállalására kényszerültek. Az itt élők jellemző kötelezettségei közé tartozott a birtok számára végzendő munkavégzés és a szállítási szolgáltatás teljesítése, valamint az általában terményben és nem pénzben fizetendő járadék. A földbirtokok megművelését ez a népesség biztosította. A terméseredményekről a polyptichonokból, elsősorban is Irminonnak, Saint- Germain-des-Prés apátjának az összeírásából tájékozódhatunk. Ebből következtetéseket lehet levonni arra vonatkozólag, hogy mekkora termésre lehetett számítani a kor egyházi nagybirtokain. A meghatározó jelentőségű gabonatermesztés részeként a búza és rozs mellett számolnunk kell az árpa, a zab és a tönkölybúza művelésével is. A terméseredmények természetesen erősen függenek attól, hogy milyen gabonaféléről van szó. Adataink meglehetősen egybehangzóan azt tanúsítják, hogy a termés ritkán haladta meg az elvetett mag mennyiségének kétszeresét. Az annapes-i fiscus, azaz királyi birtok területén egy elvetett magra vetítve leggyakrabban másfélszeres-kétszeres 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) termésmennyiséget számíthatunk. Ez – feltételezve, hogy ebből az igen alacsony hozamból, még a következő évi vetőmagot is félre kellett tenni – alig fedezte a szükséges élelmiszer-mennyiséget. A megtermelt gabona mennyiségének növekedése alapvetően nem a hatékonyság javulásából, hanem a művelés alá vont földterület kiterjesztéséből származott. A Karoling-korszakban több forrás is beszámol az időről időre bekövetkező éhínségekről. Ennek magyarázatát részben a fejlődés egyenetlenségében kereshetjük. Az éhínségekről szóló beszámolókkal egy időben keletkeztek azonban olyan források is, melyek virágzó vásárok meglétét tanúsítják. Ezek szerint a kereskedelem, főleg az alapvető fogyasztási cikkeket forgalmazó árucsere fejletlensége is felelős lehetett a helyi éhínségek kialakulásáért. A Karoling időszakból származó források tanúskodnak a háromnyomásos gazdálkodási mód megjelenéséről. Egy adott parcellán az őszi gabona vetését követte a következő évben a tavaszi gabona, majd ezt követően egy évig pihentették a területet. A pihentetés nem jelentette azt, hogy ne végeztek volna rajta munkákat, hiszen a kétszeri felszántás a következő rotációs forduló termelését készítette elő. A korábbi földhasználati rendszerekkel szemben ez a megoldás lehetővé tette az emberi fogyasztásra szánt gabona, illetve a takarmánynövények, főleg az árpa és a zab egymást kiegészítő termesztését. A háromnyomásos rendszer biztonságosabb, az esetleges rossz termésű időszakok kedvezőtlen hatását jobban kiküszöbölő termelést jelentett, valamint a művelésből kieső területek arányának csökkenését is eredményezte. A háromnyomásos művelésre vonatkozó adataink a Karoling egyházi nagybirtokokon készült polyptichonokból származnak. Feltételezhető, hogy a valóságban ennek „tiszta” alkalmazása ritkaságnak számított, és emellett egyéb, hagyományosabb, kétnyomásos és talajváltó földhasználati megoldások alkalmazása is gyakori volt. A gabonafélék között a nyári vetésként termesztett árpa visszaszorulása mellett megnőtt a téli vetésű gabonák, a tönköly, a rozs és kisebb mértékben a búza jelentősége. A technikai feltételek változásai között meg kell emlékezni a nehézeke (carruca) alkalmazásának elterjedéséről. Ennek a használatáról legkorábban a későbbi német, illetve észak-francia területekről, valamint a Rajna torkolatvidékéről vannak adataink. A nehézeke vontatásához jellemzően több igásállatból álló fogatot alkalmaztak. Ez a földet nemcsak megmozgatta, hanem aszimmetrikus felépítéséből következően meg is forgatta. A nehezebb szerkezet mozgatását általában kerekeken gördülő felépítmény tette lehetővé. A nehézeke nagy tőkebefektetést igénylő eszköz, a vontatásához szükséges igásállatok, rendszerint ökrök fenntartása szintén költséges volt. Ezért használata elsősorban a nagybirtokokon terjedt el. A római aratrum utóda, a szimmetrikus könnyűeke alkalmazása nem tűnt el, továbbra is használták elsősorban Itáliában, illetve Dél-Európa más területein. A mezőgazdaság egyik leginkább tőkeigényes beruházásának a malmok számítottak. Az igen elterjedt vízimalmok felépítése és működtetése egyaránt kifinomult munkavégzést igényelt, ugyanakkor a malmok egyben jövedelmet is termeltek. A fennmaradt adatok szerint a szántóföldi gazdálkodás súlya meghaladta az állattenyésztés fontosságát. A tenyésztett állatok közül a disznó, a juh, a ló és a szarvasmarha volt a legelterjedtebb. A lótartás igen nagy befektetést igénylő vállalkozásnak számított így igásállat- ként inkább a szarvasmarhát használtak. A földművelés és az állattartás mellett Európa erdeinek kihasználása területenként változó módon, de minden bizonnyal döntő mértékben járult hozzá a létfenntartás biztosításához. A vadászat és a halászat mellett az erdőkből származó táplálékként is felhasználható javak összegyűjtése, valamint a méhészkedés is igen fontos volt. Néhány forrás (Capitulare de villis, Sankt Gallen-i alaprajz) beszámol a Karoling-kori zöldség- és gyógynövénykertek meglepő változatosságáról is. Bár ezek a szövegek inkább az ideálisnak tekintett, mint a valóságos állapotot idézik, mégis sokat elárul a korban nyilvánvalóan ismert többtucatnyi különleges növény ismerete és termesztése.

3.2. Kézműves és ipari termelés A Karoling-kori ipari termelés feltételeinek és körülményeinek a felvázolásához ismét a királyi és egyházi nagybirtokok gazdálkodásához kell visszanyúlni. A nagybirtokok tevékenysége nem korlátozódott a mezőgazdasági termelésre, hanem ezek egyszersmind az iparcikkek előállításának bázisát is jelentették. A Capitulare de villis számos pontja tanúskodik arról, hogy milyen sokféle és milyen célú volt ez a termelés. Az előírás szerint a birtok feladata volt az agrártermékek biztosításán felül számos ruhanemű, fegyverfajta, szerszám és jó néhány más fából, illetve fémből készült eszköz előállítása. A több forrásból is ismert gynaecea, a nők munkahelye volt a textíliák előállításának a fő helyszíne. A gyapjúból készülő anyagok fontosságát mutatja, hogy a fríz és a németalföldi partvidékről származó gyapjú a birodalom belső területeire is eljutott. Híres az úgynevezett pallia Fresonica, amely fríz területeken készített posztó volt. Ebből küldött Nagy Károly ajándékot Hárun ar-Rasíd ab- baszida kalifának, ezt dicsérte Jámbor Lajoshoz írt költeményében Ermoldus Nigellus is.

111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A királyi birtokok jelentős feladatai közé tartozott az uralkodó hadserege számára az anyagi utánpótlás biztosítása. Készítettek ott fegyvereket, lószerszámokat, kocsikat. Ezt azt tette lehetővé, hogy a birtokon a legváltozatosabb szakmákhoz értő mesteremberek is éltek. A fémmegmunkálás különböző formáiról szintén tudunk a királyi és egyházi birtokokról. Az itt élő, egyes specializált feladatokat ellátó népek kötelezettségei közé tartozott megadott mennyiségű feldolgozott, vagy nyersvas beszolgáltatása. Ez nyilvánvalóan feltételezi a bányaművelés helyi körülményektől függő jelenlétét is. A királyi birtokok hálózata jelentette azt a bázist, amelynek segítségével a frank hadsereg felszerelésének és utánpótlásának biztosítása lehetséges volt. A Karoling területek üveg- és kerámiaipara főleg régészeti leletek alapján ismert. Az olyan ismert központok, mint például a Köln közelében lévő Badorf agyagedényei egészen Angliáig eljutottak. A só előállítását és forgalmát nem lehet kihagyni a kora középkori gazdálkodás áttekintése során. Olyan cikkről van szó ugyanis, amely a természeti viszonyok miatt nem mindenütt található meg, a kontinensnek csak kevés területe alkalmas a sóbányászatra, illetve a sólepárlásra. Ugyanakkor a só, lévén szinte nélkülözhetetlen fogyasztási cikk, mindenütt keresett volt. Ezért nem meglepő, hogy már a Karoling időszakban számos helyről vannak adataink a sónyerés különböző módjairól. A prü- mi apátság az alárendeltségében élőktől jutott sóhoz, amelyet a szállítási szolgálatra kötelezett embereivel vitetett az apátság központjába. A sólepárlás elsősorban a nagyobb folyótorkolatok közelében folyt, így például a Loire, a Szajna és a Schelde torkolatánál. A velencei lagúnák IX. századi sólepárlása és a só továbbítása nagyban hozzájárult a város jelentőségének növekedéséhez. A reichenhalli és a Salzkammergut vidékén lévő sóbányák termelése szintén ismert már a Karoling időszakból is.

3.3. Kereskedelem A kora középkori kereskedelemről szólva hangsúlyozni kell, hogy a kereskedelem, tehát a pénz vagy más ellenszolgáltatás átengedése mellett végbemenő árucsere ekkor szorosan összekapcsolódott a zsákmányszerzéssel és a fosztogatással. A megszerezni kívánt árukhoz való hozzájutás egyik lehetséges útja volt a kereskedelem is, abban az esetben, ha ez előnyösebbnek látszott, kevesebb kockázatot jelentett, vagy egyszerűen olcsóbb volt, mint egy zsákmányszerző hadjárat. A gyakran zsákmányolás és a kereskedelem útján szerzett „szállítmányoknak” egészen hasonló volt az „áruösszetétele”. Mivel az uralkodói és egyházi nagybirtok meghatározó szerepet játszott a Karo- ling-kor gazdasági életében, a mezőgazdasági termelésben éppúgy, mint az ipari tevékenységben, így a kereskedelem és az árucsere maga is erősen függött a nagybirtokoktól, annak központosító és újraelosztó szerepétől. Ezeket a nagybirtokokat nem szemlélhetjük csupán önellátásra berendezkedő egységekként. Többek között a Capitulare de villisből, illetve számos polyptichonból is kiderül, hogy a nagybirtokok élénk, sok esetben kereskedelmi jellegű kapcsolatban álltak a környezetükkel. A helyi fogyasztás után megmaradó többletet az uradalom emberei munkakötelezettségük alapján (angariae) elszállították a birtokközpontba, az uralkodói palotába, az egyházi központba vagy eladták a helyi piacokon. Hasonlóképp, azokat az árukat, amelyek nem teremtek meg helyben, a piacokon igyekeztek megvásárolni. Elsősorban a specializáltabb, nem mindenütt elérhető áruk váltak kereskedelmi árucikké, ez kevésbé jellemző az olyan terményekre (pl. gabona), amelyek a birodalom egész területén rendelkezésre álltak. Míg korábban elsősorban a városi központokban alakultak ki a piacok, addig a VIII-IX. században létrejövő új kereskedelmi gócpontok általában egyházi birtokokon, illetve nagyobb egyházi, szerzetesi központok mellett voltak. Ahol azonban a korábbi időszakban a városok és az ezekhez kapcsolódó gazdasági funkciók kevésbé hanyatlottak le, elsősorban Észak-Itáliában és Dél- Galliában, ott a kereskedelem is inkább a városokhoz kötődő tevékenységként maradt fenn.

112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD)

7. A távolsági kereskedelem A helyi piacokon jellemzően a mindennapi élet szükséges cikkeit forgalmazták, így ezeknek a piacoknak a jelentősége is csak egy szűkebb régióra terjedt ki. Voltak ugyanakkor olyan cikkek is, melyek a távolsági kereskedelem jellemző árui közé tartoztak. Milyen áruk cseréltek gazdát ebben a távolsági forgalomban és kik voltak a kereskedők, akik a kapcsolatokat működtették? Az áruk jellemzően a luxuscikkek köréből kerültek ki. Értékes textíliák, bor, só, rabszolgák, nemesfém tette ki a forgalom javát. A sok helyen termő szőlőből elsősorban a nagyobb, hajózható folyók mentén készült bor válhatott fontos árucikké. A rajnai vagy a Mosel vidékéről származó borok eljutottak a Párizs melletti Saint-Denis vásárára, sőt Angliába is. Azon agyagedények töredékei, melyek jellemzően a rajnai borok szállítására szolgáltak, számos angliai ásatáson kerültek elő. Ermoldus Nigellus, Jámbor Lajos kortársa például sokat idézett költeményében írt arról, hogy milyen előnyös a fríz és más tengerjáró kereskedőknek eladni a Rajna mentén termett bort, hiszen így tudnak az ott élők is drága, külföldi árukhoz jutni. A textíliák közül nyilvánvalóan csak a legdrágább, luxuscikknek számító anyagok kerülhettek be a távolsági kereskedelem körforgásába. A rabszolga-kereskedelem a kora középkori árucsere egyik speciális, de igencsak fontos ágát jelenti. Európai rabszolgákat elsősorban Keleten, illetve az Ibériai-félsziget arab fennhatóság alatt lévő területein lehetett eladni, de a Földközi-tenger medencéjében szinte mindenütt piacot lehetett találni ennek az „árunak”. Mivel a kereszténység tiltotta a rabszolgák adásvételét, ezért a rabszolga-kereskedelem a zsidó, illetve a mohamedán kereskedők „szakterületévé” vált. A rabszolgák főleg a germán és szláv területekről származtak, de jelentős számú rabszolga került a kontinensre Angliából is. A Frank Birodalomban a kereskedelmi központok elsősorban az északi és középső területeken erősödtek meg, mivel a Földközi-tenger partvidékén vagy az ahhoz közel fekvő piacokat az arab portyák folyamatosan veszélyeztették. Fontos kereskedelmi cserehelyek alakultak ki a birodalom határvidékein, amelyek a távolsági kereskedelem és az uralkodói vámszedés céljait egyszerre szolgálták. Érdekes dokumentum a Duna mai

113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ausztriai szakaszának hajózásáról, jellemző áruiról, és kereskedőiről a X. század elején keletkezett raffelstetteni vámjegyzék. A birodalom északnyugati részén, az atlanti partvidéken lévő Quentovic forgalma elsősorban az Angliával való összeköttetés céljait szolgálta. Ezt a kikötőt éppúgy használták a kereskedők, mint a zarándokok. Quentovic már a VII. században ismert volt, de a X. század folyamán olyannyira elpusztult, hogy még a helyéről is viták folynak. A Rajna torkolatvidékén fekvő Dorestad (Durstede) szintén a frank területek észak felé irányuló kereskedelmi forgalmát szolgálta. Az északi forgalom kulcsfontosságú csomópontjai közé tartozott még Haithabu (Hedeby) is. A Jütland-félsziget délkeleti felén a Schlei folyó torkolatánál fekvő kikötő a VIII-X. század között a Skandinávia felé irányuló kereskedelem támaszpontja volt, de a frank területekről kiinduló, majd az északról jövő támadások csapásaitól még a közelében húzódó danewerk nevű erődrendszer se tudta megvédeni, és így a X. század végére jelentőségét vesztve elpusztult. A La Manche-csatorna és az Északi-tenger hajózását és kereskedelmét a VIII-IX. században a szászok és a frízek tartották a kezükben. A frízek a Rajna torkolatvidékétől északra fekvő területről kiindulva a tengereken Angliától Skandináviáig hajózva fontos szerepet játszottak az északi forgalomban. Eljutottak egészen a mai Svédország keleti partvidékén fekvő Birkába is. Az Északi-tengerbe ömlő folyókon felhajózva pedig a szárazföldön is fríz telepek alakultak ki, többek között Xantenben, Duisburgban, Kölnben, de például Londonban és más városokban is. A frízek jellemző árui között a rabszolgák mellett megtalálhatók voltak a textíliák (elsősorban a posztó), a fémáruk és a rajnai bor. A IX. század folyamán azonban az északról jövő támadások elérték a frízek területeit is, így ekkor a fríz kereskedelem jelentősége csökkent és kedvelt kikötőiket, mint Quentovicot is, kénytelenek voltak feladni. A kereskedők között különleges szerepe volt a zsidóknak. Ok egyrészt a keleti áruk kereskedelmében játszottak fontos szerepet, másrészt a rabszolga-kereskedelem jó része is rajtuk keresztül bonyolódott. Agobard, Lyon érseke éppen emiatt ítélte el őket, mondván, hogy keresztény rabszolgákat adnak el az Ibériai-félszigeten élő araboknak. A zsidó kereskedők Nagy Károly korában uralkodói védelmet élveztek, a birodalom számos városában éltek erős zsidó közösségek külön negyedekben. Ezek természetesen szoros kapcsolatokkal rendelkeztek a bizánci, arab és kazár fennhatóság alatti területeken élő zsidókkal és ezeket az összeköttetéseket fel is használták a kereskedelmi kapcsolatok érdekében. így jött létre a „raddanita kereskedelem” országhatárokon átívelő hálózata, amelyről a legrészletesebben Ibn Hor- dadbeh számolt be a IX. század közepén. A kereskedelemtől elválaszthatatlan a hitel és a kamatszedés kérdése. Az egyházi előírások alapján magának a kereskedelmi tevékenységnek a létjogosultsága is megkérdőjelezhető volt, de a kamatszedés és az uzsora különösképp elítélendő volt. A Karoling uralkodók számos olyan rendelkezést hoztak, amelyek a minden korábbi tiltás ellenére is létező gyakorlatot igyekeztek megváltoztatni.

3.4. Pénzügyek A Meroving-korszak igencsak korlátozott pénzforgalma az aranyvaluta továbbélésén, illetve a bizánci császári pénz jelenlétén nyugodott. Ahogy a Meroving-dinasz- tia hatalma hanyatlott, úgy romlott a frank aranypénz minősége és a pénzforgalomban egyre inkább az ezüstdénár vált fontossá. Míg a Mediterráneumban továbbra is az arany maradt a meghatározó valuta, addig az Alpoktól északra, ahol az aranyutánpótlás nem volt biztosítva, egyre inkább az ezüstdénárra tevődött át a hangsúly. Nagy Károly császárrá koronázása után se tért vissza az aranypénzveréshez, az egész időszak pénzverésében az ezüstdénárok szerepe volt a meghatározó. Jámbor Lajos alatt átmenetileg ugyan felbukkan a római mintára vert arany solidus is, de ez nem alakította át a birodalom pénzforgalmát. Az ezüstvaluta használatát több ok is indokolta. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a csekély volumenű pénzforgalom nem, vagy csak kevéssé tette szükségessé a nagyobb tranzakciók lebonyolítására hivatott aranyvalutát. Az ezüstdénár megtartása egyszersmind a frank hagyományokhoz való ragaszkodás kifejezését is jelentette. Ugyanakkor Nagy Károly alatt stabilizálódott a frank pénzrendszer. A dénár súlya és ezüsttartalma is megnőtt és bevezették a féldénáros érmét is. Az uralkodó rendelkezésében rögzítette a solidus és a dénár átváltási arányát, (12 dénár = 1 solidus, 20 solidus = 1 római libra, az utóbbi kettő kizárólag mint számítási egység szerepelt). A kereskedelem uralkodói irányítása szempontjából igen fontos volt a pénzverés és a vámpolitika meghatározása. A birodalmi célok eléréséhez, az egységesítés eléréséhez ezek nem nélkülözhető lépések voltak. Kis Pipin már 755-ben meghatározta a pénzverés módját. A birodalom különböző pontjain működő pénzverdék termelését igyekeztek egységesíteni, sőt 806-ban Nagy Károly a pénzverés egy helyre való koncentrálása 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) érdekében hozott rendelkezést. Azonban az, hogy az ilyen és ehhez hasonló rendelkezések számos alkalommal ismétlődnek a Karoling capitularékban, mutatja, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem volt azonnali foganatja. A pénzverés joga és jövedelme azonban Nagy Károly korában a lényeges uralkodói kiváltságok közé tartozott.

4. Sz. Jónás Ilona – KAROLING ÁLLAM, EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 714-től, Martel Károly hatalomra kerülésétől 888-ig, Vastag Károly császár leváltásáig tartó időszak két periódust foglal magában, egy kb. 822-ig tartó felfelé ívelő szakaszt, amely egy egységes nyugati keresztény civilizáció elemeit építette ki és egy hanyatló szakaszt, melyben a bomlasztó erők nyomására, a birodalom szétesett. A korszak legfontosabb forrásai a történetírók – Flodoard, Einhard, Nithard, Ermoldus Nigellus – munkáin kívül az udvar, illetve az úgynevezett Karoling reneszánsz kiemelkedő személyiségeinek – Alcuin, Agobard, Paulus Diaconus, Jonas d'Orléans, Hrabanus Maurus, Sedulius Scotus, Walafrid Strabo, Hincmar stb. – írásai, továbbá az uralkodók rendeletei az úgynevezett capitulárék.

4.1. Az utolsó Merovingok A frank részkirályságok rivalizálásai, a területi osztozkodásból eredő konfliktusok, s az 573-613-ig tartó belháború rendkívüli mértékben meggyengítették a Meroving királyok tekintélyét, ugyanakkor megnövelték az egyházi és a világi arisztokrácia hatalmát éppúgy, mint az egyes régiók önállósulási törekvéseit. Sigibert, Austrasia királya Brunhildát, Chilperich, Neustria királya pedig ennek húgát, Galasuintát, a nyugati gót király, Athanagild leányát vette feleségül. 573- ban Chilperich ágyasa, Fredegunda megölette féltékenységből Galasuintát, s ez elindítója lett a 40 évig tartó vendettának a két király között. Mindkét fél engedményekkel, kiváltságokkal, adományokkal igyekezett híveinek körét növelni. 575-ben Sigi- bert megölése, majd 584-ben Chilperich halála – akit Tours-i Gergely „a mi időnk Nérójának és Heródesének” nevezett, sem vetett véget a háborúskodásnak. A két királynő, Brunhilda és Fredegunda folytatták a vendettát. 597-ben meghalt Fredegunda. Brunhilda fia, majd unokája nevében hatalma megtartásáért harcolt, szembekerülve saját austrasiai főuraival. 613-ban Burgundiában II. Chlothar, Neustria királya elfogta, és barbár kegyetlenséggel kivégeztette. A dráma ezzel véget ért, II. Chlothar immár egyedüli feje lett a részkirályságoknak, de tényleges hatalommal nem rendelkezett, sem az egyházi, sem a világi arisztokrácia felett. Kénytelen volt megerősíteni funkcióikban Austrasia, Burgundia, és Neustria majordomusait, 614- ben a párizsi zsinat kimondta a püspökválasztás függetlenségét és mentességüket a királyi bíróság hatáskörétől. 616-ban a burgund nemzetségi arisztokrácia (fara) számára adott jelentős kedvezményeket. Utóda, I. Dagobert (629-639) az utolsó Meroving, aki még valóban uralkodott. Utána tehetetlen, vagy gyermekkirályok nevében a majordomusok gyakorolták a tényleges hatalmat.

4.2. A majordomusok uralma A királyság adminisztrációjának irányítása a majordomus feladata volt. O felelt az udvar ellátásáért, az általános rendért, bírósága a legfőbb ítélőszék volt, a királyi kíséret (leudes, antrustiones) feje. Főszerepe az adminisztrációban és a hadvezetésben 550-től fokozatosan növekedett, s 613 után kizárólagos lett. Austrasiában Landeni Pipin majordomus és Arnulf metzi püspök, a Karolingok ősei birtokolták a hatalmat a belső harcok alatt. 640-ben Pipin fia, Grimoald foglalta el apja hivatalát III. Sigibert névleges uralma alatt, majd a király halála után saját kiskorú fiát emelte trónra, s nevében még 7 évig kormányozta Austrasiát. Végül neustriai riválisa fogságba ejtette, Párizsban, ahol 622-ben meghalt. Neustriában Dagobert halála után özvegye, Bathild királynő, az egyház pártfogója (jelentősen gazdagította a Saint-Denis apátságot) lemondott a régensségről és visszavonult az általa alapított chelles-i monostorba, ahol szent életet élt. A hatalmat Ebroin majordomus gyakorolta. Arra törekedett, hogy főhatalmát a részkirályságok felett is kiterjessze. Az egymással is rivalizáló burgundiai nemesség megpróbálta függetlenségét visszaszerezni. Ebroin erőszakos, kemény politikája kiváltotta az austrasiai palota oppozícióját is. Az ellenállást Heristali Pipin Landeni Pipin és a metzi Arnulf leszármazottja vezette. 680-ban egyik intendánsa megölte Ebroint. Austrasia és Neustria között Szent Ouen roueni püspök közvetítésével létrejött béke, nem volt tartós. 687-ben Heristali Pipin Tertrynél aratott győzelme Austrasia győzelmét jelentette Neustria fölött. 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) Míg Neustria Párizs városával a Merovingok gyökere és hatalmi központja volt, addig Austrasia a döntően germán népességével a határvédelmet, a katonai bázist alkotta. Mikor eléggé erős lett, nem fogadta el többé Neustria főhatalmát. A neust- riai palota összeomlásával a Meroving dinasztia is semmivé vált. Igaz, Austrasia majordomusai továbbra is a Párizsban székelő Meroving-királyok nevében rendelkeztek, de ezek valójában bábfigurák voltak a kezükben. Heristali Pipin sikerrel harcolt a pogány frízek ellen és több hadjáratot vezetett az alemannok és bajorok lázadásainak letörésére. A szétdarabolódott Aquitániában ugyan nem sikerült hatalmát elfogadtatni, de bizonyos fokig előkészítette utódai számára az utat.

4.3. Martel Károly (714–741) Apja örökében az új majordomusnak egyaránt szembe kellett néznie a belső anarchiával és a külső támadásokkal. Keleten több sikeres hadjárat eredményeként visz- szaállította a frank fennhatóságot az alemannok és a bajorok felett, Északon harcolt a frízek és a szászok ellen, visszaverte a függetlenségre törő Aquitánia hercegével, Odóval szövetséges neustriai majordomus lázadását. 731-ben Aquitániai expedíciója ugyan nem járt sikerrel, de végül Odo, aki tíz éven át harcolt a betörő arabokkal, maga kérte Martel Károly segítségét, aki 732-ben Poitiers-nél legyőzte Abd al-Rah- mánt. Károly győzelme megállította az arab előretörést Galliában és lehetőséget nyújtott Aquitánia alávetésére, jóllehet még 739 és 741 között több helyi felkeléssel kellett számolnia. Martel Károly keményen lépett fel a hatalma ellen lázadókkal és azokkal szemben, akik megtagadták hozzájárulásukat hadjárataihoz. Nem hozott ugyan rendelkezést az egyházi birtokok szekularizációjáról, de nem habozott azokat – akár önkényesen is – elvenni, ha erre alkalom adódott. Hadjárataihoz ugyanis lovas katonákra volt szüksége, s ezek számát az egyháztól elvett birtokok adományozásával tudta sikeresen megnövelni. A birtokot katonai szolgálat fejében, feltételes használatra (in beneficio) adta katonáinak. Valójában szuverén módon uralkodott, bár majordomus címen adott ki rendeleteket, hozott ítéletet. 737-ben, IV. Theoderich halála után azonban nem emelt trónra újabb királyt Neustriában. Mikor III. Gergely pápa a longobárdok ellen segítségét kérte, levelében (739-ben és 740-ben) Károlyt subregulusnak címezte. 741-ben, halála előtt örökségét valóságos uralkodóként felosztotta két fia, Carlo- man és Pipin között, akik a hatalmat Austrasia, illetve Neustria majordomusa címeken gyakorolták. Együtt vonultak a hűséget megtagadó Aquitánia (742), az ale- mannok (743 és 744) és a bajor herceg ellen (744). Hadjáratokat vezettek a szászok földjére. Ezek a hadjáratok Germániában összekapcsolódtak a pogány lakosság megtérítésével.

4.4. Térítések A missziósok angolszász területről érkező szerzetesek voltak. Kiemelkedő szerepe volt Szent Bonifácnak. Eredeti nevén Winfrid, az exeteri majd nutslingi apátságban nevelkedett. 716-ban érkezett a kontinensre, hogy életét a pogány lakosság térítésének szentelje. Martel Károly támogatásával Hessenben és Türingiában térített. Levelezése valóságos kincsesbánya a germániai misszió történetéhez (Bonifatius: Epistolae). Majd minden levelében megköszönte a küldött kéziratokat, egyházi felszereléseket és további könyveket, Szentírás-szöveget, misekönyvet, Beda írásait kérte. 722-ben II. Gergely pápa missziós püspökké szentelte, 732-ben III. Gergely érsekké tette. A megtérített területen püspökségeket és kolostorokat alapított (Bu- raburg, Würzburg, Eichstadt, Erfurt). 735-ben Odilo herceg kérésére Bajorországban négy püspökséget szervezett: Salzburg, Freising, Regensburg és Passau. Több monostort alapított, köztük a leghíresebb Fulda, melynek első apátja, tanítványa Sturmius lett. 742-ben Carloman kérésére hozzákezdett a frank egyház megreformálásához. 745-ben Mainzban állította fel érseki székhelyét, mely Germánia egyházi metropolisa lett. Bonifác 755-ben Dokkumban, térítőútja során társaival együtt mártíromságot szenvedett.

4.5. Kis Pipin (751–768) 747-ben Carloman lemondott a hatalomról és visszavonult Montecassino kolostorába. Pipin 750-ben kedvezőnek látta, hogy felvegye a királyi címet. 751-ben, miután a frank nemesség királlyá választotta, Soissons-ban – bibliai példára, miként Sámuel Sault – Bonifác ünnepélyesen felkente. A felkenéssel a dinasztiaváltás természetfölötti megerősítést nyert. Pipin tekintélyét növelte a pápa támogatása is. Mikor II. István pápa 754-ben Frankföldre érkezett, hogy a longobárdok ellen segítséget kérjen, az új király Ponthionban emlékezetre méltóan fogadta: gyalogosan vezette a pápa lovát mint fegyverhordozója. A pápa Pipint és két fiát Saint-Denis- ben ünnepélyes szertartás keretében ismét felkente, s patricius Romanorum címmel ruházta fel, ami 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) a pápaság és az egyház védelmezésének kötelezettségét is jelentette. Pipin új feladatának megfelelően 755-ben hadjáratot vezetett Itáliába. Pávia ostroma után Aistulf longobárd király ígéretet tett, hogy átadja a pápának Ravennát és az exarchátus területét, amely ettől kezdve a római ducatusszal együtt a pápa birtoka lett (Respublica Romanorum). Pipin itáliai hadjárata után érintkezésbe lépett a bizánci császárral (V. Konstantin), jóllehet a frankok itáliai hódításai és a bizánci képromboló politika nem kedvezett a jó kapcsolat fenntartásnak. Pipin Septimániában sikerrel foglalta vissza 759-ben az arabok által birtokba vett városokat. 768-ban, a herceg halála után közvetlen uralma alá vette Aquitániát, amelynek irányítására frank grófokat nevezett ki. Saintes-ben kiadott capituláré- jában biztosította a hercegség saját törvénykezését, helyreállította az egyházakat, visszaadta az egyházi földeket, de a püspökök, apátok és a papok számára előírta a szabályos életmód követését. Északon folytatódtak a hadjáratok Hessenben és Türingiában. 753-ban a Weserig hódított, 768-ban a szászokat adó fizetésére (évi 300 ló) kötelezte. 757-ben III. Ta- sziló bajor herceg hűséget fogadott Pipinnek, segítette itáliai és aquitániai hadjáratában, a bajor egyházszervezés is a frank érdekeknek kedvezett, de a határterületen a frank fennhatóság megtartása nehéz volt, Pipin uralkodásának végén a herceg egyre kevesebb lojalitást tanúsított.

4.6. Nagy Károly (768–814) Mikor Pipin 768-ban rövid betegség után meghalt, fiai, Károly és Carloman osztoztak a királyságán. Egy ideig az özvegy királyné, Bertrade befolyást gyakorolt fiai politikájára. A frankok és a longobárdok közti béke érdekében Bertrade személyesen ment Páviába, hogy fia, Károly számára eljegyezze a longobárd Desiderius lányát s Gizellát, Károly húgát pedig Adalgis longobárd királyfival házasítsa össze. A kettős házasság egybeesett Carloman érdekeivel, akinek királysága szomszédos volt a lon- gobárdokéval, de kevéssé tetszett a pápának, aki veszélyesnek tartotta a frank-lon- gobárd szövetség létrejöttét. 771-ben meghalt Carloman, s udvarának nagyjai elismerték Károlyt a frank királyság egész területe fölött egyedüli uralkodónak. Carloman özvegye ekkor két kiskorú fiával Desiderius udvarában keresett oltalmat. Károly még ebben az évben elvált longobárd feleségétől, s helyébe az alemann Hildegardot tette királynővé, akitől fiai születtek. 783-ban Hildegard halálát Paulus Diaconus sírverse szerint siratták a frankok, a szvébek, a germánok, a bretonok és az írek. Károly harmadik felesége, Fastrada halála után (794) Liutgardot vette nőül, aki 800-ban halt meg Tours-ban. Alcuin igen szép versben búcsúzott tőle. Károly ezután nem házasodott többé, de ágyasaitól még születtek gyermekei.

117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD)

8. Nagy Károly birodalma

4.7. A Frank Birodalom kiépítése, Nagy Károly háborúi „A frank királyságot, amelyet pedig már atyja után is kiterjedt és erős államként vett át, oly jelentősen megnövelte, hogy terjedelme megkétszereződött” (Einhard). Nagy Károly a szabad frankok katonai erejére támaszkodva, szinte évenként vezetett hadjáratokat. A hadi zsákmányból ajándékokkal, a meghódított területekből birtokadományokkal biztosította alattvalói hűségét, tekintélyét pedig a rendelkezésére álló fegyveres erő garantálta.

118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) 769-ben aquitániai győzelme után a hercegséget végleg hatalma alá vonta. Kormányzatát frank grófokra bízta, a püspökségeket megbízható személyekkel töltötte be. A függetlenségükre és gall-római kultúrájukra büszke aquitániaiak megnyerésére, itt született fiát, az egyéves Lajost, Aquitánia királyává nevezte ki. (A régió Aquitánián kívül a Pireneusoktól északra fekvő Gascogne-t és Septimaniát is magába foglalta). Itáliai hadjáratára Desiderius longobárd királynak a pápai területet érintő terjeszkedése adott indokot. A korábbi frank-longobárd szövetség már 771-ben megromlott. A pápa kérésére Károly 773-ban átkelt az Alpokon. Elfoglalta Veronát, majd hosszú ostrom után a székvárost, Páviát is bevette és felvette a longobárdok királya címet (Carolus, gratia Dei rex Francorum et Langobardorum atque Patricius Romanorum). A lázadó longobárd hercegségeket leverte, Friault frank őrgrófsággá alakította. Lombardia kormányzását, katonai és a diplomáciai ügyek intézését kiskorú fia, Pipin nevében frank missusokra bízta, de belső dolgaikat a longobárdok maguk intézték. Rómában a lakosság hűségesküt tett Károlynak, aki ezután bíráskodott és pénzt veretett. Ugyanakkor tisztelettel viseltetett a pápa iránt, leveleket, ajándékokat küldött számára. A pápa viszonzásul mozaikokat és márványt szállíttatott az uralkodó épülő aacheni palotájához, s őrködött azon, hogy Itália püspökei elismerjék Károly autoritását. 768-ban a Bagdadban székelő Abbászida kalifa ajándékot küldött a frank királynak, jelezve szövetségesi szándékát a hispániai Omajjád uralkodó ellenében. 770 és 778 között az Omajjád Abd al-Rahman fellépett a bagdadi kalifák hívei ellen, akik Károly segítségét kérték. A Hispániába bevonult frank sereg, miután bevette Hues- cát, Barcelonát és Geronát, visszafordult észak felé és lerombolta Pamplonát. A város lakói, a harcias baszkok a fősereg elvonulása után a Pireneusok szűk völgyében, Roncesvalles-nál bosszúból az utolsó szálig lemészárolták az utóvédcsapatot (778. augusztus). Ez az esemény adta a Roland ének történeti magját. 785 és 790 között Vilmos, toulouse-i gróf (a későbbi Guillaume d’Orange hőse) szervezte az ellenállást, és fokozatosan kiépült a Pireneusok déli oldalán egy védelmi vonal. 798-ban a kis asturiai királyság csatlakozott a frankokhoz. 800 után Vilmos elfoglalta Barcelonát, s a 809 és 815 közti hadjáratok eredményeként szerveződött a Spanyol Mark (a majdani Katalónia). Vilmos élete végén visszavonult az általa alapított geronai apátságba, később szentként tisztelték. „Nem volt egyetlen hadjárat sem, amely hosszabban és kíméletlenebbül, a frankok népére nehezebb körülmények között folyt volna, mint a szászok elleni háborúk” (Einhard). Az angolszászok és a korai frankok nyelvi rokonságához tartozó szászok törzsi csoportokban éltek. Az Ems völgyében a teutoburgi erdőig a vesztfáliai, a Weser mentén az angari, a Harz-hegység és az Elba között az osztfáliai, az Elba és Eider folyók között a nordalbingeni törzsek laktak, s erdei földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A frank területek elleni gyakori betöréseiket Martel Károly óta több büntetőhadjárat is követte. A frankok által meghódított területeken és a még meg nem hódított részeken is folyt az angolszász, fríz és bajor térítők tevékenysége. A Szent Bonifác által alapított fuldai kolostor feladata volt a jövendő missziósok képzése, akik a kereszténység egyfajta előőrsét jelentették Germániában. A függetlenségüket féltő szászok ellenségesen viselkedtek a missziósokkal. Lerombolták a keresztény templomokat és megölték a szerzeteseket. Nagy Károly első hadjáratát 772-ben indította a Hessenben dúló szászok ellen, majd 774-ben egy újabb expedíciót indított. 775-ben Quierzy villájában készítette elő a szászok teljes alávetését és megtérítését célzó nagy vállalkozását. A tavasztól őszig tartó hadjáratok során a Weserig jutott el, alávetette az angari, a vesztfáliai és osztfáliai törzseket, frank garnizonokat állítva fel a meghódított területen. 776-ban a felkelt szászok ellen újabb háborút indított, s a következő nyáron Paderbornban tartott gyűlésen megszervezte a Szász Markot, missziós körzeteket hozott létre, Fulda, Fritzlar és Hersfeld központtal. 778-ban a vesztfáliai Widukind vezetésével újabb felkelés tört ki, mely szétszórta az ellene küldött frank sereget. 780-ban Károly személyesen vonult a felkelők ellen s egészen az Elbáig jutott el. 782-ben Lip- pespringben tartott gyűlést, ahol dán és avar követségeket is fogadott. Az északi szász területet grófságokra osztotta, a grófi hivatalt viselők között előkelő szászok is voltak. A dán földre menekült Widukind visszatért és a felkelők élére állt, súlyos veszteséget okozva az ellene küldött frankoknak. Károly kegyetlen megtorló hadjárattal válaszolt, Werdennél 4500 szászt lefejeztek és nagyszámú foglyot vittek magukkal. Még ugyanebben az évben kiadta Károly a szász capitularét, (Capitulatio de partibus Saxoniae) amelyben a lakosságot a frank grófok alá vetette, megtiltotta a szászok gyűléseit, szigorúan büntetett minden szembenállást a király rendelkezésével, a keresztény missziósokkal. A lakosságot eskütételre és megkeresztelkedésre kötelezte. Halálbüntetés járt klerikus, szerzetes vagy pap megöléséért, templomból való lopásért, pogány szertartásért. 785-ben Widukind is meghódolt és megkeresztelkedett. A szász területek beépültek a frank királyságba. A 785-ben kiadott Lex Saxonum, szász törvény szerint az ítélkezést a frank grófok végezték, a törvény négy társadalmi csoportot különböztetett meg, a nemeseket, a szabadokat, a felszabadí- tottakat és a rabszolgákat. 789-től 797-ig még több felkelésre és konfliktusra került sor, a szászok és a frankok között, Nagy Károly az asszimilációt lakosságcserével is 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) igyekezett megerősíteni. Szászok ezreit telepítette frank területre, s helyüket frankok foglalták el. 797-ben végül a Capitulatiót a békésebb és jóval enyhébb Capitulare Saxo- nicum váltotta fel. 787-ben került sor Bréma alapítására, mely 805-től püspöki székhely lett, Liutger, a frízek és a vesztfáliaiak térítője alapította Münstert. Új püspökségeket szerveztek Paderbornban, Werdenben, Mindenben és Osnabrückben. A bajor herceg, III. Tasziló felesége, Liutberga révén, aki Desiderius király húga volt, longobárdbarát politikát folytatott, anélkül, hogy felmondta volna a frank uralkodó iránti hűséget. Regensburgban fényes udvart tartott és hercegségét mint önálló királyságot kormányozta. Nagy Károly 781-ben Wormsba hívta és a hűségeskü megújítására kötelezte. Tasziló nem ajánlotta fel segítségét a szász hadjáratok idején s 785-ben egy konfliktus során megöltek a bajor határon egy frank grófot. A herceg ekkor Arno, salzburgi püspököt Rómába küldte, hogy a pápa közvetítését kérje közte és Károly között. Adorján pápa azonban a frank uralkodónak való engedelmességre intette a herceget, s ellenkezés esetén kiközösítéssel fenyegette. 787- ben, amikor Nagy Károly Szászföldön legyőzte Widukindot, Arichist pedig Bene- ventóban, Taszilót ismét Wormsba hívta, aki megtagadta az engedelmességet. Károly ekkor három sereget indított a hercegség elfoglalására. A sereg Augsburgig nyomult. Tasziló nem rendelkezett megfelelő haderővel, csupán gyalogosai voltak, így nem nyitott harcot, hanem térden állva tett újabb esküt Lech mezején az uralkodónak, aki túszként magával vitte a herceg fiát és örökösét. A megalázó szertartás után, részben felesége biztatására frankellenes szövetségre lépett az avarokkal és a görögökkel. Miután Károly értesült a tervről, Taszilót Ingelheimben egy nagyszámú frank, bajor, longobárd és szász összetételű bíróság árulásért halálra ítélte, de Károly kegyelemből Jumiege kolostorába záratta, feleségét, két leányát és két fiát szintén kolostorba küldte. 794-ben Taszilónak még egyszer meg kellett jelennie Worms- ban, immár szerzetesi öltözetben, ahol ünnepélyesen lemondott hercegsége minden jogáról. Birtoka a frank uralkodó dominiuma lett. Károly nem nevezett ki új herceget, felesége bátyját, Geroldot tette meg kormányzóvá. Gerold halála után is frank elöljárók igazgatták a hercegséget, de megmaradt a régi bajor szokásjog (Lex Baiu- wariorum). A frank hódítás után megindult az alemannok kolonizációja, a szláv etnikumú lakosság a szűk völgyek és hegyek közé szorult vissza. 798-ban Salzburg a bajor egyház fölött érseki autoritást kapott. A bajor egyház vezetői és kolostorainak apátjai a Karoling udvar művelt elitjéből kerültek ki. A Bajor Mark az avarok elleni védelmet szolgálta. A 788-tól kezdődő avar háborúk eleinte csupán védekező jellegűek voltak. 791- ben Nagy Károly nagyszabású hadjáratot szervezett ellenük. A Regensburgból indult had egyik szárnyát maga Károly vezette. Egyidejűleg délről Pipin serege támadt. A frankok győzelmet arattak, de a kitört járvány miatt Károly kénytelen volt visszavonulni Regensburgba. Újabb hadjáratot tervezett, s ennek érdekében csatornát ásatott a Rajna és a Duna között, hogy a sereg ellátását biztosítani tudja. Azonban az itáliai és a szász nyugtalanságok miatt nem került sor közvetlen invázióra, de megbízta Pipint, hogy az avarok és a szászok közeledését akadályozza meg. 795-ben az avarok egy csoportja a tudun rangot viselő vezetőjükkel megkeresztelkedett, de már túl késő volt, hogy megakadályozzák Pipin bevonulását. 796-ban belső viszályok során megölték az avar kánt. Az Eric friauli őrgróf és Mojmir szláv vezér vezetése alatti sereg súlyos vereséget mért az avarokra, gazdag zsákmányt szerezve. A kincseket elküldték Nagy Károlynak, aki diplomáciai célú ajándékokat küldött belőle többek között a pápának és Offának, Mercia királyának. Az avarok utolsó 797 és 803 közötti felkelései nem jelentettek nagyobb veszélyt a frankokra, jóllehet a harcok során ölték meg Geroldot és Eric őrgrófot is. 803-ban az avarok területének a Dunáig terjedő részéig terjesztették ki a Keleti Markot, Az itt élő avar és szláv lakosság térítése Arno, salzburgi érsek irányításával indult meg, fokozatosan és a szászokénál sokkal humánusabban. Észak-Itáliában Nagy Károly Bizánc elleni háborúját főleg császári címének elismertetése inspirálta, bár a frank-bizánci határok pontos megvonása is szükségessé vált. A frank főhatóság alatt álló Karinthia és Krajna határai délen az Adriáig húzódtak, míg a dalmát tengerpart, Isztria, a kis Grado szigete és Velence is Bizánchoz tartozott. Velence kereskedői kapcsolatban voltak a longobárdokkal és a frankokkal éppúgy, mint a bizánciakkal. Szigetük, Torcello, a keleti luxuscikkek, a rabszolgák, a só a gabona és a fémkereskedelem piaca volt. Bizánc Velencét gazdasági és geopolitikai előőrsnek tekintette, de hasonlóképpen kívánatos volt a frankok számára is. Nagy Károly 800-tól igyekezett befolyást szerezni a város fölött, amelyet megosztott a frank és a bizánci pártok viszálya. 805-ben az újonnan megválasztott két doge Thi- onville-ben felkereste Károlyt, s egyidejűleg ideérkezett Zara hercege és püspöke, akik szintén elismerték a nyugati császár szuverenitását. A következő évben a bizánci flotta elszakította Velencét és Dalmáciát a frankoktól, s a konfliktus a következő években is folytatódott. 811-ben frank követség ment Konstantinápolyba, a végleges szerződésre pedig 814-ben került sor. A bizánciak elismerték a nyugati császárt, de megtartották szuverenitásukat Dalmáciában és Velence fölött, a frankok kezén maradt Friaul, Krajna és Isztria. Dél-Itáliában Grimoald, beneventói herceggel kötött szerződés biztosította a békét. Bizánc birtokában csak Szicília és a félsziget legdélibb csúcsa maradt (Calabria).

4.8. Nagy Károly császársága 120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) Hódításai Nagy Károlyt jelentős terület urává tették. „Regnum Francorum nobiliter ampliavit” – írja epitáfiuma. Nem csupán egy királyságot, egész birodalmat kormányzott, amely magában foglalta az apjától örökölt frank királyságon kívül Hispánia egy részét, a longobárd királyságot, északon Frízföldet és a szászok országát, jóval túllépve a régi Római Birodalom a határán, a Rajna-Duna vonalán. A kor művelt írói számára a nagy hódítások, a „birodalom” és a „császár” szavakat szuggerál- ták. (Jóval korábban Adamnan Oswaldot, Skócia és Wales meghódítóját „császárnak” nevezte.) Nagy Károly udvarának tudósai jól ismerték a római írókat, Sve- tonius és Titus Livius munkáit, sokat tudtak a régi birodalomról. A hódításokon és főleg Károly itáliai jelenlétén kívül, ez a szellemi légkör is szerepet játszott a császári méltóság felújításában. Miként Alcuin a 799 júniusában írt híres levelében kifejtette, a világ három méltósága, a pápai, a császári és Károlyé közül utóbbit emelte az első kettő fölé, „mert hatalmasabb, jelentősebb, bölcsessége és kormányzatának nemessége által”, így méltó arra, hogy az egész keresztény nép feje legyen. 799 áprilisában III. Leó pápát Rómában, amint a szokásos körmenetre indult late- ráni palotájából, ellenségei, a római nemesség felbérelt ügynökei súlyosan bántalmazták. Életét két frank missus mentette meg, akik Spoletóba vitték. Károly értesülve az eseményekről egyik grófját Rómába küldte, hogy kísérje a pápát a frank udvarba, s Paderbornban ünnepélyesen fogadta. Közben Rómából a pápa elleni vádakat tartalmazó levelek érkeztek. A botrány megszüntetésére Károly személyesen ment Rómába 800 decemberében. Mint patricius, laikusokból és klerikusokból álló gyűlésen vizsgálatot tartott az ügyben. December 23-án a pápát nyilvános eskütételre kötelezte, hogy ártatlan az ellene felhozott vádakban. Két nappal később, 800 karácsonyán a Szent Péterbazilikában, a nép akklamációja mellett a pápa Károlyt bizánci rítus szerint császárrá koronázta. Ettől kezdve a császári cím megjelent az okleveleken (Carolus serenissimus, augustus a Deo coronatus, pacificus imperator Romanorum, gubernans imperium, per misericordiam Dei, rex Francorum et Longobardorum). Károly császárságához alapul szolgált itáliai uralma és római patriciusi címe, s megerősödött Róma és a Szentszék fölött gyakorolt hatalma. A pápa 800-tól nemcsak saját pontifikátusától, de Károly uralkodásától is datálta okleveleit, s új pénzérméire a saját nevén kívül Károlyét is rávésette, ezzel is elismerve a császár szuverenitását. Károly továbbra is a frankok és a longobárdok királyaként kormányzott, de rende- leteit az egész birodalom területére érvénnyel adta ki és missusokat küldött végrehajtásuk ellenőrzésére. Az uralkodói rendeletek, a capitulárék nem különböztek a 800 előttitől. Rendeleteket hozott az egyházi beneficiumokra, a tizedfizetésre, a királyi birtok adminisztrációjára, a katonai szolgálatra, az iskolákra vonatkozóan. Egy-egy rendelet kiadását rendszerint a világi és egyházi nagyokból álló gyűlés előzte meg, 802-ben általánosan rendelkezett a királyi küldöttek (missi dominici) feladatairól. A küldötteket a császár választotta ki megvesztegethetetlen és befolyástól mentes kiváló személyekből. Rendszerint egy egyházi (püspök vagy apát) és egy világi (gróf) személy kapott megbízatást egy adott régió végiglátogatására. A missu- sok évenként bejárták a grófságokat, elvitték az uralkodó rendelkezéseit, ellenőrizték végrehajtásukat, megakadályozták a visszaéléseket, meghallgatták a panaszokat, s jelentést készítettek a császárnak a tapasztalataikról. Károly egyre gyakrabban hívott össze nagygyűlést, hogy az egyház ügyeit és a hivatalnokok dolgait szabályozza. A birodalom egységes irányítása érdekében 802- ben Aachenben egyházi és világi méltóságok nagygyűlését hívta össze, ahol a világi klérus számára (püspökök, papok, diakónusok) felolvasták a kánoni törvényeket és a pápai dekrétumokat (774-ben Adorján pápa elküldte Nagy Károlynak az V. század végén, a VI. század elején Dionysius Exiguus által összegyűjtött kánoni gyűjtemény, az. úgynevezett Dionysiana kiegészített változatát az úgynevezett Dionysio- Hadrianát). Az apátok és szerzetesek számára felolvastatta Szent Benedek reguláját, figyelmeztetve őket a szabályok szigorú megtartására. A grófoknak elrendelte, hogy igazságosan és egyenlően ítélkezzenek. Ismertette a birodalomban érvényben lévő különböző törvényeket, s mindenütt elrendelte a szokásos jog írásba foglalását (a már kiadottakat is újra írták, Károly eltörölte a ripuári jogot és módosította a száli törvényt, újra kiadták a nyugati gót, a szász, a bajor és az alemann jogkönyveket).

4.9. Kormányzat, adminisztráció A Meroving királyok kormányzati központja a Szajna medencéje volt, mely bár több jelentős várossal bírt (Párizs, Orléans, Soissons, Reims) a regnum Francorumnak nem volt fővárosa, sem egyetlen adminisztratív központja. A királyok az udvarukkal birtokról birtokra vándoroltak, részben az udvar ellátása, részben a vadászatok, részben a királyság különböző részeivel való kapcsolattartás miatt. A Karoling-korban, a politikai központ fokozatosan áttevődött a Rajna vidékére, főleg a szászok meghódítása után. Mivel itt a városok ritkák voltak, a paloták a nagy kiterjedésű vidéki dominiumokon épültek. A régi római villák mellett, amelyeket az udvar számára újjáépítettek, mint Heristal a Meuse völgyében, Thionville a Mosel mellett, Worms Mainztól délre, Nagy Károly szép új palotákat is építtetett: Nimwegent a Vaal mellett, Achent a Rajna és a Meuse között, Ingelheimet Mainz közelében. A Karoling paloták a római villák struktúráját követték. A két bejárattal ellátott fallal körülvett zárt udvarhoz kert, szőlő és gyümölcsös is tartozott. A királyi lakhely egy átrium körül épült és 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) magába foglalt egy nagy gyűléstermet (casa, sala regalis) és a királyi család tagjai és a hivatalnokok lakrészeit, továbbá a kápolnát. A lakóépülettel szemben, az alsó udvaron az istállók, a magtárak és a szolgalakások helye volt. A királyi paloták szerkezetükben nem nagyon különböztek más villáktól, csak jóval nagyobbak, és gazdagabban díszítettek voltak, s nem fából, hanem kőből épültek. (A lakóházakat ugyanis általában fából építették, különösen északon, ahol a nagy erdőségek bőséges faanyagot szolgáltattak. Itt általában a római hagyományok szerint épült nagy apátságok, monostorok is fából készültek, legföljebb a kápolna vagy a templom volt kőből.) Az udvar továbbra is vándorolt, egy-egy villában viszonylag rövidebb ideig tartózkodott a Meroving-korinál jóval népesebb „palota”. Ha az udvar élete sokban hasonlított is a Merovingokéhoz, jelentősen módosult. Hincmar, reimsi érsek De ordine palatii című írásából ismerjük a Karoling-kori palota összetételét. Igaz, munkáját Nagy Károly dédunokája idején írta, (882 körül), de ifjúkorában, mint a Saint-Denis kolostor szerzetese kapcsolatban állt a királyi kancelláriával. Később Jámbor Lajos híve és bizalmasa volt, 845-ben lett Reims érseke. A palota szolgálatát hat hivatal látta el. A Meroving-kori scola, ahol a jegyzőket a referendarius irányította, helyét a királyi kápolnához kapcsolódó kancellária váltotta fel. A gall-római arisztokrácia eltűnésével, az oklevelek készítését az egyháziak végezték, ami különösen nagy hangsúlyt kapott, amikor a kormányzásban az írásbeliség meghatározóvá vált. A Meroving-kori capellanus, aki az ereklyét őrizte (capa = Szent Márton köpenyének darabja) és az udvar számára az egyházi liturgiát végezte, a kancellária vezetője lett és a királyi kápolnához tartozó klerikusokkal szerkesztették például az okleveleket. A kancellária vezetője az archicapellanus, vagy kancellár személyét az uralkodó választotta, Nagy Károly korában a Saint-Denis apátja, illetve a metzi püspök látta el. A kancellár hivatalát a későbbiekben általában a királyság első érseke töltötte be (Németországban a mainzi, Angliában a canterburyi érsek). A világi hierarchia élén a palotagróf állt, aki az udvari bíróságon elnökölt. Alatta éppúgy, mint a többi főtisztviselő alatt alsóbb rangú (juniores, decani) hivatalviselők voltak. A nagy udvari méltóságok, a senescalius (sénéchal), a pincernalis (échanson) a comes stabuli (connétable) a palota élelmezését, a pince, az istállók felügyeletét látták el, szervezték az udvar utazásait egyik villából a másikba. A királyi ház számára a teljes ellátást a villák biztosították. Nagy Károly nagyszámú dominiummal rendelkezett, nemcsak a frank országrészeken, hanem a meghódított területeken is (Itália, bajor hercegség). Ezekből, főleg az újonnan szerzettekből bőven adományozott híveinek, anélkül, hogy ez csökkentette volna jövedelmét. Nagy Károly idején kevés adományozás történt, Jámbor Lajos alatt megnövekedett, főleg a Loire-tól délre eső területeken, de a Loire és a Rajna közti terület, a dinasztia bölcsője és hatalmának bázisa, érintetlen maradt. Az adományozások nagy kora Kopasz Károly uralkodására esett, aki már mindenütt átengedett birtokokat. 877 után ez csökkent ugyan, de csak azért, mert a király szegény lett, s nem volt miből adnia. A kincstár bevételét elsősorban a dominiumok jelentették. Megmaradt a régi census, ami egyfajta földadó volt és a terület grófjai gyűjtötték be. Az átkelőkön, kikötőkben, egyes utakon, hidakon vámokat szedtek a telonarii. A kincstárt gazdagították, különböző bírósági díjak, elkobzások, büntetéspénzek, diplomáciai ajándékok, hadizsákmány stb. A kincstár őre, a camerarius, Nagy Károly uralkodásának végén sacellariusnak is nevezték. A kincsek, ékszerek őre a scapoardus volt. A területi adminisztráció vezetőit éppúgy, mint az udvari méltóságokat, a palotában nevelkedett és „táplált” személyekből a palatiiból választották. A pagusokban az uralkodó által kinevezett grófok képviselték a császárt, akitől függtek, és visszahívhatók voltak. Feladatuk az igazságos kormányzás érvényesítése, a ban jog, vagyis az adminisztráció, a bírói és pénzügyi funkciók gyakorlata. Munkájukat a vikáriusok segítették. A király a gyűlésen azt is pontosította, hogy távolléte alatt fia ideiglenes kormányzása idején csak a hatalmasok (grófok, püspökök) egyetértésével hozhat döntéseket. Ez komoly veszélyt jelentett, mivel kockáztatta a király fölötti uralmat a közhatalom címzettjei, a honor birtokosai, főleg a világi arisztokrácia részéről. Az egyházi adminisztráció a világi hierarchiához hasonlóan szerveződött. A püspökök egyházmegyéjüket körzetekre osztották, élükre vikáriusokat (archidiakónus) neveztek ki, akik végiglátogatták a parókiákat, jogi tanácsokat adtak, kisebb ügyekben ítélkeztek, de a súlyosabb esetek a püspöki bíróság alá tartoztak. Az archidakó- nusok munkáját a dékánok segítették, a vicus vagy burgus parókiáját vezették és a falusi parókiákat ellenőrizték. Az egyházi hierarchia így átfogta az egész társadalmat, amelynek tagja csak keresztény ember lehetett, akinek a keresztelés szertartásával kezdve a vallási rítusok egész életét végigkísérték. Minden szinten az egyház jelentette a társadalmi élet központját: épületeivel, ereklyéivel, az uralkodótól kapott kiváltságaival és kedvezményeivel a gazdasági és szellemi élet irányítója és motorja volt.

4.10. Az egyház gazdasági szerepe

122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A kor gazdaságát a pénzforgalom jelentős csökkenése jellemezte. A kereskedelem felélesztését szolgálta a pénzreform, s az egyház maga is tevékenyen részt vett ennek előmozdításában, pihenőállomások, a kereskedő karavánok számára szálláshelyek fenntartásával, vásárok szervezésével. Az uralkodó kiváltságokkal látta el az egyházat ennek érdekében. A Saint-Denis monostor vámmentességet élvező kereskedői szabadon közlekedhettek a király útjain és folyóin Velence és Észak között, ezenkívül Saint-Denis-nek vásártartási és pénzverési joga is volt. Hatalmas kiterjedésű do- miniumaik kiaknázásával és a birtok körüli ipari tevékenység megszervezésével a monostorok a gazdasági élet központjai voltak. A birtokok egy részét saját szolgáikkal műveltették, a nagyobbik részét bérlőknek adták ki meghatározott fizetségért és termény ellenében. A megtermelt élelmiszer a szerzeteseken kívül a monostorhoz tartozó burgus lakóinak ellátását szolgálta. Példaként: 882-ben Corbie monostorában körülbelül 350 szerzetes élt, rajtuk kívül klerikusok és tanulók, a matri- culába följegyzett szolgák (matricularii) továbbá mintegy 150 özvegy, 300 szegény, utazó, vagy beteg, akiket a hospiciumban helyeztek el, (hospitale peregrinorum az utazók, zarándokok számára, hospitale infirmorum a betegek ellátására). A burgus lakói a monostor szükségleteire iparcikkeket állítottak elő (cipőkészítők, ványolók, ötvösök, pergamenkészítők, olvasztók, mezőgazdasági szerszámkészítők, kőművesek, ácsok). Az apát tisztviselőivel együtt irányította a gazdaságot, végezte az elosztást. A szisztéma tökéletesen megfelelt a kor gazdasági realitásának. Az egyházi birtok jellege a Karoling-korban jelentősen megváltozott. Az antik egyház, városközpontú volt, a püspök székhelye, s az egyházmegyében lévő patri- monium egyedüli címzettje és ügyintézője a püspök volt. A kereszténység terjedésével az egyház fokozatosan elvesztette városi jellegét és vidékivé vált. Az egyházszervezet alapja a nagyszámú vidéki egyház lett, s ez szükségessé tette, hogy mindegyik rendelkezzék az ellátásához szükséges javakkal. így minden egyházat, beleértve a falusi parókiákat is, el kellett látni a pap és a szolgák szükségleteit biztosító földterülettel. Ezenkívül a püspöki birtokok mellett a monostoroknak is rendelkezniük kellett saját dominiumokkal. Később maga a püspöki és monostori birtok is megoszlott a püspök, illetve az apát és a kanonokok, illetve a szerzetesek ellátását képező birtokokra (mensa). A kanonoki rész tovább osztódott személyi részekre (pre- benda). Mivel a középkorban a világi hivatalok nem pénzbeli javadalmazással jártak, hanem földadományhoz kötődtek, s a püspökség, az apátság éppúgy, mint a grófság közhivatal honor volt, amit az uralkodó átadhatott, feloszthatott. így alakultak ki az úgynevezett egyházi beneficiumok. Az „Isten kegyelméből” uralkodó, felkenéssel felszentelt, megkoronázott császár szakrális jellegű hatalma révén ellenőrzést gyakorolt az egyház felett. Az egyházi immunitásban a királyt az apát, illetve a püspök mellett agense képviselte, de ezen kívül alkalma volt beavatkozni a méltóságok betöltésébe. Bár üresedés esetén a klérus választott, de a király adott engedélyt a választásra (licentia eligendi) továbbá felügyelt a választás szabályosságára, végül joga volt a megválasztottat megerősíteni vagy elutasítani.

