Ezer sziget országa
 9631156338 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

TIMAFFY LÁSZLÓ ALEXAY ZOLTÁN

EZER SZIGET ORSZÁGA

SZIGETKÖZ

M Ó R A FERENC KÖNYVKIADÓ

Alexay Zoltán színes és fekete-fehér fotóival Gaal Domokos rajzaival A régi felvételek az 56., 61., 64., 67. oldalon Timaffy László, az 57., 70., 73., 80. oldalon D. Nagy Éva gyűjteményéből va

© TIMAFFY LÁSZLÓ - ALEXAY ZOLTÁN, 1988

A cikolai szigetek a Nagy-Duna hullámterében

A SZIGETKÖZ A D U N A GYERMEKE A Szigetköz, hazánknak ez az Európában is egyedülálló vízi birodalma valóban a Duna gyermeke, mert nincs egy talpalat­ nyi földje sem, amit ne a Duna hordott volna ide. Hogyan született? Sok ezer évvel ezelőtt tört be a Dévényi-szoroson hazánk területére ez a nagy folyó. Szelektől lepusztított lapos síkságot talált itt, és ezen egyszerre olyanná változott, mint egy öregem­ ber. Elfogyott az ereje, nem tudta már tovább hordani a sok hordalékát, hát lerakta. Zátonyokat, szigeteket épített belőle. Feltöltögette a medrét, és a saját hordaléka elől kitérni kénysze­ rült. Rázúdult a vize a szomszédos lapos területekre, s ott folyt, amíg azt is fel nem töltögette. Onnan ismét arrébb vándorolt. Ahogyan a fonál ide-oda járva megtölti az orsót,-ügy töltögette fel a Duna is a Kisalföld lepusztított felszínét. Hatalmás törme­ lékkúpot épített, mely Pozsonytól Komáromig tart, s a vastagsá­ ga a közepén 300 méternél is nagyobb. így született a déli oldalon a Szigetköz, az északin a Csallóköz szigetvilága.

A patkányosi holtág

Pionírtársulás

Áradáskor újabb hordalék kerül a zá­ tonyra

Szigetzátony - fűzbokorligettel

Sziget - fűz, nyár ligeterdővel durva homok kavics finom homok iszap A zátony így alakul át szigetté

6

A törmelékkúpon évezredeken át számtalan ágra bomolva, sok száz sziget között folyt a Duna. Ezért is hívják a Szigetközt „Ezer sziget országának". Rengeteg hordalékot hord a folyó ma is. Évenként annyit, hogy ha vasúti kocsikra raknánk, a vonat Budapesttől Pekingig érne. Most is lerakja a fölösleges terhét. Legalul a nagy, durva köveket, majd a kavicsot homokkal, iszappal keverve. Ezekből épül a zátony. Ha hosszabb időre kiemelkedik a vízből, mindjárt megtelepszik rajta a növényzet. Elsőnek a növényvilág „úttörői" jelennek meg, a keserűfüvek, a pázsitfüvek néhány mindent elviselő faja. Ezek dacolnak a táplálékhiánnyal, a sivár kavicson tűző nappal, kibírják, hogy gyakran hónapokig a víz alatt vannak. Érdekes, hogy az utóbbi években ezek között az úttörő növények között gyakran előfor­ dul a paradicsom. Magja valószínűleg a városi szennyvízzel vagy a hajók konyhájáról kerül a Dunába, s ebben a kedvezőt­ len környezetben is kicsírázik és felnevelődik, őszre némelyik tő még termést is érlel. Az újabb áradáskor a növények már kissé lefékezik a víz sebességét, így további homok- és iszapréteg rakódik le a zátonyra, egyre magasodik, apadáskor hamarabb emelkedik ki a vízből. A szél fűz- és nyármagokat hoz oda, némelyik közülük kicsírázik, felnövekszik az első fűzbokorliget, kialakul az ún. szigetzátony, a sziget embriója. A fűzbokrok még jobban leféke­ zik az újabb áradáskor a víz folyását, így fokozódik a hordalékle­ rakás, növekszik a szigetzátony, mind hosszabb időn keresztül van szárazon, s csak a nagy árvizek lepik el teljesen. Egyre sűrűbb lesz rajta a növényzet, végül kialakul a Szigetköz egyik legjellemzőbb erdeje, a fűz-nyár liget, s ezzel a szigetzátonyból megszületik a sziget. A Duna azonban nemcsak épít, áradások alkalmával borzal­ mas erejével pusztít is. Ahol a sodra hozzácsapódik a partok­ hoz, elmossa a talajt. Ezt nevezi a szigetközi ember partszagga­ tásnak.

A szigetvilágban gyakran egymáshoz közel láthatjuk a sziget kialakulását és a pusztulását is. Jó példa erre a Bagaméri-Dunában a Pörös-sziget, amely szinte elfogy már, minden egyes árvíz hatalmas darabokat szakít le róla. A fák gyökerei közül a víz kimossa a talajt, kidőlnek, s furcsa csontvázakként emelkednek ki a sziget melletti Duna-ágból. Ugyanakkor a Pörös-sziget közvetlen közelében keletkezett egy nagy zátony, a növényzet már kezdi meghódítani. A Szigetközben gyakran emlegetik a hullámteret és a men­ tett oldalt, a későbbiekben mi is így teszünk, emiatt úgy érzem, meg kell magyarázni ezeket az új keletű kifejezéseket. Hajdan a Duna korlátlan úr volt a saját maga építette óriási hordalékkúpon. Ez az ősi állapot egészen a múlt század végéig tartott. A nagy folyó mindig fontos vízi út volt, összekötő kapocs Nyugat- és Kelet-Európa között. A hajósoknak sok gondot okozott a kanyargós, zátonyos szigetközi szakasz, az itt lakó emberek sokat szenvedtek a gyakori áradásoktól. Mikor a

Elöntött kubikgödör botlófüzekkel

A kanyargó Mosoni-Duna egy részlete

gőzhajók megjelentek a Dunán, még nehezebben boldogultak, mint a kisebb, lapos fenekű dereglyék, így nem lehetett tovább halasztani a vad, zabolátlan folyó szabályozását. 1886-ban kez­ dődött és 1896-ig tartott a nagy munka. A korábban gyakran medret változtató főágat állandó mederbe terelték, kőhányások közé szorították. A partokat védő kövezés a mellékágakat jórészt lezárta, így azok a főmederből csak árvízkor kapnak közvetlenül vizet. Az áradásoktól a megépült töltések védik a Szigetközt, ez a rész a mentett oldal. A töltések és a Nagy-Duna, vagy ahogyan itt nevezik: Öreg-Duna medre közötti terület a hullámtér, ahol még ma is a víz az úr, mint a szabályozás előtt. A hullámtéren mintegy ötszáz sziget van. A közöttük kanyargó Duna-ágak, a keletkező szigetek, pusztuló partok különös varázsú tája hazánknak, ehhez hasonlót sehol másutt nem találunk. Az idevalósi nép így regéli a táj születését.

A mellékágakban megrekednek az uszadékfák

Alacsony vízállás a Mosoni-Dunán

pákász - vizek közt gyűjtögető ember, a Szigetközben mezei embern is hívták megiperedett - erőre kapott föveny - folyóhordalék

A DUNA TÜNDÉRE Valamikor nagyon régen nagy, feneketlen tó volt a Szigetköz helyén. A partján emberek halásztak, vadásztak, gyűjtögették az erdők sok kincsét. Nagyon jól, békében éltek volna, ha nem lakott volna a tóban egy óriási sárkány. Gonosz volt, rabolt, elette az emberek elől az életet. A szegények tűrték, szenved­ tek, de teljesítették minden kívánságát. Egyszer aztán betelt a mérték. Nem volt elég, hogy mindenü­ ket felfalta, még a legszebb lányt is követelte ráadásul. A halá­ szok, pákászok összefogtak, és megtagadták a kívánságát. A sárkány rettentő dühbe gurult. Ordított, hogy elpusztít itt mindent, s éhen fognak veszni mindannyian. A legjobbkor érkezett hozzájuk egy szegény vándor. Nagyon elcsigázott volt, már alig állt a lábán. Az emberek ápolgatták, megosztották vele utolsó falatjukat is. Amikor megiperedért, azt mondta nekik: — Jót tettetek velem, én is segítek rajtatok. Nekem hatalmam van még a sárkányon is. Megszabadítlak tőle benneteket. így is lett. Amikor a sárkány újból előtört, egy kis tükröt tartott eléje. Abból egy fénysugár lövellt rá, s azonmód leko­ nyult a feje. A vándor még ráolvasott valamit, mire nagy kavar­ gás támadt a tóban, magasra csaptak a hullámok, s eltűnt bennük a sárkány örökre. Kiszáradt a tó is. Helyén egy kis vízfolyás csörgedezett. S csudák csudájára egy gyönyörűséges vízitündér lépett ki belőle. Amerre fordult, új ágak keletkeztek; amerre intett a kezével, aranyszemek rakódtak le a föveny közé. így épített víz alatti palotát magának. Csillogott, ragyo­ gott, amikor rásütött a nap. A tó helyén zátonyok, szigetek közt így született a Duna, s körülötte újra kivirult az erdő, virágba borultak a rétek, ligetek. A vizek megteltek hallal az erdők vaddal, s az emberek boldogan éltek ezután a Duna partján.

A Mosoni-Duna hullámtere árvízben

JÖN AZ ÁRVÍZ! A Duna éltető eleme, de állandó veszedelme is a mellette élőknek. Évente két nagy árvíz zúdul le medrében: a kora tavaszi jeges- és a nyár eleji zöldár. A jegesár különösen a szabályozás előtt okozott sok bajt, mert a kanyargó ágakban a zajló jég könnyen összetorlódott, eltorlaszolta a medret, és felduzzasztottá a vizet. Hihetetlen gyorsan emelkedett a víz­ szint, és mindent elpusztítva rohant végig a Szigetközön. A sza­ bályozás után csökkent a jégtorlódás veszélye, de még a közel­ múltban is előfordult, hogy a hullámtéren dolgozó emberek szorult helyzetbe kerültek a jegesár miatt. Egy régi nagybajcsi halászcsaládból való, sokat tapasztalt vízi ember, Vida Károly mesélte, hogy egy ízben a jégtorlódás néhány óra alatt három méterrel emelte meg a Duna vizét, s a Csallóközben dolgozó favágók kinnrekedtek a hullámtéren. Segélykiáltásaikat meghallva, életüket kockáztatva mentették ki őket a víz rabságából ide, a magyar oldalra, mert a túlfélen igen messze van a töltés, sok a sziget. A zöldár a nyár elején, az Alpokban meginduló hóolvadáskor érkezik a Szigetközbe. Ez is nagy bajokat okozhat, csak a közelmúltból emlékezetes az 1954. évi pusztító árvíz, amely szinte az egész Szigetközt elborította, de veszélyes volt 1965ben, 1975-ben, 1981-ben is a zöldár, bár ekkor a töltések szilár­ dan álltak, nem tudta őket a víz átszakítani.

Nagy kócsag gázol a vízben

Farönkön menekülő róka

A legmagasabb vízállást a sötét csík mutatja a vén fűz derekán (Nagybajcs)

A hullámtér élővilágának nagy próbatétele az árvíz, a hirtelen érkező hatalmas víztömeg halálos veszedelmet jelent számuk­ ra. A nagy testű, erős vad - a szarvas, vaddisznó, őz - még megbirkózik a növekvő vízzel, kiúszik a töltésen kívülre, de a vadmalacok, őzgidák, szarvasborjak már gyakran odavesznek. A fiatal erdőtelepítéseket védő kerítések a víz emelkedésekor megnehezítik a vad menekülését, mert ilyenkor már nem tud­ nak alatta átbújni, át sem tudják ugrani, úszva pedig belegaba­ lyodnak. Az árvíz levonulása után gyakran találunk elpusztult őzeket, vaddisznókat és szarvasokat a hullámtéri erdőkben. Az apró termetű pockok, egerek számára jóformán nincs menekülés. Keresik a magasabb helyeket, felkapaszkodnak az összerakott farakásokra, bokrokra, de ha ezeket is elborítja a víz, úszva már nem messzire jutnak az erős, rohanó sodrásban. Mi történik a ravasznak tartott rókával az árvízkor? Ha nem tud idejében a töltésen túlra menekülni, felkapaszkodik a vízen úszó farönkökre, így hajókázik, míg partközeibe nem jut, vagy az összetorlódott uszadékfán fennakad, és innen ki tud jutni a veszedelemből. A bogarak, szárazföldi csigák az egyre emelkedő víz elől a bokrokra, fatörzsekre, erősebb szárú kórókra kapaszkodnak, sokszor százával lógnak rajtuk. Ha sikerül elég magasra feljutni­ uk, megmenekülnek; ha a víz utoléri őket, elpusztulnak. A hul­ lámzás a sok faággal, náddal együtt (a Szigetközben ezt a víz-

Szárazföldi csigák sodródnak az árvízben

Borz és róka kapaszkodott meg az árral úszó fatörzsön Az áradó víz nagy robajjal zúdul le a záráson Lipótnál

Tehenei után gázol a vízbe a szarvasbika

kubik - szabályozáskor, töltésépítéskor kitermelt föld helyén maradt gödör tapogató - ősi, egyszerű halászszer­ szám; olyan, mint egy fenék nélküli ko­ sár, belenyomják a vízbe, és az ott re­ kedt halakat kiszedik

zárás - a mellékágakat keresztben lezá­ ró kövezés; fölötte felgyorsul a feltöltő­ dés

12

hordta uszadékot „szermetnek" nevezik) az üres csigaházak millióit veti partra. A nagy veszteségek ellenére az ár elvonulta után újra gyorsan benépesítik a hullámteret, a természet sebei hamar begyógyulnak. Áradáskor jó világuk van a halaknak, kiúsznak a csendes vizű, algával, apró rákokkal, rovarokkal teli mellékágakba, kubikokba, ahol bőven találnak táplálékot. Vége van a gondta­ lan életnek, ha apadni kezd a víz, mert a szabályozáskor a Nagy-Dunától a párhuzamműve\ lerekesztették a mellékágakat, így nem tudnak visszajutni a mélyebb részekre, kinnszorulnak. Ha tartós a kis víz, a sekély vizű laposok, Duna-ágak teljesen kiszáradnak, s a kagylókra, csigákra, az ebihalak és halak milliói­ ra lassú, kínos halál vár. A halak nagyját megfogják a halászok kerítőhálóval, táplival, dobóhálóval vagy tapogatóval, a gémek, kócsagok, gólyák is szorgalmasan vadásznak a mind sekélyebbé váló vizeken. A maradék hal, csiga összegyűlik a gödrökben, és ha innen is elfogy a víz, elpusztulnak, s tetemeiktől messzire bűzlik a környék. Az áradás mindig alakít valamit a hullámtér arculatán: egyik helyen megbontja, elsodorja a partot, beledönti az erdőt a vízbe, másutt új zátonyok bukkannak elő. A zárásokon, a szigetek orrában festői alakzatban halmozódik fel az uszadékfa - soha meg nem unható ez a változó szépségű, víz formálta világ!

