Opus Nigrum 9632718984 [PDF]

Zitiervorschau

Opus Nigrum Marguerite Yourcenar Magvető (nov 1983) Címke: Történelmi, Kalandregény, Filozófia Történelmittt Kalandregényttt Filozófiattt Margurerite Yourecan 1968-ban megjelent Femina-díjas regénye a XVI. századi Flandriában játszódik, abban az időszakban, amelyet a katolikus egyház és a protestantizmus történelmi méretű párbaja, valamint a spanyol katolikus abszolutizmus elnyomó uralma ellen föllépő korai polgári szabadságmozgalmak kibontakozása jellemez. Főszereplője a teológus-filozófus-orvos Zéon, kitalált figura, nem történelmi személy, de élete számos ponton találkozik Erazmus, Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Paracelsus és Campanella életével. Az Opus Nigrum azt a folyamatot meséli el, hogyan lesz a tudásra szomjazó, ifjú Zénonból kiégett, az Inkvizíció által üldözött, máglyára ítélt tudós. Zénon Bruggéből indul, bejárja a világot, majd visszakanyarodik szülővárosába, itt éri utol végzete. Hieronymus Bosch, Breughel képeinek világa elevenedik meg előttünk. Yorucenar hiteles, nagy történelmi freskót fest, de most is, mint mindig, elsősorban az ellentétes erők szorításában vergődő ember drámája, a condition humaine, az emberi sors alakulása érdekli.

MARGUERITE YOURCENAR

Opus Nigrum

Első rész

VÁNDORÉVEK Nec certam sedem, nec propriam faciem, nec munus ullum peculiare tibi dedimus, o Adam, ut quam sedem, quam faciem, quae munera tute optaveris, ea, pro voto, pro tua intra praescriptas a nobis leges coërcetur. Tu, nullis ansententia, habeas et possideas. Definita ceteris natura gustiis coercitus, pro tuo arbitrio, in cuius manu te posui, tibi illam praefinies. Medium te mundi posui, ut circumspiceres inde commodius quicquid est in mundo. Nec te caelestem neque terrenum, neque mortalem neque immortalem fecimus, ut tui ipsius quasi arbitrarius honorariusque plastes et fictor, in quam malueris tute formam effingas… Sem lakóhelyedet, sem külsődet nem határoztuk meg, Ádám, és semmiféle különös tehetséget nem kaptál tőlünk, hogy amelyik helyet, amilyen külsőt, amilyen képességet kívánságod és érzéseid szerint te magadnak megkívánsz, az legyen tulajdonod. A többiek természete a mi megszabott törvényeink közé kényszeríttetik, örökre meghatározva; téged nem köt semmilyen fék, a saját értelmes elbírálásod hatalmába helyeztelek, s magad vonod meg határaidat. Te vagy a világ közepe, hogy kényelmesebben körültekinthess mindazon, ami a világon van. Téged nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy mintegy önmagad szabad, feljogosított alakítója és alkotója, azt a formát véssed ki magadnak, amelyik jobban tetszik… Giovanni Pico della Mirandola Az ember méltóságáról (Ford. Kardos Tibor)

Vándorúton Henri-Maximilien Ligre úton volt Párizs felé. A Király és a Császár egymás közti viszályáról mit sem tudott. Csak azt látta, hogy az alig néhány hónapos béke máris foszladozik, akár egy túl soká viselt ruha. Senki előtt sem volt titok, hogy I. Ferenc úgy kacsingat Milánóra, akár a kielégületlen szerelmes szerelme tárgyára; tudni vélték, hogy a Szavojai hercegség határán titokban új sereget toboroz, ezzel akarja visszaszerezni Páviánál elveszített sarkantyúit. Bankár apja száraz úti beszámolóit és saját töredékes Vergilius-emlékeit elegyítve, Henri-Maximilien elképzelte, amint a jégpáncélba öltözött hegyek túloldalán lovascsapatok ereszkednek alá termékeny, álomszép vidékek felé: vöröslő síkságokat látott, patakzó forrás körül fehér nyájat, ékszeres dobozra emlékeztető, arannyal, fűszerrel, kikészített bőrrel megrakott raktárakat és áhítatos templomokat idéző városokat; szobrokkal díszített parkokat és ritka kéziratokkal zsúfolt termeket; selyemruhás hölgyeket, akik a nagy hadvezért várják; különleges étkeket, nagy dorbézolásokat, az asztalokon tömör ezüst étkészletet és velencei kristálypoharakban lágyan csillogó vörösbort. Alig pár napja sajnálkozás nélkül mondott búcsút bruggei szülőházának és a kereskedőfiúra váró jövőnek. Valamelyik este egy sánta őrmester, aki azzal dicsekedett, hogy VIII. Károly uralkodása idején Itáliában szolgált, beszámolt neki hőstetteiről; elmondta, hány nőt szerzett meg, hány arannyal teli erszényt zsákmányolt különböző városokban. Henri-Maximilien egy kancsó borral fizetett a hencegő meséiért. Hazafelé arra gondolt, itt az ideje, hogy ő is körültapogassa e világ gömbölyű idomait. A jövendő főparancsnok egyelőre tétovázott, hogy a császár vagy a francia király seregébe álljon-e; végül földobott egy pénzdarabot: a császár maradt alul. Egy szolgáló beárulta előkészületeit. Henri-Juste előbb fölpofozta a tékozló fiút, de azután – megenyhülve pendelyes kisebbik fia láttán, aki járószalagra fogva csúszkált a szőnyegen – tréfásan jó hátszelet kívánt a bolond franciákhoz készülő legidősebb gyermekének. Részben atyai szívétől, részben hiúságától vezettetve, és bizonyítandó, hogy messze ér a keze, kijelentette: levelet ír lyoni ügynökének, Muzot közjegyzőnek, s megbízza, hogy ajánlja be e nevelhetetlen fiút

Chabot de Brion admirálishoz, aki alaposan el van adósodva a Ligre bankháznál. Mert Henri-Maximilien hátat fordíthat ugyan az atyai háznak, de akkor is fia marad azon férfiúnak, aki fölviszi vagy lenyomja az élelmiszerek árát, aki uralkodóknak kölcsönöz. A reménybeli hőst anyja ellátta elemózsiával, és titokban odacsúsztatott neki némi pénzt az útra. Dranouterben a fiú betért apja egyik majorjába, s rávette az intézőt, hogy máris lesántult lova helyett odaadja neki az istálló legszebb állatát. De az új lovat már Saint-Quentinben eladta, egyrészt azért, mert csodálatos paripája láttán a fogadósok mintegy varázsütésre emelték számlái végösszegét, másrészt azért, mert ez a fényes kíséret akadályozta abban, hogy kedvére kóstolhassa az utazás örömeit. A pénz szinte észrevétlenül folyt ki a kezéből; hogy a maradékot mentse, fuvarosokkal vacsorázott, avas szalonnát meg csicseriborsót evett, hitvány fogadókban esténként szalmán aludt, de amit így megtakarított, azt könnyű szívvel azonnal elkártyázta vagy elitta. Néha előfordult, hogy egy magányos majorban egy könyörületes özvegy megosztotta vele kenyerét és ágyát. Az irodalomról sem feledkezett meg; a zsebe teli volt borjúbőrbe kötött kis kötetekkel, jó előre kivette ugyanis örökrészét nagybátyja, a könyvgyűjtő Bartholommé Campanus kanonok könyvtárából. Délben leheveredett valahol egy réten, és harsányan kacagott Martialis latin bohóságain, vagy mélabús tekintettel egy tócsába köpködve, arról a hallgatag, szelíd hölgyről ábrándozott, akihez szonetteket ír majd, és akinek lelkét és életét ajánlja, mint Petrarca. Elbóbiskolt, cipője templomtoronyként meredt az égre, a magasra nőtt zab zöld köpenyes landsknechtcsapattá változott, egy pipacs pedig gyűrött szoknyájú, csinos lánnyá. Máskor az ifjú óriás a földdel egyesült. Egy légy ébresztette, vagy egy faluból odahallatszó harangzúgás; sapkája az egyik fülén, szőke haja teli szalmaszállal, csupa orr, ravaszkás képét a nap meg a hideg víz vörösre csípte. Így menetelt vígan HenriMaximilien a dicsőség felé. Eltréfálkozott a szembejövőkkel, meg-megtudakolta, mi újság. A La Fère-i pihenőtől egy zarándok ment előtte mintegy száz ölnyire. Gyorsan haladt. Henri-Maximilien unatkozott egyedül, ezért meggyorsította lépteit.

– Imádkozzék értem Compostelában – szólította meg jókedvűen a zarándokot. – Ráhibázott – mondta a másik –, valóban oda megyek. A barna kámzsás fej felé fordult, és Henri-Maximilien ráismert Zénonra. A hosszú nyakú, sovány fiú legalább egy fejjel megnőtt azóta, hogy együtt voltak az őszi vadászaton. Szép, sápadt arcán nyugtalanság, járásában vad türelmetlenség érződött. – Üdvözlet, rokon! – kiáltott fel vígan Henri-Maximilien. – Campanus kanonok egész télen át várt Bruggében, a Recror Magnificus Leuvenben a szakállát tépi, mert nem tudja, hol jársz; te meg itt, egy mélyút kanyarulatában tűnsz fel úgy, hogy meg se mondanám, ki vagy. – A genti Szent Bavon apátság apátura talált számomra elfoglaltságot – mondta óvatosan Zénon. – Talán nem megfelelő protektor? Inkább azt mondd meg, mit keresel Franciaország országútjain, minek csatangolsz itt, mint egy koldus? – Hát nem éppen jogtalan a kérdés – szólt kettőjük közül a fiatalabb. – Otthagytam apám bankházát, akár te a teológiai fakultást. De most, hogy a Rector Magnificus helyett neked ott a főapát… – Ne tréfálj! – vágott közbe a diák. – Mindenki valakinek a famulusaként kezdi. – Akkor már inkább a puska – szólt Henri-Maximilien. Zénon megvető pillantást vetett rá. – A te apád elég gazdag ahhoz, hogy megvásárolja V. Károly őcézársága legjobb landsknechtcsapatát, ha ugyan ő is úgy véli, hogy a fegyverforgatás férfihoz méltó időtöltés. – Nagyjából annyira izgatnak engem ezek a landsknechtek, akiket az apám fölfogadhatna, mint téged az egyházi javadalmak – vágott vissza Henri-Maximilien. – Egyébként pedig Franciaország az egyetlen hely, ahol tudják, hogy kell bánni a hölgyekkel. A tréfa nem ért célba. A jövendő kapitány megállt, és maroknyi cseresznyét vett egy paraszttól. Leültek az árokpartra megenni. – Te meg ostobának álcázod magad – szólalt meg HenriMaximilien, és kíváncsian nézegette a zarándokköpenyt.

– Igen – mondta Zénon. – De elegem volt már a könyvabrakból. Szívesebben tanulmányozok eleven szöveget, az ezernyi római és arab számot, a mi írnokaink balról jobbra futó írásjegyeit vagy a keleti kéziratok jobbról balra tartó alakzatait. A pestisjárvány és a háború okozta törléseket. Piros vérrel meghúzott vonalakat. Mindenütt jelek, itt-ott még a jeleknél is furcsább foltok… Ha észrevétlenül akarok vándorolni, van-e ennél alkalmasabb öltözék?… Úgy járkálhatok a világban, mint féreg egy vaskos zsoltároskönyvben. – Nagyon jól van – mondta Henri-Maximilien szórakozottan. – De miért mégy Compostelába? Nemigen tudlak elképzelni orrhangon éneklő, kövér barátok között. – Brr! – felelt a zarándok. – Mi dolgom volna azokkal a semmirekellőkkel, azokkal a barmokkal? De a leóni jakobiták perjele buzgó alkimista. Levelezésben állt jó nagybátyánkkal, Bartholommé Campanus kanonokkal, ezzel az unalmas hülyével, aki olykor, véletlenül, a tiltott dolgok határára téved. Szent Bavon főapátja is arra kérte őt levélben, hogy adja át nekem tudását. De sietnem kell, mert nagyon öreg. Attól tartok, hamarosan azt is elfelejti, amit tud, és nem él már sokáig. – Nyers hagymával fog etetni, és meg kell kóstolnod kénnel fűszerezett rézlevesét! Köszönöm szépen! Én kevesebb pénzért jobb fejadagra vágyom. Zénon felállt, de nem válaszolt. Henri-Maximilien kiköpte az utolsó cseresznyemagot is, és így folytatta: – A béke roppantul ingatag, Zénon bátyám. Az uralkodók úgy marakodnak az országokon, mint a kocsmai részegek egy-egy jobb falaton. Provence a mézes sütemény, Milánó a halpástétom. Mindebből talán nekem is jut egy morzsányi dicsőség. – Ineptissima vanitas – mondta barátságtalanul a diák. – Még mindig odafigyelsz az ilyesfajta szájalásra? – Tizenhat éves vagyok – szólt Henri-Maximilien. – Tizenöt éven belül kiderül, hogy felérek-e Nagy Sándorral. Harminc éven belül az is, hogy érek-e annyit vagy sem, mint a néhai császár. Töltsem tán azzal az életem, hogy vásznat árulok a rőfösök utcájában? Én férfi akarok lenni.

– Húszéves vagyok – kezdett számolgatni Zénon. – A legjobb esetben még ötvenévi tanulás áll előttem, mígnem a fejem halálfejjé változik. Nézd csak meg a hőseidet meg a nagy dicsőségüket Plutarkhoszban, Henri öcsém. Én több akarok lenni, mint férfi. – Az Alpok felé megyek – mondta Henri-Maximilien. – Én meg a Pireneusok felé – felelte Zénon. Elhallgattak. A nyárfákkal szegélyezett, sík országút úgy nyújtózott előttük, akár a szabad világegyetem egy darabkája. A hatalom kalandora s a tudás kalandora egymás mellett lépdelt. – Nézd csak – folytatta Zénon. – Ezen a falun túl ott vannak más falvak, azon az apátságon túl más apátságok, azon a váron túl más várak. Az élet ezekbe a fakunyhókra meg kőkastélyokra emelt eszmekastélyokba és véleménykunyhókba falazza be a bolondokat, de a bölcseknek ajtót nyit. Az Alpokon túl: Itália. A Pireneusokon túl: Spanyolország. Egyfelől Pico della Mirandola országa, másfelől Avicennáé. Még távolabb a tenger, a tengeren túl pedig, a mindenség túloldalán: Arábia, Morea, India és a két Amerika. És mindenütt völgyek, ahol a gyógyfüvek nőnek, mindenütt sziklák, bennük az Opus Magnum egy-egy elemét jelképező fémek; bűvös jelek a halottak foga közt; istenek, akik mind ígérnek valamit; tömegek, amelyekben mindenki magát tartja a világ közepének. Ki halna meg anélkül ostobán, hogy legalább egyszer körbejárta volna börtönét? Látod, Henri öcsém, én valóban zarándok vagyok. Az út hosszú, de én még fiatal vagyok. – Nagy a világ – mondta Henri-Maximilien. – Nagy a világ – visszhangozta nagy komolyan Zénon. – Adja Isten, ha van, hogy az emberi szív is a világ méreteire nőjön. Újból elhallgattak. Egy idő után Henri-Maximilien a homlokára csapott, és elnevette magát. – Zénon – kezdte –, emlékszel még Colas Gheel pajtásunkra, a söröskorsók barátjára, neked Szent Jánosban testvéredre? Kilépett apám üzeméből, ott egyébként csak éhen halni lehet, és hazatért Bruggébe, rózsafüzérrel a kezében járkál az utcán, a miatyánkot mormolja Thomas lelki üdvéért, kinek eszét a te gépeid zavarták meg, téged pedig a Sátán cimborájának, Júdásnak és Antikrisztusnak

nevez. Perrotinról viszont senki nem tud semmit, talán a Sátán szólította magához. Csúnya fintor tűnt föl a diák arcán, szinte beleöregedett. – Ostoba fecsegés – mondta. – Ne törődjünk a tudatlanokkal. Olyanok, amilyenek: nyers hús, amit az apád arannyá varázsol, te pedig öröklöd az aranyat. Ne beszélj nekem se a gépekről, se a kitört nyakakról, és akkor én is hallgatok a dranouteri lócsiszárnál történtekről, a megrontott lányokról és a tavaly nyáron kilyukasztott boroshordókról. Henri-Maximilien nem felelt, egy vidám dalt fütyörészett halkan. Azontúl már csak az utak állapotáról meg a szálláshelyek áráról beszélgettek. A következő útkereszteződésnél elváltak egymástól. HenriMaximilien az országúton ment tovább, Zénon egy keresztútra tért. Az ifjabbik egyszer csak visszafordult, utolérte pajtását, s kezét a zarándok vállára tette. – Bátyám – szólt –, emlékszel még Wiwine-re, arra a sápadt lánykára, akit mindig megvédelmeztél, amikor mi, rossz csibészek a fenekét csipdestük az iskolából kijövet? Szeret téged, azt mondja, fogadalom köti hozzád, épp a napokban utasította vissza egy városi tanácsos ajánlatát. A nagynénje fölpofozta, kenyéren és vízen tartja, de ő ellenáll. Azt mondja, várni fog rád, ha kell, a világ végezetéig is. Zénon megállt. Mintha valami bizonytalanság tűnt volna föl a szemében, de aztán egyetlen pillanat alatt el is tűnt, akár tűzben a pára. – Annyi baj legyen – felelte. – Mi közöm nekem ahhoz a fölpofozott kislányhoz? Valaki más vár rám. Hozzá sietek. És ment tovább. – Kicsoda? – kérdezte az elképedt Henri-Maximilien. – Talán a leóni perjel, az a fogatlan vénség? Zénon visszafordult. – Hic Zeno – mondta. – Én magam.

Zénon gyermekévei Zénon húsz évvel ezelőtt jött a világra Bruggében, Henri-Juste házában. Anyját Hilzondénak hívták, apja Alberico di Numi volt, egy ősi firenzei családból származó ifjú prelátus. A hosszú hajú Messer Alberico di Numi serdülőkorának legszebb éveit a Borgiák udvarában töltötte. Két bikaviadal között a Piazza di San Pietrón szívesen beszélgetett lovakról és hadigépekről Leonardo da Vincivel, aki akkoriban mérnökként dolgozott Cesare szolgálatában; később, huszonkét évesen, tagja volt az ifjú nemesurak azon kis csoportjának, amelyet Michelangelo tüntetett ki lelkes barátságával. Néhány kalandja párbajjal ért véget, régiségeket gyűjtött, s még Giulia Farnesével folytatott bizalmas viszonya sem ártott a szerencséjének. Senigalliánál az ő fortélyai segítettek csapdába csalni és megsemmisíteni a Szentszék ellenségeit; ezzel elnyerte a pápa és fia kegyét, már-már odaígérték neki Nerpi püspökségét, de a Szentatya váratlan halála késleltette előmenetelét. E csalódás vagy talán egy viszonzatlan szerelem, amelynek titkára sohasem derült fény, úgy elkeserítette, hogy egy ideig csak a tanulmányaival foglalkozott. Eleinte mindenki úgy gondolta, hogy csak a becsvágy kitérőjéről van szó. Pedig ez a féktelen férfi dühödt lendülettel vetette magát az aszkézisbe. Azt beszélték, hogy a Latium legelhagyatottabb vidékére, a Grotta Ferratába, a Szent Nílusi görög szerzetesek apátságába vonult vissza, ahol elmélkedések és buzgó imádságok közepette készíti a Remeteszentek életé-nek fordítását; és a józan bölcsességet igen nagyra becsülő II. Gyula pápa kifejezett parancsára volt szükség ahhoz, hogy apostoli titkárként részt vegyen a cambrai-i liga diplomáciai munkájában. Alighogy megérkezett, máris olyan tekintélyt szerzett magának a vitában, hogy még a pápai nagykövetet is elhalványította. Azelőtt Velence ügye talán eszébe sem jutott, most viszont más sem érdekelte, mint a Szentszék érdekeltsége a Velencei Köztársaság szétdarabolásában. A tárgyalások közben rendezett ünnepségeken Messer Alberico di Numi, aki bíborszínű ruhában pompázott, akár egy kardinális, puszta jelenlétével olyan nagy hatást tett, hogy mindenki előtt világossá vált, miért nevezték a római udvaroncok Egyetlennek. Egy heves vita

során, cicerói képességeit eltökélt meggyőződésének szolgálatába állítva, sikerült rávennie Miksa követeit, hogy csatlakozzanak a liga ügyéhez. Nem sokkal később levelet kapott anyjától, aki jó firenzei volt, így hát nem vetette meg a pénzt. Minthogy a levél a bruggei Adornóéknál fennálló kinnlevőségére figyelmeztette, egykettőre úgy döntött, hogy odautazik, és behajtja az egyházi pályafutásához nélkülözhetetlen összegeket. Bruggében flamand megbízottja, Juste Ligre vendégszerető házában szállt meg. E kövér férfiú úgy bolondult az olaszokért, hogy azt képzelte, valamelyik ősanyja, a kereskedőfeleségeket oly gyakran sújtó időleges özvegység során, engedett egy szép beszédű genovai kalmár ostromának. Messer Alberico di Numi fizetségül csak újabb, az augsburgi Herwart ház terhére szóló váltókat kapott, ezért azzal vigasztalódott, hogy kutyái, sólymai és apródjai ellátását a házigazdára hagyta. A raktárak mellé épült Ligre házban fejedelmi fényűzés járta; remek konyhát vittek, a pince pedig még a konyhán is túltett, és bár Henri-Juste legfeljebb posztógyára üzleti könyveit olvasta, adott arra, hogy szép könyvtára is legyen. Mivel sokat volt úton – hol Tournaiban járt, hol Mechelenben, ahol kölcsönt folyósított a régensnőnek, vagy Antwerpenben, ahol meg a vakmerő Lambrecht von Rechterghemmel szövetkezve, borssal s más tengerentúli fűszerekkel kereskedett; vagy Lyonban, ahol a pünkösdi vásár idején saját maga intézte bankügyleteit –, a házvezetői teendőket ifjú húgára, Hilzondéra bízta. Messer Alberico di Numi első látásra beleszeretett ebbe a kis mellű, keskeny arcú lánykába, aki mindig súlyos, áttört bársonyruhát viselt – mintha a ruha tartotta volna őt –, s akinek ünnepi ékszereit egy császárné is megirigyelhette volna. Halványszürke szemét rózsaszínbe játszó, gyöngyházfényű szemhéj takarta; kissé duzzadt ajka mintha folyton sóhajra, imára vagy dalra készült volna. Levetkőztetni is talán csak azért kívánta, mert nehéz volt meztelenül elképzelni. Egy havas estén, amikor mindenki jó meleg szobáról és jó meleg ágyról álmodik, egy megvesztegetett szolgáló bevezette Messer Albericót a gőzkamrába, ahol Hilzonde korpával dörzsölte hosszú, bodorított hajzatát, ezt a testét beburkoló köpenyt. A kislány eltakarta

az arcát, de harc nélkül engedte át hámozott mandulára emlékeztető, tiszta, fehér testét szeretője szemének, ajkának, kezének. Akkor éjjel az ifjú firenzei ivott a lezárt kútból, megszelídítette a két vadkecskét, s megtanította a leány ajkát a szerelem játékaira, kedveskedéseire. Hajnalban a meghódított Hilzonde teljesen megadta magát, reggel lekaparta körmével az ablaküvegről a jégvirágot, s aztán gyémántgyűrűjével belekarcolta a maga és szeretője összeölelkező monogramját, e vékony és áttetsző, de a testnél és a szívnél alig törékenyebb anyagban örökítve meg boldogságát. Örömüket a hely és idő adta élvezetekkel teljesítették ki: Hilzonde zenélt a bátyjától kapott kis fújtatós orgonán, a jól fűtött szobában erősen fűszeres borokat ittak, végighajóztak az olvadástól még kék vizű csatornákon, s májusban kilovagoltak a virágos mezőkre. Messer Alberico édes órákat töltött – talán még a Hilzondéval eltöltött óráknál is édesebbeket – békés németalföldi kolostorokban, elfeledett régi kéziratok felkutatásával; azok az olasz tudósok, akiknek beszámolt fölfedezéseiről, a nagy Marsilio Ficino méltó utódját látták benne. Este a tűz előtt üldögélve, a szerelmesek egy Itáliából érkezett ametiszt gyűrűt nézegettek, amelyen szatírok csókoltak nimfákat. A firenzei hazája nyelvének a szerelemmel kapcsolatos szavait tanítgatta Hilzondénak, toszkán nyelvű balladát írt szeretőjének; a kereskedőlányhoz szóló strófák akár az Énekek éneke Szulamitjához is szólhattak volna. A tavasz elmúlt, megjött a nyár. Egy nap levél érkezett Giovanni di Medicitől, egyik része rejtjelezve, másik része abban a tréfás modorban íródott, amely Giovannit a politikában, irodalomban és szerelemben egyaránt jellemezte. A levél részletesen beszámolt Messer Albericónak azokról az udvari és római intrikákról, amelyekből ő flandriai tartózkodása miatt kimaradt. II. Gyula sem volt halhatatlan. Bár az összes ostoba és lepénzelt figura már mind Riariónak, ennek a fajankónak a pártján állt, az agyafúrt Medici a háttérből úgy húzogatta a szálakat, hogy a következő konklávé őt válassza meg. Messer Alberico jól tudta, hogy néhány találkozása a császár embereivel nem elegendő indok ahhoz, hogy az új Szentatya megbocsássa neki szokatlanul hosszú távollétét; további pályafutása e pápának kiválóan alkalmas rokontól függ tehát. Gyermekkorukban

együtt játszottak a Careggi teraszain, később Giovanni bevezette őt válogatott, bohóckodó, néha kerítéssel is foglalkozó barátaiból álló irodalmi társaságába. Messer Alberico úgy vélte, hogy irányítani tudja ezt az ügyes, de lányosan puha férfi; fölsegíti majd Szent Péter trónusára, és a háttérben maradva, jobb időkre várva, ő fogja irányítani. Egyetlen óra alatt fölkészült az útra. Talán nem is volt lelke. Talán csak hihetetlen testi erejéből következtek hirtelen fellobbanásai, s mint született színész, folyvást új érzelmeket próbált átélni, vagy inkább olyan lendületes, pompázatos, de önkényes pózokat vett föl, mint Buonarroti figurái a Sixtus-kápolna mennyezetén. Lucca, Urbino, Ferrara, a családi sakktábla stratégiai pontjai, most egyszerre elhalványították szemében azokat a zöld, folyóvizekben gazdag vidékeket, ahol egyszer élni akart. Elcsomagolta antik kéziratait és szerelmes verseinek vázlatait. Sarkantyús csizmában, bőrkesztyűben, nemezkalappal a fején, vagyis inkább katonának, mint egyházi méltóságnak öltözve ment föl Hilzondéhoz, és bejelentette, hogy elutazik. A lány terhes volt. Tudta, de nem mondta meg a férfinak. Ahhoz túl szelíd volt, hogy becsvágyó terveinek útját állja, annál meg büszkébb, hogy olyan vallomást tegyen, amelynek karcsú dereka, lapos hasa egyelőre még ellentmond. Nem akarta, hogy a férfi hazugsággal vádolja, és a terhére sem akart lenni. De amikor néhány hónappal később fiúgyermeknek adott életet, úgy vélte, nincs joga eltitkolni Messer Alberico di Numi előtt, hogy fiuk született. Alig tudott írni; órákba telt, amíg megfogalmazott egy levelet, ujjával mázolta szét a fölösleges szavakat. Amikor végre elkészült, levelét egy Rómába induló, megbízható genovai kalmárra bízta. Messer Alberico soha nem válaszolt. Bár a genovai azt állította, hogy ő személyesen adta át a levelet, Hilzonde szívesebben hitte, hogy a férfi, akit szeretett, sohasem kapta meg üzenetét. A rövid szerelem után hirtelen cserbenhagyott fiatalasszony megcsömörlött az élvezetektől, de a fájdalomtól is; nem érdekelte sem saját teste, sem méhének gyümölcse, és gyermekére éppoly kelletlenül tekintett, mint önmagára. Tehetetlenül feküdt a szülőágyban, és közönyösen nézte, mint pólyálják a cselédek azt a

kis barna testet a kandalló vöröses fényénél. A törvénytelen gyermek születése oly mindennapos esemény volt, hogy Henri-Juste könnyen nyélbe üthetett volna egy jó házasságot, de Hilzondét a hajdan szeretett férfi emléke elriasztotta attól a kövér polgártól, aki egyházi áldással az ágyába kerülhetett volna. Kedvetlenül járt-kelt gyönyörű ruháiban, amelyeket bátyja a legdrágább szövetekből varratott számára; és inkább önvádtól, mint lelkifurdalástól indíttatva, lemondott a borról, a különleges étkekről, a tűz melegéről, olykor még a tiszta fehérneműről is. Pontosan megjelent minden misén, de azért esténként, amikor Henri-Juste valamelyik vendége arról beszélt, mennyit dőzsölnek, sarcolnak a rómaiak, annyira figyelt, hogy abbahagyta a csipkeverést, gépiesen eltépett egy szálat, majd újból megkötötte. A férfiak azon keseregtek, hogy eliszaposodik a kikötő, és a hajóknak Brugge helyett új kikötőt kell keresniük; kigúnyolták Lancelot Blondeel mérnököt, aki azt állította, hogy ő árkokkal és csatornákkal el tudná vezetni az iszapot. Máskor vaskos tréfa járta: valaki előadott egy történetet – százszor hallották már – a szereleméhes asszonyról, a felszarvazott férjről, a taposókádban elrejtett szeretőről vagy az egymást kölcsönösen becsapó, ravasz kereskedőkről. Hilzonde kiment a konyhába, hogy utánanézzen az utolsó fogásnak, de alig pillantott a dajka mellén mohón lakmározó fiára. Egyik útjáról megjövet, Henri-Juste új vendéget mutatott be Hilzondénak. Szürke szakállú férfi volt, oly egyszerű és komoly, hogy az ember őt látva, a tengeren borús időben fújó, tisztító szélre gondolt. Simon Adriansen istenfélő ember volt. Előrehaladott kora s a hírek szerint becsületes munkával szerzett vagyona egy pátriárka méltóságával ruházta föl ezt a zeelandi kereskedőt. Kétszer özvegyült meg, két termékeny családanya osztotta meg vele egymás után házát és ágyát; két asszony, akik azután szépen egymás mellé kerültek a Middelburg egyik templomának kertjében levő családi sírboltban; azóta már a fiai is meggazdagodtak. Simon az a fajta férfi volt, aki atyaian leereszkedő lesz, amikor vágy ébred benne egy nő iránt. Úgy látta, Hilzonde szomorú, ezért egyre gyakrabban ült mellé. Henri-Juste hálával tartozott neki. A Simontól kapott hitel segítségével többször is nehéz helyzetből vágta ki magát, s ezért

annyira tisztelte, hogy jelenlétében még az ivástól is megtartóztatta magát. De a kísértés túl erős volt. Az ital fecsegővé tette a kereskedőt. Nem sokáig titkolózott vendége előtt, elmesélte neki Hilzonde szerencsétlen sorsának történetét. Egy téli reggel Hilzonde a nappaliban dolgozott, az ablak előtt, amikor Simon Adriansen odalépett hozzá, és ünnepélyesen megszólalt: – Eljön a nap, amikor Isten kitöröl az emberi szívből minden törvényt, amely nem a szeretet törvénye. Hilzonde nem értette. De Simon folytatta: – Eljön a nap, amikor Isten nem fogad el más keresztséget, csak a Szentlélekét, amikor a házasság szentségét két test gyöngéd egyesülése jelenti majd. Hilzonde megremegett. De ez a szigorú, szelíd ember az új őszinteségről kezdett beszélni neki, az őszinteségről, amely az egész világot átjárja; minden törvény hazug – mondta –, amely megzavarja Isten művét; hamarosan eljön az idő, amikor ugyanolyan egyszerűen lehet szeretni, mint amilyen egyszerűen hinni. Beszéde tele volt képekkel, akár a Biblia lapjai; a parabolák szentekről szóló történetekkel elegyedtek, szentekről, akik – Simon szerint – szembeszálltak a római zsarnoksággal. Miután a férfi meggyőződött arról, hogy minden ajtó zárva, hangját le sem halkítva előadta kételyeit: még nem tudta eldönteni, bevallja-e, hogy anabaptista, mindenesetre a hívságos pompáról, a hiábavaló szertartásokról, a csalárd szentségekről titokban máris lemondott. Véleménye szerint az Igazak – áldozatok és kiváltságosak – mindenkor a világ bűneitől és őrültségeitől mentes kis csapatba tömörülnek, csak tévedni vétek, a tiszta szívű ember teste is szűz. Ezután szóba hozta a gyermeket. Azt mondta: Hilzonde fia, aki az egyház törvényein kívül, sőt azok ellenére jött a világra, mindenki másnál méltóbb arra, hogy egykor meghallja és továbbadja a Jámborak és a Szentek tanítását. Az arkangyalarcú, szép olasz démon által elcsábított szűz szerelme Simon szemében titokzatos allegóriává változott: Róma maga a Nagy Parázna, neki áldozták föl aljasul az ártatlan nőt. A kemény arcon néha-néha átfutott a látnokok hiszékeny mosolya, s nyugodt hangjában ellentmondást nem tűrő

színezet jelent meg, olyan emberé, aki önmagát is meg akarja győzni, sőt gyakran még félrevezetni is hajlandó önmagát. De Hilzonde csak az idegen csöndes jóságát érzékelte. Környezete mindeddig vagy kicsúfolta, vagy sajnálta, vagy jóakaratú, de közönséges elnézéssel kezelte; Simon viszont csak úgy emlegette a cserbenhagyó férfit: – A hitvese. Így emlékeztette Hilzondét arra, hogy Isten előtt minden frigy megbonthatatlan. Hilzonde megnyugodott Simont hallgatva. Még szomorú volt, de már büszke. A Ligre házban, amelyet a tengeri kereskedelem büszkesége, egy hajót ábrázoló címer ékesített, Simon olyan otthonosan érezte magát, akár a sajátjában. Minden évben visszatért, Hilzonde már várta, s egymás kezét fogva beszélgettek a Lélek egyházáról, amely a mai egyház helyébe lép. Egy őszi estén olasz kalmárok érkeztek, friss hírekkel. Messer Alberico di Numit, aki harmincéves korára bíboros lett, megölték Rómában a Farnese család egyik szőlőjében, egy nagy tivornyán. Az akkoriban kézről kézre járó paszkvillusok Giulio di Medici bíborost vádolták a gyilkossággal, mondván: nem tetszett neki rokonának a Szentatyára gyakorolt befolyása. Simon megvetően hallgatta a római fertőből hozott pletykákat. De egy hétre rá Henri-Juste-höz befutott egy jelentés, amely megerősítette a hallottakat. Hilzonde látszólagos nyugalma láttán nem lehetett tudni, hogy titokban örül-e, vagy siratja Albericót. – Tehát özvegységre jutott – jelentette ki rögtön Simon Adriansen, abban a szelíd, ünnepélyes hangnemben, amelyet Hilzondéval beszélve mindig használt. De rácáfolva Henri-Juste számításaira, már másnap elutazott. Hat hónap múlva a megszokott időben visszatért, és a bátyjától megkérte Hilzonde kezét. Henri-Juste bekísérte abba a terembe, ahol a húga dolgozott. Simon leült Hilzonde mellé, és megszólalt: – Isten nem adott nékünk jogot arra, hogy szenvedést okozzunk teremtményeinek. Hilzonde félbehagyta a csipkekészítést. De keze ott maradt a rámán, ezek a befejezetlen mintákon reszkető, hosszú ujjak már