4.11. A Karoling reneszánsz A reneszánsz szó az európai civilizációban az antik kultúra újjászületését, az eredendő forráshoz való visszatérést jelenti. A középkori kultúra három reneszánszt ismer: a VIII-IX. századi Karoling reneszánszot, a XII. századi reneszánszot és a XV- XVI. századi „tulajdonképpeni” reneszánszot. A három reneszánsz korszak különbözik az újjászületett antik kultúra aspektusa szerint. A Karoling kultúra egyrészt biblikus kultúra, másrészt patrisztikus kultúra, ami az egyházatyák, elsősorban Szent Ágoston és Szent Jeromos tanulmányozását jelentette, de ugyanakkor az írásművészet elsajátításához a klasszikus világi szerzőkhöz is fordultak. A Karoling kultúrát meghatározta az iskolai keret. Az alapismereteket a Cassiodorus által alkalmazott csoportosítás szerint tanították, amely egy hármas (trivium= grammatica, retorica, dialectica) és egy négyes (quadrivium=arithmetica, geometria, astronomia, musica) egységet alkotott. Nagy Károly egy iskolahálózat létrehozására törekedett Alcuin tanácsára, felülről lefelé az egyházi hierarchiának megfelelően. A capitularék három típusú iskola tervéről tanúskodnak. A palotában, az úgynevezett palota akadémiában a császár összegyűjtötte korának legkiválóbb szellemeit, s feladatául a jövendő püspökök és apátok nevelését tette. Ez a felső szintű iskola igen jelentős volt, de rendkívül rövid életű, a birodalom egységével együtt eltűnt. A 789-es capitulare elrendelte, hogy a parókiák állítsanak fel iskolákat, ahol a gyermekeket zsoltárok éneklésére, számtani és nyelvtani ismeretekre tanítsák. Ez a magas igényű terv azonban megvalósíthatalan maradt, a kor társadalma nem volt fogadókész ilyen intézményre. A közbülső típus, a püspöki, illetve a monostori iskolák viszont hosszantartó sikert értek el. Különösen az utóbbiakban a bencés szabályok kedveztek az intellektuális tevékenységnek, a szigorú időbeosztás, a scripto- riumok, amelyek a kéziratok másolásával könyveket szolgáltattak a tanuláshoz. Az új írásmód is kedvezett a könyvmásolásnak. Papirusz helyett pergamenre írtak, s a nagybetűs írást felváltotta az úgynevezett karoling minuscula a kerek formájú, apró és sűrű írás, mely kevesebb helyet igényelt és gyorsabb eredményt hozott. A tanítás természetesen a liturgia szükségletéhez alkalmazkodott. Az alap a latin nyelv volt, amely a beszélt, népi latintól eltérően a

123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) tiszta, korrekt latinság, az írott nyelv lett. A püspököknek saját klerikusaikat kellett kiképezniük, de mivel nem minden püspökség tudott fenntartani iskolát, a nagyobb monostorokban volt egy belső iskola a jövendő szerzetesek és egy külső a világi klerikus tanítására. Az egyik leghíresebb püspöki iskola Tours-ban volt, amelyet maga Alcuin vezetett 794-804 között. A későbbiekben Metz, Reims, Orléans, Lyon, Lüttich püspöki iskolái tűntek ki kiváló mestereikkel. A leghíresebb kolostori iskolák az újonnan megtérített területeken az ír és angolszász missziósok által alapított központokban működtek. Fulda, amelyet az angolszász kultúra csatornájának tekintettek mellett Corbie, Corvey, Sankt Gal- len, Reichenau, Bobbio, Prüm, Wissemburg, Regensburg, Jumiege, Saint Wandril- le, Saint Vaast, Saint Bertin kulturális jelentősége túlélte a Karoling-kort. Az udvarban Nagy Károly és Jámbor Lajos körül is több kiváló és művelt tanácsos élt. Alcuin, a yorki érsek küldötteként ment Rómába, amikor találkozott Nagy Károllyal, aki meghívta udvarába. Alcuin mint egy „főminiszter” meghatározó szerepet töltött be a Karoling kultúra fejlesztésében. Kiterjedt levelezése és versei mellett neki tulajdonítják az írás megreformálását, a Vulgata szövegének egységesítését. Mikor megöregedett, maga kérte Károlyt, hogy elhagyhassa az udvart, Tours városába ment, ahol híres iskoláját nemcsak a frankok, de angolszászok is látogatták. Itáliai hadjáratai során ismerte meg Károly Paulus Diaconust, a longobárd szerzetest, aki bátyja érdekében verset írt a császárhoz. A kérés teljesítésének ára az volt, hogy Károly magával vitte udvarába. Később Metz püspökségét adományozta neki. Az idős Paulus Diaconus visszavonult, és lemondva a püspöki méltóságról Monte- cassinóban élte utolsó éveit. Megírta a metzi püspökség történetét és népének, a longobárdoknak a históriáját. A palotaiskolához tartozott Aquileiai Paulus, a kiváló grammatikus. Theodulf orléans-i püspök a hispániai kultúrkört képviselte a palotában, aki költő volt, himnuszokat és kisebb teológiai és liturgikus értekezést (De Spiritu Sancto; De ordine baptismi) írt. A frankok közül a legismertebb nevek Adal- hard, később Corbie apátja, Angilbert pedig, aki nem volt klerikus, a Saint-Riquier monostor világi apátja lett. Einhardot, Nagy Károly életíróját szintén a Karoling reneszánsz világi alakjai közé sorolhatjuk. Pisai Petrus latin irodalmi műveltségével jeles mestere volt a palotaiskolának, mint scolasticus az ifjak nevelését látta el. Az udvarban élő fő hivatalviselők közül főleg az egyháziakat ismerjük, a világiaknak legföljebb a neve maradt fenn, egyeseknek csupán a sírfelirata. Hrabanus Maurus (784-856) Fuldában nevelkedett. Apátja Tours-ba küldte tanulmányai tökéletesítésére, ahol Alcuin tanítványa volt. (Tőle kapta a Maurus nevet, így hívták Szent Benedek tanítványát is.) Fuldába visszatérve scolasticus, majd a monostor apátja lett. Később Német Lajos Mainz püspökévé tette. Hrabanus Mau- rus számos szentíráskommentárt írt, leghíresebb műve, a korabeli tudományos ismeretek enciklopédiája (De Universo libri viginti duo). Iskolamester korában írta a De institutione clericorum című munkáját. A fiatal klerikusok számára fontosnak tartja az egyházi könyveken kívül a görög és római szerzők műveinek ismeretét is. Praeceptor Germaniae primusnak nevezték. Walafrid Strabo Reichenau ír alapítású kolostorában, majd Fuldában tanult, ahol Hrabanus Maurus tanítványa lett. Alig 20 évesen írt kis munkája, a Visio Wettini előfutára Dante nagy művének, a Pokolnak. 829-ben Jámbor Lajos udvarában az ifjú Kopasz Károly tanítója lett. Visszatérve Reichenauba, a kolostor apátja lett, s bár a 840es évek politikai zavarai idején elvesztette hivatalát, 848-ban visszakapta, majd 849-ben Kopasz Károly udvarában halt meg. írt több latin verset, szentek életrajzát, és teológiai értekezést. De Hortulus című versében kolostora kertjét rajzolta meg. Sedulius Scotus 848-ban jött a kontinensre társaival, s Lüttich híressé vált iskolájának lett a megalapítója. Elegáns latin verseket írt, kommentárt Szent Pál leveleihez és egy politikai értekezést Liber de Rectoribus Christianis címen, amely az antik politikai elméletekben való jártasságát tanúsítja. Wandalbert, Prüm apátja verses mártirológiájával vált híressé. Servatius Lupus, Ferrieres apátja (805-862), több értekezést írt, de hírnevét könyvgyűjtő szenvedélyével alapozta meg, Kolostora számára gazdag könyvtárat hozott létre, nagyszámban antik szerzők munkáit. (Vergilius, Cicero, Titus Livius, Svetonius, Sallustius, Josephus Flavius, Boethius stb). Johannes Scotus Eriugena volt az egyik leghíresebb tudós Kopasz Károly idején. Azon kevesek közé tartozott, akik görög irodalommal is foglalkoztak. A görög egyházatyák, sivatagi atyák életét fordította, görög zsinati kánonokat. Nevezetes munkája Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitész neoplatonista munkájához írt kommentárja. Latinra fordította Hitvalló Maximus Am- bigua, Nüsszai Szent Gergely De imagine és Epiphanes Ancoratus című munkáit. 866 körül keletkezett filozófiai-teológiai műve, a Peri Physeon vagy De Divisione Naturae, a görög latin források alapján a teremtés neoplatonista szintézise. Teológiai témájú a Gottschalk tézise ellen Hincmar kérésére írt De predestinatione című értekezése. Hincmar korának legjelentősebb politikus püspöke volt. Saint-Denis szerzetese, majd Jámbor Lajos tanácsadója, Reims érseke. Jó kanonista és paleográfus, ebbeli képességeit a Saint-Denis apátság és Reims javára hasznosította, éppúgy, mint történeti munkáit (Miracula Sancti Dionysii, Gesta Dagoberti regis, Vita Remigii). 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A De ordine palatii kevéssel halála előtt készült, Carloman király (Hebegő Lajos fia, Kopasz Károly unokája) számára írta. A Karoling reneszánsz valamennyi ismert szereplőjének bemutatására itt nincs lehetőség. Összefoglalva, különösen virágzott a vallásos himnuszköltészet, közülük sok bekerült az egyházi liturgiába. Az egyházi zene tanítása mindenütt fontos szerepet kapott. A több tankönyv jellegű értekezés közül kiemelkedő a Sankt Gal- leni scolasticus, Notker Balbulus Liber Hymnoruma. Az írásbeliség jelentőségével és terjedésével együtt napvilágot láttak a hamisítványok is. A nagyszámú egyházi és világi rendelkezések között a hitelesek között sok hamis is megjelent. így a hamis capitularék gyűjteménye és az Ál-Izidori Dekre- táliák. Feltehetően mindkettő azonos műhelyben készült. A Karoling reneszánsz építészeti emlékei közül kevés maradt, de a leírások több építkezésről tudósítanak. A modellt Itália szolgáltatta. A villák szinte a római házak utánzatai, a belső udvarra nyíló ablakokkal, Fulda és Saint-Denis templomai a római Szent Péter-bazilika, az aacheni kápolna a ravennai SanVitale mintájára épült. A művészet fontos elemét jelentette a könyvdíszítés. Majd minden templom rendelkezett evangéliumos és zsoltáros könyvekkel, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a rítus celebrálásához. Az ír monostorok díszített könyveinek mintái és a bizánci eredetű munkák hatása egyaránt érvényesült. Az úgynevezett Ada-csoport (Ada Nagy Károly nővére volt), a kelta elemekkel díszített könyvek készítésének központja Trier volt. Leghíresebb darabja a Godeschalk evangéliárium a VIII. század végéről. Bizánci stílusú Ebbon evangéliáriuma Reimsből, az Utrechti zsoltároskönyv, Drogon Sacramentariuma Metzből.

4.12. A keresztény császárság A Karoling uralom vallási elveken alapult. A királyszentelés rítusából következett a karizmatikus uralkodó koncepciója, miszerint az uralkodó Istentől kapott küldetést valósít meg. A szent olajjal való felkenés révén speciális kegyelmet, egyfajta sugallatot, karizmát nyert feladata gyakorlásához. A VII. század végi nyugati gót királyok felkenésének szertartása és a karizmatikus koncepció, amelyet valószínűleg a hispániai menekültek közvetítettek, hatással lehetett a frank királyok felkenésére, akiket ezáltal is megerősítve, az arabok kiűzésére kívántak buzdítani. A mélyebb értelmű és meghatározó eredetet azonban a bibliai királyok felkenése jelentette, akik hatalmukat Istentől kapták. A biblikus és liturgikus Karoling civilizáció sűrűn hivatkozott a Bibliára, az Ószövetségre, Nagy Károlyt gyakran hasonlították Dávidhoz, vagy Melkizedekhez, a pap királyhoz. A királyok Nagy Károly óta viselték a gratia Dei rex formulát. A felkenés liturgiája konkrét elemeket tartalmazott a királyi hatalom elméletének kidolgozásához a Szent Ágoston-i politikai ideálnak megfelelően. Ennek lényege: Isten igazságosságának uralma a kormányzásban és a teljes béke elérése. A cél, ami felé a történelem halad, a keresztény birodalom, tehát a keresztény császár gondviselésszerű küldetése az egyház segítése Isten országának megvalósításában. A VIII-IX. század teoretikusai az úgynevezett királytükrökben a rex et sacerdos, pap és király egységében az uralkodó feladatát, a társadalom kormányzásának ezt a teok- ratikus nézetét fogalmazták meg: Alcuin az angolszász hagyományok vonalán 799- ben Nagy Károlyhoz írt levelében, akit Dávidnak nevez, Orléans-i Jonas a De insti- tutione Regiában; Lyoni Agobard 817 körül Jámbor Lajoshoz írt levelében; később Smaragdus, Saint-Mihiel apátja, a De via Regia című művében. Sedulius Scotus a keresztény királyságról írott értekezésében a királyságot, Isten törvénye által felállított intézménynek tekintik. A király feladata (ministerium) hogy Isten népét igazságosan és mindenkit egyenlőnek tekintve kormányozza, hogy béke és egyetértés uralkodjon. Ehhez az uralkodónak az istenfélelem, az igazságosság és könyörületesség erényével kell bírnia. Az igaz király személyes kvalitásai a jó uralom és a nép boldogulásának záloga, míg a bűnös uralkodó országát és népét nyomorúságba és romlásba viszi. Isten népe egy, az uralkodó hivatása tehát egyetemes, vagyis a birodalom egysége és az egyenlőség és igazságosság a kormányzásban a béke fenntartásának záloga.

4.13. A birodalom egysége Nagy Károly egyik oklevelének ólompecsétjén a Renovatio imperii felirat szerepel. A keresztény birodalom teológiai koncepciója és az antik Róma emléke, egyaránt magában foglalta az egység ideáját. Nagy Károly birodalma egy fő, egy törvény, egy vallás uralma alatt majdnem egész Nyugat-Európát átfogó, az Ebrótól Frízföldig, a La Manche-tól az Elbáig és a Dunáig terjedő politikai egységet alkotott. Ez az egység azonban olyan alapokon nyugodott, melyeket a felbomlás erői aláástak. Ezek következtek a korabeli gazdasági okokból, a társadalmi struktúrából, amiket még befolyásoltak a mentális tényezők és a külső támadások.

125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A gazdaság a zártság felé tendált, alacsony termelékenységű agrárgazdaság, ahol ritka a kereskedelem, kevés a pénz, nincsenek utak. A birodalmi adminisztrációt nem fizetett hivatalszervezet látta el, hanem kizárólag földbirtokadomány ellenében lehetett fenntartani. A birtokadományozások viszont elszegényítették az uralkodót és veszélyesen megnövelték az adományozottak gazdagságát és hatalmát.

9. A Karoling Birodalom felbomlása A vazallusság intézménye szintén az egység ellenében hatott. Míg Martel Károly a beneficiumok adományozásával sikerrel növelte a hozzá hű lovaskatonaság számát, a későbbiekben megnőtt a vazallusok száma és jelentősége. Nemcsak az uralkodók, de a nagyok, a grófok, püspökök, apátok is rendelkeztek saját vazallusokkal. A vassi regales mellett egyre nagyobb lett a vassi dominici réteg szerepe, akik elsősorban saját közvetlen uraikhoz kötődtek. A 847. évi capitulare kimondta, hogy minden szabad ember válasszon magának seniort, akit követnie kell a háborúba. A 877. évi quierzyi capitularéban Kopasz Károly császár itáliai útja előtt biztosította a főurakat, hogy távolléte alatt, ha egy gróf meghal és van fiú örököse, az megtarthatja apja hivatalát a császár visszatértéig, aki megerősíti honorjában. Ugyanez vonatkozott a beneficiummal ellátott vazallusokra is. Ha nem is mondotta ki a hűbér örökölhetőségét, de a gyakorlatban már érvényesült szokást legalizált. A hatalom patrimoniális felfogásának hagyományos koncepciója mind a közgondolkodásban, mind az udvarban megmaradt. Nagy Károly 806-ban anélkül, hogy az egység forrását, magát a császárságot érintette volna, a thionville-i capituláréban felosztotta birodalmát három fia között (divisio regnorum). Pipin Itália, a bajor hercegség és Alemannia egy részének kormányzását, Lajos Aquitániát Septimania, Gascogne, Provence és Burgundia fölötti hatalmat, Károly Frízföldet és a szász területeket kapta. Az egység fennmaradásának oka csupán az volt, hogy Nagy Károly halálakor (814) már csak egyetlen fia maradt életben, Jámbor Lajos uralma (814-840) alatt a kérdés ismét aktuálissá vált. 817-ben a császár környezetének vezető klerikusai tanácsára született meg az Ordinatio imperii, az öröklés szabályozásáról. Mint az oklevél előszava kimondta, a cél a 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) birodalom egységének fenntartása az egyház szabadságának biztosítása. A „testvéri kormányzat” szerint a császárság egysége megmarad, a legidősebb fiú Lothár egyedül örökli a császári címet, s egyfajta autoritással bír öccsei, Pipin és Lajos felett, akik mindenben vele egyetértésben és tanácsával gyakorolják hatalmukat részkirályságaikban. Ez a felosztás azonban igen hamar belső elégedetlenség és lázadás kiváltója lett. Jámbor Lajos ugyanis utóbb második házasságából született negyedik fia, Károly számára is részt kívánt juttatni birodalmából, ami kiváltotta fiai elégedetlenségét. A konfliktus apa és fiai közötti nyílt lázadásba torkollott, mely során egy időre a hatalomtól is megfosztották a császárt, majd 840-ben Lothár (840-855) ellenében két – még élő – testvére, Lajos és Károly lépett fel. Kettejük szerződése a híres strassburgi eskü, amely az első népi latin (román) és germán nyelven írt szöveg. A harc végül a 843-ban kötött verduni szerződéssel zárult, amely végleg megszüntette a Karoling Birodalom egységét. Lothár a császári címmel együtt megtartotta Itáliát és a Karolingok ősi területét Aachennel, a két régiót a Rajna torkolatvidékétől az Alpok, az Aar és a Rajnától nyugatra eső folyosó kötötte össze. Ettől nyugatra eső rész Kopasz Károly, a Rajnától keletre elterülő rész Német Lajos birtoka lett. Ezek a területek egyike sem alkotott sem etnikai, sem nyelvi egységet és nem rendelkeztek természetes határokkal sem. 843 és 888 között ugyan nem létezett többé egyetlen autoritással bíró uralom, de a hatalom a Karolingdinasztiáé maradt. Megmaradt a császári cím, de az csupán névleges hatalmat jelentett, egyedül a Szentszék pártfogását élvezhették továbbra is. A pápaság a polgárháborúk alatt igyekezett függetlenedni a frank befolyástól, de az egyre veszélyesebb arab támadásokkal szemben kénytelen volt a császárok segítségét kérni. Azonban sem Lothár fia, II. Lajos minden igyekezete és kisebb sikerei ellenére, és még kevésbé Kopasz Károly vagy Vastag Károly nem tudott eredményt elérni a rabló-fosztogató háborúskodás visszaszorításában. Lothár 855-ben halt meg a prümi kolostorban. Területét három fia között osztotta fel: II. Lajos (855-875) Itáliát kapta, II. Lothár az északi részt Aachennel a Schel- de és a Rajna között, mely Frízföld kivételével a régi Austrasia nagy részét foglalta magában, III. Károly pedig a Rhöne völgyét, a régi Burgundia (Provence és Lyon hercegség) területét örökölte. Károly nem igen tudta tartani a hatalmát a helyi arisztokráciával szemben, s amikor 863-ban meghalt, királyságán fivérei osztoztak, de nagybátyja, Kopasz Károly is aspirált az örökségre. II. Lothár, akinek a nevét őrzi Lotaringia, 869-ben halt meg, nagybátyjai, Kopasz Károly és Német Lajos kihasználva II. Lajos itáliai tartózkodását, megosztoztak Lotaringián, a választóvonalat a Mosel és a Maas folyó alkotta.

4.14. Itália A frank királyok tulajdonképpen csak a Pó völgyét uralták. Középen Róma a pápai állam területe volt, délen pedig az egymással rivalizáló hercegségek és Bizánc osztoztak a terület fölött. A pápa és a frank uralkodók szövetsége Jámbor Lajos alatt megerősödött. 817-ben a császár újabb kiváltságokat adott a pápának megerősítve őt birtokaiban. Lemondott a Róma feletti igazságszolgáltatási jogáról és a pápaválasztásba való beavatkozásról. A 823-ban császárrá koronázott Lothár viszont a 824-ben kiadott Constitutio Romanában újra szabályozta a császár és a pápa kapcsolatát. Megerősítette a császár és a pápa védelme alatt állók sérthetetlenségét. Az új pápáknak esküt kellett tenni a császári missus előtt, s Róma népének is hűséget kellett fogadnia. A frank missus közbeléphetett, ha a pápai igazságszolgáltatás nem érvényesült. Lothár fiát, II. Lajost küldte Itáliába, ahol 850-ben a pápa – az arab rabló betörésektől fenyegetve – királlyá koronázta. A Szicíliát meghódító arabok 846-tól a tengerpart egész hosszában előretörtek, elfoglalták Beneventót, amit II. Lajosnak 847- ben sikerült visszavennie. Az arabok kirabolták Rómában a Szent Péterbazilikát, az új pápa, IV. Leó fallal vette körül, s ettől kezdve kapta a „Leóváros” nevet. II. Lajos 852-es sikertelen kísérletet tett Bari visszavételére, majd 867-ben Velencétől kölcsönzött flottával, 869-ben pedig bizánci segítséggel elfoglalták a kikötőt, ahol I. Ba- szileiosz bizánci garnizont helyezett el. 875-ben, II. Lajos halála után a nyugati frank királyt, Kopasz Károlyt koronázza a pápa császárrá (875-877), aki újból megerősítette a pápa kiváltságait, s miután Páviában az Itália királya címet is felvette, visszatért Frankföldre anélkül, hogy bármit tett volna a békéért és az arabok ellen. VIII. János pápa kiváló adminisztrátor és jó stratéga volt. Megszervezte az itáliai hercegek unióját, akik visszaszereztek néhány kikötőt, de csak közepes eredményt értek el, mert az arabok Róma falaiig por- tyáztak. 877-ben a pápa ismét Kopasz Károlyhoz fordult, aki el is indult Itáliába, de tudomást szerezve arról, hogy Carloman ellene készült, harc nélkül visszafordult, az Alpokon át, ahol meg is halt a Mont Cenis-hágón. A pápa ezután segítséget sem Hebegő Lajostól, sem Bosótól nem kapott. 879-ben Sváb (Vastag) Károly felvette az Itália királya címet, majd miután 881-ben a császári koronát is elnyerte (881-887), elhagyta Rómát segítségadás nélkül, miközben a város félig 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ostrom alatt állt. A pápát a Lateránban meggyilkolták. 883-ban a szaracénok feldúlták és felégették Montecassinót és több itáliai kolostort. V. István pápa – látva, hogy a frankoktól hiába vár segítséget – az itáliai fejedelmekhez és Bizánc felé fordult. Dél-Itáliában Nápoly, Salerno és Capua végül összefogtak, s így sikerült az arabokat visszaszorítaniuk, Baszileiosz kiűzte őket Calabriából, és be is rendezkedett Nápolyban és Salernóban. Spoletói Guido pedig visszafoglalta Capuát és Beneventót.

4.15. A nyugati frank királyság Kopasz Károly királysága több autonóm régiót foglalt magába külön etnikai és kulturális hagyományokkal. Bretagne (Armorica) kelta lakosságával nyelvileg is eltért a román területektől. Jámbor Lajos ugyan elrendelte a latin rítust, de királyaik (Noménoé, majd Erispoé) a frankokkal szemben a saját egyházukat támogatták (Redon apátsága, Dol püspöksége) és harcba szálltak Kopasz Károllyal. Belső ellentéteik miatt azonban nem tudtak eredményesen ellenállni a normann invázióknak. Septimania (7 püspökség) a Cévenne-ek, a Mediterráneum, a Rhöne és a Pire- neusok közötti területet jelölte. Nyugati gótok lakták, a frankok soha nem foglalták el, ezért nevezték Gothiának is. A terület a Spanyol Markhoz kapcsolódott Barcelona fővárossal. A IX. században Septimaniai Bernard, Szent Vilmos toulouse-i gróf fia kormányozta, aki egyike volt a Karoling-arisztokrácia fő személyiségeinek. Jámbor Lajos és fiai közti harcok idején a császári párt híve, ezért kegyvesztett lett, majd kegyelmet nyert. Sikerrel harcolt az arabok ellen. A 843-as testvérháborúkban független maradt, de okleveleiben egyik király nevét sem említette. 844-ben Kopasz Károly megölette, ezért fia, Vilmos bosszúhadjáratot indított a frankok ellen, de hiába győzedelmeskedett, 850-ben őt is megölték. 865-ben újabb lázadás után különválasztották a Spanyol Marktól Septimaniát, a későbbiekben pedig Hebegő Lajos viselte „a gallok, Aquitánia és Septimania királya” címet. Aquitánia a Loire medencéjétől és a Garonne-tól a Keleti-Cévenne-ektől a Pire- neusokig terjedt. Ez a kimondottan római tartománya Galliának, nem népesült be frankokkal a gótok kiűzése után. Később a Pireneusokból jött baszkok önálló hercegséget alkottak Toulouse központtal. Ez az Aquitania az arab inváziókig virágzott. Martel Károly, Pipin és Nagy Károly kemény harcokat folytattak alávetésükre. Nagy Károly alkirályságot szervezett Jámbor Lajos, ő pedig Pipin számára. Mikor Kopasz Károly akarta alávetni, ellenálltak. 844-től a meghódítására indított háborúk eredménytelenek maradtak. Aquitánia Német Lajoshoz fordult, a kibontakozó anarchia kedvezett a nagy seniorok önállóságának kialakulásához. Neustria volt az egyetlen régió, mely elismerte Károlyt, de itt is konfliktusai voltak vazallusaival és saját családjával, s ezek polgárháborúkhoz vezettek. A háborúk, a külső támadások, éhínségek, járványok közepette a királyság nem volt képes hatalmát érvényesíteni. A főurak saját vazallusaikkal vonultak a hadjáratokra, az egyház hatalmas dominiumokat birtokolt és védte immunitását a királlyal szemben. Ebben a zavaros háborús helyzetben a várat építő senior jelentett valódi védelmet, bár a király rendeleteivel megkísérelte hatalmuk korlátozását: a 857. évi capitulare a rablók ellen hozott szankciókat, a 862. évi a normannok pusztítását sorolta, a 864. évi mindezeket megismételve, rendelkezett az engedély nélkül épült várak lerombolásáról, amelyeknek „áldozatai a környék emberei a sok prédálás és zaklatás által”. 877 után a grófok nem engedelmeskedtek többé a királynak. Kopasz Károly több grófságot átfogó régiókat bízott egy-egy megbízható hívére, hogy megakadályozzák a grófi felkeléseket. így Erős Róbert, a Capetingek őse például Angers, Blois, Tours grófságokat kapta. A normannok kihasználták a frank területek belső zavarait, hasonlóképpen, mint Itáliában az arabok. Kis csapatokban könnyű hajóikkal föleveztek a folyókon a szárazföld belsejébe s mindenfelé fosztogattak. Az öblök védett fokain megfigyelő őrhelyeket állítottak, így érintkeztek a tengeren járó barátaikkal. 841-ben a Szajnán eljutottak Rouenig, amit kifosztottak, a kis Orne folyón 846-847 között felhajózva a vidéket fosztogatták, 865866-ban Párizs mellett teleltek, 860-ban a Szent Bertin apátságot fosztották ki, a szerzeteseket elűzték, az öregeket, betegeket meggyilkolták. A rablótámadások csak fokozták a helyi bizonytalanságot, az adminisztráció teljes szétesését. Kopasz Károly halála után fia, Hebegő Lajos, akit még apja tett Aquitánia királyává, nagy adományokkal kívánta megnyerni a főurak támogatását, de az ellenzők Gyermek Lajost, Német Lajos fiát hívták be. A királyt Hincmar, reimsi érsek és VIII. János pápa támogatta, de 879 tavaszán meghalt.

4.16. A keleti frank királyság Német Lajos területe volt a legszegényebb, alig volt néhány városa a Rajna és a Duna mellett, csak néhány nagy apátság, Sankt Gallen, Fulda, Lorsch, Corvey őrizték a kultúrát. Ugyanakkor az ő területe volt a legkiterjedtebb, 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) bár különböző népeket foglalt magában, bajorok, szászok, türingek, ezek valamennyien a germán nyelvcsoporthoz tartoztak. Lakossága nagyrészt szabadokból állt. A királyság központja a bajor terület volt Regensburg központtal. A kezdeti viszonylagos nyugalom a szlá- vokkal (obodritok, csehek, morvák) vívott harcok sikereinek is köszönhető. 844- 862-ben leverték az obodritokat. A csehek hol győztesen, hol legyőzve, nem voltak igazán veszélyesek. A morvák 855 körül Rasztiszláv vezetésével felkeltek és 862-ben nagy fosztogatást vittek végbe, legyőzték Pribinát, a pannóniai szlávok vezérét. 870- ben Rasztiszláv unokaöccse, Szvatopluk hűséget ígért és fogolyként átadta nagybátyját a német királynak. Később mégis fellázadt és elpusztította a bajor sereget, 871-ben Rasztiszláv megadta magát, majd 872-ben ismét fegyvert fogott, megverte a németeket és berendezkedett a Keleti Mark területén. 862-ben apósa, Ernest bajor őrgróf biztatására Carloman fellázadt apja, Német Lajos ellen. A király a Regensburgban tartott gyűlésen Ernest megfosztotta az őrgrófságtól, 865-ben pedig felosztotta királyságát fiai között. Carloman kapta Bajorországot Karinthiával és szuverenitást a morvák és a pannóniai szlávok fölött. Gyermek Lajos a keleti Frankóniát, a türingek és szászok feletti hatalmat, Vastag Károly pedig Svábföldet, az alemannok területét kapta. Német Lajos 876-ban meghalt Frankfurtban, ekkor Kopasz Károly el akarta foglalni Lotaringiát, de Ander- nachnál vereséget szenvedett Német Lajos fiaitól. Tartva Kopasz Károlytól, Német Lajos fiai egyetértésre jutottak. Gyermek Lajos és Vastag Károly megosztoztak Lo- taringián. Carloman Itáliát kapta, ahol a friauli őrgróf, illetve Toscana és Spoleto hercegei uralkodtak. Carlomannak nem sikerült a császári koronát elnyernie, 880- ban meghalt. Vastag Károly fivérei halála után Itália, Bajorország, Szász- és Frankföld, Alemannia és a többi germán területek ura lett. 885-ben a ponthieu-i gyűlésen a nyugati frankok is királyukká ismerik el. Nem maradt más Karoling leszármazott, csak Hebegő Lajos utószülött fia, a későbbi Együgyű Károly és Arnulf, Karinthia hercege, Carloman természetes fia. Vastag Károly gyenge és tehetségtelen uralkodó volt, nem tudta megvédeni alattvalóit a normannoktól, s nem tudta megtartani hatalmát. Mikor Karinthiai Arnulf felkelt ellene, semmilyen ellenállásba sem ütközött. 887 novemberében a triburi gyűlés leváltotta III. Vastag Károlyt, aki két hónap múlva, 888 januárjában meg is halt. Halálakor a Frank Birodalom hat önálló királyságra különült. A német területeket, Német Lajos királyságát Arnulf (887-899) uralta, a nyugati frankok Erős Róbert fiát, Odót választották királynak, Provence-ban, Boso gróf királyi címet szerzett magának (Arelati királyság). Rudolf őrgróf 888-ban Burgundiát is önálló királysággá tette. Független hercegség lett Lotaringia. Itáliában Berengár, friauli őrgróf, aki anyja, Gizella révén Jámbor Lajos unokája volt és Spoletói Guido versengtek a koronáért. A grófságok öröklődővé válása és hatalmuk növekedése, a királyság gyengülése, az uralkodó és a grófok közti kapcsolat személyes jellege, amely következtében a király tanácsadói lettek, a feudális korszak kezdetét jelölték.

4.17. Feudalizmus, hűbériség A feudalizmus terminológia csak a XVII. század végén jelent meg, de a X. századtól előforduló latin fevum (fief, hűbér) szó melléknévi alakja, a feodalis a XI. századtól elterjedt. Szorosan vett jogi értelemben a hűbér szolgálat fejében adott adományt, a X-XI. században kizárólag földbirtokot jelentett. A feudalizmus politikai és társadalmi tartalmat hordoz. Ganshof Qu'est-ce que la féodalité? című írásában főleg a vazallitás, a hűbérbirtok politikai szervezettel való egybeesését hangsúlyozta. Marc Bloch a feudális társadalomról szóló munkájában a fogalmat a korszakot jellemző intézmények, struktúrák és mentalitások egészére kiterjesztette. Politikai aspektusát tekintve a feudalizmus fő jellemzője, hogy a közhatalom a király kezéből a territoriális hercegek kezébe kerül át; a királyság keretei egyre szűkülnek; a territoriális hercegségek, majd a senior, illetve a dominium keretei közé; azaz azon a territóriumon, amely fölött a közhatalom jogait valaha a király gyakorolta, immár a birtok ura gyakorolja. Ez eredményezi a közhatalom szétaprózódását, társadalmi vonatkozásban pedig a kapcsolatok személyes jellegét a hűbérúr és a vazallus között. A hűbéres viszony egy szerződés eredménye, amely által egyik ember egy másik függésébe kerül. A szerződés meghatározott formák között megy végbe, amely során a két fél kölcsönös kötelezettséget vállal. A szerződés szóbeli, kettős rítushoz kötődik: a homagiumhoz és a hűségeskühöz. Az első a VII-VIII. századi Meroving-kori commendatióra megy vissza, amelyben a vazallus magát pártfogásért urának ajánlja, s a XI. századtól nevezik homagiumnak. A vazallus általában térdelve kezeit az előtte álló hűbérúr kezébe téve kijelenti: „az öné vagyok”, a válasz: „emberemmé fogadom”. Néha csókkal egészül ki (osculum). A rítus egyfajta fizikai érintkezés által aláhúzza a személyes kapcsolatot. Az eddigi világi rítus a Karoling-kortól kiegészült egy vallásos jellegű aktussal, a hűségesküvel. A vazallus kezét a szent könyvre vagy ereklyére helyezve hűséget esküszik urának (fidem et securitatem). Ezáltal a hűséget megszegő esküszegővé válik, s egyházi büntetés alá esik. A homagiumból következő kötelezettség az úr számára a pártfogás a vazallus számára a szolgálat. A kor emberének mentalitásában a pártfogás és a szolgálat sokkal inkább erkölcsi, mint jogi tartalommal bírt. 129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) Eredetileg az úr vazallusát házába fogadta, élelemmel, ruházattal látta el, később már birtokkal. A Karolingkortól egyre elterjedtebb hűbérbirtok azt is jelentette, hogy a vazallus esetében, aki nem élt együtt urával, szükségszerűen eltávolodott tőle, kialakult a saját érdek. Bizonyára nem véletlen, hogy a hűségeskü negatív kötelezettségeket sorol föl: a vazallus nem okoz kárt urának sem személyében, sem vagyonában, nem gátolja közhatalmi jogainak gyakorlásában. A hűbér átengedéséért tartozik urának katonai és pénzügyi szolgálattal (ajándék, váltságdíj), tanácsadással szolgálni, udvarában, bíróságán megjelenni. A hűbéri kötelezettségekről 1020 körül Fulbert chartres-i püspök levelében Aquitaniai Vilmos herceg kérésére részletes felsorolást ad. A hűbériség szerepe a XII. század közepéig meghatározó maradt.

5. Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN 5.1. A pápai állam kialakulása A pápai Róma a longobárd beözönlés idején az ellenállás központja volt. Aránylag nagy területen a hódítást elkerülő helységek vették körül. A VI-VII. század során így indult meg a pápai állam területének kialakulása. A pápák a longobárdokkal szemben a keletrómai császár uralmát ismerték el, a római jog érvényét is valamelyest megőrizték. Az idők során meggazdagodva igyekeztek névlegessé tenni a Konstan- tinápolytól való függést. A keleti kereskedelmet azonban fenntartották, így jutottak például a perzsiai selymek Rómába. A pápák lassankint Itália középső részének független uralkodói lettek. Elősegítette ezt, hogy Maurikiosz bizánci császár (582602) már nem adott patrícius és exconsul méltóságot az itáliaiaknak, így a római senatus lassanként kihalt. Ez törést jelentett a Nagy Konstantin által rendszeresített késő római rendszerben is, ahol a consul méltóságot patríciusi rang követte. A római származású I. (Nagy Szent) Gergely pápa (590-604) Róma és környéke egyházi és világi feje volt, a városi katonaságot és zsoldos hadat irányította. Róma falától messzire nyúltak a pápai birtokok, közel félmillió hektáron. Gergely megszervezte a pápai uradalmakat. Változó eredményű gabonaaratások gyarapították a pápai vagyont. Gergely magának igényelte az egész egyház feletti, jóllehet még csak névleges főséget. Gergely pápa az antik világi művelődés ellenfele volt. 600 körül kórusiskolát alapított, az énekelt zenére antifonáriumot gyűjtetett össze. Róma iskolásai a VII. században Gergely pápa halála napjának évfordulóját választották az iskolák ünnepévé. Az egyházfő evangelizációs akciót indított a gót és más barbár határvédők (milites limitanei) körében, akik családostul telepedtek le és már ariánus keresztények vagy még pogányok voltak. 590-ben a pápa kísérletet tett a zsidók meggyőzésére: az önként áttérő zsidóknak kedvezményeket biztosított, de erőszakkal nem térítette őket. A pápa mint városúr szembekerült a társadalmi rétegződés valóságával. A római egyházközség szegénykönyve tekintélyes méretű kötetet tett ki. 592-ben a pápa elrendelte, hogy Campania bírája hívja össze a városi elöljárókat és népet a püspökválasztásra, azt ajánlotta, hogy az egész köznép kifejezhesse egyetértését (priores vel populum civitatis; Plebs tota consentiat). A VII. század során egyházi tekintetben a pápaság elismertette elsőbbségét az itáliai püspökökkel, de a pápaság politikai helyzete korántsem volt szilárd. Ezt jelzi a pápák nyelvi és származási hely szerinti összetétele és uralmi idejük aránytalansága. A 604 és 715 közötti 24 pápából csak 7 volt római eredetű s 6 (vagy 5) itáliaifélszigeti; 4 viszont görög, 4 (vagy 5) szíriai, 2 szicíliai és 1 dalmát volt. Görög szerzetesek létesítették a római Aventinus-hegyen a VII. században a San Sabbas kolostort. Ebből a korból származtatható a római Sant'Agnese freskóin a bizánci hatás. Szír szerzetesek már a perzsák elől menekültek nyugatra s Rómában a VII. században kolostorokat alkottak. A római III. Bonifác (607) még egy esztendeig sem volt pápa. Az olasz I. Honorius (625-638) hosszabb ideig uralkodott. Az ő idején tört ki a monotheléta viszály Bizáncban (630-680); ennek az iránynak hívei csak „egy akarat”-ot fogadtak el Jézusban. Bizánc és a pápa jó viszonya megromlott. Mindazonáltal Honorius pápa Szergiosz konstantinápolyi pátriárkához intézett levelében olyan szavakat használt, amelyek monothelétizmus iránti rokonszenvét fejezték ki. A római Severinus (639?-640) rövid ideig vezethette az egyházat. A dalmát IV. János (640-642) pápasága első évében a római zsinaton a monotheléta felfogás ellen lépett fel. A ravennai exarcha 640-ben pártfogolta a Laterán kifosztását. I. Márton (649-655) görög létére is a monotheléta irányzat ellenfele volt, s a 649. évi lateráni zsinaton elítélte a monotheléta tant, valamint bírálta az erre vonatkozó két császári rendeletet, ezért a 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ravennai exarcha 653-ban elfogatta. Konstantinápolyba vitték, s a Krímre száműzve halt meg. 650 körül folyamatban volt a menekülő görög szerzetesek Rómába való áttelepülése. Az olasz Vitalianus (657-672) ismét tartós uralmat gyakorolt. 0 ellenezte a monotheléta áramlatot. A 660-as években II. Konstans császár néhány napos ott-tartózkodása során megdézsmálta Róma egyházi kincstárát. A római születésű Donus pápa (676-678) az elpártolt ravennai érsekséget újra a pápai főség alá vette. A görög Agathon pápa (678-681) a pápai állam gyengesége ellenére a pápai tekintély elsődlegességét hirdette a 680. évi konstantinápolyi zsinat befejezésekor: a „két akarat” apostoli eredetűnek tartott tételét az egész világon tiszta hangon kívánta hirdetni. Ilyen szellemű levelet írt IV. (Szakállas) Konstantin bizánci császárnak. A pápaság valójában nem volt független. A VII. századi pápaválasztási mód jól érzékelteti ezt. Valamely pápa halála után három napig imádkoztak, hogy Isten világosítsa meg a választókat, majd a lateráni bazilikában összegyűltek a papok és a hívők, polgári és katonai vezetők. (Ez utóbbiak nyilván nem mulasztották el befolyásukat kifejezni.) A papság többsége döntött, a választáshoz a világiak zajos egyetértésüket fejezhették ki. A bizánci császárnak azonban jóváhagyásával kellett szentesítenie a választást: ezért a választási határozatot közölték az exarchával s a császári rendelkezést kértek. Csak amikor ez megérkezett, szentelték fel a megválasztottat a Szent Péter-templomban és ültették trónra a Lateránban. Jóllehet, az exarchához intézett választási bejelentésben a pápák Krisztus vikáriusaként címezték magukat, még ki voltak szolgáltatva a bizánci erőknek. I. Leó (szicíliai, 682-683), II. Benedek (római, 684-685) és Konon (görög, 686687) rövid kormányzata tanúsítja a pápai uralom ingatagságát. 685 és 715 között egymást követték az idegen, nem itáliai pápák. A hét pápa közül három Szicíliából érkezett, talán muzulmánok és eretnekek elől menekülve. Mindez azonban jelzi Róma bizánci szférába tartozását is. Még ellenpápák is felléptek (Theodorus 687, Paschalis 687-692), de a szíriai I. Sergius maradt felül (687-701). Ez a pápa Paler- móban nevelkedett. Mivel nem ismerte el a 692. évi konstantinápolyi görög jellegű zsinat egyetemességét, II. Jusztinianosz császár elrendelte letartóztatását. A római katonák azonban megvédték a pápát s a bizánci túlkapás ellenállást váltott ki Itáliában. VI. János pápa (görög 701-705) egyik sikeres erőfeszítése arra irányult, hogy visszavonulásra bírja Gisulf beneventói herceget, aki az exarchátusra tört. VII. János (görög 705-707) a bazilikák képekkel és drága dekorációval való díszítését mozdította elő, ami erősítette Róma bizánci művészeti kapcsolatait. A szí- riai Sisinnius pápa csak hetekig uralkodott (708. január 15. – február 4.) A szíriai eredetű Constantinus pápa (708-715) volt az első, aki a monothelétizmusra visszatérő császárral szemben uralkodó elleni pápai fenyítékkel élt: nevét töröltette a liturgikus névjegyzékből. Ennek a pápának életírója egyházfői jelvényként camelaucum fejdíszt ad meg, ami eredetileg teveszőrből készült és fejhez simuló sapka volt. A képrombolási harcoktól kimerült Bizánci Birodalom belső helyzetét kihasználva Róma 730-ban felszabadította magát a bizánci dux vezetése alól, s csak a pápa (II. Gergely, 715-731, római) tekintélyét ismerte el. Ezzel azonban Róma nem szakította meg a görög kapcsolatait, sőt a római görög kolónia a VIII. században menekülő görög szerzetesekkel (studiták) is gyarapodott. Az egyházi újjászervezéshez tartozott, hogy a pápa 718-ban Bresciából helyezett át apátot Montecassino újjáépítésére. I. Gergely személyében még egy szíriai ült a pápai trónuson (731-741). Zakariással viszont ismét görög lépett a pápai trónra (741-752). Ez az egyházfő görögre fordíttatta Szent Benedeknek Nagy Szent Gergely pápa által írt életrajzát. Zakariás visszajuttatta Montecassinóba a Szent Benedek által írt eredeti regulapéldányt, amit menekülő szerzetesek 577-ben vittek Rómába, s ott a pápai könyvtárban őriztek. Montecassino szaracén pusztítás utáni újjáépítése, a birtok gazdasági újjászervezése a VIII. század során fejeződött be. A feudális és katolikus longobárd királyság közben már magának igényelte az egész Itália feletti uralmat. Liutprand király (712-744) ostromolta Rómát. Liut- prand 729-ben II. Gergelynek átengedte Sutri városát, majd Zakariásnak Ortét más környező településekkel és a Szabin-hegyeket, míg a bizánci császár Zakariásnak adta Nimphát és Normát. Ezzel létrejött Róma erődgyűrűje és természetes határa. De ezt a területet a longobárdok fenyegették, egyes részeket uralmuk alá is vetettek. A 749-ben trónra lépett Aistulf király ugyan megsemmisítette a Ravennai Exarchátust, de a pápaság erős ellenállást fejtett ki s egy hatalmasabb feudális államot, a Frank Birodalmat hívta segítségül, meg is nyerte Kis Pipint (751-768).

5.2. A Karoling szövetség 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) II. István pápa (752-757) frank területen találkozott Pipin és a leendő Nagy Károly küldötteivel, majd Ponthion palotájában személyesen tárgyalhatott velük. A könnybe lábadó szemű egyházfő segítséget kért, de ebben a megrázkódtatásában is mesterien tudta képviselni a frank védelem alatti szabadulást mind Bizánctól, mind a longobárdoktól. A Liber pontificalis szerint Szent Péter és a rómaiak köztársasága ügyéről kért döntést, Pipin erre neki ígérte a Ravennai Exarchátust, valamint a köztársaság jogait vagy helyeit. A frankok uralkodója győztes hadjáratot vezetett Itáliába, utána területeket adott át II. Istvánnak. Hálából a pápa apatricius romanorum címet adta Pipinnek és utódainak. A „pipini adomány” (756) a pápának jutatta a Ravennai Exarchátus területeit a Pentapolisszal, összesen 23 helységet. A köztük szereplő Viterbóban a VIII. században épült a San Sisto-templom. Egy régebbi, igen elterjedt történeti felfogás II. István pápa idejére helyezte a Nagy Konstantin adománylevelének (Constitutum domini Constantini imperatoris vagy Donatio Constantini) összeállítását is. A korabeli egyháztól semmiképpen nem volt távol Nagy Konstantin jó emléke. Rómában megmaradt két vörös porfírból készült IV. századi szarkofág gazdag farag- ványokkal: Szent Helené (Ilona) a császár anyja és Constantina, a császár lánya szarkofágja. A hamisítvány a középkori pápák szemében újonnan nyert világi hatalmuk régiségének igazolására szolgált: Konstantin már a IV. században a pápáknak engedte volna át a Róma, Itália és a nyugati tartományok feletti örökös és korlátlan uralmat. Ezzel a pápát a császár fölé helyezte a világban, a keleti pátriárkák fölé az egyházban. A hamis oklevél a pápának adományoztatta a lateráni palotát, a római császári dia- démot más jelvényekkel; a római papokat pedig szenátori rangra emelte. Ha ez a keltezés volna helytálló, a hamisítás célja a frank királyokkal fennálló tényleges erőviszony megváltoztatása, a frank adományokból következő függés tagadása lett volna, de megfelelt a pápaság Bizánctól való elszakadása igazolásának is. Pipin 767- ben Gentillyben tartott gyűlésén a Lorschi évkönyv szerint vita folyt latin és görög egyháziak közt (inter Romanos et Graecos) a szentháromságról és a szentek képmásairól. A VIII. századi származtatást alátámasztja a Nagy Konstantintról és Szilveszterről akkor általánosan elterjedt legenda, amit a hamisítvány továbbfejleszt és amelynek fogalmazására egyes részletekben világosan támaszkodik. A pápai állam így erősödött meg Desiderius longobárd királlyal (757-774) szemben. De már ezzel is létrejött a kapcsolat a frank királyság és a pápaság között, aminek hamarosan messzemenő következményei lettek. Nagy Károly frank király a pápa kérésére, de saját hatalma kiterjesztésére két győzelmes és pusztító hadjáratot vezetett a longobárdok ellen. A longobárd nyomás egyik példája volt egy longobárd világi személy ellenpápaként való fellépése (Konstantin, 767-768), akit testvére, Toto Nepi hercege emelt a pápai trónra, arra alapozva, hogy főrangú volta mellett háztulajdonos volt Rómában, ami kevésnek bizonyult megválasztásához. 768-ban az antik Forumon, a San' Adriano-templom mellett az egész római népesség, a papság, a világi arisztokrácia összegyűlt pápajelölésre. A megválasztott III. István pápát (768-772) rendszeres birtokába, a Lateránba vezették. O 769-ben zsinatot tartott, amelyen jóváhagyták a szentek képeinek használatát és tiszteletét. A zsinat kimondta azt is, hogy világi személy nem lehet pápa. A longobárd király 773-774-ben Rómát szorongatta, I. Adorján (772-795) a frankokhoz fordult segítségért. A kívánt területek azonban javarészt nem kerültek a pápaság kezére, de Perugia 774-től a pápai állam része lett. Adorján pápa amiatt is panaszkodott, hogy a bizánciak és a nápolyiak ismét elragadták tőle Terracinát, amelyet csak nemrég szerzett vissza. Azt is felhánytorgatta, hogy a szicíliai görög patrikiosz Gaetából kiindulva meg akarja vetni lábát Campa- niában. Adorján pápa azzal hangsúlyozta önállóságát, hogy pénzt csak a saját nevével veretett. 800-ban a pápa, III. Leó (795-816) császárrá koronázta Károlyt, aki nem akart meghajolni a pápa előtt, nem vette tudomásul Bizánc igényét az egyetemes császárságra, de az ókori Római Császárság egyenes örökösének sem tekintette magát. Bonyodalmak adódtak az új, bizonytalan helyzetből, hiszen Károly rangemelkedését az érdekelt felek tartalmilag előre nem tisztázták. A kiindulási alap kétségtelenül Károly tényleges hatalma volt, ami Nyugat- és Közép-Európa legelső uralkodójává tette. Ez a frank hatalom adott esetben a longobárdok és a bizánciak ellen egyaránt képes volt megvédeni a pápaságot. De a császárrá emelkedésnek mégis Rómában kellett lejátszódnia, ezt pedig a pápaság közreműködése nélkül lebonyolítani az adott viszonyok között nem lehetett. Ebben összpontosult az érdekegybeesés, ami a császárkoronázás külsőségében formát öltött. Ez azonban nem biztosította az egyforma értelmezést, illetve az előkészített eljárást sem pótolta. A frank-longobárd király megjelenésének Rómában 800 karácsonyán nyilván volt politikai hangsúlya, de még a régi formákba is belefért. A király ugyanis már Pávia ostroma idején járt az Örök Városban s az ott vert érme tanúsága szerint

132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) római patríciusnak, a rómaiak védőurának tekintette magát. Hatalmából eredőnek tartotta, hogy Adorján pápa – mint püspök – fölött törvényt üljön. Ezzel a hatalmi értelmezéssel szemben III. Leó pápa a maga uralmát akarta szülővárosa, Róma és az Egyházi Állam felett megerősíteni. Károly királysága idején a pápa saját nevét és Szent Péterét verette pénzére. Leó maga állította befejezett tény elé Nagy Károlyt a koronázással. A király jelen lévén a karácsonyi pápai istentiszteleten, Leó meglepte őt, fejére helyezte a császári koronát a püspökök és a nép felkiáltása közepette: „Károlynak, az Istentől megkoronázott igen jámbor, felséges, nagy és békeszerző császárnak, életet és győzelmet”. A világiak hozzájárulásának kifejezése ez a felkiáltás (acclamatio) volt, amiben a nép akarata a legkisebb szerepet játszhatta. Theophanész krónikás nevetségesnek minősítette a római püspök hiedelmét, hogy ő a koronázással és felkenéssel császárrá tehet egy nyugati fejedelmet. 800 után a pápa és Károly nevével verték a pénzt Rómában. Nagy Károly átlátta, milyen bonyodalmak adódhatnak a császárkoronázásból a pápa és a császár, illetve a görög-frank viszonyban, s nem is ment el soha többé Rómába, csupán a császári rangot tartotta meg, a római patrícius címet elhagyta. Ujabb kutatások a 800-as évek elejére (a császárkoronázás utánra) teszik a kons- tantini adománylevél összeállítását. Annyi bizonyos, hogy a hamisítvány először a franciaországi Saint-Denis kolostorában bukkant fel, amelynek krónikája a császárkoronázást inkább a pápai felfogás szerint írja le. Filológiai vizsgálatok szerint a hamisítvány latinsága a IX. századi frank latinságnak felel meg. E szerint a felfogás szerint a hamisítás célja a vetélkedő keleti és nyugati császárok viszonyában a bizánci császárság leértékelése és a nyugati császárság felemelése, de azon az áron, hogy a pápát mintegy a császár fölé helyezi. Ez tehát a római császáreszmény kuriá- lis felfogásának kiindulópontja volna. A konstantini adománylevél szövegét talán 804-ben Aachenben mutatta be Leó pápa a császárnak, s esetleg ott szerezte meg annak másolatát Saint-Denis apátja. A Frank Birodalom keretében az Egyházi Állam sajátos peremhelyzetet élvezett. A kapcsolat gazdasági téren is megmutatkozott: III. Leó életrajza szerint frízek fordultak meg a városban. A pápa és a frankok kapcsolata hozzájárult az egyházi befolyást növelő szentkultusz terjedéséhez. Ezt kezdetben a frank királyi hatalom is támogatta. Pipin engedélyével vitték Rómából frank földre Sándor és Hippolit vértanúk tetemét; egy frank gróf szerezte meg Genesius vértanú Jeruzsálemből Itáliába vitt ereklyéit (800 előtt). Alcuin az ereklyetiszteletben már az Isten dicsőségét érezte szükségesnek hangsúlyozni, mégis az emberi élet ereklyék segítségével való megvédésére is hivatkozva kért ereklyéket Itáliából. Caesarius ereklyéit III. Leó pápa juttatta Mainzbe. Heléna ereklyéit a IX. században vitték Rómából a reimsi egyházmegye területére, de jutott belőle Triernek is. E század elején egy római pap védnöksége alatt külön társaság működött, hogy „csodákat” szervezzen, s ezekhez fűzött kétes ereklyéket drágán adjon el a frankoknak. Ezek a jelenségek azonban hamarosan visszatetszést szültek, alkalmasak voltak Róma tekintélyének rombolására, a szentkultusz hitelének megrendülésére. Ez visszhangzott Claudius, torinói püspök 825 körül írt munkájában (Apologeticum), amely fellépett a kép- és kereszttisztelet, a pápa, a zarándoklatok ellen s az ereklyékben nem látott mást, csupán követ és fát. Claudius püspökségének templomaiból el is távolította a szentképeket, ereklyéket, talán a feszületeket is. A pápaság és a Frank Birodalom politikai viszonyaiban a pápai igények előretörtek Jámbor Lajossal szemben, Lajos 816. évi megkoronázásakor a császárságot „Szent Péter adományának” minősítik. IV. István pápa (római, 816-817) egyenesen olyan koronát küldött a császárnak, amilyent a konstantini adománylevél ír le Szilveszternek átengedett koronaként. A Karoling császárok valójában bizonyos fokú tényleges ellenőrzést szereztek a pápaság felett, s ezt a 824. évi Constitutio romana jogilag is megszilárdította. A római püspöknek Róma népe általi megválasztását ugyanis a császár erősítette meg. A birodalom feloszlása már nem a pápaság önállóságát növelte – a növekvő feudális anarchia viszonyai közepette a választásban megnőtt a római papság és arisztokrácia szerepe. Csalóka látszat volt a IX. század közepén a pápai felségjogok és birtoklás kiterjedése Közép-Itália egészére – a valóság az egyházi államterület megoszlása különféle hűbérurak között.

5.3. Viszontagságok Ilyen erőviszonyok mellett különösen súlyos helyzetet teremtettek a gyakori arab (szaracén) támadások. II. Sergius pápa (844-847) alatt került sor a Tevere jobb parti részeinek (Borgo, az Angyalvár és a Vatikán között) arab kifosztására: mindent, ami az aurelianusi falakon kívül esett, az egész környéket, valamint a Szent Péter- és Szent Pál-bazilikát 846-ban kirabolták. Csak nehezen lehetett a támadókat visszaszorítani, amikor a spoletói gróf csapata megjelent. IV. Leó (847-855), aki maga is római születésű volt, mindent megtett városa további pusztításának elkerülésére. Hogy a jövőben visszaverhessék az arabokat, elrendelte a Borgo fallal való körülkerítését. Arab hadifoglyait is erre a munkára fogta, így 852-ig elkészült a pápáról elnevezett Leó-város (Citta Leonina). Tömör tornyokkal erősített 12 méter magas falait ünnepélyes körmenetben szentelt vízzel

133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) hintették meg és három kapuján feliratot helyeztek el. (A falat utóbb a Vatikán nagyobbítása során részben lerombolták, de fennmaradt kerek tornya, az úgynevezett Torre dei Saraceni). A külső ellenség elleni védekezés a római feudális családok önös érdekeit is szolgálta, amennyiben ezek házaikat tornyokká vagy tornyos erődökké építették át, s ezt csatlósaikkal megszállva a pápaság és egymás elleni támadások kiindulópontjaivá tették. A század második felében (I. Miklós pápa, 858-867) az Egyházi Állam több feudális birtokra hullott szét. Sajátos, hogy mégis éppen I. Miklós hirdette meg az egyházi hatalom elsődlegességének elvét a világi felett. VIII. János pápa (872-882) idején már csak úgy sikerült az arab veszélytől szabadulni, hogy a Rómáig hatoló araboknak évi 25 000 ezüst márka adó fizetését vállalták. A belső helyzet is zavarossá vált: a pápa 878-ban összeesküvés miatt kénytelen volt Franciaországba menekülni. A pápai hatalom erősen függött a feudális anarchia viszonyaitól. Amikor hiányzott az erős császári hatalom, a választási rend határozatlansága lehetővé tette a viszálykodó pártok összecsapását a pápai szék betöltésénél. A VIII. század második felére újra megerősödtek a római szenátori családok. A IX. század során kikristályosodtak a római nemesség családi szövetségei, megteremtették az intrika légkörét és véres harcot folytattak a pápaság körüli hatalom birtokáért. A pápák megválasztása és uralma az ellentétes erők játékaitól függött: pápák elűzése, börtönbe csukása vagy éppen megölése nem volt ritkaság. A pápai hatalom a 882-963-as esztendőkben kaotikus állapotban volt. Ebben a nyolc évtizedben 24 pápa váltotta egymást. II. Theo- dorus pápát (897. december) húsznapos uralom végén alkalmasint meggyilkolták. IX. János pápa (898-900) elrendelte, hogy a megválasztott pápát császári megbízottak jelenlétében kell felszentelni. A császári hatalom Nyugaton ekkor formális volt, úgyhogy a rendszabály inkább a római nemesség elleni védekezés volt, mint a császári hatalom előtti meghajlás. A hatalmi villongások mögött vidéki és római nemesek befolyása állott. A pápaság birtokai is megcsappantak, azokból a nemesi pártok tagjai gazdagodtak. A legmegalázóbb időszak a pápaságra nézve a nőuralom volt, amikor nemesi családok hataloméhes asszonyai ültették kegyenceiket a pápai trónusra, ami végképp aláásta a pápai tekintélyt. Ezek a viszonyok alakították ki az állítólagos Johanna papissa (855?-857?) uralmának hírét, hagyományát. Ilyen ugyan nem létezett, abból az időből is ismerjük a férfi pápát, de a nőpápa elgondolásának volt némi történeti alapja, tudniillik a X. században jó ideig főúri asszonyok (a tusculumi grófi család tagjai) tartották kezükben Róma irányítását. A század első felében Theodora, Theophylaktosz szenátor felesége olyan nagy befolyással bírt, hogy őt senatrixnek nevezték. Beavatkozott a város és a pápaság ügyeibe, ellenfelei azonban feslett személynek tartották, ami beárnyékolta a Theodorával rokonságban lévő X. János pápa (914928) megválasztását is, ráadásul házasságtöréssel gyanúsították kettőjüket. X. János elismerte a királyi hatalmat, s azt vallotta, hogy a püspökkinevezés kizárólagosan királyi jog. (A királyok egészen a XI. századig olyan felkenést kaptak, amit szentségnek tekinthettek, s az egyházigazgatásban mintegy püspöknek tartották: rex et sacerdos). A senatrix címet és a rossz hírt örökölték Theodora leányai, Marozia és Theodora, akiknek anyjukhoz hasonló befolyása volt. Maroziát ifjú korában III. Sergius pápa (904-911) kedvesének tartották. Ez a hírhedt pápa két letett, fogságban lévő pápát öletett meg. Rómának meggyengülve és tekintélyt vesztve is szerepe volt az arabok elleni küzdelmekben. X. János csapatai 916-ban győzelmet arattak felettük a Garigliano partjain. Az arabok elleni harcban tűnt fel a longobárd eredetű Alberich. Feleségül vette Maroziát, s Róma kényurává lett. Alberichet 925-ben az elégedetlen rómaiak megölték, Marozia hatalma azonban tovább emelkedett, s házasságai útján az Egyházi Államon túli befolyásra tett szert. Amikor Marozia még ellenezte provence-i Hugo itáliai királyságát, a Hugo császárságát javasló X. János pápát börtönbe vettette, ahol az egyházfő valószínűleg erőszakos halállal halt meg. Marozia második férje, toscanai Guido, harmadik pedig provence-i Hugo (931-947, Itália királya) volt. 931-ben pápává tette saját fiát, az ifjú XI. Jánost, akinek apját sokan III. Sergius pápában látták. Marozia hatalmának fia, az ifjú Alberich vetett véget: 932-ben a senatrixet börtönbe vettette (945 előtt meg is halt). Börtönbe került és rövidesen meghalt XI. János is (936). Az ifjabb Alberichet viszont Róma szenátorává választották. Valójában néptribu- nus volt (933-954), aki élete végéig az Aventinusról kormányozta városát és közben megvédte azt Itália idegen trónigénylője, Hugo ellen. Alberichhel készségesen együttműködött II. Marinus, a római származású pápa (942-946).