A szarvasok át tudják úszni a Duna-ágakat

Drámai halpusztulás után

Ha kiszáradnak a laposok, elpusztulnak a sekély vízben élő mocsári csigák

13

Fehér tündérrózsa és a sárga tündérfátyol Sárga tavirózsa vagy más néven: vízitök

Vízilófarkszárak ágaskodnak a tündérfátyollal borított víztükörből

r

r

A H O L A TUNDERROZSAK ÉLNEK A Szigetközben mindig voltak az élő víztől elszakadt, feltöltődő Duna-ágak, csak a nagy árvizek alkalmával megtelő laposok. A szabályozás után a mentett oldalra került vízfolyásokból holtágak lettek, a legmélyebbekben van már csak víz, a többi feltöltődött, de helyettük ott vannak a belvízlevezető csator­ nák, amelyek több mint 200 km hosszúságban hálózzák be keresztül-kasul a területet. Ezekben a lassú folyású vagy állóvi­ zekben nagyon szép növények élnek, nem csoda, ha a nép képzeletét is megragadta ez a titokzatos mocsárvilág, beleszőt­ te mondáiba, meséibe. Az állóvizek a nyár elejétől igazán szépek, ekkor virul a legtöbb növény. A víz felszínét szinte teljesen elfedik a tündér­ rózsa, tavirózsa, tündérfátyol, békatutaj kerek levelei, s a zöld tobzódásból messzire világítanak a fehér és sárga virágok.

14

Az úszó békaliliom néhol tömegesen él

A nagy levelek között a békalencsék tömegei lebegnek, sok helyen sűrű algaszövedék lep be mindent. A partközeiben különös, szőrösnek tűnő növénykék ágaskodnak, ezek a vízi­ lófark hajtásai. Néhol feltűnik a rovarfogó rence sárga s az úszó békaliliom halvány fehéreslila virága. A partokat sűrűn borítja a gyékény, a tavi káka és a nádas. Ebben a sűrűségben virít az ágas békabuzogány; különös, gömböcskékhez hasonló virágai nem feltűnőek. Messzire látszik a sárga nőszirom, míg a mocsári nefelejcs halványkék virágai szerényen húzódnak meg a nagy növénytömegben. Ez a dús növényzet sok állatnak nyújt menedéket és élelmet. Nehéz volna felsorolni az itt élő, táplálkozó és szaporodó fajo­ kat, így csak néhány érdekes pillanatát lessük el ennek a titok­ zatos világnak. Ha tavasszal megállunk a tiszta vizű laposgk partján, mozgalmas kép tárul elénk. Mindenütt óriási a nyüzs­ gés, zegzugos úszással közlekednek a kandicsrákok, bolhará­ kok, lustán mászkálnak a tányércsigák, mocsári csigák, hullám-

Vízben élő páfrány a rucaöröm, alatta az ágas békabuzogány virágzata Apró rovarokkal, rákokkal táplálkozik a rence

15

A kagylók zegzugos járatai a fenéken

zó mozgással úsznak a piócák. Sok itt az orvosi pióca, ha belelépünk a vízbe, azonnal rátapadnak még a gumicsizmára is, sokszor nyolc-tíz kapaszkodik rajta. Egykor gyűjtötték ezeket a férgeket a vizek között bóklászó, gyűjtögető „mezei embe­ rek", s eladták a patikákba, az orvosoknak. A népi gyógyászat, de a tudományos orvoslás is évszázadokon át használta a piócát. Miskolczi Gáspár 1702-ben megjelent, Egy jeles vad-kert című könyvében például ezt olvashatjuk: „A régiek (sőt még most is sokan) közönségesen köpölyözés helyett azzal szokták volt véreket kiszítatni. Csudálatos nagy erejek vagyon a vérnek a testből való kiszívására..." A csatornákban, laposokban sokfé­ le kagyló él. Sokáig nem tudtam, hogy mi rajzolja az iszapba a sok zegzugos vonalat, míg egy alkalommal észre nem vettem, hogy a kagylók lassú mozgása nyomán keletkeznek ezek a barázdák. Veszedelmes ragadozók a szitakötőlárvák, mindent megtá­ madnak, ami él és mozog, legyen az ebihal, apró hal, féreg vagy saját fajtársuk. Tavasz végén felkapaszkodnak a bokrok, nád-

Télen északról vándorhattyúcsapatok érkeznek a Szigetközbe. Olyan szelídek, hogy kézből veszik el a kenyeret

16

szálak alacsonyan lévő részeire, s a lárvából előbújik a kifejlett szitakötő. Ettől kezdve mindenhol ott röpködnek ezek a kecses mozgású, szép rovarok a vizek környékén. Tavasztól őszig zeng a Szigetközben a békák messze hangzó kórusa. Legjelesebb „énekesek" a kecskebékák, tavibékák, eső előtt gyakran hallani a kedves, zöld levelibékák hangját is. Persze nem mindegyik béka hangoskodik, például a vizeket csak a tavaszi nászidőszakban felkereső barna varangyokra csak véletlenül lehet ráakadni. Érdekes látvány a varangynász. A kis termetű hímek izgatottan ugrálnak, keresik a nőstényeket. Amelyik rátalál a nálánál jóval termetesebb varangyasszony­ ságra, szorosan rákapaszkodik. A párok igyekeznek a többi gavallért elkerülni, nyugodt helyet keresnek, s itt lerakják petéi­ ket. A hosszú, szalagszerű petezsinórt a hím rátekeri a vízinövé­ nyekre, ettől kezdve a jó szerencsére van bízva a jövő nemze­ dék sorsa. A békapetékből kikelő ebihalak közül sok elpusztul, a vízi ragadozók kiveszik belőlük a vámot, de a legnagyobb pusztítást a sekély vizek kiszáradása okozza, ekkor egy sem

Levelibéka a nádszálon

Zsákmányra les a szürke gém

17

A békanyál, amely valójában zöldmoszat, fátyolként borítja a vizet

1975 óta rendszeresesn fészkelnek újra a bütykös hattyúk a Szigetközben Hattyúcsalád

A sekély vizekben brekeg a kecskebéka, nagyra felfújt hanghólyagjaival

A barna varangyok násza a kubikgödrökben

18

menekülhet. Sajnos erre igen gyakran sor kerül a Szigetközben, s amúgy is fogynak a vizenyős, mocsaras területek, a mezőgaz­ daság sokat kiszárít, így fogy békáink, víziállataink élőhelye. A vízpartokat, egykori holtágak helyét borító nádasokban igen sok vízimadár fészkel. A vöcskök, szárcsák, vízityúkok a nád között a víz színére rakják úszó fészküket, a nádszálakra épül a nádirigó, a fekete fejű nádisármány, a nádiposzáták, sőt a törpegém/vörös gém, bölömbika fészke is, de itt kelti ki fiait a barna rétihéja is. Újabban egyre gyakoribbak a szigetközi vizeken a bütykös hattyúk. Ez a nagy termetű, szép madár egykor élt nálunk, de kipusztult, és csak az 1970-es évektől bukkant fel ismét ősszel és télen egyre nagyobb tömegben. 1975 óta néhány pár nem vonul el tavasszal, hanem a nagyobb nádasokban marad, és itt neveli fel fiait. Különösen sok hattyú gyűlik össze télen Győrben a MosoniDuna és a Rába torkolatánál, ahol még kemény hidegekben sem fagy be mindenütt a víz. Lehet, hogy azért is tartózkodnak szívesen a városban, mert az emberek rendszeresen etetik őket. Az utóbbi években már csatlakoztak a hattyúkhoz és a sirályok­ hoz a tőkés récék és a szárcsák, éppúgy várják az eleséget, és bizalmasan egészen közel jönnek az emberhez.

Ritka felvétel a félénk fekete gólyafiakról

Pihenő szitakötő

Vízityúk fészke a gyékény között

19

Tollászkodő nagy kócsag

Az állóvizek terített asztalai a sokféle vízimadárnak. Ha elég alacsony a Duna vízállása, a laposokat már meg tudják lábalni a karcsú gémfélék, sokfelé találkozunk hazai természetvédel­ münk egyik legféltettebb ritkaságával, a hófehér tollú nagy kócsaggal, bár nem költ a Szigetközben. Sokkal ritkábban buk­ kan fel a kis kócsag, pedig néhány pár fészkel az egyik szigeten lévő gémtelepen a szürke gémek és a századunkban megjelent bakcsók társaságában. Nagyon izgalmas dolog egy ilyen vízimadarak látogatta terü­ leten a leskunyhóból végzett megfigyelés, fényképezés. Kora hajnalban kell bemenni a kunyhóba, hogy ne háborgassuk feleslegesen a vizek környékét. Ahogy felkel a nap, benépesedik a tó. Először többnyire a szárcsák, vöcskök bújnak elő a nád közül, majd sziszegő szárnnyal érkeznek az első récecsapatok néhány szürke gémmel együtt. A récék rendszerint nagy zajt csapnak, fürdenek, halászgatnak, közben szüntelenül hápog­ nak. Ha belefáradnak a nagy mulatságba, a parton, tuskókon vagy a vízen pihennek. A szürke gémek méltóságteljesen álldo-

Halászó fekete gólyák. Talán a táj leginkább védelemre szoruló madarai

20

gálnak, vagy lassan sétálva a sekély vízben vadászgatnak. Ha halat látnak, villámgyorsan lecsapnak, s az éles gémcsőr elől ritkán van menekvés. Néha még igen nagy halakat is sikerül megfogniuk, ezeket kiviszik a partra, fejbe csapkodják, s ha már nem ficánkol túlságosan, nagy erőlködéssel elnyelik. Sokszor megcsodáltam, hogy azon a vékony gémnyakon hogyan tud a hatalmas falat lecsúszni. Ha szerencsénk van, megjelennek a leshelyünk közelében a nagy kócsagok, és a szürke gémekhez hasonlóan halászgatnak, vagy pihennek a parton. A Szigetközben már csak ritkán látunk fekete gólyát, ez az óvatos madár csak a zavartalan, nagy erdőségekben költ. Fehér rokona viszont - szerencsére - egyre több helyen fészkel, jobb híján a villanyoszlopok tetején, így gyakran találkozhatunk vele. A vízen zsibongó madársereg eszeveszetten menekül, ha megjelenik egy-egy portyázó héja, barna rétihéja vagy barna kánya. A récék, szárcsák villámgyor­ san eltűnnek a nádban, csak a nagy testű gémek nem zavartat­ ják magukat. Sok fáradsággal jár, ha meg akarjuk ismerni ennek a különös, szép világnak az életét. El kell viselni a szúnyoghadak dühödt rohamát, mert ezekből a kis vérszopókból bőven van a Szigetköz­ ben, meg kell küzdeni a csizmamarasztaló és büdös iszappal, tűrni kell a szűk leshely minden kényelmetlenségét, az égető hőséget vagy a szakadó esőt, de megéri a látvány. Nagyon fontos szabály, hogy lehetőleg minél kevesebb ideig zavarjuk mozgásunkkal a területet. Ezt azért is érdemes betartani, hogy lássunk is valamit, de főként amiatt, mert nem szabad féltett, ritkuló madarainkat háborgatni. Gyakran letettem megfigyelési és fotózási szándékomról, hogyha úgy vettem észre, hogy zavarom őket. Fészek közelében nagyon ritkán szoktam fény­ képezni, nehogy akaratlanul is elüldözzem a szülőket, s emiatt a fiak elpusztuljanak; nem tudni, hogyan viselkedik egy madár, ha a fészke közelében lessátrat állítunk fel.

Bíboros kosbor

Kardos madársisak

ORCHIDEAS ERDŐK Meghökkentő a cím? Biztos, hogy sokak számára az, hiszen ha orchideáról beszélünk, általában Dél-Amerika őserdeinek virág­ csodái jutnak eszünkbe. De hogyan kerül egy Szigetközről szóló könyvbe az orchideák hazája, a dzsungel? Nincs semmi zavar, mert a mi erdeinkben is élnek - igaz, hogy szerényebb virágú - orchideák vagy más néven kosborok. A Szigetköz magasabb részein, amelyeket még a szabályozás előtt sem öntött el az árvíz, kialakult a szárazabb élőhelyeket kedvelő keményfa-ligeterdő, ahol a kocsányos tölgy, a magas kőris és a szilfák a jellemző fafajok. A tölgyesek ma már elég kis területen élnek, helyüket jórészt elfoglalták a szántóföldek. 21

Kora tavasszal virít a húsos som

A Szigetközben még tömegesen él a tavaszi csillagvirág

A tüdőfű...