kettejük egymásba fonódó jövőjét idézték. Simon folytatta: – Hogyan is adhatott volna nékünk jogot ahhoz, hogy szenvedést okozzunk egymásnak? A szép Hilzonde ráemelte beteg gyermekre emlékeztető arcát. Simon mondta tovább: – Ön nem boldog e nevetéstől visszhangzó házban. Az enyémben csönd van. Jöjjön hozzám. Hilzonde beleegyezett. Henri-Juste a kezét dörzsölte. Jacqueline, a felesége, aki nem sokkal Hilzonde ballépése után került a házhoz, folyton nagy hangon panaszkodott, hogy a családban ő csak egy ribanc és egy papfattyú után következik; s az após, Jean Bell, gazdag tournai-i kereskedő ezeket a panaszokat használta ürügyül arra, hogy halogassa a hozomány kifizetését. Hilzonde nem sokat törődött ugyan a fiával, való igaz, de a törvényes ágyban nemzett gyermeknek vásárolt legapróbb játékszer is kirobbantotta a háborút a két nő között. A szőke Jacqueline mostantól fogva minden vagyonát hímzett sapkákra és kötényekre költheti, s nyugodtan engedheti, hogy a pufók HenriMaximilien ünnepnapokon a terített asztalon csússzék-másszék, lábát a tányérokba dugja. Bár Simon idegenkedett az egyházi szertartásoktól, beleegyezett abba, hogy a házasságot némi pompával üljék meg; Hilzonde ugyanis, meglepő módon, ezt kívánta. De este, amikor a házastársak visszavonultak a hálószobába, Simon az ő hite szerint ismételte meg a szertartást, választottjával együtt evett a kenyérből, és ivott a borból. Hilzonde új életre kelt férje mellett, akár a partra vetett bárka, amely dagálykor újból kifut a vízre. Élvezte a szégyentől mentes, megengedett örömök misztériumát; élvezte, ahogy az idős férfi a vállára hajolva a mellét simogatja, mintha megáldaná, amikor a magáévá teszi. Simon Adriansen Zénont is magához vette. De a gyermek megijedt a szakállas, ráncos arctól, a férfi ajkán ágaskodó bibircsóktól; sírt, ordított, és kitépte magát a gyűrűkkel ékes anyai kézből. Elfutott. Csak este találtak rá, a kert végében álló sütőházban, meg akarta harapni az inast, aki nevetve előráncigálta egy farakás mögül. Simon lemondott arról, hogy megszelídítse a

farkaskölyköt, és beleegyezett, hogy a gyermek Flandriában maradjon. Egyébként is nyilvánvaló volt, hogy a fiú jelenléte elszomorítja Hilzondét. Zénont papnak szánták. Egy fattyú számára az egyházi pálya volt a kényelmes élet s az előmenetel egyetlen lehetősége. Ráadásul a fiú korán megmutatkozó tudásvágyát, a tinta és a hajnalig égő gyertya költségeit a nagybácsi csak abban a reményben volt hajlandó fedezni, hogy a fiúból pap lesz. Henri-Juste a diákot sógorára, Bartholommé Campanusra, a bruggei Szent Donatius-templom kanonokjára bízta. E tudós úgy belefáradt a sok imádságba és olvasásba, hogy máris öregnek látszott. A fiút latinra tanította, meg arra a kevés görögre és alkímiára, amit ő tudott, és Plinius A természet históriája című könyvével fölkeltette érdeklődését a természettudományok iránt. A kanonok hűvös dolgozószobájában a fiú menedéket talált az Angliából érkező vásznak árán nagy hangon vitatkozó kereskedők, Henri-Juste lapos bölcsességei és az éretlen gyümölcsre áhítozó szobalányok cirógatásai elől. Itt megszabadult a gyermekkori kiszolgáltatottságtól, könyvei és tanítómestere emberszámba vették. Szerette ezt a könyvekkel teli szobát, a lúdtollat, a szaru tintatartót, vagyis az új ismeretek eszközeit, a folytonos szellemi gazdagodást; azt, hogy megtanulhatja: a rubin Indiából jön, a kén egyesül a higannyal, a latinul lilium-nak nevezett virág a görögben krinon, a héberben pedig susannah. Később rájött, hogy a könyvek ugyanúgy tévednek és hazudnak, mint az emberek, és hogy a kanonok bőbeszédű magyarázatai gyakorta olyan dolgokra vonatkoznak, amelyek nem igényelnek semmiféle magyarázatot, mert nem is léteznek. Zénon nyugtalanító, különös emberekkel barátkozott, legkedvesebb pajtásai közé tartozott ekkoriban Jean Myers felcser, aki kétségkívül ügyes ember volt, érvágásban, kőfaragásban nem akadt párja, de azzal gyanúsították, hogy halottakat boncol; meg egy Colas Gheel nevű, feslett életű, nagyszájú takács, akivel – tanulás és imádság helyett – órák hosszat próbálgatta, hogyan házasíthatók össze a csigák és emelők. Ez a nehézkes és mégis élénk, testes férfi számolatlanul költötte a pénzt, ami sose volt neki, hercegként jöttment az inasok közt, és ha vásár volt, mindnek fizetett. Fehér bőrű,

vörös hajú, dagadó izmú óriás volt, fellegjáró és gyakorlatias ember egyszerre; folyton csiszolgatott, javítgatott, egyszerűsített vagy bonyolított valamit. A városban minden évben bezárt jó néhány műhely, és HenriJuste, aki azzal dicsekedett, hogy ő keresztényi könyörületességből minden műhelyét nyitva tartja, a munkanélküliséggel visszaélve, egyre lejjebb szorította a béreket. Megfélemlített munkásai, akiket már az is boldoggá tett, hogy a harangszó naponta munkába hívja őket, állandóan attól rettegtek, hogy a műhelyeket bezárják, és folyton arról beszéltek, hogy talán nemsokára ők is a koldusok seregét szaporítják, pedig azok máris elárasztották az országutakat, és e drágasághullám idején rettegésben tartották a derék polgárokat. Colas arról ábrándozott, hogy könnyít a munkájukon és sanyarú sorsukon, ha olyan szövőgépeket tervez, amilyeneket nagy titokban itt-ott, Ieperben, Gentben és a franciaországi Lyonban már kipróbáltak. Látott tervrajzokat, megmutatta őket Zénonnak; a diák lázba jött, kijavította a számításokat, s Colas új gépek iránti lelkesedését kettejük rögeszméjévé fejlesztette. Fej-fej mellett hajoltak egy-egy ócskavaskupac fölé, fáradhatatlanul segítettek egymásnak fölakasztani egy ellensúlyt, beállítani egy emelőkart, szétszedni, majd újból összerakni az egymásba illeszkedő fogaskerekeket; s véget nem érő vitákba bonyolódtak arról, hova tegyenek egy csavart, mennyire olajozzanak meg egy csúsztatósínt. Zénon sokkal találékonyabb volt, mint a lassú észjárású Colas Gheel, a kézműves vaskos keze viszont bámulatos gyorsasággal járt, valósággal elkápráztatva a kanonoknövendéket, aki eddig csak könyvekkel kísérletezett. – Prachtig Werk, mijn zoon, prachtig Werk – nagyszerű munka, fiam, nagyszerű munka – mondogatta a mester, súlyos karjait a diák vállán nyugtatva. Esténként, ha a tanulással végzett, Zénon suttyomban társához sietett; kavicsokkal hajigálta a kocsmaablakot, mert a műhelyfőnök olykor a kelleténél tovább időzött a pohár mellett. Vagy pedig majdnem titokban lopózott be abba az elhagyott raktárba, ahol Colas a gépeivel lakott. A nagy helyiségben sötét volt, Colas, aki félt a tűztől, egy vízzel teli edényben tette az asztalra a gyertyát, amely így

apró tenger közepén álló, kis világítótoronyra emlékeztetett. Az inas, Thomas de Dixmude, a műhelyfőnök mindenese úgy ugrált az ingatag fémvázakon, mint valami játékos kiscica, és a sötétben hol egy lámpát, hol egy söröskorsót lóbált a kezében. Colas Gheel ilyenkor harsányan hahotázott. Egy deszkán ülve, szemét forgatva hallgatta Zénon zagyva szónoklatát, amelyben Epikurosz atomjaitól kezdve, a kocka megkettőzésén, az arany természetén át az istenbizonyítékok elfogadhatatlanságáig mindenről szó volt, mire a mester elismerően füttyentett. A diák ugyanazt találta meg a bőrsapkások társaságában, amit az uraságok fiai a lovászok és a kutyaidomárok közt: az övénél keményebb, szabadabb, gyakorlatiasabb világot, amelyben nincsenek alapelvek és szillogizmusok, olyan életet, amelyben a nehéz munka és a könnyű tétlenség váltja egymást; megtanulta, mi az izzadságszag és az emberi melegség; megismerte a kézművesek nyelvét, amely csupa szólásmondásból, káromkodásból és ugratásból építkezik, és éppoly titokzatos, mint a szekták zsargonjai, és azt a számára teljesen új tevékenységet, amely nemcsak abból áll, hogy az ember tollal a kezében a könyv fölé hajol. A diák azt állította, hogy a boszorkánykonyha hírében álló műhelyekben szerzett ismereteivel megerősítheti vagy megcáfolhatja mindazt, amit az iskolában tanult: Platón vagy Arisztotelész az ő szemében csak kereskedő volt, akit ellenőrizni kell, áruját jól méri-e. Titus Livius csak nagyszájú fecsegő, Caesar pedig, bármily fenséges volt, már meghalt. Plutarkhosz hőseitől – Bartholommé Campanus kanonok az Evangéliumok tejéből és az ő vérükből élt – az ifjú csak egyetlen dolgot tanult, méghozzá azt, hogy a testi és szellemi vakmerőség éppen olyan messze és magasra vitte őket, mint a jó keresztényeket állítólag a mennyországba segítő önmegtartóztatás és böjt. A kanonok szerint a szent bölcsesség és profán nővére egymást erősíti; aznap, amikor Zénon kigúnyolta előtte az ifjú Scipió fennkölt álmait, végleg ráébredt, hogy tanítványa titkon már rég lemondott a krisztusi vigaszról. Zénon mégis beiratkozott Leuvenben a teológiára. Lobogó lelkesedése mindenkit meglepett; az új diák, aki bármikor, bármiről képes volt kivágni egy nagy szónoklatot, társai körében rendkívüli

tekintélyt szerzett. A diákok szabadon, vidáman éltek, mulatságaikra Zénont is meghívták, de ő mindig csak tiszta vizet ivott, a bordélybeli lányok pedig ugyanannyira voltak ínyére, mint ínyencnek a romlott húsból készült étek. Szép férfinak tartották, de mindenki félt éles hangjától; sötéten izzó szeme egyszerre vonzotta és taszította társait. Származásáról különféle legendák kerengtek, ő soha nem cáfolta meg őket. Nicolas Flamel követői hamar fölfigyeltek az alkímia iránt érdeklődő, mindig a kandalló előtt ülve olvasgató, fázós diákra, és a többieknél nyitottabb, nyugtalanabb elmék kis köre befogadta. Alig telt el egy szemeszter, Zénon máris lenézte a szőrmegalléros doktorokat, akik az ebédlőben mohón hajolnak púpozott tányérjuk fölé, és roppant elégedettek vaskos, súlyos tudományukkal, meg a lármás és közönséges diákokat, akik éppen csak annyit akartak megtanulni, amennyi egy szinekúra megszerzéséhez szükséges; tudta, hogy e szegény ördögök szellemi erjedése olyan, mint a nemi gerjedelem, a fiatalsággal együtt múlik el. Lassan kabalista barátait is kezdte megvetni, mind üresfejű – gondolta –, széllelbélelt; mind olyan szavakat szajkóznak, amiket nem is értenek, kész formulákban böfögik föl őket. Keserűen vette tudomásul, hogy azok közül, akikre számított, senki sem szárnyalja túl őt szellemiekben vagy tettekben, sőt mindannyian mögötte kullognak. Zénon egy pap vezette diákszálláson lakott; a lépcsőházban elhelyezett tábla kötelezően előírta, hogy a lakók részt vegyenek az esti hálaadáson, hogy csak a latrinán könnyítsenek magukon, és büntetés terhe alatt tiltotta meg, hogy prostituáltakat hozzanak a házba. De Zénont nem zavarták sem a szagok, sem a tűzhelyről fölszálló koromszemcsék, sem a szakácsné zsémbes hangja, sem a pergamenjeire szálló legyek, sem az elődei által gyártott latin epigrammák és obszcén rajzok a falon; agya úgy működött, hogy a világon mindent jelenségnek vagy jelnek tekintett. Padlásszobájában átélte az ifjúkor összes kételyét, kísértését, diadalát és vereségét, dühkitörését és örömét, vagyis mindazt, amit az érett kor nem ismer vagy lenéz, s amire később önmaga is alig emlékezett. Olyan érzéki szenvedély vonzásába került, amely a többség valódi vagy bevallott szenvedélyétől a lehető legtávolabb áll, amely titoktartásra, gyakran hazudozásra, olykor kihívásra kényszeríti; ez a skolasztika Góliátjával

mérkőző Dávid egy szőke, nemtörődöm diáktársában vélte feltalálni a maga Jonatánját, de ez utóbbi hamarosan megelégelte a zsarnoki barátot, s inkább borivó és szerencsejátékos cimboráival tartott. Ebből a földalatti kapcsolatból a felszínen, akárcsak a bél-vagy érrendszerből, semmi sem látszott, és amikor véget ért, Zénon még nagyobb hévvel vetette magát tanulmányaiba. Szőke volt Jeannette Fauconnier, ez a szeszélyes, fiúsan merész hímzőnő is, aki után mindig egész falka diák járt. Zénon egy teljes estén át leckéztette kötekedve, gorombán. Azzal dicsekedett, ha kedve tartaná, annyi idejébe se telne meghódítani a lányt, mint elfutni a vásárcsarnoktól a Szent Péter-templomig. Ebből nagy veszekedés támadt, amely szabályos verekedéssé fajult; és a szép Jeannette, nagylelkűségét bizonyítandó, csókkal illette sebesült sértegetője ajkát, vagyis lelke kapuját, az egykori szóhasználat szerint. Majd karácsony táján, amikor Zénont már csak az arcán látható sebhely emlékeztette erre a históriára, a csábos leányzó egy holdas éjszakán belopózott a diákszállásra, csöndesen fölment a rozoga lépcsőn, és a fiú ágyába bújt. Zénont meglepte ez a szerelmi játékot oly ügyesen irányító, sima, kígyózó test, a halkan búgó gerlehang, a kacagás, amely mindig időben hallgatott el, nehogy a szomszéd szobában alvó szakácsnő fölébredjen. Ő csak azt a félelemmel vegyes örömet érezte, amit az úszó, amikor az üdítő, de veszélyes folyóba veti magát. Néhány napig pimaszul, nyíltan sétálgatott mindenütt e rosszlánnyal, fittyet hányva a rektor ismételt figyelmeztetéseinek, mintha föltámadt volna az étvágya e kihívó, csúszós szirénre. Alig egy hét múlva azonban visszatért a könyveihez. Alaposan megszólták, hogy ilyen hamar faképnél hagyja azt a lányt, akinek kedvéért könnyelműen kockára tette, hogy a szemesztert cum laude minősítéssel fejezi be; s mivel a nőket amúgy is eléggé megvetette, gyanúsítani kezdték, hogy titokban nő alakban megjelenő démonokkal cimborál.

A nyár örömei Július végén Zénon most is, mint minden évben, kiköltözött a bankár nyári lakába. Henri-Juste háza azelőtt Kuypenben volt, Brugge közelében, de az üzletember azóta megvette az Oudenaard és Tournai közt fekvő dranouteri birtokot, rajta a franciák távozása után rendbe szedett, ősi kastéllyal. A kastélyt az akkor divatos stílusban, kő plintoszokkal és kariatidákkal ékesítve építették újjá. A kövér Ligre egyre-másra vásárolta a birtokokat, amelyek, szinte kihívóan, mind gazdagságát bizonyították, és egyúttal azt is lehetővé tették, hogy veszély esetén ne csak egyetlen város polgára legyen. Felesége, Jacqueline tournai-i birtokához egyre újabb földeket csatolt; megszerezte Antwerpen mellett a Gallifort uradalmat, amely pompásan kiegészítette a Sint-Jacobspleien működő üzletházát, ahol Lazarus Fucherrel együtt vitte a boltot. Henri-Juste Flandria főkincstárnoka, egy maastrichti és egy Kanári-szigeteki cukorgyár tulajdonosa, a zeelandi vám bérlője volt, a balti partvidéken timsómonopóliumot szerzett, és a Fuggerekkel ő biztosította a Calatrava rend jövedelmének egyharmadát; egyre jobban dörgölőzött a hatalmasokhoz; a régensnő Mechelenben saját kezűleg kínálta meg a megszentelt kenyérrel; Croy földesura, aki tizenháromezer forinttal volt adósa, beleegyezett, hogy ő tartsa keresztvíz alá a kalmár újszülött fiát, már azt is megbeszélték, mikor lesz a keresztelő a roeulx-i kastélyban. A nagy üzletember két lánygyermeke, Aldegonde és Constance, egy szép napon mindenféle címeket visel majd, mint ahogy már most, ilyen fiatalon, uszályos ruhát visel mindkettő. Bruggei posztógyárát, amelynek a Lyonból importált brokáttal és a németországi bársonnyal maga teremtett konkurenciát, Henri-Juste idejétmúlt vállalkozásnak ítélte, s ezért Dranouter közelében, falun, olyan műhelyeket építtetett, amelyekre nem vonatkoztak Brugge városának rendeletei. Utasítására mintegy húsz szövőgépet állítottak föl, ezeket, Zénon tervei alapján, Colas Gheel készítette. A kalmár ki akarta próbálni ezeket a fából és fémből való munkásokat, akik nem isznak, nem lármáznak, tízen negyven ember munkáját végzik el, és akkor se kérnek béremelést, ha drágul az élelem.

Egy hűvös napon, amely már az ősz közeledtét jelezte, Zénon gyalog ment ki az oudenove-i szövődébe. A vidéket ellepték a munkanélküliek; Oudenove alig tíz mérföldnyire volt a hivalkodó pompájú Dranoutertől, de ez a távolság mintha az eget a pokoltól választotta volna el. Néhány bruggei kézművest és műhelyfőnököt Henri-Juste elszállásolt egy nagyjából helyreállított, régi, faluvégi házban, amely azonban inkább nyomortanyának tűnt. Zénon elsőnek Colas Gheelt látta meg, barátja aznap reggel részeg volt, egy Perrotin nevű sápadt, mogorva francia inas ügyelt a tűzre, és mosogatta az edényeit. Thomas, aki nemrégiben vett el egy helybeli lányt, abban a piros selyemköpenyben páváskodott, amelyet nászajándékba kapott. Thierry Loon, ez a fürge, sovány, alacsony férfi, aki gombolyítóból lépett elő nagy hirtelen műhelyfőnökké, megmutatta Zénonnak a végre fölállított szövőgépeket; a munkások máris meggyűlölték őket, mert előzőleg azt a balga reményt melengették magukban, hogy többet fognak keresni, és kevesebbet dolgozni. De a diáknak más problémákon járt az esze, a sínek és ellensúlyok már nem érdekelték. Thierry alázatos tisztelettel beszélt Henri-Juste-ről, de aztán Zénonra sandítva elpanaszolta, hogy kevés az élelem, hogy a kereskedő jószágkormányzói csak rozoga viskókat építettek, fából és hulladékanyagból, hogy a munkaidő itt hosszabb, mint Bruggében, mert itt nem a városi harangszóhoz igazodnak. Visszasírta azt az időt, amikor az előjogaikban bízva, a kézművesek még nyugodtan kitekerhették a szabad munkások nyakát, és uralkodókkal szegülhettek szembe. Thierry nem az újtól félt, még dicsérte is azt a fülkefélét, amelyben a munkás két fogantyút és két pedált kezelt egyszerre; csakhogy ez a túl gyors iram kimeríti az embereket – mondta –, és ráadásul a fogantyúkat, pedálokat csak nagyobb gonddal, több figyelemmel lehet kezelni, és ez nem nagyon várható el ezektől a szövőmunkásoktól. Zénon módosításokat javasolt, de az új műhelyfőnök mintha meg sem hallotta volna. Thierry nyilvánvalóan azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg Colas Gheeltől; vállát vonogatva pipogya, zavaros fejű alaknak titulálta, akinek a kísérletei végül csak megnehezítik az emberek munkáját, és fokozzák a munkanélküliséget; ez a borjú – morogta – még a vallásos érzést is

úgy szedte föl, mint más a rühöt, amióta le kellett mondania a kényelmes bruggei életről; még részeges is, egy-két pohár után már úgy szónokol, mint egy köztéri prédikátor. A diák megundorodott ezektől a folyton civakodó, tudatlan emberektől, hozzájuk képest még a logikáról szájaló, hermelinpalástos doktorok is megint komoly embereknek kezdtek látszani. A családot nemigen érdekelte Zénon mechanikai tehetsége, lenézték, mert fattyú, de tisztelték benne a jövendő papot. Vacsoránál a diák kénytelen volt végighallgatni Henri-Juste fellengzős szónoklatát a helyes életvitelről: a kalmár másról se beszélt, csak arról, hogy kerülni kell a szüzeket, mert azok könnyen teherbe esnek, a férjes asszonyokat, mert azok hamar tőrt rántanak, és az özvegyeket is, mert azok szőröstül-bőröstül falják föl a férfit; meg arról, hogy jól kell befektetni jövedelmeinket, és imádkozni kell Istenhez. Bartholommé Campanus kanonok, aki soha nem kívánt többet egy lélektől, mint amennyit az adni képes, nem szólt semmit a vaskos bölcsességek hallatán. Az aratók a búzaföldön épp aznap fogtak boszorkányt; a némber gonosz szándékkal odavizelt, hogy esőt hívjon a szokatlanul sok záportól már amúgy is félig megrohadt gabonára; a bűnöst minden további nélkül máglyára vetették, s az asztal körül most e Szibillán gúnyolódtak, aki a vizeknek akart parancsolni, de a tűzön nem tudott úrrá lenni. A kanonok elmagyarázta, hogy az ember, amikor a gonoszokat rövid pillanatokig tartó tűzhalálra ítéli, tulajdonképpen Isten nyomában jár, hiszen ő is ugyanezzel büntet, csak éppen az örökkévalóságig. Szavai közben vígan folyt az esti lakmározás; a nyári melegtől fölhevült Jacqueline Zénonnal próbált évődni. A szülésektől megszépült, fehér arcbőrére és kezére büszke flamand nő olyan buja volt, akár egy virágoskert. A pap úgy tett, mintha észre se venné merész ruhakivágását, sem azt, hogy az asszony szőke fürtjei lámpagyújtás előtt a könyve fölé hajoló, fiatal diák tarkóját csiklandozzák, amire a nőket megvető Zénon dühkitöréssel válaszolt. Bartholommé Campanus szemében minden nőnemű lény egyszerre volt Mária, aki tejét s könnyét adja a világ üdvösségéért, és Éva, aki odaadja magát a kígyónak. Lesütötte a szemét, de nem ítélkezett.

Zénon sietve kiment az ebédlőből. A fiatal fákkal beültetett, kövekkel pompásan kirakott kert legelőkben, szántóföldekben folytatódott, a szénakazlak hullámzó sora mögött alacsony tetejű tanya bújt meg. De az az idő már elmúlt, amikor Zénon Kuypenben az első világos nyári éjszakán a mezei munkások mellé telepedhetett, a szentivánéji tűz mellé. Hűvös, nyár végi estéken sem szorítottak volna már neki helyet a padon a kovácsműhelyben, ahol néhány falusi, mindig ugyanazok, az utolsó legyek döngését hallgatva, híreket cserélve élvezte a tűz melegét. Most már minden elválasztotta tőlük: lassú, falusias beszédjük s éppoly lassú gondolkodásuk; a latinul beszélő, a csillagokban olvasni tudó fiú félelmet keltett bennük. Zénon néha unokaöccsét hívta magával éjszaka kóborolni. Lement az udvarra, s halk füttyel ébresztette pajtását. Henri-Maximilien kamaszálmából alig felocsúdva mászott át az erkélykorláton; ló-és izzadságszaga volt a délutáni nagy vágtáktól. De a remény, hogy esetleg ledönthet egy nőt az útszéli árokba, vagy bordóit vedelhet a kocsmában, fuvarosok közt, egykettőre magához térítette. A két fiú átvágott a szántóföldeken, segített egymásnak árkot ugrani, s egy cigánytábor lobogó tüze vagy egy távoli kocsma felé indult. Visszaúton Henri-Maximilien sikereivel dicsekedett, Zénon hallgatott. Legostobább kalandjuk az volt, amikor a Ligre-örökös egy éjjel belopózott egy dranouteri lócsiszár istállójába, és rózsaszínre festett két kancát; a tulajdonos reggel azt hitte, varázslat történt. Egy szép napon fény derült arra, hogy Henri-Maximilien ellopott néhány dukátot a kövér Juste-től és elmulatta; apa és fia félig játékból, félig komolyan összeverekedett; úgy választották szét őket, ahogy a karámban egymásnak támadó öreg bikát és kisbikát szokták. De Zénon legtöbbször egyedül kelt útra hajnalban; viasztábláival a kezében járta a vidéket, mintha valamiféle közvetlen tudást meríthetne a természetből. Végtelen türelemmel s kíváncsisággal vizsgálgatta a köveket; abból, hogy simák vagy rücskösek, mennyire színeződtek el vagy málltak szét, egész történetükre tudott következtetni, arra, hogy milyen fémekből jöttek létre, miféle tüzek vagy vizek alakították anyagukat, formájukat. Rovarok, az állatok poklának különös lakói menekültek a kövek alól. Zénon egy kis halmon üldögélve nézte a szürke ég alatt hullámzó síkságot,

amelyből itt-ott homokdombok emelkedtek ki, és arra a régi időre gondolt, amikor a mai búzaföldeket elborította a tenger, és amikor visszahúzódott, itt hagyta a hullámok nyomát. Mert minden változik, változik a világ formája, változnak az állandóan mozgásban levő természet alkotásai, és a változás minden egyes pillanata több évszázadnak felel meg. Máskor, mint a vadorzó, lopva, kitartóan figyelte a rohanó, repülő vagy az erdő sűrűjében csúszómászó állatokat, tanulmányozta nyomaikat, üzekedésüket, párzási szokásaikat, táplálkozásukat, jelzéseiket, viselkedésüket; végignézte, hogyan vergődnek és múlnak ki egy jókora botütésre. Nagyon érdekelték a hideg, óvatos, félig föld alatt élő, gyűrűikben ásványi bölcsességet rejtő csúszómászók, amelyeket az ember, félelmében vagy babonából, annyit rágalmazott. Egy forró nyári este Zénon, aki jól ismerte Jean Myers gyógyító módszereit, nem várta be a felcsert, és eret vágott egy gutaütéses gazdán. Campanus kanonok megrótta emez illetlenségért, HenriJuste is neki adott igazat, fennen hangoztatva, mennyire sajnálja az unokaöccse tanulmányaira fordított dukátokat, ha Zénon a vízforraló és a köpölyöző mellett köt ki. A diák ellenséges hallgatásba burkolózott. Attól fogva egyre többet volt távol. Jacqueline azt hitte, egy tanyasi lány a ludas a dologban. Egyszer több napra elegendő élelmet vitt magával, egészen a houthuisti erdőig kalandozott. Ez az erdő a nagy pogánykori rengeteg maradványa volt, a fák lombkoronája különös dolgokról susogott. Zénon, alulról vizsgálgatva a sűrű lombokat, újra belemerült az iskolában vagy iskolán kívül megkezdett alkímiai elmélkedésekbe; mindegyik növényi piramisban ráismert a felfelé törő erők titkos hieroglifájára, érezte a gyönyörű erdőrészeket fürdető és tápláló levegőnek s az erdőben hol virtuálisan meglevő, hol pusztító erőként támadó tűznek a jelenlétét. De az emelkedő erőket mindig ereszkedők ellensúlyozzák: lába alatt a vak, gyökerekbe kapaszkodó világ ott lenn a sötétben mintegy megismétli az égre néző ágak végtelen megosztottságát, s óvatosan, ki tudja, milyen nadír irányába igyekszik. Néhol egy-egy korán megsárgult levél árulkodott arról, hogy a zöld lombok mögött fémek rejteznek, hogy a növény belőlük meríti transzmutációval anyagát. A szél úgy hajlítgatta a sudár fákat,

ahogyan sorsát az ember. A diák szabadnak érezte magát, és fenyegetettnek, akár az állatok; kiegyensúlyozottnak, mint a fák a lenti és fönti világ közt; őt is hajlítgatták azok az erők, amelyek hatása csak a halállal múlik el. De e húszéves fiúnak a halál még csak puszta szó volt. Alkonyatkor a mohos talajon megpillantotta a kivágott és elvontatott fatörzsek nyomát, koromsötét volt, mire a füstszag elvezette a szénégetők kunyhójához. Három férfi, apa és két fia, a fák hóhérai, a tűz urai és szolgálói arra kényszerítették a tüzet, hogy lassan hamvassza el áldozatait: a sistergő-füstölgő, nedves fát szénné változtatták, amely örökké őrzi rokonságát a vulkanikus elemmel. Az apa haja meghökkentően fehér, a fiúké meghökkentően szőke volt a mezítelen, fekete felsőtestek és a fekete arcok kontrasztjában. A három szénégető úgy élt, mint a remeték, e század minden eseményét elfeledték már, ha ugyan valaha is tudtak róla. Nem érdekelte őket, hogy ki uralkodik Flandriában, és az sem, hogy a Krisztus születése utáni 1529. esztendőt írják. Beszéd helyett inkább csak horkantottak, s úgy fogadták Zénont, mint egyik erdei állat a másikat; a diák jól tudta, hogy akár meg is ölhették volna a ruhájáért, de elfogadták kenyerének egy részét, és megosztották vele szerény levesüket. Késő éjszaka, mert alig kapott levegőt a füstös kunyhóban, Zénon kiment, hogy szokása szerint megvizsgálja a csillagok állását; a felégetett terület a sötétben szinte fehérnek látszott. A szénégetők máglyája, amelynek geometriai tökélye a hódok erődítményeit vagy a méhkasokat idézte, csöndesen parázslott. A vörös izzásra árnyék vetült: a kisebbik fiú vigyázta az áttüzesedett hasábokat. Zénon segített neki, egy kampóval húzták félre a túl gyorsan égő rönköket. A fák koronái közt ott csillogott a Véga és a Deneb, az égbolt alantabb ragyogó csillagait elrejtették a fák törzsei s ágai. A diák Püthagoraszra gondolt, majd Nicolaus Cusanusra és egy bizonyos Kopernikuszra, akinek nemrég közzétett elméletét az egyetemen nagy lelkesedés vagy heves elutasítás fogadta; és büszkeség töltötte el arra a gondolatra, hogy ő is azon nyugtalan és tevékeny emberekhez tartozik, akik megszelídítik a tüzet, átalakítják a dolgok természetét, és meglesik a csillagok útját.

Vendéglátóit köszönés nélkül hagyta ott, s türelmetlenül haladt tovább, mintha kitűzött célja már közel volna, de gyorsítania kellene, ha el akarja érni. Tudta, hogy szabadságának utolsó pillanatait éli, hogy néhány nap múlva vissza kell térnie az iskolapadba, mert csak akkor remélheti, hogy majdan egy püspök titkára legyen, és szép latin mondatokat fogalmazzon; vagy esetleg a teológia tanára, aki persze csak megengedett, jóváhagyott tanokról beszélhet hallgatóinak. Ártatlanságában – amely maga volt az ifjúság – úgy képzelte, előtte soha senki nem gyűlölte még annyira a papi hivatást, mint ő; hogy soha senki nem lázadt még ennyire, és nem kényszerült ennyi színlelésre. A reggeli szertartást most egy szajkó riadt kiáltása, egy harkály kopácsolása jelentette. A mohaszőnyegen egy éjszakai vándor hátrahagyott nyoma: állati ürülék füstölgött. Az országúton ismét a század lármája, kiáltásai köszöntek rá. Izgatott parasztok rohantak el mellette, vödrökkel és vasvillákkal fölfegyverkezve; kigyulladt egy magányos, nagy major. Egy anabaptista gyújtotta föl, egy az egyre szaporodó szektások közül, akik a gazdagok és hatalmasok iránti gyűlöletet az istenszeretetnek ezzel az egészen sajátos formájával kapcsolják össze. Zénon mély megvetéssel tekintett e vizionáriusokra, akik a málladozó bárkáról süllyedő bárkára menekülnek, akik az évszázados tévelygést vadonatúj rögeszmével cserélik föl; de környezetének kihívó gazdagsága iránt érzett undora mégis a szegények pártjára állította. Később egy elbocsátott takáccsal találkozott, aki koldustarisznyát fogva indult szerencsét próbálni másutt. Zénon irigyelte a nyomorultat, mert szabadabb, mint ő.

