Egy legenda életre kel 9630499959 [PDF]

Zitiervorschau

Egy legenda életre kel

A kötetben megszólalók Agárdy Gábor színművész Allison, Malcolm angol labdarúgó, majd edző Antoniadisz, Antonisz a görög Panathinaikosz egykori labdarúgója Barcs Sándor újságíró, 1950 és 1963 között az MLSZ elnöke Béres András labdarúgó, a Kispest volt csatára Brera, Gianni olasz újságíró Budai II László labdarúgó, az Aranycsapat jobbszélsője Buzánszky Jenő labdarúgó, az Aranycsapat jobbhátvédje Csabai József labdarúgó, az Atlético Madrid volt játékosa Csóka József labdarúgó, az Atlético Madrid volt játékosa Czibor Zoltán labdarúgó, az Aranycsapat balszélsője Di Stefano, Alfredo labdarúgó, a Real Madrid egykori középcsatára Ellis, Arthur angol játékvezető Eusébio Ferreira da Silva labdarúgó, a Benfica egykori játékosa Finney, Thomas labdarúgó, egykori angol válogatott Gento, Francisco labdarúgó, a Real Madrid egykori balszélsője Glanville, Brian angol újságíró Griffith, Melvyn walesi játékvezető Grosics Gyula labdarúgó, az Aranycsapat kapusa Hanek János labdarúgó, egykori ifjúsági válogatott Haynes, John labdarúgó, egykori angol válogatott Hidegkúti Nándor labdarúgó, az Aranycsapat középcsatára Howe, Don angol labdarúgó, majd edző Ilku II Péter labdarúgó, az Atlético Madrid egykori játékosa

Johnston, Harry labdarúgó, egykori angol válogatott Kopa, Raymond labdarúgó, a Real Madrid egykori jobbszélsője Kuzman József labdarúgó, a Wiener SC, majd a Betis középcsatára Matthews, Stanley labdarúgó, egykori angol válogatott Merrick, Gilbert labdarúgó, egykori angol válogattot Nemes Gyula labdarúgó, egykori ifjúsági válogatott Oroszhegyi Károly újságíró Owen, Syd labdarúgó, egykori angol válogatott Östreicher Emil sportvezető, a Bp. Honvéd labdarúgó szakosztályának vezetője, majd a Real Madrid technikai vezetője Schiaffino, Juan labdarúgó, az uruguayi válogatott egykori csatára Schön, Helmut, az 1974-es világbajnok német válogatott szövetségi kapitánya Schubert Éva színművész Sebes Gusztáv edző, szövetségi kapitánya Sinkovics Imre színművész

sportvezető,

az

Aranycsapat

Szalay Tibor labdarúgó, egykori ifjúsági válogatott Szepesi György újságíró, később az MLSZ elnöke Tichy Lajos labdarúgó, a Bp. Honvéd egykori csatára Török Péter újságíró Vándor Kálmán újságíró Winterbottom, Walter egykori angol szövetségi kapitány Wright, William „Billy” labdarúgó, egykori angol válogatott

Az eredeti mű címe: Puskás on Puskás Kiadja: Robson Books Ltd., Bolsover House 5-6 Clipstone Street, London W1P 8LE Copyright: Jamrich Klára és Rogan Taylor, © 1997 Ez a kötet a fenti angol nyelvű kiadvány átdolgozott és kibővített változata Copyright: Dénes Tamás és Jamrich Klára, © 1998 A hátsó borító fotóját Koszticsák Szilárd (Mai Nap) készítette ISBN 963 04 9995 9 Könyvet kiadja: Puskás Marketing és Tanácsadó Kft. Felelős kiadó: a Kft. ügyvezetője Nyomdai és előkészítési munkák: Print City Kft. Sárbogárd Felelős vezető: Bereczk Imola Kötészeti munkák: Zrínyi Nyomda Rt. Minden jog fenntartva!

Tartalom A kötetben megszólalók A könyv elkészítésekor felhasznált források Előszó a magyar kiadás elé Gyermekkortól 1946-ig „Ha két lábbal rúgsz, fenékre esel” Az Aranycsapat kialakulása „Mire ezek a játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ egyik legjobb csapata lettünk” Az új hadrend forradalma Az angolok adták a világnak a WM-rendszert, mi büszkék lehetünk a 4-2-4-es szisztéma kitalálására Amikor a színészek üvöltöttek a gyönyörűségtől „Megoldásként Hidegkúti Nándort kopírozták be Puskás helyett” 1952 olimpiai bajnokai „Az olimpia alatt teljesedett ki a játékunk” Az Évszázad mérkőzése „Még ma is azt mondom, hogy az ötvenhármas a kedvenc évem” Az 1954-es világbajnokság „Veszítettünk, mert elfelejtettük, hogy egy mérkőzés kilencven percig tart” A politika karon fogja a futballt Farkas Mihály azt mondta, Napóleon óta nem volt ilyen hadvezér A nemzet letargiája „Felnőtt férfiak zokogtak az utcán. Én is egy voltam közülük” Az ötvenhatos forradalom napjai „Papírzacskóban cipeltük a pénzt egyik helyről a másikra” A misztikus dél-amerikai túra „A végén mindig, minden centre stimmelt” Az Aranycsapat felbomlása „Fájdalmas volt annyi barátot otthagyni Magyarországon” A Real Madrid Panchója „Az edző szerint nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a sárban játsszak” Díszelőadások fehér mezben

A világjáró edző „Gyakran ültem fonott karosszékben az oldalvonal mellett, labdával a lábamnál” A száműzött hazatér „A kispesti edzőpálya egyik lámpaoszlopa most ott áll, ahol valamikor a szobánk volt” A leghíresebb magyar „Futballista voltam, de az életem, akár egy szerelmi történet”

E kiadvány létrejöttéhez támogatást nyújtottak: Ásványbányák Kft. Bányászati és Vagyonkezelői Holding DICOBE INTERNATIONAL ASSOCIATION Ltd. Budalakk-TITÁN Festékgyártó Kft. CAOLA Kozmetikai és Háztartásvegyipari Rt. Dreher Sörgyárak Részvénytársaság Eravis SZÁLLODA ÉS VENDÉGLÁTÓ RT. Magyar-Amerikai Építő és Kereskedelmi kft. Kispesti Lion Ingatlanközvetítő Kispesti Önkormányzat ROLL-X Szolgáltató Kft. RÉGI SÍPOS Halászkert és Étterem Thomas Jeans Szabó Attila és barátai Zalka Gábor

Köszönjük a magyar élőfutball-legenda és a jövő nemzedéke nevében!

Egy legenda életre kel Puskás Ferenc életregénye Rogan Taylor munkája alapján fordította és átdolgozta Dénes Tamás és Jamrich Klára

A könyv elkészítésekor felhasznált források Magyarországon kiadott források Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor (Sportpropaganda, 1983) Grosics Gyula: így láttam a kapuból (Sport, 1963) Hámori Tibor: Puskás (Sportpropaganda, 1982) Hernádi Miklós-Surányi András: Aranycsapat (Mafilm, 1982) Hidegkúti Nándor: Óbudától Firenzéig (Sport, 1965) Kő András: Bozsik (Sportpropaganda, 1979) Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk (Magyar könyvklub, 1997) Malonyai Péter: Aranykór (Novotrade, 1989) Molnár Károly: Miért veszít a győztes? (Népszava, 1983) Peterdi Pál-Somos István: Lóri (Sportpropaganda, 1985) Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások (Gondolat, 1981) Zsolt Róbert: Puskás Öcsi (Budapest, 1989) Valamint a Nemzeti Sport (Népsport, Sport) évfolyamai (1938-1998) Külföldön kiadott források Ellis, Arthur: The Final Whistle (1962, London) Finney, Tom: Finney on Football (1960, London) Glanville, Brian: History of the World Cup (1973, London) Green, Geoffrey: Football in the Fifties (1974, London) Griffith, Melwyn: The Man in the Middle (1958, London) Hamilton, Ian: The Faber Book of Soccer (London, Boston, 1992) Johnston, Harry: The Rocky Road to Wembley (1954, London) Liddell, Billy: My Soccer Story (1960, London) Merrick, Gü: I See It Ali (1954, London)

Miller, Dávid: Cup Magic (1981, London) Widdows, Richárd: The Sixty Memorable Matches (1973, London) Lomax Bill: Hungary, 1956 (1976, London) Lomax Bill: Eyewitness in Hungary: the Soviet Invasion of 1956 (1980, Nottingham) Swain Nigel: Hungary: The Rise and Fali of Feasible Socialism (1992, London)

Előszó a magyar kiadás elé Az eredeti, angolul megjelent könyv (Puskás on Puskás) szerzője Rogan Taylor, aki 1995-ben megalapította a liverpooli egyetem futball tanszékét. Egyetemi munkája mellett a szaksajtóban és tekintélyes újságokban publikál, számos futball-témájú rádió és tévéműsor szerkesztője. Legutóbb a Reds in Europe (Vörösök Európában) című televíziós műsort készítette a Liverpool és a Manchester United a nemzetközi kupákban elért sikereiről. Néhány éve az ő közreműködésével készült Kicking and Screaming (Lövés és üvöltés) címmel a BBC Televízió hatrészes sorozata az angol futball történetéről, amelynek egyik részében az 1953-ban játszott angolmagyar találkozót és annak hatását elemzik a megszólalók. Ennek a műsornak a forgatásakor, 1993-ban találkozott Rogan Taylor először „élőben” az Aranycsapat tagjaival és hosszú interjút készített Bu- zánszky Jenővel, Czibor Zoltánnal, Grosics Gyulával, Hidegkúti Nándorral, és Puskás Ferenccel. A játékosokon kívül Barcs Sándort, az MLSZ volt elnökét és neves sportújságírókat, köztük elsősorban Szepesi Györgyöt kérdezte. Ezek az interjúk egészítik ki a Puskás Ferenccel 1994-ben és 1995-ben folytatott beszélgetéseket. Akiket már nem tudott megszólaltatni - így Sebes Gusztávot, Kocsis Sándort és másokat - azokat a róluk szóló, autentikus könyvekből és riportokból idézi. Sajátos a könyv műfaja, szerkesztési módszere. A számítógép, helyesebben a szövegszerkesztő használata tette lehetővé a 90-es évek elejétől az „oral history” vagyis az elbeszélt történelem megjelenését a könyvkiadásban. A nemritkán bonyolult eseményeket az olvasó a történések sorrendjében követheti nyomon, nem egy, hanem több elbeszélőtől, akik más-más szemszögből, néha egymásnak is ellentmondva értékelik a történéseket, akár szereplői, akár szemtanúi voltak azoknak. Ebben az újszerű műfajban Rogan Taylor már több, sikeres könyvvel öregbítette hírnevét és a gazdag angol futballirodalmat. 1993-ban jelent meg a Three sides of the Mersey (A Mersey folyó három oldala, az Everton, a Liverpool és a Tranmere Rovers

története), két évvel később a Kicking and Screaming (Lövés és üvöltés), majd 1996-ban a The Day of the Hillsborough Disaster (A Hillsborough katasztrófa napja) című kötete. A Puskás Ferenc életét bemutató, angol nyelvű kiadás nem nélkülözhette a korabeli magyar történelmi-politikai háttér bemutatását, hogy a brit olvasó megértse a főszereplő helyzetét, sorsdöntő lépéseinek indítékait, a honi labdarúgás legjobbjainak helyét és szerepét az akkori magyar társadalomban. A könyv hazai szerkesztői úgy gondolták, hogy a magyar olvasónak nincs szüksége ilyen háttérmagyarázatra, még akkor sem, ha a fiatalabb nemzedékhez tartozik és csak hallomásból, könyvekből vagy korabeli film- és videófelvételekről ismerheti a futball-legendákat. A könyv Puskás Ferenc koráról és életéről szól. Bemutatja, hogyan látja ő a pályafutását, s hogyan látják azt kortársai. Az olvasó pedig mindebből kialakíthatja a saját, hiteles Puskás potréját. A kiadó

Gyermekkortól 1946-ig „Ha két lábbal rúgsz, fenékre esel”

Puskás Ferenc: 1927 áprilisában születtem Kispesten, ami akkor még csak egy Budapesthez tapadó falu volt, nagyon szerény házakkal. A családom egy picike lakásban élt, az akkoriban épült, de mára már régen lebontott három-négyemeletes házak egyikében, nagyon közel a Kispest pályájához. A ház egyébként jellegében különbözött a korábban épültekétől, úgy is nevezték az efféléket, hogy „városi házak”. Eletünket - és a környék életét - meghatározta a futball. Az egyik legkorábbi emlékein éppen a konyhaablakon át beszűrődő moraj volt a mérkőzések alatt. Úgy emlékszem ez kezdettől fogva izgatott. A környező utcákban nyüzsögtek a gyerekek. Nem volt nagy különbség köztünk. Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. Anyám később azt állította, hogy amint felálltam - lehettem vagy tíz hónapos már belerúgtam a labdába. Három évesen pedig már elég jól szaladtam ahhoz, hogy utánaeredjek a focizóknak. Mi, a környékbeli srácok mindig együtt voltunk napkeltétől napnyugtáig. Számunkra természetes volt - vagy talán nem fogtuk fel, hogy így van - életreszóló barátságok köttettek. A nővérem, Éva is szeretett volna csatlakozni a csapathoz, de lányok nem játszhattak, így ő csak nézett minket. Előfordult, hogy hazaküldtem zsíroskenyérért tényleg minden időnket a grundon töltöttük. Egész Budapest tele volt akkoriban a „miénkhez” hasonló üres telkekkel, s ezeken temérdek kölyök futballozott. Nem mindig volt cipőnk, előfordult, hogy mezítláb játszottunk. Gyakran igazi labdánk sem volt, s ha másra nem futotta, valaki csinált egy rongylabdát vagy loptunk valahonnan egy kicsi teniszlabdát. Ehhez tudtunk hozzájutni. Csapatokat alkottunk és áthívtunk más utcákból jött gyerekeket ellenfélnek. Nagyon komoly csaták voltak ezek, a játékban nem ismertünk tréfát. Mindenki úgy hajtott, mintha az élete függne a győzelemtől. Vagy még több: a csapat, a grund, a barátok becsülete. Néha, különleges alkalmakra, elcsentünk egy igazi bőrlabdát a kispesti klubtól, de azt játék után nagy csendben

mindig visszacsempésztük. A feladat gyakran nekem jutott, mert az apám akkoriban már a Kispestben játszott. Puskás apja először 1927-ben játszott a Kispest csapatában, akkor a család neve még Purczeld volt, ami jelzi az ősök német származását. Mivel a harmincas évek Horthy-érájában a nacionalizmus felerősödött, az idegen hangzású családnevek nagy részét a helyi közigazgatás és a munkáltatók nyomására sokan magyarosították. Igy a Purczeld família is - melyben a családfő közhivatalnokként volt állásban - Puskásra változtatta nevét az évtized közepén. Öcsi Puskás Ferencet mindenki csak Öcsinek hívja Magyarországon, sőt becenevét megtanulták már a világ számos országában is. A felesége, Erzsébet asszony is igy szólítja. Olyan kis gyerekként kapta a nevet, hogg még ő sem emlékszik rá mikor és miért. Csak abban biztos, hogr amióta az eszét tudja, mindig így szólították. Szepesi György, aki már 1942-ben, az Ifjúsági Kupa döntőjében, a Ferencváros ellen látta öt játszani, tud erről egy történetet. Szepesi György: Sajnos, már nem emlékszem rá, kitől hallottam az Öcsi becenév történetét. De a sztori lényegére igen. Egyszer nagyon megfázott, s ráparancsoltak, hogy maradjon ágyban. Ám ő észrevette, hogy az apja elment edzésre, az édesanyja pedig vásárolni indult. Kiszökött az ablakon át, s beállt a grundon játszó barátai közé. A mamája hazafele menet észrevette, szörnyen begurult, fölkapta a sodrófát a konyhában, s kirohant vele a grundra. Mikor a gyerekekhez ért, azok oltalmazva körülvették Puskást, s kérlelni kezdték: „Ne verje meg Purczeld néni, ő a mi Öcsink”. Azért nevezték így, mert akkor ő volt a legkisebb közöttük. Később egy másik becenév is ráragadt: a Sváb. Ez egyrészt az ősök német eredetére utalt, másrészt - egyesek véleménye szerint - arra, hogy Puskás ügyesen bánt a pénzzel. Puskás Ferenc: Közöttünk mindenki csak a fociról beszélt. A nagyobb srácok, a grundbeli fiúk bátyjai közül többeket kiválasztottak,

és amikor betöltötték a tizenkettedik évüket, leigazolták őket a Kispest serdülőcsapatába. Ellestünk néhány trükköt, amit aztán gyakoroltunk. Hol egykapuztunk, hol kétkapuztunk, célbarúgtunk, a legkülönfélébb versenyeket találtuk ki. Körülbelül hat-hét éves korunkra már annyit fejlődött a labdaérzékünk, hogy lábbal vagy fejjel szinte a végtelenségig a levegőben tudtuk tartani a labdát. Elkapott minket a játék iránti szenvedély, ami aztán egész életünkben velünk maradt. Nem telt el sok idő és már saját szurkolóink akadtak a környéken. Volt néhány tényleg bőkezű ember, mint például Józsi bácsi, aki szeretett és bátorított minket minden eszközzel, amennyire csak neki is futotta. Ő volt az a hentes, aki egyszer fantasztikus díjat ajánlott fel az utcák közötti torna győztes csapatának: egy nagy darab fűszeres kolbászt. Ez aztán óriási tétet jelentett a gyakran éhes, növésben lévő gyerekek számára. Sok évvel később, az 1956-os forradalom után, ugyanez a hentes kijött hozzám Madridba. Négy évig maradt, ő vezette a kolbászgyáramat - de ez már egy másik történet. Öcsi, mint Kovács Miklós Puskás Ferenc: Ahogy cseperedtünk, egyre közelebb kerültünk a kispesti futballklubhoz. Bármit elvállaltunk, amivel segíthettünk, csakhogy a pályán, az „igazi futball” közelében lehessünk. Pucoltuk a cipőket, gereblyéztük az akkor még földes pályát, ilyesmi. Cserébe délutánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira. ‘Kilencszázharminchatban aztán rettenetes dolog történt: a tűz martalékává vált a stadion falelátója, s kiégtek az épületek. Naphosszat segítettünk újjáépíteni a pályát, addig még a focizást is felfüggesztettük. Ez tényleg önkéntes közösségi munka volt, nem úgy, mint ötvenháromban, amikor kivezényeltek bennünket a Népstadiont építeni, hogy aztán a propaganda országnak-világnak harsoghassa, milyen jó kommunisták a válogatott futballisták. A kispesti klubban több olyan futballszerelmes volt, aki járta a grundokat, s figyelte a kissrácok játékát. Emlékszem, Szűcs Nándi bácsi egyszer kinézte magának Bozsikot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy együtt maradjunk. Bozsik már elmúlt tizenegy éves, amikor az edző meghívta a kölyökcsapatba. Elküldték a fényképészhez, hogy

leigazolhassák. De én közbeszóltam: „Velem mi lesz? Cucu és én mindig együtt játszunk és rengeteg gólt szerzünk. Ő passzol, én meg berúgom.” Olyan harciasnak tűntem, hogy Nándi bá’ engem is elküldött a fényképészhez. A lelkemre kötötte, hogy ha a születési évemet kérdezik, hazudjak. Ezerkilencszázhuszonötöt írtak az igazolványba, huszonhét helyett. Hivatalosan ugyanis csak tizenkét éves kortól volt szabad játszani a bajnokságban, ezért két évvel idősebb lettem egy időre. Sőt még más nevet is adtak, az első igazolásom, Kovács Miklós névre szólt. Sokan tudtak erről a kis csalásról - még az ellenfelek közül is -, de senki sem tette szóvá. Az apám Puskás Ferenc: Az apám félprofi játékos volt, először a Mávaghoz, majd a Vasashoz, aztán a Kispesthez került. Jó futballista volt, a Kispesttel egyszer még a Magyar Kupa döntőjébe is bejutott. Néhányszor játszott az úgynevezett profi válogatottban is. Remekül rúgott, főleg jobbal. Érdekes, hogy amennyivel ügyesebb volt nekem a bal lábam, ő annyival jobban használta a jobbot. A vérében volt a futball. Támadó centerhalfot játszott - ma már nincsen ilyen poszt. Keresett egy kis pénzt a focival, de dolgoznia is kellett, így hát délután, munka után tudott csak edzésre járni. Az idők során különböző helyeken dolgozott. Volt lakatos a helyi vasútnál, később mázsamester a kispesti vágóhídon - ahol Bozsik Cucu apja is dolgozott -, majd ugyanott könyvelő lett. Aztán meg városi tisztviselőként, a negyvenes évek elején. Bár a lakásunk kicsi volt és szerény, én sohasem hallottam a szüleimet panaszkodni. Különben is láthattuk, hogy vannak, akiknek még annyi sem jut, mint nekünk. Harminchatban visszavonult és edző lett, de továbbra is dolgozott mellette az éppen aktuális állásaiban. Volt olyan időszak, amikor négy csapat tartozott hozzá: a kölyök-, az ifjúsági, a tartalék- és az első csapat. Tulajdonképpen ő volt a menedzser is a klubnál. Mi, kölyökjátékosok, nemcsak a bajnoki meccsekre mehettünk be ingyen, de megnézhettük a profik edzését is. És ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultuk a legtöbbet, már akkor is, mielőtt leigazoltak volna bennünket. Aztán mikor a kölyökcsapat tagjai lettünk, már volt

edzőnk is, és én megkaptam az első igazi futballcipőmet. A helyi cipész készítette direkt nekem, az első mérkőzésem előtt. A csukát egy kicsit nagyobbra szabták, hogy tovább tartson, ezért ki kellett tömni az orrát. Fájt a lábam a meccs után. Másnap nem is tudtam labdába rúgni. A Kispest proficsapata akkoriban általában a táblázat középső vagy alsó felében fejezte be a szezont, de nem esett ki. Sohasem volt gazdag klub, nem úgy mint a Ferencváros, de néha felnevelt egy-két válogatott játékost. Az én kedvencem Nemes-Nehadoma József, a jobbösszekötő és Déri Károly voltak. Csodáltam a stílusukat és a labdaérzéküket. Nemes nagyon intelligens játékos volt, tökéletes labdakezeléssel, Déri nagyszerűen cselezett. Apámon kívül ettől a két embertől loptam minden tudásom. Szerintem nagyon sokat számított a fejlődésünkben, hogy lehetőségünk volt ilyen jó játékosokat közelről figyelni, edzéseken és mérkőzéseken. Harmincnyolcban a válogatott bejutott a világbajnoki döntőbe, s ez nagyon sok játékost és még több gyereket fellelkesített. Biztos vagyok abban, hogy ez az egyik oka annak, hogy nálunk annyi jó játékos lett a háború utáni időszakban. Mi, kültelki gyerekek ismertük az újságból a leghíresebb külföldi játékosok, mint például a spanyol kapus, Zamora nevét, de amikor játszottunk, mindig valamelyik kispesti sztár akartam lenni. Leggyakrabban Nemes vagy Déri. Nemes (igazi nevén Nehadoma) József és Déri (korábban Deutsch) Károly valóban a legjobbjai voltak a harmincas évek Kispestjének. Előbbi, egészen különleges bravúrt mondhat magáénak. Élete egyetlen hivatalos válogatott mérkőzésén három gólt szerzett a görögök ellen, egy 1938-as világbajnoki selejtezőn. Déri 1932-ben a Törekvésből lett válogatott, három mérkőzésen két gólt szerzett. Aztán hét évvel később, már a Kispestből újra beválogatták őt. Azt is góllal hálálta meg. Puskás Ferenc: Úgy tizenkét éves koromig elég kicsi voltam, de aztán elkezdtem nőni. Mindig is erős voltam és gyors, sokat szaladtam. Ahogy cseperedtünk, a mérkőzések egyre komolyabbak, az ellenfelek erősebbek lettek. Akkor már nem volt elég a labdaérzék és néhány egyszerű trükk. Így aztán elkezdtük erősíteni a fizikumunkat. Mivel gyerekkoromban föleg idősebbek ellen játszottam, még kisebbnek éreztem magam közöttük, ezért a körülményekhez igyekeztem igazítani

a játékomat. Nem mentem be a tömörülésbe, tudtam, hogy ott nem nyerhetek, inkább az üres helyeket kerestem. Megpróbáltam elkerülni az ütközéseket, és kilesni, hogy hová megy a labda. Ezt a leckét örökre megtanultam, s egész pályafutásom során hasznosítottam. Mindig úgy helyezkedtem, hogy megtaláljanak a labdával … A klub gondolt ránk, minden edzés után kaptunk egy pohár tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret, hogy erősödjünk. Imádtunk focizni, imádtuk a klubot, de bevallom, néha vásottak voltunk. Előfordult, hogy kavicsokkal megdobáltuk a meccsről hazafelé igyekvő Ferencvárosszurkolókat. Ahogy múlt az idő, egyre inkább úgy éreztük, értünk a futballhoz, és eljött az ideje, hogy saját ötleteinket is megvalósítsuk a pályán. Egymás között órákat dumáltunk egy-egy meccs előtt, hogy „te majd ide mész, te azt fogod, te beindulsz, én neked passzolom”. Nem volt ennél fontosabb az életünkben. A Kispest ifiben csak környékbeli srácok játszottak, de az az igazság, hogy „idegen” nem is nagyon fért volna be közénk. Az ország egyik legjobb ifjúsági csapata volt a miénk, százharminc-száznegyven gólt is berámoltunk szezononként. Majdnem mindegyikünkből első osztályú játékos lett, ami ritkaság, sőt, Cucuval ketten még a válogatottban is szerepeltünk. Mi nemcsak csapattársak, hanem nagyon jó barátok, már-már testvérek is voltunk, mindenben segítettük egymást a pályán és azon kívül is. Egészséges rivalizálás folyt közöttünk, mérkőzések alatt kiabáltunk, sőt veszekedtünk egymással, de a meccs végével megszűnt a harag. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor a mérkőzés lefújása után valaki azon vitatkozott volna, hogy miért mondták neki ezt vagy azt. De nem tagadom azt sem, hogy néha jót verekedtünk az edzések alatt, még az is előfordult, hogy valakinek eleredt az orra vére. Ha az apám közben megérkezett és megkérdezte, mi folyik itt, kórusban feleltünk: „Semmi, semmi!”. Az apámat nem lehetett szigorú edzőnek nevezni. Általában jó kedélyű, vidám ember volt, de soha nem volt elégedett velünk, akármilyen jól is játszottunk. Nem futtatott minket a pálya körül, nem tartott unalmas edzéseket. A labdával viszont bármit szó nélkül hajlandóak voltunk megcsinálni. Ösztönösen bár, de korszerű edzésmódszereket fejlesztettünk ki. Rengeteget egykapuztunk, ugyanannyit játszottunk egymás ellen, gyakoroltuk a pontrúgásokat

vagy a mérkőzés-szituációkat. Néhány évvel később az edzés után még órákat lábteniszeztünk, két padot raktunk egymásra, az helyettesítette a hálót. Ketten-ketten játszottunk egymás ellen és a vesztesnek kellett fizetnie a vacsorát és a fröccsöt. Jó kis csaták voltak ezek. Télen, amikor a rossz idő miatt nem tudtunk focizni, a kézilabdát találtuk a legjobb kiegészítőnek. Abban is nagyon gyorsnak kell lenni, jó reflexeket igényel. Ráadásul így találkoztam a feleségemmel, aki kézilabdázó volt. Nekem tetszett az ő játéka, neki pedig az enyém. Az apám velem nagyon megértő volt. Sohasem erőltetett rám semmit, nem akarta a játékomat gúzsba kötni, hagyta, hogy önmagamtól fejlődjek. Egyedül ahhoz próbált ragaszkodni, hogy többet rúgjak jobb lábbal. Erre én azt feleltein: „Ha az ember két lábbal rúg, fenékre esik”. Különben nem szólt bele abba, amit csináltam. Végül is megtanultam jobbal lőni, de mérkőzéseken csak akció közben, mozgó labdába rúgtam jobbal. Amikor volt időm leállítani a labdát, akkor a bal lábamat használtam. Sajnos, édesapám nem élhette meg az aranycsapat legnagyobb sikereit. Szomorú, hogy ötvenkettőben meghalt, mindössze negyvenkilenc évesen. Szepesi György: Puskás imádta az apját és nagyon letörte korai halála. Nem hiszem, hogy rajta kívül tisztelt más edzőt, legalábbis egészen fiatalon. Magyarországon biztosan nem. Néha elég furán, mondhatni kínosan tudott viselkedni azokkal, akik Kispesten edzősködtek. Szerintem ennek a gyökerei az első edzője, vagyis az apja és a közte kialakult könnyed kapcsolatban rejlettek. Hallgatott rá, de a pályán azt csinált, amit jónak látott és feltételezem, hogy az apja sokkal többet elnézett neki, mint ahogy azt más edző tette volna. Drága Cucu Puskás Ferenc: Bozsik József, illetve ahogyan mi hívtuk, Cucu a legjobb barátom volt. Alig múltam három éves, amikor családja a mellettünk lévő lakásba költözött. Ők a húszasban, mi a tizenkilencesben laktunk. Másfél évvel idősebb volt nálam, de mivel ilyen közeli szomszédok lettünk, nagyon jó barátokká váltunk.

Kitaláltunk egy kopogtató jelzést a falon, ami azt jelentette, „gyerünk focizni”. Ma is elérzékenyülök, ha visszaemlékezem azokra a napokra. Nagyon boldog idők voltak! Bozsik Cucuval olyan szoros volt a kapcsolatunk, mint a legjobb testvéreké. Gyerekként mindig együtt játszottunk a grundon, aztán a kispesti csapatban és a magyar válogatottban is elválaszthatatlanok voltunk. Egészen az 1956-os forradalomig, amikor életünkben először, útjaink elváltak. Nagyon megszenvedtem. Öt fiú volt a Bozsik családban, mind egy szobában laktak. Valamennyien játszottak a kispesti klub különböző csapataiban. Istvánból, akit Cigánynak becéztünk, első osztályú kapus lett - szegény, nagyon fiatalon meghalt -, a másik három pedig a korosztályos csapatokban játszott, legalábbis így emlékszem. Cucu soha nem játszott más klubban csak a Kispestben, illetve a Honvédban, sőt rövid ideig még edző is lett Kispesten. Bozsik József, az egyetlen százszoros magyar válogatott, 1925. november 28-án született, a Kispesti AC kölyökcsapatában kezdett futballozni, a piros-feketék proficsapatában még 18 éves kora előtt bemutatkozott az első osztályban. Lényegében anyaegyesületében (az 1949 decemberében Bp. Honvéddé „változott” Kispestben) játszott pályafutása végéig, 1962-ig. Ez idő alatt öt bajnoki címet (1949-50, 1950, 1952, 1954, 1955) és KK-t (1959) nyert klubjával, összesen 447 bajnoki találkozón szerepelt, ezzel a magyar örökranglista hatodik helyezettje. A válogatottban az Aranycsapat meghatározó klasszisaként olimpiai bajnok (1952) és vb-ezüstérmes (1954), mindkét torna valamennyi találkozóján pályára lépett. Játszott a római stadionavató 3:0-on, az évszázad mérkőzésén (1 gól) és annak visszavágóján is. Ugyancsak szerepelt az 1958-as vb-n a 10. helyezett magyar együttesben. Pályafutása befejeztével előbb szakosztályvezetője, majd 1966 februárjától 1967 augusztusáig edzője lett a Bp. Honvédnak, s 1974-ben - egyetlen mérkőzés erejéig-a magyar válogatott szövetségi kapitánya is volt. 1978. május 31-én szívelégtelenségben hunyt el. Puskás Ferenc: Cucu nagyon csendes srác volt. Lassú, nyugodt, megfontolt, sohasem kapkodott. A lelke mélyéből imádta a focit, de

szerintem másképp, mint sokan közülünk. Soha nem tűnt izgatottnak, egyszerűen nem mutatta ki. A pályán kívül talán nem is láttam mérgesnek, de játék közben, ha valaki olyankor rúgott bele a lábába, amikor nem volt ott a labda, nagyon bedühödött, még az is megtörtént, hogy egyszerűen levonult a pályáról. Olyankor nekem kellett utána menni és megnyugtatni. Igaz barátom volt a fociban és az életben is. Mérkőzéseken - talán azért is, mert kisgyerekkorunktól együtt játszottunk - pontosan tudtuk, hogy a másik hová helyezkedik, labdával vagy anélkül. Tényleg keresés nélkül megtaláltuk egymást. Kispesten gond nélkül bemehettünk a bajnoki mérkőzésekre, de a többi stadionba nem volt belépőnk. Viszont mi látni akartuk a profi futballistákat, ott akartunk lenni a meccseken, ezért Cucu, én, meg még két vagy három gyerek mindenféle trükköket találtunk ki öt-hat éves korunktól. Egyszer jókora lyukat ástunk a homokos talajba a faléces kerítés alatt, a pálya egyik elhagyatott zugában. Már nem igazán emlékszem, hogy hol történt, de el lehet képzelni, hogy aznap fülig homokosak voltunk. A leggyakoribb módszerünk az volt, hogy a kispesti pályán összegyűjtöttünk néhány labdát, ezeket a szereléssel együtt táskákba raktuk és elindultunk az aznapi meccs helyszínére, sokszor át a városon. Ott aztán nagyon hivatalos ábrázattal és megfelelő szöveggel - mi vagyunk a kölyökcsapat ellenfele - sikerült bejutnunk. Minden rendben zajlott, de a meccs után vissza is kellett cipelni a holmikat. Még ezt sem bántuk, igazán megérte a fáradtságot. Tizen, majd huszonévesként is mindent együtt csináltunk. Egy időben még üzletünk is volt. Körülbelül negyvenhét-negyvennyolc táján, úgy hiszem. A Kispest nem volt gazdag klub és nem tudott minket értékünk szerint megfizetni. Viszont akkoriban már válogatottak voltunk, több tehetősebb hazai, sőt néhány külföldi klub is erősködött értünk. Ezért Cucunak és nekem felajánlottak egy vasárú- és edényboltot az Üllői úton. Hát azt látni kellett volna! Azt hittük, megütöttük a főnyereményt. Még csak pár hete működtettük, amikor a kormány államosította az összes kis üzletet. Kaptunk kevéske kárpótlást, de ezzel vége is lett az üzlettulajdonosi karrierünknek. Minden szabadidőnket együtt töltöttük, csavarogtunk a városban, hetente egyszer-kétszer moziba mentünk. Hazafelé mindig villamosra szálltunk, míg egyszer, amikor jegyet vettünk, egymásra néztünk és

szinte egyszerre mondtuk: „Miért fizessünk? Ugyanezzel az erővel, akár haza is futhatnánk és még a pénz is megmaradna.” Volt egy időszak, mikor hazáig rendszeresen versenyt futottunk a villamossal. Jó kis távolság, körülbelül két és fél kilométer lehetett. Először esélyünk sem volt, de egy idő után kezdtünk lépést tartani vele, és volt, hogy meg is előztük. A villamosvezetők nagyon élvezték ezt a kis játékot. Tizenhattizennyolc évesek lehettünk, egészségesek, erősek. Az apám nagyon kedvelte Bozsikot, mint játékost és mint embert is. Csodálta nyugalmát, érettségét, úgy kezelte, mintha ő is a fia lenne. Ha a fatert valami olyanról próbáltam meggyőzni, ami edzésen vagy mérkőzésen történt, és láttam, hogy nem hisz nekem, felcsattantam: „Kérdezd meg a kedvenced, a Cucut, ő majd megmondja, hogy igazam van!” Természetesen, amikor apám lett a klub vezetőedzője, mindkettőnk szakmai fejlődéséért felelős volt. Bemutatkozás az élvonalban - „hadiokból” Amikor Puskás 1943-ban, tizenhat évesen debütált a Kispest első osztályú, profi csapatában, az apja még nem volt a felnőtt csapat edzője, de amikor a csapat, immár Honvédként megnyerte az 194950-es bajnokságot, akkor az ifjabb Puskás Ferenc volt a csapat kapitánya, és az apja a klub vezetőedzője. Puskás Ferenc: Ha nem is a háború kitörése óta, de negyvenháromtól már nagyon nehéz lett az élet. Még az alapvető élelmiszerekből is kevés volt, emlékszem, hogy ruhát cseréltünk lisztre, vagy ritkábban húsra. A bajnokság egészen negyvennégy őszéig folytatódott, mivel az ország területét egészen az év szeptemberéig nem érintették a harcok. Ahogy azonban a háború a vége felé közeledett, egyre több és több játékost hívtak be katonának és küldtek az orosz frontra. Így aztán a harcok befejeztéig a negyvenhárom-negyvennégyes szezonban volt az utolsó teljes bajnokság. Ebben szerepeltem először a Kispest felnőtt csapatában, még csak 16 évesen. Ha jól emlékszem, negyvenhárom decemberében a Kispest a listavezető - és későbbi bajnok - Nagyváradi AC ellen készülődött. Éppen akkor egy újabb kispestit soroztak be és emiatt nem volt elég

játékosa a csapatnak. Bozsik már tavasszal „debütált” a Vasas ellen, ám mivel kikapott a csapat, Cucu nem kapott több lehetőséget. Amikor hallotta, hogy engem akarnak szerepeltetni, nagyon örült, bíztatott és ez önbizalmat adott. Szükségem is volt rá, mert már előre csüggesztett a várható eredmény. A Kispest ugyanis gyenge volt abban az évben, a félelmetesen jó Nagyvárad ellen nem sok esélyünk volt. Vasárnap játszottuk a meccset, december 5-én és 3:0-ra veszítettünk. Három nappal később idegenben játszottunk Diósgyőrben, 3:2-re kikaptunk a DiMÁVAG-tól. December tizenkettedikén végre megszereztem az első hazai gólomat a Kolozsvár ellen, bár a végeredmény ott is csak 2:2 lett. A Nemzeti Sport másnapi száma arról tudósít, hogy Puskást a szünetben bírálták a társai, akik kifogásolták, hogy túl sokáig tartja magánál a labdát. Megmondták neki, hogy passzoljon gyorsabban. Vándor Kálmán, aki a háború után kezdte sportújságírói pályafutását, erre úgy emlékszik, hogy a fiatal Puskás viselkedése bosszantotta némelyik idősebb kispesti játékost. Vándor Kálmán: Negyvenháromtól negyvenötig egy katonai kórházban teljesítettem szolgálatot, félúton a kispesti és a Fradi-pálya között. Az egységemben jó pár ferencvárosi játékos volt, és a kórház csapata gyakran edzett ferencvárosi vagy kispesti csapatok ellen. Ekkor találkoztam először, a szinte félig még gyerek Puskás Öcsivel. Kitűnt még a jóval idősebb játékosok közül is, azonban el kell mondjam, nem mindenki nézte jó szemmel az állandó megjegyzéseit és a kiabálását a mérkőzések alatt. A tehetségét azonban senki sem vonta kétségbe. Már akkor kitűnő játékosnak tartottam, de bevallom, nem gondoltam volna, hogy egyszer a világ legjobbjai között emlegetik majd. Puskás Ferenc: Úgy emlékszem, akkor én voltam a legfiatalabb az első osztályban. Hirtelen kerültem a mélyvízbe, és beismerem, nem mindig tudtam, hogyan viselkedjem. Ez egy kicsit elbizonytalanított. De meg kell mondanom, hogy a kispesti játékosok sohasem voltak igazságtalanok velem. Kölyök létemre teljesen egyenrangúnak fogadtak el. Nem telt el sok idő és Bozsik is visszakerült a csapatba. Én az első

meccstől kezdve végig játszottam, nem maradtam ki a csapatból. Talán vicces, de erre még ma is nagyon büszke vagyok. Hozzá kell tennem, tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, hogy fiatal korom miatt nem kaptam behívót. Bizonyos értelemben a foci védett meg a háború borzalmaitól. Annyira lekötött a játék, hogy sokszor megfeledkeztem a bajokról. Visszatekintve, pontosan tudom, hogy milyen sokat köszönhetek ezért is a labdarúgásnak. Béres András: Öcsi már srácként is zseniálisan focizott. Azt hiszem, előtte sem volt, de azóta sem született hozzá hasonló tehetségű futballista. Emlékszem, játszottam olyan Kispestben, amelyben a tizenhat éves Öcsi, és az akkor már harminchat éves Titkos Pál alkotta a balszárnyat. Állítom, a Kispest fő erejét a csatársor jelentette. Éveket játszottunk együtt Cucu meg Patyi előtt. Béres, Budai I, Mészáros, Puskás, Babolcsay összeállításban. Hozzá kell tegyem, az apja is nagyon értett a futballhoz. A kispesti „család” és a háború Puskás Ferenc: Ha a kispesti klub akkori anyagi helyzetét felidézem, akkor látom, hogy a viszonyokhoz képest nem éltem rosszul, bár a fizetésünk elég szerény volt. Micsoda idők voltak, nem is volt szerződésünk vagy havi fizetésünk! Ez őrültségnek, hihetetlennek hangzik manapság, de akkor, ha pénzre volt szükségünk, kértünk az elnöktől vagy a pénztárostól. Amikor a csapat jól játszott, mi is többet kaptunk. Úgy emlékszem, hogy valójában az adott meccsen nyújtott produkciónk alapján fizettek minket. Mivel a Kispest viszonylag kis klub volt - körülbelül két-háromezer szurkolóval hétvégenként sohasem dúskált a pénzben. Ennek ellenére mindig úgy éreztem, hogy jól élek és szerintem többet kerestem akkor, mint az apám. A klub nagyrészt - ahogy ma nevezik - szponzoroktól, az akkori mecénásoktól függött, akik egyáltalán nem voltak gazdag üzletemberek, mint manapság. Köztük volt a helyi szabó, aki a mezeket és a melegítőket készítette a klubnak, a helyi cipész, aki a futballcipőket csinálta, egy közeli étterem tulajdonosa, ahol kedden és csütörtökön

ehettünk edzés után, a helyi hentes, aki húst adott a játékosoknak és így tovább. Jobban éltem mint egy kispesti munkás. Ma már nem emlékszem, hogy pontosan mennyit kerestem, de az biztos, hogy az alapvető szükségletekre gond nélkül futotta. Soha nem panaszkodtam a fizetésem miatt. Mint említettem, Kispesten a nézőszám nem volt olyan magas, mint a Fradinál, Újpesten, vagy korábban a Hungáriánál. De azok, akik kijöttek a meccsekre, értették és szerették a focit. Szoros érzelmi szálak fűzték őket a csapathoz, még akkor is tovább lelkesítettek és bíztattak bennünket, ha veszítettünk. A klubban, a játékosok között úgy éreztem magam, mintha egy nagy családban lennék. Egészen más volt akkor, mint ahogy ez manapság működik. Úgy tűnik, a mai játékból kiveszett az igazi barátság. Megváltozott a világ. A játékosok edzenek, elvégzik a munkájukat, utána hazamennek. Igen, a munkájukat -, ez a lényeg! Az én időmben edzés után sokszor együtt maradtunk. Beszélgettünk, viccelődtünk, fröccsöztünk vagy söröztünk, megettünk pár szál kolbászt. Negyvenötben megnyitották az új klubházat Kispesten, szemben a hentesbolttal, ahonnan rendszeresen küldték a húst a játékosoknak. Sokszor jártak hozzánk színészek és énekesek, akikkel - és a törzsszurkolókkal - együtt nótáztunk, szórakoztunk egész este. Beszélgettünk a fociról, fociról és főleg a fociról. Nagyon szerettem ebben a társaságban lenni. Emlékszem a háború utáni első bécsi túránkra, támogatóink, a helyi boltosok tömték meg táskáinkat jó falatokkal, többnyire kolbásszal. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Ezen a napon a Kispest a Ferencvárossal játszott bajnoki mérkőzést. A német invázióval látszólag mit sem törődő, 12 000 néző előtt. Puskás Ferenc: Az Üllői úton játszottunk a Ferencváros ellen. Engem, a nagyon rutinos, válogatott védő, Rudas Ferenc fogott. Azért

két gólt sikerült berúgnom mellőle is. Időnként harci gépek szálltak el, vagy éppen köröztek a fejünk fölött, de mi ennek ellenére játszottunk. A mérkőzés után megjelenő lapok dicsérték Puskást és valódi tehetségnek ismerték el. A Kispest FC a 10. helyen zárta a tizenhat csoportos bajnokságot 1943-44-ben. Puskás tizennyolc mérkőzésen szerepelt és hét gólt szerzett. A következő idényt ugyan elkezdték, de befejezni már nem lehetett. Először az ország keleti részébe való csapatok jelentették be, hogy nem tudnak pályára lépni. Ezért aztán a bajnoki címet védő NAC játékosainak többségét gyorsan átigazolták a Nemzeti Vasashoz, majd Budapesten is lehetetlenné vált a rendszeres bajnoki mérkőzések lejátszása. A futballélet csak 1945 februárja, a harcok befejeződése után indult újra a fővárosban. Puskás Ferenc: Kijöttünk a pincéből, az óvóhelyekről, és egyenesen szaladtunk a pályára. Nem telt el sok idő, amikor megjelent néhány orosz katona és játszani akartak ellenünk. Egész ügyesek voltak és élveztük a játékot. Másnap lisztet kaptunk tőlük, de bármennyire is összebarátkoztunk ezekkel a katonákkal, sötétedés után veszélyes lett volna az utcára menni. Am még sokáig nem indulhatott be a bajnokság. Először május 6án kezdődött valami, de csak fővárosi csapatok részvételével, mivel az országban még nem lehetett utazni. A Kispest - ugyan nem játszott jól és elszenvedett néhány csúfos vereséget hazai pályán -, de végül negyedik lett 12 csapat közül. Puskás Ferenc: Emlékszem csúnyán, 7:0-ra kikaptunk a Ferencvárostól. A pályáról is leküldtek, mert megrúgtam Rudast. Még rosszabbul sikerült az Újpest elleni meccsünk, az akkori legerősebb gárda nyolc góllal tömött ki bennünket. Azóta sem szerepeltem olyan csapatban, amelyik ilyen nagyarányú vereséget szenvedett volna. Öcsi a válogatottban

1945 nyarán, augusztus 19-én és 20-án került sor Budapesten a háborút követő első két válogatott mérkőzésre. Puskás akkor játszott először a válogatottban. Nyolc - világháborúval, Anschlusszal terhelt - év telt el a legutóbbi magyar-osztrák óta. A csapatkapitányi tisztet a 49. és 50. válogatottságát ünneplő, 1932 óta (!) válogatott Bíró Sándor töltötte be. Amikor a bal hátvéd először válogatott lett, az augusztus húszadikai találkozón bemutatkozó Puskás „Öcsi” mindössze ötéves volt. Puskás Ferenc: Augusztusban két egymást követő napon fogadtuk az osztrák csapatot. Köztudott, hogy a „sógorok” a magyarok „ősi ellenfelei”, már ami a futballt illeti. A két labdarúgó szövetség között régóta nagyon jó volt a kapcsolat, mégha riválisok voltak is. Bár Magyarországon is nehéz volt az élet, Ausztriában a háboai után, még keményebb. Ezért ők nem is vállalkozhattak a mérkőzések rendezésére. Mindenki nagy izgalommal várta a háború utáni első válogatott mérkőzést, s ennek még külön hangsúlyt is adott, hogy éppen legnagyobb riválisunk ellen játszhattunk. Hittük, hogy ez biztos jele a szörnyűségek befejeződésének. A mérkőzéseket szombaton és vasárnap rendezték, a zsúfolásig megtelt, ferencvárosi stadionban. Én a második meccsen léptem pályára, az első találkozót 2:0-ra, a má-sodikat 5:2-re nyertük. Jól sikerült a bemutatkozásom, ugyanis már a tizenkettedik percben berúgtam Zsengellér labdáját Ploc kapujába. A húszadikai csapat egyébként tele volt fiatalokkal, és a meccs után nagyon jó hangulatú banketten vettünk részt. Szepesi György: Örök emlék: Szusza Feri ívelte át a labdát a bal oldalra, Vincze begurította középre Zsengellérhez, aki mintegy nyolc méterre állt a kaputól. Közben Öcsi futott fel a balösszekötő helyén, Zsengellér pedig eléje tálalt. Elegáns, szép gól lett a vége. Később tudtam meg, hogy mielőtt Zsengellér odapasszolt volna Puskásnak, csak annyit szólt: „Itt van Öcsi, rúgd be!” Berúgta… Sebes Gusztáv -„Örömök és csalódások ” cimií könyvében - így egészíti ki az osztrákok elleni két mérkőzés történetét.

Sebes Gusztáv: „Budapest romokban hevert, egy híd sem maradt ép a Dunán… A játékosok igen rossz bőrben voltak, a labda iránti nagy szeretetből mégis vállalták a két találkozót az egymás utáni napokon. Nagy választék még nem állt Gallowich Tibor rendelkezésére. Prémiumot természetesen nem kaphatott senki, de mégis boldog volt az a játékos, aki bekerült a keretbe, mert szerdától vasárnapig a labdarúgó-szövetség étkeztette, ami abban az időben igen nagy szó volt.

Az Aranycsapat kialakulása „Mire ezek a játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ egyik legjobb csapata lettünk”

A háború utáni első választások eredményeként koalíciós kormány alakult, amelyben a konzervatívoknak (Kisgazdapárt) jutott a vezető szerep, de a kommunisták és a szociáldemokraták is fontos posztokat kaptak benne. 1946-ban kikiáltották a köztársaságot és a földreform után megtették az első lépéseket az ipar államosítása felé. Két évvel később új kormány alakult, és abban már minden kulcspozíciót a kommunisták töltöttek be. A második választás, az 1949-es - az úgynevezett „egylistás” voksolás - már nem is ajánlott más lehetőséget a „szovjet típusú ” politikán kívül. Ez már jelezte a Szovjetunió által ellenőrzött és a sztálinisták vezette rendszer kezdetét. Létrehozták az államvédelmi hatóságot és szinte azonnal megkezdődtek a koncepciós perek, amelyekben számos vezető kommunistát - köztük Rajk Lászlót - letartóztattak és kivégeztek. Az ország a polgárinak nevezhető vonal után kommunisták által jelölt és vezetett útra lépett. Lezajlottak az államosítások ugyanakkor a háború borzalmaiból éledező országot a lelkesedés nem kevésszer a mesterségesen felfokozott és fókuszba állított „műlelkesedés” jellemezte. Ugyanakkor egyrészt a nehéz gazdasági helyzet, másrészt a nem mindenki számára szimpatikus jövőkép, s nem utolsósorban a csábító anyagi ajánlatok hatására rengeteg ismert - és kevéssé ismert -futballista szerződött külföldre. 1946-ban például a vérontást kevésbé megsínylő Erdély, majd az azt követő két esztendőben Csehszlovákia keleti része, a Pozsonytól Kassáig húzódó terület lett jó néhány játékos új állomáshelye. Az igazi paradicsomot azonban Olaszország jelentette. Sárosi doktortól Zsengellérig, az egykori kispesti sztár Kincses „Sinyától” Mikéig, Sárosi Bélától Sipos „ Vilikáig” - válogatott játékosok kerültek ki az MLSZ hivatalos engedélyével Itáliába. 1948-ban már a szövetség - azzal a címszóval, hogy „ez gyöngítené a kiváló sporteredményekre törekvő nemzetünket” - nem engedélyezte egyetlen játékosnak sem a legális távozást, bár ettől még szinte hetenként kapott valamelyik-főleg fiatal - válogatottjátékos „visszautasíthatatlannak ” ítélt ajánlatot. A

sajtóban elrettentő célzattal történeteket közöltek arról, hogy (többnyire olasz klubok nevében) ügynökök járják Budapest utcáit és megpróbálnak egy-egy kiválasztott játékost kicsempészni. Írtak az újságok magyar fiatalok tragikus útjáról is, akik télen az Alpokon át próbálták elérni a futballszabadság hazáját, Olaszországot, de a lábujjaik lefagytak a hóban. Mindezen történetekben erősen felnagyították a néha valóban nem túl szívderítő valóság negatív részleteit, mint ahogy az is tény, hogy néhány tehetséges, ifjú futballista - mint Kubala, Marik, vagy a B-válogatottig jutott Majtényi, Turbéky, a tehetséges Szőke II - nekivágott, és életveszélyes kalandok sorozatán keresztül jutott el Olaszországba. De eljutott. Mások nem akartak menni - vagy engedély hiányában nem akarták a bizonytalanságot választani. A Kispest francia túráján például mesés, kétmillió frankos szerződéssel csábították Bozsikot, aki azonban még megfontolni sem volt hajlandó az ajánlatot. Egy más alkalommal az újpesti Szuszáért az olasz Internazionale jelentkezett, de egyesülete visszautasította a propozíciót. Paradox módon abban az időszakban - a már a háború előtt szakmai elismerést szerzett magyar edzők közül -jó néhányan (ideiglenesen vagy végleg) hazatértek. Olyanok, mint az MTK-hoz kerülő Bukovi Márton, aki éveket töltött Jugoszláviában, a Gradjanski csapatánál, valamint Guttmann Béla, aki Újpesten és a Kispesten dolgozott addig, ameddig újra vándorbotot nem fogott a kezébe. A háború utáni első mérkőzéseken az egykori élvonalbeli kapus, Gallowich Tibor ült a válogatott kispadján, de sikerei ellenére 1948-ban Sebes Gusztávot nevezték ki a válogatottat irányító, háromtagú edzőbizottság élére. A trió másik két tagja egyébként Kompóti-Kléber Gábor, a korábbi válogatott középfedezet és Mandik Béla, a tapasztalt utánpótlás edző lett. Mindketten Sebes hajdani klubtársai voltak. Ajánlatok külföldről A Kispest egyre erősödött és az 1946-47-es bajnokságban már a második helyen végzett. A Bozsik és Patyi előtt játszó Béres, Budai I, Mészáros, Puskás, Babolcsay csatársornak kevés párja akadt akkor idehaza. Az 1947-es év első válogatott mérkőzésén (május negyedikén)

a magyar csapat ismét az osztrákokat fogadta. Gallowich Tibor együttese -37 000 néző előtt - 5-2-re nyert az Üllői úton. Puskás már a 11. percben „felavatta ” Pelikán kapust. Egy héttel később Torinóba utazott a csapat, a Stadio Comunaléban a világbajnoki cím védőivel, az olaszokkal játszott. A squadra azzurra pazar mérkőzésen, Loik 89. percben szerzett góljával győzött. Ritkaság, de szinte „klubmeccset” vívott a két csapat, az olaszoknál a Juventus kapusa, Sentimenti IV mellett csupa Torino-játékos kapott helyet, míg a magyarok kezdő tizenegyébe kilenc újpesti mellé csak a ferencvárosi Rudas, illetve az akkor már kihagyhatatlan Puskás fért be. Hősünknek azonban más oka is van a mai napig pontosan emlékezni a részletekre. Puskás Ferenc: Torinóban három:kettőre kikaptunk az olaszoktól, az utolsó előtti percben szerezték a győztes gólt. A második félidőben, amikor kettő:egyre vezettek, berúgtam egy tizenegyest, hetvenezer fanatikus néző ordítása közepette. Az olaszoknak lenyűgöző támadósora volt, Valentino Mazzola vezetésével. Remek felépítésű, technikás középcsatár volt, aki szerencsétlenül fejezte be pályafütását: szinte pontosan két évvel később, Supergánál lezuhant a Torino csapatával. Mindenki szörnyethalt. Elég különös, hogy majdnem húsz évvel később a fia játszott ellenem Bécsben, az Inter ellen elveszített, Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntőben. A fiú, azaz Sandro Mazzola két gólt is szerzett azon a bizonyos mérkőzésen. 1964. május 27-én az Internazionale 3:1-re győzött a Real Madrid ellen. Az volt egyébként Puskás harmadik - s egyben utolsó - BEK-döntője. Az 1965-66-os sorozatban már csak a döntőig vezető úton játszott, a fináléban nem. Puskás Ferenc: Nemcsak ezért emlékszem a negyvenhetes torinói túrára, hanem főleg azért, mert a mérkőzés után fantasztikus összeget, százezer dollárt ajánlottak, ha a Juventushoz szerződök. Egészen nyíltan, a legkisebb titkolózás vagy konspirálás nélkül két olasz férfi sétált hozzám. Lobogtattak egy papírt - azt mondták, az a szerződés amelyen százezer dollár szerepelt. Zavarban voltam, izgatott lettem és

időt akartam nyerni. Megkértem őket, hogy írjanak a budapesti címemre és vázolják a részleteket is. Ez megtörtént, néhány napon belül megkaptam az ajánlatot részletező levelet. Hatalmas összeg volt ez egy olyan fiatal embernek, mint én, de valójában nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyan mérlegelve az ajánlatot, szabadon döntsek. Nem is az volt a gond, hogy nem hagyhattam el az országot akkor valószínűleg még meg lehetett volna tenni - de itt kellett volna hagynom a szüleimet, a nővéremet és a rokonaimat. Azért sem volt ez egyszerű döntés, mert a családom német, pontosabban sváb származású volt és a háború utáni légkörben mindenki félt a megtorlástól. Attól tartottam, esetleg kitelepítik őket, vagy más módon büntetik meg szegényeket. Az én budapesti jelenlétem ezt szinte kizárta, így aztán bármennyire is vonzott Olaszország, s csábított a pénz, nemet mondtam. Nem csináltam ebből nagy ügyet, így döntöttem és nem bántam meg. Nagyon szerettem a családomat és nem akartam veszélynek kitenni őket. Nemzetközi előretörés A magyar válogatott tovább formálódott és fejlődött. Egyre erősebbé vált. Európa egyetlen válogatottja sem mehetett volna biztosra ellene, sőt… 1947 júniusa és 1948 novembere között tizennégy meccset vívott, s csak kétszer Bécsben és egyszer Szófiában kapott ki a házigazdáktól. Ugyanakkor olyan sikerek szerepeltek a dicsőséglistán mint a jugoszlávok (3:2), a bolgárok (9:0), a románok (3:0, 9:0, 5:1), a svájciak (7:4) vagy éppen a lengyelek (6:2) legyőzése. A Sebes vezette bizottság - folytatva Gallowich munkáját - tovább kísérletezett a legerősebb tizenegyet megtalálandó, de a későbbi Aranycsapat még csak körvonalazódott. Grosics, Bozsik, Puskás és az akkor még gyakran összekötőbe állított Hidegkúti azonban már stabil tagja lett a válogatottnak. Érdekességként említhető, hogy amikor Bozsik először szerepelt a válogatottban, Puskás éppen mexikói túrán járt a Ferencváros kölcsönjátékosaként. Az efféle portyák ugyanis lehetőséget adtak úgy a játékosoknak, mint a kluboknak arra, hogy hozzájussanak az annyira nélkülözhetetlen külföldi valutához.

Puskás Ferenc: Meghívtak a Ferencváros közép-amerikai túrájára. Velünk tartott Szusza az Újpestből és egy másik, akkor még szintén kispesti válogatott, Mészáros Dodó. Ő egyébként még abban az évben a Fradiba igazolt. Egy olyan kis klub, mint a Kispest, ugyanis a legjobb esetben is csak két válogatott játékost tudott megtartani. A Mészárosért kapott pénz arra volt elég, hogy megtartsák Bozsikot és engem. A portyán elég jól álltunk fel, a mexikói válogatott is csak 3:3-at ért el ellenünk. Az útért egyébként ezerötszáz dollárt kaptam, ami hatalmas összeg volt akkor. Ebből vettem házat Kispesten, amiből aztán az esküvőm után kiköltöztem, de a nővérem és a családja máig is ott lakik. Bozsik a mexikói túra idején, 1947. augusztus 17-én debütált a válogatottban. Neki két okból is nehezebb volt bekerülnie a legjobb tizenegybe, mint barátjának. Több edző ugyanis rosszul értékelte a játékát, túl lassúnak tartotta. Nem is annyira fizikailag, mint inkább fejben. Talán azért, mert - szerintük - szokatlanul hosszú ideig dajkálta magánál a labdát. Szeretett résztvenni a támadásban és a védekezésben is. Végül is a szakértők rájöttek, hogy Bozsik csak addig próbálja őrizni a labdát, amíg a társakjó pozícióba kerülnek, aztán fantasztikus precizitással passzol. Ugyanakkor az sem volt mellékes, hogy a kor legjobb magyar klubcsapatának, a Gallowich-féle válogatott alapját is képező Újpestnek Nagymarosi személyében szintén zsonglőri képességekkel megáldott (vagy megvert…) fedezete volt. Sőt, a lilák másik „halfiát”, Kirádit is kitűnő játékosként tartották számon. Bozsik és Puskás összeszokottsága, virtuozitása azonban többet ígért, hiszen ők külön-külön is, de főleg együtt, csodákra voltak képesek. Szepesi György: Ahogy Öcsi nőtt, úgy a teljesítménye is egyre jobb lett. Emlékszem egy negyvenhetes, Ferencváros elleni mérkőzésre, melyen Puskást hordágyon vitték le, miután Rudas, aki fogta, durván beleszállt. Öcsi azonban hamarosan visszatért a pályára, nagy kötéssel a bal lábán. A mérkőzés nagy része alatt a bal szélen bicegett, majd egyszercsak, az első félidő vége felé, megiramodott a tizenhatos irányába, elkiáltotta magát, hogy „Cucu, most!” Erre Bozsik felnézett, és gyönyörű labdája már érkezett is, amit aztán Puskás a fáslis lábával

gond nélkül bevágott a kapuba. A második félidőben aztán tovább bicegett, de még kétszer láthattunk tőle hasonló jelenetet. Így nyert a Kispest 3:0-ra, a tömeg pedig alig akart hinni a szemének. 1947 májusának végén a Kispest Franciaországban és Luxemburgban túrázott. A hónap utolsó napján azonban városok közötti válogatott mérkőzést rendeztek Magyarországon, Budapest és Belgrád csapatai között. A szövetség csak azzal a feltétellel engedélyezte a Kispest útját, hogy annak vezetői Puskást korábban hazaküldik és így játszhat a válogatottban. A kispesti vezetés már a túráról jelezte táviratban, hogy nem engedi el az éppen csak húsz éves játékost, mert az nem utazhat egyedül haza egész Európán át. A szövetségi kapitány erre megfenyegette az egész klubot, mondván, hogy az MLSZ a jövőben nem fogja engedélyezni a Kispest túráit. Erre hazaküldték Puskást, aki egyenesen a pályaudvarról érkezett a mérkőzésre. Amikor a többiek már melegítettek, bőröndjével megállt a pálya szélén és nevetve mesélte, hogy bár nem volt pénze jegyet venni az utolsó kétszáz kilométerre a határtól Pestig, sikerült meggyőznie a kalauzt és büntetés nélkül megúszta. Budapest válogatottja végül 3:2-re győzött Belgrád együttese ellen, Puskás főszereplésével - és két góljával. Guttmann Béla, a világvándor 1948-ban Kispesten Guttmann Béla lépett Puskás papa helyére az első csapat edzői posztján. Az egykoron az MTK-ból indult, négyszeres válogatott fedezet különböző külföldi zsidóklubokban játszott későbbi pályafutása során, a bécsi Hakoahból Amerikába, a Hakoah Brooklynba került. Pazar edzői karrierje során minden idők egyik legeredményesebb magyar klub edzője lett. Rövid hazai „portyája ” során edzette az Újpestet (két bajnoki címet is nyert) és a Kispestet, bajnoki elsőséget szerzett Uruguayban (Peharol), Hollandiában (Enschede), Olaszországban (AC Milán), Brazíliában (Sáo Paulo FC, a „paulista” bajnok) és Portugáliában (Porto, Benfica) is. A lisszaboni gárdával például kétszer megnyerte a BEK-et - az elsőnél éppen Puskásékat, azaz a Real Madridot legyőzve a döntőben, s ezzel végetvetve a spanyolok öt éven át tartó győzelmi sorozatának.

Mindezidáig az egyetlen magyarországi születésű, BEK-győztes edző. Ő fedezte fel például a hatvanas évek világklasszisát, a portugál Eusébiót. De korábbi, azaz kispesti működése nem volt a későbbiekhez hasonlóan sikeres - leginkább éppen Puskás miatt. Két ilyen erős egyéniség talán nem is kerülhette el a konfliktusokat. Vándor Kálmán: Guttmann nem volt hajlandó tolerálni azt a magatartást, amit Puskás apja megengedett a fiának. Guttmann nagyon komoly ember volt, óriási szívvel és kiváló szaktudással. Az ellentét azért alakult ki, mert - mindenki jól tudta - azidőtájt már tulajdonképpen Öcsi irányította a Kispest csapatát. Az ő hangja volt a legerősebb, és az csak nőtt, amikor a kicsi Kispestből az erős hadsereg által támogatott, nagy Honvéd lett. Valószínűleg Guttmann is hibázott, úgy érezte, hogy szigorúnak kell lennie a vagány és rendkívül erős személyiségű kispesti srácokkal. Világos azonban, hogy más módszert kellett volna alkalmazni. A távozása is ezt igazolta … 1948 novemberében, a Győr elleni, idegenbeli mérkőzésen, Guttmann nagyon izgatott lett a kispadon, az egyik kispesti védő, Patyi Mihály durva belépéseit látva. Az oldalvonalról beszólva figyelmeztette a játékost, hogy nyugodjon meg, de végül elvesztette a türelmét és le akarta cserélni. De Puskás rákiáltott Patyira, hogy maradjon a helyén. Az jobban tartott a csapatkapitánytól, mint az edzőtől, így aztán a pályán maradt. Guttmann a mérkőzés után azonnal lemondott és még arra sem volt hajlandó, hogy a játékosokkal együtt vonatozzon vissza Budapestre. Puskás hamar megbánta tettét és bocsánatot kért, de akkor már késő volt. A klub nem kommentálta az esetet a sajtóban - viszont ismét Puskás apja lett az edző. Vándor Kálmán: Puskás Öcsi már a csapat vitathatatlan vezérévé vált. Tekintélyével és hatalmával védte és segítette a játékosokat. Emlékszem egy esetre, amikor jegyeket osztogattak a futballistáknak a kispesti étteremben egy rangadó előtt. Mindenki két jegyet kapott, kivéve a két sztárt, Puskást és Bozsikot, akik négyet. Amint Puskás ezt

kiderítette, felállt és közölte, ők nem játszanak aznap, ha nem kap mindenki négyet. Ellenállhatatlan volt. „Eltiltás” a válogatottól Puskás akkoriban már itthon és külföldön is minden mérkőzésre külön őrzőt kapott. Az aztán - képességeitől függően - vagy megpróbálta szabályosan őrizni, vagy egyszerűen összevissza rugdosta. Az 1948 novemberi, szófiai (ritkaság: 1:0-ra elveszített) találkozón állandóan „faragták ” a büntetőterület környékén. A második félidőben aztán törlesztett, lerúgott két bolgárt, akiket hosszasan ápoltak. Egy héttel később, egy hazai bajnoki mérkőzésen Puskás ismét lerúgta őrzőjét. A kettő együtt sok volt: négy nappal később az MLSZ fegyelmi bizottsága úgy határozott, hogy egy évre eltiltja Puskást a nemzetközi szerepléstől. Feltehetően azért is, mert a bolgár meccset követően Puskás csípős megjegyzéseket tett az MLSZ néhány vezetőjére, akik büntetést helyeztek kilátásba a pályán tanúsított viselkedése miatt. Úgy gondolták, hogy a játékossal túlságosan elszaladt a ló, nagyszájúsága és nagyképűsége nem ismer határokat. Az akkor is egyetlen sportnapilap, a Népsport a döntés hátterét így magyarázta a lap hasábjain: „Puskás nem a legjobb tudása szerint teljesített Szófiában, túlságosan féltette a lábát. A mérkőzés után is sértően viselkedett a sportvezetőkkel. “ A szerkesztőségi állásfoglalás azt is szóvátette, hogy Puskás hozzáállása méltatlan „a szocializmus felé haladó népi demokrácia sportolójához. Nem zsarolhatnak minket az ország elhagyását célzó fenyegetésekkel. Ez a büntetés nemcsak Puskás számára figyelmeztetés, hanem a többieknek is “. A cikk megjelenése napján, Puskás felkereste a Népsport szerkesztőségét és „önkritikát gyakorolt”. Így idézték: „Szomorúan vettem tudomásul a labdarúgó-szövetség tiltó döntését és nem hiszem, hogy megérdemlem. Valóban helytelenül viselkedtem Szófiában, de én csak a kapott rugdosásért törlesztettem. Tudom, hogy hibáztam és a mérkőzés után megsértettem a vezetőket. Dühbe

gurultam azon, ahogy a bolgár centerhalf Trnkov bánt velem. Elvesztettem a türelmemet Győrben is, ahol konfliktusba keveredtem az edzőmmel, túlságosan élesen reagáltam mindenre. Ez a büntetés teljesen kijózanított, talán ha már korábban figyelmeztetnek, akkor semmi nem történt volna Győrött. Ami Magyarországról való távozásomat illeti, erre soha nem vágytam, néhány külföldi klub ugyan már megkeresett, de én nem megyek sehova. Nem hiszem, hogy pótolhatatlan lennék a válogatottban és egyetlen célom, hogy visszakerüljek a csapatba.” Az önkritika megtette hatását. Ugyan - amellett, hogy egy évre eltiltották a válogatottban való szerepléstől - december 16-án még azt jelentették be, hogy április negyedikéig nem játszhat bajnoki mérkőzést sem, hamar megbocsátottak neki. A február tizenkilencedikei tavaszi idénynyitón már újra pályára lépett, sőt tagja volt a válogatottnak is a következő, április tizedikei, prágai találkozón. Úgy töltötte le „nemzetközi” eltiltását - hogy közben egyetlen mérkőzésről sem hiányzott. Sebes és az Aranycsapat születése Az új évtized kezdetére az állam -és a párt - már tulajdonképpen a társadalmi és a kulturális élet minden területére kiterjesztette hatalmát. A sztálinisták uralma alatt fokozódott az erőszakos kollektivizálás, napirenden voltak a tömeges kitelepítések és az egyházi vezetők üldözése is. Új törvényt fogadtak el, amely a testnevelés és a sport fejlesztését kizárólag az állam feladatává tette. Létrehozták az Országos Testnevelési és Sport Bizottságot, amely a gyakorlatban egyfajta sportminisztériumként működött, mivel a vezető politikusok minden jelentős sportkérdést ezen keresztül irányítottak. A labdarúgóktól - miként a többi sportolótól is elvárták, hogy minden tudásukkal támogassák az ötéves terv (195054) sportra vonatkozó előírásait, melyben szerepelt a Népstadion megépítésének nagy terve is. Grosics Gyula: Sebes Gusztáv mélyen elkötelezett, kommunista világnézetű ember volt, ezt érezni lehetett minden megnyilatkozásában.

Politikai ügyet csinált minden fontos mérkőzésből. Gyakran hangoztatta, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti éles küzdelem ugyanúgy lejátszódik a futballpályán, ahogy az élet más területén. Egyidőben nemcsak szövetségi kapitány volt, hanem az OTSB elnökhelyettesi posztját is betöltötte, olyan politikai kapcsolatokkal rendelkezett, melyekkel nagyobb hatalma volt, mint a főnökének - és vetélytársának - Hegyi Gyulának. Sebes íróasztalán volt egy telefon, ami közvetlen összeköttetést biztosított Farkas Mihállyal, a honvédelmi miniszterrel, hogy bizonyos esetekben egyeztesse vele a kormány, a párt álláspontját az adott sportpolitikai kérdésben. Sebes Gusztáv gyorsan rakétázott a hatalom csúcsa felé. Gallowichot 1948-ban háromtagú bizottság váltotta fel a szövetségi kapitány posztján, melynek Sebes is tagja, sőt első számú tagja volt. A futball irányításának ez a „szocialista” formája a bizottsági tagok (Kompóti-Kléber Gábor és Mandik Béla volt a másik kettő) személyes ellentéte miatt hamar szétesett, annak ellenére, hogy régi barátság fűzte őket össze. Miután mindhárman lemondtak, 1949januárjában Sebest nevezték ki a válogatott egyedüli felelősévé, de ő hangsúlyozta, hogy továbbra is kikéri a régi szakemberek és kollégák véleményét. Sebes időnként szeretett visszavonulni néhány napra, hogy a válogatott kialakításáról és a csapat építéséről nyugodt körülmények között elmélkedjen. Tanulmányozta és hasznosította olyan nagytudású, nemzetközileg is elismert szakemberek véleményét, mint a kétszeres világbajnok, olimpiai győztes olasz Vittorio Pozzo és az osztrákok - tragikusan fiatalon elhunyt - hajdani „futballminisztere “, Hugó Meisl. Felidézte Jimmy Hogan tevékenységét is: az „arany” MTK angol edzője a magyar futball első száz évének legnagyobb hatású és legpazarabb tudású külföldi trénere volt. Sebes úgy döntött, hogy nem egy szűk csapatot, hanem fiatalokból álló szélesebb gárdát hoz létre olyanokból, akik az adott generáció legügyesebb játékosai a posztjukon és képesek különböző taktikai elemek hatékony alkalmazására. Sebes politikai csillaga is gyorsan emelkedett. A szövetségi kapitányság és az OTSB elnökhelyettesi posztja mellett 1948 elején ő lett a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is. Régi és aktív kommunista

volt, megfelelő politikai múlttal. A húszas években Párizsban a Renault gyár munkásait szervezte be, a háború utáni Magyarországon aktívan vett részt a szakszervezeti mozgalom újraszervezésében. A pártvezetés tehát megbízott benne. A kommunista rendszerben Sebes hathatós támogatásra talált ahhoz, hogy a futballéletben közreműködök és maguk a játékosok messzemenően segítsék munkáját. Óriási energiával, és hatalmas lelkesedéssel dolgozott. Nem túlzás, csak a futballnak élt. Megbeszélésre hívta az első osztályban dolgozó edzőket és ismertette velük a válogatott kialakításáról szóló tervét. Ebben számított az edzők teljes együttműködésére, hiszen jól tudta, sikeréhez elengedhetetlen a klubedzők magas szintű, napi munkája is. Még a játékvezetőket is megkérte, hogy informálják öt a tehetségekről. Ezekben az években a válogatott szerdánként barátságos mérkőzéseket játszott vidéken, hogy a gyakori együttlét elősegítse a játékosok közötti baráti hangulat kialakulását. Az, hogy nem Budapesten játszottak, nagy terhet vett le a fiatal játékosok válláról, akikkel a vidéki szurkolók elnézőbbek és türelmesebbek voltak, mint a fővárosiak. Így aztán Sebes nyugodtan kipróbálhatott különböző taktikai variációkat és megtalálhatta azokat a játékosokat, akik a legalkalmasabbaknak tűntek a végrehajtásra. A szövetségi kapitány gondoskodott arról is, hogy a vendéglátók megtarthassák a jegybevételt: a nemritkán tíz-tizenötezres publikum már szép, harminc-negyvenezer forintos bevételt jelentett - túl a rendezés erkölcsi sikerén. Nem csoda, hogy szinte mindenki a válogatott edzőpartnere akart lenni. Az első kísérletek A Sebes irányítása alatt játszott első mérkőzés nem hozott sok örömet. 1949. április 1-jén Prágában, Csehszlovákia ellen lépett pályára a válogatott, a „büntetését letöltött” Puskással is soraiban. Az őszi, Bulgária elleni, meglepő vereség után Sebes a védelmet akarta megerősíteni és gyors támadósort tervezett. Czibort akarta játszatni a balszélen, Budait a jobb szélen, Kocsist a jobbösszekötő, Puskást pedig a balösszekötő posztján (végülis Hidegkútival a kilences mezben ez a csatársor lett sokáig a meghatározó). Más szakemberek azonban ezt

túl kockázatos megoldásnak tartották és végül Sebes meghátrált. Ama védelem összeállításakor a saját akaratát valósította meg. Grosics éppen nem jöhetett szóba, Henni Géza helyett így a Vasas újonca, Turai István védett, előtte Rudas, Börzsey és Balogh II, azaz kifejezetten rutinos trió alkotta a védelmet. A fedezetsorban összeállt a Bozsik, Zakariás kettős, a későbbi Aranycsapat csatársorából azonban csak Puskás játszott. Mellesleg a Prágában szerepelt csatárok sem akármilyenek voltak: a szintén újonc Sándor mellett Szusza, Deák, Szilágyi, azaz három robosztus, rengeteg gólt szerző támadó kapott helyet. S persze, Puskás. Nem is a csatárokon, sokkal inkább a bizonytalankodó hátvédeken és az indiszponált Turain ment el a mérkőzés. Sebes kemény kritikát kapott a találkozó után - de kitartott elhatározása és a védelmi trió mellett. A következő mérkőzésen - az örök rivális osztrákok ellen, május 8án - Sebes senkire sem hallgatva, csak a saját elképzelését valósította meg. Zakariást Lakattal váltotta fel, Sándor helyén kipróbálta az ugyancsak 21 éves Budai U-t, míg Szuszát és Szilágyit a remek formában lévő Ferencváros tinédzsereivel, Kocsissal és Cziborral váltotta fel. Budai II László Bocsák Miklós 1983-ban megjelent Kocsis és Czibor című könyvében felidézte első válogatottsága történetét. Budai II László: Sebes Gusztáv sok jó játékosból ki tudta válogatni a legjobb tizenegyet, vagy inkább a legjobb csapatot. Hozzájárult ehhez, hogy Guszti bácsi első mérkőzésén, Prágában 5:2-re kikapott a válogatott. A régi, rutinos játékosok helyett, akkor nyúlt először hozzánk, fiatalokhoz. Ma sem tudom, mi történik, ha akkor nem kap ki a válogatott csapat 5:2-re. Sebes Gusztáv összesen hatvannyolc mérkőzésből álló kapitányi pályájának első győzelmét ez a csapat vívta ki: Henni - Rudas, Börzsey, Balogh II - Bozsik, Lakat - Budai, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor. Az együttes 6:1-re nyert, Puskás másodszor ért el mesterhármast a válogatottban. Végig csillogott, de remekül bevált a

szinte újonc ferencvárosi trió is. Budai és Czibor első, Kocsis második válogatott meccsét játszotta. Budai II László: Negyvennyolcban kerültünk Zolival együtt a Fradiba. Akkor mi még dolgoztunk, én géplakatos voltam, Kocka tisztviselő az Iparügyi Minisztériumban, Zoli pedig mozdonyt vezett. Csak délután volt edzés. De mi hárman a tréning után is ott maradtunk. Czibor egymagában is kitalált dolgokat, labdát vezetgetett, kapura lődözött. Mi ketten Sanyival kértünk tíz labdát, és akkor én elkezdtem futni a jobb szélen, és beadtam. Addig futottam el és adtam be a labdát mindennap, amíg - anélkül, hogy felnéztem volna -, meg nem éreztem, hogy hol van Kocka. És amíg ő, anélkül, hogy felnézett volna, ne tudta volna, mikor és hova adom be. Érdekes - és a későbbi időket ismerve felettébb tanulságos - hogy a szövetségi kapitány akkor még hét ferencvárosi játékost válogatott be a két kispesti (Puskás, Bozsik), az egy MTK-s (Börzsey) és az egyszál újpesti (Balogh II) mellé. Ugyanakkor elképesztő, hogy a már többször idézett, Örömök és csalódások című könyvében a következőket fejtegeti: „Az összeállítás kétségtelenül jobb, egységesebb volt, mint az, amelyikben a legutóbb szerepelt a csapat. De még mennyivel egységesebb lehetne, ha nem ilyen sok helyről kellene összeszedni!” Érthetetlen… A támadó futballnak ez a bemutatója, amit a szélsők és az összekötők pazar összjátéka tett teljessé, további kísérletezésre inspirálta Sebest. A következő, olaszok elleni mérkőzésen kihagyta Czibort és Puskást tette helyette a balszélre, Szuszát játszatta a balösszekötő posztján. De a támadások lelassultak, a mérkőzés 1:1-es döntetlennel végződött. Puskás később panaszkodott, hogy nem szeret a balszélen játszani. Ezért Sebes nem tette be a következő, svédek elleni kezdő csapatba, Czibor így visszakerült. Viszont Deák megsérült már a mérkőzés első félidejében, így Puskás mégis beállt. Annak ellenére, hogy 2:0-ra vezetett a magyar gárda az utolsó tíz percig, a svédek kiegyenlítettek. Sebes följegyezte, hogy a svéd szurkolók lelkes buzdításukkal az utolsó percig nagy nyomás alatt tartották csapatukat és ez hatott játékosaikra. A szövetségi kapitány még

mindig elégedetlen volt a csapat felállásával, ezért a lengyelek ellen balhátvédbe Lantost állította. Némi meglepetésre, Egresi és Keszthelyi alkotta a jobbszárnyat, míg Budai és Kocsis a B-válogatottban szerepeltek. Deák és Puskás parádés játékával 8:2-re nyert a válogatott. Az Aranycsapat azonban még csak körvonalazódott, a debreceni találkozón a két kispestin, Bozsikon és Puskáson kívül mindössze Czibor és az újonc Lantos szerepelt a későbbi olimpiai bajnok együttesből. Sebes megmenti Lórántot Az osztrákok elleni, bécsi visszavágót csak őszre tervezték, de Sebes már hónapokkal előbb elkezdett készülni a mérkőzésre. Legfőképp egy erős, jó felépítésű középhátvédet keresett. Lóránt Gyula megfelelt volna elképzeléseinek, de ő a tavasz két hónapját internálótáborban töltötte. Sebes egyenesen a Belügyminisztériumba ment, Kádár Jánoshoz. Elmondta, hogy nagy szüksége van Lórántra a bécsi mérkőzésen, és szerinte, ha Lórántnak és a hozzá hasonló játékosoknak esélyt adnának hazájuk képviseletére, akkor ez sokat változtatna szemléletükön és hozzáállásukon. Kádár megkérdezte, hogy a szövetségi kapitány nem tart-e attól, hogy Lóránt Ausztriában otthagyja a csapatot és nem tér vissza. Sebes erre némi eufémiával felelt, mondván, Budapesten sokan vannak olyanok, akik örülnének ennek, mert így a szövetségi kapitány lejáratná magát. Végül is tény, hogy Lóránt játszott Bécsben. A mérkőzés előtt az öltöző folyosóján egy halk köszönömöt mondott Sebesnek azért, hogy kiszabadította a munkatáborból. (Fura dolgokat produkál az élet. Vajon tudta-e Lóránt, hogy egy játékostársa éppen Sebesnél „jelentette fel” őket, elárulva találkozójuk helyét és idejét?) Ragyogóan futballozott, nem túlzás, ezen a mérkőzésen játszotta be magát az aranycsapatba, és megkezdte hosszú, sikeres karrierjét a magyar védelem szívében. A mérkőzést egyébként 4:3-ra nyerte meg a magyar válogatott, Puskás tizenegyesből szerezte a győztes gólt a 73. percben. Tizenkét év után győzött újra a magyar válogatott Bécsben.