...és az odvas keltike a tölgyesek tavaszi virága

Vitézkosbor

Míg a vízjárta füzesekben, nyárasokban az áradásokat és a száraz, kis vizes időszakokat egyaránt elviselő, igénytelenebb növényfajok élnek, a keményfaligetek sok értékes, ritka nö­ vényt rejtegetnek. Tavasszal fehér az erdők alja a rengeteg hóvirágtól, közte a csillagvirág kedves kék virágai virítanak. Áprilisban mutatják magukat teljes pompájukban a tölgyerdők. Ekkor nyílik az odvas keltike, a bogláros szellőrózsa, a tüdőfű, a szagos müge, erdei gyöngyköles, megjelennek a kapotnyak fényes-zöld levelei, a hússzínű, élősködő vicsorgó. (ízlelgessük közben a sok szép, találó magyar növénynevet, amely nyelvünk gazdagságát és népünk jó megfigyelőképességét, természetsze­ retetét bizonyítja.) Májusban erős hagymaszag terjeng sok tölgyes táján - ilyen­ kor virágzik a medvehagyma, de rábukkanunk a foltos kontyvirág érdekes virágzatára is. A farkasszőlőnek négy keresztben álló levele a figyelemfelkeltő, virága nem túlságosan hivalkodó. Sok helyen tömegben él a gyöngyvirág, mindenfelé találkozunk a széles levelű salamonpecséttel, de nem ezek a növények a szigetközi erdők igazi értékei, hanem a védett orchideák. A bangók nagyon ritkák, a Mosoni-Duna mentén két fajuk él: a méhbangó és a légybangó, s közvetlenül a Szigetköz szomszédságában egy igen kis területen előfordul a pókbangó is. (Eszmei értékük a törvény szerint 5000 Ft.) Virágaik az ízeltlá-

A nagyon ritka méhbangó

A kecskefű porzós barkája

23

búakhoz hasonlítanak, nevük erre a hasonlóságra utal, ami olyan megtévesztő, hogy néha a hím rovarok párosodni akar­ nak a virággal. A nálunk élő orchideák közül gyakoribbak a vitézkosbor, a szép, magas termetű bíboros kosbor, előfordul a madársisak két faja, a nőszőfüvek, kétlevelű sarkvirág stb. Botanikus barátaim­ mal eddig 18 orchideafajt találtunk a Szigetközben, ezek nagy­ részt a tölgyerdőkben vagy azok helyén virítanak. Az orchideák kényes növények, nem képesek mindenütt megélni, ezért féltjük-óvjuk még meglévő lelőhelyeiket. Ha rábukkanunk egy-egy tőre, ne kövessük a régi, rossz szokást, ne tépjük le, ne ássuk ki, mert jóvátehetetlen kárt okozhatunk. Nem viseli el az átültetést, az új környezetet, s így ritkaságnak számító növényt pusztítunk el. Lehet úgy is gyönyörködni a virágban, ha nem szakítjuk l e - o t t igazán szép, ahol nevelődött.

Öreg kocsányos tölgyek

A tölgyesek lakója a védett szarvasbogár Sömörös kosbor

24

Mint hópelyhek borítják a nedves réteket a keskeny levelű gyapjúsás virágai

A NEDVES RÉTEK ÉKESSÉGEI

A hússzínű ujjaskosbor is a nedves réte­ ken virít

Sok mély fekvésű, olvadékvízzel, fakadóvizekkel hamar megte­ lő terület kíséri a Nagy-Duna töltéseit a Szigetközben. Ezek őrzik az egykori mocsárrétek élővilágát - érdemes itt is egy kicsit időzni, sok gyönyörűségünk telhet benne. A nádasfoltokkal, elszórtan álló fűzbokrokkal, galagonyával, egy-egy vadkörtefával, nyárfával tarkított réteken a tavaszt a salátaboglárka fényes-zöld levelei, aranysárga virágai köszöntik. Később megjelenik a gólyahír, a sokféle boglárka, a fekete nadálytő és rengeteg más szép növény. Áprilisban virít a nyári tőzike, harang alakú virágai sok helyen tömegesen láthatóak nemcsak a réteken, hanem a nedves ártéri erdőkben is. Kora nyáron a margarétától fehérlik a határ, a nagy fehérségből élesen válik ki a mezei zsálya sötétlilája, a réti kakukkszegfű rózsaszín virága. Nem különlegesek ezek a növények, de ilyen mennyiségben és együttesen nagyon szépek. A szigetközi réteknek is vannak igazi ritkaságai. Az országban másutt nagyon féltett szibériai nőszirom lila virágai itt nagy foltokban, százával nyílnak. Különösen akkor van sok, ha ned25

A szibériai nőszirom még helyenként tömegesen jelentkezik A sárga nőszirom mindenütt gyakori

Mocsári kosbor A Szigetközben nagyon ritka a fátyolos nőszirom

ves a tavasz, magas a Duna vízszintje, s a laposabb részeken fel is tör az innen származó ún. lakadóvíz. Eddig három orchideát találtunk a réteken. Legtöbb a hússzínű ujjaskosbor, virágainak színe az egészen sötét vörösestől a csaknem fehérig változik. Bármily gyakori, ott, ahol rendszeresen műtrágyáznak, igen megritkult. Mindössze két helyen fordul elő a másutt közönséges mocsá­ ri kosbor. Eddig egyedül ezt a fajt nem sikerült a Szigetköz magasabban lévő részein felfedezni. A mocsári nőszőfű viszont egyaránt él a szárazabb tölgyesekben és a nedves területeken, ismerünk egy helyet, ahol júliusban több ezer tő virít. A hússzínű ujjaskosborral egy időben és egy helyen virágzik két érdekes növény, a posványkakastaréj és a keskenylevelű gyapjúsás. Ezeket is virágjukban a nedves tavaszon és nyárelőn találjuk, amikor tocsognak a rétek. A gyapjúsás fehér, hosszú szőrű virágzatai messziről szinte világítanak, mintha hó lepte volna be a zöld mezőt. Érdekes, hogy amikor szárazabb az időjárás, teljesen elmarad a virágzása. A még meglévő nagyobb réteken szívesen fészkel sok mada­ runk. Tavasszal, ha erre járunk, jajongva csapkodnak körülöt­ tünk a bíbicek, el akarván csalni fészkük vagy a már kikelt, fészekhagyó fiókák közeléből. A kis bíbicnek kitűnő a rejtőszíne, veszedelem esetén lelapul, s úgy beleolvad a környezetbe, hogy szinte lehetetlen észrevenni. Az újra hidegre váltó tavaszokon igen sok bíbic elpusztul, mert elég korán visszaérkeznek délről, s ha befagynak a pocsolyák, a sekély vizek, nem találnak táplálékot, és éhen vesznek. Gyakran látunk nagy godát és piroslábú cankót, s évente mindig fészkel nálunk néhány pár a ritka nagy pólingból. Ezt a Égeres láperdő tőzegpáfránnyal

Jégkorszaki maradvány a posvány kakas­ taréj a nedves réteken

Nyári tőzike a Parti-erdő égerlápjában

A mocsári nőszőfű is védett orchidea

Leskelődő őzgida

Öreg botlófüzek - fiatal vesszőit kosárfonáshoz használják

28

Erdei fülesbagoly fiókák

szép, lefelé hajló, hosszú csőrű madarat tavasszal és ősszel gyakrabban látjuk-halljuk, mert a vonulók is töltenek egy kis időt a Szigetközben. Szélkiáltónak is nevezik, erre kerestem magyarázatot Hermann Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvében. Jeles tudósunk így magyarázza a nevet: „Sza­ va messze hangzó »póli-póli-tüi«. Pásztorok hite szerint, amikor nagyon hangzik, szelet jósol." Leggyakoribb fészkelő récénk, a tőkés réce is költ a réteken. Nádfoltokban, magas növésű gazban rejti el puha tollakkal kibélelt fészkét. De nemcsak itt lehet récefészekre bukkanni, találtam már tölgyfa, fűzfa odvában, magaslesen, kazalon; úgy látszik, nem válogatós a fészeképítéskor. A kiskacsák viszont csak vízen tudnak felnevelődni, anyjuk mindig odaszállítja őket. Ha meglepjük a récecsaládot, a tojó csapkodva vergődik a vízen, mintha beteg lenne, s közeledik felénk. De ez csak alakoskodás, mihelyt fiai biztonságos helyre menekültek, ő is elrepül. A réteken álló öreg botlófüzeken, nyárokon gyakran találunk szürkevarjú-fészket (dolmányos varjú) - de nem mindig az építője lakik benne. Az erdei fülesbagoly gyakran elfoglalja a kész „lakásokat", és ide rakja a tojásait. Bűbájos jószágok a kis bagolyfiak. Alig cseperednek fel egy kicsit, kiülnek a fészek szélére, s mikor már rövid távokat tudnak repülni, elhagyják a fészket, sokszor a szomszédos fákon üldögélnek, anyjuk ott eteti őket. Ha közelítünk hozzájuk, szárnyukat szétterjesztik, csőrükkel pattogtatnak, így akarják az ellenséget elriasztani. Ugyancsak költ itt az egerészölyv és a vörös vércse. Ez a két leggyakoribb ragadozó madarunk, a töltésen lévő távírópózná­ kon sokszor találkozhatunk az ott pihenő szép madarakkal.

Nappali pihenőn az erdei fülesbagoly

A nagyon ritka, védett kígyónyelv ha­ raszt is él a Szigetközben

29

Vörös vércse

Haragos bagolyfióka

A réteken lévő facsoportokban, bokros-nádas foltokban szí­ vesen tartózkodik a nagyvad. Őzből van a legtöbb, a szarvas és a vaddisznó inkább árvízkor keres itt menedéket, de ezek a kedvelt búvóhelyei szárnyas vadunknak, a fácánnak is. Kár, hogy egyre fogynak az ősi, háborítatlan területek. Híres vadászírónk, Bársony István így vélekedett erről: „És ha minden nádszálnak a helyén aranykalászt ringat is a szellő: az ettől feltámadó elégedettség érzete egy sereg bűbájos hangulatnak lesz egyszersmind megölője, amely nélkül, igaz, meg lehet élni, jól is lehet élni, de mégis sajoghat érte azok szíve, akik ré­ szesültek benne, és akik az ilyen örömöket éppúgy sóvárogják, mint a civilizáció elkényeztetettjei a nekik kedves másféle lelki fűszereket." Úgy érzem, ehhez nem kell semmit hozzátenni.

ŐSZ A SZIGETKÖZBEN

Őszi hangulat Vámosszabadinál

30

Minden évszaknak megvan a varázsa, a tavasz az élet pezsdülésével, virágpompájával nyűgöz le bennünket, a nyári forróság­ ban reszkető levegő keltette különös látomások, a vízbe hajló fák alatti árnyék hűvöse, a sárguló gabona, a fiókanevelés lázas buzgalma másként szép. És változik a kép a természet nagy forgószínpadán a nyár elmúltával. Különösen a Szigetközben, a vizek birodalmában jelentkezik félreérthetetlenül az ősz. A hajnalokon sűrű pára borítja a Duna-ágakat, amin már csak nehezen tud áthatolni a bágyadt őszi napsugár. A hűvös

Felszálló vetési ludak őszi ködös reggelen

Őszi kikerics

32

estéken a vizenyős, lapos területek felett fehér folyamként hömpölyög a köd - meseszerű ekkor a táj. Gyakran csak a töltés koronája emelkedik a köd fölé, az autó mintha vízen haladna. Egy alkalommal német vendég vadásszal ültem fenn a magaslesen, mikor napnyugta táján hirtelen vékony talaj menti köd képződött a közeli laposban. Láttam, hogy meglepő­ dik, s egyszer csak azt kérdezte: az ott egy út? Nehezen hitte el, hogy nincs arra semmiféle út. Szeptembertől már színesedik az erdő, a cserjéken megjelen­ nek a tavaszi nagy vigasság eredményei, a fekete, kék, piros termések. A tölgyesekben ízletes gyümölcsét kínálja a húsos som, mindenütt belegabalyodunk a szeder szúrós hajtásaiba, ami kárpótlásul a sok karcolásért, kellemes ízű termésével enyhíti az erdőt járó szomját. Vörösödik a kányabangita levele, közte csillognak a fényes-piros bogyók. A kökény hamvaskék termése is elfogyasztható, de csak akkor igazán jó, ha egy kicsit megcsípte már a dér, különben igen savanyú. A vadkörtében, vagyis a vackorban viszont tényleg nem érdemes válogatni, egyformán fanyar mind. A réteket, erdőszéleket elborítják az őszi kikerics halványlila virágai, tömegesen nyílik az őszirózsa a lepkék és más rovarok nagy örömére. Néhol feltűnnek a védett kornistárnics szép, ibolyaszínű szirmai a fű között. A langyos őszi napsütésben fehéren lebeg a növényeken a szelek szárnyán útra kelő apró pókok repítőfonala, az ökörnyál. A természet készülődik a pihenésre, nem a lakodalmak ideje az ősz. Akadnak azonban, akik ilyenkor tartják a nászukat. Szeptemberben felhangzik a Szigetközben is a magyar erdők legcsodálatosabb hangversenye - megkezdődik a szarvasbőgés. Szívet dobogtató a koronás urak messzire szálló hangja, nemcsak a vadász számára. Persze a szarvasbőgés varázsához

hozzátartozik a díszlet is, az őszi táj színei, illatai, a hűvös-ködös hajnalok, esték hangulata - együtt lesz felejthetetlen annak, aki egyszer részese lehetett. Ősszel általában alacsony a Duna, a mellékágak vize áll, vagy alig folyik, csak a szél ringatja rajta a milliónyi barna, sárga falevelet. Mind forgalmasabbá válik a nagy égi országút. Gyüle­ keznek a gólyák, fecskék - s egy napon azt vesszük észre, hogy nincsen egy szál sem belőlük, elmentek. Ilyenkor hangzik fel egyre gyakrabban egy különös, fuvolaszóhoz hasonló hang a nagy út megkezdése előtt egybegyűlt gyurgyalagok csapatai portyáznak a Szigetközben, szitakötőkre, darazsakra és más rovarokra vadászva. Legszebb, legtarkább madarunk a gyurgya­ lag, szinte a trópusi tájakon élőkhöz hasonló. Hasa türkizkék, torka sárga, háta világosbarna. Meredek löszfalak, homokfalak ékességei; mivel ilyenek nincsenek nálunk, csak a közeli domb­ vidékeken vannak gyurgyalagtelepek, hozzánk csak a vadászó, kóborló csapatok érkeznek ősszel. Egy estén azután megszólalnak az első vadlibacsapatok valójában vetési ludak —, messze hangzó gágogásuk hirdeti, hogy északon készülődik már a tél, az ő üzenetét hozzák az égre V betűket rajzoló nagy madarak. A vetési ludakkal egy időben érkeznek a kárókatonák. Ezek a horgas csőrű, nagy fekete madarak egykor költöttek is a szigeteken, de napjainkban csak őszi-téli vendégek. A halászok