6. Magyar István Lénárd – A KÖZÉPBIZÁNCI KORSZAK 6.1. Az arab invázió és Bizánc 134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) A középbizánci korszak nagyjából az arab inváziótól a keresztesek megjelenéséig tartó időszakot öleli át. Kezdetei a Herakleiosz-dinasztiához kapcsolódnak. Phókasz rémuralma után Herakleiosz (610-641) új alapokra helyezi a birodalmat: az úgynevezett themarendszer kezdetei ekkor jelennek meg Kis-Ázsiában. Herakleiosz harcol az avarokkal és a perzsákkal: 619-ben békét köt az avarokkal, majd 622-630 között kitört a perzsa háború. Ennek egyik jelentős fejezete volt 626-ban Konstantinápoly perzsa-avar-szláv ostroma, amely bizánci győzelemmel végződött. Ekkor telepedhettek le a horvátok és a szerbek is a Balkánon. A görög az állam hivatalos nyelvévé válik az eddigi latin helyett, amit jól mutat Herakleiosz hadijelentése a perzsa hadszíntérről 629-ben, ahol a császári címe a baszileusz lesz. Vallási téren eleve elkésett próbálkozás Szíria és Egyiptom monofizitáinak megnyerésére a monotheléta Ekthé- szisz, amely kompromisszumként szolgált volna, császári rendelettel írva elő a Krisztus egy akaratáról szóló tant. Csakhogy erre az időre már elkezdődött az arab invázió, amely gyökeresen átrajzolta Bizánc térképét. A bizánci-perzsa háborúk mindkét felet kimerítették, s a nevető harmadiknak, az arabok inváziójának kedveztek. Omár kalifa segítségével 634-ben megtámadták Bizáncot, és a 636-os jarmuki csata után – Antiókhia kapitulációjával – Szíria elveszett. 638-ban Jeruzsálem kapitulál, és ezzel Palesztina vész el. 646-ban pedig Alexandria kapitulációjával Egyiptom kerül arab kézre. II. Konstans császár Typosa császári rendelettel tilt meg minden vitát a thelémúról, a krisztusi akaratról, de ez is elkésett próbálkozás marad csupán, sem az orthodoxia, sem a monofiziták nem fogadják el. Időközben kiépült az arab flotta, s ez döntő változást jelent az addigi sivatagi beduinok életében, mivel így már az arabok is sikerrel próbálkozhattak Bizánc ellenében a tengeren is. Komoly erőpróbát jelentett Konstantinápoly arab tengeri ostroma 674-678 között, amely azonban bizánci győzelemmel ért véget. 680-ban megalakult a bolgár állam. 697-ben Karthágó elestével Észak-Afrikában az arabok felszámolták az exarchátust, és megkezdődött itt is az arab uralom, egész Észak-Afrika területén. 711-ben pedig Gibraltárnál már Európa földjére léptek. 717-718 folyamán Kons- tantinápolyt újra az arabok ostromolják, Bizánc a győzelmet ezúttal bolgár segítséggel harcolta ki.

6.2. Adminisztratív, gazdasági és társadalmi változások, belső megújulás Kis-Ázsiában a nyugati exarchátusok mintájára katonai zónák, úgynevezett themák alakulnak. A thema élén álló katonai parancsnok, a sztratégosz egy kézben egyesíti a katonai és a civil hatalmat. Több egykori provinciát is magában foglal. Eleinte még a civil irányításában szerepet játszanak a provinciák proconsuljai is, a sztratégosznak alárendelten. A régi római limitaneiszisztéma teljesedik ki, amikor a katonák katonai földbirtokhoz jutnak: sztratiotika ktémata, a katonák letelepítésére és ellátására. A zsoldos katonaság helyett így előtérbe kerül a belső erőforrásokból kiállított hadsereg, amely katonaparasztokból áll, elnevezésük: sztratiótész. Ennek a korszaknak a gazdasági, társadalmi viszonyait tükrözi a bizánci „Földművestörvény”, az úgynevezett Nomosz Georgikosz. A földműves, a georgosz önmaga ura: küriosz. Ugyanakkor faluközösségben él: koinotész. Nincs földközösség, a faluközösség adminisztratív adófizetési egység, ugyanis a faluközösség egy összegben adózik. A paraszt szabadon költözhet (ez viszont a katonára nem vonatkozik, ő a földbirtokkal együtt a katonáskodási kötelezettséget is örökli). Különválik a korábbi föld- és fejadó, helyette háztartásonként füstadót fizetnek, elnevezése: kapnikon. A georgosz és a sztratiótész ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozik, a kisbirtokos parasztsághoz. Az egykori epibolé földművelési kényszere helyett az úgynevezett al- lélengüon adófizetési kölcsönössége, vagyis a kölcsönös adófizetési felelőssége a jellemző. Itt is érvényes, hogy az elköltözött paraszt földjének adója a szomszédot terheli. A rabszolgát legfeljebb csőszként alkalmazzák, nem vesz részt a termelésben. Ezekkel a folyamatokkal egy időben épül ki a themarendszer Kis-Ázsiában. A kezdeti nagy themák: Opszikion, Anatolikon, Armeniakón és a tengerészthema. A katonaparasztok, a sztratiotészek alkotják a thema hadseregét. Hadba hívásra lovával és felszerelésével jelentkezik, egyébként a faluközösségen belül a többi paraszttal, a georgoszokkal együtt műveli földjét, ugyanahhoz a faluközösséghez tartozva. A különbség annyi, hogy a katona nem adózik, hanem katonáskodik. A központi adminisztráció kiépülése is ekkorra esik. A logothészionok (kb. minisztériumok) az egykori praetoriánus prefektúra szétesett, önállósult ügyosztályaiból keletkeztek. A legfőbb vagy első miniszternek a logothetész tu dromu számított, aki a magister officiorum hatáskörét vette át.

135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) Az elnéptelenedett tartományok gazdasági reorganizációját szolgálta a tudatos telepítési politika, például Opszikion tartományba 30 000 szláv családot telepítettek le, határvédő feladattal. Mindezek révén megszűnik a munkaerő- és emberhiány a katonaságnál és a paraszti gazdaságokban egyaránt.

6.3. Egyházpolitikai változások A korszak jellegzetes kompromisszumkísérlete volt az ortodoxia és a monofizitiz- mus közt az úgynevezett monothelétizmus. Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitész iratai már korábban is „egy hatóerőt”, az úgynevezett „istenemberi energiát” tulajdonították Krisztusnak, akinek két természete (isteni és emberi), de csak egy aktív működése (energeia) volt. Ez kompromisszumként szolgálhatott volna a khalkédóni dogma és a monofizitizmus között. Ezt ontológiai síkon továbbfejlesztve jött létre a monothelétizmus, hogy tudniillik Krisztusnak két természete mellett is csak egy isteni akarata volt (theléma). Ezt fejtette ki már 638-ban az Ekthészisz. IV. Konstantin császár (668-685) és Agathon pápa hívta össze a VI. egyetemes (III. konstantinápolyi) zsinatot 680-681 között, ahol sor került a monothelétizmus elítélésére: állást foglaltak a két akarat, az isteni és az emberi együttműködése mellett, ugyanis Krisztusból a legemberibb: a szabad akarat nem hiányozhatott. A megváltás nemcsak az ingyenes isteni kegyelem ajándéka, hanem az ember Jézus szabad emberi akarattal véghez vitt műve is! – mondta ki a zsinat. II. Jusztinianosz császár az V. és a VI. egyetemes zsinat kiegészítésére összehívta Konstantinápolyba a II. trulloszi zsinatot (691-692), az úgynevezett quinisextumot (ötös-hatos, ezzel is jelezni kívánva a két korábbi zsinathoz való kapcsolódását), ahol a bizánci egyházjogi szokásokat előtérbe helyezték a zsinat által elítélt nyugati szokásokkal szemben. Ezért korfordulónak tekintjük, mivel egyháztörténetileg itt kezdődött el a szakítás Kelet és Nyugat egyházai között. A pápa nem is szentesíti a quinisextum kánonjait, a kereszténység ókori történetének a II. trulloszi zsinat jelenti a végét.

6.4. A Hérakleiosz-dinasztia (610-711) Hérakleiosz, a dinasztia alapítója, a perzsa háború után kénytelen tétlenül szemlélni életműve pusztulását, az arabok előrenyomulását 636, a jarmuki csata után. Megoldatlan a trónöröklés kérdése fiai közt. Idősebbik fia, III. Konstantin alig három hónapig uralkodik. Féltestvére, Heraklónasz követi őt a trónon, de helyette anyja, Martina uralkodik. Szerepét azonban a bizánci nép, a szenátus és a hadsereg nem viseli el, és így pár hónap múlva vége az uralmának. Martinának kitépik a nyelvét, fiának pedig levágják az orrát. A trónra III. Konstantin fia, II. Konstans (641-668) kerül. O a konstantinápolyi szenátus gyámsága alatt kezdi meg uralmát, a szenátus tekintélye a Hérakleiosz-dinasztia alatt egy évszázadra megnőtt. Az arab előrenyomulás miatt 642-ben Egyiptomot kénytelenek evakuálni. Megkezdődött az arab flottaépítés, majd támadás Ciprus, Rhodosz és Kréta ellen. 655-ben tengeri csatára került sor, ahol az arabok győztek. így Bizánc tengeri hatalma megrendül, 659-ben békét köt az arabokkal. 658-ban támadást indít a balkáni Szklavíniák ellen. Ezt követi a szlávok átköltöztetése Kis-Ázsiába. II. Konstans ellen fellázadnak a birodalom nyugati részei: Karthágó 647-ben, Ravenna 652-ben. II. Konstans nyugatra távozik, 663-ban meglátogatja Rómát, onnét Szicíliába megy, majd Szirakúzában rendezi be a székhelyét. Itt gyilkolják meg 668-ban. Monotheléta egyházpolitikája az összeütközés forrását jelentette I. Márton pápával és Maximosz Confessorral. I. Konstantin (668-685) uralma alatt következett be Konstantinápoly sikertelen arab tengeri ostroma 674-678ban, amely fordulatot jelentett a bizánci-arab viszonyban. 680-ban a bolgár államalakulás kezdeteként az AlDunánál Aszparuch vezetésével nyomul előre, s Bizánc kénytelen elismerni de facto a bolgár hódítást. Ezzel egy időben került sor a VI. egyetemes zsinatra Konstantinápolyban, ahol elítélték a monothelétizmust (680/681). II. Jusztinianosz (685-695; 705-711) hadjáratot visel a szlávok ellen 688-689- ben egészen Thesszalonikiig nyomulva előre. A foglyul ejtett szlávokat áttelepíti Hellászból a kis-ázsiai Opszikion thema területére, belőlük 30 000 katonaparasztot lehetett kiállítani. A szláv kolonizáció Kis-Ázsia gazdasági regenerációját eredményezi. Ekkoriban került sor a quinisextumra (691-692). Arisztokráciaellenes és kolonizációs politikája ellen 695-ben lázadás tört ki: levágják az orrát, majd Kher- szonészoszba száműzik II. Jusztinianoszt. Ezután egy hosszú politikai instabilitás korszaka kezdődött Bizáncban. Leontiosz (695-698) alatt az arabok 697-ben elfoglalják Karthágót, megszűnik az exarchátus. Az észak-afrikai kudarcok Leontiosz trónjába (és orrába) kerülnek, a trónra II. Tiberiosz (698-705) lép. Közben II. Jusztinianosz a kazárokhoz szökik. Feleségül veszi a kazár kagán leányát, majd bolgár segítséggel, Tervel kán támogatásával 705-ben visszaszerzi a trónt.

136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) II. Jusztinianosz második uralmát (705-711) a válogatás nélküli terror jellemezte, megsemmisítéssel fenyegetve az arisztokráciát. Kherszonészosz fellázad ellene, s bekövetkezik a dinasztia bukása 711-ben. Ugyanekkor lépnek Európa földjére az arabok Gibraltárnál.

6.5. A képrombolás Bizáncban (730-843) A Hérakleiosz-dinasztia bukása után a trónharcok korszaka köszöntött Bizáncra 711-717 között, ami csak III. Leó (717-741) uralomra kerülésével szűnt meg. Uralma legelején 717-718 folyamán az arabok Konstantinápolyt ostromolták. A fővárost Tervel bolgár kán segítségével sikerült az arab ostromzár alól felszabadítani. 726-tól az arabok évente támadnak Kis-Ázsia ellen, mígnem 740-ben III. Leó kazár segítséggel Akroinonnál győzelmet aratott az arabok felett. Ez döntő fordulatot jelentett, mivel ezután az iniciatíva átmegy Bizánc kezébe, s az arabok többé már nem támadják Konstantinápolyt. Kis-Ázsia felszabadításával egy időben kerül sor az eredeti nagy themák felosztására (Opszikion kivételével). Jelentős III. Leó törvényhozása: 726-ban kiadja az Ek- logát, amely igen nagy tekintélynek örvend. Erőteljesen érződik rajta a keleti jogszokások befolyása. Ugyancsak 726-ban lép fel először az ikonkultusz ellen, majd 730ban kiadja a képtisztelet elleni ediktumát. Ugyanaz a III. Leó, aki katonai téren oly sikerrel vette fel a harcot az arabokkal szemben, a képrombolás terén átvette az araboktól az iszlám képellenességét. I. Konstantin (741-775) Kopronümosz („trágyanevű”) alatt került sor a képrombolás teljes kifejlődésére. Uralma elején azonban meg kellett küzdenie sógora, Arta- baszdosz lázadásával, aki Opszikion thema élén a képtisztelet nevében lázadt fel ellene 744-743-ban. Az arabok egyre kisebb veszélyt jelentettek Bizánc számára, mivel 750-ben az arab front megszűnt azáltal, hogy az Omajjád-dinasztia bukásával az arab centrum áthelyeződött Damaszkuszból Bagdadba. Az Abbaszidák már csak határ menti harcokra voltak képesek, a nagy arab-bizánci háborúk korszaka lezárult. Az Abbaszidák felemelkedésével egy időben változások történtek Itáliában is. 751-ben Ravenna elesett, Északés Közép-Itália longobárd kézre került, a Ravennai Exarchátus megszűnt. Róma számára a longobárd fenyegetéssel szemben az egyetlen kiút a frank szövetség volt 754-ben. Erre válaszként Bizánc elszakította Rómától Dél-Itáliát, Szicíliát és Illyricumot, és a konstantinápolyi pátriárkátus joghatósága alá csatolta. 754-ben Bizáncban összehívták a hiereai ikonoklaszta (képromboló) zsinatot, amelynek előkészítésében tevékeny részt vállalt maga V. Konstantin császár is. A zsinat arra az álláspontra helyezkedett, hogy mivel Krisztus egy és oszthatatlan, ezért ábrázolhatatlan. Azért ábrázolhatatlan, mert isteni természeténél fogva ábrázolását és annak következményeit bálványimádásnak minősítették és a képtisztelőket vagy nesztoriánusoknak tekintették (mert csak az emberi természetet ábrázolva szétválasztják Krisztus két természetét) vagy monofizitáknak (mert az isteni természetet emberi formában ábrázolva megszüntetik a kettő közötti különbséget) . Ettől kezdődően a szerzetesellenesség és a szekularizáció a képrombolás kísérő jelenségei a képtisztelő bizánci szerzetességgel szemben. IV. (Kazár) Leó (775-780) alatt megfigyelhető az eltávolodás V Konstantin módszereitől és a képrombolás hanyatlása. Mindenekelőtt a monachomachia felszámolására került sor, véget ért a szerzetesek üldözése. 780ban Kazár Leó halálával a ré- gensuralmat özvegye, Eiréné vette át. O képtisztelő volt és a képtisztelet visszaállítására törekedett. 786-ban sikertelen kísérletet tett erre, de az összehívott zsinati atyákat a képromboló katonaság szétkergette Konstantinápolyban. Erre gondosabb előkészítés után, 787-ben hívott össze zsinatot, a VIII. egyetemes vagy II. nikaiai zsinatot, amely visszaállította a képtiszteletet Bizáncban. A zsinat egyúttal csalódást is tartogatott Róma számára, mivel nem adta vissza Illyricumot és Dél-Itáliát Rómának. Róma többet várt: régi javai visszaszolgáltatását. A zsinati okmányokat Eiréné baszileuszként írta alá, vagyis ő az első nő a bizánci trónon. Közte és fia, VI. Konstantin közt kitört a viszály, azonban Eiréné magának biztosította a trónt. Nyugaton is állást foglaltak a képtisztelet kérdésében. Nagy Károly a 794-es frankfurti zsinaton a Libri Caroliniben elítéli mind a képrombolást, mind a képtiszteletet. 800 karácsonyán pedig sor került Nagy Károly császárrá koronázására Rómában, amely bizánci szemszögből nézve usurpatio, azaz trónbitorlás volt. Hiába próbálta Nagy Károly megkérni Eiréné kezét és így egyesíteni a két birodalmat. Mindezt meghiúsította I. Niképhorosz (802-811) lázadása és trónra kerülése Bizáncban. 803-ban Krum bolgár kán győzelmet arat az avarok felett a Kárpát-medencében. 809-ben pedig elfoglalja Szerdikát. Ez kiváltja a bizánci ellenoffenzívát, azonban végül is Krum győz Niképhorosz felett, akinek a fejéből ivókupát csináltat magának.

137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) I. (Rangabe) Mihály (811-813) kerül a bizánci trónra. Uralkodása idején kerül sor Nagy Károly császári címének elismerésére. 813-ban V. (Örmény) Leó (813-820) került a bizánci trónra, aki 814-ben 30 éves békét kötött Omurtág bolgár kánnal. 815-ben Örmény Leó felújítja a képrombolást, amely csak csekély támogatást tudhat magáénak, és a kifulladás jeleit mutatja. I. Mihály (820-829) megtilt minden vitát a szentképek közül. 821-823 között következett be Szláv Tamás felkelése, ahol a felkelés ideológiai alapja a képtisztelet volt. 827-828 folyamán az arabok megszállják Krétát, ugyanekkor Szicíliában is partra szállnak. Palermo 831-ben esik el. Bizáncban az utolsó képromboló Theophilosz (829-842), volt, aki újjáélesztette a képrombolást. 837-ben Ioannész Grammatikosz, az utolsó képromboló pátriárka működése során ismét üldözték a képtisztelőket. A képrombolás azonban végleg kifulladt és Theophilosz halálakor özvegye, Theodóra egy zsinat összehívása után 843-ban visszaállítja a képtiszteletet Bizáncban. Ennek emléke az „ortodoxia ünnepe” nagyböjt első vasárnapján.

6.6. Új korszak küszöbén (843-867) A 843. márciusi zsinat után Bizáncot régenstanács kormányozza. Ennek a tagjai Theodóra, testvérei, Bardasz és Petronasz, valamint Theoktisztosz logothetész tu dromu. A kormányzás Theoktisztosz kezében összpontosult, akinek irányítása alatt kulturális és pénzügyi fellendülés következett be Bizáncban. A pátriárka Metho- diosz halála után Ignatiosz lesz, Michael Rangabe fia. Megválasztása kompromisz- szum a zelóták felé. A képtisztelet visszaállításával kiújulnak a harcok az arabokkal. 856-ban államcsínyre kerül sor: Theodórát és Theoktisztoszt eltávolítják a hatalomból, helyettük III. Mihály és Bardasz caesar kerül hatalomra. Bardasz főiskolát létesített a Magnaura-palotában, amely a bizánci tudomány és képzés központjává vált. Tanárai között volt Leo Mathematikosz, a képromboló Joannész Grammatikosz unokaöccse és Photiosz. 858-ban egyházi téren is változás következik be: Ignatioszt leteszik és helyette Photiosz lesz a pátriárka. Megválasztása a kánonok megsértésével történt, mivel Photiosz laikus volt. Ügye fellebbezés miatt Rómába kerül, de a pápa sem ismeri el megválasztását. A pápai legátusok a konstantinápolyi zsinaton Photiosz elismerése mellett döntenek, de a pápa a lateráni zsinaton 863-ban felülbírálja legátusai döntését és leteszi Photioszt. Közben Bizánc veszteségeket szenved Szicíliában az arabokkal szemben: csak Szirakúza és Taormina marad bizánci kézen. Viszont ellenoffenzívára kerül sor Kis- Ázsiában, ahol 863-ban fordulópontot jelent Omár meletinei emír legyőzése. 860-ban az oroszok jelentek meg Konstantinápoly előtt. Ezért került sor a kazár misszióra „Filozófus” Konstantin vezetésével. 862-ben Rasztiszláv misszionáriusokat kér országa, Morávia számára. 863-ban megérkezik a morva misszió a sza- loniki testvérpár, Konstantin (Cirill) és Methód vezetésével. 864-ben a bolgárok bizánci rítusú megkeresztelkedésére is sor kerülhetett. Borisz bolgár fejedelem leverte a bolgár-török bojárlázadást, 52 családot kivégeztetett. Azonban elégedetlen volt a görög misszióval, s ezért 866-ban Rómához fordult. I. Miklós pápa Responsái pontosan jellemzik a bolgár egyházszervezés nehézségeit. Megkezdődött a latin egyházszervezés időszaka Bulgáriában. Bizáncban a hazaküldött görög klérustól értesültek a Bulgáriában történtekről. Ennek következményeként 867-ben a konstantinápolyi zsinaton Photiosz kifogásolta a latin klérus által a Credóba betoldott „Filioque” tanítást a Szentlélek származásáról. Ezért körlevéllel fordult a keleti kereszténységhez, melyben a pápát „letettnek” nyilvánította. Ezzel létrejött az úgynevezett Photiosz-féle skizma. Éppen ekkor tör ki a palotaforradalom Bizáncban: Baszileiosz megöli III. Mihályt. Vele 867-ben a makedón dinasztia kerül uralomra. A véres trónváltást a pátriárkai trónon is a változás követi: a 869-870-es konstantinápolyi (VIII. egyetemes) zsinaton Photiosz letételével és Ignátiosz trónra kerülésével véget ér a Photiosz-féle skiz- ma. Azonban Róma számára csalódást jelent, hogy Bulgária ismét Bizánc alá kerül, állandó görög hierarchia felállításával. 870-ben Methód Pannónia érseke lesz és bevezeti a szláv liturgiát. Székhelye Szirmium. 877-ben meghal Ignátiosz pátriárka. A pápai legátusok már ismét Photi- oszt találják a pátriárkai trónon. Mindezek jóváhagyására újabb zsinatot hívnak össze Konstantinápolyban 879-880-ban. Pápai részről Photiosz elismerésének feltétele az, hogy mondjon le Bulgáriáról, de a görög klérus továbbra is Bulgáriában maradhatott. 885-ben meghalt Methód, tanítványai menekülni kényszerülnek Moráviából. Kliment társaival Bulgáriába menekül és Ochridban tevékenykedik. 886-ban Bölcs Leó végleg száműzi Photioszt. 889-ben Borisz lemond a bolgár trónról fia, Vladimir javára és monostorba vonul. 892-ben megjelenik Amulf követsége Bulgáriában. 138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) Bekövetkezik a keleti frank-bolgár közeledés. Közben kitör a második bolgár po- gánylázadás. Erre Borisz visszatér a politika színterére, fiát letaszítja a trónról, helyébe Simeont ülteti, aki 893-ban nemzeti zsinatot hív össze Pliszkába, ahol elismerik a bulgáriai szláv nyelvű liturgiát és a szláv írásbeliséget. NEVEK ■ Aelfric ■ Aethelstan ■ Aethelwulf ■ Agobard ■ Alcuin ■ (Nagy) Alfréd ■ Angilbert ■ Aniane-i (Szent) ■ Benedek ■ Avicenna ■ Einhard ■ Hárún al-Rasíd ■ Hincmar ■ Hrabanus Maurus ■ Jámbor Lajos ■ Johannes Scotus Eriugena ■ Jonas ■ I. (Nagy) Károly ■ II. (Kopasz) Károly ■ I. (Jámbor) Lajos ■ I. Lothár ■ Martel Károly ■ Nithard ■ Notker Balbulus ■ Paulus Diaconus ■ Kis Pipin ■ Sedulius Scotus ■ Servatius Lupus ■ III. Tasziló ■ Wulfstan FOGALMAK ■ adopcianizmus

139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ■ állam- és városigazgatás Rómában ■ allélengüon ■ arabok ■ arab pénzrendszer ■ arab számok ■ arab tudomány ■ Bagdadi Kalifátus ■ Brevium Exempla ■ camerarius ■ capellanus ■ capitulare ■ Capitulare de villis ■ Codex Carolini ■ comes palatii ■Cordovai emirátus ■ dénár ■ Donatio Constantini ■ dux ■ dünatosz ■ emír ■ epibolé ■ exarcha ■ exarchátus ■ festett kövek ■ florilegium ■ georgosz ■ hajós temetkezések ■ honor ■ huvudblot ■ ikonoklaszta ■ immunitas ■ kapnikon

140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ■ koinótész ■ Laterán ■ Libri Carolini ■ liguage ■ logothetész tu dromu ■ Maghreb ■ mansus ■ missi dominici ■ monofizita ■ monotheléta ■ mórok ■ mozarabok ■ mufti ■ muzulmánok ■ normann ■ Ordinatio Imperii ■ a pápa primátusa ■ a pápai szék betöltése ■ paroikosz ■ Patrimonium Petri ■ Pirenne-tézis ■ pogány kori északi (germán) istenségek ■ polyptichon ■ prebenda ■ protimészisz ■ Quinisextum ■ rúna írás ■ saga ■ Sankt Gallen-i alaprajz ■ solidus ■ szaracénok ■ szklavíniák

141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) ■ sztratégosz ■ sztratiótész ■ sztratiotika ktémata ■ themarendszer ■ váli ■ varég ■ vassus ■ Vatikán ■ viking ■ wik ■ zsinat

142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. fejezet - III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X– XI. SZÁZAD) 1. Nagy Balázs ‫ –ؘ‬A GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS KIINDULÓPONTJA: A MEZŐGAZDASÁG Európa népességének legnagyobb részét a középkor századaiban a parasztság alkotta. A kontinens lakói szinte kivétel nélkül az általuk megművelt földön és földből éltek, amit életük során szinte soha nem hagytak el. A társadalom azon csoportjai is, akik pozíciójuknál fogva, mint például az egyháziak, a lovagok, az uralkodók, vagy foglalkozásuk miatt, mint a kereskedők vagy az iparosok nem a földműveléssel töltötték napjaikat és keresték kenyerüket, azok is ezer szállal kapcsolódtak a mezőgazdasághoz és meghatározó módon vidéki életmódot folytattak. A földtulajdon, illetve a földhasználat joga meghatározta a társadalmi és politikai viszonyokat, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A keresztény Európa lakosságának életmódját az egységesség és a helyi különbözőségek dinamikája egyszerre határozta meg. Az egységet képviselte, hogy a kontinens népességének életét döntő mértékben az önellátó mezőgazdasági termelés irányította, ugyanakkor számtalan helyi sajátosság szabta meg ennek módját és az alkalmazott technikákat.

1.1. A mezőgazdaság A mezőgazdaság általában és különösképpen a földművelés, amely a szükséges élelmiszer-mennyiség biztosítása szempontjából fontosabb volt, erősen függött a természeti viszonyoktól. Az éghajlat, a csapadék, a földtani adottságok, a tengerszint feletti magasság – csupa olyan körülmény, amely a termelés eredményességét befolyásolta. Európában ebből a szempontból a fő választóvonalat az Alpok vonulata jelentette. Ettől délre, a Földközi-tenger medencéjében alapvetően mások voltak a természeti feltételek, mint a kontinens északi felén. A Mediterráneumban a gazdálkodást meghatározta a természetes csapadék elégtelen volta, a gyakran kedvezőtlenebb adottságú termőföld, illetve a transzhumáló állattartás. A föld termőképességének megőrzéséhez sok helyen szükség volt öntözésre, csatornázásra, lehetőség szerint trágyázásra. Az állattenyésztés kisebb súlya fejeződött ki az Európa déli területeire jellemző gabonaneműeken alapuló étrend kialakulásában, valamint a növényi eredetű zsiradék (növényi olajok) alkalmazásában. Az Alpokban, és más magas helyvonulatok területén, valamint az atlanti partvidéken jellemző igen magas csapadékérték gyakran lehetetlenné tette a gabonatermesztést, itt inkább a legeltetés és az erdők hasznosítása vált fontossá. Az Alpoktól északra a jobb minőségű talaj nagyobb évi csapadékmennyiséggel párosult. A csapadék rendszertelensége miatt azonban a termés erős ingadozást mutatott. Jó évet katasztrofális termés követhetett és viszont. Ebben a régióban a tenyésztett állatok nagyobb aránya következtében a gyakoribb húsfogyasztás egészítette ki a szintén a gabona alapú étrendet. Az európai földművelést a kezdetektől a termesztett növényfélék nagy száma, a gazdálkodás diverzifikáltsága jellemezte. A növekvő népesség, az emelkedő népsűrűség nagyobb munkaerő igényű termények művelését is lehetővé tette. A preindusztriális mezőgazdasági termelés alapvető gazdasági-társadalmi egysége a család volt. Ez az úgynevezett mansus (vö. angol: croft, francia: cour, német: Hof/Hufe) magában foglalta az együtt élő generációk tagjait, esetleg szolgáikat, eszközeiket és szerszámaikat, a rendelkezésükre álló igaerőt és természetesen az általuk megművelt földterületet. Ez a család, ha nem is kizárólag, de jellemzően földesúri tulajdonban álló földterületet művelt, tehát ez a jogi természetű viszony meghatározta a földbirtoklás mikéntjét. A munka- és terményszolgáltatás fejében földterülethez jutó és függő jogi helyzetű klasszikus jobbágyi rendszer mellett több eltérő helyzetű kategória tette változatosabbá a vidéki társadalom összetételét. Szolgai állapotú személyeket nemcsak úri, hanem paraszti háztartásokban is lehetett találni. Emellett tisztában kell lenni azzal is, hogy a rabszolgaság intézménye nem tűnt el az ókori társadalmi-gazdasági rendszer szétzilálódásával, nyomai még az ezredforduló után is megtalálhatók voltak. A szolgai jogállás feltételeinek lazulásával a XIII. századtól megjelentek a bérmunka jelei is. A természetbeni és/vagy pénzbeli ellátást kapó bérmunkások tömege könnyen és gyorsan mobilizálható munkaerőt jelentett.

1.2. Táplálkozás, technikai vívmányok 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Az ezredforduló után Európában szinte példátlanul gyors gazdasági expanzió ment végbe. A népességszámnak a XIII. század végéig egyre gyorsuló ütemű növekedése lehetővé, egyszersmind szükségessé is tette a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének növekedését. Ezt csak több forrás párhuzamos kihasználása tudta biztosítani. Nehéz rekonstruálni, hogy milyen arányt képviselt ebben a megművelt földterület növekedése, a technikai újítások által lehetővé tett hatékonyságnövekedés és az egyéb természeti erőforrások által nyújtott élelmiszer-mennyiség, de bizonyos, hogy mindhárom szerepe nélkülözhetetlen volt. A középkori táplálkozás, legalább a XIV. századig döntő módon a gabonaneműek- ből származó élelmiszereken alapult. A húsfogyasztás igen korlátozott volta mellett csak a hüvelyesek, a bab és a borsóféleségek jelentettek változatosságot. Ebből következően a szántóföldi gabonatermesztés jelentette a középkori mezőgazdaság és élelmiszer-ellátás sarokkövét, de ezt szervesen kiegészítette az erdő, amely sok más funkciója mellett egyszerre jelentett élelmiszer- és energiaforrást. Bár nem volt gabonával bevetve, de nem tekinthető megműveletlennek a rét, amely szintén szorosan kapcsolódott a vidéki gazdálkodás rendszeréhez. A különböző művelési ágak egyensúlya jelentette azt az alapot, amely a bizonytalan terméskilátások, változó éghajlati viszonyok között is biztosította a falusi közösségek ellátását. Problematikus a technikai újítások elterjedésének nyomon követése, mivel a legfontosabb találmányok, mint például a vízimalom, vagy a nehézeke ismertek voltak már az antik római mezőgazdasági irodalomban is, de még az ezredforduló után is hosszú időre volt szükség, hogy Európa-szerte elterjedjenek. Nemcsak ezek befogadása volt hosszadalmas, hanem többek között az ökörnél lényegesen gyorsabb és hatékonyabb munkát biztosító, de nagyobb befektetést igénylő igavonó ló ilyen irányú felhasználása is csak lassan vált általánossá. A fogatolás új módja, a szügyhám is elősegítette a lovak igába fogását és ilyen módon való hasznosításukat. Az így igába fogott lovak pedig sokkal nagyobb erőt tudtak kifejteni. Az ökör vagy a ló igaerejének hasznosítása alapvetően más követelményeket támasztott a gazdasággal szemben. A ló lényegesen hosszabb időn át volt alkalmas igavonásra és a munkavégzése is gyorsabb volt, mint az ököré. Az utóbbi tartása sokkal olcsóbb volt, hiszen míg az ökör szénát fogyasztott, addig a ló takarmánynövényként termesztett zabot. Természetesen az ökör használatról a ló fogatolására való áttérés igen sok körülménytől függött és hosszú ideig tartó folyamat volt. Jelentősége ugyanakkor óriási, hiszen a lóval vontatott eke átlagosan fele annyi idő alatt végzett egy földterület felszántásával, mintha ökröt fogtak volna az eke elé. Az egyik legnagyobb változást a mezőgazdasági termelés technikai hátterének átalakulásában a nehézeke elterjedése jelentette. Már ennek az eszköznek az előállítása is nagy felkészültséget igénylő munka volt, hiszen a számos részből (ekevas, -taliga, csoroszlya stb.) összeállított, gondos fémmegmunkálást feltételező nehézeke készítése diverzifikált kézműipari tevékenységet jelzett. A gyakran kerékkel ellátott aszimmetrikus nehézeke, melynek régészeti nyomai már a IX-X. századból ismeretesek, nemcsak az elvetendő mag földbe juttatását biztosította, hanem a föld mélyebb rétegeit is megforgatva elősegítette a sikeresebb termést. A nehézeke nagyobb befektetést, több igaerőt is igényelt. A kontinens Alpoktól északra fekvő területein jellemzőbb kötött, agyagos, esetleg frissen feltört talaj megmunkálására a szimmetrikus könnyűekénél (latin: aratrum, francia: araire, német: Haken) a nehézeke (latin: carruca, francia: charrue, német: Pflug) lényegesen alkalmasabb volt. A két típus különbségét számos nyelv ennek megfelelően eltérő kifejezésekkel jelöli. Mivel a nehézekével a barázda végi forduló nehezebb volt, ezért alkalmazása összekapcsolódott a hosszabb barázdákra tagolódó földszerkezet kialakulásával. Az agrártörténet a hosszú párhuzamos barázdarendszer megjelenését rendszerint a nehézeke alkalmazásának bizonyítékának tudja be. A nehézeke elterjedése a Loire völgyében a XII. századra tehető, majd ezt követően fokozatosan kezdték használni innen északra és keletre is. Természetesen a két különböző típusú eke hosszú ideig párhuzamosan, kiegészítő jelleggel egymás mellett élt tovább Európa egyes területein. Más, a föld megmunkálásához szükséges mezőgazdasági eszközök, mint például a borona elterjedése is igen lassan ment végbe. A nehezen megművelhető agyagos talajoknak a korabeli mezőgazdasági eszközökkel való felszántása komoly nehézséget jelentett. Ezért is terjedt el a földek többszöri felszántásának gyakorlata. A megfelelően mély szántás eléréséhez gyakran 3-4 alkalommal is felszántották ugyanazt a területet. Mivel a széles körben elterjedő szántóföldi gabonatermelés igen hamar kimerítette a megművelt földterületet, ezért joggal merülhet fel a föld tápanyag-utánpótlásának kérdése. A természetes trágyázás szerepe azonban meglehetősen korlátozott volt, főleg amiatt, mert az ehhez szükséges istállózó állattartás alig terjedt el. A hatékonyság növelésének egyik eszköze volt a különböző termelési rendszerek kialakítása. Már a római mezőgazdasági szerzők (Varro, Columella) ajánlották, hogy a földet egy évre műveletlenül kell hagyni, hogy visszanyerje termőképességét. Az ennél összetettebb rendszerek bevezetése, tehát a nyomásos művelésben kialakult ugarolás, azaz a felszántott föld egyéves pihentetése a faluközösség szervezett együttműködését feltételezte. A középkornak az ezredfordulót követő századaiban fokozatosan terjedt el széles körben a háromnyomásos gazdálkodás. Az őszi és a tavaszi gabonavetés mellett ebben a rendszerben a szántóföld harmadik részét nem művelték, hanem ugaron hagyva pihentették. Az ugart ugyanakkor jellemzően 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) felszántották és esetleg legelőként hasznosították abban az évben, amikor nem vetették be. A háromnyomásos rendszer a termést illetően is nagyobb biztonságot jelentett. Ha az időjárás, vagy más tényező következtében az őszi vetés nem adott elegendő termést, a tavaszi vetés hozamában még bízni lehetett. Ebben a szisztémában emellett egyenletesebben oszlottak el az évben a mezőgazdasági munkák, így mind a munkaerő, mind az eszközök jobban kihasználhatóvá váltak. A háromnyomásos gazdálkodás általános elterjedése hosszú időt igényelt. Északnyugat-Európa egyes területein is csak a XIV. századtól mutatható ki először a megjelenése. Európa keleti felén is csak a XIII-XIV. századtól számolhatunk ezzel, ugyanakkor a Földközi-tenger medencéjében a hagyományos kétnyomásos gazdálkodás az egész középkor során fennmaradt, hiszen a tavaszi vetés kifejlődését a kevés csapadékot hozó és gyorsan melegedő időjárású tavaszi hónapok veszélyeztették. A parlagoló művelés is sokáig kimutatható, elsősorban Európa északi és keleti határterületein. Ennek a művelési módnak a jellemzője, hogy a frissen feltört és művelés alá vett földet addig művelték, amíg az ki nem merült, majd ezt követően művelésével évekre felhagytak és helyette más területet vontak be a gazdálkodásba. Az elhagyott területet legfeljebb kaszálóként vagy legelőként hasznosították. A parlagoló rendszer általában a viszonylagos földbőséggel és relatív alacsony népsűrűséggel jellemezhető területeken fordult elő. Az önellátásra való törekvés végig jellemző volt a középkori gazdálkodásra. Ez a kereskedelem sajátosságaiból, valamint az elkölthető pénzjövedelem korlátozottságából is fakadt. Emellett a helyes gazdálkodás egyik ismérvének tekintették, ha egy egyházi vagy világi kézben lévő földbirtokon minden szükségeset elő tudtak állítani. Ebből természetesen az is következett, hogy lehetőség szerint minél többféle terményt igyekeztek helyben megtermelni, függetlenül attól, hogy a földrajzi, klimatikus vagy földtani adottságok erre megfelelőek voltak-e. Ez is hozzájárult a termelés alacsony hatékonyságához. A gabona terméseredményeit a középkorra vonatkozóan az agrártörténet rendszerint a mag-szem arány megállapításával igyekszik rekonstruálni. A nagyon hiányos adatsorok ellenére megállapítható, hogy ez az arány az ezredfordulót megelőző időszakra feltételezett 1:1,5-2 szintről a XII-XIII. századra elérte az 1:4-5-öt, a jobb adottságú területeken e fölé is emelkedett (1:7-8), sőt egészen kiugró példaként ismertek 1:11-12 körüli adatok is, például az íle-de-France vidékéről. Az átlagos várható hozam természetesen ezt a szintet nem érte el, de az kétségtelen, hogy a termelékenység a Karoling-korinak két-háromszorosa volt. A mag-szem arányhoz hasonló fontosságú jellemzője a középkori földművelésnek a terméseredmények erős ingadozása. Ez az időjáráson és a megművelt terület fekvésén kívül számos más tényezőtől függött. A szerszámok és egyéb eszközök fejlettségén kívül figyelembe kell venni többek között a gabona fajtáját. Rendszerint az árpa ígérte a legnagyobb termést, ezt követte a rozs, a búza, majd a zab. Ez utóbbi, a föld minőségére nem különösebben érzékeny gabonafajta elsősorban a kontinensnek az Alpoktól északra eső felén terjedt el. Főleg állati takarmányozásra használták, emberi fogyasztására csak ínséges időszakokban került sor. A gabonatermesztő birtokok és faluközösségek gazdálkodásához szorosan kötődött a malmok jelenléte. A kézimalom továbbélése mellett már az ezredforduló után elindult a vízimalmok elterjedése. A XI. század végi angliai összeírás, a Domesday Book (1086) több ezer vízimalomról tett említést. Ezek a földesúri tulajdonban álló berendezések komoly bevételt jelentettek az uradalmaknak.

1.3. Kert, szőlő, erdő A középkori földművelést a szántóföldi gabonatermelés mellett számos más kiegészítő termelési ág egészítette ki. Ennek fontos helyszíne volt a falusi házhoz tartozó kert, ahol a zöldség-, gyümölcs- és káposztafélék, valamint a hagyma mellett kiemelkedő jelentősége volt a gabona által dominált étrendet változatosabbá tevő hüvelyes terményeknek. A XIV. századtól ezeknek a kiegészítő táplálékoknak megnőtt a jelentőségük, szerepük egyre fontosabbá vált a gabonaszármazékok mellett. A specializált kertgazdaságok megjelenése a nagy felvevőpiacot jelentő városokhoz kötődött. Az ipari felhasználású növények közül a len és a kender volt a legelterjedtebb, alapanyagot szolgáltatva a majdnem mindenütt jelen lévő háziiparnak. Nemcsak gazdasági szempontból volt különleges jelentősége a szőlőkultúrának és borkészítésnek a középkori Európában. A szőlőtermesztés szinte mindenütt megtalálható volt a középkori kereszténység területén, ahol az éghajlati viszonyok ezt nem tették teljesen lehetetlenné. A keresztény liturgia szükségessé tette a bor jelenlétét, így a kereszténység és különösképp a szerzetesi közösségek elterjedése magával vonta a szőlőnek olyan területeken való megjelenését is, ahol az a Római Birodalom időszakában még nem volt megfigyelhető. Felbukkantak szőlőtermesztésre utaló adatok az Északi- és a Balti-tenger vidékén és Angliában, ahonnan azóta már jórészt eltűnt a rendszeres borkészítés, a Domesday Book számos szőlőskertet említ. Természetesen ezek az északi borok minőségi szempontból nem vehették fel a versenyt a kedvezőbb, déli területekről származó termékekkel és a XIV. század után készítésükkel fel is hagytak. Ekkorra már a kereskedelem csatornáin versenyképes áron Északra is rendszeresen eljutottak a jobb minőségi borok. Európa nagy részén a szőlőkultúra erősen kötődött a városokhoz, és többek között a Rajna mentén, délnémet területeken szinte nem volt város 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) szőlőhegy nélkül. Egyes régiókban, elsősorban Gascogne és Bordeaux vidékén, valamint Burgundiában megfigyelhető a szőlő monokultúraként való termesztése, tehát gyakorlatilag minden más terményt kiszorított a távoli piacokon is keresett, jó áron értékesíthető bor. A középkori élelmiszer-termelésről gondolkodva nem lehet túlbecsülni az erdők gazdasági jelentőségét. Ugyanakkor nem könnyű a megművelt földterületnek és az erdőnek az élelmiszer-ellátásban játszott szerepét rekonstruálni. Az erdei termékek hasznosításáról lényegesen kevesebb forrás áll rendelkezésre, mint például a szántóföldi gazdálkodásról. Azonban nyilvánvaló, hogy az állatoknak az erdőben való legeltetése, elsősorban a sertések makkoltatása igen elterjedt volt. A vadászat és az erdők által kínált gyümölcsök, bogyós növények, gombák gyűjtése nélkül nem lehet elképzelni a középkori táplálkozást. Emellett az erdő nyújtotta fa volt a legfontosabb tüzelő-, illetve alapanyag. A házépítéstől kezdve a szerszámok előállításán keresztül a hajóépítésig számtalan módon hasznosult a modern korival összevetve alapvetőbb fontosságú fa. A kivágott vagy az erdőben összegyűjtött faanyag nagy része tüzelőanyagként az energiatermelést szolgálta. Éppen a fa sokféle felhasználása és különösképpen a rengeteg tűzifát vagy faszenet igénylő kohászat és fémmegmunkálás elterjedése hozta magával a minőségi faanyag utánpótlásában mutatkozó hiányhelyzetet. Egyes itáliai városok, így például Velence közvetlen környékén könnyen alakult ki hiány, ami a fa árának az emelkedésében is megmutatkozott. Az erdőgazdálkodás bevett rendszeréből kivett uralkodói erdőket ugyanakkor csak a királyi vadászatokra, illetve az udvar ellátására használták. A XIII. századtól megfigyelhető egyik jelentős átalakulás a termelés diverzifikációja volt. A szőlőművelés, illetve a zöldségtermesztés, a kertgazdálkodás előtérbe kerülésével csökkent a szántóföldi gazdálkodásra, gabonatermesztésre használt földterület aránya. A piaci igények hatásának, és a városoknak, mint fogyasztási központoknak a megerősödésével ezek befolyása egyre inkább érezhetővé vált a környező területek gazdálkodásában. A városok ellátására orientálódott gazdaságokban például a tej és sajt iránti igény miatt megnőtt a szarvasmarha tartásának jelentősége. A pénz, a piac, a fizetőképes kereslet egyre inkább megszabta a mezőgazdasági termelés alakulását is. A kisebb városok, piaci központként működő települések hálózatának kiépülésével ezek szolgáltak egy-egy szűkebb régió gazdasági központjaként, ahol a környék terményei gazdát cserélhettek. A XIII. századra beérett mezőgazdasági fellendülés eredményeinek látványos bizonyítéka az agrárirodalom megjelenése. Az ókori római szakirodalom után ekkor születnek első ízben ismét olyan művek, melyek szinte tankönyvszerű részletességgel tájékoztattak a földművelés mikéntjéről. A legismertebbek közé tartozik Robert Grosseteste lincolni püspök írása, amely 1240-1241 körül született és Rules címen vált ismertté, a szintén angol, a XIII. század végén alkotó Walter of Henley La Dite de Hosebondri című műve és a bolognai Petrus de Crescentiis XIV. század elején írott Opus ruralium commodorum című munkája. A középkor paraszti gazdálkodásában egészen a XIV-XV. századig az állattartás jelentősége háttérbe szorult a földművelés mellett. Az állattenyésztés fő akadálya a takarmány-utánpótlás biztosítása volt. A korabeli gazdálkodás a megművelt földterület minél nagyobb részét igyekezett közvetlen élelmiszer-előállításra felhasználni és így a takarmánynövények termesztése háttérbe szorult. A kevés nagytestű háziállat téli ellátása komoly feladatot jelentett. Az igavonásban nélkülözhetetlen ökröket a téli időszakban nagyrészt szénával igyekeztek táplálni, míg a lovak jellemzően zabból álló takarmányt kaptak. A sertéstartás szinte kizárólag az erdőkben való makkoltatásra támaszkodott. Ezen legismertebb középkori háziállatok mellett számos más állatfajnak is meghatározott kiegészítő, de nem elhanyagolható szerepe volt a középkori táplálkozásban. Ezek közé tartozott a halak, illetve más víziállatok fogyasztása. A természetes vizekben folyó halászat mellett elsősorban szerzetesi közösségek köréből vannak adataink a halastavak létesítéséről. Nélkülözhetetlen volt a méhészet, hiszen a méz volt az egyetlen könnyen elérhető édesítőszer. A középkorban megfigyelhető a vadméhektől nyert mézszerzésről való átállás a házi- méhek mézhozamának megszerzésére.

1.4. Településformák, kolonizáció Az ezredfordulótól a XIII. század végéig tartó robbanásszerű népességnövekedést, és ezzel együtt a mezőgazdaság átalakulását a településformák gyökeres megváltozása is tükrözte. Ez volt az az időszak, amikor a legtöbb új földterületet feltörték, a kontinens egy sajátos „belső kolonizációval” meghódította és művelés alá vette saját területét. A megművelt területek megnövelésének a legkézenfekvőbb módja az volt, amikor egy faluközösség kiterjesztette a saját földjeit a korábban nem művelt részek rovására. Más típust jelent, amikor a faluból egy csoport kivált, egy addig nem megművelt távolabbi részen telepedett le, ahol a környező földek feltörésével vetette meg egy új település alapjait. Erdőirtás, mocsarak és lápok lecsapolása, illetve korábban nem megművelt földek felszántása jelezte ezt a folyamatot. Érthető módon először a jobb adottságú, könnyebben feltörhető, gazdagabb termést ígérő földek művelése kezdődött el, majd a relatív földínség kialakulásával fokozatosan a kevésbé kedvező részek is eke alá kerültek. Az új földterületek feltörése nagyobb közösségek 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) szervezett munkáját feltételezte. Ennek legtipikusabb példái Németalföldről, Flandriából ismertek, de találhatunk adatokat hasonló folyamatokra más területekről, többek között Itáliából is, ahol ezek a munkák szükségszerűen összekapcsolódtak folyószabályozási, gátépítési feladatokkal, illetve öntözőcsatornák létesítésével. Az új földek termővé tételének munkája Európa-szerte összekapcsolódott a szerzetesi közösségek megjelenésével. Már a X-XI. századi bencés apátságok esetében is találhatunk ilyen példákat, de a földfeltörések folyamatába legszorosabban a XI. század végén létrejött cisztercita rend kapcsolódott be. A cisztercita apátságok földadományaikat jellemzően korábban még nem művelt területeken, uralkodói adományból kapták, ahol, legalábbis az alapítás utáni első időszakban a szerzetesek és a conver- susok (világi testvérek) maguk is részt vettek a kétkezi munkában. A ciszterciták esetében a rend szerzetesi eszményei is ezt követelték. A Szent Benedek regulájához való visszatérés szellemében a fizikai munkavégzés szorosan hozzátartozott a szerzetesi életmódhoz. A cisztercita rendnek a latin kereszténység szélső területeiig való gyors elterjedése egyúttal a jól szervezett gazdaságaik, a grangiak hálózatát is kiterjesztette. A ciszterciták, és más szerzetesrendek által művelés alá volt földek az európai földfeltörések folyamatának csak egy kis részét tették ki, hatásuk azonban modellszerű. Elterjesztették azt a szaktudást is, hogy miként kell, illetve érdemes ezeket a munkákat megszervezni, milyen eszközöket célszerű használni. A ciszterciták a XII. században nemcsak a földek termővé tételében végeztek úttörő munkát, hanem más, az adott közösség helye által nyújtott lehetőségektől függő gazdasági ágazatokban rejlő lehetőségeket is kihasználták. így az angliai cisztercita házak közül több a juhtartásban és gyapjú-előállításban ért el látványos eredményeket, míg például a Rajna völgyében szőlészettel és bortermeléssel foglalkoztak. A belső kolonizáció legintenzívebb periódusával egy időben, a XII-XIII. században zajlott a külső kolonizáció folyamata. Ez megfigyelhető a nyugati kereszténységnek gyakorlatilag minden égtáj felé eső határvidékén. Délnyugaton, az Ibériaifélszigeten ez összekapcsolódott a reconquistaval, jelentkezett északon, Skandináviában, illetve nyugaton, Anglia egyes periferikus területein, de a legjellemzőbben Kelet-Európában bontakozott ki. Ebbe a régióba érkeztek a telepesek a legnagyobb számban, és itt volt a legnagyobb, sok szempontból napjainkig tartó hatása a telepesmozgalomnak. A keleti irányba zajló népességmozgásban döntő szerepet vitt a Drang nach Osten jegyében zajló német kolonizáció. A telepesek nem üres kézzel érkeztek: amit magukkal hoztak, az elsősorban a technikai újítások részleteiben rejlett. A célterület Kelet-Európa széles zónája volt. A szélső pontokat délkeleten a szászok erdélyi megtelepedése jelezte, északkeleten pedig a német telepesek és Német Lovagrend megjelenése Livóniában és a Balti-tenger partvidékén. Az egymástól igen távol eső két szélső pont között a telepesmozgalom legfontosabb területei a Szepes- ség és magyar Felvidék urbanizált vidéke, Csehország bányakincsekben gazdag részei, illetve kitüntetett súllyal Szilézia, valamint az Odera menti, és az Odera alsó folyásától keletre eső területek voltak. A telepesek részben az alacsony népsűrűségű területek által támasztott „szívóhatás” következtében szervezett kezdeményezés nélkül érkeztek új lakóhelyükre, gyakran könnyebb földesúri terhekben bízva. Emellett azonban létezett szervezett telepítési mozgalom is. Ennek során locatorok, soltészek, szervezték csoportokba az áttelepülésre vállalkozó hospeseket, és ők egyeztettek a kiszemelt földterület urával. A bevándorlók gyakran magukkal hozták eredeti közösségük, illetve városuk jogrendszerét, így a német városi jogok különböző típusait honosították meg Kelet-Európa különböző területein. Ezzel a német területről érkező hospeseknek fontos szerepre tettek szert a városhálózat kialakulásában is. A német származású telepeseken kívül a középkori Magyarországra érkeztek latininek nevezett francia anyanyelvű vallonok is, akik a városfejlődés mellett például a szőlőtermesztés új módszereinek meghonosításában is szerepet vállaltak. A helynévanyag mellett a rekonstruálható középkori települési alaprajzok jelentik a középkori európai telepesmozgalmak egyik máig fennmaradt fontos forrását. A kifelé irányuló kolonizációnak ez a nagyon látványos és sok következménnyel járó folyamata a XII. század közepétől vált egyre intenzívebbé. A középkori expanzió lendülete a XIII. század vége után megtört, a XIV. század átalakulásaival, majd a pestisjárvány megjelenésével a század közepén a telepesmozgalmak időszaka lezárult.

1.5. A társadalom tagoltsága Az ezredforduló körüli évtizedekben működő szerzők közül többen is foglalkoznak az emberi társadalom tagoltságával. Adalbero, laoni püspök és mások is hármas struktúráról szóltak. Ezen elképzelés szerint a rendek (ordines) közül az egyháziak (oratores) csoportja a legelőrébb való. Az ő feladatuk volt, hogy a társadalom minden tagjáért imádkozzanak, és ezzel biztosítsák azok túlvilági üdvözülését. A második csoportot a harcosok (bellatores) alkották, akik az ezredforduló körül formálódó lovagság (milites) tagjaiból kerültek ki. Ok voltak azok, akik földbirtokaik jövedelméből magukat és kíséretüket a kor hadviselési kívánalmainak megfelelően fel tudták szerelni, és uralkodói hívásra harcba tudtak vonulni. Ezen beosztás szerint

147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) a társadalom harmadik egységét a dolgozók (laboratores) alkották, akik munkájuk révén ellátták az előbbi két csoportot. A középkori társadalom bonyolultságát természetesen a fenti, igen elterjedt beosztás se tükrözheti híven. Az egyes rendeket alkotó kategóriákon belül is igen jelentős belső különbségek voltak, társadalmi helyzetüket tekintve kevés hasonlóság volt ugyanis az egyházi hierarchia alján elhelyezkedő vidéki papság és a római kúria befolyásos személyiségei között. Viszonylag rövid idő alatt is jelentős elmozdulások történhettek emellett az egyes társadalmi csoportok soraiban. így például az egységesülő nemesi jogállás elnyerése révén a korábban nem teljes szabadsággal rendelkező miniszteriálisok helyzete a régi nemességéhez vált hasonlóvá. Emellett a középkori társadalomnak számos olyan rétege létezett, mely a fenti háromosztatú szerkezeten kívül esett (nők, nincstelenek, szolgák, városiak, a nem keresztény népesség tagjai stb.). Az egyháziak rendje sajátos helyzetű volt abból a szempontból, hogy tagjai nem születés révén, hanem felszenteléssel, a klerikusok közé való felvétel formális aktusával váltak azzá. Az egyháznak juttatott birtokok rendszerint nem jutottak vissza a birtokadományozás körforgásába, hanem úgynevezett holtkézi birtokként véglegesen kikerültek abból. Az egyháziak csoportja két nagyobb részre osztható, a szerzetesi fogadalmat tettekre és a világi papságra. Egyes szerzetesrendek tagjait rendszerint pappá is szentelték, de ez helytől és időtől függően jelentősen változott. Az egyház világi hierarchiájának tagjai a legmagasabbtól a legalsó rétegekig a társadalom sajátos keresztmetszetét adták. Az egyházi rendbe való felvétel a társadalmi mobilitás lehetőségét jelentette sokak számára, akik elől a társadalmi felemelkedés más lehetősége el volt zárva. Az egyháziak lényeges kiváltságát jelentette a világi bíróságok joghatósága alól való mentesség, valamint a rendszerint érvényesülő adófizetés alóli felmentés. A földbirtokos nemesség társadalmi pozíciója szorosan összefüggött a rendelkezésükre álló földterület nagyságától. Ennek gyarapítására a legbiztosabb utat a további uralkodói adományok elnyerése, illetve az ügyes házasodási stratégia jelentette. A nagyobb családok hatalmának gyengülése vagy újak felemelkedése következménye lehetett dinasztia- vagy uralkodóváltásoknak, vagy egyszerűen az uralkodói szándékok változásának. A középkori demográfia sajátosságai következtében a befolyásos családok férfi- vagy mindkét ági kihalása ugyancsak utat jelenthetett mások felemelkedésének. A lovagi hadviselés lehanyatlásával együtt a várak Európa nagy részén a védelmi funkciók háttérbe szorulásával egyre inkább az uralmi reprezentáció eszközeivé váltak. Európa egyes részein, elsősorban Itáliában a nemesi családok rezidenciái jellemzően városokon belül voltak megtalálhatóak. A városi népesség erős rétegződése, a foglalkozási és vagyoni csoportok szegregációja kifejeződött a közösségi döntéshozatali folyamatban elfoglalt helyükben és a városon belüli lakóhely megválasztásában is. A legvagyonosabb patríciusok, jellemzően a távolsági kereskedelemben érdekelt polgárok igyekeztek a helyi hatalmat monopolizálni a szegényebb, kézműves hátterű csoportok felett, ami több helyen is belső városi konfliktusokat váltott ki.

2. Klaniczay Gábor – AZ ÉVEZREDFORDULÓ KERESZTÉNYSÉGE ÉS A SZERZETESSÉG MEGÚJULÁSA A középkori kereszténység vallási rendszerében a késő antik örökség és a kora középkori térítések alapjain a Karoling-kor szervezőtevékenysége hozta létre azt a strukturális tagolódást, amely a későbbi fejlődés alapja lehetett. A Karoling egyházszervezet legfontosabb jellemzője az egyházi és világi szférák gondos különválasztása és szoros együttműködése volt. A hierarchia felsőbb szintjén ez a püspökségek és grófságok párhuzamos kiépítésében és összehangolt működésében testesült meg. Az egyház hétköznapi életét pedig egy olyan vallásgyakorlat jellemezte, ahol az egyháziak és a laikusok világát minden korábbinál merevebb határvonalak választották el. Ennek legfőbb szimbóluma a megújuló egyházi liturgia nyelve, a latin, mely a laikusok számára már érthetetlen szent nyelv lett. Ehhez járult a legfőbb egyházi szentség, az Úrvacsora új rendje, melyben a VIII. századtól kezdve a misebort csak a papok vehették magukhoz a laikusok helyett is (a qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis formulához így hozzá kellett tenni: vel pro quibus tibi offerimus). Az áldozás egyre inkább csupán a legfőbb egyházi ünnepekre (karácsony, húsvét, pünkösd) korlátozódott. Az istentisztelet szertartása ekképp egy nehezen érthető, csupán néhány színházi effektus (például az ekkoriban kezdődő ludi paschales, a feltámadott Krisztus holttestét kereső asszonyok – Quem queritis in sepulchro kérdéssel kezdődő – húsvéti játéka), néhány látványos szimbólum (például a kereszt kiemelt tisztelete), az egyre rafináltabb kidolgozottságú egyházi ének, s a klerikus-laikus megosztottságot tovább erősítő templomépítészeti megoldások (pl. az ekkor megjelenő szen- télyrekesztő) hatásain alapult. 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Míg a bibliai, egyházatyai tanítások és a keresztény morál üdvözüléshez vezető elemei ebben a helyzetben egyértelműen csak az írni-olvasni tudás szinte teljes monopóliumát birtokló egyháziak számára voltak hozzáférhetők, a laikusok (noha egyházi nézőpontból alapvetően kárhozatra voltak ítélve) az egyháznak nyújtott támogatásért számos jótéteményben részesülhettek. Az egyházat birtokokkal, kiváltságokkal ellátó, védelmükbe vevő uralkodók az egyházi felszentelés (felkenés, koronázás) révén „Isten kegyelméből” uralkodhattak, s a számukra írt „uralkodótükrök” segítségével az uralkodás néhány keresztény alapelvét is megismerhették. Ezeknek az oktató-nevelő iratoknak a népszerűségét jelzi, hogy a IX. század derekán már a főnemesek körében is felbukkant egy hasonló nevelő könyv: Dhuoda hercegnő fia vallási oktatására írt „kézikönyve”. A laikusok szélesebb köreinek számára mindenekelőtt világos kötelezettségek (tizedfizetés, a vasárnapi munka tilalma, az alapvető egyházi szertartások – keresztelés, utolsó kenet – tisztelete) segítettek az eligazodásban: a törvény és a rítusok kereszténysége volt ez, melyhez a Szentírásból inkább az Ótestamentum könyvei szolgáltak hivatkozási alapul. A laikusok tévelygéseit és bűneit pedig a bűnbánat írektől átvett „tarifás” rendszere, a különböző vétkekre és babonás hiedelmekre kü- lön-külön meghatározott penitenciát kirovó gyakorlat kínált megoldást, amelyet a „bűnbánó kézikönyvek” őriztek meg a számunkra (a IX-X. századi tradíciót összegzi Burchard wormsi püspök 1010 körül lejegyzett Corrector sive medicus – „nevelő illetve orvos” – című írása). A Karoling kereszténység rendszere a IX-X. században hasonló átalakuláson ment keresztül, mint maga az egész frank-germán társadalom: a széttagozódásnak és a helyi hatalomszerveződésnek ezt az időszakát Marc Bloch majd Georges Duby „első feudális kornak”, Jean-Pierre Poly és Eric Bournazel pedig „feudális mutációnak” nevezte, más történészek (Susan Reynolds, Dominique Barthélémy) újabban kétségbe vonták e fogalom használhatóságát. Akárhogy nevezzük is, ez a folyamat az egyházi és a világi hatalmak viszonyának szűkebb nézőpontjából ahhoz vezetett, hogy e két szféra Karoling-kori különállása és munkamegosztása jelentős mértékben összezavarodott. A vidéki papság képviselői gyakran felszabadított jobbágyok közül kerültek ki, hiányos volt a műveltségük és házasságban éltek, a főúri patro- nátus „magánegyházzá” terebélyesedett. Mindez a patronált egyházi intézményeket, javadalmakat mindinkább családi birtokká változtatta át, a püspöki méltóság sok helyütt egyszerűen öröklődött egy-egy főrangú dinasztia másodszülöttei körében. E helyzet sokak számára a dekadencia, a szétesés képét mutathatta, erről tanúskodnak az egyházfegyelmet, az egyház régi tekintélyét helyreállítani kívánó törekvések. A reform kezdeményezésekben nemcsak egyházi vezetők, hanem kegyes érzelmű laikusok is részt vettek, és az egyházon belül annak a csoportnak a támogatásával értek el először látványos eredményeket, amely a kor embereinek a szemében a „sze- kularizálódott” világi papsággal szemben a tökéletes keresztényi életformát képviselte: a világgal szakító, a házasságról és a vagyonról lemondó, a szigorú életszabályok szerint közös életet folytató szerzetesség megújításával.