A győzelem megerősítette Sebes pozícióját a politikai hatalom szemében. A játékosok anyagi helyzete - s be nem vallottan a külföldi kérők állandó csábítása - arra késztette a legfelsőbb vezetést, hogy engedményeket tegyen a válogatott tagjainak. A „kirakat”, vagyis a nemzeti tizenegy ekkor már kiválóan szerepelt, mindössze egyetlen vereséget szenvedett egész évben (1949). Ettől kezdve tagjai 600 forint, úgynevezett kalóriapénzt kaptak, hogy biztosítva legyen az átlagtól eltérő táplálkozásuk. Ez a döntés is igazolta, hogy a párt és állami vezetés különleges figyelmet szentelt a labdarúgásnak. Abban az évben a játékosokat azzal is kitüntették, hogy elsőként mehettek át az újjáépített Lánchídon. A Kispest Honvéddá alakul 1949 vége felé a Honvédelmi Minisztérium azt javasolta, hogy ugyanúgy mint a Szovjetunióban - a néphadseregnek is legyen saját sportegyesülete, ezen belül kiváló futballcsapata, amely hirdeti a nemzeti büszkeséget és az összetartást a magyar katonák között. A nyilvánvaló választás a Ferencváros lett volna - hiszen a legjelesebb múltú és a legnépszerűbb klub volt az országban - ám ennek akadt néhány, nehezen áthidalható politikai akadálya is. Sebes megítélése szerint bármilyen kísérlet arra, hogy a Ferencvárosból legyen a néphadsereg egyesülete, kudarcba fulladt volna. Végül a kis Kispestre esett a választás és így lett belőle a nagy Honvéd. Sebes Gusztáv: Nem értettem egyet a Ferencvárossal kapcsolatos elgondolással. Nagyon jól tudtam, hogy hatalmas szurkolótáborában politikai törekvéseinkkel szembenálló, ellenséges elemek is rejtőznek, akik érzelmeiknek a mérkőzések közben és egyéb alkalmakkor gyakorta igyekeznek hangot adni. Ezért azonban sem a magyar sport egyik legrégebbi egyesületét, sem annak becsületes vezetőit, vagy éppen játékosait nem lehet felelőssé tenni. Akik azonban nem láttak a dolgok mélyére, minden ferencvárosi sikert a „fasisztaság” vádjával igyekeztek megfosztani értékétől. Azt javasoltam, a Honvédelmi Minisztérium vegye pártfogásába a Kispestet. És valóban -, 1949. december 18-án, a Kispesti AC 40. évfordulója alkalmából rendezett díszközgyűlésen -

egyhangú határozattal úgy döntöttek, hogy az egyesület felveszi a Budapesti Honvéd nevet. Puskás Ferenc: Jól emlékszem arra az 1949-es döntésre, melynek értelmében államosították a futballklubokat. A valós helyzet az volt, hogy a privát szektor már nem tudta fenntartani őket - mivel az tulajdonképpen nem is létezett. Először pánikhangulat lett úrrá úgy a kis-, mind a nagy egyesületeken, mert bizonytalan helyzetbe kerültek és további sorsukat senki nem látta előre. A szocialista táborban tipikus megoldás volt, hogy a klubokat különböző minisztériumok, szakszervezetek, üzemek, bányák és állami intézmények támogatták. A folyamat - kisebb-nagyobb időkülönbséggel - szinte valamennyi szocialista országban lezajlott. A minta „természetesen ” a szovjeteké volt, ahol Dinamónak nevezték a belügyi, SZKA-nak, illetve CSZKAnak (korábban CDNA-nak) a hadsereg klubjait. A szakszervezettől kapott támogatást a Szpartak, de még az is előfordult hogy hadsereg légiereje állt egy klub mögé. Ezt, vagyis a WSZ-t Sztálin fia „patronálta”. De ugyanilyen példákra lelhetünk Csehszlovákiában (Dukla, Ruda Hvezda), az NDK-ban (Vorwárts, Dynamo), a lengyeleknél (Legia, Gwardia), a bolgároknál (Levszki, CSZKA), a románoknál (Steaua, Dinamó), az albánoknál (Partizani, Dinamó), sőt még a „különutas ” jugoszlávoknál (Partizan, Crvena zvezda) is. Magyarországon a Budapesti Honvéd létrejötte csak az átalakítás egyik, bár fontosságában kétségtelenül egyedi láncszeme volt. Puskás Ferenc: A Ferencváros számára a változás, illetve ahogyan azt elintézték, tragédiával ért fel. A klub elveszítette hagyományos színeit, sőt a nevét is, először felvette a támogató, az Élelmiszeripari Szakszervezet, az ÉDOSZ nevét, majd Kinizsinek nevezték el. Szerintem gyalázatos, amit akkor a Ferencvárossal műveltek. Ellehetetlenítették! Más, jobb politikai kapcsolatokkal bíró csapatok azonnal elcsábították a legjobb Fradi-játékosokat. Először Henni Géza, a kapus és Deák Bamba, a kiváló csatár ment el Újpestre. Aztán pedig Kockáék jöttek hozzánk, a Honvédhoz.

A Kispest választásának, felkarolásának egyik előnye éppen az volt, hogy a válogatott két kulcsjátékosa, Bozsik és Puskás már ott játszott. Az egyesület politikailag is „megbízhatónak” tűnt, híveinek többsége a„ munkásosztályhoz ” tartozott, ráadásul szurkolótábora sem nem volt túl nagy lélekszámú, sem nem volt túl vérmes. Sebesnek az volt a (még Hugó Meisltől és Vittorio Pozzótól átvett) terve, hogy a válogatott játékosok többsége csak egy-két egyesületből kerüljön ki. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik a Kispest, illetve negyvenkilenc decembere után a Budapesti Honvéd legyen. De a másik nem lehetett a Ferencváros. Sebes már-már attól tartott, hogy a válogatott játékosok két egyesületbe tömörítéséről szóló terve kútba eshet. Aggódott az előtte felsejlö kép miatt, rettegett attól, mi lesz a következménye annak, ha a különböző politikai erők elosztják egymás között a legjobb játékosokat az általuk támogatott csapatokban. Úgy gondolta, mindenképpen meg kell győznie a párt vezetését a központi beavatkozás szükségességéről. Végül Sebes elérte a célját. Megcélozta az MTK-t! Puskás Ferenc: Hamarosan megérkezett Lóránt, majd egy napon Budai és Kocsis azt pedzegette nekem, hogy a Honvédhoz igazolnának. Mondtam nekik, hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni és alig várom, hogy velük egy csapatban játszhassak. Természetesen Kocsis Sanyi imádta a Ferencvárost és így érzett élete végéig. Ezt mindenki tudta róla. Ő azonban nagyszerű sportember volt és jónéhány emlékezetes gólt rúgott a Fradinak is. Utólag azt mondom, nagyon nehéz helyzetbe kerültek Kockáék. Mert akik nem a Honvédban vagy én csak így mondom - az MTK-ban játszottak, azoknak szinte esélyük sem volt arra, hogy bekerüljenek a válogatottba. Eközben mi a Honvédnál nagyon jól összeszoktunk. Abban az időben már előfordult, hogy a Honvéd vezetése megfogadta a tanácsaimat arra vonatkozóan, hogy kikkel kellene erősíteni a csapatot. Grosics szinte a kezdetek kezdetén hozzánk igazolt, majd ötvenkettő legvégén Czibor is csatlakozott hozzánk a Csepelből. Ma már tudom, hogy akkor egy kicsit naiv voltam, nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen Sebes volt az, aki a

háttérből mozgatta a figurákat, próbálta egy helyre terelni jövendő aranycsapatát. Lóránt Gyuláné: Kilencszázötvenben megint történhetett valami. Férjemet újra eltanácsolták a Vasasból. Gyula otthon üldögélt, búslakodott. Majd állás után nézett, anyagbeszerző lett a Kismotor- és Gépgyárnál, aztán ellenőr a Zsiradékforgalminál. Ez idő alatt semmit sem sportolt, a pályáknak a tájékára sem ment. Egy napon megjelent a lakásunkon két katonatiszt. A Honvéd megbízásából jöttek. Gyulának hat hét alatt formába kellett lendülnie, méghozzá teljes titokban, hiszen jogilag a Vasashoz tartozott. Még szerelése sem volt otthon, azt úgy kellett kölcsönkérnie. Kiötlötte, hogy az ötvenkilences villamos farkasréti végállomásánál van egy gyepes terület, a kutya sem jár arra. Ott akart edzeni. De a futball csapatjáték, ki legyen hát a tréningpartnere? Vállaltam. Megmondta mit kell tennem, én meg a legjobb tudásom szerint igyekeztem a só-nehéz labdát hol a fejére, hol a mellére, hol a lábára dobni. Még az alapozó gimnasztikát is együtt végeztük. Én ugyan kikészültem, de Gyula szuperkondícióban jelentkezett a Honvédnál. Sebesnek kitűnő eszköz állt a rendelkezésére ahhoz, hogy a hadsereg egyesületébe helyezze a kiszemelt játékosokat. Ez volt a sorozás. Azért is ment könnyen, mert a kiválasztott játékosok mind katonaköteles korban voltak és természetesen szívesebben játszottak a futballpályán, mint gyakorlatoztak valahol egy laktanyában. Sebes másik kiválasztott klubja, a számos válogatottal rendelkező MTK lett. Az egyesületet először a Textiles szakszervezet „kapta meg”. Majd Budapesti Bástya néven az AVH, az Államvédelmi Hatóság sportegyesülete lett. A korabeli újságok tanúsága szerint 1951-ben a labdarúgó-csapatból Hidegkúti, Kovács Imre és Börzsey százados, Sándor, Gellér, Lantos, Kovács II, Zakariás és Palotás főhadnagy, míg Kovács IV, Bosánszky, Szolnok és Kárász alhadnagy lett. A futballistáknak természetesen sem az AVH- hoz, sem az egyenruhához nem volt közük. Mint ahogy nem akadt választási lehetőségük sem. Czibor, Kocsis és Budai

Czibor komáromi vasutas családból származott, előbb szeneslegény volt a MAV-nál, majd - ahogy ő mondta - a „forgalomra ” került. A helyi klub harmadosztályú csapatában játszott, két bátyjával együtt. Mézes Sándor, az ifjúsági válogatott edzője fedezte fel, először a dunántúli ifjúsági válogatotthoz került, majd 1948. május 11-én az országos ifjúsági válogatottba. Már akkor kitűnt hihetetlen gyorsaságával, cselezőkészségével. A fővárosi klubok képviselői egymás után kopogtattak ajtaján - így aztán nem csoda, hogy pár hónap múlva a Ferencvároshoz igazolt: Még nem volt húsz éves sem, amikor már az akkori legerősebb magyar csapatban játszott, az 1948-49-es idényben harminc mérkőzésen szerepelt az idény végén bajnoki címmel megkoronázott Fradiban. A válogatottban 1949. május 8-án mutatkozott be először, azon a nevezetes mérkőzésen, amelyen a magyar csapat 6: l-re verte az örök rivális osztrák csapatot. Az volt Sebes második meccse szövetségi kapitányként. Czibor Zoltán: A Fradi bajnoki győzelmével végződött szezon után már érezni lehetett, hogy a politikusok nem hagyják majd a Ferencváros csillagát még magasabbra szökni. Akadt köztük olyan, aki teljesen meg akarta szüntetni az egyesületet, akadt, aki megelégedett azzal, hogy a legjobb játékosokat más klubokhoz „küldjék”. Kifejezetten ellenséges légkör vett minket körül a hatalom részéről. Én kaptam egy fülest, hogy a Dózsának szánnak, ezért úgy döntöttem, elmegyek Csepelre, ahová már többször is hívtak. Ötven őszén igazoltam Csepelre, s ötvenkettő végéig maradtam ott. Aztán „odafönt” kitalálták, mégiscsak kellek a Honvédnak. Nem kétséges: számos előnye is volt annak, hogy egy klubban annyi kiváló játékos játszott együtt, tulajdonképpen a válogatott magja. Szerintem ez is az egyik oka volt annak, hogy ötventől ötvennégyig, tehát négy éven keresztül senki sem tudott megverni bennünket. De azt is hozzá kell tennem, hogy ötvenhárom-ötvennégyben nem csak a válogatott volt pazar, hanem a Honvéd is. Igen, azt hiszem, a miénk volt a világ legjobb klubcsapata. Imádtunk játszani és tudtuk, hogy az egész népnek fontos a győzelem és az azzal járó öröm, hiszen azokban az években nagyon kemény volt az élet. A pályán kívül mind különböző egyéniségek voltunk, de játék közben szinte tökéletes volt közöttünk az összhang, ismertük egymás

minden mozdulatát. Hülyéskedtünk és veszekedtünk is néha a pályán. Kellett, szükségszerű volt. Az idegességet, a dühöt kikiabáltad, kiordítottad magadból, és utána megnyugodtál, oda tudtál figyelni. Nemegyszer fordult elő, hogy Kocsis Sanyi beindult, és tiszta helyzetbe került. Öcsi adhatta volna neki a labdát, de az ő agyában abban az ezredmásodpercben bevillant valami, és nem neki adta, hanem odacsúsztatta elém, balra. Vagy mondjuk nem nekem, hanem Nándinak. Kocka begurult, fölordított, hogy Öcsíííí! És ezzel elment a haragja, kifújta magát. Kocsis tehetsége is nagyon hamar megmutatkozott. Gyerekkorát a háború alatti, romos Budapesten töltötte, a bombariadók alatt - ha máshol nem, hát - a pincében rúgdosta a falhoz a rongylabdáját. A Kőbányai TC-ben kezdett játszani, de a háború után nem sokkal az apja átvitte a Fradi-pályára, ahol az elsők között jelentkezett az ifjúsági csapatba. 1946. május 26-án szerepelt először a Ferencváros első csapatában, 16 évesen az ellen a Kispest ellen, amelyben Puskás játszott. Magas, nyurga fiú volt, meglehetősen sovány, rosszul táplált, mint kortársai közül oly sokan. Az egyesület élelmiszercsomagokkal próbálta segíteni a fejlődését, és az apjának kocsmát adott a környéken. Kocsis kirobbanó tehetség volt, ő is tizenévesként került be, az akkor már Európa legjobbjai közé sorolt válogatottba. 1948 júniusában, negyvenötezer szurkoló előtt debütált a Megyeri úton. A csapat 9:0-ra győzte le Románia válogatottját, Kocsis két gólt szerzett. A Fradiban játszott, ízig-vérig fradista volt - ám ahogy elérte a katonaköteles kort, őt is választás elé állították: vagy katonáskodik egy határmenti laktanyában, vagy a Budapesti Honvédba igazol. Az eszére hallgatott, de a szíve mindvégig a Ferencvárosé maradt, ezt nem is titkolta. Mikor alkalomadtán belépett kedvenc éttermébe, a Hársfába, a zenekar rázendített a Fradi-indulóra. Puskás Ferenc: Kocsis nem akart átjönni a Honvédba, ami érthető volt. Rajongott a Ferencvárosért. Állítólag az apja azt mondta, hogy „mi mindig fradisták voltunk, mit szólnak majd a barátaink?” Bozsik, én és még mások is próbáltuk Sanyival megértetni, hogy az átigazolás még

mindig jobb, mint a katonáskodás. Nagyon vékony srác volt, három évvel fiatalabb nálam. Eleinte nem valami jól jöttünk ki egymással. Imádta a játékot, fantasztikusan fejelt és góléhes volt -, de azért időnként szeretett morogni is. Idővel nagyon összebarátkoztunk, és jól megvoltunk egymással. Budai viszont könnyebb szívvel jött át hozzánk a Honvédba. Vele is jól megértettük egymást, hamar összeszoktunk. Budai László - akinek eredeti családneve Bednarik volt, ám a futballpályán Budai II néven szerepelt - 1983. júliusában hunyt el. Halála évében jelent meg Bocsák Miklós „Kocsis és Czibor” című könyve, amelynek a címszereplökön kívüli főhőse a fénykorában „Púposnak” becézett jobbszélső volt. Budai természetesen felelevenítette átigazolásának történetét is a kötetben. Budai László: Amikor behívtak a hadseregbe, szomorúan hagytam ott a Ferencvárost. De miután aközött kellett választanom, hogy néhány évet eltöltök egy határmenti laktanyában vagy futballozom a Budapesti Honvéd csapatában, nem kellett sokat gondolkodnom. Kocsissal azért sokat beszélgettünk erről, még Bozsiktól is kértünk tanácsot, aki elmondta, hogy a Honvédban minden a legnagyobb rendben lesz, fényes jövő vár ránk. A legrosszabb az volt, hogy nem magyarázhattuk meg a helyzetet a Ferenváros szurkolóinak. Szegény Kocsis papa, aki még egy kocsmát is kapott az egyesülettől, évekig, talán egészen haláláig óriási lelkiismeretfurdalást érzett. Kocsis szinte testvéri barátságban volt Budaival. A pályán és a pályán kívül is remekül megértették egymást, a gyors és ügyes jobbszélső rengeteg gólpasszot ívelt Kocsis fejére. Budait is Mézes Sándor fedezte fel, a Hutter Olaj csapatából került az ifjúsági válogatottba, majd - Cziborral együtt, 1948-ban - a Ferencvárosba. A három hasonló korú srác gyakran maradt kint a pályán az edzések után is, sötétedésig gyakorolták a különböző elfutásokat, beadásokat, kapuralövéseket, fejeléseket - kinek mi volt a csapaton belüli „reszortja “. Éppen olyan jól összeszoktak, mint Kispesten Puskás és Bozsik. Jelentősen növelték a Honvéd erejét!

Budai László: Kocsis és Czibor tizenkilenc évesek voltak, én húsz, amikor összekerültünk. Nem voltunk még kiforrott, úgymond kész játékosok, de rengeteget edzettünk, gyakoroltunk együtt, és valóban tudtuk, hogy a másik hol van a pályán. Fel sem kellett nézni, éreztük a másik jelenlétét. Fáradhatatlanok voltunk, gyakran edzés után, sötétedésig játszottunk. Ha aztán mérkőzés közben valami nem sikerült, még nagyobb intenzitással gyakoroltunk tovább. Nem túlzok, volt úgy, hogy naponta százszor, százötvenszer gyakoroltunk egy-egy játékelemet. Sokszor kérdezték, miért volt az Aranycsapat olyan jó? Azt válaszolhatom, hogy nagyon tehetséges társaság volt a miénk, öt vagy hat világklasszissal és egy kitűnő edzővel, Sebessel. Persze, a szerencse is közrejátszott. Sebesnek talán szerencséje is volt, hogy az első, a csehek elleni meccset 5:2-re elvesztettük, mert ez arra ösztönözte, sőt, kényszerítette, hogy változtasson, és fiatal, fejlődőképes csapatot állítson össze. Jó és rossz oldala is volt annak, hogy a válogatottból olyan sokan futballoztunk a Honvédban. Természetesen kiválóan megismertük egymás játékát, viszonylag jó fizetést, ezerhatszáz forintot kaptunk havonta - és csak a játékkal kellett foglalkoznunk. Ám néha forró volt a hangulat a futballzsenik között. Mindegyik a saját akaratát próbálta érvényesíteni. Puskás és Kocsis nagy vetélytársak lettek. Őrülten labdaéhesek voltak. Néha, amikor elfutottam a jobbszélen és fölnéztem, láttam, hogy Puskás a hüvelykujjával a bal lábára mutat, míg Kocsis ordított egy fejesért. Mondtam is nekik: „Fiúk, nektek két labda kellene”. A magyar válogatottban a Puskás-Kocsis kettős alkotta, a valaha létezett legtermékenyebb csatárpárost. 1956 októberéig 158 gólt szereztek ketten, többet, mint amennyit némelyik válogatott elért ennyi idő alatt. Puskás 84 mérkőzésen 83, míg Kocsis 68 mérkőzésen 75 gólt szerzett a válogatottban - ez utóbbi még jobb, sőt egészen fantasztikus mérkőzésenkénti átlagot jelent. Néhány nappal azután, hogy az IFFHS, a világ futballstatisztikusainak szövetsége Puskás Ferencet az Évszázad gólkirályává koronázta, világot látott a Nemzeti Sport egyik statisztikája, melyben a lap nemzetközi labdarúgással foglalkozó munkatársai, a válogatottban szerzett gólok

alapján állítottak fel sorrendet. Puskás ezen a listán is az első, éppen Kocsis Sándor előtt. A harmadik helyre Gerd Müller, a német „Nemzet Bombázója ” került. A futballvilág mindig nagyon sokra tartotta a spanyol nyelvterületen Aranyfejűnek becézett „fejelőművészt”, ám Kocsis családja egyáltalán nem volt megelégedve fiúk elismerésével - főleg, ha azt Puskáséval vetették össze. Ugy érezték, hogy minden „központi” elismerés, figyelem a csapatkapitánynak szól. Gyakran hangoztatták, hogy Puskásnak csak egy ballába van (értsd: csak bal lábbal szerez gólokat), Sanyinak viszont két lába és feje is. Állítólag Kocsis mama egyszer még az OTSB vezetését is fölkereste, hogy panaszkodjon azért, mert a fia kevesebbet keres Puskásnál. Azt Kocsisék elfelejtették, hogy Puskás sokkaljobban tudta „eladni” magát, modernebb kifejezéssel élvejobb érzéke volt saját menedzseléséhez, mint a kissé befeléforduló, félszeg Kocsisnak. Puskás sokkal jobban feltalálta magát az élet kacskaringósabb ösvényein, mindig megtalálta a módját, hogy felhívja magára a figyelmet. Egy kis csempészés Magyarországon 1926-ban bevezették a profizmust, így a háború utáni években a válogatott játékosok többsége profinak számított. (Ezért is nem indult, nem indulhatott a nagyválogatott az 1948-as londoni olimpián.). Ha - különösen a kor nyugati sztárjaihoz képest nem is kerestek vagyonokat a futballisták, megélhetésüket biztosította a játékkal szerzett pénz. Ugyanakkor jövedelmüket kiegészítették az egyesületüktől, vagy annak pártfogóitól kapott„egyéb juttatások”. Volt aki kisebb üzletet, volt aki vendéglöt, kocsmát tulajdonolt - ám az államosítás szinte mindent elvitt. Szepesi György: Megváltozott a rendszer 1950 után, minden játékos állásba került. A Honvéd játékosai természetesen a hadsereghez kerültek, Hidegkúti a Könnyűipari Minisztériumban kapott állást, másokat különböző állami vállalatoknál helyeztek el. De ezek mind úgynevezett sportállások, álmunkahelyek voltak. Akadtak, akik napi négy órát dolgoztak, mint tudomásom szerint Hidegkúti és Zakariás is,

de többségük csak a fizetésért járt be. Ismertem olyan játékost is, aki beküldött valakit maga helyett a fizetéséért és ezt így indokolta: „Miért kellene személyesen bemennem? Még soha nem jártam ott és nem ismerek senkit.” Budai László: Egy átlagos munkáshoz képest kifejezetten jól éltünk. Még luxuscikkeket is megengedhettünk magunknak, de nem a fizetésből vagy a győzelmi prémiumból, hanem a csempészéssel keresett pénzből. A vezetés elnézte ezeket a kis csalásokat. Amikor a válogatottal külföldre mentünk, mindig kaptunk megbízásokat bizonyos áruk behozatalára, olyanokéra, amelyeket akkor itthon nem lehetett beszerezni. Néha, amikor túl messzire mentünk, Puskást behívatták a Honvédelmi Minisztériumba. Farkas Mihály ilyenkor közölte vele, hogy fogjuk vissza magunkat egy időre. Egyszer Puskás nagyon logikusan - azt javasolta Farkasnak, hogy kapjunk rendes fizetést, értékünk szerinti díjazást a játékunkért, az „aprópénz” helyett. Farkas azt válaszolta, hogy rossz visszhangja lenne a bányászok és a gyári munkások között, ha a piaci értékünk szerint fizetnének minket. Így aztán folytatódott a kiegészítő csempészés. Vándor Kálmán: Nem tudták őket rendesen megfizetni és kemény valutát sem kaphattak, így a csempészés elfogadottá vált. Ezzel jól kiegészíthették a fizetésüket. Emlékszem, egyszer megkértem Puskást, hogy hozzon nekem Wilkinson pengéket, amit ő meg is tett, de fizetnem is kellett érte, ezt nem tekintette baráti szolgáltatásnak. A határon azt mondták, hogy nincs semmi elvámolnivalójuk és át is mentek, de ha véletlenül egy harisnyával teli bőröndre bukkantak a vámosok, Puskás azt is hamar elrendezte. A játékosok többsége kihasználta ezt a lehetőséget. Még azt is megtette valaki, hogy itthon elérhetetlen alkatrészeket hozott egy gyárnak. Budai László: Emlékszem, Hidegkúti Nándit egyszer megkérték, hogy hozzon egy bőrönd varrótűt, egy kötöttárúgyár részére. Alig bírta feltenni a vonatra, mikor hazaindultunk. Sebes megállt, hogy segítsen

neki. A szövetségi kapitány csak nehezen bírta megemelni és tudni akarta, hogy mi a fene van benne. Hidegkúti megmagyarázta, hogy mit visz és hogy nem személyes üzletet bonyolít, hanem ezek létfontosságú alkatrészek egy üzemnek. Nincs kétségem affelől, hogy Sebes ezt ellenőriztette, miután hazaértünk Budapestre. Szepesi György: A vámőrség akkori parancsnoka egy időben tagja volt a Honvéd vezetőségének, s ez sokat segített az ügyletek eltussolásában. A játékosok ügyes trükköket találtak ki egy olyan időszakban, amikor az ország szegénységben élt, tilalmak közepette. Egyszer a vámőrség parancsnoka együtt utazott a csapattal vonaton. Nyugati túráról tértek haza. A srácok többszáz órát zsúfoltak össze a táskáikban. Főleg Sándor és Puskás, akik kiváló összhangban bonyolították a csempészéseket. Bécs után, ahogy közeledtek a magyar határ felé, Puskás elterelte a vámparancsnok figyelmét a folyosón, amíg a többiek a parancsnok táskájába tették át az órákat. Természetesen az ő csomagjait nem ellenőrizték a saját beosztottai, de miután elmentek, Puskás és a többiek kinyitották a bőröndjét és megmutatták neki, hogy mit csempésztek. Az öreg majdnem infarktust kapott. Tichy Lajos: Sok pletykát hallottam már a csempészésről azelőtt is, hogy a Honvédhoz kerültem. Meg kell mondjam, Puskás mindig nagyon udvarias volt a vámtisztekkel a határon. Általában eléjük ment és kedveskedett nekik, néha egy aláírt labdát is ajándékozott a legmagasabb rangú tisztnek. Én sem voltam ijedős pali, sőt azt gondoltam, hogy én vagyok a legbátrabb, amikor egyszer hatvan pár nylonharisnyát hoztam be. De aztán rájöttem, hogy a többiek háromezret is behoznak. A seregben, egyenruhában Puskás Ferenc: Mire a kiszemelt játékosok a Honvédhoz kerültek, talán a világ legjobb csapatává váltunk. Már a negyvenkilencötvenes, illetve az ötven tavaszi, úgynevezett egyfordulós bajnokságot is megnyertük. A legnagyobb vetélytársunk a válogatott másik részét adó klub - én csak maradok ennél a névnél, az MTK volt. A következő

idényben, ötvenegyben ők nyertek. Bukovi Márton briliáns csapatot épített, amelyben az állandó válogatottak, Lantos, Hidegkúti és Zakariás mellett olyan kiváló, az Aranycsapat bővebb keretéhez tartozó klasszisok játszottak, mint Gellér, Börzsey, Kovács Imre, Palotás és Sándor. A rivalizálás még jobb teljesítményre késztetett minket. A Honvéd és az MTK fej-fej mellett haladt, jóval a mezőny többi része előtt, a bajnoki címért csak e két klub között zajlott a harc. Kuriózum, de egy rövid periódusban ez a hadsereg és az állambiztonsági szervek vetélkedését is jelentette. A Honvéd és az MTK (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó, mikor minek hívták) szinte mindig kiváló mérkőzést játszott egymással. Különösen emlékezetes maradt a már ötvenöt januárjában játszott - az égvilágon semmiről sem döntő téli gálaelőadás. A két csapat fantasztikus játékot produkált: a félidőben 7:3, a végén 9:7 volt a Honvéd javára. Puskás Ferenc: A Honvédnál akkoriban nem volt jobb klubcsapat. Talán külföldön sem. Ötvenháromban például egyszer sem veszítettünk bajnoki mérkőzésen, csak néhány döntetlen miatt hullajtottunk pontokat. Más sportolókkal együtt a hadsereg sportszázadában helyeztek el minket. Először megpróbáltak valamiféle szigorú rendet ránk kényszeríteni. Az első három hónapot a laktanyában töltöttük és egyenruhában alaki gyakorlatokat tartottak nekünk. Ebben az időben még hatkor kellett kelnünk, de hamar meggyőztük feletteseinket, hogy nem egészséges egy sportolónak ilyen korán ébredni. Meg kellett tanulnunk meneteleni, tisztelegni. De három hónap elteltével megengedték, hogy otthonról járjunk be. Bozsik és én rögtön hadnagyi rangot kaptunk - Isten tudja miért pont mi ketten -, s körülbelül egy év után minden gyakorlatozás abbamaradt, sőt minket kiraktak a laktanyából. Én lettem a focisták tulajdonképpeni szóvivője - legalábbis a honvédosoknak - ha bármi probléma adódott, azt én beszéltem meg a katonai vezetőkkel.

Tichy Lajos: Ha katona is lettem, edzésre menve bármikor elhagyhattam a laktanyát. Emlékszem, az első nap ötkor kellett kelnem és ezt még aznap elpanaszoltam Puskásnak, aki csak azt mondta, „Ne aludj ott többet!”, és mindent elintézett. Így hát a valóságban csak egy napig laktam a laktanyában, utána már csak papíron voltam katona. Szepesi György: Puskás mindig felvette az egyenruháját, amikor egy játékostársának akart valamit elintézni. Lehetett az anyagi gond, lakásprobléma, vámkihágás, mindent helyre tudott tenni. Bement a Honvédelmi Minisztériumba és várakoztatva a magasrangú tiszteket, általában őt hívták be elsőként. Látszott rajta, hogy soha nincs megijedve. Egyébként az ilyen látogatásokat kivéve alig viselte az egyenruháját. Puskás Ferenc: A gyakorlatban képtelenség volt minket katonai fegyelemben tartani. Feletteseink odavoltak a fociért és ezért nyugodtan elnézték a stiklijeinket. Még a távozási engedélyünket is magunk írtuk alá, ha kedvünk támadt csavarogni vagy egy kicsit fröccsözgetni a városban. Sokak szemében nemzeti hősök voltunk - a tábornokok is így látták -, és ők nem igazán bánták a mi kis kalandjainkat. Hozzáteszem, hogy más sportolók is kivételezett helyzetben voltak a hadseregben. Nagyon jól kijöttünk például a bokszolókkal és a birkózókkal, akik néha kihívtak minket egy-egy kispályás, „barátságos” mérkőzésre. Ezek véres csaták voltak, mert ők nem kíméltek senkit és semmit, csak rúgtak.

Az új hadrend forradalma Az angolok adták a világnak a WM-rendszert, mi büszkék lehetünk a 4-2-4-es szisztéma kitalálására

Furcsa kettőségjellemezte a magyar labdarúgást az Aranycsapat diadalmenetét megelőző húsz esztendőben. Ugyanis az itteni edzők többnyire külföldi sémák másolásával jutottak előre - de munkájukat nagyon magas szintre fejlesztették. A brit hatás természetesen a magyar futballt sem kerülhette ki, de az igazi angol stílus helyett - elsősorban az MTK-ban, Jimmy Hogan áldásos működése következtében - többnyire a skótok által favorizált, rövid passzos, lapos átadásokkal operáló játékmód került fókuszba. Ugyanakkor meglehetősen nehezen hódított tért a Herbert Chapman által „kiagyalt” WM-rendszer - rengeteg ellenzőre talált. Am amikor a legjobb csapatok is áttértek a tulajdonképpeni 3-2-2-3as formációra, a WM „kiütéses győzelmet” aratott. Tulajdonképpen ez a hadrend uralta a második világháború környéki évek magyar labdarúgását. Áttevődött a hangsúly is: a húszas években rendkívüli fontossággal bíró középfedezet szerepköre helyett a középhátvédé és a középcsatáré lett a két legfontosabb poszt. Érdekes volt Sárosi György doktor szerepváltozása. Az 1938-as világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott csapatkapitánya, eredetileg középfedezetet játszott. A középfedezet középhátvéddé történő „metamorfózisa ” azonban a legtöbb - rendkívül gólképes középfedezetet a középcsatár szerepkörébe helyezte. Hidegkúti Nándor: Magyarországon annak idején nagy vitákat váltott ki a WM-rendszer térhódítása, illetve az ettől való félelem. Sárosi György doktor maga is az ellenzők közé állt, attól félve, hogy a WM-rendszerrel a játék elveszíti szépségét, és túlságosan sematikussá válik. A legtöbb klubnál gondot okozott, hogy a rendszerhez „passzoló” játékosokat állítsanak a középpontba. Ráadásul a csatárok többsége irtózott az effajta újtól.

Ugyancsak eklatáns Lóránt Gyula példája. Az Aranycsapat későbbi középső bástyája a WM-rendszer térhódítása előtt középcsatárt, majd szélsőt játszott a Vasasban és Nagyváradon is. Aztán edzői rájöttek, hogy a W betíi közepére éppen egy ilyen stílusú, erős, jól fejelő középhátvédre van szükség. S hátvédként a világ legjobbjai közé emelkedett. Ugyanakkor azt sem árt tudni: Európában nem a WM-rendszer talán pontosabb úgy fogalmazni: nem a Chapman által kitalált, s az Arsenal által először sikerre vitt formáció - volt az egyedüli favorizált harcmodor. A közép-európai válogatottak közül néhány a korábbi, hagyományos, úgynevezett gúlarendszert változtatta saját képére. Az osztrákoknál korai haláláig Hugó Meisl diktált. Ő továbbra is támadó középfedezettel játszatta csapatát. Az osztrákok (értelemszerűen az Anschluss miatt hét évet leszámítva) egészen 1954ig a „futballminiszter” által megálmodottak szerint futballoztak, az öt csatár mellett a középfedezet, sőt az egyik szélsőfedezet is támadószerepet kapott. Vittorio Pozzo - a kétszeres világbajnok, olimpiai bajnok olasz válogatott első embere - a biztonságra és a gyorsaságra építette fel csapata játékát. Ebben a világklasszis csatároknak (Orsi, Piola, Colaussi) a végrehajtó szerep jutott, a játék szervezéséből szinte soha nem vették ki a részüket. A hátvédek mellett ugyanakkor a visszavont összekötőknek, és a fedezeteknek is jutott védekező feladat. Az olaszoknál általában a középfedezet fogta az ellenfél középcsatárát. A magyar és az olasz felfogás közötti különbséget jól mutatja a két legjelesebb középfedezet, Sárosi doktor, és az olasz-argentin Luisito Monti harcmodora játékfelfogása közötti eltérés. Monti sokkal inkább törődött a védekezéssel mint a támadásokkal - olyannyira, hogy a két csapat mérkőzésein többnyire éppen ő őrizte a magyar válogatott „eszét”. Sárosi középcsatárrá tolásával, s a középfedezet középhátvéddé alakításával egyre inkább közelitett egymáshoz a két válogatott stílusa - így nem annyira a hadrendek közötti differencia, mintsem annak precíz végrehajtása okozta, hogy a magyar válogatott negyedszázadon keresztül nem tudott nyeri a squadra azzurra ellen.

A magyar labdarúgásra hatottak a külföldi „tanok” - némelyik erősebben, mások gyengébben - de egészen az ötvenes évek elejéig az nem gazdagította újdonsággal az egyetemes futballkultúrát. Ugyanakkor jellemző volt a fejezet első bekezdésében említett kettősség, ugyanis a rendkívüli módon felkészült magyar edzők a világ számos részén gazdagították az adott ország futball ját - nem egy esetben fundamentális szerepet játszva. Különösen igaz volt ez Portugáliára, ahol a harmincas években egyetlen más ország fiai sem játszottak olyan meghatározó szerepet, mint a magyarok. De jó példa Olaszország is: a világ akkori első számú nagyhatalmában rendszeresen három-négy magyar edző dolgozott az élvonalban. Akadnak még különlegesebb példák, mint az MTK egykori válogatottjáé, Kürschner Izidoré. A hosszú éveken át Svájcban élt és dolgozott „Dóri” a harmincas években Brazíliába tette át székhelyét. Ott a Kari Rappan által kifejlesztett „svájci reteszt” kezdte el - saját képükre formálva - tanítgatni a braziloknak. Szép sikereket elérve. Két nevet külön is meg kell említeni: Czeizler Lajosét és Guttmann Béláét. Itthon mindketten az MTK-ban töltötték pályafutásuk legszebb periódusát (bár a kapus Czeizler nem jutott el a nagycsapatig), ám külföldre másfelé indultak. Czeizler Északra, Svédországban ért el először sikereket, az IFK Norrköpping csapatával. Aztán leköltözött Itáliába - az 1954-es, svájci világbajnokságon például ő volt a szövetségi kapitány -, és sikereket ért el Portugáliában is. Guttmann neve talán még ismertebb, Pestről Bécsbe ment, onnan Amerikába, aztán ugyan visszatért Európába, sőt Magyarországra is, de igazi világjáró, kozmopolita lett. Nagy hatással volt a brazil, az olasz, s a portugál futballra is. A hátravont középcsatár Bukovi Márton labdarúgó-pályafutása csúcsán éppen azon a poszton játszott mint Sebes Gusztáv - közép fedezetet. Gondolkodó, kreatív futballista hírében állt, aki későbbi az edzői pályán is hasonló jelzőket érdemelt ki. 1936-tól tizenegy éven keresztül külföldön dolgozott - többek között nagy sikereket ért el Zágrábban, a

Gradjanski együttesénél-, majd hazatérte után, 1947 tavaszán, az MTK csapatához került. Hidegkúti Nándor: Negyvenhétben, a közel-keleti portyánkon szárkapocscsont-törést szenvedtem. Miközben az ágyhoz láncolt sérülésem, csapattársaim rendszeresen látogattak. Az egyik nap arról adtak hírt, hogy új edzőnk lesz, Bukovi Márton. Örültünk, mert személyében olyan trénerünk lett, aki „visszahozta” a régi MTK-iskolát, a kreatív, rövidpasszos játékot. Mint érdekességet említem, hogy Bukovi alkalmanként rögbiztetett bennünket az edzéseken, hogy bátrabban, vakmerőbben játszunk a futballmeccseken is. Ő már akkor is igyekezett tudományosan dolgozni, mindent pontosan felépíteni. Az MTK a negyvenes évek közepén nehezen heverte ki azt a veszteséget, amelyet a zsidó törvényeket követő hisztéria, illetve az egyesület 1940-es feloszlatása okozott. A világháborút követő első években olyan garnitúra játszott a kék-fehéreknél, amely elegyítette magában a múlt (érdekes módon más klubokból jött) sztárjait Polgár Gyula, Bodola Gyula, illetve a visszatért Bíró Gyula - és a feltörekvő ifjakat, Kovács 11-t, Hidegkútit, Kovács I-t, Gellért, Börzseit, majd Sándort. Az 1948-49-es idényre - bár a veterán Tóth György mellett Gellér még többnyire tartalék volt csak - már szinte öszeállt a „nagycsapat “. Nem csoda, hogy ekkor már Bukovi a második helyig vezette a fiatal tehetségekből álló gárdát. Börzsei középfedezetből középhátvéd lett, Kovács Imre Bozsikkal vetélkedni tudó jobbfedezet. Ha a fedezet- és a csatársor bal oldalán még akadtak is gondjai a mesternek, sejteni lehetett, ez a gárda éveken keresztül a magyar futball meghatározó ereje lehet. Hidegkúti Nándor: A negyvenes-ötvenes évek fordulójára a magyar labdarúgás átalakult. A korszerű, helycserés támadójátékon kívül mind nagyobb szerepet kapott a hátravont középcsatár - ez pedig Bukovi Márton találmánya volt. Marci bácsi eleinte Palotással akarta betölteni ezt a posztot. Péter egy időben fedezetet játszott az MTK- ban, de nem volt jó formában. A közönség is kikezdte, s őt ez nagyon

megviselte. Bukovi - amikor Höffling távozott tőlünk - Palotást állította centerbe, mégpedig speciális feladatokkal. Az volt az elképzelése, hogy Peti elöl kezdjen, aztán szép lassan húzódjon hátra, amolyan harmadik fedezetnek. Aztán amikor alkalma kínálkozik, törjön be a réseken. Használja ki, amikor nem követi őt az ellenfél középhátvédje, vagy kivonásával rés tátong majd az ellenfél hátsó alakzatában. Palotás ugyan bevált a hátravont középcsatár posztján, de miután a szive egyre többet rakoncátlankodott, nem tudott eleget futni. Egyébként is, technikai képzettsége nem volt Hidegkútiéhoz mérhető. Grosics Gyula: Magyarországon a Bukovi Márton vezette MTK volt az első, amely hátravont középcsatárral játszott. Sőt, azt mondhatom, nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Azóta is, ezt a rendszert úgy tartják számon, mint a magyarok találmányát. Vándor Kálmán: Bukovi találta ki, de Sebes Gusztáv tökéletesítette a válogatottnál a hátravont középcsatár szerepkörét. Hidegkúti Nándor: Az első két évben még csak öt-hat, aztán a következő két bajnokságban közel húsz gólt szerzett Palotás az új szerepkörben. Különösen ötven őszén játszott jól, tizenöt mérkőzésen tizenhét gólig jutott. Guszti bácsi a válogatottban is kipróbálta, de Péter szívproblémái miatt nem tudta végigfutni a mérkőzéseket. A svájciak elleni, 1952 szeptemberi Európa-kupa mérkőzésen Palotás kezdett, ám amikor kétgólos vesztésre álltunk, az első félóra végén beálltam a helyére. Megfordítottuk a mérkőzést, s attól kezdve éveken keresztül én töltöttem be ezt a posztot a válogatottban. Ez volt az a mérkőzés, amelyik később bevonult a magyar kabaréirodalomba is. A következőképpen. Hofi Géza arról beszélt egyik számában, hogy Puskás azt kérdezte Sebestől a meccs előtt, lesze „kis málnára való pénz” a győzelemért. Nemleges választ kapott, mire a félidőben a csapat 0-2-re állt a svájciak ellen. A szünetben

aztán Puskás újra megkérdezte a szövetségi kapitányt, lesz-e pénz „kis málnára “. Guszti bácsi akkor bólintott, mire Öcsi kiadta a jelszót a támadásra. S a csapat négy gólt vágva fordított! A történet, persze, néhány helyen sántít. Valóban a svájciak vezettek 2-0-ra Hügi II és Fatton góljával, majd a 31. percben Hidegkúti állt Palotás helyére. Az „Öreg” beállításával feljavult a csapat játéka, s Puskás még az első félidőben kiegyenlített. A szünet után tovább erősített a válogatott, s előbb Kocsis fejelte be a vezetést jelentő találatot, majd Hidegkúti kétgólossá növelte az előnyt, s állította be a végeredményt. A fiúk - ki nem? - szerették a pénzt, de a fordítás sokkal inkább köszönhető volt Hidegkútinak, illetve annak, hogy a svájci védők nem találták a hátravont középcsatár hatástalanításának eszközét, mintsem a „kis málnára való ” beígérésének. Hidegkúti Nándor: Svájcban pihentettek, Palotás volt a középcsatár. Én melegítőben, a svájci kapu mögött, fényképezőgéppel a kezemben igyekeztem megörökíteni a meccs legfontosabb mozzanatait. A hazaiak kettő:nullra vezettek, amikor futárok érkeztek hozzám, hogy azonnal melegítsek, be kell állnom. Palotás nem játszott rosszul, csak túlságosan hátrahúzódott, így nem tudott irányítani, s nem tudta megfelelően segíteni a támadásokat. Én ezért előrébb nyomultam. Akcióba léptünk, csodálatosan futballozott a csapat. A híres svájci retesz szétnyílt, Rappan csapata hiába védekezett hat-hét emberrel, nem tudta feltartóztatni csatárainkat. A mérkőzés után két világhírű szakember, Sir Stanley Rous és Vittorio Pozzo is gratulált a játékunkhoz. Szepesi György: Bukovi használta először Hidegkútit az új szerepkörben, új távlatokat nyitva egy akkor már közel harmincéves futballista előtt. Azt gondolta, a pazar technikájú, okosan futballozó Nándi remekül tud majd osztogatni a csatároknak, s így nagyobb hasznára lesz a csapatnak, mintha előretolt centerként a védőivel birkózna. Sebes nagysága abban állt, hogy ezt az elképzelést adoptálta a

nemzeti tizenegyre is. Zakariást visszavonta a védelembe, így Bozsik és Hidegkúti szinte csak a támadásokkal törődhetett. Az új hadrend megszületett. Ha bárki egy papírra lerajzolta a játékosok elhelvezkedésését, csodálkozva látta: a tíz mezőnyjátékos már nem a W és az M betűt formázza, hanem valami mást. A hátsó hármas elé húzódott - a beállósok előfutáraként - Zakariás, s miután Hidegkúti visszalépett a fedezetsorba, illetve az új szóhasználat szerint a középpályára, Bozsikkal ők alkottak kettőst. Elöl pedig a szélső között helyezkedett el a két „gólüzem “, Puskás és Kocsis. A WM 3-2-2-3-as struktúrájából 4-2-4 lett. Grosics Gyula: Bárki is játszott ebben a bizonyos hátravont középcsatár szerepkörben, össze kellett hangolnia az egész csapat stratégiáját. Ez volt az a rendszer, amelyet Sebes - átvéve Bukovitól - a válogatottnál felépített. Mi 1950-51 táján kezdtük eljátszani, de igazából az ötvenkettes olimpia idején teljesedett ki. Hamarosan magunk is tapasztalhattuk, micsoda nagyszerű taktikai elem ez, hiszen az ellenfelek egyáltalán nem voltak erre felkészülve, s így könnyedén zavart kelthettünk soraikban. Ha azt mondják, hogy az angolok adták a világnak a WM-rendszert, mi büszkék lehetünk a 4-2-4-es szisztéma kitalálására. A brazilok adták ezt a nevet hadrendjüknek az 1958-as világbajnokságon, de mindenki számára világos lehet, mi megelőztük őket. Eredetileg tipikusan magyar volt az, ami aztán tipikusan brazil lett. Guttmann Béla kulcsszerepet játszott abban, hogy a brazilok is megismerték ezt a rendszert. A Kispest egykori edzője - aki annak idején összekülönbözött Puskással - ötvenhat után Brazíliában, a Sáo Paulo FC csapatánál dolgozott, sőt nyert állami bajnokságot. Munkája nagy hatással volt az ötvennyolcban világbajnok brazil válogatottnál dolgozó Feolára is. Hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy Fleitas Solich, az 1953-as dél-amerikai kontinensbajnokságon szereplő paraguay válogatott szövetségi kapitánya már 4-2-4-ben játszatta a tornán csapatát, de aztán az ő álmát a brazilok öntötték

tökéletes formába. Az 1958-as, svédországi világbajnokságon szereplő brazil legénység játékában is felfedezhető volt a négycsatáros játék jó néhány eleme. A két szélső (Garrincha és Zagallo) között két középcsatár (Fává, Pelé) játszott, akik nagy támogatást kaptak az ugyancsak főleg támadóerényeket felvonultató két középpályástól, Zitótól és Diditől. Hátul négy hátvéd védekezett, ám közülük a két szélső (Djahna Santos és Nilton Santos) szívesen bekapcsolódott a támadásokba is. Puskás Ferenc: Guttmann nagy hatással volt a brazilokra, újabb színekkel gazdagította amúgy is improvizatív játékukat. Nem tudom megmondani, mekkora befolyással bírt az elkövetkező tizenöt év brazil futballjára, de az tény, hogy három világbajnoki címet szereztek a következő négy világbajnokságon. Mindig csillogó technikájú játékosaik voltak, de a korábbiakban meglehetősen biztonságosan, lassú, rövid passzokkal építgették fel a támadásaikat. Mondom, óriási egyéniségeik voltak, s ez az igazán fontos, mert a legjobb taktika sem ér semmit, ha nincsenek olyan futballisták, akik azt életre lehelik. Szepesi György: A brazilok szeretik maguknak vindikálni a 4- 2^4es rendszer kitalálását. Előszeretettel hangsúlyozzák, hogy ennek révén nyerték meg a svédországi világbajnokságot. Valóban a játékrendszer fontos szerepet játszott a győzelmükben, s az is kétségtelen, hogy ez sokakat meglepett. Ám azt sem lehet elvitatni, hogy a magyar válogatott az ötvenes évek elején már négy védővel, két fedezettel vagy középpályással és négy csatárral játszott. Például az 1954-es világbajnokságon, például a brazilok elleni negyeddöntőben. Az aranycsapat szétesése után a brazilok átvették ezt a játékrendszert, s még tovább fejlesztették. Azt hiszem, a hátvédnégyesük sokkal jobb volt, mint a miénk. Az Aranycsapatnak ugyanis a védelem jelentette a gyenge pontját. Illusztrálhatom ezt azzal is, hogy három gólt kaptunk a Wembleyben is, még szerencse, hogy a csatárok meg hatot szereztek. De visszatérve a brazilokra: tökéletesítették a 4-2-4-t, mégpedig olyan csodálatos futballistákkal, mint Pelé vagy Didi.

A világ sokak szerint első számú futballmagazinjában, a World Soccerben a kilencvenhármas év őszétől jelent meg Mike Langley a Világfutball évszázada (A Century of World Football) című sorozata. A decemberi számban publikált harmadik rész (1945-56) természetesen a magyar válogatottat is magasztalja. A szinte tökéletes (nearly perfect) kategóriában három csapat emlitödik, ebből egy (Manchester United) nyilvánvalóan tévedés. A másik kettő viszont szinte evidencia: a magyar válogatott és a Real Madrid. Az arany-csapatról írott röpke értékelés így szól: Magyarország, 1952 olimpiai bajnoka, 1954 világbajnoki ezüstérmese - amelyben nyilván szerepet játszott az is, hogy egy térdsérülés meggátolta Puskást abban, hogy legjobb formájában vezesse rohamra a csatársort csodálatos támadójátékával tündökölt, amelyben kiemelkedő szerepet játszott a két villámgyors szélső, a hátravont középcsatár Hidegkúti, aki karmestere volt a gárdának, ugyanakkor rendszeresen gólokat lőtt, a korát megelőző Bozsik, a jobbfedezet, valamit a két kolosszális csatár. Puskás és Kocsis. Gyenge pont? A védelem. De szerencséjükre annak nem jutott túl nagy szerep. Puskás Ferenc: Ebben a sokat emlegetett, 4-2-4-es formációban, a visszavont középcsatár köré épített játékban Hidegkútié volt a főszerep. Ez a hátravont középcsatárt fókuszba állító hadrend volt a mi mesterfogásunk. Nándi pazar futballista volt, csodálatos játékintelligenciával megáldva. Tökéletes volt erre a szerepre, képes volt betörni a védelemben tátongó résbe, a legjobb ütemben passzolni, ki tudta húzni az elenfél egyik védőjét a hátsó vonalból. Remekül megértettük egymást, mindenki tudta mi a saját dolga, s ugyanakkor azt is, hogy a másik mit fog csinálni. Sebesnek elvitathatatlan a szerepe, de a játékosok töltötték meg tartalommal az elképzeléseit. Hidegkúti Nándor: Habár gyakran hatan is támadtunk, soha nem helyezkedtünk egyvonalban. Ha én előre mentem, Puskás lépett vissza, ha Kocsis Sanyi húzódott ki a szélre, Bozsik jött fel, belépett az üresen maradt területre. Rengeteget futottunk labda nélkül, igyekeztünk mindig a szabad embert megjátszani. Azt mondhatom, a hetvenes évek elején a hollandok, illetve az Ajax kapcsán emlegetett totális játék

jegyei már a mi futballunkban is megjelentek. Pontosan az a része, hogy a védők is alkalmanként támadófeladattal voltak megbízva, s a csatárok is be-besegítettek a védekezésbe. Buzánszky Jenő, a jobbhátvéd bátran felnyomult a jobb oldalon, amikor Budai Laci beljebb húzódott. Állandóan forgattuk a csapatot a pályán, attól függően mikor mire volt szükség. Teljesen lényegtelen volt, hogy a kezdő sípszó előtt hogyan állunk fel. Arra törekedtünk, hogy a lehető legjobban összezavarjuk az ellenfél védelmét. S az eredményeink láttán a külföldi edzők is nagy tisztelettel kezdték figyelni a magyar válogatott játékát. Az Aranycsapat óriási hatást gyakorolt rájuk. Buzánszky Jenő: A futballt - ahogy minden mást az életben - előre lendítik a felfedezések. Így van ez a kémiában, a fizikában, a tudomány bármelyik területén - s természetesen a labdarúgásban is. A mi játékrendszerünk mérföldkövet jelentett a sportág fejlődésében. Feltaláltunk valami nagyszerűt, amelyet aztán a brazilok továbbfejlesztettek. Kapusból negyedik hátvéd Grosics Gyula az egyik világklasszisa volt az Aranycsapatnak. Eltiltásokkal és kitiltásokkal zaklatott pályafutása során nyolcvannégyszer védte a magyar válogatott hálóját, három világbajnokságon vett részt. Pályafutása csúcspontján, az ötvenes években Lev Jasin és a brazil Gilmar mellett a világ legkitűnőbb kapusaként jegyezték. A Fekete Párduc számos kolosszális védésére lehet büszke hosszú pályafutására visszatekintve, de ő a bravúroknál is többel járult hozzá az egyetemes magyar futball fejlődéséhez: stílusával iskolát teremtett. Gyakori kifutásai révén sokszor avatkozott játékba lábbal a tizenhatoson kívül is. A meghonosodott szóhasználat szerint ő lett az aranycsapat negyedik hátvédje. Grosics Gyula: A WM-rendszerben nagy szerep jutott a védelmeknek, ugyanakkor a kapusoknak szinte eszébe sem jutott, hogy

elhagyják a kapuvonalat. De hamar rájöttem, hogy az új magyar stílus, az erőteljes támadójáték éppen az ellenkezőjét kívánja. Eszerint változtattam meg a stílusomat. A mi legfőbb erősségünk támadóink nagyszerűségében rejlett, azóta sem lőtt egy válogatott annyi gólt, mint a magyar Aranycsapat. Ugyanakkor az ellentámadásoknál gyakran nyitott maradt a védelmünk, vagy éppen az ellenfél igyekezett a védőink mögé, az üres területre beívelni a labdát. Ilyenkor én megpróbáltam a tizenhatoson kívülre futva hárítani, megszerezni a labdát, mielőtt az a csatáré lenne. Volt hogy ez sikerült, volt hogy nem. Lóránt Gyula: Tulajdonképpen ő volt az első olyan kapus, aki aktívan beavatkozott a játékba: mesterien irányította a védelmet. Grosics Gyula: Nekem akkor is figyelni kellett, amikor Öcsiék támadtak. Hiszen egy ellentámadásnál már indulhattam is ki a kapuból, hogy megpróbáljam a védőink mögé beívelt labdát megszerezni. A bal oldalon nem volt túlságosan gyors a védelem, ott különösen figyeltem minden indításnál. Sebes Gusztáv: Grosics részese volt a taktikámnak. Az erős csatársor mellett erős védelmem volt, amelyben ő volt a negyedik hátvéd. Grosics Gyula: Fiatal kapus koromban Szabó Péter foglalkozott velem. Arra tanított, hogy gondolkodva védjek, próbáljam a kapusjátékomat a magam elképzelései szerint alakítani. S valóban rájöttem néhány apróságra. Például arra, hogy kézzel kigurítani sokkal biztonságosabb a labdát, mintsem kirúgni. Pontosabb, gyorsabb, célszerűbb. Meglehetősen pontosan tudtam a játékot szervező Puskás vagy Hidegkúti lábához dobni a labdát. Tudták ezt ők is, rendszeresen visszahúzódtak, úgy a kapumtól huszonöt méternyire. Én figyeltem őket, s már indítottam is a támadást. A legfontosabb szerepkörök

Grosics Gyula: Természetesen hátulról jól átláttam a csapat mozgását. Egy szabályos négyszög rajzolódott ki a pálya közepén: a négy világklasszis, Puskás, Kocsis, Hidegkúti és Bozsik által alkotva. Ez a négyes határozta meg, mi történjen a pályán, s az ő mozgásuk teremtett helyet a két kitűnő szélső, Budai és Czibor elfutásaihoz, manőverezéséhez. Az egész csapat nagyon magas technikai képzettségét is túlragyogta e kvartett. Csak a világklasszisokra jellemző improvizációs képességgel voltak megáldva mind a négyen. Buzánszky Jenő: Úgy tíz, tizenöt perccel a kezdő sípszó után már észrevettük, melyik oldalon gyengébb az ellenfél védelme. Ezt az információt a mi „komputereink” - Puskás, Hidegkúti és Bozsik elsősorban - azonnal feldolgozták, s ennek megfelelően alakították a taktikánkat. Az egész csapat szinte varázsütésre ebből a kottából kezdett el játszani, egyáltalán nem ragaszkodtunk az eredeti elképzeléshez. Azt volt a szerencsénk, hogy ilyen „komputereink” voltak erősebbek gyorsabak, fineszesebbek bárki másnál. Sebes Gusztáv: Puskásnak egészen egyedi taktikai érzéke volt, a pillanat tört része alatt észrevette, ha változtatásra volt szükség. Folyamatosan erősen koncentrált, a bekiabálások, a mérkőzés „csatazaja”, a közönség ordítozásai, egyáltalán nem zavarták őt. Számára csak a labda, a csapata és az ellenfél létezett. Mintha egy bezárt szobában lett volna. Remekül látta át a legnehezebb szituációkat, képes volt mindig a legjobb helyzetben lévő játékoshoz passzolni. Soha nem volt önző, pedig az ő képességeivel lett volna mire önzőnek lenni. Volt szíve lepasszolni a még jobb helyzetben lévő társnak a labdát. Valódi vezéregyéniség volt a pályán, aki bátorította és buzdította társait. Egyetlen vágy hajtotta: mindig győzni! Puskás Ferenc: Öt-tíz perc után már mindig tudtuk, mit akar csinálni az ellenfél. Guszti bácsi nem tartott hosszú taktikai értekezleteket a mérkőzések előtt, legfeljebb néhány szóban beszélt az ellenfél legveszélyesebb játékosairól. Nem is volt szükség hosszú megbeszélésekre, hiszen mindannyian pontosan tudtuk, mi a dolgunk a

pályán. Ha Kocsis egészen előrehúzódott, én visszaléptem a helyére, s fordítva. Ha Czibor átkalandozott a jobbszélre, s ott kezdett cselezgetni, Budai Laci maradt hátrébb. Mi teljes futballt játszottunk labda nélkül is, nemcsak az futott, aki a labdát birtokolta. A mi játékunk nem csupán passzolásból és cselezésből állt, pedig mind a kettőhöz elég jól értettünk. Mindannyian ismertük egymást, össze voltunk szokva. Tudtuk, hogy a csapattársunk mit akar majd csinálni. Na jó, Czibornál nem mindig tudtuk. Szerintem még ő sem. De azért ha megindult befelé, én már húzódtam is ki a helyére. Szepesi György: Szerettem Hidegkúti, Bozsik és Kocsis játékát is, valamennyien világklasszisok voltak. De szerintem Puskás minden idők legnagyobb magyar játékosa. Három egészen különleges képességet mondhatott magáénak. Egy: a futballra született zseni volt. Kettő: igazi vezérként, valódi csapatkapitányként, fejben már a mérkőzést megelőző huszonnégy órában többször lejátszotta a maga kilencven percét. Harmadszor, de nem utolsó sorban pedig olyan kedves, imádnivaló vagány, dörzsölt csibész volt, akihez hasonló talán még nem született a világra.

Amikor a színészek üvöltöttek a gyönyörűségtől „Megoldásként Hidegkúti Nándort kopírozták be Puskás helyett”

Kevés olyan periódusa van a század magyar történelmének, amelyre ellentmondásosabb érzésekkel gondolnának vissza az azt megélők, mint éppen az ötvenes évek első felére. Ma már senki előtt nem titok a diktatúra jó néhány túlkapása, a mindennél erösebb központosítás, a szovjetektől való erős függés, az emberi jogok csak elvbeni létezése. Az akkor tizen-huszon-harminc évesek közül sokan soha nem múló nosztalgiával emlékeznek arra a lelkesedésre, összefogásra ami a felhőtlenebb napokat jellemezte. Más volt az élet - egyszerűbb és ugyanakkor komplikáltabb. Nyitottabbak voltak az emberek, s a maguk elé képzelt, reálisnak vélt perspektívák a maihoz képest teljesen más irányba tolták el a munka utáni időtöltést. A kor ünnepelt színészei futballmeccsekre, s más sporteseményekre jártak, a futballisták - először inkább vezényszóra, később a született barátságok miatt is - meg be-beültek a színházakba. A futball népszerű játék volt mindig, az Aranycsapat tagjai meg a világon a legmagasabb szinten művelték azt. Nem csoda, hogy rájuk mindenki kíváncsi volt. A kor kiváló, s a futballsztárokkal közel azonos „évjáratú ” művészei is állandó vendégek lettek a Népstadionban, a válogatott vagy a klubmérkőzéseken. Közülük többen aztán kifejezetten jó barátságba is kerültek Puskásékkal. Agárdy Gáborral és Sinkovits Imrével László Sándor, a Nemzeti Sport munkatársa készített hosszabb interjúkat. A két kiváló színésszel való beszélgetésekből, persze, nem hiányozhatott a futball meg az ötvenes évek emlegetése sem. Agárdy Gábor: Az Aranycsapat tagjai, főleg Kocsis, Puskás, Grosics, meg a drága Czibor Zotya esténként színházba jártak. Oda, az Operettbe, ahol én játszottam. A színház mellett meg ott volt az Operett

presszó, ahol esténként jókat marhultunk, és gyakorlatilag így alakult ki lassan a barátságunk. Ők elismerték a mi munkánkat, és mi ugyanúgy elismertük az övékét. Az egész csapat járt színházba, és jóformán az egész társulat kijárt a mérkőzéseikre szurkolni. Abban az időben ez így működött. Nagyon szerettem őket, főleg Czibor Zolit, de hát az Öcsit meg a Kockát is. Majd minden éjszakát együtt töltöttük valamelyik szórakozóhelyen. Szerdán edzés volt, de kedden éjjel még együtt voltunk a bárban. Mondom nekik: - Hogy az istenben tudtok ti holnap talpra állni, meg futni a labda után? Na figyelj, felhomályosítunk - felelték -, nem mi futunk, hanem a labda, mi csak ott vagyunk a labda mögött. Amikor bent feküdtem a kórházban infarktussal, Zoli meglátogatott. Akkor még csak vendégként jött haza. Bejött a kórterembe, megállt az ágyam előtt, azt mondta: „Tesókám, nincs egy kis hely melletted? Úgy lefeküdnék kipihenni magam.” Hát nagyon szerettük egymást. A Zolinak volt egy nagyon hülye szokása. Kisolló volt nála, s mindenkinek levágta a nyakkendőjét. Vadidegeneknek. Ez volt a dilije, szerette a nyakkendőket levágni. Szóltak neki, erre ő: Ne dilizz öreg, ne dilizz, majd hozok neked kintről sokkal szebbet mint ez a másik volt. Czibor Zoltán: A lelkünk közös volt. Ha végignézzük a magyar történelmet - én azt mondom, a kultúrtörténelmet - minden évszázadban akad egy-két olyan évtized, amelyben kiválóságok sora jelenik meg. Ez a parányi nemzet mindig adott az emberiségnek óriási egyéniségeket. Engem érdekel, mindig is érdekelt a művészet. Olvastam, hogy 1830-ban a nemesség elment Bécsbe, könyörögni a császárnak, hogy a magyar nemzetnek magyar ajkú Nemzeti Színháza legyen, amit végül megkaptunk. Iszonyatos borzalom volt, amikor megtudtam, hogy hatvankettőben vagy hatvannégyben ezt a csodálatos Nemzeti Színházat tönkretették, a földdel tették egyenlővé, felrobbantották a magyar nemzet szívét. Borzalmas, megbocsáthatatlan bűn volt. Kultúra, igazi kultúra nélkül nem létezhet a nemzet. Sinkovits Imre: Nekem mindig ünnepet jelentettek a mérkőzések. Volt, amikor együtt mentünk nyolcan-tizen a színházból. Nemcsak válogatott meccsekre, klubmeccsekre is. Jártam én az újpesti pályán,

meg az MTK-pályán is. Meg Kispesten is. Sokat. Annak idején, amikor még Puskásék játszottak a Honvédban, még az edzéseket is elmentünk megnézni. Aztán ha láttuk, hogy amit ott gyakoroltak - hogy a Budai Pupi a szélen elmegy, beadja, Kocsis meg lökött alá és gól -, a meccsen bejött, akkor üvöltöttünk a gyönyörűségtől. Agárdy Gábor: Istenek voltak ők akkor. Verték a világot. Őrjöngtünk értük. És az volt a poén, hogy egyikünk sem volt egy eszement drukker, mi őértük mentünk ki, a játékukért. Mondom egyszer a Zolinak meccs előtt: „Ide figyelj, Zotyikám! Most már kint van az egész társulat vagy a tizedik mérkőzésen, s mindenki engem cukkol. Hát nem lehetne, hogy rúgj egy gólt?” Mire ő, az utánozhatatlan, könnyed modorában: „Hülye vagy te, apukám, én szélső vagyok, nekem az a dolgom, hogy megszerezzem a labdát, levigyem a vonalig, beadjam, ezek meg ott jönnek középen és bevágják a gólt.” Mondom neki, hogy mégis, nem lehetne valahogy a kapu elé keveredni. „Balhé lesz belőle!” - mondja, vigyorogva. „Na és akkor mi van?” - értet-lenkedtem. Hát, szóval megszerzett egy labdát - bolond Czibornak hívták, mert hát a pályán össze-vissza tekergett -, és vitte, vitte, vitte. A tizenhatos sarkáról kinézett ránk, oda fel a tribünre, ahol ültünk, aztán befordult a kapuval szembe és bevágta. A többiek szidták mint a bokrot: „Te, bolond, mi közöd neked a góllövéshez? Add be a labdát ahogy kell, és takarodj ki a szélre, a helyedre!” Jött a válasz: „Ne po-fázzatok annyit, a ripacsok kedvéért rúgtam ezt a gólt, mit vagytok úgy oda, majd holnap rúgtok hármat!” Hát ők nagyon tudtak focizni, az életük volt a játék. Leálltak a gyerekekkel rongylabdával játszani. Már világverők voltak, s elegánsan felöltözve, ha megláttak egy rongylabdát, nem tudták megállni, hogy ne kezdjenek el focizni a kölykökkel. Czibornak-aki különösen gyakran forgott értelmiségiek, orvosok, színészek társaságában - Szabó Sándor, a valaha volt legnagyobb Cyrano is a közvetlen baráti társaságához tartozott. Bocsák Miklós már e könyvben többször idézett - Kocsis és Czibor című kötetében a színészóriást kérdezte a barátságukról. Szabó Sándor: Hogyan ismerkedtünk meg? Az ötvenes évek elején - mert akkor még volt ilyen -, a labdarúgó-válogatottat kivezényelték a

Vígszínházba. Bocsáss meg, akkor még Magyar Néphadsereg Színháznak nevezték. Cyranót játszottam, Zoli akkor nézte meg először… Utána a Fészekben ültünk, nyílt az ajtó, belépett Zoli. Belépett? Egyenesen megcélozta az asztalunkat, azzal a hatalmas elánnal, azzal az utánozhatatlan lendülettel, ahogyan élt, úgy tört be az életünkbe. Egyszerűen nem lehetett ellenállni neki. Tele volt rajongással, nem titkolt érzelmekkel. Emlékszem, egyszer Kocsis Sanyit is magával hozta. Mennyire különböző emberek! Sanyi órákon át csendben játszadozott egy gyufásdobozzal, Zoli pedig vitte a szót, rajongott, kérdezett. Több mint háromszázszor játszottuk a Cyranót, Zoli legalább tizenkétszer nézte végig. Bizonyos vagyok benne: maga is szerette volna eljátszani Cyranót. Mint ahogyan én - az akkor már ünnepelt színész - is szerettem volna kifutni a bőrében a pályára, kifutni az aranycsapatban, és úgy játszani, ahogyan ő. Agárdy Gábor: Ők akkor istenek voltak, és az emlékük ma is él, az Aranycsapat legendává lett. Most is kérdezem őket néha a világbajnoki döntőről, mert ez nem fér az agyamba. De szerintem ők sem mondták el a teljes igazat. Valószínű, hogy ezt már nem is fogom megtudni, pedig azért kíváncsi lennék. Visszatérve a Czibor Zolihoz, azt mondja nekem az egyik alkalommal: „Apukám, ide figyelj! Éntőlem vadidegenek kérnek örökké mindent, hogy ezt hozz, azt hozz, amazt hozz. Mi meg barátok vagyunk, s te még soha nem kértél semmit. Miért nem kérsz már valamit, hogy hozzak neked is?” Mire én: „Tudod mit? Ha mentek ki Egyiptomba, hozz el nekem a piramisból egy darab követ! Emlékbe szeretném.” Elutaztak. Eltelt vagy egy hét. Nyílt levelezőlapon a következőket írta: „Ide figyelj, énekes koldus! Hogy rohadnál meg! Ennyi bajom egész életemben még nem volt semmivel pedig „beloptam” én már mindent - mint ezzel a rohadt kődarabbal. Mert állandóan szét akarják verni, hogy mi van benne, engem meg majdnem lecsuktak. S hiába mondom nekik, hogy egy hülye színésznek viszem, mert az kérte, hogy vigyek egy darabot a Gizakhi piramisból, nem hiszik el” - ezt írta nyílt levelezőlapon, akkor. És hazahozta. Odavágta elém az asztalra: „Itt van az anyád istenit, máskor aranyat kérj, azt öt perc alatt áthozom, nem úgy mint ezt a rohadt követ.” Hát

ilyen volt. Így éltük a fiatalságunkat. S igazán nincs mit letagadni és megbánni. Ez így volt szép. Simándy József, az „örökös Bánk Bán ” ugyancsak ezer lelki szállal kötődött az aranycsapathoz. Egyszerűen lenyűgözte őt Puskás zsenialitása. Simándy József: Szerettem a futballt és szerettem ezeket a srácokat. Puskást különösen. A tehetség engem mindig lenyűgözött, s azzal Öcsi bőven meg volt áldva. Valami egészen könnyed elegancia, utánozhatatlan ösztönösség jellemezte. A kapus tudta, hogy Puskás be fogja rúgni azzal az ezerszer áldott bal lábával a labdát a kapuba s nem tudott semmit sem tenni ellene. Zseni volt, akihez fogható futballistát sem addig, sem azóta nem láttam. Kállai Ferenccel Kemény György készített a Labdarúgás számára interjút a nyolcvanas évek legelején. Kállai Ferenc: A Nemzeti Színházban régóta fő témánk a foci. Az Aranycsapat idején, amikor még nem rendelkeztünk kocsival, a társulat tagjai közösen vonultak ki a mérkőzésekre. Sokszor fürtökben lógtunk a tömött villamosokon, hogy megnézhessünk egy-egy összecsapást. Hangosak és lelkesek voltunk. Szinte eufórikus állapotba kerültünk, ha kedvenc csapatunk gólt rúgott. Lehet, hogy mindez a fiatalságunk tüzének tudható be, de tény, akkoriban még nem volt televízió, a pálya légköre mágnesként vonzott bennünket. Aztán Zsolt István jelenléte is aki köztudomású, hogy színházunk ügyelője volt -, fokozta a fútballlázat. A kitűnő játékvezető által megismerkedhettünk a kor híres labdarúgóival. A válogatott csapat sokszor ellátogatott hozzánk. Jó érzés volt tudni, hogy ott ülnek a nézőtéren. Az ötvennégyes budapesti magyar-angolt soha nem felejtem el. Az italmérő odaült mellém, és minden gól után kétdeci bort lehajtottam örömömben. A fiúk hét gólt rúgtak, én pedig őrülten berúgtam.