Az egerészölyv télre is itt marad

„A kárókatona-csapat csatárláncban, mint valami háló hajtotta meg a vizet, hogy a parthoz szorítsa a halakat" - mondja az ásványi ember. Képünkön egy szárítkozó kárókatona

A sóskaborbolya, a csíkos kecskerágó és a kányabangita termése

Enyhe őszökön újra megjelenik a sárga gévagomba Piroslik már a csipkebogyó, a vadrózsa termése

igen haragszanak a kárókatonákra, mert az amúgy is kevés halból alapos vámot szednek. Nagyon ügyes halászok, csapat­ ban, egymás mellett úszva szinte terelgetik a halakat a sekély víz felé, s mikor összeszorulnak, megkezdődik a nagy lakomá­ zás. Jó étvágyú madarak, naponta több kiló halat is megesznek, így jogosnak látszik a halászok mérgelődése. De ne feledjük: arról, hogy megfogyatkozott a hal a szigetközi vizekben, nem a kárókatonák tehetnek, hanem a vízszennyezés, a mellékágak lezárása, feltöltése. A halak ugyanis nem találnak megfelelő csendes vizű helyet íváskor a peték lerakására. Régen jutott 34

Farkas-kutyatej piros felleveleivel

Ősszel a szederlevél pirosra színeződik a napos helyeken

Az ürge is már a télre készülődik

bőven zsákmány a halászoknak és a halevő madaraknak egy­ aránt. Ősz végén a hullámtér vizeit nagy madársereglet népesíti be. Az északról érkező vonulók szívesen időznek nálunk, nagyon sok közülük itt telel át. Megjelennek a fekete-fehér tollú, külö­ nös, fütyülő szárnycsapásokkal repülő kercerécék, a bukók, búvárok, az északabbra költő tőkés récék és sok más vízimadár. Ezt a nagy sokadalmat látva tudjuk csak elképzelni, hogy a szabályozás előtti időkben milyen hatalmas madártömegek tartózkodhattak a Szigetközben. 35

A befagyott Bagaméri-Duna-ág, egy behavazott, felfordított ladikkal

M I K O R BEFAGYNAK A VIZEK November táján mind gyakrabban ébredünk arra, hogy dér fedi a fákat, füveket, s a pocsolyák felületén csillogó jégpáncél feszül. Ha tartósan hidegre fordul az idő, a kubikok, a sekély vizű ágak állóvize hamar befagy. A szabályozás óta a NagyDuna már ritkán áll be, mert a vize gyorsan folyik, legfeljebb a partok közelében alakul ki összefüggő jég. Az elmúlt másfél évtizedben mindössze kétszer volt nagyobb zajlás a főágon, amikor tartósan -10 °C alatt volt a hőmérséklet. A vízállás télen is alacsony, kibukkannak a zátonyok, a nagy kavicsmezők, ezeken gyülekezik a sok vízimadár, távol az em­ berektől, a háborgatástól. A vetési ludak napközben a vetése­ ken, tarlókon keresik az élelmet, csak este indulnak vissza a vízre. Érdekes a libacsapat viselkedése. Mintha vezényszót hal­ lanának, hatalmas gágogással kap szárnyra a sok ezer madár. Óriási a hangzavar. Mind magasabbra emelkedve csapatokra válnak szét, s elindulnak a megszokott éjszakázóhely felé, köz­ ben végig kiáltoznak, messziről jelzik ezzel érkezésüket a rájuk váró vadászoknak. A récéknek mások a szokásaik. Napközben 36

a Duna-ágakon, zátonyokon tartózkodnak, s csak hajnalban és este húznak ki a tarlókra, de ha jóllaktak, ismét visszarepülnek a vizekre. Északról érkezett vendégek a kékes és hamvas rétihéják, gyakran láthatóak, amint imbolygó repüléssel keresik a zsák­ mányt. Régebben a nagy testű rétisas még költött a Szigetköz­ ben, ma már csak télen érkezik néhány hozzánk - ki tudja, honnan? Ilyenkor ismét más arcát mutatja a táj. A befagyott vizeken nyugodtan lehet járkálni, így száraz lábbal eljuthatunk oda, ahová korábban csak ladikkal lehetett. Mivel a Duna mentén nagyon gyakori a szél, a havazások után különös formájú hófúvások alakulnak ki. A hó mindent befed, ezért gyakran megesik, hogy a határt járva hirtelen nyakig süppedünk, mert a mélyedéseket nem lehet látni. Nagyon szépek a zúzmarás napok, mikor meleg, párás levegő érkezik hozzánk, s a hideg faágakkal, kórókkal érintkezve lehűl, s a kicsapódó víz ráfagy ezekre. Mesebeli tájhoz hasonlóak Ruszkivágási híd télen

A széncinegék télre beköltöznek a falukba

Behavazott öreg botlófüzek

Deres csalánlevelek

38

ilyenkor az erdők, de nem sokáig tart a varázslat, mert ha feltámad a szél, igen gyorsan lehullanak a csillogó kristályok. Ha télen megemelkedik a Duna, s ezalatt hidegre fordul az idő, a kiöntések befagynak. Apadáskor a jég alól visszahúzódik a víz, s a jég leszakad, csak a fák törzséhez fagyott darabok jelzik, milyen magas volt az áradás. Olyanok ekkor, mintha szép fehér spanyolgallért viselnének. A téli árvíz nagyon veszélyes a nagy testű vad számára, mert míg vékony a jég, beszakad, sem gázolni, sem úszni nem tud, s a hideg vízben perceken belül elpusztul. A nagy hóban is sokat szenvednek az erdő-mező állatai. Nehéz a mozgás, kevés az élelem ilyenkor. Különösen keserves a járás a kérges, jeges felületű hóban, ami leszakad a láb súlya alatt, s a jég, mint az éles késpenge, felsebzi a bőrt. Főként az őzeket kínozza meg az ilyen hó. A vadászok télen rendszeresen feltöltik az etetőket, hogy az állatok legalább ennivalóhoz jussanak a sanyarú idő­ ben.

A laposok vize hamar befagy

A hótakaró jól őrzi a nyomokat, ilyenkor a határban járva, mint nyitott könyvből, úgy lehet olvasni, feltéve, ha ismerjük azokat a betűket, amelyekkel ezt a nagy könyvet írták. Látszik, merre járt az őz, a szarvas, a vaddisznó, mutatja a zsákmányt vagy párt kereső rókák gyöngyfüzérhez hasonló, egyenes nyomait, elárulja a nyulak útját, a varjak, fácánok táplál­ kozási helyét, vízparton a récék és az áttelelő szürke gémek pihenőjét. Az apró énekesmadarak, a cinegék, zöldikék, tengelicek be­ merészkednek a lakott helyekre, ahol sokan pártfogásukba veszik az éhes sereget. Mozgalmas az élet a madáretetők kör­ nyékén, a kertes házaknál még a harkályok, meggyvágók, téli pintyek is rendszeresen jelentkeznek. Nem lehet akármivel, konyhai maradékkal, pláne kenyérrel etetni a madarakat! A ri­ gók szívesen csipegetik az almaszeleteket, a többiek számára az olajos magvak, termések a leghasznosabbak, mert a téli nagy energiaveszteséget ezek pótolják a legjobban. A napraforgó-

Tőkés récék ácsorognak a Mosoni-Duna jegén. (Oldalt egy hattyú lábát látjuk)

39

Vízmállasztotta tuskó vagy „csök"

szemeket, kendermagot, dióbelet egyformán szeretik kis kosztosaink. A harkályok, cinegék a hájat, zsírszalonnát is megeszik, ebből egy-egy darabot kikötve a fákra, sokáig gyönyörködhe­ tünk az odajáró madarainkban. Mikor megenyhül az idő, egy csapásra elnéptelenednek az etetők, a madarak visszaköltöz­ nek az erdőkbe, ligetekbe, de tavasszal és nyáron a sok rovar, hernyó összeszedésével sokszorosan meghálálják a téli gondos­ kodást.

Essék most szó a víz teremtette tájban élő emberről is. A Sziget­ köz régtől lakott, a sok vízfolyás sajátos megélhetést és védel­ met adott, még a gyakran pusztító árvizek sem riasztották el az embereket. Ősi, szép mesterségek alakultak ki a Duna men­ tén. A Szigetköz népének meséiben, hiedelmeiben, népdalai­ ban mindig ott szerepel a nagy folyó is. 40

DUNAREMETE EREDETE

szegénylegény - bujdosó kódorog - bolyong, bujkál szabódni - itt: kérni (szabadkozni, men­

Két remetéről kapta a mi falunk a nevét. Hogyan kerültek ide, az isten se tudja. De hát akkor itt még rengeteg erdő volt, abban szépen megvoltak, nem háborgatta őket senki. Csak imádkoztak meg halászgattak egész nap. Elég az hozzá, hogy így éldegélt itt a két remete magában, amíg egyszer csak egy csapat szegénylegény rájuk nem talált. Sok ilyen szegény em­ ber kódorgott itt a szigeteken, akiket zavartak a hitük miatt, vagy elszöktek az uraságtól. Ezek is ilyenek voltak. Szabódtak szépen a két remetének, hogy hadd maradjanak itt az erdőben. Azok megszánták őket, mert hát asszonyok meg gyerekek is voltak velük, aztán hideg ősz is volt már. Gunnyókat csináltak, nos, ott maradtak. Télen aztán, amikor befagyott a víz, fogdmegeket küldött értük a hédervári uraság. Azok körülfogták az erdőt, el akarták hajtani őket. De a két remete nem engedte ám! Mikor nem használt a szép szó, farkasokat küldtek rájuk. Mert azok tudtak ám a farkasoknak is parancsolni. Egy nagy anyafarkas őrizte a kunyhójukat, és nem engedett a közelibe senkit se. Az csak elvonyította magát, hát, gyüttek ám a farkasok mindenfelől, oszt egyenest neki a fogdmegeknek! Alig maradt írmagjuk is, úgy elintézték őket. Attól kezdve nyugalmuk volt, aztán lassan falu lett az irtáson. A két remetét holtuk után - úgy mondta öregapám - illendően betemették a Dunába, nos, a falut őróluk azóta is Remetének hívják.

tegetőzni) gunnyó - kunyhó írmagjuk - maradékuk

ívni - ikráikat lerakni, szaporodni tápli - kávás emelőháló bókony - fűzből font evezőtartó a ladik ol­ dalán

Szárad a nagy kerítőháló

42

HARC AZ ORIAS VIZÁVAL Öreg halászok emlékeztek vissza rá a Bagaméri-Duna-ág part­ ján. A viza volt a legnagyobb hal az itteni Duna-ágakban. A Fekete-tengerből úsztak fel ide a szigetek közti csöndes vizekre ívni. Hatalmasra megnőttek, egy-két mázsás is akadt köztük. Nem volt hát könnyű kifogni őket. Táplival csak az apróbbakat lehetett kiemelni, a nagyobbak összeszakították a hálót. Legjobban horoggal sikerült a vizafogás. Erős tartókötelet kötöttek ki az ágon át egyik partról a másikra. Róla lógott a vízbe öt-hat vizahorog a rátett csalival. A viza kíváncsi hal. Körülúszkálta a horgot, orrával meg is böködte, és ha kedve kerekedett, bekapta. A halász erősen fogta a kötelet, s ha tehette, a bókonyra akasztotta. Az erős viza menekült, és húzta a ladikot, úgy szelte

A kerítőhálót csónakba rakják

Munkában a nagybajcsi halászbrigád

43

A varsa „felnézése"

A viza és kis termetű rokona, a tok (Illusztráció a régi Brehm-kötetből)

44

Táplizó A víz felé dőlnek a füzek (Öntési-tó Ásványrárónál)

45

elcsikkasztani - elpusztítani deputáció - küldöttség

a vizet, mint a motorcsónak. Egy rántás - és már pottyant is a vízbe a halász! Sokat megfürdetett a viza. Jó volt, ha el tudta kapni a ladik oldalát, és visszamászott, amíg a társa kormány­ zott az evezőlapáttal. Fáradni kezdett a hal. Óvatosan húzták a ladik felé, de mikor a közelbe ért, újra nekiiramodott. Volt, hogy egy óra hosszat is húzta a ladikot maga után, mire egé­ szen kifáradt. Megadta magát. Odahúzták a ladik oldalához, és bizony sokszor fejszével csapták fejbe, így tudták elcsikkasztani, partra vonszolni. Valóságos harcot vívtak vele. A vizának kitűnő a húsa. Ez volt a legfőbb piacos hal. Po­ zsonyba, sőt Bécsbe is felhordták a halpiacra. Sózva vagy füstöl­ ve tartósították, és halszűke időben ezt árulták. Mindig nagy keletje volt a vizának a történelem folyamán. Követek, deputációk Pozsonyba, Bécsbe vagy Budára szigetközi vizát vittek magukkal. Egy győri oklevél szerint Török Bálintnak is vizát, tokot, fogast küldött ajándékba a győri püspök. A ked­ velt szigetközi halkülönlegességek nemegyszer megnyitották a nehezen járó kilincseket. A múlt század végi szabályozás óta nem tudnak már a vizák felúszni az Al-Dunán keresztül. Lassan elfogytak az itteni vizek­ ből, s ma már csak az öreg halászok emlékeznek vissza rájuk...