2.1. A szerzetesség megújulása – Cluny felemelkedése A kolostorokat sem kímélték a IX-X. századi átalakulások. A szerzetesek tanultsá- gát és papi felszentelését célzó Karoling-kori reformok (Aniane-i Szent Benedek kezdeményezései) egyre kevésbé éreztették hatásukat. Az évkönyvek, krónikák szerint e korban számos, hajdan példaszerű közösség lett családi, hatalmi érdekeket követő laikus apátok, a regulát elhanyagoló, tanulatlan szerzetesek martaléka, és csak néhány apátság – Sankt Gallen, Saint-Riquier – tudta folyamatosan megőrizni régi tekintélyét. Ezt a helyzetet igyekezett orvosolni az a számos, kezdetben egymástól függetlenül majd később mindinkább egymással versengve jelentkező reformtörekvés, mely a szerzetesi életforma régi tökéletességét igyekezett helyreállítani a X. században. A legelső és a legnagyobb hírnévre emelkedő reform a burgundiai Cluny kolostorából indult ki, amelyet 910-ben alapított egy kegyes főúr, Aquitánia hercege, III. (Jámbor) Vilmos, lehetővé téve számukra a szabad apátválasztást (vagyis lemondva a laikus kegyúri befolyásgyakorlás e korban szokásos eszközéről), és a környék egyházi és világi hatalmasaitól való függetlenség biztosítására az apátságot közvetlen pápai felügyelet alá helyezve (ezt juttatta kifejezésre a kolostor Szent Péter és Pál patrocíniuma is). A X-XI. századi szerzetesi reform fő jellegzetességeit a következőkben az ő példájuk segítségével mutatjuk be, ám közben nem szabad elfeledkezni arról, hogy hasonló reformtörekvések, gyakran eltérő hangsúlyokkal másutt is jelentkeztek e korban: ilyen volt Lotaringiában a 933-ban alapított Gorze és a 950 körül megjelenő Brogne apátsága, az angolszász szerzetesség Szent Ethel- wold által 970 táján kezdeményezett reformja, ilyenek voltak a németországi Hir- sauból és a marseille-i Saint Victor apátságból az évezredforduló után kiinduló reformkezdeményezések. Ezeknek áttekintésére a szerzetesi reform elterjedésének bemutatásakor térünk vissza. Az új szerzetesközösség alapjait lerakó első két apát, Berno (907-927) és Odo (927-942) idején Cluny gyors fejlődésnek indult. A bencés regula szigorú betartása terén az Aniane-i Szent Benedek által megkezdett reformhoz nyúltak vissza: mindenekelőtt azzal, hogy gondoskodtak az imatevékenység, az opus Dei szigorú betartásáról, sőt a hét kánoni imát (laudes, prima, tertia, sexta, nona, vespera, completorium) további imákkal, 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) körmenetekkel, zsolozsmákkal és egyre művészibb formákat öltő liturgikus tevékenységekkel egészítették ki, így igyekeztek életformájukat tökéletesíteni. Cluny jelentős újítása volt, hogy a szerzetesi közösségek hagyományos elzárkózása helyett igen intenzív kapcsolatrendszert építettek ki mind a kolostort támogató világi urakkal, nemesi családokkal, mind pedig a környék és a távolabbi vidékek apátságaival. Az előbbit elsősorban a kolostorba belépő másod-, harmadszülött nemesifjak elhunyt családtagjaikért mondott imái mozdították elő: a Libri memoriales hamarosan sok ezer olyan nemesi ős nevét tartalmazták, akiknek lelki üdve az ima legfőbb szakértői, a szerzetesek kezébe volt letéve, s ezáltal ők kerültek az egyház által nyújtott közvetítő tevékenység (és az ezért felajánlott adományok) középpontjába. A kegyetlen magánháborúkat vívó, egyházi és világi birtokokat fosztogató, nehezen fegyelmezhető harcosoknak és családjaiknak ez az újonnan kifejlődött egyházi kapcsolata felvetette annak a lehetőségét, hogy a keresztény morál segítségével esetleg meg lehetne őket szelídíteni, az egyház céljainak szolgálatába állítani. A szerzetesek és a harcosok e kapcsolatából született a miles Christi, a keresztény lovag eszménye, ezt foglalta össze egy újszerű, laikus szentről, a kegyesen jótékonykodó, szüntelen imádkozó, házasságról lemondó, szüzességet fogadó, csak szent ügyben vagy az egyház védelmében kardot ragadó lovagról, Géraud d'Aurillacról 940 körül készített legendájában Odo apát. A világiakra gyakorolt újszerű befolyásnál is jelentősebb lett azonban Cluny azon törekvése, hogy Szent Benedek regulájának betartásában és továbbfejlesztésében az általa kialakított új normák elterjesztésére, mind szélesebb körben történő elfogadtatására törekedett. Hogy a korban milyen ellenállásba ütközhettek az efféle reformtörekvések, azt jól szemlélteti két történet: amikor az egyik hírneves, 700 körül alapított apátságban, a laziói Farfa kolostorában Raffredus apát a bencés regula szigorú betartását írta elő, 936-ban szerzetestársai megmérgezték, hogy továbbra is feleségükkel, gyermekeikkel élhessenek a kolostorban, s a részben a clunyi Odo apát által is szorgalmazott reformnak még évtizedekig ellenálltak. Amikor 940 táján Odo apát az egyik legnevesebb francia apátságba, a Szent Benedek Montecassinóból elhozott ereklyéit őrző Fleurybe (ma: SaintBenoít-sur-Loire) látogatott, a szerzetesek Odo legendája szerint fegyverrel a kézben fogadták Cluny apátját, így kívánták védeni magukat a nem kívánt beavatkozástól (Odo azonban hamar meggyőzte és a regula jobb betartására vette rá őket). Szimbolikus jelentősége volt, hogy Odo 941-ben felkereste a Benedek-rend első itáliai központját, Montecassinót is. Cluny reformtevékenységét támogatta a pápaság is: XI. János 931-ben külön engedélyt adott nekik, hogy bármely szerzetest a maguk közösségébe felvehessenek, akinek a saját kolostora nem hajlandó a reformok bevezetésére, továbbá hogy bármely kolostort a reform útjára vezessenek, amelynek kegyura ezzel a kívánsággal keresi meg őket. Cluny így hamarosan egy újfajta szerzetesközösség, az ő útmutatásaik szerint megreformált bencés kolostorok congregatiójának központja lett. Cluny reformtevékenységének hatóköre a negyedik apát, Maiolus (954 k. -994) hosszú regnálása idején szélesedett ki. Maiolus hatszor utazott Itáliába, ahol számos nagy múltú kolostorba vezette be Cluny reformjait (köztük: San Apollinare in Classe – Ravenna; San Paolo fuori le Mura – Roma), nemcsak a pápasággal de a császári udvarral, I. Ottóval, feleségével Adelheiddel és II. Ottóval is szoros kapcsolatot épített ki, 974-ben az utóbbi felajánlotta neki, hogy az elhunyt VI. Benedek pápa utódjává teszi (amit elhárított magától). Francia földön is hasonló intenzitással terjedt Cluny befolyása: az ő idején került a Cluny congregatióba a Szent Márton alapította Marmoutier, Lérins, az auxerre-i Saint-Germain. Híres tanítványai között utóda, Odilo mellett Volpianói Vilmost kell megemlíteni, aki az ő közvetítésével a dijoni Saint Bénigne-apátság apátja lett (9901031) és abból önálló, Clunyvel összhangban, de attól függetlenül működő reformcentrumot hozott létre, mely ugyan nem épített ki saját kongregációt, de számos kolostor reformálásában, alapításában működött közre (a leghíresebb ezek közül Fruttuaria volt, Torino környékén). Mai- olus apátságának idején, az egyre nagyobb számban ide áramló adományok révén (amelyeket mintegy 1000 fennmaradt oklevél dokumentál) alapozódott meg Cluny gazdasági hatalma. Ez tette lehetővé 981-ben a díszes új apátsági templom, az apszisokkal zárt, háromhajós, kereszthajós, a főhajó és a kereszthajó metszéspontjában elhelyezkedő négyezet fölé tornyot emelő, úgynevezett Cluny II építésének megkezdését. Ezt a mintát azután sok Benedek-rendi apátság követette (ezért érdemelte ki a művészettörténészektől a „bencés alaprajz” elnevezést).

2.2. Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága idején Maiolus apátsága végén Cluny már több mint 100 szerzetesnek adott otthont. A fejlődés elkápráztató ütemét jelzi, hogy utóda, a Clunyt több mint fél évszázadon át irányító Odilo (994-1049) és Szent Hugó (1049-1109) apátsága idejére ez a szám megtriplázódik: 300 fölé emelkedik. Odilo az, aki Clunyt a latin kereszténység első számú hatalmává teszi. Kiteljesíti és 998-ban V. Gergely pápával megerősítteti a ma- coni püspöktől való teljes függetlenségét, és ezt a privilégiumot kiterjeszti a Cluny irányítása alá rendelt valamennyi perjelségre. 0 szervezi a Cluny kongregációt egy szigorú hierarchia alapján működő, új típusú szerzetesrenddé, melyhez apátsága végén már több mint 70 kolostor tartozott (melyből 25-30-at ő maga nyert meg Cluny követőjének). A 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) rend valamennyi kolostora Cluny apátjának a fennhatósága alá tartozott, és néhány ősi rangú apátságtól eltekintve a filiáléknak nem is adtak apátsági státust, ezek perjelségek voltak. Cluny után rangban öt kiváltságos perjelség emelkedett ki – Cluny öt „lánya”: La Charité sur Loire, Souvigny, Saint-Martin- des-Champs, Paray le Monial és az angol Lewes –, nekik saját filiáléik is voltak. A alárendelt perjelségek működését, az Odilo idején új részletességgel rögzített clunyi szokásrend (consuetudines) betartását állandó vizitációkkal ellenőrizték a perjelek és maga Odilo is (akit épp egy ilyen vizitáció során ért a halál 87 éves korában). Minden Cluny-rendbe tartozó szerzetes legalább egy alkalommal eljutott az anyakolostorba, a novíciusokat itt avatták szerzetessé. A Cluny-rend szervezettsége és főapátjának hatalma nem egy kortársból ellenérzéseket is kiváltott. Adalbero laoni püspök – egyike az elsőknek, akik az évezredforduló utáni keresztény társadalmat három egymást funkcionálisan kiegészítő ordo, az imádkozók (oratores), a harcolók (bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendjére osztották fel – anomáliának tartotta a városi püspökök és a világi urak együttműködését elhomályosító, háttérbe szorító szerzetesség dicsőségét. 1030 körül Jámbor Róberthez írt Carmen ad Rodbertum regem című szatirikus költeményében „rex”-nek titulálja a kolostorából fegyveres kísérettel útra kelő Odilo apátot, szerzeteseit pedig a militia névvel illeti.

151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD)

152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) 10. Szerzetesrendek A harcias, lovagias szellem valóban nem állt távol Odilótól, aki maga is nemesi családból származott, és nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Cluny megpróbálta kombinálni az oratores és a bellatores rendjének tevékenységét. A clunyi szerzetesek legfőbb tevékenysége, a necrologiumokba felírt, halottakért elmondott ima, a szüntelen zsolozsmázás ebből a nézőpontból hősies harc volt a Sátán erőivel szemben a Purgatóriumban senyvedő elhunytak lelki üdvéért, ezt némely általuk feljegyzett csodás látomás közvetlenül lefordította a lelkek visszaragadásáért az ördögökkel tusakodó szerzetesek legendáira. Az egyház közvetítő tevékenységének egyik legfontosabb alkotóeleme, a túlvilági üdvösség biztosítása terén épp ezzel az új, „harcias” fellépéssel biztosította Cluny a világi arisztokrácia előtt vitathatatlan tekintélyét. Odilo idején került bevezetésre a keresztény halottkultusz később általánosan népszerűvé lett központi ünnepe, a november 2-án ünnepelt Mindenszentek napja, melyben mindez összekapcsolódott a középkori kereszténység legjelentősebb alkotóeleme, a szentkultusz új fellendülésével. A szentkultusz a kora középkori széttagolódottság viszonyai között elsősorban az egyházak lokális patrónusaként volt fontos, a szenteknek a templomok oltára alatt őrzött ereklyéi minden elszigetelt településen biztosították egy-egy természetfeletti patrónus közvetlen „jelenlétét” és minden ügyes-bajos dologban kikérhető csodás segítségét. Az évezredforduló megélénkülő kommunikációs viszonyai közepette néhány kegyhely különösen kiemelkedő népszerűségre tett szert és zarándoklatok célpontja lett. A szentek sírjához csodás gyógyulás reményében vagy bűnbánat céljából tett zarándoklat (a „távolság általi terápia” – ahogy Alphonse Dupront nevezte) mindenekelőtt három szent sírt vett célba: magát a Szent Sírt, Szent Péter apostol sírját Rómában, és a X. századtól kezdve a kereszténység legnyugatibb csücskében, Hispánia szaracénok fenyegette peremén az idősebb Szent Jakab apostol Compostelában őrzött (a VIII-IX. században csodásan fellelt) ereklyéit. A compos- telai zarándoklat fellendülése sokat köszönhet Cluny támogatásának, az őáltaluk reformált kolostorok kapcsolatrendszere segített abban, hogy a Compostelához vezető (majd a XII. században a híres santiagói zarándokkalauz által népszerűsített) négy fő útvonalon további fontos kegyhelyek láncolata alakult ki. Ezek közül az évezredforduló után Toulouse Saint-Sernin-székesegyháza, Moissac kolostora és Conques remekmívű ereklyetartó szoborba foglalt Sancta Fides ereklyéi lettek a leghíresebbek. Az utóbbi csodáinak egy clunyi szerzetes által összeállított jegyzéke a kor zarándoklatainak és csodahitének legrészletesebb dokumentuma. Fontos megemlíteni, hogy e zarándokközpontokban egy új építészeti megoldás, a szentélykörüljáró segítette a zarándoktömegeknek az ereklyék közelébe kerülését. A zarándokhelyek vonzereje nem kis részben összefüggött azokkal a viszontagságokkal, amelyek az oda eljutást nehézzé, veszélyessé, heroikus kockázatvállalássá tették. Mind a Szent Sír, mind Compostela esetében e veszélyek nem kis részben a szaracénok jelenlétével kapcsolódtak össze. A spanyol határvidékeken ebben az időben megélénkülő reconquista harcias célkitűzéseit felkarolva Cluny egy új, expanzív szellemiségű kereszténység bajnoka lett, az általa is patronált Szent Jakab apostol pedig a mórok elleni harc védőszentje. Az egymás ellen szüntelen belháborúkat vívó rablólovagok, harcosok számára a hitetlenek elleni háború egyházi, szerzetesi jelszava a keresztény lovagság, a militia Christi kialakulása irányába egyengette az utat. Ezen kívül ahhoz is hozzájárult, hogy ekképp ezek a harcias energiák valamiféle egyházi, fegyelmező hatás alá kerüljenek. Clunyhez kapcsolható ugyanennek a célnak egy másik, új eszköze is. Odilo volt az egyik első szószólója a belháborúkat megfékezni kívánó „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) – később inkább püspökök irányításával kibontakozó mozgalomnak , melyben a szent ereklyékre letett esküvel egy-egy vidék harcosai megfogadták, hogy csak a hét első három napján háborúznak és e harcokban megkímélik az egyházi birtokokat és intézményeket. Aki egy zűrzavaros, konfliktusokkal teli helyzetben a béke megteremtésére képes, azé az igazi hatalom: mintha a reformszerzetesség tudatában lett volna annak, hogy a központi államhatalmak szétesésének évezredforduló körüli időszakában az ő impozáns gyorsasággal gyarapodó és az egyházi értékek szolgálatában álló congregatiójuk e téren nagyobb erőt tud felvonultatni, mint az egymással tusakodó világi hatalmak. Ebben támogatta őket a kereszténység legfőbb vezetőivel – a pápasággal és a császársággal kiépített közeli kapcsolat is: Maiolus után Odilo is igen közeli kapcsolatot tartott fenn az Ottók családjával, mindenekelőtt a kegyes lelkületű és később szentként tisztelt Matildával, I. Ottó anyjával. O írta I. Ottó ugyancsak szent hírű második feleségének, Adelheidnek az epitaphiumát. Noha ez a közeli kapcsolat sem volt elegendő ahhoz, hogy Cluny befolyása kiterjedjen a birodalom területén közvetlen császári, püspöki, illetve főúri patronátus (Eigenkirche) égisze alatt felvirágzó nagy kolostorokra (Quedlinburg, Reichenau, Sankt Gallen, Hildesheim, Pa- derborn), a császári udvarral ápolt kapcsolat hozzájárult Cluny tekintélyéhez és jelezte a hatalomhoz való viszonyát. Odilo idején Cluny befolyása kiterjedt a latin kereszténység perifériáira is, például az évezredforduló táján kereszténységre tért Kelet-Európára: Szent István is hozzá fordult tanácsért és szent ereklyékért.

153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Az uralkodói hatalom és a szerzetesség szoros szövetségét példázza a Cluny- congregatio egyik kiemelkedő tagja, Fleury szerzeteseinek a felemelkedő Capetin- gekkel kiépített kapcsolata. Abbo, Fleury apátja (988-1004) volt a megszilárduló Capeting-monarchia egyik legbefolyásosabb egyházpolitikusa, aki több konfliktust is megkockáztatott Capet Hugóval és II. (Jámbor) Róberttel, hogy a pápaság álláspontjának érvényt szerezzen. A Cluny szellemiségét képviselő kolostornak a királyi udvarral való kapcsolata azonban töretlen marad: Abbo egy fiatalabb szerzetestársa, Helgaud írja meg 1033-ban a majdhogynem szentként ábrázolt Jámbor Róbert király életrajzát. A XI. század második fele, Szent Hugó apátsága hozta el Cluny hatalmának kiteljesedését. A Cluny rend olajozottan működő nemzetközi kapcsolatrendszere és szervezete lett a fő mintája és támasza a pápaság kibontakozó centralizációjának és reformtörekvéseinek, amelyek során, VII. Gergely pontifikátusa után egy clunyi szerzetes, II. Orbán lett a kereszténység legfőbb irányítója (1088-1099), s a harcias, új reformszellem jegyében ő lett az, aki 1095-ben meghirdette a Szent Sírt felszabadítani kívánó keresztes hadjáratokat. Cluny virágzását egy újabb nagyszabású építkezés is jelzi, a középkori kereszténység legnagyobb temploma, Cluny III felépítése, melynek elkészült szentélyét 1095-ben II. Orbán pápa jelenlétében szentelték fel (teljesen csak Hugó apát halála után, 1021-ben készült el). A hatalmas, öthajóssá bővített (főhajó: 187 méter), kápolnakoszorúval övezett, két kereszthajós (nagyobbik kereszthajó: 77 méter) templom a compostelai mintát követve zarándoktömegek befogadására alkalmas szentélykörüljáróval is kibővült. Csodálatos faragott oszlopfők díszítették, melyek a szentélyben a zenei hangokat ábrázolták, képzőművészeti utalással egészítve ki a korban egyedülálló gazdagságú liturgiát, a körmenetek kimunkált rendszerét (Georges Duby szavaival „liturgikus balettet”), az angyalok karához hasonlított templomi énekeket. Cluny reformja az arisztokrácia pompaszeretete jegyében teljesedett ki: célja az volt, hogy Isten tiszteletét a lehető legfényesebb, leggazdagabb eszköztárral végezzék. A formálódófélben lévő lovagság, a szerzeteseket patronáló, a Cluny által mintaként felmutatott Szent Géraud d'Aurillachoz hasonló kegyes szellemiségű nemesurak számára egy olyan számukra is érthető kereszténység képét mutatták fel, melyben Isten a legfőbb hűbérúr, akit az angyalok és a szentek a vazallusokhoz hasonló módon vesznek körül. A hűbéri értékrend kereszténységen belüli érvényesülését példázza, hogy e korban megváltozik az imádkozás gesztusa: míg korábban széttárt karral vagy a földre borulva imádkoztak, az évezredfordulótól összetett kézzel imádkoznak, ugyanúgy, ahogy hűséget fogadnak a hűbérúrnak a hűbéri eskü szertartásán. A szerzetesek e rendszerben Isten legfőbb harcosai, akik hasonló hűséggel védelmezik őt, és intézményeit, mint a vazallus az urát, és ugyanerre mozgósítják a világi harcosokat is. A csatákban, a szent háborúkban harcos szentek támogatják őket: a már említett Szent Jakab mellett Szent György vagy Szent Mihály arkangyal. Isten, mint a világi hűbérúr, vagy harcol, vagy ítélkezik. Ez utóbbi tulajdonságát mutatják az apátsági templomok bejárata feletti timpanonokon látható pompázatos, román stílusban kőbe faragott utolsóítélet-ábrázolások (Moissac, Conques). Cluny egyedülálló tekintélyét szemlélteti a következő idézet a XI. század kiemelkedő egyházreformere, Petrus Damiani tollából: „Paradicsomot láttam, amelyet a Szentírás négy folyama öntöz és lelki erények árasztják el... Cluny monostora Isten mezeje, ahol a szeretetben élő szerzetesek nagy csoportja található, mint égi vetés termése. A földet szent tanácskozás gyomlálja, és égi szózat magvaival van bevetve. A szellemi gabona termését itt gyűjtik be égi csűrükbe.”

2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai A Cluny által kiteljesített reform, akár a rá támaszkodó, belőle is merítő reformpápaság ellentmondásos megújulás volt. Miközben a szerzetesi élet (vagy az egész egyházszervezet) fegyelmének, erkölcsiségének a helyreállításán, a világi befolyástól való függetlenítésén munkálkodtak, a szerzetességet (vagy a pápaságot) egy olyan hatalmi tényezővé tették, amelynek működésében, céljaiban, eszközeiben hasonló hatalmi törekvéseket, hasonló értékrendet lehetett felfedezni, mint a kor világi társadalmában. A szerzetesi reform több más irányzata eltérő utat választott, inkább az antik szerzetesség „hőskorszakának” eredendő, minden világi értéknek hátat fordító egyszerűségéhez próbált visszatérni. Például a reformszerzetesség másik központja, Gorze is ezt az utat választotta. Az ösztönzés nem utolsósorban a keleti kereszténység aszketikus szellemének (Sinai vagy Kappadókia sivatagba vonuló szerzeteseinek, vagy az „oszlopos” szentek önmegtagadásának) itáliai képviselőitől jött. Ilyen volt például a görög Nilus de Rossano (J1004), aki egy ideig Montecassi- nóban élt, utána Rossano neki felkínált püspökségét elutasítva nagy hírű, csodatévő remete lett, III. Ottó császár is felkereste magányában. Gorze egyik legjelentősebb vezetője, Johannes de Vandicres apát (967-974) is ezt a szellemiséget próbálta az ottani reformtörekvések vezérelvévé tenni, mely igen népszerű lett a Clunytől távolságot tartó, külön úton járó Német-római Császárság kolostoraiban, sőt, magában a császári udvarban (ezt a vallási beállítottságot képviselte például Szent Brúnó kölni érsek, II. Ottó császár öccse is).

154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Clunyvel és Gorzéval párhuzamosan más reformkolostorok is törekedtek arra, hogy saját szigorú szokásaikat más kolostorokban is terjesszék. Ilyen, több tucat apátság együttműködésén alapuló kolostorcsaládot hozott létre a dijoni Saint- Bénigne apátság és a németországi Hirsau kolostora a XI. század folyamán, anélkül azonban, hogy csoportjukból Clunyhez hasonló ordo jött volna létre vagy hogy osztották volna Cluny hatalmi ambícióit és pompaszeretetét. A Clunyvel leginkább ellentétes reformtörekvés a korban új népszerűségre emelkedő remetemozgalom lett. Legjelentősebb itáliai képviselője a hercegi családból származó, és egy családi összetűzés nyomán kolostorba vonuló Szent Romuald (t1027) lett, aki a ravennai San Apollinare in Classe életmódjával elégedetlenül, Cassianus művei és a Vitae Patrum tanulmányozása nyomán az egyiptomi szerzetesek szigorú szokásait felelevenítő remete-életmódot választotta. Később, III. Ottó kérésére kísérletet tett a San Apollinare in Classe megreformálására, majd miután ez újabb csalódáshoz vezetett, Pereum szigetén saját szerzetes-remete közösséget alapított, amelyet Szent Adalbertnek, III. Ottó barátjának, a több évet Itáliában töltő prágai püspöknek, a kelet-európai térítés vezéregyéniségének szenteltek. Itt élt híres tanítványa Querfurti Brúnó, Adalbert egyik életrajzírója, mielőtt öt remetetársával együtt missziós útra kelt volna, hogy Adalberthoz hasonlóan Lengyelország még pogány vidékein érje a mártírhalál (t 1009). Romuald élete végén, 1012-ben II. Henrik császár ösztönzésére Camalduliban alapított egy újabb, saját útmutatásai szerint élő remeteközösséget, mely azután rendként fennmaradt. A XI. század elejének aszketikus egyházi reformszellemét jól kifejezi egy kora középkori, keleti eredetű legenda, Szent Elek (Alexius) története, mely ebben az időben páratlan népszerűségre emelkedett. A legenda egy késő római korban élő patríciusifjúról szól, aki házassága napján, nászéjszakája kezdetén hirtelen szüzességi fogadalmat tesz, otthagyja ifjú feleségét, hogy Isten embereként keletre zarándokoljon és ott, Laodiceában majd Edesszában koldusként éljen alamizsnákból. Ezután hazatérve pedig újabb 17 évet a szülői házban tölt el mint koldus, nem fedve fel identitását, de elfogadva az alamizsnát az őt még mindig sirató, s ezért a szentéletű koldusokat bőkezűen segítő szülőktől. Kiléte csak a halála után derül ki a jaj- veszékelő szülők és a magára hagyott feleség számára. E megdöbbentő történet a Krisztus követésének új módjait kereső évezredforduló szellemiségére nagy hatással volt, a latin és görög legendát szinte minden középkori nyelvre lefordították, a leghíresebb az 1040 körül keletkezett ófrancia Chanson de Saint Alexis lett. Rómában, az Aventinus hegyén egy Szent Elekről és Szent Bonifácról elnevezett kolostor lett a kultusz központja, s ez a kolostor igen jelentős szerepet játszott Közép-Kelet-Eu- rópa megtérítésében is, hosszabb ideig itt élt Szent Adalbert is. A XI. század elejének vallási vitái sorában nem feledkezhetünk meg az eretnekmozgalmak felbukkanásáról sem. Néhány szétszórt krónikáshíradás nyomán az északfrancia Arras városában 1025-ben megtartott zsinat iratai és Gérard cambrai-i püspök itt elmondott szentbeszédei őrizték meg először egy ilyen újszerű eretnek csoport nézeteit. Az itt 1024 táján fellépő, főleg kézművesekből álló csoport tagjai elegendőnek tartották az üdvözüléshez azt, hogy megtagadják a világot, elutasítják a házasság intézményét, tartózkodnak mindattól, amire a test vágyai ösztönzik őket, két kezük munkájával keresik kenyerüket, senkinek nem ártanak és jótékony cselekedetekkel segítik azokat, akik osztják hitüket. S ha valaki ezt az Evangéliumokból kiolvasható és az apostolok által átörökített tanítást követi, akkor szerintük semmi szükség keresztelésre, s az egyházi közvetítés bármely más formájára (a díszes templomépületektől, pompázatos miséktől, harangzúgástól, az egyházi szentségektől egészen az utolsó kenetig, a szentelt földbe temetésig, a halottakért mondott imákig). A hivatalos vallásosság itt megtagadott jellemzőiben nem nehéz ráismerni épp azokra a kultikus elemekre, amelyeknek előtérbe kerülése Cluny szellemiségének hatására történt. Jól látható, hogy az egyházreform XI. században diadalra jutó fő áramlata igen hamar kiváltotta egy radikálisabb és ellenkező irányú reformtörekvés kritikáját, mely elsősorban a világ radikális megvetésének (contemptus mundi) e korban sokat emlegetett jelszavából indult ki, és nem a szerzetesi-egyházi életforma liturgikus-művészi tökéletesítését, hanem az őskeresztény kor radikális egyszerűségét és szigorúan betartott aszketikus-morális követelményeit javasolta az egyház szélesebb köreiben érvényre juttatni. Ezt képviselte több más apróbb eretnek cso- portocska is a XI. század elején. 1022-ben Orléans-ban meg is égetik egy ilyen csoport több tagját, és velük kapcsolatban elevenítik fel újra az antikvitásból jól ismert, előbb a pogányok által a keresztények ellen hangoztatott, majd a keresztény egyház által az eretnekségek, mindenekelőtt a gnosztikusok és a manicheusok ellen felhozott feketemise és az éjjeli orgiák vádját. Egy harmadik, szélsőségesen aszketikus eretnekcsoportot 1028-ban fedeznek fel a Torino melletti Monforte várúrnője környezetében. Az efféle mozgalmak a későbbiekben, a XI. század második felében egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, nemegyszer bekapcsolódva a reformpápaság idején az egyház „megtisztításáról” folytatott vitákba.

2.4. Az első évezredforduló félelmei

155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Voltak-e a közelgő világvégével kapcsolatos apokaliptikus félelmek az első évezredforduló táján? A XX. század utolsó évtizedeiben ez erőteljesen foglalkoztatta a kor szakértőit és egy sor érdekes történeti elemzés látott e tárgyban napvilágot (Duby, Fried, Gouguenheim, Landes). Két kortárs krónikás, Sigibert de Gembloux (Sigibertus Gemblacensis) és a clunyi szerzetes Rodulfus Glaber (t1047) pusztító földrengésekről, félelmetes üstökösről, szörnyű éhínségről, árvizekről és egyéb csodás jelenségekről szóló színes beszámolói adták a kiindulópontot az ezzel kapcsolatos eszmefuttatásokhoz, mely a világvégéről szóló több évezredes „millenáris”, „eszka- tologikus” vallási spekulációk történetébe illeszkedett. A kiindulópontot mindebben János jelenéseinek a Bibliában olvasható szövege adta, mely szuggesztív leírást kínál a világvége s az azt követő Utolsó ítélet kozmikus drámájáról. Az itt leírt előjelek, számítások (az Antikrisztus fellépése, a hét pecsét felbontását kísérő kataklizmák, Sátán ezeréves leláncolása, majd újabb szabadon engedése és újabb legyőzése) a késő antik és kora középkori időkben számos további kommentárt ihlettek (Hyppolitus, Tyconius, Szent Ágoston), magukba olvasztották a késő antik Szibilla-jóslatok színes tárházát és a világvége „kiszámításának”, az ezzel kapcsolatos spekulációknak újabb és újabb formát adtak. A kora középkorban, a fenyegetően terjeszkedő arab hódítások idején két nagy hatású kommentár íródott az Apokalipszis könyvéhez: a VII. század végén a szíriai Pszeudo-Methodius „Revelációk a végső időkről” című műve, a VIII. század végén pedig a hispániai (asturiai) szerzetes, Beatus de Liébana (750 k. – 798) Apokalipszis-kommentárja. Az utóbbinak a IX-XI. században gyakorolt rendkívül nagy hatását s a IX-X. század apokaliptikus képzeletvilágának képi metaforáit szemlélteti az a több mint kéttucatnyi csodálatos miniatúrákkal díszített kézirat, amely az araboktól fenyegetett és a reconquista megpróbáltatásait élő hispániai határvidék kolostoraiból ránk maradt. A X. század derekán, a szerzetesi reformtörekvések kibontakozása idején írta egy megreformált champagne-i kolostor, Montier-en-Der apátja, Adso (910 k. – 992) a kor legjelentősebb apokaliptikus gondolatokkal foglalkozó írását, melynek címe: „Levél az Antikrisztus származásáról és életéről”, s amelyet Gerbergának, I. Ottó császár lánytestvérének, az egyik legutolsó Karoling király, IV. Lajos feleségének ajánlott 950-ben. Adso műve az apokaliptikus gondolatkör egy Keleten elterjedt motívumát, az „utolsó császár” gondolatkörét alkalmazta a nyugati világra (rex francorumról beszélve), s ezzel a középkor folyamán jelentős hatást váltott ki. Hogy volt-e ennek a gondolatkörnek jelentős hatása az évezredfordulón, hogy valóban széles körben elterjedt volt-e az a kronológiai számítás, amely a János jelenéseiben emlegetett ezer évet (tulajdonképp csak a VIII. századi Beda Venerabilis óta) a Krisztus születésétől számító keresztény időszámítás (anno Domini) szerinti ezer évre vonatkoztatta volna, hogy valóban széles körben eluralkodott volna-e valamiféle rendkívüli félelem – mindez továbbra is vita tárgya. Jobban megragadható a betöltött millenniummal kapcsolatos ünnepélyes hangulat. Ez jellemzi III. Ottó német-római császár 1000-ben kezdeményezett tevékenységeit: Nagy Károly sírjának „fellelése” és felnyitása Aachenben pünkösd napján; a „gnieznói találkozó” Vitéz Boleslav lengyel uralkodóval Szent Adalbert ereklyéinél és a keresztény Európa Kelet felé történő demonstratív kiszélesítése. Mindehhez sorolhatjuk Szent István koronázását 1000 karácsonyán, mely hírül adta Európának (s e hírt a legnyugatibb krónikák is örömmel visszhangozták), hogy a magyarság kereszténységre térésével elhárult egy jelentős veszély, mely a keresztény Nyugatot fenyegette, és megnyílt a szárazföldi zarándokút a Szentföld felé. Az évezredforduló elmúltával felvetődhetett még egy apokaliptikus számítás lehetősége, mely nem a Krisztus születésétől, hanem Krisztus kereszthalálától számított ezer esztendő bevégeztével, vagyis 1033 táján várta a világvégét. Ezt erősíthette még az 1028-as esztendőben Aquitániában Jámbor Róbert király környezete által látott, apokaliptikus asszociációkat felidéző „véreső”. Ennek az időpontnak az elmúltát ugyancsak a felszabadultság és az öröm hangján írja le Rodulfus Glaber, aki megelőzőleg oly színes leírást adott (talán épp a kontraszt kedvéért) a korábbi félelmekről.: „Az Úr szenvedésétől számított ezredik évben, amely az említett csapás nyomorúságait követte, az esőzések megszűntek, és az Isten jóságának és irgalmának ránk tekintése folytán az ég vidám orcával kezdett tündökölni. Az egész föld vidám zöldbe öltözött, s termésének bőségével teljesen elűzte az ínséget. Ekkor kezdtek először Aquitánia részein a püspökök, apátok és az egész népből a szent vallás ájtatos férfiai gyűléseket tartani... zsinatokat a béke és a szent hit megújítására....” Az „Isten békéje” mozgalom és a Szentföldre, Compostelába új lendülettel induló zarándoklatok XI. századi kibontakozása valóban jelentős változást hozott, és mint bemutattuk, e változásban a szerzetesi reformmozgalomnak kiemelkedő szerepe volt (biztos sokkal nagyobb szerepe, mint az „apokaliptikus félelmek” alóli felszabadulásnak). Az idők évezredforduló körüli „kizökkenésének” egyik leghangsúlyosabb szimbóluma Rodulfus Glaber krónikájában a csodás természeti jelek mellett az antikvitásban jól ismert, de a kora középkorban alig fellelhető veszedelem, az eretnekség jelentkezése. Szent borzadállyal írja le egy Leutard nevű parasztnak a fellépését (Cha- lons környékén), aki egy furcsa – a testébe behatoló méhek által okozott – látomás után az evangéliumra hivatkozva elküldte magától feleségét, majd a templomba berontva megragadta a Megváltó keresztjét, darabokra 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) törte, és prédikálni kezdett látomásairól. Később, miután a püspök kifaggatta, s az általa „becsapott” embereket visszatérítette az egyház kebelébe, a magára maradt Leutard egy kútba ugorva öngyilkos lett. Ha mindezt összevetjük még a másik eretnekséggel, amelyet Glaber ugyanitt leírt, Vilgard ravennai klerikus túlzott odaadását a klasszikus irodalom iránt, melyre a Vergilius, Horatius és Juvenalis képében megjelenő démonok vették rá, kitűnik e két történet példázat-jellege, melyben nem a világvégétől, hanem az e korszakban egyre hangsúlyosabban jelentkező reformtörekvésektől való félelem érzékelhető. A laikusok fokozódó igénye a vallási kérdésekbe történő beleszólásra és igényük, hogy az evangéliumok „apostoli” eszményeire támaszkodva akár az egyházzal szemben képviseljék vallási ideáljaikat, másfelől a klasszikus kultúra ismeretének, tiszteletének újjászületése majd egy évszázad múltán, a XII. században bontakozik ki, de mindez már az évezredforduló idején érzékelhető volt.

3. Sághy Marianne – ÚJ EURÓPAI DINASZTIÁK Az ezredforduló az államalapítás kora Nyugat- és Közép-Európában. Míg a cseh, lengyel és magyar állam előzmény nélküli, új kezdeményezés, melyet a kor szellemének megfelelően legjobban a pogányságból a kereszténységbe való átmenetként lehet leírni, addig az új nyugat-európai dinasztiák – Franciaországban a Capetin- gek, Angliában és Szicíliában a normannok vagy a spanyol, illetve a portugál királyságok – ősi nemzedékek nyomába léptek és a klasszikus antikvitás, a germán királyságok és a keresztény vallás hagyományait ötvöző állami struktúrák örökségét vették át. Régi és új termékeny összeolvadása, különböző kulturális hagyományok integrációja alakította ki Nyugat-Európa királyságainak különleges középkori arculatát.

3.1. Divisio regnorum, dissensio regum: a Karoling Birodalom felbomlása Nagy Károly frank birodalma 817 és 987 között részekre darabolódott és területén „poszt-Karoling” utódállamok – királyságok, hercegségek, grófságok és őrgrófságok – alakultak ki. A birodalom felosztását már Károly tervbe vette. 806-ban, a divisio regnorum során – mint az előző fejezetben már bemutattuk – három királyságot juttatott fiainak: Károlynak, a legidősebbnek az ősi frank területeket, Neustriát és Austrasiát; Pipinnek Longobardiát; Lajosnak Aquitániát. A császári hivatalról furcsamód nem rendelkezett. Egyes történészek szerint Nagy Károly a császári tisztet személyes kitüntetésnek és nem örökletes címnek tekintette; mások úgy gondolták, hogy Károly szemében – a trinitárius teológia mintájára – a különböző reg- numok éppúgy egy nagyobb egység, az imperium részeit képezték, ahogy a három isteni személy egy és oszthatatlan Szentháromságot alkot. Fivérei halála után azonban Lajos egyeduralkodóként lépett apja örökébe, akinek parancsára 813-ban Aachenben császárrá koronázta magát. A mélyen vallásos, „Jámbor” melléknévvel felruházott Lajos, akinek 814-től 821- ig Aniane-i Szent Benedek, a bencés rend második alapítójaként tisztelt szerzetes reformátor volt a fő tanácsadója, 816-ban Reimsben megismételtette a ceremóniát és IV. István pápával is megkoronáztatta magát. Ettől fogva ezer éven át (amikor Napóleon 1802-ben ismét önmagát koronázta császárrá) pápai közreműködés szükségeltetett a császárkoronázáshoz és a császár legitimitásának elismeréséhez. 817-ben az ordinatio imperii capitularéban Lajos is felosztotta fiai között a birodalmat: Pipin és Lajos az aquitániai és a bajor királyságot kapta, a birtokok legnagyobb része a császári címmel a legidősebb fivérre, Lothárra szállt, akit 817-ben, majd 823-ban újra társcsászárrá koronáztak. Jámbor Lajos mindkét intézkedését „öngyilkos tettként” értelmezték a történészek, holott mind a pápai konfirmáció, mind az utódlás korai rendezése inkább előrelátó megfontolás eredménye lehetett a császár részéről, aki hivatala méltóságát mélyen átérezte és a császárságról emelkedett politikai eszméket alakított ki. Már nem egyes etnikai csoportok vezetőjének, hanem „nemzetek feletti” uralkodónak tartotta magát, és elhagyva titulusai közül a rex Francorum, rex Langobardorum stb. címeket, nemes egyszerűséggel csak az Impe- rator Augustust használta. Az egységes császárság eszméjét támogatta a katolikus egyház is, köztük a befolyásos moralistaként tisztelt Jonas, Orléans püspöke, aki 825-ben Szent Hubertről szóló szentéletrajzában dicsőítette a Karoling-dinasztiát, és kifejtette, hogy a császár hatalma nem őseitől, hanem Istentől való. A világi és egyházi hatalmat szétválasztó gelasiusi elmélet alapján püspöktársaival együtt Jo- nas is azt vallotta, hogy a papok szellemi hatalma (auctoritas) a világi fejedelmek hatalma (potestas) felett áll. Az idők változását mutatja, hogy Jonas „A királyság intézményéről” (De institutione regia) is írt egy könyvet 829-ben, melyet Aquitániai Pipin- nek ajánlott. Ez a mű mérföldkő a politikai gondolkodás történetében, mert az antikvitás évszázadai óta ekkor fordult elő ismét, hogy egy szerző tisztán politikai – tehát nem vallásos – témának szenteljen könyvet.

157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Jámbor Lajos uralkodását, mint korábban láthattuk, a fiaival való hosszas küzdelem töltötte ki. Német Lajos és Kopasz Károly letaszították trónjáról, majd 842-ben Strasbourgban szövetséget kötöttek Lothár ellen. A keleti és nyugati frankok ekkorra már nem értették meg egymást: más nyelven beszéltek, ezért az esküt két nyelven kellett rögzíteni. A Nithard krónikás által megőrzött strasbourgi esküformulák az ófrancia és ófelnémet nyelv első emlékei, melyek híven kifejezik a birodalom germán és romanizált felének elkülönülését. Nagy Károly örökségét unokái 843- ban a verduni szerződésben osztották fel végleg. Német Lajos kapta a Rajnán túli keleti frank területeket, Kopasz Károly a Maas folyótól nyugatra eső nyugati frank birtokokat, míg Lothár számára egy Aachentől Rómáig terjedő „középső birodalmat” alakítottak ki. A birodalom eszméje a középső és a keleti területeken maradt fenn. Német Lajos fia, III. (Vastag) Károly, az utolsó Karoling császár, akit a birodalom egészében elismertek, még egyszer egyesítette a szétszabdalt országrészeket, de 887-ben elűzték és a meerseni szerződés megpecsételte a hajdan egybetartozó területek önállósulását. A Karoling Birodalom territoriális szétszakadásának az imperiumot megosztó strukturális és kulturális különbségek mellett társadalmi okai is voltak. A dissensio regum, a Karoling családi civakodás évtizedei a nagyhűbéresek megerősödéséhez vezettek, akik immár önállóan, a királyi eskü kezeseiként álltak az uralkodó mellett. Nagy Károly hivatalnokai a rájuk bízott tartományokat örökölhető magánbirtokokká alakították át, sőt a felségjogokat is magukhoz ragadták. Királyt és hűbérest immár kölcsönös szerződések láncolata fűzte egymáshoz: mindkét fél a másik jogainak tiszteletére kötelezte magát. Ez a jogállam és az államjog kialakulásának kezdetét jelzi Európában. A világi urak hatalmának növekedésével párhuzamosan a püspökök hatalma is nőtt, akik az apostolok, sőt „Krisztus helytartóinak” nevezték magukat (ezt a címet akkor még nem monopolizálta a pápaság), és arra törekedtek, hogy birtokaikat teljesen kivonják mindenféle világi fennhatóság alól. A császáreszme egyházi értelmezése – az Isten kegyelméből való uralkodás gondolata – csökkentette a Karoling királymítoszt és a teokratikus császárság nimbuszát, és felértékelte a püspök szerepét a koronázási szertartásban. A császárságot már nem a Károly családján belül önmagától megújuló tisztségnek, hanem olyan intézménynek tekintették, melynek érvényét nem a Karoling vérség, hanem a pápa által végrehajtott császárkoronázás adja meg. A nyugati frank területeket birtokló Kopasz Károly (840-877) fivérével és az arisztokrata frakciókkal küzdött birtokai megőrzéséért, illetve kiterjesztéséért. Rövid időre Lotharingiát, sőt 875-ben a császári címet is megszerezte. Hincmar reimsi érsek a koronázást a püspökszentelés mintájára alakítva egyesítette a királykoronázás és a felszentelés szertartását, amikor Károlyt Aquitánia királyává kente fel és kijelentette, hogy Német Lajossal szemben Károlynak azért engedelmeskednek, mert ő az „Úr felkentje,” Christus Dei. Károlynak nemcsak rokonaival kellett küzdenie: viking portyák söpörtek végig Francia tartomány (Frankföld latin neve) területén, melyeket a Karolingok már nem tudtak visszaverni, ezért a 885-886-os nagy normann támadás idején a védelmet megszervező Odót, Párizs grófját választották királlyá (888-898). Utóda, a Karoling családból származó Együgyű Károly (898-929) uralkodása alatt (a király mellékneve az egyenes, őszinte jelentésű simplex szerencsétlen fordítása) északon normannok, keleten magyarok, délen arabok támadták a nyugati frank területeket, így Károly 911-ben jobbnak látta megegyezni Hrólfr (Rollo) pogány viking vezérrel és a kereszténységre áttérő normannokat az egykori Neustria területén, az Epte folyótól Bretagne-ig terjedő vidéken telepítette le. 921-ben pedig Bonnban elismerte a német királyság formai különállását. Párizs grófjai mindinkább úgy kezelték az utolsó Karoling királyokat, ahogy egykor a hatalmas maiordomusok, Martel Károly és fiai a gyenge Meroving uralkodókat. Odo fiát és unokáját, Róbertet (922-923) és Raoult (923936) is királlyá választották, majd 987-ben, az utolsó egyenes ági Karoling utód, V. Lajos halála után az északi nagyurak és a reimsi klérus az örökléssel szemben a szabad királyválasztási jogot gyakorolva és a „királyságra alkalmasság” (idoneitas) elvét alkalmazva a Párizstól északra fekvő Senlis-ban Capet Hugót – Párizs grófjainak leszármazottját, Nagy Hugó fiát – kiáltották ki királynak. Felesége, a Karoling-rokon Aquitániai Adelheid hálából kápolnát építtetett az esemény emlékére.

3.2. Dulce France: Franciaország kialakulása Az új dinasztia őse a germán (szász) eredetű – Oberrheingau és Wormsgau vidékéről származó – Erős Róbert, Anjou grófja (t866), akiről a családot Robertidáknak nevezik. A „Capeting” elnevezés a „köpeny, stóla, kapucni” jelentésű latin cappa szóból származik. Egyes krónikások szerint Krisztus lepléről, melyet a Szentföldről hozott, nevezték Nagy Hugót „köpenyesnek” (cappatus); mások szerint Szent Márton köpenyéről kapta a nevet; megint mások úgy tartják, hogy azért hívták „kapucnisnak,” mert nem fogadta el a királyi koronát. A melléknév fiára is ráragadt. 158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Hugó megválasztása tisztán „északi” ügy volt: legerősebb támogatói bátyja, Henrik burgundiai gróf, Adalbero reimsi érsek, Richard normann herceg és Adalbero laoni püspök voltak. A reimsi Szent Remigius kolostor krónikására, Richer-re várt a feladat, hogy a trónbitorlásnak is minősíthető (hiszen az oldalági Karoling rokon, Lotharingiai Károly kizárásával végbement) dinasztiaváltozást történelmileg igazolja és ezáltal legitimálja. Richer 996-ban fogott munkához és 888-tól 987-ig úgy mutatta be a Karoling-Capeting trónváltozások történetét, hogy a „dinasztikus” királyokat szembeállította a sikeres, a „győztes” királyokkal és hangsúlyozta, hogy a vérségi leszármazás már nem elég a szakrális királyi hatalom elnyeréséhez. A Capet- ház uralkodói kezdettől fogva „mágikus” királyok voltak, akiknek győzelmeik mellett gyógyító erőt is tulajdonítottak. Le roi te touche, Dieu te guérisse (a király megérint, Isten meggyógyít) mondották a görvélykóros betegeknek, akiknek baját a király kéz- rátétellel enyhítette. Hugót (987-996) gyakran nevezik „nemzeti” királynak, aki egy „francia”, nemzeti állam alapjait fektette le. Noha „nemzeti” érzésről és „nemzeti” királyságról ebben az időben anakronizmus lenne beszélni, mégis innen kezdődik Franciaország története. A Capeting királyság több szempontból új fejlemény a frank királyságok történetében. Helyi, francia uralkodó ült a trónon, aki nem törődött az egyetemes birodalom Karoling álmával, hanem megelégedett egy bizonyos terület feletti uralommal. A Capet családi birtokok közvetlenül Párizs körül feküdtek: a Soissons, Orléans, Laon, Amiens városokkal határolt ducatus Franciae (íle-de-France) a mai Franciaország bölcsője. Az, hogy a király egy volt a nagy hűbéresek közül, azt is jelentette, hogy a politikai hatalom, a királyság intézménye nem „lebegett” a hűbérek felett, mint a Karolingok idejében, hanem az egyik legnagyobb hűbérbirtokhoz kötődött. Hugó a szabad királyválasztás azonnali kiiktatása és a fiági örökösödés (primogenitura) intézményesítése révén örökletes monarchiává alakította királyságát, szoros érdekszövetséget létesítve családja és a királyság között. A királynak csekély hatalma volt a nagyhűbéresek felett, akik között ő csak első volt az egyenlők között (primus inter pares). Ám az, hogy egyházi szentesítéssel ő állt az egész hűbéri rendszer élén, rendkívüli erkölcsi tekintélyt biztosított számára. Főhűbérúri (suze- rain) jogaikat érvényesítve a Capetingek évszázadok szívós munkájával teremtették meg Franciaországot. A feladat nem volt könnyű. Az északi országrészben éppen csak Blois és Soissons grófjai esküdtek hűséget a királynak és az egyházi birtokok álltak a király közvetlen hatalma alatt: Normandia, Bretagne, Flandria, Champagne önálló grófságok, illetve hercegségek voltak; a Loire folyótól délre fekvő hatalmas hűbéreken pedig – Aqui- tánia, Gascogne, Anjou, Burgundia, Septimania, a toulouse-i grófság, Gothia (Nar- bonne és Nimes), Provincia és Barcelona – tudomást sem vettek Hugó megválasztásáról. A királyi oklevelek a délvidéki urakat „barátoknak” és „társaknak” nevezték, mivel a szokásos fideles („híveink”) kitételt végképp nem vonatkoztathatták rájuk. Amikor a Tours-t ostromló périgord-i gróftól Hugó megkérdezte, „ki tett téged gróffá?,” az így válaszolt: „ki tett téged királlyá?” Béziers ura pedig még 1035-ben is Lotharingiai Károly fia, Lajos uralkodási évei szerint datálta okleveleit. Az egyházra támaszkodó Hugó uralkodásának legnagyobb eredménye az volt, hogy királyi címét – azaz főhűbérúri mivoltát – sikerült elismertetni a nagyurakkal. Fia, Jámbor Róbert (996-1031), akit a reimsi érsekből az ezredik év pápájává kinevezett Gerbert d'Aurillac (II. Szilveszter pápa) nevelt, szerzetesi életet élő, művelt és bőkezű uralkodó volt, a szegények támasza. A szatirikus verseket író püspök, laoni Adal- bero epés megjegyzése szerint Róbert idejében igazából Cluny apátja, Odilo volt a király. Pedig Róbert a kardot is jól forgatta és örökölt birtokai mellé számos javadalmat csatolt; fattyú öccse, Gauzlinus, akit a Loire mentén fekvő Fleury apátjává és Bourges érsekévé nevezett ki, nemcsak a mennyei Jeruzsálemet idéző csodálato tornyot építtetett a Szent Benedek ereklyéit őrző apátság bejárata elé, hanem mint érsek a király hatalmát is védte Fulco Nerra, Anjou erőszakos grófja ellen. A birtokgyarapítás, a vazallus fejedelemségek megtörése és a normann-francia küzdelem jellemezte I. Henrik (1031-1060) és I. Fülöp (1060-1108) uralkodását is.

159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD)

11. Franciaország a XII. században Erre az időre a nőkre is örökíthető hűbérbirtok és a hűbéri intézményrendszer megszilárdult, a vazallusokból és a fiatalabb fiúkból pedig kialakult a lovagság. I. Fü- löp hűbérese, Vilmos normann herceg Angliát hódítja meg; az első keresztes seregek 1095-ben indulnak a Szentföldre. A lovagi szellem a keresztény vallást az arisztokrata életideállal egyesítette: a lovagok a becsület és az igazság bajnokai, az igaz, keresztény hitért harcolnak a „hitetlen” muzulmánok ellen Krisztus sírjának felszabadításáért, védelmezik az árvákat, özvegyeket, pártfogolják a gyengébbeket. Ebből a szellemből fakadt a „lovagiasság,” az az udvariasság, mely a királyi udvarokban és a nemesi udvartartásokban kezdte elviselhetőbbé tenni az egymás közti érintkezést és a közös étkezéseket; a lovagi szerelem, mely kellemesebbé tette az életet; és a lovagi műveltség, a híres hősök (Artúr király, Nagy Károly, Roland) történeteinek felidézése. VI. (Kövér) Lajos (1108-1137) folytatta apja birtokszerző politikáját és hűbéreseinek hódoltatását, de az anglonormann nagyhatalom kialakulását nem tudta megakadályozni. Tanácsadója és életrajzírója az alacsony származású, a fényűzést és a fénylő drágaköveket kedvelő Suger apát (1081-1151) volt, aki a Párizs melletti Saint-Denis királyi apátság félhomályban derengő román stílusú templomát Pszeu- do Dionüsziosz Areiopagitész misztikus fényteológiájának hatására 1137-1151 között úgy építtette újjá, hogy hatalmas üvegablakokon csodálatos színekben áradjon be a világosság. Az első gótikus templom ragyogó pompáját (és az uborkafára felkapaszkodott Sugert) a hatalmas várúrból szigorú ciszterci szerzetessé lett Clairvaux- i Szent Bernát élesen bírálta. A Saint-Denis apátság bencései vezették a királyság „hivatalos” krónikáit; Guibert de Nogent (1064-1120) pedig Gesta Dei per Francos (Isten tettei a frankok által) címen írta meg az első kereszteshadjárat történetét. Mindkét vállalkozás a francia nemzettudat határozott erősödését mutatja. Guibert szerint a franciák „nemes, bölcs, harcra termett, nagylelkű és elegáns” emberek, akiket az Isten is arra teremtett, hogy a szeldzsuk törököktől visszafoglalják a Szentföldet; ők Isten „választott népe”. A franciák dicsőségét bizonyították a tudományok is, melyek fővárosát, Párizst – ahol a Quartier Latinben olyan kiválóságok tanítottak, mint Guillaume de Champeaux, Gilbert de la Porrée és a preskolasztikus filozófia romantikus sorsú mestere, Pierre Abélard (1079-1142) – egyenesen a Paradicsomhoz hasonlították. Az északfrancia egyházi tudományossággal és a „papos” királyi udvarral szemben a déli arisztokratákat a gay saber, a vidám tudomány kötötte le: a trubadúrok lovagi szerelemről és az elérhetetlen hölgy szépségéről énekeltek dallamos okszitán nyelvükön. I. Lajos kedvező politikai körülményeket teremtett fia trónra lépéséhez: a Cape- ting-hatalom terjeszkedését szerencsésen volt hivatva erősíteni VII. Lajos (11371180) házassága a délvidék legnagyobb örökösnőjével, Aquitániai Eleonórával. Sajnos, Lajos leginkább úgy maradt meg az utókor emlékezetében, mint az a francia, aki képes volt elválni Eleonórától és vele együtt egész Aquitániától, két százéves háború magvait vetve el így angolok és franciák között. Pedig Lajost szeretetreméltó, jámbor embernek látták a krónikások: róla még a bámulatosan rosszindulatú Walter Map is csak csupa jót tudott mondani.

160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Lajos családi okok miatt indult meg a hatalmas champagne-i grófok ellen, akiknek területeit felprédálta: Vitry templomában 1500 ember égett benn. Ez mély bűnbánatra indította és 1147 húsvétján a burgundiai Vézelayben, ahol Clairvaux-i Ber- nát lelkesített drámai szózattal a Szentföld felszabadítására, felvette a keresztet. Távollétében Suger apátot nevezte ki Franciaország régensének. A második keresztes hadjárat során, melyben III. Konrád császár is részt vett, Lajos 1149-ig a Szentföldön maradt feleségével, hogy meglátogassa a szent helyeket. A forróvérű Eleonóra, az első trubadúr költő, IX. Poitiers-i Vilmos unokája ekkor végképp ráunt férjére, akitől még gyermeke sem született. 1151 -ben elváltak és Eleonóra azonnal hozzáment Anjou fiatal, jóképű grófjához, Plantagenet („Rekettye”) Henrikhez, aki ezáltal Franciaország legnagyobb hűbérura, 1154ben pedig Anglia királya lett. I. Lajos az ősi ellenséggel fogott össze Henrik ellen. 1160-ban feleségül vette a champagne-i grófnőt, Alixot, aki 1165-ben rég várt fiúörökössel ajándékozta meg. 1164-ben menedéket nyújtott a Henrik elől menekülő Becket Tamásnak: ekkor nevezte el Salisburyi János a francia királyt rex Christianissimusnak. Becket meggyilkolása erkölcsi dimenziót adott az élesedő angol-francia ellentétnek. A francia patriotizmust táplálták a Nagy Károly személye köré szőtt hőseposzok (chanson de geste), melynek első darabjait ekkor foglalták írásba: az „édes haza,” a dulce France szeretete fűti az 1170 táján anglo-normann dialektusban lejegyzett Roland-éneket. Egy másik népszerű geszta azt beszélte el, hogyan hozta el Nagy Károly a keresztet Jeruzsálemből Aachenbe és hogyan vitte innen Kopasz Károly Saint-Denis-be. A francia királyság politikai igényeit jelezte, hogy a XII. század közepén a Capetingek tudatosan kezdték ápolni Nagy Károly kultuszát (akit 1165-ben Barbarossa Frigyes ugyancsak nyilvánvaló politikai célzattal avattatott szentté) és előszeretettel vezették vissza családfájukat Károlyra (reditus regni ad stirpem Karoli). A merész igények egyelőre távoli álmoknak tűntek: a monarchia területének növelése és a királyi központosítás munkája a „fenségesnek” (augustus) nevezett II. Fülöpre (1180-1223) várt.