Ugyancsak az azóta megszűnt havilap „Idegen tájakról” című rovatában jelent meg az Agárdy Gáborral folytatott beszélgetés is. Agárdy Gábor: Rendkívül kedves, jópofa, bohém srácoknak ismertem meg őket. Imádták a labdát. Szemtanúja voltam, hogy elegánsan felöltözve leálltak focizni az utcán - pedig akkor már istenek voltak. Ezek a fiúk sok jót tettek a pályán kívül is, hiszen külföldről olyan gyógyszereket hoztak a rászorulóknak, amelyeket nálunk abban az időben nem lehetett kapni. Különösen Puskás volt nagyon jó szívű, gáláns. Amikor Görögországban edzősködött, ottani vendégszereplése alkalmával a Fővárosi Operettszínház egész társulatát meghívta vacsorára. Bárki fordult hozzá segítségért, nem utasította el. Az ötvenes évek első felében nemcsak a színészek, hanem a filmgyártás is „felfedezte ” a magyar labdarúgást. A szériában születő filmek kedvelt motívuma lett a foci. Olyan - máig híres és ismert vígjátékok témáját adta a futball, mint a Civil a pályán, az Én és a Nagyapám, az A csodacsatár vagy a Mese a 12 találatról. Szepesi György: A második világháború után, a magyar futball első nagy korszakának idején, Keleti Márton Kossuth-díjas filmrendező kitalálta, készíteni kellene egy futball-tárgyú filmet. Csillag Pistával és Gulyás Gyulával bezárt bennünket a filmgyár egy szobájába, s addig nem jöhettünk ki, amíg egy épkézláb történetet össze nem hoztunk. Estére megszületett a Civil a pályán novellája, ami a későbbi forgatókönyv alapja lett. Ezt azonban már két profi, Nóti Károly és Békeffy István írta. Azonban én is a stábba tartoztam, sőt Keleti el is fogadta néhány ötletemet. Így például Szusza Feri szerződtetését. Eleinte kicsit vonakodtak tőle, de aztán sikerült meggyőzni őket néhány próbafelvétel alapján -, hogy Szusza tökéletes lesz. Persze a film további főszereplőinek a kiválasztása volt az igazi telitalálat: Latabár Kálmán, Ferrari Violetta és Soós Imre csodálatosan játszottak. Az 1956 nyarán forgatott A csodacsatárban - legalábbis az eredeti változatban - már az Aranycsapat két legeredményesebb gól lövője,

Puskás Ferenc és Kocsis Sándor is szerepet kapott. Az októberre tervezett bemutatóra készített zöld alapú, piros és fehér színekkel nyomott plakáton parádés szereplőgárda névsora „ígéri” a film biztos sikerét. A Keleti Márton által rendezett, Méray Tibor által írt - idézet a plakátról - „zenés magyar filmszatírában” Pongrácz Imre, Feleky Kamill, Ungvári László, Mányai Lajos, Kiss Manyi, Sinkovits Imre, Schubert Éva és Horváth Tivadar játszották a főbb szerepeket. A stáblistán természetesen - nagy betűkkel - szerepel Puskás Ferenc és Kocsis Sándor, csakúgy mint a labdarúgó szakértőknek aposztrofált Sós Károly és Kispéter Mihály neve is. Csanálosi Beáta, a Nemzeti Sport újságírója - kevéssel 1996 karácsonya előtt - a sportnapilap színes mellékletében Schubert Évát faggatta emlékeiről. Schubert Éva: Az A csodacsatár ötvenhat nyarán készült, ezért nyilvánvaló a kritikai hangvétele. Noha látszólag a futballőrület a központi téma, ráadásul a helyszín Dél-Amerika, valójában a később Franciaországba távozott forgatókönyvíró, Méray Tibor nagyszerűen ragadta meg az akkori Magyarország diktatórikus hangulatát. A film bemutatójára októberben, a Corvin moziban került volna sor, a huszonharmadikán történtek azonban megakadályozták ezt. A szétbombázott Corvin közben, a romok között még sokáig látni lehetett a film plakátainak foszlányait. Aztán miután Puskás disszidált, Aczél György nem engedte, hogy bemutassák a filmet. Megoldásként Hidegkúti Nándort kopírozták be Puskás helyett, hogy a film egyáltalán a közönség elé kerülhessen. Sajnos, eztán sem sokáig volt műsoron, mert a címszereplő Pongrácz Imrét nagyon utálta a vezetés.

1952 olimpiai bajnokai „Az olimpia alatt teljesedett ki a játékunk”

1952, a helsinki olimpia éve nevezetes időszak volt a sztálinizmus magyarországi történetében. Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára, egyben miniszterelnök lett. Totálissá vált a diktatúra, a rendszer az élet minden területét szigorúan átszervezte és ellenőrizte. Ez az erős állami centralizáció, s az ettől elválaszthatatlan pártirányítás - nehéz lenne elvitatni - rendkívül pozitívan hatott a sportéletre. A labdarúgásra is, vagy ha úgy tetszik - éppen a sportág kiemelt mivolta miatt - arra elsődlegesen. De ne feledjük: a magyar vívókat, úszókat, atlétákat éppúgy a világ legjobbjai közé sorolták, mint a futballistákat. Magyarország (az irdatlan távolság, illetve a hosszú utazással járó temérdek költségtől való félelemből) nem nevezett az 1950-es, brazíliai labdarúgó-világbajnokságra. Ugyanakkor az 1952- es olimpiai játékokat nagyon komolyan vették mind a vezető politikusok, mind pedig az OTSB korifeusai. A többi, kommunista országhoz hasonlóan, a sport a Nyugat ellen folytatott propagandaháború egyik fegyvere lett. Mivel a futballisták, legalábbis „papíron ” amatőröknek számítottak (szerencsére csak a státuszuk és nem a tudásuk szerint), így a magyar szövetség a teljes A-válogatottat benevezhette az olimpiai tornára. Az akkor már több mint két éve veretlen nemzeti tizenegy számára a helsinki olimpia jó lehetőséget kínált arra, hogy az egész világgal elismertesse nagyszerűségét. Ugyanakkor a felfokozott várakozás, a sokszor erővel is hangsúlyozott magabiztosság ellenére a józanabbak gondolkodásában némi kétely is vegyült. Kevesen tudják, ám tény: a veretlenül végigmenetelt két esztendő alatt ugyanis Sebes Gusztáv csapata egyetlen hivatalos mérkőzést sem játszott az úgynevezett „ tőkés világban “. Sebes Gusztáv: Abban a pillanatban, ahogy eldőlt részvételünk az olimpián, összehívtam labdarúgó-szakembereink legjavát. Mándi Gyula szövetségi edző mellé felkértem Bukovi Mártont. Ő lett volna az

olimpiára kiutazó csapat edzője. Segítői beosztást nyert Opata Zoltán, Kalmár Jenő és Titkos Pál. Az első, kellemetlen meglepetés a versenyzők és az edzők márciusi fogadalomtételén ért, melyről hiányzott Bukovi. Állítólag nem kapta meg a meghívót. A MOB elnöksége erre úgy döntött, hogy le kell váltani. Maga Rákosi Mátyás közölte velem, hogy Bukovi helyett Kalmár Jenő lesz a csapat edzője. Ami a csapatot illeti, aggódtam, mert kevés nemzetközi mérkőzést terveztek számára az olimpia előtti időszakban. Hiába érveltem azzal, hogy ilyen esetben több nemzetközi mérkőzésre van szükség, hadd ismerjék meg és ismerjék el játékosaink tudását külföldön is. A játékvezetők miatt ez igen fontos lett volna. Ám nem értették meg a szempontjaimat. Különösen bosszantott, hogy az OTSB elnöke ellenezte a legjobban labdarúgóink külföldi szereplését. Ugyanakkor Sebes számára nagy előnyt jelentett, hogy az olimpiai csapat legfeljebb két, de inkább egy klubra épült. Az„ MTK-sok” (illetve akkor éppen „Bástyások “) és a Budapesti Honvéd tagjain kívül csak a dorogi Buzánszky és a csepeli Czibor fért be a legszűkebb keretbe. Ugyanakkor elvitathatatlan volt a ,kispestiek ” vezető szerepe. Adott volt a Grosics, Lóránt, Bozsik-tengely, a három csatárral, Budaival, Kocsissal és Puskással. Ez a csapat hetente egyszer, néha kétszer is gyakorolhatta Sebes taktikai elképzeléseit a Honvéd soros mérkőzésein és a hétközi válogatott edzőmérkőzéseken. Puskás Ferenc: Sokat utaztunk az olimpia előtti télen, ami egyben azt is jelentette, hogy egész évben játszhattunk. A téli, hideg hónapokban, amikor itthon szünetelt a bajnokság, elmentünk túrázni és edzeni Egyiptomba, ahol persze, sokkal jobb körülmények között gyakorolhattunk. Az olimpia előtti időszakban lényegében úgy zajlott az életem, mint máskor. Otthon laktam a feleségemmel, Erzsébettel. Mérkőzés napján, ha nem nagyon erős csapattal játszottunk, felültem a negyvenkettes villamosra és azzal mentem ki a kispesti pályára és meccs után ugyanígy utaztam hazafelé. Miután ötvenháromban megépült a Népstadion, a bajnoki rangadókat és a nemzetközi találkozókat is ott játszottuk már. Akkoriban a margitszigeti Honvéd

üdülőben gyülekeztünk péntekenként és a szombati meccs után ott is vacsoráztunk. Látogatás Moszkvában Az ötvenkettes év tavaszának egyik különlegességét jelentette a válogatott moszkvai túrája. A szovjetek addig még nem játszottak hivatalos országok közötti mérkőzésként számon tartott találkozókat velünk. Az elsőt az 1952-es olimpiára tervezték. Addig mindkét szövetség részéről elfogadott, közös álláspont szerint MoszkvaBudapest mérkőzésekre került sor, ami annál is furcsább, mert Buzánszky személyében a magyar tizenegyben akadt vidéki klubból beválogatott játékos is. Különlegesség, s a későbbi magyar statisztikák anomáliája, hogy a két találkozó soha nem lett sorszámmal elismert, hivatalos országok közötti mérkőzés, viszont bő egy évtizeddel később a válogatottságokat az MLSZ már beszámolta statisztikáiba - így jött ki például Bozsiknak kerek száz mérkőzés - ám továbbra is sorszám nélkül regisztrálta a mérkőzéseket, kétessé téve azok státuszát. Még bonyolultabbá teszi az ügyet, hogy a másodikat egyébként a moszkvaiak megnyerték, így (ha az hivatalos meccsnek lenne tekintendő) kettészakadna a híres veretlenségi széria. Sebes Gusztáv: Május végén elmentünk Moszkvába két úgynevezett - előkészületi mérkőzésre. Másnak ezeket aligha lehet nevezni, mivel mindkét alkalomra szovjet bírót hívtak. (Az elsőt az a Latisev vezette, akivel 1962-ben, a csehszlovákok elleni negyeddöntőben „meggyűlt” a magyarok baja. A szerző.) Játékosaink számára a gyönyörű Dinamo-stadion jelentette az első meglepetést. Kellemes, higiénikus öltözői voltak, a félidőben rogyásig megterített asztalokkal, melyeken szőlő, szőlőcukor, csokoládétorta, citrom sorakozott. A mérkőzés előtti technikai értekezleten a szovjetek elvetették azt a javaslatunkat, hogy külföldi bíró vezesse a mérkőzést. Néhány szovjet fútballista, mint Nettó, Iljin, Szalnyikov vagy Bobrov, bármelyik európai nagycsapatba befért volna. Játékfelfogásuk azonban hibás volt, s ezt, elsősorban az akkor még nemzetközi rutinnal nem rendelkező játékvezetőiknek köszönhették, akik nem toroltak meg nyilvánvaló szabálytalanságokat. Például rengeteget használták a

kezüket a labdára való felugrásnál, vagy szerelésnél, sokat könyököltek. Játékosaink ezt hamar észrevették, de nem tudtak elég gyorsan áttérni erre a kűzdőmodorra. Az 1:1-es döntetlent követően a második mérkőzés is telt ház előtt folyt. Csapatunk teljesítményével meg sem közelítette valódi tudását. Kikaptunk 2:1-re. Ismét bebizonyosodott, hogy játékunk akadozó, egyesek nem tudnak beilleszkedni. Börzseyből hiányzott az a keménység, ami Lórántban megvolt. Sándor eljött velünk Moszkvába, de ott térdsérülésére hivatkozva lemondta a játékot. Rendkívül bosszantott, hogy nem itthon szólt, úgy döntöttem, őszintétlensége miatt nem viszem el az olimpiára. A két középcsatár közül Palotás volt az erélyesebb, Szusza a kifinomultabb, átgondoltabb - viszont nem elég gyors. Negyven nappal az olimpia előtt bőven felmerültek kijavítanivaló problémák. Különös, hogy Sebes - az Örömök és csalódások című könyvben megjelent visszaemlékezésében így elemzi a moszkvai (le)szereplés okait. A majdnem három évtizeddel a találkozók lejátszása után megjelent kötetben sem tér ki arra, a magyar futballberkekben szinte közszájon forgó történetre, mely szerint sokkal inkább egy kínos, szállodai közjáték húzta ki Szusza és Börzsey nevét az olimpiai keret névsorából. Török Péter, a Nemzeti Sport újságírója, a magyar futballtörténelem kiváló ismerője - a szemtanúkkal folytatott beszélgetései alapján - így rekontsruálta a történetet: Török Péter: A csapat Moszkva egyik előkelő szállodájában lakott, amelyet - miután akkoriban még nem mindenütt lehetett a szovjet fővárosban sem márkás külföldi italokhoz jutni - az állambiztonsági szervek magasrangú tisztjei is előszeretettel látogattak. A fútballisták Szusza és Bozsik szobájában pezsgőztek, talán nem is volt már színjózan mindenki. Buzánszky kidobott egy üres palackot az ablakon, s ez az állambiztonsági főmuftik számára fenntartott parkolókban landolt, s tört szét ripityára. A kocsikat őrző katonák azonnal szabotázsra, az imperialisták támadására gyanakodtak. Őrült nagy balhé keveredett az ügyből. A szovjetek bűnösöket követeltek, Sebes végül Börzseyt és Szuszát nevezte meg. Talán mert úgy vélte, őket tudja leginkább nélkülözni csapatából. A két áldozattá lett „bűnös” nem is a

csapattal, hanem csak napokkal később térhetett haza. Ér-dekes, hogy Börzsey egyetlen meccsre szóló, ötvenhármas rehabi-litását nem számítva - mindketten már csak ötvenhatban, Bukovi kapitánysága alatt tértek vissza rövid időre a válogatottba. A szovjet szbornaja a magyar Aranycsapat mumusának számított. Egészen ötvenhat őszéig Puskáséknak egyszer sem sikerült nyernie ellene. Sokakban, hosszú ideig élt a meggyőződés, hogy a világ legjobb futballistái politikai utasításra nem győzhették le a szovjeteket. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az aranycsapatból soha, egyetlen játékos sem tett e vélekedést alátámasztó nyilatkozatot, soha senki nem erősítette meg a bosszúságban született tézist. Buzánszky Jenő - Kő András „Szemétből mentett dicsőségünk” című, 1997 tavaszán megjelent könyvében - visszatért a régi feltételezésre, s meglepő adalékokkal szolgált. Buzánszky Jenő: Egy meccsre mentünk ki, és a másodikon ott kellett maradnunk. Hazulról kaptuk az utasítást. Rettentő durva mérkőzések voltak. Főleg az olimpia miatt. A szovjetek meg akarták mutatni, hogy igenis ők a jobbak. A szovjet felsőbbrendűségi érzés benne volt mindenben. Az oroszokkal különben mindig nagyon kemény meccseket vívtunk. A vezetők - Guszti bácsival az élen - dupla pré-miumot ígértek. Az volt a politikusok célja - és persze Guszti bácsinak is -, hogy megverjük az oroszokat és a magyar közvéleménynek be tudjuk bizonyítani: mendemonda, hogy nem győzhetünk ellenük. Célegyenesben az olimpia előtt Sebes Gusztáv: Egy hónappal a játékok előtt a lengyelek ellen mérkőztünk Varsóban. Nem tudtam a válogatottal menni, úgy gondoltam, röviddel az olimpia előtt nem hagyhatom itt a többi sportág képviselőit. Viszont összeállítottam a csapatot, s ezt nyilvánosságra is hoztam. Utazás előtt még átadtam egy levelet Mándi Gyulának, azzal, hogy csak az öltözőben bontsák fel. Azt hitték, valami lelkesítő beszédféle lesz benne. Puskás még sürgette is, hogy bontsák már fel, a

fiúk egy-két jó bemondással kísérték. Mándi felbontotta, s belesápadt. Megmutatta a levelet Simon egészségügyi miniszterhelyettesnek, a túra vezetőjének. Az elolvasta, s határozottan utasította Mándit, hogy a levél szerint cselekedjen. Az állt benne, hogy nem Palotás, hanem Hidegkúti a center. Király Tibor, az egykori Vasas-játékos volt akkoriban a lengyelek edzője, nagyon meglepődött ezen a váratlan húzáson. A végig kitűnően futballozó Hidegkúti vezérletével, egy félidő alatt öt gólt szerzett a csapat. Azt pedig én sem gondoltam, hogy ez a meccs egy harmincéves játékost elindít a világhír felé. Hidegkúti Nándor: Eredetileg úgy volt, Varsóban Palotás játszik középcsatárt. Én már elfoglaltam a helyemet a tribünön. Egyszer csak láttam, hogy Palotás jön felém. Közölte, hogy én játszom a támadósor tengelyében. Később elmondták a csere okát is. A vezetőink arra számítottak, hogy talán nincsenek rendben az idegeim, ezért nem szóltak arról, hogy játszom. Amikor Péter odaért hozzám, lihegve annyit mondott, hogy „Öreg, menj le, te játszol”. Mire én mérgesen azt feleltem, hogy ne szórakozzon velem, inkább siessen, mert még elkésik a kezdésről. Mire ő, szegény, azt hajtogatta, hogy menjek csak, nem tréfál. Néhány pillanattal később már láttam, Mándi Gyula is fut felém, sürget, hogy szaladjak az öltözőbe. Hátravont középcsatárt játszottam, elég jól. Egy félidő alatt öt gólt rúgtunk, aztán a második félidőre lefékeztünk. Puskás Ferenc: Úgy tíz nappal az olimpia előtt. Azokban a napokban már lent laktunk Tatán, intenzív edzések és gyakori taktikai megbeszélések jellemezték a felkészülésünket. Gyakoroltuk a különböző variációkat, a rövid, gyors passzokat és az ellenfél térfelén lehetséges akciókat. Kiegészítésként gimnasztikáztunk, sprinteltünk, a labdával különféle játékos feladatokat végeztünk és persze edzőmérkőzéseket játszottunk más magyar csapatok ellen. Puskást akkoriban az olimpiára való felkészülés mellett egy más, egy talán még fontosabb esemény is lekötötte. Az indulás előtti napokban született meg Anikó nevű lánya.

Sebes Gusztáv: Júniusban a finnek ellen játszottunk Helsinkiben, tulajdonképpen azért, hogy a vendéglátó szurkolók megismerjenek minket. Arra számítottunk, ha jó benyomást keltünk, a finnek a saját csapatuk kiesése után majd a miénket bíztatják majd. Így is lett. Az új Olimpiai stadionban kifejezetten jól játszott a válogatott. Dalnoki helyett újra Lantos játszott balhátvédet, s bár gólt nem szerzett, hátravont középcsatárként remekelt Hidegkúti. Azzal a boldog tudattal térhettünk vissza Budapestre, hogy kialakult az olimpiai csapatunk. Az aranyúton A MOB - mint utóbb kiderült, túl szerényen - a második-negyedik helyre várta a válogatottat. Ama sorsolás szeszélye folytán nagyon kevésen múlt csak, hogy a magyar válogatott egyáltalán részt vehetett a tornán. A tizenhatos döntőbe jutásért ugyanis selejtezőt kellett játszani a román válogatott ellen. A Latisev - már megint Latisev… - vezette mérkőzésre az Aranycsapat „klasszikus “felállításához képest, Sebes mindössze két változtatást eszközölt: Buzánszky helyett Dalnoki Jenő játszott jobbhátvédet, míg Zakariás helyett klubtársa, Kovács Imre fedezetet. Czibor az első félidő közepén szerzett, majd Kocsis az utolsó negyedórát felvezető góljára csak néhány perccel a lefújás előtt válaszolt Suru. Am ettől még rendkívül kemény, helyenként durva mérkőzést játszott a két csapat, Kocsist még ki is állította Latisev. Oroszhegyi Károly, a hetvenes-nyolcvanas évek első számú erdélyi futballszakírója - korábban maga is Bválogatott futballista, a kilencvenes évek eleje óta a Nemzeti Sport újságírója - felelevenítette, miért volt kiemelkedően fontos e mérkőzés a határ másik oldalán. Oroszhegyi Károly: A román csapat tagjai kifejezetten presztízscsatának tekintették a magyarok elleni olimpiai selejtezőt. A miértek megértéséhez, persze, néhány dolgot tisztázni kell. Először is azt, hogy ez nagyon erős generációja volt a romániai, de még inkább az erdélyi futballnak. Ha barátaimmal manapság a román futball történetéről beszélgetek, szinte valamennyien egyetértünk abban, hogy

az ötvenes évek elejének válogatottja egyike lehetett minden idők négy legjobb román gárdájának. Ehhez fogható erős generáció csak a harmincas években - amikor Kovács Miklós vezérletével három világbajnokságon is szerepelt a válogatott -, aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, s most, Hagiék, Gica Popescuék feltűnése óta szerepeltek. Ám ezt a nagyon jó képességű játékosokból álló válogatottat negyvenhét-negyvennyolcban a magyarok háromszor is „tönkreverték”. A többségükben magyar származású játékosokban - a turkui meccsen szerepeltek közül Perényi még magyar válogatott is volt, de Kovács vagy Serfőző felmenőinek nemzetisége sem lehetett senki előtt sem kétséges - dolgozott a revánsvágy. Meg akarták mutatni, az egyébként általuk futballtudásuk miatt nagyon respektált Puskáséknak, hogy az elcsatolt országrészeken is élnek, léteznek, játszanak kiváló magyar futballisták. A közelmúlt történelme pedig csak erősítette is az érzéseiket. Még egy évtizede sem volt annak, hogy például a már említett Perényi-Pecsovszkyval és a későbbi Aranycsapat tagjával, az akkor még csatárt játszó Lóránt Gyulával - a Nagyváradi AC magyar bajnok lett, s hogy a kolozsvári klub is a legjobb pesti egyesületek méltó vetélytársa lehetett. Mondom még egyszer, ez egy nagyon jó román válogatott volt, s talán még jobb lehetett volna, ha a szövetség vezetői engedik a még több magyar nemzetiségű beállítását. A selejtezőn túlkerülve újabb nehéz erőpróba várt a válogatottra. Huszonhét éves, tizenöt mérkőzésből álló fekete szériának kellett ugyanis megszakadnia ahhoz, hogy a csapat az olimpiai torna második fordulójába léphessen. Az olaszok ellen azt megelőzően legutóbb 1925 januárjában tudott nyerni a magyar válogatott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az olasz olimpiai válogatott - bár a meccset válogatott mérkőzésként regisztrálják Itáliában is messze nem alkotta a legerősebb olasz tizenegyet. A törökök nem jelenthettek problémát, ám az elődöntőben az olimpiai bajnoki címet védő svédek következtek. A kék-sárgák - akiknek csapata átmenetet képezett az 1948-as olimpiai bajnok, 1950-es vb-bronzérmes alakulat illetve az 1958-as vb-ezüstérmes társaság között -, még örülhettek, hogy egy hatossal megúszták! Ez a produkció - melyet számos szakíró az

Aranycsapat legjobb mérkőzései közé sorol - vitathatatlanul a magyar válogatottra irányította a világ figyelmét. Puskás Ferenc: Mint az álom, úgy játszottunk az elődöntőben. Fájdalmas lehetett a svédeknek, hogy ilyen jó formában találkoztunk velük. Az elődöntőben veszíteni önmagában is kínos, de 6:0-ra kikapni különösen megalázó. Tényleg sajnáltam őket. Már az első percben gólt rúgtam Svenssonnak. A korai gól mindig jót tett a csapatnak, megnyugodtunk és a saját játékunkat játszottuk. Sebes Gusztáv: Az elődöntőben elég sok svéd szurkoló töltötte meg a lelátókat, de a finnek nekünk drukkoltak. Nagyon jól kezdtünk, Puskás szinte a kezdés utáni pillanatokban gólt szerzett. Fura lesz, amit mondok, de a svédek nagyon jól futballoztak. Soha nem láttam őket prímábban játszani. Ám a mi válogatottunk egyszerűen ellenállhatatlanul futballozott. Lóránt hátul korlátlan úr volt, Bozsik mellé felnőtt Zakariás, elöl pedig Öcsiék remekeltek. Rendkívüli boldogságot éreztem a mérkőzés után, s azonnal a döntőn kezdtem gondolkodni. A finálé: Magyarország-Jugoszlávia 2:0 A jugoszláv válogatott az ötvenes évek elején a világelitbe tartozott. A kelet-, illetve közép-európai országok válogatottjai közül egyedüliként csapatuk részt vett az 1950-es, brazíliai világbajnokságon, sőt, ott ötödik lett. Nemcsak együttesként, egyénileg is sokra taksálták a jugoszlávokat, a kapus Bearától a balszélső Zebecig nemzetközi klasszisok alkották. De nem csupán emiatt tartottak a magyar futballisták a találkozótól. A politika ugyanis a finálétól sem maradt független. A plávik a nyolcaddöntőben - megismételt mérkőzésen a debütáló szovjet válogatottat búcsúztatták. A szbornaja hazatérése után Sztálin feloszlatta a válogatottat, s három kulcsjátékost örökre eltiltott a futballtól. Miután a magyarok politikai kapcsolata sem volt éppen felhőtlen akkoriban Tito Jugoszláviájával, a játékosok kissé zaklatott idegállapotban várták a kezdő sípszót.

Sebes Gusztáv: Láttam a feszültséget a játékosok arcán a taktikai értekezlet alatt. Puskásnak és Czibornak felhívtam a figyelmét, milyen veszélyt jelent az ellenfél legjobb játékosa, Zlatko Csajkovszkij. De nem szóltam semmit az otthonról kapott telefonhívásról. A mérkőzés előtt tíz perccel az öltözőből szólítottak a készülékhez. Budapestről Rákosi Mátyás beszélt. Szó szerint a következőket mondta: „Nagyon vigyázzanak, tudják, hogy milyen a helyzetünk Jugoszláviával, nehogy megveressék magukat!” Puskás Ferenc: A jugoszláv gárda kitűnő volt, de mi még jobban játszottunk azon a napon. Kihagytam egy tizenegyest, bevallom nem voltam túl boldog. Nem sok büntetőt hibáztam el életemben, ez különösen fájdalmas volt. A nekifutás alatt meggondoltam magam, azt hittem jól becsapom Bearát, a kapust, közben ő tette ezt velem. Ahelyett, hogy a bal sarkot céloztam volna, a jobbra váltottam, ő pedig elcsípte a labdát. Legszívesebben fenékbe rúgtam volna magam. Sebes Gusztáv: Puskást annyira bántotta a kihagyott tizenegyes, hogy a rákövetkező percekben többször elvágódott a tizenhatoson belül, hátha sikerül még egy büntetőt kiharcolnia. Puskás Ferenc: Az első félidőben nagyon idegesek voltunk, tudva, milyen fontos ez a mérkőzés, de a második félidő kezdetére lehiggadtunk, és meg is jöttek a gólok. Én rúgtam az elsőt, Czibor Zoli a másodikat. Én voltam a a jugoszlávok mumusa, amikor én játszottam, egyszer sem tudtak megverni minket. Puskás az első félidőben Beara kezébe lőtte a jogos tizenegyest. Am később javított: a második félidő közepén remek gólt lőtt. Czibor kései találata már csak a habot jelentette a süteményen: a magyar labdarúgó-válogatott 1952. augusztus 2-án megszerezte története első olimpiai bajnoki címét. A románok elleni selejtezőt is beleértve, négyszázötven perc alatt pontosan húsz gólt lőtt a gárda, s csak kettőt kapott. Egyetlen meccsét nyerte meg mindössze egygólos

különbséggel: a már említett, románok elleni „rangadót”. Kocsis Sándor lett a házi gólkirály, mögötte a tornát végigjátszó Palotás Péter volt a legeredményesebb. Sebes Gusztáv: Az olimpián bebizonyosodott, hogy mind az öt csatárunk gólképes. Az ellenfelek szomorúan vették tudomásul, hogy nemcsak Puskásra és Kocsisra kell figyelniük. De miközben a nemzetközi sajtó a dicséretünktől volt hangos, itthon az újságok azt hangsúlyozták, hogy a világ legerősebb csapatai nem vettek részt a helsinki olimpián. Kétségtelen, hogy a NOB szabályai szerint a profik nem vehettek részt a tornán, de a magyar csapat ellenfelei közül csak az olaszok álltak ki az A-válogatottjukhoz képest gyengébb tizenegygyei. Alighanem az igazság a két vélekedés között húzódik. Az olimpiai torna megnyerése futballszakmai értékét tekintve valóban nem ért fel még az Európa-kupa megnyerésével sem. Olyan kitűnő, a kor futballját meghatározó válogatottak hiányoztak az ötkarikás játékokról, mint az angol, a német, az olasz, a spanyol A-válogatott, vagy éppen a délamerikaiak. Ugyanakkor ne kisebbítsük az Aranycsapat érdemét: Sebes Gusztáv csapata - magától értetődik-, csak az útjába került ellenfeleket győzhette le. Amelyek közül a két évvel korábban világbajnoki harmadik svédek, vagy a már hozsannázott jugoszlávok biztos legyőzése, igenis nagy fegyvertényt jelentett. Puskás Ferenc: Sebes Gusztávnak és segítőjének, Mándi Gyulának óriási része volt a sikerünkben. Mindketten elhivatott, kiváló szakemberek voltak. Állandóan ott voltak mellettünk, mindent megtettek azért, hogy mi a legjobb kondícióban futballozhassunk. Elősegítették, hogy minél jobb kapcsolat alakulhasson ki a játékosok között. Még amikor évekig veretlenek voltunk, akkor is igyekeztünk fejlődni: egy kicsit gyorsabban szaladni, egy hajszállal magasabbra ugrani, még pontosabban rúgni a labdát. Szerintem az olimpia alatt teljesedett ki játékunk. Azt a harcmodort a totális futball előfutárának, sőt mintapéldájának nevezhetjük, hiszen amikor támadtunk, szinte

mindenki feljött, ha pedig védekezéni kellett, abban is próbált segíteni valamenyi mezőnyjátékos. Sebes Gusztáv: A jugoszláv sajtó dicséretére legyen mondva, hogy nagyon elismerőleg szólt legyőzőikről. A Borba például azt írta, hogy a magyar labdarúgók eddig nem látott magas színvonalú játékot mutattak, s feltétlenül megérdemelték az olimpiai bajnoki címet. A jugoszláv követség egyébként hazaérkezésünk után fogadást adott, amelyre hivatalos volt az egész magyar vezetőség. De senki sem mert elmenni, egyedül én képviseltem a magyar sportot. Szepesi György: Ötvenkettőre már rendszeressé váltak az élő közvetítések a rádióban. Egy kivétellel. A helsinki olimpián a magyarjugoszláv fútballdöntőt felvételről adtuk. Hogy nem lehetett élőben, annak politikai okai voltak. Ha ugyanis kikaptunk volna Jugoszláviától, akkor alaposan megvágva megy le az anyag. A hazatérés Köztudott, hogy a helsinki olimpia a magyar sport valaha volt legsikeresebb ötkarikás játékaként vonult be a történelembe. A futballválogatott aranyérmével együtt összesen tizenhat elsőséget szerzett az olimpiai csapat - ilyen szereplésre sem addig, sem azóta nem akadt példa. Magyarország - a külföldiek óriási meglepetésére az éremtáblázat harmadik helyén végzett, az Egyesült Államok és a története során először a játékokon részt vevő Szovjetunió mögött. Kiváló eredmény volt ez, és igazolása annak, hogy a körülbelül tízmilliós nemzet rengeteg tehetséget ad a nagyvilágnak - s persze önmagának. Ugyanakkor világos volt az is, hogy a politikai vezetésnek nagyon fontos volt a sportolók eredményessége. Kettős funkciót töltöttek be a sportcsillagok. Egyfelől dicsőségük a szocializmus eszméinek, mi több, felsőbbrendűségének igazolását jelentette a politikai elit számára, másfelől ezek a sikerek tették lehetővé, hogy a nép ünnepelhesse magyarságtudatát és kultúráját amit a politikai rendszer különben nem tett lehetővé.

Puskás Ferenc: Gyönyörű volt az út hazafelé Helsinkiből. Vonattal utaztunk, együtt a többi sportolóval, akik közül sokan nyújtottak kiváló teljesítményt a világ legjobbjai között. Miután elhagytuk Prágát, a magyar határ felé közeledve, egyre gyakrabban állt meg a vonat. Ezrek és ezrek ünnepeltek minket, amerre csak haladtunk. A Keleti pályaudvaron hihetetlen látvány fogadott bennünket. Körülbelül százezer ünneplő tolongott a környező utcákban. A pártvezetők is ott vártak minket, a gyorsan elkészült emelvényekről beszédek hangzottak el és zúgott a taps, amint csak feltűnt valamelyikünk arca a vonatablakban. Szinte önkívületi állapotban voltunk: élveztük az önfeledt ünneplést, magával ragadott bennünket a felszabadult boldogság! Ez volt az első nagy győzelmünk és még nagyon fiatal volt a szívünk.

Az Évszázad mérkőzése „Még ma is azt mondom, hogy az ötvenhármas a kedvenc évem”

1953 márciusában meghalt Joszif Visszárjonovics Sztálin. A szovjet diktátor halálát követően még forróbban izzott Kelet-Európa elfojtott tüzének parázsa. Berlinben erőszakos demonstrációt és felvonulást tartottak a munkások. Magyarországon is szinte tapintható volt az elégedetlenség az alacsony életszínvonal és a nagyon szűkre szabott szabadságjogok miatt. A Malenkov és Hruscsov nevével fémjelzett, új szovjet vezetés heteken belül Moszkvába hívta a Magyar Dolgozók Pártja vezetését, Rákosi Mátyást, Farkas Mihályt és velük együtt Nagy Imrét is. A moszkvaiak élesen bírálták Rákosit és a budapesti vezetést a kialakult helyzet miatt. A találkozó szinte azonnal érezhető hatása az volt, hogy a pártot átszervezték, úgymond a kollektív vezetés szellemében. A Központi Bizottság gyorsan közzétett határozataiban kritizálta a korábbi vezetés politikáját, majd júliusban Nagy Imre váltotta fel Rákosit a miniszterelnöki székben. Nagy „új kurzust” ígért, közzétette kormányának új programját. Bezárták az internáló táborokat és előtérbe kerültek a gazdasági és szociális reformok. Ugyanakkor Rákosi maradt a párt első titkára. Az ellentmondásos - a félelmekkel és kilátástalansággal, másoknak a növekvő reménnyel és várakozással vegyített - hangulatban szinte az Aranycsapat sikerei jelentették az egyetlen okot a felhőtlen boldogságra. Egy ország, amely sok tekintetben elveszítette identitását, világelsőnek érezhette magát a földkerekség legnépszerűbb játékában. 1953 - ez volt az Aranycsapat legragyogóbb éve. Sebes Gusztáv: Az 1952-es év utolsó napjaiban a svájci Montanában labdarúgó-értekezletet tartottak. Stanley Rous is jelen volt és megkérdezte, mikor láthatnák vendégül az angolok az olimpiai bajnok magyar válogatottat. Rögtön javaslatot is tett egy jövő novemberi időpontra. Kezet ráztunk, én vonattal utaztam haza,

miközben ő repülővel megérkezett Londonba és rögtön be is jelentette a Reuter meg világgá kürtölte hogy Anglia Magyarország ellen fog játszani, 1953. november 25-én. Másnap már Hegyi Gyula azzal fogadott, hogy ezért Rákosi előtt is vállalnom kell a felelősséget, hiszen nem volt engedélyem a mérkőzés lekötésére. Rákosi még aznap magához rendelt. Fenyegető hangon beszélt velem, éreztette rosszallását. „Hát jó lesz vigyázni!” - ez volt a meccsre vonatkozó, utolsó mondata. Készülődés a Wembleybe Amióta csak Sebes Gusztáv megállapodott Stanley Rousszal az angol-magyar mérkőzés lejátszásában, az Aranycsapat tagjainak szeme előtt a londoni fellépés lebegett. Mindannyian sok csatában megedződött, rutinos játékosnak számítottak, de ők is tudták: az egyre nagyobb tiszteletnek örvendő, lassan az egész világon elismert gárda számára óriási lehetőséget kínál a Wembley-stadionban játszandó mérkőzés. Ám addig még közel egy év hátravolt, s a válogatottra számos más, erőt próbáló feladat várt. Az 1953. november 23-ra tervezett, AngliaMagyarország mérkőzésig hét fellépés várt a csapatra. Felvezetésként például az osztrákok elleni meccs a Megyeri úton, majd május 17-én a római stadionavató - amely egyben az Európa-kupa döntője is volt. Sebes Gusztáv: A római stadionavató nagyszerű játékot hozott. Sokat tanultunk a Svájc elleni, előző szeptemberi találkozóból, amelyen már az elején kaptunk két gólt. Kisebb formahanyatlása ellenére Hidegkútit jelöltem a kezdőcsapatba, úgy éreztem, szükség lehet kifinomult technikájára és taktikai érzékére. Nándi az első félidő végén megszerezte a vezetést, ennek ellenére őt cseréltem le a szünetben, mert úgy gondoltam, a friss Palotás nagyobb hasznunkra lehet. Ráadásul meg is sérült a bokája. Számításom bevált, a csapat nagyon jól játszott. Különösen Puskás, aki két gólt is szerzett. Molnár Károly - 1983-ban megjelent - Miért veszít a győztes? című könyvében felelevenít egy, a római mérkőzéshez kapcsolódó, kevesek

által ismert történetet. A mérkőzés napján, 1953. május 17-én választásokat tartottak Magyarországon. Még alig kezdődött el a találkozó - s így a rádióközvetítés - csöngött „a ” telefon a Rádióban. Rákosi Mátyás jelentkezett, aki zord hangon kérdezte, mennyi a mérkőzés végeredménye. „Nincs még végeredmény Rákosi elvtárs, 0:0-ra állunk. ” - hangzott a felelet. A párt első embere haragra gerjedt: „Hogy-hogy? Hát nem felvételről közvetítenek? És ha nem győzünk, akkor elrontják a nép hangulatát a választásokon? Ki vállalja ezért a felelősséget? És ki engedte ezt meg maguknak!!!? “A rádiósok válasza szerint Sebes vállalta a felelősséget. Szegény. Pedig ő is tudta, huszonnyolc éve nem győzött a magyar válogatott Itáliában. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha a negatív széria folytatódik. Puskás Ferenc: Az olaszok legyőzését valóban az Aranycsapat legjobb mérkőzései közé kell sorolni. Előtte egy hónappal, Pesten nem tudtuk megverni az osztrákokat, így nem tűnt egyszerűnek a római meccs. De szerencsére mindenki tette a dolgát, és simán nyertünk. A válogatott története egyik legpazarabb kilencven percét produkálta. Pedig kettős tétje volt a mérkőzésnek: egyrészt az Európakupa elhódítása, másrészt az „olasz átok” megtörése. Hiszen előtte huszonnyolc évig nem tudott olasz földön nyerni a válogatott. A csapat nem csak győzni akart, hanem szépen játszani és gólokat rúgni. Az élő rádióközvetítésben Szepesi György külön is kiemelte, hogy Puskás még 2:0-nál, a második félidő felénél is sürgette Grosicsot a kapukirúgásnál. Nem akarta, hogy a Fekete Párduc a szükségesnél egyetlen másodperccel is tovább játékon kívül tartsa a labdát. A mérkőzés után készített rádióinterjúkban eufórikus hangulatban nyilatkoztak a játékosok. Tudták, a római diadal talán még az olimpiai bajnoki címnél is nagyobb visszhangot kiváltó diadal, amelyre valóban az egész világon felkapják a fejüket a futball barátai. Puskás volt a leghiggadtabb: megköszönte a politikai vezetésnek, hogy lehetővé tette a csapat alapos felkészülését erre a nagyszerű mérkőzésre.

Hidegkúti Nándor: A római győzelem után Európa legjobbjának kiáltottak ki bennünket. Szerintem a sikernek az volt a fő oka, hogy a csapatban hat-hét kiforrott tudású klasszis - az akkori világsajtó szerint világklasszis - játszott. Az 1953-as év első nagy diadalát újabbak és újabbak követték. Nem csak az A-válogatott remekelt, de a B- és az ifjúsági csapat is. Az ifik áprilisban megnyerték az UEFA-tornát, mégpedig egészen egyedülálló teljesítménnyel, még gólt sem kaptak. A magyar futball erejét jelzi, hogy az Európa trónjára ült ifjúsági gárdából később mindössze ketten (!) lettek A-válogatottak: Rajna Károly és Tichy Lajos. Az Aranycsapat is tovább menetelt, 4:2-re verte a svédeket Stockholmban, 5: l-re a csehszlovákokat Prágában, majd 3:2-re az osztrákokat Bécsben. Sebesnek viszont gondjai támadtak néhány sztárjátékosával. Sebes Gusztáv: Megtudtam, hogy Budai, Kocsis és Czibor szeptemberben, az egyik edzés után egész éjjel mulatozott. Ezért mindhármójukat kihagytam a csehszlovákok elleni találkozóról, Tóth Mihályt, Csordást és a veterán Egresit válogattam a helyükre. Mellőzésük kicsit kockázatos lépés volt, mivel nagyon népszerűek voltak. Végül nélkülük is könnyedén nyertünk. Bécsben már játszattam Budait, mert megtudtam, hogy ő már éjfél körül hazament az ominózus este. De a két másik még mindig büntetésben volt. Ha nehezebben, óriási csatában, néhol durvaságokba hajló mérkőzésen is, de újra győztünk. Még a hazaérkezésünk napján elmentem Kocsisékhoz és Cziborékhoz is. Elmagyaráztam nekik, hogy egy sportolónak hogyan kell viselkednie és törődnie magával. Elmondtam, hogy szeretném ha játszanának a Wembleyben és ha ott megverjük az angolokat, akkor a nevünk örökké legendás lesz. Megígérték, hogy megváltoznak és a legjobb tudásukat adják. Kocsis egyébként valóban nagyszerű formában volt: míg az Aválogatott Bécsben játszott, ő a Népstadionban a B-csapatban szerepelt. Öt gólt vágott az osztrákoknak.

Sebes Gusztáv: Október közepétől már csak a londoni meccs körül jártak a gondolataim. Elutaztam Londonba és megnéztem a Wembleyben a 4:4-es döntetlenre végződött Anglia-Európa-válogatott mérkőzést, melyet az angol szövetség kilencvenedik születésnapja tiszteletére rendeztek. A mérkőzés utáni napon visszamentem a stadionba, futballcipőt húztam és kipróbáltam a híres gyepet. Megfigyeltem, hogy még a magasra fellőtt labdák sem pattannak fel egy méternél magasabbra. Lemértem a pálya hosszát és szélességét, sőt igyekeztem megállapítani a nap állását is a mérkőzés kezdésének időszakában. Megkértem Stanley Roust, hogy hadd vihessek haza egy mérkőzéslabdát, mire ő nagyon készségesen hármat adott nekem. Visszatérve Budapestre kiválasztottam azt a pályát, amelyik méretei a legjobban hasonlítottak a Wembleyre és elkezdtük az edzéseket. A Vasas népligeti pályája volt a legalkalmasabb, de még ezt is meg kellett nagyobbítani széltében és hosszában is öt-öt méterrel. Összehívtam immár Kocsissal és Cziborral kiegészítve - a keretet, s hetente háromszor, délelöttönkét közös edzéseket tartottunk. Kizárólag az Angliából hozott labdákat használtuk. Buzánszky Jenő: Az angol labdák nagyon különböztek a mieinktől. Amikor először rúgtam bele az egyikbe, olyan érzésem volt, mintha fába rúgtam volna. A mi labdáink sokkal puhábbak voltak. Próbáltuk megszokni az angol labdákat. A rosszul sikerült főpróba Tíz nappal a wembleyi mérkőzés előtt, a válogatott a svédeket fogadta a Népstadionban. Az új arénában rendezett első A-válogatott mérkőzésen messze nem a legjobb formáját mutatta a csapat. Az olimpiai elődöntőben„ ízekre szedett”, majd július elején Stockholmban is legyőzött - különben ne feledjük, 1950-ben világbajnoki harmadik - kék-sárgák ellen csak szenvedett a gárda, s nem tudott győzni. Mindez nem tett jót az Évszázad mérkőzésére készülő legénység önbizalmának.

Sebes Gusztáv: Majdnem elfeledkeztem a svédek elleni mérkőzésről és - utólag bevallom - nem is készültem rá megfelelően. Az angol labdákkal játszottuk a meccset, annak ellenére, hogy a fiúknak még nem volt elég lehetősége arra, hogy megszokják. Mindenki nagyon vigyázott, nehogy megsérüljön, ráadásul Puskás kihagyott egy tizenegyest. Szörnyű volt. De bizonyos szempontból nem bántam, hogy rosszul sikerült a főpróba. Az angol szövetség ugyanis hét edzőt küldött „kémkedni” a mérkőzésre. Nem akartam semmiféle váratlan taktikai manőverrel felfedni kártyáinkat. Puskás Ferenc: Nagyon rosszul játszottunk a svédek ellen. A kapufára lőttem egy tizenegyest, ráadásul Hamrin fejesgóljával kiegyenlített az utolsó percekben. Egyébként mint csapatkapitány, kértem Guszti bácsit a második félidőben, hogy hadd cseréljük ki a számunkra szokatlan angol labdát a miénkkel. De ő hajthatatlan maradt, azt mondta, meg kell szokni, hiszen Londonban is ilyennel játszunk majd. A szurkolóktól és a sajtótól kaptunk aztán hideget, meleget. Jól kiosztottak minket a döntetlen után. Azt mondogatták: „Minek mentek a Wembleybe, ha ennél többre nem vagytok képesek? Az angoloké erős csapat, kilencven éve nem kapott ki otthon, el fog benneteket söpörni.” Próbáltuk megőrizni a nyugalmunkat és azt válaszoltuk az újságíróknak: „Ne féltsetek minket, törődjetek csak azzal, amit írtok, mi fogunk játszani és mi vállaljuk a felelősséget is, ha kell.” A Magyar Televízió négy évvel később kezdte meg kísérleti adását, így az emberek csak a rádióközvetítésekből tájékozódhattak„élőben ” a futballmérkőzésekről. Szepesi György szinte mindenhová elutazott a válogatott csapattal, nem véletlenül tartották őt az Aranycsapat tizenkettedik játékosának. Személyénél érdemes megállni egy pillanatra. Hiszen az utódok közül - nem kevesen némi irigységgel akadtak olyanok, akik azt állították, könnyű volt Szepesinek, hiszen nem látta a publikum, amiről beszélt. 1996 karácsonyán a BBC jóvoltából a Magyar Televízió leadta az Évszázad mérkőzésének kópiáját. A fekete-fehér filmet Szepesi György eredeti hangalámondásával vetítették. Aki látta, tanúsíthatja: Szepesi éppúgy „világklasszis teljesítményt” nyújtott, mint a csapat. Egyszer sem tévesztette el, kinél van a labda, mindig arról beszélt, amiről

kellett, szakmailag tökéletesen „konferálta ” a mérkőzést. Nem nehéz kikövetkeztetni: Szepesi éppen úgy zsenije volt a szakmájának mint Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Czibor, vagy Bozsik. Szepesi György: Biztos voltam benne, hogy nyerünk Angliában, ezt be is tudom bizonyítani. Ha megnézi valaki az a heti rádióújságot, ezt az egy mérkőzést kétszer tűztük műsorra ugyanazon a napon - és ezt három héttel előbb intéztem így. A tervezet szerint az angol-magyart először élőben közvetítettem délután, majd este nyolctól megismételtük az egész mérkőzést. A sportosztály vezetőjeként ragaszkodtam ehhez a műsorrendhez, mert meg voltam győződve róla, hogy revánsot veszünk az 1936-os, 6:2-es angliai vereségért. Sebes Gusztáv: A svédek elleni mérkőzés után pellengérre állított minket a magyar sajtó. Az induláskor csak a családtagok és a barátok búcsúztattak. A gondolataim az addigi utolsó angol-magyar mérkőzés körül jártak. A két csapat harminchatban találkozott egymással, s akkor a mi válogattunk közel sem volt annyira híres, mint az ötvenes években. Pedig kiváló játékosok alkották, a fedezetsorban például Lázár, Sárosi doktor és Dudás játszott. Ám tizenegy remek játékos még nem alkotott jó csapatot. Különösen akkor nem, ha a taktika nem vette figyelembe az ellenfél erősségét. A három kristályos technikájú labdazsonglőr nem tudott kibontakozni az erőszakos, agresszíven támadó angolok ellen. Örömök és csalódások című könyvében Sebes Gusztáv felelevenítette a november hetedikén, a szovjet követségen adott fogadáson történt találkozóját Nagy Imre miniszterelnökkel. Nagy némileg aggódva érdeklődött affelöl, milyen eredmény várható Londonban. Sebes nyugodtan felelt, azt mondta, ha a csapat meg tudja valósítani az ő taktikai elképzeléseit, akkor nyerhet. A miniszterelnök némileg hitetlenkedve kérdezte, milyen taktika az, amelyben ennyire bízik Sebes. A szövetségi kapitány papírt kért, előkapta színes ceruzáit, s a kormányfővelfélrehúzódva felvázolta elképzeléseit. Nagy csodálkozott, s azt mondta: „Ez olyan mint egy haditerv. ” Aztán őszinte csodálkozással a hangjában ígyfolytatta: „Idáig úgy hittem, a futball a felnőttek gyerekjátéka. Ma megint tanultam valamit. Ezek után többre becsülöm a futballt, különösen, ha győz Londonban a magyar csapat. “

Puskás Ferenc: Londonba utazva megálltunk Párizsban néhány napra és játszottunk a Renault-gyár csapatával. Azért éppen azzal, mert Sebes ott dolgozott a húszas években. Könnyedén nyertünk, rúgtunk tizenhárom gólt és ez tényleg segített abban, hogy elfelejtsük a svédek elleni mérkőzést és utózöngéit. Közérzetünk és hangulatunk megváltozott, mire Londonba érkeztünk. Sebes Gusztáv: Mindenki egészséges volt, csak Grosics panaszkodott arcüreggyulladásra. Ismertem Gyula nagy, mérkőzések előtti hajlamát a hipochondriára, ezért megkértem az orvosunkat, doktor Pollatschek Gyulát, hogy keresse elő a legnagyobb injekciós tűjét, s nyomjon Gyulába valami ártatlan folyadékot. A trükk elérte a kívánt hatást, mert a kapus a tű láttán egyből jobban lett. A londoni repülőtéren Stanley Rous fogadott, majd elkalauzolt bennünket az elegáns Hyde Park mellett lévő Hotel Cumberlandbe. A szálloda személyzete minden kérésünket teljesítette, egy kivétellel. Magyar konyhát nem tudtak biztosítani. Megtudtam viszont, hogy a közelben van egy csehszlovák étterem, magyar szakáccsal. Elmentem oda, s megegyeztem a tulaj-donossal, hogy naponta kétszer ott kosztolunk. Puskás Ferenc: Kicsit meglepődtünk azon, hogy az angolok egyszer sem engedtek bennünket a Wembley füvén edzeni. Pedig a gyakorlati értelmén túl nagyon kíváncsiak is voltunk a csodálatosnak mondott pázsitra, amelyről már annyit hallottunk. Utcai cipőben és ruhában ugyan sétálhattunk egyet a pályán, így éreztük, hogy valóban puha és rugalmas, - de a mérkőzés előtt ennyi volt az összes benyomásunk. A Queen’s Park Rangers pályáján, a Loftus Roadon edzhettünk, ami olyan volt, mintha nem is Londonban, hanem valahol vidéken lenne. Sebes pontosan tudta, hogy az angolok szívósan védekeznek majd, így olyan taktikát dolgozott ki, amellyel megzavarhatjuk őket. Ezért játszottuk végül a már ismert taktikát a Wembleyben. A taktika Sebes Gusztáv: Alaposan átbeszéltük a taktikát a mérkőzés előtt, épp az ellenkezőjét akartam, mint amit Rómában az olaszok ellen játszottunk. Ott a védekezésre helyeztem a legnagyobb hangsúlyt, most úgy gondoltam, le kell rohannunk az angol csapatot. Lóránt a

söprögető szerepkörét kapta, s így Buzánszky és Lantos közé Zakariásnak kellett hátrahúzódnia. Bozsiknak, a támadó fedezetnek minden idegszálával a támadások indítására kellett koncentrálnia, sőt, ha rés kínálkozott, előre is törnie. A két szélső feladatköre is megváltozott, segíteniük kellett a védelmet. Ha a helyzet úgy kívánta, Budainak kellett az angol balszélsőt fognia, mert Buzánszky behúzódott a kapunk elé. A csatársorban a belsők támadó feladatot kaptak. Miután szigorú emberfogásra lehetett számítani, felhívtam a figyelmüket az állandó helyváltoztatásra. Kocsisnak például jobbra-balra kellett elmozognia, Hidegkútinak pedig hátra, hogy a helyére Bozsik be tudjon törni. Barcs Sándor: Az angol-magyar mérkőzés előtti taktikai értekezlet négy órán át tartott a Cumberland Hotelben. Sebes szünet nélkül beszélt, én alig értettem belőle valamit. Annyira izgult, hogy nem sok értelme volt szavainak. Úgy láttam néhány játékos arcán, hogy ettől aggodalom lett úrrá rajtuk. Buzánszky Jenő: Busszal mentünk a Wembleybe, valaki még a himnuszt is énekelte az úton. Mások népdalokat, magyar nótákat daloltak vagy máshogy próbáltak lazítani. Senki nem beszélgetett, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Grosics Gyula: Az ember szinte érezte az izgalmat és az idegességet közöttünk. Nagy felelősség nehezedett ránk. Az angol futball akkoriban a legjobb volt a világon. Szerintem bármelyik csapat tartott volna tőlük. Walter Winterbottom volt akkoriban az angolok szövetségi kapitánya. Walter Winterbottom: Valljuk be őszintén, hittünk abban, hogy nagyon jók vagyunk. Addig egyetlen kontinentális csapat sem tudott minket megverni a Wembleyben, így aztán mindenki azt várta, hogy most is győzünk. Meglehetősen nagy önbizalommal vártuk a mérkőzést. A meccs napja Magyarországon még aligha publikálták, Angliában és az Egyesült Államokban 1992-ben jelent meg az Ian Hamilton szerkesztette Soccer (Labdarúgás) című cikkgyűjteményben az MTI egy, meg nem

nevezett munkatársa által készített hosszas beszámoló a nagy napról, s a győzelem itthoni fogadtatásáról. Érdemes ebből is kicsemegézni néhány apró részletet. November huszonötödikén borongós napra ébredt London. Kora reggel sűrű köd telepedett a Hyde Park fáira, ám amikor - úgy kilenc óra körül - a magyar játékosok leszállingóztak a Cumberland Hotel halljába, a portás bíztatóan mondta: - A köd teljesen eloszlik a meccs kezdetéig. Talán még egy kis napsütésünk is lesz. - A játékosok örültek a jó hírnek, különösen azért, mert előző este heves esőzés verte London utcáit, s ez annyira felidegesítette néhányukat, hogy aludni is alig bírtak. A mérkőzés előtti órák legfontosabb eseménye a taktikai értekezlet volt. Sebes azzal kezdte, hogy Anglia nagyon erős, de legyőzhető ellenfél. S aztán személyre szabottan elmondta mindenki feladatát. Hidegkútinál hosszabban időzött: - Te, Nándi, először maradj elől egy kicsit, mert az angolok arra számítanak, hogy rögtön visszahúzódsz. Néhány perc után tényleg lépjél hátrébb, de folyamatosan változtasd a pozíciódat. - Aztán a szélsőkhöz fordult: Budai és Czibor! Nehéz dolgotok lesz, hiszen a sávotokban a pálya egész területét be kell játszanotok. Előfordulhat, hogy hátul nektek kell őrizni a két angol szélsőt a tizenhatosunknál. - Majd Bozsik került sorra: „ Te kulcsember vagy. Az angol védők ugyanis kevésbé fognak figyelni rád mint a csatárokra. Ezért aztán bátran előre kell törnöd, főleg, ha Nándi arra helyet csinál. De nefeledd: a védekező munkád éppen ilyen fontos. Bozsik bólintott, s a szokott, lakonikus rövidséggel csak ennyit mondott: „Úgy lesz, Guszti bácsi!” Háromnegyed egykor indult a csapat a szállodából a stadionba, két motoros rendőr vezette fel a buszt. Bő egy órával a kezdés előtt már az öltözőben volt a társaság. Máskor ilyenkor kisétáltak a gyepre, megnézték a pálya talaját, viccelődtek. Most nem. Mindenki csendben ült a helyén, s erősen koncentrált. Amikor az angol vezetők hívták a fiúkat a pályát szemrevételezni, Zakariás száraz humorát csillogtatva annyit mondott: „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt? “ Mindezidőtájt a stadion már tömve volt. A Királyi Légierő zenekara játszott, a nép azt hallgatta, vagy a meccsprogramot lapozgatta.

Hamarosan felharsant Leo Horn sípja az öltözőfolyosón, s a két csapat kimasírozott a gyepre. Greenwichi idő szerint 2 óra 17 perckor Hidegkúti Kocsishoz gurította a labdát, elkezdődött az Évszázad mérkőzése. A kilencven perc Buzánszky Jenő: Ha megnézi valaki a mérkőzésről készült filmet, láthatja a feszültséget Puskás arcán, amikor zászlót cserél Billy Wrighttal a kezdés előtt. De nem sokkal ezután már az angolok tűntek zavartabbnak. Puskás Ferenc: Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltunk nagyon idegesek. Mindenki feszült volt, de ez elmúlt, amikor a pályára léptünk. Igyekeztünk nevetgélni és próbáltunk elfeledkezni arról, hogy milyen fontos ez a mérkőzés. A folyosón ácsorogtam már szerelésben, amikor megláttam az angolok jobbhátvédjét, Alf Ramseyt, aki nem volt valami magas. Visszadugtam a fejem az öltözőbe és azt mondtam a többieknek: „Ide figyeljetek srácok, minden rendben, van náluk valaki, aki még nálam is kisebb.” Ez megtörte a feszültséget. De aztán igazán akkor könnyebbültünk meg, amikor végre a gyepre léphettünk és néhányat rúghattunk a labdába. Ez ugyanis elterelte a gondolatainkat. Buzánszky Jenő: Nagyon idegesek voltunk. Nem ismertük az angol játékosokat, mert a magyar sajtó az osztrák-magyar határnál távolabbra nem tekintett. A londoni magyar nagykövetség kulturális attaséja minden tőle telhetőt megtett, hogy informálja Sebest az ellenfél játékosairól, de fogalmunk sem volt, hogy a diplomata mennyire ért a labdarúgáshoz. Az öltözők előtti közös területen mindegyikőnk a partnerét kereste a szemével. Szerencsére abban az időben az a szám, amit a játékos a mezén viselt, jelezte a posztját. Nem ismertem Robbot, de lehet, hogy a saját csapattársai sem igazán, mivel akkor játszott először a válogatottban. Jól megnéztem magamnak és próbáltam elkapni a tekintetét. Sokat megérezhet az ember, ha látja valakinek a szemét. Ahogy figyeltem őt, az adrenalin szintem emelkedni kezdett. Megmértem a pulzusom, körülbelül száznyolcvan lehetett a bemelegítés alatt.

Az angolok közül az akkori jobbfedezet, Billy Wright érte el először a századik válogatottságot. Billy Wright: Azt hiszem, nagyon lebecsültük a magyarokat. Ráadásul nemcsak taktikai téren. Amikor vonultunk ki a pályára, lenéztem és észrevettem, hogy a magyarok furcsa, könnyű futballcipőt viselnek, ami a bokacsont alatt végződött. Hátrafordultam a mögöttem lépkedő Stan Mortensonhoz, és odasúgtam neki a végzetes szavakat: „Nem lesz itt semmi gond, Stan, ezeknek még rendes szerelésük sincs”. Tényleg ezt mondtam. A magyar válogatott negyven másodperc alatt vezetést szerzett. A kezdés után Hidegkúti Kocsishoz tolta a labdát, aki hátrapasszolta Bozsiknak. A jobbfedezet Budait akarta játékba hozni, de előle Eckersley a partvonalon kívülre rúgta a labdát. A jobbszélső bedobását a holland bíró, Leo Horn szabálytalannak ítélte, s átadta a labdát az angoloknak. Másodpercekre birtokolták csak azonban, mert a bedobást Zakariás elcsípte, majd egy-két lépés után Bozsikot választotta. Bozsik hosszú labdája megtalálta Hidegkútit, aki előtt három angol védő is állt. A középcsatár azonban nem habozott, néhány lépés megtétele után a tizenhatos széléről éles lövést küldött Merrick mellett az angol kapuba. Mindez még kétszer annyi ideig sem tartott, mint a fenti leírást végigolvasni. A negyvenedik másodperc végén Magyarország már 1 nuullra vezetett a Wembleyben! Don Howe, aki jelenleg az angol válogatott tanácsadója, jól emlékszik erre a meglepetésre. Don Howe: A magyarok legázoltak minket. Nemcsak technikailag jártak előttünk, hanem taktikailag is. Hidegkúti, a középcsatár visszahúzódva játszott, ezért aztán a mi középhátvédünk, Harry Johnston azt sem tudta, mit csináljon. A hátvéd egy 1954-ben „megpróbáltatásaira “.

készült

interjúban

így

emlékezett

Harry Johnston: Nekem kellett volna Hidegkútit őriznem, ezért gyakran kiléptem a középpályára. Engem ért az első magyar hurrikán a Wembleyben. A teljes tehetetlenség jelentette számomra a legnagyobb tragédiát, semmit sem tudtam tenni azért, hogy elkerüljük a súlyos vereséget. Az angolok egy gyors ellentámadás után az első negyedóra végén kiegyenlítettek. Johnston indította az akciót, elcsípve egy labdát a saját tizenhatosán belül, felvezette, majd Mortensonnak passzolt. A középcsatár okos átadása Sewellt hozta helyzetbe, akinek lövését Grosics nem védhette. Percekkel korábban Czibor, Puskás és Hidegkúti kombinációja gyönyörű gólt eredményezett, ám ezt Leo Horn - érthetetlen okból - nem adta meg. Szerencsére ez így, utólag, már keveset számít. Fél óra eltelte után ugyanis Magyarország 4: l-re vezetett. Hidegkúti szerezte a másodikat is: Puskás próbált kapura törni, de elnyomták, ő azonban estében is az „Öreghez” tudott passzolni. A középcsatár kissé jobbra sodródva kapura lőtt Eckersley már hiába próbált menteni. Majd Bozsik szabadrúgásába Puskás beletette a lábát, ez jelentette a negyedik gólt. A csapatkapitánynak ez már a második gólja volt a mérkőzésen, hiszen négy perccel korábban is betalált Merrick hálójába. Mégpedig egy olyan gólt szerezve, amellyel az angolok szerint is örökre beírta magát a futball halhatatlanjai közé. Puskás Ferenc: Életem legkedvesebb gólja lett ez a harmadik, a hátrahúzós. Mindenki azt hitte, hogy ez begyakorolt mozdulat, de ez nem igaz. Egyszerű reflexmozdulat volt. A kaputól jobbra, az ötös szélén kaptam a labdát Czibortól. Háttal álltam a pályának és meg kellett fordulnom, de ekkor megláttam, hogy Billy Wright repül felém, határozott becsúszással vetette magát a labdára. Úgy számította, hogy én befelé fordulok és ha ezt tettem volna, biztos, hogy engem a labdával együtt kilök a pályáról. Ezért ballal, a talpammal visszahúztam a labdát és bevágtam a hálóba. Magasan a rövid sarokba, ahová a kapus a legkevésbé sem várta. Még ma is azt mondom, hogy az ötvenhármas a kedvenc évem.

Billy Wright - Geoffrey Green 1974-ben kiadott Soccer in Fifties (Futball az ötvenes években) című könyvében - magasztalta a„briliáns bal lábat” és gazdáját. Billy Wright: Puskás, a senkihez sem hasonlítható Puskás, hirtelen előttem termett a labdával. Azonnal a becsúszást választottam, határozottan, gyorsan mozdultam és tekintetemmel csak a labdát követtem. Tíz esetből kilencszer ez a szerelés eredményes lett volna, de ez volt a tizedik eset, és az ellenfelem Puskás volt. Ő visszahúzta a labdát a talpával és az én becsúszó lábam csak a levegőt kaszálta. Ugyanilyen hihetetlenül gyors mozdulattal megvillant a briliáns bal lába, és a labda már békésen pihent a hálóban. Puskás Ferenc: Nem is igazán tudom, hogy sikerült ezt berúgni. A visszahúzós cselt gyerekkoromban néha megcsináltam, de soha nem gyakoroltam. Teljesen ösztönös volt. A játékom nem volt tele trükkökkel, az egyszerű megoldásokat szerettem, a gyors, szimpla mozdulatokat. Mindenkinek nagyon tetszett ez a gól - valószínűleg ez az amire a legtöbben emlékeznek - de az igazság az, hogy kénytelen voltam gyorsan cselekedni, különben Billy Wright elgázolt volna. Ez a magyar futballtörténelem azon gólja - talán Farkas János 1966-ban a braziloknak lőtt találata vetekedhet vele -, amelyet a legtöbbször játszottak le „utóélete ” során. A gól egyszerűen bámulatos volt, egyszersmind remek jellemzője az Aranycsapat csatárjátékának. A gólt eredményező mozdulatsor azt a forradalmi szabadságot és totalitást jelképezte, amely oly jellemző volt a Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor ötösfogatra. Kocsis hátul megszerezte a labdát, az éppen a jobb szélen „vendégeskedő” Czibornak passzolt. Czibortól Puskáshoz került a labda, a bal lábas kapitány az öt és feles jobb oldalán mozgott, hogy elkerülje Wright becsúszását. Ha az ember filmen nézi ezt a gólt és minden képkockát megvizsgál, észreveheti, hogy Puskás első labdaérintése, amikor megkapja

Czibortól a labdát, nem igazán tökéletes, különben Wright nem is próbálta volna meg a szerelést. A labda elgurul Puskás lábától így tehát a hátrahúzás és a szerelés lehetősége egyszerre adódik a két játékos számára. De Puskás cselekvésben és gondolkodásban is gyorsabb a világ akkori egyik legjobb fedezeténél, az őt őrző nagyszerű angol kapitánynál. A félidő A félidőben 4:2-re vezetett a magyar csapat, miután Stan Mortenson a 38. percben megszerezte az angolok második találatát. Az angolok letörtek, meglepettek és tanácstalanok voltak. A világhírű jobbszélső, az első aranylabdás, Stanley Matthews felidézte, hogy Johnston mennyire bizonytalan volt. Stanley Matthews: Az öltöző felé mentünk és Harry azt mondta nekem: „Egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Szerinted menjek vele, vagy maradjak?” Nem tudtuk, hogy Hidegkúti hátravontan játszik majd. Ez a húzás teljesen összezavarta sorainkat. Egy Hidegkútihoz hasonló kvalitású játékos -, de kevés volt ilyen -, ha őrizetlenül játszik hátravontan, kivégzi az ellenfelet. Ez nem azt jelenti, hogy ha szorosabban őriztük volna, akkor nyerünk, de így semmi esélyünk sem maradt. Sebes Gusztáv: A szünetben dicséreteket osztogattam az öltözőben és figyelmeztettem a játékosokat, hogy az angolok soha nem adják fel. Emlékeztettem őket, hogy az Európa-válogatott ellen is a kilencvenedik percben egyenlítettek. Puskás Ferenc: Az öltözőben így bíztattuk egymást: „Gyerünk, elkaptuk őket, csak nyugodtan, ezt kell folytatni.” Azt mondtuk Grosicsnak: „Ha még egyet beengedsz, jól megverünk”. Tényleg jó hangulatban voltunk. Persze, Hidegkúti első percben lőtt gólja sorsdöntő volt. Öt játékos passza eredményezte és ez fantasztikus önbizalmat adott nekünk. Megnyugodtunk, csak a játékra figyeltünk, és ebben a légkörben a világ bármelyik csapatát megvertük volna. A kezdő

sípszó előtt mi is idegesek voltunk, de az angolok legalább annyira. Figyelték, hogy fejjel, lábbal dekázgattunk bemelegítésképpen - ami egyébként mindig is szokásunk volt a mérkőzések előtt -, és kissé fölényesnek tűntek. Aztán az első gól felébresztette őket. Grosics Gyula: Engem felettébb meglepett, hogy az angolok mennyire nem ismerték a hátravont középcsatárra épített stratégiánkat. Pedig már több mint másfél éve alkalmaztuk és az edzőik bizonyára láthatták. De amint a játék elkezdődött, még jobban csodálkoztam azon, hogy védelmük képtelen volt alkalmazkodni nyilvánvaló taktikánkhoz. Ők csak továbbjátszottak a megszokott stílusukban, ami azt jelentette, hogy a középhátvéd Johnstonnak nem volt kit fognia és nem tudta, hogy mit csináljon. Ezzel szemben Hidegkúti szabadon mozoghatott és gólokat szerezhetett a középpályáról indulva. Bílly Wright: Nem Puskás volt az, aki végzett velünk, hanem Hidegkúti Nándor. Nem szúrtuk ki, hogy tőle indulnak az akciók, s hogy szorosabban kellene fogni. Puskás nagyszerű játékos volt, a világ egyik legjobbja, aki tüneményes megmozdulásokkal csillogott e mérkőzésen is, de az a rendszer készített ki bennünket, amelyben Nándort hátravonva játszatták. Ezt meg is beszéltük a szünetben, de addigra ők már négy gólt szereztek. Feljavultunk a második félidőben, de a magyarok pazarul futballoztak. Bozsik, Puskás, Hidegkúti, Grosics, aztán a két szélső, meg Kocsis - briliánsak voltak. Walter Winterbottom: Az, hogy a félidei szidalomáradat bármit is megoldhat, meg hogy a menedzsernek keményen kell közölni a játékosokkal, hogy kössék fel a gatyájukat, jó nagy marhaság. A játékosok idegeskednek eleget anélkül is, hogy még pocskondiáznánk őket. A magyarokban minden megvolt a taktika sikeres alkalmazásához. Pontosan tudták, hogy mit akarnak, ehhez öt világklasszis mezőnyjátékossal rendelkeztek. Czibor, Bozsik, Hidegkúti, Puskás és Kocsis -, egyaránt a világ legjobbjai közé tartozott.

Hidegkúti Nándor: Sem az angolok, sem más csapat, amelyikkel találkoztunk, úgy tűnt, nem tud hatékonyan védekezni taktikánk ellen. Ha én és Bozsik is támadtunk, akkor már hat csatár mozgott előre, akik közül mindenki gólveszélyes volt. Néha még viccelődtünk is védőinkkel. Ne bánkódjatok, ha egyet beengedtek, mi kettőt rúgunk helyette. Tényleg így éreztük. A második félidő Tíz perccel a szünet után akár be is fejeződhetett volna a mérkőzés. Merrick ugyan a kapufára tolta Czibor fejesét, de onnan a tizenhatos vonalán álló .Bozsikhoz pattant a labda. A jobbfedezet hatalmas erővel meglőtt labdája a hálóban landolt, mielőtt Merrick egyet pislanthatott volna. Három perccel később - az ötvenharmadikban Puskás gyönyörű passzal (úgy, hogy a labda földet sem ért), hozta helyzetbe Hidegkútit, aki kapásból bombázott a hálóba. Ramsey aztán büntetőből megszerezte az angolok harmadik gólját, de ez már nem sokat számított. A másnap reggeli Timesban Geojfrey Green így foglalta össze az előző délutáni mérkőzést az angolok szemszögéből: „Idegeneknek érezték magukat egy idegen világban, a száguldó vörös szellemek világában, mert bizony annak tűntek a magyarok, ahogy elsöprő sebességgel, gyönyörű technikával és pontos befejezésekkel operálva mozogtak meggypiros mezükben. Beszéltek már arról, hogy új futballstílus fejlődött ki Dél-Amerikában. A fő kifogás azzal a stílussal szemben mindig az volt, hogy hiányzik belőle az átütőerő a kapu közelében. Olyan vélemény is volt, hogy talán a legtökéletesebb stílus alakul ki az előreívelésekkel játszó kemény brit stílus és az előbb említett, élvezetes dél-amerikai játék keverékéből. Tegnap a magyarok, tökéletes csapatmunkával, ebből a középútból tartottak bemutatót. “ Szepesi György: Miután végetért a mérkőzés, lesétáltam a pályára és pontosan arra a pontra álltam, ahonnan Puskás azt a felejthetetlen, harmadik gólt rúgta. Ahogy ott ácsorogtam, arra gondoltam, hogy egy történelmi csata után mindig emlékművet állítanak. Ide kellene ezt

helyezni, ahonnan Puskás a legszebbet rúgta azok közül, amelyekkel egy külföldi csapat először győzte le otthonában Angliát. A „Matuzsálem “-a már a meccs időpontjában is harmincnyolc éves, ám az angolok legjobbjai közé tartozó - Stanley Matthews a hatvanas években publikált önéletrajzi könyvében (magyar címe: Eletem a labdarúgás) szinte meg sem említi az Évszázad mérkőzését. Ugyanakkor nagyon nagyra becsüli legyőzőit. Stanley Matthews: Ők alkották a legjobb csapatot, amely ellen valaha is játszottam. Puskás, Hidegkúti és a fantasztikus társaik. Ők a valaha élt legjobbak! A sérült Tom Finney - három világbajnokságon vett részt az ötvenes években, hetvenhat válogatott mérkőzésen harminc gólt szerzett a háromoroszlános mezben - a sajtópáholyból nézte végig a találkozót, ám az 1954-es visszavágón már játszott Budapesten. Tom Finney: Az a magyar csapat volt a legjobb együttes, amely ellen valaha játszottam. Gyönyörű, látványos taktikával, briliáns technikával futballoztak, amihez foghatót azelőtt sohasem láttunk. Úgy tűnt, mintha igáslovak játszanának versenyparipák ellen, holott nálunk olyan focisták játszottak, mint Stanley Matthews, Stan Mortenson vagy Billy Wright. Ám a magyarok egyszerűen darabokra szedtek minket. Dávid Barr egyike volt a százötezer szurkolónak a Wembleyben, aki élete végéig büszkén emlegetheti, a helyszínen látta az Évszázad mérkőzését. Dávid Barr: Nem tudtam semmit Magyarországról, de mindnyájan biztosak voltunk benne, hogy válogatottunk könnyedén legyőzi ezeket a csórókat. Aztán életünk legnagyszerűbb futballelőadását láthattuk. Egyszerűen tökéletes volt. Megtörtént az, amit soha nem hittünk volna. Miután berúgták a negyedik góljukat, már nem érdekelt minket, hogy

Anglia szépít-e, annyira jók voltak a magyarok. Egész életemre megjegyeztem a tizenegy magyar nevét, Puskás, Hidegkúti és a többiek sokkal jobbak, mint bárki a mi csapatunkból. Barcs Sándor: Az angolok iparosok voltak, a mieink művészek. Puskás Ferenc: Úgy hiszem, az első érzés, amely tudatosult bennünk a mérkőzés után, a meglepődöttség vagy az elégedettség volt. Főleg, ha a minket gyakran kritizáló hazai újságírókra gondoltam, akik valószínűleg lázasan verték az írógépet. Nem volt egyszerű megverni az angolokat. Rengeteget kivett belőlünk a kilencven perc. Sebes Gusztáv: Az angol labdarúgó szövetség nagy fogadást rendezett a mérkőzést követően. Arra kértem vendéglátóinkat, hogy hívják meg erre Jimmy Hogant, aki az MTK edzőjeként a húszas években rengeteget tett azért, hogy a magyar labdarúgás színvonala felemelkedjen. Az öreg mester azt mondta nekem: „Arról álmodoztam, hogy a magyarok majd egyszer így fognak futballozni”. Szepesi György: Másnap reggel érdekes esemény zajlott a Cumberland Szállodában, a magyar csapat szálláshelyén. Stanley Rous látogatott meg minket, Sebessel együtt hárman kávézgattunk egy különteremben. A két sportvezető a budapesti visszavágóról beszélgetett, amikor hirtelen Rous kinyitotta az eddig mellette lévő, elég nagy aktatáskát és azt mondta: „Sebes úr, szeretnék fizetni önöknek a tegnapi csodálatos játékért. Mennyit kérnek a bevételből?” Sebes döbbenten nézett és csak rázta a kezét tiltakozásul, de Stanley Rous folytatta: „Megismétlem uraim, pénzt hoztam önöknek, fontsterlinget, a tegnapi mérkőzésért.” Sebes nem fogadott el egy pennyt sem: „Nagyon köszönöm, de nem kérünk fizetséget. Viszont nagyon örülnék, ha eljönnének Budapestre, egy visszavágóra. Ennyi nekünk elég”. Ezalatt otthon, Magyarországon

A legendássá lett mérkőzés alatt szinte elnéptelenedtek az utcák. A találkozót véget nem érő viták előzték meg, a felfokozott várakozás, az óriási érdeklődés a futballhoz alig konyitókból kreált „szakértőket”. A nép az angol időjárásról, az angol labdákról és a Wembley stadion méreteiről polemizált, miközben összehasonlította Puskást Wrighttal, Merricket Grosiccsal, Bozsikot Sewel-lel. Úgy tűnt, mind a tízmillió magyart érdekli ez a kilencven perc. November 25-én, szerdán, hangosbemondókon és hangszórókon keresztül szinte mindenki Szepesi György közvetítését, vagy az azon alapuló közleményeket hallgatta. Budapesten nagy áruházak, éttermek és üzletek biztosították az állandó közvetítést alkalmazottaik és a vevők számára, ahogy ezt már a bejáratoknál kiplakátolták: „Közvetítjük a mérkőzést”. Három órakor szinte egy lélek sem járt Budapest utcáin, kivéve azt a néhány helyet, ahol az emberek egy-egy hangszóró köré gyűltek. A mozikban üres nézőtér előtt játszották a fümeket, a buszok és a villamosok utas nélkül maradtak. A gyárakban átszervezték a műszakokat. A szénbányákban krétával írták a csillék oldalára a friss eredményt, hogy a mélyben dolgozók is értesüljenek az Évszázad mérkőzésének alakulásáról. A Népsport különszáma már percekkel a mérkőzés lefújása után megjelent az utcákon. Csak Budapestről 8000 üdvözlő táviratot küldtek a győztes csapatnak. A magyarok szerda este tömegesen vonultak az utcára, hogy kifejezzék örömüket és ez a hangulat még napokig tovább élt. A mámoros visszatérés Európában mindenki a magyarok dicsőségét zengte. Általános volt a szakemberek véleménye: az Aranycsapat diadala a még mindig WM-rendszerben játszó angolok ellen, egyszersmind a kontinens labdarúgásának előrelépését, taktikai fejlettségét igazolja. Puskás Ferenc: Párizsba érve át kellett szállnunk, és egy másik pályaudvarra mentünk. A fogadtatás leírhatatlan volt. Mintha csak ők nyerték volna meg a meccset, úgy ünnepeltek.