Ünnep Dranouterben Egy este, amikor több napos távollét után úgy közeledett hazafelé, mint egy csapzott kutya, már messziről olyan fényességet látott, hogy azt hitte, tűz van. Az utat nehéz kocsik torlaszolták el. Ekkor jutott eszébe, hogy Henri-Juste hetek óta királyi látogatást remélt. Nemrégiben írták alá Cambraiban a békét. A Hölgyek Békéjét, ahogy akkor mondták, mert két uralkodónő – akiket Bartholommé Campanus kanonok szentbeszédeiben a Szentírás asszonyaihoz hasonlított – vállalta magára a század sebeinek gyógyítását. Franciaország anyakirálynéja, akit a csillagok kedvezőtlen állása sokáig visszatartott, végre útnak indult Cambraiból a Louvre-ba. Németalföld régensnője, Maastrichtba tartva, megállt egy éjszakára Flandria főkincstárnokának vidéki kastélyában; Henri-Juste meghívta a helyi előkelőségeket, rengeteg viaszt és ritka étkeket vásárolt össze, elhivatta Tournaiból a püspök muzsikusait; ókori mintákat idéző mulatságokat készített elő; brokátba öltözött faunok és selyemleplekbe burkolt nimfák marcipánnal, mogyorókrémes süteménnyel és lekvárokkal kínálják majd Margit asszonyt. Zénon habozott, bemenjen-e a házba; attól félt, hogy piszkos és kopott ruhája, mosdatlan testének verítékszaga megfosztja a nagy lehetőségtől, hogy e világ nagyjai közelébe jusson; életében először gondolt arra, hogy talán jó lenne, ha tudna hízelegni, intrikálni, hogy magántitkárnak vagy egy trónörökös nevelőjének lenni kellemesebb, mint tanárnak vagy falusi felcsernek. De aztán fölülkerekedett benne húsz évének minden pimaszsága s az a meggyőződés, hogy az ember szerencséje saját természetétől és a csillagok állásától függ. Bement, leült a zöld gallyakkal díszített kandalló mellett, és körülnézett, milyen is ez az emberi Olümposz. A nimfák és faunok meggazdagodott földművesek, vagy a főkincstárnoknál kölcsönökért kolduló, vidéki uraságok csemetéi voltak; a paróka s a festék alól világított szőke hajuk s kék szemük; hasított vagy fölhajtott tunikák ráncai közt pedig kivillant a kissé vastag lába azoknak a lányoknak, akik közül némelyik olykor gyöngéden elszórakoztatta Zénont egy szalmakazal árnyékában. Henri-Juste még a szokottnál is vörösebben és dagályosabban élvezte kalmárpompáját. A feketébe öltözött, alacsony, pufók

régensnő sápadt volt, ahogy özvegyhez illik; és olyan szigorúan szorította össze a száját, mint a jó háziasszony, aki nemcsak az ágyneműre és az étkészletre, hanem az államra is ügyel. Hívei a jámborságát, tudását dicsérték és főként tisztaságát, mert újabb házasság helyett beérte az özvegység mélabús szigorával; ellenségei viszont suttogva azzal vádolták, hogy a nőket szereti, bár elismerték, hogy egy nemes hölgynél az ilyenfajta ízlés kevésbé elítélendő, mint a férfiaknál az, ha nőket utánoznak, mert, mint mondották, mégiscsak jobb, ha egy nő játssza a férfi szerepét, mintha férfi a nőét. A régensnő fényűző, de szigorú szabású ruhákat viselt, nem akart különösebben tetszeni vagy elkápráztatni, de külsőségekben is jeleznie kellett királyi hatalmát. Édességet csipegetve, kegyesen hallgatta Henri-Juste-öt, aki két bók között vaskos tréfákat sütött el; ájtatos asszony volt, de nem álszemérmes, olyan, aki szemrebbenés nélkül hallgatja végig a szabados férfibeszédet. Előbb rajnai, azután francia, majd magyar borokat ittak; Jacqueline kigombolta ezüstös pruszlikját, s kérte, hozzák elő szopós kisfiát, aki ugyancsak éhes lehet. Henri-Juste és felesége szívesen mutogatták az újszülöttet, aki őket is megfiatalította. A finom fehérneműből kibuggyanó mell elbűvölte a vendégeket. – Le sem lehetne tagadni – szólt Margit –, hogy ez a gyermek kitűnő anyatejet szív magába. Megkérdezte, hogy hívják a kisfiút. – Még csak az előkeresztelő volt meg – felelt Jacqueline. – Akkor hát adjátok néki a Philibert nevet – mondta Margit. – Istenben boldogult uram után. A nyakló nélkül vedelő Henri-Maximilien az udvarhölgyeknek éppen azt magyarázta, miféle nagy tetteket visz majd végbe, ha eléri a katonakort. – Csatában nem lesz hiány e nyomorult évszázadban – mondta rá Margit. Közben azon töprengett, hogy a főkincstárnok vajon megadja-e a császárnak háromszázalékos kamatra azt a kölcsönt, amelyet a Fuggerek megtagadtak tőle, s amelyből a legutóbbi, vagy talán a következő hadjárat költségeit kellene fedeznie, hiszen mindenki tudja,

mit ér egy békeszerződés. Ennek a kilencvenezer tallérnak a töredéke is elég volna neki ahhoz, hogy befejezhesse Franciaországban, Bresse tartományban a broui kápolnát, ahol egykor majd hitvese mellett fog pihenni, egészen a világ végezetéig. Miközben az aranyozott kanalat a szájához emelte, Margit lelki szemeivel újra látta azt a meztelen, lázas verítéktől csapzott hajú, mellhártyagyulladástól ziháló, de még akkor is a mondabeli Apollóra emlékeztető, szép, fiatal fiút, akit már több mint húsz éve eltemetett. Semmi sem tudta megvigasztalni, sem indiai papagája, a Zöld Kedves, sem a könyvek, sem gyöngéd társnője, Laodamie asszony, sem a fontos államügyek, még az uralkodók támasza és bizalmasa, maga a Jóisten sem. A halott képe visszavonult az emlékezet kincsesházába, a régensnő nyelvén szétáradt a jegelt édesség íze, ő ismét ott ül az asztalnál, el se ment onnan, körülötte minden változatlan; Henri-Juste vörös keze, udvarhölgyének, d’Hallouin asszonynak feltűnő hajkoronája, a flamand háziasszony keblére tapadó csecsszopó; és amott, a kandalló előtt, egy szép és pimasz képű fiatalember, aki a vendégekre ügyet sem vetve vacsorázik. – Ki az az ember ott a tűz mellett? – kérdezte. – Ezek a fiaim – szólt elégedetlenül a bankár, Henri-Maximilienre és a hímzett pólyájú újszülöttre mutatva. Bartholommé Campanus halkan beszámolt a régensnőnek Hilzonde kalandjáról, és egyúttal sajnálkozott, hogy Zénon anyja az eretnekség ösvényére tévedt. Margit ekkor hosszadalmas beszélgetésbe merült a kanonokkal a hitről és az egyházról; ez akkoriban a jámbor és művelt emberek körében mindennapos volt, annak ellenére, hogy e hiábavaló viták sohasem oldottak meg semmit, sőt még a vita hiábavalóságára nem ébresztettek rá senkit. Hirtelen zaj támadt, kinyílt az ajtó, és félénken, de egyszerre, kézművesek léptek be. Az ünnepséget eredetileg úgy tervezték, hogy ezek a szövőmunkások eljönnek Dranouterbe, és gazdag ajándékkal kedveskednek a régensnőnek. Két nappal ezelőtt azonban az egyik műhelyben verekedés tört ki, és a kézművesek felvonulásából kis híján zendülés lett. Colas Gheel műhelyének munkásai most mind eljöttek, hogy kegyelmet kérjenek Thomas de Dixmude számára,

akire akasztófa várt, mert kalapáccsal szétverte a nemrég felállított és már dolgozó szövőgépeket. A munkanélküliekkel és az útközben hozzájuk csatlakozott csavargókkal felduzzadt létszámú csapat két nap alatt tette meg az üzemet és a kalmár nyári lakát elválasztó néhány mérföldet. Colas Gheel keze megsérült, amikor védeni próbálta a gépeket, mégis ő haladt a kérelmezők élén. Zénon alig ismert rá, a hajdani keménykötésű legényből motyogó öreg lett. A diák kifaggatta az édességet körbehordó apródot, és megtudta, hogy Henri-Juste meg sem hallgatta a panaszosokat, de megengedte, hogy a mezőn aludjanak, sőt a maradékból küldött nekik ennivalót. A szolgák egész éjjel vigyáztak az evőeszközre, az ezüstökre, a pincére meg a kazlakra. Holott a nyomorultak olyan békések voltak, akár a nyírásra váró birkák; mindegyik levette a sapkáját, a legjámborabbak még le is térdepeltek. – Kegyelem, uram, Thomasnak! Kegyelem Thomasnak, kinek elméjét a gépeim megzavarták – zsolozmázta Colas Gheel. – Fiatal még ahhoz, hogy a bitóra kerüljön! – Hogyan? – szólt Zénon – te még véded azt a nyomorultat, aki szétzúzta közös művünket? A szép Thomas szeret táncolni, táncoljon hát a levegőben. A flamand szóváltás hallatán az udvarhölgyek kara kacagásban tört ki. Colas elbizonytalanodott, körbehordta sápadt tekintetét, és amikor meglátta a kandalló előtt a diákot, akit hajdan Szent Jánosban testvérének nevezett, gyorsan keresztet vetett. – Isten megkísértett – zokogta a bekötött kezű férfi –, csigákkal és forgattyúkkal játszottam, mint egy gyermek. Egy ördög mutatta a méreteket, az arányokat, és én elvakultan bitófát készítettem, kötél csüng le róla. Hátralépett, és a sovány inas, Perrotin vállára támaszkodott. Egy higanymozgású, alacsony ember, akiben Zénon fölismerte Thierry Loont, odasietett a régensnőhöz, és átadta neki a kegyelmi kérvényt, amelyet az uralkodónő szórakozottan továbbadott kísérete egyik tagjának. A főkincstárnok közben alázatosan sürgette, menjenek már át a szomszédos terembe, ahol hangszeres zenészek és énekesek várnak rájuk.

– Aki az egyházat elárulja, az előbb-utóbb uralkodója ellen is föllázad – jelentette ki Margit, és felállt, hogy ezekkel a reformációt elítélő szavakkal zárja le a kanonokkal folytatott hosszú eszmecserét. Henri-Juste intésére a takácsok ünnepélyesen átadták a fenséges özvegynek a monogramját formázó gyöngyhímzést. Margit gyűrűkkel ékesített ujjaival kecsesen fogta a kézművesek ajándékát. – Látja, fenség – szólt félig-meddig tréfálkozva a kalmár –, így jár az ember, ha könyörületből nem zárja be a veszteséges üzemeket. Ezek a nyomorultak képesek az uralkodó elé vinni egy olyan ügyet, amelyben egy falusi bíró is ítélkezhet, egyetlen szóval. Ha nem viselném a szívemen annyira bársonyunk és selyemmel átszőtt kelméink sorsát… A régensnő behúzta a nyakát, mint mindig, ha ránehezedett a közügyek súlya, s nagy komolyan arról kezdett beszélni: mennyire fontos megfékezni a lázongó népet, hiszen a világban már épp elég bajt kevert a királyok békétlenkedése, a törökök előrenyomulása és az egyházat sújtó eretnekség. Zénon nem hallotta, hogy a kanonok azt súgja neki, menjen közelebb Margithoz. A szövőmunkások lármájába már trillák és ide-oda húzogatott székek zaja vegyült. – Nem – mondta a kalmár, betéve maga mögött a terem ajtaját. Úgy fordult szembe az emberekkel, mint juhászkutya a birkanyájjal. – Nincs kegyelem Thomasnak, összetörte a gépeket, most majd az ő nyakát törik. Mit szólnátok, ha valaki szétverné az ágyatokat? Colas Gheel fölordított, akár a marha a vágóhídon. – Hallgass, barátom! – szólt megvetően a kereskedő. – Zenéd élvezhetetlenné teszi a hölgyeknek szánt zenét. – Te tudós ember vagy, Zénon – szólt Thierry Loon, aki karnagyként irányította a többi elégedetlenkedőt. – Latin vagy francia szavad többet ér, mint a mi flamand beszédünk. Magyarázd el nekik, hogy a munkánk egyre több, a fizetésünk meg egyre kevesebb, és hogy vért köpünk a szövőgépek porától. – Ha a gépek elterjednek az egész síkságon, akkor nekünk végünk – mondta egy paszománykészítő. – Nem arra valók vagyunk, hogy két kerék közt ugráljunk, mint ketrecben a mókus. – Azt hiszitek, hogy én annyira odavagyok az újdonságokért, mint a franciák? – szólalt meg a bankár, úgy keverve a kedélyességet és a

szigort, ahogy a cukrot szokták keverni a savanyú borba. – Az a sok kerék és szelep sohasem ér föl egy erős férfikarral. Nem vagyok én emberevő! Ha nincs több fenyegetőzés, nincs morgás az elrontott darabok s az összegubancolódott szálak miatt kivetett bírságért, nincs több ostoba kérés, hogy emeljem a fizetést, mintha a pénz olyan olcsó volna, mint a trágya, akkor kidobom a rámákat, hadd szőjenek bennük a pókok. Az elmúlt évi szerződésteket, ugyanolyan fizetséggel, megújítom a jövő esztendőre is. – Az elmúlt évit? – szólt kétségbeesetten egy máris halkuló hang. – Az elmúlt évit, amikor ma egy tojás többe kerül, mint tavaly egy Márton-napi tyúk? Akkor inkább koldusbotot fogok, és megyek kéregetni. – Törd ki Thomas nyakát, csak engem végy vissza – szólt egy öreg takács, aki olyan pöszén beszélt, hogy franciasága még primitívebbnek tűnt. – A tanyásgazdák rám eresztik a kutyáikat, a városi polgárok kővel hajigálnak. Inkább alszom szalmán a szálláson, mint egy útszéli árokban. – Azok a gépek, amelyeket úgy gyűlöltök, nagybátyámat királlyá, titeket meg herceggé tennének – szólt dühösen a diák. – De nem látok itt mást, mint egy tudatlan gazdagot és néhány ostoba szegényt. Az udvarról tompa moraj hallatszott: a banda lent maradt tagjai meglátták az ünnepi fáklyákat és az ételtornyok csúcsát. Az egyik címeres, kék ablaküvegen kő csattant; a kalmár gyorsan félreugrott a szerteszét röpködő szilánkok elől. – A köveket hagyjátok meg ennek az álomkergetőnek! Ez a semmirekellő el akarja hitetni veletek, hogy nincs semmi dolgotok, hogy egy cséve nyolc kéz helyett dolgozik – szólt csúfolódva a kövér Ligre, és a tűzhelynél ülő unokaöccsére mutatott. – Nekem a pénzem bánja, Thomasnak a nyaka. Hát ennyit ér az együgyű könyvmoly nagy terve. A diák nem felelt, csak a tűzbe köpött. – Amikor Thomas meglátta, hogy a gép éjjel-nappal működik, és négy ember munkáját végzi el, nem szólt semmit – folytatta Colas Gheel –, csak reszketett és verítékezett, mintha nagyon félne. Az elsők közt bocsátották el, amikor elvették tőlem az inasaimat. És a

hengerek tovább nyikorogtak, és a vasrudak tovább szőtték a vásznat. Thomas ott ült a hálóterem végiben, azzal a nővel, akit tavasszal vett feleségül, hallottam, hogy vacognak, mintha fáznának. És megértettem, hogy a gépeink legalább olyan csapást jelentenek, mint a háborúk, a drágább élelem, a külhoni szövetek… Megérdemelte a kezem az ütéseket, amiket kapott… És most azt mondom, hogy az embernek rendesen kell dolgoznia, ugyanúgy, ahogy az apái dolgoztak; be kell érnie a két karjával meg a tíz ujjával. – Hát te talán nem gép vagy? – kiáltott fel dühösen Zénon – rosszul olajozott gép, használat után kidobnak, és ráadásul, szerencsétlenségedre, hasonló gépeket tudsz nemzeni. Embernek gondoltalak, Colas, de most csak egy vakondot látok! Ostobák, hiszen nem volna sem tüzetek, sem gyertyátok, sem kanalatok, ha ki nem találja helyettetek valaki; ti még egy csévétől is megijednétek első látásra. Eredjetek csak vissza a szállásotokra, rothadjatok ötenhatan egyetlen takaró alatt, és dögöljetek bele a munkába, mint az apáitok. Perrotin inas fölkapott az egyik asztalról egy kupát, és rárontott Zénonra. Thierry Loon elkapta a csuklóját; az inas, mint egy sikló, hajladozva próbált kiszabadulni a markából, s pikárdiai tájszólásban átkozódott. Henri-Juste közbe leküldte egyik udvarmesterét, és dörgő hangon közölte: az udvaron csapra ütnek néhány hordót, hogy mindenki ihasson a békére. A rohanó munkások magukkal ragadták a bekötött kezű, gesztikuláló Colas Gheelt is; Perrotin egy rántással kitépte magát Thierry Loon kezéből. Csak néhány keményfejű alak maradt; szerették volna elérni, hogy legalább néhány fillérrel többet kapjanak a következő szerződésben. Thomasra s a rá váró sorsra már senki sem gondolt. Lemondtak arról is, hogy még egyszer megpróbálják meggyőzni a szomszédos teremben már kényelembe helyezkedett régensnőt. A kézművesek egyetlen hatalmat ismertek, csak egy embertől féltek: a bankártól, Margitra csak messziről pillantottak, mint ahogy az ezüstneműt, az ékszereket is alig vették észre, még a falakon meg a vendégeken pompázó szöveteket, szalagokat se látták, pedig azokat is mind ők készítették. Henri-Juste halk nevetéssel nyugtázta beszédének és nagylelkűségének sikerét. A lárma végül is nem tartott tovább, mint

egy motetta. A szövőgépek, amelyeknek amúgy sem tulajdonított nagyobb fontosságot, lehetővé tették, hogy számára kedvező alkut kössön; a gépeket egyébként a jövőben talán még előveszi, de csak akkor, ha a munkáskéz megdrágul vagy hiányozni fog. Zénon, akinek jelenléte Dranouterben legalább olyan veszélyes volt, mint egy izzó fahasábé, ezentúl majd másutt kergeti ábrándjait, másutt szikráztatja a nőket lángra gyújtó, tüzes szemeit; Henri-Juste pedig máris eldicsekedhetik a felsőbbség előtt, hogy e nyugtalan időkben milyen ügyesen bánik a csőcselékkel; úgy tesz, mintha engedne, holott sohasem enged. Zénon egy ablakmélyedésből nézte, hogy vegyülnek el a rongyosok az inasokkal és a régensnő gárdistáival. A mulatságot falra erősített fáklyák világították meg. A diák Colas Gheelt figyelte, akinek vörös üstöke s fehér kötése kirítt a tömegből. Fehér volt, mint kezén a gyolcs, egy hordónak támaszkodott, öblös korsóból itta sörét. A korsóját emelgeti, míg Thomas a börtönben reszket a félelemtől! – gondolta megvetően a diák. – És én még szerettem ezt az embert… A Simon Péterek fajtája! – Békesség! – mondta Thierry Loon, aki nem ment a többiek után. – Te nem tudod, mi az éhség és a félelem! Hagyd Colast és Thomast, ezentúl gondolj inkább velünk! – suttogta. – Embereink oly híven követnének, mint vetélőt a szál. Szegények, tudatlanok, ostobák, de sokan vannak; nyüzsögnek, akár a kukacok, mohók, mint a sajtszagot érző patkány… Ha az övék volna, szeretnék a gépeidet. Egy nyári lak felgyújtásával kezdik, és a végén városokat foglalhatnak el. – Eredj, igyál a többivel, te részeg! – mondta Zénon. Kiment a teremből, és lefelé indult a lépcsőn. A sötét lépcsőfordulóban összeütközött Jacqueline-nal, aki jókora kulcscsomóval a kezében, lihegve igyekezett fölfelé. – Bereteszeltem a pinceajtót – súgta –, ki tudja! Megragadta Zénon kezét, és magához húzta, bizonyítandó, milyen gyorsan ver a szíve: – Maradjon, Zénon! Félek. – Majd valamelyik gárdista megvigasztalja – mondta elutasítón az ifjú.

Másnap Campanus kanonok tanítványához sietett, elújságolandó, hogy Margit, miután a diák görög és héber tudománya felől tudakozódott, elutazásakor azt üzente, hogy szívesen látná kíséretének emberei között. De Zénon szobája üres volt. Az inasok szerint már kora hajnalban elment. Órák óta zuhogott az eső, késleltetve kissé a régensnő indulását. A szövőmunkások visszaindultak Oudenovébe, elégedetten, hogy a főkincstárnok fontonként két krajcárral emelte a bérüket. Colas Gheel, egy ponyvával betakarózva, a részegek álmát aludta. Perrotin viszont pirkadatkor eltűnt. Később derült ki, hogy egész éjszaka Zénont átkozta. Közben pedig azzal dicsekedett, hogy milyen ügyesen bánik a késsel.

Indulás Bruggéből Wiwine Cauwersyn a nagybátyjánál, a bruggei Jeruzsálemtemplom plébánosánál lakott, egy tölgyfa burkolatú szobácskában. Nem volt más bútora, csak egy keskeny ágy, az ablakpárkányon egy cserép rozmaring, az egyik polcon egy misekönyv: itt minden tiszta, rendes, békés volt. Reggeli imára ez a kis önkéntes sekrestyésnővér az ájtatos asszonyok és a szokott helyüket a templomkapuban elfoglaló koldusok előtt érkezett, nemezpapucsban sürgött-forgott a szentélyben, megöntözte a virágokat, és gondosan megtisztogatta az ezüst kandelábereket és ostyatartókat. Hegyes orrú, sápadt, suta kis teremtés volt, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy olyan megjegyzésekkel illesse, mint a csinos lányokat szokás, de nagynénje, Godeliève, a jól sült kuglóf s a megszentelt kenyér aranyához hasonlítgatta gyöngéden szőke haját, és azt hajtogatta, hogy igen házias és jámbor leány. Csiszolt sárgaréz koporsóban a templomfalak tövében nyugvó ősei minden bizonnyal örültek, hogy ily példás magaviseletűnek látják. Mert Wiwine jó családból származott. Apja, Thibaut Cauwersyn, Burgundi Mária hajdani apródja, annak idején segített cipelni azt a hordágyat, amelyen a halálos sebet kapott ifjú hercegnőt, imádságok s zokogás közepette, Bruggébe szállították. A végzetes vadászat képét sohasem tudta feledni; egész életén át megőrizte az ifjan elhalt hercegnő iránti, már-már szerelemre emlékeztető, gyöngéd tiszteletét. Utazni indult; Miksa császárnál szolgált Regensburgban, s végül hazatért Flandriába meghalni. Wiwine egy kövér férfira emlékezett, aki bőrnadrágot viselt, a térdére ültette őt, és el-elfúlva, német dalokat dúdolt neki. Az árvát Cleenwerck nagynénje nevelte fel. Ez a hájas testű asszonyság a Jeruzsálem-templom plébánosának nővére és házvezetőnője volt; kitűnő szörpöket és remek lekvárokat főzött. Bartholommé Campanus kanonok szívesen járt e házba, ahol egyszerre szívhatta a keresztény jámborság és a jó konyha illatát. Magával vitte a tanítványát is. A nagynéni és az unokahúg a sütőből frissen kikerült csemegékkel tömte az iskolás fiút; ha elesett valahol, vagy verekedett, megmosták a térdét meg a kezét, és csodálattal figyelték, hogy halad a latin nyelvben. Később, ha a leuveni diák

néha-néha Bruggébe jött, a plébános, eretnekséget s ateizmust szimatolva, bezárta előtte ajtaját. De Wiwine ma reggel egy vándor árustól hallotta, hogy a csuromvíz és csupa sár Zénon Jean Myers műhelye felé tart a zuhogó esőben; nyugodtan várta hát, hogy a fiú felkeresse a templomban. Zénon hangtalanul lépett be az oldalkapun. Wiwine – keze éppen teli volt oltárterítőkkel – olyan ártatlan szolgálatkészséggel futott hozzá, mint egy kis cseléd. – Elmegyek, Wiwine – mondta Zénon. – Kösse össze a füzeteket, amelyeket a szekrényébe rejtettem, amint beesteledik, értük jövök. – Mi történt magával, barátom? – kérdezte a lány. Zénon nyilvánvalóan zuhogó esőben küszködött a sík vidék talajával, mert lábbelije és ruhájának alsó része csupa sár volt. Vagy kővel dobták meg, vagy elesett, mert az arca teljesen földagadt, egyik kabátujján vérnyomok éktelenkedtek. – Semmiség – mondta. – Egy kis verekedés. Már el is felejtettem. De azért hagyta, hogy a lány nedves ruhával letörölje arcáról a sarat. A fölzaklatott Wiwine olyan szépnek látta, mint az épp mellettük egy boltív alatt nyugvó, festett Krisztus-szobrot, s úgy serénykedett körülötte, mint valami ártatlan kis Magdolna. Fölajánlotta, hogy beviszi Godeliève néni konyhájába, ott megtisztíthatja ruháit, és süteményt is ehet, még meleg. – Elmegyek, Wiwine – mondta újból Zénon. – Megnézem, hogy másutt is a tudatlanság, a félelem, az ostobaság és a babona uralkodik-e. Indulatos szavai megrémítették Wiwine-t; a lány félt mindentől, ami szokatlan. A férfiharag egybeolvadt benne a hajdani iskolás fiú dühöngéseivel, mint ahogyan a sár és a megalvadt vér is az utcai verekedések után összetörve hazatérő régi Zénonra emlékeztette, arra a Zénonra, aki tízéves gyereklány korában volt jó barátja és oltalmazó bátyja. Szelíden dorgáló hangon azt mondta: – Hogy beszélhet ilyen hangosan a templomban? – Isten semmit sem hall – felelt keserűen Zénon. Nem magyarázta el, honnét jön, hová megy; sem azt, miféle csetepatéba, verekedésbe keveredett; sem azt, hogy miért undorodott meg a dicsőséges, hermelinpalástos doktorok világától;

sem azt, hogy miféle titkos szándék viszi, kíséret nélkül, veszélyes utakra, ahol háborúból hazatérő emberekkel és otthontalan csavargókkal találkozhat, olyan alakokkal, akiket a plébános, Godeliève néni és még néhány polgár, a kirándulásról hazafelé jövet, mindig óvatosan kikerült. – Rossz idők járnak – visszhangozta Wiwine az odahaza és a piacon ezerszer hallott sirámot. – És ha megint egy gonosztevővel találkozik… – Ki tudja, nem én leszek-e az erősebb – felelt rá zordan a fiú. – Nem olyan nehéz átsegíteni valakit… – Chrétien Merghelynck és Jean de Béhaghel unokabátyám is Leuvenben tanul, nemsokára indulnak vissza az iskolába – erősködött a lány. – Megtalálhatja őket a Hattyú fogadóban. – Chrétien és Jean csak tanulmányozza végkimerülésig az istenség attribútumait – mondta megvetően az ifjú. – És ha nagybátyja, a plébános, még mindig ateizmussal gyanúsít engem, megmondhatja neki, hogy én olyan Istenben hiszek, aki nem szűz anya fia, aki nem támad fel harmadnapon, s akinek királysága itt van, ezen a földön. Ért engem? – Nem értem, de azért elismétlem neki – szólt szelíden a leány, és meg sem próbálta eszében tartani e számára homályos kifejezéseket. – S mivel Godeliève néném már takarodó után bereteszeli az ajtót, és a kulcsot a matrac alá rejti, a füzeteit majd az eresz alá dugom, némi útravalóval együtt. – Nem – mondta a diák. – Vigilia ideje van, böjtölök. – Miért? – kérdezte a leány, mert hiába törte a fejét, nem jött rá, miféle szentet ünnepel a naptár. – Én írom elő magamnak – felelt tréfálkozva Zénon. – Sose látta még, hogy készülnek útra a zarándokok? – Tegyen, ahogy jónak látja – szólt Wiwine, és hangja sírósra váltott a különös utazásra gondolva. – Én pedig számolni fogom az órákat, a napokat és a hónapokat, mint mindig, ha távol van. – Miféle nótát fúj itt nekem? – vágott vissza halovány mosollyal a diák. – Az én utam soha többé nem kanyarodik erre. Én nem vagyok az a fajta, aki egy lány kedvéért visszafordul.

– Ha nem jön vissza, akkor hát egyszer én megyek magához – szólt Wiwine, a fiúra emelve makacs tekintetét. – Hiába fáradna – folytatta Zénon, mintha csak tréfából mondaná. – El fogom feledni. – Kedves uram – szólt Wiwine –, őseim itt nyugszanak a kőlapok alatt, s jelszavuk is itt olvasható. Benned több van. Bennem több van, mintsem feledésre feledéssel feleljek. Ott állt előtte; tiszta, de ízetlen kis forrás. Zénon egy cseppet sem szerette; ez a kissé együgyű lány volt alighanem a leggyöngébb kötelék, amely a múltjához kapcsolta. Büszkeségébe, hogy valakinek hiányozni fog, némi szánalom is vegyült. Egy hirtelen mozdulattal, annak az embernek a mozdulatával, aki távozáskor ad, eldob vagy feláldoz valamit – hogy ki tudja, milyen hatalmakat megbékítsen, vagy éppen ellenkezőleg, hogy megszabaduljon tőlük –, lehúzta ujjáról a lovas játékon Jeanette Fauconnier-val nyert vékony ezüstgyűrűt, és alamizsnaként a lány kinyújtott kezébe tette. Esze ágában sem volt visszajönni. Wiwine csak szegényes álomalamizsnát kapott tőle. Sötétedés után kivette füzeteit az eresz alól, és átment Jean Myershez. A füzetekbe pogány filozófusoktól vett idézetek voltak összegyűjtve, nagy titokban másolta ki őket, amikor még Bruggében a kanonoknál tanult; volt köztük jó néhány botrányos gondolat a lélek természetéről és Isten létének tagadásáról; azután egyházatyáktól való, bálványimádást támadó szavak, amelyek, valódi értelmükből kiforgatva, a vallásgyakorlat és a keresztény szertartások értelmetlenségét bizonyították. Zénon elég fiatal volt még ahhoz, hogy fontosnak tartsa a hajdani iskolás fiú első merészségeit. Megvitatta terveit Jean Myersszel: a felcser arra biztatta, hogy iratkozzék be a párizsi orvosi fakultásra, ahol ő is tanult egy ideig, bár disszertációját megvédenie és a szögletes kalapot megszereznie sohasem sikerült. Zénon távolabbi utazásokért lángolt. A sebészborbély a diák füzeteit betette a kamrába, ahol régi üvegeit és a fehérneműjét tartotta. Az ifjú tudós észre sem vette, hogy Wiwine egy csipkerózsahajtást rejtett a papírlapok közé.

A nép hangja Utóbb derült ki, hogy Zénon egy rövid ideig Genfben volt, Szent Bavon alkímiával foglalkozó főapátjánál. Azután Párizsban vélték látni, méghozzá a rue de la Bûcherie-ben, ahol a diákok titokban halottakat boncolnak, és pirronizmussal meg eretnekséggel fertőződnek. Mások, igen szavahihető egyének, azt állították, hogy a fiú a montpellier-i egyetemen szerzett diplomát, megint mások szerint e híres egyetemre csak beiratkozott, s a pergamenre írott címekről a gyakorlati kísérletek kedvéért mondott le, egyaránt megtagadva Galienuszt és Celsust. Languedocban egy minden nőt elcsábító mágus képében vélték föltalálni, s nagyjából ugyanabban az időben Katalóniában is őt sejtették, egy Montserratból érkezett zarándok csuhájában; a zarándokot körözték, mert megölt egy fiút egy rossz hírű fogadóban, amelyet csak tengerészek, lócsiszárok, zsidó uzsorások és sikertelenül térített arabok látogatnak. Azt többékevésbé mindenki tudta, hogy Zénont a fiziológia és az anatómia foglalkoztatja, s így a meggyilkolt gyermek történetét az ostoba vagy hiszékeny emberek a mágiával, a fekete misével hozták kapcsolatba; a tanultabbak pedig azt állították, hogy a gyermeket azért ölte meg Zénon, hogy friss vért juttasson egy gazdag, beteg, héber kereskedő ereibe. Hosszú utazásokról megtért, és még hosszabbakat tódító személyek később azt bizonygatták, hogy a barbárok földjén, az agatirszek országában, sőt a Nagy Dair udvarában találkoztak vele. A folyékony tűz új receptje, amelyet Algírban, Rőtszakállú Kajreddin pasa udvarában próbáltak ki, 1541-ben csaknem megsemmisítette a spanyol armadát. E veszélyes találmányt is Zénonnak tulajdonították, állítólag meg is gazdagodott belőle. Egy Magyarországra küldött ferences barát Budán egy flamand orvossal találkozott; az orvos nem mondta meg a nevét, tehát csakis Zénon lehetett. Biztos forrásból tudták azt is, hogy Joseph Ha-Cohen, a dózse fizikusa, Genovába hívta konzultációra, és hogy ő később pimaszul nem volt hajlandó e száműzetésbe küldött zsidó állását elfoglalni. Mivel a szellem merészsége gyakran jár együtt a test merész élvezeteivel, munkái merészségével vetekedő élvezeteket tulajdonítottak neki; különböző mesék kerengtek róla, a történet természetesen mindig a kalandot kitaláló ízlése szerint alakult. De valamennyi vakmerő cselekedete

közül az a legbántóbb – így mondták –, hogy lemondott a gyönyörű orvosi hivatásról, és az orvoslást fölcserélte a durva sebészi munkával, vérrel, gennyel mocskolva be kezét. Ha egy nyugtalan elme így szembeszáll a megszokott renddel és a jó szokásokkal, abból semmi jó nem származhat. Hosszú szünet után állítólag Bázelben tűnt föl a fekete pestisjárvány napjaiban; elveszettnek hitt embereket gyógyított meg, ezért éveken át csodadoktornak nevezték. Azután erről sem esett több szó. Mintha ez az ember félne attól, hogy nagydobra verik a dicsőségét. 1539-ben eljutott Bruggébe egy franciául írott, a lyoni Dolet nyomdájában készült értekezés, az ő neve állt a címlapon. Az első rész leírás volt a szív izomrostjairól és a szívbillentyűkről, a második pedig tanulmány arról, hogy milyen szerepet játszik a bolygóideg bal oldali ága a szívműködésben; Zénon, ellentétben az egyetemen tanított nézetekkel, azt állította, hogy a pulzáció a szisztolé pillanatával esik egybe. Foglalkozott azzal a problémával, hogy szűkülnek el vagy vastagodnak meg az artériák az idősebb korral járó bizonyos betegségek során. A kanonok, aki nem sokat konyított e tárgyhoz, újra és újra elolvasta a rövid értekezést, szinte csalódottan, hogy nyomát se leli mindama istentelenségnek, amely igazolná a volt tanítványáról szállongó pletykákat. Bármelyik gyakorló orvos – gondolta Campanus – összehozhatna ilyesfajta könyvecskét, még egy szép latin idézet sincs az elején. Bartholommé Campanus elég gyakran látta a városban az öszvérháton közlekedő sebész-borbélyt, Jean Myerst, aki egyre inkább sebész volt, nem borbély, mióta megkapta a korának kijáró, megérdemelt megbecsülést. Myers volt talán az egyetlen bruggei polgár, akiről gyanítani lehetett, hogy olykor hírt kap az immáron mesterré lett diákról. A kanonok néha szerette volna megszólítani ezt az egyszerű embert, de az illem nem engedte, hogy ő kezdeményezzen; ráadásul a fickó még furfangos és gúnyolódó ember hírében is állott. Valahányszor a véletlen valami hírt sodort hozzá hajdani tanítványáról, a kanonok rögtön fölkereste öreg barátját, Cleenwerck plébánost. Este hosszan tárgyalták a dolgot a plébánia fogadószobájában, néha lámpával, vagy egy tál étellel a kézben megjelent Godeliève néni vagy az unokahúga, de egyikük sem figyelt

oda, hiszen sosem ügyeltek arra, miről beszél egymással két pap. Wiwine kinőtt a gyerekszerelemből; egy dobozban őrizte, üveggyöngyök és tűk közt, a virágdíszes, vékony kis gyűrűt, de jól tudta, hogy nagynénje komoly terveket sző a jövőjéről. Míg a két nő összehajtogatta az abroszt, és elrakta az asztalneműt, Bartholommé Campanus újra meg újra megrágta a vén plébánossal azt a kis hírmorzsát, amely úgy aránylott Zénon teljes életéhez, mint köröm a testhez. A plébános csak bólogatott, ő semmi jót nem várt attól a türelmetlen, hívságos, tudásra éhes, gőgös elmétől. A kanonok védeni próbálta hajdani tanítványát. Zénon azonban lassan már nem ember vagy lélek volt az ő szemükben, ember, aki itt él valahol, ezen a világon, hanem csak egy név, sőt még a névnél is kevesebb, elfakult felirat azon az edényen, amelyben saját múltjuk töredékes, halott emlékei porladoznak. Még beszéltek róla. Valójában azonban már rég elfeledték.

Halál Münsterben Simon Adriansen kezdett öregedni. Nem azon vette észre, hogy fáradtabb lett, hanem azon, hogy egyre derűsebb. Úgy járt-kelt, mint a megsüketült révkalauz, aki már alig hallja a vihar zaját, de azért továbbra is ugyanolyan biztonsággal méri föl az áramlatok, az árapály és a szél hatását, mint régen. Élete során folyvást gazdagodott, áramlott hozzá az arany; elhagyta a middelburgi családi fészket, s amikor megkapta Amszterdamban a fűszerkoncessziót, a város egyik újonnan épült rakpartján fölépített házba költözött. A Schreijerstoren mellett álló házban, mint valami biztos pénzesládában, gyűjtötte, halmozta föl a tengerentúlról érkező kincseket. De Simon és felesége e fényűzéstől távol, a legfelső emeleten lakott, egy hajókabinra emlékeztető, kopár szobácskában; a nagy gazdagság csak a szegények vigasztalására szolgált. Előttük mindig nyitva állt a kapu, nekik mindig égtek a lámpák, friss kenyér várta őket. E nyomorultak nemcsak a fizetésképtelen adósok és a túlterhelt menhelyekről elküldött betegek közül kerültek ki; voltak köztük éhenkórász színészek, pálinkától elhülyült matrózok, pellengért megjárt börtöntöltelékek, vállukon még látszott az ostor nyoma. Minthogy Isten úgy kívánja, hogy mindenki járhasson az Ő földjén, s mindenki részesedjék az Ő sugaraiból, Simon Adriansen nem válogatott, pontosabban: mivel megvetette az emberi törvényeket, azokat választotta ki, akik a legrosszabbak. Az ijedt koldusokat saját kezűleg öltöztette meleg ruhába, majd asztalához ültette őket. A galérián elhelyezett muzsikusok paradicsomi hangokat varázsoltak a fülükbe, Hilzonde vendégei fogadására legszebb ruháiba öltözött, és ezüst merőkanállal mérte nekik az ételt, ezzel is hangsúlyozva adományaik értékét. Simon és felesége, akár Ábrahám és Sára vagy Jákob és Ráchel, tizenkét éven át élt békességben. Holott voltak bánataik. Születtek gyermekeik, de hiába szerették, gondozták őket gyöngéden, mind meghalt egymás után. Simon mindannyiszor fejet hajtott, és azt mondta: – Az Úr is apa. Ő tudja, mi jó a gyermekeknek. Ez az igazán kegyes férfi megtanította Hilzondét csöndesen beletörődni az Úr akaratába. De azért maradt bennük szomorúság.

Végre született egy lányuk, aki életben maradt. Attól kezdve Simon Adriansen testvéries kapcsolatban élt Hilzondéval. Hajói a világ összes partvidékét bejárták, hogy aztán visszatérjenek Amszterdamba, de Simon egyre többet gondolt arra a nagy utazásra, amelynek hajótörés a vége, szegénynek s gazdagnak egyaránt, valahol egy ismeretlen parton. A hajósok és geográfusok, akik vele együtt hajoltak a portulánok lapjai fölé, és neki készítették a térképeket, nem voltak oly kedvesek számára, mint e kalandorok: rongyos prédikátorok, a nyilvánosság előtt kigúnyolt és megcsúfolt próféták, akik egy másik világ felé tartanak, például Jan Matthyjs, a látomásos pék, vagy a vándorcirkuszos Hans Bockhold, akit Simon egy este félig megfagyott állapotban szedett föl egy fogadó küszöbén, és aki vásári ékesszólását állította a Szentlélek uralmának szolgálatába. Simon közöttük élt, valamennyiüknél szerényebben, nagy tudását titkolva, szándékosan elbutítva önmagát, hogy az isteni sugallat minél könnyebben beléhatolhasson; az ő kopott bundáját hordta Bernard Rottmann, hajdan Luther legkedvesebb tanítványa, aki most átkokat szórt a wittenbergi férfiúra, erre az áligazra, aki egyszerre hízeleg a gazdagoknak és a szegényeknek, így a káposzta is megmarad, meg a kecske is jóllakik, és lagymatagon üldögél igazság és hazugság közt, félúton. A Szentek arcátlansága és szemérmetlen módszere – gondolatban már elvették a polgárok javait, a hírességek címeit, és a maguk elképzelése szerint osztották szét újra – kihívta ellenük a nép haragját; minthogy halál, vagy legalábbis azonnali kiűzetés fenyegette őket, az Igazak úgy tanácskoztak Simon házában, akár a tengerészek egy süllyedő hajón. Egyszer csak feltűnt, mint távoli vitorla, a remény: Münster Isten városa lett; Jan Matthyjsnak sikerült elűznie a püspököt és a magisztereket; Isten bárányai végre először lelhetnek menedékre, mióta világ a világ. A császári csapatok hiába ostromolják a nincstelenek Jeruzsálemét; a világ minden szegénye testvérei mellé áll, bandák járnak városról városra, fosztogatnak a templomokban, elrabolják a gyalázatos kincseket, ledöntik a bálványokat, és a kövér Mártonnak türingiai vackán veszik vérét, a pápának pedig Rómában.