3.3. Insolitas rerum mutationes: Anglia A IX. században pogány skandináv vikingek hódoltatták a keresztény angolszász királyságokat: északra izlandiak és norvégek törtek be, míg a déli területek dán fennhatóság alá kerültek (Danelaw) és súlyos adót fizettek (Danegeld). A dánoknak a kiemelkedő műveltségű Nagy Alfréd wessexi király (871-901) ideig-óráig ellen tudott állni (878, ethanduni csata), sőt királyuk, Guthrum fejét is keresztvíz alá hajtotta. Az északi népeket birodalmában egyesítő Nagy Knut dán király Anglia trónját is elfoglalta (1014-1035), de röviddel halála után a gyűlölt dán uralom megszűnt és az angolszász királyi házból származó Hitvalló Edward került a trónra (10421066). Edward, aki a száműzetés éveit Normandiában töltötte (ahol a hódító skandinávok száz év leforgása alatt átvették a francia nyelvet és kultúrát), örökös híján először barátjának, Vilmos normann hercegnek, azután ellenségének, Haroldnak, Wessex earljének ígérte királyságát. A normannok szerint Harold esküt is tett Vilmosnak, hogy támogatja angol trónigényét. Edward halála után azonban Harold, aki a szentéletű király uralkodása alatt valójában az ország kormányzója volt, azonnal megkoronáztatta magát. Harold az Edward normann szokásaitól és normann kíséretétől idegenkedő angolok szemében a „nemzeti” ügyet képviselte, amikor 1066. október 14-én Hastingsnél megütközött a fattyú Vilmos herceggel, aki néhai barátja homályos ígéretét igyekezett valóra váltani és akihez gazdag zsákmány reményében rengeteg normann és francia lovag csatlakozott. Vállalkozásuk minden mozzanatát híven ábrázolja a bayeux-i kárpit, melyet Vilmos testvére, Odo bayeux-i püspök készíttetett, erősen hangsúlyozva, hogy a normann inváziót „becsületbeli” ok – Harold esküszegése – kényszerítette ki. Győzelme után Hódító Vilmos (1066-1087) jó politikus módjára kijelentette, hogy az angol királyok örököseként kíván uralkodni és törvényeiket tiszteletben tartja, valójában azonban óriási változásokat foganatosított. Hűbéri rendszer – melynek mintaállama a kontinensen Normandia volt – váltotta fel az angolszász nemzetségi viszonyokat. A normann lovagok lenézték, „parasztnak” titulálták az angolokat, akik viszont távolról sem nyugodtak bele, hogy franciául beszélő fennhéjázó idegenek parancsoljanak nekik. A sorozatos felkelések könyörtelen leverését követően Vilmos elkobozta a lázadó angolszász főurak földjeit: egy részüket hűbér gyanánt kiosztotta normann hívei között, nagyobbik részüket megtartotta királyi birtokként, majd 1086-ban országos kimutatást készíttetett a földbirtokviszonyokról (Domesday Book). A grófságok (shire) élére a király által bármikor elmozdítható she- riffeket állított; emellett a királyi igazságszolgáltatást vidéken is közvetlenül érvényesítették a „repülő bizottságok.” A legfőbb gazdasági szerv a pontos számadáskönyveket (pipe rolls) készítő központi királyi kincstár lett. Az ügyek írásbeli intézését a kancellárra bízták. Vilmos kezében akkora hatalom összpontosult, hogy mindenki rettegte a szigorú és félelmetes urat: ob magnitudinem sui cunctis fere videretur rigidus ac formidabilis. Vilmos a magas egyházi pozíciókat normannokkal töltötte be, még a templomok építéséhez szükséges köveket is Normandiából hozatta. Canterbury érsekei ettől kezdve a normandiai Bec-Hellouin apátjai közül kerültek ki: a

161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Lombardiából származó Lanfranc-t (1070-1089) alpesi honfitársa, a kiváló skolasztikus teológus, Nagy Szent Anzelm (1093-1109) követte. Lanfranc még az angol szentek tiszteletét is töröltette a naptárból; de a provinciális angol egyház „europaizálása,” VII. Gergely és Cluny szellemében történő megreformálása is ekkor ment végbe. Vilmost kedvenc városában, a normandiai Caen apátsági templomában temették el. A normann hódítás háromnyelvű kultúrát teremtett a szigetországban: az egyháziak latinul írtak, a lovagok normannfranciául, a köznép pedig angolul beszélt. Hódító Vilmos halála után fiai között fellángolt a vetélkedés. Róbert örökölte a normann hercegséget és II. (Rufus) Vilmos az angol királyságot (1087-1100), akinek az angol főurakra támaszkodva sikerült megvédenie trónját fivérével szemben, de miután újfent bevezette a „dán adó” szedését, végképp meggyűlöltette magát. Vilmost öccse, a „tudós” (Beauclerc) I. Henrik (1100-1135) követte a trónon, aki koronázási esküjében kijelentette, hogy a királynak is önmérsékletet kell tanúsítania a hatalomgyakorlás során, be kell tartania a törvényeket és igazságosságra kell törekednie. Ez az oklevél, melyet minden grófságba elküldtek, az angol alkotmányosság alapja, a Magna Carta előfutára. Henrik azzal is megnyerte angol alattvalói tetszését, hogy a skót Malcolm király lányát, az erényes Matildát vette feleségül, vérrokonságot teremtve az angolszász és a normann uralkodóházak között. Henrik 1104-ben Normandiát, a flandriai grófság utódlása körül a francia királlyal, VI. Lajossal folytatott küzdelem lezártával 1113-ban pedig Maine-t és Bretagne-t is megszerezte. Lányát, Matildát V. Henrik német császárhoz adta feleségül, férje halála után, 1125-ben pedig Anjou grófjához, Geoffroi Plantagenet-hez. Miután egyetlen fia, Vilmos a tengerbe veszett, Matildát nevezte ki örököséül. Az örökségért tíz évig küzdött Matilda császárné és Henrik unokaöccse, I. (Blois-i) István (1135-1154). Pártharcuk valóságos polgárháborút idézett elő az országban. A fejetlenség évei után – amikor a normannokból végleg kiábrándult történetírók a kelta brit hagyományokhoz nyúltak, hogy egy erős és népszerű királyt dicsőíthessenek: ekkor írta meg Artúr király történetét (Historia regum Britanniae) a walesi Geoffrey of Monmouth – a koronát Matilda fia, II. (Plantagenet) Henrik (11541189) ragadta magához. Henrik – akit angol királysága és Aquitániai Eleonórával kötött házassága Nyu- gat-Európa legnagyobb földbirtokosává tett –, főkancellárja, Becket Tamás közreműködésével erős és olyan kitűnően szervezett központi hatalmat épített ki, mellyel még Barbarossa Frigyes sem dicsekedhetett. John of Salisbury helyesen alkalmazta a római jogi maximát Henrik abszolutizmusára: az uralkodó akarata törvény (quod principiplacuit, legis habet vigorem). A humanista püspök 1159-ben írt és Becketnek ajánlott államelméleti művében, a Policraticusban a Teutonicus tyrannusnak nevezett Barbarossa kapcsán a zsarnokölés kérdésével is foglalkozik és kijelenti, hogy mivel a zsarnokság mindennél rosszabb, a zsarnokot jogos megölni. Az angol hivatalnokállam vidéken is működő központi bíróságai ekkor alakították ki a máig élő jellegzetes szokásjogrendszert (common law) és az esküdtszék (jury) intézményét. A szokásjog olvasztótégelyében egységesültek a korábbi helyi jogrendszerek és a hűbéri jog. A hivatalok szaporodásával az írásbeliség mindenütt kötelezővé vált. A sheriff hivatalát a főurak helyett törvénytudó köznemesekkel töltötték be. Henrik az egyházi tized mintájára általános földadót vezetett be (innen számíthatjuk az újkori adóztatás kezdetét!), pajzsadót szedett és 1181-ben az angolszász fyrd alapján általános hadkötelezettséget rendelt el (assize of arms). A királyi udvar a normann-francia lovagi műveltség ragyogó központja lett, ahol immár francia nyelven szedték versekbe az „egzotikus” kelta, angol és skandináv mondavilág történeteit. Lehetséges, hogy itt írta Aquitániai Eleonóra ösztönzésére Andreas Capellanus az udvari szerelem kézikönyvét (De amore); Chrétien de Troyes és Marie de France az első Artúr- és Trisztán-románcokat a királylány, Marie de Champagne számára; Wace a normann hercegek történetét Rollótól I. Henrikig (Roman de Rou) és Artúr mondáját (Roman de Brut); Walter Map pedig az udvari etikettet és a talpnyalókat gúnyoló „udvaronc bohóságokat” (De nugis curialium). A királyi abszolutizmus útjában már csak az egyházi kiváltságok álltak, ezért II. Henrik 1162-ben cimboráját nevezte ki Canterbury érsekének, azt remélve, hogy segítségével végigviheti az egyházi birtokok megadóztatását. Becket Tamás azonban az érseki székben teljesen megváltozott: az egyház jogainak bátor bajnoka, sőt mártírja lett. Hiába tiltakozott az egyház megadóztatása ellen, püspöktársai és a Barba- rossa Frigyessel harcoló pápa is cserbenhagyta, így 1164-ben kénytelen volt aláírni a clarendoni zsinat végzéseit a király főkegyúri jogáról, mely az egyházat teljesen alávetette a király kénye-kedvének. Ezután álruhában Franciaországba szökött, ahonnan hat évig küzdött Henrik ellen. 1170-ben tért vissza Angliába, kiátkozva a király egyházi párthíveit, mire a canterburyi székesegyházban meggyilkolták. Bár a gyilkosság mély felháborodást keltett a keresztény világban és Becket Tamást rövidesen szentként tisztelték, mindez Henrik személyére és politikájára nézve semmiféle következménnyel sem járt. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett számára négy fia, akik apjukkal szemben a francia és a skót királlyal kötöttek szövetséget és valamennyi angol és szárazföldi birtokán lázadást szítottak. II. Henrik 1159 óta folyamatosan háborút viselt a franciákkal, akik kontinentális hűbérbirtokait fenyegették (ez az első százéves háború, melyet 1259-ben zár le a párizsi béke). Amikor Henriknek 1174-ben sikerült a nagy felkelést

162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) levernie, sőt Skóciát és Írországot is meg- hódoltatnia, VII. Lajos francia király így kiáltott fel: „Isten is vele van!” Csak a családja volt ellene. 1198-ban fiai, Oroszlánszívű Richárd és János ellen harcolva Chinonban halt meg. Az Anjou grófságban lévő Fontevrault apátságában temették el; itt nyugszik felesége, Eleonóra és fia, Richárd is.

3.4. Terror mundi: a normann Szicília A 911-ben a Normandiában letelepített vikingek másodszülött fiai, akik nem örökölhették apjuk birtokát és nem volt kedvük papnak állni, zsoldoskatonák lettek. A X-XI. századi Európában hadiszolgálatra bőségesen nyílt alkalom: a szőke normann lovagok Spanyolországban az arabok, Bizáncban a magyarok, Dél-Itáliában a bizánciak, Jeruzsálemben pedig mindenki ellen küzdöttek. Az arabok, bizánciak és németek által fenyegetett itáliai hercegségek – Apulia, Capua, Melfi, Salerno – megsegítésére VIII. Benedek pápa hívta őket először 1017 körül, s ezután a normann zsiványok zsold és zsákmány reményében csapatostul sereglettek Dél-Itáliába. A normann harcosok, akik közt Hauteville-i Tankréd öt fia, Vaskarú Vilmos, Drogo, Humphrey, a „Ravasz” (Guiscard) Róbert és Roger emelkedett ki, rövidesen birtokokat kezdtek kihasítani maguknak Apuliában – Vilmos (1042-1046) majd Drogo (1046-1051) Apulia grófjának címezte magát –, és már Szicília felé kacsintgattak. Az egymással küzdő császárság és a pápaság egy dologban egyetértett: mindketten rossz szemmel nézték e barbár brigantik megjelenését. IX. Leó pápa német-olasz seregét a normannok 1053-ban Civitate mellett megverték és a pápát fogságba ejtették, ám olyan udvariasan bántak vele, hogy azonnal felismerte: a német és bizánci császárok, valamint a római arisztokrácia ellen a normannoknál keresve sem találhatna jobb szövetségest. A normannok viszont hódításaik elismertetésére a pápánál nem lelhettek magasabb rendű tekintélyre. Az érdekszövetséget II. Miklós pápa 1059-ben pecsételte meg: Apuliát, Calabriát és Szicíliát hűbérként Guiscard Róbertre (1059-1085) ruházta, aki felesküdött a pápa és Szentszék birtokainak védelmére. Róbertről, akiről a férfias vonzerő iránt nem érzéketlen bizánci császárnő Anna Komnéné igen elismerően emlékezett meg, Apuliai Vilmos, a déli normann hódítás történetírója azt írta, hogy még Odüsszeusznál is leleményesebb volt: cognomen Guiscardus erat, qui calliditatis non Cicero tantae fuit, aut versutus Ulysses – a salernói longobárd uralkodó lányát, Sichelgaitát vette feleségül, veje révén pedig már a bizánci császárság megszerzésére szőtt terveket és diadalmasan nyomult előre a Balkán-félszigeten és Szíriában. VII. Gergely és (a görög pénzzel támogatott) IV. Henrik küzdelme idején Róbert 1085-ben végül is a pápa segítségére sietett: rohammal elfoglalta és kirabolta Rómát, Gergelyt pedig magával cipelte Salernóba. A történetíró Malmesbury Vilmos szerint Hódító Vilmos, valahányszor elcsüggedt, Guiscard Róbert tetteit idézte fel maga előtt, hogy ismét bátorságra kapjon. A két hódító nemigen hasonlított egymásra: Vilmos komor, mogorva ember, Róbert vidám, szőke óriás, igazi betyár volt, aki lovageposzba illő pályát futott be úgy, hogy életének minden percét élvezte. Végakarata szerint nem az általa épített fényes salernói ka- tedrálisban, hanem Venosa templomában nyugszik testvérei mellett. Róbert fiára, Roger Borsára (1085-1111) apuliai, öccsére, Rogerre szicíliai grófságát hagyta. Borsának DélItália normann uraival – Capua, Calabria, Benevento, Taranto grófjaival – kellett elismertetnie magát, akik nem szívesen látták az Haute- ville-ház felemelkedését és lenézték Roger-t, mert anyja révén a leigázott longobár- doktól származott. Féltestvérével, Bohemunddal is meg kellett küzdenie örökségéért. 1096-ban Bohemund az első keresztes hadjárattal a Szentföldre indult és az Antiókhia fejedelme címet vette fel. Roger szicíliai gróf elhódította a szigetet a szaracénoktól és a bizánciaktól és 1094-től egyeduralkodó lett. A normannok államalapító tehetségét e megfontolt, békeszerető államférfi példázza leginkább. Uralkodói erényeit bizonyítja, hogy kormányzása alatt Szicília gazdasága és sokszínű – normann-francia, görög, arab, latin, zsidó – mediterrán kultúrája egyaránt felvirágzott. Roger szaracén harcosokat és kifinomult arab műveltségű hivatalnokokat, tudósokat és orvosokat is alkalmazott. Lányait Konrád német császár, Fülöp francia és Kálmán magyar király vették feleségül. Fia, II. Roger (1101-1154) folytatta apja erősen központosított, szigorú hűbér- szervezeten alapuló politikáját, melyre támaszkodva uralmát az összes dél-itáliai fejedelemségre kiterjesztette és 1130 karácsonyán Anacletus ellenpápa beleegyezésével Szicília királyává koronáztatta magát. II. Ince pápa 1139-ben megerősítette méltóságában, de Roger-nak mint pápai hűbért kellett elfogadnia a Szentszéktől szicíliai királyságát. A palermói dóm mozaikképén Roger-t mindenesetre maga Krisztus koronázza meg. Uralkodása a spanyolországi arab kultúrával vetekedő szicíliai kultúra csúcspontja, melynek ragyogását a Capella Palatina (1132-1140), a sziget

163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) kultúráit egyesítő törekvését a muzulmán stílusban épült palermói Remete Szent János-templom, a racionális tudományosság virágzását pedig Amalfi és Salerno híres orvosegyetemei bizonyítják.

3.5. Cristianos llaman Santi Yague: spanyol és portugál királyságok A hispániai vizigót állam 711-ben a Jerez de la Frontera-i csatában bukott el az arabokkal szemben, akik világbirodalmuk részévé tették szinte az egész félszigetet, és e hódítások egy része 1492-ig a kezükön maradt. A korabeli Nyugat-Európa anyagi és szellemi szegénységével ellentétben Al-Andalus, a Córdobai Kalifátus bámulatosan gazdag és művelt ország volt, ahol az Omajjád muzulmán uralom alatt a keresztény és zsidó kultúra is virágzott. Az arabok északi előrenyomulását 732-ben Poi- tiers-nál Martel Károly állította meg, Nagy Károly pedig a Roland-énekben elbeszélt 778-as kudarca után 812-ben a Pireneusoktól délre az Ebróig terjesztette ki fennhatóságát, ahol spanyol határgrófságokat szervezett. Ezekből a IX. század végére kis keresztény országok – Aragónia, Barcelona, Kasztília, León és Navarra – alakultak ki. E területeken kívül alakult ki a keresztény Asturia. A spanyol államfejlődés tehát részben éppúgy Karoling előzményekre épült, mint a francia és a német. Társadalmi szerkezetét tekintve a strata francisque, illetve a limes hispanicus mentén fekvő Kata- lónia állt legközelebb az európai fejlődéshez: itt az örökletes hűbérbirtokon alapuló hűbériség teljes egészében kialakult. A többi spanyol királyságban azonban a musz- lim hódítás különleges helyzetet teremtett, ezért a hűbéri szervezet leginkább a közép-európaihoz hasonlított: a hűbérest esküje kötelezte a szolgálatra, de örökletes hűbérbirtok híján a hűbéresek pénzt vagy csak haszonélvezetre szóló jutalombirtokot kaptak. Mivel nem jött létre nagybirtokos nemesség, a királyi hatalom rendkívül erős volt. A muzulmán-keresztény egymás mellett élés során a romanizálódott vizigótok leszármazottai, a spanyolok, és különösen az arab uralom alatt élő keresztények, a mozarabok sok mindent átvettek az arab magaskultúrából; a keresztény és zsidó szellemiség pedig az arabokra volt hatással. Al-Andalus a frank anyától származó szőke, kékszemű III. Abd-ar-Rahmán (912-961) és fia, az irodalomszerető II. al-Hakam (961-976) alatt élte virágkorát. Utóduk, a katonai zsarnok Almanzor (976- 1002) szakított az eddigi toleráns politikával, megtámadta és kirabolta a keresztény grófságokat – Barcelona grófja, II. Borrell 987-ben Capet Hugóhoz fordult segítségért, de hiába –, sőt 997-ben Szent Jakab (Santi Yague, Santiago) compostelai zarándokhelyét is a földdel tette egyenlővé. Ezzel Al-Andalus sírját ásta meg. A Córdobai Ka- lifátus 1031-ben felbomlott és területén kisállamok (taifas) és öt muzulmán emírség jött létre Córdoba, Toledo, Sevilla, Saragossa és Badajoz központtal. Észak-Hispánia keresztény grófságai kettős célt tűztek ki maguk elé: kisállamaik egyesítését és az arab hódítók kiűzését (reconquista). A keresztény államokat (Galícia és Katalónia kivételével) először a navarrai III. (Nagy) Sancho Garcés (10001035) egyesítette. A magát rex Dei gratia Hispaniarumnak címező Sancho el mayor uralkodása megnyitotta a spanyol királyságokat az északi, francia szellemi és politikai áramlatok előtt és betagolta őket az európai kereszténységbe: a Cluny szerzetesi reform érvényesítésével a „keresztény világ végén” lévő Santiago de Compostela európai zarándokhellyé vált. A Roland-ének talán az ide vezető zarándokút mentén fekvő bencés kolostorokban keletkezett. León elfoglalása után Sancho felvette a leóni uralkodók rómaivizigót hagyományokat folytató imperator címét, hogy kifejezze szupremáciáját a félsziget fölött, de birtokainak egyben tartását talán ő maga sem remélte: királyságait fiai között osztotta fel. I. García (1035-1054) örökölte Navarrát, I. Ferdinánd (1035-1065) Kasztíliát, I. Ramiro (1035-1063) Aragónt, akik közül a rex magnusnak nevezett Ferdinánd volt a legsikeresebb: 1057-ben egyesítette Leónt és Kasztíliát, délnyugat (a későbbi Portugália északi részei) felé pedig megkezdte a területek elhódítását az araboktól és „a kereszténység helyreállítását”. Hasonló újjászervező munkát végzett Ferdinánd kortársa, I. Ramon Berenguer (1035-1076), Barcelona grófja is, aki Katalónia első jogkönyvét kiadta és a muszlim taifast adófizetésre kötelezte. 1064-ben francia sereg jelent meg a saragossai királyságban lévő Barbastro várának felmentésére. Ezt tekinthetjük az „első keresztes háborúnak”. Negyvennapi ostrom után győztek a keresztények, akik szabad elvonulást ígértek az araboknak. A franciák azonban nem tartották kötelező érvényűnek a hitetleneknek tett ígéretet és csúfosan lemészárolták a védőket. Itt mutatkozott meg igazán a mórokkal régóta együtt élő spanyol, illetve az északi keresztények közötti mentalitásbeli különbség. I. Ferdinánd szintén felosztotta királyságát: bátyjai halála után az eredetileg Leónt és az adófizető toledói arab államot öröklő VI. Alfonz (1073-1109) felvette a rex Hispaniae címet és kiterjesztette hatalmát a félsziget fölött. A kasztíliai nemesség az El Cid Campeador (az „úr” jelentésű arab sidi és a vizigót-latin Campidoctor, „harcmezők bajnoka” szóból) néven ismert Rodrígo Diaz de Vivar vezetése alatt csatlakozott hozzá, de Cid és a 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) király kapcsolata nem volt felhőtlen: egy rossz adóelszámolás miatt Alfonz elbocsátotta szolgálatából. A legkorábbi Cid-ének (Cantar del Mio Cid) az adókon, a hadisarcon és a zsákmányon való osztozásról szóló „anyagias” hősköltemény, korántsem a „spanyol becsület” eposza, amivé később vált. Alfonz uralkodása alatt a pápaság is élénken érdeklődni kezdett a spanyol kereszténység állapota iránt. Az egyetemes egyház bajnoka, VII. Gergely nem szenvedhette a nemzeti liturgiákat. A sok spanyol király közt VI. Alfonzot ismerte el Hispánia királyának, ennek fejében viszont azt követelte tőle, hogy a mozarab liturgiát váltsa fel a rómaival. Az 1080-as burgosi zsinat eltörölte a mozarab liturgiát, az 1090-es leóni zsinat pedig a vizigót scriptum helyett bevezette a karoling írást. Ez a vizigót keresztény múlttal való szakítást és a spanyol egyház európai integrációját jelentette. VI. Alfonz 1085-ben hatalma csúcspontján állt: Toledót is elfoglalta a muszli- moktól. 1086-ban azonban Algecirasnál barbár arab hódítók, az Almoravidák szálltak partra és észak felé nyomultak. Alfonz gyorsan kibékült az éppen a saragossai emír szolgálatában álló Don Rodrígóval. Cid Valencia előtt megállította az arabokat, majd iszonyú kegyetlenséggel elfoglalta a várost és Valencia fejedelmének kiáltotta ki magát. Amikor Cid 1099-ben meghalt, a Pireneusokon túl is gyászolta a keresztény világ. I. Alfonz halála után veje, Aragónia és Navarra királya, a „harcosnak” (el batalla- dor) nevezett I. Alfonz (1109-1134) folytatta a harcot a hispániai muzulmán taifast egyesítő Almoravidák ellen és elfoglalta Saragossát. León királya, VII. Alfonz (11261157), aki 1135-ben a leóni hagyományok felélesztésével imperatorrá koronáztatta magát, Saragossa birtokát is magának követelte. Barcelona grófjai eközben északon Provence-Languedoc uraival kötöttek házassági szerződéseket, 1137-ben pedig IV. Ramon Berenguer elvette az aragóniai örökösnőt, ezáltal egyesítve Katalóniát Aragónnal. 1147, az Almohádok megjelenése előtt három jelentős keresztény államalakulat körvonalai bontakoztak ki ÉszakHispániában: León-Kasztília-Saragossa; Aragón-Katalónia; Nyugaton pedig a Mino folyótól Bragancáig és délre Coimbráig terjedő területen az I. Alfonso Henriques (1128-1185) vezetésével Leóntól elszakadó Portugália. Alfonso Henriques 1139-ben Ourique-nál győzelmet aratott az arabok felett (a csata előtt Krisztus jelent meg előtte és biztosította a diadalról), 1143-ban pedig VII. Alfonzo elismerte Portugália királyának, ám az ország csak 1179-ben vált végleg függetlenné.

4. Székely György – A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETEI ÉS AZ ITÁLIAI VÁROSOK 4.1. A német királyság kialakulása A X. század elejének egyik legfontosabb európai változása az volt, amikor a Karo- ling-dinasztia keleti ágának kihalása után nem a nyugati ág örökölt, hanem a birodalomrészt alkotó hercegségek uralkodóházai közül lépett az egyik a kihalt helyére (911). Az új alakulatot nevezik német királyságnak. Elenyészett a Karoling öröklési szokás is, az uralkodóház tagjai közt nem oszlott szét többé a birodalom a trónváltozáskor. A nyugati Karoling ág 921-ben formálisan is elismerte az új államalakzat önállóságát, szétváltak határaikon. Német nép vagy éppen nemzet azonban még nem volt, a hercegségek jórészt törzsi alapon különültek el. Uraik közül kellett kikerülnie a leendő királynak. Először a származás közelsége és előkelősége lett az uralom alapja. Az egyik frank gau grófjának és Glismut császárleánynak a házasságából született Konrád, aki 906-ban frank herceg, 911. november 8-i gyűlésen a fejedelmek által megválasztott német király lett 918-ig, megosztva a Svábföldet. 916-ban a svábföldi, bajor és frank püspökök zsinaton álltak egyértelműen a királyi hatalom mögé. A lo- taringiai, szász és bajor hercegek azonban szembefordultak I. Konrád uralmával. Nyíltan fellázadtak ellene Erchanger és Berthold svábföldi grófok, akiket 917-ben a király kivégeztetett. Ott azonban az őrgrófi származású Burchard lett a herceg, aki kiszorította Konrádot. Mindezek alapján járt el egy X. század végi író (a Vita Mathil- dis antiquior szerzője), amikor Konrádot csak törzsi királyként írta körül (rex Francorum). így érthető, hogy halálos ágyán I. Konrád a szász hercegnek küldte el a hatalmi jelvényeket. A válságokat a kalandozó magyarok kihasználhatták, 915-ben északnyugat felé áthatolva, a dán határig értek, 917-ben pedig a lotaringiai végekig törtek előre. A belső válságok és a külső fenyegetettség egyaránt siettették a szilárdabb államiság kialakítását. Úgy látszik, először Arnulf bajor herceget emelték hívei a német trónra, bajor és egyes frank törzsek támogatásával. Az erőviszonyok ismeretében azonban Arnulf hűséget esküdött I. Henrik királynak, mindazonáltal elismertetve

165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) tartományabeli uralmát. így a főhatalom a szász tartomány dinasztiájának jutott. Ottó szász herceg fiát, I. Madarász Henriket egy frank-szász törzsközi megegyezés alapján választották a fritzlari gyűlésen. Widukind történetíró szerint Konrád király attól tartott, hogy egyébként a szász herceg megsemmisíti a frankok népét. A Vita Mathildis írója szerint Henrik a szász birodalom (Saxonicum imperium) fennhatósága alá vonta a szlávokat, a dánokat, a bajorokat és a cseheket. Valójában a szász hercegség a Rajna, Eider és Elba folyók által határolt hatalmas terület volt. Megtarthatta hercegi hatalmát, és elnyerte Henrik megbecsülését Eberhard, I. Konrád öccse, aki koronát és jogart adott át a győztes választottnak.

12. Németország az Ottók korában A királyság konszolidációja a különböző társadalmi csoportok érdeke volt. Az egyháziak érdekeltségét kifejezi X. János pápa 921. évi döntése, hogy senki másnak nincs joga valamely papra a püspökséget ráruházni, mint a királynak. A királyra voltak utalva a kisebb hűbéresek is, hogy védje őket a nagyobbakkal szemben. Saját törzsi területének még nagyszámú szabad parasztja (Frilinge) azért remélhette, hogy a király oltalmazni fogja, mert jelentékeny fegyveres ereje egy részét még ez a réteg adta. Az új király hatalmát az államszimbolika is kifejezte. I. Henrik 922 óta használt pecsétje az uralkodót koronával, pajzzsal és lándzsával ábrázolta. Ezt a királyi lándzsát kiszorította az ereklyeértékű szent lándzsa, amelyet a német király 935-ben II. Rudolf felső-burgundi 166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) uralkodótól kapott az Aargau Burgundiának átengedése fejében. Ennek szentségét fokozta az a hit, hogy benne van a krisztusi töviskoszorú egy tövise. A hatalmi realitások világában növelte a Szász dinasztia tekintélyét az a várépítési folyamat, ami a különféle külső támadások kivédésére és a termelő lakosság védelmére a határövezetekben következetesen folyt. 924 és 933 közt a király kilenc paraszt közül nyolcat rendelt a mezei munkára, a kilencediket a várvédelemre. Meissen vára is ekkortájt épült. Ez tette lehetővé 933-ban a magyaroknak addig fizetett adó megtagadását, és az Unstrut melletti Riade melletti fegyveres legyőzésüket (úgynevezett merseburgi csata). 933-ban Madarász Henrik a normannokat és a dánokat kényszerítette fegyverrel engedelmességre. A hatalmát növelő király az Elba folyótól az Oderáig szorított vissza a szláv törzseket. A szász vezetésű német királyság belső és külső megerősödése teszi természetessé, hogy az uralom a Szász dinasztián belül öröklődött: Madarász Henrik halálakor 936-ban I. Ottó került a trónra. O már formailag is kísérletet tehetett a hercegek szerepvállalására, udvari főméltóságokká kinevezve őket. 936-ban Giselbert lotarin- giai herceg kamarás, Eberhard frankóniai herceg asztalnokmester, Herman sváb hercek főpohárnok, Arnulf bajor herceg marsall lett. Amikor az ezzel meg nem elégedő Giselbert fellázadt és hozzá Eberhard csatlakozott, fegyveres harcra került sor, 938-ban. Eberhardot ütközetben ölték meg. Frankónia hercegsége hatalmi állása 939-ben megsemmisült. A bizánci diplomácia figyelemmel kísérte a fehér horvátok, a vendek, a csehek függésbe vonását, a magyar kalandozók döntő legyőzését, ezért tekintette a Bíborbanszületett Konstantin Ottót Frankország és Szászország nagy királyának.

4.2. Ottó belső és külső hatalomemelkedése a császári hatalomig I. Ottó német királysága a régi törzsi vonásokat őrző hercegségekre oszlott, hiába igyekezett az uralkodó hatalmukat megnyirbálni, a hercegeket az udvarba vonni. Emiatt a király Szászországot és Frankóniát a korona alá vonta, más hercegségeket pedig a barátoknak és rokonoknak adományozott. Testvérének, Henriknek adta a bajor hercegséget (948-955). További ellenőrzés céljából az uralkodói paloták élére palotagrófokat állított (palatinus) Lotaringiában is. Ezek szedték be a birodalmi jövedelmeket is. Csakhogy saját rokonsága is önállósodásra tört, kihasználva a 954- 955. évi magyar kalandozásokat, Liudolf (sváb herceg, 949-954) a délnémet területeket pusztító magyar íjászokat fogadott szolgálatába, akik egészen Frankóniáig pusztítottak. Vörös Konrád, Lotaringia hercege (944-954), a király veje csatlakozott Liu- dolfhoz, de az uralkodó legyőzte és megfosztotta hercegségétől, mire magyarokat hívott segítségül. Bár a hercegek meghódoltak, elvesztették tartományukat. Az Ottót támogató egyházi vezetők közt is kitűnt Brunó, kölni érsek. A német belviszályokat kihasználva a magyarok 955-ben hatalmas sereggel nyomultak be délnémet földre. Fenyegették Augsburg városát, de püspöke, Ulrich elvonulásra bírta az ostromlókat. Ez az ostrom lekötötte a támadókat, és Ottó ezt kihasználva csapatokat vonultatott fel, és a Lech-mezőn leverte a magyar hadat. Ekkor már Vörös Konrád is a királyi seregben küzdött, és ott is esett el. Mindez tovább erősítette az uralkodói hatalmat a hercegségek felett. A kormányzás intézményeiben szerepet kaptak az Ottóhoz húzó főpapok. Az oklevéladás gyakorlata ezt mutatja. Alsó-Lotaringiában I. Ottó és utóda, II. Ottó (973-983) alatt szinte minden oklevelet a kancellária adott ki, alig van ismeretlen kiállítású. A szász hercegséget az uralkodó rokonára, Hermann Billungra bízta (J973). Az egyházi fejedelemségek kezdetét jelenti, hogy Brunó kölni érsek megkapta Lotaringiát, ami 959-ben Alsó- és Felső-Lotaringiára oszlott. A főpap tartományában előmozdította a kolostorok reformját. Igen jelentős volt az egyház birtokállománya, amit I. Ottó királyi hűbérnek fogott fel. Az uralkodó és utódai adományozták az egyházi javadalmakat, a püspöki tisztségeket, aminek fejében hűbéresi szolgálatokat vártak el a főpapoktól. Székesegyházak, kolostorok körül kézművestelepek, vásárhelyek keletkeztek (Sankt Gallen, Corvey, Köln, Regensburg, Trier, Toul, Liege). Henrik trieri érsek városa piacterén egy keresztet állíttatott a vásárjog megszerzésének (958) emlékére. Ezt a szokást másutt is követték. Ibrahim ibn Jakub tortosai zsidó utazó Mainzban keleti fűszereket is talált a piacon, a Frízföldiek ottani telepe is utal a távolsági kereskedelemre. A német királyság megerősödésével szemben Itáliában nem volt olyan hatalom, amely az egész területet fennhatósága alá kényszeríthette volna. Az itáliai királyság belső gyengesége szinte csábította a hódítókat, a pápaság zavaros viszonyai pedig egyházi támogatókkal kecsegtették azokat. A helyi hatalmasságok közül kiemelkedett II. Berengár, Ivrea őrgrófja, aki már 945-950 során sikerrel hadakozott II. Lothár címzetes itáliai király ellen, majd a longobárd koronát is megszerezte, Itália királya lett (950-963). A német királyság azonban Itália alávetésére tört, I. Ottó 951-ben az Alpokon keresztül benyomult az ország északi részébe, erős serege elől Berengár visszavonulásra kényszerült. A német király további terveit sejteti, hogy 952-ben az aquileai pátriárkátus friauli területeit elválasztotta Itáliától, a német királyságot erősítő egyházi fejedelemséggé alakította át. 955-ben a Lech mezei csatában már olasz alakulatok is jelen voltak német oldalon.

167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) I. Berengár, hogy területvesztését mérsékelje, megszállta az egykori Ravennai Exarchátus területét és Pentapoliszt, Róma elleni támadásra készülődve. A pápai székben 955 óta a világias életvitelű XII. János pápa ült, aki szorultságában Ottót hívta segítségül azzal a reménnyel, hogy a király „megszabadítja és korábbi szabadságába visszaállítja a szent római egyházat”. A két sereg összecsapása után II. Berengár, a végső vereséget elkerülni akarván, 961-ben váraiba vonta vissza erőit. A pápa hálájából újra császárkoronázásra került sor Rómában, ismét helyreállítva ezzel az aktussal a nyugati császárságot (Restauratio Imperii). I. Ottó mint császár (962-973) azonban főséget akart gyakorolni Róma és az Egyházi Állam felett is. Esküre kényszerítette a rómaiakat, hogy hozzájárulása nélkül pápát nem választanak, és zsinatot nem hívnak össze. Miután azonban a német haderővel elvonult, sem a pápaság, sem a római nemesség nem tűrte el ezt a helyzetet. A császár 963-ban azon a címen, hogy összeesküvést szőtt ellene, letette XII. János pápát, az általa állított VIII. Leó pápát (963965, római) viszont a zsinat nem ismerte el. Ezzel indult el a sok fordulatot tartogató küzdelem a pápai szék betöltése körül. A császár megnyugodva térhetett vissza királyságába, mivel a 962-964 során védekező II. Berengár feladta utolsó erődjét, és 966-ban bambergi fogságban halt meg. A császári hatalom folyamatosságának biztosítására az akkori pápa, XIII. János társcsászárrá koronázta az uralkodó fiát, II. Ottót (967). Ennek helyzetét erősítette, hogy elnyerte Theophanu, bizánci hercegnő kezét, akivel Rómában házasodtak össze 972-ben.

4.3. A rómaiak és a frankok császára A Német-római Császárság alapítója, I. Ottó (936-973) magát a rómaiak és a frankok császárának tekintette. A korabeli történetírás pedig szintén egészen eltérő, de mindenesetre olyan megjelölésekkel élt, amelyek mutatják, hogy a kortársak sem tekintették egységesnek és lezártnak a német birodalmat. így egy bencés apáca, Hrotsvita, aki 1002-ben halt meg, a kialakuló Német-római Császárságról úgy írt, mint egy örökölt szász királyságról és egy hozzá csatlakozó római részről, amelyek együttesen teszik ki a birodalmat. Egy más irányban haladó kortárs, Widukind cor- veyi szerzetes, aki 1004 körül halt meg, a császárság római jellegét tagadta, és a frankok birodalmának a továbbélését vallotta. Thietmar merseburgi püspök, aki 1018-ban halt meg, a rómaiak császárságának tekinti a megalakult birodalmat. I. (Nagy) Ottó német-római császár nagy sikere volt élete alkonyán a quedlin- burgi birodalmi gyűlés, ahol a birodalom több szomszédos és még számos távolabbi népe is képviseltette magát (973. március 23., a húsvéti ünnepen). A Nagyobb Al- taichi Évkönyvek szerint inkább családi ünnep volt, Ottó az idősebb császár és fia, Ottó ugyancsak császár a császárnékkal érkeztek oda, ahová eljöttek a bizánciak és beneventóiak követei ajándékokkal, a magyarok tizenkettő, a bolgárok két főemberrel, eljöttek Harold herceg követei is, akiről úgy vélték, ellenáll a császárnak, alávetésüket kifejezve. Ebben a változatban feltűnő, hogy a külső államok és törzsszövetség eredetű alakulatok más-más szinten képviseltették magukat. A mindig a szász nézőpontot képviselő Thietmar merseburgi püspök krónikája jobban kiemeli az ünnep alkalmából az isteni dicséretet és az emberi vigasságot, majd három csoportban említi az oda érkezőket: a császár rendelkezésére eljött Mieszko és Boleszló herceg, eljöttek a görögök, beneventóiak, magyarok, bolgárok, dánok és szlávok követei, s alighanem az egész királyság összes főembere. Mindent békésen elintézve, nagy ajándékokat kapva örvendve tértek vissza övéikhez. Az, hogy a forrás név szerint említi a lengyel Mieszkót és a cseh Boleszlót, függő viszonyra utal, legalábbis a szász szemlélet szerint. Az elsőt a császár azért hivathatta, hogy Hodo őrgróffal való viszályát tisztázzák. A másodikat pedig a Prágában felállítandó püspökség ügyének megtárgyalására várhatták. III. Ottó (983-1002), aki a X. század végén vette át a kormányzást, és akinek kiskorúsága alatt régensek hosszabb kormányzata alakult ki, sokoldalú befolyás alatt állott, neveltetésében görög és német elemek vegyültek. Német-burgundiai nagyanyja és görög anyja nevelték, ezek játszották a kormányzatban is a legnagyobb szerepet. Ugyanakkor feltűnik a fiatal császár mellett egy olyan személyiség, aki később döntő szerepet nyer, egy francia tudós: Gerbert d'Aurillac, híres matematikus és természettudós, aki III. Ottó nevelője és atyjának barátja volt, kiemelkedő és azért is sajátos egyházi tudós ebben a korszakban, mert nemcsak a római, hanem egyben a mór műveltségnek is alapos ismerője volt. Ez az a korszak, amelyben a Német-római Császárság egyáltalán nem volt valami szilárd és vitathatatlan hatalmi intézmény. Ellenkezőleg, a X. század végére, a XI. század elejére magában Rómában is különböző feudális pártok harcoltak egymással, pápa és ellenpápa küzdelme zajlott le, és így kerül azután sor 998-ban új helyzet létrehozására, amelyben III. Ottó katonai erővel foglalja el Rómát, veszi be az Angyalvárat, kivégezteti a lázadókat, akik között a város 12 körzetének a vezetője is szerepel, mutatva, hogy egyben a városi lakosság ellenállásáról is szó volt. Ebben a korszakban, a győzelmi hangulatban készült el Gerbert d'Aurillac műve, amelyben kifejtette azt a politikai programot, amelyet a fiatal császárnak szánt az idős és jeles egyházi férfiú. „Miénk, miénk a Római Birodalom, hatalmat ad a gabonában bővelkedő Itália, a katonát bőven termő Gallia és Germánia” – írja a francia születésű, a német-római császárt szolgáló, ugyanakkor annak görög környezetét is

168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) felismerő és tudomásul vevő Gerbert. A császár ezután 998-tól 1002-ig Rómában élt, egy új birodalom fővárosává akarta tenni, amelyben az intézmények nemcsak római, hanem bizánci mintára is alakultak. Gerbert, aki meg tudta különböztetni – levelei szerint – a birodalom különböző etnikai összetevőit, így az olaszok speciális szerepét, a császári tekintélyt egy másik, a német birodalommal vetélkedő és császári szerepét kétségbe vonó birodalomhoz, Bizánchoz is méri, így írva körül azt az uralmat, amelyet tanítványától megkíván. Ez az az időszak, amikor Reichenau iskolájában III. Ottót bizáncias módon ábrázolják, és ez az az időszak, amikor Aventinus hegyén nemcsak a császár fényes palotája épült bizáncias udvarral, amelyből a várost igazgatta, hanem ugyancsak az Aventinuson alakult ki egy olyan egyházi intézmény, amelyben római és görög, latin és keleti szertartású papok és szerzetesek gyűltek össze. Éppen II. Ottó korában játszott döntő szerepet ez a rendkívüli összetettség a Német-római Birodalomban és ez a császár elődeihez képest bonyolultabb címeiben is megmutatkozott. III. Ottó magát római és itáliai császárnak nevezte, az apostolok szolgájának és a római földkerekség Isten kegyelméből való felséges császárának. A címben tehát többször fordul elő római elem, a római császárság renovatiójáról, helyreállításáról van szó a kor forrásaiban és a császár egyúttal bizonyos egyházfői funkciót is ellátott a pápával karöltve, hiszen abban az időben a hatalmi viszonyok egyértelműen – éppen a római győzelem nyomán – a császár javára alakultak. Itáliai belső viszályokban, ahol perre került sor, a pápa és a császár együttesen jártak el olasz püspökökkel. A zsinatszerűen lefolytatott eljárásban a pápa után a császárt, azután a püspököket említik mint az egyház fontos tisztségviselőit.

4.4. A pápa és a császár Rendkívül jelentős volt, amikor a császár tanítómestere maga került a pápai székbe I. Szilveszter (999-1003) néven. Ez olyan helyzetet alakított ki, amelyben a császár most már valóban megvalósíthatta tanítómesterének programját. Gerbert arra figyelmeztette III. Ottót, dicsőségét abban keresse, hogy mennyire súlyos veszélyeket vállal a hazáért, a vallásért, övéinek üdvéért és a közösség, a respublica üdvéért. A francia Gerbert jól el tudta különíteni a császár hazáját és a nagyobb keresztény közösséget. 997ben, amikor Gerbert még egy francia főpapi széket töltött be, akkor is engedelmesnek vallotta magát a császár és a császári határozatok iránt, és a császárt származására nézve görögnek, uralma által rómainak minősítette, a görög és római bölcsesség örökösének. Egyáltalán nem a német jellegű császárságról van tehát szó abban a politikai programban, ideológiában, amely ebben az időben a császári és a pápai udvart jellemzi. Ebbe a nagy körbe, amelyben a tanítómester és a tanítvány tevékenykedett és gondolkodott, beletartozott Itália, Germánia, de a birodalmon kívül eső Gallia és Szkítia is. A történettudomány sokat vitatkozik az utóbbi fogalomról, hogy ez mennyiben jelentette a magyarokat, mennyiben a szlá- vokat vagy mind a kettőt, akik a birodalomtól keletre éltek. Ez a néhány év a császárság és a pápaság rendkívül erős együttműködésének az időszaka. A pápa francia származása ellenére egy tisztán egyházi jellegű francia ügyben is úgy járt el, hogy – amint maga írta – apostoli és császári kezekbe adta a francia király és püspökök panaszát. Még ebben a nyugati irányban is megvolt tehát a császárság és a pápaság együttes eljárása, és ez éppenséggel nem azt jelentette, hogy a pápa a francia királyságot rangban lefokozta volna, a német császárság függvényévé tette volna. I. Ottó olyan császár volt, aki Bizánccal sem állott ellentétben, elődeihez és nem egy utódjához mérve ez jelentős sajátossága uralkodásának. Ez magyarázatot ad arra, hogy miért lett olyan nagy jelentőségű ebben az időben a római Aventinuson lévő egyházi intézmény, a Bonifác és Elek apátság, ahol több évet töltött a III. Ottó által nagyrabecsült Szent Adalbert, a második prágai püspök, az évezredforduló egyik kiemelkedő egyházi vezetője. Ennek a kolostornak mind a csehországi, mind a lengyelországi és bizonyos nyomokból következtethetően a magyarországi térítésben is jelentős szerepe volt, innen indult arra a térítőútra Szent Adalbert, amelynek során a poroszok között 997-ben mártírhalált halt. 1000-ben III. Ottó Gnieznóban az ő sírjánál, az ő karereklyéjéért „cserébe” ad uralkodói jelvényeket I. (Vitéz) Boleszló lengyel királynak. Szimbolikus jelentőségű, hogy Szent Adalbert karereklyéje darabokra osztva számos nyugati egyháznak biztosította a szent vértanú patronátusát. Rómában az eredeti ecclesia Sancti Adalberti később San Bartolomeo lett, ahol egy márványmedence fenntartotta a vértanú faragott képét (ez később a Tevere szigetére került). Kapott az ereklyéből a Szabin-hegyekbeli Affile és a latiumi Terracina egyháza, a Pereum közelében lévő Sant'Alberto. Jutott belőle a reichenaui Oberzellnek (amire egy 10001002 tájt keletkezett sequentia is utal), Aachennek és Liege-nek. így fogta át Adalbert kultusza kelettől nyugatig az új felfogású keresztény közösséget. Az egyházi intézmény autonómiája éppen a Német-római Császárság déli részében nem hiányzott (ahová Milánó, Ravenna, Róma esett). Autonómia korán csak ott alakulhatott ki, ahol légüres politikai tér volt a két császárság és az iszlám birodalma között. így Montecassino bencés kolostora, longobárd, olasz, görög szerzetesekkel, illetve művészekkel, tudósokkal. Egyben ez a szerzetház volt a központja a feudális birtok- és 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) üzemformának, ahol egy korai olasz nyelvemlék is a birtokállományra vonatkozik: ,,sao ko kelle terre per kelle fini que ki contene trenta anni le possette parte SanctiBenedecti" (960 körül). Az apátság bizonyos fokig előképe a karthauziak és a ciszterciták tevékenységére jellemző nagybirtokos, komplex gazdálkodású egyházi üzemeknek. Montecassino anyagi létalapja százezer hektárnál nagyobb földbirtoka volt, ahol kiépült az udvarházközpontok (curtes) rendszere, ahol colonusok, valamint 29 évre földet kapott libellariusok éltek. Az utóbbiak a gabona V7, a bor 73 részét fizették az apátságnak. A gazdasági irányítás a fő udvarházban (curtis maior) a nagyprépost kezében volt, udvarházaiban világi iparűzők működtek, részben jobbágy kézművesek, részben szabad iparosok. Montecassinónak volt vásárhelye az apátsági birtokon, volt kikötőhelye és lerakata Salernóban és Amalfiban, amelyeket az apátság tíz kereskedelmi hajója keresett fel. Egyébként ilyen jellegű tájakról keletkeztek az első itáliai-levantei forgalmi kapcsolatok, még a keresztes hadjáratok előtt.

4.5. Az itáliai városok Az itáliai városok hanyatló periódusában is mindig volt egyfajta autonómia és gyakoroltak valamiféle hatalmat. Már a IX. századi forrásokban találunk utalásokat a polgárok gyűléseire (assamblatorium, parlascium, concio, conventus civium). Ezek elő- formák, előgyakorlatok a polgári politikai részvételhez, de épp Itáliában városállami fejlődésbe torkollottak, nem lettek országos rendi képviselet alapjává. A cremonaiak igen korán megmozdultak, már 850-ben, magukat habitatores civi- tatis Cremone elnevezéssel illetve II. Lajos császárhoz fordultak, mivel a püspök súlyos pénzügyi rendelkezéseket hozott, ami nehezítette a folyami hajózást. Veronában a lakosság és a kolostor vitájában judices játszottak szerepet, ennyiben a város ekkor is jogi személy volt. Mantovában a Péter püspök engedélyével és felügyeletével folyó pénzverésnél a conventus civium határozta meg a súlyt, finomságot, forgalmi feltételeket. Ehhez járult hozzá 945-ben Verona, Brescia conventus civiuma. Tehát mintegy pénzverési kerületet alkothattak. Verona falövezetének karbantartása és erősítése már VIII. századi forrásból ismert. Az egyik teher, ami alól az olasz városok mindig szabadulni akartak, a városfalon belüli császári palota volt, a központi igazgatás székhelye. Milánó már a Ka- roling-korban megszabadult ettől. Verona esetében a város és falának építészeti állapota a longobárdok hosszú korszakában zavartalan volt (multus tempus transiisset ex quo hanc urbem reparare opus non erat, quia Langobardorum minime indigebat), a kérdés csak Jámbor Lajos uralma idején merül fel. VIII. János pápa (872-882) pedig Kopasz Károly császártól segítséget kérve már felpanaszolta Itália településeinek (civitates, castra et ville) szaracén elpusztítását, püspöki székhelyek elnéptelenedését, amit az őrgrófok dúlásai tovább tetéztek. Majd a magyar kalandozások rombolásai tették szükségessé a városfalak újjáépítését (Bergamo 904, Cremona 916). Egy X. századi Berengár-féle oklevél az Arnulf által lerombolt falaknak a nép segítségével való helyreállítására kötelezett egy püspököt. Mégis a X. századi itáliai város bizonyos fokú katonai önkormányzatot is jelentett: a várfalvédő szolgálat kötelezettsége a népköltészetben is tükröződött; Verona és Brescia milíciái városiak; Vercelliben a hadizászló megáldása (benedictio vexilli) utal a városi milíciára. Európa legfejlettebb városias területei a korai középkorban a Bizánci Birodalomhoz tartoztak. Súlyos ellentmondás volt azonban ezek sorsában, hogy a IX. század után – eltérően a nyugat-európai városfejlődési tendenciától – igen nyomasztó volt az állami szabályozás, ami korlátozta a korporatív intézmények autonóm tevékenységét és befolyást gyakorolt a városokban folyó társadalmi harcok kimenetelére. Ez vezetett arra, hogy a tartományi városokban a XI. században szükségképpen szeparatista mozgalmak alakultak, hogy a császári előjogokon túl – amit ez időtől fogva nyugati városok is korlátozni kívántak – a központi hatalomtól való függetlenségért kellett küzdeniük. A két nagy történeti régió közt feküdtek Dél-Itália városai, részben ugyancsak bizánci uralom alatt. Ez utóbbiaknak sem volt régóta semmiféle városi önigazgatása, sem népgyűlése. Emiatt törtek ki harcok a városi (poleis) helyzet kivívásáért a Nikopolis-Chersones – dél-itáliai városok – és az Antiókhia közti hatalmas térségben. Zendülés tört ki Bariban is (1009).

4.6. A főpapok A kor leghíresebb főpapjai birodalmi vagy királyi püspökök voltak a szó szoros értelmében. Ezt a típust Ottó, a birodalomalapító császár alakította ki, de más korabeli uralkodók is hozzájárultak a maguk területén. Ilyen főpap volt II. Adalbero baseli püspök (kb. 999-1025). Egyházmegyéje világi hatalmát III. Rudolf burgundiai uralkodó alapozta meg adományával. Adalbero politikailag elkötelezett volt a Németrómai Birodalom iránt: 1002-ben a már Mainzban megkoronázott, de még Hermann sváb hercegtől el nem ismert Henrik király a délnémetországi harcokat híveire bízta. Breisach városában állomásozott a strassburgi és a baseli püspök császárhű csapatokkal, amelyek naponta fegyveres portyákra indultak, hogy takarmányt szerezzenek. Adalbero tehát a püspök hadvezér típusát is megtestesíti, amiért nem kell benne elvilágiasodott személyt látnunk, hanem inkább a 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) kor még eszményi típusát. Ha Adalbero esetében sikerült is a birodalmi és a tartományi érdek egybeesését biztosítani, ez nem ismétlődött meg 1010 táján, amikor Henrik a burgundiai királyi kápolna egy klerikus tagját akarta Besanqon érseki székére ültetni. Hiába remélte, hogy ez mindkét uralkodó bizalmát élvezheti, a burgundiai ellenzék feje, Ottó Vilmos ezt keresztülhúzta. Ezekben az esetekben még természetes, hogy nem az egyházi és a világi hatalom küzdött a főpapi székek betöltési jogáért, hanem az különféle világi hatalmasságok politikai érdekeinek ütközőpontja volt. Ez csaknem így alakult 1025-ben, amikor Adalbero, a birodalomhoz hű baseli püspök meghalt. Az utódlásba III. Rudolf burgundiai uralkodó, és még inkább a püspöki várost megszállással fenyegető Ottó Vilmos szólhatott bele. Ezt kellett megakadályoznia II. Konrád császárnak (10241039), aki 1025 júniusában körüllovagolta birodalmát, és ennek során rátette kezét Baselre. Feltűnő azonban, hogy a császárokat egyébként magasztaló Wipo feljegyzése szerint szimoniákus módon rendelkezett az elárvult főpapi székről. Ebben láthatjuk immár az egyházi igények, szemlélet beleszólását a világi hatalmasságok vitáiba. De a hatalmi tényeken ez ekkor még alig változtathatott. 1019 óta folyamatosan német nemesi származású pátriárkák voltak Aquileiában. Ez is inkább a császári hatalom, mintsem a helyi egyházi érdek érvényesülését sejteti. Részben ezeknek a főpapi típusoknak továbbélése, részben a felemelkedő városi polgárság új igényei tették oly nevezetessé a milánói érsekség körüli bonyodalmakat.

4.7. A milánói érsekség Az észak-itáliai metropolis részben egyházi szempontból volt jellegzetes, az ottani Szent Ambrus (Sant'Ambrogio) egyház közössége sajátos típust jelentett az egyházban. Papjainak (monaci) campaniléja hívó jeleket adott a városi mozgalmak számára. A Sant'Ambrogio egyház körül tömörülő úgynevezett ambroziánus egyház különállása nem szorítkozott az Ambrus-féle IV. századi egyházi éneklésmódra, amit a milánói egyház VIII. századi kiváltsága alapján fenntartott. Ez csak kiindulópont volt a milánói autonomista irányzathoz. Helyzetét meghatározta politikai múltja is: a X-XI. század új intézményének, a Német-római Császárságnak jelentős központja lett, császári székhely volt a vándorló udvar viszonyai között. Ezek az erővonalak magyarázzák meg Milánó érseki székének fontosságát, és ezért került sorozatosan az imént bemutatott jellegzetes főpaptípushoz tartozó személy az egyház élére, miután meghalt Arnolfo de Arzago érsek (1018. február 25.). A fejedelmi és főpapi családok összefonódására jellemző a Canossai (Tusciai őrgrófi) família és az Arzagói család rokonságba kerülése. Ezek pedig atyafiságba jutottak a De Besate famíliával, amiből szintén több pap került ki. Az 1020 és 1048 között ismert működésű An- selmo da Besate (Besatei Anzelm) császári káplán nagy súlyt helyezett e családokkal való rokonságának hangsúlyozására. Rhetorimachia című munkájában ki is emelte Arzagoi Landulf és Arnulf testvéreket; az előbbi Brescia püspöke, az utóbbi Milánó jeles főpapja lett. Arnulf 998-tól volt érsek és III. Ottó megbízásából járt Konstantinápolyban. Helyére rövidesen (1018. március 29.) Aribert (Heribertus, Ariberto da Intimiano, da Antemiano) érsek lépett. A főpap házasságban élt, felesége, Uxeria nemesi származású volt. A maga korában ez aligha váltott ki bírálatot, hiszen ez megfelelt a nyugati egyházban is dívó gyakorlatnak. A milánói érsek fontos személyiség volt a birodalmi egyház rendszerében, nemcsak maga volt a császár bizalmi embere, de neki is jelentékeny szerepet juttatott az itáliai egyházi életben. II. Konrád császár 1025-ben a milánói érseknek engedte át a jogot, hogy Lodi püspökét beiktassa. Aribert erővel egy milánói klerikust nevezett ki oda. A Como-tó vidékén lévő San Vincenzo in Galliano-bazilikát (Cantú helység) Aribert alapította. A főpap tehát korántsem volt elvilágiasodott, hivatását elhanyagoló személy, hiába volt egyszerre a császári egyházigazgatás és hadügy letéteményese. Alsóbb fokon is erre törekedett a császár: II. Konrád 1025-ben Vercelli, 1036- ban Párma püspökének jogát ismerte el a grófság (comitatus) feletti hatalom gyakorlására. 1026-ban II. Konrádot Aribert érsek Itália királyává koronázta, ő maga pedig Itália birodalmi vikáriusa lett. A császár ebben az esztendőben került szembe a fontos észak-itáliai városokkal: leverte Milánó és Pavia lázongását. A birodalmi püspököknek nagy szerep jutott Burgundia bekebelezésében. Amikor annak utolsó önálló uralkodója meghalt 1032 szeptemberében, II. Konrád 1033-ban Burgundia királyává koronáztatta magát Payerneben. 1033-ban jól szervezett hadjáratot kellett mégis vezetnie országa megszerzésére vetélytársa, Odo, Champagne és Blois ura ellen. Hadai északról Baselen, délről pedig az Alpokon keresztül nyomultak Burgundia ellen. Mivel a francia király is a császárral fogott össze, Odo és a burgundiai urak 1034-ben kénytelenek voltak alávetni magukat a genfi Szent Péter-templomban. A császár hálája kiterjedt a baseli püspökségre, amely számos adományban részesült, nemcsak egyházi javadalmakat, de ezüstbányákat is kapott. A Burgundia elleni kétirányú támadás másik hőse Aribert, milánói érsek volt, aki a Szent Bernát-hágón átnyomuló császárpárti olasz segédcsapatokat vezényelte. A császár és az érsek sokáig felhőtlen viszonya idővel mégis megromlott. 1035 óta a milánói nemesek a polgári milíciák élére álltak a császár és az érsek városurasága ellen. Wipo 1036-ban a császár viselt dolgait elbeszélve leírja a lombardiai társadalmi mozgalmakat. Számára újak, hallatlanok ezek a megmozdulások, és eredetüket a nép esküvel erősített, vezetői ellen kötött társaságaiból vezeti le. így az alacsonyabb rendű hűbéri fegyveresek (valvassores) és a közkatonák uraik elleni 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) összeesküvéséről tud az életíró, valamint az alsóbb népnek a felette állókkal szembeni szervezkedéséről, amivel megelőzték uraikat, hogy akaratuk ellen bármit tegyenek. Az uralkodót is azzal fenyegették ezek a mozgalmak, hogy ha személyesen nem jelenik meg a színtéren, maguk hoznak törvényeket. A király felháborodva vette ostrom alá Milánót, amelynek táborában 1037. május 28-án a hűbériség szempontjából fontos rendelkezéseket adott ki. II. Konrád, hogy a királyi méltóságot örökletessé tegye családjában (Száli vagy Frank dinasztia), engedményeket tett az uralkodóosztálynak. Nemcsak a királytól adományozott nagyobb hűbérbirtokokat tette a már meglévő szokásnak megfelelően jogilag is örökölhetővé, hanem a milánói rendelkezésben (Edictum de beneficiis) a hűbéruraktól adományozott kisebb hűbérbirtokokra is kiterjesztette az örökölhetőséget. A milánói kisebb hűbéresek (valvassorok) így nyerték el a tisztség és jövedelem fiágon való örökölhetőségét, a bíráskodásnak egyenrangúak általi bonyolítását, valamint a felsőbb rendek más jogait. A császár addigi pályafutása már eddig sok ellentmondást mutat Milánó vonatkozásában: ostromok, harcok, feltűnő engedmények. Mindez megnövelte a város öntudatát, de különféle rétegeinek egyszerre nem kedvezhetett a császár, s így bizonyos fokig és ideig összeugrasztotta azokat: 1037-ben a lovagok keltek fel, és sikert arattak a városúr főpap kapitányaival szemben. A császár a városúrban a főpapot is meg akarta törni, amihez pápai segítséget kapott. IX. Benedek Cremonában 1037- ben és Spellóban 1038-ban találkozott a császárral, akinek kérésére kiközösítette Aribert érseket. Viterbói Gottfrid későbbi leírásában így bukkan elő Milánó város főpapja, mint aki vétkes volt annak az itáliai csoportnak (factio) az irányításában, amely a császárság ellen tevékenykedett. így került Aribert aqulieiai száműzetésbe, ahonnan azonban titkon megszökött. Most a császár által ismert hadvezérré lett Aribert az uralkodó ellen használta katonai tehetségét. De mélyebb oka is volt ennek az alakulásnak: az érsek az egyenlősített lovagi szolgálóemberek (valvassorok) feletti hatalmát féltve, a városlakók pedig a föléjük emelt valvassorok lovagi helyzete miatt fordultak császáruk ellen. Kemény harcra került sor, amelyben Aribert tábori jelvényt alkalmazott: kocsin (carroccio) hordatott egy megfeszített Krisztus-szobrot, amely csavarható állványával a harcolók felé volt fordítható és lelkesítésükre szolgált. Konrád nem győzhetett, a városi lakosság először tört meg császári erőt az Alpoktól délre, és ez nemcsak az Aribert típusú főpapság, de az egyházi reformmozgalom figyelmét is ráirányította az új társadalmi erő fontosságára mint a reform tartalékára. Kudarcát a császár nem sokkal élte túl, akivel egy jámbor keresztény uralkodó szállt sírba. 1039-ben a milánói carroccio négykerekű szekere már a városi közösség zászlaját hordozta. Ezt a nemcsak eseményekben, de öntudatban, eszményekben való fejlődést érzékelteti az Aribert különféle korszakait bemutató Arnulf a milánói érsekek tetteinek leírásában: nála Aribert először a császárt Burgundia ellen segítő hadvezér a főnemesi és lovagi had élén, a királyság egyik büszkesége; azután sikereitől elvakított mértéktelen kormányzó, aki mások érdekeire nem tekintve váltotta ki a városi katonák, népnyelven valvassorok összeesküvését, lázongását, ami ellen Aribert tanáccsal és erénnyel védekezik; ezt követi a császár szembefordulása Ariberttel, amiért Kon- rád német-olasz hadat vonultat Milánó ellen, amelynek ifjúsága feltartóztatja az ostromlókat és visszakényszeríti őket táborukba; a császár Ariberten vezeti le haragját, akit megfoszt méltóságától, s a főpapságot átadja Ambrus, milánói bíboros papnak, saját káplánjának, amit tudomásul vesznek, de nem támogatnak a püspökök; Konrád Milánó ostromát főembereire hagyja, és visszatér Svábföldre, Aribert hatalma pedig megerősödik. Végül az egyháztörténet-író elmondja, hogy 1039-ben a Milánó határait pusztító birodalmi erőkkel szemben, a jövőbeli elnyomatást előre látva Aribert miként fegyverzi fel és képzi ki az Ambrus-plébánia összes lakosát a parasztoktól a lovagokig, a szegénytől a gazdagig, hogy az ellenség ellen sereggel védjék meg hazájukat a hadijelvényes szekérrel az élen. A város és a királyság viszályát a császár halálhíre és a város ellenségeinek táborbontása zárja le. A mesterien szerkesztett egyháztörténet sokoldalúan mutatja be az autonóm városi egyház és a városúr, a különféle társadalmi rétegek és a birodalom viszályát, a város elnyomója végül is a város és „a haza atyja” szerepében tűnik elénk, a városi lovagok ellenfele és a parasztok felfegyverzője gyanánt. Aribert tehát, aki formailag nem volt grófja a város környékének, ténylegesen megszerezte ezt a szerepet is. Mindez azonban nem az ő egyéni fordulatait érzékelteti, hanem a városon belüli átcsoportosulásokat. A lovagi és kereskedő arisztokrácia lett Milánó vezető rétegévé, a földből, illetve a kereskedelmi haszonból keletkező gazdagsága révén. A lovagok a város védői és az érseki udvartartás tagjai voltak. A gazdag polgárok vállalkozók és nagykereskedők voltak. Míg eredetileg élesen szétváltak két rendbe, a XI. század városi harcai során a közös érdekek egyesítették őket, ami képessé tette a városi arisztokráciát a városúr hatalmának visszaszorítására. 1044-ben már a városi közemberek keltek fel a lovagok ellen, és képviseletet nyertek az érseki tanácsban. Ez más oldalról Aribert politikai rugalmasságát mutatja: az érsek kihasználta a lovagok és az alsóbb helyzetű városlakók közti ellentétet a maga uralmának meghosszabbítására, egyben támogatta a főpap-városúr és kapitányai elleni lovagi mozgalmakat. Az 1043-1045. évi milánói események ugyanakkor a Száli házból való III. Henrik császárnak (1039-1056) ízelítőt adtak abból, hogy milyen bonyodalmak következhetnek az itáliai városi fejleményekből. A városok környéke sem maradt mentes szerkezeti átalakulásoktól. Aribert érsek ugyan a vallási indíttatású reformmozgalom szemében rossz példa jelképévé lett, valójában az egyház irányítási, vagyoni megalapozása tekintetében nagyon is a reform oldalán állott. Igyekezett visz- szaszerezni a milánói 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) egyház földállományát, összefüggésben a XI. század derekán érezhetővé váló vidéki változásokkal (a kistulajdon válsága, a falusi piac lehanyatlása, a városi piac fejlődése). Aribert halála (1045. január 16.) idején a régi irányítási forma válságban volt nemcsak Milánóban, de szinte minden városúr, püspök gróf vagy világi gróf irányította városban, s a városlakók felső rétege, a lovagok (milites) és kereskedők (negotiatores) esküvel erősített megállapodása (coniuratio) kezdett véget vetni a városúr hatalmának. A Pó-völgy gazdasági fejlődése (talajjavítás, öntözőcsatornák, folyószabályozás, hajózható csatornák) még szélesebb területen vetette meg a helyi önkormányzatok alapját. A városiasodás a művelődésben ugyancsak emelkedést jelentett Itália-szerte és ez a németek számára is szembetűnő volt. Wipo 1041-ben írt műve, a Tetralogus rá is mutat erre: amíg Róma erkölcseivel illő módon élt, a tanulmányokra támaszkodva le tudta győzni a zsarnokokat; az olaszok ezt a hagyományt őrzik és az egész ifjúságot iparkodnak iskolába parancsolni. A németek számára viszont céltalan vagy hamis dolognak látszik, hogy másokat is tanítsanak, mint a klerikusokat. A műben megszemélyesített „Törvény” ajánlja Henrik királynak, hogy rendelje el a németek földjén, hogy a gazdagok fiaikat betűvetésre és törvényre taníttassák. Ez a gondolkodásmód már jelzi, hogy a német udvar környezetében kezdték felismerni a világi társadalom művelődésének a fontosságát, azt, hogy a német egyház császárhűsége nem elég biztosíték az itáliai papság és a világiak nagyobb műveltségével alátámasztott törekvések ellenében. II. Henrik és III. Henrik császár olyan egyházi reformot bontakoztatott ki, amelyet a korona irányított. Különösen a birodalom német területén erősítették meg az egyháziak fegyelmét, az egyház és állam kapcsolatát. Rómából nézve ez fenyegető távlat volt. Különösen III. Henrik volt nagyhatalmú uralkodó, akit egyházfőnek (caput ecclesiae) tekintettek, ami azt jelentette, hogy a püspökök hűségi kötelezettsége megoszlott a pápa és a császár között. Ennek alapja a hagyományos egyházi szemléletben az volt, hogy az uralkodó felkenése őt a többi halandó fölé, a legfőbb Ur képviselőjévé emelte. Amikor vita indult meg a királyi hatalom jellegéről, a világi uralom szószólói éppen III. Henrik uralmára tekinthettek, mint nézetük bizonyítékára. Osnabrücki Wido – szemben azokkal, akik megállapították, hogy egyetlen világi személynek sem adatott meg olyan képesség, hogy egyházi dolgok felett rendelkezzék – hangsúlyozta a király megkülönböztetését ebben a tekintetben, amit jogossá tesz a szentelt olajjal való felkenése, ami által a papi hivatal részese lesz. Catinói Gergely pedig azt hangoztatta, hogy a királyok és császárok a szent felkenés miatt Krisztusénak tartatnak, és így szolgálatukkal, hivatalukkal, elöljárásukkal egyesültek az egyházi szentségekkel, és semmiben sem szabad őket azoktól elválasztani. Ez a hagyományos „király és pap” (rex et sacerdos) eszmény nem állott szemben az egyház reformjával, sőt éppen annak egyik felfogását, irányát határozta meg. Ugyanakkor a császári hatalom ereje III. Henrik alatt nyomasztó méreteket öltött.