A nagyfeszültségű áram elkábítja a halakat - így is szoktak halászni

46

Harcsa (fent), csukák (középen), süllő (lent)

Márna, alatta a nemrég betelepített busa

47

BUNDÁBAN SÜLT HAL A szigeteken halásztanya. Cölöpökre épült kunyhó, fala fűzsö­ vényből, tetejét náddal fedik. A lombok között festői környe­ zetben körülötte száradnak a hálók, varsák, fának támasztva a tápli. Előtte tűz pattog, bográcsban halászlé fő. Zsíron hagymát párolnak, megpaprikázzák, majd föleresztik vízzel, és apró hala­ kat főznek meg benne. Csak a végén rakják bele a sózott, szépen felszeletelt ponty-, harcsa-, márna- vagy compószeleteket. Fölséges az íze! Jól is esik, hiszen nagy munka után pihen­ nek a halászok a tűz körül. A 60-80 méter hosszú, 3-4 méter széles kerítőhálóval húzták meg a széles Duna-ágat. Az ág „fejénél" vagy kiágazásánál kezdték a „partrakerítést". Két halász a parti zátonyon maradt a derekukra tekert tartókötéllel, a háló „kislaptáros" végével. A ladikban ülők nagy ívet kerítettek a mederben, s a hálót óvatosan a vízbe csúsztatták. A másik végén lévő tartókötéllel húzták a hálóívet a partra. Ha bezárult az ív, ladikba szedték fel a hálót a benne ficánkoló halakkal együtt. Kemény munka ez, hat-nyolc halász megizzad bele a vízen, de megéri - ha szerencséjük van, egy-két mázsát is megfoghatnak egy kerítés­ sel. A zsákmányt halburkusban tartják, amíg piacra kerül. A halászlé mellé nyársos hal az igazi ebéd. A jó húsos dévéreket, keszegeket, dörgincseket lepikkelyezik, kibelezik,

„Szakállas" fehér fűz Ásványrárónál

halburkus - a fűzvesszőből font ősi hal­ tartó bárka

Vízmosta part Cikola-szigetnél

49

bugyogakorsó - csöcsös korsó; hasas cserépkorsó, fülén kis lyukkal

sóval, borssal, paprikával megfűszerszámozzák, és nyársra húz­ va a parázs fölött megsütik. A ropogósra sült halat lecsipegetik a nyársról, úgy, hogy csak a csontváza marad rajta. Izzik a parázs, kár volna üresen hagyni. A nagyobb halakat bundában sütik meg. Hogyan sülhet a hal bundában? Szívesen elmondják azt is. Legelőször kibelezik, lepikkelyezni nem szük­ séges. A belsejét sózzák, borsozzák, paprikázzák, s még egy kis szalonnaszeletet is tűznek bele. Végül az egészet agyagbundá­ ba pakolják. Ezt aztán berakják a parázs közé sülni. Mikor jól átizzik, lepattintják róla az agyagot, és szemünk elé tűnik a sült hal ínycsiklandozó illatával, hiszen a bundában minden ízétzamatát megtartotta. A mai háziasszonyok fóliában sütött pe­ csenyéje talán ezt a példát követi. A hal nem szereti a „második vizet", vagyis nem jó rá vizet inni. Előkerül a bugyogakorsó, benne hűsen maradt borocská­ val. Ez aztán megoldja a nyelvet, s a pihenés is jobban esik, ha régi szép halászéneket dudorásznak hozzá: Zátonyi-Dunának sok hal van a vízibe, gyere, kisangyalom, szedjük ki belőle.

Haltartó vagy nyargaló bárka a nagybaj esi halászkikötőben (Oldalát kilyuggat ták, hogy víz áramolhasson benne) Halak a haltartó bárkában

50

A hal beirdalása, nyársra húzása (fel­ tűzése), nyárson sütés

51

porció - rész, beszolgáltatás szeg - Duna-ággal körülvett terület

HOGYAN KELETKEZETT HALÁSZI? Valamikor nagy régen az óvári uraságé volt itt minden. Neki dolgozott mindenki, még a halászok is. A vár népének fogták a halat. Minden fogásból be kellett vinni a porciót. Csak ami azontúl maradt, az volt a halászoké. A várkapitány igen kegyet­ len uraság volt. Nem volt néki elég semmi se. Lenyúzta a népről kétszer is az adót, meg a porciót is megduplázta. Alig maradt a szegény halászoknak valamijük. Akadt akkor öt bátor halászlegény, akik megunták már a sok nyomorúságot. Összebeszéltek, és elszöktek az uraságtól. Men­ tek a Duna-folyást fölfelé, amíg csak el nem értek egy szép nagy szegbe. Nagy erdő volt az egész, és mindenfelől Duna vette körül. Jó halászóhely volt. így hát megállapodtak. Sövényházat építettek maguknak, nos, együtt maradtak úgy halász módra, egy bokorban. Jól is ment nekik, sok halat fogtak. De kereste ám őket az uraság! Mindenfelé küldte a katonáit utánuk. Egyszer aztán rájuk akadtak. Be akarták hajtani őket a várba. Mondták, hogy ők szabad halászok, olyanok, mint a régiek voltak, még amikor nem ült nyakukra az uraság. Azt mondták nekik a katonák, mutassanak róla írást a királytól. De hát ez nem volt. De szerencséjük, az volt! Éppen arra vadászott a király. Azt már nem tudom, melyik volt, de olyan javajó király volt, igazságos, mint a Mátyás. Akkor fogtak éppen egy nagy csukát, volt az vagy tízkilós is, hát azt odaadták szépen a királynak. Azt mondta nekik a király, hogy mit csináljon véle, hiszen megbüdösödik, mire hazaér a palotájába. De aztán mondta, hogy csináljanak belőle halászlét, legalább olyat, ami­ lyent az ő szakácsa tud otthon csinálni. Fogadták a halászok, hogy még jobbat csinálnak! Össze is fogtak az asszonyokkal, aztán estére megfőzték olyan igazi halász módra. ízlett is a királynak nagyon, még csettintett is a nyelvével, amikor meg­ kóstolta. Aztán jókedvében adott a halászoknak olyan írást, hogy szabad halászok maradhattak. Pukkadozott mérgében az óvári uraság. Sok halász költözött még oda, és szép falu lett a halászbokorból. Azért nevezték el Halászinak.

Kavicszátony Bagamérban

HOGYAN „TEREM" A DUNÁBAN AZ ARANY? Nem úgy, ahogyan szántóföldön a búza, kertben a gyümölcs. Csak így mondja a szigetközi nép, mert mindig van arany a Duna hordalékában. Honnan kerül oda? Ma már tudjuk, hogy az Alpok aranyát hordja medrében a Duna. A folyóvíz ugyanazt a munkát végzi el, amit az aranybányákban a törő-zúzó gépek. A napsugár, a szél pusztítja a kőzetet. Az eső lesodorja a szikladarabokat, a patakok továbbgörgetik medrükben, s mire a Dunába érnek, összetörnek. A bennük lévő aranytelérek szabadra kerülnek, s az aranyszemek lebegve együtt vándorol­ nak a kaviccsal, homokkal. A csendes ágakba érve lerakja őket is a folyó. Innen kell az aranyásznak kimosnia. Még diákkoromban találkoztam össze az utolsó ásványi ara­ nyásszal, Bán József bácsival. Megengedte, hogy együtt aranyászhassam vele. Nagyszerű nyári élmény volt! Kora reggel ladikba pakoltuk a szerszámokat, és elindultunk megfelelő zátonyt keresni. Égetett falapáttal próbáltunk szeren­ csét. Belemerítettük a fövenybe, és kis locsolgatás után a lapát égetett, sötét felületén szép sárgán csillogtak az aranyszemek a homok, az iszap között. Ha 25-30-nál többet számoltunk meg belőlük, már érdemes volt kikötni. Felállítottuk a mosópadot, ezt a háromlábú, lejtős asztalt. Mellette a nádból kötött aranyászlésza védte hátunkat a nap­ tól, széltől, esőtől. A mosópad saraglyájába lapáttal raktuk a fövenyt, arra mertük hosszú nyelú meringülővel a vizet. Ez

lésza - nádfal saraglya - a mosópad felső, mozgatha­ tó része meringülő, köpőce - nyeles meregetöedény

53

szérke - fából faragott, ladik formájú edény kiszöktet - kienged, kinyomkod gyócsacskó - ritka szövésű vászonzacs­ kó

Mai amatőr aranymosó az Öreg-Dunán „Meringülője", amivel a fövényre öntözi a vizet, csak egy konzervdoboz

A mosópad. A posztón fennakadnak az aranyszemcsék

54

lemosta a pad lejtőjén a hordalékot, az aranyszemek pedig fennmaradtak a lapra tett pokróc szálai között. Innen az ara­ nyászsajtárba mostuk bele, majd a ladik formájú szérkével dúsítottuk tovább. Otthon kénesővel, vagyis higannyal kever­ tük össze. Az aranyszemek belesüllyedtek a higanygömböcs­ kékbe, az iszapot, homokot pedig vízzel leöblítettük róla. A hi­ ganyt kiszöktettük egy gyócsacskó likain, a maradékot pedig kiégettük parázs fölött tartott égetőkanálban. Végre ott csillo­ gott szép sárga fénnyel a sárarany. így hívja a nép, mert sárból, Duna-hordalékból került elő. Az elmúlt századok folyamán a Szigetköz, a Csallóköz falvai-

ban sokan éltek aranymosásból. A vizek vándorai voltak. A kö­ zeli és messzi ágakat járták az aranyért. Sohasem gazdagodtak meg rajta. Csúfolták is őket: „Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász, rongyos az aranyász." Erről szól ősi dallamú, szép énekük is: Halász, vadász, aranyász üres zsebbe kotorász. Ha szegény is, vígan él, egész nap csak vizet mér.

Tisztítás szérkével

Égetőkanálban a higannyal kevert arany (balra) Aranyrög. A tiszta sár­ aranyat égetés után kis gombócokba gyúrják (jobbra)

55

Munkában Bán József, az utolsó ásványi aranyász. A lésza védi a tűző naptól

Keresték-kutatták a titkát, hogyan kerül az arany a Dunába. Azt nem tudták, hogy az Alpok aranyát hordja medrében a víz, ezért szép mesével próbálták megmagyarázni. Bán bácsi így mondta el nekem: - Valamikor nagyon régen aranyhajú tündérek éltek itt a szigeteken. A víz alatt csillogott aranypalotájuk, ragyogott, ha rásütött a nap. Ilyenkor kijöttek a zátonyok szélére, és fésülték aranyhajukat. Ami kihullott, beleszórták a vízbe, és a Duna betakarta fövenyével. Boldog volt akkor még mindenki. Arany­ kertnek is hívták ezt a vidéket. Egyszer aztán rossz világ kezdő­ dött. Az emberek gyűlölködtek, gyilkolták egymást. A tündé­ reknek nem volt maradásuk. Elköltöztek a szigetek tájáról. De a vízen járó szegény embereknek elárulták titkukat, hogy arany­ hajukat itt hagyják nekik a Duna medrében betakarva, és megmutatták azt is, hogyan mossák ki belőle. így kezdődött az áranyászélet. A szabályozással megemelkedett a Duna középvízszintje, s így már csak nagyon ritkán kerülnek szárazra a zátonyok arany­ tartalmú alsó rétegei. Az aranymosás nem adott már állandó kenyeret. Az aranyászok szegre akasztották szerszámaikat, el­ mentek hajósnak, napszámosoknak. Ősi hagyományaik azon­ ban máig is aranynál többet érő népi kincsünk. 56

ÚSZIK A CSORDA Pásztor voltam a szigeteken. Egy nyaramon találkoztam a nyáros-szigeti híres pásztorokkal, és megengedték, hogy együtt őrizzem velük a csordát. Kora tavasztól késő őszig élt kint 300-400 darab állat, tehenek, borjak, lovak, csikók, az évszáza­ dos pásztorélet hagyományaként. Napkeltétől napnyugtáig bóklásztak a sziget ligetes-bokros dús füvén. Az éjszakát háltatóhelyen, karámban töltötték, mellette a pásztorkunyhóban pihent az öregpásztor a bojtárjaival. Én is velük. Ha lefogyott „lábuk alól a legelő", új szigetre úsztatták a csordát. így vándo­ roltak szigetről szigetre, legelőről legelőre. Az úsztatás a szigetközi pásztorkodás legnehezebb, legveszé­ lyesebb erőpróbája. De olyan élmény is egyúttal, hogy aki egyszer láthatta, nem felejti el soha életében. Az öregpásztor már jó előre megbeszéli a tervet bojtárjaival és a közbirtokosság vezetőivel. Kiválasztják az új szigetet, kitű­ zik az úsztatás idejét, kiosztják egymás közt a tennivalókat. Sokan jönnek ki gazdák is a közeli falvakból nézni, segíteni. Kora reggel vagy delelés után arra a partrészre hajtják a csordát, ahonnan legalkalmasabb az indulás. Nem kell már az állatokat zavarni, maguk sietnek a hűs habok közé. Legelöl az öregpász­ tor evez lassan, méltóságteljesen. Ő mutatja az irányt. Állva evez, helyes irányba noszogatja a ladik orrát, szemmel tartja az úszó jószágot, s parancsokat osztogat. Mindjárt mögötte a vezérkolompos úszik. A víz színére fekteti okos fejét, izmos nyaka hasítja a hullámokat. Kettejüket követi a csorda, száz és

bóklásztak - járkáltak, kóboroltak karám - fakorláttal körülkerített éjsza­ kai pihenő öregpásztor - számadó, az „öreg" szó rangot jelent