Simon fehér szakállát simogatva hallgatta őket: megszokta már, hogy kockázatot vállaljon, ezért szemrebbenés nélkül vállalta e kegyeletes kaland roppant veszélyeit; Rottmann nyugalma, Hans tréfái utolsó aggályait is elűzték éppúgy, mint ahogyan annak idején viharos vizekre kifutó hajóin minden aggodalma eltűnt, a kapitány nyugalmát és a vidám hajósinast látva. Egyik este bizakodó szívvel bocsátotta útra nyomorúságos vendégeit, akik sapkájukat szemükbe húzva, nyakukon a kirojtosodott pamutkendőt szorosabbra kötve, mindenre készen, hóban, sárban indultak álmaik Münsterébe. Egy nap, jobban mondva, egy éjszaka, már hajnal felé, végre Simon fölment Hilzonde szobájába; az asszony egyenesen, mozdulatlanul feküdt ágyában egy mécses világánál. A férfi halkan szólongatta, s mikor meggyőződött róla, hogy nem alszik, nehézkesen leereszkedett az ágyra, és mint a kalmár, aki be akar számolni hitvesének a napi bevételekről, elmondta neki, miről tárgyaltak lent. Vajon nincs-e neki is, Hilzondénak is, elege ebből a városból, ahol a pénz, a test, a gőg parádézik otrombán, nyilvánosan, ahol az emberi veríték kővé, téglává kövesedett és olyan hiábavaló fölösleges tárgyakká, amelyeket nem érint a Szentlélek? Ő maga azt tervezi, hogy itthagyja, vagy talán inkább eladja, miért is tékozolná el, ami Istené, a házát s minden Amszterdamban található jószágát, és betelepszik – amíg lehet – Münster máris roskadásig megtelt bárkájába, ahol Rottmann barátjuk szerez majd nékik fedelet és elegendő ennivalót. Két hét gondolkodási időt adott Hilzondénak, hogy döntsön, hiszen e terv nyomorba, számkivetettségbe, sőt talán a halálba visz; de ugyanakkor megadja a lehetőséget, hogy az elsők közt üdvözölhessék az Ég királyságát. – Két hetet – ismételte meg. – Egyetlen órával sem többet, mert sürget az idő. Hilzonde felkönyökölt, s tágra nyílt szemmel nézett férjére. – Vegye úgy, hogy már el is telt a két hét, uram – mondta, nyugodt megvetéssel lemondva összes vagyonukról. Simon megdicsérte, hogy mindig legalább egy lépéssel előtte jár Istenhez vezető útjukon. Hitvese iránti csodálatát nem kezdték ki a mindennapi élet pusztító erői. Az öregember tudatosan hanyagolta el az általa kiválasztott emberek lelkében is megmutatkozó

tökéletlenséget, az árnyakat, hibákat; csak arra figyelt, ami a legtisztább bennük, vagy arra, amivé válni akartak. A vendégül látott nyomorúságos külsejű prófétákban szentet látott. Hilzonde világos szeme már legelső találkozásukkor megindította, de a szomorú ajka körüli már-már alattomos redőkre nem is ügyelt. Az ő szemében angyal volt e szomorú, fáradt asszony. A ház s a bútorok eladása volt Simon utolsó jó üzlete. Közönye a pénz iránt most is hasznára vált, mint mindig, mert nem követett el olyan hibákat, mint azok, akik félnek a veszteségtől, vagy azok, akik túl sokat akarnak nyerni. Az önkéntes száműzötteket azzal a tisztelettel búcsúztatták Amszterdamban, amely a gazdagoknak mindig kijár, még akkor is, ha botrányos módon a szegények pártján állnak. Lóvontatású uszályon utaztak Deventerig, onnan szekéren az éppen zöldbe borult Geldern dombjain keresztül. Vesztfáliai fogadókban füstölt sonkát ettek; a Münsterbe vezető út e városi embereknek szinte falusi kirándulásnak tűnt. Hilzondét s a gyermeket egy Johanna nevű szolgáló kísérte, Simon nagyon tisztelte, mert hajdan megkínozták anabaptista hitéért. Bernard Rottmann fogadta őket Münster szekerekkel, zsákokkal, hordókkal eltorlaszolt kapujában. Az ostrom előkészületei az ünnep előtti napok zűrzavaros forgatagát idézték. Míg a két nő kirakta a kocsiból a bölcsőt és minden cókmókjukat, Simon a Nagy Restitutor magyarázatait hallgatta; Rottmann nyugodt volt éppúgy, mint a tanításait követő tömeg, amely Isten segítségére számítva, a szomszédos falvakból zöldséget meg tűzifát hozott a városba. Mindamellett Münsternek pénzre volt szüksége. De még nagyobb szüksége volt a világban szétszórva élő kisemberek, elégedetlenek és méltatlankodók támogatására, mindazokéra, akik csak az új Krisztus első győzelmére vártak, hogy ők is lerázzák a rabigát. Simon gazdag maradt, kinnlevőségei voltak Lübeckben, Eblingenben, sőt még Jütlandon és a távoli Norvégiában is; be kell hajtania e pénzeket – mondták neki –, hisz ezek is mind az Urat illetik. És útközben alkalma lesz átadni a fellázadt Szentek üzenetét az ájtatos lelkeknek. Ott, ahová egy rongyos prédikátort be sem engednének, őt, a jó ruhát és szép csizmát viselő, józan ember hírében álló gazdagot

bizonyosan meghallgatják. A Szegények Tanácsa aligha találhatna alkalmasabb követet ennél a megtért gazdagnál. Simon egyetértett Rottmann-nal. De gyorsan kellett cselekedniük, hogy kijátszhassák a nagyurak és a papok fondorlatait. Sebtében elbúcsúzott feleségétől és lányától, és máris indult tovább, a legfrissebbet választva ki a Bárkába elhozott öszvérek közül. Néhány nappal később a messzeségben föltűnt a landsknechtek lándzsaerdeje; a hercegérsek csapatai letáboroztak a város körül, nem is próbálták megostromolni, de készek voltak kivárni, míg az éhség megadásra készteti a koldusokat. Bernard Rottmann a polgármester házában helyezte el Hilzondét és gyermekét. Knipperdolling, ez a szívélyes, kövér és nyugodt férfi, a Tiszták legelső pártfogója Münsterben, úgy bánt Hilzondéval, mint a saját húgával. Jan Matthyjs hatására, aki úgy dagasztotta az új világot, mint hajdanában, haarlemi pincéjében a kenyeret, egész életük megváltozott, minden könnyebb, egyszerűbb lett. A föld gyümölcse éppúgy mindenkié, mint ahogy a levegő és a fény; akinek ágyneműje, asztalneműje vagy bútora volt, kirakta az utcára, hadd osztozzék rajta a nép. Mindenki szigorú szeretettel szereti a másikat, vagyis segíti, alakítja, figyeli, hogy bűneire figyelmeztethesse; a világi törvények, az egyházi szentségek eltöröltettek; az istenkáromlást és a test vétkeit kötéllel büntették; lefátyolozott nők jelentek meg itt-ott mint nyugtalan angyalok, a főtéren a nyilvánosan gyónók zokogása hallatszott. A Jók kicsiny erődítménye, a katolikus csapatok által körülzárva, Istenért lángolt. Esténként szabadtéri prédikációk öntöttek bátorságot az emberekbe; a Szentek közül Bockholdnak volt a legnagyobb sikere, mert az Apokalipszis véres képeit komédiás bolondozással színezte. Enyhe nyári este volt, a tér árkádjai alatt elhelyezett betegek és sebesültek jajgatásába az Atya segítségéért rimánkodó asszonyok visongó kórusa vegyült. Hilzonde volt köztük az egyik leglelkesebb. Zénon anyja teljes hosszában, lángnyelvként fölemelkedve szórta átkait Róma gyalázatosságaira. Könnyben úszó szeme előtt iszonyatos képek jelentek meg; hirtelen lehanyatlott, mint egy hosszú, túl vékony gyertya, és bánatosan, halkan, a halálba kívánkozva, fölzokogott.

Az első nyilvános gyászszertartást Jan Matthyjs halálakor tartották; Jan harminc embere és egy egész angyalsereg élén próbálta áttörni a püspöki hadsereg ostromgyűrűjét. Hans Bockholdot – miseruhával leborított ló hátán ült, a fején királyi korona – a templomtéren kikiáltották Prófétakirállyá. Az új Dávid reggelenként egy sebtében összeácsolt emelvényen trónolt, és megfellebbezhetetlen ítéleteket hozott égi és földi dolgokban. A rongyosoknak sikerült lerohanniok a püspöki tábor konyháját, a zsákmányul ejtett malacokból és tyúkokból az emelvényen, furulyaszó mellett, nagy lakomát csaptak; Hilzonde a többiekkel együtt kacagott, amikor a foglyul ejtett ellenséges szakácsokat – miután arra kényszerítették őket, hogy minden étket elkészítsenek – a felhevült tömeg halálra rúgta-verte. A lelkek mélyén azonban lassú változás ment végbe, olyanformán, ahogyan az éjszaka kellős közepén az álom észrevétlenül rémálommá torzul. Az eksztatikus Szentek úgy tántorogtak, mint a részegek. Az új Király folyvást böjtöt rendelt, hogy a városi pincékben és padlásokon felhalmozott élelmiszerkészlet ne fogyjon túl gyorsan; de ha egy-egy heringeshordó bűzleni kezdett, vagy ha egy-egy sódaron penészfoltok jelentkeztek, jól megtömték a bendőjüket. A kimerültségbe belebetegedett Bernard Rottmann az ágyat nyomta, hang nélkül alávetette magát az új Király döntéseinek, s beérte azzal, hogy az ablaka alá gyűlő tömegnek a minden földi salakot elemésztő Szeretetről és Isten Országának eljöveteléről prédikáljon. A polgármesteri rangot eltörölték, Knipperdollingot ünnepélyesen kinevezték bakónak; ez a vörös nyakú, hájas férfi nagyszerűen érezte magát új szerepében, mintha titokban öröktől fogva a hentesmesterségről álmodott volna. Sokat öltek: a Király kivégeztette a gyávákat és a kételkedőket, nehogy másokat is megfertőzhessenek, egyébként is minden halállal egy fejadagot takarítottak meg. Hilzonde házában úgy beszéltek a kivégzésekről, mint hajdanában Bruggében a gyapjú árfolyamáról. Hans Bockhold alázatosságból beleegyezett, hogy a földi gyülekezetben, szülővárosa neve után, Leydeni Jánosnak szólítsák, de mivel emberfeletti erőt és energiát érzett magában, a hívek előtt egy másik, ki nem mondható néven is szerepelt. Tizenhét hitves

tanúskodott isteni, kimeríthetetlen férfierejéről. A derék polgárok félelmükben vagy dicsőségvágyukban odaadták feleségüket az eleven Krisztusnak ugyanúgy, mint korábban aranyaikat is; a legócskább bordélyházakból szabadult lányok sora versengett azért, hogy a Király vágyait kielégíthesse. A Király megjelent Knipperdolling házában, Hilzondéval akart szót váltani. Az asszony elsápadt, amikor az eleven tekintetű kis ember fürge ujjai, egy szabó mozdulataira emlékeztetve, a pruszlikján kezdtek matatni. Eszébe jutott, bár nem akart rá emlékezni, hogy Amszterdamban, amikor Hans még csak éhenkórász vándor volt, s ő az asztalnál lehajolt, hogy elé tegye a tányért, a férfi megsimogatta a combját. Először undorral fogadta nyálas csókját, de az undor csakhamar eksztázisba csapott át; a szemérem, mint levedlett bőr, mint fölösleges hártya hullott le róla; a meleg és savanyú leheletben Hilzonde megsemmisült, s vele együtt megsemmisült minden félelme, aggálya, kudarca is. A hozzásimuló Király csodálattal nézte karcsú testét, amelynek soványsága csak még nyilvánvalóbbá tette az áldott asszonyi formákat: körtemellét és domború hasát. Ezt a fonnyadt matrónákhoz vagy ribancokhoz szokott férfit elkápráztatta Hilzonde előkelősége; szeméremdombjának selymes bundáján nyugvó, keskeny kezét nézve, mintha olyan dámát látott volna, aki karmantyúját vagy göndör szőrű mopszliját simogatja szórakozottan. Elmondta neki élete történetét: már tizenhat éves korában tudta, ő az Isten. Véletlenül zuhant a magasból egy szabóműhelybe, inas lett belőle, utóbb elkergették; sírva, nyálát törölgetve emelkedett föl az égbe. Egy vándorszínházban, ahol a mindig pórul járó bohóc szerepét játszotta, újból elfogta az istenségét jelző remegés, és abban a csűrben, ahol először volt nővel, egyszerre rájött, hogy Isten nem más, mint ez az eleven hús, ezek a mezítelen testek, amelyek számára nincs többé sem szegénység, sem pedig gazdagság, az a hatalmas életáram, amely a halált is magával sodorja, és úgy folyik, mint angyalnak a vére. Beszédét nagy hangon, színészkedve, de – parasztfiú volt – nyelvtani hibákkal tele adta elő. Hilzondét több estén is odaültette Krisztus Asszonyainak vacsoraasztalához. A tömeg teljesen körülzárta a vacsorázókat, a

kiéhezett emberek mohón nyúlkáltak a csirkenyakak, csirkelábak után, amelyeket a Király nagy kegyesen odavetett nekik, és áldásért könyörögtek. A Király testőrei, az ifjú Próféták jókora ökölcsapásokkal tudták csak fönntartani a rendet. Divara, a soros királynő, aki Amszterdam egyik rossz hírű házából került ide, úgy evett, hogy minden harapásnál kivillant a fogsora meg a nyelve, békés, jól táplált tehénre emlékeztetett. A Király egyszerre fölemelte a kezét, és fennhangon imádkozni kezdett; kimázolt arca ilyenkor egészen megszépült, sápadtra váltott. Máskor belefújt valamelyik vacsorázó orrába, így továbbítva hozzá a Szentlelket. Egyik éjjel bevitte Hilzondét a hátsó terembe, fölemelte ruháját, hogy az ifjú Próféták megpillanthassák az egyház fehér mezítelenségét. Az új királyné és Divara összeverekedett; a húszéves lány vénasszonynak nevezte Hilzondét. A két nő egymás haját tépve hempergett a kőpadlón; a Király azzal békítette meg őket, hogy azon az éjjel mindkettőjüket a szívére ölelte. E kapkodó, őrült lelkekre néha rátört a tennivágyás. Hans elrendelte, hogy azonnal bontsák le azokat a templom-és harangtornyokat, meg azokat a középületeket, amelyek gőgösen a többi fölé emelkednek, és ezzel megsértik az Isten előtti egyenlőség elvét. Férfiak, nők és csacsogó gyermekek csapatai indultak fölfelé a tornyok csigalépcsőin, hullott a pala, zuhant a tégla, nemegyszer kárt téve az alacsonyabb házak tetejében, sőt a járókelőkben is; a Sankt Moritz-katedrális tetejéről félig lefeszítették a szentek bronzszobrait, azok megdőlve inogtak ég és föld között; kirángatták a tartógerendákat, az így keletkezett réseken a volt gazdagok házába beesett a hó meg az eső. Egy öregasszonyt, aki azon panaszkodott, hogy majd megfagy tető nélkül maradt szobájában, elkergettek a városból; és mivel a püspöki tábor sem akarta befogadni, jajveszékelését még hosszú éjszakákon át hallhatták a falon kívülről. Estefelé abbahagyták a nagy munkát, és lábukat a mélység fölött lógázva, türelmetlenül lesték az égen a világvége eljövetelének jelét. De nyugaton halványult a nap pírja, az alkony megint csak szürkébe, majd feketébe fordult, s a kimerült rombolók nyomorúságos lakhelyükre tértek, lefeküdni és aludni.

Már-már vidámságra emlékeztető, folytonos nyugtalanságuk arra késztette az embereket, hogy naphosszat az omladozó utcákon járkáljanak. A bástyákról kíváncsian figyelték a nyílt vidéket, ahova ők nem léphettek, akár egy hajó utasai a veszélyesen viharzó tengert; még az éhség okozta émelygés is a tengeribetegséget idézte. Hilzonde hol egyedül, hol meg maga után vonszolva gyermekét, folyvást az utcákat, a fedett átjárókat, a tornyokba vezető lépcsőket járta. Üres fejében az éhség harangjai kongtak; könnyűnek és gyorsnak érezte magát, akár a templomtornyok körül keringő madarak; ájulás környékezte, de az érzés a gyönyörhöz hasonlított. Néha letört egy hosszú jégcsapot egy gerendáról, és szopogatni kezdte. Körülötte mindenki e veszélyes eufóriában élt; bár néha összeverekedtek egy kenyérvégen vagy egy rothadt káposztán, e nyomorult éhezőket egységbe forrasztotta a szívbéli szeretet. Mégis, egy idő óta, az elégedetlenek mertek hangosabban szólni; a kételkedőket már nem végezhették ki, mert túlságosan sokan voltak. Johanna számolt be asszonyának azokról a vészjósló hírekről, amelyek a népnek szétosztott hús gyanús eredetét firtatták. De Hilzonde csak evett, mintha meg se hallotta volna. Egyesek azzal dicsekedtek, hogy sündisznót, patkányt vagy még annál is rosszabbat esznek; némelyik puritánnak ismert polgár oly mennyiségű parázna teljesítménnyel dicsekedett, amire csontvázak és kísértetek nyilvánvalóan képtelenek. A betegek a nyilvánosság előtt könnyítettek magukon, a kimerült emberek nem temették el többé halottaikat, de az udvaron fölhalmozott hullák úgy átfagytak, hogy egyáltalán nem bűzölögtek. Senki nem beszélt arról, hogy az áprilisi enyhülés minden bizonnyal meghozza majd a pestist, mert már nem hitték, hogy addig kitartanak. Arról sem esett szó, hogy az ellenség szívós munkával lassan betemeti az árkokat, és hogy minden bizonnyal közeleg a támadás pillanata. A hívek arcára a menekülő kutyák sunyi pofájára emlékeztető kifejezés ült, mintha meg se hallanák a közelükben pattogó ostort. Egy nap végre a bástyán álldogáló Hilzonde arra lett figyelmes, hogy a mellette álló férfi a távolba mutat. A síkság hajlataiban hosszú oszlop kanyargott, lovak taposták az olvadástól sáros talajt. Örömkiáltás tört fel, a gyenge tüdők hálaadó himnuszba kezdtek: a

Hollandiában és Geldernben toborzott anabaptisa seregek érkeznek, jövetelüket Bernard Rottmann és Hans Bockhold napról napra ígérte; jönnek a testvérek, hogy megmentsék testvéreiket! De az érkező regimentek a Münstert körülfogó püspöki csapatokat erősítették meg. A márciusi szélben lobogó zászlók közt felismerték a hesseni fejedelem címeres lobogóját; e lutheránus a bálványimádókkal együtt akarja tehát kiirtani a Szentek népét! Néhány embernek sikerült a falakról legördítenie egy sziklát, amely agyonzúzta a bástya lábánál dolgozó utászokat. Egy őrszem lelőtt egy hesseni hírvivőt. A támadók nyílzáporral válaszoltak, számos városlakó elesett. Azután minden elcsöndesült. De a támadók sem aznap este, sem másnap, sem később nem indultak rohamra. Még öt hét telt el dermedt mozdulatlanságban. Bernard Rottmann már régen elosztotta utolsó élelmiszer-és gyógyszeradagjait; a Király, szokása szerint, ablakából ennivalót dobált a tömegnek, de a padló alá rejtett tartalékhoz nem nyúlt. Egyre többet aludt. Harminchat órát töltött kataleptikus álomban, mielőtt utoljára kiállt prédikálni a csaknem üres főtérre. Hilzondénál tett éjszakai látogatásainak már régen vége szakadt, tizenhét szégyenszemre elűzött hitvese helyébe egy alig serdülő, kissé dadogó, de a prófécia szellemétől átjárt leánykát állított, akit fehér madárkájának, a Bárka galambjának becézett. A Király elfordulása Hilzondét se nem sértette, se nem bántotta, még csak nem is csodálkozott rajta, mert elmosódott a határ a közt, ami történt s a közt, ami meg sem történt; mintha már nem is emlékezett volna arra, hogy Hansnak a szeretője volt. Most is szabad volt viszont minden; megesett vele, hogy késő éjszakáig várt Knipperdollingra, mert ki akarta próbálni, izgalomba tudja-e hozni ezt a hústornyot; a férfi viszont úgy ment el mellette, hogy még csak rá sem nézett, akadt más gondja is, mint a nők. Azon az éjjel, amikor a püspök csapatai behatoltak a városba, Hilzonde éjféltájt egy ledöfött őrszem halálsikolyára ébredt. Egy áruló vezetésével kétszáz lándzsás hatolt be a városba, egy föld alatti folyosón keresztül. Bernard Rottmann, akit az elsők közt riasztottak, kiugrott a betegágyból, és vékony lába körül komikusan lobogó hálóingében rohant végig az utcán; egy magyar könyörületesen

leszúrta, ő ugyanis nem értette meg a püspök parancsát, amely szerint a lázadás vezetőit élve kell elfogni. A Királyt álmában lepték meg, bátran, ügyesen védekezett, akár egy kutyák szorongatta macska, szobáról szobára, folyosóról folyosóra menekült; hajnaltájt Hilzonde is látta, amint végigvezetik a téren, színészgúnyájától megfosztva, derékig meztelenül, az ostorcsapásoktól hétrét görnyedve. Berugdosták abba a nagy ketrecbe, ahová azelőtt ő záratta be az elégedetleneket és a kételkedőket, mielőtt kimondta volna fölöttük az ítéletet. Knipperdollingot leütötték, s mivel halottnak hitték, ott hagyták egy padon. A város egész nap katonák súlyos lépteitől döngött, ez a ritmikus zaj azt is jelezte, hogy a bolondok városában ismét a józan ész került uralomra, méghozzá azoknak a képében, akik életüket egy meghatározott összegért eladják, mindig ugyanabban az órában esznek-isznak, olykor rabolnak, sőt erőszakot is elkövetnek, de él valahol idős édesanyjuk, van egy takarékos feleségük meg egy kis tanyájuk, ahová megrokkantan, öregkorukban majd visszavonulnak, kényszerből még misére is járnak, és többékevésbé hisznek Istenben. A kínzások újrakezdődtek, de ezúttal a törvényes hatóságok jóvoltából, a pápa és Luther jóváhagyásával. A jól táplált zsoldosok undorító féregnek látták a rongyos, beesett arcú, a skorbuttól vérző ínyű városlakókat, akiket el kell taposni, mert mást nem érdemelnek. Az első zavaros pillanatok elmúltával a nyilvános igazságszolgáltatás színhelyéül a templomtér szolgált, pontosabban, az a térség, ahol egy emelvényről azelőtt a Király szónokolt. A haldoklók megértettek valamit abból, hogy a Próféta jóslatai másként válnak valóra, mint hitték, ahogy az már a próféciákkal lenni szokott; hogy evilági útjuk bevégeztetett, és ők egyenesen mennek föl a nagy, vörös égbe. Csak nagyon kevesen átkozták el azt a férfit, aki belerántotta őket a megváltásnak e körtáncába. Néhányan a szívük mélyén tudták, hogy már nagyon régóta kívánják a halált, mint ahogy a túlfeszített kötél is szakadni vágyik. Hilzonde estig várt sorára. Maradék ruhái közül a legszebbet vette magára, hajfonatait ezüst tűvel fogta össze. Végre megjelent négy katona; becsületes barmok voltak, végezték a dolgukat. Hilzonde kézen fogta a síró kis Marthát, és így szólt:

– Jöjj, gyermekem, megyünk Istenhez. Az egyik férfi kitépte kezéből az ártatlan gyermeket, s odalökte Johannához, aki fekete ruhaderekához ölelte. Hilzonde szó nélkül követte a katonákat. Olyan gyorsan ment, hogy hóhérainak meg kellett gyorsítaniuk lépteiket. Hogy meg ne botoljék, két kezével fölfogta zöld selyemruhájának zöld fodrait, és így olyan volt, mintha hullámokon járna. Az emelvényre érve, a halottak közt ismerősöket pillantott meg, az egyik hajdani királynét is. Ráborult a még meleg halomra, és odakínálta a nyakát. Simon útja golgotajárássá változott. Akik a legtöbbel tartoztak neki, nem akartak fizetni, attól tartva, hogy a pénz az anabaptisták zsebébe vagy erszényébe vándorol; csirkefogók és zsugorik árasztották el intelmeikkel. Sógora, Juste Ligre azt állította, hogy képtelen ilyen hamar előteremteni Simonnak az antwerpeni bankháznál fennálló, komoly követeléseit; magában viszont azt mondta, hogy nála sokkal jobb helyen van Hilzonde és gyermeke vagyona, mint ennél az ostobánál, aki az állam ellenségeivel paktál. Simon kidobott koldusként, lehajtott fejjel lépte át e kereskedőház díszesen faragott, aranyozott kapuját, pedig részben ő alapította. Toborzóútja sem járt sikerrel, mindössze néhány nyomorult alak mutatott hajlandóságot arra, hogy testvéreiért a vérét hullajtsa. Az egyházi hatóság kétszer is zaklatta, fizetnie kellett, hogy börtönbe ne jusson. Mindvégig gazdag ember maradt, akit a csengő forintjai mindentől megvédenek. De agyvérzést kapott, és a lübecki fogadós, akinél betegen feküdt, még azt a kevés pénzt is ellopta tőle, amit sikerült összeszednie. Egészségi állapota miatt naponta csak rövid utat tehetett meg, s így a támadás előtt két nappal ért vissza Münster határába. Hiába próbált bejutni az ostromlott városba. A táborban ellenségesen fogadták, de nem bántották, mivel hajdanában tett néhány szolgálatot a hercegérseknek; így nyugodtan megszállhatott egy majorban, egészen közel azokhoz a vizesárkokhoz és szürke falakhoz, amelyek Hilzondét és a gyermeket rejtették. Az asztalnál együtt evett egy bíróval, akit a nemsokára megkezdődő egyházi perek miatt rendeltek ide, a püspök egyik tisztjével és néhány Münsterből menekült polgárral, akik mind fáradhatatlanul ecsetelték a hívek őrültségeit s a

Király rémtetteit. De Simon csak félfüllel figyelt a vértanúkat gyalázó árulók fecsegésére. A város bevételét követő harmadik napon végre engedélyt kapott arra, hogy bemenjen Münsterbe. Keservesen jutott előre, a júniusi nappal és széllel küszködve, az utcán mindenütt cirkáló katonák, nehezen tájékozódott a csupán hallomásból ismert városban. A vásártér egyik árkádja alatt Johannát pillantotta meg, az asszony egy kapualjban ült, ölében a gyermek. A kislány fölordított, amikor az idegen férfi meg akarta csókolni; Johanna szó nélkül fejet hajtott, ahogy szolgálóhoz illik. Simon belökte a kaput, a zár le volt törve, sorra járta előbb a földszinten, majd az emeleten az üres szobákat. A házból kijövet a kivégzések színhelye felé indult. Az emelvény szélén egy darab zöld brokát csüngött, Simon már messziről fölismerte a hullahegy alatt fekvő Hilzonde ruhájának anyagát. Nem időzött a test mellett, a lélek már úgyis kiszabadult belőle, hanem visszament a cselédhez és a gyermekhez. Egy tehénpásztor ment végig az utcán, kötőféken tehenét vezetve, kezében vödör meg fejőszék. Tejet vegyenek, kiáltozta. A szemközti házban újra megnyílt egy kocsma. Abból a néhány fillérből, amit Simontól kapott, Johanna tejjel töltette meg az ónkupát. Begyújtott a konyhában, a kislány kezében hamarosan kanál csörrent. Az élet úgy indult meg lassan a kifosztott házban, mint ahogy a dagály árasztja el a roncsokkal, mélytengeri rákokkal, a hajótörésből visszamaradt kincsekkel teleszórt homokpartot. A szolgáló Knipperdolling ágyát vetette meg, hogy gazdáját megkímélje a fárasztó lépcsőmászástól. Előbb csak keserűen hallgatott, amikor a meleg sörét kortyolgató aggastyán faggatni próbálta. Amikor aztán végre megszólalt, iszonyatos mocsokáradat bukott ki a száján, bibliai átkok kíséretében. Az öreg huszita szemében a Király mindvégig rongyos koldus maradt, akinek a konyhában a helye, de ő az úr feleségével merészelt paráználkodni. Miután mindent elmondott, vödrökkel, vizes ronggyal, súrolókefével fölfegyverkezve, nekiállt padlót súrolni. Simon keveset aludt az éjjel, de nem a méltatlankodás, nem is a szégyen gyötörte, mint ahogy a szolgáló hitte, hanem az a szelídebb baj, amit könyörületnek hívnak. A meleg éjszakában levegő után

kapkodó Simon úgy gondolt Hilzondéra, mintha a leányát veszítette volna el. Haragudott magára, hogy egyedül hagyta ama nehéz helyzetben; de azután arra gondolt, hogy az élet és halál kenyeréből mindenkinek kijár a maga része, és úgy igazságos, hogy Hilzonde a maga kedve szerint és a maga választotta időben egye meg kenyerét. Férjét ezúttal is megelőzte, előbb vívta meg haláltusáját. Simon továbbra is a híveknek adott igazat az őket eltipró egyház és állam ellenében; Hans és Knipperdolling a vérét adta, de lehet-e másra számítani e véres világban? Isten földi királyságát – amelyet Jánosnak, Péternek és Tamásnak már több mint tizenöt évszázada, saját életében meg kellett volna látnia – a gyávák, a közönyösek, az ügyeskedők az idők végezetére halasztották. A Királynak volt mersze itt meghirdetni az égi királyságot. Utat mutatott, még ha véletlenül rossz irányt vett is. Simon szemében Hans Krisztus maradt, abban az értelemben, hogy minden emberből lehet Krisztus, őrültségeit nem látta oly aljasnak, mint a farizeusok és a bölcsek képmutatásait. Az özvegyember nem kárhoztatta Hilzondét, hogy a Király karjában kereste azokat az örömöket, amelyeket tőle már régóta nem kaphatott meg; a magukra maradt Szentek talán visszaéltek a testi egyesülésből születő boldogsággal, de azok a minden világi köteléktől megszabadult, szinte már halott testek az ölelkezésben bizonyára a lelkek egyesülésének legszentebb formájára leltek. A sörtől megkönnyebbült aggastyánt a fáradtság, meg valamiféle érzéki és fájdalmas jóság megbocsátásra késztette. Hilzonde legalább békében nyugszik. Az ágya fejénél égő gyertya fényében látta, hogy tömérdek légy mászkál mindenütt, rettentően elszaporodtak a legyek Münsterben, talán jutott belőlük az ő fehér arcára is; rothadjon csak minden – gondolta –, így van jól. Hirtelen eszébe ötlött, és iszonyatosan felkavarta a gondolat, hogy az Új Krisztus testét reggelenként, az első fokú kínvallatás során, tüzes fogókkal és izzó vassal kínozzák; nem tudott elszakadni e szánalmas Fájdalmas Krisztustól, visszazuhant a kevés örömre és sok bánatra született testek poklába, ő együtt szenvedett Hansszal, akivel Hilzonde nemrég együtt élvezett. A kevés kényelemmel berendezett szobában egész éjjel az elevenen ketrecbe zárt és közszemlére kitett Király képe tolakodott

elé, mint ahogyan az üszkös lábú ember is akaratlanul folyvást beüti valamibe beteg végtagját. Imáiban egy idő után már nem tudott különbséget tenni a szívét szorító, a vállidegeket is elérő, és egészen a bal csuklójáig lekúszó fájdalom, meg a Hans felső karját és mellkasát szorító harapófogó okozta kínok között. Mihelyt annyira megerősödött, hogy fel tudott kelni, elvánszorgott a Király ketrecéig. Münster lakói már elunták a látványt, de akadt néhány gyerek, aki a rácsba kapaszkodva tűt, lótrágyát, hegyes végű csontdarabokat hajigált a ketrecbe, a mezítlábas fogoly kénytelen volt ezeken járni. Az őrök visszaszorították a csőcseléket, csak úgy puhán, mint hajdanában a bálterem bejáratánál; von Waldeck püspök úgy kívánta, hogy a Király életben maradjon a kivégzéséig, azaz a nyár közepéig. Épp most hozták vissza a foglyot a kínzókamrából, egy sarokba kuporodva még remegett. Zubbonyából és sebeiből iszonyatos bűz áradt. De a kis ember szemének eleven fénye, hangjának lenyűgöző színészi ereje a régi maradt. – Varrok, szabok, fércelek – énekelte a megkínzott. – Szegény szabóinas vagyok… Bőrruhák… Egybeszabott ruha szegélye… Ne vagdaljátok szét… Hirtelen elhallgatott, s fürkészve körbenézett, mintha őrizni szeretné titkát, de azért azt se bánná, ha kibeszélhetné. Simon Andriansen félretolta az őröket, és bedugta karját a rácsok között: – Isten óvjon, Hans – mondta, és felé nyújtotta a kezét. Simon olyan kimerülten ért haza, mintha hosszú utat tett volna meg. Mióta legutóbb kinn járt, nagy változások mentek végbe, lassanként visszaadva Münsternek megszokott, jellegtelen képét. A katedrális egyházi énekektől visszhangzott. A püspök visszaköltöztette palotájának tőszomszédságába szép szeretőjét, Julia Altot, de ez a tartózkodó személy senkit nem botránkoztatott meg. Simon mindezt annak az embernek a közönyével fogadta, aki éppen elhagyni készül a várost, s akit így a történtek egyáltalában nem érdekelnek. Még hajdani nagy jósága is elapadt, akár egy forrás. Hazaérve dührohamot kapott, mert Johanna elmulasztotta beszerezni, amit kért tőle: tollat, tintát és papirost. Amikor végre mindent megkapott, leült, hogy levelet írjon a húgának.