5. Székely György – SKANDINÁVIA ÉS KELETEURÓPA: AZ ÁLLAMFEJLŐDÉS KEZDETEI 5.1. Az északi államok kialakulása Nemcsak eszmei, hanem hatalmi szempontból is fontos volt a területegyesítő és térítő uralkodók szerepe. A jütlandi Jelling melletti két rúnafeliratos kő régibbjét az öreg Gorm 935 körül állíttatta Thyra királyné, „Dánia megjavítója” emlékére, az újabbat már Krisztus-fejjel Kékfogú Harald, Gorm és Thyre emlékére, de inkább önmagát méltatva egész Dánia és Norvégia megnyeréséért és a dánok kereszténnyé tételéért. A 985 körüli „alla Danmork" fogalom az összes dánok lakta területet jelentette, a mai Németország északi szegélyén és Svédország délnyugati részén is. Kékfogú Harald (kb. 936-986) alatt 965 körül Poppo német pap térített a dánok közt, mivel a király és népe a keresztény istentisztelet helyett elődei kultusza szerint isteneinek és démonainak adta oda magát. De mennyire lehetett meggyőző e sokis- tenhit elleni vitában Poppo érvelése: csak egy istent tiszteljenek három személyben (in tribus personis Deum). Tüzes vasat hordva is bizonyította a térítő igazát, a csoda hatására a király és övéi megtértek és Harald élete végéig hívő keresztény maradt. Ezután tette Poppót a császár missziós püspökké a dánok közé. A hierarchikus kíséret és kölcsönös hűség összekapcsolódásának szép példája egy 1000 körüli, az akkor dán uralom alatt állt svéd Hallestad melletti kő felirata, ez a 985 körüli uppsalai csatára utal, amelyben Győzedelmes Erik és unokaöccse, Erős Styrbjörn harcoltak, az utóbbinak voltak dán csapatai. Emezek egyik kötelékét érintheti a tanulságos felirat: „Heskil állította ezt a követ Toke Gorm fiának, az ő jó urának emlékére. Ő nem menekült el Uppsalánál. Harcosok helyezték a követ testvérük emlékére a dombon tele rúnákkal. Ők álltak legközelebb Toke Gormhoz.” A hűség kölcsönösségét még egyértelműbbé teszi egy 1000 körüli rúnás kő a dán 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) erődmű mellett, amelyet Villásszakállú Sven király állíttatott kísérete egy tagjának emlékére, s egy 1100 körüli södermanlandi rúnás felirat, amelyben szolgálattevő huskarla rangú testvéreket rokonok és szolgálattevő társak örökítenek meg, mint „az országban és a külföldön járó hadinépben a legjobb emberek közé tartozókat”. A dánok ellenfele volt a norvég Olaf Tryggvasön (Ólafr) király (995-1000), aki a még pogány Novgorodban nevelkedett, s ifjúságában maga is viking vezér volt a Keleti- és az Északi-tengeren. Már egy évvel uralma kezdete előtt azonban felvette a keresztséget az angol-ír szigetvilágban. Bár a hazai viszonyokkal szinte alig volt tisztában, uralkodóként tért vissza, de mint Széphajú Harald dédunokáját a nemzetségfők komolyabb ellenállás nélkül elfogadták uruknak. Már kisebb összetűzésekre vezetett Olaf lángoló térítő buzgalma, ami a pogány nemzetségfőket ellene hangolta. Befolyására viszont Izlandon 1000 körül hivatalosan bevezették a kereszténységet. A keménykezű térítő így lett Norvégia és Izland apostola, így lehetett egyszerre hőse az izlandi-norvég királymondáknak és hagiográfiai irodalomnak. Olaf Trygg- vasön történetében baljós jelek mutatkoztak a tengeri csata előtt. A szerzetesi kezek sem hagyták ki történetéből az előjelek, jóslatok, világmagyarázatok anyagát. Halálát tengeri ütközetben lelte, norvég-balti szláv hajóraj élén harcolva egyszerre dán és svéd királyi meg száműzött norvég főnöki (Erik jarl) hajórajok ellen, amelyek Swold-sziget mellett meglepték őt más balti szlávok elleni hadjáratában. Veresége után vízbe ugrott. Lehet, hogy meggyőződéses keresztény volt, de életformája még inkább viking maradt. Nagy Knut Dániában szembekerült az örökösödési testvérharccal, ami apja, Vil- lásszakállú Sven halálát követte: itt testvére, Harald volt király (1014-1018), aki otthon maradt az Anglia elleni hadjárásból. Knut 1018ban megszerezte a dán királyi koronát is. Tovább fokozta az északi birodalom szervezett katonai erejét. Talán ezzel függ össze a saga által a Keleti-tengeri Jomsburg vikingjeinek – a jómsvikingek, akik ellen Erik jarl is harcolt – tulajdonított szigorú katonai szabályzatkövetés. Dán királyi hadiszabályzat (verderlov) is fűződik Nagy Knut nevéhez. így emelkedhetett fel mint az Észak nagy birodalma a dán politikai és tengeri hatalom. Knuttól függtek a pomerániai erődített kikötőhelyek, mint Jomsborg, Jumne, amelyet – régészeti bizonyíték nélkül – Wollinnal azonosítanak. Nagy Knut terjeszkedése egy ideig elakadt a norvég feudális állam átmeneti megerősödésén, ami Szent Olaf (Kövér Olaf, Ólafur Haraldsson) király (1016-1028) nevéhez kapcsolódik. Az izlandi sagákba is eljutott tevékenységének híre, amit a pogányság megsemmisítéséért, a kereszténység terjesztéséért fejtett ki. Olaf Haraldsson olyan főnök fia volt, aki Széphajú Haraldtól származott. Fiatalon pogány és 12 éves korától viking harcos volt. Sighvat, a szkáld költeménye értékes felvilágosítással szolgál a későbbi szent angliai kapcsolatairól. Olaf harcolt 1009-ben a London elleni sikertelen támadásban, küzdött az angolszászok ellen Ringmerénél és Canterburynél, ehhez kötődik a harc Ulfcetel ellen 1010-ben és Canterbury elfoglalása 1011-ben. Olaf részt vett Thorkel 1009. évi inváziójában, majd segítette Svent és Knutot Anglia elfoglalásában. Tehát mint pogány viking harcolt az ellen a nép ellen, amelytől utóbb térítőket hozott a maga népéhez. De tudott pártot is cserélni. 1014ben Aethelredet segítette a Normandiából való visszatérésben. Segítette Olaf Aethelred fiait is Knut ellen, csakhogy a túlerő elől Normandiába tértek vissza. Olaf viszont Northumbriába vitorlázott, ott csatát és kincseket nyert. Otthagyta hadihajóit és Norvégiába utazott két kereskedelmi hajón, még Aethelred életében. A legutolsó fordulattal alighanem összefonódik a hívő és király kezdődő pályája. A véreskezű hajósvezér még aligha meggyőződésből, inkább politikai megfontolásból keresztelkedett meg Rouenban 1014-ben, s a következő évben visszatért hazájába királyi igénnyel a Hakon-fiak uralma, a dán és svéd felsobbség ellen. A nép ebben erősen támogatta. Az ő idején még voltak – legalábbis a távolibb tartományokban – kiskirályok, akik ellen a norvég királynak harcba kellett szállnia. Udvari szkáldja, Sighvat dicsőíti a királyt, hogy nem elégedett meg bűnbánattal, hanem levágatta a gonosztevők fejét. Nagy Knut, aki 1018 és 1035 között dán király volt, már 1026-ban sikerrel támadott, majd 1028-ban norvég királlyá nyilvánította magát és megszállta Dél-Norvé- giát, mire Olaf száműzetésbe vonult Oroszországba. 1030 tavaszán tért haza, fiát, Magnust az orosz udvarban hagyva. Erejét a stiklestadiri csatában mérte össze a nemzetségfők és a parasztok köréből kikerülő ellenségeivel, ahol elesett. A hatalmas vikingeket legyőző skandináv királyok azt a feladatot töltötték be, hogy a belső rendet, a termelés és forgalom biztonságát megteremtsék, ami természetesen nemcsak az uralkodó osztálynak, hanem a kereskedőknek, a parasztoknak is kedvezett. így lettek az újabb szkáldok szövegében a királyok „a gonosztevők legyőzői”. Ilyen értelemben került III. Knut dán király (1035-1042) pénzére a Pax szó.

5.2. A viking életformától a feudális társadalomig Bár Európa szemében államszervezetben élő, népekké integrálódott, keresztény egyházi közösségekké vált – tehát már a normannok gyűjtőneve alá nem szorítható társadalmakká váltak a legészakibb germánok, a „normann idők” mégsem egyszerre értek véget Skandinávia minden országában és azok valamennyi részén. Az 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) élen Dánia járt. IV. Knut (Knud) (1080-1086) már kiadta az első királyi oklevelet és hivatkozott öröklési jogára. Erősen támogatta az egyházat, szedette a tizedet és megkövetelte a katonai szolgálatot. Az emiatt felháborodott parasztok fellázadtak, és az uralkodót megölték az odensei Szent Alban-templomban. Mint a vallás vértanúját, Knutot 1100-ban szentté avatta az egyház és országa védőszentje lett. Annak, hogy a viking-varég életformát feladó skandináv világ sokáig egységes tömbnek tűnt az Európa belsejében élőknek, az is oka volt, hogy egyházi életük csak lassan alakult ki és nehezen önállósult. Még a pápaság és császárság első küzdelme idején is egész Skandinávia egy északnémet érsekség (Hamburg/Bréma) felügyelete alatt állt, így a VII. Gergely által indított küzdelmekben önálló szerepet nem játszhatott. Csak 1104ben vesztette el Hamburg ezt az irányító szerepet, és helyébe lépett a lundi érsekség, svéd földön, dán uralom alatt. Ettől függtek a Hebridák, az Orkney-szigetek, a Faröer-szigetek, Izland, Grönland is. A (volt) normannok immár az európai népek alkotóelemei lettek. Csak hosszabb idő után különült el az egyes királyságok vezető egyháza. Norvégiában Nidaros/Drondjem (Trondheim) 1152-ben lett érsekség három püspökséggel és ez vette át az említett távoli szigetvilág irányítását. A francia földön felszentelt ciszterci szerzetes, István lett az első érsek Svédországban, amikor Uppsala 1164ben érsekség lett öt közép-svédországi püspökséggel. A pápai reformkövetelmények (papi nőtlenség, klerikusok feletti külön bíráskodás, péterfillérek fizetése) csak ekkora valósultak meg, de a pogányok közötti misszió még 1149 után is indokolt volt a tágas svéd körzetekben. Lund jelentősége nem enyészett el, alatta hét püspökség maradt. A törzsi, sőt a pogány gondolkodásmód sokáig nem tűnt el. Izlandon a két püspököt a nép választotta az Althing ülésén, ők 175 plébániát irányítottak. VII. Gergelynek még kérnie kellett a dán királyt, érje el, hogy alattvalói ne verjék meg rossz időjárás esetén a papokat, akiktől elvárták az időjárást befolyásoló varázslást. Ez a pápa több svéd királyt szólított meg levelében 1080-ban, ráadásul törzsi uralkodónak („a vizigótok dicsőséges királyainak”) tekintette őket. Ez meg is felelt annak, hogy 1125 körülig állandó harc folyt a keresztény gautok és az Uppland pogány svearjai közt. A XI. század közepén még készítettek kő sírládát viking kori motívumokkal és stílusban, rúnafelirattal. A század második felében még épült fatemplom vésett, pogány művészeti hagyományt követő díszítményekkel. A kései XI. században vagy 1100 után készült Észak-Svédországban egy faliszőttes, amit templomban őriztek meg. Odin, Thor és Frey istenek ábrázolásával, akik keresztény templom és harangtorony körül mutatkoznak, s az építmények pogány fejfaragvá- nyokban végződnek. Tartalmában is a régi időkre és társadalomra emlékeztet egy 1100 körüli rúnafelirat. „Katil és Biorn emelték ezt a követ Thorstein, atyjuk után. Anunder az ő fivére után és szolgák (huskarlar) egy velük egyenlő után, Katilöy az ő férje után. Ezek a testvérek a legjobb emberek közé tartoztak az országban, amint kívül a hadseregben. Itt most a szolgák emlékezete gyanánt egy jelet állítottak.” A törzsi harcosoktól a lovagi típusig vezető átalakuló tudat jele ez. Amikor Haraldus mester 1100 után alkotó szerepét latinul rávéste egy sírláda kőtetejére, rúnaírást is elhelyezett rajta, de azt eredeti nyelvén maiusculával is megismételte. Amikor egy vidéki templomban 1100 körül vagy után templomi padot faragtak valamely svéd király és kísérete számára, sárkányfaragványok, sőt, sárkányok küzdelme viking stílusban kerültek a román részletek mellé. Amikor a XII. század közepén kő sírládát állítottak Björn emlékére (aki Szent Botvick testvére volt), végre érvényesült a XI. századi, korai XII. századi középsvédországi angol misszió művészeti befolyása, ám a maiuscula-felirat mellől a svéd nyelvű rúnafelirat sem maradt el. Csak a XII. században épültek Svédországban az első kolostorok. A svéd megtérés mélységét mutatja, hogy 1155-ben IX. Erik svéd király már keresztes hadjáratot vezetett a pogány finnek ellen. Finnország nyugati részét el is foglalta, ahol megalapították Abo (Turku) székesegyházát. Az angol származású térítő, Szent Henrik uppsalai püspök azonban vértanúhalált szenvedett a pogányoktól 1156-ban. Ugyanabban az évben került felszentelésre az ó-uppsalai Szent Lőrinc-székesegyház, amelyet Erik építtetett nagy költséggel. Az egyházi szempontból példás életű király országa némely fejedelmének ellenszenvét váltotta ki, és ezek egy dán rokont izgattak fel ellene, aki 1160-ban ünnepi istentisztelet után az ó-uppsalai székesegyház mellett megtámadta és megölte a királyt. Már 1198-ban egy upplandi templom kalendáriuma május 18-nál említi Erik király ünnepét és szabályos kanonizáció nélkül is Svédország védőszentje lett liturgiai és ikonográfiai szempontból egyaránt. A normann életforma végét az is jelzi, hogy a zsákmányoló hajózást mikor váltja fel a kereskedelmi jellegű. A norvég Bergenben a XI. században már megvolt a Má- ria-templom, volt kikötő építménye, és álltak gerendaházai. Az 1070-es évtizedre teszik várossá alakulását, de régészeti leletei korábbra nyúlnak vissza, a XII. század során már távoli hajózási összeköttetései voltak. A század végén német kereskedők óriási mennyiségű bort szállítottak a kikötővárosba. Időnkint székváros volt, ahol a kancellária is működött. Máskor Trondheim (Nidaros) volt a kancellária működési helye a XII. században és erre a városra volt csak érvényes az „öregebb” Bjarkeyar- éttr városjogi kódex a kései XII. századból, amely piaci kereskedelmi szabályokat és tengeri forgalmi szokásokat rögzített. A dán birodalomban a XI-XII. század fordulóján tartományonkénti fejlettségi különbségeket érzékeltetett a hamburgi főpapok tetteit megíró Ádám: Sjaelland-szigete híres terményei bőségéről, itt fekszik Ros- kilde, királyi székhely; a tengerszoros túlpartján fekvő Skane terményekben bővelkedő és árukban gazdag. Miklós dán király (1104-1134) pénzveretén már hirdette a kikötői békét (pax portus). Ilyen érdekek vezették a katonai tudású Absalon főpapot, hogy a tengeri rablók elleni védelmi pontként 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) megalapítsa (1167) Koppenhágát, és ott felépíttesse az első kikötői építményeket és erődöt. A város eredeti neve (Köp- mannaehafn) a kereskedők kikötőjét jelenti. Az akkori Svédországban a kereskedelmi élet centruma a Malar-tó vidéke, ahol 1060 és 1200 között vas- és ezüstkereskedelem folyt, és 1187-ig Sigtuna település volt a főhely. De a forgalom fő árama áttolódott Gotland szigetére, ahol Visby lett a kereskedelmi központ. Itt már a XII. század óta német kereskedőkolónia alakult ki. Várossá alakulását 1160-ra teszik. Egyházigazgatás szerint svéd volt (linköpingi egyházmegye), de a városigazgatásban „mindkét nyelv emberei” ültek. A három skandináv országot végül is ezek a forgalmi kapcsolatok integrálták Nyugat-Európához és Közép-Európa mindkét régiójához.

5.3. A cseh állam kialakulása Az átfogó kifejezések használata nem az egységes népek létével, inkább a felületes ismerettel, a bizonytalan osztályozással magyarázható. Az ókori eredetű nevek – Plinius, Tacitus, Ptolemaios venétei, akiket a szlávok elődeinek tarthatunk – alkalmazása a szlávokra (német Wenden, wendisch; finn Venaja), a szlávfogalom általános alkalmazása különféle nyelvcsoportjaikra mind az araboknál (Saqaliba), mind a nyugati forrásokban (Sclavinia, Sclavania terület, Slavonica jelző, Sclavi=Sarmates népnév), nem egy egységes hatalmas nép létére utal, inkább gyűjtőnévként volt használatos a különféle nem részletezett vagy nem ismert népek, törzsek esetében. Ha 1013-1014 körül clunyi program a német császár számára a szlávokat, magyarokat, görögöket, szaracénokat, afrikaiakat, spanyolokat emlegeti, ezek mind gyűjtőnevek. Később, a XI. században világossá is válik, hogy a Sclavi, Wenden név ismert – az államiság fokát el nem ért – törzsek alkalmas meghatározója (liuticsok, polábok, obodritok, szorbok). A cseh hercegség népi önazonosságát a keresztény vértanú Vencel herceg (t929 vagy 935) kultuszával is kifejezte. De a terület 950 táján adófizetést vállalt, majd hűbéri kapcsolatot létesített a német királysággal. I. Boleslav herceg nővére, Mlada- Mária Rómába ment imádkozni, és talán a Via Lata-i bencéseknél tartózkodott, majd XIII. János pápa a Prága várbeli Szent György kolostor apátnőjévé szentelte. Csehország felett tehát I. Ottó felsőbbséget gyakorolt. A cseh hercegség mégis fokozatosan megszilárdult Prága központtal. Ezt II. (Jámbor) Boleslav herceg hosszú uralma (967-999) is elősegítette. A keresztény hit végleg győzött a herceg országában, aki 20 egyházat emelt a főbb várakban. így értek meg a feltételei a prágai püspökség megalapításának (973 körül), amely azonban az ország politikai státusának megfelelően a távoli mainzi érsekség alá tartozott, ezáltal a német egyház része volt. Mindamellett Csehország függése nem volt túl szoros, itt nem voltak császári birtokok, a császár nem látogatta, a püspököt a herceg jelölte. Az új püspökség létesítését XIII. János vagy VI. Benedek pápa megerősítette. II. Ottó, német-római császár (973-983) idején Csehország belső fejlődése és birodalmi függése egyaránt előrehaladt. A hercegi tisztet a Premysl-ház viselte, de vetélkedett vele a fejedelmi pozíciójú, principatus jellegű birtokkal rendelkező Slav- nik-ház. A cseh egyházszervezetet mindamellett együtt alakították ki. Az öreg Slavnik, Libice ura 981-ben halt meg, egy évvel később fia, Vojtech került a Dietmar főpap 982. január 2-i halálával éppen megürült prágai püspöki székbe. Vojtech előkelő származását első legendája is körülírja (de tam prenobili coniugio sancta proles). Papi nevének adója Adalbert, majdani magdeburgi érsek volt. A herceg hatalmi fölényét jelzi, hogy Vojtech február 19-i megválasztása nem az egyházi székhelyen történt, hanem a hercegség legrégibb központjában, Levy Hradecen. Ilyen módon – a császár általi jelölést nem várva meg – keletkezett VojtechAdalbert püspöksége, ami azonban csak azzal vált jogérvényessé, hogy a birodalmi gyűlésen II. Ottó átadta neki a püspöki gyűrűt és a pásztorbotot, majd a mainzi érsek – Adalbert fogadalma után – felszentelte az új püspököt. A császári invesztitúra tehát érvényesült Csehország felett. Vojtechet, a fiatal csehet, akiben magas rokonsága és magdeburgi neveltetése ellenére némelyik püspök nem látott alkalmas személyt, Mainzba hivatták, és onnan a tavasz előrehaladtával Itáliába utazott a Brenneren át és az Adige vonalán. A veronai beiktatáson láthatta át Vojtech a cseh, német és olasz összefüggéseket, amikor a felszentelés formulája annyira hangsúlyozta a mainzi egyház iránti hűséget és engedelmességet, hiszen a mainzi érsek a német királyság főkancellárja volt. így e fontos személyiség veronai jelenléte 983 júniusában oklevelesen igazolt. A megerősítő és ajánló levéllel tért vissza prágai székhelyére Adalbert, ahol a papság és a nép élénken üdvözölte és a Szent Vid-székesegyházban, a legendában is kiemelt magas várfalak között beiktatták. A barátságos viszonyra utal, hogy II. Ottó császár és Vojtech püspök 984-ben Aachenben töltötte a húsvétot. Adalbert római életrajza 983-nál a szent Prága város fogalmát alkalmazza. A hercegi és a püspöki hatalom és a famíliák akkori kompromisszumát mutatja, hogy a püspöki szék és a szerzetesi közösség egyaránt a prágai várba települt. Vojtech püspök pénzt is veretett (De- narius est episcopi felirattal). A további fejlemények szempontjából meghatározó személyiséggé vált Vojtech (Szent Adalbert), akinek a poroszok apostolaként elszenvedett vértanúhalála egy nagyívű életpálya csúcsa lett. Legendai és történeti életútja állomásokban egyezik, de nagy időrendi problémákat vet fel. Mint püspök zarándokutakat tett 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Jeruzsálembe és Rómába, hogy ott imádkozzék a csehek megtéréséért. Aszketikus életet élt, szigorú erkölcsöt követelt. Rómában bencés szerzetessé lett, de három év után pápai parancsra vissza kellett térnie prágai székére, ahol szomorú állapotokat talált, testvéreit meggyilkolták, nemzetsége központját, Libicét felégették, rokona, Sobie- bor Lengyelországba menekült. Ezek után kapta Adalbert a pápai engedélyt missziós útra a pogány poroszok közé. Történeti tény, hogy Sobeslav Slavnik 995 előtt Ma- linban és Libicében dénárokat veretett, ami egy Prágától északkeletre fekvő kis hercegség önálló életét jelentette, s ezt a cseh herceg nem viselhette el. Történeti tény, hogy két ízben tartózkodott Rómában Adalbert, így kerülhetett barátságba III. Ottó császárral. Legendaváltozatai a főpap felháborodását előidéző jelenségeket valós történeti elemekből válogatták: a fallal kerített Plzeríben húsvétvasárnap vásárt tartottak; a papok házasságban éltek; rabszolga-kereskedelem folyt; a feldühödött nép az erős falú Szent György apácakolostort feltörve a menedékjog sérelmével kivitt és megölt egy bűnbánó házasságtörő nőt. De a valóságnak pozitív elemei is voltak: a székesegyházi kanonokok 975-976 óta közösségi életet folytattak; II. Boleslav cseh herceg 992-ben felhatalmazta a prágai püspököt, hogy alkalmas helyeken építsen templomokat és szedessen tizedet. Feltételezhető, hogy II. Boleslav és Adalbert között a végleges távozást kiváltó ellentétet a herceg önállóságra törekvése és ezért a pogány párthoz való közeledése, másfelől a főpap császárhűsége váltotta ki. Prágai püspökségét 994 második felében hagyhatta el, és a székesegyházi iskolájáról híres Magdeburg és a császárváros Aachen érintésével Itáliába ment.

5.4. A lengyel állam kezdetei A lengyel törzsi államiság – mint átmenet – kérdésfeltevésre a források maguk is alapot adnak, amikor például Szent Metód óegyházi szláv életrajztöredéke (na Wisle, na Wslech) és Alfréd király földrajzi műve (Wisle lond) szól a IX. század végi vislánok országáról. Ezt leginkább a Visztula felső folyásához közel eső területre lokalizálják, a krakkói tartománnyal azonosítják, fővárosának pedig Krakkót tartják. Bizonytalanabbul fordul elő, hogy kiterjesztik Sandomierz városára és a környező löszvidékre, illetve, hogy Wislicát tekintik központjának. A törzsi állam jelentősége abban állt, hogy ellenőrizte az átmenő kereskedelmi utakat, amelyek közül a legfontosabb a nyugat felől a Morva kaputól Krakkón át a Kijevi Rusz felé vezető volt, valamint a kevésbé fontos dnyeszteri út. 880 táján a vislánok országa lehanyatlott Nagy-Mor- vaországgal szemben, a vislán dinasztia egyes tagjai – keresztény emberek – Dalmáciába kerültek. A Nagy-Lengyelországban és a Kijevi Ruszban előforduló polán törzsek távoleső területek hasonló névalakulását jelzik, nem a törzsi összefüggést. A polánok Warta és Visztula közé eső törzse területére esik számos feltárt fejedelmi központjuk (Poznan, Gniezno, Lednica-tavi Ostrów, Kalisz). A polánok nyitották meg más törzsi vezetésű előzmények után a lengyel államalakulás útját, immár a feudális társadalmi formáció keretében, bár ugyancsak törzsi méretű állammal. A polánok expanziója összefügg névadó foglalkozásukkal, lakóterületükkel. A szántóföldek (pole) lakói ők, akik már földművelőként telepedtek meg, akiknek már számos itteni erősségét lakó vezetőrétege feudális volt. Az államalkotás fontos mozzanata volt 988-990-ben Krakkó elfoglalása, és ezzel a polanie törzsbéliek vezetésével törzsek feletti állam létrehozása. S így ment át a vezető törzs neve a kialakuló uralomra, államra, országra (Querfurti Brunónál dux Polanorum, terra Polanorum; Wipónál Bolizlaus Sclavigena dux Polanorum; Polania-Polonia). Mindez a törzsek integrációját jelenti a lengyel fejlődésben, azonban ez még nem zárult le a XI. század első negyedével. A lengyel államalakulással szoros közelségben, kapcsolatban álló magyarság azonban nem a polánok törzsnevéből alakult népnevet vette át, hanem más törzsre – a honfoglalás előtti időre – megy vissza a magyar lengyel népnév. Ennek szerepe lehet a névadó törzs lokalizálásában is. A bajor geográfus a IX. századi viszonyokat ismertetve ír a Lendizi 98 civitasáról. A X. század közepén író Bíborbanszületett Konstantin szól erről a törzsről a Kijevi Rusz szomszédságában, függésében Lendzanenoi, Lendzeninoi néven. A keleti lokalizálást alátámasztja még a lengyelek népnevének litván alakja (lenkai). A lengyel államiság és kereszténység kezdetei 966-ra tehetők és a polánok törzsi területei élén álló Mieszko herceghez kapcsolódnak. Róla a Pireneusi-félszigetről keletre utazó zsidó kereskedő, Ibrahim ibn Jakub mint az Észak királyáról ír, Wi- dukind szász krónikaíró pedig a 963. év körül mint rex Misaca nevűt említi. A korai lengyel egyházi szervezet és szókincse csehországi eredetű, udvari papsággal és ottani apátságokkal való kapcsolatok folytán. Egy Dagome iudex szavakkal kezdődő, a vatikáni levéltárban őrzött forrás leírja a Mieszkótól Szent Péternek felajánlott területeket. Lengyel évkönyvi adatok a fejedelem cseh házasságát 965, megkeresz- telkedését 966, Jordan missziós püspöknek felszentelését 968-ra teszik. A XV. századi Jan Dlugosz történetíró a 965-967. esztendők eseményeinél adja elő Mesco lengyel fejedelem megkeresztelkedését, Dobrava cseh hercegnővel való házasságát, egész országában a pogány kultikus tárgyak lerombolását. Némi túlzással, 177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) illetve visszavetítéssel adja meg a főpapi székek létrehozását. A valóságban a fejedelem haláláig (992) nem szabadulhatott meg a lengyel állam és egyház a német-római birodalmi igényektől. Jordan utódja Unger püspök már kétségtelenül német volt. Szent Adalbertet víziói is sarkallták a mind tágasabb térség átfogására. Átutazott Szászföldön és lengyel vidékre ért, majd érintette a lengyel Pomeránia tengerpartját, Gdanískot. A legendákban ez város (urbs) és a régészek által feltárt városi és védett falusi övezetének népessége mintegy 2500-ra becsülhető. Majd a pogány Poroszországba ment (997), és az utóbbi helyen érte a vértanúhalál. A vértanú igazi kultusza Lengyelországban bontakozott ki. Boleslav fejedelem annyi aranyat adott Adalbert testéért, amennyit súlya nyomott, s a gnieznói székesegyházban temettet- te el. Később csontmaradványai az oltár feletti barokk fémkoporsóba kerültek. A székesegyház XII. századi bronzkapuja Adalbert életjeleneteit ábrázolja, a tizennyolc jelenet születésétől utolsó miséjéig, kivégzéséig, ideiglenes eltemetéséig. Forrásszerűen igazolható, hogy a Szilveszter pápa és Ottó császár nevéhez kapcsolódó római keresztény közösség gondolata az Adalbert-hagyomány kialakulásával összefonódva közvetlenül kihatott a lengyel egyház és állam magasabb fokra emelkedéséhez. Mély értelme van annak, hogy Vitéz Boleszló (992-1025) az egyházi hagyományban annak védelmezője és képviselője (patronus et advocatus) gyanánt szerepel. Ez a belső fejlődés kellett ahhoz, hogy az aktív uralkodóvá vált III. Ottó figyelmét felkelthesse. A császár még jól emlékezhetett a benne mély benyomást keltett 996. évi találkozására Adalberttel, és ezért talán már 999 áprilisában az új pápa beiktatása után egy Szent Adalbertről nevezett érsekséget hoztak létre, amelyre féltestvére, Radim mint Gaudentius kapott megbízatást. Ottó elfogadta Boleszló fejedelem meghívását (999), hogy látogasson el a vértanú gnieznói sírjához. A császár az év decemberében elindult Rómából, s 1000 márciusára elért a polánok földjére. Már az Ostrów Lednicki, egy tósziget palotája és temploma, ahol Poznan és Gniezno között útiállomás volt, tárgyi felszerelésének magas foka megragadta a fiatal császárt, amely érzése csak fokozódott, amikor Gnieznóban a vértanú sírja elé került. Ez adott neki alkalmat arra, hogy a lengyel államra és egyházra érvényesítse a pápával valószínűleg közösen kidolgozott elképzeléseit. Ennek két – tényekben megegyező – eltérő megítélésű forrása van. A szász territoriális és német egyházi érdekeket képviselő Thietmar püspök kenetteljesen fejezte ki bírálatát: „Isten adjon bűnbocsánatot a császárnak, hogy az adófizetőből urat csinált (tributarium faciens dominum), erre a fokra emelte, elfelejtve nemzőjének szabályait, aki a neki elöljárókat lassacskán alávetettségbe húzta le.” A nyugat-európai látásmódot képviselő, már visszatekintve író, alighanem flandriai francia származású Gallus Anonymus 1116 körül írt és helyi értesüléseket szerezhetett a lengyel uralkodóház kezdeteiről. Használhatta továbbá Szent Adalbert szenvedéseinek egy elveszett történetét, amit Liber de passio- ne martyris gyanánt említ. Ez a névtelen ugyanarról azt írja: „És ama napon az elragadtatás annyira összekapcsolta őket, hogy a császár őt testvérének és a birodalom cooperatorának tette meg és a római nép barátjának és társának szólította őt” (frater et cooperator imperii, populi Romani amicus et socius). A zarándoklat helye, a gnieznói egyház érsekségi rangra emelkedett, amely alá lengyel püspökségek szerveződtek. Ezzel a német Unger, Poznan püspöke a helyszínen elvesztette főségét. Az új érsek GaudentiusRadim lett, akit a császár és pápai legátusok jelenlétében iktattak be. Hozzá tartozott Kolobrzeg, Boroszló és Krakkó püspöksége, amelyek egy-egy törzsi múltú tartományt is jelentettek, ezek települési fejlettségét a régészeti feltárások is igazolják. A lengyel egyházszervezet nem tartozott egyetlen birodalmi metropóliai egyház alárendeltségébe sem, hanem immár közvetlenül Rómától függött. A „defensio Ecc- lesiae" feladata és joga a lengyel uralkodóé lett. Hogy milyen nagy volt az emelkedés, mindkét forrásunk – ismét eltérő megítéléssel – kiemeli. Thietmar így moralizál az őrgrófi hatalom elhalványulásáról: „Mennyire hitvány összehasonlítani őseinket a kortársakkal! Amíg élt a jeles Hodo, ennek atyja Mieszko a házba, ahol őt jelenlevőnek tudta, kiegyenesedve belépni vagy ha az felállt, ülve maradni nem merészelt.” Gallus ezt így adta a császár szájába: „Méltatlan egy ilyen férfiút mint a fejedelmek, hercegek vagy grófok egyikét nevezni, hanem királyi szintre emelkedjék dicsőségesen, fejékkel díszítve.” III. Ottó bizánci eredetű gesztussal levette fejéről a császári fejéket, Boleszló fejére tette, diadalmi jelvény gyanánt a Megváltó keresztjének egy szegét és Szent Mauritius lándzsáját adta neki (pro vexillo triumphali clavum ei de cruce domini cum lancea Sancti Mauricii dedit). Ez utóbbi meg is maradt mint egyházi kincs Krakkóban. Talán Boleszlót ábrázolja zászlós lándzsával a Liuthar-evangeliarium. Mit jelentett mindez? Szuverén Polóniában uralkodó vagy éppen császári helytartó lett Vitéz Boleszló? A nem őrgrófi, sőt nem is német királyi függésben maradás kétségkívül óriási átrendeződés volt. Adalbert legendás utóéletében is Lengyelország királyának címét viseli Boleszló. Mint egyházi életíró Petrus Damiani is királynak tekintette III. Ottó kortársát (Busclaus rex), bár egy koronázás egyházi szertartásai ehhez hiányoztak. Lehet, hogy a lengyel uralkodó erre is tett kísérletet II. Szilveszternél, de az elkészített korona másnak jutott.

5.5. A kijevi orosz állam kialakulása 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Az államok nem úgy jöttek létre, hogy valamelyik törzs legyőzte és alávetette a többieket, az integrálódás sokkal bonyolultabban, fokozatokon át ment végbe, amit társadalmi-szervezeti változások kísértek, ami kiemelte a lakosságot a törzsi viszonyokból. Ilyen szembetűnő intézmény volt a kíséret, amely más törzsbeli, sőt más etnikumú elemekből verődött össze, támogatva vezetőjét annak saját törzsbeli alattvalói ellen. A régies fogalommal, hogy „táplálás”, az orosz feudalizmus szókincsében is találkozunk, ahol éppen anakronisztikus jelentkezése fedi fel eredeti értelmét. A kezdeti állapot az orosz államalakulás korában az lehetett, hogy a kijevi fejedelem adót szedett a helyszínen az alávetett törzsektől, s fegyveres kísérői nem szolgálati birtokot kaptak ott, hanem a fejedelem megosztotta velük az adót. Valóban a fejedelmi kíséret, a druzsina – a nyugati trustis megfelelője – játszik szerepet az orosz történelem kezdetén, amikor már eseményeket ismerünk. Az orosz fejedelmek a kazárok szlávoktól való adószedését vették át és terjesztették ki 880 után. Az óorosz krónika színesen mondja el a skandináv néveredetű fejedelmek (Oleg-Helgi, Igor-Ingvarr, Olga-Helga) 882-946 körüli adószedő hadjáratait a szláv törzsek között, melyekben kíséretükre támaszkodtak. Régészeti leletek tanúsítják, hogy már a IX-X. században a hivatásos harcosok (druzsinnyikok) közt mind kisebb a varég elem aránya, s inkább törzsi szláv elemek sokasodnak közöttük. Alávetett szláv törzsi vezetők valószínűleg közéjük álltak, más törzsek alávetésére vállalkozva. Olga régensuralma idején tűnik fel a Bíborbanszületett Konstantin munkájában a polüdia, adószedő körút a szlávok között. Nála bukkan fel a Dnyeper folyam víziforgalmában szerepet játszó Vitecsev is, mint az oroszok adófizető városa. A becses görög forrás szól Oroszország, illetve az oroszok adóköteles területeiről, illetve adófizető törzseiről. Ez talán jelzi, hogy a vándorló adószedés mellett már szilárd beszedő központok alakulnak, ahová a gyülekező hajósok viszik be a fejedelemnek járó terhet. Ezért is tűnnek el az adószedés harci képei az események közül. A druzsina pedig kezd még egy nemzedékkel később törzsek feletti, egyre kevésbé varég, egyre inkább szláv hadsereggé válni, s szerepet kap a távoli vidékek pacifikálásában. Ez a már szláv nevű Szvja- toszlav és főleg Vlagyimir alatt bontakozik ki. Az északi szláv és finn törzsbelieket Vlagyimir kijevi nagyfejedelem már annyira alattvalóinak tekintette, hogy mint várvédőket telepítette délre a sztyeppei lovasok elleni övezetbe. Van vegyes etnikumú temető, amely a krónikát igazolja. A Kazárországban megismert pogány oroszokról (Rús) és szlávokról (Saqaliba) feljegyezte a X. századi Maszúdi, hogy a főváros egyik oldalán laknak és halottaikat elégetik. Későbbi orosz krónikás adatok is tudnak halottaikat elégető elődeikről. Ezt a régészeti feltárások igazolták (a jaroszlavi vár hamvasztásos temetője). Vlagyimir fejedelem uralma elején még állt a kijevi várhegyen Perun főisten, három törzsi napisten és egy ötödik istenség szobra. Későbbi krónikák leírása szerint a pogányok ördögi dalokat énekeltek ezen a helyen. Az oroszok keresztény hitre térése szorosan összefüggött a bizánci kapcsolataikkal. Igor kijevi fejedelem özvegye, Olga mint kiskorú fia melletti régens (945-962) kormányzata kapcsán, annak végén ápolt Konstantinápollyal szorosabb viszonyt és 957-ben ott megkeresztelkedett. Bár 969-ig élt, példája nem sok követőre talált, de testőrei közt voltak keresztények. Fótiosz pátriárka 967. évi körlevele tájékoztatott oroszok megkeresztelkedéséről és papok Oroszországba indulásáról. Mindez magyarázza, hogy Olgát a keleti egyházban szentként tisztelik. Az áttörés I. (Nagy, Szent) Vlagyimir (980-1015) uralma alatt történt. Még neki is katonai eszközökkel kellett az adót beszednie a Kijevtől északra élő radimics törzstől. A vallás egységesítése és a bizánci kapcsolat erősítése egyaránt vezette őt a kereszténység felvételére. A Poveszty Vremennych Ljet (Régmúlt idők története; ismertebb nevén Oskrónika), amelyet az 1030-as években kijevi szerzetesek kezdtek írni, Vlagyimir megkeresztelke- dését a 6496. esztendőnél említi. Ez tehát 988-ban történt. Az új keresztény uralkodó el is nyerte Anna bizánci császárlány kezét. Elrendelte minden orosz áttérését, amit a kijevi Gyeszjatyinaja-templom nehezen bonyolíthatott le. Az uralkodó helyzetét erősítette, hogy a bizánci császár az engedetlen nagyurak ellen rászorult Vlagyimir segítségére. Ennek hadai döntötték el a chrysopolisi ütközetet. 989-ben Cherson orosz kézre jutott (az ő nyelvükön lett Korszuny), ennek Istenanya-bazi- likájában a győztes az előírásos keresztelésen is átesett. Innen került az orosz kereszténységbe Szent András helyi legendája, aki eljutott volna Korszunyba, el a Dnyeper torkolatához, megjósolva Kijev városának keletkezését. Ezt Nyikon szerzetes krónikája el is terjesztette. 997-ben Vlagyimir már Szuzdalban is építtetett templomot. Uralma alatt államilag szabályozták az egyházi tized kötelező voltát. A Kelet-Európa egészén kialakult államrendszer keretében létrejött politikai és egyházpolitikai kapcsolatok lecsapódása az orosz krónikákban az, amit Vlagyimir fejedelem békeviszonyairól olvashatunk. Ez bizonyára a lényeget leszűrő megállapítás, de éppen ezért nagyobb korszak tanulsága lehet, nem egy adott évhez köthető: „Vlagyimir a szomszédos fejedelmekkel, a lengyelországi Boleszlóval, a magyarországi Istvánnal és a csehországi Andrichhal békességben élt, és egyetértés és szeretet uralkodott közöttük.” A többször megváltozott hatalmi helyzet csak idealizálta a régmúlt kapcsolatait, de ennek az 1010-es évekre visszamenő reális alapja mégsem vonható kétségbe. Ezzel előttünk áll a XI. századelő új kelet-európai

179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) államrendszere, keresztény uralkodóinak sora, akik közül három nagyformátumú személyiség, s csak Oldrich maradt meg a fejedelem szintjén, egyedül ő nem szerzett koronát. A kereszténység ortodox irányzatának győzelme annál jelentősebb, mert a térítést nyugatról is megkísérelték. I. Ottó császár Trieri Adalbertet küldte oda misszióra, fel is vette az episcopus Russiae térítő püspök nevet, de elűzték. Ezután lett 970-ben Magdeburg érseke. A Dnyeper vidékén folyt tovább a vetélkedés a két keresztény irányzat közt, de Konstantinápoly nagyobb esélyével. A Nyikon-krónika fenntartotta, hogy 1000-ben a pápa követeket küldött az orosz fejedelemhez. A lengyel uralkodó pedig 1007-ben Querfurti Brunót mint térítő püspököt küldte keletre. Bár ezt Vlagyimir kedvezően fogadta, nem jutott be a tulajdonképpeni orosz területre, hanem a sztyeppei népek között (besenyők) ért el ideiglenes eredményeket. Mégis Bru- nó a II. Henrik császárhoz írt levelében méltatta a Vlagyimir támogatását, akit mint senior Ruzorum címzett. Az orosz államalakulás magasabb fokát jelzi a saját pénzverés bevezetése, aminek első emlékei kései X., korai XI. századiak. A X. század során két orosz pénzrendszer jelent meg, két helyi keleti szláv gazdasági rendszerhez kapcsolódva (Novgorod és Kijev). Észak-Oroszország a nyugat-európai nemzetközi piacokkal, Dél-Oroszország Bizánccal tartott élénk külkereskedelmi kapcsolatokat. I. Vlagyimir a X. század végén bizánci hatás alatt aranypénzt veretett. Ezeken az érmeken császári öltözetben, jogarral és koronával ábrázolták az orosz uralkodót. Koronája zárt, gyöngyökkel ékesített és fent kereszt van rajta, mindkét oldalán a császárkoronán szokott függők (pendilia) vannak. Vlagyimir megkeresztelt fejedelemként mint bizánci császár sógora kaphatott magas címet és koronát. Ennek kései, de konstantinápolyi pátriárkai iratokon alapuló tanúsága Joaszaf ottani görög pátriárka egy 1561. évi levele, amely említést tesz Vlagyimir számára átküldött uralmi jelvényekről. Ez pedig inkább Szent Vlagyimir emlékét őrizhette, mintsem a II. Vlagyimir Mo- nomahét. Vlagyimir, majd Szvjatopolk fejedelmek széles ezüstpénzei bizánci min- tájúak, fejedelemképpel, a hátoldalon nem egyértelműen értelmezett háromágú alakkal (a szentlélek galambja? zászlókendő?). Szent György is megjelenik felirattal. Bizánci eszmekörbe vág az aranyérmén az uralkodó képének Krisztus képével való összekötése, de ennek hiteles volta nem általánosan elfogadott. A pénzek feliratai hol cirill, hol görög jellegűek. Ezek a pénzverési jegyek is hozzájárultak az utókor nagyraértékelő megítéléséhez; az Annalista Saxo Vlagyimirt mint királyt említi (rex Wladimirus). A saját pénzveréssel mindenképpen összefügg, hogy a dir- hem 1000 körül kiszorult Oroszországból, 1010 körül csak a Volga-medencében forgott. Ez megfelelt annak, hogy a Volga vidékén maradt bolgárok uralkodója a X. század első harmadában áttért a muzulmán vallásra. A volgai bolgárok X. századi nagy ezüstpénzein négy fejedelem neve jellegzetesen muzulmán. Az alig keresztény hitre és szervezett államiságra tért orosz földön azonban még éltek a regionális és keleties érdekek, illetve nézetek. így a trónbetöltésnél vita folyt a legidősebb fiú vagy a legrátermettebb idősebb családtag öröklési jogának hívei között. Vlagyimir fiai, az idősebb Borisz és a még a dinasztia nordikus névadása szerinti ifjú Gleb az érvényesülő seniorátussal kerültek szembe. Az uralkodó II. Szvja- topolk lett, aki az ifjakat 1015 júliusában megölette az Alta folyónál. Ez a rémtett a keresztény parancsolatba ütközött, ráadásul a győztes Róma alá akarta rendelni az egyházat. Mindez elindította a vértanúnak tekintett ifjak szentként való tiszteletét, mint akik keresztényként fogadták a halált. Az őskrónika az 1015. évnél így adja az esemény hírét: „Borisz... végezvén imáját, ágyára dőlt. És körülvevék a sátrat mint a dühödt vadállatok, és kopjákkal döfködték és átszúrták Boriszt.” Kultuszuk felújult a XIV. és a XVI. században, amit a miniatúrák és ikonok élettörténetábrázolásai fejeznek ki. Szent Boriszt szakállal, Glebet, ifjúságát kiemelve, szakáll nélkül ábrázolják. Borisz a kereszténység harcos híve (a besenyők ellen), közelgő halálát meg is álmodja. Glebet egy Torcsin nevű szakács csónakban öli meg. Haláluk utáni csodatetteiket is megörökítik: például az Istenanya felé vonuló, Mihály arkangyal vezette, tatárokon győztes orosz seregben is ábrázolják Borisz és Gleb fejedelmet.

6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A MAKEDÓN DINASZTIA IDEJÉN 6.1. Jogi kodifikációk A makedón dinasztia alapítója, I. Baszileiosz (867-886) alacsony származású volt, ennek ellenére volt érzéke a római jog megújítása iránt. 879-ben jelent meg a Pro- cheiron, a római jog bizánci kézikönyve, gyakorlati célokra, elsősorban Justinianus Institutiói alapján hivatalos jelleggel. 879 után jelent meg az Epanagoga, amelynek a valószínű szerzője Phótiosz. Legfontosabb benne a császár és a pátriárka viszonya, jogköreik elkülönítése. 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Utóda, VI. (Bölcs) Leó (886-912) alatt jelentek meg a Baszilikái (császári törvények) . Az egész középkoron át ezek jelentették a legfontosabb bizánci gyűjteményt, mely felölelte a kánonjogot és a polgári jogot is. Elsősorban Jusztinianosz Codexé- ből és a Digesztákból merít, kiszorítva azokat a használatból. Legfontosabb benne a császári hatalom kizárólagossá válása. O a legfőbb feje az államapparátusnak, ő a hadsereg főparancsnoka, az egyetlen törvényhozó, valamint az egyház és az igaz hit védője. Egyedül csak egyházi téren korlátozott a hatalma, mivel csupán a védője, de nem a feje az egyháznak. Az egyház hatalmának növekedését mutatja, hogy a zsinatok határozatait a császár nem másíthatja meg. A themarendszer a X. századra eléri végső struktúráját. A themák kisebb egységekre aprózódnak fel. Ilyenek: a kliszúrák, archontíják, dukátusok, katepanatusok, drungáriá- tusok. Velük kezdődik el a bizánci államapparátus dezorganizációja. A társadalmi különbségek is egyre érezhetőbbé válnak az arisztokrácia megjelenésével. Ezt érzékelteti, hogy a sztratégosz kivételével az aktív hivatalnokok is rendelkezhetnek földbirtokkal. Külpolitikai téren a legfontosabb a bizánci-bolgár viszony megromlása Simeon alatt. A bolgár kereskedelmi érdekeket sértette, hogy a bolgár piacot áthelyezték Konstantinápolyból Thesszalonikibe, megemelt vámtételekkel. Ezért Simeon 894- ben támad, segítség Bizánc számára a magyaroktól érkezik, akik megtámadják a bolgárokat. Simeon tárgyalásokat kezdeményez a magyarokkal, és ezalatt a besenyőkhöz fordul, akiket megnyer a magyarok ellen. Mindez már a magyar honfoglalás közvetlen előzményeit jelenti. Bizánccal szemben arab sikerek következnek: elesik az utolsó szicíliai erőd, Taor- mina is, 904-ben pedig az arabok elfoglalják Thesszalonikét is. A kijevi-bizánci kapcsolatok viszont jól alakulnak: 911-ben Oleg és Bizánc szerződést köt. Belpolitikai téren az úgynevezett tetragámia vita osztja meg a bizánciakat. Bölcs Leó egymás után sorra veszíti el feleségeit, akik fiú utód nélkül halnak meg. Ezt megelőzőleg maga a császár hozatott olyan törvényt, hogy harmadik házassága az egyház rosszallását váltja ki. Ezért a császár tervbe vett negyedik házassága hatalmas viharokat kavart. A császárt negyedik felesége fiú utóddal ajándékozta meg: „Bí- borbanszületett” Konstantinnal. Bölcs Leó felmentésért Rómához folyamodott, ahol a pápa elismerte negyedik házassága érvényességét. Bizánc és Bulgária viszonylatában Bölcs Leó 912-ben bekövetkezett halálával változások álltak be. Bátyja, Alexandrosz uralkodik 913-ig. Rövid uralma alatt felmondja Simeonnak az adófizetést, ezáltal a 896 óta tartó béke felborul. Alexandrosz halálával a 7 esztendős „Bíborbanszületett” Konstantin helyett a pátriárka vezetésével régenstanács veszi át az uralmat. Simeon bejelenti igényét a bizánci trónra. A pátriárkától Bizáncon kívüli érvénnyel császári címet és koronát kap. A régensural- mat ekkor az anyacsászárné, Zóé veszi át. A harcok kiújulnak Simeonnal. Az új régens hamarosan egy tehetséges katonatiszt: Rómanosz Lekapénosz drungáriosz lesz. 920-ban már „Bíborbanszületett” Konstantin társcsászáraként szerepel. Ró- manosz elismeri Simeon császári címét, de csak Bulgáriára vonatkozólag. Simeon halálával változás következik be a bizáncibolgár viszonyban: 927-969 között Péter cár békés viszonyban áll Bizánccal. Az ő uralkodása alatt jelentkezik a bogumiliz- mus Bulgáriában.

6.2. A központi hatalom és a feltörekvő arisztokrácia harca Rómanosz törvényhozása a kisbirtokos katonaparasztság érdekében a protimészisz elővételi jog szabályozásával megpróbálja megakadályozni a kisbirtoknak a hatalmasok (dünatoszok) kezére kerülését és a parasztok paroikosszá (függő paraszttá) válását. Ezáltal kiéleződik a harc a központi hatalom és a feltörekvő dünatoi, a „hatalmasok” közt. Rómanosz külpolitikája: Igor fejedelem hadjáratai 941-ben és 943-ban az oroszok vereségével végződnek. 944ben újabb kereskedelmi szerződést kötnek a 911-es megújításával. 945-től „Bíborbanszületett” Konstantin az egyeduralkodó. Agrárpolitikája követi Romanoszét: vissza kell szolgáltatni az elfoglalt katonai földbirtokokat a parasztoknak. Egyúttal megtiltja a katonai földbirtok eladását. Diplomáciai téren sikereket ér el: Olga fejedelemasszony Kijevből Bizáncba érkezik és megkeresztelkedik. Mindez új korszakot jelent az orosz-bizánci kapcsolatok terén. Fogadja a magyarok küldöttségét is Tormás és Bulcsu vezetésével.

181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Az udvarban kulturális felvirágzás következik be Konstantin vezetésével: De ceri- moniis aulae Byzantinae és a De administrando imperio című művei maradtak ránk. 959-ben meghal „Bíborbanszületett” Konstantin. Utóda a fia, II. Rómanosz (959963) lesz. Felesége, Theophano egykori kocsmároslányból lett császárné. A legfontosabb ember Niképhorosz Phókasz hadvezér, aki 961-ben 140 esztendei arab uralom után visszafoglalja Krétát. 962-ben a szíriai arabok fővárosát, Aleppót hó- doltatja. Ezalatt Nyugaton sor kerül a translatio imperiire: 962-ben megalakul a Német-római Császárság. 963-ban Niképhorosz Phókasz császár lesz, elveszi feleségül elődje özvegyét, Theophanót. Egyúttal a fiatal makedón dinasztiabeli trónörökösök, Baszileiosz és Konstantin „védnöke” is lesz. Személyében a nagybirtokos arisztokrácia került uralomra. Ezt tükrözi többek között az eddigiektől eltérő agrárpolitikája. A központi hatalom ugyanis eddig mindig a kisbirtokosokat védte. O viszont nem áll többé útjába a nagybirtok gyarapodásának. Sőt a katonai földbirtokminimumot a háromszorosára emeli fel, ami változást jelent a katonák szociális összetételében. A 12 font aranyat érő telekkel rendelkező nehézfegyverzetű lovas többé már nem a kisbirtokosság soraiból kerül ki, hanem a feltörekvő arisztokráciát képviseli. Ugyanakkor törvényhozásában korlátozza az egyházi nagybirtok növekedését, amely nem terjeszkedhet a többi földbirtokos rovására. Külpolitikájában igen nagy sikereket ért el az arabokkal szemben. 965-ben meghódítja a Kilíkiai-hágókat, a Tarzus-hegységet, majd Ciprust. 968-969 folyamán meghódítja Szíriát, és elfoglalja Antiochiát. Szíria másik része, Aleppo vazallusként elismeri a bizánci fennhatóságot. 968-ban önérzetesen utasítja vissza I. Ottó leánykérő követségét, amelyet Cremo- nai Liutprand vezet. Az ideológiai összeütközés alapja épp a translatio imperii állítása lett. A bolgárok ellen az oroszokat hívja segítségül, kiváltva ezáltal Szvjatoszláv 968- 969-ben Bulgária elleni hadjáratait. Közben azonban trónváltozás következett be Bizáncban: Niképhorosz Phókaszt a felesége, Theophano meggyilkoltatja. A hatalom Joannész Tzimiszkész, a keleti főparancsnok kezében van. Joannész Tzimiszkész (969-976) nem foglalhatja el azonnal a trónt. Előbb „Ca- nossát” kell járnia elődje, Niképhorosz Phókasz meggyilkolásában való közreműködése miatt. Előbb ígéretet kell tennie Theophano megbüntetésére, és csak ezután hajlandó a pátriárka megkoronázni. O is rokoni kapcsolatba lép a legitim makedón dinasztiával, s elődjéhez hasonlóan ő is Baszileiosz és Konstantin védőjeként szerepel. Agrárpolitikája visszatér a Niképhorosz Phókasz előttihez, amikor a kisbirtokot mint adófizetőt és katonai erőt igyekszik a védelmébe venni. Velük mint állami katonaparasztokkal számol, megtagadva tőlük a szabad költözködést és a javaikkal való szabad rendelkezést. Külpolitikájában igyekszik helyrehozni elődje szerencsétlen lépését az oroszok Bulgáriába való behívásával. Szvjatoszláv ellen 971-ben hadjáratot visel, majd ezután sor kerül az elfoglalt keleti bolgár területek annexiójára. Kibékül II. Ottó németrómai császárral, dinasztikus házassági kapcsolat létesül köztük. Nagy sikereket könyvelhet el az arabokkal szemben Szíriában és Palesztínában. Egészen Jeruzsálemig tör előre 975ben, amikor 976-ban váratlanul meghal.