Szepesi György: A francia fővárosban egy fantasztikusan elegáns helyen, a Hotel Louvre-ban szállásoltak el minket. A fiúk játszottak még egy mérkőzést, Sebes Gusztáv tiszteletére, 16:1-re nyertünk és egész Párizs velünk tapsolt. Egész úton így fogadtak minket, de már a Wembleyben is minket éljeneztek az angol szurkolók. Éljenezve búcsúztattak a Victoria pályaudvaron is. Ezek felejthetetlen emlékek maradnak. Hidegkúti Nándor: Két napig Párizsban lehettünk, ez akkoriban ritka kivételnek számított. Elmentünk egy mérkőzésre is, a Racing Paris a Cannes ellen játszott - legalábbis úgy emlékszem - és amikor a tömeg megtudta, hogy mi is ott vagyunk, követelték, hogy vonuljunk fel a pályán a mérkőzés előtt. A szurkolók egy része azt kívánta, hogy az eredetileg tervezett mérkőzés helyett mi legyünk mindkét csapat ellenfele. Másnap barátságos mérkőzést játszottunk egy kis stadionban, talán csak ötezer férőhelyes lehetett. Hát, ennek ellenére tízezer embernek sikerült bejutni, plusz még egyszer ennyien tolongtak kívül. Egyszerűen hihetetlen volt. Szepesi György: Amikor megérkeztünk a párizsi Gare de l’Est pályaudvarra, a magyar származású bankár, André Kosztolányi is az üdvözlő tömegben volt. Elvitt minket a Lidóba, ami akkor Párizs gyöngyszeme volt. Később a Follies Bergére show-műsorát néztük meg. A közönség néhány játékos nevét kiabálta. Persze leginkább Puskásét, de másokét is. Végül mind fölmentek a színpadra és meghajoltak. Ez így ment egész Európán át, úton hazafelé. Bárhol állt meg a vonat, mindenhol tömeg ünnepelt. Ha a vonat nem állt meg egy kis településen, az állomásfőnök akkor is gratulálva lengette a zászlót. A bécsi Westbanhofon még nagyobb tömeg várt minket mint Párizsban. Érthető, hiszen sok-sok magyar élt ott, de többezer osztrák is köszöntött minket, sőt megjelent az osztrák válogatott is és persze kivonult a sajtó. Ám ez mind semmi volt ahhoz képest, ahányan Magyarországon vártak ránk. A határtól, ahogy a vonat elhaladt, egyszerűen kordont álltak az emberek - pedig, ne felejtsük el, késő november volt, hűvös, szeles idő -, a hegyeshalmi kis vasútállomást

megtöltötték 3 helybéliek és azok, akik Budapestről érkeztek, hogy az elsők között köszönthessék a hazatérő csapatot. Ahogy a vonat begördült az állomásra, felcsendült a Himnusz. A játékosok nevét skandálták a peronról, mialatt a feleségek és családtagok csatlakoztak az aranycsapathoz. Győrben, Komáromban, Tatabányán, bárhol állt meg a vonat, virágesővel fogadták és ajándékokkal halmozták el a nemzet futballhőseit. A rajongók próbálták késleltetni az indulást, hogy tovább lehessenek együtt azokkal, akik végre megmutatták a világnak, hogy mit tud a magyar labdarúgás. A rendszer is mindent megtett, hogy kimutassa háláját. Szepesi György: Az én rádiós fizetésem 2175 forint volt akkoriban. Ez egyáltalán nem volt rossz pénz, de Puskás ugyanakkor négyezer forintot kapott havonta. A játékosok prémiuma a Wembley mérkőzés után ugyanannyi volt, mint az én jutalmam a közvetítésért, körülbelül kétezer forint. Később, amikor nyilvánvaló lett a politikai vezetők számára, hogy mit jelent ez a győzelem és hogy az egész világon nagyra értékelik, fölemelték a játékosok prémiumát. Végül Puskás körülbelül ötvenezer forintot kapott, ha jól emlékszem. Ezek a játékosok akkoriban - ennek ellenére - sokkal kevesebbet kerestek, mint ahogy azt az emberek hitték. Hidegkúti Nándor: Az angolok elleni győzelmet követően a Nyugat átértékelt minket, és nemcsak a futballal kapcsolatban. A Szovjetunió érdekszférájába tartozó kis államként nem sokat számítottunk. Ha külföldön a nagykövetségeink programot szerveztek, a fontos emberek el sem mentek, nem tulajdonítottak neki jelentőséget. A 6:3-as győzelem után még az amerikaiak is küldtek valakit. Az egyik nagykövet elmondta nekünk, hogy azelőtt ez nem fordult elő. Mi is rengeteg meghívást kaptunk külföldi túrákra. És ez mind azért volt, mert otthonában megvertük az angol válogatottat. Ha a franciákat győztük volna le Párizsban, az senkit sem érdekelt volna. A budapesti fogadtatás

A magyar kormány is fontosnak tartotta, hogy teljes pompával köszöntse a hazatérő labdarúgókat a fővárosban. A párt küldöttei, a szakszervezetek képviselői, az úttörők mind-mind jelen voltak, hogy ünnepeljék a győzteseket. Szepesi György: A Keleti pályaudvar környékén még a fákon is ültek az emberek. A környező házak erkélyei tele voltak, de még a háztetőkön is helyet kerestek. A játékosoknak végig kellett vonulni a Rákóczi úton, hogy a tömeg ünnepelhesse őket. Puskás Ferenc: Budapesten csodálatos volt a fogadtatás. Több, mint egymillió ember hömpölygött a Keleti pályaudvar körül. Párt- és sportvezetők mondtak beszédeket, az egész nemzet együtt ünnepelt. Bár mind fáradtak voltunk és alig vártuk, hogy a családunknál legyünk a hosszú út után, nagy-nagy büszkeséget éreztünk azért, mert ennyire jól játszott a csapat. Én csapatkapitányként különösen.

Az 1954-es világbajnokság „Veszítettünk, mert elfelejtettük, hogy egy mérkőzés kilencven percig tart”

Az Aranycsapat 1954-re elismerten a világ első számú válogatottja lett. Nemcsak a hosszú, több mint három és fél esztendeje tartó veretlenségi széria, hanem a játékosok széles nagyvilágban csodált képességei, s nem kevésbé a legyőzött ellenfelek tisztelgő kritikái is újabb és újabb híveket szereztek a magyar válogatottnak. Sebes csapata 1951-ben és 1952-ben csak győzött, 1953-ban pedig, ugyan három mérkőzésen döntetlent játszott, de közben legyőzte idegenben Angliát és Olaszországot. 1954 elejére az Aranycsapat európai vetélytársai közül az akkor még az elithez nem sorolt szovjet, valamint a német gárdán kívül mindenkivel játszott hivatalos mérkőzést - s legalább egyszer mindenkit legyőzött. A hazai - de érdekes módon még inkább a nemzetközi - sajtó nem rejtette véka alá véleményét: Puskásnak és társainak az előző világbajnoki döntő két résztvevője, a brazil és az uruguayi válogatott sem jelenthetne akadályt. Ötvenhárom végére valóban trónra ültette a világ a magyar gárdát. Gábriel Hanot, a nagy tekintélyű francia sportújságíró - e periódusra visszagondolva - később gyakran mondta: „Ha már létezik ötvenháromban a Francé Football aranylabdája, azt csak Puskás, Bozsik vagy Hidegkúti kaphatta volna.” Puskás Ferenc: Tulajdonképpen már ötvenhárom tavaszán megkezdtük a felkészülést a világbajnokságra. Mindenki erről beszélt. Három éve veretlenként kétségtelenül esélyesek voltunk. Az egész nemzet győzelmet, világbajnoki aranyérmet várt tőlünk. Nem volt kérdéses a csapatösszeállítás: mindenki tudta, ki az a tizenöt játékos, aki igazán közel van a tűzhöz. Tizenegy kezdő mellett négy remek tartalék. Nem mondhatom, hogy én például különösebben idegessé váltam, amikor egyre közeledett a világbajnokság dátuma. Tudtam, hogy mire vagyok képes, s azt is, hogy a csapat mit tud. Én is úgy gondoltam, hogy miután nincs a miénknél erősebb válogatott,

nyerhetünk Svájcban. Am ezt soha nem éreztem élet-halál kérdésnek. A futball végsősoron játék. A magyar válogatott nagyszerűen játszott kint, a világbajnokságon is. Csak a döntőt szúrtuk el. Sebes Gusztáv: Nagyon komolyan készültünk a világbajnokságra. Ötvenhárom decemberében a kerettel - sőt a feleségekkel, gyerekekkel - leköltöztünk három hétre a Balatonhoz, az egyik Honvéd-üdülőbe. Három héten át napi négy edzést tartottam. Aztán az új esztendőben mikor már mindenki hazaköltözött - még inkább a fizikai felkészítésre helyeztem a hangsúlyt. Rendszeressé váltak reggelente a nagy, erdei ftitások, délutánonként meg bevonultunk a tornaterembe. A játékosok közben a klubjukban is edzettek, de szinte minden másnap volt keretedzés is, sokszor fagyos, jeges pályákon. Nem állítom, hogy mindenki odavolt a boldogságtól az edzések miatt, de elmagyaráztam nekik, hogy erre van szükségük. Februárban elmentünk egy hosszabb, egyiptomi túrára, hogy mégis kedvezőbb éghajlaton, jobb pályákon készülhessünk. Játszottunk is néhány mérkőzést a helyi csapatok ellen, sőt Puskás nagyszerű játékával megvertük a válogatottjukat is. Aztán április tizenegyedikén Bécsben léptünk pályára. Ez volt a magyar válogatott történetének háromszázadik mérkőzése. Egy:nullra megvertük az osztrákokat, de az az igazság, hogy egyáltalán nem játszottunk jól. Egy hétre jöttek, 7:1-gyel mentek Az Évszázad mérkőzésének kikiáltott, londoni 6:3, és a svájci világbajnokság közötti bő fél évben mindössze egy válogatott mérkőzést játszott Budapesten a magyar legénység. Sir Stanley Rous tartotta a szavát. Az angol válogatott vizitált május 23-án a Népstadionban. Kilencvenkétezer néző ájult egyik gyönyörűségből a másikba a helyszínen, de a jegyigénylők száma elérte az egymilliót! Walter Winterbottom alaposan kicserélte csapatát: a novemberi, wembleyi meccs után. Ramsey (a későbbi világbajnok szövetségi kapitány), Johnston, Eckersley, Mortenson, valamint a két újonc, Taylor és Robb nem játszott többet a válogatottban. A legyőzöttek közül mindössze Merrick, a Wright, Dickinson fedezetpár, valamint a belsőcsatár Sewell lépett pályára Budapesten, hét (!) új játékos

(Staniforth, Owen, Byrne, Harris, Jezzard, Broadis és Finney) mellett. Sebes Gusztáv viszont - egyetlen kivétellel - a Wembleyben is szerepelt tizenkét játékost játszatta: Budai László helyett a csepeli Tóth II József lett a jobbszélső. Puskás Ferenc: A világbajnokságra való kimenetel előtt az utolsó hivatalos mérkőzésünket az angolok ellen játszottuk Budapesten. Gyakorlatilag ez volt a hat:három visszavágója. Valamennyien nagyszerűen játszottunk, az angolok csak keresgélték a labdát. Hét:egyre nyertünk! Syd Owen: Alighanem elkényelmesített bennünket a Népstadion öltözői luxusa. Én életemben nem vetkőztem olyan elegáns öltözőben mint az. Fotelok, minden játékosnak külön öltözőszekrény, miegymás. Remek érzés volt a fotelokba süppedni, csak nem éppen a legjobb felkészülés egy válogatott mérkőzésre. Gil Merrick: Olyan volt az öltöző mint egy kastélyszoba. Legalább negyven méter hosszú és húsz méter széles. A falakon tölgyfa borítás, a padlón gyönyörű, vastag szőnyeg. A „szoba” közepén asztal karosszékekkel, a vázákban virágok. Amikor először besétáltunk, visszamentünk, s megnéztük, nem véletlenül a fejesek rezidenciájába tévedtünk-e? Puskás Ferenc: Szinte mindenki látni akarta a mérkőzést. Hivatalosan egymillió jegyigénylés érkezett, de csak közel százezer ember fért be a stadionba. Abban biztos vagyok, hogy alig akadt, aki legalább rádión ne hallgatta volna a közvetítést. Az angolok Jugoszláviából érkeztek, ahol egy:nullra kikaptak. Ők is, mi is, a Balatonnál töltöttünk néhány napot a találkozó előtt. Rettenetesen meleg volt azon a héten, alighanem ez őket jobban megviselte, mint minket. Elég hamar megszereztük a vezetést, Lantos Miska már a nyolcadik percben belőtt egy szabdrúgást - s ez lehangolta az angolokat. Mi meg meglepődve tapasztaltuk, hogy semmit sem változtattak taktikájukon a 6:3 óta. Alighanem csak így tudtak játszani.

Nem volt rossz az angol csapat, de a nagy meleg, meg a mi három, korai gólunk elbágyasztotta őket. Az első félóra végén már 3:0-ra vezettünk. Talán Tom Finney volt a legjobb játékosuk, de az utolsó néhány perctől eltekintve, nem tudott egyszer sem elmenni az őt őrző Buzánszky Jenő mellett. Gyorsabban és erőteljesebben futballoztunk mint az angolok, s ez nagyon tetszett a nézőknek. Sebes Gusztáv: Be akartuk bizonyítani, hogy a londoni győzelem, a 6:3 nem a véletlen műve volt. Bár az angolok nem engedtek bennünket a mérkőzés előtt gyakorolni, mi hozzájárultunk, hogy a Népstadionban is edzhessenek. Még jobban játszottunk, mint odakint. Nem sokat változtattam a taktikán, nem volt miért. Sokkal gyorsabbak voltak a mi játékosaink mint az angolok. Walter Winterbottom nagyon letörtnek látszott a mérkőzés után. Gil Merrick: Ahogy arra számítottunk, nem volt középcsatáruk. Sokkal inkább három összekötővel játszottak. Az angol értelmezés szerint az összekötő védekezik és felhozza a labdákat a középpályáról a középcsatárnak, vagy a szélsőknek. A magyarok azonban másként gondolták. Náluk mind a három összekötő - Kocsis, Hidegkúti és Puskás - csatárt játszott. Végigtámadta a kilencven percet. A szélsőik kint maradtak a partvonalnál, ha a csapat védekezett, de amint támadásba lendültek, valamelyikük bevágott középre, a középcsatár helyére. Sem ők, sem a csapat többi tagja nem dajkálgatta a labdát, nem cselezgetett fölöslegesen. S ami még feltűnő volt: az angolokkal abszolút ellentétben, nagyon ritkán ívelgették el a szélről a labdákat. Az egész meccs alatt mindössze egyszer adta be valamelyikük magasan a labdát. Syd Owen: Az volt a feladatom, hogy őrizzem Hidegkútit, a kapitányunk rám bízta, mikor lépek ki vele a középpályára, s mikor maradok az eredeti helyemen. De olyan csodálatos futballista volt, hogy egyszerűen nem bírtam vele. Mint ahogy a többiek sem, a magyar csapat más játékosaival. Nemcsak a csatáraik játszottak kitűnően,

hanem az egész csapatuk. Feltűnt, hogy valamennyien nagyon technikásak. Tom Finney: Nem volt miért csodálkoznunk. Hat vagy hét játékosukat a világ legjobbjai közé sorolták saját posztján, ha nem éppen ő volt a legjobb. De az egyéni csillogás mellett, tökéletes csapatot is alkottak. Egyszerűen megsajnáltam Syd Owent, ahogy kínlódott a három fantasztikus csatárral, Hidegkútival, Puskással és Kocsissal szemben. Rettenetes élmény lehetett számára a második válogatottság. A magyar csapat ellenállhatatlanul futballozott. Tulajdonképpen már az első félóra után eldőlt a mérkőzés, hiszen Lantos a 8., Puskás a 21., míg Kocsis a 30. percben szerzett gólt. A második félidő közepén újabb varázslat következett: egy Kocsis-, egy Tóth II- és egy Hidegkuti-gól már hatra növelte az előnyt. Broadis ugyan később szépített, de aztán Puskás szerzett még egy gólt, hogy az utolsó szó is a győztesé legyen. Gil Merrick: Soha, hosszú profi pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem kaptam egy mérkőzésen hét gólt. Borzasztó élmény volt azt látni, hogy csak jönnek és jönnek, feltartóztathatatlanul. Amikor a második félidőben hat perc alatt három gólt kaptam, az futott át az agyamon - ez katasztrófa. Tom Finney: Ivor Broadisnak nagyszerű a humorérzéke. Amikor Budapesten bementünk az öltözőbe, s levette a cipőit, mindenkihez odament, s azt mondta: „Vigyázz, nehogy kesztyű nélkül érintsd őket, tüzesek!” Aztán még hozzátette: „Először jöttem úgy le a pályáról, hogy leégett a nyelvem.” Arra célzott, hogy annyit loholt kilógó nyelvvel a magyarok után a forró napsütésben, hogy a nap megégette azt. Az ifjú Johnny Haynes, a későbbi ötvenhatszoros válogatott, két világbajnokságon is részt vett Fulham-csatár csak tartalék volt a mérkőzésen.

John Haynes: Hála Istennek, csak a kispadon üldögéltem. Nem lett volna jó benne lenni ebben az óriási verésben. Valósággal letaglóztak minket. Jobbak voltak nálunk a labdával és a labda nélkül is. Három éve együtt játszottak már akkor, s ismerték a másik minden gondolatát. Nehéz szavakban kifejezni, micsoda pazar csapatot alkottak. Hidegkúti Nándor: Sok angol újságíró jött be hozzánk az öltözőbe a találkozó után. Ott volt a hosszú ideje Londonban élő Willy Meisl is. Az egyik edzőnk azt kérdezte tőle, ki tetszett neki legjobban a magyarok közül. Meisl gondolkodás nélkül válaszolt: a csapat! Tom Finney: A magyar játékosok valósággal olvastak egymás gondolataiban. Ez volt a legmagasabb szintű telepátia a futballpályán, amelyet csak tapasztalhattam. Nem hiszem, hogy ennek valaha párja akadhatna. Malcolm Allison, a későbbi híres menedzser akkoriban a West Ham United együttesében futballozott. A pesti mérkőzést követő bajnoki fordulóban éppen Syd Owen ellen játszott. Malcolm Allison: A Lutonnal játszottunk a válogatott 7:1-es vereségét követő bajnoki fordulóban. A meccs előtt kezet ráztam Syd Owennel, s kérdeztem tőle, milyen volt a magyarok ellen játszani. Így felelt: „Malcolm, olyan volt, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna közénk.” A magyar válogatott története egyik legremekebb játékával verte tönkre az angol csapatot. A fölényes diadal után megszületett a pesti vicc: „Az angolok egy hétre jöttek - s hét:eggyel mentek… “ A csoportmérkőzések

Puskás Ferenc: Elég hosszú ideje játszottunk együtt a világbajnokság előtt, így pontosan tudtuk, mire vagyunk képesek. Nem éreztem, hogy bárki is megijedt volna a rajthoz közeledve. Utólag többen azt mondták, láttak némi feszültséget, elbizonytalanodást néhány játékos szemében. Talán inkább a túlzott elvárásoktól való félelem lehetett ez. Mindenki győzelmet várt tőlünk. Sebes Gusztáv: A világbajnokság alatt Solothurnban, a Hotel Kronében laktunk, nem messze Berntől. Bukovi Mártont és Kalocsay Gézát kértem fel segítőnek, az volt a feladatuk, hogy figyeljék az ellenfeleket edzéseik és mérkőzéseik közben. Néhány nappal a világbajnokság kezdete előtt ülést tartottak az európai szövetségek képviselői. Megalakult az UEFA, s döntöttünk a Bajnokcsapatok Európa Kupájának kiírásáról. Puskás Ferenc: Az első kinti mérkőzésünk egy edzőmeccs volt a luxemburgiakkal. Rúgtunk nekik egy tizest. Majd két svájci élcsapat, a Young Boys és a Servette ellen játszottunk - az egyik kilencet, a másik nyolcat kapott. A berni Young Boys ellen a Wankdorf-stadionban, a későbbi döntő helyszínén lépett pályára a magyar válogatott. Jellemző az érdeklődésre és az Aranycsapat hírnevére, hogy hatvankétezer néző zsúfolódott be az új stadionba. Korábban soha nem láttak ennyien Svájcban egyetlen labdarúgó-mérkőzést sem. Puskás Ferenc: A koreaiak ellen kezdtük a világbajnokságot, őket meg 9:0-ra intéztük el. Pedig előtte az égvilágon semmit sem tudtunk róluk. Akkor még a dél-koreaiak abszolút kezdőnek számítottak a nemzetközi mezőnyben - mostanság sokkal jobbak -, s az az igazság, hogy semmi esélyük sem volt ellenünk. Annak ellenére, hogy már egy évvel korábban véget ért a koreai háború, nem volt polgári - vagyis civil - légiforgalom „ kifelé” az

országból. A válogatott hat napig (!) utazott teherautón, vasúton, hajón, majd végül repülőgépen Svájcba, hogy részt tudjon venni a világbajnokságon. A csapat egyik fele például Tokióból amerikai katonai gépen tette meg az utat - az anekdoták szerint a nagydarab jenkikre „szabott” ülésekben szinte elvesztek a kicsiny koreaiak, legtöbbjük lába le sem ért a földre, úgy lógázták mint a gyerekek. Puskás Ferenc: A következő mérkőzést a nyugatnémetekkel játszottuk, és simán nyertünk 8:3-ra. Ha veszem az angolok elleni, pesti meccset is, harmincnégy gólt lőttünk négy mérkőzésen. Megsérültem a németek ellen, s ezért aztán ki kellett hagynom a következő két találkozót. Nem játszottam sem a brazilok, sem az uruguayiak ellen - a csapat azonban mindkettőt megnyerte 4:2-re. A sérülésem a legkevésbé sem azért történt, mert a németek túl durván játszottak, egyébként is, olyan nagy volt a különbség a két csapat között, hogy inkább hasonlított a kilencven perc egy barátságos mérkőzésre, mintsem egy világbajnoki csoportmeccsre. Az történt, hogy Liebrich, a németek hátvédje utánam lépett, s hátulról felrúgott. Talán 6:1 vezettünk már akkor. Nem volt jelentősége annak, hogy tíz emberrel fejezte be a csapat a mérkőzést. Bevittek az öltözőbe, doktor Kreisz László, az orvos azonnal kezelésbe vett. Beborogatta a lábamat, aztán azt mondta: „Jó hideg víz, az kell rá. Nem tudok többet tenni érted, minthogy állandóan borogatom.” 1997 februárjában hunyt el Josep „Jupp ” Posipal, a németek erdélyi származású, magyarul kitűnően beszélő védője. A tőle eredő anekdoták szerint Puskás gyakran froclizta Liebrichet a mérkőzés alatt, s rendre őt - mármint Posipalt - kérte meg, hogy fordítson. A hátvéd„ tolmácsolt” - Liebrich pedig begurult. Puskás Ferenc: Vezettem a labdát, Liebrichet megelőzve. Fedeztem a testemmel, hogy ne tudjon hozzáférni. Szerintem nem érhette el a labdát, mégis belémrúgott. Rettenetesen fájt, azt hittem, eltört a lábam. De hogy szándékos volt-e, vagy sem, nem tudom. Talán mindegy is. Szegény Liebrich meghalt, hagyjuk békében nyugodni.

Sebes Gusztáv: Ötvenezer néző szurkolt a németeknek a tribünön, s a bíró, az angol Ling egyáltalán nem torolta meg, hogy Liebrich összevissza rugdossa Puskást. Egyszer a tizenhatoson belül rúgta fel nem kaptunk érte büntetőt. Aztán a harmadik volt a legdurvább: utána Puskás már nem is tudott lábra állni. A meccs után úgy festett, lehet, hogy Öcsi már nem is tud pályára lépni a tornán. A németek súlyos veresége nem okozott különösebb meglepetést. Sepp Herberger csapatát senki nem sorolta az esélyesek közé. De a szövetségi edző más véleményen volt - amint azt az akkori segítő, a későbbi utód, Helmut Schön felidézte. Helmut Schön: Németországban is mindenki a magyarokat tartotta a torna esélyesének, hiszen minden kétséget kizáróan ők voltak a világbajnokság legjobbjai. De amikor már a csoportmérkőzések alatt találkozott a két csapat, Herberger úgy számolt, miután mindkét válogatott továbbjut, nincs értelme legjobbjait pályára küldeni. Tudatos lépés volt ez, ami azt eredményezte, a döntőben Sebes számára teljesen - vagy legalábbis nagyrészt - ismeretlen volt a német válogatott, míg mi tökéletesen feltérképezhettük a magyarokat. Botrány a brazilok ellen Mivel Puskás megsérült, Sebes a brazilok elleni negyeddöntőben Czibort állította a balösszekötő helyére és a két Tóthot, Józsefet és Mihályt a szélekre. Az angol játékvezető, Arthur Ellis - ő volt egyébként két évvel korábban az olimpiai döntő bírája - három játékost (a brazil Nilton Santost és Humbertót, illetve Bozsikot) is kiállított a nagyon durva mérkőzésen. A meccset a híres angol író és újságíró, Brian Glanville is végignézte. Brian Glanville: A negyeddöntő a magyarokat és a brazilokat hozta össze, és szinte előre tudni lehetett, hogy ez a mérkőzés hírhedt lesz a futball történetében. A „berni csata”, ahogy azután elnevezték, főleg a

brazilok miatt fulladt botrányba. Ők követték el az első és súlyosabb szabálytalanságokat a pályán, és a mérkőzés után ők voltak azok, akik nekirontottak a magyaroknak az öltözőkben. A találkozó játékvezetőjének meglehetősen sajátos - mondhatni megmosolyogtató - véleménye van az eseményekről. Arthur Ellis: Ennyi év után visszagondolva, meg vagyok győződve arról, hogy a hírhedt „berni csata” a politika és a vallás összecsapása volt. A kommunista Magyarország politikájának és a katolikus Brazília vallásának összecsapása. A saját vérem is fortyogott később. Nem azért, mert egy brazil nő az autómra köpött, amikor próbáltam elhagyni a stadiont, és nem is azért, mert „communista” - kiáltásokkal búcsúztattak. A FIFA fegyelmi bizottsága sajnálatos módon nem állt ki az ítéleteim mellett, nem foglalkozott a két brazil és Bozsik ügyével, hanem átadta azokat az érintett labdarúgó-szövetségeknek. Egyetlen mérkőzésen három kiállítás - ez meglehetősen ritka a világbajnoki döntök történetében. Ellis tulajdonképpen beállította a magyar Hertzka Pál 1938-as „rekordját”, aki a Brazília-Csehszlovákia mérkőzésen ugyancsak három játékost állított ki. Brian Glanville: Arthur Ellis később azt mesélte, hogy évek múltán találkozott Bozsikkal, s megkérdezte tőle, miért nem tiltotta őt el a magyar szövetség. A jobb fedezet dölyfösen felelt: „Nálunk nem szokás eltiltani országgyűlési képviselőket.” Az Aranycsapat már a negyedik percben vezetést szerzett Hidegkúti góljával, majd öt perc múlva Kocsis megszerezte a második gólt. De a tizennyolcadik percben Djalma Santos értékesítette a megítélt tizenegyest - így éledezni kezdtek a brazil remények. Puskás Ferenc: A nézőtérről figyeltem a meccset, a csapat briliánsán játszott a brazilok ellen. Szűk tíz perc alatt kétgólos előnyre

tettünk szert és a brazilok elvesztették a fejüket. Nagyon kemény, de látványos játék alakult ki. A második félidőben többször elszabadult a pokol. Lantos értékesített büntetője újra kétgólos előnyhöz juttatta a magyar csapatot, s ezt a brazilok nagyon nehezen viselték el. A durvaság határát többször átlépve harcoltak. Nilton Santos megrúgta Bozsikot, aki törlesztett, mire Ellis mindkettőjüket leküldte a pályáról. Julinho gyönyörű cselsorozat végén szépített, de még mindig a magyarok vezettek. Sőt, Kocsis a 88. percben bebiztosította a győzelmet. A brazilok végleg elveszítették a fejüket, a brazil balösszekötő, Humberto Tozzi megrúgta Lórántot. Ellis őt is leküldte a pályáról. A mérkőzés az utolsó percekre állandó és általános verekedéssé fajult. Ellis működése később nagy vitákat váltott ki. A nemzetközi, s némileg érthetően az angol sajtó magasztalta, a brazil és a magyar nem lelkesedett érte. A FIFA sem értékelte túl magasra produktumát, erre utal, hogy a tornán már nem kapott több szerepet. Később aztán magasra emelkedett a csillaga, 1958-ban élete harmadik világbajnokságán is közreműködhetett, s hogy az UEFA őt tartotta az ötvenes évek második fele sztárbírójának, azt jelzi, Arthur Edward Ellis vezette 1956-ban az első BEK-döntőt, majd 1960-ban az első európai, kontinensbajnoki döntőt. Sebes Gusztáv: Brutális csata, durva mérkőzés volt. A brazil balszélső, Maurinho rálépett Tóth József lábára, annak elszakadt egy izma. Szegény gyakorlatilag végigstatisztálta a második félidőt. A világbajnokság egyik játékvezetője, Melvyn Griffiths - fessenek figyelni a személyére, ő int lest a döntőben Puskás szabályos góljánál - a nézőtérről szemtanúja volt az eseményeknek. Melvyn Griffiths: Az utolsó, a hármas sípszó elhangzása után rögtön féktelen felfordulás lett a pályán. A brazil tartalékok és az edzők beszaladtak a gyepre és a mindössze néhány kivezényelt rendőr gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza a verekedést. Láttam, amint egy

rendőr lábát kirúgták alóla, mégsem tett semmit. A legnagyobb csetepaté az öltözőkhöz vezető alagútban alakult ki. Törött üvegeket és fűtballcipőket használtak fegyvernek. Az a pletyka terjedt el, hogy Puskás megtámadta a brazil középhátvédet, Pinheirót és egy üveggel arconvágta. Brian Glanville: Az terjedt el, sőt az olasz Corriere della Sera meg is írta, hogy Puskás egy üveggel arcba vágta a brazil középhátvédet, akinek nyolc centiméteres vágás keletkezett az ábrázatán. Ugyanígy mesélte a történetet Ernst Thommen, a svájci szervezőbizottság elnöke, aki állítása szerint látta, hogy Puskás nekitámad Pinheirónak. A magyar játékos agressziója később nem nyert bizonyoságot, de az tény, hogy a brazil óriási kötéssel az arcán hagyta el a stadiont. Puskás Ferenc: A nagy baj a mérkőzés után támadt. Kétjátékos elkezdett verekedni az alagútban és a brazil járt rosszabbul. A következő pillanatban az egész brazil csapat harckészültségben volt. Kiverték a villanykörtéket, Sebest eltalálta egy üveg- vagy szódásszifon, felrepedt a szemöldöke. Én nyakonfogtam egy brazil gyereket és bevonszoltam az öltözőnkbe. Meg volt rémülve, ezért végül elengedtem. Nem hiszem, hogy az egész incidens három vagy négy percnél tovább tartott volna, de elég csúnyán alakult. A döntőért a világbajnok ellen Puskás Ferenc: Az Uruguay elleni elődöntőben Hidegkúti és Palotás is játszott. A játékosaink tele voltak horzsolásokkal és kissé letörtek voltak, hiszen mindössze három nap telt el a mindenkiben nyomokat hagyó, brazilok elleni negyeddöntő óta. Rendkívül izgalmasan alakult a találkozó, ugyanis bár már két góllal vezettünk, Hohberg az utolsó negyedórában két góljával kiegyenlített. Az uruknál egyébként játszott Santamaria, aki évekkel később Madridban csapattársam és barátom lett. A továbbjutás végül hosszabbításban dőlt el, 4:2-re nyertünk.

Az elődöntő sokkal kultúráltabb játékot hozott mint a negyeddöntő. Kocsis Sándor volt a mérkőzés sztárja, a hosszabbítás második felében szinte egyedül nyerte meg két fejesgóljával a mérkőzést. Ő is csakúgy mint az egész csapat - nagy hatást gyakorolt a játékvezetőre, a walesi Griffithsre. A meccs egyik partjelzője a vicces nevű skót, Charlie Faultless (lefordítva: hibátlan) volt. Elkelt volna a döntőben egy „hibátlan”partjelző… Melvyn Griffiths: Az újságírók az addig látott futballmérkőzések legjobbjának tartották e százhúsz percet. Ki vagyok én, hogy ezzel vitába szálljak? Az első pillanattól kezdve pazarul játszott mindkét csapat. Az elején akadt egy-két durvább belemenés, de egy magyar játékos szabálytalansága már korán lehetővé tette, hogy megmutassam, ezt nem tűröm el. Attól a pillanattól kezdve nem volt olyan incidens, amelyet bárki is kifogásolhatott volna. A mérkőzésen mindent láthattunk, ami szép a futballban: pazar gólokat, gyönyörű szólókat, kitűnő összjátékot és ragyogó védéseket. Az utolsó percekhez közeledve a magyarok 2: l-re vezettek, ám az uruguayi Hohberg kiegyenlített. Bár senki nem volt körülötte, ő élettelenül a földre zuhant. Elájult, nem bírta az idegfeszültséget. Az „életbevágóan” fontos gól ilyen emóciót váltott ki belőle. Amikor lefújtam a rendes játékidőt, még ápolták a partvonal mentén, de a hosszabbításra aztán visszatért. Sebes Gusztáv: A kilencven perc elteltével lelkileg nagyon mélyen volt a csapat. Hiszen az utolsó negyedóráig 2:0-ra vezettünk. A folytatásra megváltoztattam Hidegkúti és Palotás szerepkörét. Előbbitől azt kértem, hogy hátrébb húzódva irányítson, utóbbitól pedig, hogy maradjon elöl, s széltében mozogva csináljon helyet a többieknek. Aztán a folytatás elején Schiaffino majdnem megszerezte a vezetést. Egyedül vitte Grosicsra a labdát, de a kapu mellé gurított. Nem hiszem, hogy ha góllal végződik ez az akció, lett volna lelkiereje a magyar csapatnak az egyenlítésre. Azután viszont már a mi helyzeteink következtek. Kocsis előbb Budai lövésszerű beadását, majd Bozsik labdáját fejelte Máspoli kapujába.

A győztes magyar gárda már az öltözőjében volt, s eufóriában, zajosan ünnepelt. Egyszer csak belépett Obdulio Varela - a világbajnokság legidősebb játékosa - az uruk, e mérkőzésen nem is szerepelt csapatkapitánya. Megjelenése elnémított mindenkit. Akadt aki a brazilok elleni szörnyű élményekre gondolt, akadt, akinek a meglepetés tárta szét némán az ajkait. Varela egyenként odament minden magyar játékoshoz, s egyetlen szó nélkül kezet fogott velük. A vesztes gesztusa mindenkit tiszteletre sarkallt. Puskás Ferenc: A nézőtérről figyelve a mérkőzést, aznap tényleg nagyon büszke voltam a csapatra. Fantasztikusan játszottak a fiúk a kiváló uruguayi együttes ellen. Jüan Schiafflno: Mi az ötvenes években őszintén csodáltuk a magyar futballt. Ötvennégyben éppen ez a válogatott fosztott meg bennünket attól, hogy újra világbajnoki címet nyerjünk. Olasz klubcsapatommal, a Milánnál is játszottunk a Honvéd ellen. Nyugodt szívvel mondhatom, annak a gárdának alig akadt párja Európában. Bevallom, Bozsikot, Puskást vagy éppen Kocsist szívesen láttuk volna mi is magunk között. Mándi Gyula - titulusa szerint állami edző - mondta a mérkőzés után: „Ilyen jó csapattal még soha nem játszottunk. “ A világbajnoki döntő A magyar válogatott - két rendkívüli erőfeszítést kívánó mérkőzés után - bejutott a világbajnoki döntőbe. Oda, ahová külföldön és Magyarországon egyaránt mindenki várta a csapatot. Az Aranycsapat ráadásul gólfesztivált rendezett, hiszen a fináléig vezető útján huszonöt gólt szerzett. Az utolsó meccs két találatával együtt ez huszonhét - alighanem (ismerve a modern futball tendenciáit) soha meg nem dönthető rekord a világbajnokságok történetében. Kocsis akit a torna után a világbajnokság legjobb játékosánakjelöltek -

tizenegy góljával az 1954-es vb gólkirálya lett. Am az utolsó mérkőzés, a döntő még hátravolt. Puskással, vagy Puskás nélkül? Ez volt a legfontosabb kérdés a magyarok táborában. A csapatkapitány nem játszott a németek elleni csoportmérkőzés óta. Brian Glanville: A legnagyobb kérdés az volt a mérkőzés előtt, hogy játszik-e Puskás, vagy nem. Igen, állították egyes jelentések, mások biztosan tudták, hogy nem. De ő reménykedett. Ötven százalék esély van rá - szivárgott ki a magyarok táborából. A boka eközben gyógyult, bár sokak szerint nem elég gyorsan. Az elektromos kezelés nem járt eredménnyel, a németek által ajánlott víz alatti masszázst pedig a magyarok nem fogadták el. Végül Puskás, a korszak legnagyobb játékosa, játszott. Puskás Ferenc: Meg akartam gyógyulni a döntőre. Mindenáron. Rengeteg jókívánságokkal teli levelet és táviratot kaptam otthoni barátaimtól és a szurkolóktól. Bíztattak: ha tudok, játsszak. Rettenetes volt kívülről nézni a csapatot. Szorítottam a fiúkért és tényleg nagyon örültem, hogy ilyen jól belelendültek. Naponta kétszer vizsgálták a lábamat, de csak három vagy négy nappal a döntő előtt kezdtem el igazán mozgatni, ezután következhettek az edzések. Csupán a mérkőzés előtti napon nyilvánítottak egészségesnek az orvosok. Sebes is megvizsgált, de mindenki láthatta, hogy a lábam teljesen rendben van. Az biztos, hogy nem én voltam a leggyengébb azon a mérkőzésen, amely aztán nagyon szerencsétlenül végződött azok ellen a németek ellen, akiket egyszer már könnyedén legyőztünk a csoportmérkőzések során. Azért veszítettünk, mert elfelejtettük, hogy egy mérkőzés kilencven percig tart. Sebes Gusztáv: Bukovi kipróbálta Puskást a mérkőzés előtti napon, én meg a döntő délelőttjén. Rendben lévőnek találtuk a lábát. A döntőre így újra összeállt a legjobb belső hármas: Kocsis, Hidegkúti, Puskás. De ki legyen a két szélső? Ezen törtük a fejünket az edzői karral, s a futballszakértő OTSB-vezetőkkel, Krajcsovics Istvánnal és Titkos Pállal. Ha Budai II úgy futballozott volna, mint ahogy reméltük,

beállítottam volna. Ha Tóth József nem sérül meg a brazilok ellen, okvetlenül őt jelölöm, mert a sérüléséig kitűnően szerepelt. De sajnos, ő szóba sem kerülhetett. A balszélen Czibor éppen olyan szilárdan tartotta a helyét, mint a belső hármas a magáét. Csak a jobb oldalon meredt ránk egy kérdőjel. Vagy mégsem? Tóth Miskát ugyanis szerepeltetni akartam, mert kitűnően játszott a brazilok ellen. Az azonban nem volt várható tőle, hogy a jobb szélen zavarba ejti Kohlmeyert. Erre Czibor lehetett csak képes, aki ugyan a válogatottban még nem játszott a jobb szélen, ám korábban, Komáromban, majd az ifiválogatottban igen. Czibornak is tetszett az ötlet, úgy gondolta, ezzel meglephetjük a németeket. Puskás Ferenc: Czibor játszott a jobbszélen aznap, mert úgy tudtuk, hogy a német balhátvéd, Kohlmeyer, kicsit lassúbb. Nem telt el sok idő és már 2:0-ra vezettünk az első félidőben. Én rúgtam az elsőt, Czibor a másodikat. Még legalább tucatnyi tiszta helyzetünk volt, amelyeket kihagytunk. Aztán ritmust váltottunk és próbáltuk a középpályán tartani a labdát, hogy hatástalanítsuk és kifárasszuk a németeket. Hidegkúti hátravontan játszott, ahogy szokott. Bár a németek - az angolokhoz hasonlóan - a hagyományos WM-rendszerben játszottak, a mi taktikánknak nem volt ugyanolyan romboló hatása, mint a Wembleyben. A németek alaposan kielemezhették a 6:3-as mérkőzés filmjét, mert látszott, hogy pontosan tudták, mit várhatnak. Mindez nem csoda, hiszen egy olyan sorozat után, mint amilyen mögöttünk állt - 36 válogatott mérkőzésből 32 győzelem és 4 döntetlen - a világsajtó rengeteget foglalkozott velünk, mindenki jól ismert minket. Gianni Brera, az egyik legtekintélyesebb olasz újságíró 1992 decemberi haláláig rendszeresen vezető anyagokat publikált olyan nagyhírű újságokban, mint a La Gazzetta dello Sport, a Guerin Sportivo vagy a La Repubblica. Brera a helyszínen nézte végig a svájci világbajnokságot, elemzést írt a legtöbb mérkőzésről.

Gianni Brera: Sebes hibát követett el, mert kihagyta a döntőről Palotást, aki a nagytestű németek ellen érvényesülhetett volna. Túlságosan ragaszkodott bevált belső hármasához, holott Hidegkúti a jobbszélen is klasszis teljesítményre lett volna képes. S ebben az esetben Czibor is maradhatott volna a saját posztján. Tudom, a magyarok közül többen vitatják azóta is, helyes volt-e Puskás beállítása. De egy: ki hagyta volna ki a csapatból a világ talán legjobb játékosát? Kettő: Puskás Ferenc két szabályos gólt lőtt a döntőben. Mit kellett volna még tennie? Már a találkozó előtti éjszakán gondok adódtak. A magyar játékosok nem tudtak megfelelően pihenni, ugyanis a svájci ifjúsági fúvószenekarok másnapi országos versenyének résztvevői éjjel keresztül-kasul vonultak Solothurnon. Ráadásul a pletykák szerint - s erről még Bozsik is beszélt Kő András róla írt könyvében, sőt Czibor egészen konkrétan emlegette Bocsák Miklós „Kocsis és Czibor ” című könyvében - néhány játékos nem kifejezetten sportszerűen töltötte a találkozó előtti éjszakát. Ráadásul vita volt a csapaton belül arról, jó döntés-e Puskás pályára küldése. Kocsis talán élete végéig nem tudta megemészteni, hogy „riválisa “felgyógyult. A fentebb említett Bocsák-könyvben a szerzőfelidéz egy 1968-as barcelonai és egy még későbbi, 1974-es újvidéki Kocsisinterjút, melyekben a torna gólkirálya másfél, illetve két évtizeddel a döntő után is kemény kritikát mond Sebesről Puskás beállítása miatt. Alighanem legjobban öt viselte meg a csapatkapitány visszatérése. Mert mások, más véleményen voltak. Buzánszky Jenő: Én nagyon örültem, amikor hallottam, hogy Öcsi mégis játszhat. A mérkőzés délelőttjén - sőt aztán a találkozó alatt is - sokat esett az eső, meglehetősen mély volt a talaj. Sebes Gusztáv: Csak hat német játékos - Liebrich, Kohlmeyer, Posipal, Rahn, Fritz Walter és Eckel - maradt a döntőre abból a

csapatból, amelyet két héttel korábban 8:3-ra vertünk. Jól kezdtünk és gyorsan kétgólos vezetést szereztünk. A szünetben a játékosok panaszkodtak az angol bíróra, aki szerintük több esetben - így a németek egyenlítő góljánál, vagy Kocsis elleni, tizenhatoson belüli szabálytalanság megítélésénél nyilvánvalóan tévedett. Az angol William „Bill” Ling vezette a döntőt, csakúgy mint az első, németek elleni mérkőzést is. Az akkor már nem éppen fiatal, 47 éves játékvezető korábban egyetlen nagy mérkőzésen, az 1948-as olimpiai döntőben dirigált. Somos István, aki évtizedeken keresztül folytatott levelezést a földkerekség legjobb játékvezetőivel, többször is igyekezett rábírni Linget, írja le véleményét a döntőröl, illetve annak kulcspillanatairól. Ám a válasz mindannyiszor udvariasan elutasító volt:, .Ennyi év után már minek feltépni a sebeket? “ Puskás Ferenc: Természetesen kevés magyar szurkoló volt a nézőtéren. Többnyire németek töltötték meg a stadiont, de amikor a saját csapatukat buzdították, mi ezt úgy hallottuk, mintha magyarok szájából és nekünk szólna. Fontos mérkőzésen nagyon lényeges: ha egy csapat korán tesz szert nagyobb előnyre, akkor egy kicsit vegyen vissza és tartalékolja energiáját. Kemény meccsek voltak mögöttünk a döntőbe vezető úton. A németeknek sokkal könnyebb dolguk volt. A zuhogó eső miatt - ami soha nem tett igazán jót a játékunknak - a pálya talaja nehéz lett, minden tiszta sár volt. Két buta gólt kaptunk. Először, amikor Zakariás megpróbált hazaadni Grosicsnak, a labda megakadt a tócsában. Másodszor, meg egy szöglet után Grosics és Lóránt egymásra várt, miközben Rahn öt méterről betalált. A második félidőben a magyar válogatott óriási erőket mozgósított az újabb vezetés megszerzéséért. Hidegkúti a kapufát találta el, Kocsis a felső lécet, majd Kohlmeyer mentett a gólvonalon, miközben Toni Turek, a német kapus remekelt. Már csak hat perc volt hátra, amikor Rahn újra Grosics kapujába talált. Erős lövése még fel is gyorsult a vizes talajon. A magyar legénység még nagyobb lendülettel támadott és a 87. percben - úgy tűnt - kiegyenlített.

Puskás Ferenc: Berúgtam az egyenlítő gólt, de a walesi partjelző, Griffiths, aki az uruguayak elleni mérkőzésünket vezette, lest intett. Pedig az angol bíró, Bili Ling megadta a gólt. Már éppen mentünk vissza a középkezdéshez, amikor fölemelte a zászlót. Ezt soha nem fogom neki megbocsájtani! Nem vitatkoztunk, a pályán nem lett volna értelme - és a németek nyertek. Lehorgasztottuk a fejünket. Mi mást tehettünk volna? Nem verhettük meg a partjelzőt, az biztos, de nagyon el voltam keseredve. Melvyn Griffiths: Ahogy teltek a percek a magyarok egyre kétségbeesettebben támadtak, hogy kiegyenlítsenek. Sikerült is nekik a kapuba juttatni a labdát, de én már korábban jeleztem a lest és a gól érvénytelen volt. Puskás odajött hozzám és nagyon csúnya pillantást vetett rám. Nézi az ember a híres képet, a „harmadik magyar gól” fotóját. Akár perdöntő is lehetne: a háttérben (az eseményektől jó messze álló) Ling játékvezető középre mutat… Csak később gondolta meg magát. William Ling: Valóban, először úgy gondoltam, szabályos Puskás gólja. Aztán láttam, hogy a partjelzőm, a walesi Melvyn Griffith jelez, szerinte les volt. Konzultáltam vele, majd szabadrúgást ítéltem a németek javára. Tudom, Magyarországon még évtizedekkel később is emlegették ezt az esetet, szabályosnak vélve a magyar csapatkapitány gólját. Nem mondhatok mást: elfogadtam a jobb szögben álló, tapasztalt, világszerte elismert kollégám jelzését, majd kifelé ítéltem szabadrúgást. Puskás Ferenc: Végül azt kaptuk, amit érdemeltünk. Soha nem lett volna szabad lazítani, miután 2:0-ra vezettünk, hajtani kellett volna a harmadikért, hogy bebiztosítsuk a győzelmet. A vereség nem az edzések vagy a felkészülés következménye volt. Csak magunkat hibáztatjuk érte: azt hittük, hogy már megnyertük a meccset, beengedtünk két buta gólt és ezzel felhoztuk a németeket. Én jól bírtam erővel a mérkőzést a

sáros talajon, egy gólt rúgtam, a végén még egyet, csak azt a bíró nem adta meg. Nem akartam hinni a szememnek, amikor lest jelzett és ezzel több millióan voltak így, akik látták. Csaknem egy perccel a gól után intett! Meg tudtam volna ölni akkor, ez egész pályafutásom legfájdalmasabb pillanata volt. Ebbe tényleg belebetegedtünk. Elveszíteni a világbajnokságot egy ilyen döntés miatt… Nem igazságos. Sebes Gusztáv: A kilencven perc alatt a németek nyolcszor lőttek kapura, ebből három góljuk született. Mi huszonötször vettük célba a német kaput és két gólt szereztünk, meg egy érvénytelent… Puskás Ferenc: Fritz Walter nagyon jó barátom. Az évtizedek során sokszor beszélgetéseinkben felvetődött a berni döntő. Mindig azt mondta - s ezzel óriássá nőtt a szememben - a világbajnoki döntőt nem mi nyertük meg, hanem ti veszítettétek el. Van ereje kimondani élete legnagyobb sikeréről, hogy az csak úgy születhetett meg, hogy az egyébként jobb hibázott. Grosics Gyula: Soha nem értettem egyet azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a felforgatott összeállítás, vagy Puskás beállítása lett volna a hiba. Szerintem a vereségnek kizárólag pszichés okai voltak. Mi megnyertük Londonban az Évszázad meccsét, mi megvertük Budapesten az angolokat 7:1-re, de a világbajnoki döntőt elveszítettük. Nem a németek nyerték meg, mi veszítettük el. Óriási különbség! Önmagunkat vertük meg. A döntőben már nem olyan volt a csapat koncentrációja, mint előtte. Az a tény, hogy a csoportmeccsek során 8:3-ra megvertük a németeket, túlzott önbizalmat szült. S a vezetők közül senki sem akadt, aki figyelmeztette volna az együttest, hogy kérem, a döntőt le kell játszani! Senki nem magyarázta el nekünk, ez nem az a német csapat. Nagy baj volt, hogy a nyolcadik percben már 2:0-ra vezettünk. Hiszen sokan azt hitték, már megnyertük a meccset. Ott ismerkedtünk meg először a német küzdőszellemmel, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy képesek végighajtani a kilencven percet. Ha még tízszer lejátszottak volna a döntőt, tízszer mi nyerünk. Ilyen csatárokkal?! Mindig azt mondom, a mezőnyben négy zseni

futballozott: Bozsik, Kocsis, Hidegkúti és Puskás. Ha közülük csak egy csúcsformában játszott, már nyerni tudtunk. Ha kettő, a világ legjobb válogatottjait is térdre kényszeríthettük. Ha három vagy négy, akkor megvertük az angolokat hat:háromra, meg 7: l-re, vagy Rómában az olaszokat 3:0-ra. Nemes Gyula, a Ferencváros csapatát itthagyva került a magyar ifjúsági válogatott tagjaként 1956 őszén Nyugatra. Külhoni pályafutása során játszott például az Anderlechtben, és a Cercle Bruges-ben is, de történetünk szempontjából a legérdekesebb a holland Twentében töltött periódusa. Ott ugyanis, a világbajnoki döntőben két gólt is szerző Helmut Rahn csapattársa volt. Nemes Gyula: Szerintem nincs magyar, aki ne kérdezte volna Helmut Rahnt az elveszített döntőről. Ő mindig nagyon sportszerűen elismerte, hogy hatalmas szerencséjük volt. Máig itt cseng a fülemben egyik mondata: „Ha tízszer lejátsszuk a magyarokkal a berni döntőt, kilencszer biztos, hogy Puskásék nyernek…” Mindig azt mondta, olyan csapatot még egyet nem hordott a hátán a Föld. A legjobb futballcsapat volt, amely ellen valaha játszott, pedig több mint ezer meccset játszott hosszú pályafutása során. Újabb beszélgetésrészlet László Sándor, Czibor Zoltánnal készített interjújából. Czibor Zoltán: A mester nagyon fölbolygatta a csapatot. Hidegkúti Nándi a nyugalom mintaképe, de olyan fehér volt, mint a fal. Sebes megbontotta a Budai, Kocsis jobbszárnyat. Aztán Palotás, aki Hidegkúti társa volt az MTK-ban - és nagyon jó fútballista, együtt játszottunk már az ifi válogatottban is - kimaradt. Ez felzaklatta a csapatot. De ez sem számított volna. Talán még ezt is ki tudtuk volna bekkelni. Ám egy világbajnokságon ennyi fórt nem lehet adni az ellenfélnek. És a német csapat nagyon erős volt. Ha megásatod velük a sírjukat, meg is ássák, de mielőtt elhantolnád őket, kiugornak belőle, belelöknek téged, és el is temetnek. És a rengeteg kapufa… A szerencse,

a szerencse bácsi elpártolt tőlünk. Van egy érmem, a döntő összes résztvevőjének odaadták aranyban! Most nem a felirat a lényeges, hanem a másik oldal. Az igazságszolgáltatás istenasszonya, Justitia bekötött szemmel, és a mérleg két serpenyője. Amikor elkezdődött a mérkőzés, még nem lehetett tudni, merre billen a mérleg nyelve. Sajnos, oda billent. Hogy miket mondanak nekünk, azóta is - más kérdés. Itthon voltunk még két évig, ötvennégytől ötvenhatig. Egyetlenegyszer sem mondták azt, hogy eladtuk a meccset. Ötvenhatban kimentünk, és utána kezdte el monda(t)ni a párt, hogy eladták a meccset. Szerencsétlenek, akik itthon maradtak, nem mertek szólni; mit is szólhattak volna? Ha valamelyik kinyitotta a száját, fülig húzták ki az etetőjét. Expandert csináltak belőle. Néma csend volt. Tudod, abban az időben, ha valaki Európa-bajnokságot, világbajnokságot vagy olimpiát nyert, egyéniben vagy csapatban, azt nem ő nyerte, azt a párt nyerte, meg Rákosi elvtárs. És csak a pártnak tartoztunk köszönettel, mert helyettünk a párt nyert, mi meg nélküle nem nyerhettünk volna. Eltelt négy és fél év győzelmekben. Egyszer megcsúsztunk, végeszakadt a szériának. A szerencse elpártolt tőlünk, kész. Tudod, hány meccset nyertünk meg szerencsével a négy és fél év alatt? Rengeteget. Azután, hogy kikaptunk, a párt már nem tudta besöpörni magának a világbajnokságot. Egy idő után hazaárulók lettünk, eladtuk a meccset, meg ki tudja még mi mindent. Ki merte volna megtenni azt, hogy szórakozik egy ország, tízmillió ember lelkével? Grosics Gyula: Akkor és azóta is úgy érzem, hogy személyes veszteség ért, hogy valami kimaradt az életemből, amit nem lehetett pótolni a következő évtizedekben. Még ma is, ha az aranycsapattal töltött évekről kérdeznek, mindig ez jár a fejemben. És ezzel kapcsolatban már nincs mit tenni. Nem játszhatjuk le még egyszer a mérkőzést, hogy bebizonyítsuk, mi vagyunk a jobbak. Azon a napon legyőztek minket és ezzel talán fölfedték a csapaton eluralkodott kis önteltséget, ami soha azelőtt nem mutatkozott meg. Miután berúgtuk a második gólt, a nyolcadik percben azt hittük, miénk a világ. A mérkőzést nem a németek nyerték meg, hanem mi veszítettük el. Az volt a magyar labdarúgás legszomorúbb napja. Összerombolta a

mítoszt - a rólunk kialakult legendát - és ezt sem a szakemberek, sem az itthoni közönség nem tudta elviselni. Már több mint negyven év telt el azóta, de ha holnap reggel valaki felébresztene és rögtön erre a mérkőzésre emlékeztetne, én sírva fakadnék. Kereken negyven esztendővel a finálé után a Magyar Televízió sportosztálya vetélkedőt szervezett az újságíró kollégáknak. A kiírás szerint minden trióban szerepelhetett egy „híres ember”. Így került Hidegkúti Nándor is az egyik csapatba. Az Aranycsapat legendás középcsatára a berni döntő filmbejátszását nézve egyszerűen elsírta magát. Még mindig ennyire fáj az emlék.

A politika karon fogja a futballt Farkas Mihály azt mondta, Napóleon óta nem volt ilyen hadvezér

Hadas Miklós és Karády Viktor kitűnő tanulmányt írt a kilencvenes évek közepén a magyar labdarúgás társadalmi fejlődéséről, amely „Futball és társadalmi identitás ” címmel, „Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához ” alcímmel jelent meg) a Replika társadalomtudományi folyóirat 1995 júniusi számában. Írásuk részlete némi magyarázatul szolgál a kor jobb megértéséhéz: A Rákosi-rendszerben lényegében semmi sem történt a futballbajnokság első osztályában, ami valamilyen formában ne függött volna a legmagasabb politikai hatalmasságok önkényétől: 1950-ben brutálisan átalakították a futballcsapatokat, valamennyiüket egy-egy minisztérium, gazdasági ágazat vagy területi egység alá rendelve. A kommunista rezsim megkísérelte megfosztani a csapatokat korábbi jelentéstartalmaiktól, anyagi bázisuktól, sőt, gyakran szurkolótáboruktól is. Az anyagi és szimbolikus források újraelosztása során - a szélsőjobboldalhoz fűződő baljós emlékű kapcsolatai és kiemelkedő népszerűsége miatt - a nagycsapatok közül az Ferencváros tűnt a legveszélyesebbnek a hatalom szemében. 1949-ben, amikor valamennyi számottevő futballcsapat élére a nómenklatúra egyik meghatározó figurája kerül (az egyesületek rangja legpontosabban vezetőjük politikai pozíciójával mérhető), a Ferencváros elnöke Münnich Ferenc, Budapest akkori rendőrkapitánya lett. Kiválasztásában - súlytalan személyisége és a hatalom központi figuráinak való alárendeltsége mellett - talán német neve és származása is szerepet játszhat. Ily módon - még ha sajátos formában is - a meggyengült csapat a Rákosirendszer kezdetekor is hordozta egykori „sváb” kötődését. 1950 után, amikorra az FTC-ből ÉDOSZ SE (majd Kinizsi) lesz, a nagypolitikában szerepet nem játszó élelmiszeripari vezetők kerültek az élére: a csapat ennek megfelelően is szerepelt a bajnokságban, noha 1956 felé közeledve egyre jobb helyen végzett.

A kommunista vezetőknek nem volt oka arra, hogy az MTK-val szemben is hasonló intoleranciával lépjenek fel. Ugyanakkor - a csapathoz tapadó „zsidó jelleg” miatt - mégis bizonyos fenntartással viseltettek iránta (ennek sajátos bizonyitéka, hogy az egyesület színeit piros-fehérre módosították, talán ezáltal is igyekezvén elkerülni az izraeli állami zászló kék-fehér színéből adódó esetleges „összecsengéseket”). Viszont: az a tény, hogy 1950-ben az egyesület támogatójává a Textilipari Dolgozók Szakszervezete vált, s ezzel az MTK neve „Textilesre” módosult, bizonyos értelemben a szimbolikus folyamatosság jeleként is fölfogható, hiszen a „zsidó textilesek” (gyárosok és kereskedők) a megalakulástól kezdve az MTK legfontosabb támogatói, illetve fönntartói voltak. Ugyancsak a folytonosság jeleként értelmezhető, hogy a csapat elnöke az ötvenes évek elején a kommunista pártelitbe tartozó tervhivatali elnök, Vas István lett, aki - közegében teljesen szokatlan módon -, nem csupán „humanista elgyöngüléseiről” volt ismert, hanem olyan kivételes pártemberként, aki nem tagadta meg zsidó származását, sőt, kivételes pillanatokban még cionista szimpátiájának is hangot mert adni. 1951-ben azonban az MTK a rendszer leggyűlöltebb és legfélelmetesebb erőszakszervének, az ÁVH-nak a csapata lett, s nevét előbb Bástyára („Magyarország nem rés, hanem erős bástya az imperializmus ellen folytatott harcban”), majd 1953-ban Vörös Lobogóra változtatták. A korabeli társadalmi megítélés szerint az ÁVH a „zsidó-kommunista hatalmi centrum” terrorszervezete, így a futballszurkolók szemében a régi rendszer zsidó elitjének csapata az új rendszer zsidó elitjének csapatává vált. A csapattal szembeni antiszemita érzületek újratermelődésének hivatkozási alapja tehát továbbra is fönnmaradt. A rendszer legkedvesebb csapata kétségkívül az egykori Kispest átalakítása révén megszületett Honvéd, a későbbi „Aranycsapat” bázisa lett. A néphadsereg fennhatósága alá kerülő együttes puszta elnevezése is politikai programmal ért fel. Nevének „negyvennyolcas” csengése jelentős mértékben hozzájárult a népi demokratikus haderő által képviselt új típusú militarizmus „szalonképessé” tételéhez.

A kommunista vezetők számítása ezúttal többé-kevésbé bevált: a Honvéd (illetve a magyar válogatott) képes a kommnizmus felsőbbrendűségének látszatát kelteni az „imperializmussal” szemben, s ezáltal a párt hatalmának egyfajta igazolásául szolgálni. A tiszti egyenruhákban parádézó, sokszor szinte írástudatlan, a legszegényebb néprétegekből jött játékosok pályaívének hihetetlen magasságokba röpítő meredeksége, rendkívüli privilégiumaik halmaza, a kor kritériumai szerint mesés anyagi ellátottságuk és világhírük a népi demokratikus rendszerek által biztosított karrierek csodába illő esélyével kecsegteti a mindennapi halandókat. A nép egyszerű fiaiból ünnepelt világsztárokká váló futballisták sokak szemében képesek példázni: a kommunista rendszerben csúcsminőséget produkálók számára nincsenek meghódíthatatlan csúcsok. A hatalom eszközei Az Aranycsapat tagjai a hatalom eszközei lettek - ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy többségüknek nem volt nehéz a szólamok egy részével azonosulni. Hiszen jó néhányuk pontosan abból a társadalmi közegből származott, amelyet az új rend „pajzsra emelt”. Ugyanakkor a rendszer külföldön való legitimálásában - s nem utolsósorban a szocializmus imperializmussal szembeni fölényének kifejezésre juttatásában -, kevesen tehettek (akár akaratukon kívül is) a pártnak olyan jó szolgálatot, mint éppen a világhírű futballisták. Czibor Zoltán: A kitelepítések, a táborok, az elhurcolások rettenetesek voltak, de ezeken kívül is volt egy csomó dolog, ami engem nagyon bántott. Textilgyárban dolgoztam mint normás, és láttam, hogy milyen iszonyatos nyomorban élő, szerencsétlen emberekkel kellett kitolni hétről hétre, hogy száz százalék helyett száznyolcvanat követelnek, és amikor elérték, az lett a száz százalék. Lányok, asszonyok dolgoztak, szabad szájúak voltak, iszonyatosan csúnyán beszéltek az édesanyámról. Nem bírtam. Nekem mindenem megvolt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nélkülöznöm kellett. De nem voltam boldog. Én kastélyban laktam, és a kastélyomból láttam a

beteg, a szennyben élő, nyomorgó embereket. Ez az én szívemet meg lelkemet nagyon bántotta. Grosics Gyula: Ahhoz, hogy egy akár külföldi, akár egy nálunknál évtizedekkel fiatalabb honfitársunk megértse, mit jelentett a magyar népnek az Aranycsapat, tudni kell, milyen volt az élet Magyarországon 1949-től. Teljes elnyomásban éltünk, a rendszer minden eszközt, beleértve a megfélemlítést is, felhasznált arra, hogy az eszméit megvalósítsa. Még a nemzeti identitástudatunkat is megpróbálta aláásni. Betiltotta például a szerinte túlzottan hazafias művészi alkotásokat. Mégis, paradox módon, az állami vezetés nagyon igyekezett előtérbe állítani a sporteredményeket, hogy ezzel propagálja a világban a kommunista rendszer sikereit. Ehhez kellett az Aranycsapat is. Tragikomikus, hogy a mi győzelmünk tízmillió magyar számára tette lehetővé, hogy ünnepelhesse a magyarságát olyan módon, ahogy azt a vezetés aligha kifogásolhatta. Miközben a politikai vezetők megkísérelték kisajátítani és saját céljaikra felhasználni a sikereinket, a tömegek felszabadultak a kilencven percek alatt. Tudták, hogy hova tartoznak és hogy a lelkük magyar. Szepesi György: A korszakkal összekapcsolják az aranycsapatot, s ez természetes. Megkapott minden támogatást, és bizonyos értelemben és bizonyos mértékig kirakata is volt a vezetésnek. A vezetés hamar felismerte, hogy külföldön a rendszer jó propagandáját jelentették a futballisták sikerei. Barcs Sándor: A labdarúgásnak politikai jelentősége volt. A Parlamentben például Rákosi számtalanszor tett utalásokat az aranycsapatra. Úgy beszélt róla, mint a szocializmus eredményéről. A londoni 6:3 után néhány nappal a játékosokat kitüntették a Parlamentben, az Elnöki Tanács termében, a magyar futball dicsőséges kilencven percének elismeréseként. Puskást őrnaggyá léptette elő a honvédség. Ezt a rendfokozatot egyébként a brit sajtó már megelőlegezte neki, hiszen csak úgy emlegették, hogy „száguldó

őrnagy”. Az igazság az, hogy a Wembleyben még csak „száguldó főhadnagy” volt. Hamis a baba Furcsa kettősség jellemezhette az Aranycsapatjátékosainak lelkét. Nem volt egyikőjük sem túlságosan fogékony a politikára - még az országgyűlési képviselővé lett Bozsik sem -, ugyanakkor az élet belekényszeritette őket bizonyos szerepekbe. Aligha hihető, hogy Puskás például azonosult volna valamennyi elmondott beszédével, hogy Bozsik valóban az országos nagypolitika formálójának érezte magát „szenátorként”, mégis sodródtak az árral. Ne csodálkozzunk rajta, fiatal emberek voltak, többségük a futballon kívül máshoz alig, vagy egyáltalán nem értett -s ez a rendszer felkarolta, pajzsra emelte, ünnepelte őket. Ellentétben az előzővel, amelyben a családjuk, a szüleik megélhetési gondokkal küzdöttek. Híresek, gazdagok, ünnepeltek lettek. Emberek. Esetenként gyarlók, saját érdekeiket másoké elé tolók. Még egyszer: emberek. Akik egyfelől nyilván élvezték is a hatalmat - más felöl pontosan látták, e hatalom olyan mint egy boxerkutya. Ameddig dédelgetik, ameddig kedvére tesznek kedves, szeretnivaló - ám ha nem, ölni tud. Láttak, látniuk kellett maguk körül emberi tragédiákat. Szűcs Sándoré kívánkozik az élre - a Szolnokról indult újpesti védő esete azon kivételes esetek közé tartozik, amelyekben még a csapatkapitány sem tehetett semmit. Szűcsöt - aki a Budapesti Dózsa futballistájaként „temészetesen ” belügyes tiszt volt - nyilvánvalóan rászedték. Egy jobb világ reményében vállalkozott az illegális határátlépésre, még szolgálati fegyverét is magával vitte. Elkapták, letartóztatták, halálra ítélték. A kor legjobb játékosai közül a klubtársak - mint Deák „Bamba” - és a hajdani válogatottbeli kollégák - Puskással az élen - kérték Farkas Mihályt az ítélet megváltoztatására, de esélyük sem volt. Ők is és a családja is csak később tudta meg, hogy kivégezték.

Grosics Gyula: Voltak a csapatban olyan játékosok, akiknek a véleménye megegyezett Guszti bácsiéval és a politikai vezetéssel. Volt egy-kettő, akinek ellentétes volt, de titkolták ellenérzéseiket. Én mindig kimondtam, ha valamiről véleményem volt - ez vele szemben rossz politikának számított. Emberek az embertelenségben Olyan kor volt ez, amelyben virágos rét volt az élet, virultak a növények - de a fák mögött farkasok álltak lesben, ugrásra készen. Puskásról még a külföldre szerződése és hazatérte között eltelt negyedszázadban - amikor, valljuk be, elvétve írtak csak jót róla - is elismerték, Farkas Mihályhoz fűződő bizalmi kapcsolatát mindig kihasználta - mások érdekében. Amit csak megtehetett csapattársaiért, azt megtette. Tichy Lajos: Emlékszem, Czibor egyszer bajba került, akadt egy csúnya jelenete az EMKÉ-ben. Nyilvánosan heves vitába keveredett a pincérnővel, verekedés tört ki. Emiatt néhány főtiszt meg akarta büntetni Czibort és javasolta, hogy tiltsák el a játéktól. De Puskás bement a Honvédelmi Minisztériumba, és elsimította az ügyet. Czibor Zoltán: Farkas Mihály hívatta Öcsit és Bozsikot. Azt kérdezte tőlük, mekkora szüksége van a válogatottnak, az országnak Cziborra. Puskás akkor nagyon karakánul kiállt mellettem - függetlenül attól, hogy akkoriban rengeteget veszekedtünk, nem bírtam nézni, hogy nem fut -, azt mondta a miniszternek, hogy nélkülem Puskás sem létezne, Czibor csak egy van, ilyen balszélső nincs még egy a világon, meg ilyesmi. Még aznap megszűnt a háziőrizet, a kísérgetés, az eltiltás veszélye. Akadt aztán olyan példa, amikor a hatalom rájött, a játékosra nagyobb szüksége van, mint a megtorlásra. Peterdi Pál és Somos István 1986-ban megjelent, Lóri című könyvében Lóránt Gyula volt felesége emlékezett férje 1949-es kálváriájára.