Közel tizenöt éve nem érintkezett vele. A jó Salomé a hatalmas Fugger bankház tulajdonosának legkisebb fiához ment férjhez. Martin, aki családjától nem sokat kapott, a maga erejéből szerzett vagyont, és a század elejétől Kölnben élt. Simon arra kérte őket, vegyék magukhoz a gyermeket. Salomé a levelet vidéki házában, Lulsdorfban kapta kézhez, amikor éppen a mosott ruha kiteregetésére felügyelt. Szolgálóira hagyta az ágyneműt és a fehérneműt, befogatott kocsijába – anélkül, hogy kikérte volna a bankár tanácsát, neki egyébként sem volt sok szava a házban –, telerakatta élelmiszerrel és takarókkal, majd végig a zavargások dúlta vidéken át, egyenesen Münsterbe hajtatott. Simont ágyban találta, feje alatt négyrét hajtott kabát, ezt mindjárt kicserélte egy vánkosra. Azoknak a nőknek az együgyű jóakaratával, akik a betegséget meg a halált igyekeznek apró, jelentéktelen bajok olyan sorozatának fölfogni, amelyen az anyai gondoskodás sokat segíthet, a látogató és a szolgáló élénk eszmecserébe kezdett étrendről, ágyneműről és lyukas székekről. A hideg tekintetű haldokló fölismerte húgát, de betegségét kihasználva, egy ideig még késleltette a szokásos üdvözlés fárasztó műveletét. Végre fölemelkedett, s mint szokta, csókot váltott Saloméval. Üzletemberi józanságát visszanyerve, előbb azt mondta el, milyen összegek járnak Marthának, azután azt, hogy miféle kinnlevőségeket kell majd behajtania a gyermek számára. Az adóslevelek egy viaszosvászon táskában voltak, mindjárt a keze ügyében. Fiainak, akik közül az egyik Lisszabonban, a másik Londonban élt, a harmadik pedig Amszterdamban egy nyomdát igazgatott, nincs szükségük sem az ő földi javainak morzsáira, sem pedig az atyai áldásra; Simon mindenét Hilzonde gyermekére hagyta. Az aggastyán mintha feledte volna a Nagy Restitútornak tett ígéretét, újból ama világ szokása szerint cselekedett, amelyet éppen elhagyni készült, és nem gondolt többé azzal, hogy megváltoztassa. Az is lehet azonban, hogy az életnél is drágább elveiről lemondva, az utolsó cseppig kihörpintette a teljes lemondás keserű örömének poharát. Salomé megcirógatta a gyermeket, és szánakozva nézte lesoványodott lábát. Három mondatot sem tudott végigmondani anélkül, hogy ne a Szűzanyához vagy Köln szentjeihez fohászkodott

volna; Marthát bálványimádók fogják fölnevelni. Ami kegyetlen dolog, de nem kegyetlenebb, mint egyesek dühe vagy mások tehetetlensége; nem kegyetlenebb, mint az öregség, amely lehetetlenné teszi, hogy a férj kielégíthesse hitvesét; nem kegyetlenebb, mint halva viszontlátni azokat, akik még éltek, amikor elváltunk tőlük. Simon megpróbálta felidézni a halotti ketrecbe zárt Király képét, de Hans gyötrelmei ma már nem ugyanazt jelentették, mint tegnap; elviselhetővé váltak éppúgy, mint ahogy elviselhetővé vált Simon mellkasában a fájdalom, amely vele együtt fog elhalni. Imádkozott, de valami azt súgta, hogy az Örökkévaló többé nem kéri tőle, hogy imádkozzék. Megpróbálta fölidézni Hilzondét, de a halott arca nem jelent meg előtte. Messzebb kellett visszamennie, egészen a misztikus bruggei esküvőig, a titokban megosztott kenyér és bor emlékéig, a kivágott ruhaderékig, amely a tiszta, hosszúkás melleket rejtette. Eltűnt ez a kép is, s megjelent az első feleségé, azé a szelíd asszonyé, akivel együtt hűsölt vlissingeni kertjében. Mély sóhaját hallva, Salomé és Johanna rémülten az ágyhoz sietett. A Sankt Lamprecht-templomból temették, zenés mise után.

A kölni Fuggerek A Fuggerek Kölnben a Sankt-Gereon téren laktak, egy egyszerű kis házban, ahol minden a kényelmet és a békességet szolgálta. A házban állandóan sütemény-és cseresznyepálinka-illat terjengett. Salomé szívesen elüldögélt az asztalnál a művészien összeállított, hosszú étkezések után, száját damaszt szalvétába törölte, vaskos derekát és vastag, rózsás nyakát aranylánc fogta át, ruhái azokból a jó fajta szövetekből készültek, amelyeknek rendkívüli gonddal szőtt és kártolt anyaga még őriz valamit az eleven bárány puha melegéből. Szelíden domborodó mellkendői tanúsították, hogy viselőjük szerény, tisztességes asszony. Gyakran játszott a fogadószobában elhelyezett, hordozható orgonán, sőt ifjúkorában szép, árnyalt hangját madrigálokban és egyházi motettákban próbálgatta; a hangok összefonódását ugyanúgy szerette, mint a hímzéseit. Legjobban azonban enni szeretett, a vallási ünnepek mellé a konyha nagy ünnepei járultak; az uborka, a lekvár, a túró és a friss hering évadja. Martin alacsony, sovány kis emberke volt, akit még a felesége főztje sem tudott meghizlalni. Ez a félelmetes üzletember, amikor hazatért, harapós kutyából ártalmatlan ölebbé szelídült. Legnagyobb merészsége abban állt, hogy az asztalnál csiklandós történeteket adott elő a cselédek szórakoztatására. Volt egy fiuk, Sigismond, aki tizenhat éves korában Gonzalo Pizarróval Peruba hajózott; a bankárnak egyébként komoly érdekeltségei voltak az országban. Minthogy az utóbbi időben Limában eléggé kedvezőtlenül alakultak az események, már nem remélték, hogy valaha is viszontlátják a fiút. Veszteségükért egy kislány kárpótolta őket; Salomé mindig nevetve beszélt kései terhességéről, részben a kilenc hónapos ájtatosságnak, részben a kápriszósznak köszönheti – mondogatta. A kislány és Martha nagyjából egykorúak voltak, a két unokatestvér egy ágyban aludt; ugyanazokkal a játékokkal játszott, egyszerre kapott egy-egy jótékony verést, később együtt tanult énekelni, és egyforma frizurát viselt. A kövér Juste-Ligre és a sovány Martin, a flandriai vaddisznó és a rajnai menyét, hol leste egymást, hol meg tanácsokat osztogatott kölcsönösen; több mint harminc éve segítettek vagy ártottak egymásnak. Ismerték egymás igazi értékét, nem úgy, mint a

vagyonukat bámuló hiszékenyek, vagy azok az uralkodók, akiket szolgáltak és kihasználtak. Martin fillérre tudta, mennyi aranyat fektetett Henri-Juste a gyáraiba, műhelyeibe, hajóépítő üzemeibe, már-már főúri birtokaiba; a flamand fényűző életmódja nemcsak jó beszédtéma volt, hanem alap ahhoz a két-három ügyes üzleti cselhez is, amelynek segítségével az öreg Juste minden nehéz helyzetből ki tudta vágni magát. Henri-Juste pedig – aki készségesen kölcsönözte Németalföld régensnőjének az olasz képek vásárlásához és a kegyes adakozáshoz szükséges összegeket – boldogan dörzsölte össze a tenyerét, amikor megtudta, hogy a pfalzi választófejedelem vagy a bajor herceg Martinnál zálogosította el ékszereit, és akkora kamatra kapott tőle kölcsönt, hogy az még egy zsidó uzsorást is kielégített volna; némi szánakozó gúnnyal ugyan, de egyre csak dicsérte ezt a patkányt, aki nem teli szájjal falja, hanem óvatosan harapdálja mindazt, ami jó ebből a világból; ezt a nyápic emberkét, aki megveti a látható, tapintható és el is veszíthető javakat, de akinek az aláírása, bármely szerződésen fölér V. Károlyéval. Meglepődtek volna ezek az éppen uralmon levő hatalmasokat tisztelő, derék polgárok, ha valaki azt mondja róluk, hogy nagyobb veszélyt jelentenek a fennálló rendre, mint a hitetlen török vagy a lázadó paraszt; mert kizárólag pillanatnyi érdekeik foglalkoztatják őket, és fogalmuk sincs arról, milyen rendbontó hatásúak arannyal teli zsákjaik és üzleti könyveik. Azért néha mégis elmosolyodtak, amikor például a pult mögött ülve, ellenfényben láttak egy lovagot, aki büszke, merev tartásával próbálta leplezni elutasítástól való félelmét, vagy egy túl nyájas püspököt, aki más pénzén akarta befejeztetni székesegyháza tornyait. Szóljon csak másoknak a harangszó meg az ágyúdörgés, bolonduljanak mások a kényesen lépkedő lovakért, a meztelen vagy brokátba burkolt nőkért; ők beérik azzal a szégyenteli, csodálatos anyaggal, amelyet fennhangon mindenki megvet, de titokban imád, hasonlóan bizonyos testrészekhez, amelyekről az emberek keveset beszélnek, de folyton rájuk gondolnak; ők beérik azzal a sárga anyaggal, amely ha nincs, Madame Császári Őfensége nem teszi szét a lábát az uralkodó ágyában, a püspök nem varrat drágaköveket süvegére; ők beérik az Arannyal, amelynek hiánya vagy bősége dönti el, hogy a Kereszt háborúba indul-e vagy sem a

Félhold ellen. A két bankár a valóságtudományok doktorának érezte magát. Mint Martin Sigismunddal, éppoly bajban volt a kövér Ligre elsőszülött fiával. Henri-Maximilientől tíz év alatt nem jött más, csak néhány pénzkérő levél és egy francia nyelvű verseskönyv, amelyet valószínűleg Itáliában szült, két hadjárat között. Tőle tehát semmi jót nem várhattak. Kisebbik fiára ezért nagyon ügyelt a bankár, nehogy ismét csalódások érjék. Mihelyt Philibert, e szíve szerinti fiú, elég nagy volt már ahhoz, hogy a számológépgolyókat tologatni tudja, elküldte a tévedhetetlen Martinhoz, hadd tanulja meg nála a bankárélet titkait. Philibert húszéves korára már kövér volt, és hiába tanult jó modort, eredendő faragatlansága mindenben megmutatkozott; apró, szürke szeme örökké félig lehunyt szemhéja mögül csillogott elő. A mecheleni udvar főkincstárnokának fia úgy élhetett volna, akár egy uralkodó; ő azonban minden idejét azzal töltötte, hogy az alkalmazottak számolási hibáit bogarászta, reggeltől estig abban a sötét hátsó helyiségben ült, ahol az írnokok rongálták a szemüket, és ellenőrizte a D-ket, az M-eket, az X-eket, a C-ket meg a hozzájuk kapcsolódó és velük számokat alkotó L-eket és I-ket; ugyanis Martin megvetette az arab számokat, bár elismerte, hogy a hosszabb összeadásban hasznosak. A bankár hozzászokott a hallgatag fiúhoz. Amikor asztmája vagy köszvénye az elmúlásra emlékeztette, azt mondogatta a feleségének: – Ez a dagadt mamlasz majd helyettesít. Philibert-t látszólag teljesen lefoglalták a főkönyvek meg az írásvakarók. Tekintetében olykor irónia villant, gazdája ügyleteit átvizsgálva, megfordult a fejében, hogy Henri-Juste és Martin után, mivel az egyiknél ravaszabb, a másiknál keményebb, eljön majd az ügyes Philibert ideje. Ő bezzeg nem ment volna bele abba, hogy Portugália adósságát fontonként négyszázalékos, sovány kamattal és a négy nagy vásár alkalmával, negyedelve fizessék vissza. Vasárnaponként részt vett azokon az összejöveteleken, amelyeket nyáron a lugasban, télen a fogadószobában tartottak. Egy prelátus latin szerzőktől idézett. Salomé triktrakot játszott egy szomszédasszonnyal, és minden jó ütést egy-egy rajnai közmondással kommentált; Martin, aki a két lányt megtanította a

nőkhöz oly nagyon illő francia nyelvre, maga is franciául beszélt, amikor a mindennapok gondjainál emelkedettebb vagy finomabb gondolatokat akart kifejezni. A szászországi háborúról és a háborúnak a leszámítolásra gyakorolt hatásáról beszélgettek, aztán a terjedő eretnekségről, majd aszerint, hogy melyik évszakban jártak, a szüretről vagy a karneválról. A bankár jobb kezét, a Genfből ideszármazott, kioktató modorú Zébédée Cretet folyton ugratták, amiért megveti a bort meg a pipát. Zébédée, aki nem is nagyon titkolta, hogy azért kellett Genfet elhagynia, mert illegális játékbarlangot tartott fönn, és kártyát gyártott, eltévelyedéséért azóta jogos büntetésüket töltő libertinus barátait tette felelőssé, és gyakran beszélt arról, hogy előbb-utóbb szeretne visszatérni a reformáció bölcsőjébe. A prelátus tiltakozott, fenyegetően fölemelve lila köves gyűrűvel ékesített ujját; másvalaki tréfából rímes csintalanságokat idézett, Théodore de Bize, a feddhetetlen Kálvin agyonkényeztetett, szép gyermekének szerzeményeit. Vita indult arról, hogy a Konzisztórium ellenzi-e vagy sem az üzletemberek előjogainak fenntartását, de alapjában véve senki sem csodálkozott azon, hogy egy polgár aláveti magát a Magisztrátus által kihirdetett dogmáknak. Vacsora után Martin félrevonta egy sarokba az egyik udvarhű tanácsost, vagy Franciaország királyának titkos követét. De a gáláns párizsi csakhamar azt javasolta, hogy térjenek vissza a hölgyek társaságába. Philibert lantot pengetett, Bénédicte és Martha, egymás kezét fogva, fölállt. A Szeretők könyvé-ből való madrigálok bárányokról, virágokról és Vénuszról szóltak, de az anabaptista vagy luteránus csőcselék – ellenük dörgött éppen az imént szentbeszédében az egyház embere – e divatos dallamokra énekelte a zsoltárok szövegét. Bénédicte egy zsoltár szövege helyett, akaratlanul, az egyik szerelmes dalt kezdte énekelni. Martha ijedten intett neki, hogy hallgasson; a két leány megint leült egymás mellé, s a vendégek most már csak a Sankt-Gereon esti angelusra hívó nagyharangját hallhatták. A kövér Philibert, aki ügyesen táncolt, néha új lépésekre próbálta tanítgatni Bénédicte-et; a lány először nemet mondott, azután szinte gyerekes örömmel táncolt.

A két unokanővér tiszta angyali szeretettel szerette egymást, Saloménak nem volt szíve elvenni Marthától dajkáját, Johannát, így a huszita vénasszony Simon gyermekét is megfertőzte saját zordonságával, belső nyugtalanságával. Johanna annak idején nagyon megijedt, s a félelem hatására külsőre is öregasszonnyá változott, úgy viselkedett, mint ők: a templomban szenteltvizet hintett magára, és megcsókolta az Agnus Dei-t. De lelke mélyén ott élt a gyűlölet a brokát dalmatikás Sátánok, az aranyborjú, az eleven bálványok ellen. Ez a roskatag öregasszony, akit a bankár meg sem tudott különböztetni a konyhában tányért mosogató, fogatlan vénségektől, mindig és mindenre nemet mondott. Szerinte a gonosz úgy bújik meg ebben a minden kényelemmel fölszerelt házban, mint a patkánykölykök a pelyhes dunyhában. A gonosz rejtezik Salomé asszony ruhásszekrényében és Martin pénzesládájában; a pincében álló hordókban és a fazékban fővő tyúklevesben, a vasárnapi hangversenyek könnyed hangzataiban, a patikus pasztilláiban és Szent Apollónia fejfájást gyógyító ereklyéjében. A vénasszony nem mert nyíltan szembeszállni a lépcsőforduló fülkéjében található Szűzanyával, de folyton azon morgott, hogy mennyi olajat pocsékolnak el hiába a kőfigurák előtt. Salomét nyugtalanította, hogy a tizenhat éves Martha arra tanítja a vele egykorú Bénédicte-et, hogy vesse meg a párizsi vagy firenzei rőfösöktől érkező, méregdrága csecsebecsékkel teli dobozokat, ne törődjék a karácsonnyal, ezzel a számára muzsikát, új ruhákat és szarvasgombával töltött libát jelentő ünneppel. A derék asszonynak nem volt semmi baja se az éggel, se a földdel. A mise lelki épülés volt, látványosság és jó alkalom arra, hogy télen fölvehesse a bundáját, nyáron meg a selyemköpenyét. Mária és a kisded, a keresztre feszített Jézus, a felhőkbe burkolózó Isten ott trónol a Paradicsomban és a templom falát díszítő festményeken; és ő már tapasztalatból tudta, hogy ilyen vagy olyan alkalommal melyik Szűznél találhat meghallgatásra. Családi perpatvar esetén előszeretettel fordultak a mindig jó tanácsokat osztogató Orsolyarendi főnöknőhöz, ez persze nem akadályozta meg Martint abban, hogy az apácákon csúfolódjék. Igaz, a bűnbocsánatot kiárusítva az egyház jogtalanul töltötte fel a Szentatya kincstárát, de az a művelet,

amely a Szűzanya és a Szentek hiteléből fedezi a vétkesek deficitjét, éppoly logikus, mint a bankár tranzakcióinak sora. Martha különös viselkedését beteges alkatának tulajdonították, mert még csak elképzelni is iszonyatos lett volna, hogy egy ilyen kitűnően nevelt teremtés megronthatja ifjú barátnőjét, hogy a megcsonkításra és máglyára méltó hitetlenek táborába vonja, és hogy a lányokhoz illő, szerény hallgatás helyett az egyház viszályaiba avatja be. Johanna csak annyit tehetett, hogy kissé őrült hangján figyelmezteti ifjú úrnőit az eltévelyedésre; szent asszony volt, de tudatlan, a Szentírást sem ismerte, csak néhány annak idején hollandul betanult részletét, tehát a helyes utat ő nem jelölhette ki. Mihelyt – hála a Martin jóvoltából kapott liberális nevelésnek – értelmük kifejlődött, Martha titokban azonnal rávetette magát az Istenről szóló könyvekre. Simon lánya, vezető híján, úgy eltévedt a szekták erdejében, hogy mindig attól félt: régi tévelygéseitől megszabadulva megint egy újabb tévelygés útjára tér. Johanna nem titkolta előtte sem anyja gyalázatosságát, sem felszarvazott és elárult apja szánalmas sorsát. Az árva tudta, hogy szülei, Róma bűneinek hátat fordítva, ismét csak olyan útra tértek, amely nem az égbe vezet. E szűzlány, akit oly nagyon óvtak, aki csak szolgáló kíséretében léphetett az utcára, rettegett még a gondolattól is, hogy esetleg a bús száműzöttek, a városról városra kóborló, vallásos rajongásba esett koldusok bandájába kerül, azok közé, akiket minden jóravaló ember megvet, akik előbb-utóbb egy köteg szalmán végzik, vagy a börtönben, vagy a máglyán. Ha a bálványimádás Kharübdisz, a lázadás, a nyomor, a veszély, a lealjasodás viszont Szkülla. Ebből a zsákutcából a jámbor Zébédée vezette ki; az óvatos svájci nagy titokban kölcsönadta neki Kálvin János egyik írását, amelyet a leány éjszaka olvasott el, gyertyafénynél, annyi elővigyázatosság közepette, ahogy mások a szerelmi üzeneteket böngészik. Simon lánya ebből megismerni vélte a tévedéstől, gyengeségektől mentes, tiszta hitet, amely éppen szabadságában volt szigorú, amely maga volt a törvénnyé formált lázadás. A banktisztviselő szerint Genfben az evangéliumi tisztaság polgári óvatossággal és megfontoltsággal jár együtt, véresre korbácsolják a zárt ajtók mögött pogány módra

ugrándozókat, a prédikáció közben pimaszul cukrot vagy drazsét szopogató, falánk kölyköket; száműzik mindazokat, akik a többségtől eltérően gondolkodnak; halállal büntetik a szerencsejátékosokat és a kicsapongókat; és máglyára vetik, nagyon helyesen, az istentagadókat. A világi Kálvin nem engedett a vér kéjvágyó hívásának, mint a hájas Luther, aki a kolostorból kijövet máris egy apáca karjaiba vetette magát; ő sokáig várt, míg végül egy özveggyel szűzies házasságra lépett; ő nem lakomázik uralkodók asztalánál, sőt mértékletessége megdöbbenti a rue Chanoines-ba érkező látogatót, mert napi étke általában csak az evangéliumi kenyér meg hal – igaz, hogy a tóból halászott pisztráng és fehér maréna, ami egyébként nem éppen a legolcsóbb fajta. Martha kioktatta barátnőjét is, aki szellemiekben teljesen őt követte, de lelkiekben tanítója lehetett volna. Bénédicte csupa fény volt, száz évvel ezelőtt boldogan vonult volna zárdába, hogy csakis Istené legyen; de mivel más idők jártak, e bárányka az evangéliumi hitben találta meg zöld füvét, sóját, tiszta forrását. Éjjel, fűtetlen szobájukban, lemondva a dunyha és párna kényelméről, Martha és Bénédicte egymás mellett ülve, halkan olvasta a Bibliát. Arcuk egymáshoz ért, mintha a két lélek ezen a kis területen találkozott volna. Martha megvárta, míg Bénédicte is a lap aljáig jut, csak azután lapozott, és ha a kicsike véletlenül elszundított a szent olvasmány fölött, szelíden megráncigálta a haját. Martin háza, a jóléttől elnehezülve, mély álomba merült. Csak egy emeleti szobában világított, akár a bölcs Szüzek lámpája, két hallgatag leány szívében a reformáció hideg tüze. De még Martha sem merte fennhangon megbélyegezni a pápista ocsmányságokat. Mindig talált valami ürügyet, hogy ne kelljen elmennie a vasárnapi misére, de gyávaságát rettentő bűnnek érezte. Zébédée helyeselte ezt az óvatosságot; János mester, aki minden fölösleges botránytól óvta követőit, bizonyosan megrótta volna Johannát, amiért elfújja a lépcsőházi Szűzanya lábánál álló mécsest. Bénédicte lelki finomsága nem engedte, hogy megbántsa vagy nyugtalanítsa családját, Martha viszont Mindenszentek napján megtagadta, hogy apja lelki üdvéért imádkozzék; akárhol is van – mondta –, nincs szüksége az ő avéira. A lány makacssága teljesen

elképesztette Salomét, nem értette, hogy lehet megtagadni egy szegény halottól az imádság obulusát. Martin és felesége már régóta azon voltak, hogy gyermeküket összeadják a Ligre ház örökösével. Erről beszélgettek az ágyban, szépen hímzett takaró alatt pihenve. Salomé az ujjain számolgatta, mi minden kellene a kelengyéhez, hány nyusztprém, hány hímzett ágytakaró. Vagy pedig, attól tartva, hogy Bénédicte-et a szemérem akadályozni fogja a házasság örömeinek élvezetében, megpróbálta fölidézni a receptjét annak az afrodiziákum-balzsamnak, amellyel a nászéjszaka előtt bekenik a fiatalasszonyt. Marthának pedig keresnek majd egy jómódú kereskedőt, vagy egy alaposan eladósodott lovagot, és Martin majd nagylelkűen elengedi a földjeit terhelő jelzálogkölcsönt. Philibert a szokásos bókokkal illette a bankár örökösnőjét. De a két kuzin egyformán öltözött, egyforma főkötőt hordott, így az ifjú gyakran összetévesztette őket; Bénédicte pajkosan néha szándékosan is megtévesztette. A fiú ilyenkor fennhangon káromkodott, hisz ez a lány aranyban is megérte a súlyát, míg az unokatestvér legföljebb egy marék forintot. Amikor a szerződés nagyjából már készen állt, Martin dolgozószobájába hívta a lányát, hogy kitűzzék az esküvő napját. Bénédicte nem volt se szomorú, se vidám, de hamar megelégelte anyja csókjait és ömlengéseit, fölment a szobájába, hogy Marthával együtt tovább kézimunkázzék. Az árva szökésre biztatta; talán akad egy hajós, aki elviszi őket Bázelig, ott pedig már vannak jó keresztények, akik segítenek továbbjutni. Bénédicte kiborította az asztalra az írótábla homokját, és elgondolkodva egy folyó kanyarulatait rajzolta bele. Már hajnalodott, kezét lassan végigsimította a maga készítette térképen, és nagyot sóhajtva fölállt. – Túlságosan gyenge vagyok. Martha nem beszélt többet a szökésről, de ujjával a Szentírásnak arra a strófájára bökött, amelyben az áll, hogy hagyjuk el családunkat, és kövessük az Urat. A kora reggeli hideg elől végül is az ágyban kerestek menedéket. Szűziesen összeölelkezve, könnyezve vigasztalták egymást. De aztán fölülkerekedett bennük az ifjúság, és versengve csúfolták a

vőlegény apró szemét, dagadt orcáját. A Marthának szánt kérők sem voltak jobbak; Bénédicte jól megnevettette unokatestvérét, amikor lefestette a kopaszodó kereskedőt; a lovagi tornák napján zörgő vaspáncéljába öltöző földesurat, vagy a polgármester fiát, ezt a tollas kalapot viselő, csíkos nadrágos, fölcicomázott fajankót, aki olyan, mint a Franciaországból a szabóműhelyekbe érkező próbabábu. Martha éjjel arról álmodott, hogy Philibert, ez a szadduceus, ez a körülmetéletlen amalekita, Bénédicte-et egy dobozban viszi magával, amely aztán magányosan hánykolódik a Rajnán. Az 1549-es esztendő nagy esőkkel köszöntött be, elmosták a veteményt; a Rajna tavaszi áradáskor elöntötte a pincéket, almák és félig telt hordók úsztak a szürkés színű víz tetején. Májusban megrothadt a még éretlen erdei szamóca s a cseresznye a gyümölcsöskertben. Martin egy tál levest adatott a szegényeknek a Sankt-Gereon kapuja előtt; a polgárok nemcsak keresztényi könyörületességből, hanem lázadástól félve osztogatták adományaikat. De ezek a bajok csak szálláscsinálói voltak a nagyobb veszedelemnek. A keletről terjedő pestis Csehországon át eljutott Németországba is. Sietség nélkül haladt, mindenütt harangszó kísérte, mint egy császárnőt. Az ivó pohara fölé hajolt, elfújta a könyvei felett virrasztó tudós gyertyáját, elkísérte a miséző papot, bolhaként bújt meg az örömlányok ingében; a pestis mindenki életébe a pimasz egyenlőségérzetet, a kaland fanyar és veszélyes ízét hozta. A folyvást kongó lélekharang fekete ünnepet hirdetett, a harangtorony lábánál összegyűlt dologtalanok sosem unták meg a látványt, bámulták a harangozó hol összekuporodó, hol fölágaskodó alakját, amint teljes súlyával a nagyharangra csimpaszkodik. A templomok nem voltak munka nélkül, de a kocsmák sem. Martin, mintha tolvajtól félne, elbarikádozta magát a szobájában. Azt hangoztatta, hogy nincs jobb módja a megelőzésnek, mint folyamatosan régi évjáratú johannisbergit kortyolgatni, kerülni a lányokat meg az ivócimborákat, ki se szagolni az utcára, és főként sosem érdeklődni a halottak száma felől. Johanna továbbra is eljárt a piacra, kihordta a házból a szemetet, s minthogy forradásos arca, idegen szavaktól hemzsegő beszéde mindig is riasztotta a

szomszédokat, e baljós napokban a bizalmatlanság gyűlöletbe csapott át: amerre csak járt, boszorkányt, pestisterjesztőt emlegettek. Az öreg szolgáló pedig, akár bevallotta, akár nem, titokban örült az istencsapásnak, és iszonytató öröme arcára is kiült; hiába vállalta, a súlyos beteg Salomét ápolva, mindazokat a veszélyes tennivalókat, amelyeket a többi szolgáló megtagadott, asszonya irtózva lökte el magától, mintha a cseléd nem is korsóval, hanem kaszával és homokórával közeledne felé. Harmadnap már nem Johanna ment a beteg ágyához, Bénédicte adta be neki a gyógyszereket, s adta kezébe a rózsafüzért, amelyet folyton elejtett. Bénédicte szerette anyját, illetve, meg sem fordult a fejében, hogy nem kötelező szeretnie. De ő is szenvedett az asszony buta, közönséges szenteskedésétől, a szülőszoba hangulatát idéző fecsegésétől; mintha csak egy dajkát hallana locsogni, aki a felnőtt gyermeknek minduntalan az első szavak, az éjjeliedény, a pelenkák korát idézgeti. Ugyanakkor szégyellte be nem vallott türelmetlenségét, s ettől még buzgóbban látta el ápolói teendőit. Martha hordta föl a tálakat és a friss ágyneműt, de mindig úgy intézte, hogy ne kelljen bemennie a szobába. Orvost nem sikerült keríteniük. A Salomé halálát követő éjjel Bénédicte unokanővére mellett feküdt, amikor megérezte a betegség első jeleit. Iszonyatos szomjúság gyötörte, úgy terelte el róla figyelmét, hogy elképzelte a bibliai szarvast, amint a tiszta forrásból iszik. Görcsös köhögés tört rá; amennyire tudta, visszafojtotta, nehogy Marthát fölébressze. Már lebegett, összetett kézzel, készen arra, hogy kiszálljon az oszlopos ágyból, és fölrepüljön a fénylő, nagy Paradicsomba, ahol Isten trónol. Feledve az evangéliumi himnuszok; az ágyfüggönyök között Szentek barátságos arca tűnt föl, az égbolt magasából, a fodrozódó azúron át lenyúlt felé Mária, s a rózsás ujjú, szép, pufók Kisded is anyja mozdulatát utánozta. Bénédicte némán vétkein bánkódott: hogy veszekedett Johannával egy szakadt főkötő miatt, hogy lenéző mosollyal viszonozta az ablaka alatt elhaladó fiúk pillantásait, hogy meg akart halni, részben lustaságból, részben, hogy hamarabb jusson a mennybe, részben, hogy ne kelljen választania Martha és a családja, az Istennel való beszélgetés e két lehetősége között.

Martha nagyot sikoltott, amikor a hajnali derengésben meglátta unokatestvére elkínzott arcát. Bénédicte, mint mindig, meztelenül feküdt az ágyban. Kérte, hogy készítsék elő legújabb frissen berakott hálóingét, s megkísérelte, hiába, lesimítani a haját. Martha, míg kiszolgálta, zsebkendőt szorított az arcára, mert irtózattal töltötte el a beteg test látványa. Alattomos nedvesség töltötte be a szobát, s mivel a beteg fázott, Martha, az évszaktól függetlenül, begyújtott a kályhába. A lányka éppoly rekedt hangon, mint előző nap az anyja, kért egy rózsafüzért, Martha csak úgy ujjhegyről csúsztatta oda neki. Bénédicte egyszer csak észrevette, hogy unokatestvére milyen rettegő tekintettel pillant rá az ecettel átitatott zsebkendő mögül, és gyermetegen csúfolódva azt mondta: – Ne félj, kuzin. Tiéd lesz a táncos lábú, hájas széptevő. S azzal a falnak fordult, mint mindig, ha aludni akart. A bankár csöndesen ült a szobájában, Philibert Flandriába utazott, az augusztus hónapot apjával töltötte. Martha egyedül volt, mert a cselédek nem merészkedtek föl az emeletre, lekiabált hát nekik, hogy hívják el legalább a hazautazását néhány nappal elhalasztó Zébédée-t, hogy legyen valaki, aki a legfontosabb dolgokat elintézi. Zébédée hajlandó volt fölmenni az emeletre, és szolgálatkésznek bizonyult. A helyi orvosok vagy halálosan fáradtak voltak, vagy maguk is megbetegedtek, vagy pedig határozottan eltökélték, hogy a pestishez még csak nem is közelednek, nehogy a többi beteget megfertőzzék; az a hír járta, hogy épp most érkezett Kölnbe egy orvosdoktor, aki itt helyben akarja tanulmányozni a betegség tüneteit. Ő megtesz majd minden lehetőt – buzgólkodott Zébédée –, és rábeszéli, hogy jöjjön el Bénédicte-hez. Az orvosdoktor csak nem jött. A gyermek közben egyre rosszabbul lett. Martha az ajtófélfának dőlve, messziről figyelte. De azért többször is odament hozzá, és reszkető kézzel megitatta. A beteg már alig tudott nyelni, a víz lecsurgott az ágyra. Időnként szárazon, szaggatottan fölköhögött, mintha egy kutyakölyök csaholna; Martha ilyenkor, akarata ellenére, lesütötte a szemét, és pillantásával az uszkárt kereste, képtelen volt elhinni, hogy abból a bájos szájból ilyen állati hang törhet elő. Végül kiült a lépcsőfordulóra, hogy ne kelljen

hallgatnia. Órák hosszat küzdött a szeme láttára közeledő haláltól való félelmével, s még inkább azzal a rémítő érzéssel, hogy a pestis, akárcsak a bűn, őt is megfertőzheti. Bénédicte többé nem Bénédicte volt, hanem ellenség, vadállat, egy veszélyes tárgy, amelyet nem szabad megérinteni. Estére már nem bírta tovább, lement a kapuba, és ott leste az orvos érkezését. Az orvos megkérdezte, jó helyen jár-e, aztán minden további nélkül belépett a kapun. Sovány, magas, mélyen ülő szemű férfi volt, vörös köpenyt viselt, mint a pestises betegeket gyógyító, ezért a többi beteg gyógyítását egyelőre nem vállaló orvosok mindannyian. Napbarnított arca után ítélve, külföldi lehetett. Gyors léptekkel ment föl a lépcsőn – Martha viszont, akarata ellenére, hátramaradt –, odaállt az ágyhoz, s lerántotta a takarót a mocskos matracon fekvő, görcsökben rángatózó, sovány testről. – Az összes cseléd itthagyott – mondta Martha, igyekezvén megmagyarázni az ágy állapotát. Az orvos csak biccentett, miközben óvatosan végigtapogatta az ágyék és a hónalj duzzadt nyirokmirigyeit. A kislány két rekedt köhögés között csacsogott vagy dúdolt valamit: Martha úgy hallotta, mintha egy sikamlós dal keveredne a Jézus Krisztus eljövetelét ünneplő zsoltárral. – Nincs magánál – mondta, szinte bosszúsan. – Valószínű – felelt rá egykedvűen az orvos. A vörös köpenyes férfi visszahajtotta a takarót, és szinte csak kötelességből, megnézte a pulzust a csuklón és a nyaki verőéren. Azután kimért néhány cseppet valami elixírből, és ügyesen a beteg ajkai közé tolta a kanalat. – Ne akarjon bátrabb lenni, mint amilyen – dorgálta meg Marthát, amikor észrevette, hogy a lány milyen irtózva támasztja a beteg tarkóját. – Semmi szükség rá, hogy megfogja a fejét vagy a kezét. Egy ronggyal letörölte a beteg ajkáról a véres váladékot, aztán a rongyot a kályhába dobta. Az imént használt kanál és kesztyű is erre a sorsra jutott. – Nem is vágja föl a keléseket? – kérdezte Martha, attól tartva, hogy az orvos a nagy sietségben elmulasztja a megfelelő kezelést, és igyekezvén őt az ágynál marasztalni.