Csordarpásztorok a rárói Föligyöpön 1933-ban

57

A csörgősbot karikái. A botot tűzön „pirították" barnapirosra

Karámba, azaz háltatóhelyre terelik éjszakára a jószágot

száz tehén, tinó, ökör, lovak, csikók hörgő, szuszogó nagy összevisszaságban. Csak a fejük látszik ki a vízből. Orrukat magasra tartják, szomjasan szívják magukba a levegőt, s hatal­ mas erővel fújják ki megint a vízre. Legszebben a lovak úsznak. Büszkén tartják itt is a fejüket, hegyezik fülüket. Fiatal csikók vidáman átnyerítgetnek egymásnak, vadul rugdossák a vizet. Egészen felkavarják a Duna-ágat, s nyomukban a hullámok apró loccsanásokkal ütköznek a partba. Kisborjúk kapálóznak szorosan az anyjuk mellett. Ijedt szemükben tükrözik a víz. A hullámok át-átbuknak rajtuk, s bőgésükben a félelem hang­ zik. Legszívesebben felkapaszkodnának az anyjuk hátára, de az apró morgásokkal noszogatja őket előre. Néhányan erősen lihegnek már, míg az erősebbeknek még ficánkolni is van ked­ vük a vízben. A pásztorok ladikkal kísérik a csordát. Ketten az úszó állatok között eveznek, a harmadik hátul a sereghajtó. Szakadatlanul kémlelik az állatokat, nem kell-e segíteni valamelyiken. Mintha a Duna is örülne az úsztatásnak. Vidáman ringatja őket a hátán. Tréfás kedvében játszik is velük. Hullámkezével megpaskolja, sodrával elragadja az állatokat, hogy csendes vízen újra maguk­ ra hagyja. Másokat meg örvényével megpörget néhányszor, vagy lehúz kissé a víz alá. Szegény jószág elveszti tájékozódá­ sát, s nagyokat fújtatva vergődik a vízen. Jó szeme legyen ilyenkor a pásztornak! Amelyik legközelebb esik hozzá, gyorsan hurkot vet a fuldokló állat szarvára, és odahúzza a ladik mellé. Ugyanígy segítenek kifulladt borjúkon, gyengébben úszó állato­ kon. Néha négyet-ötöt is húznak a ladik után. Vigyázni kell a jószágra ilyenkor nagyon, nehogy híja essék egynek is! Víz alatti homokpadon feneket ér a lábuk. Felkapaszkodnak a zátonyra, kifújják magukat. Nyomukban az újonnan érkezők. Nagy a csoportosulás. Sűrű tömegben nyüzsögnek, mígnem 58

Delel a csorda

Mai szigetközi pásztor a kutyájával

Delelés után inni indul a csorda Ásványnál

59

A tehenek hűsölnek a vízben Indulás a szigetekre ladikkal

60

Egykor a szilajon tartott rideg állatok télen is karámban háltak (1939)

Úsztatás. A csorda szigetről szigetre vándorol (1939)

egymást taszigálják le a zátonyról, s folytatódik az úszás to­ vább. Néhányan megelégelik a vízi utazást, és a partok felé tarta­ nak. Nem lehet szétszakadoznia a csordának! A ladik orrában apró pásztorkutyák ülnek. Okos, bozontos fejüket mereven előretartva szimatolnak a levegőbe. Egy pillanatra sem veszik le szemüket a csordáról. Hangos ugatással jelzik, ha valamelyik állat eltért, vagy bajba jutott. Csak parancsszóra várnak, s már ugranak. Hangos csaholással úsznak a szökevények után. Las­ sanként beérik a part felé tartókat. Elébük kerülnek, s szorítják vissza a mederbe befelé. Egyesek visszafordulnak, engedelmes­ kednek, a makacsok kitartanak. A pásztorok biztatják a kutyá­ kat. Végtelenül ügyesen úszkálnak az állatok körül, belekapasz­ kodnak a nyakukba, kapdosnak a vízből kiálló orruk után. Amazok védekeznek, de hiába, engedniük kell. Vidám csaho61

lássál terelik vissza őket a csordába. Szinte mosolyognak is dolguk végeztével, ahogy piros kis nyelvük lecsordul oldalt a szájuk szélén... Az öregpásztor kikötött az új legelőn. Mögötte a vezérkolompos is gázlóra lelt már. A csorda vége még messze bent úszik a mederben. Az eleje lassan cammog a gázlón felfelé. Térdig süppednek az iszapban. Felkapaszkodnak a part csorbá­ ján, és vad rohanást rendeznek a sziget belseje felé. Az új legelőn hasig érő fű várja a csordát. Több se kell az állatoknak! Még lihegnek a hosszú úszástól, de vidáman hemperegnek bele a lágy fűbe. Mikor így szépen megtörülköztek, megjárják előbb a szigetet, tájékozódnak, ismerkednek az új környezettel, s csak azután kezdenek el legelni a selymes rét terített asztalán. Szé­ pen feldíszítette a természet a legelőasztalt. Teletűzdelte gala­ gonya-, vadrózsa- és szederbokrokkal. Beljebb a kis oldalág partján fiatal saggyás díszlik. Hangos ropogtatással, vidám kolompszóval szélednek szét a sziget belsejében. A pásztorok a kunyhó előtt pattogó tűz mellett pihenik ki az úsztatás fáradalmait. Amíg fő az ebéd, megered a nyelvük, és megelevenednek az átélt emlékek, régi történetek. - Egyszer icaka furcsa neszre ébredtünk föl - mesélte Soós Antal bácsi. - Hát egy szíp fehír bika legelt a gunnyó mögött. Kimentünk apámmal, oszt be akartuk hajtani, de nem tudtuk sehogy se, mer a karámtul mindig visszafordút. Harmadszorra megugrott a víz felé. Apám utánament, de látta, hogy úgy sétált át a vízen a bika, nem süllyedt el benne. A túlsó partrúl vissza­ szólt: -Szerencséd, hogy ésszel éltél, és nem gyüttél utánam! Mivelhogy táltos vót.

csorba - lapos part, kis öböl saggyás - fiatal sarjúerdő

H U N C U T A MOLNÁR A vizek céhes mesteremberei voltak. A bővizű Duna-ágakon kora tavasztól késő őszig megállás nélkül őröltek a hajómal­ mok. Két hajójukról kapták nevüket. A belső, a völgyhajó tartotta a nagytengelyt, a part felé eső pedig a házhajó, ezen állt a malombódé. Köztük a hatalmas lapátkereket hajtotta a víz, és ügyes fogaskerék-áttétellel mozgott az őrlő malomkő. Elmés szerkezet rázta a szitákat, s még egy kis csengőt is megmozgatott a garaton, mielőtt kifogyott volna belőle a gabo­ na. Ez riasztotta az elalvó molnárt, mert nagy szégyen volt, ha a malom üresen járt. A nagybajcsi molnárnóta így énekel róla: A víz a malmokat aláhajtja, a garat, a garat csak azt mondja: ne aludj, ne aludj, lisztes molnár, a garat, a garat üresen jár.

•4 Tavasz a fehér nyárasban

63

mónárré - rév, molnárkikötó észér - életrevaló

Hajómalom a Mosoni-Dunán (1938)

Az utolsó hajómalom Nagybajcsnál, az Öreg-Dunán. Hozzák az őrölnivalót (1935)

64

Híresek voltak ezek a dunai malmok. Messze vidékekről is idehordták a gazdák őrletni a gabonájukat. Hosszú kocsisorok álltak a mónárré előtt a parton, bizony napokig is kellett várni, amíg rájuk került a sor. Vidáman várakoztak. Otthon a zsákok mellé felpakoltak egy kis sonkát, kolbászt, borocskát, és sokszor még a malmok zakatolását is túlharsogta a nóta. A molnárok finom túrós „mónárgombócot" főztek a várako­ zóknak. Minden jóravaló molnárlegénynek volt a közeli falvak­ ban „tejfölös menyecskéje", akivel lisztért tejfölt, túrót cserélt. A gombóc úgy készült, hogy a lisztet megsózták, forró vízzel leforrázták annyira, hogy ne legyen lágy a tészta. Ezt forró zsírral leöntötték, összekeverték, és megformálták a gombócokat te­ nyérnyi nagyságúra. Forró vízben kifőzték, túrót raktak rá, és fölmelegített tejföllel megöntötték. ízlett mindenkinek. Huncut a molnár - ezt tartották róluk az emberek. Igyekez­ tek is a körmükre nézni, mert az észér molnárlegény, ha nem

Régi szigetközi ételek: csiripiszli

Az egykori nagybajcsi hajómalom vázlatos rajza 1. völgyhajó - 2. lapátkerék - 3. házhajó - 4. ladik

figyelték, még az inge ujját is megmerte liszttel. Az így szerzett mellékkereset volt a „farba". Tizedik részért őröltek, vagyis minden tizedik zsák volt a „vám", a malomé. A legények is tizedikért dolgoztak. A lisztet finakkal mérték, és minden tizedik finak volt a legényeké. - Kivetted a vámot? - kérdi a molnárgazda a legénytől. - Én ki - feleli. - Látta a paraszt? - Nem. - Hát akkor vedd ki úgy, hogy lássa! A gazdák is igyekeztek túljárni a molnár eszén. Sok érdekes esetet mesélnek róluk a Szigetközben. Egy bősárkányi ember őrletett Ásványon, és a megkapott liszt után egy zsákja üresen maradt. Mikor ezt szóvá tette, a molnárgazda megkérdezte a legénytől: - Vót-e sérám-kotrám? - Vót - mondta a legény. - Mi az? - tudakolózott a paraszt. - Mónár-diákszó - világosította fel a molnárgazda. Azzal otthagyta. A bősárkányi ember azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Került-fordult, és a heverő szerszámok közül az üres zsákba dugott egy csákányt, egy kőfaragó fúrót és egy fejszét. Szépen felrakta a kocsira, és odaszólt a molnárnak: - Csákány, fúró, fejsze, zsákba kente-fente, Bősárkányba vitte. - Mi az? - kérdezte most már a molnár. - Paraszt-diákszó - felelte kurtán a bősárkányi ember, és a lovai közé csapva elhajtott. A vízen zakatoló malmok nem csoda, ha felébresztették az emberek képzeletét, és egy csomó babonás hiedelem kapcso-

Tiszta búzát Wn rész) és rozsot O/á rész) egy éjszaka vízben áztatunk. Másnap szitára tesszük, konyharuhával letakar­ juk, és 7-8 napig langyos vízzel locsolgat­ juk. Ha a csírák 1-2 cm-re nőnek, s lilulni kezdenek, az egészet ledaráljuk. (Ha ki­ zöldül a csíra - már keserű!) Kétszer daráljuk le, aztán langyos vízzel kétszerháromszor jól leöblítjük, majd leszűrjük. A lébe tiszta lisztet keverünk, ne legyen sűrű, csak olyan palacsintának való. Lá­ basba tesszük (legjobb a cserép hozzá), s nádszállal tűzködjük ki, hogy a gőz kipöföghessen belőle, így nem fut ki. Kemencébe vagy sütőbe rakjuk, és szép pirosra sütjük. Ha langyosra hűlt, már ehetjük, de ne sokat, mert „szaladósnak" is hívják! Régi böjti, nagypénteki eledel volt

dödölle A krumplit vízben megfőzzük, de kemé­ nyebbre hagyjuk, mint a pürénekvalót. Megtörjük, liszttel összekeverjük - jó keményre. Kis tűzön kevergetve főzzük, hogy a liszt is megfőjön benne. Deszkára tesszük - ujjnyi vastagon -, és kiszaggat­ juk vagy felvagdossuk. Darával, zsem­ lyemorzsával, túróval, vöröshagymával igen jó eledel

finak - fából készült, nyeles mérőedény

65

vérnyog - artikulálatlan, ijesztő hango­ kat ad vasmacska - horgony, lemacskázva, lehorgonyozva

Öreg magyar a Szigetközben

lódott hozzájuk. Ilyen volt az a mindenfelé elterjedt mondás, hogy a malomból lopni nem szabad, mert a patkányokat is ellopja az ember. De aki ügyesen egy marék búzát ki tudott csenni a garatból, és a tyúkjaival megetette, annak nem volt esztendeig tojásgondja, olyan jól tojtak tőle a baromfiak. Szo­ kás volt az is, hogy a malomba csikókkal jártak, hogy olyan jó járásúak legyenek, mint a malomkerék. Általában azt hitték a fúrni-faragni tudó, ezermester molnárokról, hogy „keresztúton szerzett" tudományuk van, vagyis ördöggel, boszorkányokkal cimborálnak. Maguk az öreg molnárok is bevallották, hogy üres idejükben összejárogattak a malmokba szórakozni, és sok hun­ cutságot elkövettek. Például kimásztak a hajó orrába, és vérnyogtak, ijesztgették a kocsmából hazatántorgókat vagy az őrlésre várakozókat. Akadtak közöttük „tudósok" is, akik kitű­ nően értettek a patkányok elküldéséhez, de rá is tudták küldeni azokra, akikre haragudtak. Ilyen ősi gyökerű varázslatot mond­ tak: - Kilenc nem kilenc, nyolc nem nyolc, hét nem hét... egy nem egy, holnapra egy se legyen belőletek! A szemölcsöket úgy „parancsúták el" a kézről-lábról, hogy holdfogytán a malomkövek közül kisöpört korpás liszttel jól bedörzsölték, aztán kiszórták a tyúkoknak. Ha azok felkapkod­ ták, akkor harmadnapra elmúltak a szemölcsök. Még hatáso­ sabb volt, ha kutyatej vagy vérehulló fecskefű nedvével ken­ ték be. A technika fejlődése kiszorította a malmokat a Dunából. Az utolsót Nagybajcson a visszavonuló németek robbantották fel negyvenötben, pedig inkább múzeum volt már, mint hadicél.