Lóránt Gyuláné: A Világosság március tizenkettedikei számában megjelent egy cikk, amely szerint a Vasas példát mutat a fegyelmezés terén, s ezért kizárta soraiból a válogatott Lórántot. Én is csak az újságból tudtam meg, hogy Kubala és Marik példáját követve Olaszországba akartak szökni. Azt mondta, hogy engem és Éva lányomat is magával vitt volna, de nem akart addig szólni mig minden el nem rendeződik… Néhány nap múlva, pontosan március tizenkilencedikén egy autó érkezett a házunk elé. Két rendőr és egy civil ruhás ember szállt ki belőle. Megbilincselték Gyulát és elvitték. Egy árva szó nélkül. Utánuk szaladtam, kérdezgettem őket, mit jelentsen ez, hová viszik. Még csak válaszra sem méltattak. Alighanem ez volt a kor divatja. A Vasas vezetőitől tudtam meg, hogy Gyulával együtt még két válogatott játékost internáltak, Mészáros Dodót a Fradiból, Egresi Csöpit az Újpestből. Két hónappal később, május 17- én mindhárman visszanyerték szabadságukat. Távozáskor alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy internálásukat jogosnak tekintik, mert ők megbízhatatlan emberek, így nem méltóak a szabadságra. Malonyai Péter „Az Aranykór ” című, 1989-ben kiadott könyvében is felelevenítödik az internálások története. Ebben a korabeli dokumentumokra hivatkozó szerző így rekonstruálja az esetet: „1949. május elején tudta meg az ország, hogy szabadon bocsátották Kádár János belügyminiszter rendeletére az internálótáborból Mészárost és Kérit (FTC), valamint Egresit (Újpest) és Lórántot (Vasas). Heteken belül teljessé válik az amnesztia, mert az MLSZ elnöksége úgy határozott, hogy a Népfront nagy győzelme alkalmából visszaadja a négy futballista játékjogát. A könyvet végigkommentáló, ám önmagát megnevezni nem kívánó „Sportvezető ” négy évtized távlatából kiegészítette a sajtóban talált forrásokat: „A híradásokban szereplőkön kívül benne volt még Grosics, Szűcs Sándor és még többen. Az egyik játékos adta fel őket. Elment Sebeshez, s elárulta, hogy mikor, honnan lesz az indulás. A közlemények azért csak Mészárost, Kérit, Egresit és Lórántot említik, mert ők nem kellettek a válogatottnál, pontosabban Lórántról még nem derült ki, hogy Sebes igényt tart rá. A futballistákat internálták,

ám aztán a klubok és Sebes kihozták őket. Szabadulásuk annyiban valóban Kádár János érdeme, amennyiben igaz, hogy az ügy az ő hatáskörébe tartozott, hiszen ő volt a belügyminiszter. A sportvezetés közbenjárt a futballistákért, Kádár pedig intézkedett. Grosics Gyula: 1949-ben - néhány más játékossal együtt megkíséreltem elhagyni az országot. Az államvédelmi hatóság emberei azonban letartóztattak és az éjszakát a központban töltöttem. Nem bántottak, de egész éjjel fenyegettek és rettegve gondoltam arra, hogy mi vár rám. Attól fogva úgynevezett, „megbízhatatlan személy” lettem. A „Fekete Párduc” és a szövetségi kapitány viszonya finoman szólva is felhős volt. Rossz rágondolni, mi történt volna a kapussal - ha történetesen nem a világ legjobbja a posztján. Az általa is említett, 1949-es affér után 1954 novemberében újra „megtalálták”. Sebes Gusztáv: Az év utolsó válogatott mérkőzését Glasgowban játszottuk a skótok ellen. Grosicsot ki kellett hagynom, vámkihágás vádját emelték ellene, és a futballszövetség fegyelmi bizottságára bízták a büntetést. De a bizottság helyett az OTSB és a szövetség elnöke együttesen döntöttek. Az én véleményemre egyáltalán nem voltak kíváncsiak. Grosicsot eltiltották a szerepléstől, sőt a pályák látogatásától is. A Honvédban még külön büntetést is kapott. Grosics Gyula: Néhány hónappal a világbajnokság után, ötvennégy novemberében, másodszor tartóztattak le kémkedés és hazaárulás vádjával. Néhány perccel egy bajnoki mérkőzés kezdete előtt - éppen bemelegítettem a pályán azt a parancsot kaptam, hogy menjek vissza az öltözőbe, ahol magyarázat nélkül közölték velem, hogy többé nem játszhatok. A mai napig nem tudom, hogy ki jelentett föl a hatóságoknál. Két hónap telt el, amig egyáltalán tudomásomra hozták a vádakat. Tizenhat hónapon át voltam „vizsgálat alatt”, kétszer beidéztek a Fő utcába, ahol az ÁVH börtöne és vizsgálati központja volt. Sok más gyanúsított is volt ott és az ember soha nem tudhatta, hogy valaki esetleg rámutat, csak azért, hogy mentse magát. Szörnyű és

ijesztő periódusa ez életemnek. Senki nem értheti meg, aki nem ment hasonlón keresztül. Akkoriban gyakoriak voltak a koncepciós perek, a kierőszakolt vallomások, sőt a kivégzések is. Ha úgy adódott, az ÁVH egyszerűen halálra verte az illetőt és nem tudta meg senki. A lelki állapotom - mégha fizikailag nem is bántalmaztak - szörnyű volt. Fölösleges is mondanom, egyáltalán nem játszhattam ebben az időszakban. Tulajdonképpen be sem tehettem a lábam a stadionba. Ötvenöt decemberében, egy évvel a történtek után, a BM államvédelmi főcsoportfőnöke közölte velem, hogy bizonyítékok hiányában megszüntették az államvédelmi hatóság eljárását. Huszonhárom válogatott találkozóról maradtam le, mire ismét bekerültem a nemzeti tizenegybe. Egy hónappal a felmentésem után, a legcsekélyebb előzetes megbeszélés nélkül közölték velem, hogy a politikai vezetők parancsára a Tatabányai Bányász játékosa leszek. Hét évig védtem ott. Ugyanakkor a kapus ellen felhozott vádpontokban már az szerepelt, hogy a külföldi útjain gyanús elemekkel tart fent kapcsolatot. Vándor Kálmán: A csapatban Puskás után Grosicsnak volt a legnagyobb szája. Az akkori időkhöz képest túl sokat beszélt. Nyíltan kritizálta a rendszert és ez visszaütött. Az elveszített világbajnoki döntő után sem Puskás, sem pedig Sebes nem tudta befolyásolni a politikai vezetőket. A két ember csillaga halványodott, a politikai kapcsolataik pedig gyengültek. Grosics így magára maradt. Grosics Gyula: A letartóztatásom ideje alatt még a legjobb barátaim is elkerültek. Nem kerülhettem kapcsolatba egykönnyen senkivel sem. A házamat állandóan figyelték, ezért senki nem merte megközelíteni. Tizenöt hónapon át tulajdonképpen háziőrizetben voltam. Budapestet nem hagyhattam el. Nem fordulhattam senkihez. Úgy tudom, néhány játékos próbált közbejárni az ügyemben, de az ÁVH figyelmeztette őket, közölték velük, hogy ez nem az ő dolguk. Még

ma is úgy érzem, hogy talán valamelyik játékostársamnak köszönhetem az egészet, aki beárult, mint olyan valakit, aki külföldiekkel találkozik és könnyen barátkozik külföldi túráinkon. Szörnyű időszak volt ez, nagyon nehéz volt átélni. Nem lehet nem észrevenni a „bukfenceket”. Grosicsot Sebes szerint vámkihágásokért ítélik el, mikor tudottan az egész csapat csempészik. Egy köztörvényes bűncselekményt - ebben az esetben vélhetően csak szabálysértést - a futballszövetség fegyelmi bizottságának hatáskörébe utaltak. A kapus egyébként az egész 1955-ös idényt kihagyni kényszerült, ezalatt a Honvédból Faragó Lajos, a salgótarjáni Oláh I Géza, a pécsi Danka Imre, majd a Vörös Lobogóból Fazekas Árpád őrizte helyette a válogatott kapuját. Utóbbi tűnt a legjobbnak, aztán pont egy évvel Grosics elmeszelése után őt is eltiltották. Sebes Gusztáv: Az olaszok elleni mérkőzés előtt, 1955 novemberének végén telefonmeghívást kaptam a rendőrségre. Bementem. Az egyik szobában az asztalon egy csomó órát, óraalkatrészt, s mindenféle egyéb más holmit találtam. A rendőrség szerint az értékük negyven-negyvenötezer forint lehetett. „Tudja, hogy honnan hoztuk el ezeket?” - kérdezte az egyik tiszt. Miután nem tudtam, ő maga válaszolt: „A kapusa lakásáról!” Kiderült, Fazekasról van szó. Majd néhány másodperc múlva hozzátette: „Kedves elvtárs, Fazekas vasárnap nem véd.” Fazekas Árpád egyébként nemhogy„ vasárnap nem védett” -, de többet egyáltalán nem állt kapuba Magyarországon. 1956-ban Németországba ment, ahol a Bayern München együttesében szerepelt és nyert DFB-kupát, majd egy országgal tovább állva a belga Anderlecht bajnokcsapatában védett. Manapság újra sokat van itthon, manökenként dolgozik divatbemutatókon. De Grosicshoz visszatérve: 1956 elején védhetett újra, Tatabányán. Ám a válogatottba csak az Aranycsapat„végnapjaiban “, az ötvenhat őszi négy, idegenbeli meccsen került vissza. Kő András - e fejezetben több

helyütt idézett -, Szemétből mentett dicsőségünk című könyvében a legendás kapus kiöntötte a szivét. Grosics Gyula: Sebes volt az erős, ő volt a párt, ő volt a minden. Se emberileg, se politikailag, se szakmailag nem tudtunk közös nevezőre jutni. Szövetségi kapitány vagy pártmunkás Az Aranycsapat múltját, az ötvenes évek futballsikereinek titkát követők és kutatók számára sokszor feltett kérdés: mekkora szerepe volt Sebes Gusztávnak a (majdnem) verhetetlen tizenegy tündöklésében. Ki volt Sebes valójában? Hajdani futballista, akit a párt a válogatott élére állított? Zseniális stratéga, akiről Farkas Mihály azt állította még a felhőtlenül boldog korszakban, hogy „Napóleon óta nem volt ekkora hadvezér”? A politikai hatalom kinyújtott csápja, a kirakatember, aki mellett - mögött? - egykori játékostársai, Mándi Gyula és Titkos Pál - vagy az élklubokban Kalmár Jenő és Bukovi Márton - végezték az érdemi munkát? Netán a kiváló elméleti szakember, aki tökéletesítve Bukovi ideáit a modern futball reformerévé vált? Grosics Gyula: Sebes Gusztáv mélyen elkötelezett, kommunista világnézetű ember volt, ezt érezni lehetett minden megnyilatkozásában. Politikai ügyet csinált minden fontos mérkőzésből. Gyakran hangoztatta, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti éles küzdelem ugyanúgy lejátszódik a futballpályán, ahogy az élet más területén. Egyidőben nemcsak szövetségi kapitány volt, hanem az OTSB elnökhelyettesi posztját is betöltötte, olyan politikai kapcsolatokkal rendelkezett, melyekkel nagyobb hatalma volt, mint főnökének - és vetélytársának - Hegyi Gyulának. Sebes íróasztalán volt egy telefon, ami közvetlen összeköttetést biztosított Farkas Mihállyal, a honvédelmi miniszterrel, hogy bizonyos esetekben egyeztesse vele a kormány, a párt álláspontját az adott sportpolitikai kérdésben.

Barcs Sándor: Ha Sebes nem lett volna régi párttag, akkor esetleg egy kis csapatnál edző. Kiszolgálta a pártot, egyetlen nyilatkozatában sem feledkezett el róla. Puskás Ferenc: A futballmeccseket mi nyertük meg, de azért nem vitatható el Sebes szerepe sem. Más habitusú ember volt, mint mi - de értett a nyelvünkön, s tudott bánni velünk. Emellett a futball a kisujjában volt. Edzőként okosan alakította taktikáit aszerint, hogy mi mindent meg tudtunk csinálni a pályán. Guszti bácsi aranyos ember volt, én nem tudok rá rosszat mondani. Milyen is a valódi Sebes-portré? Árnyalt. Ugyanis Sebes Gusztáv nem volt sem angyal, sem ördög. Fegyelmezett, az eszméihez hű (s emiatt az az ellen tevőkkel szemben meggyőződésből könyörtelen), ugyanakkor jó szervezőkézséggel, nagy tapasztalattal megáldott emberként emlékeznek rá a hozzá közelállók. Sokféle élettapasztalattal felvérteződött, ugyanakkor mégis naiv volt az élet sok területén. Futballistaként is regulák szerint élt - s ezt sportvezetőként is megtartotta. A párt elkötelezettje, a tökéletes megoldást jelentette a párt számára a futballválogatott, a futballsport vezetésére. Ugyanakkor az Aranycsapat aligha lett volna Aranycsapat - nélküle. A kirakatban A válogatott valóban a kirakatban volt az ötvenes években. Boldogságot okozott minden magyarnak, legyen az bármilyen nemű, vallású - vagy ateista -, tartozzon bármelyik társadalmi osztályhoz vagy réteghez. Az ország legjobb költői, írói éreztek belső késztetést arra, hogy megénekeljék a csapat sikereit. A lényeg-persze, nagyszerű alkotásaikon túl - a belső késztetésben van: azokban az esztendőkben, amelyekben parancsra élt az ország, a futballisták sikerei önkéntes cselekvésre sarkallták egy olyan szféra legjobbjait, amelynek korábban csak nagyritkán volt direkt kapcsolódása a sporthoz. Zelk Zoltán például verset irt - Rímes üdvözlő távirat címmel - a londoni diadalról. Ezt a Népsport 1953. november huszonhetedikei

száma le is közölte. Rímes üdvözlő távirat Alighogy átszállt a határon a győzelem, az a hat-három, s fáradtan a nagy drukkolástól ledőlnék, egyszerre csak rámszól a rádió és arra bíztat, hogy verset írjak … Hát írok is. Miért ne tenném, miért ne váljon ez az eredmény, ez a diadal verssorokra, mért ne mondhassam rímmel szólva, hogy milyen szívvidítóan jó volt hallani azt a hat magyar gólt! A nagyképűség, ha legyintene? Mit tudja ő, mily kedves kincse a felnőtt embernek a játék! hogy minden vasárnap megvár még, találkozóra jó gyermekkorunk, amikor csapatunknak drukkolunk … Mert nemcsak néz a néző: játszik, a labdával ő is cikázik a védők közt. Cselez is, lő is. Csapatával veszít is, győz is. Akárcsak most, ugye, barátom mintha egy óriási lelátón külön-külön és mégis együtt a rádiót figyelve lestük Puskást, ahogy lefut cselezve, bead, s aztán … haj, balszerencse!

Kocsis fejese kapufára csattan … de jő Bozsik, s bevágja! s Hidegkúti talál megint utat a kapu előtt, s benn a féltucat! Hát így esett, hogy a hívó szó és magam jókedve a hat-háromról most verset irat, indulj hát, szállj te rímes üdvözlő távirat: vidd örömünk a győztes tizenegynek s a dolgukat értő, derék mestereknek, Mándinak és Titkosnak is. S vidd el szavam, vidd el külön, Sebesnek, kinek bátyjával hajdan együtt jártam a gödi Fecskefészek homokjában csendőrszurony villant a nyári égen s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen munka, harc, hűség, az emberi érdem s mikor már a jövendő kapujában, meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben. Lám, így van mindennel az ember, Verset ír tréfás, játszi kedvvel s hirtelen rálel egy emlékre, hogy ne felejtse, hogy megértse, hogy újfent s jól eszébe vésse: mi dolga van e földön élve! Boldizsár Iván A Béke és Szabadság című lapban elemezte a 6:3 hatását, s arról irt milyen emóciókat váltott ki a diadal a bécsi békekongresszuson: „ Joliot-Curie biztosan velünk örül Londonnak, nemcsak a magyar győzelemnek, hanem két nép legjobb sportolói találkozójának. Hiszen a békemozgalom nem valami önmagáért való szervezet, nincsen más

célja, mint az, hogy a különböző nemzetiségű emberek békében dolgozzanak, és rúgják a labdát, hallgassák a rádiót, és megigyanak a győzelem örömére egy jó pohárral. Ilja Ehrenburg nem adná egy vak lóért, ha láthatta volna az ujjongó pesti utcát, a magyar győzelemnek tapsoló, egyszerű, londoni embereket. Hogy aznap nem figyeltünk arra, amit a békmozgalom vezetői Bécsben mondtak? Üsse kő! Ezek a férfiak és asszonyok, akikre az egész világ mindennap olyan büszke, mint mi ezekben a napokban a londoni tizenegyre jói tudják, a londoni küzdelemben a pesti ujjongásban is ugyanarról volt szó, amire ők is, mi is életünket tettük fel, a békéről. Aki erre az összefüggésre csak úgy, könnyedén rávágná: túlzás, az gondoljon csak szépen arra, jogosan nevezte-e túlzónak azt a derűlátót, aki szerdán, délután 3 órakor 6:3-as londoni győzelmet jósolt… Gondoljuk csak végig a dolgot! Mi tette lehetővé a magyar csapatnak, a Magyar Népköztársaság válogatottjának londoni útját? Világos, hogy a nemzetközi feszültség enyhülése, a hidegháború tavalyi, fagyos és fagyasztó légkörében az angolok nem hívták volna meg egy népi demokratikus ország sportolóit, és ha az egyszerű angol emberek, a sportolók és szurkolók szerették volna látni az olimpiai győztes csapatot, a brit hatóságok lehűtötték volna sportszenvedélyüket. A mérkőzéshez a nemzetközi helyzet enyhülése kellett, ezt pedig az egyszerű békeszerető és sportkedvelő embereknek a történelemben példátlan egyet akarása: a békeharc idézte elő. Az a százötezer acélöntő és Bond-Street-i divatkereskedő, picadilly-i művészek és hampsteadi kőművesek, mérnökök és szépasszonyok, lányok és szabadnapos rendőrök, nagy londoni lapok olvasói, a BBC hallgatói el kellett, hogy gondolkozzanak a magyar csapat láttára. Ahol olyan középcsatárok teremnek, akik a kapuig hátra szaladnak, olyan fedezetek, akik szinte felemelt példányszámban láthatók a pályán, olyan játékosok, akik nemcsak lábukkal, de szívükkel, gondolkozó aggyal is játszanak - lehet abban az országban, mint nekik hajtogatják, minden csak rossz?” De akadt néhány olyan érdekesség is, amely a mai fiatalok számára éppen olyan elképzelhetetlen, mint amilyen egyedi.

„Negyed hét után foglalják el helyüket az emelvényen a békenagyggyűlés elnökségének tagjai. Sebes Gusztáv, az OTSB elnökhelyettese üdvözli az Országos Béketanács, a DISZ, a SZOT képviselőit, a nagygyűlés résztvevőit, majd Puskás Ferenc olimpiai bajnok, labdarúgó-csapatunk kapitánya megkezdi beszámolóját a népek békekongresszusáról: Most, itt, a sporttársak előtt elmondhatom, hogy ez az esemény életem egyik legmaradandóbb emléke, élménye. Az a körülmény, hogy helyet kaptam a magyar nép békeküldöttei között, jellemzően bizonyítja a sportolók helyzetét a szocializmust építő népi demokráciákban.” Puskás Ferenc beszámolóját többször szakította meg lelkes taps, amely különösen akkor fokozódott viharos erejűvé, amikor Puskás a szabadságszerető emberiség nagy tanítójának, Sztálin elvtársnak és népünk szeretett vezérének, Rákosi elvtársnak a nevét említette.” A fenti idézet a Népsport 1953. január tizenhatodikai számában jelent meg. Alkalmasint illusztrálja a kort, s rávilágít azokra az anomáliákra, amelyekkel együtt kellett élnie a kor dekorált kiválóságainak. Engedtessék meg még egy idézet ugyanebből az évből. „ Egyszercsak Brinek, az osztrák válogatott balfedezete a homlokára ütött és mindjárt ki is mondta, amire gondolt: Igaz, hogy Bozsikot képviselőnek jelölték? Az igenlő válasz meglepte. Tehát mégis igaznak bizonyult a hír, amelyen ők - az osztrák játékosok, amikor először hallották csak nevettek. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy egy sportember, egy labdarúgó a képviselőház tagja is lehet. Nem szólt azonban semmit a hír megerősítésének hallatára, csak némi gondolkodás után jó mélyet sóhajtott…” Szepesi György: A történelemnek mindig voltak és lesznek romantikus korszakai, s annak romantikus hősei. Az Aranycsapat tagjai ilyenek voltak. Pályafutásuk ma már nosztalgia, de ha belehelyezkedünk az akkori légkörbe, eszmevilágba, akkor érthető,

miért ünnepelték őket az emberek túláradó örömmel. Ha ebbe a légkörbe, miliőbe, belehelyezkedik valaki, megérthetjük, hogy miért szól egy ember a rádió mikrofonján keresztül az éterbe, hogy költők írjatok verseket, s akad is olyan költő, aki valóban nekiveselkedik és tollat ragad. Puskás és a politikusok Az Aranycsapat kapitányát a poltikai vezetés az „édes gyermekének” tekintette. Adva volt egy srác Kispestről, aki hangsúlyozzuk ki többszörösen: a saját tehetségének köszönhetően világhírű lett, s ezzel képes volt szimbolizálni, micsoda értékek rejlenek a korábban elnyomott, kisemmizett munkásosztályban. Ő volt az ékszer a kommunista vezetés koronáján. Gyakorlatilag érinthetetlennek, kikezdhetetlennek tűnt. Abban a világban, amikor az állami és a pártvezetés egymás után tüntette ki sztahanovistáit Puskás volt a futball sztahanovistája. Ugyanakkor soha nem mutatta senkinek rossz arcát, a nép számára mindig a kedves, szeretnivaló Öcsi maradt, aki már tizenhat évesen halomra döntötte az ellenfelek védelmeit, akinél kedvesebben senki sem tudta - lábujjhegyre állva - kezeit az ég felé lökni góljainál. Puskás a - sokak által rajongott, talán még többek által gyűlölt rezsim kedvence volt. A rezsimek kedvenceit - ilyen az élet -, a nép magától értetődő reflexként utálni, sőt gyűlölni szokta. Puskás - azaz a népnek mindig is Öcsi - kedvenc volt. Még akkor is, ha neki is akadtak nehezebb periódusai, mi több „ellenségei”. A Ferencváros (illetve EDOSZ, Kinizsi) szurkolói hosszú ideig neki tulajdonították csapatuk szétszedését, Kocsis és Budai - s közvetve Czibor elszipkázását. De a többségnek tetszett Puskás játéka, szókimondó stílusa, s az a lebilincselő imádata a futballnak, amely leállította az utcán őt minden egyes alkalommal, ha focizó srácokat látott. Kortársainak - sőt az idősebbeknek is - egy része csodálta őt, mégha nem is tudatosult valamennyiükben, hogy a nép „Öcsije” tulajdonképpen az ő titkolt vagy kevésbé titkolt vágyait valósítja meg életével, pályafutásával.

Sebes Gusztáv: Puskás olyan volt mint egy csiszolatlan gyémánt. Ugyanakkor határozott, magabiztos fellépésű volt, olyan, aki tudja, hogy neki minden sikerül az életben. Sokszor túl sokat jártatta a száját, még a politikusok előtt is. De ők ezt elnézték, mert szerették Öcsit. Akitől azt nem lehet elvenni, hogy bátor vagány gyerek volt, aranyszívvel. Szepesi György: Ötvenháromban, a római stadionavatón elért győzelem után rendeztek egy vacsorát, Puskás ötvenedik válogatottságát megünneplendő. Farkas Mihály - tulajdonképpen ő volt a házigazda - az est fénypontjaként egy huszonnégy személyes ezüst étkészletet adott át Öcsinek. Amikor Ocsi válaszra emelkedett, megfogott egy cicomás ezüstkupát és odaadta Farkas Mihálynak, hogy ezt meg ő ajándékozza a csapat nevében Farkasnak, azért, mert az állam ilyen szépen segíti a csapatot. A rettegett miniszter kicsit meglepődött, s azt mondta, ő nem fogadhat el ilyen ajándékot. Mire Puskás: „Tegye csak el, Öregúr, ki tudja, mit hoz majd a jövő!” Ne feledjük, alig néhány hónappal voltunk Sztálin halála után. Akadt igazságtartalma a mondásnak, ugyanakkor valamiféle játék volt ez a tűzzel. Tichy Lajos: Farkas Mihály szerette Puskást. Sok olyat elnézett neki, amit másoknak nem. Öcsi, persze, nem provokálni akarta őt, egyszerűen ilyen volt. Ami a szívén, az a száján. Egyszer a Margitszigeten voltunk. Hirtelen megjelent Farkas Mihály, tetőtől talpig hófehér, tábornoki uniformisban. Öcsi meglátta, s elkezdett röhögni. „Azt hittem, a fagyialtos jött meg” - szólt oda nagy hangon a miniszternek. Hirtelen csönd lett. Farkas Mihály - a fiatalabbak kedvéért idézem - élet és halál ura volt akkor. Vándor Kálmán: A Honvédnál akkoriban még rendszeresek voltak a nagy győzelmek utáni bankettek. Az egyik ilyenen - jól emlékszem részt vett a honvédelmi miniszter helyettese, Nógrádi Sándor is. Puskás beszélni akart vele, mert úgy vélte, ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy a játékosok néhány problémájára orvoslást keressen. Elő is adta, amit

akart, mire Nógrádi azt mondta, rendben, ne izgulj, majd elintézem. Mire Öcsi kikelt magából. „Nem majd, hanem most. Most intézze el!” Ilyen volt. Nem érdekelte, kivel kell pörölnie, ő mindig a futball, a fútballisták érdekeit nézte. Legyen szemben akárkivel is. Ez és az ilyen történetek emelték a nép számára Puskást némileg misztikussá, olyanná, aki bármit megtehet, aki bármit el tud intézni. Ötvenhat után aztán sokan - főleg az öt addig istenitők közül - a szemére vetették, hogy miért pont ő ment el, miért pont neki nem volt jó ez a rendszer. Mikor tulajdonképpen talán ő volt az ötvenes évek Magyarországának egyetlen szabad embere. Am azt senki nem felejtette el elismerni: Puskás a saját ügyében, a saját érdekében a legritkábban használta ki kapcsolatait. Ő többnyire másokért, mások ügyében cselekedett. Szepesi György: Farkas Mihály imádta Öcsit. Mindent megtehetett, amit akart. Amikor valami gond támadt, felvette a különben ritkán hordott egyenruháját, s bement hozzá. És amit lehetett, mindent elintézett. Szinte soha sem magának - mindig a többieknek. Tichy Lajos: Gyakorlatilag a Honvéd futballszakosztályában az történt, amit Puskás akart. Neki nem volt szigorúan szabott edzésidő hozzáteszem, többnyire előbb jött és későbben ment mint mi -, sokszor külön edzett, szinte mindig labdával. Ha nagyon ritkán úgy érezte, nincs kedve edzeni, odaszólt Kalmár Jenőnek, hogy „Helyettem ma edzzen maga, Jenő bácsi…” és kész. A meccsek előtt az orvos állította össze a menüt a csapatnak. Általában natúrszelet volt krumplipürével. Ám ha Öcsi éppen pörköltet akart enni, akkor az volt. Olyan szabadságot élvezett, amilyet kevesen. Emlékszem, egyszer a kispesti pályáról mentünk be a körútra, a Béke Szálló előkelő cukrászdájába. Kilencen zsúfolódtunk be Kocsis Sanyi öreg Mercedesébe, úgy festettünk, mint a szardíniák a konzervdobozban. Az irányjelzőt már nem is lehetett használni, ha például jobbra akartunk kanyarodni, Budai Laci kirakta a kezét az ablakon, jelzett mint a biciklisták. A

szálloda előtt kikászálódtunk a kocsiból. Öcsi volt az utolsó. Meglátta, hogy egy rendőr erősen figyeli, ezért beordított az üres kocsiba: „Hé srácok, jobb, ha bentmaradtok még egy kicsit, mert egy rendőr nagyon figyel!” De külföldön is voltak műsorok. Egy-egy meccs után ő, Bozsik, meg Lóránt elindultak a bárokba. Gyakran vittek engem is, hogy minden körülmények között vissza tudjanak menni a szállodába. Ha egy bárban két percen belül nem ismerték fel Öcsit, már mentünk is egy másikba.

A nemzet letargiája „Felnőtt férfiak zokogtak az utcán. Én is egy voltam közülük”

A világbajnoki döntőben elszenvedett vereség letargiába taszította az országot. Tüntetéseket rendeztek országszerte, de főleg Budapesten, ahol már akkor valóságos (ellentforradalmi hangulat csírázott. Még alig ért véget a berni közvetítés, amikor már zajongó, elégedetlen tömeg gyülekezett a mai Blaha Lujza téren, a Szabad Nép és a Népsport székháza előtt. A tömegek villamosokat borítottak fel a belvárosban. Senki nem számított rá, hogy a magyar csapat kudarcának ilyen mély hatása lesz - igaz, arra sem számított senki, hogy a nyugatnémet válogatott legyőzheti az aranycsapatot. Sebes Gusztáv: Hazafelé az úton mindenki ideges volt, de ezt próbáltuk titkolni. Mindenki nagyon fegyelmezett volt. A döntő hazai visszahangjáról nem kaptunk hírt. Vigasztalódtunk a gondolattal: mégiscsak nagy eredményt értünk el, második helyen végeztünk a világbajnokságon. Bécsbe érve azt is láttuk, hogy a harmadik helyet elért osztrákokat milyen lelkes, harmincezres éljenző tömeg fogadta. Barcs Sándor: Akkoriban nem tartoztam a kedvencek közé, ezért nem mehettem ki a világbajnokságra. Otthon ültem a rádió előtt és hallgattam Szepesi közvetítését. Miután vesztettünk, felnőtt férfiak zokogtak az utcán. Én is egy voltam közülük. Sebes Gusztáv: Hegyeshalomnál Vas Zoltán, a Minisztertanács Titkárságának vezetője fogadott. Alighogy megszorítottam a kezét, odafutott tizenegy éves lányom és tízéves fiam. Bocsánatot kértem, amiért a két gyerek megzavarta a hivatalos aktust, s mindjárt be is mutattam őket az időközben odaérkező feleségemmel együtt. Vas Zoltán akkor megkérdezte: „S hol van az asszonylányod?” „Nekem csak ez a két gyermekem van” - feleltem. „Hogyhogy nincs asszonylányod?” - kérdezte újra, számomra érthetetlenül ideges hangon. Megismételtem

a választ, mire Vas Zoltán a mögötte csoportosuló újságírók felé fordult: „Van fotós az Esti Budapesttől?” - kérdezte. Majd a jelentkezőnek azt mondta: „Csináljon képeket a kislányról, s még a mai lapban hozzák le, mégpedig az első oldalon, a következő képaláírással: Sebes Gusztáv leánya, aki egyesek szerint Tóth Mihály felesége, jelenleg tizenkettedik életévében van.” Még mindig nem értettem az egészet, csak napokkal később tudtam meg, hogy Pesten elterjedt, hogy Tóth Mihály a vejem, s azért vesztettük el a világbajnokságot, mert őt beerőltettem a csapatba. Barcs Sándor: Engem Bécsbe küldtek, hogy ott fogadjam a hazatérőket. Arra nem voltam elég jó, hogy Svájcba menjek, arra viszont igen, hogy „áldozat” legyek. Egyes vezetők ugyanis attól tartottak, hogy néhány játékos majd onnan disszidál. Szepesi György: A magyar határnál a politikusok közül Vas Zoltán üdvözölt minket. A tatai edzőtáborba vittek mindenkit, játékosokat, edzőket és az újságírókat, így engem is. A táborban Rákosi Mátyás és Farkas Mihály várt ránk. Nagyon szomorú hangulatú vacsorán vettünk részt, Rákosi rövid beszédet tartott. Mindenki magába volt roskadva. Sebes Gusztáv: Piros László, a belügyminiszter ült mellettem az asztalnál. Egyszer csak azt mondta: „Ideges vagy? Ne izgulj, megvédjük a családodat és a lakásodat a támadásoktól!” Mintha fejbe ütött volna. Akkor mondta el nekem, mi történt itthon a döntő utáni napon. Vándor Kálmán: Magyarország népe talán még soha nem volt ennyire csalódott történelme során. Nemcsak a fútballszurkolók, hanem úgy tűnt, az egész ország összetört a vereség súlya alatt. Ha a csapat megnyeri a döntőt, Puskás akár miniszterelnök is lehetett volna, ha akarja. Ehelyett őt lett az egyik bűnbak. Szepesi György: A következő néhány napban rendőrök vigyáztak a lakásomra. Némely „mindentudó” azzal vádolta a játékosokat, hogy

pénzt fogadtak el a vereségért. Magyarul, hogy bundáztak. A világbajnoki döntőben! Képtelenség! Puskás Ferenc: Nem ezt érdemeltük. Mégiscsak másodikok lettünk a világbajnokságon. Temetői hangulat uralkodott a városban. Hatalmas tömeg búcsúztatott minket, amikor Svájcba indultunk, de nagyon kevesen ünnepeltek, amikor hazajöttünk. A magyar átlagszurkoló nem sokat tudott a világ fútballjáról. Úgy gondolta, hogy csak mi nyerhetjük meg a világbajnokságot. Sebes próbálta ugyan hangsúlyozni, hogy a futballban a győzelmet nem lehet garantálni, de hiába. A magyar sajtó nem sokat segített neki ebben - ami részben érthető, hiszen négy év veretlenség után szinte természetes, hogy mindenki aranyérmet várt tőlünk. Mi is azért mentünk Svájcba, hogy világbajnoki címet nyerjünk. De engem legalább annyira bántott az esztelen itthoni fogadtatás, az izzó gyűlölet amiatt, hogy csak másodikok lettünk. Akkor sem értettem, hogy fordulhatnak meg emberi sorsok, hogyan vetkőzhetnek ki magukból emberek azért, mert a bíró esetleg nem ad meg egy szabályos gólt. Vagy egyáltalán, mert egy futballcsapat veszít. A szurkolók tehetetlen hisztériája nem ismert mértéket. Próbáltam befogni a fülemet, hogy ne halljam az igazságtalan pocskondiázást, különben megőrültem volna. Sok rémes, kitalált pletyka látott napvilágot: azzal vádoltak bennünket, hogy eladtuk a meccset, vagy hogy mindegyikünk kapott egy-egy Mercedest. Efféle baromságokat eszeltek ki, s szerintem még mindig akadnak, akik el is hiszik ezt. El sem tudom képzelni, hogy egy futballcsapat eladja a világbajnoki döntőt. Fiatal srácok és részegek próbáltak belénk kötni. Amikor sikeres a csapat, ők dalolnak, ha nem megy nekik, ócsárolják. Ezt talán korábban is tudtam, de soha nem éreztem ilyen kristálytisztán mint a döntőt követő napokban, hetekben. Sebes Gusztáv: Augusztusban és szeptemberben többször is nyilvánosan zaklattak és gyűlölködő levelek tucatjait kaptam. Először válaszolgattam ezekre az irományokra és próbáltam megmagyarázni az eseményeket, de utóbb beláttam, ennek semmi értelme. Legalább a sajtó higgadtabb volt. Amikor végre volt időm áttanulmányozni a

döntőről írott elemzéseket, azt tapasztaltam, azok mentesek voltak a szélsőségektől, a durváskodástól. Puskás Ferenc: A rendőrség és a hadsereg illetékesei megkértek minket, hogy néhány napig, amíg a tömeg lecsendesedik, ne menjünk ki az utcára. Így is tettünk. Egy kicsit olyan volt, mintha mi is gyászolnánk, próbáltunk belenyugodni a vereségbe. Őszintén szólva, egy darabig volt egy kis zűr, de hamarosan minden visszatért a rendes kerékvágásba. Magyarországon minden ilyesmi csak addig tart, amíg az emberek kiengedik a gőzt. Az én sérülésem - és az a döntés, hogy szerepeljek a döntőben - sokszor került a viták középpontjába, s ez érthető. Voltak, akik azt mondták, nem lett volna szabad engem játszatni és hogy csak azért követeltem helyet a csapatban, hogy átvehessem a kupát. Ez nem volt igaz. Sebes sohasem tett volna a csapatba, ha ő, az edzők és az orvos úgy látják, hogy nem teljesen egészséges a lábam. De mit lehet ilyen vádakra mondani? Nincs semmi értelme olyanokkal vitatkozni, akik meg vannak győződve róla, hogy csak nekik lehet igazuk. Szerintem nem az volt igazán érdekes, hogy elveszítettük a döntőt, hanem hogy annyi ideig veretlenek voltunk. Tény, hogy a finálé idején többen is sérültek voltak a keretben és mindenki fáradt volt. Nagyon nehéz meccseket játszott végig a társaság. Szepesi György: Szerintem Sebesnek játszatnia kellett Puskást a döntőben és nem a játékos tehetett arról, hogy veszítettünk. Úgy vélem, az lehetett a gond, hogy a szövetségi kapitány, az orvos és az edzők, túl sokat foglalkoztak Puskás állapotával és azzal, hogy játszon-e vagy sem. Eközben a többiekről kissé elfeledkeztek. Szerda este érkeztem a csapathoz. Csütörtökön nem volt tréning, pénteken pedig csak könnyű edzést tartottak. A szombat azzal telt el, hogy Puskás lábát próbálgatták. Szerintem hiba volt Czibort a jobbszélre állítani, Budainak kellett volna ott játszani. Barcs Sándor: Az emberek azt suttogták, hogy általában Puskás állította össze a csapatot és nem Sebes. Szerintem a jobbszélen

Sándornak kellett volna játszania Czibor helyett. De Sebes be se nevezte Csikart a keretbe. A Sándor-kérdés… Többször is terítékre került azóta is. Különösen azért, mert pont az MTK (akkoriban éppen Vörös Lobogó) jobbszélsőjének posztja váltotta ki az összeállítást illetően a legtöbb vitát. Akadtak, akik odáig mentek: ha Sándor játszik a döntőben a jobb, Czibor pedig - eredeti helyén - a bal oldalon, gond nélkül nyer a válogatott. Bebizonyithatatlan, kideríthetetlen. Mint ahogy az is, hogy Sebes valójában miért mellőzte Sándort. Sokak szerint, mert a Móravárosból Pestre került csatárnak túl nagy volt a szája, sőt, egyszer tett egy olyan megjegyzést Sebesnek, amelyben azt állította, tulajdonképpen Puskás a válogatott szövetségi kapitánya. „Csikar” egyébként remek formában, talán élete legjobb formájában volt ötvennégy nyarán, Várhidi „álnéven ” hét gólt rúgott egy edzőmeccsen. Hidegkúti Nándor: Csikar sokat hangoskodott, s ezt Sebes nem viselte el. Pedig sokszor igaza volt. Ha ő játszik a döntőben, szerintem nyertünk volna. Gyors volt, rafinált, erőszakos. Ahányszor kimentünk az MTK-val a németekhez, mindig bohócot csinált belőlük. Guszti bácsi minden posztra két játékost jelölt. Csikar és Budai volt a két legprímább jobbszélső. Ám Csikart - bár kint volt velünk Svájcban mégsem nevezték be. Vándor Káinián: Sokan azt gondolták, hogy Puskás csak a kupát szerette volna átvenni. Igaz, kevesen merték ezt nyíltan ki is mondani. Az igazság az, hogy rúgott egy gólt és egy másikat is, amit nem adtak meg. Messze nem ő volt a leggyengébb magyar a döntőben. Különböző pletykák keringtek később az országban arról, hogy néhányan mulatoztak, és nőztek a mérkőzés előtti éjszakán. Az emberek azt is tudni vélték, hogy Puskásnak legalább akkora szava volt a csapatban, mint Sebesnek. A bűnbakok: Puskás és Sebes

A világbajnokságot követően Puskást kifütyülték a Honvéd idegenbeli mérkőzésein. Egy alkalommal megúnva mindezt, egyszerűen lesétált a pályáról. Egy közismert anekdota szerint egyik gólja után letolta a nadrágját az ellenfél tüntető szurkolóinak hátat fordítva. Néhány mérkőzésre Kalmár Jenő ki is hagyta a Budapesti Honvéd csapatából. Sőt, november közepén, az osztrákok ellen (4:1) Sebes sem szerepeltette, bár a szövetségi kapitány hangsúlyozta, hogy Puskás továbbra is kitűnően játszik. Mellőzésével csak megvédeni szeretné a nézők túlkapásaitól, mert félti, hogy elveszti az önbizalmát. Puskás Ferenc: A világbajnokság elvesztése - az első elbukott mérkőzés négy év alatt - traumatikus volt. Néhányan közülünk nagyon nekikeseredtek, de abban a csapatban nagy erő volt a feltámadáshoz. Mindössze egy-két játékos esett ki és hamarosan összekaptuk magunkat. Újabb veretlenségi sorozat kezdődött, amely tizennyolc mérkőzésen át tartott. Ezzel lakatot tettünk a kritizálok szájára. Úgyanúgy játszottunk, mint azelőtt. Minden hazai mérkőzésünkön közel százezer néző tombolt a Népstadionban. Hát nem furcsák az emberek? De beismerni nem szeretik. Visszatért a csapat önbizalma és hite, az életünk - legalábbis egy időre - nyugodt lett. Tovább fejlődtünk taktikai téren, még gördülékenyebbekké váltunk. Még tovább tökéletesítettük a megszokott taktikánkat, az állandó helyzetváltoztatásokat. Úgy éreztük - s az eredmények is ezt igazolták újra a világ legjobb csapata volt a miénk. Végigvertük a skandináv csapatokat, legyőztük itthon Ausztriát, leckét adtunk a skótoknak - csak a szovjetekkel nem bírtunk, velük Moszkvában és a Népstadionban is 1:1 -re végeztünk. De már semmi sem lett olyan, mint régen. Manapság Puskás hajlamos rá, hogy elhessegesse 1954 és 1955 sötét napjainak emlékét. De amikor az ember tovább kérdezősködik, beismeri, hogy a világbajnoki döntő elvesztése után Budapesten kialakult lincshangulat, főként Sebes ellen irányult.

Puskás Ferenc: Mindenki bűnbakot keresett. Az utcán az emberek úgy néztek rám, mintha beteg lettem volna. Némelyik ember idióta, nem? Szerintem Sebesnek jutott a legtöbb rossz, mert ő volt a szövetségi kapitány. Sok ember beletaposott a lelkébe és mi pontosan láttuk, hogy ez mennyire bántja. Szinte néhány hét alatt éveket öregedett. Nehéz idők voltak. Egy ideig rendőrök vigyáztak ránk a nyilvános helyeken. Pedig ahol nincs barátság, ott foci sincs. Mindannyiunkat belülről mardosott a tudat, hogy elveszítettük a világbajnoki döntőt. Hiszen azért mentünk Svájcba, hogy világbajnoki címet nyerjünk. De engem legalább annyira bántott az esztelen itthoni fogadtatás, az izzó gyűlölet amiatt, hogy csak másodikok lettünk. Akkor sem értettem, hogy fordulhatnak meg emberi sorsok, hogyan vetkőzhetnek ki magukból emberek azért, mert a bíró esetleg nem ad meg egy szabályos gólt. Vagy egyáltalán, mert egy futballcsapat veszít. Tichy Lajos: A döntő elvesztése traumát jelentett Sebesnek. Időnként közel volt a kétségbeeséshez. A mentális sebek, amiket kapott, maradandó nyomokat hagytak rajta. A kamasz fiát is csúnyán megverték az iskolában. Pedig szegény gyerek mit tehetett az egészről? Újra Britanniában 1954 decemberében a magyar válogatott Skóciában játszott a Hampden Parkban. A skótok nagyon komolyan vették a mérkőzést, igazi presztízscsatának tekintették a találkozót. Különleges okból: szerettek volna jobban teljesíteni, mint az angolok. A skót szokásoktól eltérően három - kilencven perces - edzőmérkőzést játszottak klubcsapatok ellen, mielőtt találkoztak a magyarokkal. A mérkőzést 134 ezer néző látta a helyszínen - a magyar válogatott több mint hétszáz találkozója során, soha nem játszott nagyobb publikum előtt. Puskás - akit az őt ért szurkolói atrocitások miatt Sebes pihentetett az előző, osztrákok elleni, novemberi, pesti meccsen visszatért a válogatottba. A magyar tizenegy - szokásához híven - pazarul kezdett, s még az első félóra vége előtt két góllal vezetett. 3:1-gyel zárult az első játékrész, majd a másodikban a skótok apait, anyait beleadva vehemensen rohamoztak. Nagy akarásukban többször is átlépték a sportszerűség határát, ezért később kemény kritikákat

kaptak. Lawrie Reilly például olyan durván belerúgott a Grosicsot helyettesítő Faragóba, hogy a ringben már számoltak volna a magyar kapusra. Puskás Ferenc: Meglepett minket, hogy milyen keményen játszottak a skótok. Egyáltalán nem voltak technikásak, de tényleg óriási szívvel játszottak, és mindent beleadtak a játékba. Két nagyon kemény mérkőzésre kényszerítettek minket, de legyőztük őket, előbb ötvennégy novemberében kint 4:2-re, majd a következő májusban Budapesten 3:1-re. Néhány nappal a skótok elleni „ütközet” után a Honvéd a Billy Wright vezette Wolverhampton Wanderers ellen játszott a Birminghamhoz közeli Wolverhamptonban. A wolverhamptoni „Farkasok” akkor Anglia egyik legjobb csapatát alkották, bajnokságot is nyertek az ötvenes évek közepe táján. Stan Cullis - a menedzserük kiváló munkát végzett a meccs előtt, „szétlocsolta ” a pályát, így a talaj süppedős, tocsogós lett. Érdekesen alakult a mérkőzés, némileg hasonlatosan a világbajnoki döntőhöz. A Honvéd már 2:0-ra vezetett, de a nehéz talaj rengeteget kivett a játékosokból, s az angolok a végén fordítottak. Az angolok nagyon sokra értékelték a Wolves győzelmét, a meccs filmjét sokáig amolyan „oktatófilmnek” tartották. Puskás Ferenc: Ahányszor csak Angliában jártam, mindig zuhogott az eső. Akkor is. A Molineux-stadionban a pálya totálisan el volt ázva, vagy áztatva, és bár 2:0-ra vezettünk, a Wolves kiegyenlített a második félidőben. Sőt, egy vitatható tizenegyessel nyertek is. Az az érdekes, hogy a meccset a walesi Griffíth vezette, az, aki elvette tőlünk az egyenlítő gólt a világbajnoki döntőben. De azért jó volt ismét találkozni Billy Wrighttal. A skótok elleni visszavágót 1955 májusában játszották a Népstadionban. A skótok számára már az országba való bejutás sem ment könnyen. Sokáig feltartották őket a határon és végül csak katonai kísérettel érkezhettek meg Budapestre. A skót balszélsőt, Billy

Liddellt - a Liverpool FC egykori legendás játékosát - kiváltképp meglepte az egész tortúra. William Liddell: Két katona volt velünk a buszban, egészen addig, ameddig a vámosok végig nem nézték a holminkat, budapesti érkezésünk után, este kilenc óra körül. A szállodai szobát, ahol ez lezajlott, vörös faldrapéria díszítette és tele volt a múlt és a jelen orosz vezetőinek fényképével, vagy mellszobrával. A mérkőzés előtt a magyarokkal együtt meghívást kaptunk a brit nagykövetségen tartott fogadásra, ahol lehetőségünk volt beszélgetni - természetesen tolmácson keresztül -, olyan híres játékosokkal, mint Puskás, Hidegkúti, Bozsik, Kocsis és a többiek. Ami legjobban mellbevágott velük kapcsolatban, az az első pillantásra is feltűnő eleganciájuk volt. Kirívó volt az átlagos budapesti polgárok látványa után. A skótok sokkal nagyobb akarással küzdöttek, mint az angolok egy évvel korábban. Jobban is játszottak. A félidőben vezettek, sőt Liddell kihagyott egy tizenegyest a második félidőben. A magyar válogatottnak minden tudására szükség volt a győzelemhez. A gárda végül a második játékrészben Hidegkúti, Kocsis és Fenyvesi góljaival fordított, s 3:1-re nyert. Ennek ellenére a százezres publikum óriási tapssal búcsúzott a skótoktól. Változások a csapatban Sebes Gusztáv: A világbajnokság után levontam a konklúziókat és folytattam az ifjú tehetségek keresését, hogy azok felváltsák az idősebb játékosokat a keretben. Fenyvesi egyre gyakrabban lépett Czibor helyére a bal oldalon, Zakariást hol Szojka, hol Kotász pótolta. Lóránt is egyre többször maradt ki a csapatból, a helyén többnyire Várhidi vagy Kárpáti játszott középhátvédet. Kényszerű okokból sokszor kellett változtatnom a kapusposzton is. Mindezt alaposan meg kellett tervezni. Az Aranycsapat sem véletlenül jött létre. Már ötvenötben elkezdtem tervszerűen készülni a következő, az ötvennyolcas világbajnokságra, de ez nem ment könnyen. A csapat tagjai ugyanis nem mindenkit fogadtak be maguk közé.

Az aranycsapat ismét nagyszerű sorozatot produkált, öt mérkőzésen 35 gólt szerzett 1955 májusában. A jó eredmények azonban többé már nem voltak elegendőek Sebes és közvetlen munkatársai megmentéséhez. Sebes Gusztáv: A színfalak mögött folytatódtak a támadások személyem és egy-két játékos ellen. A svájci Európa-kupa mérkőzés előtt született például az OTSB döntése, hogy a szövetségi kapitánynak nem kell mindig a csapattal utaznia. Már Sós Károly is elutazott velünk Lausanne-ba, ő ült a kispadon, amíg én a nézőtérről figyeltem. Fokozatosan és tudatosan szétszedték azt a sikeres kollektívát, amelyet a válogatott vezetésére hoztam létre. Az év vége felé, az UEFA tanácskozásán vettem részt. Amikor visszatértem Budapestre, kiderült, hogy a titkárnőmet elbocsátották. Az edzők, akik a hajtóerőt jelentették a csapat körül, „száműzve” lettek. Titkos Pál Egyiptomba, Mándi Gyula Brazíliába, Hidas Gusztáv Nigériába került. Régi kollégáimat eltávolították. A játékosok csempészése egyre több és több gondot okozott. Grosics után ezért elveszítettem egy másik kapust, Fazekast is. Czibor kiszámíthatatlan lett és teljesen értelmetlen vitába keveredett Tichyvel, amikor a közeikeleti túránkról jöttünk haza. Ott elhatároztam, hogy bár elismerten ragyogó szélső, soha nem játszik többet a csapatomban. Elegem lett belőle. 1956 januárjában a Honvéd egyiptomi túrán vett részt, majd a rákövetkező hónapban a válogatott 3:1-re kikapott Törökországtól Isztambulban. A világbajnoki döntőtől eltekintve, ez volt a csapat első veresége 1950 tavasza óta. Még keserűbb pirulát kellett azonban néhány hónap múlva lenyelni: egy utálatosan esős májusi napon az aranycsapat először hagyta el vesztesen a budapesti Népstadiont. 4:2- re kapott ki Csehszlovákiától. A vereséggel a gárda egyben elbukta a maga nemében utolsó, öt esztendőn át megtartott „Európakupát”. Puskás egyébként nem játszott ezen a találkozón, Sebes megelégelve, hogy csapatkapitányát állandóan froclizzák a hazai válogatott mérkőzéseken - nem állította be a csapatba.

Sebes Gusztáv: Szerintem a játékosok még ki sem pihenhették a korábbi túrák fáradalmait. A támadások kereszttüzében álló Puskást nem mertem beállítani, féltem, hogy rossz idegállapotban árthat önmagának és az egész csapatnak. Nemcsak ő, de a játékosok többsége is szinte állandóan érezte a felé áramló bizalmatlanságot, az újra és újra ismétlődő szurkálódásokat. Ez pedig nyomot hagyott a játékukon. Pedig az én játékosaim nemrégen még abban a hitben futballoztak, hogy minden mérkőzést meg lehet nyerni, ha a csapat saját játékát játssza. Óriási különbség volt aközött, ahogy külföldön fogadtak minket és ahogyan itthon bántak velünk. Újra és újra folytatódtak a támadások. Némelyek a futballpályán kialakult személyi kultuszról beszéltek, arról, hogy a dicsfény örökké Puskásra, Bozsikra és Kocsisra ragyog. Hogy állandó, bérelt helyük van a csapatban és ezért a tehetséges fiatalok nem jutnak szerephez. De ez messze nem volt igaz. A játékosoknak már a korábbinál sokkal keményebb vámellenőrzéssel kellett szembenézniük a határon. Néha házkutatást tartottak náluk, ok nélkül. A politikusok igyekeztek elterelni a nyilvánosság figyelmét a saját privilégiumaikról. Végül is a csempészést hivatalosan engedélyezték, mindenki tudott róla. De csak a világbajnokság után támadtak minket ezért. Valamennyi játékos közül Puskás cipelte a legnagyobb terhet. Befolyását a csapat összeállításába - amit oly nagyra tartottak korábban -, hirtelen felnagyítottak és Sebes gyengeségének jeleként értékelték. Sebes Gusztáv: Puskás soha nem mondta nekem, hogy kit tegyek a csapatba. Legfeljebb megvitatta velem néhány játékos szerepét. Soha nem vitatkoztunk a csapat összetételéről, mert megbízott bennem, tudta, hogy a csapat érdekeit tartom szem előtt. Még akkor is, amikor szigorú voltam vele, tudtam, hogy nem bánja. Néhányan azt mondták, hogy túl jó a kapcsolatunk. Puskás nem szaporította a szavakat, de amikor beszélt, érdemes volt odafigyelni rá. Tudta, hogy biztos helye van a csapatban és szerintem ettől sokkal nyugodtabb volt, mintha nem

így lett volna. Természetesen nagyon érdekelte, hogy ki játszik körülötte, de megbízott a döntéseimben. Puskás súlyproblémái Bár Sebes kitartott mellette, nehéz lenne tagadni, hogy Puskás formája hanyatlott - ez talán nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy micsoda stressznek volt kitéve - erőnléti gondjai támadtak. Egyre nehezebben tudta megfelelő szinten tartani a súlyát, de okos, tehetséges és ambiciózus játékos volt. Kihasználta, hogy rövid távon fantasztikusan fel tudott gyorsulni, ráadásul szerencséjére úgyszólván mindig olyan tehetséges társak vették körül a pályán, hogy meg is engedhetett magának egy kis pocakot. De ahogy teltek az évek, nem csökkent az étvágya. A berni vereséget egyre hangosabban kritizálták, étel- és italfogyasztása miatt egyaránt. Vándor Kálmán: Öcsi ifjú korában egyáltalán nem volt híres arról, hogy sokat evett-ivott volna. Ez inkább az ötvenes években jött elő, főleg az aranycsapat nagy győzelmei után. Azt hiszem, kezdte úgy érezni magát, mint az a nagy sztár, aki tudja, hogy mindent megengedhet magának. Szerintem különben nem is az ivászat jelentette a fő gondot. Talán nagyritkán kicsit többet ivott annál, mint amennyit egy sportolónak kellene, de soha nem volt részeg. Az evés azonban… Hát, hatalmas mennyiséget volt képes bepakolni, az biztos. Ötvenötötvenhat táján fel is szedett néhány kilót, s ezt az újságírók, meg a szurkolók azonnal észrevették. Az ember önkéntelenül is hajlik rá, hogy Puskás hatalmas étvágyának gyökereit gyerekkorában, a harmincas évek „éhes éveiben” keresse, amikor Józsi bácsi fűszeres kolbászáért játszani az egyik legnagyobb élményt jelentette. Amikor a gyerek Puskást leigazolta a kispesti klub, a tehetséges srácok „repetákat” kaptak, hogy a rendszeres táplálkozással is segítsék fejlődésüket. Lehet, hogy a futball és az étel Puskás gyerekkorától kezdve elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Az előbbiben való siker még többet jelentett az

utóbbiból. És mindkettőre.

Puskásnak

láthatóan

hatalmas

étvágya

volt

Barcs Sándor: Sok gondot okozott, hogy valahogy kordában tartsuk a súlyát. Imádta a zsíros, magyaros ételeket. Egy jó szállodában lehet, hogy csak egy levest fogyasztott a többiekkel. De visszatérve a szobájába, Puskás majdnem az egész étlapot megrendelte: kolbász, szalámi, szalonna, két kiló kenyér. Imádta a földimogyorót is. Emlékszem, egyszer moziba mentünk, már Spanyolországban. A zsebe valószínűleg tele volt mogyoróval, mert egész idő alatt ropogtatott valamit. Geoffrey Green, az ismert angol író és újságíró - ő írta egyébként a legtekintélyesebb angol lapban, a The Timesban az Évszázad mérkőzésének tudósítását - egy Billy Wright által mesélt történetet idézett fel Puskás akkori étkezési szokásairól. Geoffrey Green: Ötvennégy decemberében, a Molineuxstadionban a Wolverhampton-Honvéd mérkőzést követően Billy Wrightot megdöbbentette Puskás hatalmas étvágya az esti banketten. Ugyanolyan nagy volt, mint munkabírása a futballpályán. A sokfogásos vacsora végén, amikor a legtöbb vendég már pukkadozott, Puskás még mindig bírta. Wright csak ámulva nézte, ahogy a magyar kapitány megevett egy tucat süteményt - pontosan egy tucatot -, úgynevezett kék dánt sajttal megkenve. Elkapta Puskás tekintetét, ahogy a süti, süti után tűnt el, rámutatott a saját derekára és figyelmeztetésképpen megrázta a fejét. Puskás csak mosolygott - és folytatta az evést. Sebes leváltása 1955 július elején az OTSB és a Magyar Labdarúgó Szövetség közös ülést tartott Budapesten. A tanácskozáson olyan nyilatkozat született, mely szerint hiba volt egy személyre, nevezetesen Sebes Gusztávra bízni a válogatott szervezését és ellenőrzését. Megfogalmazták, hogy a sok éves sikersorozat eredményeképpen összefonódás alakult ki egyes játékosok és Sebes Gusztáv között, aminek az lett a következménye,

hogy a rendkívüli teljesítményük miatt a szövetségi kapitány elnéző volt a labdarúgókkal. Sebes Gusztáv: Amikor külföldön játszottunk, a családom otthon rettegve várta minden válogatott mérkőzésünk eredményét. Mi lesz, ha a csapat még egyszer elveszít egy meccset? Megölnek bennünket? Könyörögtek: „Apu, mondj le! Nem érdemes annyit kockáztatni!” Nem hallgattam rájuk. 1956 júniusában Magyarország újabb váratlan vereséget szenvedett, ezúttal idegenben, Belgiumtól kapott ki 5:4-re, bár a félidőben még 3:1-re vezetett. Az aranycsapat megmutatta, hogy egyre inkább képes nyert helyzetből veszíteni. Hat nappal később - a FIFA-kongresszus apropóján -még Lisszabonban is pályára lépett az együttes, s bár ezúttal nem kapott ki, nagy meglepetést keltett a döntetlennel is. Bár ez amolyan diplomáciai döntetlen volt. Néhány nappal később ugyanis már simán, három. nullára nyert a csapat, igaz, az már nem országok, hanem csak a fővárosok közötti válogatott mérkőzés volt. Ám a győzelem már nem javított Sebes pozícióján. Hazatérése után kénytelen volt otthagyni a szövetségi kapitányi posztot. A statisztika makacs dolog, nem hazudik. Sebes 1949. április tizedikétől 1956. június kilencedikéig vezette a válogatottat. Az általa dirigált válogatott - nem számítva a két, 1952es moszkvai mérkőzést - 66 mérkőzést játszott, s ebből egy híján ötvenet megnyert. Sebes 82.75 százalékos teljesítményt ért el a válogatottal, ezt egyetlen más - legalább tíz mérkőzést hivatalában töltött - szövetségi kapitány sem tudta megközelíteni. Sebes Gusztáv: A hiányosságok megszüntetésére az OTSB elnöksége és a Társadalmi Labdarúgó Szövetség elnöksége elhatározta, hogy a válogatott csapatok körüli teendők ellátását, az eddigi rendszertől eltérően, öttagú bizottságra bízza, amelynek tagjai havi fizetést kapnak. Szövetségi kapitánynak Bukovi Mártont nevezték ki, bizottsági tagokként pedig Sós Károly (az „A” válogatott mellett), Baróti Lajos (a „B” válogatott mellett), Lakat Károly (az utánpótlás válogatott

mellett) és Vincze Jenő (az ifjusági válogatott mellett) dolgozott mellette. A szövetségi kapitányi munkáért engem soha nem fizettek, én az OTSB-ben betöltött állásomért kaptam fizetést. Sebes azonban még egy ideig a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke maradt és egy fiatalokkal teli csapatot akart küldeni a melbourne-i olimpiára, 1956 novemberében. A bizottság hamarosan értesítette, hogy a csapatot nem nevezik, mert nem készült fel megfelelően. Bukovi visszavette Czibort a válogatottba, sőt Grosics is újra játékengedélyt kapott - de a két „rehabilitálttól” eltekintve új játékos nem került be a Sebes által kialakított gárdába. Az első félév kudarcaival szemben „Bukovi csapata ” könnyedén verte a Népstadionban Lengyelországot (bár a viszonylagos apátiát jelzi, hogy mindössze hatvanezer néző előtt, ilyen kevesen korábban soha nem voltak a Népstadionban, válogatott mérkőzésen) 4: l-re, majd Jugoszláviát - idegenben - 3:1-re győzte le a válogatott. Utóbbi találkozó a nagy őszi menetelés első felvonása volt, Grosics és Czibor is játszott a csapatban. Majd következett a híres, moszkvai mérkőzés a Lenin stadionban. Puskás Ferenc: A szovjetek ellen, mi magyarok, mindig is nyerni akartunk. Talán jobban, mint bárki mással szemben. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy az oroszok, azaz a szovjetek ellen nem nyerhetünk, s hogy ezt a politikusok döntötték el így. Hát, ha ez valóban igaz volt, nekem nem szólt róla senki. Ráadásul klubmeccseken megvertük őket, a Honvéddal például 3:2-re vertük a Szpartak Moszkvát a Népstadion megnyitóján. Barcs Sándor: Soha nem figyelmeztettek minket, hogy nem verhetjük meg az oroszokat. Éppen ellenkezőleg, emlékszem, egyszer Rákosi a tatai edzőtáborba látogatott az egyik, szovjetek elleni találkozó előtt és azt mondta a játékosoknak: „Annyi gólt rúgjatok, amennyit csak tudtok, hiszen ez mind a családban marad.”

Puskás Ferenc: Végül is megvertük a Szovjetuniót, mégpedig Moszkvában. 1:0-ra, pontosan egy hónappal az októberi felkelés kezdete előtt. De egyáltalán nem éreztem, hogy Magyarországon annyi ember lenne, aki nemcsak futballban akarja legyőzni az oroszokat. Czibor Zoltán: Szeptember huszonharmadikán - napra pontosan egy hónappal a forradalom kitörése előtt - Moszkvában játszottunk. Nagyon nagy csapatuk volt. Jasin, Nettó, Ivanov, Sztrelcov. Tudtak futballozni. Két hónappal később megnyerték az olimpiát. De nekünk nagyon fontos volt ez a mérkőzés. Akkorra már elég nagy volt az elégedetlenség Pesten. Gondoltam, rengeteg magyarnak szerzünk örömet, ha nyerünk. Úgyis mindig azt mondták, hogy a ruszkikat nem verhetjük meg. Szóval, több mint százezer néző előtt hajtottunk, mint az őrültek. Az első negyedóra végén kiléptem, és puff, bevágtam Jasin kapujába a labdát. Utána meg Gyula lehúzta a redőnyt. Nyertünk l:0ra. A fél csapat kicserélődött - a régiek közül csak a Gyula, Bozsik Cucu, meg elöl mi négyen, Kocka, Nándi, Puskás és én játszottunk. De egy kicsit olyan volt mint régen.

Az ötvenhatos forradalom napjai „Papírzacskóban cipeltük a pénzt egyik helyről a másikra”

Az immár Bukovi Márton által dirigált válogatott remek eredményeket ért el ötvenhat őszén. Szeptember tizenhatodikán, Belgrádban, 3: l-re verte a jugoszláv, majd egy héttel később Moszkvában l:0-ra a szovjet válogatottat. (Érdekes, hogy bő két hónappal később éppen ez a két válogatott vívta Melbourne-ben az olimpiai döntőt. A védő magyar válogatott - a hazai sportvezetők döntése alapján - nem vehetett részt a tornán.). Két héttel később Párizsban lépett pályára a csapat, ám a BEK-döntös Stade de Reimsre épített gall gárda sem úszta meg vereség nélkül a magyarok vizitjét. A négy mérkőzésből álló „nagy európai menetelés” végül október tizennegyedikén zárult, mint utóbb kiderült az osztrákok elleni találkozó lett a magyar Aranycsapat utolsó mérkőzése. Puskás és Sándor góljaival 2:0-ra nyert a válogatott. Puskás, Kocsis, Czibor és a kiöregedő Börzsey - akkor szerepelt utoljára a magyar nemzeti tizenegyben. Az Aranycsapat tagjai szeptembertől október közepéig szinte állandóan külföldön voltak, így nem sokat érzékelhettek az indulatok egyre inkább felkorbácsolódó hullámaiból. Puskás Ferenc: Fogalmam sem volt arról, hogy mi készülődik Magyarországon, ötvenhat őszén. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de mi, válogatott futballisták némileg más életet éltünk mint az átlagemberek. Úgy is mondhatnám, hogy kissé el voltunk zárva a valós élettől. Búra vett körül bennünket, s az távol tartott az igazi világtól. Nekünk nem volt semmi gondunk, a többiekhez képest sokat kerestünk és megbecsültek minket. Az inkább a mindennapokban élők nyilván tudták, mi készül, de mi nem. Grosics Gyula: Ősszel előbb Belgrádban játszottunk, aztán Moszkvában, majd Párizsban. Mindháromszor nyertünk. Az utolsó megálló Bécsben volt, ahol 2:0-ra vertük az osztrákokat. Október

huszonkettedikén érkeztünk vissza Magyarországra és egyenesen a tatai edzőtáborba vittek minket. Az eredeti tervek szerint a csapat október utolsó hétvégéjén a svédeket fogadta volna a Népstadionban. Ám az események már „elsodorták” a találkozót. A vendégek október huszonötödikén, csütörtökön érkeztek volna Budapestre, a magyar B-válogatott pedig aznap repült (ugyancsak volna) Stockholmba. A történelem azonban másként alakította a futballcsapatok programját. Hidegkúti Nándor: Október huszonharmadika reggelén megkezdtük a felkészülést a svédek elleni válogatott mérkőzésre. Ez lett volna az ötödik találkozónk másfél hónap alatt. Ez idő alatt csak néhány napot töltöttünk Budapesten. Grosics Gyula: A késő délutáni edzőmérkőzés után valaki véletlenül bekapcsolta a rádiót. Az egyik tudósítás arról szólt, hogy furcsa huzavona alakult ki egy budapesti tüntetéssel kapcsolatban. Az illetékesek először hozzájárultak, aztán betiltották, majd hirtelen mégis engedélyezték. A demonstrációban végül több tízezer ember vett részt és Sztálin szobrának ledöntéséhez vezetett. Röviddel később megkezdődtek a harcok. Hidegkúti Nándor: Később telefonon közölték velünk, hogy hatalmas tüntetések zajlanak és a svédek elleni mérkőzés lebonyolítása kétségessé vált. A telefonáló vezető azt kérte tőlünk, hogy legyünk mindenre felkészülve, egyelőre maradjunk Tatán és figyeljük, hogyan alakulnak az események. Ő továbbra is informálni fog minket. Ezután újabb telefonhívást kaptunk, amelyben közölték, hogy a svédek elleni mérkőzést végleg lemondták és menjünk haza. Barcs Sándor: Az MLSZ elnökeként napi telefonkapcsolatban voltam a játékosokkal. Az OTSB sem könnyítette meg a dolgomat, teljesen döntésképtelen volt. Minden fontos döntés - igaz, azelőtt is - a

pártból jött. Tulajdonképpen az OTSB csak a telefonközpont szerepét töltötte be. Most azonban rosszabb volt a helyzet, ezúttal a pártban is fejetlenség uralkodott. Grosics Gyula: Néhány napig még Tatán maradtunk, hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Csak azt tudtuk, mert hamarosan megszűntek a Magyar Rádió adásai. Amikor világossá vált, hogy a svédek elleni mérkőzést nem tudjuk lejátszani, már csak azon voltunk, hogy minél előbb otthon legyünk a családunknál. Hazafelé a vonat megállt Kelenföldön, onnan már mindenki csak gyalog folytathatta az útját haza. Az utcákon groteszk és egyben elborzasztó látvány tárult elénk: egyes helyeken az emberek ujjongtak és ünnepeltek, míg másutt sebesültek és halottak feküdtek a földön. Puskás Ferenc: Október huszonnyolcadikán, vasárnap tértem vissza Budapestre. Úgy emlékszem, a harcok első hulláma addigra elcsendesült. Amikor Bozsik Cucuval kijöttünk a pályaudvarról, nem jártak a közlekedési eszközök és gyalog kellett hazaslisszolnom. Egy két kilós kenyeret cipeltem a hónom alatt. Mivel Pesten laktam, még az egyik Duna-hídon is át kellett mennem. A távolból hallottam lövöldözést, de a belvárosban nem voltak heves harcok. Grosics Gyula: A bajnokságot - emlékezetem szerint - október huszonötödikén felfüggesztették, így aztán nem kellett Tatabányára mennem. Akkoriban a Gellérthegynél laktam a családommal. Ez olyan része volt Budapestnek, ahol sokáig próbálták tartani magukat a felkelők. Én is részt vettem egy nagy tüntetésen, koszorúzást tartottak a Körtérnél lévő Szent Imre szobornál. Egyszercsak ismeretlenek lövéseket adtak le a téren összegyűlt tömegre a környező házak tetejéről. Azokban a napokban gyakran jöttek forradalmárok a lakásomba. Étellel, itallal kínáltuk őket, és egy kicsit pihenhettek, mielőtt folytatták a harcot. Később az egész csoport felkeresett és nálam rakta le a fegyvereket. Valahogy aztán meg kellett szabadulnom tőlük, különben nagy bajba kerültem volna.

Puskás halálhírét jelentik A budapesti zűrzavar hatott a külföldi tudósítók munkájára is. Nehéz, sőt szinte lehetetlen volt pontos, megbízható híreket szerezni az eseményekről. Rengeteg volt az álhír, (szerencsére) és a téves információ. A BBC például azt jelentette, hogy Puskást megölték a harcokban. A valóságban viszont már elkezdődött a nyugat-európai túra szervezése. Puskás Ferenc: Sürgős megbeszélést tartottunk a Honvéd vezetőivel. A klub ugyanis levelet kapott az UEFA-tól, amely arra figyelmeztetett, hogy ha a csapat nem tud kiállni az első fordulóban az Athletic Bilbao ellen, akkor kétéves eltiltással kell szembenéznie az akkor másodízben kiírt Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Az első meccset itthon kellett volna játszanunk a sorsolás szerint, de ez teljességgel lehetetlennek tűnt. Ezért úgy intézkedtünk, hogy idegenben, tehát Bilbaóban kezdjünk és közben - optimistán - abban bíztunk, hogy a visszavágót már néhány héttel később le tudjuk játszani Budapesten. Az útlevelek és az utazáshoz szükséges egyéb engedélyek beszerzése nem jelentett nagy gondot - elég volt hozzá egy-egy vizit a Honvédelmi Minisztériumban és az OTSB-ban -, november első napján neki is vágtunk az útnak. Más sportolókat is - hajói emlékszem pingpongozókat -, elvittünk magunkkal a buszon Bécsig. A túra november elsején indult, a Honvéd Bécsbe rándult át. A Magyar Népsport fejlécet viselő sportnapilap november 2-i számában (amellett, hogy hírt ad az MLSZ Forradalmi Bizottmányának megválasztásáról is) kis anyag tudatta, hogy a Honvéd futballistái előző nap társasgépkocsin az osztrák fővárosba utaztak. Kiderül az anyagból, hogy Bécsben a csapat vezetői tárgyalásokat kezdeményeznek majd a spanyol bajnok Athletic Bilbao vezetőivel a BEK-mérkőzések időpontjáról. (A pályaválasztói jog felcseréléséről már korábban megállapodtak.). Miután azokban a napokban számos sportegyesület tartott olyan közgyűlést, amelyek egyik fő célja a régi nevek visszavételének szorgalmazása volt, a lap külön kiemelte, hogy

- idő hiányában - a honvédosok ettől eltekintettek, így a csapat továbbra is Budapesti Honvéd néven szerepelt. A húszsoros írás hangsúlyozta, hogy a túrán résztvevő játékosok (Faragó, Garamvölgyi, Rákóczi, Palicskó, Dudás, Bányai, Solti, Kotász, Bozsik, Törőcsik, Budai I, Kocsis, Machos, Babolcsay, Czibor, Tichy és D. Szabó) a „forradalom harcaiban elesett hősök emlékére minden mérkőzésen fekete gyászkarszalaggal játszanak” majd. E gondolat egyébként az összekötő kapocs a többi orgánum írásával, e motívumot ugyanis szinte mindegyik lap kiemelte. A Valóság (független magyar napilap) például szinte a Népsport anyagának esszenciáját közölte - lapja egyetlen sporthíreként. A Népszabadság (az MSZMP lapja, periodikája szerint I. évfolyamának 2. számában) ötsoros hírt publikált - kihagyva a gyászkarszalag viseléséről szóló részt. A Kéthly Anna által jegyzett Népszava az MTK túrájához kapcsolva közölte a hírt. (A két együttes egyébként néhány napig a császárvárosban a Münchener Hof nevű szállodában együtt is lakott.) A Magyar Nemzet volt az első, amely arról is tudósított, hogy Bécs óriási szeretettel fogadta a magyar futballistákat. Ezzel együtt az engedélyezett túrát nem kísérték negatív felhangok. Annál inkább az MTK útját intéző hajdani Textiles-vezető, Gáspár Sándor akcióját, aki eredetileg két mérkőzésre tervezett, aztán majdnem két hónapig tartó útra vitte az éppen aznap Vörös Lobogóból MTK-vá visszavedlő kék-fehér klub labdarúgóit. A Kis Újság (a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt orgánuma) „»Ellopták« az MTK csapatát” címmel írt. Hidegkúti Nándor: Az első napokban otthon voltam, mert az MTK-pályán nem lehetett edzeni. Egyik este telefonon kerestek és közölték, hogy csomagoljak össze, másnap indulunk Ausztriába. Én azt kérdeztem: „Hogyan tudunk majd kijutni az országból, hiszen nincsenek meg a szükséges papírok?” Azt válaszolták, hogy ezzel ne törődjek, már mindent megszerveztek. A csapat hat személyautóban, konvojban utazott a határig. A forradalmi gárdisták nem akartak átengedni minket a határon, mivel iratainkat még a régi vezetés

állította ki. De gyorsan elmagyaráztuk, hogy már lekötött mérkőzéseket kell játszanunk Ausztriában és Németországban. Ez nem volt teljesen igaz, mert a szerződésünk csak egy, linzi meccsre szólt. Ott hatalmas tömeg előtt nyertünk hat:egyre, aztán Bécsbe érve újabb és újabb mérkőzésekre szerződtünk. Puskás Ferenc: November első napján indultunk Bécsbe. Az osztrák határnál néhány fickó kétszer is megnézett, amikor rájöttek, hogy én vagyok, mivel a kinti újságok már a halálhíremet keltették. Négy napot Bécsben töltöttünk mielőtt továbbmentünk volna. Az otthonról érkező hírekből megtudtuk, hogy erősítésként szovjet tankok lépték át a határt és a főváros felé tartanak. A szovjetek nem akartak csendben hazamenni. Bécsben, ahol a Honvéd és az MTK együttese várta a fejleményeket, lehetetlen volt megmondani, hogy mi is történik Magyarországon a november negyedikei szovjet invázió után. Hidegkúti Nándor: Teljesen zavaros volt a helyzet. Hallgattuk a külföldi rádióadókat, valaki mindig tolmácsolt nekünk. Aztán minden este nyolc órakor körülültük a rádiót, hogy meghallgassuk a Budapestről érkező magyar nyelvű híreket. A helyzet katasztrofálisnak tűnt. Az osztrák tévé romos épületeket mutatott Budapest egyes részeiről és mi egyre növekvő aggodalommal gondoltunk a családunkra és a barátainkra. December elejéig nem volt telefonkapcsolat, pedig mi akkor már túráztunk Európában. Bizonyos tekintetben a családtagjaink jobb helyzetben voltak mint mi, legalábbis az információáramlás szempontjából. Ők ugyanis hallották, olvashatták a meccseink eredményét, az összeállításokat, és ebből tudhatták, hogy jól vagyunk. A Ferencváros futballszakosztályának akkori elnöke, Ónody Lajos, rajongott a sportért. A legnagyobb vendéglátóipari vállalat vezetőjeként nem csak az én családomnak, de a többieknek is küldött élelmiszercsomagokat a legnehezebb időkben. Minden nap telefonált a családomnak, hogy megkérdezze, rendben vannak-e. A feleségem még mindig emlegeti, hogy azóta sem evett olyan jókat, mint akkor.

Túrán Európában A Honvéd és az MTK sorozatban játszotta a mérkőzéseket Európában. A csapatok szép pénzt kerestek, ebből tartották fent magukat. A kék-fehérek Ausztriában, Németországban, Belgiumban és Angliában játszottak, míg a Budapesti Honvéd programjának legfontosabb dátuma a Bilbao elleni BEK-mérkőzés napja volt. Ekkoriban azonban még szó sem volt arról, hogy a kulcsjátékosok közül többen külföldön maradjanak. Ennek ellenére jelentős veszteségek érték a magyar futballt, november elején külföldön maradt a teljes ifjúsági válogatott. Az a nagyon tehetséges, 1937- 38as korosztály, amelyet az Aranycsapat utódának jósoltak. Köztük Pázmándy Péter, a ma Genfben élő, tekintélyes edző, aki tizennyolc évesen már többször helyet kapott a Vasas első csapatában. Pázmándv Péter: Október közepén Tatán készülődtünk a nyugati túrára. Tizenharmadikán mentünk át Bécsbe, az osztrákok elleni meccsre. Tizennegyedikén, a nagyválogatottak előmérkőzésén 3: l-re megvertük az osztrák ifjúsági válogatottat. Onnan átvonatoztunk Saarbrückenbe, ahol a Saarvidék utánpótlás-válogatottjával - tehát nálunk két esztendővel idősebbekkel - játszottunk 2:2-es döntetlent. Onnan Anglia felé vettük az irányt. Egyébként vízumproblémáink voltak Németországban és az úton Franciaországban is, így majdnem egy napig rostokoltunk Calais-ban, a kikötőben. Aztán huszadikán megérkeztünk Londonba, két napot edzettünk, majd október huszonharmadikán a Tottenham pályáján meccseltünk az angolokkal. Ki-kaptunk 2:1-re, pedig jól játszottunk. A szövetségi kapitányunk, Hoffer Józsi bácsi folyamatos kapcsolatban állt a pesti újságokkal, így nagyon hamar tudomást szereztünk az otthoni eseményekről. Két nappal később Sunderlandben léptünk pályára. Akkor talán még nem is fogtuk fel igazán, mi történik. Kikaptunk ugyan megint 2:1-re, de egy nálunk idősebb, profikból álló megyei „válogatottól”. Aztán úgy gondoltuk, elindulunk hazafelé. Bécsig jutottunk, pedig tényleg haza akartunk menni! Éppen vártunk egy buszra, amely a Melbourne-be induló olimpiásokat vitte. Ha jól emlékszem, Prágából indultak repülővel, s az őket szállító buszok egyike vitt volna haza bennünket.

Úgy volt, hogy hétfő reggel négykor indul a buszunk. Maradt még néhány dollárunk, kértük, hogy miután csak szombaton derült ki, hogy hajnalban kell indulnunk, hadd halasszuk el az utazást huszonnégy órával. Azt a választ kaptuk, hogy nem lehet, a buszoknak kötött menetrendje van… Közben Takács gyúró, Nagy doktor, a csapat orvosa, valamint Hoffer Józsi bácsi úgy döntöttek, hogy hazamennek, már csak azért is, hogy körülnézzenek, mi a valós helyzet. Közben Kari Rappan, a svájciak osztrák futball-vezére a bécsi svájci követségen keresztül üzent, hogy lekötött nekünk mérkőzéseket. Táviratozott értünk, hogy első ligás klubok szeretnének gálameccseket játszani ellenünk, a bevételt pedig felajánlhatnánk a Magyar Vöröskereszt javára. Tornatermekben, irodákból átalakított „szobákban” laktunk, hogy minél több pénz jusson a hazaiaknak. Megjegyzem, elég jól fociztunk, megvertük a Grasshopperst, egy ötöst rúgtunk a Sankt Gallennek, csak úgy mint a Neuchátelnek. Locarnóban kilenc góllal nyertünk, az volt az utolsó meccsünk, ott dőlt el, hogy kint maradunk. Egészen odáig a hazatérést fontolgattuk. Aztán - különböző szerződésekkel, vagy ígéretekkel a zsebünkben - szétszéledtünk. A magyar szövetség közbenjárására tizennyolc hónapra tiltott el bennünket a FIFA. A csapatból Hanek, Lőrincz és Sztáni az Eintracht Frankfurthoz, Nemes, Povázsai, Kaszás és Lipták az FCLiege-hez került (igaz, Kaszás és Povázsai hamarosan hazatértek, míg Lipták az Utrechtbe szerződött), míg Pázmándy, Makkai és Németh a Servette együttesét választotta. Szalay Tibor és Mathesz Imre a bécsi Austria tagja lett. Valamennyiükre eltiltás várt. Sztáni István: Hármunkat vitt el az Eintracht Frankfurt, a ma Kansasban élő Hanek Jancsit, a Svájcban, Sankt Gallenben letelepedett Lőrincz Tibit és engem. Ötvenhét elején szerződtem a klubhoz, és először - a szilencium miatt - csak az amatőrcsapatban játszhattam. Rengeteg barátságos mérkőzésen vettünk részt, így a játékból végül is nem estem ki, de már a vezetők is nagyon várták, hogy leteljen az eltiltás, hiszen meglehetősen sok gólt rúgtam az amatőrök között. Ötvennyolc közepén aztán végre felemelkedett előttünk a sorompó. Egy évvel később megnyertük a nyugatnémet bajnokságot.