6.3. Bizánc hatalmának csúcspontján: II. Baszileiosz I. Baszileiosz 976-985 közt testvérével, VIII. Konstantinnal együtt még csak névleg uralkodik. A kezdeti polgárháborús időszak, majd a hatalom tényleges megragadása után első önálló ténykedése az első balkáni hadjárat megindítása volt 986-ban Sámuel makedóniai bolgár állama ellen, amely a bizánci hatalom balkáni meggyengülésével párhuzamosan, egy 976-ban kitört felkelés eredményeképpen jött létre Ochrid központtal. Ideológiailag a bolgár cárság folytatásának tekintették mindkét részről, ténylegesen azonban új államalakulat volt. A balkáni hadjárat kiváltó oka Sámuel déli irányú Thesszália felé törő terjeszkedése volt. A hagyományos bolgár területek kiestek érdeklődési köréből. Larissza elfoglalása 986-ban kiváltotta Baszileiosz ellenoffenzíváját, amely azonban kudarccal végződött, 986-ban Szerdikánál megsemmisítő vereséget szenvedett Sámueltől. A szerdikai vereség újabb polgárháború kialakulásához vezetett 987-ben, amit csak orosz segítséggel tudott 988ra felszámolni. Vlagyimír 6000 fős orosz-varég katonai druzsinája menti meg Baszileioszt a két trónkövetelő, Bardasz Szklérosz és Bardasz Phokasz ellenében. A segítségnek azonban hallatlan ára van: Baszileiosz húga, Anna. O az első bíborbanszületett hercegnő, akit barbárhoz kénytelenek feleségül adni. Némi huzavona után és miután az oroszok elfoglalják Kherszonészoszt, elküldik Annát Vlagyimirhoz. Az eredmény: az oroszok végleges megkeresztelkedése. 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Elődeinek arisztokráciaellenes agrárpolitikáját folytatva, Baszileiosz azt még ki is egészítette személyes arisztokráciagyűlöletével és megvetésével, mivel az eddigi összes trónkövetelők éppen a kis-ázsiai trónkövetelők közül kerültek ki. 996-ban kiadott novellájában hatályon kívül helyezi a 40 éves elévülést, és visszamenő érvénnyel előírja a kisbirtokos katonaparasztság földjeinek visszaszolgáltatását a hatalmasok részéről. Ugyanakkor pedig a kisebb monostorokat – kivéve a püspök alól – a faluközösségnek rendeli alá, és adójukat nem a püspöknek, hanem a faluközösségnek kell a továbbiakban fizetniük. A legnagyobb felháborodást kiváltó intézkedése pedig az volt, hogy az allélengüon adófizetési kötelezettségét átruházta a faluközösségről a földesúrra. Vagyis a fizetésképtelen paraszt helyett a jövőben nem a faluközösség, hanem a földesúr köteles fizetni az állami adót. Mindezzel az adófizetés biztosítása mellett további célja az arisztokrácia erejének fizikai megsemmisítése volt. Ami elődeinek nem sikerült, azt Baszileiosz a legszélsőségesebb eszközökkel akarta keresztülvinni. Baszileiosz fő ellenségének ugyan Sámuel makedóniai cárságát tekintette, azonban előbb a keleti fronton az egyiptomi Fatimida kalifátust kellett kiszorítania ismét Szíriából, akik 994-ben az Orontesz melletti csatában támadtak rá Szíriában. Erre válaszként Baszileiosz 995-ben megindította az arabok elleni hadjáratát, visszafoglalta Szíriát, majd 999-ig egészen a Kaukázusig nyomult előre. Ázsiából visszatérve teljes erejével láthatott hozzá második balkáni hadjáratához. Az ellenoffenzívát Baszileiosz személyesen vezette több mint másfél évtizeden át Sámuel ellen 1001- 1018-ig. Makedóniában 1004-ben elfoglalta Szkopjét. A tengerparton Dyrrachium elfoglalásával 1005-re Sámuelt mindenfelől bekerítette, és visszaszorult Prilepbe. Baszileosz utolsó véres győzelme ezek után Sámuel felett 1014-ben történt, amikor Sámel 14 000 katonáját megvakíttatja, csak minden századiknak hagyva meg a fél szemét. Sámuelt a látványtól megüti a guta, de cársága még pár évvel túléli. Baszileiosz második balkáni hadjárata 1018-ban ér véget Ochrid ünnepélyes bevételével. A hadjáratnak ebbe az utolsó szakaszába kapcsolódott be Szent István is bizánci oldalon. Az újonnan meghódított balkáni területeken Baszileiosz rendkívül mérsékelten járt el. Adózás szempontjából semmi új terhet nem vezetett be, csak az addig is szokásos adókat kellett fizetniük Bizáncnak. Ugyanakkor viszont lényegesen megváltozott a meghódított területek közigazgatása. A Sámuel által felállított ochridi bolgár tradíciójú patriarchátust megszüntette, illetve saját céljainak megfelelően átszervezte, felállítva helyette az ochridi autokefál érsekséget, amely nem függött a konstantinápolyi pátriárkától, hanem magának a császárnak volt alárendelve. Ezáltal biztosította a bizánci császárok számára a délszláv egyházi ügyek feletti kontrollt. A meghódított balkáni területeken bevezette a themarendszert. 1025-ben bekövetkezett halálakor Bizánc tekintélye óriási volt, határai a Kaukázustól az Adriáig, az Eufrátesztől a Dunáig terjedtek.

6.4. A bizánci államrendszer dezintegrációja (1025–1059) A Bizánc életében beköszöntő hosszú békés korszak rendkívül súlyos belső problémákat takart. II. Baszileiosz gyenge utódai nem tudtak és nem is akartak a győztes feudális arisztokráciával szembeszállni. Hallatlan gyorsasággal van eltűnőfélben a katonai-paraszti kisbirtok, megrendítve ezzel a birodalom anyagi és védelmi erejét. A feudális arisztokrácia győzelme teljes, a kérdés egyelőre csak a körül forog, hogy melyik csoportja kaparintsa meg a hatalmat. Az elkeseredett harcból egyelőre a civil központi hivatali arisztokrácia kerül ki győztesen. Ebben a korszakban a főváros kulturális élete is felvirágzik. A belpolitikai harcok többnyire a trónutódlás kérdésében élesednek ki a makedón dinasztia epigonjai idején. Baszileiosz halála után a bátyja követi a trónon: Vili. Konstantin (1025-1028), akinek nincsenek fiú utódai, csak lányai. Közülük Zóé az, aki férjhez megy III. Ró- manosz Argyroszhoz, így leányágon folytatódik a továbbiakban a makedón dinasztia. Romanosz tipikus arisztokrata, nyíltan megtagadja Baszileiosz arisztokratael- lenességét. Jóindulattal eltűri a nagybirtok növekedését a kisbirtok rovására, a kisbirtokosok paroikoszokká válását: alapjaiban rendül meg ezáltal az egész eddigi állami szisztéma. Zóé második férje IV. Mihály (1034-1041), a korábbi szeretője. 1040-ben felkelés tör ki a Balkánon, amelyet Bizánc a következő évben már le is vert, de 1042-ben Zéta – elsőként a délszláv területek közül – ténylegesen függetlenné vált Bizánctól. I. Mihály unokaöccse, V. Mihály (1041-1042) követi rövid ideig, de letaszítják a trónról, melyen rövid ideig 1042-ben Zóé és testvére, Theodóra osztoznak. Zóé azonban harmadszor is férjhez megy, a férje IX. Konstantin Monomachosz (1042-1055) előzőleg konstantinápolyi szenátor, a civil arisztokrácia tipikus képviselője. Uralkodása alatt kezdődik az udvarban a 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) kulturális élet fellendülése. 1045- ben filozófiai és jogi fakultást alapít a fővárosban, a trivium és quadrivium bevezetésével. A kulturális élet fő mozgatója Michaél Pszellosz. Az uralmi bázis kiszélesítésére a szenátori rend számbelileg növekszik, jogaik kiszélesednek. A civil, fővárosi arisztokráciával egy időben kezd megerősödni a provinciális arisztokrácia is. Ez a feudális arisztokrácia sorra kapja a privilégiumokat: legfontosabb ezek közül bizonyos adók fizetése alóli mentesség, immunitás, vagy ahogy ők nevezték: exkusszia. A legerősebb, leghatalmasabb világi és egyházi földbirtokosok teljes immunitással rendelkeznek. Ekkor kezd kifejlődni az adófizetési mellett a bíráskodási immunitás: a feudális földesúr ítélkezési joga saját parioikosza felett. A teljes immunitás: ha a központi államhatalom képviselője, hivatalnoka be sem léphet a területére. Azonban vannak korlátai is ennek a folyamatnak. A központi államhatalom ugyanis sohasem mond le a kontroll jogáról, mindenkor korlátozza a feudális birtokon élő parioikoszok számát, sohasem engedi meg azok számának önhatalmú növelését, és mindenkor esetenként határozza meg maximált számukat (arithmosz). Ebből is látszik, hogy nem a földbirtok, hanem a birtokosa volt érdekes a számára, azonban alulmaradva a harcban, már csak a paraszti munkaerőért küzd. Ugyancsak ekkor jelentkezik első ízben a pronoiaszisztéma is. Kezdetben szolgálati érdemeikért kaptak ideiglenesen, rendszerint halálukig (eisz pronoian ad admi- nistrandum) igazgatásra, bizonyos birtokot. Az örökbirtoktól eltérően ez csak feltételes birtoklást jelentett, nem volt (legalábbis eleinte) sem örökölhető, sem elidegeníthető. Jelentősége később fog kiszélesedni. A themarendszer ekkorra veszti el katonai jellegét. Azok a sztratióták, akik még nem estek áldozatul a feudalizálódás feladatának, adófizetéssel megválthatták kato- náskodási kötelezettségeiket. így egyre inkább előtérbe kerül a belső erőforrásokból kiállított sztratióták helyett a kívülről fogadott zsoldosok szerepe, akárcsak a késő római vagy kora bizánci korban. A civil központi hivatalnokarisztokrácia szisztematikusan leépíti a hadsereget, hogy ezáltal is gyengítse a tartományi, katonai arisztokrácia pozícióit, a külső békére való hivatkozással. A negyedszázados béke azonban kezd véget érni. Konstantin Monomachosz gyenge uralmának végén következett be a már évszázadok óta érlelődő szkizma, az 1054-es egyházszakadás. Szereplői Kerulláriosz Mihály pátriárka és Humbertus a Silva Candida bíboros, pápai legátus voltak. A kortársak annyira hozzá voltak szokva a kisebb- nagyobb egyházszakadásokhoz, hogy az 1054-es tragédia nem is keltett nagyobb visszhangot. Csak utólag derült ki, hogy ez a szakadás végleges volt, a kortársak mindezt nem érzékelték. 1055-ben ismét Theodóra kerül a trónra (1055-1056), VIII. Konstantin utolsó leánya. Vele ér véget a makedón dinasztia több évszázados uralma. Ot követi VI. Mihály (1056-1057), aki szintén a szenátori arisztokrácia képviselője volt. A sztratégoszok fellázadnak ellene, ő maga lemond a trónról és szerzetes lesz. A katonai főparancsnokok közül I. Izsák Komnénosz (1057-1059) kerül a trónra. Az ő uralma a katonai arisztokrácia ideiglenesnek bizonyuló reakciója, a civil arisztokrácia uralmának idején bekövetkezett epizód maradt csupán. így, amikor összeütközött a szkizma óta egyre hatalmasabbá váló pátriárkával, Kerulláriosz Mihállyal, végül is a száműzött, majd a száműzetésben meghalt pátriárkával szemben mégis a császár maradt a vesztes. Izsák az egyház segítségével került a trónra, s az egyház és a civil arisztokrácia szövetsége is buktatta meg. A hatalom ezentúl mindig azé a rétegé, aki az egyház szövetségét is maga mellett tudja. Izsák elődjéhez hasonlóan monostorban végzi életét, így nem ő a Komnénosz-dinasztia megalapítója, csak a család első képviselője a császári trónon.

6.5. A teljes külső és belső összeomlás (1059–1081) X. Konstantin Dukasz ( 1059-1067): Az egyház és a hivatali arisztokrácia szövetsége egy időre a Dukaszcsaládot juttatta trónra, mint a fővárosi civil arisztokrácia kimagasló képviselőjét. A szenátorok száma óriásira duzzadt, a hadsereg létszámát egyre csökkentették a tartományi katonai arisztokráciától való félelmükben, nehogy megismétlődjék Izsák (Komnénosz) usurpatiója. A Dukasz-dinasztia hadseregellenes kurzusa ugyanakkor éppen egybeesett a fenyegető külpolitikai helyzettel. 1059-ben Dél-Itáliában a normannok értek el sikereket Robert Guiscard vezetésével. 1064-ben a magyarok elfoglalják Belgrádot. A besenyők után (akik már 1048-ban átlépték a Dunát) az úzok támadnak a Balkánra, a kunok elől menekülve, s Bizáncot csak a köztük kitört szörnyű járvány menti meg. A maradék úzokat letelepítik, és bizánci zsoldba fogadják fel őket. Ezután az észak felől jövő török támadás után újabb nomád török fenyegetést jelentettek, de most kelet felől, a szeldzsuk törökök. Bulgária és Örményország megszűntével se északon, se keleten nem voltak ütközőállamok

184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) Bizánc és a török törzsek között, s így közvetlenül ki voltak szolgáltatva nekik. A szeldzsukok hamarosan meghódítják mind a bagdadi, mind pedig az egyiptomi Fatimida kalifátust és közvetlenül Bizáncot fenyegetik. I. Rómanosz Diogenész (1068-1071) személyében a szeldzsuk veszély miatt ismét katona kerül Bizánc élére. Katonaságot azonban csak zsoldosokból tud ösz- szeszedni: besenyőket, úzokat, normannokat és frankokat. 1068-ban sikerrel indítja meg a szeldzsukok elleni hadjáratát, azonban a harmadik hadjárata az örményországi Manzikert mellett 1071-ben teljes kudarccal végződött, s maga is a szeldzsukok fogságába esett. Ezalatt otthon detronizálták, majd szabadon engedése után, amikor a szeldzsuk fogságból hazatért, Bizáncban megvakították, özvegyét pedig monostorba küldték. VII. Mihály Dukasz (1071-1078), Pszellosz egykori tanítványa kerül a trónra. Rögtön uralma legelején, a manzikerti katasztrófa évében nyugaton is hasonló vereség érte Bizáncot. 1071-ben Bari elfoglalásával Robert Guiscard befejezte a bizánci területek normann meghódítását Dél-Itáliában. Hasonló volt a helyzet a Balkánon is. Az Adria mentén Bizánc sorra veszíti el pozícióit. Horvátországnak II. Baszileiosz óta tartó alávetése nem tartott sokáig. VII. Gergely pápa 1076-ban királyi koronát küldött a horvátoknak, majd a példa 1077- ben a zétai szerbeknél is követésre talált, nekik is VII. Gergely pápa küldött királyi koronát. Ezzel ezek a területek formálisan is elvesztek Bizánc számára. VII. Mihály ellen otthon is gyakoriak voltak a lázadások, elsősorban katonai részről. Az egyik sikerrel is járt, s kénytelen volt lemondani a trónról Niképhorosz Bota- niatész javára, s monostorba vonulni. III. Niképhorosz Botaneiatész (1078-1081) rövid uralma a belső harcok jegyében telt el. Miután a civil arisztokrácia uralma összeomlott, elkeseredett harc tört ki a hadseregparancsnokok közt a legfőbb hatalom birtoklásáért. A belső harcokat kihasználva 1080 táján a szeldzsuk-törökök Szulejmán vezetésével egész Kis-Azsiát meghódították Kilíkiától a Hellészpontoszig és a régi bizánci területeken létrehozták a Rumi Szultánátust. A legügyesebb hadvezérnek Alexiosz Komnénosz bizonyult. Rokoni kapcsolatba lépett a Dukasz-családdal, és amikor Konstantinápoly ellen vonult seregével, Niké- phorosz Botaniatész kilátástalannak ítélve a harcot, lemondott a javára és monostorba vonult. 1081-ben Alexiosz Komnénosz trónra lépett, s uralmával kezdetét vette a feudális tartományi katonai arisztokrácia végleges uralma a Komnénosz- dinasztia alatt.

185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. fejezet - IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD) 1. Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT SZAKASZA 1.1. Az invesztitúraharc első szakasza 1059-ben került sor a pápaság függetlenítése érdekében a pápaválasztási eljárás reformjára. A lateráni zsinaton a burgundiai származású II. Miklós pápa (1059-1061) rendelkezést hirdetett ki, amely a pápaválasztást a bíborosok (kardinálisok), a pápa által kinevezett kiemelkedő rangú egyházi vezetők kezébe tette le. A rendelkezés éle egyaránt irányult az Egyházi Állam világi feudális urai és a német császári befolyás ellen. Hildebrandnak e tervezet elkészítésében nagy szerepe volt. A zsinat végül úgy határozott, hogy a választásban a jövőben világi személyek nem vehetnek részt. Az erőviszonyok – egyelőre – nem zárták ki teljesen a világi befolyás érvényesülését: a pápaválasztáshoz továbbra is a római nép hozzájárulása és a császár – mint római patricius – beleegyezése kellett. A lateráni zsinat atyái a továbbiakban a világi invesztitúra ellen és a papi nőtlenség (cölibátus) keresztülviteléért léptek fel. A papok azonban legfeljebb Rómában és a pápa tényleges ellenőrzése alatt álló környékén engedelmeskedtek a nőtlenség követelményének, másutt élesen szembeszálltak a határozattal. A következő reformpápa, II. Sándor (eredeti nevén Anselmo da Baggio 1061-1073) alatt tovább élesedett a harc a császárság és pápaság között. II. Sándor például megdorgálta a császári követeket, mivel azok az általa kiközösített ravennai és pármai főpapokkal érintkeztek. A pápaság, amely hatalmát a keresztény világ távoli egyházaira is ki kívánta terjeszteni, semmiképp sem tűrhette a nagy vagyonú és befolyásos milánói egyház autonomista irányzatát. A Sant'Ambrogio egyház körül tömörülő, úgynevezett ambroziánus egyház sok gondot okozott Rómának, érzékeny tekintélyveszteséget jelentett a milánói érseki szék betöltése. 1045-ben tudniillik négy jelölt versengett az utódlásért, s közülük a császár egy feudális urat, inkább a fegyver, mint az ima emberét nevezte ki. A császár tulajdonképpen a jogát gyakorolta, ugyanis mindeddig az invesztitúrát a világi hatalom feje tartotta kezében és csak a püspök felszentelése tartozott egyházi felettesére. A méltatlan püspökállítás azonban elégedetlenséget váltott ki pápai körökben, de felkelt a milánói nép is, hogy tiltakozzék az am- broziánus egyház meggyalázása ellen. Wido érsek 1070-ben, belefáradva a harcokba, önként lemondott és szerzetes lett. Rövidesen ezután azonban egy előkelő milánói, Gottfried – állítólag ezer font lefizetését ígérve – szintén elérte, hogy a császár nevezze ki érseknek. Milánó lakossága ismét felkelt, szabad választást követelt és elűzte Gottfriedot a városból. Hatására a szomszédos városok is elzavarták a császári akarattal kinevezett püspökeiket. A pápaság fedezte ezeket a mozgalmakat: Widót az egyház tudta nélküli lemondása ürügyével, Gottfriedot mint elődje életében annak érseki székét bitorló simoniákus eretneket kiközösítette. II. Sándor után a korábban pápai tanácsadó szerzetes, Hildebrand került VII. Gergely néven uralomra (10731085). Programját most már mint pápa törekedett megvalósítani. VII. Gergely alatt nyíltan kitört az invesztitúraharc császárok és pápák küzdelme a hatalmi fölényért, a püspökök kinevezésének és beiktatásának jogáért. VII. Gergely 1075-ben meghirdetett elvei a pápát a császár fölé emelték. Ez elvek a császárok elmozdíthatóságát hirdették, valamint az alattvalók pápai feloldásának jogát hűségesküjük alól. Válaszul 1076 elején a német főpapok wormsi zsinata VII. Gergelyt megfosztotta a pápaságtól. Az itáliai események már 1074-től lekötötték a császári expanzió erejét, a német urak lázongása pedig politikai sakkhúzásra késztette IV. Henrik császárt. így került sor 1077 elején a híres Canossa-járásra, amikor is a császár három napon át volt kénytelen vezeklő csuhában és fedetlen fővel várni a pápai palota kapuja előtt, mígnem a „megbocsátó” egyházfő elé járulhatott. A császár megalázkodása azonban csak látszólagos és időleges volt. A két hatalom viszálya rövidesen az olasz tartományok fölötti hegemóniáért vívott harccá alakult.

186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) I. Henrik ellenpápát választatott Wibert (Guibert) ravennai érsek személyében (III. Kelemen: 1080, 10841100). A harcokban a pápa oldalán kitűnt Luccai Anselm, aki Matild grófnő csapatait vezényelte a császári hadak ellen, s ő szervezte a pápai erők észak-itáliai ellenállását is. A küzdelemben végül azonban VII. Gergely vereséget szenvedett, a német császári seregek beszorították az Angyalvárba. A diadal Henriknek pedig meghozta a császárkoronázást. Az uralkodó és III. Kelemen letették ellenfelüket a pápaságról. Gergely felszólította a dél-itáliai normannokat, hogy teljesítsék segítségadási kötelezettségüket. A normann had rohammal bevette és pusztította Rómát. Most már azonban a római nép haragjától félve kellett a pápának – a normannok védelme alatt – távoznia a városból. VI. Gergely halála után egy esztendővel az ügyéhez hű kevés számú bíboros Desiderius montecassinói apáttal töltötte be a pápai trónt. III. Viktor pápa (1086-1087) azonban elődeinél sokkal kevésbé volt harcias, valójában józan politikát, a császárral pedig egyetértést kívánt. Rövidesen visszatért kolostorába (ahol meghalt), a pápai szék lényegében három esztendeig üresen állott. Viktor után a gregoriánusok egy clunyi francia szerzetest, II. Orbánt választották pápává (1088-1099). A németrómai császárral szövetséges keleti egyház vele szemben azonban ebben az időben még mindig az ellenpápát ismerte el. így 1088-1089- ben II. János kijevi metropolita dogmatikai kérdéseket vitató levelét III. Kelemenhez, „az apostoli szék méltó birtoklójának elismert igaz paphoz” címezte. Ot támogatta a konstantinápolyi pátriárka is, akivel levelezésben állott. A Rómából elűzött II. Orbán Dél-Itáliában vetette meg lábát, ahol élénk egyházi tevékenységet folytatott. A pápának nyújtott katonai segítség fejében a szicíliai normann fejedelmeknek egyre több lehetőségük nyílt arra, hogy „római egyházukat” megerősítsék. Alig vették figyelembe a pápaságot a püspöki székek alapítása és betöltése tekintetében. A pápaságra tekintet nélkül a püspökségi egyházmegyék határait a régi arab körzetek határaival egybeesően állapították meg, a pápai legátusokat pedig megakadályozták szicíliai tevékenységükben. Már I. Roger a pápa legátusaként az egyház tulajdonképpeni feje lett a szigeten (1098). Milánó 1100 táján mint önkormányzatát kivívott testület (comune) élvezte a városúr hatalmát betöltő érsekség meggyengülését. A császárság és pápaság harca V. Henrik (1106-1125) alatt kiújult. Henrik 1110- ben nagy haderővel tört Itáliára, s a következő évben – kihasználva a normannok passzivitását, és merész kísérletként Matild grófnőt téve Itália birodalmi vikáriusává – Rómáig nyomult. A pápát elfogatta. Paszkál pápa 1111-ben megkoronázta II. Henriket. A pápaság kénytelen volt tudomásul venni, hogy a lateráni zsinaton a normann főpapok nevében csak azok a püspökök és apátok vehetnek részt, akiket erre a nagygróf kijelöl (1112-ben a siracusai püspök, 1123-ban a palermói érsek). A hatalmi versengés további alakulása folyamán V. Henrik birodalmi gróf rangjára emelte III. Amadeus savoyai uralkodót (1103-1149). Viszont Matild toscanai grófnő pápai hűbéressé lett és az Egyházi Államra hagyta birtokait (1115). Matild halálát másrészt azonban Mantova városa használta ki, és feudális városúrtól szabad várossá (comune) nyilvánította magát. III. Henrik még egy hadjáratot vezetett Itáliába (1116-1118). 1122-ben V. Henrik és II. Calixtus között létrejött a pápák és császárok első küzdelmét lezáró wormsi konkordátum. Ennek értelmében a püspököket egyházi méltóságukba a gyűrűvel és pásztorbottal a pápa küldötte iktatja be, a császár joga a hűbérbirtokba a jogarral beiktatás maradt. Ez a kompromisszumos eljárás csak átmeneti megnyugvást teremtett az invesztitúraharcban.

1.2. Barbarossa Frigyes időszaka A pápák világi uralmával és a német császárok hatalmával szemben egyaránt határozott értelme volt a régi római köztársasági emlékek megújuló tiszteletének. A közvetlenül a római felkelés (1143) előtt keletkezett, s a polgári mozgalom előhírnökének tekinthető Mirabilia Urbis Romae című mű elsősorban a köztársasági – és nem a császári – Róma műemlékeit foglalja össze.

187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) A szabad római comune (1143. július – 1145. december) az antik senatus feltámasztására törekedett, sőt az 1144. évet így keltezték: „A senatus megújításától számított első évben.” Társadalmi céljait mi sem jelzi jobban, mint hogy az antik intézmények közül fel akarta eleveníteni a tribunusok jogait. A hatalom gyakorlása két consul kezébe összpontosult volna, akik mellett ott áll a száztagú tanács. Milánóban több mint 20 tagú consultestület, Bergamóban 12 tagú consultesület gyakorolta a hatalmat! Bresciai Arnold szegénymozgalma, amellyel a római városi felkelés összefonódott, még határozottabban pápaellenes színt adott a fiatal római comunénak. A római felkelés el akarta venni a pápától regálejogait (vámok, pénzverés, bírságok, sókitermelés stb.). A felkelés idején az egyház egyik vezető személye, Clairvaux-i Szent Bernát ciszterci apát felhívást intézett III. Konrád császárhoz, a világi és egyházi hatalom együttműködésének fontosságát, a főpap és a király egymásra utaltságát hangoztatva. Fogjanak össze a lázadó Róma elnyomására: „Ha egymást mardossák, egymást öldösik, mindketten elgyengülnek. Gonosz tanácsadók azok, akik abból indulnak ki, hogy az Egyház békéje és szabadsága árt az államnak, vagy pedig, hogy az állam jóléte és dicsősége árt az Egyháznak.” A császárt már az is szembefordította a zendülőkkel, hogy Róma a prefectusi intézményt 1145-ben megszüntetette, és így ő elesett annak lehetőségétől, hogy a városi igazgatásba beavatkozhassék. Róma városa nem fogadta el a pápaság által jelölt Barbarossa Frigyes (1152-1190) császárságát sem. A jelölése körül támadt vita lecsillapítása érdekében IV. Anasztáz, az új pápa (1153-1154) Rómába hívta Frigyest. A továbbiakban a pápa egyházi tilalom alá helyezte Bresciai Arnoldot. Az Itáliába nyomuló „Rőtszakállú” Frigyes előbb Páviában a lombardiaiak koronáját tétette fejére, majd elfogatta a területére menekült Bresciai Arnoldot és pápabarát gesztusként kiszolgáltatta az ekkor már a felkelőkkel ellenséges római városi hatóságoknak. Arnoldot 1155-ben Rómában felakasztották. Barbarossa Frigyes 1155-ben elnyerte a császári koronát. Róma tehát továbbra is ellenségnek tekintette a német hadakat; Frigyes pedig jobbnak látta, ha visszavonul. Serege megostromolta, kirabolta és felgyújtotta Spo- letót, lerombolta Tortona városát. A lombardiaiaknak azonban Verona táján sikerült elzárniuk előtte az Adige völgyszorosát. A kezdetben nagy zsákmányban reménykedő német lovagok csak kemény harccal tudták kivágni magukat. Ezzel megkezdődött Barbarossa és az olasz városok hosszú küzdelme, amely mindkét részről nagy elszántsággal folyt. A súlyos nyomás alatt – engedmények reményében – 1158-ban Milánó kapitulált, lakosai közkegyelemben is részesültek, a német had nem lépett be a városba. A császár már 1158-ban Piacenza városa mellett, Roncagliában birodalmi gyűlést tartott, amelyen új értelmezés szerinti császári jogokat hirdetett. Az új regálejogok az addig szedett jövedelmek (pénzverés, vám, piac, királyi várak) körén túl kiterjedtek a közutakra és hidakra, kikötőkre, malmokra, erdőkre, a halászatra alkalmas vizekre, ezüst- és sóbányákra, kincsleletekre. Ezek a követelések mélyen sértették gazdasági érdekeikben Itáliának azokat a területeit, melyeket Frigyes birodalmához kívánt csatolni. Frigyes ezen túl tagadta a lombardiai városok önkormányzatának jogát is, és igazgatásuk, büntetőügyeik vitelének élére a maga embereit állította. Mivel időközben túl erőssé vált a császár, 1159 után a magyar királyok elhatárolódtak Barbarossa Frigyestől és ellenfeleihez közeledtek. Amikor abban az évben meghalt IV. Adorján pápa, akinek a császár szerződéses kötelezettség alapján biztosította a Patrimonium Petri épségét, feszült helyzet alakult ki a bíborosi kollégiumban. A többség Roland kancellár mellett volt. Ezek választották meg őt, mint III. Sándor pápát (1159-1181). A kisebbség Monticelli Octavian, a Santa Cecilia bíborosa mellett volt, akinek még a Szent Péter kanonokai közt is voltak hívei. O közvetíteni kívánt a császár és Róma közt. Ot jelölte pápául a császár. Belőle lett IV. Viktor (1159-1164). A császár által kezdeményezett páviai zsinatra nem jött el ötvennél több főpap Németországból és Észak-Itáliából. III. Sándor nem volt hajlandó itt megjelenni. A fontos nyugat-európai országok, mint Anglia, Franciaország és Burgundia főpapjai távol maradtak. Az azonban bizonyos, hogy az angol király követséget küldött Páviába és képviseltették ott magukat a lengyel, dán és magyar királyok is. Ennek alapján a császár azt írta az aquileiai patriarchának, hogy a hispániai, magyar, dán és cseh királyságok, valamint a barcelonai, provence-i és burgundiai grófságok elfogadják Viktort. Amikor anathémát mondtak ki Sándor ellen, azt állították, hogy ezt követek és levelek útján Magyarország, Dánia és Csehország királya is alátámasztotta. Ez a nézet beszüremkedett a krónikás hagyományba is. De az állami gesztusok nem jelentették azt, hogy ezeknek az országoknak az egyházai is a zsinat mögé álltak volna. Emiatt kellett a császárnak a prágai püspököt Magyarországra küldenie, hogy Géza fogadja el az ellenpápát, de nem ért el eredményt. A bíborosok többsége 1160 nyarán is hű maradt III. Sándorhoz és így összeköttetései elértek VII. Lajos Franciaországáig, Angliáig, Kasztíliáig, Norvégiáig, Írországig, Magyarországig és a keresztes államokig.

188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD)

13. Érseki székhelyek a középkori Európában III. Sándor 1163-ban menekültként tartózkodott Párizsban. Amikor IV. Viktor 1164-ben meghalt, a császár új ellenpápát állított. A Santa Maria in Trastevere bíborosából lett III. Paszkál ellenpápa (1164-1168). Az angol, francia, magyar és normann államok, valamint Velence azonban hűek maradtak Sándorhoz és segítséget adtak neki. Az elszigetelődött császár 1165-ben Würzburgban esküvel kötelezte a püspököket és világi fejedelmeket a III. Sándor elleni harcra és a III. Paszkálért való feltételek nélküli fellépésre. A császár utolsó kísérlete volt III. Calixtus ellenpápául állítása (1168-1178), akit itáliai kudarcai nyomán le kellett mondatnia. A magyar királyok előjogait Angliában bírálták. John of Salisbury (Johannes Sa- risberiensis) 1167-ben és a canterburyi érsek, Becket Tamás 1168-ban fejtették ki véleményüket III. Sándorhoz írt levelükben. Mindketten párhuzamba állítottak a szicíliai és a magyarországi jelenségeket. Véleményük szerint nem lehet nyugodtan nézni, hogy a magyaroknál világi hatóságok beavatkoznak az egyházi dolgokba, valamint hogy jogsértések vannak kiközösítések rendkívüli felfüggesztésével. A Német-római Birodalmon kívül eső három ország, Anglia, Szicília és Magyarország bizonyos párhuzamaira nem alap nélkül figyeltek fel. I. Sándor uralma végéig meg-megpróbált érvényt szerezni a normann királlyal szemben is a pápai politikának. A királlyal folytatott levelezésében sok szó esik az egyház szicíliai sérelmeiről. A pápa ugyan a grófoknak, báróknak és lovagoknak tulajdonítja az egyház tűrhetetlen elnyomását, ez azonban feltehetőleg pusztán udvariassági forma, mivel azokra a korábbi intéseire is utal, amelyeket nem követtek a király javító intézkedései. Nyilván a pápaság általános elvének kívánt érvényt szerezni III. Sándor egyik levelében, amidőn a nolai püspökséggel kapcsolatban az ellen tiltakozott, hogy világiak avatkoznak be az egyház életébe. Az invesztitúra pápai jogát megsértette III. István magyar király azáltal, hogy András, győri püspök megválasztásakor nem a kánoni előírás szerint járt el. Mivel még folyt a német császár és a pápa közti küzdelem, III. Sándor sikernek könyvelhette el, hogy egyezménnyel a magyar király őt ismerte el a római egyház törvényes urának. Emiatt nagyvonalúan szemet hunyt a konkordátum nem hiánytalan betartása felett. Amikor a gregoriánus elvek egy megalkuvás nélküli magyarországi harcosa, Lukács esztergomi érsek a királyra támadt, a pápa védelmébe vette Lukáccsal szemben a királyt. Ezt az 1169-1171 közti fejleményt jelentős állomásnak tarthatjuk a saját egyházról a kegyúri jog felé fejlődésben. A tendenciát megerősítette III. Béla, amikor már 1172-ben vállalta a konkordátum megtartását. A pápa és ellenpápa harca – természetszerűleg visszahatva – fokozta az itáliai városok és a császár küzdelmét. A harc vezetője az 1159-ben újra felkelt Milánó volt. A német császár 1159-1160-ban a kis Cremát, 1160-1162ben Milánót ostromolta. Milánó lakóit az éhínség feltétlen megadásra kényszerítette. A császár a város lakóit arra ítélte, hogy vezeklő öltözetben, kötéllel a nyakukon vonuljanak el előtte és kegyelmet könyörögjenek tőle. Frigyes elrendelte a város falainak lerombolását, épületeinek lebontását, és a megsemmisítés jelképeként területe felszántását. (A császárral szövetkező vetélytárs városok ezt végre is hajtották.) Lakosságát ezután négy

189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) kerítetlen mezővárosba parancsolta, erőszakkal paraszti sorba akarta kényszeríteni őket. Milánó lakosságának egy része ekkor elhagyta Itáliát. Sok (általában szélsőséges) intézkedés a kölni érsektől, Rainald von Dassel császári kancellártól származott, aki a kölni királykrónika szerint „fáradhatatlanságában kiemelkedő” személy volt. A császár, hogy tekintélyét helyreállítsa, újabb hadjáratba kezdett az Alpoktól délre fekvő területeken. Rómát kapui megnyitására kényszerítette. Sándor pápa zarándoknak öltözve délre menekült, az ellenpápa pedig újra császárrá koronázta Bar- barossa Frigyest. Seregében azonban – mielőtt Dél-Itáliába benyomulhatott volna – járvány ütött ki, amely Rainald von Dasselt, sok főurat és a sereg nagy részét elragadta (1167). 1167. december 1-jén megalakult a veronai és cremonai városcsoportokból a Lom- bard Liga. Vezetője Milánó lett, amelyet lakói külső támogatással lassanként újra felépítettek. Más városokból is elűzték a császári tisztviselőket, és a ligához csatlakozott Mantova, Brescia, Bergamo, Parma, Vicenza, Velence, Verona, Treviso, Pa- dova, Ferrara, Piacenza, Modena, Bologna, sőt Lodi és a császár hűségét ekkor először elhagyó Cremona is. A 16 város szövetségét III. Sándor pápa nyomban védelmével tüntette ki, így a városok fölött a pápa átmenetileg nagy befolyást szerzett. A szövetség élén az úgynevezett rektorkollégium állott, amelyben a városok küldöttei foglaltak helyet, de irányításában a pápai bíboros legátusok működtek közre. A liga 1168-ban új várost alapított a Pó és a Tanaro összefolyásánál, s ezt a pápai szövetség jelképéül Alessand- riának nevezte el. Az 1160-as évek végén a császár Svájcban igyekezett megszilárdítani hatalmát, hogy az Itáliába vezető hágókat szilárdan kezében tarthassa. Terni városát 1174-ben a mainzi érsek csapatai feldúlták. Amikor azonban a császár Alessandriát akarta elfoglalni, a lombard szövetség ellenállása meghiúsította ezt. A császár Chiavennában hasztalanul próbált összegyűjteni nagyobb sereget. Német fejedelemi ellenfelei megtagadták a segítséget, csupán kisebb német püspöki csapatok érkeztek. Ezek a lovagok azonban elégtelennek bizonyultak a lombard városszövetség erőivel szemben. 1176-ban a legnanói csatában a számbeli fölényben levő milánói gyalogság súlyos vereséget mért a német lovagi hadra. A legnanói csata már a lovagi hadsereg fölényének bealkonyodását jelezte. Barba- rossa ezután brabanti zsoldosokkal is kísérletezett, majd rá kellett állnia a megszégyenítő békealkudozásokra. A császár megbízásából egy ciszterci apát ment III. Sándor pápához, az ő közvetítése készítette elő az 1176. évi, Anagniban kötött megállapodást, majd az 1177-es velencei békét, amelyben a pápa nemcsak elégtételt kapott, hanem meg is szégyenítette a gőgös császárt. Barbarossa arra kényszerült, hogy nyilvánosan, a Szent Márk téren megcsókolja a pápa cipőjét, majd III. Sándor lovát, amelyen a pápa diadalmasan ült, gyalog vezesse. A végleges megegyezés 1183-ban Konstanzban jött létre: a császár és fia, Henrik, a római király elismerte Verona és a többi lombard város jogát saját bíráskodásra és igazgatásra. Lemondtak a beszállásolási jog megváltása címén szedett adóról is. A császár kénytelen volt a regálejogok nagy részét visszaadni a lombard városoknak, így az általuk korábban birtokolt hidakat, malmokat, vízi utakat, berkeket, legelőket; tűrnie kellett, hogy megerősítsék falaikat és hadat állítsanak. Csak ilyen megkötésekkel vették tudomásul a polgárok a császár főhűbéruraságát, még Alessand- riának is sikerült átmentenie magát.

2. Sz. Jónás Ilona – A XII. SZÁZADI RENESZÁNSZ A művelődéstörténet szívesen alkalmazza a reneszánsz jelzőt egy-egy jelentősebb kulturális fellendülés jelölésére. A XII. század a szellemi élet vitathatatlan virágzását mutatja: iskolák létrejötte, ismeretanyag bővülése, a gondolkodás változása, az irodalom és a művészet terén intenzív intellektuális és aktív tevékenység. A század szintéziséről szóló 1927-ben megjelent munkájának C. H. Haskins a The Renaissance of the XlIth Century címet adta.1933-ban három kanadai szerző, G. Paré, A. Brunet, P Tremblay, La renaissance du XII e siecle. Les écoles et l’enseignement című kötetben hivatalosan is fölvette a terminológiát. A középkori Európa a XI. század második felétől egy felívelő új szakaszba lépett. Az előző századok zártságával és a külső támadások elleni védekezésével ellentétben egy nyitottabb és terjeszkedő civilizáció vette kezdetét. A külső terjeszkedés (reconquista, keresztes hadjáratok) mellett a belső terjeszkedés (új területek művelés alá vétele, új falvak és városok létrejötte) tanúsítják az általános fejlődést. Mindez összefüggött a népesség számának gyarapodásával, ami további növekedést vont maga után, mivel a nagyobb lélekszám több élelmet, több ruhát, több lakást igényelt, s több lélek várt megváltásra. A demográfiai növekedés, a gazdaság 190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) fellendülése, a földművelés, az ipar, a kereskedelem technikai újításai, az utak, az érintkezés feltételeinek javulásával a társadalom is mozgásba lendült, szinte minden csoportja „úton volt”: a paraszt, aki új művelhető terület felé indult, a kereskedő, aki áruját vitte egyik vidékről a másikra, a lovag, aki kalandokat keresett, a diák, aki városról városra vándorolt, hogy a legjobb mestert hallgathassa, a zarándok, aki a testi-lelki gyógyír elnyeréséért rótta az ereklyékhez vezető hosszú utakat és a szerzetes, aki az égi Jeruzsálem felé igyekezett. Ugyanakkor a társadalmon belül is bizonyos változások mentek végbe. A paraszti társadalom fokozatosan egységesült, a városlakó iparosok és kereskedők státusa megerősödött, kialakult a lovagság rétege, s a politikai struktúrák is lassan stabilizálódni kezdtek, a monarchikus hatalom fokozatosan előrehaladt a széttagoltság erőivel szemben. A társadalmi változások következtében kibontakozó törekvések és igények jelentették azt a keretet, amelyben az úgynevezett „XII. századi reneszánsz”, az új szellemi és művészeti irányzatok, alkotások megszülettek. /

2.1. Uj ismeretanyag A megélénkülő kereskedelem nemcsak az áruk, de az ismeretek cseréjét is eredményezte. A Kelettel való intenzívebb kapcsolat révén görög és főleg arab közvetítéssel nagyszámú új ismeret került be a latin kultúrkörbe. Az arab világ jórészt azon a területen hódított, ahol korábban a hellén civilizáció virágzott. A szíriai kolostorok gazdag kéziratanyaggal rendelkeztek, s Perzsia déli részén Jundishapur iskolája befogadta a zsinatok által eretnekeknek nyilvánított menekülteket, az athéni iskolából elűzött filozófusokat. A VIII. század Abbászida kalifái a nagy bagdadi könyvtár alapításával, a fordítások támogatásával hozzájárultak a hellén tudomány megmentéséhez. A korábbi történetírás a keresztes hadjáratoknak elsődleges szerepet tulajdonított a Kelet és Nyugat közötti kulturális kapcsolatok alakulásában. Mai értékelésünk szerint ez a feltevés kevésbé elfogadható. A keresztesek nem tudósok voltak, s a hazatérők is inkább csak az életmódbeli változásokat, a luxus igényét, a higiéniát hozták magukkal. A keresztes hadjáratok idején egyébként sem Szíria, sem Palesztina nem tartozott az aktív kulturális régiók közé. Igaz ugyan, hogy egyes európai tudósok, így például Adelard of Bath utazásai során felkereste Alexandriát, Tarsust és az is, hogy a pisai Giovanni Szíriában fordította le, Ali ibn Abbasz Al Malik című orvosi enciklopédiáját, de a kultúra átadásában nem a Közel-Kelet, hanem elsősorban Itália és Hispánia szerepe volt meghatározó. Szicíliát és Dél-Itáliát a hosszú ideig tartó bizánci fennhatóság, majd az arab uralom, végül a XI. század közepén a normann hódítás a kultúrák találkozásának kivételesen szerencsés területévé tették. Salerno orvosi iskolája az egész középkor folyamán ennek a hármas kulturális hatásnak a jegyét viselte. I. Roger lefordíttatta Idriszi Geografiáját, II. Roger művelt mecénás volt, támogatta a tudósokat, költőket, a görög és arab nyelvű irodalmat. Constantinus Africanus (t1087) több arab nyelvű munkát tett át latinra. Rómában született Nathan ben Jehiel filológus, a héber nyelv alapvető szótárának megalkotója (Aruk, 1101). Az itáliai városok és Bizánc kereskedelmének intenzívebbé válása, a közvetlen görög kapcsolatok megsokszorozódása egyúttal az ismeretanyag közvetítését is eredményezte. A velencei Jacobus, Arisztotelész Analyticáját fordította, s a pisai Burgundio teológiai és orvosi fordításait Petrus Lombardus is hasznosította. A leghatékonyabb átadó szerep azonban Hispániáé volt. A nagy bagdadi kalifák mintájára Hispániában III. Abdar-Rahmán és főleg fia, II. al-Hakam Córdobában hatalmas, több ezer kötetes könyvtárat hozott létre. Tudósokat gyűjtöttek maguk köré, többek közt nagyszámú zsidó filozófust, akiket Keleten nem láttak szívesen, s így Córdoba a zsidó filozófia fő központja lett. A XI. században a kis fejedelemségekre szétesett arab államocskák urai hasonlóképpen arra törekedtek, hogy székhelyüket (Toledo, Sevilla, Saragosa) kulturális központokká tegyék. Az intellektuális légkör az arab és zsidó tudósok mellett a keresztényeket is vonzotta. A mozarab klérus a szertartásokat latinul végezte ugyan, de a kultúra nyelve az arab volt. Mikor V. Alfonz kasztíliai király elfoglalta Toledót, a városban fordító iskolát állított föl (1085), ahol a zsidó, az arab és a mozarab tudósokból álló kulturális elit járt élen az ismeretek átadásában. Elsőként említhetjük a valószínűleg Cluny hatására 1106ban áttért huescai Mozesz Szefardit, aki pártfogója, I. Aragóniai Alfonz nevét vette föl. Petrus Alfonsi a kiváló tudós nemsokára a keresztény országokba utazott, majd 1110-ben Angliában I. Henrik orvosa lett. Feladatának tekintette az ismeretek terjesztését, alapelve volt, hogy a megismerésnek a megfigyeléseken és a tapasztalatokon kell alapulnia. Orvosi és asztronómiai munkái sajnos csak töredékesen maradtak fönn. Tanítványa, a lotaringiai Waltharius az ő útmutatásai alapján készítette holdnaptárát, a nap- és a holdfogyatkozás kiszámításának módjáról írt értekezését. Toledo első latin érseke ugyan meglehetősen tartózkodó volt a város muzulmán lakóival, mivel azok szemére vetették, hogy ígérete ellenére átalakította a mecsetet ka- tedrálissá. Utóda, Rajmund érsek azonban érdeklődött a kulturális kapcsolatok iránt. Johannes Hispanus (Avendaeth ibn David), 191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) „a zsidó filozófus”, aki később keresztény hitre tért, s 1194-től cuéllarsi archidiakónus lett, a Tractatus de anima, a Liber de causis, a Liber de causis primis et secundis szerzője, Dominicus Gonzales Gun- disalvóval együtt neki ajánlották 1140-1180 közötti fordításaikat. Toledóban dolgozott Sevillai Johannes, Cremonai Gerardus, aki Ptolemaiosz Almagesztjén kívül több más munkát is fordított. A XII. század második felétől egész sor fordító tevékenykedett a városban. Innen kerültek át Arisztotelész művei, Al Farabi, Al Kindi, Ibn Rushd (Averroes) és Maimonidész kommentárjaival. Tudásszomja sok nyugat-európait is Hispániába vitt. Robert of Chester asztronómiai és meteorológiai munkákat fordított Toledón kívül Pamplonában, Segoviában. Adelard of Bath, a katedrális iskolák hagyományos kultúrájának jó képviselője Tou- louse-ban tanult és Laonban tanított. Munkásságára valószínűleg erősen hatott Petrus Alfonsi tanítása. Ez a kíváncsi szellem sokfelé utazott Itáliában, Szicíliában és Keleten. Hosszabb ideig tartózkodott Hispániában, ahol lefordította Al Khwa- razmi asztronómiai táblázatát és részleteket Eukleidész arab nyelvű Elemek című szövegéből. Legismertebb műve a Questiones naturales, melyben a latinok körében korábban ismeretlen részleteket közölt Arisztotelész Fizikájából. A kutatásban, az ismeretszerzésben az ésszerűséget, a megfigyelést tartotta elsődlegesnek a tekintélyekkel szemben. Korábbi munkájában, Az azonosságok és különbözőségek című dialógusában a szerencse, a hatalom, az élvezetek, a földi értékekkel szemben a szabad művészetek felsőbbségét hangsúlyozta.

2.2. Az antikvitás tisztelete A hagyományosan ismert ókori szerzőkön kívül a fordítások révén a görög és arab tudásanyag új elemei kerültek be a latin kultúrába. A matematikai, asztronómiai, geometriai és orvosi munkák jelentős gazdagodása mellett Platón és Arisztotelész addig csak részben ismert vagy teljesen ismeretlen művei, arab és zsidó kommentárjaikkal új utakat nyitottak a Nyugat gondolkodásában. A chartres-i katedrális Király Kapuja 1145-1150 körül készült. A hármas kapuzat jobboldali (Mária-kapu) ívében a hét szabad művészet ábrázolása látható. Az artes egyes ágait antik tudósok domborművei szimbolizálják, amint ülve vagy térdükön egy lapot tartva írásba merülnek. A dialektikát Arisztotelész, a retorikát Cicero, a grammatikát Donatus, a geometriát Eukleidész, az aritmetikát Boethius, az asztronómiát Ptolemaiosz, a zenét Püthagorasz jeleníti meg. Az ábrázolás tökéletes összhangban van azzal a felfogással, miszerint a tudományok az antikvitás értékes örökségei, ahogyan azt Chartres e korban híres iskolájában tanították. Az iskola sokszor idézett mesterének, Chartres-i Bernard-nak tulajdonított mondás szerint „olyanok vagyunk, mint az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és mesz- szebbre látunk, mint ők, nem mintha látásunk élesebb vagy termetünk magasabb lenne mint az övéké, hanem azért, mert vállaikon hordanak s az ő gigászi magasságukba emelnek bennünket.” Chartres-ban tanult többek között Gilbert de la Porrée és Chartres-i Theoderich, akik értekezést írtak a hét szabad művészetről. Ugyancsak chartres-i diák volt Petrus Blesensis, aki szerint „a tudatlanság sötétjéből csak akkor juthatunk a tudás világosságába, ha egyre nagyobb szeretettel olvassuk újra a régiek munkáit”. Jóllehet egyesek saját műveiket antik szerzők neveivel látták el, hogy ezzel alapozzák meg a munka tekintélyét, mindamellett saját koruk értékelése is kitűnik a szövegekből. Az antik tudomány és a régi Róma dicsősége iránti hódolat több jelenségével találkozhatunk. John of Salisbury írja például Nicolas Breakspear kardinálisról (aki később IV. Adorján néven pápa lett), hogy Rómában járva antik emlékeket gyűjtött. Hildebert de Lavardin, aki 1097-1125 között Le Mans püspöke volt, kiváló költő is, akit „második Homérosz”-nak neveztek, egyik versében a régi és az új Róma dicsőségét énekli. A régi Rómáét, mely romjaiban is hirdeti nagyságát és fényét, de amelynek Szent Péter adott még ragyogóbb jövőt. A század a latin költészet kiemelkedő kora. A legjobb költők úgy írnak, mintha anyanyelvük lett volna a latin. Nem egy iskolai nyelvet használnak, hanem érzéseiket, eszméiket teljes természetességgel fejezik ki latinul. Hasonlóképpen a tudományos, erkölcsi, dogmatikai értekezések is szinte szépirodalmi igénnyel íródtak, stílusukban alig volt különbség. A tudatos visszatérés a forráshoz, az antik kultúra átadása és közvetítése együtt járt a középkori szerzők ismeretével. A XII. század a patrisztikában gyökerezett, de már előre jelezte a kibontakozó skolasztikát.

2.3. A természeti világ iránti érdeklődés Az ismeretanyagban a korábban privilegizált trivium mellett a quadrivium anyagának feltűnő hangsúlya is egyik jellemzője a XII. század műveltségének. A természetszemlélet új megnyilatkozását láthatjuk abban a korban, amelyben az anyagi jólét növekedése a természeti világ értékeire kezdte irányítani a figyelmet. A természetben nem csupán erkölcsi illusztrációt láttak, mint korábban, hanem mint Adelard of Bath írta a természetet önmagáért kell tanulmányozni. Petrus Lombardus Liber Sententiarumában, amely később az egyetemi diákok kézikönyve lett, helyet adott „a profán újdonságoknak” is, utalva arra, hogy azok is a keresztény hit igazságait tartalmazzák és gazdagítják. Ez az 1150 körül készült munka szintetikus és ésszerű elrendezését adja a kinyilatkoztatás doktrínáinak, egyfajta egyensúlyt teremtve a hit és az ész világa között. A természet és az 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) ember, a teremtés nagyszerűségét énekli püthagoraszi, platonista és vergiliusi inspirációjú híres Cosmographiáj ában Bernar- dus Silvestris (Marco- sive microcosmus). Alanus ab Insulis (Alain de Lille) teológus költő Anticlaudianusa egyfajta filozófiai eposz, ebben és főleg a Planctus Naturae-ban, amelyben a költő dialogizál a Természettel, ugyanezt a hódolatot találjuk a természeti világ iránt: „Az egész teremtett világ számunkra könyv, kép és tükör.” Natura a Planctusban úgy jelenik meg, mint az univerzum királynője: világlélek, s ez Platón Timaioszát idézi. Az Isten által teremtett lélek az isteni értelem reflexiója, egyidejűleg kapcsolódik az éghez és az anyagi világhoz. A Természet jó, az erkölcsi erények úrnője, az isteni törvények őre. Mindez összhangban állt azzal az alapfelfogással, mely szerint a világmindenség Isten akaratából jött létre, Isten akarata irányítja, amely biztosítja tökéletességét és harmóniáját. Az ember feladata, hogy törekedjék erre a tökéletességre és harmóniára, de tudása korlátozott. Két forrásra támaszkodhat, a Bibliára, a kinyilatkoztatásra és a Természetre, ami ennek megnyilvánulása. A „természettudományok” iránti érdeklődés, azaz a reális világra figyelés azonban összefüggött az iskola jellegének változásával is. A tanítás központja többé nem a kolostor, hanem a város lett. A katedrálisok, a püspöki székhelyek melletti káptalani iskolák váltak a tanítás, a tudomány műhelyeivé. A világ felé nyitottabb városi iskolákban a gyakorlati ismeretek szükségessége, a megfigyelés, a következtetés, az ésszerűségre törekvés igénye jelent meg a tekintélyek vak elfogadásával szemben. Petrus Alfonsi hangsúlyozta, hogy az ismeretszerzéshez az alapot a megfigyelés szolgáltatja. Ugyanezt írja Adelard of Bath, akinek következtetései néha egészen modernek. Ez az új szellem átalakította a gondolkodást, de meghatározóvá csak a későbbiekben vált az egyetemi oktatásban.

2.4. Filozófia, teológia A XII. század második felében a gyakorlati, a megfigyelésen alapuló „természettudomány” művelése második helyre szorult. Leginkább még Anglia őrizte meg az ez irányú érdeklődést. A kontinensen, elsősorban Franciaországban a filozófia, a teológia került a kutatás fókuszába. Ekkor indult meg a teológia tudományos igényű művelése. Az ésszerű megragadása a kutatásban a tekintélyek követése helyett új módszert alakított ki, a dialektika és a logika segítségével a skolasztikát. Valójában a skolasztikus módszert a városi iskolák dolgozták ki, mégsem lehet a kolostori és a városi kultúra teljes szembenállásáról beszélni. A skolasztika nagy előkészítője Szent Anzelm ugyan 1094 és 1095 között Canterbury érseki székében írta legfontosabb munkáját (Cur Deus homo – Miért lett Isten emberré?), de korábbi, a beci kolostor szerzeteseként 1077-1078-ban írt Monologion és Proslogion című értekezéseit ő maga a „hitről való elmélkedés példájaként” jellemezte. Anzelm Szent Ágoston felfogása nyomán azt vallotta, hogy az észnek megvan a képessége a hit megértésére. A Proslogion első címe Fides quaerens intellectum (Megértést kereső hit) akár a skolasztika mottója is lehetne. Ebben a munkában Isten létének „ontológiai” bizonyítékait fejtette ki. A Miért lett Isten emberré? című dialógusban egy pogány és egy keresztény vitájában azt fogalmazta meg, hogy amikor a hitetlen azért keresi a megértést, mert nem hisz, a hívő pedig azért, mert hisz, valójában mindkettő ugyanazt keresi. Gerbert d'Aurillac már a XI. században megkísérelte a dialektika módszerét a kinyilatkoztatáshoz felhasználni. A dialektika Arisztotelész nyomán olyan érvelési módszer, amelynek segítségével megerősíthető, amit csak valószínűnek tekintettek. A hit szolgálatában kidolgozott skolasztikus módszer segítségével az ember eljuthatott az önálló gondolkodáshoz. Az új szellemi áramlaton belül az úgynevezett univerzáliák (egyetemes fogalmak) kérdésében két ellentétes nézőpont bontakozott ki. A realisták, a platóni gondolatmenet szerint azt vallották, hogy realitása, lényegi valósága csak annak van, ami egyetemes, s következésképpen az egyedi dolgok csupán az általános ideák érzékelhető tükröződései. Ezzel szemben a nominalisták felfogásában csakis az egyedi dolgoknak van realitása, az egyetemes fogalmak pusztán nevek (nomen: innen az elnevezésük), emberi találmányok. Ez a felfogás a transzcendentális fogalmak tagadásának veszélyét jelentette. A kutatásban a legjobb vezetőnek az értelmet tartották. Azonban a kor túlságosan bízott az emberi észben, s egyes kutatók kérdésessé tettek bizonyos alapdogmákat. Tours-i Berengár (1000 k.-1088) például vitatta a tényleges jelenlétet az eucha- risztiában. Szerinte a kenyér szubsztanciája nem vált Krisztus testévé, csak hozzájárult. A transsubstantiatio elutasítását azonban eléggé ügyetlenül fejtette ki, ahelyett, hogy spirituális értelmezésében elfogadhatóvá tette volna. Koncepcióját több ízben is elítélték. Fiatalabb kortársa, Roscellinus (^1120) Platón teljes „racionalizmusát” vitatta. Platón szerint az érzékelhető dolgok csupán visszfényei, tükröződései az ideáknak, az egyedüli örök realitásoknak. Így az egyénnek nincs más realitása, csupán látható reflexiója az emberiség ideájának. Roscellinus számára ezzel szemben az ember szó két valóságnak felel meg, az emberi individuumnak, vagyis amit a szó jelöl, és a név (nomen) saját fizikai realitása a hang kiejtése által. Ebben ártatlan szellemi játékot láthatnánk, azonban Roscellinus ebben a felfogásban elemezte a Szentháromság misztériumát. A háromság nem létezhet a három egyénen kívül. A háromságot tehát három személy alkotja, 193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) vagyis három különböző szubsztancia, ugyanolyan hatalommal és akarattal. Bár Roscellinus igyekezett ortodox maradni, de tézise nyugtalanító volt. Elsőként Lanfranc, Bec kolostorának apátja, később Canterbury érseke fogalmazta meg a nominalisták, főleg Berengár elleni bírálatát. Roscellinus tézisének elutasítását jóval hatékonyabb módszerrel, az ésszerűségre hivatkozva Szent Anzelm dolgozta ki. Ez a művelt teológus, aki Bec szerzetesinek kérésére írt Monologionjában Isten létezését és lényegét nem a Szentírás tekintélyére hivatkozva, hanem ésszerű bizonyítékokkal fejtette ki, a Szentháromság ésszerű szükségességét igyekezett kimutatni. Miközben pontosította, hogy a dialektika ellenségei ellen harcol, s nem a dialektika hívei ellen.

2.5. Iskola, tanítás Egy-egy iskola hírét kiváló mesterei jelentették. A tanulók igyekeztek a legjobbakat felkeresni, s tanulmányaik során városról városra vándoroltak, hogy tudásukat a híres mestereknél gyarapítsák. A XII. század szellemiségében az egyik meghatározó szerepet a szakirodalom Chartres iskolájának tulajdonítja. Az iskola tekintélyét már a XI. században Fulbert püspök megvetette. A XII. században Bernard de Chartres 1118 és 1126 között volt az iskola kancellárja. Hírnevét főleg a század neves tudósaivá lett tanítványai örökítették meg, köztük Guillaume de Conches, aki Platón Timaiosza és a Genezis közti hasonlóságot elemezte, s szerinte a tudomány feladata a természet jelenségeinek vizsgálata, Gilbert de la Porrée platonista filozófus és matematikus, Petrus Blesensis költő, John of Salisbury történetíró s az első politikai értekezés szerzője. Chartres mellett nem kevésbé volt jelentős Reims vagy Laon iskolája. A század második felétől Párizs és Orléans iskolái emelkedtek fel. Párizsban a Cité-beli püspöki iskola képviselte a hagyományos hét szabad művészet tanítását. Guy de Bazoche szerint „ezen a szigeten a hét nővér vagyis a szabad művészetek örök lakóhelyet építenek. Itt található az üdvösség bőségesen áradó forrása”. A Saint-Victor társaskáptalani iskolát Guillaume de Champeaux 1108-ban szervezte meg. Az eredetileg szabályozott kanonoki közösséget a Notre-Dame volt iskolamestere néhány társával Párizs határán, a városkapuhoz visszavonulva alapította meg. Hildebert de Lavardin, Le Mans püspöke üdvözölte az alapítót amiért a szegénységet választotta, „hogy mint Diogénész igazi filozófus” legyen, hangsúlyozva, hogy a szegénység összeegyeztethető a tanítással. Guillaume tehát folytatta a tanítást, hamarosan sok diákot vonzott. 1113-ban azonban Guillaume Chalons püspöke lett. A király, VI. Lajos a Saint-Victort apátsággá tette, jelentős kiváltsággal (szabad apátválasztás) ruházta fel és gazdag dotációval látta el. így jogilag és gazdaságilag megfelelő háttérrel teljes szabadsággal dolgozhatott az intellektuális és spirituális reformon. Hilduin apát idején (1114-1155) keletkezett szabályzata a Liber ordinis részletesen szól a scola novitiorumról, a szükséges ismeretekről, a könyvtárról, az armarius feladatáról. (A híres könyvtárat még Rabelais is látogatta). Az iskola hírnevét a század második felében műlödő tekintélyes mesterei adták, Hugues de Saint-Victor (Hugo a Sancto Victore ^1175) aki az új igényeknek megfelelően kiszélesítette a szabad művészetek programját. Didascalicon című értekezése az volt a XII. század számára, amit Cassiodorus Institutiója jelentett az V., Sevillai Izidor Etymolo- giája a VII. és Hrabanus Maurus Institutio clericoruma a IX. században. Hugo az emberi tudás csúcsára helyezi a theoricát, a spekulatív tudományt, amelyet theologiára és matematicára oszt. Második helyen áll a practica, vagyis az etika. Munkájában helyet adott a tudományos és kézműves technikáknak is (mechanica), amely megköny- nyíti az ember életét, segítségével megszabadulhat a nyomortól és a betegségtől. „Tanulj meg mindent – ajánlotta tanítványainak – s meg fogod látni, hogy semmi sem fölösleges.” Végül a logica, egyszerre a beszéd és a kifejtés művészete. André de Saint- Victor (f1175) a tudományos exegézis megalapítója volt, Richard pedig (Í1173) a De Trinitate című munkájában azt kívánta elérni, hogy „megértesse az ész által, amit a hit révén megragadunk”. De victorinus volt a konzervatív Gautier de Saint-Victor is, aki a Contra IV labyrinthos Franciae című pamfletjében éles támadást fogalmazott meg Abélard, Gilbert de la Porrée, Pierre Lombard és Pierre de Poitiers ellen akiket hamis újítóknak, veszélyes gondolkodóknak, a négy labirintusban meglapuló Mino- taurusnak nevezett. Abélard, akinek sikerekben és tragédiákban bővelkedő életét saját maga által levélformában írt önéletrajzából (Historia calamitatum – Szerencsétlenségeim története) ismerjük, a XII. századi diák, illetve tanár új típusának legjelesebb példája. Miután több ismert nevű mestert hallgatott (Loche-ban Roscellinust, Párizsban Guillaume Champeaux-t, Laonban Anselmust), Párizsban kezdett tanítani. Szerelme tanítványa, Héloise iránt, és az ezt követő drámai események után a Saint-Denis apátságban kerül konfliktusba a szerzetesekkel, miután kétségbe vonta a kolostor szentjének, Párizs mártír püspökének és Pszeudo-Dionüsziosz Areiopagitésznek azonosságát. Miután elűzték, remeteségbe vonult, s felépítette Paracletus (Vigasztaló) kolostorát, ahol ismét fölkeresik tanítványai. Eretnekséggel vádolják, s Saint-Gil- das de Rhuys monostorba küldik, ahol apátként szigorúan fellép a szabályok betartása érdekében, emiatt a szerzetesek életére törnek. Visszatér Párizsba, a Saint-Genevieve hegyen állítja föl iskoláját, ahová a tanítványok áradata érkezik hozzá angol, flamand, itáliai, szász területekről. John of Salisbury, aki az 1136-os években hallgatta előadásait, így emlékszik rá: „A mindenki által

194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) csodált kiváló mester a Saint- Genevieve-hegyen tanított. Ott, az ő lábainál ülve kaptam első elemeit a dialektika tudományának, s szerény képességeim szerint lelkem minden mohóságával szívtam magamba szavait.” A „dialektika lovagja” az univerzáliák vitájában saját álláspontját dolgozta ki, amit megpróbált a Szentháromság misztériumának kifejtésére alkalmazni. Abélard arra törekedett, hogy érvelését a Szentírás és az Egyházatyák szövegeire alapozza. Ebből a célból állított össze egy gyűjteményt a Sic et non című munkájában, az idézeteket témák szerint csoportosítva, hogy így feloldhassa az ellentmondásokat. (Ezt a módszert alkalmazta Gratianus is kánonjogi értekezésében.) Abélard nagyobb munkája a Introductio in theologiam (Bevezetés a teológiába) az első teljes és rendezett doktrinális szintézis. A munka három téma köré csoportosítja tárgyalását: 1. a hit, a keresztény dogmák kifejtése, 2. a szeretet, erkölcsi szabályok, erények és bűnök, 3. a szentségek szisztematikus kifejtése. A munkát 1121-ben a soissoni zsinat elítélte. Utolsó írása a Dialógus egy filozófus, egy zsidó és egy keresztény között. Abélard munkái nem maradtak fenn megbízható formában, sok bizonytalanság miatt csak óvatossággal lehet azokat kezelni. Abélard a Sens-ban tartott zsinati ítélet ellen, mely Theologia Christiana című munkáját ítélte el 1141-ben, Rómába indult fellebbezni. A nagy clunyi apát, Petrus Venerabilis támogatását élvezte, ellenfelével, Clairvaux-i Bernáttal szemben. Abélard a Saön melletti clunyi Saint-Marcel priorságban halt meg 1142-ben. Orléans püspöki iskolája a XII. században szerveződött. Elsősorban a jogi és irodalmi stúdiumok tanításában tűnt ki. A költészet neves tanítómestere Matthieu de Vendöme a híressé lett Ars poetica szerzője itt tanított. Ugyancsak orléans-i tanár volt Hugues d'Orléans, akit Primatusnak is neveztek, akinek ironikus, csipkelődő stílusát utánozták diákjai, megteremtve egy sajátos latin nyelvű kritikus költészetet, az úgynevezett goliárd irodalmat. A kor magiszterei azt vallották, hogy a rossz a tudatlanságból ered, s az emberiség jobbá lesz a tudatlanság legyőzésével. Hittek a hét szabad művészet jobbító erejében. A mesterek szenvedélyesen tanítottak, szerették tanítványaikat, feladatuknak tekintették, hogy diákjaikból jó klerikusokat, erényes és hozzáértő magisztereket formáljanak. Humanitásról beszéltek, ami alatt Cicero értelmezésében műveltséget, civilizációt értettek, művelt, tudós elitet, aki a világban a természet rendjének megfelelően tud élni, elkerülve a túlzásokat és a mértéktelenséget. A pap feladatának már nemcsak az imádkozást, a liturgia végzését tekintették, hanem a hívek erényes életre nevelését, a tanítást. Honorius Augustodunensis Elucidarium című, az alapvető hittételeket „megvilágító” dialógusban az üdvözülés témája kapcsán a mester a diák azon kérdésére, hogy üdvözülnek-e a papok, a következőket válaszolja: „A papok, ha példás életűek, a világ fényei, s ha tanításuk igaz, a föld sói. Az egyház szolgái Isten házának ablakai, akik által az ismeretek világossága megvilágítja azokat, akik a tudatlanság homályában vannak. Ha helyesen élnek, de nem tanítanak, olyanok, mint a parázs, amely ég, de nem világít, s ha jól tanítanak, de rosszul élnek, olyanok, mint a meggyújtott gyertya, amely világít, de önmagát fogyasztja, vagy mint a harang, mely zeng de közben elkopik, ha pedig rosszul élnek és rosszul tanítanak, olyanok, mint a füst, mely elrejti a lángot és irritálja a szemet, ezek kárhozatra kerülnek.”