KÜZDELMES UTAZÁS A D U N Á N A gőzhajók előtt lovakkal vontatott, fedeles dereglyék, olaszos nevükön burcsellák jártak a Dunán. Évszázadok folyamán ez a vízi út volt Magyarország fő kereskedelmi ütőere nyugat felé. Gabonát, lisztet, húst, bort, fát szállítottunk ki, haza pedig iparcikkeket hoztak a hajók. Lefelé „lecsurogtak", vitte őket a víz, de fölfelé, a folyással szemközt lovakkal kellett vontatni. Küzdelmes, izgalmas utazás volt ez a Dunán. Tavasznyílástól kifagyásig járták a vizeket. Télen csendes vizű ágakban teleltek a hajók, de amint tavaszodott, megpezsdült az élet a kikötők­ ben. A parti hajóskocsmákban szegődtek el a hajóslegények. Mindenki ráköltözött a hajójára. A vontatókat esetenként, egyegy útra fogadta fel a kormányos. A dereglye nagyságától függően négy-öt pár lóra volt általában szükség. Berakták a rakományt, ráfogtak a hajóra, felszedték a vasmacskát, és már indultak is. A vontatás azonban nem ment ilyen egyszerűen! A vontató66

kötelet a hajó hátsó bakjához kötötték, átvezették az árboc horgán keresztül a partra. Itt pöcökkel akasztották rá a rudas­ kötelet, s belőle ágaztak ki kétoldalt a húzóláncok. Ezek végére fogták rá hámfákkal a lovakat. Legelöl a vezérrudas húzott, mögötte párosával következtek a többiek, s legvégén, a hajó­ hoz közel ismét egyes ló következett: a kurtulás. Nem húzott, mint az előtte lévők, hanem kitartotta a rudaskötelet, hogy a hajó be ne ránthassa a vontatókat. Útközben sok akadállyal kellett megküzdeniük. Nyolc-tíz méter széles vontatóutat hagytak a part mentén. A nagyobb bokrokat, sarjúfákat időnként kivágták az útból, a sáros, süppe­ dős mélyedéseket pedig a mederből mert kaviccsal töltögették. Még így is nehéz volt a vontatás, különösen a magas, meredek, omladozó partszakaszokon. Sokszor beszakadtak az állatok, s ha idejében el nem vágták a kötelet, bizony könnyen bennful­ ladtak. Ha nagy akadályba ütköztek, szépen megkerülték. A „kurtulás ember" leakasztotta a rudaskötelet, a vontatókötelet pedig gyorsan átbújtatta az akadályon. Sokszor oldalág vagy kiöntés állta el az útjukat. Ilyenkor meghajtották az állatokat, így a hajót nagyobb sebességgel előrelódították. Átúsztattak az ágon, s újra rákapcsoltak a vontatókötélre. Ezt ladikkal hozták ki utánuk a partra. A hajó addig lemacskázva megvárta őket. A meder sok akadályát, zátonyokat, csököket úgy tudta a hajó kikerülni, hogy a vontatókötelet hol hosszabbra, hol rövi­ debbre eresztették. Ha zátonyok vagy sodor miatt a parthoz „közel kormányzott" a hajó, beszedtek a vontatókötélből. Ha pedig zátonyokat kerülgetve „messze kormányzott", megeresz­ tették a kötelet két-háromszáz méterre is, amennyire kellett. Ezt persze a húzó állatok mind megérezték, s aszerint kellett őket hajtani.

Téli ruhás dankasirályok a hajókikötőben

Hajóvontatás a Dunán Győrnél a múlt század közepén (Korabeli rajz)

67

dűlőben- délben, deleléskor lamos - gazos

Utaznak a fogatok a kompon

Egész nap mentek, hajnaltól napestig. Sokszor még szép holdvilágos éjjeleken is. Csak hajnal felé pihentek egy kicsit, meg dűlőben. Ha éjszaka nem mentek, megitattak, és kienged­ ték a jószágot legelni napkeltéig. Az emberek jó időben kint aludtak a füvön, rossz időben behúzódtak a hajóra. A hajósok főztek a dereglyén a vontatóknak is. Hazulról csak a száraz rántást hozták magukkal. Legtöbbször krumplicsuszkót, dödöl­ lét meg babcsuszkót ettek. Pecsenyéről melléje útközben gon­ doskodtak a part menti kacsák, ludak közül, meg hal is akadt horogra néha. Jó időben, nyáron még csak kellemes volt ez a hajókázás. De rossz időben már megjött a böjtje. Különösen a hosszú, hideg őszi esők idején rengeteget szenvedett ember-állat egyformán, ázva-fázva, süppedő sárban, vizes, lamos parti növények kö­ zött. De a hajónak menni kellett! Legrosszabb az erős, hideg szél volt. A hajót hol a partnak, hol meg befelé nyomta. Helyén kellett lennie a kormányosnak ilyenkor, mert ha nem vigyázott, igen könnyen belesodródtak a vontatók a vízbe. Pedig a fürdés ilyen időben nem volt kellemes. Viharban, erős szélben már egyáltalán nem is tudtak haladni. A part mentén vesztegeltek napokig, amíg megjavult az idő. Az állatokat közeli falvakba hajtották, istállóba kötötték, az emberek meg kocsmáztak. Végre hosszú, viszontagságos út után célhoz értek. Több napig tartott az utazás. Győrtől Mosonig például két nap alatt megjárták, de akkor éjjel is húzattak. Átlagosan 25-30 kilomé­ tert mentek naponta. Ennyi út után cserélni kellett az állatokat, új lovakat fogtak a dereglye elé. Kikötőben a hajó parthoz kormányzott, lemacskázott, lekap­ csolták róla a rudaskötelet. Kifizették a vontatókat. Áldomás

Fonott sövénykerítés Lipóton

Ez volt az utolsó sövényfalú, ún. „patics" halászkunyhó (Lipót, 1976)

után lóháton mentek haza. Ha szerét ejthették, lefelé csurgó burcsellások megfogadták őket, s egy kis zsebpénzért hazáig vontattak vízmentében is. Szép élet, vidám élet volt - emlékez­ nek vissza rá az öregek, s váltig sajnálják, hogy kiszorította őket a Dunáról a gőzhajó.

AZ ELSŐ C S O M A G A vizek szabták meg a szigeteken élő emberek életét. Házukat vízállóan építették, úgy, hogy falát fűzsövényből fonták meg, vastagon becsapkodták pelyvás sárral, s ha megszáradt, kime­ szelték. Jöhetett a víz! Lemosta a tapasztást, de a sövényfal nem dőlt össze. Amikor visszahúzódott a Duna, újra kitapasztották, és folyt az élet tovább. Templomba ladikkal jártak a szigetekről. Még esküvőre is így mentek. Menyasszonyostul-vőlegényestül ladikokba pakolták az egész násznépet, és úgy eveztek át a Duna-ágakon esküdni. Az öregek így emlékeznek vissza rá: - Amikor elbúcsúztatott a vőfély a háztúl, kimentünk mind a vízkijáróhoz. Itt ültünk a ladikba. Egybe a menyasszony, vőlegény, a násznagyok, többibe a násznép. Sokszor tíz ladik is megtelt. Húzta a banda, minden ladikba jutott egy cigány. Bort is dugtak a ladikokba, de csak templom után, hazafelé ihattunk belőle. Akkor aztán volt ám jókedv, olyan énekszó, hogy az erdők csak úgy „keverték" a hangot! A menyasszonyos ladikban odafelé a násznagyok eveztek, de visszára már az új „emberé" volt a kormány. Iskola nem volt régen. Legfeljebb vándortanítók jártak ki a szigetekre. Egy nagy színben tanítottak, de mellette hajat nyír-

vízkijáró - csónakkikötő

69

A rárói Kálvária (1940-ben készült kép, akkor még két évszázados fekete nyár állt mellette)

A rárói postaház 1936-ban készült felvételen

Hagyományos szigetközi étel: gánica, gánci, gánca (sterc) Három-négy szem krumplit meghámoz­ va apró kockákra vágunk, és bő sós víz­ ben megfőzzük. Jó fél liter lisztet folyto­ nosan kavarva barnásra pirítunk, s a for­ rásban lévő krumplival és levével lefor­ rázzuk. Jól összekeverjük, s mikor már olyan, hogy apró darabkákra szétesik, kb. egy deci forró zsírral kanalanként meglocsoljuk, miközben kevergetjük. Még jobb, ha töpörtyű is van hozzá

70

tak, borotváltak, sebet vágtak, míg a gyerekek kórusban mond­ ták az egyszeregyet. A múlt század végén épült fel az első állami iskola. De nehezen ment ám a tanítás! A gyerekek még az odvas fűzfába is elbújtak az iskola elől. A mesterné asszony (a tanító felesége) pogácsát sütött, azzal csalogatta be az osztályba az éhes nebulókat. Posta sem volt azelőtt. Hetekbe telt, mire a levél kézen-közön kijutott a szigetekre. A mai ember el sem tudja már képzelni, milyen küzdelmes volt a posta megindulása. Egy bizonyos forgalomhoz kötötték az engedélyt. Összejöttek az értelme­ sebb gazdák a tanítónál, és elhatározták, hogy leveleket külde­ nek a szomszédos falvakba rokonokhoz, ismerősökhöz, őket meg rábírták, hogy írjanak vissza. így próbaidőre megindult a forgalom. A nép eleinte bizalmatlan volt. Nehezen kezdtek

A Boldogasszony-kápolna Héderváron (a XIII. századból)

Régi parasztház Héderváron, deszkapalánkkal kerítve

71

Legénycímer. Alatta tesz fogadalmat le­ gényavatáskor a „bekörösztülni való suttyó". Ma is ott lóg Dunaremetén a kocsmában, a legények asztala fölött. Fűzből font koszorú, a szalagokat a lá­ nyok kötik rá az aprószenteki korbácsolás után. A kampón ladik lóg, alatta az evezőlapát, ezen a Kossuth-címer a rá­ aggatott szerszámokkal

A dunaszegi temető

72

leveleket írogatni, de csomagot, pláne pénzt nem mertek a postára bízni. Nagyon érdekes az első csomag története. A tanító nagy nehezen rábeszélt egy asszonyt, hogy küldjön csomagot a katona fiának. Fel is adott egy jó nehezet. A fiú megkapta, és amikor felbontotta, akkor lepődött meg nagyon, mert dunai „kövecs" volt benne! Az asszony először kaviccsal töltötte meg a csomagot, s csak amikor megbizonyosodott, hogy megkapta a fia, akkor ment a második csomagban a sonka, kolbász, sütemény. A pénzfeladás is hasonlóképpen kezdődött. A postás addig szabódott a gazdáknak, míg végre jelentkezett egy ember, hogy elküldené az adót. Le is olvasott 25 forintot apróban. Csak akkor csodálkozott nagyon, amikor a postamester nem csoma­ golta be a pénzt, hanem a vasládába zárta. Megijedt az embe­ rünk, hogy oda a pénze. Összebeszélt a barátaival, és az úton meglesték a küldöncöt, megrázták a táskáját, hogy csörög-e benne a pénz. Nem csörgött. Erre visszamentek a postára, és nagy lármát csaptak, hogy a postás eltette a pénzüket,'és visszakövetelték a 25 forintot. Nem értették még meg az átuta­ lás körülményeit. A postamester nyugtatta őket, hogy várjanak néhány napig, s akkor megtudják, hogy valóban megérkezett a pénz az adóhivatalba. Az értesítést megkapták, és a bizalmat­ lanság lassan eloszlott. Nem árt, ha a postát ma már az élethez tartozó természetes dolognak tudó nemzedék ismeri a megindulás érdekes történe­ tét. Hajtsunk fejet mi is, és emlékezzünk a népük életét, fejlődé­ sét odaadóan szolgáló régi tanítókra, postamesterekre.