Az Aranycsapat vázát, gerincét alkotó gárda egyébként a novemberi portyázás során is bizonyította nagyságát. Németországban, Franciaországban, Spanyolországban játszott mérkőzéseket - a Barcelona elleni 4:3, vagy a Madrid válogatottja elleni 5:5 különösen zengzetes sikert jelentett; ha más nem, ez a két eredmény „önmagában ” is igazolta, hova kell helyezni az időközben már Grosiccsal megerősödött magyar bajnokcsapatot -, s ha a bebecsúszott is egy-egy váratlan vereség (a Sevilla, majd Olaszországban az AS Roma is legyőzte a Honvédot), újra és újra kiderült: a kontinens szűk élvonalába tartozó csapatok nem tudták legyőzni a kispestieket. Puskás Ferenc: A Honvéddal Bécsből Németországba utaztunk, ahol néhány barátságos mérkőzést játszottunk. Lényegében azért, hogy pénzhez jussunk. Hiszen hirtelen, szinte lóhalálában hagytuk el Magyarországot és nem igazán tudtuk, hogy meddig leszünk távol. Onnan aztán Párizsba mentünk, majd Spanyolországban folytattuk utunkat. Ott lejátszottuk a Bilbao elleni, első mérkőzésünket a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, sajnos, kikaptunk 3:2-re. De nem éreztük tragikusnak, még mindig úgy gondoltuk, majd otthon fordítunk. Aztán még legalább három barátságos mérkőzést játszottunk, ismét csak azért, hogy pénzt keressünk és persze, hogy fittek maradjunk. Úgy emlékszem, hogy az egyik mérkőzés Madridban volt, egy - a Franco elnök felesége által létrehozott spanyol - karitatív szervezet kérésére. A madridi mérkőzést november 29-én játszották a város két csapatából összeválogatott tizenegy ellen. A Real Madrid első számú csillaga, Alfredo Di Stéfano is pályára lépett. Egyébként maga Santiago Bernabeu, a Real elnöke is megtekintette ezt a meccset. E találkozón már - két éves szünet után -, újra Grosics Gyula védte a Budapesti Honvéd kapuját.

Grosics Gyula: November vége felé kaptam egy táviratot Spanyolországból, amiben az állt, hogy a Honvéd mindkét kapusa megsérült, pedig az együttesnek már számos lekötött mérkőzése van. Ki tudnék-e utazni hozzájuk Spanyolországba? - kérdezték benne. Ezután telefonon hívott egy ismeretlen, aki az utazásomat szervezte és közölte: másnap várjak a házam előtt a megadott időpontban és értem jön egy autó. Tiltakoztam, hogy az úthoz nincsenek megfelelő papírjaim és úgy terveztem, hogy a családomat is magammal viszem, legalább Bécsig. Senkit nem ismertem abban az autóban, amelyik értünk jött. Nagyon idegesítő volt, hogy egész úton civil ruhás szovjet tisztek követtek minket. Közel a határhoz ki kellett szállni, mert tankcsapda zárta el az utat, tehát gyalog mentünk át a zöldhatáron. A másik oldalon viszont egy autó várt. Azonnal Bécsbe hajtottunk, ahol már ott volt a Barcelonába szóló repülőjegyem. Másnap elrepültem és még este játszottam. Két év után, újra a Budapesti Honvédban. A két, Athletic Bilbao elleni BEK-mérkőzés közöttjátszott például Olaszországban a csapat, s a San Siróban (Puskás két góljával) legyőzte az akkor éppen aktuális olasz bajnoki éllovast, az AC Milánt! (Liedholmtól Schiaffinóig minden klasszis szerepelt az olaszoknál…). A csapat egyúttal készülődött az Athletic Bilbao elleni BEKvisszavágóra, miközben a gárda vezérkara folyamatosan „bombázta” hol telefonjaival, hol távirataival az MLSZ-t, hogy a magyar szövetség engedélyezze a remek anyagi kondíciókat kínáló délamerikai portyát. Az MLSZ kategorikus nemmel válaszolt -, erre természetesen joga volt. Az indokok némelyike (mint például, hogy a játékosok fáradtsága, s az időközben a hazatérések miatt redukálódott létszám miatt a Honvéd nem szerepelne a magyar futball hagyományaihoz méltóan Dél-Amerikában) ma már kicsit megmosolyogtató. A labdarúgó-szövetség vezérkara (ez derült ki az utazást hevesen ellenző, néhány hónappal később Ausztráliába távozott Nagy Marcell, az Ideiglenes Intéző Bizottság vezetőjének szavaiból) egyébként azzal kecsegtette a kintiévöket, hogy térjenek haza pihenni, s január-február táján újra kimehetnek… Am ebben kevesen hittek. Inkább futballoztak. A római vereség után a csapat

kétszer is tönkreverte az olasz A-ligás Palermói (6:2, 7:1), s kiütötte az élvonalba igyekvő Cataniát (9:2) is. Végül Brüsszelben játszotta le a Honvéd a Bilbao elleni visszavágóját. Az UEFA hallani sem akart arról, hogy Budapesten legyen a mérkőzés. A belga fővárosban - a fagyos idő ellenére ötvenezer néző volt kíváncsi a két„semleges ” csapat mérkőzésére. A Honvéd kitűnően játszott, ám Faragó sérülése miatt húsz percig Czibor védett, s az akkor bekapott két gól megpecsételte a gárda sorsát. Egyébként e találkozót megelőzően a Honvéddal kint lévő Vad Dezső tollából hosszabb beszámoló jelent meg a Sportban. Az akkor a Magyar Rádiónál dolgozó neves újságíró már a december 21-i számban arról írt, hogy Grosics, Puskás, Czibor és Kocsis egy-két évet külföldön kíván majd futballozni. Kollégánk írásából kiérződik: a csapat szinte minden tagja rendkívül nehéz napokat, heteket élt át, az otthoni élet bizonytalansága, az egymásnak ellentmondó hírek miatt. Puskásról például éppen a brüsszeli Le Soir közölt korábban nekrológot, a budapesti harcok áldozatának tartva. Tichy Lajos 1957 januárjában a Népsportban nyilatkozott, erről, a mindnyájuk számára nehéz időszakról. Tichy Lajos: Nyílt viták és veszekedések zajlottak. A csapat három részre szakadt. Az elsőbe Puskás, Czibor és Östreicher tartozott, ők nyíltan támogatták a Dél-Amerikába utazást. A másodikban az ellenzők voltak, beleértve magamat, Budait és másokat. A harmadik csoport a kettő között ingadozott. A három csoport állandóan azon vitatkozott, hogy mit tegyünk. Egyik alkalommal éppen repültünk valahová, amikor Grosics azt mondta: „Alig várom, hogy otthon legyek”. Puskást ez nagyon felbosszantotta: „Akkor miért törted magad, hogy kigyere?” Grosics azt válaszolta: „Csak azért szöktem ki, mert imádok játszani és ez otthon egyáltalán nem volt lehetséges. Nem pedig azért, hogy illegálisan utazgassak a világban.” Östreicher Emil, a labdarúgó-szakosztály vezetője, a Real Madrid későbbi technikai vezetője, csapatvezetőként a túra kulcsfigurája volt. Ötvenhattól hosszú évtizedeken keresztül többnyire csak rosszat mondtak róla. Nyilvánosan vádolták mindennel, amivel csak egy

menedzsert lehet. Hallani lehetett olyan történetet is, hogy egy menedzser valamelyik spanyol városba akarta vinni a Honvédot, ehelyett Östreicher „hivatalosan ” kevesebb pénzért -, a pletyka szerint neki jövedelmezőbb ajánlatra igent mondva - inkább Sevillába utazott a Honvéddal. Kalkuláljunk a néha fel-feltűnő emberi gyengeséggel, valamint a rosszindulattal. De végül is fogadjuk el, hogy az igazi koronatanúk, a túrán kint járt játékosok lehettek. Ők viszont Östreicher „tisztaságát” támasztják alá írásbeli nyilatkozatukkal, amelyet „Don Emilio ” közzé is tett Hámori Tibor Puskás, legenda és valóság című könyvében. Ebben ez áll: „Östreicher Emil a Honvéd november elseje óta tartó nyugat-európai és dél-amerikai portyáján pénzügyi téren a csapat minden tagjával a legrendesebben és legbecsületebben jártéi… ” S aláírták olyanok, akik később hazatértek (Bozsik, Grosics, Szusza, Sándor - az utóbbi két játékos kölcsönjátékosként csatlakozott a túracsapathoz -), s olyanok, akik kint maradtak, mint Puskás, Kocsis és Czibor. Östreicher 1992-ben, a Képes Nemzeti Sportban megjelent ötrészes visszaemlékezésében arról is szólt, hogy szerinte az itthoni hangulatkeltés, illetve az olyan újságcikkek, melyek szerint Puskás és ő ellopta a csapat pénzét, késztették a csapat első számú sztárját a kintmaradásra. Pedig, ha az MLSZ engedélyezte volna a dél-amerikai túrát, talán nem esik szét teljesen az együttes. Kocsist ugyan mindenképpen elvesztette volna (ő még kintről táviratot küldött az MLSZ- nek, hogy hazatérte után nem a Honvédban, hanem a Fradiban szeretne futballozni), de Puskás a fél „vagyonát” eltelefonálta, hogy a feleségétől híreket kapjon a családról, s Czibor is vacillált, hogy elfogadja-e az AS Roma által kínált ifjúsági edzői állást. Tehát egyikük sem döntött még a kintmaradás mellett. Mindeközben a csapat „évzárás ” gyanánt legyőzte a Milánnál nem sokkal gyengébb Internazionalét - s várta az otthonról, illetve DélAmerikából érkező híreket… Östreicher Emil: A Bilbao elleni vereség után olaszországi túrára mentünk, többek között megvertük a Milánt 2:1-re a San Siróban, majd Brüsszelbe utaztunk, hogy lejátsszuk a visszavágót a Bilbaóval, mivel akkor még lehetetlen lett volna Budapesten játszani. A mérkőzés 3:3-as

döntetlennel zárult, és így kiestünk a Bajnokcsapatok Európa Kupájából. Papírzacskóban cipeltük a pénzt egyik helyről a másikra: nem tudtuk, hogy mi történik Magyarországon, de az otthonról érkező hírek lehangolóak voltak. Fogalmunk sem volt arról, hogy meddig fogunk még utazgatni. Mialatt Belgiumban tartózkodtunk, ajánlatot kaptunk a brazil Flamengo elnökétől: tízezer dollárt kínált mérkőzésenként, s azt ígérte, fizeti a repülőjegyeket is, ha náluk turnézunk. Ez pazar lehetőség volt a játékosoknak, akik közül sokan szerettek volna végre eljutni Dél-Amerikába. Viszont a Magyar Labdarúgó Szövetségtől nem volt engedélyünk az utazásra. Mindnyájan összegyűltünk a Cosmopolitan Szálló halljában, hogy szavazzunk a kérdésről. Bozsik úgy gondolta, hogy mindenkinek haza kellene térnie, de a többség nem látta értelmét annak, hogy visszatérjünk a budapesti káoszba. A brazilokkal nem volt semmilyen írásos szerződésünk, de bíztunk benne, hogy betartják, amit ígértek. Eközben az MTK együttese visszatért Ausztriába. Barcs Sándor felajánlotta, hogy Bécsbe megy tárgyalni a csapat visszatéréséről. Barcs Sándor: Elmondtam a párt illetékeseinek, hogy felelősséget vállalok az MTK visszatéréséért. Nem minden játékos akart hazatérni és ezért Bécsben össze kellett hívnom az egész csapatot. Azt mondtam nekik: „Egész életemben az MTK-hoz tartoztam, még a harmincas évek fasiszta rendszere alatt is, amikor liberális klubnak tartották, mindvégig kitartottam mellette”. Elmondtam a jelenlévőknek, hogy szavamat adtam, hogy visszatérnek. Közöltem velük, hogy a határ nyitva lesz és senkit nem fognak ellenőrizni a vámosok. Végül is visszajöttek. Hidegkútival utaztam egy autóban, egymás mellett ültünk. Összesen tizenhárom kocsi jött át a határon, ahogy ígértem, ellenőrzés nélkül. Hidegkúti autójában - nyilván a többiben is - csomagok tömege volt az ülés mögött.

A misztikus dél-amerikai túra „A végén mindig, minden centre stimmelt”

A túrát még november-december fordulóján Párizsban Julius Ukrainczyk, az ismert menedzser ajánlotta Östreicheréknek, s a társaság szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta. Amikor viszont hírét vették az MLSZ tiltásának, többen elbizonytalanodtak. Bonyolította a helyzetet, hogy a FIFA is tudomásul vette az MLSZ tiltását, s az erről szóló passzust szétküldte a nemzeti szövetségeknek. E tiltás ugyan semmiféle kötelező erővel nem bírt egyetlen országos szövetségre nézve sem -, mégis félő volt, hogy valamelyik fél a vélt szankcióktól tartva lemondja a meghívást. Az 1957. január elején megjelent lapokban az olvasható, hogy a Budapesti Honvéd csapata kész hazatérni, ha az MLSZ biztosítékokat ad arra, hogy a dél-amerikai túra egy későbbi időpontban lebonyolítható. A magyar szövetség ezzel szemben kérvényezte a FIFA- nál a túra letiltását, de a világszervezet - miközben tudomásul vette a magyar szövetség ellenzését bejelentette, hogy nem tilthatja le a túrát és erről a döntéséről levélben értesítette a magyar és a brazil szövetséget. Január hetedikén Puskás és Östreicher telefonon interjút adtak az őket Budapestről telefonon kérdező újságíróknak. Kijelentették, hogy a játékosok már elkötelezték magukat a túra mellett. Amikor azt kérdezték, hogy előbb miért nem jönnek haza, azt válaszolták, hogy a játékosok már nem bíznak az MLSZ vezetőinek kijelentéseiben, mivel azok a múltban többször is tettek később be nem tartott ígéreteket. „Már három éve hitegetik a társaságot a dél-amerikai portya lehetőségével, érthető a bizalmatlanság. Egyet azonban leszögeztünk: legkésőbb március harmincegyedikéig otthon leszünk!” - nyilatkozta a Sport hasábjain Östreicher Emil. Puskás kijelentette, hogy legkésőbb március harmicegyedikéig mindenki visszatér Magyarországra, kivéve valószínűleg Czibort, aki úgy érzi, el kell fogadnia egy külföldi ajánlatot. Kalmár Jenő, a csapattal utazó edző hozzátette: „Mindent megteszek azért, hogy ezek a játékosok hazatérjenek, mert ez a magyar labdarúgás érdeke. De

egyelőre olyan hangulatban vannak, hogy semmi sem tarthatja őket vissza a dél-amerikai túrától.” Puskás Ferenc: Soha sem voltam ideológiailag elkötelezett ember, úgy, mint Sebes. Engem egyáltalán nem érdekelt a politika, az engem körülvevő búrában csak a futball világa létezett, az edzések, a mérkőzések és persze a boldog családi élet. De természetesen nagyon aggasztottak a magyarországi események. Szerencsére a túrázgató játékosok többségének felesége kijutott az országból, mialatt mi körbeutaztuk Dél-, majd Nyugat-Európát. Nem tudom pontosan, hogy ezt hogyan szervezték meg, ugyanis mindenki külön intézte. De a lényeg, hogy szerencsére különösebb gond nélkül zajlott. Puskásnak lehet, hogy nem jelentett problémát a családjának kijuttatása, de másoknak igen. Néhány játékosfeleséget csoportokban csempésztek ki az Östreicher által megbízott ügynökök. Ezeket abból a pénzből fizették, amelyet a játékosok kerestek a túra mérkőzésein. Puskás Ferenc: Kapcsolatba léptünk az otthon lévő Sebes Gusztávval és kértük, hogy adjanak engedélyt a dél-amerikai túrára. Guszti bácsi ki is utazott hozzánk, de a szövetség és a politikai vezetés döntését tolmácsolva kijelentette, hogy a túrát nem hagyták jóvá és illegálisnak minősítik, ha mégis elmegyünk rá. Megmondtuk Guszti bácsinak, hogy nem látjuk értelmét a hazatérésnek, ameddig otthon lőnek az utcákon, mi ugyanis továbbra is futballozni szeretnénk. Tudtuk, hogy a bajnokság menetrendje teljesen felborult, világos volt, hogy tavasz előtt úgysem folytatódik. Guszti bácsi, mint mindig, most is nagyon rendes volt, nem mondta, hogy ne menjünk, de közölte, hogy nem adhat engedélyt a túrára. Megpróbáltuk még egyszer kérlelni. Kapacitáltuk, hogy jöjjön velünk és majd mindnyájan visszatérünk, ha a dolgok lecsendesedtek, de ő ezt aligha vette fontolóra. Dolgavégezetlenül visszaindult Budapestre. Miután a fiúkkal egymás között megvitattuk a helyzetet, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Brazíliába. Úgy is tettünk.

Barcs Sándor: írtam egy levelet Östreichernek, amelyre válaszolva számadatokat közölt velem. Összehasonlította hogy milyen összegeket keresett Puskás és a csapat többi tagja Magyarországon és mit ajánl értük a Real Madrid, az Atlético, az AS Roma vagy a Barcelona. A levelet így fejezte be: „Döntse el, mit kellene tenniük?” Hát ez igazán nem tőlem függött, ugyebár? Östreicher levelét megmutattam vezető politikusoknak és azt mondtam: „Sajnálom, de nem tehetek semmit!” Legalább nekem nem esett bántódásom, hála istennek. Végül több, mint tizenkétezer igazolt játékost veszített el a magyar labdarúgás az ötvenhat októberét követő hónapokban. November végén Sebest hívatták a Parlamentbe, ahol vezető politikusoktól azt az utasítást kapta, hogy először utazzon Svájcba, hogy az ottlévö ifjúsági válogatottakat megpróbálja rábeszélni a hazatérésre. Utána pedig Brüsszelbe kellett továbbutaznia a Honvéd csapatához, hogy őket is megkísérelje „hazahozni”. Barcs Sándor: Javasoltam az OTSB elnökének, hogy küldje ki Sebest és ő próbálja meg hazahozni a játékosokat. Tudtam, hogy Puskásék mennyire kedvelik és tisztelik. Hegyi Gyula eredetileg engem akart küldeni, de én nem hagyhattam el Budapestet. Sebes Gusztáv: Először Zürichbe repültem, hogy felkérjem Gassmann főtitkárt: az MLSZ hozzájárulása nélkül ne engedélyezzék magyar játékosok leigazolását külföldi sportegyesülethez. Ezután Genfbe utaztam, hogy megpróbáljam hazajövetelre bírni az ifjúsági válogatottat, de nem sokra jutottam. Brüsszelbe érkezésem napján találkoztam a túracsapattal és hosszasan beszélgettünk az otthon kialakult helyzetről. A magam részéről hangsúlyoztam, hogy nem parancsolni, kérni jöttem. Eddig kint maradtak, ezzel nem követtek el semmi bűnt. Mérkőzéseken vettek részt, ezt nem kifogásolja senki. De otthon újra rendet teremtettünk és immár semmi ok arra, hogy a Honvéd továbbra is külföldön túrázgasson. Közöltem velük, hogy ez nemcsak az OTSB álláspontja, hanem az MSZMP-ben és a kormányban is így gondolkodnak. Ekkor elmondták, hogy már előrehaladott

tárgyalásokat folytatnak a délamerikai túráról. Sőt, Puskás azt mondta: „Jöjjön velünk Guszti bácsi is, vezesse le a túrát és becsületszavamat adom, hogy utána valamennyien hazamegyünk”. Egy-két percig gondolkodnom kellett. A dél-amerikai utazás nekem is régi vágyam volt, szerettem volna eljutni a pazar brazil, uruguayi, argentin játékosok hazájába, ahol talán megértheti az ember, hogyan tanultak meg ezek a briliáns labdarúgók olyan remekül futballozni. De elhessegettem ezt a gondolatot, mivel ilyen megbízatásom nem volt. Azt válaszoltam: „Sajnos, ennek a felszólításnak nem tehetek eleget.” Tichy Lajos: Sebes nagyon szerette volna, ha a szövetség engedélyezi a brazil túrát. Mindent megtett azért, hogy meggyőzze az OTSB elnökét, de ő nem járult hozzá. Józan ésszel ki hinné, hogy ugyanez az ember - vagyis Nagy Marcell -, aki nem adott rá engedélyt, egy héttel később kiment Ausztráliába az olimpiára, és ott is maradt. A meglehetősen hektikus napokat élő MLSZ-vezérkarnak szinte első számú ügye lett a Honvéd túrája. Az egyszerűbben megválaszolható, mondhatni kategorikus kérdések (ezek között szerepelt, hogy egyetlen futballistának sem adtak ki külföldre a játékengedélyé, s nemet mondtak például a Rapidnak, a bécsi zöld-fehérek ugyanis a Honvéddal Dél-Amerikába ment Sándort akarta kölcsönjátékosként a szubkontinensre vinni), illetve a különböző túrakérelmek elbírálása mellett nyilvánvalóan a „kirakatcsapat” ügye lett az igazán kardinális. Ugyanakkor az Edző Testület ülésén Opata Zoltán, (az MTK hajdani válogatott játékosa) arra hívta fel a figyelmet, hogy jó pár külföldön lévő játékos - személy szerint Czibort említette példaként - edzői munkára ajánlkozik, hogy ezzel töltse ki, a várhatóan egy esztendős FIFA-eltiltását. Sebes Gusztáv: Végignéztem a 3:3-as döntetlennel végződött, a spanyol Athletic Bilbao elleni mérkőzést Brüsszelben - mely a Honvéd kiesését hozta. Az volt a benyomásom, hogy a játékosok nem akartak nyerni. Bő egy órányi játék után Faragó, a kapus megsérült. Czibor állt be a mezőnyjátékosok közül a helyére. Szórakozott. Előbb fejjel akart

védeni egy könnyű lövést, majd ahelyett, hogy kézzel megfogta volna a labdát, cselezgetni kezdett. Mindkét szituációból gólt kapott a Honvéd. Akkor szóltam Kalmár Jenőnek, hogy kergesse ki Czibort a kapuból, mire Faragó visszaállt. A csapat a kétgólos hátrányban óriási energiával támadott, s Kocsis, majd Puskás góljával kiegyenlített. De ez, kevés volt… Utóbb hallottam, hogy egyesek attól tartottak, hogy ha továbbjutnak a BEK-ben, nem mehetnek el a dél-amerikai túrára, amit persze fontosabbnak tartottak. Akkor nem jutott eszembe, hogy soha többé nem fogom így együtt látni ezt a nagytudású gárdát. A Honvéd néhány játékosa (Tichy, Machos) a brüsszeli mérkőzés után hazatért, majd hamarosan követte őket Babolcsay György, Budai I László, Palicskó Tibor és Solti István is. A többiek - a kölcsönjátékosokkal (Grosics mellett Lantos, Szolnok és Sándor az MTK-ból, Szusza az Újpestből) délre Casablancába utaztak, hogy megvárják a vízumokat és a dél-amerikai túrához szükséges egyéb formaságokat elintézzék. Sebes viszont elindult Budapestre. Sebes Gusztáv: Hazafelé Bécsben megálltam, összeszedtem egy busznyi „hazadisszidálót”. Felkeresett egy ember, aki a futballisták állandó árufelhajtója volt. Azt mondta, a fiúk üzenik: látták, hogy semmit nem vásároltam Brüsszelben sem, és küldtek tízezer schillinget, legalább itt költsem el. Egyfelől örültem neki, hogy ilyen a szívük, hogy a nagy részük szeretettel gondol rám - másrészről bántott, hogy felmerült bennük, én ezt elfogadom. De aztán rájöttem, ők csak a saját fejükkel tudnak gondolkodni. Mint ahogy én is csak az enyémmel. Mialatt a Honvéd és az MTK külföldön túrázott, ajánlatokkal halmozták el mindkét klub játékosait. Főleg a válogatottakat. Különösen a spanyol és az olasz klubok kísérték nagy figyelemmel a játékosok útját és az eseményeket. Tichyt (még novemberben) a Barcelona, Bozsikot az Atlético Madrid, Lantost a Milán és az Atlético Madrid is le akarta igazolni, de szinte mindegyiküknek akadt kérője. Tichy Lajos, a Honvéd középcsatára a dél-amerikai túra előtt

visszatért Budapestre, és a sajtóban beszámolt arról, hogy mi történt a Bilbao elleni első mérkőzés előtt. Tichy Lajos: Még arra sem volt időnk, hogy kicsomagoljunk, máris körülvettek minket az ügynökök. Nem akadt egyetlen játékos sem, aki ne kapott volna valamilyen ajánlatot. Kocsisnak és Czibornak kínálták a legtöbb pénzt, fejenként körülbelül százhúszezer dollárt. Azt nem tudom pontosan, hogy Bozsiknak mit ajánlottak. Hidegkúti és az MTK csapatának nagy része még közvetlenül karácsony előtt visszatért Budapestre. Ők is dúskáltak az ajánlatokban. Hidegkúti Nándor: Sok-sok ajánlatot kaptunk, mialatt külföldön voltunk. Én abban a helyzetben voltam, hogy otthon várt a feleségem, a két gyerekem, sőt a feleségem szülei is. Az apósomnak az egyik lábát nem sokkal korábban amputálták. Nem hagyhattam el az országot. Ezeknek az embereknek én voltam az egyetlen támaszuk. De a délamerikai túrán való részvételen komolyan gondolkodtam. Sándor Csikar felhívott Bécsből, elmondta, mire készülnek, ám addigra már lezárták a határokat. „Simán” lehetetlen volt kijutni, de próbálkozni is nagyon kockázatosnak tűnt. Így hát maradtam. De biztos voltam benne, hogy lesz néhány játékos, aki kint marad és tudtam, hogy megszakadna a szívem, ha választanom kellene aközött, hogy hazatérjek, vagy hogy a csapattársaimmal maradjak. Bántott, hogy lemaradtam erről a délamerikai túráról. Nagyon szerettem volna megnézni Brazíliát. Később megtudtam, hogy milyen jól érezték magukat a fiúk odakint. Az én életemből ez kimaradt. Sándor Csikarnak elmondtam, ha korábban hív, Bécsben maradtam volna és elmegyek velük Brazíliába. Itthon a nagy többség még úgy számolt, a túrázók majdan hazatérnek. Legalábbis erre lehet következtetni az MLSZ aktuális ülésére érkezők közötti beszélgetésekben felmerült kérdésekből, s az arra adott válaszokból. Kiderült, hogy bár Sándor, Szolnok és Lantos

azt üzente, hogy hazajönnek, a trióból csak a jobbszélső játékára tartott igényt az MTK. Machos személyesen járt bent a szövetségben, s elmondta, továbbra is szeretne a Honvédban futballozni, de csak akkor, ha Puskás és Czibor nem tér haza. Akkor ugyanis átigazol. A további átigazolásokról szólva az MLSZ vezetői kijelentették, nem kívánnak akadályokat gördíteni az elé, hogy Budai és Kocsis visszatérjenek a Ferencvárosba. Östreicher Emil: Az indulás előtt megegyeztünk az anyagiak rendezéséről. A pénztárosok, Szusza és Puskás minden fillérről bizonylatot kértek. Szusza akkor lett igazán a barátom. Hozzá hasonló precíz embert keveset ismertem. Előfordult, hogy egy dollárnak nyoma veszett, ő egész éjszaka nem aludt, míg ki nem derítette, mi hibádzik. Puskás és ő tökéletesen dolgoztak, mert a végén mindig, minden centre stimmelt. Egyébként tízezer dollárt kaptunk meccsenként, az összesen hetvenezer dollár nem volt kis összeg. Sőt… Három csoportba osztottuk a játékosokat, az elsőbe a válogatottak, a másodikba az idősebb, de nem válogatottak, míg a harmadikba a fiatalabb játékosok kerültek. A különböző kategóriák között körülbelül négyszáz dollárnyi különbség lehetett. Puskásé lett ebből háromezerhatszáz. Szép pénz, de nagyon sokat költött belőle, mialatt kint voltunk ő minden nap hívta telefonon a feleségét és a kislányát. A kinti túravezetők időközben folyamatosan kapcsolatban álltak mind az MLSZ mind pedig a Budapesti Honvéd itthoni vezérkarával. Az itthoni direktíva úgy szólt, hogy a játékosok térjenek haza, s ha kipihenték magukat (!), ha jól felkészültek az utazásra (a fagyos, jeges pályákon, erre reflektált Östreicher később: „De Olaszországban például eszményi körülmények között edzhettünk!”), újra nekiindulhatnak. Puskás Ferenc: Guttmann Béla akkoriban Bécsben élt és mi ott is jártunk a brazíliai út előtt. A negyvenes évek vége felé Kispesten dolgozott. Akkor nem váltunk el szépen, rosszul esett neki, hogy egy bajnokin le akarta cserélni Patyit, én meg ráparancsoltam Miskára,

hogy maradjon a pályán. Ám majdnem egy évtized után ennek már nem volt jelentősége. Nagy tapasztalatú, kitűnő edző volt, akit megkértünk, hogy jöjjön velünk Dél-Amerikába. Bele is egyezett. Sőt, amikor mi visszatértünk Európába, ő Brazíliában maradt és ott nemcsak állami bajnokságot nyert a Sao Paulo FC-vel, hanem még jobban megtanította csapatának az általunk kifejlesztett 4-2-4-es rendszert. A Honvéd - hiszen a hazai tiltás ellenére továbbra is ezen a néven játszott a gárda - 1957. január 9-én érkezett Rio de Janeiróba, ahol fantasztikus fogadtatásban részesült. A játékosok is rendkívül kíváncsian várták a túrát, többségüknek álmai netovábbja volt eljutni Dél-Amerikába. Az ötvennégyes világbajnokság előtt felmerült már egy brazíliai túra lehetősége, de a „berni ütközet”, a botrányok után az MLSZ vezetői nem tartották volna bölcs lépésnek az utat. Az aranycsapat játékosai büszkék voltak arra, hogy a külföldi sajtó többször is Európa braziljainak aposztrofálta őket (holott talán fordítva - azaz a brazilokat Dél-Amerika magyarjainak hívni akkoriban helyesebb lett volna), és szerették volna a saját szemükkel látni a brazil futball bölcsőjét. Az AFP francia hírügynökség korabeli beszámolója szerint felmerült, hogy a Flamengo elhalasztja a magyarok első fellépését, hogy időt nyerjen képviselője zürichi, a FIFA-nál folytatott tárgyalásaira. Ugyanaznap a német DPA viszont azt jelentette, hogy elhárult minden akadály a teltházas első meccs lejátszása elöl. Ugyancsak az AFP-re hivatkozva közölte az MTI az itthon szenzációt keltő hírt, mely szerint egy bogotai milliomos meg akarja venni az egész csapatot, ha annak tagjai azonnal felveszik a kolumbiai állampolgárságot. (1956-ra a kolumbiai szövetség már visszatért a FIFA kebelébe, az elvi lehetősége azonban akkor még megvolt annak, hogy akár egy teljes, állampolgárságot szerzett csapat esetleg válogatottként is pályára lépjen.) Mindeközben a játékosok feleségeinek egy része Bécsbe érkezett. A Sportnak adott néhány mondatos telefoniterjúban Bozsik Józsefné elmondta, hogy Puskás és Czibor kivételével minden túrajátékos

csomagja náluk van - így valószerűnek tetszett a többség majdani hazatérési szándéka. Puskás Ferenc: A brazilok érezhető tisztelettel fogadtak bennünket. Nagyon tetszett nekik, ahogyan futballoztunk. Lehet, hogy sokan gondolták azt, így már megértik, válogatottjuk két és fél évvel korábbi, magyaroktól elszenvedett vereségüket. Rio deJaneiróban az évszakhoz méltó, rettentő kánikulában edzett a Honvéd legénysége. Az első brazíliai találkozót végül az eredeti időpontban játszotta le a csapat. A közel 50 fokos hőség mellett az akklimatizáció nehézsége is kínozta a játékosokat, így nem csoda, hogy a Maracana 80 000 tomboló nézője előtt a Flamengo (soraiban Didivel, Zagallóval, Evaristo Macedóval és Moacyrral) 6:4-re legyőzte a magyarokat. (A statisztikusok kedvéért: a magyar gólokat sorrendben Szusza, Budai, az utolsó kettőt Puskás érte el.) A brazil köztársasági elnök a Maracana díszpáholyából figyelte a világhírű magyar futballisták produkcióját. A második fellépés már jobban sikerült: az 1955-ös riói bajnok Flamengónál semmivel sem gyengébb, sőt éppen abban az esztendőben állami bajnokságot nyerő, Garrinchát, Quarentinhát, Nilton Santost soraiban tudó Botafogo kapitulált Kocsis Sándor nagysága előtt. Nem túlzás, az 1954-es világbajnokság magyar gólkirálya élete egyik legjobb kilencven percét játszva, három gólt lőtt a vendéglátók kapujába. A Honvéd 4:2-re nyert (éppúgy, mint a válogatott a svájci világbajnokságon…) a brazilok ellen, a „hiányzó ” gólt újra csak Puskás szerezte. Az MLSZ eközben táviratokkal bombázta a FIFA-t, hogy a világszövetség tiltsa le a túrát, s hozzon szankciókat a „rebelliseket” befogadó brazil sportszövetség, a CBD ellen. A FIFA igyekezett elboronálni a vitát, s ebben partnerre lelt a dél-amerikaikban is. Paulo Costa, a CBD európai képviselője kilátásba helyezte, hogy szövetsége megbünteti majd a két fogadó klubot - ám aki kicsit is tudta, mit jelent Brazíliában a Flamengo és a Botafogo, nem vehette a dörgedelmet túlontúl komolyan. A magyar szövetség ellenben később „megbüntette ” a brazilokat: a meghívás ellenére lemondta a válogatott 1957 nyarára esedékes, hivatalos riói fellépését.

Közben a Honvéd újabb és újabb meghívásokat kapott. A kővetkező találkozót a Flamengo ellen játszotta a gárda, s visszavágott az első vereségért. Éppúgy 6:4-re nyert, mint a brazilok az első meccsen. Puskás négy gólt is lőtt (kettőt tizenegyesből), Budai és Sándor pedig egyet-egyet. A brazilok 6:1 után tértek csak magukhoz a melegtől elfáradó magyarok ellen. Szerencsére túl későn… A Honvéd megnyerte a következő mérkőzését is (a Flamengo ellen 3:2-re), ám akkor még senki sem gondolta, ez lesz a portya során az utolsó siker. A túra utolsó három mérkőzésén kétszer kikapott, s egyszer döntetlenre játszott az egyre inkább kifáradó legénység. A magyar csapat - vízumgondok miatt - két csoportban érkezett vissza Európába. Ausztriában találkoztak ismét a játékosok, február utolsó hetében. Puskás Ferenc: A túra utáni visszaút Európába elég bonyolult volt, a csapat egyik fele Hollandián keresztül, a másik Spanyolországon át érkezett Bécsbe. Különböző vezetőket küldtek Budapestről Bécsbe, hogy beszéljenek velünk. Itt megkezdődtek a „tárgyalások”, azaz közölték, hogy azonnal haza kell térnünk és hogy különböző büntetésekre számíthatunk a túrán való részvétel miatt. Világosan kifejezésre juttatták, hogy a legsúlyosabb szankciók rám, a csapatkapitányra várnak. Azt kérdeztem, miért? Heves vita után azt mondtam, tudják meg a szövetségtől, hogy pontosan milyen büntetést akarnak kiszabni és hívjanak fel másnap. Aztán közölték velem, hogy másfél évre eltiltanak a játéktól. Bécsből hatan (Bozsik, Bányai, Rákóczi, Dudás, Faragó és Törőcsik) szinte azonnal elindultak Budapestre. Egy nappal később megérkezett Budai, Kotász és Szusza, majd Lantos és Sándor is. A többiek ellenben úgy döntöttek, még tovább maradnak külföldön. Március első hetében az MLSZ fegyelmi bizottsága az időben hazatérteket felmentette, a „kölcsönjátékosokat” (Szuszát, Sándort és Lantost), valamint a honvédosok közül Bozsikot, Bányait, Rákóczit, Faragót, Budai II-t és Kotászt három hónapra eltiltotta a hazai és további három hónapra (azaz 1957. szeptember 7-ig) a nemzetközi díjmérkőzésektől. Enyhébb

büntetést kapott Dudás és Töröcsik, akiket csak „1+3 hónapra ” száműztek a partvonalon kívülre. Vándor Kálmán: Mindenért Nagy Marcell, a szövetség új elnöke hibáztatható, akit Barcs Sándor helyére neveztek ki. Kemény embernek akarta mutatni magát és úgy érezte, hogy határozott fellépéssel imponálni fog a szovjeteknek: „Ha negyvennyolc órán belül nem térnek haza, mindenki el van tiltva” - harsogta. Ezért nem jöttek vissza. Azóta is visszatérő vágyam, hogy találkozzak Nagy úrral - ha él még egyáltalán - és beolvassak neki. Szerintem ugyanis tulajdonképpen ő tette lehetetlenné Puskásék hazatérését. Hol volt már Nagy Imre miniszterelnök, aki a november elsején túrára induló sportolóknak e mondatot üzente: „Mi már megnyertük itthon a magunk mérkőzését, Önök most nyerjenek odakint!”

Az Aranycsapat felbomlása „Fájdalmas volt annyi barátot otthagyni Magyarországon”

Bécsben a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői és a játékosok találkozása után Puskás és a többiek külön-külön döntöttek. Senki nem akart és nem is tudott volna a másik sorsáról határozni. A két „őskispesti”, Bozsik és Puskás mégis úgy vacillált a saját sorsán, hogy közben a másik is a fejében járt. Ha még nem is mondták ki, de érezték, elválnak útjaik. Az a két ember, aki szinte azóta ismerte és szerette egymást, amióta csak megtanultak lábra állni, most külön ösvényen akarta folytatni élete útját. Két, harminc körüli fiatalember, akik Kispesten szegénységbe születtek s egymás kezét soha el nem engedték, a világ legjobb fedezetévé és a világ legjobb csatárává emelkedtek. Cucu és Öcsi… „Csak” barátok, ám lélekben mindig is testvérek. A két cimbora, két különböző karakter, két teljesen eltérő személyiség. Bozsik - a mindig megfontolt, soha nem hangoskodó, kevés beszédű fedezet, a párt tagja, parlamenti képviselő - hazaindult. Puskás - a mindig lázadó, spontán, örökké vibráló, nagyhangú, sokak áltat egoistának vélt, ám a valóságban a barátaiért, a társaiért tűzbe menő „frontharcos ” - a másik irányba tartott. Még ő sem tudta, hová: a nagyvilágba. Puskás Ferenc: Nem próbáltuk egymást meggyőzni arról, hogy menjünk, vagy maradjunk. Mind a ketten jól ismertük a másik helyzetét, és ezért nem kellett egymásnak magyarázkodnunk. Az én helyzetem egyszerűbb volt és világos. A feleségem és a lányom velem voltak Bécsben. Cucuval néhány napot együtt töltöttünk, mielőtt ő visszament Budapestre. Sok kételye volt a hazatéréssel kapcsolatban és egy ideig közelállt ahhoz, hogy nyugaton maradjon - Östreicher már le is kötött neki egy edzői állást az Atlético Madridnál de Magyarországon élt az anyja és négy fiútestvére, édesapjuk nem sokkal korábban halt meg. Szerintem úgy érezte, haza kell mennie, gondoskodnia kell a családjáról. Akkor is, ha talán a lelke mélyén nem akart hazamenni. S még valami: nem szabad elfelejteni, hogy mi magasrangú katonatisztek voltunk. Az is felrémlett bennünk, hogy a kintmaradásunkból hátránya

lehet az otthon maradó családtagjainknak is. Nagy présben voltunk. Végül is Bozsik visszatért Budapestre, bár a feleségének korábban sikerült kijutnia az országból. Így akár együtt is kintmaradhattak volna - de az asszony előbb hazatért és Bozsik követte. Ők így döntöttek. Akkor talán nem is gondoltam, hogy a legjobb barátommal soha többé nem találkozom magyar földön. Az MLSZ vezetőivel történt utolsó találkozásomkor, Bécsben, ultimátumot adtam nekik. Ha meggondolják magukat az eltiltással kapcsolatban, akkor visszatérek, ha nem, akkor másfelé megyek. Mondtam, hogy beszéljenek még egyszer az OTSB vezetőivel és kérdezzenek rá. Mire megkaptam a válaszukat - ami nemleges volt, azaz el akartak tiltani - addigra Kocsis és Czibor már elhagyta Ausztriát. Zoli Olaszországba, Kocka Svájcba ment. Ők már egy nappal hamarabb döntöttek. Majdnem harminc évesen úgy éreztem, hogy az eltiltás a futballpályafutásom halálos ítéletét jelenti. Azt gondoltam, lehet, hogy életemben soha többet nem rúgok labdába komoly mérkőzésen. Megmondtam nekik, hogy köszönöm, ebből nem kérek, a viszontlátásra. Így búcsúztam el tőlük és néhány nappal később a családommal Olaszországba repültem. Nem állt jól Puskás szénája. A Magyar Labdarúgó Szövetség a FIFA-n keresztül külföldre is kiterjesztette az eltiltást, hogy a kintmaradt játékosok ne lehessenek profik. Ennek ellenére Puskás Bécsben a Wiener Sportclubnál edzett (Ostreiclier is ott kezdett menedzserként dolgozni), sőt, egy előszerződést is aláírt, miközben a kintmaradt magyarokból alakult csapattal játszott 1957 tavaszán néhány gálamérkőzést. S részt vett bemutató edzéseken!Athénben például tízezrek lesték a mozdulatait. Czibor áttette székhelyét Rómába, majd onnan szerződött egy évvel később a Barcelonához. Kocsis a svájci Young Fellows-ban játszott, mígnem ő is Barcelonában kötött ki. De az az igazság, hogy Puskást eleinte elkerülték a tudásához, s a hírnevéhez méltó ajánlatok. Tichy Lajos: Meglepődtem, hogy Puskás nem kapott igazán jó ajánlatot. Egy alkalommal Portugáliába hívták, edzői állást ajánlottak neki. Nagyon mérges lett. „Nem vagyok még olyan öreg, hogy edző legyek” - tört ki belőle - „Én játszani akarok!”

Puskás Ferenc: Kezdtek úgy fordulni az ügyeim, hogy még rosszabb jövőnek néztem elébe, mintha visszatértem volna Budapestre. Elhagytam a klubomat, a Honvédot, méghozzá engedély nélkül és emiatt amatőr lettem, semmi több. Egy évig nem játszhattam profik között, ráadásul a magyar szövetség még további egy éves eltiltásra kérte a FIFA-t. Néhány olasz klub mégis érdeklődött irántam és kérelmezte a FIFA-nál büntetésem mérséklését. Végül hat hónapot tényleg elengedték. Így is másfél évet kellett játék nélkül töltenem. Puskás távozásának, az akkori szóhasználat szerint „disszidálásának” hire meglepte még a barátok, a csapattársak egy részét is. Hiszen ök jól tudták, hogy- „Öcsi” a múltban kapott már néhány bőkezű ajánlatot, ám ezeket mindig visszautasította. (Mindez alighanem azt bizonyítja, abszolút nem a pénz, nem a kinti, minden kétséget kizáróan sokszorosan nagyobb jövedelem tartotta nyugaton Puskást.). Némelyik játékostársa alig akarta elhinni, hogy az addigi csapatkapitány nem tér vissza Budapestre. Hidegkúti Nándor: Nem lepődtem meg azon, hogy Czibor nyugaton maradt. Elete mindig is kaotikus volt, ráadásul, úgy emlékszem, részt vett valamelyik szovjetellenes tüntetésen is. Senki sem csodálkozott azon, hogy ő kintmaradt. Kocsis döntése már okozott egy kis meglepetést. De arra végképp nem számítottam, hogy Puskás külföldön marad. Mindenki azt hitte, azt remélte, hogy végül mégis csak hazatér. Még ma sem értem igazán, hogy miért maradt Nyugaton. Grosics Gyula: Tudtam, hogy néhányan nem térnek majd haza. A gyakorlatban az ő távozásuk az Aranycsapat nagy korszakának végét jelentette. Olyan játékosok, mint Puskás, Kocsis vagy Czibor, szó szerint pótolhatatlanok voltak. Nemcsak akkor nem akadtak hozzájuk hasonló képességű futballisták, de azóta sem. Amikor Öcsi nem tért vissza 1957 tavaszán, biztos voltam benne, hogy Magyarországnak többé nem lesz ilyen nagyszerű csapata.

Östreicher Emil: Puskás volt Bécsben az első, aki azt mondta, elég a kalandozásból, gyerünk haza. Hiányzottak neki a kispesti haverok. Aztán a kezünkbe kerültek a hazai újságok, amelyekben azt írták, hogy Öcsi hazaáruló, sőt, hogy ellopta a társai pénzét. Nagyon kiborult, azt mondta, ahol őt tolvajnak tartják, oda nem megy vissza. Megértettem az indulatait, hiszen egy olyan embert vádoltak, aki soha, egyetlen fillért vagy centet sem vett el senkitől. A Real Madrid ajánlata Puskás Ferenc: Úgy alakult, hogy Olaszországba érkezésemtől számítva tizenhárom hónapig nem játszottam. Azonban ahogy az eltiltás vége felé közeledtem, már egyre biztosabban éreztem, hogy valaki leszerződtet majd. A milánói Internazionale tett először ajánlatot és elkezdtem ott edzeni. Ám akkor kissé kövér voltam - tizennyolc kilónyi felesleg volt rajtam. Körülbelül két hónappal az eltiltás lejárta előtt az Inter közölte velem, hogy nem tud leszerződtetni, mert az olasz szövetség kötelezte a klubokat, hogy egy adott időpontig tegyék közzé játékosaik névsorát. Ám addig engem nem lehetett igazolni, mert hivatalosan még nem voltam szabad. Barcs Sándor: Még ma is megvan Puskás akkori levele. A dátum rajta: 1957. október 5. A levélben arra kért, hogy próbáljam meg elintézni az eltiltás csökkentését, mert olasz klubhoz szeretne szerződni. Természetesen semmit sem tehettem érte. Ez a párt döntése volt. Puskás Ferenc: Ebben az időszakban aggódni kezdtem a jövőm miatt. Az eltiltás hónapjai nyomasztóak voltak, csak az segített elviselni, hogy úgy festett, le tudok majd szerződni az Interhez. Hivatalosan rá sem léphettem igazi futballpályára, még az edzőpályákat sem látogathattam. Az olaszországi Bordigherában éltünk és az első néhány hónapban a közeli San Remóba, a helyi kiscsapat pályájára jártam le. Miután az ő játékosaik délutánonként edzettek, így aztán én délelőttönként egyedül végezhettem a gyakorlatokat. Miután az Inter ajánlata dugába dőlt, nem adtam föl teljesen a reményt, de

amikor Östreicher Emil azzal hívott fel, hogy a Real Madrid tulajdonosa, Santiago Bernabéu látni akar, tényleg boldog voltam. Amikor Östreicher Brazíliából visszatért Bécsbe, úgy elöntött hogy ő sem néz szembe a Magyarországon rá váró büntetéssel. Östreicher Emil: Attól tartottam, hogy a történtek után otthon talán még börtönbe is csuknának. Senkit sem érdekelne az igazság, senki nem foglalkozna azzal, hogy mi mindent megtettünk a túra legalizálásáért. Ennek ellenére, nem volt egyszerű dönteni. Az ember még azt is meggondolja, hogy egy másik lakásba költözzön, nemhogy hazát cseréljen. Amikor Bécsben elváltam a hazamenőktől, meghagytam nekik, a saját érdekükben mindent kenjenek rám. Tudtam, hogy én soha nem akarok visszatérni Magyarországra. Később hallottam, hogy néhány játékosnak megígérték, elengedik az eltiltását, csak valljon ellenem. Azon könnyekig hatódtam, amikor évekkel később a fülembe jutott Sándor Csikar vallomásából: „Ahol olyan vagányok vannak, mint Puskás, Kocsis meg ő, ki hiszi el, hogy az Östreicher egyetlen centet is el tudott volna síbolni. Östreicher a Wiener Sportclubnál kapott állást Bécsben. Az osztrákok gáláns ajánlatot tettek neki, azt mondták, ha fényesebb kérője akad, bármikor elmehet. Néhány hónappal később valóban jelentkezett a „mesebeli herceg” - a Real Madrid képében. Östreicher Emil: Bécsi lakásomon egyik este csörgött a telefon. Kubala Laci jelentkezett, aki annyit mondott, hogy Saporta, a Madrid elnökhelyettese napokon belül Bécsbe jön, mert velem akar beszélni. Először azt hittem, valamelyik Honvéd-játékos eladásáról. Így aztán majdnem lefordultam a székről, amikor azt kérdezte, akarok-e a Real Madrid technikai igazgatója lenni? Ki ne akart volna? Amikor aztán már Madridban - Bernabéuval is találkoztam, csak annyit mondott, nem számít semmi, se politika, se származás, se vallás. Egy érdekli, a csapatunk minden héten nyerjen.

Miközben Östreicher Madrid Jelé vette az irányt, a Bécsben élő magyar futballisták csapatot szerveztek, s néhány bemutató mérkőzést játszottak Ausztriában és más országokban. Az ifjúsági válogatott tagjaként nyugatra került Szalav Tibor is szerepelt ebben a gárdában. Szalay Tibor: Játszottam az eltiltott magyarok csapatában is, amelyet mi „Puskás-cirkusznak” neveztünk. Egyik legkedvesebb emlékem, hogy a görög Ethnikoszt például 7: l-re vertük. Nagyon jól ment a játék, három gólt is szereztem. Azon a görög túrán egyébként mindenáron le akartak bennünket szerződtetni. Imádták a magyarokat, Öcsiék korábbi fellépései remek hírverésnek bizonyultak. Östreicher Emil: Bernabéu azzal bízott meg, hogy nézzek körül a futballpiacon, kikkel lehetne még jobban megerősíteni a már amúgy is BEK-győztes csapatot. Természetesen már akkor gondoltam Puskásra, de az elnök úr nem tűnt igazán lelkesnek Öcsi nevének hallatán. Látta őt játszani azon a bizonyos - ötvenhat őszén -, városi válogatott elleni, madridi mérkőzésen és Puskás nem tett rá különösebb benyomást. Úgy gondolta, hogy Öcsi túl sokat vitatkozik a bírókkal. Így aztán egy kicsit „takarékra tettem” az ötletemet. De amikor az Inter mégsem tudta őt leszerződtetni, Bemabéu beleegyezett, hogy lépjek kapcsolatba Puskással. Bolognában találkoztunk. Puskás Ferenc: Östreicher Olaszországban járt, hogy megfigyelje a Milánt, mert az éppen a Real Madrid elleni Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjére készült. Elmondta, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futballoznék. Azt válaszoltam: „Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba. Időre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak”. Emil azt felelte, hogy ezzel ne is törődjek, hanem csak üljek föl vele a repülőre. Így aztán másnap már Madridban voltam, úgy festettem, mint egy felfújt óriáslufi. Santiago Bernabéu azonnal fogadott, aztán elég furcsa párbeszédet folytattunk. Tolmácsot ugyanis hozatott. Az elnök hadart valamit spanyolul, mire én magyarul karattyoltam. Aztán ő németül próbálkozott, én az általam ismert

néhány spanyol szóval válaszoltam. Végül széttártam a karomat és elmutogattam: „Ide figyeljen, ez mind nagyon szép, de megnézett engem alaposan? Legalább tizennyolc kiló túlsúlyom van.” Bernabéu így válaszolt: „Ez nem az én gondom, hanem a tiéd”. Ennyiben maradtunk. Ha kövéren is, de a Real Madrid játékosa lettem. Östreicher Emil: A négy éves szerződésért Puskás körülbelül százezer dollárt kapott, persze, pesetában. Ehhez jött a fizetése és a prémiumok. Nem számított volna ez nagy összegnek a fitt Puskásért, de egy kövérért, nem volt rossz summa. Puskás Ferenc: Bernabéu rögtön adott ötezer dollárt, ami nagyon jól jött. Visszarepültem Olaszországba a családomhoz és elmondtam nekik a jó hírt. Összecsomagoltunk és először Bécsbe utaztunk, mert maradt még ott néhány holmink, majd onnan Madridba repültünk. Én nekiláttam a munkának - a kemény munkának - és mindössze hat hét alatt megszabadultam tizennyolc kilótól. Pokoli erőfeszítésembe került, de tudtam, hogy megéri. Nem ettem kenyeret, egy csöpp alkohol sem csúszott le a torkomon és megmondtam a feleségemnek, hogy spagettit látni sem akarok. Puskás akkoriban nem az egyetlen magyar futballista volt Madridban. Az Atlético Madridtól szerződést kapott ugyanis Csóka József és Ilku Péter - a válogatott kapus testvéröccse -, valamint Csabai József is. Csóka József: Nem szégyellem, nekem Öcsi volt az Isten, annyira szerettük egymást. Egyszer játékból megragadtam az ingét, s elkezdtem rázni tehetetlenségemben: „Az anyád szentségit! Miért vagy te ennyivel jobb mindannyiunknál ?!…” Esküszöm, tökéletesebb volt mint Pelé! Egyedülláló zsenije volt a futballnak. Emlékszem arra, amikor fogyókúrázott. Csabai Jóskával hármasban kínoztuk magunkat a dög melegben, így Öcsinek is könnyebb volt. Egy több méter hosszú nylont tekert magára, úgy futott. Meglett az eredménye, mert nyolc éven keresztül ő volt az Isten Madridban.

Szepesi György: Szerintem, ha Puskás visszatér Magyarországra 1956-ban, akkor a pályafutása végetért volna. Túlsúlyos volt, erőnlétileg leeresztett, és már majdnem harminc éves. Tényleg nagyon meglepett, hogy még tíz évet lehúzott a Real Madridnál. Szüksége volt arra a hatalmas kihívásra, amit Spanyolország jelentett a számára. Itthon lazsálhatott, „eltűnhetett”, egy mérkőzésen azt csinált, amit akart. De a Reálnál ez nem így működött. Ott minden meccs olyan volt, mint egy kupadöntő. Barcs Sándor hamarosan egv „új emberrel” Spanyolországban. Sokatmondó tapasztalatot szerzett.

találkozott

Barcs Sándor: Valamikor ötvennyolcban elmentünk ebédelni egy madridi étterembe. Puskás különleges tengeri herkentyűket rendelt, olyat, amit azelőtt sose láttam. Nekem is ezt kérte, de én nem tudtam megenni. Azt kérdeztem: „Öcsi, mi ez? Miket eszel te manapság, az isten szerelmére?” Ő csak mosolygott és azt mondta: „Itt nincs pörkölt és nokedli. Én most profi vagyok, hiszen tudod.” Lejtőn a Honvéd A Budapesti Honvéd nehezen boldogult három, elveszített sztárja. Puskás, Kocsis és Czibor nélkül ötvehét tavaszán. A csapat - miután az MLSZ még a hazatérők közül is többeket eltiltott rövidebb időre -, kiesett volna az első osztályból, ugyanis a Honvéd a tizenkét csapatos NB I-ben csak utolsó előtti lett. Igaz, például Faragó, Bozsik, Bányai és Dudás nélkül. Ám a szövetség az élvonal létszámának felemelésével megmentette az évtized első számú egyesületét. A tavasz végén aztán hazatért Grosics Gyula is. Külföldön sikerei voltak - Athénben például huszonötezer néző előtt tartott bemutató edzést Kocsissal és Puskással - mégis, családjával együtt a visszatérést választotta. Az 1957-58-as idényben aztán „természetesen ” nem a Honvédban, hanem - újra - a Tatabányai Bányász csapatában folytathatta pályafutását.

Grosics Gyula: Hazatérésemkor, ötvenhét májusában rabszállító autó várt rám a határnál. A gyanú árnyéka még mindig ott lebegett fölöttem. A belső elhárítás aktáiban megbízhatatlan személyként tartottak nyilván, akire különös figyelmet kell fordítani. Még mostanában is eltöprengek azon, hogy jól tettem-e, hogy hazajöttem. Nem vagyok benne biztos… Hidegkúti Nándor: A Honvéd megpróbálta pótolni Puskás és a többiek elvesztését. Több jó, fiatal játékost igazolt le, illetve ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy bevonultatta őket a katonacsapatba. Azonban a csapat visszaesett, meg sem közelítette az ötvenes évek első felének ragyogását. Ráadásul - ahogy a helyzet egyre inkább konszolidálódott - a vetélytárs klubok hatalmasságai már egyre kevésbé voltak hajlandók lemondani legjobbjaikról a „katonák” javára. Természetesen Puskás, Kocsis és Czibor elvesztése nagy veszteséget jelentett a válogatottnak. Ráadásul gyakorlatilag a teljes ifjúsági csapat is disszidált. Így elveszítettük a közvetlen utánpótlás legtehetségesebb részét. Nem elég, hogy az én generációm már amúgy is lassan kiöregedett, de még az „utódjelöltek” is elhagyták az országot. Puskás Ferenc: A szűkebb családomból csak az édesanyám és a nővérem maradt Budapesten. Abban a kispesti házban éltek, amit én vettem. Nem voltak kétségeim affelől, hogy tudnak vigyázni magukra és a házra is, ha szükséges. Mindketten erős egyéniségek, értelmes asszonyok voltak. Tényleg jól boldogultak. A Manchester United kölcsönvenné Puskásékat 1958. február 6-án gyászba borult Manchester városa és a szigetország nagy része. A Belgrádból, a Crvena zvezda elleni BEKmérközésröl hazafelé tartó Manchester United repülőgépe a müncheni Riem repülőtérnél lezuhant. A gép utasai és személyzete, összesen negyvenhárom fő közül - beleszámítva a néhány nappal később a kórházban elhányt Duncan Edwardsot is - huszonhármán veszítették életüket. A United nyolc futballistája halt bele sérülésébe, közöttük az akkor már válogatott Duncan Edwards, Tommy Taylor,

Roger Byrne és Dávid Pegg. Az áldozatok között volt a magyar származású Miklós Béla is, aki a belgrádi túra szervezőjeként került a gépre. A vele utazó felesége túlélte a katasztrófát. Puskás Ferenc: Az eltiltásunk alatt, a Manchester United azzal a kéréssel fordult a FIFA-hoz, hogy mindhármunkat, Kocsist, Czibort és engem kölcsönvenne a büntetés lejártáig. A szörnyű müncheni légikatasztrófa után ugyanis kevés játékosuk maradt. A klub felajánlotta, hogy csak alapfizetést ad nekünk, de sem a FIFA, sem pedig az angol labdarúgó szövetség nem járult hozzá a leigazolásunkhoz. Bár hat hétig vitatkoztak a döntésen. Végül jogi akadálya is támadt az ügynek. Érdekes, hogy az előző évben a Real Madrid a Manchester United ellen játszott a BEK elődöntőjében. Valószínűnek tartom, ha nem következik be a tragédia, a következő döntőben újra találkozott volna a két csapat. Én Olaszországban voltam, a rádió szinte azonnal bemondta a szörnyű hírt. Döbbenetes volt. Mint minden játékos, én is arra gondoltam, rengeteget utazunk, bármelyikünk rajta lehet egy ilyen gépen. Csak az jelentett némi megkönnyebbülést, hogy kiderült, Matt Busby és Bobby Charlton túlélte a katasztrófát. Kedveltem Busbyt. Sokan tett a labdarúgásért. A Manchester United éppen nagyon erős csapattá kezdett alakulni. Bámulatos volt nézni például a kis Duncan Edwardsot, olyan fiatal volt, mégis majd kicsattant az erőtől. Halála nemcsak a United számára volt nagy veszteség, hanem az egész angol, sőt egyetemes futballsportnak is. Néhány hónappal később, amikor már a Realban játszottam, elmentünk Angliába egy jótékony célú mérkőzést játszani az United ellen. A Madrid nem kért egy fontot sem, Bernabéu segíteni akart egy bajba jutott, nemes ellenfelén. Az Old Trafford stadionban hat:egyre vertük őket. Guszti bácsi Puskás Ferenc: Fájdalmas volt annyi barátot otthagyni Magyarországon. Főként az edzőt, aki mindig istápolta válogatottbeli karrieremet. Sebes nagytudású, nyugodt, elfogulatlan és jóindulatú volt, aki soha nem bántott senkit. Bárkinek kész volt segíteni, ha tudott, ha kérték. Minden játékos nagyon tisztelte. Az igazság az, hogy ő

imádott minket - nemcsak engem és Bozsikot, de a többieket is az aranycsapatban. Az egyik legőszintébb és legtisztább ember, akit valaha is ismertem. Ő volt az Aranycsapat feje és szíve. Komoly ember volt, nagyon profi, de igazi humorérzékkel megáldott. Sokat hülyéskedtünk a társaságában, de az az igazság, hogy rajta is imádtunk viccelődni. Jól ismerte a lelkünket, tudta, hogy mire van szükségünk a sikerhez és el is érte, hogy azt megkapjuk. Elkötelezett kommunista volt és a hitét mindig megőrizte. Főszerepet játszott az Aranycsapat kialakításában, de az ötvenhatos forradalom után gondjai támadtak, félreállították. Ezt még tetézte olyan játékosok elveszítése, mint Kocsis, Czibor és jómagam. Folyt a bűnbak-keresés és Sebes ettől szenvedett. Az Aranycsapat játékosai már kezdtek kiöregedni. Annak ellenére, hogy Grosics, Budai, Bozsik és Hidegkúti is szerepelt az 1958-as világbajnokságon a válogatott játékereje meg sem közelítette a régi csapatét. Hidegkúti Nándor: Miután Puskás elhagyta az országot, a válogatott csapat már soha többé nem volt olyan erős, mint vele. Gyakran játszottam az ő helyén, de teljesen nem tudtam pótolni a hiányát. Nemcsak nagyszerű játékos és kitűnő csapatkapitány volt, hanem amolyan „edző-játékos” is: mindent észrevett, fegyelmet tartott az ellenfél válaszlépéseinek megfelelően.

A Real Madrid Panchója „Az edző szerint nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a sárban játsszak”

Sokan - itthon és külföldön, a futballhoz igazán értők, és a felületes szurkolók is - hitték azt, hogy az eltiltással véget ért Puskás valódi futballkarrierje. Úgy számoltak, hogy a már 31 éves, hízásra hajlamos futballsztár nem tud majd megújulni, s nem tud a földkerekség legjobb játékosai közé kerülni. Amikor Puskás 1958-ban megérkezett Madridba, olyan (rossz) kondícióban volt, mint még sohasem az akkor már tizenhárom éves nemzetközi pályafutása alatt. Szűk másfél esztendeje csak edzéseken, illetve - az eltiltás elején néhány bemutató mérkőzésen rúgott csak labdába. Spanyol nyelvtudás nélkül nehéznek tűnt a beilleszkedés egy olyan ember számára, akit játéktudása mindig is vezető szerepre predesztinált. A Real Madridban - ki ne tudná -, Alfredo Di Stefano, a korszak első számú játékosa volt a „főnök” a pályán. Eleinte ő is, és nagyon sok madridi szurkoló is szkeptikusan figyelte Puskás erőnlétét, súlyát. Di Stefano azt is tudta, számára a csúcsformában lévő Puskás vetélytársat is jelenthet. Am a „jövevény” egyelőre messze volt igazi önmagától. Az 1958-1959-es idény első mérkőzésein még kifejezetten nehézkesnek és lassúnak tartották Puskást, akinek balszerencséjére maga az ottani futball is gyorsabb és erőszakosabb volt, mint amilyenhez ő a magyar NB I-ben hozzászokott. Ám aztán - hála az önsanyargató edzéseknek, kétségtelenül briliáns futballtudásának, s egy korábban csak ritkán használt tulajdonságának, okos alkalmazkodó-készségének - hirtelen meglódult a szekere. A szezon végén mindössze egy találattal maradt le Di Stefano mögött a góllövőlistán, s tagja volt az újra BEK-gyöztes csapatnak. Puskás Ferenc: Ötvennyolc nyarán érkeztem Madridba. Hat hétig szinte csak tréningeztünk, majd elutaztunk Dél-Amerikába. Argentína volt az első állomás, ott, Buenos Airesben játszottam először a Real Madridban. Onnan még átmentünk Uruguayba, ahonnan közvetlenül a spanyol bajnoki rajt előtt tértünk vissza Madridba. Az első, az Oviedo

elleni bajnoki mérkőzésen 5:2-re nyertünk, vágtam néhány gólt. Pedig nem volt könnyű dolgunk, mert a meccs előtti kiadós eső miatt latyakos lett a talaj, szinte nem is lehetett elrugaszkodni a gyepről. A stadion légkörét viszont imádtam, az eső ellenére százezer néző tombolt. Dicsért minket a sajtó is, és mi is úgy éreztük, jól futballoztunk. Ám a következő meccsünk előtt, mielőtt elindultunk volna San Sebastianba, az edzőnk, Carniglia félrehívott. „Most a Real Sociedad ellen nem fogsz játszani, mivel nehéz, vizes a talaj. Tudom, hogy mennyire nem szereted ezt.” Rendben, mondtam. Mi mást tehet egy új játékos? A csapat viszont nélkülem nem tudott nyerni, nem esett gól a kilencven perc alatt. Hazafelé Santiagoból Bernabéu megkérdezte tőlem, miért nem játszottam. Valami olyasmit mondtam neki, hogy csupán tizenegyen játszhatnak és Carniglia azt mondta, hogy mivel nem vagyok jó erőben ahhoz, hogy a sárban játsszak, pihentet engem. Az elnök nem szólt semmit - legalábbis nekem nem de a következő héten már ismét a kezdő csapatban voltam. Östreicher Emil: Carniglia az első pillanattól kezdve utálta Puskást. Öcsi nem volt jó kondícióban, még akkor sem, amikor a bajnokság már megkezdődött. Egy darabig csak futott a pályán, míg a többiek játszottak. De óriási akaraterővel áldotta meg a sors, nem hagyta magát, gyötrődött és sikere lett. Hamarosan a többi játékos is egyre jobban kijött vele, sőt Bernabéu is gyorsan megkedvelte. Carniglia - teljes nevén Luis Antonio Carniglia miként Di Stefano, Argentínában született. Negyvenéves korában, 1957-ben került a Madridhoz, a francia OGCNice együttesétől. Játékosként (kétszeres) válogatottságig vitte, volt argentin, mexikói és francia bajnok is. Pályafutásának csúcspontját a Realban töltött két esztendő (s a két BEK-győzelem) jelentette, holott előtte és utána olyan nagyhírű csapatoknál dolgozott mint az OGC Nice, a Fiorentina, az AS Roma, a Milán, a Juventus, vagy az Independiente és a Boca Juniors. Puskáson kívül is akadt magyar játékossal dolga, az OGC Nice-ben Újlaki József edzője volt. A Fiorentinát meg éppen tőle vette át 1960ban Hidegkúti Nándor.

Puskás Ferenc: A spanyol liga egy kicsit gyorsabbnak tűnt, mint amihez én korábban hozzászoktam, és az az igazság, hogy az ottani csapatok jobban is hajtottak. Igyekeztem gyorsan ráállni erre a hullámhosszra, s azt hiszem, ez sikerült is. Valószínűleg soha nem voltam még ennyire elszánt, mint akkor. Meg akartam mutatni a világnak, hogy még nem lehet leírni. Tudtam, hogy nem várhatom el ugyanazt a kiszolgálást, mint amit a Honvédnál kaptam. Itt nem volt Bozsik, akivel egy negyedszázadnyit fociztunk végig, és akinek csak annyit kellett kiáltanom, hogy „Most, Cucu!”, s már érkezett is a tökéletes passza. Eleinte Östreicheren kívül alig ismertem valakit a klubban. A játékosokhoz csupán a futballpályán szóltam, de ott sem túl sokat, mivel a spanyol nyelvtudásom csupán a „Buenos diasig” és a „Buenos nochesig” terjedt. Körülbelül fél évembe telt, amíg valami szókincset összeszedtem. Közben a feleségem is tanult spanyolul. A legkönnyebben, persze, a lányunknak ment, aki spanyol gyerekekkel játszott. Vettem egy csodálatos házat, alig három kilométerre a stadiontól. A Madrid rendesen megfizetett, de a házat nekem kellett megvenni. Szerencsére ugyanúgy balösszekötőt játszhattam, mint otthon. Az első szezonban már huszonegy gólt lőttem, csak Di Stefano előzött meg eggyel. Ám a következő idénytől - négyszer, egyetlen évnyi megszakítással - már én voltam a spanyol liga gólkirálya. Bár eleinte más volt a játékom mint a többieké, hamar sikerült alkalmazkodni. Arra időben rájöttem, hogyha a szélvészgyors Gento megszerezte a labdát a balszélen, nekem is vágtatnom kell, különben senki sem ér oda a beadására. Ugyanakkor azt is meg kellett tanulni, hogyan játszhatom gond nélkül a saját játékomat, a világ akkori talán legnagyobb futballistái, Di Stefano, Kopa és Rial között. A Real Madrid nem mindig tartozott nemhogy Európa, de Spanyolország élklubjai közé sem. Ötvenháromig - Alfrédo Di Stefano érkezéséig - mindössze két bajnoki címet szerzett csak az egyesület, 1932-ben és 1933-ben, igaz az országos kupát viszont kilencszer is megnyerte. Santiago Bernabéu először - tizennégy éves korától játékosa, középcsatára volt az egyesületnek, majd 1929-től a klub titkáraként dolgozott. Negyvenháromban választották elnökké, s egészen haláláig, 1978-ig ő állt az egyesület élén. Valóságos reformer

lett - minden modern klubelnök példaképe -, átszervezte az egyesületet és egy új stadiont építtetett, mégpedig az ezzel részvényeket vásárló tagok által fizetett pénzből. A tagok természetesen ennek fejében használhatták az úszómedencéket, a teniszpályákat, a tornatermet, még a kórházat is - a stadion területén. A Real, modern európai klubbá vált, egy pazar, új stadionnal és egy ahhoz méltó csapattal, amely az első esztendőben mindig megnyerte a bajnokcsapatok serlegét. Puskás Ferenc: A Bernabéu stadionban minden héten összegyűlő százezres szurkolótábor hamarosan a legjobb barátommá vált. Tagjai nagyon megszerettek engem, úgy érzem, nem is alaptalanul. Az ott eltöltött idő alatt, a BEK-győzelmeken és a Világkupa elnyerésén kívül is rengeteg értékes diadalt arattunk, beleértve öt egymást követő bajnoki címet a hatvan-hatvanegyes és a hatvannégy-hatvanötös szezon között, ami addig példátlan teljesítménynek számított a spanyol futballban. Soha nem okoztam csalódást a szurkolóknak. Ugyanakkor éreztem a tiszteletüket és a rokonszenvüket. Ezért volt nagyon jó életem Spanyolországban és ezért van még mindig olyan sok kellemes emlékem az ott eltöltött évekről. (El)hallgatásba burkolva 1956 után Puskás nemzeti hősből, nem létező személlyé vált a saját hazájában. Magyarországon nagyon kevés hír jelent meg spanyolországi karrierjéről, jóformán csak a Real Madrid eredményeiből lehetett következtetni arra, hogyan megy sora. A BEKdöntőit akkoriban még nem közvetítette a Magyar Televízió, de akik a nyugati határszélen tudták nézni például az 1959-es vagy az 1960-as BEK- döntőt - milyen „kapósak” lettek akkortájt az arrafelé lakó, régen nem vizitált rokonok! - azok beszámolhattak róla: Puskás jobb, mint valaha. Vagy ez így talán nem is pontos: „Pancho ” - aki azért itthon mindig Öcsi maradt - legalább olyan jó, mint volt idehaza. De más, az egyszer szent!

Tichy Lajos: Amikor Puskás elkezdett a Real Madridban játszani, alig hallottunk valamit róla. Legfeljebb meccsei eredményét. Az emberek a politikai vezetést hibáztatták azért, mert elüldözte őt és másokat Magyarországról. Természetesen mi, egykori játékostársai, barátai, nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy megy a sora. Szinte minden hírmorzsát megragadtunk, amit csak tudtunk. Hallottuk a szóbeszédet, hogy lefogyott és azt is, hogy újra ontja a gólokat. Tudni akartuk, hogy játszik. Alfredo Di Stefano, azaz a Szőke Nyíl Amikor Puskás a Real tagja lett, már valaki magáénak tudhatta azt a pozíciót, amely korábbi csapataiban mindig őt illette. Madridban Di Stefano volt az első számú sztár, a hangadó, a csapatkapitány. A nyáj vezérürüje. Ő volt az, aki elsőként szaladt ki a pályára, rávetődött a pompa és a dicsőség legnagyobb fénysugara, ő volt az, akinek szavára akár világklasszisoknak az élete is megkeseredhetett a királyi klubban. Az otthon vezető szerephez szokott Puskás számára veszélyeket rejtett ez a szituáció. Ám ő villámgyorsan felmérte és értékelte helyzetét. Rájött: nincs értelme Di Stefanóval versengeni, el kell fogadnia az argentin-spanyol sztár vezető szerepét, s a kezét fogva az ő csillaga is a magasba emelkedhet. Bölcsen, meg sem próbált Di Stefanóval versengeni. Csupán figyelt és hallgatott, tanulmányozva a Szőke Nyíl (Saeta Rubia) rezdüléseit mindaddig, amíg meg nem értette őt. Finom intelligenciát és gyémántkemény elszántságot feltételező döntés volt. De bejött! Mihelyst Di Stefano rájött arra, hogy Puskás a társa, s nem a vetélytársa akar lenni barátságába fogadta. S kettejük együttműködése olyan pazar csatárjátékot eredményezett, amelyhez foghatót addig talán csak a magyar aranycsapattól és a brazil válogatottól láthatott a világ. Alfredo Di Stefano: Évtizedek távlatából elmondhatom, szinte nem kaptam levegőt, amikor először megláttam. Hatalmas túlsúly volt rajta. Mi meg akkor már a csúcson voltunk, csodálkoztam, mit akarnak ezzel a dagadttal? Persze a nevét jól ismertük, tudtuk, hogy a futball nagy varázslója, de nem fért a fejembe, hogy tud majd ez az ember futni közöttünk. Mit szépítsem, eleinte nem túlságosan lelkesedtem

jöveteléért. Egy harmincon túli, elhízott futballista a világ legjobb csapatában! Arra gondoltam, mit keres ez itt közöttünk? Tegyünk annyit azért sietve hozzá: az erős egyéniségű Alfredo Di Stefano az ötvenes évek második felében az európai futball első számú egyéniségeként tündökölt. Olyan - szinte tökéletes - futballista volt, aki a futball minden elemét egyetemen okíthatta volna. Élete, pályafutása kész regény, hosszú út vezetett Buenos Aires szegénynegyedeiből a királyi klub trónjáig. Di Stefano Argentínában a River Plate tagjaként lett sztár, majd áttette székhelyét Kolumbiába, az ottani „kalózligába”. 1953-ban - mikor kezdett besötétülni a kolumbiai futball ege - elfogadta a spanyol klubok hívását. A Barcelona százötvenezer dollárért megszerezte őt az időközben csődbe jutott „milliomosoktól”. Am Bernabéu a River részére állított ki egy 125 000 dolláros csekket, mivel a FIFA szabályai szerint a Szőke Nyíl még az argentin klub alkalmazottja volt. Az ügy végül a spanyol szövetségig, sőt Franco tábornokig jutott. A szövetség azt a furcsa döntést hozta, hogy az argentin csillag játsszon egy idényt a Madridban, egyet pedig a Bargában. Ám a Madrid szerencséjére a katalánok végül meggondolták magukat, a Barcelona képviselői ugyanis túl lassúnak, nehézkesnek találták Di Stefanót első madridi edzésén. Bernabéu így némi (további) készpénzért megszerezhette magának kiszemeltjét. A történet csattanója sem rossz: az első „Di Stefanós ” Real-Barcelona mérkőzést 5:0-ra nyerte a Madrid. A „kövér, nehézkes ” argentin négy gólt rúgott… Puskás Ferenc: Annak ellenére, hogy ez kívülről nehéz helyzetnek tűnhetett, nekem soha nem volt igazi problémám Di Stefanóval. Természetesen Magyarországon a válogatottban és a Honvédban is hozzászoktam ahhoz, hogy én vagyok a csapatkapitány. Ennek minden velejárójával együtt. A csapatból mindig én léptem elsőnek a gyepre. Ezzel szemben Madridban az vált tradícióvá, hogy mindig én masírozok ki utolsónak. Amikor megérkeztem, tudatosan tanulmányoztam Di Stefanót. Nemcsak a játékát, hanem a habitusát, az egyéniségét és a viselkedését is. Igyekeztem megismerni őt, amilyen gyorsan csak tudtam.