– Arra már nincs szükség – felelte halkan az orvos. – A nyirokedények már alig duzzadtak, s nemigen éri meg, hogy elnyálkásodjanak. Non est medicamentum… A húgában alig maradt élet. Csak annyit tehetünk, hogy enyhítjük a fájdalmát. – Nem vagyok a nővére – tiltakozott váratlanul Martha, mintha ez megmagyarázná, miért aggódik elsősorban önmagáért. – Az én nevem Martha Adriansen, nem Martha Fugger. Unokatestvérek vagyunk. Az orvos alig vetett rá egy pillantást, elmélyülten figyelte, hat-e a gyógyszer. A beteg kissé megnyugodott, már-már mosolyogni látszott. Az orvos kimért az elixírből még egy adagot éjszakára. Semmit sem ígért, jelenléte mégis visszaminősítette közönséges hálószobává azt a helyiséget, amely Martha számára, hajnal óta, az iszonyat színtere volt. Amint kiért a lépcsőházba, a férfi levette arcáról a kendőt, amellyel a pestises beteg ágyánál védte magát, ahogyan szokás. Martha egészen a kapuig követte. – Azt mondja, Martha Adriansennek hívják? – szólalt meg az orvos. – Fiatalkoromban ismertem egy ilyen nevű férfit, de már akkor is idős volt. A feleségét Hilzondénak hívták. – Az anyám és az apám – mondta Martha, szinte viszolyogva. – Élnek még? – Nem – válaszolt a lány egészen halkan. – Münsterben voltak, amikor a püspök elfoglalta a várost. A férfi kinyitotta a kaput, amelyet olyan bonyolult zár védett, akár egy páncélszekrényt. Némi levegő áramlott be a gazdag, nyomasztó előtérbe. Kinn már szürkült, esett az eső. – Menjen föl – szólalt meg az orvos jóságos, de tartózkodó hangon. – Úgy látom, erős a szervezete, és a pestis már nemigen szed újabb áldozatokat. Azt javaslom, tartson állandóan az orra előtt spirituszba mártott kendőt (az ecetjeikben nem nagyon bízom), és virrasszon az utolsó pillanatig a haldokló mellett. Félelme természetes és tökéletesen érthető, de a szégyen és a megbánás is betegség. Martha úgy elpirult, hogy félre kellett fordulnia; belekotort a derekán viselt erszénybe, és elővett egy aranytallért. A fizetés gesztusa visszaállította a kettőjük közti távolságot. Marthát magasan

e csavargó fölé emelte, aki városról városra járva, a pestises betegek ágyánál keresi meg betevő falatját. Az orvos zsebre vágta az aranyat anélkül, hogy megnézte volna, és kilépett a kapun. Martha, amint egyedül maradt, kiment a konyhába egy kis üveg spirituszért. A konyha üres volt, a cselédek bizonyosan a templomban mormolták a litániát. Az asztalon talált egy szelet pástétomot, lassan elrágcsálta, elszántan próbálta visszanyerni erejét. Óvatosságból még arra is rávette magát, hogy némi fokhagymát harapjon hozzá. Amikor végre erőt vett magán, és fölment az emeletre, Bénédicte láthatólag bóbiskolt, de ujjai néha megmorzsolták a rózsafüzér szemeit. A második adag elixír után jobban lett. De hajnalban újra visszaesett, s ezt már nem élte túl. Még aznap eltemették, Saloméval együtt, az Orsolya-rend zárdájában; Martha úgy érezte, hazugság zárja le koporsóját. Soha senki nem fogja megtudni, hogy Bénédicte kis híján ama keskeny útra lépett, amelyre unokanővére irányította, hogy vele együtt induljon Isten városa felé. Martha kifosztottnak, elárultnak érezte magát. Már úgyszólván senki sem kapta meg a betegséget, de Martha, a kihalt utcán járva, óvatosságból még mindig gondosan beburkolózott kabátjába. A kislány halála után még elszántabban akart élni; vad vágy ébredt benne, hogy ne kelljen lemondania arról, aki volt; hogy ne váljék őbelőle is olyan kihűlt porhüvely, mint amilyeneket a templompadlat alá temetnek. Bénédicte úgy halt meg, hogy rengeteg miatyánk és üdvözlégy szavatolta lelke üdvösségét; Martha a maga esetében ilyesmiben nem bízhatott, néha úgy érezte, azok közül való, akiket az isteni akarat már születésük előtt elítél, s akiknek legfőbb erénye valami Istennek nem tetsző makacsság. De miféle erény is ez? A pestis idején kishitűnek bizonyult, s egyáltalán nem biztos, hogy a hóhér előtt hívebb tudna lenni az Örökkévalóhoz, mint betegsége idején ahhoz az ártatlanhoz, akiről pedig azt hitte, hogy nagyon szereti. Egy okkal több, hogy minél messzebb tolja ki az eljövendő megfellebbezhetetlen ítélet idejét. Aznap este minden gondja az volt, hogy új cselédeket fogadjon, mert a régiek vagy megszöktek, vagy maga Martha küldte el őket, amikor megjöttek. Bő vízzel mindent lemostak, a padlót teleszórták fenyőtűvel kevert illatos füvekkel. Takarítás közben padlásszobájában

találtak rá a halott Johannára; senkinek sem tűnt fel a hiánya, Marthának még arra sem volt ideje, hogy megsirassa. A bankár is előkerült, a gyász ugyan lesújtotta, de máris azon töprengett, hogy szervezze meg békés özvegyéletét; ő választja majd ki a házvezetőnőt, ne legyen se túl fecsegő, se túl hangos, se túl fiatal, de visszataszító sem. Senki, még ő maga sem sejtette, hogy kitűnő hitvese együttélésük során mindvégig zsarnokoskodott fölötte. Ezentúl maga dönti el, mikor kel, mikor étkezik, mikor vesz be gyógyszert; és senki sem fogja félbeszakítani, ha a kelleténél hosszabban meséli valamelyik komornának a leány és a csalogány történetét. Sietett megszabadulni unokahúgától, aki a pestis után immáron egyetlen örököse volt, de akit nemigen volt kedve minden étkezésnél szemtől szemben az asztalfőn látni. Diszpenzációt kért, hogy az unokatestvérek összeházasodhassanak, s a szerződésben Martha neve került Bénédicte nevének helyébe. Nagybátyja terveiről értesülve, Martha lement az irodába, ahol Zébédée sürgölődött. A svájci megcsinálta a szerencséjét; minthogy a háború a franciákkal már nem késhetett soká, a Genfben letelepedő banktisztviselő a nevét kölcsönzi majd Martinnak az előkelő francia adósokkal folytatott tárgyalások során. A pestisjárvány idején Zébédée saját nyereségre is szert tett, aminek hála, megbecsült polgárként térhet majd haza, s így feledtetni tudja ifjúkori botlását. Amikor Martha odaért, Zébédée éppen egy zsidó uzsorással tárgyalt, aki Martin számára titokban visszavásárolta az elhunytak adósleveleit és bútorait, s aki szükség esetén viselné e szép hasznot hajtó kereskedelem minden szégyenét. Az örökösnő láttán Zébédée elküldte a zsidót. – Vegyen engem feleségül – mondta minden bevezetés nélkül Martha. – Csak lassan – felelt a genfi, valami hazugságon törve a fejét. Nős volt, még fiatalon feleségül vett egy Pâquis-ba való pékleányt, mert életének egyetlen szerelmi félrelépése után annyira megrémítette a leány zokogása és a család fölháborodása. Gyermeküket rég elvitte valami betegség, a férfi kicsiny járadékot juttatott feleségének, de úgy intézte, hogy mindig távol tarthassa

magától a karikás szemű asszonyt. Ám nem olyan ember volt, aki könnyű szívvel követ el bigámiát. – Ha rám hallgat – mondta –, akkor békén hagyja hívét, s nem fizet ily drágán kétgarasnyi bűnbánatért… Szívére venné, hogy Martin minden pénzét templomok helyreállítására fordítsák? – Én talán mindvégig Kánaánban fogok élni? – felelt rá keserűen az árva. – Erős asszony istentelen házban is érvényt tud szerezni az igazságnak – vágott vissza az alkalmazott, aki ugyancsak járatos volt a Szentírásban. Nyilvánvaló volt, hogy nem akar összeveszni a hatalmas Fuggerekkel. Martha lehajtotta a fejét, a hivatalnok óvatossága jó okot szolgáltatott neki arra, amire öntudatlanul vágyott: hogy megadja magát. Ennek a szigorú fiatal leánynak volt egy öreges gyengéje: szerette a pénzt, mert az biztonságot és megbecsülést ad. Isten rendelte úgy, hogy a világ hatalmasai közt éljen, s ő jól tudta: hozománya megsokszorozza hitvesi tekintélyét, s a két vagyon egyesítése olyan kötelesség, amely alól józan leány nem kereshet kibúvót. Hazudni viszont nem akart. Amikor először összetalálkozott a flamanddal, azt mondta neki: – Talán nem tudja, hogy én a szent evangéliumi hitet választottam. Szemrehányásokra számított. De nehézkes jövendőbelije csak biccentett, és azt mondta: – Bocsásson meg, de sok a dolgom. A teológia nekem túl nehéz tudomány. És soha többé nem hozta szóba Martha vallomását. Nemigen lehetett tudni, hogy vajon ezért-e, mert igen ravasz észjárású, vagy ellenkezőleg, mert igen nehézfejű ember.

Beszélgetés Innsbruckban Henri-Maximilien az Innsbruckra zúduló esőt figyelte. A császár e városból kísérte figyelemmel a tridenti zsinat üléseit; félő volt, hogy e zsinat is, mint minden döntéshozatalra hivatott testület, eredménytelenül fejezi be munkáját. Az udvarban kizárólag teológiáról és kánonjogról beszéltek; a sáros hegyoldalak nemigen vonzották a gazdag lombárd síkságon szarvasvadászathoz szokott férfit; a kapitány, míg nézte, mint veri az ablaküveget a szűnni nem akaró, szörnyű eső, hogy valami kis öröme legyen, magában olaszul káromkodott. Éjjel-nappal ásítozott. A dicsőséges Károly császárt ez a flamand szomorú bolondnak látta, a spanyol pompát pedig olyanfajta nehéz, csillogó páncélnak, amilyenben a parádék napján izzad a harcos, s amelynél az öreg katona többre becsüli a bivalybőrt. Amikor katonának ment, Henri-Maximilien nem számolt az unalmas holtszezonnal, most is morgolódva várta, mikor váltja már föl a háború ezt a szúette békét. Szerencsére a császár asztalára mindig került tyúkleves, őzpecsenye, halpástétom, így a katona, hogy ne unatkozzék, rengeteget evett. Egy este a fogadóban ülve épp azon küszködött, hogyan foglalhatná szonettbe nápolyi barátnője, Vanina Cami hófehér, selymes tapintású kebleit, amikor úgy érezte, egy magyar meglökte kardjával; ő azonnal belekötött vélt támadójába. A kardpárbajjal végződő összetűzések szinte mindennaposak voltak HenriMaximilien életében, hozzátartoztak a természetéhez, mint ahogy a kézműves, a paraszt se tud meglenni egy-egy kiadós verekedés, rugdosás nélkül. Ezúttal azonban a latinnal kevert zagyva káromkodásokkal induló küzdelem hamar befejeződött, mert a magyarnak csak a szája volt nagy, és egykettőre a termetes fogadósné háta mögött keresett menedéket; a dolog asszonysírás és edénycsörömpölés közepette ért véget, a kapitány unottan visszaült, hogy tovább csiszolgassa a négy-meg háromsoros strófákat. De rímelő kedve elmúlt. Bár bevallani nem akarta, fájt az arcsebe; a kötözésre használt zsebkendő hamar átvérzett, és most úgy tűnt, mintha valami vérömleny éktelenítené arcát. Ott gőzölgött előtte a borsos tokány, de nem volt étvágya hozzá.

– Nem ártana, ha elmenne egy sebészhez – mondta a fogadós. Henri-Maximilien azt felelte, hogy minden sebészt szekér elé kéne fogni. – Ismerek egyet, aki nagyon ügyes – folytatta a fogadós. – De furcsa ember, nem hajlandó senkit gyógyítani. – Ilyen az én szerencsém – mondta a kapitány. Még mindig esett. A fogadós a küszöbön állva nézte, hogy csurog az eső az ereszről. Majd hirtelen azt mondta: – Farkast emlegetnek… Barna, kámzsás köpenyét fázósan magához szorítva, egy férfi sietett az utcán. Henri-Maximilien felkiáltott: – Zénon! A férfi hátrafordult. Az ablakhoz rakott édes tészta és sütni való csirkehalmok fölött egymásra néztek. Henri-Maximilien mintha valami félelemhez hasonlatos nyugtalanságot látott volna átsuhanni Zénon arcán. De amint fölismerte a kapitányt, az alkimista megnyugodott. Fél lábbal belépett az alacsony mennyezetű helyiségbe. – Megsebesültél? – kérdezte. – Látod! – felelt a másik. – Minthogy még nem vagy az alkimisták mennyországában, szánj meg egy tépés meg egy csepp balzsam erejéig, ha már fiatalító vízzel nem tudsz szolgálni. Keserű tréfa volt. Henri-Maximilien szomorúan állapította meg, hogy Zénon sokat öregedett. – Már nem gyógyítok senkit – szólt az orvos. De a gyanakvás elszállt belőle. Bement a fogadóba, és becsukta maga mögött a szélben ide-oda lengő ajtót. – Bocsáss meg, Henri testvér – mondta. – Örömmel látom ismerős arcod. De óvakodnom kell a tolakodóktól. – Ugyan kinek nem? – szólt a kapitány, aki rögtön a hitelezőire gondolt. – Gyere el hozzám – mondta némi habozás után az alkimista. – Ott nyugodtabban leszünk, mint ebben a fogadóban. Együtt léptek ki az ajtón. Ömlött az eső. Ítéletidő volt, az együtt lázongó elemek, a szél meg a víz mintha nagy, szomorú káosszá akarnák változtani a világot. A kapitány gondterheltnek és fáradtnak

találta az alkimistát. Zénon a vállával lökte be egy alacsony tetejű épület kapuját. – A fogadóstól bériem, jó drágán, ezt az elhagyott kovácsműhelyt, de itt legalább nem háborgat senki. Ő aztán ért az aranycsináláshoz. A helyiséget kis lánggal égő tűz világította meg, s a tűzön, hőálló edényben, főtt valami. Az előző lakó, a patkolókovács üllője meg fogói kínzókamrához tették hasonlatossá a félhomályos műhelyt. Lépcső vezetett az emeletre, feltehetően Zénon itt szokott aludni. Az egyik sarokban vörös hajú, tömpe orrú fiatal inas tett-vett. Zénon kimenőt adott neki estig, csak arra kérte, hozzon előbb valami innivalót. Azután tiszta gyolcsot keresett. Bekötözte HenriMaximilient, majd megkérdezte: – Mit keresel ebben a városban? – Kémkedem – felelt rá a kapitány. – Estrosse ura küldött ide, titkos megbízással, toscanai ügyekben; ugyanis Sienára fáj a foga, nem tud belenyugodni abba, hogy száműzték Firenzéből, és azt reméli, előbb-utóbb visszanyeri, amit elveszített. Úgy tudják rólam, azért vagyok itt, hogy kipróbáljam a fürdőket, a német köpölyöket és flastromokat; közben teszem a szépet a nunciusnak, aki túlságosan szereti a Farnéséket, semhogy a Medicieket is szerethetné; a nuncius viszont – bár nem sok meggyőződéssel – a császárnak teszi a szépet. Igaz, ezzel az erővel cseh tarokkot is játszhatnék. – Ismerem a nunciust – mondta Zénon –, orvosa vagyok és egy kicsit a házi alkimistája; csak velem olvasztatja az ezüstjét. Nem vetted észre, hogy ezek a kecskefejűek a kecskebakra meg az antik Kimérákra hasonlítanak? Őexcellenciája pajkos verseket farag, és túlzottan babusgatja az apródjait. Ha volna hozzá tehetségem, kerítőül szegődnék hozzá, meg is gazdagodnék hamarosan. – Hát én mi mást teszek, én is csak közvetítek – szólt a kapitány. – És mindenki ezt csinálja; ki a nőket veszi meg vagy mást, egyebet, ki az Igazságot, ki meg Istent. Még mindig az a becsületesebb, aki testet árul, és nem illúziót. Nem tudom eléggé komolyan venni kis ügyleteim tárgyát: a már tízszer eladott városokat, a bélpoklos hűségnyilatkozatokat, a rothadó alkalmakat. Aki szereti a cselszövést, a helyemben már meggazdagodott volna, nekem épp

annyi jut, hogy a postalovat meg a fogadóst kifizethetem belőle. Szegényen fogunk meghalni. – Ámen – szólt Zénon. – Ülj le. Henri-Maximilien azonban állva maradt a tűz mellett; ruhájából párafelhő szállt föl. Zénon az üllőre telepedett, és kezét a két térde közt lógatva, a lassan lángra kapó fahasábokat bámulta. – Még mindig a tűz az egyetlen társad, Zénon – mondta HenriMaximilien. A vörös hajú inas megjött a borral, és már ment is fütyörészve. A kapitány töltött és folytatta: – Emlékszel még a Szent Donatianus kanonokjának aggodalmaira? A Jóslások… legfeketébb balsejtelmeit igazolják, a vérről írott könyvecskédet, amelyet én ugyan nem olvastam, ő valószínűleg inkább felcserhez, mint filozófushoz tartja méltónak, és sírna, ha látná Értekezés az anyagi világról írott munkádat. Ha a balsorsod visszavezérelne Bruggébe, kiűzne onnan. – Még rosszabbat is tenne – mondta Zénon fintorogva. – Pedig nagyon ügyeltem rá, hogy gondolataimat jókora körmondatokba rejtsem. Használtam nagybetűs szavakat, hivatkoztam Nevekre, sőt még arra is rávettem magam, hogy számtalan jelzővel és határozóval nehezítsem el a mondataimat. Olyan az efféle szóáradat, mint a rajtunk levő ing meg a cipő; véd ugyan, de aki viseli, alatta azért teljesen mezítelen. – Nem teljesen – szólt a kalandor katona. – Valahányszor a pápai parkban Apolló szobrát látom, mindig elfog az irigység, hogy ő úgy mutatkozhat, ahogyan anyja, Létó megszülte. Az ember csak szabadon érezheti jól magát, és véleményünket rejtegetni rosszabb, mint a testünket. – És a hadicselek, kapitány! – mondta Zénon. – Úgy élünk bennük, mint ti a fedezékben meg az árkokban. A végén örülünk még egy célzásnak is, mert az mindent megváltoztat, akár egy szám elé írt mínuszjel; azon törjük a fejünket, hova csempészhetnénk be egy-egy merészebb szót, mintha így kikacsintanánk, föllibbenthetnénk a fügefalevelet, egy pillanatra levennénk, majd mintha mi sem történt volna, visszatennénk az álarcot. Olvasóink közül így több réteg választódik ki; az ostobák hisznek nekünk; mások, akik azt hiszik,

hogy mi náluk is ostobábbak vagyunk, cserbenhagynak; a maradék elindul az útvesztőben, s megtanulja, hogyan kell megkerülni vagy átugrani a hazugság akadályait. Aligha csodálkoznék, ha a legszentebb szövegekben hasonló fortélyokkal találkoznék. Ha így olvassuk, minden könyv hieroglifákkal van tele. – Túlbecsülöd a képmutatókat – felelt vállát vonva a kapitány. – A legtöbb ember nem gondolkodik annyit, hogy kétfelé is jusson belőle. Megtöltötte poharát, és elgondolkodva hozzátette: – Bármily különös, a győzelmes Károly császár e pillanatban azt hiszi, hogy békét akar, és Legkeresztényibb Őfelsége ugyancsak. – Mi más lenne a tévedés e pótléka, a hazugság, ha nem valamiféle Caput mortuum, indifferens anyag, nélküle a túlságosan is illékony igazságot az emberi mozsárban nem lehetne porrá törni. A lapos gondolkodásúak a mennybe menesztik a hozzájuk hasonlókat, és halált kiáltanak a velük ellenkezőkre; de hogy a mi gondolataink gyökeresen más minőségűek, azt már képtelenek fölfogni, észre sem veszik, mint ahogy a ketrecbe zárt vadállat se veszi észre azt az előtte heverő, szokatlan tárgyat, amelyet se széttépni, se megenni nem tud. Így tehetné magát láthatatlanná az ember. – Aegri somnia – mondta a kapitány. – Ezt én már nem értem. – Nem vagyok olyan szamár, mint Szervét – folytatta dühösen Zénon –, hogy lassú tűzön égettessem el magam egy köztéren, valami dogma ilyen vagy olyan értelmezése miatt, amikor nekem sokkal fontosabb dolgom van, éppen a szívizom szisztolés és diasztolés mozgásával foglalkozom. Ha azt állítom, hogy három egyenlő eggyel, vagy hogy a világot Palesztinában váltották meg, nem rejthetek-e ezekbe a szavakba, elsődleges értelmük mögé, valami titkos értelmet, így szabadulva attól a kényelmetlen érzéstől, hogy hazudtam. Ismerek bíborosokat, akik így húzzák ki magukat a csávából, és ezt csinálták azok a doktorok is, akiket mostanában az egekig magasztalnak. A fenséges Név öt betűjét úgy írom le én is, mint bárki más, de mit értsek rajta? A Mindenséget, vagy annak Elrendezőjét? Ami van, vagy ami nincs, vagy ami nem létezőként létezik, mint az éjszaka sötétje és üressége? Az Igen és a Nem, az Érte és az Ellen közt óriási föld alatti területek vannak, ahol még a legüldözöttebb is békességben élhet.

– Nem olyan ostobák ám a cenzoraid – mondta Henri-Maximilien. – Azok az urak ott Bázelban, meg az inkvizítorok Rómában annyira azért értik, amit mondasz, hogy elítélhessenek. – Az ő szemükben te csak ateista vagy. – Aki nem olyan, mint ők, azt máris ellenségnek tekintik – mondta keserűen Zénon. Ő is töltött magának, és mohón fölhajtotta a savanyú német bort. – Istennek hála – mondta a kapitány –, az én szerelmes versikéimbe nem ütik bele orrukat ezek a szenteskedők. Én mindig csak egyszerű veszélyeknek tettem ki magam, olyanoknak, mint a háborús sebek, az itáliai lázak, a rosszlányoktól szerezhető vérbaj, a fogadók tetvei és a hitelezők mindenütt. A papsapkás vagy püspöksüveges, tonzúrás vagy nem tonzúrás népséggel éppúgy nem álltam össze, mint ahogy tarajos sülre se vadászom. Még annak a hitvány udinei Robortellónak sem feleltem, aki agyonbírálgatta Anakreon-fordításomat, pedig nem tud se görögül, se más nyelven. A tudományt éppúgy szeretem, mint bármi mást; de teljesen hidegen hagy, hogy a vena cavában lefelé vagy fölfelé áramlik a vér, elég, ha annyit tudok, hogy amikor meghalunk, kihűl. És ha a föld forog… – Forog – mondta Zénon. – És ha a föld forog, egyáltalán nem érdekel, hogy hol járok rajta, és ha majd benne fekszem, még ennyire se fog érdekelni. Ami pedig a hitet illeti, azt fogom hinni, amit a zsinat határoz, ha egyáltalán határoz valamit; mint ahogyan ma este is majd csak azt eszem, amit a fogadós összekotyvaszt. Istent és e századot úgy veszem, ahogy jön, bár jobb szerettem volna akkor élni, amikor Vénuszt imádták. De nem akarom megfosztani magam attól a lehetőségtől sem, hogy halálos ágyamon, ha éppen arra vágyom, megtérhessek Urunkhoz, Jézus Krisztushoz. – Olyan vagy, mint az egyszeri ember, aki szívesen elhiszi, hogy a szomszéd lyukba befér egy asztal meg két pad, mert nem törődik vele. – Zénon testvér – mondta a kapitány –, sovány vagy, meggyötörtnek és riadtnak látlak, olyan rongyos a köpenyed, hogy még az inasom se venné föl. Érdemes volt húsz éven át küszködni

csak azért, hogy végül eljuss a kételyig, amely minden többékevésbé ép fejben amúgy is magától megterem? – Kétségkívül – felelt Zénon. – Csakhogy kételyed és hited csak buborékok a felszínen; az igazság, amely úgy rakódik le bennünk, mint desztilláció során retortában a só, minden magyarázaton és formán innen van; túl forró, vagy túl hideg ahhoz, hogy ajkunk kimondja, túl finom ahhoz, hogy betűvel leírjuk, de többet is ér annál. – Értékesebb, mint a Fenséges Szó? – Igen – mondta Zénon. Önkéntelenül is lehalkította a hangját. E pillanatban egy kolduló barát kopogtatott az ajtón, s a kapitány nagylelkűségének hála, néhány garassal gazdagabban távozott. Henri-Maximilien visszaült a tűz mellé, most már ő is halkabban folytatta. – Beszélj inkább az utazásaidról – mondta suttogva. – Minek? – kérdezett vissza a filozófus. – Kelet titkairól nem beszélek, mert nem léteznek; és te nem vagy olyan együgyű, hogy elszórakoztatnának a szultáni szerájról szóló mesék. Hamar rájöttem, hogy az éghajlati különbségek, amelyekből oly nagy ügyet csinálnak, eltörpülnek azon tény mellett, hogy az embernek mindenütt két keze, két lába, egy férfitagja, egy hasa, egy szája és két szeme van. A szóbeszéd olyan helyekre vitt, ahol sosem jártam; olykor magam terjesztettem hamis híreket, hogy nyugodtan lehessek ott, ahol nem is sejtenek. Azt hitték például, hogy már Tatárországban vagyok, pedig én békésen éltem Pont-Saint-Esprit-ben, Languedocban. De menjünk vissza még korábbra: nem sokkal Leónba érkezésem után a perjelt maguk a barátok űzték el az apátságból, azzal vádolták, hogy a zsidó törvényeket követi. Igaz, hogy öreg feje teli volt a Zohar-ból vett különös formulákkal, a fémek, a mennybeli hierarchia és az égitestek összefüggéseiről. Leuvenben megtanultam, hogy az allegória nem sokat ér; egészen elszédültem azt a nagy hókuszpókuszt látva, ahogy a tényekből jelképeket csináltak, aztán meg úgy építettek e jelképekre, mintha tények volnának. De senki se bolond annyira, hogy legalább valami kis bölcsesség ne szorulna belé! Az én perjelem addig rotyogtatta a retortáit, amíg rá nem jött néhány gyakorlati dolog titkára, ezeket aztán örököltem tőle. A montpellier-i egyetemen szinte semmit nem tanultam, mert azok ott

Galienuszból olyan bálványt csináltak, hogy még a természetnek is hozzá kellett alkalmazkodnia; mikor megtámadtam Galienusznak néhány tételét, már Jean Myers, a felcser is tudta, hogy ezek a majom, és nem pedig az ember anatómiáján alapulnak – tudósaim inkább azt állították, hogy Krisztus születése óta megváltozott az ember hátgerince, semmint, hogy felületességgel vagy tévedéssel kelljen vádolniuk e hatalmas tekintélyt. Azért ott is akadt néhány elszánt elme. Nem jutottunk elegendő holttesthez, hiszen az előítéletek olyanok, amilyenek. Egy kis köpcös orvos, Rondelet, aki éppoly komikus volt, mint a neve, elveszítette a fiát, azt a huszonkét éves diákot, akivel együtt jártam gyógynövényt gyűjteni Grau-du-Roiban; vörheny vitte el, egyetlen nap alatt. Ott, abban az ecetszagú szobában, ahol együtt boncoltuk a halottat, aki már nem volt se fiú, se barát, csak az emberi gépezet egyik szép példánya, először támadt olyan érzésem, hogy a mechanika és az alkímia egész egyszerűen a világegyetem tanulmányozására használja föl a testünktől tanult igazságokat, hiszen a testben a mindenség struktúrája ismétlődik meg. Egy hosszú élet sem elég ahhoz, hogy e két világot, a világot, amelyben élünk és azt, amely bennünk él, összehasonlítsuk. A tüdő tüzet élesztő fújtató, a hímvessző lövőfegyver, a testben kanyargó vér egy pompás keleti park öntözőárkainak vize; a szív aszerint, hogy melyik elméletet fogadjuk el, pumpa vagy parázsló tűz; az agy lombik, amelyben a lélek desztillálódik… – Visszatérünk az allegóriához – mondta a kapitány. – Ha ezzel azt akarod mondani, hogy a test a legbiztosabb valóság, csak mondd. – Nem egészen – felelt Zénon. – Néha úgy látom, hogy a test, a mi birodalmunk, éppoly laza szövetű és illékony, akár egy árnyék. Halott anyámat újra látva se csodálkoztam volna jobban, mint amikor egy utcasarkon befordulva, megpillantottam a te húsz évet öregedett arcod; ajkad még tudja a nevemet, de arcod az évek során nem is egyszer változott; az idő megváltoztatta színét, átalakította formáját. Mennyi búza érett be, mennyi állat élt és pusztult el, hogy táplálékkal lássa el azt az Henrit, aki nem ugyanaz az Henri, akit húsz éve megismertem. De térjünk vissza az utazásokhoz…

Pont-Saint-Esprit sem volt mindig rózsaágy, az emberek az ablakból lesték az új orvos minden cselekedetét, minden mozdulatát, s Őeminenciája, akire annyira számítottam, Avignonból Rómába tette át székhelyét. Szerencsémet annak a hitszegőnek köszönhetem, aki Algírból szállított lovakat a francia király istállójába; ez a derék kalóz épp a házam előtt törte ki a lábát, s a segítségnyújtásért cserébe fölajánlotta, hogy fölvesz a hajójára. Még ma is hálás vagyok neki. Ballisztikai vizsgálódásaimmal elnyertem Berbériában őfelsége jóindulatát, s alkalmat kaptam a petróleum sajátosságainak és az oltatlan mésszel való kombinációjának tanulmányozására a célból, hogy flottájának hajóit kilőhető rakétákkal lássam el. Ubicumque idem: az uralkodók fegyvereket akarnak, hogy megvédhessék vagy növelhessék hatalmukat; a gazdagok aranyat, és ezért egy ideig fedezik kemencéink költségeit; a gyávák és a becsvágyók a jövőbe szeretnének látni. Igyekeztem e kívánságok közt megtalálni a helyem. A legjobb fejőstehenem egy kakochimiás dózse és egy beteg szultán volt; ömlött hozzám a pénz, Genovában, a San Lorenzo mellett, vagy Péra keresztény negyedében pillanatok alatt új ház nőtt ki a földből. Megkaptam a mesterségem gyakorlásához szükséges eszközöket, a legritkábbat és a legértékesebbet is: lehetőséget arra, hogy a magam kedve szerint gondolkodjam és cselekedjem. Aztán jöttek az irigyek és ostobák, kezdődtek a mesterkedések, terjedtek a mendemondák; azzal vádoltak, hogy gyalázom a Koránt vagy az Evangéliumot, hogy részem van valamiféle udvari összeesküvésben; így aztán mindig eljött a nap, amikor nem volt más választásom, mint hogy utolsó filléreimmel egy lovat vegyek, vagy egy hajót béreljek. Húsz évem telt el olyanfajta bonyodalmak közepette, amelyeket a könyvek kalandnak neveznek. Túlzott vakmerőségem néhány betegem halálát okozta, másoknak viszont megmentette az életét. Hogy állapotuk romlott-e vagy javult, az engem csak abból a szempontból érdekelt, hogy igazolja-e prognózisom, bizonyítja-e módszerem helyességét. A tudomány és a kontempláció nem elegendő, csak akkor ér valamit, Henri testvér, ha átalakul hatalommá; a népnek igaza van, amikor a fehér vagy a fekete mágia adeptusait látja bennünk. Állandóvá tenni a mulandót, előbbre hozni, vagy hátrább vinni a kijelölt pillanatot, megkaparintani a halál titkait,

hogy harcolhassunk ellene, természetes receptekkel segíteni, vagy kijátszani a természetet, uralkodni a világon és emberen, újjáformálni, esetleg újrateremteni őket… – Vannak napok – mondta a kapitány –, amikor Plutarkhoszt olvasgatva arra gondolok, már túl késő; az ember és a világ csak volt. – Képzelgés – felelt rá Zénon. – Az aranykor is csak olyan, mint Damaszkusz vagy Konstantinápoly; messziről szép, de ha az utcáit járod, észreveszed a leprásokat meg a döglött kutyákat is. A te Plutarkhoszodban én azt olvasom, hogy Héphaisztion nem tartotta be a diétát, már-már betegesen sokat zabáit, hogy Nagy Sándor ivott, mint a gödény. Kevés kétlábú élt Ádám óta, aki megérdemli az ember nevet. – Te orvos vagy – mondta a kapitány. – Igen – mondta Zénon –, többek között. – Orvos vagy – ismételte meg a makacs flamand. – Gondolom, összevarrogatni az embereket éppoly unalmas lehet, mint szétkaszabolni őket. Nem untad még meg, hogy éjszaka azért kelljen fölkelned, hogy ezt a szerencsétlen fajzatot gyógyítgasd? – Sutor ne ultra… – felelte Zénon. – Pulzust mértem, megnéztem a beteg nyelvét, vizsgáltam a vizeletét, de nem a lelkét… Nem az én dolgom eldönteni, hogy egy kólikás zsugori megérdemel-e még tíz évet, vagy hogy jó-e, ha meghal a zsarnok. Még a legrosszabb és legostobább betegeink is megtanítanak valamire, az ő gennyes sebeik sem csúnyábbak, mint egy ügyes vagy egy igaz ember sebei. Valahányszor éjszaka egy betegágy mellett álltam, mindig újra felvetődött bennem a sok megválaszolatlan kérdés: mi a fájdalom, és mi a fájdalom célja, jóindulatú-e a természet vagy közömbös, túléli-e a lélek a test pusztulását? Rájöttem, hogy az analógián nyugvó magyarázatokban is, amelyeket hajdan alkalmasnak hittem a világegyetem titkainak feltárására, hemzsegnek az új tévedési lehetőségek, hiszen az átláthatatlan Természetnek ugyanazt az előre megállapított tervszerűséget tulajdonítják, mint mások Istennek. Nem azt mondom, hogy kételkedtem, a kétkedés egészen más dolog; addig vittem a kutatást, hogy a fogalmak egyszer csak úgy hajlottak el a kezemben, mint egy kinyúlt rugó; mire nagy nehezen fölmásztam egy-egy föltevés létráján, éreztem, hogy törik súlyom alatt az

elmaradhatatlan ha… Paracelsus és az ő jelölési rendszere első látásra diadalmas utat nyitott mesterségünk előtt, gyakorlatilag azonban a falusi babona szintjére szállította le. Kezdtem úgy vélekedni, hogy nem is olyan hasznos a horoszkópokat tanulmányozni a gyógyszerek megválasztása és a halálesetek megjövendölése szempontjából; mert ha elfogadom, hogy ugyanolyan anyagból vagyunk, mint a csillagok, abból még nem az következik, hogy meg is határoznak, vagy többé-kevésbé befolyásolnak bennünket. Minél többet gondolkodtam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy szentnek tartott eszméink, bálványaink és szokásaink, kifejezhetetlennek hitt látomásaink éppúgy az emberi gépezet működésének termékei, mint orrunk vagy altestünk szele, verejtékünk, könnyeink sós vize, a szerelem fehér nedve, a test ürüléke és salakja. Bosszantott, hogy az ember saját lényegét majdnem mindig rosszra pazarolja; szüzességről beszél, mielőtt még megfejtette volna a nemiség titkát; szabad akaratról vitatkozik ahelyett, hogy annak ezernyi homályos okát keresné, miért kezdünk pislogni, ha egy pálcát közelítenek hirtelen a szemünkhöz; a poklot emlegeti, még mielőtt kifaggatta volna a halált. – Én ismerem a halált – mondta ásítva a kapitány. – A Ceresolénál kapott puskalövés – ami leterített –, meg a belém diktált korty pálinka – ami föltámasztott – közt sötét űr van. Ha nincs az őrmester kulacsa, még mindig ott ülnék, abban a fekete lyukban. – Elhiszem – szólt az alkimista –, bár sok minden szól a halhatatlanság mellett, mint ahogy ellene is. A holtak legelőbb a mozgástól fosztatnak meg, azután testük melegétől, majd többékevésbé gyorsan, a körülményektől függően, a formájuktól; de vajon a halálban a léleknek csak a mozgása és a formája vész el, a lényege megmarad? Bázelban voltam a fekete pestis idején… Henri-Maximilien itt félbeszakította, és elmondta, hogy ő akkor Rómában élt, a pestis egy kurtizán házában lepte meg. – Bázelban voltam – folytatta Zénon. – Pérában épp hogy elkerültem Lorenzo di Medici Őkegyelmességét, a Gyilkost, akit a nép tréfásan csak Lorenzacciónak nevez. A vagyonától megfosztott herceg is közvetítést vállalt, mint te, Henri testvér, Franciaország megbízásából titkos küldetésben járt a török Portánál. Szerettem

volna megismerkedni e bátor férfival. Négy évvel később, amikor Lyonba utaztam, hogy átadjam nyomdászomnak, ennek a szerencsétlen Dolet-nak Értekezés az anyagi világról című munkámat, egy fogadóban akadtam vele össze, szomorúan üldögélt a hátsó helyiségben. A véletlen úgy hozta, hogy épp aznap támadta meg egy firenzei bérgyilkos; én szedtem rendbe, amennyire tőlem tellett, s közben nyugodtan beszélgethettünk a török meg a mieink őrültségeiről. Az üldözött Lorenzo úgy tervezte, hogy mégis hazatér szülőföldjére, Itáliába. Mielőtt elváltunk, nekem ajándékozta kaukázusi apródját, akit magától őfelségétől kapott, cserébe egy olyan méregért, amelyet akkor vett volna magához, addigi életéhez méltón, ha ellenségei kezébe kerül. Nem volt alkalma kipróbálni a port, mert ugyanaz a bérgyilkos, aki Franciaországban nem járt sikerrel, nem sokkal később leszúrta Velencében, egy sötét utcán. De a szolgája rám maradt… Ti költők szemérmetlenül csaltok a szerelemről dalolva; amit kapunk, sohasem olyan szép, mint a csókban összetapadó ajkakhoz hasonlatos rímek. És mégis, milyen nevet adhatnék e lángnak, amely főnixként, saját hamvából támad föl, a vágynak, hogy este viszontláthassam a reggel látott arcot és testet? Mert, Henri öcsém, vannak üdítő testek, amelyek hűsítenek, akár a víz, és jó volna tudni, hogy miért éppen a leghevesebbek hűsítenek leginkább? Alej Keletről jött, mint a balzsamaim és az opiátjaim, de egyszer sem sértett meg azzal, hogy Németország sáros útjain és füstös házaiban visszasírta volna a nagyvezír kertjeit és napsugaras szökőkútjait… Leginkább a csöndet szerettem, amelyet a nyelvi nehézségek kényszerítettek ránk. Olvasok arabul, de törökül csak annyit tudok, hogy megtudakoljam, ha kell, merre menjek; Alej viszont beszélt törökül, néhány szót olaszul, anyanyelvének szavai csak álmában jöttek elő… A sok nagyhangú, pimasz kurafi után, akivel a sors megvert, végre megvolt a kobold, a manó, a néphit szerint segítőnk… Aztán, a fekete pestis évében, egy szomorú estén, bázeli szobámban betegen találtam a szolgámat. Tudja értékelni a szépséget, Henri öcsém? – Igen – felelte a flamand. – A női szépséget. Anakreón jó költő, Szókratész nagy ember, mégsem értem, hogy tud valaki lemondani a

lágy, rózsaszín halmokról, a miénktől oly kellemesen különböző, nagy testekről, amelyekbe úgy hatol be az ember, akár a kedvéért fölvirágozott és föllobogózott városba a hódító. És mit számít, ha esetleg nem a mi kedvünkért lobogózták föl? A nőkben azt élvezem, ami férfinak szégyen; a pomádét, a szép hajviseletet, az illatszereket. Miért járnék titokban mellékutakon, amikor napfényes út van előttem, amelyen tisztességgel elindulhatok? Ördögbe a hamvasságukat egykettőre elveszítő arcokkal, inkább borbély, mint szerető kezébe valók. – Én viszont – mondta Zénon – mindennél jobban szeretem ama titkos örömöt, az enyémhez hasonlatos, élvezetemet visszatükröző testet; nincs szükségem az élvezethez kurtizánok arcjátékára, a petrarkisták szólamaira, Signora Livia hímzett ingeire és Laura asszony csipkés fodraira, nekem nem kell az olyan érintkezés, amely álszent módon a faj fenntartással igazolja magát, de valójában a vággyal születik, s vele együtt múlik el, és ha vegyül is belé olykor némi szerelem, hát nem azért, mert a divatos ritornellák erre buzdítottak… Azon a tavaszon egy Rajna-parti fogadóban laktam, áradt a folyó, szobámba behallatszott a háborgó víz zaja; kiabálni kellett, hogy értsük egymást, és alig lehetett hallani a viola hangját; valahányszor fáradt voltam, megparancsoltam az inasomnak, hogy játsszék rajta, mert nekem a muzsika mindig gyógyszer volt, és ünneppé varázsolta napjaim. De aznap este Alej nem várt lámpával a kezében az istállónál, ahol az öszvéremet tartottam. Henri öcsém, gondolom, te is sajnálod a csákánnyal megsebzett, a földben málladozó szobrokat, haragszol az Időre, amely elpusztítja a szépséget. Holott el tudom képzelni; a márvány belefáradt már abba, hogy oly régen őrzi emberi formáját, és örül, hogy újból kő lehet… A teremtmény viszont fél visszatérni a formátlan anyaghoz. Szobámba lépve, iszonyú bűz fogadott, szolgám zihálva vért és vizet okádott, torkán már nem ment le semmi, beteg tüdeje fölmondta a szolgálatot. De amit léleknek szoktak nevezni, az még élt, és a hűséges kutyaszemek sem kételkedtek abban, hogy a gazda segíteni fog… Nem először történt, hogy nyugtatóim hatástalannak bizonyultak, de addig minden halál csak egy-egy elveszített bábu volt az orvosi játszmában. Ráadásul, a

fekete őfelségével vívott küzdelem során, valamiféle homályos cinkostársi kapcsolatba kerültünk; egy hadvezér ismeri meg így, és végül már csodálja ellensége taktikáját. Mindig eljön az a pillanat, amikor betegeink ráébrednek, hogy túlságosan jól ismerjük őt, és ezért belenyugszunk az elkerülhetetlenbe; még könyörögnek és küszködnek ugyan, de szemünkből már kiolvassák az ítéletet, amelyről pedig nem akarnak tudni. Csak akkor vesszük észre, mily iszonyú, hogy a teremtett lény meghal, ha szeretünk valakit. Elhagyott a bátorságom, vagy legalábbis a hidegvérem, amire pedig oly nagy szükségünk van. Hivatásomat egyszeriben fölöslegesnek éreztem, ami éppoly képtelenség, mintha nagyszerűnek hinném. Nem mintha szenvedtem volna, épp ellenkezőleg; tudtam, hogy képtelen vagyok fölfogni, mennyire szenved ez a szemem előtt vonagló test; mintha egy másik világban halt volna meg inasom. Kiáltottam, de a fogadósnak esze ágában sem volt a segítségemre jönni. Fölemeltem a hullát, és letettem a padlóra, hogy ott várja be, míg megjönnek a sírásók, akikért hajnalban majd elszaladok; a szalmazsákot széttéptem, és apránként elégettem a kályhában. A kint és a bent, a makrokozmosz és a mikrokozmosz ugyanolyan volt, mint Montpellier-ben, a boncolások idején, de az egymásba kapaszkodó, nagy kerekek céltalanul forogtak, e törékeny gépezetek nem ejtettek bámulatba többé… Szégyellem bevallani, hogy egy inas halála elég volt ahhoz, hogy ily sötét lázadást lobbantson föl bennem, de az ember elfárad, Henri, nem vagyok már fiatal, elmúltam negyvenéves. Elegem volt a testfoltozó mesterségből, undor fog el a gondolatra, hogy reggel megint meg kell tapintanom a Tanácsos úr pulzusát, meg kell nyugtatnom a Bíróné asszonyt, s ellenfényben kell vizsgálgatnom a Tiszteletes úr vizeletét. Azon az éjszakán határoztam el, hogy nem gyógyítok többé. – Az Aranybárány tulajdonosa említette e szeszélyedet – mondta komolyan a kapitány. – Mégis kezeled a nuncius köszvényét, és az én arcomon is itt a flastromod meg a kötésed… – Hat hónap telt el azóta – folytatta Zénon, miközben egy üszkös fahasábbal a hamuba rajzolgatott. – A kíváncsiság fölébred bennünk újra, kedvünk támad kipróbálni tehetségünk, és segíteni azoknak, akik velünk együtt vesznek részt e különös kalandban. A sötét