2.6. Kolostori kultúra A városi iskolák érvelésre, gondolkodásra alapozó nyitottságával szemben a szerzetesi élet reformja, az úgynevezett remeterendek alakulása egy újfajta vallásos magatartást, devotiót bontakoztatott ki. Elsősorban a ciszterci és a karthauzi kolostorokban virágzott a kontemplatív élet, a kolostornak, mint az égi Jeruzsálem előképének a dicséretét, a léleknek Isten felé törekvését kifejező misztikus irodalma. Clairvaux-i Bernát kora politikai életében nagy aktivitást fejtett ki világi és egyházi téren egyaránt. Beszédeinek, írásainak jelentős részében a ciszterci spiritualitás igen szép és gazdag megfogalmazásával találkozunk. Az égi Jeruzsálem vágyát fejezi ki a szerzetesi életről szóló beszédében, amelyben a kolostort, mint annak előképét mutatja be. A Szentírásból táplálkozó szövegei a ciszterci misztika útját fejtik ki, amelyet követve az alázatos és bűnbánó lélek eljuthat Istenhez. Az alázattól az ex- tázisig a karitász és a szeretet által érhet el a lélek. Az Énekek énekének magyarázatát tartalmazó beszédei Bernát leghíresebb szövegei közé tartoznak. Guillaume de Saint-Thierry (†1148) Aenigma fidei (A hit rejtélye) című írásában a Szentháromság misztikus dialektikáját dolgozta ki. Az Atya az emlékezet, a Fiú az értelem, a Szentlélek a szeretet által valósítja meg a hármasság szintézisét. A karthauzi Mont-Dieu szerzeteseihez írt Epistola ad fratres de Monte Dei (Arany levél) – forrásai Origenész, Szent Ágoston, Jeromos, Nüsszai Szent Gergely és Seneca –, a kor kolostori spiritualitásának egyik legszebb dokumentuma. Az angliai ciszterci munkák közül kiemelkedik Aeldred de Rievaulx Speculum Caritatis (A karitász tükre) és Guerric d'Igny De languore animae amantis (A szerető lélek) című írás. 195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) A misztikus irodalom további jelentős központjai a karthauzi kolostorok voltak. Guigo, 1109-től a rend ötödik apátja, híres meditációjában a lélek Istenhez vezető útjának a fokozatait írja le (olvasás, ima, elmélkedés, kontempláció). Az angol Adam Scotus a kolostor békéjét és nyugalmát dicsőíti De dulcedine Dei (Isten édességéről), De tripli genere contemptationis (A kontempláció) és az Soliloquium de instructione animae (Elmélkedés a lélek neveléséről) című írásaiban. A női szerzetesközösség számára készült Speculum virginum a női vallásosság terjedését mutatja. Az elzászi Szent Odile kolostor apátnője Herradis von Landsberg Hortus deliciarum címmel egy florilégiumot állított össze apácák számára, amelyet különösen híressé tettek színes miniatúrái. Hildegard von Bingen (1098-1179) apátnő, próféta és vizionárius Scivias címen leírt látomásait szintén csodálatos illusztrációk díszítik. Apokaliptikus koncepciójú szimbolizmusában a tudományos műveltség és a miszticizmus keveredik. Elisabeth von Schönau misztikus írásai nagy népszerűségnek örvendtek az egész középkor folyamán a női kolostorokban.

2.7. Jog és politikai irodalom A gazdasági és a demográfiai fellendülés kedvezett a hatalmon lévő és a feltörekvő erőknek. Politikai szinten három eltérő irányú tendencia ütközését kísérhetjük végig a század folyamán: a kereszténység egységére való törekvést, szemben a feudális széttagoltsággal, s a kettő között, mintegy közvetítő gyanánt a monarchikus hatalom szerveződését. A nyugati kereszténység egységét, amit két hatalom, a császár és a pápa szimbolizált, lelkesítették a keresztes hadjáratok, amelynek minden keresztény fejedelem és minden keresztény ország résztvevője volt. Ugyanakkor ezt az egységet fenyegette a klerikusok és laikusok egyre növekvő ellentéte. Az egységgel szemben szerveződtek az eltérő társadalmi szervezetű és mentalitású helyi és regionális erők, egyfelől a feudális hatalmasságok, másfelől az egyre jelentősebbé váló városok. A kettő között a monarchia helyzete fokozatosan stabilizálódott. A király a királyságában, még ha bizonytalan határokkal is, de egy politikai terület vezetője volt, akinek a tekintélye kettős elméleti alapon nyugodott. Mint az egyház által felkent személy, bizonyos szakrális jelleggel bírt, másrészt politikai hatalommal, melyeket uralkodói jelvényei szimbolizáltak (korona, kard, kormánypálca). Ideológiailag felfegyverezve, előnyösen léphetett fel ellenfeleivel szemben. Részese a feudális hierarchiának, amelynek legfőbb feje, védelmezője az egyháznak, pártfogója a különböző társadalmi csoportoknak, a városlakóknak és a parasztoknak, akiknek kiváltságokat, mentességeket adhatott. Mint politikai vezető a béke biztosításával teremthette meg a gazdasági haladás feltételeit. A XII. század e különböző politikai erők egyfajta harci színtere, amely harcban nem kis szerep jutott az egyre jelentősebbé váló jog fegyverének. A XII. század a jog reneszánsza is volt, a kánonjogé és a római jogé. A jogi stúdiumokban éppúgy, mint a teológiai érveléseknél a logika, a dialektika módszerét alkalmazták. Gratianus 1140 körüli kánonjoggyűjteménye olyan szintézis, amely a skolasztikus módszeren alapszik. A Concordia discordantium canonum – az ellentétes jogi érvek összeegyeztetésének rendszerét alkalmazta. Irnerius és utódai, „a négy bolognai doktor” voltak azok, akik összeállították a Barbarossa Frigyes által a roncagliai gyűlésen elfogadtatott regálejogok listáját, előkészítették a római jog középkori átalakulását, fejlődését. Bologna vette át Ravenna egykori szerepét és a jogi képzés központja lett. A római és a kánonjog – szoros kölcsönhatásban – ettől kezdve meghatározó szerepet töltött be a különböző politikai erők kezében. Mivel a kánonjogot az egyház, a római jogot pedig a császár jogának tekintették, a királyok a feudális hatalmasságokkal szemben a hűbéri jog eszközeivel kívánták hatalmukat megszilárdítani. Anglia járt az élen, ahol már I. Henrik arra törekedett, hogy „a királyi törvény” uralkodjék országában, amivel kiérdemelte az „Igazság oroszlánja” jelzőt, de főleg unokája, II. Henrik alatt sikerült a királyi rendeleteknek érvényt szerezni. A rendeletek nagy száma bizonyítja, hogy titkára, Petrus Blesensis hitelesen írta le Henriket, amikor a királyt országa dolgaival igen aktívan foglalkozó, művelt uralkodónak festi le. II. Henrik rendeletei (assisa), az 1166. évi clarendoni assisa a rablók ellen, az 1179-es nagy assisa, mely jelentősen korlátozta a bárók jogait, az 1181es fegyverek assisája, mely helyreállította a népfelkelés (fyrd) szokását, az erdők assisája, mely a királyi erdőkről rendelkezett, s végül a clarendoni constitutiók, amelyben megpróbálta az egyház bírósági jogkörét korlátozni –, mind a világi, mind az egyházi nagyok ellenállását kiváltották. A jog mellett az elméleti jellegű politikai irodalom is a század második felében született meg. Bizonyos értelemben ide sorolható a Clairvaux-i Szent Bernát által I. Jenő pápához írt De consideratione című értekezése, amelyben a pápai hatalom mibenlétét, szerepét és helyét írja le nagy irodalmi erudícióval. 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) Az egyik első középkori politikai elméleti műnek tekintett munka John of Sa- lisbury Policraticusa. A szerző Becket Tamás canterburyi érsek titkára volt, majd később Chartres püspöke lett. A Policraticus (melynek alcíme: sive de nugis curialium et vestigiis philosophorum – vagyis: „az udvaroncok hiábavalóságáról és a filozófusok nyomorúságáról”) nemcsak a király, de hivatalnokainak, udvaroncainak a feladatairól is szól. Ez a kiegyensúlyozott humanista, elegáns és igazságra törekvő politikai elmélet eltérően a Karoling-kori királytükrök erkölcsi és biblikus hivatkozásaitól, elsősorban az antik szerzők munkáira alapozza megállapításait. A Policraticus minden későbbi politikai irodalom kiindulópontja lett.

2.8. Történetírás A történetírás századának is nevezhető XII. században sok és igen jelentős történeti munka született, amelyek elmesélnek, kifejtenek, következtetést vonnak le az egyéni vagy közös történelemből. Egy-egy uralkodó vagy szent élete bizonyos politikai koncepciót is magában foglal, mint például Suger apát VI. és VII. Lajos francia királyokról szóló életrajza, de a hagiográfiai munkák közül hasonlóképpen az 1127-ben megölt flandriai gróf Jó Károly életéről (Vita Caroli comitis) Gautier de Therouanne írása, illetve Galbert de Bruges Passio Carolija. Nagyszámú életrajz látott napvilágot az 1170-ben meggyilkolt Becket Tamásról, erős egyházpolitikai céllal. Több leírás született a keresztes hadjáratokról, a legjelentősebb munkák szerzői Foucher de Chartres, Guibert de Nogent (aki emellett egy kivételesen izgalmas önéletírást is hagyott hátra: De vita sua), s Guillaume de Tyr, Tirusz püspöke. Az egyetemes történeti munkák írói közül kiemelkedik Sigibert de Gembloux Chronographiája és Ordericus Vitalis rendkívül színes történeti elbeszélései. A nemzeti vagy inkább a monarchiák történetét elbeszélő Gallus Anonymus Cronica et gesta ducum sive prin- cipum Polonorum Lengyelország-krónikája, Prágai Cosmas Chronica Boemorum Cseh- ország-története, s Freisingi Ottó krónikája mellett az I. Frigyes császár tetteiről szóló gesztája. Kiemelkedő nemcsak az egyháztörténetre vonatkozóan, hanem a skandináv politikai eseményekre is Brémai Ádám, hamburgi egyháztörténete (Ham- maburgensis ecclesiae pontificum), a század második feléből pedig Petrus Comestor egyháztörténete (Historia Scholastica 1164), aki ezáltal a „történetírás mestere” címet nyerte el. Geoffroy of Monmouth Historia regum Britanniaeja a későbbiekben a szépirodalomban nagy karriert betöltő, Artúr kelta király legendáját is említi(1135- 1138).

2.9. Világi irodalom Az egyházi kultúra mellett a XII. században egy gazdag világi irodalom bontakozott ki. A világi hatalmasságok gazdasági és társadalmi hatalmukat, kulturális tekintélyükkel koronázták meg. Szemben a latinnal egy népi nyelvű irodalmat fejlesztettek ki, ott, ahol a feudalizmus a leghatalmasabb volt: Franciaországban és az angolnormann királyságban. Ennek az irodalomnak a két nagy témája is feudális, az egyház által tabunak tartott háború és szerelem, az erőszak és a nő. Ugyanakkor nem hiányzott ebből az irodalomból a vallásos elem sem, hiszen szerzőik igen gyakran a seniori udvarokban élő klerikusok voltak. Műfaját tekintve a hősi énekek (chanson de geste) főleg a nagy seniori házak, klánok, a lignage dicsőítését szolgálták. így a Roland-ének, de főleg a Guillaume d’Orange- ciklus, a Cantar del mio Cid, a Niebelungenlied vagy az izlandi sagák. A trubadúr- vagy udvari költészetben a háború, a harc dicsőítése mellett nagy szerepet kap a szerelem, a nők iránti rajongás témája. A szakirodalom összefüggésbe hozza ezt a nők társadalmi megbecsülésének növekedésével, tekintve, hogy a nők szerepe meghatározó volt, főleg a nemesség körében, a vérségen alapuló rokonság miatt, de azáltal is, hogy a nők nevelték a gyermekeket, az udvari klerikus mellett maguk is művelődtek, s így az erkölcsök finomításában erősödött befolyásuk a katonai arisztokrácia tagjaira. Ugyanakkor a nőkkel szembeni magatartás változásához feltétlenül hozzájárult a keresztes hadjáratok következtében elterjedt Mária- kultusz is. Az udvari szerelem (amour courtois) elvont, idealizált szerelem, bizonyos mesterkélt szenvedély, gyakran a „távoli” hölgy kegyét keresve. A neves trubadúr költő Marcabru a fin amor a nők iránti tisztelet dalnoka. Ha a hősi eposzok elsősorban a nagy seniori házak, arisztokrata családok tekintélyét szolgálták, a trubadúrköltészet főleg a lovagok műfaja volt. Még ha szerzőik maguk is a legfelső társadalmi réteghez tartoztak, mint Aquitániai IX. Vilmos vagy éppen Oroszlánszívű Richárd angol király, a trubadúrok legtöbbje, akiknek legföljebb csak a nevüket ismerjük, dalaikat egy-egy nagy senior udvarában, annak pártfogása alatt írta. így Bernrand de Ventadour Aquitániai Eleonóra pártfogoltja vagy Bertrand de Born Oroszlánszívű Richárd társa volt. A lovagi eszmék még nagyobb hangsúllyal jelentek meg az úgynevezett lovagregényekben. A legjelentősebb művek főleg északon, az angol és a champagne-i udvarban születtek. Az első regények témái az ókori történelemből vagy a kelta mondavilágból valók, hőseik Nagy Sándor, a trójaiak, illetve Artúr király és udvara. Ezekben a regényekben (Roman d’Alexandre) a bölcsesség, az erő, a tudás és a fizikai kiválóság a főerény. 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) Artúr személyével, aki szenvedélyes, bátor lovagokkal és asszonyaikkal van körülvéve, a királymítosz lép a császári kultusz (Nagy Károly, Nagy Sándor) helyébe. A normandiai Wace az antik történeti eseményeket vegyíti a britek korai történetével, mintegy ennek előzményét mutatja be a Roman de Brut, Roman de Thebe, Roman de Troie című regényeiben, amelyekhez hozzáfűzi az első normandiai herceg, Rollo történetét (Roman de Rou). A lovagregény-irodalom csúcsát 1164 és 1190 között a Marie de Champagne majd Elzászi Fülöp flandriai gróf udvarában működő Chrétien de Troyes regényei jelentik. Ezekben a művekben, főleg a bre- tagnei anyag felhasználásával újra fellelhetők az erkölcsi és vallásos értékek, a házastársi kapcsolat jelentősége. (Erec et Enide; Cliges; Lancelot ou le Chevalier a la Char- rette; Yvain ou le Chevalier au Lion; Perceval ou le Conte du Graal).

2.10. Művészet A romanika művészetét gyakran állítják szembe a gótikával, mint a monasztikus kultúrát a városéval. Erwin Panofsky kimutatta a skolasztika szoros kapcsolatát a gótikus művészettel (ugyanolyan módszer, rend, szellem). Igaz, hogy a romanika legnagyobb és legtökéletesebb alkotásai éppen a császári és a monostori művészet részét képezik (a Rajna vidéki nagy katedrálisok vagy Cluny III), de a városokban éppúgy fellelhetők a román építészet emlékei, mint vidéken. A gótika viszont első tiszta formájában éppen a városoktól elzárkózó ciszterci épületekben jelent meg. Bár kétségtelenül nagy különbség van a kétféle stílus között, de a XII. században egyidejű a két építészeti forma. A XII. század első fele még a romanika nagy korszakához tartozik. Számos templom megnagyobbítása, esetleges tűzvész utáni újjáépítése, a zarándokutak mentén a szentélykörüljárós, öthajós templomok típusának építései nagyrészben a század közepére fejeződtek be. A compostelai Szent Jakab-templom 1075-től 1150 körülig épült, jóllehet csak háromhajós, de hatalmas kereszthajóval és ambulatoriumával (szentélykörüljáró), koszorú-kápolnáival alkalmas volt nagy tömeg befogadására. Németországban a Karoling hagyományokhoz hűen a tornyok, a két apszis, a monumentális méretek megvalósítása jellemzi a román építészetet. A díszítőművészet főleg az oszlopfőkön igen jellegzetes. A keleti hatású szimbolikus állatmotívumok, a művész szeszélyeinek engedelmeskedő monstrumok, ördögök, szürrealista alakok mellett egyre nagyobb helyet kaptak az O- és az Újszövetség epizódjai, a bűn és az erény harcának megjelenítései. A portálokon az Utolsó ítélet Krisztusa trónolt. A romanika kora a freskófestészet aranykora volt, mivel a hatalmas belső falfelületek teret adtak a színes képi ábrázolásoknak. A század második felétől a tér megnagyobbítása gyakran együtt járt az új stílus bevezetésével. Ennek első megnyilvánulásai az íle-de France területén figyelhetők meg, ahol a demográfia és gazdaság fellendülésével, a Capeting-dinasztia megerősödésével együtt a vallási és intellektuális központok jelentősége is megnőtt (a leghíresebb példa Saint-Denis kolostortemplomának újjáépítése Suger apát által). A gótika a téralkotás újdonságával hatott. A csúcsív lehetővé tette a tömör boltozat tagolt boltozattal való helyettesítését, az árnyék és a fény finom játékával egyszerre nyújtott elégedettséget a szemnek és az értelemnek. A tömör és vastag falak eltűntek, a vékony és áttört falat a román támoszlopok helyett gyámpillérek erősítették, s a templomot körülvevő kőállványozás lendületet adott az épületnek. A falfestést a festett ablaküveg (vitrail) váltotta fel, ami új fényt és atmoszférát adott a templombelsőnek. Alapvetően átalakult a homlokzat. A bejárat, a kapu nagyobb hangsúlyt kapott. A timpanon az Utolsó ítélet Krisztusát dicsőségében az evangélistákat jelképező négy szimbolikus állattal körülvéve ábrázolja. Mintegy pontosítva, hogy a kapuzat előképe az Örök életbe való belépésnek, s Krisztus maga a kapu (Ego sum jamua). Elterjedt Mária fenségében, dicsőségében való ábrázolása is, jeleként az új áhítat térhódításának, az anya, az asszony, a királynő kultuszának. Sok templom, amelyet korábban valamely szent tiszteletére építettek, most felvette a Miasszonyunk nevet, s az újakat zömmel Szűz Mária tiszteletére emelték. A díszítőelemek fontos részét alkották az ószövetségi próféták alakjai, az előfutároké, akik jelezték a Megváltó eljövetelét és társaié, az apostoloké, hangsúlyozva, hogy az Ószövetség az Újszövetség előkészítője. Az új stílus, az új szellem új programot fogalmazott meg, amelynek részét alkotta bizonyos monarchikus jelleg is. A chartres-i ószövetségi királyszobrok, a Saint-Denis apátsági templom üvegablakán ábrázolt Jessze fája, melynek ágain Júdea királyai Jézus királyi leszármazását fogalmazták meg, jól tükrözték a bontakozó királykultusz ideológiai alapját. Minden épület közül kétségkívül Isten háza, a templom volt a legnagyobb és a legszebben ékesített, de a század a világi építészetben is újítást hozott. A ciszterci grangiák gazdasági épületei ezt tanúsítják. Főleg a városokban egyre több a kőház, püspöki paloták, világi épületek emelkedtek. A kastélyok, paloták, díszítése a laikus társadalom kulturális érdeklődésére mutat. Baudri de Bourgueil költeményében leírta Hódító Vilmos lányának, Blois grófnőjének, Adélnak a hálószobáját: a falikárpitok jeleneteket ábrázoltak az O- és az Újszövetségből, Ovidius Metamorphosisából, a mennyezeten az égbolt volt látható a csillagokkal, bolygókkal, a zodiákus jegyeivel, a mozaikpadlón világtérkép állatokkal és monstrumokkal, az ágy baldachinját nyolc szobor, a

198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) Filozófia és a Hét Szabad Művészet szimbolikus alakjai tartották, mindez tökéletes összhangban a XII. századi reneszánsz szellemi, intellektuális klímájával.

3. Klaniczay Gábor– REFORM-SZERZETESRENDEK, ERETNEKMOZGALMAK A XI. század végétől a XIII. század elejéig olyan dinamizmus jellemezte Európa fejlődését, amelyhez fogható csupán a felvilágosodástól az első világháborúig tartó „hosszú XIX. században” figyelhető meg. A „hosszú XII. század” meghatározó gazdasági-társadalmi jelenségei – a X. század óta ugrásszerűen megemelkedett mezőgazdasági termelékenység, s az általa lehetővé tett rendkívüli demográfiai növekedés töretlen folytatódása, a középkori városok felemelkedése, a „kézműipari forradalom”, a kereskedelem, a pénzforgalom fellendülése – a vallási élet megújulásában is érzékeltették hatásukat. A XII. század vallási mozgalmait, szenvedélyes vitáit nehezen érthetnénk meg az újszerű társadalmi problémák hátterének feltárása nélkül. A másik figyelembe veendő tényező Európa hatalmi viszonyainak átrendeződése: a pápaság és a császárság harca a spirituális főhatalomért, a X-XI. században hatalomra jutott új dinasztiák megerősödése, az expanzióba kezdett latin kereszténység határainak kitolódása Észak- és Közép-Európában, Hispániában és a keresztes hadjáratok révén a Mediterráneum keleti felében, az egyházszervezet, a szerzetesrendek, a lovagrendek, a városszövetségek régiókat, királyságokat, különböző nációkat összefogó horizontális struktúráinak kiépülése, mindez ugyancsak éreztette hatását a XII. századi kereszténységben, már csak azért is, mert az egyház és a szerzetesrendek e hatalmi rendszer központi szereplői voltak. Az új viszonyok egyik központi jellemzője a latin kereszténység világának fokozódó egységesülése az újszerű mobilitás és az intenzívebb kommunikáció révén. A fenyegetett Szentföld felszabadítására 1095-ben meghirdetett keresztes hadjáratok átfogó, mozgalomszerű felbolydulást váltottak ki, melyben királyok, lovagok, parasztok, csavargók indultak útnak a néhány hajdani zarándok nyomában, hadjáratuktól nemcsak kalandot, meggazdagodást, hanem azonnali megváltást is remélve. Ilyen környezetben ismert magára az a populus christianus, amelyhez a kor vallási problémáit vitató egyházi emberek, laikusok, vándorprédikátorok fordulnak, hogy álláspontjukhoz párthíveket szerezzenek. A vallási viták tulajdonképp a XI. században megkezdett polémiákat, reformkezdeményezéseket folytatták. A szerzetesi élet eredeti tökéletességéhez visszatérni próbáló clunyi kongregáció és a mintájára létrejött többi kolostorcsoport diadala ebben a helyzetben egy új probléma kiindulópontja lett. Ami egy korábbi generáció szemében a szerzetesi élet liturgikus tevékenységének tökéletesítése, az opus Dei minden korábbinál pompázatosabb, művészibb kimunkálása volt, az a XI. század végén már szemet szúró fényűzés, a szerzetesi szegénységi fogadalommal alapvetően ellenkező pompa és gazdagság benyomását keltette. Néhány generációval korábban fontos missziónak tűnt a clunyi barátok számára a laikus társadalom, mindenekelőtt a „harcosok” (a lovagság, a nemesség) durva életvitelének megrendszabá- lyozása az „Isten békéje” mozgalommal vagy a nemesi családok pártfogásának biztosítása a halottakért mondott imák révén – a XII. század elejére mindez a szerzetesi életformával összeegyeztethetetlen arisztokratizmus forrásának tűnt. Mindennek hátterében pedig ott volt az a hatalmas gazdagság, amely a kereszténység központi hatalmává emelkedett clunyi rend kezében összegyűlt, az a virágzó nagybirtokrendszer, amely a gazdasági fellendülés folyamán élesedő társadalmi különbségek világában irigységet ébresztett és egyre inkább anomáliának tűnt a „szerzetesi tökéletesség” törekvésének nézőpontjából. Hasonló ellentmondásokat figyelhetünk meg a reformpápaság sikerei kapcsán. A pápaság az egyház világi befolyástól történő megtisztításának népszerű jelszavával lépett fel a császárság ellen, támaszkodva a szerzetesi reform e téren elért sikereire. A konfliktus kiéleződése idején e törekvéseket támasztotta alá a papok erkölcsiségével kapcsolatos előírások megszigorítása: a papi nőtlenség (cölibátus) követelése, az egyházi méltóságok családon belüli öröklődésének (nepotizmus), hűbérbirtok- ként, pénzért adható-vehető javadalomként való kezelésének (szimónia) tilalma. Mindez megpróbálta elvágni azoknak a szálaknak egy részét, amelyek az egyházszervezetet a helyi világi vezetőkhöz, az arisztokratákhoz, a királyi és császári hatalmakhoz kötötték. Ebben a harcban VII. Gergely jó stratégiai érzékkel támaszkodott azokra a laikusokat is mozgósító reformtörekvésekre, amelyek a világi arisztokráciával összeszövődött püspöki hatalmat a kereszténység szigorúbb, aszketikus felfogásának oldaláról támadták. Ennek legjellemzőbb példája a XI. század második felében milánói pataria mozgalom volt, melyben a városi polgárság körében felbukkanó vallási vezetők a császári pártfogásra támaszkodó „ambroziánus” püspökség képviselőit erkölcsiségük, életvitelük miatt mint „méltatlan papokat” támadták, felvetve a problémát, hogy érvényesek-e, üdvözíthetnek-e ilyen méltatlan emberek által feladott egyházi szentségek.

199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) A reformpápaság sikeréhez hozzájárultak az egyház morális megtisztítását követelő laikus mozgalmak. A pápaság önálló hatalmának megszilárdulása, az egyházszervezet egésze felett fokozatosan kiépülő ellenőrzése azonban egy ponton túl elfogadhatatlanná tette az egyház „kívülről” történő bírálatát, egyes képviselőinek esendősége ellenére töretlennek tartott intézményes szentségének kétségbevonását. A másik oldalról, a laikusokra támaszkodó reformtörekvések, vallási mozgalmak nézőpontjából pedig a császári hatalom befolyásától függetlenedett pápaság a XII. századra maga lett olyan hatalom, mely veszélyeztetni látszott a kereszténység lelki üdvét, erről szólnak a XII. századi vágáns költészet szatírái éppen úgy, mint a hitükért a máglyahalált is vállaló eretnekek szenvedélyes bírálatai. A XII. századi kereszténység expanziójának leginkább figyelemre méltó tényezője, a Szentföld közelebbi megismerése önmagában is igen nagy befolyással volt a vallásfelfogás átalakulására. Míg a kora középkori és Karoling kereszténységre inkább az Otestamentum nyomta rá bélyegét, most az Ujtestamentum, az apostolok szellemisége lett a meghatározó. A zarándoklatok és a keresztes hadjáratok során megismert evangéliumi helyszínek, a hazahozott ereklyék, valamint az otthoni morális felbuzdulás által népszerűvé tett „apostoli életmód” (vita apostolica) képviselői egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a visszatérés a keresztény egyház forrásaihoz, eredeti tisztaságához (ecclesiae primitivae forma) legyen a legnépszerűbb jelszó. Ma „fundamentalizmusnak” neveznénk a forrásokhoz, az eredeti egyszerűséghez és radikalizmushoz történő visszatérésnek azt a törekvését, amely egyre jobban meghatározta a XII. századi kereszténységet. A számukra ez reformatio volt, egy hajdan létezett tökéletesség helyreállítása, amit a legtisztább formában maga Krisztus, maguk az evangéliumok, az apostolok képviseltek. Ehhez mérték a XII. századi vallási mozgalmak képviselői – egyháziak és laikusok – saját korukat, ennek az ideálnak a nézőpontjából fogalmazták meg meglepő élességű kritikájukat koruk egyházával és társadalmával szemben.

3.1. A bencés reformmozgalom új hulláma: a ciszterciek Amikor Róbert apát elhagyta az eredetileg 1075-ben általa alapított, és két évtizeden át vezetett Molesme kolostort, majd egy-két év remetéskedés után 1098-ban a bur- gundiai Dijon szomszédságában levő, Cistercium elnevezésű elhagyott völgyet szemelte ki új szerzetesközössége lakhelyéül, feltehetőleg nem gondolta még, hogy új rendet alapoz meg. Az immár sok évtizede tartó szerzetesi reformtörekvések jegyében elsősorban az lehetett a célja, hogy a hajdani „sivatagi atyák” által megvalósított szigorú aszkézis szellemében működő kolostort vezessen, mely – ellentétben a Cluny-kongregáció sokak érzékenységét bántó fényűzésével – betű szerint betartja Szent Benedek reguláját és a szerzeteseket visszavezeti a munkával, szegénységben töltött élet eredeti egyszerűségéhez. Az új közösség, bár alapítója pápai utasításra néhány év múlva kénytelen volt visszatérni hajdani kolostorába, Molesme-be, gyors fejlődésnek indult. Róbertet az innen eredetileg vele tartó társai váltották fel Citeaux apátságában: előbb Alberic (†1109), majd az angol származású Harding Szent István (†1134). Az ő vezetésükkel önálló renddé szerveződtek a „fehér barátok”, akik öltözetükkel is megkülönböztették magukat a szürke csuhás clunyi szerzetesektől. Nagy lendületet adott nekik, hogy 1112-ben egy nagy tehetségű szervező egyéniség, a nemesi családból származó Clairvaux-i Szent Bernát csatlakozott a közösséghez, aki fiatalkori megtérésének lendületében magával hozva rokonait, barátait is, harmincad magával kopogtatott az új kolostor kapuján. Sorra alapultak a további a filiálék: La Ferté (1113), Pontigny (1114), és alig három évvel szerzetesi fogadalma után, 1115-ben Bernátot bízta meg István apát, hogy tizenkét társával együtt alapítsa meg Clairvaux kolostorát, melyből hamar az anyakolostor kisugárzását is elhomályosító, legnagyobb befolyású ciszterci kolostor lett. 1153-ra, ha hihetünk a beszámolóknak, 800 szerzetesnek és világi testvérnek adott otthont. Citeaux további alapításai mellett – Morimond (1114), L'Aumöne (1116), az első női kolostor, Le Tart (1120) – a leánykolostorok maguk is ugyanilyen ütemben folytatták az alapítást. Clairvaux például megalapította TroisFontaines, Fontenay, majd Angliában Rievaulx apátságát, amelyek maguk is számos újabb kolostort alapítottak (és olyan nagy hatású vallási gondolkodóknak adtak otthont, mint Bernát talán legkedvesebb spirituális barátja, Aelred of Rievaulx). 1153-ra ötvenöt kolostor tartozott a rend clairvaux-i ágába. Szent Bernát több korábban létrejött kolostorkongregációt is megnyert az új rendhez való csatlakozáshoz: például a normandiai Savigny irányítása alatt lévő 24 kolostort. Citeaux maga és a többi filiáléja is lendületesen folytatta a terjeszkedést. Morimond ága volt a harmadik legjelentősebb, elsősorban német földön és Közép-Európában – az általa alapított Heiligenkreuz (1135) lesz e régióban a további kisugárzás központja. Angliában Clairvaux befolyása mellett igen jelentős volt a Waverleyt (1128) alapító L’Aum ö ne hatása. Míg a Cluny vezette reformmozgalom egy évszázaddal korábban elsősorban a már meglevő szerzetesi közösségeket szervezte új renddé, és ezt a hálózatot egészítette ki új priorátusokkal, a ciszterciek elsősorban új alapításra törekedtek. Ezek pedig Citeaux példáját követve a lakott területektől távol, az egyiptomi sivataghoz hasonlítható civilizálatlan természeti környezetben történtek. Páratlan ütemű elszaporodásuk egyszerre fejezett

200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) ki egyféle civilizációkritikus ellenérzést a fellendülő árucsere, a vidéki és városi piacok, a hirtelen felduzzadt városok zavaros világától, másfelől, ugyanennek az expanziónak a szellemében mozgalmat indított a „vadon” meghódítására, a szűzföldek feltörésére. A fehér barátok legfontosabb alapelve az lett, hogy szigorúan teljesítsék a regula kétkezi munkára vonatkozó előírásait, csökkentve a liturgiára szánt időt. Az intenzív munkával egyhamar hatalmas gazdaságokat szervező szerzetesközösségek mellé a kétkezi munka eredményesebb végzéséhez „világi testvérek” (conversi) csoportjával egészítették ki a szerzetesközösségeket, s a grangiák gazdasági épületeivel ellátott kolostorokban, a hajdani erdővidékeken csakhamar virágzó mezőgazdasági nagyüzemek kezdtek kialakulni. Harding Szent István irányításával 1114 és 1118 között összeállították az új rend életvitelének szabályait Charta caritatis (A szeretet oklevele) címmel, amelyet II. Ca- lixtus pápa 1119-ben jóváhagyott, s amelyet a XII. század derekán véglegesítettek. A legfontosabb kiindulópontnak hirdetett bencés regulát elsősorban az új rend kolostorainak az együttműködése szempontjából egészítette ki a Charta, továbbfejlesztve a Cluny által kialakított kissé autokratikus struktúrát. A ciszterci rendben nemcsak az anyakolostor, a következetesen novum monasterium névvel jelölt Citeaux ellenőrizte a filiálékat, hanem, egy „demokratikusabb” felfogás szerint, a négy-öt „legidősebb lány” vezetője ugyanígy ellenőrizte az anyakolostort. S az általuk alapított további kolostorok képviselőinek is kötelező volt megjelennie a Citeaux-ban tartott generális káptalan gyűlésein, mely, minthogy minden évben összehívták, a rend irányítását Clunynél sokkal rendszeresebbé és szervezettebbé tette. A ciszterciek szellemiségét leginkább Clairvaux-i Szent Bernát munkásságával (prédikációival, leveleivel, traktátusaival) és sokirányú tevékenységének területeivel lehet szemléltetni. A ciszterciek Clunyvel szembeni öndefinícióját az 1127-ben írt Apologia ad Guillelmum foglalja össze, amit társa (egyik majdani életrajzírója), Guil- laume de Saint-Thierry kérésére írt. Azok közül a területek közül, ahol Bernát számon kérte Clunyn a bencés regula eredeti szigorát, a legfigyelemreméltóbb a kolostori templomokat, kerengőket díszítő művészet – „a sok nevetséges szörnyűség, csodálatosan rút szépség és szépséges rútság” – elutasítása volt. A ciszterci kolostorok és templomok valóban új egyszerűséget vezettek be, s a dísztelen struktúrák a gótika építészete felé egyengették az utat – ma is megcsodálhatjuk e stílust néhány épen maradt kolostorukban: a Fontenay apátságban Franciaországban vagy a York környéki angliai Fountains Abbey építészetén. Bernát elsősorban a szerzetesi életformával tartotta összeegyeztethetetlennek a művészi díszítésű környezetet, de az 1130-as években milánói prédikációs körútjáról feljegyezték, hogy számos templomból eltávolíttatta a díszes dekorációt, festett oltárokat – e kérdésben tehát – sok más vallási mozgalomhoz hasonlóan – a képrombolókhoz közeli álláspontot vallott. Mindehhez hozzákapcsolódott a gazdagság, a fényűzés társadalmi meggondolásokra is hivatkozó elutasítása: „Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal borítja, de fiait mezítelenül hagyja. A szűkölködők költségén szolgálják ki a gazdagok szemeit.” Miközben Bernát elutasította Cluny nemesi eredetű pompaszeretetét, ugyanennek a nemesi mentalitásnak egy másik eleme, a harciasság nagyon is közel állt hozzá. Központi részt vállalt a keresztes háborúk nyomán alapult második lovagrend, a templomosok regulájának, életideáljának kidolgozásában, mely utóbbit a De laude novae militiae című traktátusában foglalja össze (1128). A vallási célok szolgálatában élő, aszketikus, marcona harcost állítja itt szembe a kor „elnőiesedett”, „elpuhult” divatos életet élő udvari nemesifjaival. Ugyanennek a harcias szellemnek a képviseletében lesz Bernát a második keresztes háború (1146-1147) legfőbb szervezője, prédikátora. Ebben az időben Bernát a „nagypolitika” egyik legbefolyásosabb hangadója a latin kereszténységben, III. Jenő pápa (1145-1153), aki maga is ciszterci barát volt, tanítványi tisztelettel tekint rá, az ő számára foglalja össze tanácsait az egyház kormányzására: De consideratione ad Eugeniumpapam (11481152). Bernát szembefordul a kor városi értelmiségének, az alakulófélben lévő egyetemeknek a tekintélyeivel is: elítélteti 1140-ben Abélard tanait, fellép Abélard radikális tanítványa, Bresciai Arnold ellen (1144), 1148-ban pedig Gilbert de la Porrée Szentháromságról kifejtett tanításaival száll szembe. Ellenérzései a városi racionalizmus és a természet felé visszaforduló misztika ellentétéből táplálkoznak: „a fák árnyékában többet tanulhatsz” – írja tanítványának –, mint a városi iskolák zajában. Bernát misztikája valóban a formálódó skolasztikával egyenértékű újdonság volt a XII. században. A keresztény misztika alapszövege lett Isten szeretetéről (De diligendo Deo) írt értekezése (1126/1141), valamint az Énekek énekét magyarázó szentbeszédei, melyek a lélek Istenhez vágyódását sűrítik megkapó, olykor meghökkentően érzéki metaforákba (lehet, hogy ezzel vonta a fejére egyes ellenfelei vádját, miszerint megtérése előtt frivol, erotikus dalok szerzője volt). Szűz Máriát dicsőítő prédikációi jelentősen hozzájárultak a Mária-kultusz XII. századi felemelkedéséhez. Talán ezért kötik később (halála után több száz évvel) az ő személyéhez azt a csodát, mely szerint bölcsességét, misztikus érzékenységét magától Szűz Máriától nyerte, akivel egy látomásban az az élménye volt, hogy a gyermek Krisztust is tápláló anyatejéből az ő szájába spriccelt egy sugarat. Minden bizonnyal Bernát 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) szellemiségének is köszönhető, hogy a ciszterci rend minden templomát Máriának szentelik 1134-ben, sokat tesznek azért, hogy a Theotokosz (Istenszülő) bizánci kultusza előtérbe kerüljön a latin kereszténységben. Nem állt távol a ciszterci szellemiségtől a XII. század derekának két német női vi- zionáriusa: Elisabeth von Schönau (†1164) és Hildegard von Bingen (1098-1179). Az előbbi egy ciszterci-bencés kettős kolostorban élt Ekbert bátyjával, és Szűz Máriáról szóló látomásaival lett híressé. Hildegard előbb Disibodenberg kolostorában magistra, majd 1147-1152 táján átköltözik Rupertsberg új kolostorába; fontos kozmológiai kérdéseket tárgyaló Liber Scivias (Ismerd az utat) című látomásgyűjteményét Clairvaux-i Szent Bernát tanácsára III. Jenő pápai jóváhagyással tünteti ki 1147-ben. A ciszterci rend a XII. századi egyház legmeghatározóbb ereje lett. Kezdeti radikalizmusa nyomán, Cluny utolsó nagy apátja, Petrus Venerabilis (1122-1156) idején sikerült konszolidált kapcsolatot létrehoznia a szerzetesség korábbi vezető rendjével. Igaz, megmaradt a köztük levő életfelfogásbeli különbség, mely a XII. században továbbra is a vallási-szerzetesi élet sűrűn vitatott alapkérdése maradt, mint ezt egy népszerű traktátus, a „Clunyi és ciszterci barát közti párbeszéd” mutatja. A ciszterciek sikerét a kolostorok számának szaporodása is mutatja: a XII. század végére már 530 rendházuk volt Európában, a „szűzföldek” iránti preferencia jegyében annak minden peremvidékén is – Portugáliában, Angliában, Norvégiában, Lengyelországon, Magyarországon és a Szentföldön is. A sikernek ugyanakkor megvoltak a sajátos veszélyei is, ők is Clunyhez hasonló sorsra jutottak, náluk is megfigyelhető volt, amit Georges Duby a „monasztikus gazdaság paradoxonának” nevezett: az aszketikus életmód, a világi testvérek szorgos munkája, a racionálisan szervezett, új technikákra támaszkodó mezőgazdaság, a rend olajozottan működő kapcsolatai hamar oda vezettek, hogy a radikális szegénység célkitűzésével induló rend a leggazdagabb szerzetesrend lett Nyugaton, s hogy a világnak hátat fordítani próbáló szerzetesek többet forgolódtak a pápai-királyi udvarokban, mint a „sivatagban”, mint ezt más aszketikus vallási mozgalmak képviselői nem is mulasztották el a szemükre hányni.

3.2. Remeték, vándorprédikátorok és a szerzetesi reformmozgalom újabb képviselői A ciszterci mozgalom sikere azon alapult, hogy Cluny kongregációszervező törekvését, egyházpolitikai ambícióit sikerrel ötvözte azokkal az aszketikus, a szerzetesség „forrásvidékéhez”, a remeteideálhoz visszatérni szándékozó törekvésekkel, amelyek Clunyvel egy időben, részben annak riválisaként bukkantak fel Gorzéban, Camal- doliban, Vallombrosában vagy más remetecsoportoknál. Ugyanezen reformtörekvéseknek azonban számos másféle továbbfejlesztése is felbukkant a XI. század végén. A remeteideál legradikálisabb képviselői közé tartozott a Kölnből francia földre érkezett Szent Brúnó, aki előbb Reimsben folytatott tanulmányokat, majd konfliktusba került az érsekkel és remete életmódot kezdett. 1082-ben megismerte Robert de Molesme-et is, végül 1086-ban Grenoble környékén, egy elhagyatott völgyben megalapította az örök némaságot fogadó karthauzi barátok anyakolostorát, a Grande Chartreuse-t, mely a remeteséget, az aszketikus életmódot a könyvek, a kultúra tiszteletével párosította, s az antik „sivatagi atyák” mellett Szent Jeromos példaképét kívánta követni. A XI. század végén, a keresztes hadjáratok meghirdetésével járó eszkatologikus (világvégeszerű, megváltásra váró) felbolydulásban a remeték új típusa bukkan fel, aki nem a magányos meditációt keresi, hanem elgyötörten, szakadt ruhában visszatér az emberek közé és ott prédikátorként, prófétaként lép fel, híveinek vele együtt marginális életet folytató csapatával együtt járja az országutakat, városokat, hirdetve tanait. Az első keresztes hadjárat népszerű prédikátora, Remete Péter (más néven Amiens-i Péter) így toborozta a népi kereszteshadat pápai engedéllyel: a krónikák feljegyzik, hogy nemcsak férfiak követték a szentföldi azonnali bűnbocsánat reményében, de nagy számmal térítette meg az örömlányokat is az erkölcsös életre: Szentföldre haladtában valóságos vallási mozgalmat sikerült összetoboroznia. Az ezt követő évtizedekben sok hasonló vándorprédikátor bukkant fel francia, német és itáliai földön, akik már nem a keresztes háborúra buzdítottak, hanem általában véve az egyház és a kereszténység megreformálására. Legfőbb jelszavuk a vita apostolica, az „apostoli életmód” lett. Ennek az őket hallgató laikusok szemében külön hitelt adott marginális életformájuk, prófétai külsejük. „Krisztus szegényeinek” kezdték magukat nevezni és az evangéliumi ideálokat megvalósító, a világot, a pompát, a gazdagságot, a házasság intézményét elutasító keresztény vallási mozgalmat állították szembe mind a világi társadalommal, mind az azzal összefonódott egyházi hatalmasságokkal. Stephanus de Muret (†1124), aki remetéskedés és több évi vándorprédikátori pályafutás után a Tours környéki Grandmont-ban alapított aszketikus remeteközösséget, azt a tanácsot adta

202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) tanítványainak, hogy amikor rendjük szabályzatáról kérdezi őket valaki, válaszuk csupán annyi legyen, hogy az ő regulájuk maga a Szentírás, az evangéliumok. A remetéből vándorprédikátorrá és vándorprédikátorból rendalapítóvá lett vallási vezetők között külön említést érdemel Robert d'Arbrissel (†1116), aki párizsi stúdiumok után, a kortárs egyházreformviták hatására kezdett remeteéletet, majd vándorprédikátori tevékenységéhez 1096-ban külön felhatalmazást kapott II. Orbán pápától. A vele szemlátomást nem rokonszenvező magas rangú egyházi emberek (például Marbod, Rennes püspöke) beszámoltak rongyos ruhájáról, mezítlábassá- gáról, hosszú szakálláról, s a követőinek csapatában nagy számmal található megtérített örömlányok kétes erkölcseiről. Valójában az a puszta tény, hogy Robert (és a legtöbb vándorprédikátor) bátorította a nők aktívabb vallási szerepvállalását, a XII. századi vallási mozgalom egyik legérdekesebb új vonása. A nők (és általában véve a laikusok) aktívabb vallási szerephez juttatása az egyházreform legfontosabb következménye. Amikor Robert d'Arbrissel 1098-ban egyházi pártfogóinak tanácsára egy letelepedett szerzetesi közösséget szervezett a Loire menti Fontevrault-ban, egy újszerű „kettős kolostort” alapított, ahol szerzetesek és apácák ugyanabban az apátságban éltek, az előbbiek foglalkoztak az utóbbiak lelki irányításával, az egész közösség pedig egy apátnő vezetése alatt állt (akivel szemben nem az volt az elvárás, hogy szűz legyen, hanem az, hogy özvegyasszony). Fontevrault is új rend kiindulópontja lett, a francia királyi ház, maga Suger apát, majd Anjou grófjai, az angol királyi címet megszerző Plantagenet-ház patronátusa alá került. A XIII. század végén már több mint 100 priorátus tartozott hozzá. Hogy ez az új modell milyen fontos hatással lett a nők XII. században megváltozott értékelésére, az új szemléletet jelképező Máriakultuszra és az „udvari szerelem” idealizált nőképére, azt mi sem jellemzi jobban, mint hogy ide temetkezett Aquitániai Eleonóra, a trubadúrköltészet nagy patrónusa, a XII. század „grande dame”-ja is (akárcsak korábban második férje, II. Henrik király). A kettős rend hasonló struktúráját dolgozta ki az egyetlen angol alapítású szerzetesrend, a Gilbert of Sempringham (t1189) által 1131-ben megszervezett, a ciszterci életvitelt követő, de velük ellentétben az apácáknak igen komoly szerepet juttató s a század második felében az egész kontinensen is népszerűvé lett gilbertinus kolostoraiban. A ciszterciek melletti másik legsikeresebb reform-rend azonban a premontreieké volt, melyet alapítójuk, a Xanten kanonokközösségét elhagyó, remetéskedő Szent Norbert (t1134) ugyancsak egy hosszabb vándorprédikátori pályafutás után alapított. A II. Gelasius pápa engedélyével 1118 után Észak-Franciaországban prédikálótérítő Norbertről szintén feljegyezték, hogy követőinek csapatában nagy számban voltak nők is. Amikor a ciszterci rend sikerén fellelkesülve új rendet alapít 1120-ban a burgundiai Prémontrében, ugyancsak a kettős kolostor szervezeti formáját választja (mely legalábbis az ő haláláig fennmarad). A premontrei rendben a férfiak az Agoston-regula, a nők a Benedek-rendi apácák regulája szerint éltek. A premontreiek aszketikus szellemiségű kanonokközössége az egyházon belüli reform egy további vonulatára, a világi papok, kanonokok körében jelentkező reformtörekvésekre is támaszkodott. A cölibátust az egész papság számára kötelezővé tevő gregoriánus egyházreform követelménye részben abból az ugyanebben az időben kibontakozó változásból merítette erejét, hogy a kanonokok körében is felbukkant a törekvés, hogy a szerzetesekhez hasonlóan ők is közös életet folytassanak és szegénységi, szüzességi fogadalmat tegyenek, és canonici regularesként az annak idején Szent Ágoston által írt regula szerint folytassák életüket. Öltözetükről fekete kanonokoknak is nevezték ezeket az ágostonos kanonokokat, melyek a XI. század végén több országban is népszerűek lettek. Ehhez a rendhez tartozott a Guillaume de Champeaux által alapított híres párizsi Szent Viktor apátság is, amely a párizsi műveltség egyik legfontosabb központja lett. Ennek az életformának egy változatát tette a vándorprédikátor-ideál és a nők vallási életbe történő bevonása mellett a premontrei rend harmadik kiindulópontjává Norbert von Xanten. E távolról sem teljes felsorolás érzékelteti a szerzetesi vallási élet és általában az egész XII. századi kereszténység sokszínűségét, az egyházreformból kibontakozó, általánosabb reformatio okozta felbolydulást. Ezt a sokszínűséget sokan örömmel fogadták: az „atyám házában sok szoba van” toleranciájával magyarázták, mint például a Libellus de diversis ordinibus (A különböző rendek könyve) vagy a Gerhoh von Reichersberg (†1169) a De aedificio Deiben (Isten épülete), aki az üdvözülést egy hegy tetejére vezető különféle ösvények sokaságával jellemzi. Mások azonban egyre hevesebb vitákba bonyolódtak arról, hogy melyik reformtörekvés vezet tökéletesebb vallási életre és mindenekelőtt egyre hevesebb bírálatokkal ostorozták a reform helyett a világ új hatalmaival és gazdagságával újabb szövetséget kötő egyházat. Az új rendalapításokkal, az újabb és újabb vándorprédikátorokkal, laikus vallási közösségek fellépésével párosuló egyre radikálisabb kritika a XII. század első évtizedei után az egyház képviselői számára elfogadhatatlan lett, és a már elfogadott reformszerzetesrendeket elégséges változásnak tartva a pápák kezdtek elzárkózni az újabb rendalapítási kérelmek jóváhagyásától, az újabb reformtörekvések támogatásától. A XII. század derekára ez új helyzetet eredményezett: az evangéliumi ihletésű laikus vallási mozgalmak kezdeményezése újra meg újra az eretnekség 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) vádját vonta magára, s e vádaskodás legharciasabb hangoztatói épp az új rendek, a ciszterciek és a premontreiek köréből kerültek ki. Az átalakulófélben lévő, rohamos ütemben városiasodó XII. századi kereszténységben azonban inkább az új szellemiséget képviselő „Krisztus szegényei” tűntek a vallás hitelesebb képviselőinek.

3.3. Katharok, valdensek és más laikus vallási mozgalmak Az eretnekség bélyegét először a vándorprédikátor-mozgalom újabb, radikálisabb képviselőire sütötték rá. Az Antverpenben 1112-1114 táján fellépő, az egyház szentségeit kifigurázó, Szűz Máriával szimbolikus házasságot kötő, tanítványai által majdhogynem istenített Tanchelm egyik félelmetes ellenfele épp Szent Norbert volt, mielőtt egy pap meg nem gyilkolta. 1116-ban egy Henri nevű kiugrott barát prédikációja okozott nagy felbolydulást Le Mans városában, ahol a városi lakosságot általános penitenciára buzdította prédikációival és a Bibliára hivatkozva a papságot is bűnbánatra szólította fel. Látványos szertartásban szőrcsuhába öltöztette és összeházasította a szegényekkel az ottani örömlányokat. Henri vándorprédikátori pályafutása több évtizeden át tartott, felbukkant Lausanne-ban, Poitiers-ben, Bordeaux- ban is, mielőtt 1145 táján nyoma vész a toulouse-i grófságban; Szent Bernát külön prédikációkat szentelt tévelygéseinek bírálatára. Az 1119 és 1139 között prédikáló Petrus Brusius (Pierre de Bruys) ugyancsak az egyházból került ki, egyes források szerint falusi pap volt, mielőtt vándorprédikátor lett. Azzal vált nevezetessé, hogy az egyház gazdagságát, szertartásait bíráló tanításait provokatív szertartásokkal egészítette ki. A dél-franciaországi SaintGilles-ben például arra buzdította hallgatóságát, hogy rakjanak máglyát a keresztekből, amely nem érdemes a tiszteletre, hiszen Krisztus szenvedésének az eszköze volt. Ha hitelt adhatunk annak az összefoglalásnak, amit az őt bíráló traktátusok (köztük Petrus Venerabilis apát vitairata) adtak a tanításairól, Petrus Brusius szinte mindent elutasított, ami az egyház közvetítő tevékenységéhez tartozott: a templomépület helyett a vallási szertartáshoz szerinte megfelelő, ha a hívők közössége bárhol ösz- szejön, fölösleges a gyerekkeresztelés, az áldozás, a templomi ének, az oltárok, az utolsó kenet, a szentelt földbe temetkezés – az egyetlen üdvözítő dolog az evangéliumok követése, a vita apostolica. A XII. század eleji vándorprédikátorok által képviselt vallási reformtörekvések legradikálisabb változatát Bresciai Arnold (^1154) képviselte. Bresciában kanonokként a pataria szellemében szállt szembe városa „méltatlan” papjaival, s ezért menekülnie kellett. Párizsban Abélard lelkes tanítványa lett, annak visszavonulása után egy ideig maga is oktatott, diákjaival az apostoli szegénység ideálja jegyében szakadt ruhában, mezítláb, házról házra járva, kéregetve; innen Clairvaux-i Szent Bernát fellépése kényszerítette távozásra. Ezután Rómába kerül, itt az apostoli szegénység követelményének sajátos politikai hátteret adott a pápaság bírálatával. Az itt kibontakozó, a pápaság világi (és mindenekelőtt római) hatalmát ellenző városi kommunamozgalom egyik vezetője lesz, részt vesz a XII. századi reneszánsz egyik leglátványosabb megmozdulásában, a senatusnak a Capitolium dombján történő újraalakításában és a III. Jenő pápát elűző felkelésben, mely Rómát városköztársasággá alakította (1145). I. (Barbarossa) Frigyes császártól remélt támogatást IV. Adorján pápával szemben, de az 1154-ben kivégeztette mint eretneket. A XII. század első felének evangéliumi ihletésű vallási reformtörekvéseihez már a XI. század óta újra és újra hozzákapcsolták a vádat: itt egy régi eretnekség, a ma- nicheizmus újraéledéséről van szó. Az antik gnoszticizmus és manicheizmus dualista tanításait a középkorra örökítő bizánci-örményországi, kora középkori paulikiánus eretnekség, és mindenekelőtt a X. századtól kezdve Bulgáriában és Bizáncban fellépő bogumilizmus egyes tanai és iratai valóban átkerülhettek a latin kereszténységbe. A manicheizmus vádjának azonban kezdetben mégis inkább az volt az alapja, hogy a radikális aszkéta tanokkal fellépő, egyházat bíráló eretnek tanok megértéséhez az egyházi emberek az antik traktátusokat, mindenekelőtt Szent Agos- ton manicheusok ellen írott vitairatait vették kézbe. A XII. században azonban egyre szembetűnőbb módon jelentkezik egy nyugaton kialakult dualista tanítás, a kathar eretnekség (katharosz = tiszta). Első látványos fellépésükről 1143 körül Köln környékén hallunk, ahol a helyi klerikusok Szent Bernáthoz küldött panaszlevele részletes beszámolót ad e mozgalom sikeres érveiről. Mint a vándorprédikátorok, a katharok is „Krisztus szegényeiként” bírálták a vagyont vagyonra halmozó egyházat, hevesen elutasították a „világ” javait, gazdagságát, kétkezi munkából éltek, szegényesen öltöztek, teljes önmegtartóztatást, radikális böjtöt gyakoroltak. Az egyház „sátáni” képviselőivel szemben magukat tartották Isten igazi egyházának, és azt hirdették, hogy csak a hozzájuk csatlakozók üdvözülhetnek. A minden korábbinál erőteljesebb bírálatot, amit húsz évvel később, 1163-ban, ugyancsak Kölnben, a szekta híveinek nagy csodálkozást kiváltó, „dalolva” vállalt máglyahalála is alátámasztott, heves ellenreakció követte, Clairvaux-i Szent Bernát és Ekbert von Schö- nau egy sor prédikációban bírálta az új eretnekséget. Mindez nem akadályozta meg a kathar eretnekség villámgyors elterjedését, a XII. század derekán, alig egy évtized leforgása alatt felbukkannak Franciaországban, Flandriában, Itáliában, Angliában. Dél-Franciaországban támogatottságuk olyan széles körű, hogy nyilvános hitvitákra hívják ki a katolikus egyház képviselőit, például 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI– XII. SZÁZAD) 1165-ben Lombers-ben, ahol a hallgatóságot inkább nekik sikerült meggyőzniük, sőt, 1167-ben Saint-Félix de Caramanban egyenesen zsinatot tartottak, melyre egy Niketas nevű, „pápa” címmel kitüntetett vezető érkezett Bizáncból, és ahol püspökségekre, diakonátusokra osztották a délfrancia területet. A kathar eretnekség sikerének alapja abban rejlett, hogy az „apostoli életmódot” és az őskeresztény egyházhoz történő visszatérést hirdető reformmozgalmak morális megújulási törekvéseit ők az üdvözítő „titkos tanként” hirdetett dualizmus segítségével új érvrendszerrel fegyverezték fel. A bogumilok latinra fordított könyveiből megismert (végső soron iráni eredetű) gnosztikus-manicheus dualizmus azt vallotta, hogy a világtörténelmen végighúzódik két istenség – a Jó és a Rossz – örök harca. Minden, ami földi, anyagi a Rossz isten teremtménye, aki a Jó isten szellemvilágából származó (egyes mítoszok szerint ellene Luciferrel fellázadó) bukott angyalok szellemlelkét bebörtönözte az élőlények testébe. E lelkek célja, hogy visszajuthassanak a Jó Isten szellemvilágába. Ezért a legteljesebb önmegtartóztatást kell gyakorolni, a szexualitástól teljesen tartózkodni (hiszen az az anyagi világ további fennmaradásához járul hozzá), a legszigorúbb böjtben minden élőlénytől származó ételt (a halat és a tojást is) elutasítani (hiszen azokban is az anyag börtönében sínylődő lélek van). E tanok szerint természetesen a Sátán képviselője maga a földi egyház is, minden liturgiájával, rítusával, mindenekelőtt az álprófétának tartott Keresztelő Szent Jánostól származó kereszteléssel, mely vízzel (anyaggal) történik. Ezzel szemben a katharok fő szertartása a consolamentum nevű Szentlélek-kereszte- lés lett. A szigorú kathar életelveket persze nehéz volt mindenkinek betartani, de az egyre inkább ellenegyházzá szerveződő mozgalom erre is kínált megoldást: a legszigorúbb szabályok csak a szekta vezetőit, „papjait”, a perfekteket kötötték, akiket a hívők (credentes) tiszteltek, házról házra küldve rejtegettek, egyszerűen csak a boni homines névvel illettek. Ha egy credens a tökéletesség útjára kívánt lépni, erre módja volt közvetlenül halála előtt: akkor felvéve a consolamentumot, reménye lehetett, hogy halála után lelke egy perfekt testében születik újjá, ahonnan a végső megváltás már csak egy lépés. Sokan ezért a consolamentum után kifejezetten be akar