Alfredo Di Stefano: Két út állt előttem. Vagy harcot kezdek vele, vagy megpróbálom segíteni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első változat nem fordult meg a fejemben, de ma már boldog vagyok, hogy az utóbbi mellett döntöttem. Kevesen tudják, a mi Madridunknál olyan volt az anyagi ösztönzés, hogy a meccsprémiumokból a háromszorosát kereshettük az alapfizetésünknek. Világos: nyernünk kellett minden mérkőzésen. S ehhez Pancho nagyon sokat tett hozzá. Ő harmincegy éves volt, én már harminckettő, amikor összekerültünk. Akkoriban, az ötvenes években ebben a korban már a legtöbb futballista a visszavonulásra gondol. Nekünk viszont elkezdődött karrierünk új, csodálatos szakasza. Egymás mellett játszva, mindketten nagyon eredményesek voltunk. Östreicher Emil: Az ötvennyolc-ötvenkilences szezon utolsó meccse előtt Puskás és Di Stefano holtversenyben vezette a góllövőlistát. A Madrid a Granada ellen zárta a szezont. Az egyik támadásnál Öcsi jó helyzetbe került, de bepasszolta a labdát Di Stefanónak, szinte felajánlva neki a gólkirályi címet. Puskás Ferenc: Addigra mindkettőnknek huszonegy gólja volt. Arra gondoltam, hogyha én lövöm a gólt, ha én leszek a gólkirály, soha többé nem beszél majd velem. A passzolás tűnt a legokosabbnak, amit tehettem. Így ő lett a gólkirály, én a második, s jó barátokká váltunk. Di Stefano egyébként nem tartozott a könnyű természetű emberek közé, és még ma sem az, lévén teljesen kiszámíthatatlan. Elmondom, mi határozta meg az életét: a hatalmas, már-már féktelen győzelmi vágy. Nyerni, mindig csak nyerni, bármilyen áron. Ha úgy érzi, hogy a sikere, a diadala veszélybe került, olyan makaccsá és könyörtelenné válik, akár egy kisgyerek. Ám ugyanolyan könyörtelen volt önmagával szemben is, és ha nagyritkán nem volt formában - ez bárkivel megeshet -, összeszorította a fogait, minden energiáját összeszedte, úgy küzdött. De ugyanezt megkövetelte másoktól is. Nem szerette az idegeneket, és ha feltűnt akár egy is, elhallgatott és nagyon barátságtalan tudott lenni. Ellenben ha valaki olyan, akit ismert, bemutatott neki egy barátot, vagy egy szurkolót, elragadóvá és kedvessé vált. Mintha kicserélték volna.

Kuzman József: Di Stefano nem nagyon szerette a magyarokat. Csak Öcsit respektálta. Őt viszont nagyon! Mindig magasztalta. Didi, a világbajnok nem illik a Madridba 1959 nyarán a Real leszerződtette Didit, polgári nevén Valdir Pereirát a riói Botafogótól. Didi addigra már a világ egyik legjobb játékosának számított, akiről feljegyezték, hogy előző csapatában, a Fluminensében kitalálta és tökéletesítette az úgynevezett „ banánrúgást”. Úgy megtudta csavarni jobb lábával a labdát, hogy az a sorfalat kikerülve tekeredett a kapuba. Alig egy esztendővel a királyi klubhoz való érkezése előtt Didit ünnepelte a világ: ő volt - az ifjak, Garrincha és Pelé mellett - a világbajnokságon győztes brazil válogatott legprímább játékosa. Világbajnok, ráadásul sokan őt jelölték a svédországi torna legnagyszerűbbjátékosának-mindez nem bizonyult a legjobb ajánlólevélnek Di Stefanónál. Akkoriban azt is rebesgették, hogy kifejezetten ellenséges a viszony a két csillag között. Így volt vagy nem, talán ma már nem is fontos, ám tény, a brazil futballművész nem maradt sokáig Európában. Puskás Ferenc: Amikor Didi hirtelen távozott Reáltól, sokan ezt Di Stefano személyes győzelmének vélték, de én nem hiszem, hogy bármi köze is lett volna a brazil elmeneteléhez. Didi egy sovány, apró emberke volt amikor a Reálhoz jött, ám ahelyett hogy megerősödött volna, meghízott. Ennélfogva aztán lassúvá is vált. Úgy tűnt, hogy az én leadott kilóimat mind ő szedte fel. Egy lassú játékosnak pedig nem volt helye abban a csapatban! Didit először a Valenciának adták kölcsön, majd visszavásárolta őt a Botafogo. Hazatérte után Di Stefanóra panaszkodott, mondván, hogy hecckampány folyt ellene, amelynek az értelmi szerzője a csapat elsőszámú játékosa volt. Szerinte az argentin-spanyol mindent megtett azért, hogy őt lehetetlenné tegye. Tartozunk Didinek és az igazságnak annyival, hogy az apró termetű fedezet Brazíliában újra remekül futballozott. A Botafogóval megnyerte Rio állam

bajnokságát, sőt később a gyakorlatilag országos döntőnek tekinthető Rio-Sáo Paulo tornát is. Majd 1962-ben, Chilében újra világbajnoki címet szerzett a brazil válogatottal. Alfredo Di Stefano: Didi technikailag nagy tudású futballista volt, de a mi csapatunkba nem illett bele. Sokszor öncélúan játszott. Ráadásul úgy vettem észre, nem is akar igazán beilleszkedni közénk. Elhízott, lassú, körülményes lett. Puskás Ferenc: Di Stefanónak egyébként megvolt a jogalapja ahhoz, hogy morgolódjon, ha akar. Csodálatos játékos volt, észrevette azokat az apróságokat is, amelyeket más nem. Akárhány góllal is nyersz, nincs tökéletes játék, mindig akadnak hibák. Alfredo fejében a meccsek végére mindig összeállt a lista. S számon is kérte a társain, ha valaki nem mozgott elég gyorsan, vagy vakaki nem vette őt észre egy kedvező helyzetben. Engem ez soha nem zavart. Valószínűleg akkoriban ő volt a világ legkiválóbb középcsatára. Elméletben és gyakorlatban is tökéletesen ismerte a futballt. Azt hiszem csipetnyit nekem is sikerült hozzátennem a játékához. Szeretett ugyanis mélyen hátrahúzódni, sokat segített a védőknek is. De előfordult, hogy onnan nehezen ért fel az akciók befejezéséhez. Azt javasoltam neki, hogy foglalja el azt a pozíciót, amit hajdanán Hidegkúti a magyar válogatottban. Játsszon hátravont középcsatárt. Így aztán rengeteg gólt lőttünk mind a ketten. Alfredo és én nagyon jó barátok voltunk akkoriban és vagyunk ma is. A mai napig Panchónak hív engem. Kilencvennégyben, Chicagóban, a világbajnokság megnyitója előtt majdnem egy hetet töltöttünk együtt. Rengeteget dumáltunk, minden olyan volt, mint harmincöt évvel ezelőtt. Az újságírók viszont egy nagy rakás szemetet írtak össze arról, hogy milyen hideg és távolságtartó volt azokkal, akik nem ismerték őt. Elfelejtik, hogy az ő hírneve igazi teher lehetett, még azokban az időkben is, amikor a sajtó nem volt olyan őrült, mint manapság. Egy idő után megértettem, min mehet Alfredo keresztül. Igyekeztem , jó fiúnak” látszani, aki mindig barátságos, és aki mindig mosolyog. Azonban néhány embert közben a csudába kívántam. Azokat, akik állandóan csak kellemetlenkedtek.

Reálos rituálék Puskás Ferenc: Spanyolországban mindig vasárnap játszottuk a meccseket. Ha vidékre kellett utaznunk, általában pénteken este már útrakeltünk. Sokszor előfordult az is, hogy nem mentünk be a mérkőzés előtt az adott városba, hanem elbújtunk egy nyugodt, csendes helyen. A hazai meccsek előtt még állandóbb volt a forgatókönyv: kimentünk Madridtól negyven kilométerre, a hegyek közé, egy csendes, eldugott vendégházba. Nagyszerűen éreztük itt magunkat. Senki sem háborgatott bennünket, remekül főztek - mindent megtaláltunk ott, amire csak szükségünk volt. A klub akkoriban vitathatatlanul a legkiválóbb volt Európában - talán még a világon is. A szervezés, a körítés pedig, pontosan ehhez méltó. Nagyon igyekeztem, hogy szimpatikusán viselkedjek és ne haragítsak senkit magamra azzal, hogy megjátszom a szupersztárt. Ráadásul rengeteg sztár volt abban a csapatban. Szombaton este az edző mindenkit meglátogatott a szobájában. Kettesével laktunk. Mindenkinek mondott valamit a másnapi ellenfélről, arról, hogy mire kell különösen ügyelni. Nem voltak ezek hosszú előadások, legfeljebb öt percet vett fejenként igénybe. Aztán az öltözőben, közvetlenül a meccs előtt elismételte ugyanezeket az instrukciókat. Ennyi volt az egész. Több nem is kellett. Talán így is egy kicsivel többet beszélt, mint amihez én hozzá voltam szokva a Honvédnál, de otthon mi mindenkit ismertünk, sőt még a legtöbb ellenfelüknek az apját is. Néhány hónap után már Madridban is pontosan tudtam, melyik csapattársamtól mire számíthatok. A játékunk elég egyszerű volt - de azt olyan jól csináltuk, hogy szinte senki sem tudott vele mit kezdeni. Tudtuk, hogy Gento mindenkit lefut a balszélen, Alfredo, ha tudott, szívesen húzódott középről ki, oldalra, én meg elöl álltam Riallal, készenlétben. A jobb oldalon először Kopa játszott - zseniálisan. Aztán előbb Mateos, majd később Del Sol vette át a szerepét. Di Stefano játéka sokkal energikusabb volt, mint Hidegkútié, többet futott, mint Nándi valaha. Alfredo játéka valóban betöltötte az egész pályát. Rakéta két lábon: Paco Gento

Francisco „Paco ” Gentót fénykorában a leggyorsabb szélsőként ünnepelték Európában. Tökéletes fogaskerék volt a Madrid gépezetében. Részese volt mind a hat BEK-győzelemnek, nem akadt azóta se játékos, aki hasonló eredménnyel büszkélkedhetne. Ötvenháromban - pontosan abban az évben, amelyben Di Stefano -, a Santander gárdájától szerződött a Real Madridhoz, s még 1971-ben is magára húzta a királyi klub mezét. Puskás Ferenc: Gento még mindig nagyon jó barátom. Kilenc éven keresztül mindig ő volt a szobatársam, ahányszor csak a Real Madriddal túrára, vagy vidéki bajnoki meccsre utaztunk. Még mindig szereti elmesélni, hogyan dobta nekem a szappant a tusolóban, és én hogyan kaptam el azt a lábammal és tartottam is fent egy ideig. Bizony, úgy történt. Kissé furcsa kinézetű emberke. Alacsony, sötét, göndör hajjal, sokszor órákon át alig lehet a hangját hallani. A káprázatos gyorsasága mellett kitűnő labdaérzéke is volt. Sokat gyakoroltunk együtt, sőt tanítgattuk egymást a különböző trükkökre. Még arra is emlékszem, hogy rengetegszer nyüstöltük egymást az esőben. Gyakoroltuk az összjátékot. Gyakran mondtam neki: „Paco, a lábamhoz add a labdát! Ha nagyon megfuttatsz, elfáradok.” Sokat hecceltük egymást. Félelmetes, erős lövései voltak, de néha elég pontatlan tudott lenni. Szinte leágyúzta az edzőpálya körüli fákról a madarakat. Aztán kapott tőlem… Ráadásul a labdákat is alig találtuk meg. Kedves srác és nagyszerű játékos volt. Különben még mostanság is ügyködik a klubnál. Ha össze kellene őt hasonlítanom Cziborral, a másik kiváló balszélsővel, akivel valaha játszottam, azt kell mondjam, hogy Gento valószínűleg következetesebben volt veszélyes támadó. Czibor azonban kevésbé vette komolyan az életet és éppen ez volt a jó benne. Ösztönös személyiség volt - a kiszámíthatatlanság része volt a charm-jának - és a magyar Aranycsapatban több szabadságot engedhetett meg magának, mint Gento a Realban. A madridi élet Puskás Ferenc: Soha, senki nem éreztette velem Madridban, hogy idegen vagyok. Én viszont soha nem éreztem szükségét annak, hogy megszabaduljak a magyarságomtól. Igaz, erre nem is lettem volna

képes. Összebarátkoztam a Madridban élő magyarokkal, s gyakran találkoztam az otthonról turistaként vagy látogatóba érkező honfitársakkal. Érdekes, ahogy visszaemlékezem, a spanyol sajtó ellenben nem nagyon emlegette a nemzetiségemet. Talán ebben az is közrejátszott, hogy hamar megkaptam a spanyol állampolgárságot. A spanyolok rendkívül lojálisak voltak a magyar menekültekkel. Ráadásul a kluboknak is érdekük volt, hogy minél hamarabb „spanyolosítsák” légiósaikat. Így kapott - alig néhány hetes, vagy hónapos ott tartózkodás után - állampolgárságot Puskáson kívül Czibor, de az új magyar futballkolónia több tagja is, így Kuzman József, Csóka József vagy Ilku II Péter. Kuzman József: Ötvennyolc nyarán már a Betis játékosa voltam. A nyári szabadságom alatt osztrák feleségemmel visszamentünk Bécsbe. Ott mutatták ismerőseink az egyik lapban megjelent hírt, mely szerint Puskás és Czibor társaságában én is megkaptam a spanyol állampolgárságot. Szóval, a bécsi barátok előbb tudták mint én. Emlékszem egyébként a dátumra is, 1958. augusztus 11-ét írtuk. Csóka József: Az Atléticónak nagyon is érdekében állt, hogy minél előbb honosítson bennünket. S tekintve, hogy a minisztériumok pártfogását élvezte, mindez nem is volt túlontúl nehéz feladat. A Francóról elnevezett, országos kupában nem játszhattak külföldiek, pedig Antonio Barriosnak, az edzőnek szüksége volt ránk. A másik már anyagi természetű: minden külföldi játékos után százezer pezeta adót kellett volna befizetni a szövetségnek. Mi viszont áprilisban spanyolok lettünk, így utánunk nem kellett már fizetni. Odaadták nekünk a pénzt… Néhány hónap alatt kaptunk 350 ezer pezetát. Hogy a léptékekkel tisztában legyenek: százötvenezerért már lehetett kapni egy háromszobás lakást! Ilku Péter: Franco is fogadott bennünket az állampolgársági procedúra kapcsán. A mai napig hallom a fülemben a hangját, ahogy

mondja, „Mindegy fiúk, honnan, s miért jöttetek, az a lényeg, hogy kommunisták ne legyetek!” Erről sietve biztosítottuk őt… Az ötvenes évek vége felé meglehetősen tekintélyes magyar kolónia élt Madridban. Csóka József: Egészen a hatvanas évek elejéig létezett a Magyar Királyság követsége, rendre ott találkoztunk. Szabályos vízumokat adott ki, s általában úgy működött mint egy rendes követség - persze, az anyaországtól kapott legitimitás hiányában. Francóék hagyták, hadd működjön, s ez annál is egyszerűbb volt, mivel a két ország között nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat. Létezett egy másik magyar szervezet is, az úgy nevezett Caritas Szövetség. Ennek Ónody Tibor volt a vezetője. Puskás Ferenc: Kezdetben megpróbáltam nem gondolni Magyarországra, hiszen nagyon fájdalmas volt arra a sok jóbarátra emlékezni, akik még mindig kiszámíthatatlan, bizonytalan helyzetben voltak. Tudtam, hogy új életet kell kezdenem Spanyolországban. Megtanulni a nyelvet és kiharcolni egy helyet a csapatban. Ez volt az alap. E kettő megvalósítása minden energiámat igénybe vette. Körülbelül három vagy négy év telt el, mire nyugodt tudtam maradni, ha egy magyar csapat járt a városban. Elmentem megnézni őket és beszélgettem velük. Ez volt a fordulópont. Attól kezdve újra nyomon követtem a magyarországi sporteseményeket. Az ötvenhatos forradalmat követően közel százezer magyar szóródott szét Európában. Jutottak szinte a kontinens minden „nyugati” nagyvárosába. Puskás Ferenc: Jórészt mindenhol találkoztam magyarokkal, amerre csak jártam a Reallal. Szeretettel fogadtak engem. Úgy tekintettek rám, mint aki, hozzájuk hasonlóan, nem tudott otthon maradni ötvenhat ősze után. Ha valahol játszottam, gyakran lehetett

hallani a tribünről: „Hat:három, hat:három”. Természetesen jó volt hallani ezt. Hirtelen azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban kerülök a tolmács szerepébe. Bemutatom a csapatot új ismerőseimnek, és néhány szót mondok minden játékosról. A többieknek nem igazán volt ínyére az ilyesmi, mondogatták is: „Gyerünk már! Még a végén reggelig itt maradunk!” Aláfirkantottam ezer meg ezer fényképet, zászlót, pólót, papírfecnit. Sőt, rávettem Alfredóékat, hogy ők is kövessék a példámat. Azt hiszem ezt sokszor unalmasnak találták, nekik semmit nem jelentettek ezek az emberek. Én azonban szerettem őket. Sokan közülük úgy nőttek fel, hogy az én játékomat figyelték a Honvéd vagy a válogatott meccsein, a filmhíradókban vagy a stadionokban. Igyekeztem ezt nem elfelejteni. Bevallom, néha nem volt valami könnyű. De hogyan tudná az ember semmibe venni a honfitársait? Egy olyan történelmet közösen megélőket, mint a miénk? Hogyan maradhatna közömbös az ember, ha külföldön magyarul szólnak hozzá? Lehettem bármilyen fáradt is, soha egyikőjük mellett sem sétáltam csak úgy el. Nem lett volna szívem hozzá. Úgyanakkor tartottam a kapcsolatot - telefonon, vagy leveleken keresztül - a magyarországi barátaimmal és rokonaimmal. Az édesanyámmal később kizárólag telefonon keresztül érintkeztem, mivel a látása egyre romlott, és azt panaszolta nekem, hogy már nem tudja elolvasni a kézírásomat. Képeslapot azonban küldtem neki a világ minden részéről. Mindemellett szerencsére néhányszor el tudott jönni Madridba - és később Görögországba is -, hogy egy pár napot velem és a családommal töltsön. Szorgos kezű, talpraesett asszony volt, akit nagyon szerettem. Tökéletes szervezettség Puskás Ferenc: A Real Madridnak egyetlen pesetát sem kellett fizetnie az átigazolásomért. Magyarországon, formálisan amatőr játékos voltam. Így aztán a FIFA-eltiltás lejártával szabad lettem, mehettem oda, ahol befogadtak. A Madridnál jó volt a fizetés, bár persze, nem a mai léptékekhez képest. Ma mintha már egy másik bolygón élnénk. Prémiumokat is kaptunk mind a bajnoki, mind a kupameccsek megnyerése után. Ráadásul gyakran tettünk eleget különböző meghívásoknak is, hiszen óriási kereslet volt a Real iránt. Ez

megintcsak szépen hozott a konyhára. Úgy szólt a megállapodásunk a klubbal, hogy ezeken a mérkőzéseken is érdekünk a győzelem, plusz pénz járt érte. Pesetában kaptuk, és amikor hazaértünk, a pénzt egyenlő arányban osztották szét a játékosok között, általában már néhány nappal a meccs után. Ezek nem a szerződésben meghatározott juttatások voltak, csupán a pénztárossal tárgyaltunk és azzal minden el volt rendezve. A tökéletes szervezettség jellemezte a Real Madridot. A túrákra indulás előtt minden játékos kapott egy csomag klubjelvényt és zászlókat, hogy osztogathassuk azokat. Az utazások is simán mentek. A klubépületben találkoztunk, és ott mindenki kézhez kapta a szükséges papírokat, az útlevelet, a valutát. Mindig előre megkaptuk az útitervet, a hotellel kapcsolatos információkat és a telefonszámokat, hogy tudathassuk a családunkkal, mikor, hol vagyunk. Soha nem kellett senkinek megkérdeznie, mikor érkezik majd haza a gépünk. Nehéz a csatár élete Puskás Ferenc: A spanyol élvonal minden csapatában akadt olyan játékos, akinek semmi más dolga nem volt, csak az ellenfél legveszélyesebb csatárának a hidegre tétele. Az izomagyúak soha nem érdekeltek engem, az ő eszükön nem volt nehéz túljárni. Csak gyorsaság és rafinéria kérdése volt, hogy elsasszézzon az ember a rárohanó, fogát vicsorgató emberhegy elől. Az eszesebbekkel már több gond volt. A Sevilla hátvéde, Campara például nagyon ravasz volt, és olyan kitartó, mint egy pár öreg bakancs. Ellene utáltam játszani. Aztán az Espanolból is emlékszem két fiatal srácra, akik úgy gondolták, hogy a futball a karate bátyja. Küzdősport, amelyben a rúgásokat és az ütéseket díjazzák. Úgy tűnt, mintha erre születtek volna. Szerencsére eléggé kiszámíthatóak voltak, így, ha kellemetlen is volt futballozni ellenük, túl sok gondot nem okoztak. Néha leküldtek a pályáról, mert káromkodtam a bíróra, nem kapva meg azt a védelmet, amiről úgy gondoltam, hogy jár nekem. Bevallom, fiatalabb koromban még rosszabbul viseltem ezt. Sokszor nagyon kellett fegyelmezni magam. Különösképpen azokra az alkalmakra emlékszem vissza rossz szájízzel, amikor igazságtalanul tiltottak el. A legrosszabb ezzel kapcsolatos élményem a Wiener Sport Club elleni, bécsi BEK-negyeddöntő, ötvenkilenc tavaszán. Mi támadtunk, én kicseleztem a rám rontó

Barschandot a jobb szélen, a partvonalnál. Miután nem tudott leszerelni engem, utánam ügetett, s hátulról elgáncsolt. Hatalmasat estem, átbucskáztam a nyakamon, majd amikor a lábaim földet értek, épp ott volt mellettük Barschandt feje. A svájci bíró azonnal leküldött a pályáról. A csapat - tíz emberrel - 0:0-lal zárta a meccset. Az UEFA természetesen eltiltott a visszavágótól. Ráadásul az újságírók összehordtak hetet-havat a kiállításomról, így a klub engem küldött ki az osztrákok fogadására, egy virágcsokor kíséretében. Ám az igazi „fogadást” a fiúk tartották a pályán: 7:1-re verték az Wiener SC-t. Barátkozás és rivalizálás a Barcelonával Puskás Ferenc: Ameddig én a Madridban játszottam, mindig a Barcelona volt az első számú riválisunk. De nincs ez másként manapság sem. A két klub között óriási a vetélkedés. A másikat legyőzni, a táblázaton megelőzni, fontosabb mint bármi más. A Barkával óriási meccseket vívtunk. Csodálatos csapata volt a katalánoknak is. Nem csoda, ott játszott náluk Kubala, Kocsis és Czibor is. Kubala László rendkívül gazdag futballista pályafutást mondhat magáénak. Sokszor leírták már róla: az egyetlen labdarúgó, aki három ország válogatottjában is szerepelt. Budapesten született, ugyanabban az évben, amikor Puskás. A Ganz TE csapatában kezdett futballozni, majd 1945-ben a Ferencvárosba került. A következő évben azonban Pozsonyba szökött, a Slovannál szerepelt két szezonon keresztül. A kékek játékosaként lett hatszoros csehszlovák válogatott, majd amikor 1948-ban hazajött a Vasashoz, háromszor a magyar nemzeti tizenegyben is szerepelhetett. Még abban az esztendőben Olaszországba ment, ahol - miután a magyar szövetség eltiltotta több mint két éven át nem futballozhatott. Ötvenegyben aztán a spanyol FC Barcelona szerződtette, pontosan egy tucatnyi évet töltött a katalán klubban. Négyszer nyert bajnoki címet, ötször spanyol kupát a Barcelonával, kétszer diadalmaskodott csapatával a Vásávárosok Kupájában, s játszott egy elveszített BEK-döntőben. A háború után ő volt az első - igaz akkor már spanyol állampolgárságú,

spanyol válogatott - magyar futballista, aki játszhatott (mit játszhatott, két gólt lőtt!) az Európaválogatottban. Puskás Ferenc: Amikor én Madridba érkeztem, már mindhárman a Barcelonánál voltak. Kubala Laci akkor már hetedik éve ott futballozott. Mi voltunk Európa legjobbjai például 1959-ben és 1960ban, de a spanyol bajnokságot mind a kétszer a Barcelona nyerte. Nagyszerű csapatuk volt és úgy tűnt, hogy akkor „csinálnak ki” minket, amikor akarnak. A magyar fiúk ezt nem hagyták ki, könyörtelenül hergeltek ezalatt az idő alatt. Még telefonon is felhívtak, hogy bosszantsanak. Aztán eljött az édes bosszú ideje. A következő öt bajnokságot mi nyertük meg. S akkor én nyúltam a telefonkagyló után. Nem nagyon találták a labdát ellenünk, különösen a Bernabéu stadionban. Amikor Barcelonábanjátszottunk, mindig buliztunk a meccsek után Czibor vagy Kocsis lakásában. Kocsis halála Puskás Ferenc: Kocsis hatvanhatig játszott a Babában, Czibor korábban, már hatvanegyben elment. Kocsisnak volt ott néhány nagyszerű éve és nagyon megszerette a klubot. A hetvenes évek közepén találkoztam vele utoljára, Offenbachban jártunk egy jótékonysági meccsen. Di Stefano is eljött, csakúgy, mint Uwe Seeler, Bobby Charlton és még mások. Czibor Zoli Barcelonából magával hozta Kocsist is, bár neki akkor már problémái voltak a lábával, nem tudott játszani. Czibor elvitte őt egy híres német ortopéd sebészhez a városban, és csináltatott neki néhány speciális cipőt. Visszavonulása után Kocsis Barcelonában maradt és egy másik játékba vetette bele magát: a sakkba. Hetvennégyben kezdődtek kínjai, egy kis szekrény a lakásukban a lábára esett. Kocsis nem fordult orvoshoz, pedig a lába nem gyógyult. Mire végül mégis orvoshoz ment, amputálni kellett a lábát. Ráadásul rákos daganatot is találtak a gyomrában, több operáción esett át. Mély depresszióba süllyedt és keményen inni kezdett. Először - húsz évvel távozása után 1976-ban látogatott Budapestre, majd három évvel később újra eljött.

Akkor már nagyon rossz állapotban volt. Barcelonában halt meg nagy valószínűséggel a saját akaratából - 1979. július huszonkettedikén. Puskás Ferenc: Nagyon szomorú, ami Kocsissal történt. A hetvenes évek közepén észrevették, hogy rákos. Meg is operálták, ettől egy kicsit jobban érezte magát. Emlékszem, borzasztóan szigorú diétára fogták. Nem hiszem, hogy az orvosok megmondták volna neki, valójában mi baja. Azután megint nagyon rosszul lett, kórházba került előbb Budapesten, majd Barcelonában is. Nagy fájdalmai voltak. Biztosra veszem, hogy amikor valaki nyitva hagyta az ablakot az ágya közelében - habár mozogni is alig tudott már - kivetette magát az ablakon. Be akarta fejezni a szenvedéseket. Ki hibáztathatja őt ezért? Szegény, csupán ötvenegy éves volt. Vándor Kálmán: Meglátogattam Kocsist Budapesten. Azt hiszem én voltam az utolsó, aki beszélt vele. Nagyon lehangolt volt. Mikor indultam, megkért, hogy csukjam be az ajtót magam mögött. Ez nagyon felkavart és megkértem az ápolót, hogy hagyja nyitva az ajtót és tartsa szemmel. Akkor még nem ölte meg magát, de később egy barcelonai kórházban valaki becsukhatta az ajtót… Esélyt adott neki ezzel arra, hogy bevégezze az életét. Puskás Ferenc: Hatalmas tisztelettel adózom az emlékének. Fenomenális csatár volt, olyan eredményekkel, amelyek önmagukért beszélnek. Volt valami különös a lényében. Társaságban, különösen akkor, ha olyanokkal ült együtt, akiket nem ismert eléggé, nagyon visszahúzódó volt. A mi kapcsolatunk sem indult valami fényesen, de aztán jól kijöttünk egymással. Miért nem játszott Puskás a BEK-döntőben? Puskás Ferenc: Soha nem éreztem magam fesztelenül Carniglia társaságában. Mindez ötvenkilenc tavaszára csak fokozódott. Amikor a stuttgarti BEK-döntőt játszottuk, már elmérgesedett a viszonyunk. Ezt megelőzően azonban még volt néhány nagy csatánk, például az

elődöntőben, a városi vetélytárs, az Atlético ellen. Az első mérkőzésen berúgtam egy tizenegyest, de ezzel együtt is nehezen nyertünk. Nem játszottam különösebben jól, igaz, a többiek sem. A visszavágón, az ő pályájukon viszont kikaptunk l:0-ra, így az akkori szabályok szerint harmadik meccset kellett játszani. Na, azon megint én vágtam be a győztes gólt, nyertünk vele kettő:egyre. Ráadásul jobb lábbal rúgtam! Pedig előtte ment a suskus, hogy Carniglia be sem állít a csapatba! Aztán játszottam a következő bajnokin, a Bilbao ellen, majd indultunk Stuttgartba. Néhány napig Németországban készültünk a döntő előtt, Carniglia egy szót sem szólt arról, hogy ne játszanék. De egy órával a kezdés előtt odajött hozzám, s azt mondta, hogy mivel sérült vagyok, nem állít be a csapatba. Nem tudtam semmit tenni ellene. Az edző úgy gondolta, hogy nem vagyok elég fitt és abban az időben még nem lehetett cserélni. Az ő joga a csapatösszeállítás. Nagyon le voltam törve. Ez lett volna ez első BEK-döntő az életemben, s csak az Isten tudta, hogy még jó pár előttem áll. Fogtam magam, felültem a tribünre, onnan néztem a mérkőzést. A Real jól játszott és nyert is a Reims ellen 2:0- ra. Lehetett volna nagyobb is a különbség, mert kaptunk egy tizenegyest is. Általában én rúgtam a büntetőket a csapatban, de most nem voltam a pályán. Ki is maradt… A meccs után a klub vezetői minden játékosnak gratuláltak. Santiago Bernabéu külön is leült mellém, azt kérdezte, miért nem játszottam. Mondtam neki, azért, mert Carniglia szerint sérült vagyok. Megrúgtak az edzésen? - kérdezte. „Én nem tudok róla, de kérdezze erről inkább az edzőt” - feleltem. Aztán visszarepültünk Madridba és miután a BEK-döntő volt a szezon utolsó mérkőzése, egy hónapra szabadságra mentünk. Az azt követő első edzésnapon Bernabéu is bejött az öltözőbe. Mindenkivel kezet fogott, érdeklődött, hogy vagyunk. Mást nem mondott, s felvonult az irodájába. Írt néhány sort Carnigliának, az állt benne, hogy köszöni szépen a munkáját, de nem tart rá tovább igényt. Ennyi volt az egész. Senki nem beszélt többet erről, mi is csak később szereztünk tudomást a történtekről. Biztos vagyok abban, hogy ha Carniglia nem szórakozik velem, maradhatott volna még a csapatnál. Bernabéu nem nagyon szerethette Carnigliát, még a csapat sikerei ellenére sem. Az argentin edző elég fura figura volt. Érdekes, hogy néhány évvel később, amikor újra találkoztunk, elég jóba lettünk. Egyszer, a régi fényképeket nézegetve - nagy meglepetésemre - felfedeztem, hogy még játszottam is

ellene 1947-ben Mexikóban! Én a Ferencvárossal túráztam ott, s meccseltünk az ő akkori csapata, az Atlas ellen. Utólag még gondoltam is, ezért volt olyan ismerős, amikor ötvennyolc nyarán találkoztunk Madridban! Különben amíg az edzőm volt, ő sem említette soha, hogy játszottunk egymás ellen… „Pancho” második Aranycsapata Puskás Ferenc: Fantasztikus érzés volt egy újabb „Aranycsapat” tagjának lenni. A legendákkal ellentétben bajtársiasság uralkodott a Reálon belül - igaz, nem olyannyira szoros, mint a Honvédnál, de ez érthető. Egy igazán jó csapat kialakításához, azt hiszem, nélkülözhetetlenek az emberi kapcsolatok. A Madridban a külföldiek jól kijöttek egymással. Kopa, Alfredo és jómagam tartottuk a kártyaiskolát. Rengeteget utaztunk, és ezalatt betakarítottuk a „dohányt” a spanyol játékosoktól. Kopának nagyon eredeti humora volt, de Alfredo dühbe gurult, ha veszített. Ráadásul mindig a lehető legkisebb pénzegységben fogadott. Kopa - „bányászfiú” a királyi klubban Ha manapság valaki felidézi a Real Madrid „aranykorát”, érdemtelenül kevés szó esik a zseniális francia„generálisról”, a sztárok kedvéért a jobbszélre húzódó Raymond Kopáról. Pedig remek formában tündökölt, az ötvennyolcas világbajnokság legjobb európai játékosa volt, az egyetlen futballista, aki az aranyiabda-szavazáson az első négy évben mindig „dobogós” tudott lenni. A lengyel felmenőkkel - a család eredeti neve Kopaszewski volt - bíró, törékeny alkatú csatár 1956 és 1959 között játszott a Madridban, részt vett az első négy (!) BEK-döntőben. Igaz, 1956-ban még a Stade de Reims tagjaként. Puskással és Di Stefanóval remekül megértették egymást. Raymond Kopa: Puskás Ferenc - Pelével együtt - minden idők legnagyobb játékosa. Emlékszem, amikor a Reimsszel ötvenháromban megnyertük a francia bajnokságot, ősszel az volt a jutalmunk, hogy átvittek bennünket novemberben Londonba, az angol-magyart

megnézni. Amikor Puskás a Reálhoz jött, úgy néztem rá, mintha az Isten szállt volna le közénk. Akkoriban pletykáltak arról, hogy Kopa Di Stefano miatt ment el három év után a világ legjobb csapatától. Kopa azonban tagadja, hogy Don Alfredo „üldözte” volna el. Raymond Kopa: Semmiféle problémám nem volt Alfredóval, nem is lehetett volna. Túlságosan tiszteltem ahhoz, hogy meg tudjon bántani. Ráadásul azt is tudtuk, egymásra vagyunk utalva. Részben akaratán kívül - mégis hozzájárult a hazaköltözésemhez: ő öt, Puskás négy évvel volt idősebb nálam. Tartottam tőle, hogy nélkülük nem lesz a Madrid már a csúcson. Ugyanakkor én is közeledtem pályafutásom vége felé, s úgy gondoltam, üzleti karrieremet a legjobb otthon építgetni. A madridi „család” Puskás Ferenc: Még a fiatalabb játékosok is könnyen beilleszkedtek a csapatba. Mi, „öregfiúk” - akár tíz évvel is idősebbek mint ők - mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól érezzék magukat. A feleségeket vagy a barátnőket bátorította a vezetőség, hogy ismerjék meg egymást, hogy együtt üljenek a meccseken. Sőt, havonta egyszer, családostul találkozott a csapat. A kialakult szokás szerint a meccs utáni napon - általában hétfőnként - az egész csapat együtt ebédelt. Ez a mai napig is így van. Ha Madridban járok a hét elején, tudom, hogy fél egykor még mindig ugyanott találom a régi játékostársakat. Kérdeznem se kell. Szerintem ez is közrejátszott abban, hogy csodajó csapat volt a miénk. Azt hiszem, napjainkban már nehéz ilyesmit kialakítani a világ legjobb csapatainál. Magyarországon meg különösen. Ma nem szeretik egymást a csapattársak. Nincs olyan mély barátság a játékosok között, mint nálunk volt, Kispesten. Lehet, hogy ehhez az is hozzájárult, hogy réjgen egy gárda akár négy-öt évet is végigjátszott együtt. Ma meg? Évente klubot váltanak a játékosok. Ráadásul sokkal zárkózottabbak, mint a régiek voltak. Ez a modern élet jellemzője.

A Honvéd és a Madrid közötti különbség Puskás Ferenc: Úgy gondolom, hogy nagy különbség volt a Honvéd és a Real Madrid edzésmetódusában. Madridban rövid, de nagyon kemény nyári felkészülést tartottunk. Vigyáztunk arra, hogy le ne sérüljünk az edzéseken, de teljes intenzitással dolgoztunk. Rengeteget futottunk hegynek fel és hegyről le. Sokat gyakoroltunk a labdával is, a lehető legkisebb területen akartuk megjátszani. Hatvan februárja után, négy BEK-győzelemmel a csapat háta mögött, új korszak kezdődött. Egykori játékostársunk, Miguel Munoz vette át az edzések irányítását. Kitűnő tréningeket tartott. Nem sokkal korábban hagyta abba a játékot, tíz évig játszott a Madridban, ő volt a csapatkapitány. A búcsúmérkőzésén játszottam először az akkor mindössze tizenhét éves Pelé ellen. Később Munoz majdnem másfél évtizeden keresztül edzősködött a klubnál, sőt, 1969-ben szövetségi kapitány is volt. Akkor csak négy hónapon keresztül, aztán 1982-ben a spanyolországi világbajnokság után újra kinevezték. Vele Európabajnoki ezüstérmes lett a válogatott, s jól szerepelt a mexikói világbajnokságon is. Nyolcvannyolcig volt kapitány, aztán kilencvenben, fiatalon, hatvannyolc évesen meghalt szegény.

Díszelőadások fehér mezben A Real Madrid az ötvenes évek végére a világ legjobb klubcsapatává vált. Puskás csatlakozása a csapathoz - amelyben akkor már ott játszott Di Stefano, Kopa, Gento és Santamaria is - úgy tűnt, hogy a Real játékát soha nem látott magasságokba emelte. Négy gól a BEK-döntőben 1960. május 18-án Glasgow adott otthont a futballtörténelem egyik leghíresebb klubmérkőzésének, a Real Madrid-Eintracht Frankfurt BEK-döntőnek. A madridiak sorrendben az ötödik BEK-győzelmükre készültek, ám legeredményesebb csatáruk, Puskás számára mégis különlegesnek ígérkezett a finálé. Akkor már másfél évtizedes nemzetközi karrierje során először játszott a Bajnokcsapatok Európakupájának döntőjében. A krónikák nemcsak „minden idők legjobb”, hanem minden idők legnézettebb kupafináléjaként emlegetik az összecsapást, amely a futball hőskölteményévé vált. A meccset természetesen - többnyire skótok élvezhették a helyszínen, ám a BBC jóvoltából Európa nyugati felében közel százmillióan látták. A kalács morzsáit csipegetve még azok a szerencsés magyarok is, akik valamely nyugat-magyarországi lakásban befogták az osztrák tévé adását… Puskás Ferenc: Az eredmény talán nem mutatja, de nagyon küzdelmes meccset játszottunk a németekkel. Az Eintracht nem volt akkoriban különösebben híres csapat, de elődöntőbeli teljesítménye, a skót bajnok Rangers kétszeri fölényes legyőzése tiszteletet ébresztett bennünk. Jóformán alig ismertük a frankfurti játékosokat, de azt sejtettük, hogy akik kétszer hat gólt tudnak rúgni a Rangersnek, nem lehetnek akárkik. Hivatalosan százharmincötezer néző nézte végig a mérkőzést a Hampden Parkban, nem túlzás, tomboltak a gyönyörűségtől. Mi is élveztük a meccset. Az egész csapat briliánsán játszott, szinte már azt éreztem, ennél jobban nem is lehet futballozni. Ez maga a tökély.

Míg a Real Madrid sztárjainak többsége életében először játszott az akkori legnagyobb európai stadionban, Puskás korábban már szerepelt ott. Igaz, jó régen, még 1954 decemberében, a magyar válogatott tagjaként. Puskás Ferenc: Vasárnap még bajnoki meccset játszottunk, majd hétfőn indultunk Glasgow-ba. Én már ismertem a Hampdent, a válogatottal nyertünk ott ötvennégy végén. Meglehetősen nagy volt a pálya, s jó a talaj is - bár nem olyan príma, mint a Wembleyben. Az Eintrachtról azonban nem sokat tudott egyikünk sem. Ám az eredményei figyelmeztettek bennünket. Azt meg némelyikünk már a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy még a képzetlenebb német játékosok is erősek, agresszívek. Nem leányálom ellenük futballozni. Mindazonáltal a találkozó előtt a nemzetközi közvélemény biztosra vette, hogy a Madrid megszerzi újabb, sorrendben ötödik BEKgyőzelmét. Legjobb erőivel lépett pályára a királyi gárda, Dominguez védett, előtte Marquitos, Santamaria és Pachin védekezett, Vidal és Zarraga játszott a fedezetsorban, elöl pedig öt pazar csatár, a brazil Canario, valamint Del Sol, Di Stefano, Puskás és Gento ostromolta Loy kapuját. Ehhez képest a tizedik percben - Kress góljával - az Eintracht szerzett vezetést. Puskás Ferenc: Jobban kezdtek, mint mi. Még alig mondtuk el, hogy „éljen, éljen, éljen”, már vezettek. Szerencsére Di Stefano hamar eszmélt, még az első félórában lőtt két gólt gyors egymás után. Én sem akartam lemaradni mögötte: bevágtam négyet a németeknek. Az egyiket tizenegyesből, de a fene bánta. 5:1-nél ugyan szépítettek, de ez nem nagyon érdekelt minket. Ráadásul még az utolsó szó is a miénk volt, Alfredo bevágta a maga harmadik gólját. 7:3 lett a vége, szinte minden bejött, amit csak csináltunk. Tényleg úgy éreztük, a világ egyetlen tizenegye sem jobb nálunk. Nem volt gyenge pontja a csapatnak, a BEK-döntőben mindenki csúcsformában futballozott. Del Sol például - akkoriban érkezett a Madridhoz - fantasztikus volt.

Született cselkirály, akinek volt szíve odaadni a labdát a még jobb helyzetben lévőnek. Ugyanakkor erőszakos volt és bátor mint egy tigris. Nem volt könnyű dolga a hátvédeknek ellene. Azt meg, aligha kell mondanom, hogy Alfredo is remekelt. A hampdeni tömeg csak azért drukkolt, hogy minél később érjen véget a találkozó, a szerencsések minél tovább élvezhessék a pazar futballbemutatót. A jelenlévők számára örökre felejthetetlen maradt a mérkőzés. Sokan a mai napig is hordják az irattárcájukban a találkozó jegyét, őrzik a műsorfüzetet. Ma már, a videómagnók korszakában újabb híveket szerzett magának a meccs és a győztes csapat. A népszerű angol magazin, a World Soccer minden hónapban közöl egy hirdetést, mely hírül adja: bárki megveheti a mérkőzés videófelvételét. Alig tíz fontot kell fizetni érte… Sokak szerint ez volt minden idők legnagyszerűbb kupadöntője, talán csak az 1994-es Milán-Barcelona BEK- döntő vetekedhet vele. Puskás Ferenc: Nem hallottuk a mérkőzés végét jelző sípszót, mert körülöttünk tombolt a közönség. A skót bíró karmozdulatából értők a lefújás pillanatában a gyepre rohantak, ünnepelni bennünket. Több skót játékos - akik ellen korábban már játszottam - a meccs után bejött az öltözőbe, gratulálni. Ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába, mi magunk is, a Real játékosai, csordultig voltunk örömmel. A világ összes sportújságjában rólunk írtak a következő napokban, sőt hetekben. Úgy éreztük, ritka az ilyen idilli boldogság. Még egy napot ott maradtunk Glasgowban a döntő után. A skótok úgy bántak velünk, mintha az ő dicsőségükre nyertük volna el a serleget, mintha az ő játékosaik lennénk. Végigparádéztak velünk a városközpontig, majd onnan a városházáig. Boldog tömeg köszöntött minket mindenütt. A repülőtéren is több ezren búcsúztattak bennünket. Utólag visszagondolva, furcsa, hogy a brit pályák, az azokon játszott meccsek menynyire fontossá váltak az életemben. Először az „Évszázad mérkőzése” a magyar aranycsapattal Londonban, majd ez a bizonyos glasgowi BEK-döntő a Reallal, hatvanban. Sőt, három évvel később, harminchat évesen újra a Wembleyben szerepeltem, a Világválogatottban. A legjobban talán Glasgowban játszottam, pedig,

szavamra mondom, nem volt könnyű. Már harminchárom éves voltam. A meccs előtt - az első BEK-döntőm előtt - bujkált bennem a kisördög: „Bírod ezt még? Már soha többé nem leszel húsz éves…” Aztán ahogy kiléptem a pályára, mintegy varázsütésre, mindez hirtelen elmúlt. Egész pályafutásomra igaz: csak a mérkőzések előtt izgultam. Alattuk soha. S még valami: soha - sem a Honvédban, sem a Madridban - nem jutott eszembe, hogy az ellenfél jobb lehet nálunk. Mindig azt éreztem, az adott kilencven percben csak mi nyerhetünk. S ha nagyritkán mégis kikaptunk, azon kezdtem gondolkodni, miben hibáztunk, hol rontottuk el. A mérkőzés labdája Puskás Ferenc: Glasgowban én négy gólt rúgtam, Di Stefano hármat, a német Stein pedig kettőt. Ahogy közeledtek a meccs utolsó pillanatai, Alfredóval tartottuk a labdát, egymásnak passzolgattunk. Alkalmanként ezzel szórakoztunk, ha már tudtuk, hogy nyerünk. Kis játék volt kettőnk között, figyeltük, ki ragadhatja magához a labdát a meccs végén. A Hampdenben számoltam az utolsó perceket, azt akartam, hogy nálam legyen a labda, amikor Mowat lefújja a mérkőzést. Arra gondoltam, én lőttem a legtöbb gólt a meccsen, engem illet a labda. Tudtam azonban, hogy Alfredo is megpróbálja majd megszerezni. Amikor a bírói síp megszólalt, a labda éppen nálam volt. Felvettem és elindultam vele a kezdőkör felé. Stein odajött hozzám és kérte, hogy adjam oda neki a labdát. Először nem is értettem, hogy mit akar, majd miután már harmadszor kérte, arra gondoltam, hogy nagyon szeretném eltenni, de ez a srác itt előttem elveszítette élete talán legfontosabb kilencven percét, pedig két gólt is szerzett. Nem tehetem meg vele, hogy nem adom oda a labdát. Ezért aztán odaadtam neki. Alighanem még mindig őrzi, valahol Németországban. A Világkupa döntője Sebes Gusztáv: Olaszországban, az 1960-as olimpiai játékokon voltam, amikor egy spanyol sportvezető arra kért, hogy menjek vele Madridba, hogy megnézzük Real Madrid-Penarol Világkupa-döntő második felvonását. Tudta, hogy nagyon kíváncsi vagyok arra, milyen

formában van Puskás - akkor már három és fél éve nem láttam őt játszani -, így nehezen értette tépelődésemet. Elmagyaráztam neki, hogy az utazáshoz vízumra és a magyar hatóságok engedélyére van szükségem. Másnap ott voltak nála a repülőjegyek, egy hivatalos meghívólevél és minden. A spanyol nagykövetségtől nem volt nehéz vízumot szerezni, és Budapesttől is megkaptam az engedélyt. Puskás Ferenc: A glasgowi BEK-döntő után az uruguayi Penarollal, a Libertadores-kupa győztesével, Dél-Amerika bajnokával kellett játszanunk a Világkupáért. Az első mérkőzést Montevideóban rendezték, csak arra vigyáztunk, hogy ki ne kapjunk. A gól nélküli döntetlen nagyon jó eredménynek számított, s mi is elégedettek voltunk vele. Otthon, a Bernabéu stadionban azután elkalapáltuk őket 5: l-re. Mivel már július elején egyszer játszottunk velük, sikerült feltérképeznünk a gyenge pontjaikat. Én, aztán Alfredo, majd megint én - már az első tíz perc után három góllal vezettünk. De nem álltunk le, azt akartuk, hogy a közönség végigünnepelje a kilencven percet. Élveztük a szeretetüket, s büszkék voltunk a tudatra, hogy a miénk a világ legjobb klubcsapata. Fantasztikus légkör uralkodott az éjjelbe nyúló mérkőzés alatt, s még jóval utána is. Ezrek gyülekeztek a katlan körül kint az utcán, csak hogy a közelünkben lehessenek. Sebes Gusztáv: Csodálatos meccs volt, körülbelül százhuszonötezer ember előtt. Puskás fergeteges volt, ahogyan először két gólt szerzett, majd előkészített még kettőt. A mérkőzés után meghívott a házába, hogy megünnepeljük Anikó lánya nyolcadik születésnapját. Nagyszerűen éreztük magunkat. Észrevettem, hogy Puskás csupán kinyitotta az üveg pezsgőt, „Egészségünkre!”, mondta, de egy kortyot sem ivott belőle. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy beszélhettünk egymással. Kérdezett arról, hogyan mennek a dolgok Budapesten és felelevenítettük a régi időket. Miközben mesélt, rádöbbentem, milyen nehezek lehettek számára Madridban a kezdeti idők. Különösképpen a harcok Carnigliával. Ám rájöhettem, két év alatt legalább annyira híres és ismert lett a spanyol fővárosban, mint amennyire Budapesten volt. Reggelente taxik sorakoztak a háza előtt, arra várva, vajon melyiküknek jut az a megtiszteltetés, hogy edzésre

viheti őt. Ha a lámpa piros volt, amerre járt, a rendőrség megállította a forgalmat, hogy átengedjék őt. Nagyon jó volt újra látni őt. Amikor elbúcsúztunk a repülőtéren, könnyes volt a szeme. 1960 májusában a Real Madrid 7:3-ra verte az Eintracht Frankfurtot a BEK-döntőben, majd szeptember negyedikén a gárda a Világkupa-döntő második mérkőzésén 5:1-re gázolta le Dél-Amerika legjobb klubtizenegyét, az uruguay Peharolt. Puskás Ferenc - a magyar Aranycsapat egykori kapitánya - hat gólt szerzett a tizenkettőből. A magyar sportnapilap a két találkozóról összesen nyolc sorban tudósítva számolt be honfitársunk diadalmenetéről. Pedig a futballvilág az akkor már harmincnegyedik évében járó Puskás lábai előtt hevert. Vagy éppen azért? Megszakad a sorozat Puskás Ferenc: Az emelkedőket a futballban is törvényszerűen követik a lejtők. A következő, a hatvan-hatvanegyes évadban a második fordulóban kiestünk a Bajnokcsapatok Európa Kupájából. Ez talán még nem is lett volna akkora tragédia - végtére is ötöt már megnyertünk előtte -, ám a legyőző éppen a Barcelona volt. Az első mérkőzésen 2:2őt játszottunk Madridban, majd Barcelonában kikaptunk 2: l-re. Mind a két meccs meglehetősen különösen alakult. Madridban a jónevű Arthur Ellis vezette a találkozót. Kitűnő bírónak ismertük, ezért is lepődtünk meg olyan nagyon, hogy inkább a katalánoknak fujt. Megadott például a Barkának egy nagyon is vitatható tizenegyest. Szerinte fellökték Kocsist a védőink a büntetőterületen belül. Az én egykori csatártársam bemutatta híres vetődését, mire a partjelző felemelte a zászlóját. Istenemre, azt hittük, lest jelez. Arthur Ellis: A spanyol házirangadó első felvonásának utolsó percében jártunk. Az egyik madridi védő a rögbiben is díjazandó mozdulattal teremtette a földre Kocsist. Tizenegyest ítéltem, amit a vendégek értékesítettek. A Real játékosai tiltakoztak, szerintük Kocsis „véletlenül” esett el. Micsoda véletlenek vannak!

Puskás Ferenc: Nem sok értelme volt vitatkoznunk, bár ez némelyikünket nem tartott vissza. A visszavágó előtt nem szóltam semmit Kocsisnak, de éreztem, hogy kerüli a tekintetemet. A Nou Campban is egy angol bíró, bizonyos Reg Leafe dirigált. Három gólunkat nem adta meg. Nagyon dühös voltam rá! A Barcelona a Real Madrid kiejtése után - a csehszlovák Spartak Králové, majd a nyugatnémet Hamburger SV legyőzésével - bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjébe. Így állt fel a katalánok csatársora: Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Czibor. Kocsis és Czibor nyolc évvel a világbajnoki döntő után újra a Wankdorf-stadionban lépett pályára. Bár mindketten lőttek egy-egy gólt a Benficának, újra veszítettek, s újra csak 3:2-re. Mi ez, ha nem a végzet hatalma?! Puskás Ferenc: Czibor és Kocsis keserű könnyeket sírtak ugyanazon a pályán, ahol az Aranycsapat is elveszítette legfontosabb mérkőzését. Én nem láttam a mérkőzést, de utólag hallottam, hogy milyen nehezen viselték a vereséget. A következő idényben a Real Madrid újra elindulhatott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Ezúttal nem védőként, hanem spanyol bajnokként rajtolt a királyi gárda. A Real már az első fordulóban összekerült a Vasassal. Puskás - a klubvezetők döntése alapján - nem jött el a csapattal Budapestre, még túl közel volt 1956 októbere. Egyébként nem kisérte el a csapatot a Madrid másik magyarja, Östreicher Emil sem. Puskás Ferenc: Az elnökünk, Santiago Bernabéu azt mondta: „Te nem játszol. Nem akarok semmi problémát.” Világos volt, hogy politikai problémát értett ez alatt. Egy hét pihenést javasolt. Ha megkért volna, hogy játszak, igent mondtam volna. Mindig kész voltam arra, hogy futballozzak. Bár aligha kétséges, bölcsen döntött. A Vasas után könnyebb ellenfél jutott Puskáséknak a második fordulóban, a dán Odensét 12:0-lal intézte el a Madrid. A legjobb nyolc között azonban már keményebb diót kellett feltörni. A Real 1:0-

ra győzött az első mérkőzésen Torinóban a Juventus ellen, majd az olaszok nyerni tudtak a visszavágón, mégpedig ugyancsak T.O-ra. A szabályok szerint harmadik mérkőzést kellett játszani, mégpedig semleges színhelyen, Párizsban. Ott már a Madrid nem ismert pardont (3:1). Puskás Ferenc: Heves indulatok jellemezték a Juventus elleni mérkőzéseinket. Az olaszok walesi sztárja, John Charles igazi óriás volt, elefánt méretű lábakkal, bivalyerővel. Santamaria, a mi középhátvédünk végig tusakodta vele a meccseket. Az egyik után arra lettem figyelmes, hogy ordítoznak egymással. Az egyik fújja angolul, a másik meg spanyolul. Senki sem értett egyetlen szót sem a másik mondataiból. Közbeszóltam: „Maradjatok csöndben, vége a meccsnek. Most már mi értelme van veszekedni?” A végén már mindkét csapat rajtuk nevetett. Az előzmények után kemény csatára számítottunk Párizsban. Mindkét csapat győzni akart, bármi áron. John Charles és Santamaria folytatták külön párharcukat. Úgy emlékszem, egyik sem maradt adósa a másiknak. Vereség a BEK-döntőben - a mesterhármas dacára Benfica-Reál Madrid 5:3 1962. május másodikán - az amszterdami Olimpiai stadionban - a Real Madrid a Benfica ellen játszotta története hatodik BEK- döntőjét. Puskás régi ismerősként üdvözölhette a találkozó előtt a kupát védő portugálok edzőjét: a világhírnévre szert tett Guttmann Béla negyvenes évek végén Kispesten is dolgozott. Akkor nem kifejezetten barátsággal váltak el egymástól, de aztán ötvenhétben már a régi sérelmeket feledve vették együtt az irányt Dél-Amerika felé. Mindkettőjüket messzire sodorta az élet Budapesttől - hogy aztán a BEK- döntőben találkozhassanak. A mérkőzésen remekül kezdett a királyi klub, Puskás két góljával már az első félidő felénél 2:0-ra vezetett. Ama Benfica sem középszerű játékosokat vonultatott fel: előbb Aguas, majd Cavem szerzett gólt. Mégis a Madrid vonulhatott előnnyel pihenőre, Puskás ugyanis újabb gólt lőtt. Második BEK-döntőjét második mesterhármasával

ünnepelte (sőt, 1960-ban még meg is toldotta egy góllal), mindmáig ő a BEK történelmének egyetlen játékosa, aki két fináléban is mesterhármast ért el. A második játékrészre azonban elfáradtak a Madrid idősödő sztárjai - Puskás 35, Di Stefano 37 éves volt már akkor -, s így a portugálok fordítani tudtak. Előbb Coluna egyenlített, majd egy fiatal, fekete bőrű csillag, bizonyos Eusébio két góljával a Benfica megnyerte a döntőt, s így a serleget. A meccs végén Puskás elismerése jeléül - mezt cserélt a még a tinédzserkort alig elhagyó mozambiki sráccal. Mindazok akik látták ezt, szimbolikusnak tartották a gesztust. Az európai futball egyik fejedelme átadta a stafétabotot az ifjú tehetségnek. Puskás Ferenc: Ez is egy olyan meccs volt, amelyen sorsdöntőnek bizonyult a bíró tévedése. Most végre nem egy angol dirigált, hanem a holland Leo Horn, aki ötvenháromban az Évszázad mérkőzését is vezette nekünk a Wembleyben. Di Stefanót kétszer is földbe döngölték a tizenhatoson belül, Horn alighanem mindig az eget kémlelte ilyenkor. Ugyanakkor a Benficának adott egy ajándéktizenegyest a második félidőben. Mondtam is neki a mérkőzés után, Mister Horn, éreztük, hogy szimpatizál Guttmann-nal. Kereken harminc gólt szereztünk a sorozatban, én mesterhármast lőttem a döntőben, mégsem tudtuk megnyerni a kupát. Kit vigasztalt akkor, hogy Di Stefano, Tejada és az én személyemben hét-hét góllal három játékosunk lett holtversenyben a sorozat gólkirálya… A mérkőzés után Eusébio odajött hozzám és elkérte a mezemet. Miért ne adtam volna oda neki? Már akkor is nagyon jó játékos volt, csodálatos képességekkel. Meglehetősen vígasztalhatatlan voltam a döntő után, akárcsak a csapattársaim. Mindig az ötvenhármas londoni mérkőzés járt a fejemben, amelyen Horn érvénytelenítette a második, teljesen szabályos gólunkat. A futball azonban ilyen. Tudtuk, hogy jól játszottunk, mégis veszítettünk. Eusébio Ferreira da Silva: Puskás Ferenc volt az a külföldi játékos, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám játékával, amikor Európába kerültem. Mindent tudott, amit egy góllövőnek tudnia kell. Ha „öreg fejjel” manapság találkozunk, nagyon jókat beszélgetünk a

régi idők focijáról. Szerencsére mind a kettőnknek van mire emlékeznie. Egy sikertelen világbajnokság Puskás 1962-ben, Chilében újra világbajnoki résztvevő lehetett. Az argentin születésű Di Stefano és a magyar Puskás egyaránt helyet kaptak a spanyol válogatottban - bár végül „Don Alfredo ” - sérülése miatt - nem léphetett pályára. A spanyol klubfutball nagyon erős volt akkoriban (a világbajnokság évének tavaszán a Real Madrid BEKdöntőtjátszott, azAtlético Madrid megnyerte a Kupagyőztesek Európakupáját, a Vásárvárosok Kupájának döntőjében pedig a Barcelona csatázott a Valenciával), ám a válogatott ennek ellenére csődöt mondott Chilében. Igaz a későbbi két vb-döntős, a brazil és a csehszlovák válogatott mögött, mindössze a mexikóiakat legyőzve, a csoportjában az utolsó helyen zárt a válogatott. Nem akadt ember Spanyolországban, aki ennél ne számított volna többre. Puskás Ferenc: Amikor alártam a szerződést a Reálnál, két nap alatt megkaptam a spanyol állampolgárságot. Az első túrámon, Argentínában, még a magyar útlevelet használtam, aztán mire visszatértünk, már várt rám a spanyol. Mindez egyben azt is jelentette, hogy játszhattam a spanyol válogatottban, hiszen a FIFA szabályai akkoriban még sokkal „engedékenyebbek” voltak, mint mostanság. Összesen négy meccset játszottam Spanyolország színeiben, ebből hármat a chilei világbajnokságon. A spanyol csapat legnagyobb érdeklődéssel várt mérkőzése Chilében a világbajnok brazilok elleni találkozó volt. A Vina del Marban játszott találkozóra Herrera felforgatta válogatottját: kihagyta Suárezt, Santamariát és Del Solt, Puskást viszont beállította a sérült Di Stefano helyére. A spanyolok nem játszottak rosszul, de a Pelét helyettesítő Amarildo vezérletével a brazilok a végén felülkerekedtek.

Puskás Ferenc: Nem valami könnyű dolog egy másik ország válogatott csapatában jól játszani, nem is hiszem, hogy túl sok játékosnak sikerült. Én örültem, hogy a spanyol válogatottban futballozhattam, mert hálás voltam a spanyoloknak. Az ország megadta nekem azt a lehetőséget, amelyre szükségem volt. Befogadtak, sikeres lettem - és hálás mindenért. Ugy éreztem, tartozom a spanyol embereknek azzal, hogy mindent megteszek a válogatottjukért. Szeretném hinni, hogy nem csalódtak bennem. A spanyolok kiesése után Puskás ottmaradt még néhány napig Chilében. Megnézte a magyar válogatott mérkőzéseit, szurkolt egykori társainak. S amikor Latisev nem adta meg Tichy szabályos gólját a negyeddöntőben, éppen olyan szomorú volt, mint bármelyik magyar válogatott játékos. A világválogatottban Az angol szövetség századik születésnapján, 1963 októberében a Football Association gálamérkőzést szervezett a Wembleyben. Puskás Ferenc is a meghívottak között szerepelt, életében először szerepelt a Világválogatottban. A mezeken a FIFA címerét viselő legénység ugyan az utolsó percben kapott góllal kikapott 2: l-re, de - ezúttal valóban nem az eredmény volt a fontos. Sokkal inkább a szép játék. Puskás a második félidőre állt be Eusébio helyére, olyan sztárok közé, mint Djalma Santos, Schnellinger, Seeler, Law valamint a klubtársak, Di Stefano és Gento. A Real Madrid hanyatlása A Real Madrid továbbra is egyeduralkodónak számított a spanyol bajnokságban -de a nemzetközi színpadon egyre több kudarc érte. Az 1962-63-as BEK-sorozatban például már az első fordulóban kiesett a gárda a belga Anderlecht ellen. Mint a hajdani magyar csapat, a Real védelme is egyre gyakrabban engedte be a gólokat. Amíg Puskás és Di Stefano csúcsformában játszott, ez nem okozott problémát. Amikor azonban „csökkent a gólüzem termelékenysége” - egyre gyakoribbak lettek a vereségek.

Ám a következő idényben újra nekidurálta magát a gárda. A skót Rangers, a román Dinamó, az olasz AC Milán, majd a meglepetésre az elődöntőbe jutott, svájci FC Zürich is alapos verést kapott a spanyoloktól. A döntőben az olasz Internazionale várt a Realra, az ifjú Sandro Mazzola vezetésével. A tragikus repülőgépszerencsétlenségben szörnyet halt Valentino Mazzola világklasszissá érett fia pazarul játszott a bécsi döntőben. Két gólt is szerzett, szinte egymaga verte meg az öregedő madridi gárdát.A vereséget sokan Di Stefano nyakába varrták, kárhoztatva őt önzőségéért, lassúságáért. Puskás Ferenc: Amikor egy csapat elveszít egy mérkőzést, az újságírók mindig bűnbakot keresnek. Nem hiszem, hogy Bécsben Di Stefano miatt kaptunk volna ki. Tíz alkalomból kilencszer jól játszott, így nem tisztességes az első gyengébb produkciója után rögtön szapulni. Alighanem mindössze arról volt szó, hogy az Inter jobban játszott, mint mi, és megérdemelte a győzelmet. Soha nem szerettem azt a fajta futballt, amit ők játszottak. Mindenki beásta magát közülük a kapu elé, állandóan a labda mögé húzódtak. Az effajta „antifutball” is sürgette visszavonulásomat. Az én pályafutásom középpontjában a támadófutball, a gólszerzés állt. A Real Madridban harminckilenc BEKmérkőzésen harmincnégy gólt szereztem. Kétszer is mesterhármast lőttem. A búcsúmérkőzés Puskás még két évvel később is a Real Madridban futballozott, pedig akkor már közeledett negyvenedik életévéhez. Am öreg csatár nem vén csatár - Pancho jelentős érdemeket szerzett abban, hogy hatvanhat májusában újra BEK-döntőt játszhatott a csapat. Ám immár Puskás nélkül. A belgrádi Partizan elleni döntőig vezető úton az első fordulóban négy gólt rúgott a Feyenoordnak, A második fordulóban érkezett el a búcsú kilencven perce: a Kilmarnock ellen, 1965. november 17-én játszott Puskás utoljára nemzetközi kupamérkőzést. Azt állítja, hogy nem emlékszik semmire a 2:2-re végződött találkozóból - igaz, nem is sejtette, az lesz az utolsó európai

fellépése. Volt azonban még egy nagyszerű, érzelmekkel teli estéje a Bernabéu-stadionban, a búcsúmérkőzése. Közel nyolcvanezer Realszurkoló ünnepelte a klubtörténet valaha volt egyik legkiválóbb játékosát. Puskás Ferenc: Nagyon büszke voltam arra, hogy egészen negyven éves koromig játszottam, különösen akkor, amikor visszaemlékeztem arra, hogy már egy évtizeddel korábban sokan leírtak. Két évvel a visszavonulásom után, 1969. május huszonhatodikán rendezte meg a klub a búcsúmérkőzésemet, a bécsi Rapid vendégeskedett nálunk. Nagyszerű ajándék volt a Madridtól - minden bevételt megtarthattam, csupán az osztrákok ellátásának költségeit vonták le. Olyan gesztus volt Bernabéu részéről, amit csak általában olyanoknak ajánlott fel, akik legalább tíz éven át szolgálták az egyesületet. Én csupán kilenc évet töltöttem ott, de az elnök engedélyezte, hogy mind én, mind a hozzám hasonló cipőben járó Santamaria kedvezményezett legyen. Bernabéu egyébként nem sokkal azután felajánlotta már a búcsúmérkőzés lehetőségét, hogy befejeztem a játékot. Elég közel laktunk egymáshoz Madridban, így gyakran láttam őt, amint a feleségével sétált. Megálltunk ilyenkor egy kicsit beszélgetni. Mindig kedveltem a társaságát, kiváltképp a humorát. De visszatérve a búcsúmérkőzésre: hétfő este volt, rengeteg szurkoló jött el, hogy újra lásson. Az erőnlétem már nem volt az igazi, mindössze húsz percet játszottam. Nagyon elérzékenyültem. A gondolataim visszavándoroltak a mezítlábas kispesti kölykökhöz, különösképpen a barátomhoz, Bozsikhoz, azt kívánva, bárcsak ott lehetne ő is. Két nappal később, ugyancsak a Bernabéu-stadionban rendezték a BEK soros döntőjét. Az Ajaxra és a Milanra mindössze harmincezer néző volt kíváncsi… Amikor arra gondolok, hogy két nappal korábban, közel nyolcvanezer ember jött el a búcsúmérkőzésemre, nehezen tudom szavakba önteni, mit érzek. A meccs után hatalmas fogadást tartottak, rengeteg ajándékkal kedveskedtek nekem. Úgy látszik, nagyon megszerettek Madridban.

A világjáró edző „Gyakran ültem fonott karosszékben az oldalvonal mellett, labdával a lábamnál”

Puskás visszavonulása után sem szakított a futballal. Miért is tette volna, hiszen ez volt az élete… 1966 nyarán például átruccant Angliába, a világbajnokságra. Természetesen elsősorban a magyarok mérkőzéseire volt kíváncsi. Puskás Ferenc: Hatvanhatban elmentem Liverpoolba, hogy megnézzem a Magyarország-Brazília mérkőzést az Everton pályáján. 3:1-re vertük a világbajnokot. Pelé sérülés miatt nem játszott, így a brazilok nem voltak olyan fergetegesek, mint ötvennyolcban vagy hatvankettőben. De azért óriási diadal volt ez a győzelem! A magyar csapat kiválóan játszott - Albert és Bene különösen kiemelkedett a mezőnyből. Persze, láttam a szovjetek elleni mérkőzést is a sunderlandi Roker Parkban, a negyeddöntőben. Balszerencsével kapott ki a magyar csapat, s én arra gondoltam, már nekünk sem volt szerencsénk annak idején a szovjetek ellen. Aztán láttam a döntőt is, amelyet az angolok nagy csatában nyertek meg. Mégpedig egy erősen vitatható gólnak köszönhetően. Puskás néhány régi csapattársával is találkozott Angliában, köztük Tichy Lajossal. Tichy Lajos: Már az idősebb játékosok közé tartoztam, Baróti Lajos eredetileg nem is jelölt a keretbe. Ám nagyon jó szezont zártam, ezért közvetlenül az utazás előtt úgy döntöttek a vezetők, hogy mégis utazhatok. Addigra már minden játékosnak megvolt a méretre szabott formaruhája. Én egy jóval nagyobbat kaptam, mint az eredeti méretem, s ezért kicsit elvesztem benne. Puskás Angliában a repülőtéren várt bennünket. Amikor meglátott első mondatában azt kérdezte: „Ki a szabód?”

Puskás Ferenc: Szerintem nagyon nehéz egy csapatot csak a világbajnokságon nyújtott játéka alapján megítélni. Súlyos nyomás alatt vannak a játékosok és az egész világ előtt valami olyat szeremének produkálni, ami örökre emlékezetes marad - de ez ritkán sikerül. Így aztán ritkán láthat jó futballt az ember a nagy tétre menő mérkőzéseken. Hány világbajnokságot volt igazán érdemes végigkísérni? És a döntő általában különösen szörnyű - bár megjegyzem, a londoni, az angolnyugatnémet finálé kivételt jelentett. Mire a csapatok a sorozat végére jutnak, már mindenki fáradt és ideges. A felelősség súlyát és a sikervágyat túl nehéz elviselni. Vegyük például a magyar válogatottat, hatvanhatban. Nagyon jól játszott a brazilok ellen, de az igazán nagy tét a szovjetek elleni találkozó volt. Az elődöntőbe jutás! Úgy tűnt, hogy a magyar játékosok lábát összekuszálja az idegesség. És legyünk igazságosak: mi, hat éven át veretlenek voltunk, azt az egy mérkőzést kivéve, amelyet a világbajnoki címért játszottuk. Egy másik út Liverpoolba Puskás Ferenc: Nem hatvanhatban voltam először Liverpoolban. Mindig is szerettem az angol iparvárosokat, a hosszú sorházakból álló utcáikat. Minden olyan emberinek tűnt. Liverpool ráadásul különleges hely, nem csak a futballcsapatai, hanem a csodálatos látképe miatt is, ami az Everton dombról tárul elénk. Látni a hatalmas dokkokat a folyó mentén. Puskás a hatvanas évek közepétől gyakran és készségesen tett eleget különböző meghívásoknak Többnyire jótékonycélú gálamérkőzésekre hívták, amelyeknek a rangját nagyban emelte a jelenléte. Az egyik liverpooli út, 1967 májusának elején jól példázza nagylelkűségét. Minden különösebb ellenszolgáltatás nélkül elutazott Liverpoolba, s játszott a Holly Parkban. A mérkőzés bevételét a garstoni közösségi ház javára ajánlották fel. Brian Taylor volt a felelős azért, hogy elhozza.

Brian Taylor: Az előző évben, a világbajnokság alatt már sikerrel szerveztem egy jótékonysági mérkőzést, így aztán eldöntöttem, hogy most a világ egyik legjobb játékosát próbálom meghívni: Puskást. Miért ne? Ezért írtam egy levelet a Real Madridnak, melyben azt kértem, hogy ő szerepelhessen a jótékonysági mérkőzésünkön. Csodával határos módon hamarosan magától Puskástól kaptunk táviratot, melyben az állt: „Megkaptam levelüket, köszönöm. Csak arra várok, hogy küldjék a repülőjegyet. Puskás”. Ezt a táviratot bekereteztettük és még ma is az irodám falán lóg. Elmentem érte Londonba, a liverpooli spanyol konzullal, aki rögtön közölte velem, hogy őrültség volt Puskást meghívni erre a mérkőzésre, mert úgysem jön el. Ám mégis megérkezett. Puskás kicsit testes volt és alacsonyabb is, mint vártam. A liverpooli Steke repülőtéren meglepő volt a fogadtatás. Előbb megkérték az összes többi utast, hogy szálljon ki a gépből. Aztán amikor mi kiléptünk, fényképezőgépek és vakuk villogtak, az újságírók kiabáltak felé. Emlékszem, a Dunlop cég biztosította az autót és a sofőrt is tartózkodása teljes időtartamára. A repülőtérről hamarosan el is vitte őt a kocsi az Adelphi szállodába. Puskás mindent megtett, amit csak kértünk tőle. Cserébe pedig semmit sem kért, s ez sokat elárul a jelleméről és tulajdonságairól. Nagyon barátságos volt, közvetlen mindenkivel. Előre nyújtott kézzel járt-kelt. „Puskás” - , mondogatta az embereknek, mintha be kellene mutatkoznia. Előkerült egy spanyol pap is, aki megmutatta neki a várost, úgy emlékszem, hogy elvitte a spanyol pincérek klubjába is. A mérkőzés előtti este megemlítette nekem, hogy milyen jó lett volna ha hoz magával néhány Real Madrid zászlót, jelvényt vagy kulcstartót, hogy szétossza az embereknek. Másnap este hatkor, amikor kiszállt az autóból a pályánál, egy csomag jelvényt és zászlócskát adott át nekem. Kiderült, hogy reggel felhívta Madridot és megkérte a klub vezetőit, hogy küldjenek egy kis csomagot Londonba repülővel. Ott feltették a liverpooli gépre és végül taxival a hoteljébe szállították. Azt hiszem ez az, amit úgy hívunk profizmus. Arra gondolok, hogy Puskás akkor már nem volt aktív játékos, akit a klubnak dédelgetnie kellett volna. És mégis! A mérkőzésre egyébként eljött John Charles, Malcolm Allison, Billy Liddell, Billy Bingham, Jimmy Mcllroy. Játszott még Bili Perry is, aki a győztes gólt szerezte az 1953-as Stanley Matthews játékáról híressé vált angol kupadöntőben. Azon az estén többen rekedtek a dél-liverpooli stadionon kívülre, mint

ahányan belül voltunk. Puskás már nem volt túl mozgékony, de fantasztikusan lőtt. Soha azelőtt nem láttam ilyen erővel meglőtt labdákat. Úgy meg tudta csavarni a labdát, mint a brazilok. Úgy emlékszem, a meccs eredményeként több mint ezer font gyűlt össze hatalmas összeg volt ez akkoriban egy kis ifjúsági klubnak. Kedvenc játékosok Puskás Ferenc: Rengeteg jó játékost láttam életemben, nehéz lenne őket mind név szerint felsorolni. Ha például a csehszlovák, a jugoszláv vagy a szovjet csapatban szerepeltekre gondolok, eszembe jut, micsoda briliáns technikával futballoztak. A negyvenes-ötvenes évekbeli ellenfeleim közül nagyon tiszteltem például a német Fritz Waltert és Helmut Rahnt, a francia Raymond Kopát (aki csapattársam és barátom lett Madridban) és BenTifourt, az osztrák Ernst Ocwirkot és Ernst Happelt, az angolok közül Billy Wrightot, Tom Finneyt és Stanley Matthewst, az olasz Bonipertit, a brazil Djalma Santost és Didit, az uruguay Santamariát (ő is a Real játékosa lett*) és Jüan Schiaffinót. Természetesen Alfredo Di Stefanónak a legjobbak között a helye, miként Pelének is. A britek közül Bobby Charltont és Denis Lawt említhetem. Ugyanakkor George Bestet, úgy érzem, nehéz a legjobbak közé sorolni, mert karrierje viszonylag rövid ideig tartott, ráadásul különösebb válogatottbeli sikerek nélkül. Szerencsésnek érzem magam, hogy a világ legjobb játékosai közül majdnem mindenkit személyesen ismerek. Tudom, hogy milyen nagy szerepet játszik For-tuna egy futballista életében. Nem minden nagyszerű játékos kap megfelelő elismerést a világsajtóban. Az én megítélésem szerint Bo-zsikot például nagyon alábecsülik. Nagyon jól ismertem a játékát - ugyanúgy, mint a sajátomat - és sehol a világon nem láttam hozzá hasonló fedezetet. Olyan dolgokra volt képes, amelyekre mások nem: amikor passzolta a labdát, száz esetből kilencvenkilencszer nemcsak hogy az átadás volt pontos, hanem a lehető legjobb helyre is ment a labda. Lenyűgöző volt. Senkit nem akarok megbántani, de véleményem szerint Bozsik volt a legcsodálatosabb játékos, akit valaha is láttam. Kolbászgyár és étterem

Puskás Ferenc: Nem okozott fejfájást, mi lesz velem a pályafutásom befejezése után. Tudtam, hogy a futball világában akarok maradni, így aztán a karrierem vége felé edzőképzésre kezdtem járni, amit még az első edzői állásom mellett is folytattam. Akkor egy spanyol másodosztályú csapat, a Victoria edzője voltam. Pályafutásom befejezése után kezdtem ott dolgozni és tizenhat hónapig maradtam, bár a végén már alig vártam, hogy leteljen a szerződésem, ugyanis nem éreztem jól magam a klubnál. Üzleti érdekeltségeim is voltak Spanyolországban. Egy időben, amikor még játékos voltam, kolbászgyáram volt Madridban. Debreceni fűszeres kolbászt készítettünk. Egy barátom beszélt rá az egészre és körülbelül négy évig működtünk. Addigra végleg kiderült, hogy nem valami jó az ötlet. Ráadásul túl sok időmet lekötötte. Reggel már mentem a piacra, hogy a legjobb húst vehessem meg és mivel a cég irányításában is részt vettem, túl sok energiám ment rá. Fáradt voltam, s egyre rosszabbul futballoztam, ami miatt a szurkolók is kikezdtek. Egyébként körülbelül harminc alkalmazottam volt, egyikőjük, az öreg Józsi bácsi, a kispesti hentes, aki egyszer egy nagy darab kolbászt ajánlott a futballcsaták győztesének. Az volt az első díj életemben, amit megnyertem. A peseta azonban állandóan veszített értékéből az infláció miatt és végül már nem érte meg a vesződést. Később éttermet is nyitottam, gyönyörű helyen volt, néhány száz méterre a Bernabéu-stadiontól. Tényleg imádtam azt a helyet, fantasztikus volt. Azt hiszem, akkor az volt egyik legfelkapottabb étterem Spanyolországban. Mindenféle hírességek ettek nálam: színészek, művészek, filmesek, futballisták és sokan mások. Kitűnő szakácsom volt - bár magam is szerettem főzni - és bőséges választék szerepelt a menün: francia konyha, spanyol konyha , magyar konyha. A felső terembe körülbelül százhúsz ember fért el, minden asztalon vakított a hófehér terítő. A földszinten meg egy bárt rendeztünk be, amely csak úgy roskadozott minden este. Istenem, de szerettem azt a helyet! Miért is adtam fel egyáltalán?! Megmondom: mert néhány „őrült” rábeszélt, hogy menjek Vancouverbe, mivel a labdarúgás fényes jövő előtt áll Észak-Amerikában. Kanadában élő magyarok és egy amerikai üzletember győzködtek arról, micsoda lehetőség ez nekem. Mentem, mint a bolond. Megkaptam a meghívást, én meg ismét rohantam a labda után - bevallom, szerettem volna edző lenni -, és az étteremből hamarosan csak szép emlék maradt.