A PÉNTEKI LEGÉNYNEK LÓLÁBA VAN

lólábú legény - az ördögöket képzelték lólábúnak fertál bor - az akó negyedrésze, kb. 12 liter

A falusi emberek életét íratlan törvények szabályozták, és hoz­ zájuk kötődő, régi gyökerű szokások tették szebbé. Kocsmába vagy lányos házakhoz csak azok a fiatalok járhat­ tak, akiket maguk közé fogadtak a legények, „bekörösztülték" a „legénycéhbe". A munka tette a gyereket legénnyé. Legény­ próbát kellett tennie: együtt kaszált, kapált a legényekkel, s egy teli zsákot vitt fel a padlásra. Csak ezután fizethette be az apja a fertál bor árát a kocsmába. Legénykeresztapát kért fel a fiú, és búcsúkor vagy farsang farkában szép szokással avatták legénnyé. Először fogadalmat tett a legényregulára. Mélyen emberi törvények voltak ezek, érdemes őket ma is megismerni: - Legfőbb regula a legényböcsület. Ne tégy soha olyat, ami nem böcsületes! Az is regula, hogy böcsüld meg az idősebbe­ ket, akkor majd téged is megböcsülnek a fiatalabbak. Ne lesd a potyát, fizess vissza mindenkinek böcsülettel, ha jót kaptál valakitől. - És így tovább. Ezután a legénykeresztapa egy pohár bort töltött a legény fejére, hogy „mátul fogva jó dógos legény légy"! Megéljenezték, társpoharat ittak vele, még a gyertyás le­ génytáncot is eljárták. Akkor az elsőlegény így szólt hozzá: - Most már legény vagy, jöhetsz velünk a kocsmába, me­ hetsz a lányos házakhoz. Hová akarsz járni? - Hát a Marihoz - vallotta az új legény. Erre fölkerekedtek mind, és nótázva elkísérték a kívánt ház-

farsang farka - a farsang utolja, hús­ hagyókedd legényregula - szabályzat, fogadott tör­ vény társpohár - a barátság jelképe, régi céhes hagyomány elsőlegény - legénybíró, választott vezetője

a

legénycéh

Erdészlak a rárói Vadkertben (A Wenckheim-uradalomhoz tartozott, 1933)

73

hoz. Bemutatták az új legénypajtásukat, s ha szívesen fogadták, még ott maradtak egy-két fordulóra. Visszatérve a kocsmába persze alaposan eláztatták az új legényt. A vége az lett, hogy a keresztapa kerített egy talicskát, rátette a fiút, és azt mondta: - Most még az egyszer hazatúllak, keresztfiam, hogy máskor már a kocsmából magadtúl is hazatalálj! Azzal az egész legénytársaság vidám nótaszóval hazakísérte. Zengett ajkukon a dal: Hajnal, hajnal, hajnal akar lenni, mindenkinek haza köll már menni. Legényeknek kaszálni, leányoknak kapálni, hajnal, hajnal, dógozni köll menni.

Kosárfonás

Papírfakérgezés

A dolgos hétköznapokat az udvarlás tette a fiataloknak egy kicsit szebbé. Nem lehetett ám akármikor lányokhoz járni! Csak a legényes napokon: kedden, csütörtökön, szombaton. A hétfő, szerda, péntek tilos nap volt. Nagyon megszólták a faluban azokat a lányokat, akik pénteken is fogadtak legényeket. Egy szép népmondánk szól arról, hogy a „pénteki legénynek lólába van". Fonóba jártak régen a lányok fonni, kézimunkázni. A fonósasszonynál gyűltek össze esténként, és a legények oda jöttek szórakoztatni őket. Néha még pénteken is oda jártak huncutkodni. Egyszer aztán egy péntek este bejött a fonóba hét szép deli legény. Igen jóképűek voltak, örültek a lányok, mert azt hitték, hogy valamelyik szomszéd faluból valók. Hát amint beszélgetnek, szórakoznak, egyszer csak leesett az egyik lány Lópatkolás a kovácsmesternél

Csónakkészítés

orsója. Lehajolt érte, és akkor látta, hogy a legényeknek lólábuk van. Igen megijedt, de kiáltani nem mert, csak megsúgta a szomszédjának, az meg továbbadta. Mikor a lányok neszét vették a bajnak, loppal, titokban kiszöktek a fonóból. A legények egyedül maradtak, s a vezetőjük azt mondta a fonósasszonynak, hogy hozzon be nekik fejenként egy kénye-

Hálókötés

Aprószentekre (december 28.) korbá­ csot fontak fűzvesszőből a legények

meszely - régi űrmérték, kb. 2 deciliter öregkés - nagy kés; rontásűzőnek tar­ tották az acélt, ezért kellett az ajtófélfá­ ba szúrni beleángyorodtak - beleszerettek másba

egy­

gádor - tornác, ereszalja móring - jegyajándék melence - kerek kis dagasztóteknő, tál

A teknő belsejét fejszével vájják ki

ret meg egy meszely bort. Az öregasszony igen megijedt, nos, hamar összehordta nekik, de kintről az ajtófélfába szúrta az öregkést. Akkor a legények vezetője azt mondta neki: - Szerencséd, hogy ésszel éltél, mert másképp már véged volna! De tanuld meg, hogy máskor ne tarts tilos napon fonót! - Azzal nyerítettek egy nagyot, fölugráltak, és kiszaladtak a szobából. Azóta járja a szólásmondás. Az udvarlásnak szerelem a vége. Mikor már jól beleángyo­ rodtak egymásba, következett a leánykérés. Azt sem lehetett csak úgy egyszerűen: meg kellett a módját adni. Keresztapjával ment a legény lánykérőbe. Udvariasan fogadták őket. A tiszta­ szobában asztalhoz ültek, és elkezdtek adásvételről beszélgetni, ahogyan őseink is adták-vették a lányokat. Ezt a.régi szokást őrzi az eladólány és a vő-(vevő)legény szavunk. Egyszerre nem mondtak „igent", „kéretni kell a lányt" - tartották. Csak nyol­ cadnapjára adtak választ. Ha nem akarták a házasságot, nem mondták meg kerek perec egyenesen, nem akarták a kérőket megbántani, ezért egy üres kosarat akasztottak ki a kapufélfára. Innen a mondás: „kosarat kapott". Ha pedig cifraszűrben jöttek a kérők, és nem kellett a legény, akkor kiakasztották a szűrt a gádorba. Máig él a kifejezés: „kitették a szűrit". Ha viszont nem találtak semmi külső jelet, ez a beleegyezést jelentette. Újra beültek a szobába, de most már egyenesen beszélgettek, kerte­ lés nélkül. Megegyeztek a móringban, hogy mit adnak a szülők a fiataloknak a „kovász alapozásához". Csak ezután kínálták meg a vendégeket borral, süteménnyel. Készülődhettek a kéz­ fogóra és a lakodalomra, s ez a végét jelentette a legény- és leányéletnek. A legény így vált „emberré" (csak a nős férfit hívták „ember"-nek, a többi „öreglegény" maradt), a lány pedig menyecskévé lett.

A régi, a természet adta anyagokat felhasználó mesterségek közül néhány napjainkig fennmaradt, de többnyire csak az idősebbek értenek hozzá. A fűzfa, nyárfa vastag törzséből tek­ nőt, melencét, a forgácsból fakanalat készítenek a teknővájók. Néhányan tudják még, hogyan lehet a kukoricafosztásból, a „csuhé"-ból szatyrokat fonni, a fűzfa vékony, hajlékony vesszői­ ből kosarat, borítót, tapogatót szoktak készíteni. A halászok gyakran maguk kötik a hálóikat, s vannak ügyes ladiképítők is a Szigetközben. A lovakkal együtt tűnik el a kovácsmesterség, egy-két idős mester dolgozik csak. Nincsenek már révészek, az utolsó, a véneki rév néhány éve szűnt meg. Kevés a hajós, a Duna-ágak sekélyek, s a legtöbbe be sem lehet jutni a partvédő kövezés miatt, így alig van hajóforgalom, csak ha az erdészet fát szállít. A Nagy-Dunán sok hajó közlekedik, de ezek nem kötnek ki a szigetközi szakaszon, nincs is kikötő. Győrött a Mosoni-Dunán van egy, de ennek kicsi a forgalma, a nagy merülésű hajók fel sem tudnak ide jutni. 76

Mindig híres volt a szigetközi zöldségtermesztés. Különösen a káposzta szereti a nedves öntéstalajokat, igen sok terem belőle, kétszer-háromszor több, mint másutt a megyében. Győrzámoly és Ásványráró adja piacra a legtöbbet. Egy jellem­ ző mondás is szól róla: Ásványráró kis falucska, kevés kenyér, sok káposzta.

Megváltozott az élet a Szigetközben az elmúlt évszázadhoz képest, de a szigetközi ember mindig jól tudott alkalmazkodni a vizekhez, a változó élet adottságaihoz. Egy szép népdalunk mondja: Elmúlt a tél, újra zöldell a saggyás...

Mindig megújul az élet, ahogy a saggyás, régi tájnyelvén a sarjúerdő. Az ember is százszor újrakezdte a pusztító árvizek elmúltával, hasonlóképpen a szabályozás utáni lehetőségek között. Szorgalmával, munkájával kultúrtájat teremtett az ősi természetes táj helyén, s benne tovább őrzi a hajdani vízi birodalom természeti szépségeit, az alkotó emberi élet nagy példaadását.

Az oldalakat bárddal faragják

A görbületeket a kapantyúval vagy saluval formálják

TARTALOM

Száradnak a varsák

A Szigetköz a Duna gyermeke

5

A Duna tündére (népmese)

8

Jön az árvíz!

9

Ahol a tündérrózsák élnek

14

Orchideás erdők

21

A nedves rétek ékességei

25

Ősz a Szigetközben

30

Mikor befagynak a vizek

36

Dunaremete eredete (monda)

41

Harc az óriás vizával

42

Bundában sült hal

49

Hogyan keletkezett Halászi? (monda)

52

Hogyan „terem" a Dunában az arany?

53

Úszik a csorda

57

Huncut a molnár

63

Küzdelmes utazás a Dunán

66

Az első csomag

69

A pénteki legénynek lólába van

73

JEGYZET

Magyar-szlovák helységnevek a Csallóköz térképéhez Albár - Dolny Bar

Komárfüss - Trávnik

Apácaszakállas - Opatovsky sokolec

Komárom - Komárno

Bácsfa - Bác

Kulcsárkarcsa - Klúciarove Kracany,

Baka - Baka

ma: Král'ovicove Kracany része

Balony - Balon

Kulcsod - Kl'úcovec

Beketfa - Holice

Lakszakálla - Sokolce

Bogya - Bodza

Lőgérpatony - Horná Potőh

Bögölypatony - Orechová Potöií

Medve - Medved'ov

Bős - Gabcíkovo

Megyercs - Calovec

Csallóközaranyos - Zlatná na Ostrove

Misérd - Nővé Kosariská

Csallóközkürt - Ohrady

Nagykeszi - Vel'ké Kosihy

Csallóköznádasd - Trstená na Ostrove

Nagylég - Lehnice

Csenke +Vajasvata+ Nagymagyar - Zlaté Klasy

Nagymegyer - Calovo

Csicsó - Cícov

Nagypaka - Vel'ká Paka

Csiliznyárád - Topol'ovec

Naszvad - Nesvady

Csilizpatas - Pastúchy

Nemesabony - Vel'ké Blahovo

Csilizradvány - Cilizska Radvan

Nemeshodos - Vydrany

Csütörtök - Stvrtok na Ostrove

Nemesócsa - Zemianska Olca

Dercsika - Jurová

Nyárasd (Alsónyárasd + Felsőnyárasd) - Topol'níky

Dunacsún - Cunovo

Olgya - O'ldza

Dunaszerdahely - Dunajská Streda

Oroszvár - Rusovce

Egyházkarcsa - Kostolé Kracany

Őrsújfalu - Nová Stráz

Ekecs - Okoc

Padány - Padáh

Ekei - Okolicná na Ostrove

Pozsony - Bratislava

Etrekarcsa - Etreove Kracany

Pozsonypüspöki + Szunyogdi - Pudunajské Biskupice

Éberhárd - Malinovo

Sárosfa - Blatná na Ostrove

Érsekújvár - Nővé Zámky

Somorja - Samorín

Fél - Tomásov

Szap - Palkovicovo

Felbár - Horny Bar

Szene - Senec

Felsővámos + Vasárut - Trhové Myto

Tallós - Tomásikovo

Galánta - Galanta

Tejfalu - Mliecno

Cúta - Kolárovo

Udvarnok - Dvorníky na Ostrove

Cutor - Hamuliakovo

Vágsellye - Sala

Horvátjárfalu - Jarovce

Vajka - Vojka nad Dunajom

lllésháza + Tonkháza + Bélvata — Novy Zivot

Várkony - Vrakúh

Ivánka - Ivánka pri Dunaji

Vasárut - ma: Trhové Myto része

Királyfiakarcsa - Král'ovicove Kracany

Vereknye - Vrakuna

Kolozsnéma - Klízska Nemá

ISBN 963 11 5633 8 MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ: SZILÁDI JÁNOS IGAZGATÓ KOSSUTH NYOMDA (880132), BUDAPEST, 1988 FELELŐS VEZETŐ: BEDE ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: D. NAGY ÉVA • A SZÖVEGET GONDOZTA: MAKAI JUDIT MŰSZAKI VEZETŐ: SZAKÁLOS MIHÁLY • KÉPSZERKESZTŐ: DIÓSI KATALIN MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KELLERMANN JÓZSEF TERJEDELEM: 9,8 (A/5) ÍV. IF 6156

Nálunk a gyermekkori bűvös estéken, ha apánk mesélt - egy kiapadhatatlan mese folydogált Ásványról, ahol aranyat lel a szegény ember is, a rárói Vadkertről, az elvadult kastélypark romantikus sűrűjéről, a Szentjánosi-tóról és a Föligyöpről, ahol kislegényként bandázott. Ott ladikon ment a gyerek „fődiszedrezni", a búcsúban krajcárért vette a dorombot, igaz, estére már vége is lett a zenélő szerszámnak. De tudott levéllel muzsikálni, fűzfa sípot, vízipuskát faragni, fejszével, bárddal, bicskával oly ügyesen bánni, ahogy vízimolnár ősei értettek a fafaragáshoz is. Mi csak bámultunk, városi gyerekek... - fűzi hozzá a szerkesztő a képeskönyvhöz, amelyben egy csodálatos vízibirodalmat mutatnak be a szerzők - a néprajzos Timaffy László és a biológus, természetfotós Alexay Zoltán -, védendő virágaival és állataival, találékony és szorgos népének régi mesterségeivel, történeteivel. Száznál több színes és fekete-fehér fotó és Gaal Domokos finom mívű rajzai illusztrálják a kötetet.

60 - Ft