éjszaka víziója már mögöttem van. Ha senkivel nem beszélek róla, elfelejtem. Henri-Maximilen fölállt, közelebb lépett az ablakhoz, és megjegyezte: – Még mindig esik. Még mindig esett. A kapitány szórakozottan dobolt az ablaküvegen. Aztán hirtelen megint a házigazda felé fordult. – Tudod-e, hogy kölni rokonom, Sigismond Fugger, halálos sebet kapott egy csatában, ott az inkák országában? Azt rebesgetik, száz rabnője volt, száz korall berakásos, rézvörös test, száz fűszeres illatú, beolajozott hajkorona. Amikor érezte, hogy közeleg a halál, Sigismond levágatta rabnői haját; megparancsolta, hogy a levágott hajat terítsék szét egy ágyon, őt pedig fektessék rá, hogy azon a fahéjillatú, veríték-és asszonyszagú bundán lehelhesse ki a lelkét. – Nemigen tudom elhinni, hogy azokban a gyönyörű hajfonatokban ne lett volna tetű – mondta savanyúan a filozófus. Aztán hozzátette, a kapitány ingerültségét megelőzendő: – Tudom, mire gondolsz. Tetvésztem én is olykor szerelmesen fekete fürtökben. A flamand tovább járt fel s alá, de szemmel láthatólag nem azért, hogy föllazítsa zsibbadt tagjait, hanem azért, hogy rendezze gondolatait. – Ragadós a rosszkedved – mondta, amikor végre visszaült a tűz elé –, történeted arra késztet, hogy visszakérőddzem az életem. Nem panaszkodom, de minden egészen más, mint ahogy elképzeltem. Tudom, hogy én nem vagyok nagy hadvezérnek való, de láttam közelről olyanokat, akik annak számítanak; meg is döbbentettek nagyon. Életem jó egyharmadát töltöttem Itáliában, ahol az idő szebb, mint Flandriában, a konyha viszont rosszabb. Verseim nem érdemlik meg, hogy túléljék a papirost, amelyre nyomdászom az én költségemre nyomtatja őket, ha véletlenül nekem is telik egy díszes címlapra meg egy rossz címre. Hippokréné’ babérkoszorúi nem énrám várnak, nem leszek borjúbőrbe kötött halhatatlan. De amikor azt látom, milyen kevesen olvassák Homérosz Iliász-át, vígabban fogadom, hogy engem is kevesen olvasnak.

Sok nő szeretett, de ritkán olyanok, akiknek szerelméért az életemet adtam volna… (Bár, ha végignézek magamon, nagyképűség volna azt hinnem, hogy a szépek, akikért sóhajtozom, épp az én bőrömre vágynak…) A nápolyi Vanina, akinek, úgymond, a férje vagyok, nagyon rendes lány, de nem valami ámbraillatú, és vörös hajzuhataga sem egészen az övé. Nemrégiben hazatértem szülővárosomba, anyám meghalt, Isten nyugosztalja! Neked csak jót akart a derék asszony. Apám, úgy sejtem, pokolra került, a pénzeszsákjaival együtt. Öcsém kedvesen fogadott, de egy hét múlva rájöttem, jobb lesz, ha visszaindulok. Olykor sajnálom, hogy nincsenek törvényes gyerekeim, de nem szeretném, ha unokaöcséim a fiaim volnának. Becsvágyó vagyok, mint mindenki, de ha egy-egy mai hatalmasság megtagad tőlem valamit: engedélyt vagy juttatást, túláradó örömmel fordulok ki a várószobából, hisz nem kell néki köszönetet mondanom, és végre kedvemre kószálhatok az utcán, zsebre dugott, méghozzá üres zsebre dugott kézzel… Sok élvezetben volt részem, hálát adok az Örökkévalónak, hogy minden évben újabb eladó lányokat hoz, és hogy minden ősszel új bor készül; néha arra gondolok, milyen jó életem lett volna, ha kutyának születek: mindig kinn a szabadban, jó kis verekedések, meg néhány rágni való csont. Viszont, ahányszor csak elválok éppen soros szeretőmtől, megkönnyebbülten fölsóhajtok, mint az iskolából szabaduló diák; azt hiszem, ugyanígy fogok fölsóhajtani akkor is, ha eljön a halálom órája. Szobrokat emlegettél; nemigen ismerek nagyobb élvezetet, mint szemlélgetni azt a márvány Vénuszt, amely jó barátom, Caraffa bíboros nápolyi kertjében áll; fehér idomai oly gyönyörűek, hogy kiűznek a szívemből minden hívságos, szentségtörő vágyat, és könnyekre fakasztanak. De ha egy negyedóra felénél tovább nézem, se szemem, se lelkem nem látja már. Testvér, szinte minden földi dologban van valami seprő, valami utóíz, amitől megundorodik az ember; az a kevés dolog viszont, ami véletlenül tökéletesnek bizonyul, halálosan unalmas. Nem értek a filozófiához, de olykor arra gondolok, hogy Platónnak igaza van, de Campanus kanonoknak is igaza van. Kell léteznie másutt valaminek, ami nálunk tökéletesebb, valami Jónak, amelynek megjelenése zavarba ejt, de amelynek hiányát nem tudjuk elviselni.

– Sempiterna temptatio – szólt Zénon. – Gyakorta mondogatom magamban, hogy a világon semmi sem magyarázza, miért igyekszem minden nap világosabban gondolkodni, mint az előző nap, hacsak nem valami örök rend, vagy esetleg az anyagnak valami furcsa buzgalma, hogy önmagánál jobbat hozzon létre. Lehajtott fejjel ült a szobát elborító, nyirkos félhomályban. A tűz fénye megfestette sav marta, behegedt égési sebekkel borított két kezét; a kapitány látta, hogy Zénon figyelmesen szemlélgeti a lélek különös nyúlványait, e húsból való szerszámokat, amelyek segítségével mindennel kapcsolatot teremthet. – Áldott legyek! – kiáltott föl végül is, azzal a régi hévvel, amelyben Henri-Maximilien a Colas Gheellel együtt megélt mechanikai álmodozásoktól bódult Zénon lelkesedésére ismerhetett. – Sohasem fogok betelni azzal a csodával, hogy e test, amelyet a gerincoszlop tart; e törzs, amely a nyak isztmoszával kapcsolódik a fejhez, s amely körül szimmetrikusan helyezkednek el a végtagok, szellemet sejt magában, és talán teremt is szellemet, amely a szem segítségével lát, és a végtagok segítségével tapint. Ismerem a határait, tudom, hogy nincs elég ideje messzebbre jutni, s ha ideje volna is, akkor meg az ereje fogy el. De létezik, s a jelen pillanatban Ő az, aki Van. Tudom, hogy téved, hogy tévelyeg, hogy gyakran hibásan értelmezi a világtól kapott leckéket, de tudom azt is, hogy képes felismerni és olykor helyrehozni a saját tévedéseit. Bejártam nagy részét e gömbnek, amelyen élünk; tanulmányoztam a fémek olvadási pontját és a növények egymásra következő nemzedékeit, megfigyeltem a csillagokat, és vizsgáltam a testek belsejét. Ebből a fahasábból, amit most fölemelek, ki tudom vonni a súly fogalmát, a lángokból pedig a hőét. Tudom, hogy nem tudom, mi az, mit nem tudok, irigylem azokat, akik többet fognak tudni; de tudom, hogy nekik is, akárcsak nekem, mérniök, mérlegelniük, következtetniök kell majd, de egyúttal óvakodniok is a levont következtetésektől, fölismerni, mi igaz a tévesben, és szem előtt tartani, hogy az igazba mindig keveredik valamennyi téves. Sohasem ragaszkodtam egy eszméhez, attól való félelmemben, hogy nélküle zűrzavarba jutok. Soha nem mártogattam az igazat a hazugság levébe csak azért, hogy könnyebben megemészthessem. Soha ki nem forgattam ellenfelem véleményét

csak azért, hogy könnyebben legyen igazam, még Bombastusét sem, amikor az antimonról vitáztunk, és ő nem volt hálás érte. Vagy ha mégis néha előfordult, mindig megszidtam magam, mint ahogy egy becstelen szolgát is megszidnék, és csak akkor bocsátottam meg magamnak, amikor ígéretet tettem, hogy jobban fogok igyekezni. Álmokat láttam, én az álmokat valóban csak álomnak tartom, őrizkedtem attól, hogy bálványt csináljak az igazságból; szerényebb nevet adtam neki: pontosság. Nem azért vagyok győzedelmes vagy veszedelmes, amiért annak hisznek; vannak másfajta dicsőségek is, mint a dicsőség, másfajta máglyák is, mint a máglya. A szavak csapdájától, azt hiszem, sikerült megóvnom magam. Talán kevésbé ostobán halok meg, mint ahogy megszülettem. – Hát ez nagyon szép – mondta nagyot ásítva a katona. – De azt beszélik, hogy kézzelfoghatóbb sikereid is vannak. Hogy aranyat csinálsz. – Nem – felelt az alkimista –, de mások majd csinálnak. Csak idő és megfelelő eszközök kérdése, hogy a kísérlet sikerüljön. Mit számít az a néhány évszázad? – Nagyon sokat, amikor az Aranybárány számláját ki kell fizetni – felelte tréfásan a kapitány. – Aranyat csinálni egyszer talán ugyanolyan egyszerű lesz, mint üveget fújni – folytatta Zénon. – Addig-addig rágjuk a dolgok héját, míg végül rátalálunk az affinitások és taszítások titkos okaira… Mert mi egy orsó, egy magától forgó cséve, semmi kis gép, és mégis, ezeknek az apró találmányoknak a sora végül talán messzebb visz minket, mint Magellánt és Amerigo Vespuccit a hajója. Elfog a méreg, ha arra gondolok, hogy az emberi találékonyság megelégedett az első kerékkel, az első esztergával, az első kohóval; de hogy az égből lopott tüzet mi mindenre lehetne használni, azzal nemigen törődött senki. Holott némi igyekezettel néhány egyszerű alapelvből egész sor ötletes gépet lehet levezetni, olyan masinákat, amelyek az embert bölcsebbé vagy hatalmasabbá tehetnék; amelyek hőt állítanak elő mozgással; olyan vezetékeket, amelyek nem vizet, hanem tüzet továbbítanának, így a régi hypocaustumok és keleti gőzkamrák is úgy működhetnének mint desztilláló és olvasztó berendezések… Riemer, aki Regensburgban él, úgy véli: az egyensúly szabályainak

tanulmányozása lehetővé teszi, hogy a jövőben akár háborús, akár békés célokra a levegőben szálló és víz alatt úszó járműveket építsünk. A Nagy Sándor hőstetteit gyermekjátékká lefokozó puskaporotok is csak egy elme töprengéseinek az eredménye. – Álljunk csak meg! – vágott közbe Henri-Maximilien. – Amikor apáink először gyújtották meg a kanócot, azt hihették, hogy ez a lármás találmány teljesen fölforgatja a hadi mesterséget, és megrövidíti a harcot, hiszen nem lesznek harcosok. De, hála Istennek, nem így történt! Többet ölünk (bár én kétlem), és martalócaim íj helyett puskából lődöznek. De az ősi bátorság, az ősi gyávaság, az ősi ravaszság, az ősi fegyelem és az ősi engedetlenség mit sem változott; következésképpen az előrenyomulásnak, a visszavonulásnak, az állások tartásának, a megfélemlítésnek és a félelem eltitkolásának a tudománya sem változott semmit. Hadvezéreink még mindig Hannibált utánozzák, még mindig Vegetiust tanulmányozzák. Még mindig a nagyok nyomában kullogunk. Most, mint régen. – Rég tudom, hogy egyetlen unciányi tehetetlenség többet nyom, mint egy egész vékányi bölcsesség – mondta bosszúsan Zénon. – Tisztában vagyok azzal is, hogy a te uralkodóid szemében a tudomány nem ér annyit, mint a hintó, a katonai parádé, meg a pátenseik. Pedig, Henri testvér, én ismerek a föld különböző pontjain öt-hat olyan koldust, aki még nálam is bolondabb, nálam is szegényebb, nálam is gyanúsabb, és titokban mégis olyan rettentő hatalomról álmodozik, amilyen még Károly császárnak sem lesz soha. Ha Arkhimédész talált volna egy szilárd pontot, nemcsak kiemelhette volna a világot sarkaiból, hanem úgy taszíthatta volna vissza a szakadékba, mint valami törékeny kagylót… És, őszintén megvallva, Algírban, a törökök állati kegyetlenségeit, vagy a mi keresztény birodalmainkban is mindenütt pusztító őrjöngést és bősz haragot látva, néha arra gondolok, hogy fajtánkat féken tartani, oktatni, gazdagítani vagy eszközökkel ellátni kényszermegoldás csupán ebben az egyetemes zűrzavarban, és hogy egy nap egy új Phaethon nem véletlenül, hanem szándékosan lobbantja majd lángra földünket. Ki tudja, lombikjainkból nem üstökös bukkan-e majd elő?

Amikor látom, mily messze ragadnak töprengéseink, Henri testvér, már nem is csodálkozom annyira, hogy máglyával fenyegetnek. Hirtelen fölugrott. – Úgy hallom, folytatódik a Jóslások miatt indított per. Nincs még ítélet, de az elkövetkezendő napokban nem árt óvatosnak lenni. Ritkán alszom itt a kovácsműhelyben, inkább valami kevésbé veszélyes vackot keresek. Induljunk el együtt, de ha félsz a kíváncsi pillantásoktól, jobb lesz, ha már a küszöbön elválunk. – Minek nézel te engem? – vágott vissza a kapitány, talán könnyedebbnek mutatkozva, mint amilyen valójában volt. Zubbonyát gombolgatva átkozódott a besúgók ellen, akik folyton más dolgába ütik az orrukat. Zénon fölvette köpenyét, amely időközben majdnem megszáradt. Indulás előtt a két férfi még megosztozott a kancsó fenekén maradt boron. Az alkimista bezárta az ajtót, a hatalmas kulcsot egy gerendára akasztotta, az inasa ott majd megtalálja. Az eső közben elállt. Már sötétedett, de a szürke palatetők fölött, a hegyoldalon, a friss hótakarót még átszínezték a lenyugvó nap sugarai. Menet közben Zénon minden sötét zugba belesett. – Fogytán van a pénzem – mondta a kapitány. – De azért, a nehézségeidre való tekintettel… – Nem, testvér – szólt az alkimista. – Ha veszélybe kerülök, a nunciustól kapok annyi pénzt, hogy kereket oldhassak. Tedd csak el a pénzed, érhet még téged is baj. Őrök kíséretében egy kocsi robogott végig a szűk utcán, bizonyára fontos személyiséget vitt Ambras-ba, a császári kastélyba. Félreálltak, hogy helyet adjanak neki. Amikor a zaj elült, Henri elgondolkozva folytatta. – Párizsban Nostradamus mond jövendőt, és békén hagyják. Ellened mi a kifogás? – Ő azt vallja, hogy Föntről vagy Lentről érkező segítséggel jövendöl – mondta a filozófus, és köpenye ujjával letörölte a sárfoltokat. – Ezek az urak, úgy látszik, istentelenebbnek találják a puszta feltevéseket, mint a duruzsoló rézüstből prófétáló démon-vagy angyalsereget… Meg aztán Michel de Nostre-Dame négysoros versikéi, amelyeket én sem becsülök le, folyton felcsigázzák a

tömegek kíváncsiságát, mert nagy veszedelmeket és királyok halálát jövendölik. Engem viszont nem érdekelnek eléggé II. Henrik király gondjai, így aztán meg se próbálom kitalálni, hogy miként alakulnak dolgai a jövőben… Utazgatás közben támadt egy gondolatom: addig jártam a térbeli utakat, itt mindig tudván, hogy az ott – bár még nem értem oda – vár rám, hogy végül szerettem volna bejárni, a magam módján, az idő útjait is. Be akartam tölteni a szakadékot, amely a napfogyatkozás előrejelzőjének kategorikus véleménye és az orvos sokkal bizonytalanabb prognózisa közt tátong; óvatosan egymással akartam megtámogatni az előérzetét és a feltételezést, meg akartam rajzolni e még el nem ért kontinens térképét, a tengerekkel s a belőlük már kiemelkedett földrészekkel… Belefáradtam a kísérletbe. – Úgy fogsz járni, mint a vásári bábjátékosok doktor Faustusa! – mondta nevetve a kapitány. – Azt már nem! – felelt az alkimista. – Vénasszonyoknak való ez az ostoba história a tudós doktor paktumáról meg vesztéről. Egy igazi Faustus egészen másként gondolkodna a lélekről és pokolról. Most már csak azzal voltak elfoglalva, hogy a tócsákat kikerüljék. A folyó mentén haladtak, Henri-Maximilien a híd közelében bérelt szobát. – Hol töltöd az éjszakát? – kérdezte váratlanul a kapitány. Zénon fürkésző tekintettel nézett a katonára. – Még nem tudom – felelte óvatosan. Elhallgattak, mindketten kifogytak a szóból. Henri-Maximilien egyszeriben megállt, kihúzott a zsebéből egy füzetet, és olvasni kezdett annak a gyertyának a fényénél, amely egy késő estig dolgozó ötvös ablakában égett, egy vízzel teli, gömbölyű edény mögött. …Stultissimi, inquit Eumolpus, tum Encolpii, tum Gitonis aerumnae, et precipue blanditiarum Gitonis non immemor, certe estis vos qui felices esse potestis, vitam tamen aerumnosam degitis et singulis diebus vos ultro novis torquetis cruciatibus. Ego sic semper et ubique vixi, ut ultimam quamque lucem tanquam non redituram consumarem, id est in summa tranquillitate… – Hadd fordítsam le neked – mondta a kapitány –, mert a gyógyszerlatin, gondolom, már elfeledtette veled a másik latint. Az a vén kujon Eumolpos olyan szavakat intéz a két ifjúhoz, Encolpioshoz

és Gitonhoz, hogy úgy véltem, magamnak is érdemes följegyezni: Milyen ostobák vagytok – mondja Eumolpos – visszagondolva Encolpios és Giton bajaira, de még inkább ez utóbbi kedvességére. Boldogok lehetnétek, mégis nyomorultan éltek, minden napotok nehezebb, mint az előző. „Én mindig és mindenütt úgy éltem, hogy minden napomat soha meg nem ismétlődőnek tekintettem, s ennek megfelelően élveztem is.”1 Petronius – tette hozzá –, az én egyik közbenjáró szentem. – A dologban az a legszebb – bólogatott Zénon –, hogy a te íród el sem tudja képzelni, hogy a bölcs utolsó napja másként is telhet, nemcsak nyugalomban. De majd igyekszem, hogy a kellő pillanatban eszembe jusson a lecke. Egy kivilágított kápolnához értek, folyt a kilencnapos ájtatosság. Zénon befelé indult. – Mit keresel a szenteskedők közt? – kérdezte a kapitány. – Nem magyaráztam meg elég világosan? – kérdezett vissza Zénon. – Láthatatlanná teszem magam. Azzal besurrant a bejáratot elzáró bőrfüggöny mögé. HenriMaximilien várt egy ideig, továbbment, aztán megint visszajött, majd végleg elment, régi nótáját fütyörészve: Elindult két jó barát A hegyeken túlra Várta már a lakomát… Szállásán Strozzi üzenete várta: hagyja abba a sienai ügyekkel kapcsolatos titkos megbeszéléseket. Henri-Maximilien arra gondolt, háború van kilátásban, vagy talán valaki befeketítette a firenzei parancsnok előtt, s arra vette rá őexcellenciáját, hogy valaki mást alkalmazzon. Éjjel újból megeredt az eső, és fokozatosan átment havazásba. Reggel a kapitány becsomagolt, aztán Zénon keresésére indult. A fehérbe öltözött házak azokra az arcokra emlékeztették, amelyek a csuklya uniformitása alá rejtik titkaikat. Henri-Maximilien örömmel tért vissza az Aranybárány-ba, ahol jó bort mértek. Amikor italát kihozta, a fogadós elmondta neki, hogy Zénon szolgája kora reggel visszahozta a kulcsot, és kifizette a műhely bérét. Déltájban megjelent az Inkvizíció küldötte, és fölszólította a fogadóst, hogy

legyen segítségére; parancsot teljesít, Zénont kell letartóztatnia. De, úgy látszik, az alkimistát még időben riasztotta egy démon. A műhelyben semmit nem találtak, csak néhány gondosan apróra tört üvegcsét. Henri-Maximilien fölugrott a helyéről, még a visszajáró pénzt is az asztalon hagyta. Néhány nap múlva a Brenner völgyén át visszautazott Itáliába.

Henri-Maximilien pályája Ceresoléban nagy föltűnést keltett, hogy oly zseniálisan védett meg néhány rozoga milánói erődítményt, amilyen zseniálisan, szokta tréfásan mondani, a hajdani császár a világot hódította meg. Blaise de Montine szerette tréfás kedvét, katonái mindig bátorságot meríthettek belőle. Henri-Maximilien felváltva szolgálta hol Legkeresztényibb Királyi Őfelségét, hol meg a Katolikus Királyt, de természetének jobban megfelelt a francia vidámság. Mint költő, gyönge verseiért a harctéri gondokat tette felelőssé; mint kapitány viszont úgy vélekedett, hogy taktikai tévedéseinek csakis a szellemét betöltő költészet lehet az oka. Itáliai kalandozásai során végképp kiábrándult álmai Ausoniájából; megtanulta, hogy óvakodnia kell a római kurtizánoktól, ha egyszer már fizetett nekik; mint ahogy figyelni kell arra is, milyen dinnyét eszik a Trastevere kocsmáiban, ahonnan a zöld héjat egyenesen a Tiberisbe lehet hajítani. Tisztában volt azzal, hogy Maurizio Caraffa bíboros őt közönséges, de nem buta zsoldosnak tekinti, akinek béke idején alamizsnaként odavetnek egy rosszul fizetett testőrkapitányi állást; nápolyi szeretője, Vanina, szép summát sajtolt ki belőle egy olyan gyermekért, aki talán nem is tőle való, de mit számít az egész! Madame Renée de France, aki palotáját nincstelenek menhelyévé alakította, szívesen ajánlott volna fel a kapitánynak valami szinekúrát ferrarai hercegségében, de hát ő akár az első jöttmentet is befogadja, ha kapható lerészegedni vele a zsoltárok savanyú borától. A kapitány viszont nem tudott volna mihez kezdeni az ilyen emberekkel. Katonáival együtt élt, ugyanúgy, mint ők, olyan örömmel húzta magára foltozott zubbonyát reggelenként, mintha régi baráttal találkozna; vidáman bevallotta, hogy sohasem mosakszik, legfeljebb esőben; pikárd kalandorokkal, albán zsoldosokkal, firenzei száműzöttekkel osztozott az avas szalonnán, a nyirkos szalmán, és velük örült a csapatot követő sárga kutya kedveskedéseinek. De rideg életéből nem hiányoztak az élvezetek. Megmaradt neki azoknak a gyönyörű, antik neveknek a szerelme, amelyek Itália legjelentéktelenebb házfalát is a nagy emlékek aranyporával vagy bíborleplével vonják be; a séták öröme az utcán, ahol toszkán nyelven megszólít egy-egy szép leányt, s vagy csókot, vagy szidalmat kap tőle; azután iszik egyet valamelyik kútból, és

vaskos ujjairól a kút poros kávájára rázza a vízcsöppeket; máskor meg egy sarokkőhöz áll, és vizelés közben megpróbálja kibetűzni a belevésett latin feliratot. Az atyai gazdagságból neki csak a maastrichti cukorgyár egy része maradt, de annak jövedelmét is ritkán látta; meg a számos családi birtok közül az egyik legértéktelenebb, a flandriai Lombardiának csúfolt hely, amelynek már a nevére is fölkacagott, hiszen bőven volt alkalma keresztül-kasul bejárni az igazi Lombardiát. A birtok termése és tűzifája öccse házába került, de így volt ez rendjén, mert Henri-Maximilien tizenhat éves korában könnyeden lemondott elsőszülötti jogáról a katonaélet egy tál lencséje kedvéért. Azok a rövid és szertartásos levelek, amelyeket egy-egy haláleset vagy házasságkötés alkalmával kapott, ugyan mindig azzal fejeződtek be, hogy öccse felajánlotta, szükség esetén a segítségére siet; de Henri-Maximilien jól tudta, hogy a levélíró biztos benne: ő ezt soha nem fogja igénybe venni. Egyébként Philibert Ligre sohasem mulasztotta el, hogy célzást tegyen arra, milyen fontos kötelezettségekkel és nagy kiadásokkal jár a Németalföldi Tanácsban betöltött állása, s így végül a kapitány látszott gazdagabbnak, hiszen neki semmi gondja; a pénzeszsák viszont olyan megszorultnak, hogy az ember szinte szégyellene bármit kérni tőle. A kalandor katona egyetlenegyszer járt otthon. Mindenütt körbevitték, mintha tudatni akarnák mindenkivel, hogy a tékozló fiú végül is nem hozott szégyent családjára. Az a tény, hogy Estrosse urának és parancsnokának a bizalmasa nem kapott semmiféle hivatalos rangot, látható elfoglaltságot, szinte dicsfénybe vonta alakját, mintha éppen azért lenne jelentős figura, mert minden oly homályos körülötte. Henri érezte, hogy a néhány éves korkülönbség miatt a másik szemében ő csak egy elmúlt korszakból itt maradt ereklye; ő viszont naivnak érezte magát az óvatos és fagyos fiatalember társaságában. Nem sokkal elutazása előtt Philibert megsúgta neki, hogy a császár, aki elég olcsón osztogatta a bárói koronát, szívesen adna címet is a lombardiai birtokhoz, ha a kapitány azontúl a Szent Birodalom szolgálatába állítaná katonai és diplomáciai tehetségét. A visszautasítás mindenkit nagyon sértett, mert ha Henri-Maximilien nem is hajlandó ilyen sallangokkal

fölcicomázni magát, a család hírnevét azért öregbítette volna a cím. Henri-Maximilien azt felelte öccsének, hogy tegye csak oda a család hírnevét, ahová ő gondolja. Hamar elege lett a steenbergi kastély csodálatos faburkolataiból, Philibert ugyanis az idejétmúlt Dranouter helyett inkább itt tartózkodott; a legfinomabb itáliai művészethez szokott Henri-Maximilien viszont közönségesnek találta Steenberg mitológiai témájú festményeit. Elege volt ékszerekkel teleaggatott, mogorva sógornőjéből, elege a közeli udvarházakat benépesítő húgaiból és sógoraiból, a kölykeikről nem is szólva, akiket reszkető nevelők igyekeztek kordában tartani. A rokonok kisebb-nagyobb veszekedéseit, cselszövényeit, émelyítő kompromisszumait hallva, látva, a martalócok és markotányosnők társasága megint kívánatosnak tűnt, köztük legalább nyugodtan lehet káromkodni meg böfögni – gondolta –, ez csak tajték, de legalább nem álcázott söprű. Az ő erszényéhez mérten túl hosszúra nyúlt béke idején HenriMaximilien bajtársa, Lanza del Vasto közvetítésével a modenai hercegségnek ajánlotta föl szolgálatait; onnan leste, milyen eredményt hoznak tárgyalásai Toscana ügyeiben. Strozzi ügynökeinek végül is sikerült rávenniük Siena polgárait, hogy szabadságuk védelmében lázadjanak föl a császáriak ellen; a hazafiak első dolga azonban az volt, hogy behívták a francia helyőrséget, majd az megvédi őket a német uralkodóval szemben. Henri ismét Montluc szolgálatába szegődött, mert egy ostrom mindig olyan lehetőség, amelyet nem szabad elszalasztani. Kemény tél volt, a sáncokon álló ágyúkat reggelre belepte a fehér zúzmara; s a francia gyomrok háborogtak a túl sok olajbogyó, meg a túlsózott, szűkös adagok miatt. Blaise de Montluc, ha a polgárok előtt kellett mutatkoznia, borral dörzsölte be sápadt arcát, akár a színpadra lépő komédiás, és az éhség okozta folytonos ásításait elegáns kesztyűje mögé rejtette. Henri-Maximilien bohókás versekben szólt arról, hogy magát a császári sast kellene nyársra húzni; olyan párbeszédes ármánykodások voltak ezek, mint amilyeneket Plautusból és a bergamói komédiások színpadáról ismerünk. A sas odaüt néhányat az elbizakodott francia kakasnak, azután fölfalja az olasz libuskákat; meghal néhány derék ember, akinek ez a mestersége, a császár Te Deum-ot mondat a sienai győzelemért; néhány újabb kölcsön,

amelyet legalább oly gonddal tárgyalnak meg, mint az uralkodók közti szerződéseket, még inkább aláveti Őfenségét a Ligre háznak – amely egyébként már néhány éve diszkréten más nevet visel – vagy valamelyik konkurens cégnek, egy antwerpeni vagy német bankháznak. Huszonöt évi háború és fegyveres béke során a kapitány megtanulta, mi van a kártyák másik oldalán. Ugyanakkor e rosszul táplált flamand végtelenül élvezte a játékot, a nevetést, a nimfának vagy rózsaszín szoknyás amazonnak öltözött nemes hölgyek felvonulását Siena főterén. A szalagok, a színes zászlók, a futóárokra emlékeztető, keskeny utcákban fúvó szélben kellemesen libbenő szoknyák látványa fölvidította a katonákat; a polgárok viszont nem voltak olyan vidámak, aggasztotta őket, hogy pang az üzleti élet, drágul az élelmiszer. Ferrara bíborosa Signora Faustáért rajongott, bár az asszony fedetlenül hagyott, telt válla mindig libabőrös lett az északi széltől; Temes püspöke arra a Signora Fortinguerrára szavazott, aki oly szívesen mutogatta hosszú Diánalábait az ellenségnek a bástya magasából; Henri-Maximilien a büszke szépségű, s az özvegység kellemes állapotát élvező Signora Piccolomini szőke fürtjeire esküdött. Az érett férfi kimerítő szenvedélyével szerette eme istennőt. A hencegés és a bizalmas vallomások pillanataiban Henri-Maximilien a boldog, de tapintatos szeretőt játszotta, olyanfajta ügyetlen fintorokat vágva, amelyekről mindenki tudta, mit érnek, de amelyeket baráti körben mindenki elfogad, hogy majd a legközelebbi alkalommal, amikor ő kíván eldicsekedni állítólagos szerencséjével, őt is figyelemmel hallgassák. A kapitány jól tudta, hogy az özvegy, udvarlói társaságában, rajta mulat. De hát ő sosem volt szép, fiatalsága is elszállt, a nap meg a szél a sienai égetett tégla színéhez hasonlóra cserzette arcát. Amikor remegő szerelmesként imádottja lábánál ült, néha eszébe ötlött, hogy a gáláns lovagok és a kacér nők tábora a komikumig hasonlít két egymással szemben álló hadseregre, és hogy talán ő is szívesebben látná, ha az özvegy meztelenül egy meztelen Adoniszt ölelne, ő maga pedig egy szolgálóval cicázna, és nem azt próbálná elérni, hogy ez a szép test magába fogadja az ő visszataszító testét. De éjszaka, a vékony takaró alatt egyszer csak eszébe jutott a hosszú, gyűrűs kéz egy apró mozdulata, az a csak erre az asszonyra jellemző

mozdulat, ahogyan a haját lesimítja; mire rögtön gyertyát gyújtott, és fájó féltékenységét bonyolult rímekbe foglalta. Aztán egy nap, amikor Siena éléstárai még a szokottnál is üresebbek voltak, a kapitány néhány szelet gyanús körülmények között szerzett sonkával jelentkezett szőke nimfájánál. Az özvegy egy heverőn pihent, az ágytakarót terítette magára, hogy ne fázzék, és szórakozottan játszogatott párnája aranybojtjával. Fölült, nagy pislogások kíséretében, egy gyors mozdulattal, szinte lopva az adakozó felé hajolt, és megcsókolta a kezét. A kapitányt úgy elvakította a boldogság, hogy tán akkor sem örült volna ennyire, ha a szép özvegy teljesen odaadja magát. Tapintatosan visszavonult, egyék csak nyugodtan a szépasszony. Gyakran törte a fejét azon, hogyan, milyen körülmények között fog meghalni. Talán puskalövés töri csontját, ereszti ki vérét, és tört spanyol lándzsákon viszik temetni földi maradványait; uralkodók hiányolják, bajtársai megsiratják, és egy templomfal tövében teszik a földbe, ékes, latin feliratú sírkő alá. Talán kard sebzi halálra egy hölgy becsületéért vívott párbaj során, talán megkéselik egy sötét utcában, talán az ismét föltámadó feketehimlő viszi el, talán megéri a hatvan évet, öregségére istállómesteri állást kap egy kastélyban, és ott végez vele az agyvérzés. Hajdan, amikor maláriát kapott, s a Panteontól néhány lépésnyire, egy római fogadóban reszketett a láztól, még azzal vigasztalta magát, hogy a láz országában fordul föl, ahol végül is a holtak jobb társaságban vannak, mint másutt; s az ablakából látható boltíveket képzelete sasokkal, fölfordított gúlákkal, könnyes harcosokkal s a császári temetést megvilágító fáklyákkal népesítette be; a császár ugyan nem ő volt, hanem valamiféle örök nagy ember, akiben ő is benne élt. A váltóláz harangkongásába sípok és trombiták öblös hangja vegyült, hogy jelentse a világnak az uralkodó halálát; saját testében érezte a hőst elemésztő és égbe röpítő tüzet. Eme képzelt halálok és képzelt temetések során élte meg igazi halálát, igazi temetését. Egy takarmányszerző portyán érte a halál; lovasai épp egy rosszul védett csűrt akartak kifosztani, közvetlenül a bástyák tövében; Henri-Maximilien lova vígan prüszkölt a kiszáradt fűben, és Siena sötét, szeles utcái után a napfényben fürdő környékbeli dombok még a februári friss levegőben is

vigasztaló látványt nyújtottak. A császáriak váratlanul meglepték a csapatot, amely fejvesztetten menekült vissza a falak felé; HenriMaximilien káromkodva eredt emberei nyomába. Egy golyó vállon találta; lezuhant a lóról, fejjel egy nagy kőnek. Csak az ütést érezte, a halál pillanatát már nem. Elszabadult lova keresztül-kasul vágtatott a mezőn, míg egy spanyol katona el nem fogta; lépésben ment vele vissza a császári táborba. A női test dicséreté-nek kéziratát a zsebében őrizte Henri-Maximilien; e víg és gyöngéd versikék gyűjteménye, amelytől a kapitány valamelyes dicsőséget remélt, de legalábbis a szépasszonyok elismerését, egy árok mélyén végezte; írójával együtt földelték el. Az a felirat viszont, amelyet a kapitány Signora Piccolomini dicséretére vésett bele úgy-ahogy a Fontebranda kútkávájába, még nagyon sokáig látható maradt.