Észak-Amerikában 1967. május 15-én a New York Herald Tribüné arról cikkezett, hogy Puskást az amerikai Golden Gate Gales szerződteti edzőnek. A cikk, amely hibásan a híres Real Madrid edzőjének nevezte Puskást, végül is megalapozatlannak bizonyult. De ő elment Kanadába. Puskás Ferenc: Az általam irányított Vancouver volt az egyetlen kanadai csapat az észak-amerikai profi ligában, a North American Soccer League-ben. Néhány hónappal a szezon kezdete előtt érkeztem meg és jó kis csapatot szedtem össze, többségében európaiakat néhány spanyolt, magyart és másokat. Nem játszottunk rosszul. Általában a negyedik vagy az ötödik helyen álltunk tizenhatból. Ahhoz nem voltak elég jó játékosaim, hogy előrébb végezzünk. Furcsa volt a bajnoki rendszer, rengeteget kellett utazni. Elmentünk az Egyesült Államokba és majdnem egy hétig voltunk ott. Ezalatt három mérkőzést játszottunk, majd visszatértünk Vancouverbe, újabb három mérkőzésre. Néha sokan voltak kíváncsiak ránk, máskor viszont kevesen. Emlékszem, sokszor hatalmas esőben kellett játszani. A csapatom nem volt rossz, de semmi különös. Az ötödik helyen végeztünk. Aztán az észak-amerikai liga váratlanul csődbe ment, alig kilenc hónap után. Néhány nagy klub dominált a bajnokságban és ők bejelentették, hogy a tetemes - főleg utazási - költségek nem térülnek meg, így kiszállnak. Sokáig fogalmam sem volt a gondokról, ám egyszer csak kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy vége a bajnokságnak. Csabai József: Puskás Öcsi, akivel még Madridban megfogadtuk, hogy egykoron edzőként együtt fogunk dolgozni, leszerződött San Franciscóba, az ottani Golden Gate-hez. A csapatnak, pontosabban annak vezetőségének volt pénze, közönség viszont alig. Vancouverben, a Royalsnál éppen fordított volt a helyzet. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a franchise átadásával a Golden Gate áttelepüljön. Igen ám, de a Royals közben leszerződtette edzőnek Bobby Robsont. Tudni kell azt is, hogy errefelé óriási az angolmánia, ha valami - illetve ez esetben valaki angol, az csak jó lehet. Robson volt nálam is New Yorkban, tárgyaltunk, Öcsi közben a játékosokat „szedte össze”, főleg Spanyolországban.

Robsont arra kapacitáltam, hogy jó a pénz, vállalja el a menedzserséget. De ő azt hajtogatta, hogy edzősködni akar. Megfelelően jó hátországa is akadt Vancouverben, az ottaniak el voltak ájulva, hogy egy korábbi angol válogatott lenne az edző. Puskást, bármilyen meglepő, alig-alig ismerték. De aztán mi kiokosítottunk mindenkit, s Öcsi maradt a nyeregben. Hanek János: Puskás Öcsit Vancouverbe hívták edzőnek, s neki szüksége volt játékosokra. Az akkor már Madridban élő Lipták Gyuri felhívott, s kérdezte, nem volna-e kedvem belevágni. Miért ne, gondoltam, s igent mondtam. Néhány hónapot, talán egy fél évet Madridban töltöttünk a feleségemmel, aztán kimentünk Kanadába. Tulajdonképpen Puskás révén kerültek oda a magyarok. Neki először San Franciscóban kínáltak edzői állást, aztán megkeresték őt, hogy válassza inkább Vancouvert. Ám ott a csapatnak elvileg már volt edzője, az angol Bobby Robson. Kettejük közül az egyik feleslegessé vált. Az új tulajdonosoknak azonban Puskás kellett, s Robsonnak „asszisztensi” állást kínáltak. Azt nem fogadta el - így maradt Öcsi egyedül. A vancouveri csapatnál igazán gyakori lehetett a magyar szó. Hanek János: A Royalsnak elvileg három, Magyarországról indult futballistája volt, Lipták Gyuri, Krivitz Tamás és én. Beszélte a nyelvünket a Németországból Amerikába került Sándor Attila és a vajdasági Vicék Lajos is. Puskás volt az edző, s ott dolgozott Csabai Jóska is. Nem nagyon ment a csapatnak, többször veszítettünk mint nyertünk, így aztán egy idő után elfogadtam Bédl János hívását, s átköltöztem Kansasba. Feltűnő, hogy az akkor szárnyait bontogató ligában egy magyarokban bővelkedő csapatból valaki átkerül egy másik magyar edzőhöz. Hatvannyolcban tizenhét csapata volt a North American Soccer League-nek. Puskás és Bédl már szóba került, de Kubala László személyében ugyancsak magyar edző dolgozott Torontóban a

Falconsnál, Henni Géza edzette a Houston Starst, míg az egykori magyar válogatott csatár, Nagy András a Washington Whipsnél kezdte, s a Detroit Cougarsnél fejezte be a szezont. A Panathinaikosz élén Puskás Ferenc: Kanada után visszatértem Spanyolországba, ekkor rendezték meg a búcsúmérkőzésemet is. De hamarosan Görögországban kezdtem edzősködni. Minden nagyon hirtelen történt. Ültem egyik nap a madridi házamban, amikor meglátogatott valaki a Panathinaikosz képviseletében. A klub éppen akkor nyerte meg a bajnokságot, de az edzőjük továbbállt. Ajánlatot tettek nekem, amit én elfogadtam és már mentem is. Négy és fél évet töltöttem ott. A Panathinaikosz játékosai másmilyenek voltak azokhoz képest, akikkel én együtt játszottam, vagy akikkel dolgoztam Spanyolországban. Aranyos, őszinte srácok, akik nagyon akarták a sikert és erre bizony szükség is volt. A legjobb játékosok ugyanis többnyire az Olympiakoszban vagy az AEK Athénban futballoztak, tehát ahhoz, hogy megverjük őket, kellett az a kis plusz erőfeszítés és akarat. Amikor megérkeztem Athénbe, megpróbáltam elmagyarázni a fiúknak, hogy mit várok tőlük és vázoltam elképzelésemet a csapat kialakítandó játékáról is. Láttam, hogy nagyon tisztelnek, ezért elmondtam nekik, hogy csak rajtuk múlik meddig maradok. Ha végrehajtják az elképzeléseimet, ha jól szerepelnek, akkor sokáig dolgozunk majd együtt. Az első pillanatoktól fogva nagyon jól kijöttem a fiúkkal és ők tényleg mindent beleadtak, szigorúan betartották az utasításaimat. Megpróbáltam jó csapatszellemet kialakítani. Így aztán rendszeresen jártunk együtt moziba, vagy színházba, Úgy gondolom, ennek is nagy része volt a sikereinkben. Úton a BEK-döntőbe Puskás Ferenc: A Panathinaikosszal már az első szezonban nagyon messzire jutottunk a BEK-ben. A luxemburgi Jeunesse kétszeri legyőzésére még nem érdemes felvágni, de a Slovan Bratislava kiejtésére már sokan felkapták a fejüket. A pozsonyi csapat másfél évvel korábban a Barcelona legyőzésével KEK-győztes lett! A

negyeddöntőben az Evertonnal sorsoltak össze és őszintén szólva nem adtam sok esélyt magunknak az angol bajnok ellen. Azt mondtam a játékosoknak, hogy csak játszanak nyugodtan és a pályán állandóan segítsék egymást. Nem traktáltam őket semmilyen hangzatos taktikai utasítással. Úgy gondolom, sok mindent lehet rajzolgatni a táblára, de egy edzőnek tudnia kell, vannak-e olyan játékosai, akik a futball nyelvére fordítják a kriksz-krakszokat. 1:1-es döntetlent értünk el a Goodison Parkban, majd otthon 0:0-ra végeztünk, így az idegenben lőtt góllal jutottunk tovább. Ezután következett az elődöntő, Európa egyik legjobb csapata, a Crvena zvezda ellen. Belgrádban a jugoszlávok nagyon elvertek minket, 4:1 lett az eredmény. Az az igazság, hogy még örülhettünk, hogy ennyivel megúsztuk. Természetesen a londoni World Soccer, a világ talán legtekintélyesebb futballmagazinja is beszámolt a Panathinaikosz nagy meneteléséről. Az újságírók nagy részt tulajdonítottak Puskásnak az elődöntőbeli sikerben. Nemcsak azért, mert remek taktikát eszelt ki a második mérkőzésre, hanem mert az első, a belgrádi találkozón - az akkori gyakorlattól eltérően - volt mersze kapust cserélni, mikor látta, hogy az állandó válogatott, Takisz Ikonomopulosz „betlizik”. Bevetette tartalékát, a tapasztalatlan Konsztantinut, aki legalább nem kapott újabb gólokat. A World Soccer azt is tudni vélte, hogy a magyar edzőnek havi ezer fontnak megfelelő drahma a fizetése, s hogy a prémiumok már megközelítették a húszezer fontnyit. A lap értesülése szerint a bajnoki cím megnyeréséért 4200, a kupagyőzelemért 2800fontnyi illette volna. A BEK-ben az első fordulóbeli továbbjutás 1400, a második 2800, a harmadik 4200fontot hozott a konyhára, míg a döntőbe jutás önmagában tízezret. A léptékek nyilván mások voltak, mint manapság. Elég az hozzá, még az angolok is „csillagászatinak” minősítették az összegeket. Persze, ember nem akadt, aki sajnálta volna a pénzt a „csodatévő” edzőtől. A Panathinaikosz kupaszereplése állami ügy lett Görögországban. Az otthon megnyert elődöntővisszavágó után az államfő neje, Deszpina Papadopulosz fontosnak érezte egyenként megcsókolni a hős játékosokat.

Puskás Ferenc: Azt gondoltam, vége a szép álmoknak, itt a felébredés. Miután visszatértünk Görögországba, egy, a legszűkebb politikai elitbe tartozó, magas rangú katonatiszt - mellesleg a sportminiszter - meglátogatott és azt mondta: „Hogyan veszíthettek 4:1-re? A kormány ezt nem engedheti meg”. Kicsit ingerülten válaszoltam, hogy a futball olyan játék, amelyben ki lehet kapni egy sokkal jobb csapattól három góllal. Még hozzátettem, hogy ne izguljon, az a lényeg, hogy egy gólt legalább lőttünk. Ám a vita itt nem ért véget. Behívattak az irodájába, és közölték velem, hogy a visszavágót az Olympiakosz stadionjában kell lejátszani. Akkor már kezdtem egy kicsit bosszús lenni és kijelentettem, hogy ő, ha akar, játszhat az Olympiakosz pályáján, de én nem kérek belőle: az én csapatom ott fog játszani, ahová való, a saját stadionjában. Közölték velem, hogy ne vitatkozzam, az a parancs, hogy „idegenben” kell játszanunk. Erre azt mondtam: „Akkor én elmegyek. Keressenek más edzőt”. Ezek a szóváltások körülbelül egy hétig tartottak és egy kicsit elkeserített, hogy a klub vezetői - talán félelemből -, nem támogattak jobban. Végül a játékosok beszéltek rá a maradásra. Azt mondták: „Mester, ne hagyjon itt minket most, amikor olyan közel vagyunk egy fantasztikus eredményhez”. Hagytam magam rábeszélni és maradtam, de meg voltam győződve róla, hogy nincs esélyünk egy olyan stadionban, ahol túl nagy a távolság a pálya és a nézőtér között. A saját pályánkon akartam játszani, mert tudtam, hogy csak ott alakulhat ki megfelelő hangulat. Nem kellett volna aggódnom. A mérkőzés estéjén egy gombostűt se lehetett leejteni a stadionban, annyira tömve volt. Olyan helyeken is fürtökben lógtak a szurkolók, amelyekről azt hittem, oda ember nem tud felmászni. Fantasztikus volt a hangulat, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Amennyire csak tudtam, próbáltam megnyugtatni a játékosokat. Mondtam nekik, hogy veszítenivalójuk nincsen, csak a győzelemre koncentráljanak, játsszák a saját játékukat. Nyerhetnek, hiszen a futball kiszámíthatatlan. Nyertek is. Már a második percben zavar támadt a Crvena zvezda kapuja előtt, az egyik hátvédjük elveszítette a labdát. Volt a csapatomban egy nagyon magas srác, Antonisz Antoniadisz. Nagyon magas játékos volt, majdnem elérte a két métert. A lába meg erős, mint a fatörzs. Megszerezte a labdát és habozás nélkül bevágta a kapuba. Hamar jött a gól, de félidőig még mindig csak l:0-ra vezettünk. A fiúk lógó orral jöttek be az öltözőbe,

mire azt mondtam nekik: „Gyerünk, ragadjátok meg a lehetőséget, tiétek lehet a dicsőség! Tovább lehet jutni! Gyerünk a döntőbe!” A második félidőben tényleg apait-anyait beleadtak. Szinte állandóan támadtunk, de a Crvena zvezda keményen védekezett. Újabb tizenöt perc után Antoniadisz bebólintott egy beadást, s már csak egy gólra voltunk az üdvösségtől. A lelátón szinte mindenki megőrült, a szurkolók - általam azelőtt soha nem hallott módon - buzdították a játékosokat. A saját gondolatait sem „hallotta” az ember. Nem volt semmi értelme utasításokat bekiabálni, hiszen úgysem hallottak volna belőle semmit. Kihívtam magamhoz Domazoszt, a legjobb középpályásunkat. Mondtam neki, húzódjon ki a jobbszél felé. Bozsik jutott az eszembe, valami olyasmit vártam Domazosztól, amit régen Cucu csinált. És bejött! Már csak negyedóra volt hátra, amikor Domazosz gyönyörű gólt rúgott. Már mi álltunk továbbjutásra. Mindenki csak az üvöltötte: „Védekezzetek fiúk!”, de én azt kiabáltam: „Támadjatok! Ha csak védekeztek, kikaptok!” Óriási volt a feszültség. Két perccel a vége előtt a jobbfedezetük közelről hatalmas lövést küldött a kapunkra, de a kapusunk, Ikonomopulosz repült, mint a tigris a levegőben, s óriási bravúrral védett. Sikerült, győztünk, bejutottunk a BEK-döntőbe! A csapat, miként a tömeg is, eksztázisban ünnepelt. Mindenkinek gratuláltam - aztán csendesen hazamentem. Később hallottam, hogy az a bizonyos katona megjelent az öltözőben a mérkőzés után és engem keresett, de közölték vele, hogy én már elmentem. Otthon is felhívott, de megmondtam neki, hogy fáradt vagyok a beszélgetéshez. A következő néhány napban állandóan érdeklődött, kereste egy beszélgetés lehetőségét. Ötször, vagy hatszor telefonált, végül beleegyeztem, hogy találkozzunk, már csak azért is, hogy meglegyen az örömöm és egyenesen az arcába mondhassam, hogy ő már tíz nappal előbb feladta az esélyt a győzelemre. KonsztantinoszAszlanidisznek hívták epotentátot, akinek csillaga az 1967-es katonai hatalomátvétel óta ragyogott fel. Szívén viselte azért ő a Panathinaikosz sorsát -, csak éppen rosszul. A görög válogatott például a BEK-elődöntő visszavágó előtt a londoni Wembleyben játszott Eb-selejtezőt. A Panathinaikosz hat válogatottjának a

miniszter megtiltotta visszavágóra.

a

szereplést,

mondván,

pihenjenek

a

Kuzman József: Akkoriban Athénban éltem, gyakran kimentem a Panathinaikosz edzéseire. Öcsinek nem igazán tetszett a legjobb csatár, Antonisz Antoniadisz játéka. Pedig nem akárki volt ő, a hetvenes évek elejének első számú görög csatárcsillagaként ünnepelték. Hetven és hetvennégy között csak ebben az emlegetett szezonban nem lett gólkirály. Ellenben tíz góljával a BEK-sorozat gólkirálya lett. Szinte könyörögve jött hozzám: „Jóska, szólj a Misternek, hogy ne tegye ezt velem”. Mondom Öcsinek: „Mi bajod ezzel a sráccal, rúgdossa a gólokat, te meg leckézteted”. Mire Puskás: „Nem látod, nem olyan mint a Hidegkúti Nándi…” Aztán csak betette…S a jugoszlávok ellen remekül játszott. A londoni BEK-döntő Puskás Ferenc: Rengeteg kitűnő játékosa volt akkoriban az Ajaxnak. Cruyff, Neeskens, Mühren, Keizer, Suurbier, Swart, Hulshoff és Van Dijk nevére alighanem mindenki emlékszik még ma is. Rinus Michels keze alatt egy ideje már az úgynevezett totális futball megvalósításán fáradoztak. Az egész pályát befutották, kis túlzással a balhátvéd akár jobbszélsőt is játszott. Csak a legtechnikásabbak és a legjobb fizikai kondícióban lévők játszhatták ezt a stílust, ami komplexitásában emlékeztetett arra, amit mi Guszti bácsinál a válogatottban játszottunk. Tudtam, hogy csak halovány eséllyel vághatunk neki a döntőnek, ezért kapcsolatba léptem a már sokat emlegetett katonai vezetővel, a „sportminiszterrel”, hogy engedélyt kérjek a csapat megerősítésére. Két játékost akartam átigazolni Szalonikiből, egy csatárt és egy középpályást, akiket már jó ideje figyeltem. A szabály az volt, hogy ezeket a játékosokat legkésőbb hat héttel a szezon vége előtt le kellett igazolni, de ehhez is a miniszter engedélyére volt szükség. Ez a két fiú nagyon gyors volt, nagy szükségem lett volna rájuk a döntőben. Még abba is beleegyeztem volna, hogy a bajnokság végéig Szalonikiben játszanak, nekem főleg a kupadöntőre kellettek. A miniszter azonban nem adott engedélyt.

A döntőt a londoni Wembleyben játszották, 83 ezer néző előtt. Az az angol John Taylor dirigálta a találkozót, aki három évvel később a világbajnoki döntőt is vezette a hollandoknak. Az Ajax 2-0-ra nyert, de a Panathinaikosznak nem volt oka a szégyenkezésre. Van Dijk már az ötödik percben megszerezte a holland klub vezető gólját, de a másodikra majdnem a mérkőzés végéig kellett várniuk. Öngól volt… Ez persze, nem változtat a tényen. Az Ajax megérdemelten nyert, s megkezdte sikersorozatát. 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban is elnyerte a legtekintélyesebb klubserleget. Puskás Ferenc: Azon a napon az Ajax jobb volt nálunk, de nem sokkal. Szerintem azzal a két gyors játékossal meglephettük volna őket. Három perccel a meccs vége előtt őrült kavarodás támadt a tizenhatosunkon belül, a hollandok a labdával együtt berúgták a kapust a hálóba. Az angol bíró nem igazán törődött vele. A vereség ellenére miután az Ajax lemondott a jogról - mi játszhattunk a Világkupa döntőjében. Otthon döntetlent értünk el a Nációnál ellen, ám Uruguayban 2:1-re vesztettünk. Bár szerintem a vereség ellenére, ez az eredmény is mutatja, hogy elég jó volt a csapat akkoriban, mégha néhány poszton el is kelt volna némi erősítés. Mindemellett a klub vezetői Athénban hatalmas sikernek könyvelték el menetelésünket. Három bajnoki címet szereztünk, mialatt én a Panathinaikosznál dolgoztam, bár az egyiket végül is elvették tőlünk. A hetvenháromhetvennégyes szezon utolsó fordulójában történt: rangadót játszottunk Pireuszban az Olympiakosz ellen. Egyenlő pontszámmal álltunk, a győztesé lett a bajnoki cím. Éppen mi támadtunk és egy tiszta tizenegyest nem adott meg nekünk a bíró. De ekkor még mindig csak döntetlenre állt a mérkőzés, ami a mi bajnoki címünket jelentette volna. A pályán és a stadionban feszült volt a hangulat, a nézők tomboltak. A meg nem adott büntető után szurkolók tódultak a pályára és egymásnak estek. Teljesen ellenőrizhetetlenné vált a helyzet és emiatt lehívtam a játékosaimat, majd hazamentünk. Kemény bírálatok értek ezért, és a bajnoki címet az Olympiakosznak ítélték.

Bob Hughes, az ismert sportújságíró - mostanában például az International Herald Tribune-ban lehet olvasni írásait - 1971-ben, néhány nappal a londoni BEK-döntő előtt így számolt be a Sunday Timesban a Panathinaikosz egyik előkészületi mérkőzésén látottakról. A Pana a Bank of England pályáján a World Soccer magazin által szervezett amatőrcsapat ellen játszott, s nyert, 15-0-ra: „Továbbra is kereste a népszerűséget és nagyon szerette, ha a tömeg csodálja őt… Hirtelen beszaladt a pályára, negyven yardot kocogott, oda, ahol az ellenfél egyikjátékosa sérülten feküdt a földön. Megveregette a játékos fejét, majd az orvosra bízta és a „Puskás!, Puskás!” kiáltások irányába fordult, hogy üdvözölje a publikumot. Visszasétált a székéhez, de körbe a leghosszabb úton, minél tovább tartson az út. Meg-megállt, mintha jegyeket árulna a pireuszi Chelsea-Real Madrid KEK-döntő ismétlésére, a melegítője alá dugott kötegből”. Puskás Ferenc: Az igazán nagy mérkőzéseken minden a játékosokon múlik. Az edző próbálhat megfelelő hangulatot teremteni, elmondhatja az elképzelését, magyarázhat és bíztathatja a játékosokat, de végül a játékosoknak kell minden problémát megoldani a pályán. Az edzőnek megfelelő stábra is szüksége van maga körül: pályaedzőkre, erőnléti edzőkre, orvosra. Ezek a Panathinaikosznál mind a rendelkezésemre álltak. A vezetőedző szerepe nem is annyira a játékosok tudásának felméréséből áll - ezt egy nap alatt fel lehet térképezni - sokkal inkább a motivációs lehetőségek keresésében. Amikor egy új klubhoz érkeztem, szerettem a játékosokkal hosszabb időre edzőtáborba menni, ahol jutott idő az edzések mellett beszélgetésekre is, hogy igazán megismerhessem, milyen fiúkból áll a csapat. Úgy érzem, egész edzői karrierem során szerencsés voltam, mivel szinte mindig nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom játékosaimmal. Antonisz Antoniadisz: Puskás Ferenc nevét már természetesen mindannyian ismertük, amikor hozzánk került, és aztán a közös munka folyamán valamennyiünk számára az is kiderült, hogy - bár akkoriban már negyvenes éveinek közepén járt - még mindig pazar futballista. Állítom, úgy rúgott, ahogyan közülünk senki. Ma is mindenki tiszteli

Görögországban, soha nem fogjuk elfelejteni, hogy ő az egyetlen edző, aki a BEK döntőjébe vezetett egy görög klubot. Boldog vagyok, hogy abban a csapatban én is játszhattam, és boldog vagyok, hogy a barátomnak mondhatom. Puskás Ferenc: Szerintem akkor voltam a legjobb, amikor az edzésen valamit be kellett mutatni. Végre nem beszélni kellett, hanem megmutathattam, mire gondolok. Próbáltam tanulni azoknak az edzőknek a hibáiból, akiket játékosként ismertem, és úgy érzem, a legtöbbet azoknak a fiatal játékosoknak tudtam adni, akik még elég lelkesek voltak és akartak tanulni. Mérkőzéseken már nem játszhattam többet, ez biztos. De az edzéseken még szívesen rúgtam labdába és tényleg megpróbáltam ezeknek a fiúknak mindent megmutatni, amit tudtam. Örültem, ha az edzőpályán lehettem. A Panathinaikosznál megtanultam görögül és igyekeztem megmutatni a játékosoknak azt a sokféle rúgást, amit tudtam. Arra is rá kellett jönnöm, hogy néha nem is olyan egyszerű új dolgokat tanítani a játékosoknak, főleg ha már egy bizonyos koron túlvannak. A csapatban nagyon jól keveredtek az ügyes fiatal játékosok és az érett, idősebb fickók, akik még mindig nyerni akartak. De be kell vallanom, edzőnek nem olyan jó lenni mint futballistának. Semmi sem olyan, mint maga a játék. A bajnoki mérkőzések alatt gyakran ültem az oldalvonal mellett egy fonott karosszékben labdával a lábamnál és néha dekázgattam vele. Az emberek nevettek ezen, de valamit kell csinálni azzal a sok energiával, ami a mérkőzés nézése közben buzog az emberben. Antonisz Antoniadisz: Előfordult, hogy beállt közénk a gyakorlásokra. Csodálatosan rúgott, utolérhetetlenül. Azt hiszem, közölünk is voltak jó rúgótechnikával megáldottak, de néha arra gondoltam, milyen nehéz lehet ennek az embernek azt látni, hogy nem tudjuk megcsinálni, amit kér, illetve amit ő tud. Előfordult, hogy magyarázott, magyarázott, de aztán amikor elszakadt a cérnája, berohant a pályára, s megmutatta, hogy kell csinálni. S mindig betalált a kapuba. Mi meg tanultunk néhány magyar szót, mert előfordult, hogy az anyanyelvén kiabált nekünk. Még ma is tudom: „Gyerünk, laposan, indulj be a lyukba!”

Puskás Ferenc: Görögországban csak a fafejű hivatalnokokkal és a katonai vezetőkkel támadtak gondjaim. Néha kemény összetűzéseim támadtak velük. Különösen megmaradt bennem az elválás története. Úgy emlékszem, éppen kormányváltás zajlott Görögországban, hevesen vitatkoztam egy tohonya fickóval. Az affér úgy végződött, hogy egy gyors rúgást intéztem a lábai közé és sietve elhagytam az országot. Visszamentem Spanyolországba. Vándorúton Dél-Amerikában Puskás Ferenc: Alig három hónapja voltam újra Madridban, amikor újabb meghivást kaptam, ezúttal Chiléből. Egy barátom hívott, aki kapcsolatban állt a híres Colo-Colóval. Így aztán elmentem ismét edzősködni, hetvenöt-hetvenhatban. Először dolgoztam DélAmerikában. El kell ismerjem, fantasztikus labdaérzékük volt a játékosoknak. Egész jó csapatot hoztam össze, kétszer egymás után a második helyen végeztünk a bajnokságban - mindannyiszor egy ponttal lemaradva. Az elnök nagyon jó barátom lett, de a klubnál a többiekkel nehezen jöttem ki. Például a titkár - aki túl gyakran járt be az öltözőbe meg akarta mondani nekem, mit hogyan csináljak. Néhányszor „finoman” közöltem vele, hogy takarodjon vissza a helyére, az irodájába. Legalább a nyelvvel nem volt semmi gondom, mivel spanyolul beszéltek és nyugodtan vitatkozhattam mindenkivel. Amikor már végképp elegem lett mindenből, megmondtam az elnöknek, hogy nem tudok együtt dolgozni olyanokkal, akik mindenbe beleütik az orrukat és felbontottam a szerződésemet a szezon utolsó mérkőzése előtt. Rövid időre visszamentem Spanyolországba, de aztán hamarosan egy nagyon különös helyre, Szaúd-Arábiába szerződtem. Valószínűleg a föld leggazdagabb országa, ahol a király úgy döntött, hogy erős válogatottat szeretne magáénak tudni. Régi madridi klubtársammal, Hector Riallal együtt hívtak meg minket, még egy aranykezű gyúrót is vittünk magunkkal. Minden nagyon szépen alakult. Nemzetközi tornát rendeztek Rijadban és a szaúdiak a harmadik helyen végeztek, ami meg is felelt a reális erőviszonyoknak. Játszottunk aztán még három mérkőzést Európában, ezek is elég jól sikerültek. Szerették volna, ha még maradunk, de a családomnak már elege lett az ország szigorú

szabályaiból és a klímából, ráadásul Hector felesége megbetegedett, ezért ők már korábban visszatértek Madridba. Az biztos, hogy egyedül nem akartam ott maradni. Különben is nagyon el voltam keseredve, mialatt ott voltam, az édesanyám meghalt Budapesten. Nem utazhattam el idejében Szaúd-Arábiából, mivel a hivatalnokok nem intézték el elég gyorsan a papítjaimat és ez igazán bántott. A szaúdarábiai munkát spanyolországi edzősködés követte. A kiesés küszöbén álló klub, a Murcia kérte a segítségemet és én megpróbáltam, amit lehetett - de nem tudtam sokat javítani a helyzeten. Már nem volt idő csapatot építeni. Emlékszem, egy 4: l-es otthoni vereség után az egyik helyi lap újságírója megkérdezte, milyen kiutat látok a csapat számára. „Vegyenek tizenhat új játékost!” - mondtam. Mindezt, persze, nem lehetett megcsinálni, következésképpen ki is esett a csapat. Brian Clough nem ad labdát Puskás Ferenc: Hamarosan újra Görögországban találtam magam, amit nem gondoltam volna. Az AEK Athén irányítását vettem át, a hetvennyolc-hetvenkilences szezon kezdete előtt. A csapat az előző tavasszal megnyerte a görög bajnokságot, így a BEK-ben indulhattunk. Az első fordulóban otthon kezdtünk, megvertük a Portót 6:1-re. Nem túlzás, egész Európában felkapták a fejüket erre az eredményre. A visszavágón csak védekezett a csapat, még egy 4:1-es vereség is „belefért”. Továbbjutottunk, de a következő fordulóban nagyon nehéz ellenfelet kaptunk. A Nottingham Forestet már az is minősítette, hogy az előző idényben megnyerte az angol bajnokságot, de azt különösen sokra értékeltem, hogy az első körben a Liverpoolt verte ki a BEK-ből. Elmentem Angliába, hogy megnézzem a Forest csapatát. De fogalmam sem volt róla, hogy Brian Clough, a Forest menedzsere micsoda fura alak. A stadionjukban járva bemutatkoztam és kértem, adjon egy olyan labdát, amilyennel majd a mérkőzést játsszuk, hogy elvigyem a csapatomnak és a fiúk hozzászokjanak. Egy kézlegyintéssel visszautasított, esze ágában sem volt legalább egyet odaadni. „Menj a fenébe!” - gondoltam magamban, vagy lehet hogy még cifrább is eszembe jutott. Hiszen bármelyik sportboltban vehettem volna ilyen labdát, az isten szerelmére, még ezt gesztust sem tudta megtenni.

Az AEK számára túl nagy falatot jelentett a Forest. Az angolok Athénben 2-1-re, Nottinghamben 5-1-re győztek, s aztán meg sem álltak két BEK-győzelemig. Puskás Ferenc: A kupavereség ellenére, abban a szezonban elég jól haladt az AEK szekere. A tavasz vége felé - már csak két forduló volt hátra a bajnokságból -, bár vezettük a bajnoki tabellát, az elnök odajött hozzám és arra kért, hogy engedjek nagyobb teret a pályaedzőmnek a munkában. Szeretem a világos dolgokat, egyenesen megkérdeztem: „Akarja, hogy ő legyen a vezetőedző?” Mire ő hevesen tiltakozott, de az ember, ha ennyi évet eltöltött már a futballban, megérzi az ilyesmit. Már éreztem, milyen sors várna rám és így aztán elköszöntem. Kifizették a szerződés szerint még nekem járó összeget és elmentem. Bozsik halála Puskás Ferenc: Az ötvenhetes elválást követően nem találkoztam Bozsikkal egészen a hatvankettes, chilei világbajnokságig. Nagyon boldogok voltunk, hogy ismét személyesen találkozhattunk. Ő volt a legjobb barátom, úgyszólván születésem óta. Nem tudtam, hogy sírjake vagy nevessek, mikor ennyi idő után megölelhettem. Ezután többször találkoztunk, főleg Bécsben. Egyeztettük a randevút és a feleségeinket is elvittük. Sőt, Cucu egyszer Madridba is eljött, a Honvéd kosárlabdacsapatával. Még futballoztunk is egyszer együtt, hatvannyolc májusában Belgrádban, egy Jugoszlávia-Európa öregfiúk-mérkőzésen. A legrosszabb az volt a számomra, hogy kevéssel a halála előtt nem találkozhattunk. A feleségem akkoriban már járt Budapestre és tartotta a kapcsolatot a családdal. Ezután felhívott engem és elmondta, hogy javult Cucu állapota és néhány napon belül hazaengedik. Nekem rossz előérzetem támadt, tudtam, hogy ez nem jelent jót. Másnap reggel meghalt, amikor megpróbált az ágyból felkelni. Nem mentem haza Bozsik temetésére, mert megesküdtem, hogy soha többet nem térek vissza Magyarországra és akkor még kitartottam emellett. Az is bonyolította a helyzetet, hogy mint egykori tiszt, gyakorlatilag katonaszökevény voltam. Amíg a Real Madridban futballoztam, a klub nem engedte, hogy Magyarországra utazzak - még akkor sem, amikor a Reált a Vasassal sorsolták össze 1961-ben. Azokban az időkben semmit

nem akartam kockáztatni, Spanyolországban olyan jól ment minden. Tudtam, hogy boldogulok és a családomnak is mindent biztosítani tudok. Jóval később már hazajöhettem volna: semmiben nem korlátoztak és nem is volt okom félni a következményektől. Csak rajtam múlott a döntés. De még eltartott egy ideig, mire elhatároztam magam. A fáraók országában Puskás Ferenc: A következő állomáshelyem Egyiptom lett. Egyenesen Görögországból mentem oda, hetvenkilenc nyarán. Az elMaszri nevű klub elnöke éppen Athénban nyaralt a családjával. Meglátogatott engem és a feleségemet athéni házunkban és felajánlotta, hogy legyek a csapata edzője. A feleségem nagyon lelkesedett, azt mondta, ott még nem jártunk, gyerünk, menjünk el. Belevágtunk, s végül öt évet töltöttem Port Szaidban. A feleségem ugyan hamarosan megbánta a lelkesedését, de nem akarta a tudtomra adni. Egy alkalommal összevesztem a klub vezetőivel, összecsomagoltam, és hazamentem Spanyolországba. De néhány hónap múlva utánam jöttek és rábeszéltek a folytatásra. Akadt néhány heves vitám az elnökkel, leginkább arról, miért nem nyertük meg a bajnokságot. Nem akarta megérteni, vagy inkább nem akart belenyugodni abba, hogy a rendre előttünk végző két klub, a Zamalek és az al-Ahli, más néven a Nációnál - a hadsereg és az államrendőrség támogatását élvezte. Kicsit olyan volt a helyzet, mint Magyarországon az ötvenes évek első felében a Honvéd és az MTK esetében. Senki nem verhette meg ezt a két csapatot Egyiptomban! Emlékszem, egyszer a táblázat élén álltunk, már a szezon vége felé, s egy mérkőzésen 1-0-ra vezettünk, amikor két teljesen nevetséges gólt adtak meg ellenünk. Pedig ha megnyertük volna a mérkőzést, a bajnoki cím is a miénk. Port Szaid egyébként különleges hely volt. Több tucat hajó érkezett oda és indult útnak naponta kikötőjéből. Port Szaid vámszabadterületnek számított, rengeteg üzletben lehetett olcsó, vámmentes árukat vásárolni, ám nem lehetett azokat kivinni a területről. Amikor magyar barátaim meglátogattak, természetesen nagyon szerettek volna néhány dolgot hazavinni. Ennek érdekében váltottam is néhány szót a helyi vámosok vezetőjével. Mit mondjak, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet tettem!

Akkoriban az Aranycsapat egy másik legendás csatára, Hidegkúti Nándor is Egyiptomban vállalt munkát. Bár a középcsatár és a balösszekötő néha-néha találkozgattak ötvenhat ősze után is - az egyik ilyen nevezetes alkalom az 1964-es bécsi BEK-döntő volt, amelyre Hidegkúti Buzánszky Jenővel együtt ment ki „Puskás-nézőbe ” -, több mint húsz esztendő után, Egyiptomban nyílt először lehetőségük arra, hogy hosszabb időt együtt töltsenek. Hidegkúti Nándor: A hatvanas évek elején három évig Olaszországban dolgoztam, előbb a Fiorentinánál, majd a Mantovánál. Aztán egy szűk évtized után előbb nagyon rövid ideig Lengyelországban edzősködtem, majd hetvenháromban Kairóba szerződtem, a Nacionalhoz. Hét évet töltöttem Egyiptomban, ott tartózkodásom vége felé lehetőségem volt Puskással is találkozni. A táblázat alsó felében helyezkedtek el, amikor Öcsi hozzájuk érkezett, de végül a harmadik helyet szerezték meg. Csapataink négyszer játszottak egymás ellen és ebből kétszer az enyém nyert. Én Kairóban laktam, ami körülbelül kétszáz kilométerre fekszik Port Szaidtól, de rendszeresen meglátogattuk egymást. Előfordult, hogy közösen vacsorázni mentünk, vagy hogy a feleségek otthon nagyszerű magyaros vacsorát készítettek. Mi meg ezalatt a régi szép időkről és a jelen problémáiról beszélgettünk. Puskás nagyon jól kijött az egyiptomi játékosokkal. Szigorú edző volt, de ennek ellenére szerették a srácok. Csakúgy mint a magyar tengerészek, akik néha hajón érkeztek Port Szaidba és véget nem érő vacsorákra hívtak minket. Hidegkúti Nándor jelentős sikereket ért el egyiptomi tartózkodása alatt, ötször nyerte meg a bajnokságot, egyszer a kupát. 1980-ban tért haza, nyugdíjba vonult, de később rábeszélték, vállaljon újra munkát, Dubaiban edzősködött nyolcvanháromtól nyolcvanötig. Kilencvenhat elején - fél esztendőre - újra visszatért a kairói alAhlihoz, szaktanácsadóként.

Puskás Ferenc: Jól éreztem magam Egyiptomban, de ez nem jelentette vándorlásaim végét. Két megállót tartottam, az elsőt Paraguayban a nyolcvanhat-nyolcvanhetes szezon vége felé, körülbelül négy hónapig segítettem egy barátomnak az ottani bajnokság rájátszása alatt. Ugyanúgy, mint Chilében, Paraguayban is nagyon tehetséges játékosokkal találkoztam, főleg a labdakezelésük volt bámulatos. Nagyon sokfelé dolgoztam edzőként, de mindenütt sikerült leküzdenem a nyelvi nehézségeket. Természetesen Dél-Amerika nagy részében elboldogultam a spanyollal. Tudtam valamelyest angolul, görögül is megtanultam, míg Szaúd-Arábiában spanyol tolmács volt mellettem. Egyiptomban - attól függően, melyik játékoshoz szóltam - a spanyolt, az angolt, sőt még a görögöt is használtam. A magyarral nem sokra mentem. 1988-tól megint az angol került előtérbe: Ausztráliában találtam magam. A dél-melbourne-i Hellas klubnál dolgoztam. Először a feleségem nélkül jártam ott, játszottam néhány öregfiúk mérkőzést és különböző élménybeszámolókon vettem részt. Egy hónap elteltével visszamentem Erzsébethez és nagy lelkesedéssel meséltem neki arról, hogy Ausztrália milyen gyönyörű hely. Pedig akkor még nem is tudtam arról, hogy néhány hónap múlva edzői munkát ajánlanak. Ausztráliában a legtöbb csapat mögött valamelyik - többnyire európai - a bevándorlók alkotta nemzeti közösség állt. Az 1990-91-es idényben például (ez volt Puskás legsikeresebb ausztráliai éve) az élvonal tizennégy csapata közül csak egynek, a Wollongogng Wolvesnak nem volt kimutatható gyökere valamelyik európai származású etnikai közösségben. A magyarok csapata a St. George Budapest volt, a máltaiaké az Uj-Dél-Walesbe való Parramatta Eagles, a horvátoké a Melbourne Croatia, későbbi nevén a Melbourne Knights vagy a Sydney Croatia, s a sor még hosszasan folytatható. (Egyébként ezek az etnikai kötődések lanyhultak az elmúlt években, sok csapat el is hagyta nevéből az erre utaló szócskát.) Puskás csapata, a South Melbourne a görögök támogatását élvezte, címere a görög állami zászlót stilizálta. Az ausztrál liga egyik élcsapata volt, az 1977-es ligaalapítástól kezdve az élvonalban szerepelt, s Puskás távoztakor az örökranglista élén állt. A rendkívüli módon tisztelt egykori világklasszis - aki nem csak játékosmúltjának, hanem a

Panathinaikosszal és az AEK-kel elért edzői sikereinek is köszönhette népszerűségét a görög kolónián belül - az 1990-91-es idényben bajnoki címhez, egy esztendővel korábban pedig kupagyőzelemhez segítette a kék-fehéreket. Puskás Ferenc: Tényleg nagyon jól éreztem magam, jó pár öreg, már régóta ott élő magyar játékossal is találkoztam, akik valaha a Fradiban, meg az MTK-ban játszottak. Nagyszerűek voltak a körülmények és az időjárás. Gyönyörű környezetben, a csodálatos tengerparton volt egy aranyos kis házunk. Mi kellene még? Egy jó csapat, de az sem volt rossz, még bajnokságot is nyertünk. Repülővel szinte körbeutaztuk a kontinensnyi országot, szinte minden városban játszottunk, Perth-t kivéve. Végül 1991-ben telepedtem le Budapesten. Ez azonban már egy másik történet.

Pelé, a futballkirály, 1994 szeptemberében Budapesten járt. Nagy örömmel találkozott Puskással és a többi magyar futball-legendával. Szusza, Buzánszky, Grosics és Puskás a Fekete Gyöngyszemmel. A háttérben doktor Kárpáti György

A száműzött hazatér „A kispesti edzőpálya egyik lámpaoszlopa most ott áll, ahol valamikor a szobánk volt”

Amikor Puskás az 1956-57-es európai, dél-amerikai túra után elhagyta Magyarországot, fogalma sem volt róla, hogy valaha visszatér-e szülőföldjére, ahol egykoron a legnépszerűbb ember volt. Sőt, mint maga is utólag bevallotta, gyermekkori barátja, Bozsik temetésére is azért nem jött Budapestre, mert megfogadta, soha nem tér vissza. A nyolcvanas évtized legelején azonban az állami és pártvezetés is támogatásáról biztosított egy készülő mozifilmet, amely negyedszázaddal annak szétesését követően az aranycsapatnak állított emléket. Ez a film nagyban hozzájárult Puskás első hazalátogatásához, s elindított egy folyamatot, melynek vége a hazaköltözés lett. Az első látogatás A készülő, Az Aranycsapat című filmhez az alkotók hosszú beszélgetéseket folytattak a legendás tizenegy még életben lévő tagjaival. Azt azonban mindenki érezte, hogy semmit sem érne a film a hajdani csapatkapitány, minden idők - talán - legjobb magyar futballistájának személyes részvétele nélkül. Puskás Ferenc: Amikor elhagytam Magyarországot, majd eltiltott az MLSZ, s ennek hatására a FIFA is, megesküdtem magamnak, hogy soha nem térek vissza. Keserűséget éreztem amiatt, ahogy velem bántak, miután annyi éven át igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet adni az országnak. De huszonöt évi távollét után végül is hazatértem. A feleségem nagy szerepet játszott abban, hogy visszatérjek és segítsek „Az Aranycsapat” című film elkészítésében. De rajta kívül is többen próbáltak kapacitálni a hazatérésre. Sebes Guszti bácsi eljött értem Madridba… Nem hiszem, hogy hazatértem volna, ha ők nem ragaszkodnak hozzá olyan következetesen és szigorúan. Kapcsolatba léptek velem a film alkotói is, de én nekik nemet mondtam. Általában nem vagyok ilyen csökönyös, de úgy éreztem, nem akarok visszamenni

Budapestre. Hát… végül is engedtem a nyomásnak. Sebessel előbb Párizsba repültünk, ahol Szepesivel találkoztunk. Onnan együtt utaztunk Budapestre. A repülőtéren meglepő volt a fogadtatás. Szepesi György: 1981-ben én voltam az MLSZ elnöke, minden vágyam az volt hogy Puskás hazajöjjön az évfordulóra. Az akkori viszonyokat ismerve nem meglepő, hogy a tervet a politikai vezetőknek jóvá kellett hagynia és ők bele is egyeztek, hogy a közelgő, angolok elleni világbajnoki selejtező mérkőzés előtt rendezzünk a részvételével egy öregfiúk meccset. Megkértem Sebest, hogy menjen el Madridba és onnan hozza el Puskást Párizsba, ahol én leszek. A Párizsból Budapestre tartó repülőn Sebes ült Öcsi mellett, én pedig a felesége, Erzsébet asszony mellett. Ő meglehetősen ideges volt, azt mondta nekem, hogy ha bármi rosszul sikerül, azért személy szerint én leszek a felelős. Amikor leszálltunk és meglátta a férje üdvözlésére összegyűlt tömeget, megnyugodott. Puskás Ferenc: Amikor megérkeztünk a Ferihegyi repülőtérre, az előtér zsúfolásig telt emberekkel, akik olyan melegséggel és meghatóan üdvözöltek, amilyet csak legszebb álmaimban kívántam és reméltem. Az egész szinte hihetetlen volt: az emberek sikoltoztak és kiabáltak, mintha egy popsztár érkezett volna meg. Mindenki át akart ölelni és bármerre néztem, régi barátok arcát láttam. Lehetetlenség volt mindenkit üdvözölni és attól féltem, akaratomon kívül megbántom azokat, akikhez nem jutottam el. Ahogy tudtam, igyekeztem otthagyni a tömeget, majd első utam a kispesti temetőbe vezetett, ahol meglátogattam a szüleim sírját. Akkor láttam először. Gólszerző: Puskás, Puskás, Puskás Puskás Ferenc: Aztán eljött a mérkőzés napja. A szervezők úgy döntöttek, hogy a magyar-angol világbajnoki selejtező előtt, nyolcvanegy június hatodikán előmeccsként játsszunk egy öregfiúk mérkőzést Budapest és Vidék csapatai között, a Népstadionban. Az Aranycsapat valamennyi, Magyarországon élő játékosát meghívták,

egyébként csak a Barcelonában lévő Czibor hiányzott. Hatvanötezren voltak kíváncsiak az öregfiúk találkozójára - szinte hihetetlen. Tichy Lajos: Az öltözőben „bolondokháza” volt a mérkőzés előtt. Ismeretlen emberek is jöttek-mentek, kezet ráztak Puskással, megveregették a vállát és viccelődtek. Olyan nagy pocakja volt, hogy alig találtunk rá megfelelő méretű mezt. Kint hatalmas tömeg várt minket a stadionban, akik azt hiszem, inkább Öcsi, mintsem a világbajnoki selejtező miatt jöttek el. Puskás Ferenc: Jókat nevettünk az öltözőben, előjöttek a régi dumák, a régi történetek. Buzánszkyval és Hidegkútival majd megpukkantunk, úgy röhögtünk. Alig jött fel ránk az a fránya mez, annyira kövérek voltunk, egymás trikóját próbáltuk lehúzni a hasunkon. Akkor még többen éltek a régi csapatból, bár néhányan mint a drága Cucu, valamint Zakariás, Kocsis Sanyi, vagy Lóránt Gyula, aki alig egy héttel korábban halt meg - már nem voltak közöttünk. Sokat gondoltunk rájuk. Hiányoztak a barátok. Maga a mérkőzés nagyon jó szórakozás volt - 3-3 lett az eredmény, a budapesti csapat mind a három gólját én szereztem - és a végén mindnyájan felsorakoztunk középen. Én egyszercsak kiléptem a sorból, és egyenesen Kádár János és a díszpáholyban helyet foglaló többi politikai vezető felé fordultam. Mindnyájuk előtt fejet hajtottam, a tisztelet jeléül. Úgy éreztem, ez így helyes. Tartottam attól, hogy nem szívből jövő, meleg fogadtatásra jövök vissza. Tudtam, hogy a beleegyezésük nélkül sem a repülőtéri tömeg, sem a többi ünneplés nem lett volna lehetséges. Hálás voltam nekik, hogy ilyen szép hazatérést tettek lehetővé és úgy éreztem, végre megbocsátották nekem, hogy csak másodikok lettünk az ötvennégyes világbajnokságon. A mérkőzés után ismét temérdek ember vett körül, akik mind kezet akartak fogni velem, hogy gratuláljanak. Alighanem újra találkoztam az összes játékossal, akivel együtt, vagy aki ellen valaha is futballoztam itthon, néha már tényleg nehéz volt mindegyikőjükre emlékezni huszonöt vagy még több év távlatából. De én csak mosolyogtam és mindenki felé biccentettem a fejemmel, ügyeltem arra, hogy senki se maradjon ki, hogy senkit se bántsak meg.

Egyre gyakrabban itthon Puskás Ferenc: Az első, nyolcvanegyes látogatásom után már nyugodtan, rendszeresen utazhattam haza. Akár Egyiptomban, akár Dél-Amerikában, akár később Ausztráliában dolgoztam, minden nyáron hazajöttem néhány hétre és végiglátogattam a barátaimat és a rokonaimat, majd Spanyolországba mentem, hogy a lányommal és családjával is eltöltsek egy kis időt. Budapesten nagyon sok minden megőrizte régi arculatát, s persze rengeteg új dolog épült. Kispestet, sajnos nagyon elrontották az új építkezésekkel. Több száz kis házat romboltak le, hogy helyet csináljanak a toronyházakból álló lakótelepeknek. Eltűntek már azok az úgynevezett városi házak is, amelyekben Bozsikkal együtt felnőttünk. A mi lakásunk például nagyon közel volt a kispesti stadionhoz, ma a helyén az edzőpálya egyik reflektortartó oszlopa áll. Amikor megláttam, belefacsarodott a szívem. Bár egyre gyakrabban látogatott haza, Sebes Gusztáv temetésére 1986 februárjában - mégsem tudott eljönni. Lelkileg bármennyire is szükségét érezte az utazásnak, nem tehette: éppen a világ másik felében dolgozott. Puskás Ferenc: Paraguayban edzősködtem, amikor Sebes meghalt. Idős ember volt már, jóval túl a nyolcvanon. Sajnos, túl messze voltam ahhoz, hogy meglátogassam, amikor már beteg volt, de azóta többször is felkerestem a sírját. Nagyon szerettem őt. Az apám jó barátja volt és velem olyan volt, mintha a második apám lett volna. Igaz, hogy a világháború utáni időszakban Magyarországon rengeteg jó játékos volt, akikből össze lehetett válogatni az aranycsapatot, de Sebes volt az, aki fantasztikus hittel és energiával - kiválasztott minket és világszínvonalú együttest formált belőlünk. Puskást egyre többen kapacitálták a végleges hazatérésre. Puskás Ferenc: Rengeteg magyar él Ausztráliában és sokan közülük arról győzködtek engem, hogy most már valóban haza kellene

települnöm. A rendszerváltozás után a Magyar Demokrata Fórum néhány vezetője, az újonnan alakult kormány tagjai, ausztráliai látogatásuk alkalmával felkerestek és bíztattak, hogy mielőbb térjek haza. Azt mondogatták, hogy segíthetnék a magyar futball reménytelen helyzetén. Érdekesnek találtam a politikusok új generációját, hiszen közülük senki sem ismert személyesen, mégis éreztem: fontos nekik, hogy rávegyenek, térjek vissza Budapestre. Először nem fogadtam el a tanácsukat, de néhány év elteltével úgy döntöttem, újra Magyarországon fogok élni. Nem volt újdonság számomra, hogy a labdarúgásban dolgozók, vagy a sport iránt érdeklődők fel akartak kérni különböző feladatokra. Amikor évente néhány hetet Budapesten nyaraltam, egyre gyakrabban kértek arra, hogy vállaljam el az egyik vagy másik klubcsapat irányítását. Nagy vitákba is keveredtem emiatt. A Honvéd vezetői például szerettek volna vezetőedzőnek megnyerni, de mondtam, hogy én már túl öreg vagyok az ezzel járó nyüzsgéshez. Kezdtem eljutni arra a pontra, amikor az ember már nem akar aktív szerepet vállalni a futballban, legalábbis nem olyat, amely nagy felelőséggel jár. Szövetségi kapitányként 1992-ben Puskás végül mégis Budapestre költözött. Még csak alig rendezkedett be - sőt, még mindig szállodában lakott amikor felkérték, hogy - ha csak néhány hónapra is, de - vállalja el a szövetségi kapitányi posztot, amíg Jenei Imre hirtelen lemondása után megtalálják a megfelelő utódot. A magyar futball válságos helyzetben volt: Puskás nem igazán akarta elvállalni a munkát. De úgy érezte, hogy segíteni kell a szorult helyzetben. Négy meccsen nem tudott csodát tenni: csapata kikapott a svédektől, az oroszoktól, sőt az izlandiaktól is. Ellenben egy bravúrra még így is futotta: a magyar válogatott Dublinban 4-2-re verte az íreket. Más kérdés, a vendéglátók nem tekintik hivatalos válogatott mérkőzésnek a találkozót, náluk a kilencven perc Dávid O‘Leary búcsújátékaként került a krónikákba. Puskás Ferenc: Csak három hónapig végeztem ezt a munkát, mert néhány, tényleg nagyon fontos mérkőzés várt a csapatra és Jenei Imre,

az addigi szövetségi kapitány hirtelen lemondott. Előre kikötöttem, hogy csak az eltervezett négy mérkőzésre vállalom a megbízatást. Azt hiszem, bármilyen funkciót betölthettem volna, annyira kétségbe voltak esve, talán még az MLSZ elnöke is lehettem volna, de erre az egyre aztán tényleg nem vágytam. Imádom a labdarúgást, de abból a miliőből, ami nálunk körülveszi, nem kérek. Akkor úgy éreztem, segítenem kell és nagyon örültem, amikor végre túlestünk az egészen. Ezután sokat beszélgettem az MLSZ vezetőivel arról, hogy milyen formában tudnék segíteni a magyar futballnak. A végén abban maradtunk, hogy tanácsaimmal segítem őket nemzetközi vonalon és részt vállalok az ifjúsági csapatok menedzselésében. Ez azt jelenti, hogy utazgatok és fogadom a hozzánk érkező külföldi delegációkat, de élvezem a munkát a fiatalokkal is. Van elég dolgom, segítek, ahol tudok, de elég nehezen találom meg a közös nyelvet a mai edzőkkel. Mi már nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Furcsának találom a hozzáállásukat: sokszor olyankor beszélnek, amikor inkább hallgatni kellene, amikor megszólalnak, kiderül, hogy mondanivalójukban semmi fontos nincs. Nagyon remélem, hogy a helyzet javulni fog. Ám ehhez sok mindenre szükség lenne. Például jelentős összegre egy korszerű ifjúsági edzőközpont létrehozásához, valamint egy modern edzésprogram megvalósításához. Én a magam részéről mindent megteszek annak érdekében, hogy minél több szponzor segítse ezt az ötletet. Így működik ez manapság. Otthon, édes otthon Mostanában az Aranycsapat egykori kapitánya és felesége, Erzsébet asszony, kényelmesen él egy modern budai társasház legfelső emeletén, nem messze a Várnegyedtől. Puskás gyakran találkozik az Aranycsapat még élő tagjaival, Grosiccsal, Buzánszkyval és Hidegkútival. Ilyenkor kifogyhatatlan témát ad nekik a közös múlt. Továbbra is energikus, gyakran utazik a világban, s tesz eleget meghívásoknak. Sehol a világban nem felejtettékel a nevét, nemrégiben például a 2002-es világbajnokságra pályázó - s azóta társrendezővé lett - koreai szervezőbizottság kérte fel, hogy vendégükként emlékeztesse a világot: ő volt az első kapitány, aki a

koreai csapatot üdvözölhette, annak első világbajnoki szereplése alkalmával. Lakása nincs telezsúfolva karrierjét ékesítő győzelmek emléktárgyaival. A hétköznapi látogató nem is jönne rá azonnal, hogy egy nagyszerű futballista otthonában van. A dolgozószobájában azért fellelhető néhány ereklye sikeres pályafutásáról. Az egyik kupát a magyar sportújságírók szövetségétől kapta és ez áll rajta: Puskás Ferencnek, az évszázad gólkirályának, a nemzet Öcsijének. Puskás tulajdonképpen nemzeti érték, nemzeti kincs. Puskás Ferenc: Magyarországon néha nem könnyű élni, de boldog vagyok, hogy visszatértem a szülővárosomba és azt hiszem, további életem nagy részét itt fogom tölteni. Szeretek elmenni Spanyolországba, meglátogatni Anikó lányomat, akinek már két felnőtt lánya van és jó magam mögött hagyni a magyarországi telet is néhány hétre. Szeretek fiatalokkal foglalkozni és imádom a családom. Ennyi elég nekem. Ahogy visszatekintek a múltamra, úgy látom, hogy az életem egyetlen szálra felfűzhető, s ez a futball. De annak rettentő nagy a súlya. Minden olyan egyszerű volt, magától értetődő. Attól a pillanattól kezdve, amikor kisgyerekként először meghallottam azt a titokzatos morajt, amely a konyhánk ablakán át, a néhány méterre lévő kispesti stadionból hallatszott, csak futballozni akartam. Ma meg már, csak egy idős ember vagyok, aki még mindig imádja a labdarúgást.

A leghíresebb magyar „Futballista voltam, de az életem, akár egy szerelmi történet”

Puskást újra felfedezte a nagyvilág… Vagy még pontosabb úgy fogalmazni: újra reflektorfénybe állította. Talán attól a pillanattól számítható mindez, amikor az IFFHS, a Nemzetközi Futballstatisztikusok és -történészek Szövetsége világgá kürtölte: a Kispest, a Budapesti Honvéd, majd a Real Madrid csillaga minden idők legeredményesebb csatára az élvonalbeli gólokat tekintve. Másképpen: az Évszázad gólkirálya. Persze, ne gondolja senki, hogy e titulus odaítélése előtt nem ismerték vagy éppenséggel elfelejteték volna nevét a világban. Sőt. Bízvást állíthatjuk, manapság egyetlen magyarnak sincs akkora híre mint éppen neki. Olyanok - a világ távoli zugaiban - akiknek talán fogalmuk sincs arról, hol van Magyarország, a legváratlanabb pillanatokban sorolni kezdik: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos… és így tovább, egészen Puskásig, Cziborig. Vagy csak éppen annyit mondanak: Magyarország? Puskás! Mert az alany lehetett kilenc éven keresztül a Real Madrid sztárja, lehetett a spanyol válogatottal világbajnoki résztvevő - őt magyarnak tartja a nagyvilág. S büszkélkedik vele - a magyaroknak. Még a hetvenes évek első felében történt, hogy egy magas szintű nigériai delegáció érkezett a Tescóhoz. (Akkor éppen „baráti” volt a két ország viszonya…) A kor más internacionalista segítségnyújtásaihoz hasonlóan a magyar partner egy kórház teljes berendezését ajánlotta fel - természetesen „ajándékba” - az afrikaiaknak. A magyar fél kezdte az ilyenkor szokásban volt körmondatokat, mire a nigériaiak vezetője a mondatba belevágva felpattant a helyéről. „Puszkasz!” - fejezte ki örömét a vélhetően egyetlen, általa ismert magyar névvel. A magyar szónok (szegény…) folytatta volna, de a derék lagosi vendég sem hagyta magát: „Puszkasz!” - kiáltotta újra és újra, így aztán viszonylag hamar végetért az ünnepi tárgyalás. Neki aztán hiába mondták, hogy egy olyan kórházat építenek fel a magyarok, amelyről ott addig csak álmodoztak,

egy érdekelte: „Puszkasz”. Akkor még esélye sem lett volna esetleg személyesen is találkozni bálványával - a nyolcvanas évektől kezdődően azonban már egyre többet látogatott haza az Aranycsapat kapitánya. A rendszerváltást követően pedig már ünnepelni is szabad volt… Egyre nagyobb figyelmet és egyre nagyobb tiszteletet kapott a legendás tizenegy, amelyhez fogható csapata talán soha nem lesz a magyar labdarúgásnak. 1993 novemberében például megható ünnepségen köszöntötték a legendássá lett 6:3 még életben maradt résztvevőit. Eljöttek az angol csapat tagjai közül is jó néhányan, tiszteletét tette még a már nyolcvan felé közeledő Sir Stanley Matthews is. Az egykori „Varázsló” mondatait (Mi a hosszú életem titka? Titok nincs. Ha csak az nem, hogy az életem a labdarúgás…) akár valamennyi szereplő magáénak vallhatta volna. Az 1994-es, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság előtt Puskás Chicagóba, a FIFA kongresszusára volt hivatalos. A világszervezet ezt az alkalmat használta fel, hogy kitüntesse a futball néhány hajdanvolt csillagát. Puskás neve önmagában rangossá tette a díjazottak kompániáját, de azért talán nem érdektelen megemlíteni még néhány nevet a kitüntetettek közül: Alfredo Di Stefano, Eusebio, Obdulio Varela és a Fair play díjat kapott Hidegkúti Nándor. Az ő életük a bizonyíték arra, érdemes a tökéletességre törekednünk. Célba ugyan sosem érünk, mert maga az emberi szerkezet is tökéletlen, de azért legjobbjaink a közelébe férkőzhetnek. Minden kétséget kizáróan erre volt képes két szenzációs futballistánk, akik a sportban, a pillanat művészetében is maradandót tudtak alkotni. Egyébként a FIFA által adományozható legmagasabb elismerést a főtitkár, Sepp Blatter adta át Puskás Ferencnek, akit csatártársával és barátjával, Alfredo Di Stefanóval együtt szólítottak színpadra. Blatter hosszan ecsetelte Puskás életrajzát, sikereit, külön aláhúzva, hogy 38 évesen még volt elég fizikai és lelki ereje játszani a BEK-győztes Real Madridban. A kitüntetés átadására Szepesi Györgyöt, a FIFA VBtagságától ezen a kongresszuson visszalépő sportdiplomatát kérték fel, így ő gratulálhatott először. Puskás nyakába egy aranyláncon függő, remek mívű aranymedál került. 1996 őszén a madridi Marca nevű sportnapilap ünnepelte a spanyol futball történetének egyik legpazarabb csatárát, akinél többször

mindössze ketten, Hugó Sánchez és Telmo Zarra nyertek gólkirályi címet. Egyikőjük sem 31 éves korában szerepelt először a spanyol első osztályban… Puskás négy gyönyörű kupát kapott, amelyek mindegyike egy-egy gólkirályi címét szimbolizálja. A madridi köszöntő csak néhány héttel előzte meg annak nyilvánosságra hozatalát, hogy a Kispest (illetve a Budapesti Honvéd), majd a Real Madrid hajdani futballcsodájánál még senki nem lőtt több gólt a világ „jegyzett” élvonalbeli bajnokságaiban. A wiesbadeni székhelyű IFFHS az 1996 novemberi deklarálást követően a következő év januárjában pompás ünnepséget rendezett Németországban. A Bayerischer Hof szálloda báltermének pódiumán az évszázad legeredményesebb gólszerzőinek sorában négy magyar labdarúgónak szólt a vendégek tapsa. Az életkor rangsorát követve a Ciprus szigetén élő Zsengellér Gyula, valamint a három Ferenc: Deák, Szusza és Puskás lépett az éljenző tömeg elé. Szívfacsaró, megható volt őket a színpadon látni, s közben arra gondolni: milyen magasságokatjárt meg egykoron a magyar labdarúgás. Zsengellér, az egykori világbajnoki ezüstérmes, aki Puskás első válogatottbeli gólját előkészítette, aztán Szusza és Deák… A legjobbak legjobbja, Puskás meghatottan mondta az ünnepségen: „Az, hogy az évszázad gólkirályává nőhettem ki magam, a hajdani remek társaknak is köszönhető. Nemes-Nehadoma, Bozsik, Kocsis és a többiek személyében olyan egyéniségek voltak mellettem, akikkel kölcsönösen segítettük egymást. Úgy érzem, a ma futballistáival szemben is beférnék egy Ali Star csapatba.” Két és fél hónappal később a hetvenéves Puskás Ferencet ünnepelte (nem túlzás) az egész világ. Budapesten a jeles napon - április másodikán - a gyakorlatilag egésznapos ünneplés közepette a Magyar Köztársaság külföldön tartózkodó elnöke, Göncz Árpád nevében Kuncze Gábor belügyminiszter adta át Puskás Ferencnek a Köztársasági Elnöki Arany Emlékérmet, majd a Belügyminisztérium ajándékát, egy arany futballabdát. (Az Aranycsapat hajdani kapitánya 1993. november 25-én már megkapta a legmagasabb, adható magyar kitüntetést, Göncz Árpád a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki.)

„Gratulálok születésnapja alkalmából Puskás Ferencnek, akit a világon mindenhol mindenki csak Öcsinek szólít. Rendkívül gazdag sportpályafutást tudhat maga mögött. Azt hiszem, mindenki ismeri azokat az eredményeket, amiket itthon ért el. Ötvenhat után aztán ott folytatta, ahol Magyarországon abbahagyni kényszerült. Spanyolország lett az új hazája. Meg kell jegyeznem, hogy több bajnoki mérkőzést játszott a spanyol bajnokságban, mint itthon, ám azt sem szabad elfelejteni, hogy nálunk több gólt lőtt. Aztán, már szakvezetőként Görögország lett az új otthona, a görög emberek vallhatták magukénak Puskás Ferencet. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy most a futball királyáról, vagy legalábbis egyik királyáról van szó. Az sem véletlen, hogy jelenlétével megtisztelte az ünnepséget Jüan Antonio Samaranch, a NOB elnöke is, akinek a látogatása nagy megtiszteltetés a magyar sportközvélemény számára. Végül hosszú, boldog életet kívánok a világ egyik leghíresebb, legelismertebb sportolójának, és talán minden magyar állampolgár nevében mondhatok köszönetet sikeres sportpályafutásáért. Isten éltesse!” - mondta beszédében a miniszter. A délutáni ünneplés színhelye a Népstadion volt, ahol a magyar és az ausztrál válogatott játszott. A válogatott játéka volt az egyetlen ezen a napon, ami nem szerzett örömet az ünnepeltnek… A mérkőzés szünetében az Adidas Budapest Kft. által készíttetett aranycipőt az eddigi egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián nyújtotta át, dr. Laczkó Mihály - az MLSZ akkor még hivatalban lévő elnöke - pedig az IFFHS erre az alkalomra készített különkiadványával lepte meg az ünnepeltet. Ez utóbbi gesztussal már új dimenziókba léptünk: nemcsak mi, magyarok, de az egész világ ünnepelte Puskást. Londonban megjelent - az e kötet alapját is képező - Puskás on Puskás című kötet, amely hamarosan az angol sportkönyvek bestsellerlistáján az első tízbe került - s azóta is tarja ott a helyét. Csak közbevetőleg: a világ szinte valamennyi híres újsága méltatta a valaha volt egyik legcsodálatosabb futballistát. A német Kicker oldalas cikket írt róla, a londoni Times és a párizsi kiadású International Herald Tribüné is köszöntötte, de ami talán a legmeglepőbb volt: az olasz La Gazzetta dello Sport - túlzás nélkül mondhatjuk, a világ első

számú sportnapilapja - első oldalán köszöntötte a 70 éves Puskás Ferencet. A „rózsaszín újságnál” még soha, egyetlen külföldi fútballsztárt sem ért ilyen megtiszteltetés. A Népstadionban - a mérkőzés apropóját felhasználva - vagy tizenötezer ember előtt Jüan Antonio Samaranch, a NOB katalán elnöke az Olimpiai Érdemrenddel tüntette ki a születésnapost. Este a gálán természetesen egytől-egyig ott voltak a tiszteletére Budapestre érkezett egykori játékostársak, Paco Gento, Alfredo Di Stefano, Kari Decker, Zseljko Csajkovszki, Kubala László, valamint az UEFA képviseletében Lennart Johansson elnök. Eljött Puskást ünnepelni Egidius Braun a német szövetség első embere (az UEFA alelnöke), valamint Sir Bert Millichip, az angol szövetség volt elnöke. Mindegyikőjükön látszott: igazán boldogok, hogy Puskást ünnepelhetik. Egy nappal később a 162/1997-es határozat értelmében Keleti György honvédelmi miniszter tüntette ki Puskás nyugalmazott ezredes urat, s átnyújtotta neki a Honvédelmi Minisztérium ajándékát, egy dísz-szablyát. A miniszter elmondta: „Kevés ember van a világon, aki annyit tett a Honvéd névért, mint éppen Puskás Ferenc.” Egidius Braunról már esett szó, de érdemes külön is megjegyezni: az 1954-es világbajnokság győzteseinek hazájában nagyon tisztelik Puskást. Ezért is aratott nagy sikert 1997 májusában Bonnban, amikor a honatyákból álló magyar Parlamenti SE „szövetségi kapitányaként” a Bundestag hasonló csapata ellen „meccselhetett”. A találkozót - ez is érdekes - a németek egykori világhírű játékvezetője, a három világbajnokságon is szerepet kapó Walter Eschweiler vezette… A közjogi méltóságokkal való találkozások egyébként is jellemzőek voltak Puskás Ferenc 1997-es évére. Spanyolország miniszterelnöke például júniusban házi rezidenciáján fogadta hazája fútballtörténetének legnagyobb alakjait. Természetesen nem feledkezett meg a már Magyarországon élő Puskás Ferencről sem. Di Stefano, Santamaria, Amancio, Zarra és a többi csillag társaságában a Real Madrid hajdani tizese is a meghívottak között volt. A külföldi média sem feledkezett meg a „reneszánszát” élő Puskásról.

A francia televízió az aranycsapatról forgatott filmet - s ebben Puskás volt a legtöbet megszólaltatott nyilatkozó. Az amerikai hírtelevízió, a CNN ugyancsak hosszabb interjúra kérte fel. Gary Lineker, az egykori angol futballsztár, az 1986-os világbajnokság gólkirálya Budapestre jött a BBC stábjával, hogy a labdarúgó-világbajnokságok történetéről készített sorozathoz Puskással is hosszabb anyagot készítsen. Ugyancsak eljött Pestre a spanyol televízió forgatócsoportja, mégpedig egy tizenegy részes sorozat elkészítéséhez anyagot gyűjtve. Nem nehéz kitalálni: a tizenegy rész az általuk legjobbnak vélt tizenegy játékost fókuszba állítva mutatja majd be a modernkor futballjának történetét. Ha már a filmeknél tartunk: novemberben Palennóban járt az Aranycsapat egykori kapitánya. A dél-olasz városban rendezett Nemzetközi Sportfilm-fesztiválon életműdíjat kapott (Palladino d’Oro), míg az életéről Dobor Dezső által készített film pedig Palermo város különdíját érdemelte ki. Decemberben újabb hazai kitüntetést kapott: Horn Gyula miniszterelnök a kormány által alapított Magyarság Hírnevéért Díjat adta át neki. Az Országgyűlés egyhangú döntése szerint a díj azon személyek kiemelkedő teljesítményének elismerése, akik idehaza vagy külföldön a magyarság szellemi és anyagi felemelkedéséért, jó híréért példamutató tevékenységet fejtenek ki. A díjat minden évben december tizedikén adják majd át, azon a napon, amikor 1937-ben Stockholmban Szent-Györgyi Albert professzor, az első magyar Nobel-díjas átvette kitüntetését. Az első alkalommal megrendezett díjkiosztó ünnepségen valóban az élet minden területéről (és a világ minden tájáról) érkeztek a díjazottak. A kultúra és a tudomány legkiemelkedőbb magyar származású képviselői mellett, az Aranycsapat még élő tagja Buzánszky Jenő, Grosics Gyula, Hidegkúti Nándor és Puskás Ferenc is átvehették a díjat. (Talán nem érdektelen felsorolni a további díjazottakat, ezzel is illusztrálva, milyen tekintélyes kitüntetésről van szó: Fejtő Ferenc történész, Habsburg Ottó politikus, Harsányi János közgazdász, Kornai János közgazdász, André Kostolany pénzügyi szakértő, Kurtág György zeneszerző, Tom Lantos politikus, Marton Éva operaénekesnő, Oláh György kémikus, Rubik Érnő feltaláló, Sütő András író, Szabó István filmrendező, Teller Ede fizikus.)

„Amikor legutóbb Indonéziában jártam - idézte Göncz Árpád, a magyar köztársaság elnöke, aki a miniszterelnökkel és Gál Zoltánnal, az országgyűlés elnökével együtt adta át az első ízben kiosztott díjakat -, a helyi egészségügyi miniszter kapásból sorolta fel a legendás csapat névsorát. Azt hiszem, ez is bizonyítja, hogy az összes tudósunk, művészünk együttvéve sem szerzett annyi hírnevet hazánknak, mint ez a tizenegy labdarúgó. Puskás Ferenc meghatottan mondta a díjátadást követően: „Nem tudnám pontosan megmondani, hogy életem során mennyi kitüntetést, illetve díjat vehettem át. Eddig ugyanis nem tartottam számon a különböző kitüntetéseket. Ez a díj azonban - úgy gondolom valamennyi kitüntetett számára - nagyon fontos. Mindannyiunkat mélyen meghatott, hogy gondoltak ránk.” Az új, az 1998-as esztendőben is folytatódott a sor. A nyári labdarúgó-világbajnokság országában, a Párizs melletti Eurodisneyben, a FIFA az általa szervezett ünnepségen tíz egykori futballsztárt jelölt az újonnan alapított Hall of Championsba, a Bajnokok Csarnokába. Jasin, Beckenbauer, Bobby Charlton, Eusébio, Matthews, Piatini, Cruyff, Pelé és Di Stefano mellett Puskás Ferenc is a Bajnokok Csarnokának tagja lett. Szinte naponta kap új és új felkéréseket, szinte nem telik el úgy hét, hogy ne tisztelegnének nagysága előtt. Titulusainak száma szinte végtelen, a Magyar Halhatatlan Sportolók Egyesületének tagja, a Kispest FC elnökségi tagja, a Real Madrid örökös tagja, az MLSZ nemzetközi igazgatója, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja. Nemrégiben például a kecskeméti SOS Gyermekfalu vezetői keresték meg, s kérték fel a FIFA-SOS Gyermekfalu nagykövete cím viselésére. Gazdagok az elkövetkező hetek, hónapok tervei is. Felkérték a Magyar Sportmúzeumért alapítói közé, és első eseményeként vándorkiállítás készül, melynek anyagát Puskás Ferenc itthon levő, eddig a nagyközönség által nem látott ereklyéiből állítják össze. Májusban - az Aranycsapat többi, még életben levő tagjának társaságában - New Yorkba lesz hivatalos. S már megkapta a FIFA invitálását a közelgő világbajnokság előtti napokra, Párizsba. A fény fővárosában - nem akármilyen helyen, a Moulin Rouge-ban - az úgynevezett World Cup Night keretén belül az

Évszázad 11 Géniusza egyikeként tüntetik ki, és jelölték egy nappal későbbi Jules Rimet-ről, a FIFA egykori elnökéről elnevezett díjra is. Puskás világmárka - s világhíresség. Mindenütt, a földkerekség minden pontján ünneplik amerre jár (legutóbb például a GYSEVRINGA Sopron női kosárlabdacsapatával járt Görögországban, a hellének még mindig úgy ünnepelték, mintha éppen tegnap juttata volna be a Panathinaikoszt a BEK döntőjébe…), óriási tisztelet övezi. A futball az élete. Hogy is mondta csak? „Futballista voltam, de úgy beszélhetek az életemről mint egy szerelmi történetről. De ki mondhatná azt, hogy ez nem egy love story?” Kézirat lezárva 1998. március 2~án