Zénon utolsó utazásai Olyan idők járták, amikor az emberi értelmet tűzkarikák fogták körül. Miután Innsbruckból menekülnie kellett, Zénon egy ideig visszavonultan élt Würzburgban tanítványánál, Bonifacius Kastelnél, aki Majna-parti házikójában hódolt titkos hivatásának; ablakain a folyó zöldeskék színe tükröződött vissza. De Zénonnak terhére volt a semmittevés, a mozdulatlanság; ráadásul Bonifacius sem volt az a fajta ember, aki sokat kockáztatna veszélyben forgó barátja kedvéért. Átutazott hát Türingiába, majd eljutott egészen Lengyelországig, ahol elszegődött sebésznek Zsigmond király seregébe; a király a svédek segítségével akarta kiűzni az oroszokat Kurlandból. A háború második felének végén az új égtájak és új növények iránti kíváncsisága arra bírta, hogy Svédországba hajózzék egy bizonyos Guldenstarr kapitány társaságában, aki aztán bemutatta Vasa Gusztávnak. A királynak olyan orvosra volt szüksége, aki enyhíteni tudja öreg testének fájdalmait, amelyek a tábori sátrak nedvességének, viharos ifjúsága során a jégen töltött hideg éjszakáknak, régi sebesüléseknek s a francia bajnak voltak a következményei. Zénon tiszteletet szerzett magának, mert olyan orvosságot készített neki, amely helyrehozta a vadsténai fehér kastélyban megünnepelt karácsony fáradalmaitól és ifjú, harmadik felesége társaságától kimerült uralkodót. Egész télen egy magas ablakban ült, s a hideg ég meg a tó befagyott síkja között a csillagok állásából azt próbálta megállapítani, hogy szerencse vagy balsors vár-e a Vasa dinasztiára; vele tartott az ifjú Erik herceg is, aki beteges éhséggel vetette magát e veszélyes tudomány rejtelmeibe. Zénon hiába magyarázta neki, hogy a csillagok csak befolyásolni tudják sorsunkat, meghatározni nem; és hogy az a vérvörös csillag, amely testünk sötétjében, a csont-és izomketrecben függve dobog, legalább olyan erős és titokzatos meghatározója életünknek, s amellett a miénknél bonyolultabb törvényeknek engedelmeskedik. De Erik az a fajta ember volt, aki szívesebben hiszi, hogy sorsát külső erők határozzák meg; lehet, hogy gőgből, mert szépnek találja, hogy maga az ég foglalkozik az ő sorsával; lehet, hogy lustaságból, hogy ne kelljen felelnie a magában hordott jóért és rosszért. Hitt a csillagokban, mint ahogy – annak ellenére, hogy apja a reformáció

szellemében nevelte – a szentekhez és az angyalokhoz is imádkozott. A filozófust megkísértette a gondolat, hogy alakítani próbálja a királyi lelket, ezért olykor tanítgatta, máskor tanácsokkal látta el, de a sápadtszürke szemek mögött szunnyadó agyban úgy süllyedt el mindenki mástól jövő gondolat, akár egy mocsárban. Amikor a hideg kezdett elviselhetetlenné válni, a tanítvány és a filozófus a kandallótűz elé telepedett; Zénon mindig elcsodálkozott azon, hogy ez a jótékony meleg, e megszelídített démon, amely engedelmesen melegíti a hamuba tett söröskorsót, azonos azzal a lángoló istennel, aki az égbolton sistereg. Voltak esték, amikor a herceg nem jött, mert egy kocsmában ivott fivérei és örömlányok társaságában; ha az égi jelzések ilyenkor kedvezőtlennek mutatkoztak, a filozófus vállat vont, és átjavította számításait. Néhány nappal a napéjegyenlőség előtt szabadságot kért, és északnak indult, hogy maga figyelhesse meg a sarki fény hatásait. Hol gyalog, hol lovon, hol meg bárkán járt parókiáról parókiára, az egyházi latint még többé-kevésbé értő lelkészek segítségével értette meg magát; a füvek és az erdei mohák jótékony hatását még ismerő falusi javasasszonyoktól remek recepteket kapott csakúgy, mint a fürdőkkel, füstöléssel és az álmok értelmezésével gyógyító nomádoktól. Amikor visszaérkezett az upsalai udvarba, ahol őfensége éppen az őszi ülésszakot nyitotta meg, azt kellett tapasztalnia, hogy egy német orvostársa befeketítette a király előtt. Az öreg uralkodó attól félt: fiai arra használják majd Zénon számításait, hogy pontosan kimérjék, meddig él majd. Zénon a trónörökös támogatására számított, akit barátjául s már-már tanítványául fogadott, de amikor véletlenül összeakadt Erikkel a kastély egyik folyosóján, az ifjú herceg úgy ment el mellette, mintha nem is látná, vagy mintha a filozófus egyszerre láthatatlanná vált volna. Zénon titokban halászhajóra szállt, a Mälaren tavon egészen Stockholmig utazott, onnan átkelt Kalmarba, majd Németország felé indult. Életében először arra vágyott, hogy megismételje régi utazásait, mintha élete, akár az üstökösök, előre meghatározott pályán haladna. Lübeckben, ahol sikerrel gyakorolta hivatását, csak néhány hónapig maradt. Közben kedve támadt kinyomatni Franciaországban

Proteóriák című munkáját, amellyel – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egész élete során foglalkozott. Nem az volt a célja, hogy kifejtsen egy elméletet a sok közül, hanem az, hogy összeállítsa az emberi vélemények nómenklatúráját, rámutatva kapcsolódásaikra, illeszkedésükre, rejtett érintőleges és lappangó kapcsolataikra. Útközben Leuvenben is megállt, s mivel fölvette a Sébastien Théus nevet, senki sem ismert rá. Mint atomok a testben, amely folyton megújul, de körvonalait, sőt még bibircsókjait is mindvégig megőrzi, úgy cserélődtek már többször is tanárok és diákok, mióta itt járt; de az, amit az egyik terembe tévedve hallott, alig különbözött a hajdani előadástól, amelyet akkoriban oly türelmetlenül, vagy éppen ellenkezőleg, oly lelkesen hallgatott. Az Oudenaarde mellett nemrégiben létesített szövőgyárba már el sem ment, itt nagyjából ugyanolyan gépek működtek, méghozzá mindenki legnagyobb megelégedésére, amilyeneket ifjúkorában Colas Gheellel együtt ő tervezett. De kíváncsian hallgatta végig az egyetem egyik algebristájának részletes magyarázatait e gépekről. Ez a tanár, aki, a többiektől eltérően, nem vetette meg a gyakorlati problémákat, vacsorára hívta az idegen tudóst, és még éjszakai szállást is adott neki. Párizsban Ruggieri, akivel Zénon annak idején Bolognában találkozott, tárt karokkal fogadta; Katalin királyné mindenese megbízható segítséget keresett magának, olyat, akinek van annyi a rovásán, hogy veszély esetén a kezében tarthassa, de aki meg tudná gyógyítani az ifjú hercegeket, és föl tudná tárni jövőjüket. Az olasz elvitte Zénont a Louvre-ba, bemutatta úrnőjének, akivel anyanyelvükön beszélt, nagy hajlongások és mosolyok közepette. A királyné vizsgálódva nézte végig az idegent, ügyesen tudott bánni csillogó szemeivel, s ahogy gesztikulált, az ujjain viselt gyémántok csak úgy szórták a szikrákat. Kissé puffadt, pomádés keze izgettmozgott, mint egy marionett-bábu, fekete selyemmel fedett ölében. Mintha fekete fátylat bocsátott volna le arcára, úgy elkomorult, amikor a szó ama végzetes balesetre terelődött, amely három évvel ezelőtt az uralkodó halálát okozta. – Miért is nem figyeltem jobban az ön Jóslás-aira, valamikor az uralkodók életkorára vonatkozó számításokról olvastam ebben! Talán

elérhettük volna, hogy az a lándzsa, amely engem özveggyé tett, elkerülje a néhai királyt!… Mert úgy gondolom – tette hozzá kedvesen –, van némi köze ahhoz a gyenge lelkek számára oly veszélyes munkához, amelyet egy bizonyos Zénonnak tulajdonítanak. – Beszéljünk úgy, mintha én volnék az a bizonyos Zénon – mondta az alkimista. – Speluncam exploravimus… Felséged éppúgy tudja, mint én, hogy a jövő több eseménnyel terhes, mint amennyit a világra képes hozni. És nem lehetetlen, hogy némelyik már mozgolódik az idő méhében. De csak maga az esemény dönti el, hogy e lárvák közül melyik életképes, melyik fejlődik ki. Én sohasem árultam a piacon koraszülött katasztrófákat és boldogságokat. – A svéd uralkodó előtt is ennyire csepülte mesterségét? – Nincs okom rá, hogy hazudjak Franciaország legügyesebb asszonyának. A királyné elmosolyodott. – Parla per divertimento, csak tréfál – vágott közbe az olasz, akit nyugtalanított, hogy társa lekicsinyli a tudományukat. – Questo honorato viatore ha studiato anche altro che cose celesti; sa le virtudi di veleni a piante benefiche di altre parti che possano sanare gli accessi auricolari del Suo Santissimo Figlio. Ez a nagy érdemű utazó nemcsak az égi dolgokat tanulmányozza; ismeri a mérgeket, a távoli vidékek gyógynövényeit, amelyekkel meg tudja gyógyítani az Ön fenséges fiát. – Egy tályogot ki tudok tisztítani, de az ifjú királyt nem tudom meggyógyítani – mondta lakonikusan Zénon. – Láttam távolról Őfenségét, amikor audienciát tartott; nem sok tudás kell ahhoz, hogy rájöjjek, tüdőbeteg köhög és verítékezik így. Szerencsére, felségedet az ég több fiúval is megáldotta. – Isten őrizze meg őt nekünk! – mondta a királyné, s gépiesen keresztet vetett. – Ruggieri majd elhelyezi önt a király mellett; arra számítunk, hogy legalább enyhíteni fogja bajait. – De ki enyhíti az én bajaimat? – felelt nyersen a filozófus. – A Sorbonne azzal fenyeget, hogy elkobozza Proteóriái-mat, pedig épp most nyomtatja ki egy rue Saint-Jacques-beli könyvkereskedő. Meg tudja-e akadályozni a királyné, hogy a nyilvánosság előtt elégetett írásaim füstje zavarjon Louvre-beli padlásszobámban?

– A Sorbonne tudósai bizonyára nem helyeselnék, ha beleavatkoznék vitáikba – felelt kitérően az olasz királyné. S mielőtt elbocsátotta volna Zénont, hosszasan kifaggatta a svéd király vérének és beleinek állapotáról. Néha ugyanis arra gondolt, hogy valamelyik fiának egy északi hercegnőt kér meg feleségül. A beteg ifjú királynál tett látogatása után a két férfi együtt jött ki a Louvre-ból, s indult el a folyó partján. Az olasz csak úgy ontotta magából az udvari anekdotákat. Zénon gondterhelten szakította félbe. – Ügyeljen rá, kérem, hogy öt napon át naponta új tapaszt kapjon az a szerencsétlen gyermek. – Hát nem jön vissza? – kérdezte meglepetten a sarlatán. – Nem bizony! Hát nem látja, hogy a királyné a kisujját sem fogja mozdítani, ha az írásaim miatt bajba kerülök? Nem vágyom arra a dicsőségre, hogy uralkodók kíséretében tartóztassanak le. – Peccato! Kár – felelt az olasz. – Pedig a királynőnek tetszett ez a nyers modor. Hirtelen megállt, megfogta társa könyökét, s a nagy tömegre való tekintettel, egészen halkan kérdezte: – E questi veleni? Sarà vero che ne abbia tanto e quanto? Hát a mérgek? Igaz, hogy vannak mérgei? – Csak nem akarja velem elhitetni, hogy igaz a szóbeszéd, és maga tünteti el a királyné ellenségeit? – Túloznak – mondta tréfás hangon Ruggieri. – De miért ne tartana őfelsége a fegyvertárában mérgeket is, a puskák meg az ágyúk mellett? Ne felejtse el, hogy özvegy, hogy idegen itt, francia földön, hogy a lutheránusok Jezabelnek, a katolikusok Heródiásnak tartják, és hogy öt gyermekről kell gondoskodnia. – Isten óvja! – felelt az ateista. – De ha valaha is mérgekhez nyúlok, akkor csak a magam, nem pedig a királyné érdekében teszem. Végül mégis beköltözött Ruggierihez, akinek bőbeszédűsége elszórakoztatta. Amióta első kiadóját, Étienne Dolet-t, felforgató nézetei miatt megfojtották és tűzre vetették, Zénon semmilyen írását nem jelentette meg Franciaországban. Most annál nagyobb gonddal ellenőrizte könyve kinyomtatását a rue Saint-Jacques-ban; néhol

javított egy-egy szót, világosabbá tett egy szó mögött meghúzódó fogalmat, egy homályos mondatot, máskor pedig bánatosan hozzátett egy ellenkező értelmű állítást. Egy este, amikor éppen magányos vacsorájához fogott Ruggieri lakásán, míg az olasz a Louvre-ban sürgölődött, megjelent nála kiadója, Langelin, és rémülten közölte, hogy parancsot adtak ki a Proteóriák elkobzására és megsemmisítésére bakó keze által. A kereskedő főképp a sok papírt sajnálta, még alig száradt meg rajta a festék. Talán még minden menthető, ha a könyv elejére Zénon a királynéhoz szóló ajánlást illesztene. Zénon egész éjszaka írt, majd mindent áthúzott; megint írt, megint áthúzott. Reggel aztán fölállt, nagyot nyújtózott, ásított, tűzbe vetette a papirosait is, meg a tollat is. Nem tartott soká, míg összeszedte kevés ruháját és az orvosi fölszerelést, a többi csomagját ugyanis óvatosságból Senlisban hagyta, egy fogadó padlásán. Ruggieri a félemeleten aludt, egy örömlány karjaiban. Zénon az ajtó alá csúsztatott egy levelet, amelyben közölte, hogy Languedocba utazik. Valójában már rég eldöntötte, hogy hazatér Bruggébe, és úgy fog élni, hogy elfelejtsék. A keskeny előszoba falán egy Itáliából származó holmi függött. Teknőckeretes firenzei tükör, amelyet húsz kisebb, a méhkaptár hatszögű sejtjeire emlékeztető, domború tükörből rakták össze úgy, hogy minden egyes tükröt a teknős páncéljából készült, vékony keret vett körül. A párizsi hajnal szürke fényében nézett Zénon a tükörbe. Az optika törvényeinek megfelelően, húsz ellaposodó, kicsinyített arcot látott, húsz képet egy szőrmesapkás, sárgás és nyúzott arcú férfiról, akinek fénylő szemei megannyi tükörként csillogtak. Ez a saját világába zárt, menekülő férfi, aki teljesen el volt zárva a hozzá hasonlóktól, akik ugyancsak menekültek, vele párhuzamos világokban, a görög Démokritosz feltevését juttatta eszébe azonos világok végtelen soráról, ahol fogoly filozófusok végtelen sora él és hal meg. Ez a kép keserű mosolyt csalt az ajkára. A tükör húsz apró figurája is mind elmosolyodott, külön-külön. Majd Zénon azt látta, hogy mind elfordítják a fejüket, és elindulnak az ajtó felé.

Második rész

MOZDULATLAN ÉVEK Obscurum per obscurius Ignotum per ignotius Még homályosabbal a homályos, még ismeretlenebbel az ismeretlen felé. Alkimista mondás

Hazatérés Bruggébe Senlisban Zénon a bruggei ferences perjel kocsijában kapott helyet; a perjel Párizsból jött, ahol részt vett rendjének káptalanján. Sokkal műveltebb volt, mint szerzetesi ruhájából sejteni lehetett volna, minden érdekelte, a dolgok és az emberek, a világot is elég jól ismerte; a két utas szabadon társalgott, míg a lovak a pikárdiai síkság viharos szelével küszködtek. Zénon csak valódi nevéről és betiltott könyvéről hallgatott útitársa előtt, de a perjel olyan éleselméjűnek bizonyult, hogy a filozófus már-már arra gondolt, talán többet sejt Sébastien Théus doktorról, mint amennyit bevall. Tournaiban olyan tömeg tolongott az utcákon, hogy a kocsi alig tudott utat törni; érdeklődésükre azt a választ kapták, hogy mindenki a főtérre igyekszik, ahol egy Adrion nevű szabót akasztanak, azzal vádolják, hogy kálvinista. A felesége is bűnösnek bizonyult, de mivel illetlenség volna egy fehérnépet fölakasztani, hiszen szoknyája a járókelők fejét verdesné, régi szokás szerint inkább elevenen eltemetik. Zénon iszonyodva hallgatta ezt a brutális ostobaságot, de az arca semmit sem árult el érzelmeiből; elhatározta, hogy sohasem foglal állást a Missale és a Biblia hívei közt folyó vitákban. A perjel, bár illendően gyűlölte az eretnekséget, kissé erősnek találta a büntetést; Zénonban az óvatos megjegyzés hallatán már-már túlzott rokonszenv ébredt útitársa iránt; a legmérsékeltebb vélemény is kiváltotta belőle ezt az érzést, ha olyan embertől hallotta, akitől helyzete vagy tisztsége folytán ilyesmit nemigen remélhetett. A kocsi már rég elhagyta a várost, a perjel is más témára tért, de Zénon még mindig úgy érezte: fuldoklik a rádobált földtömeg alatt. Aztán eszébe jutott, hogy időközben legalább egy negyedóra telt el, és hogy az a teremtmény, akinek kínjait magára veszi, már bizonyosan semmit sem érez. A dranouteri birtok eléggé elhanyagolt kerítése és balusztrádja mellett vezetett útjuk; a perjel Philibert Ligre-ről beszélt, aki – ha ugyan hinni lehet neki – szinte teljhatalmú úr volt Brüsszelben, a Németalföldön uralkodó új régensnő tanácsában. A módos Ligre család már rég nem Bruggében lakott; Philibert és felesége többnyire Brabantban, pradelles-i uradalmában élt, ott mindkettő hajbókolhatott idegen urai előtt. Ez a spanyolokat és talpnyalóikat lenéző, hazafias

hang megütötte Zénon fülét. Valamivel távolabb sisakos-páncélos vallon katonák ellenőrizték fensőbbségesen az utasok menlevelét. A perjel fagyos megvetéssel adta át papírjait. Úgy látszik, Flandriában valami megváltozott. A két férfi Brugge főterén vált el egymástól, igen barátságosan, kölcsönösen szolgálataikat ajánlva egymásnak a jövőre vonatkozóan. A perjel bérkocsin a kolostorig vitette magát; Zénon örült, hogy járhat egyet a hosszú utazás után, és hóna alá kapta a csomagjait. Csodálkozva látta, hogy milyen könnyen eligazodik a városban, ahová már több mint harminc éve be sem tette a lábát. Érkezését előre tudatta hajdani mesterével és munkatársával, Jean Myersszel, aki már sokszor felajánlotta neki, hogy megosztja vele kényelmes házát. Zénonnak egy szolgáló nyitott kaput, lámpával a kezében. A mogorva, termetes asszony nem állt félre az útból, a férfi nekiütközött, amikor be akart lépni. Jean Myers egy karosszékben üldögélt, köszvényes lábát a tűz felé nyújtva. A házigazda és a látogató is ügyesen titkolta döbbenetét: a vékony Jean Myers alacsony, testes aggastyánná változott, hajdani eleven tekintete és gunyoros mosolya teljesen eltűnt a zsírpárnák között; a ragyogó Zénonból viszont deresedő hajú, nyúzott arcú férfi lett. A bruggei orvos negyvenévi működése során bőven összeszedett annyit, amennyiből kényelmesen elélhet; házában jól főztek, talán túlságosan is jól, pincéjében kitűnő borokat tárolt. Szolgálója, Catherine, akivel annak idején el-elszórakozott, nagyon korlátolt, de szorgos, hűséges és kevés beszédű nő volt, s ami a legfontosabb: nem fogadott a konyhában jó falatokra és nemes borokra vágyó hódolókat. Vacsoránál Jean Myers elsütötte néhány kedvenc tréfáját a papokról meg a dogmákról; Zénonnak eszébe jutott, hogy régen e tréfák jól elszórakoztatták, most viszont laposnak találta valamennyit; ha azonban visszagondolt a tournai-i Adrianra, a lyoni Dolet-ra és a genfi Szervétre, végül is arra a megállapításra jutott, hogy e korban, amikor a hit vad őrjöngésbe csap át, társa goromba szkepticizmusa mégiscsak ér valamit; de ő maga már nem tudott oly könnyedén nevetni, túl messzire jutott, mindent megtagadott, hogy lássa, lehet-e újból állítani valamit; mindent szétbontott, hogy azután másutt vagy másként újból összerakja. Jean

Myers agyában a sebész-borbély-pirronizmushoz még babonák is keveredtek. Állandóan azzal kérkedett, mennyire érdeklik az okkult tudományok, holott még csak nem is konyított e dolgokhoz; Zénon nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni attól, hogy már megérkezése napján végig kelljen hallgatnia a kifejezhetetlen triászról vagy a Merkur és a Hold együttállásáról szóló magyarázatokat. Jean mohó izgalommal leste az orvostudomány új eredményeit, de a gyakorlatban óvatosságból sohasem tért el a bevett módszerektől; Zénontól új gyógyszert remélt köszvénye ellen. Ami pedig látogatója gyanús írásait illeti, az öreg úgy vélte, hogy Bruggéban abból se lehet nagyobb baj, ha Sébastien Théus doktor valódi neve kitudódik. Könyveket nemigen olvastak ebben a városban, ahol mindenki telekhatárokon pereskedett, és legalább annyira szenvedett az eliszaposodó kikötők miatt, mint a beteg a vesehomoktól. Zénon végignyúlt az ágyon emeleti szobájában. Hideg októberi éjszaka volt. Catherine lépett a szobába, melegített, gyapjúba burkolt téglát hozott. Az ágy mellé térdelt, a takaró alá dugta a forró csomagot, megfogta az utazó lábát, azután a bokáját, hosszan gyúrta, majd hirtelen, egyetlen szó nélkül, mohón simogatni kezdte Zénon mezítelen testét. A ládára tett gyertyavég fényében kortalan volt az asszony arca, alig különbözött attól a szolgálóétól, aki negyven évvel ezelőtt Zénont a szerelemre megtanította. A férfi engedte, hogy Catherine odabújjon mellé a takaró alá. Olyan volt ez a nagydarab teremtés, mint a sör vagy a kenyér; az ember iszik vagy eszik belőle, nem undorodik tőle, de különösebb öröme se telik benne. Amikor Zénon fölébredt, a szolgáló már lent sürgölődött. Napközben egyetlenegyszer sem emelte rá a tekintetét, de az ebédnél, a maga együgyű módján, figyelmes volt hozzá, igen bőven mert neki. Este Zénon bereteszelte az ajtaját, az asszony egy darabig próbálgatta, igaz, hangtalanul, a kilincset, aztán elment. De a viselkedése másnap sem változott, mintha Zénont egyszer s mindenkorra az életét benépesítő tárgyak, az orvos házának bútorai és konyhaeszközei közé helyezte volna. Egy hétre rá Zénon elfelejtette bezárni az ajtaját; a szolgáló, arcán együgyű mosollyal, belépett a szobába, és fölemelte szoknyáját, hogy a férfi szemügyre vehesse súlyos, elomló bájait. Zénon még sohasem érzett ilyen

leküzdhetetlen vágyat a puszta test iránt, függetlenül magától a személytől, arcától, testének vonalaitól, sőt még a saját ízlésétől is. A párnáján lihegő asszony olyanfajta nőstény volt, mint a Lemurák vagy a Lámiák, akiket a templomok oszlopfőin látni; azok közül való, akik még beszélni sem igen tudnak. De a kéj csúcspontján a vastag szájból buborékként törtek föl a trágár szavak, azok a flamand szavak, amelyeket a férfi iskolás kora óta egyetlenegyszer sem hallott, nem is használt; nem bírta hallgatni, befogta az asszony száját. Másnap reggel megint erőt vett rajta az undor, haragudott magára, hogy engedett ennek a némbernek, mint ahogy az ember azt is megbánja, hogy egy mocskos fogadóban fekszik ágyba. Azontúl soha nem felejtette el bezárni az ajtót esténként. Zénon csak annyi ideig akart Jean Myersnél maradni, amíg elül a vihar elkobzott, máglyára ítélt könyve körül. Néha viszont úgy gondolta, hogy most már élete végéig Bruggében marad; akár azért, mert ez a város a csapda, amely utazásai végén vár rá, akár azért, mert a rátört tehetetlenség akadályozta abban, hogy elutazzék. A mozgásképtelen Jean Myers rábízta néhány betegét, de ezek nem voltak annyian, hogy a többi orvosnak érdemes legyen irigykednie. Bázelben ugyanis az történt, hogy Zénon a végsőkig ingerelte kollégáit azzal, hogy tudományát nyilvánosan is előadta néhány kiválasztott diáknak. Ezúttal a kollégákkal való kapcsolatot néhány konzultáció jelentette; Théus úr udvariasan meghallgatta az idősebbek vagy a tekintélyesebbek véleményét, és előfordult, hogy semmitmondó szavakat váltott velük az időjárásról vagy a helybeli eseményekről. A betegekkel természetesen csakis a betegségükről beszélt. Sokan közülük még csak nem is hallották a Zénon nevet, másoknak halványan rémlett valami a múltból. A filozófus, aki hajdan tanulmányt írt az idő szubsztanciájáról és tulajdonságairól, most tapasztalhatta, hogy lepi be a homok az emberi emlékezetet. Az a harmincöt év lehetett volna akár egy fél évszázad is. Olyan szokásokról vagy szabályokról, amelyek az ő diákkorában még teljesen újak voltak, s vitatkoztak róluk, most úgy beszéltek, mintha mindig is léteztek volna. Azokról a dolgokról pedig, amelyek akkoriban fölforgatták a világot, már szó sem esett. A húsz éve elhaltakat máris összekeverték az őket megelőző nemzedék

halottaival. A Ligre család nagy vagyonáról azért még tudtak, de máris vita folyt arról, hogy egy vagy két fia volt-e az öregnek. HenriJuste-nek volt egy unokaöccse vagy zabigyereke is – beszélték –, aki rossz útra tért. A bankár apjáról az a hír járta, hogy Flandria kincstárnoka volt, akárcsak a fia, vagy esetleg a régensnő tanácsának tagja, mint ma Philibert. A régóta elhagyatott Ligre ház földszintjét kézművesek bérelték; Zénon ellátogatott abba a műhelybe, amely hajdan Colas Gheel birodalma volt, most kötélverők dolgoztak benne. A munkások közül már senki sem emlékezett az italtól elbutult Colasra, aki mielőtt kitört az oudenove-i lázadás, és kis barátját fölakasztották, a maga módján vezér, sőt a kézművesek királya volt. Bartholommé Campanus kanonok még élt, de a korral járó bajok miatt már nemigen mozdult ki hazulról: szerencsére Jean Myerst sohasem hívták hozzá. Mindamellett Zénon óvatosságból kerülte Szent Donatiánus templomát, ahol régi tanítómestere még részt vett a miséken. Ugyancsak óvatosságból zárta el Jean Myers egyik ládájába a valódi nevére kiállított montpellier-i diplomát is, és csak azt a pergament tartotta magánál, amelyet valamikor, minden eshetőségre készen, egy Gott nevű német kuruzsló özvegyétől vásárolt; a Gottból aztán, hogy a nyomokat minél jobban összezavarja, görögös-latinos Théust csinált. Jean Myers segítségével összeállított Théus számára egy jó zavaros és banális életrajzot, így készült élettörténete azokhoz a házakhoz hasonlított, amelyeknek legvonzóbb tulajdonsága az, hogy több bejáratuk s kijáratuk is van. A valószínűség kedvéért beleépített saját életéből is néhány olyan epizódot, amely senkit sem érdekelt különösebben, tehát nem is lephetett meg senkit, s amely, ha valaki mégis utánanézne, akkor sem vezetne messzire. Sébastien Théus doktor az utrechti püspökségben, Zutphenben született, egy helybeli asszony és egy bresse-i orvos természetes fiaként, apja valamikor Ausztriai Margit udvarában szolgált. Egy névtelen protektor költségén nevelkedett Klevében, s kezdetben arra gondolt, hogy Ágoston-rendi szerzetes lesz, de végül atyja hivatása iránt érzett vonzódása bizonyult erősebbnek, előbb az ingolstadti egyetemen, majd Strasbourgban tanult, s egy ideig itt is gyógyított. Egy szavojai követ magával vitte Párizsba és Lyonba, így ismerte meg

Franciaországot és az udvart. A Birodalomba visszatérve, előbb arra gondolt, hogy Zutphenben telepszik le, ahol még élt az anyja, csakhogy – bár erről sohasem beszélt – kétségkívül sokat kellett szenvednie az úgynevezett megreformált vallás híveitől, akik ott nagyon sokan voltak. Ezért jött el végül is helyettesíteni Jean Myerst, aki hajdanában jól ismerte az apját Mechelenben. Nem tagadta, hogy sebészként működött Lengyelország katolikus királyának seregében, de az időpontot a valóságosnál tíz évvel előbbre hozta. Családi állapotát illetően özvegy volt, egy strasbourgi orvos leányát gyászolta. E meséken, amelyeket Zénon egyébként csak akkor hozott elő, ha valaki tapintatlanul kérdezősködött, az öreg Jean jókat mulatott. De a filozófus néha úgy érezte, hogy Théus doktor jelentéktelen maszkja túlságosan is jól tapad az arcára. Az az elképzelt életrajz akár az övé is lehetett volna. Valaki egyszer megkérdezte tőle, hogy utazásai során nem találkozott-e egy bizonyos Zénonnal. Szinte nem is hazudott, amikor tagadólag válaszolt. Az egyhangú napok szürkéjéből azonban lassanként kiugrott néhány visszatérő elem, néhány hivatkozási pont. Esténként, vacsora közben, Jean Myers sok mindent elmesélt részletesen azokról a családokról, amelyeknél Zénon aznap járt, elmondott egy-egy önmagában banális, tragikus vagy komikus anekdotát; valamennyi azt jelezte, hogy ebben az álmos városban legalább annyi az intrika, mint a szultáni szerájban, annyi a kicsapongás, mint egy velencei bordélyban. Különböző jellemű, vérmérsékletű emberek sorsa bontakozott ki a vagyonos kereskedők, egyházi kurátorok látszólag egyforma élettörténetéből; az ugyanazon bűnöket elkövető, ugyanazon szenteknek hódoló, az intrikákra vagy haszonszerzési lehetőségekre ugyanazon mohó étvággyal ráharapó bruggeiekből csoportok formálódtak. Az apák ugyanúgy gyanakodtak, a gyermekek ugyanúgy rosszalkodtak, az öreg házastársak ugyanúgy marakodtak, mint a Vasa család tagjai vagy az itáliai uralkodók; de a tét oly kicsiny volt, s éppen ez az aránytalanság láttatta óriásinak a szenvedélyeket. Ezek az egymáshoz láncolt életek tudatosították a filozófusban, mily sokat ér a minden köteléktől mentes, szabad élet. A véleményekről is ugyanazt lehet elmondani, mint az emberekről, hamar

alkalmazkodnak az előre kialakított kategóriákhoz. Tudni lehetett, kik azok, akik a század minden bajáért a libertinusokat vagy a reformáció híveit fogják okolni; kik azok, akik szerint a régensnőnek mindig igaza van. Zénon be tudta volna fejezni a mondataikat, ki tudott volna találni helyettük valami hazugságot az ifjúkorukban szerzett francia baj magyarázatára; pontosan tudta, miféle kibúvót keresnek, hogy próbálják a sértettet játszani, ha ő Jean Myers nevében az elmaradt honoráriumot kéri. Biztosra mehetett, mindig tudta, mi fog következni. Zénon úgy látta, hogy paradox módon a városban egyetlen helyen él még a szabad gondolat, a ferences perjel cellájában. Előbb barátként, utóbb már orvosként is rendszeresen látogatta a perjelt. Igaz, elég ritkán, mert egyiküknek sem volt túl sok szabad ideje. Amikor szükségét látta, hogy gyóntatót válasszon, Zénon a perjel mellett döntött. Ez a pap ugyanis nemigen kedvelte az ájtatos, unalmas erkölcsprédikációkat. Kitűnően beszélt franciául, Zénon flamand zagyvaságtól fáradt fülének jólesett hallani őt. Szinte mindenről beszélgettek, kivéve a hitről, de a szentbeszédek emberét legjobban a közügyek érdekelték. Szoros kapcsolatban állott néhány nagyúrral, aki az idegen zsarnokság ellen harcolt; egyetértett velük, de ugyanakkor attól tartott, hogy a belga nemzet a vérével fog fizetni e vakmerőségért. Amikor Zénon beszámolt Jeannak e jóslatokról, az öreg csak a vállát vonogatta; a helyzet sohasem változik, a kisembereket megnyírják, a gyapjú pedig a hatalmasoké. Mindamellett elég nagy baj, hogy a spanyolok újabb adókat akarnak kivetni az élelmiszerekre és ráadásul mindenkire még egyszázalékos fejadót is. Sébastien Théus többnyire későn járt haza a szállására, mert a túlfűtött szobánál jobban szerette a nyirkos városi levegőt, meg a hosszú sétákat a falakon kívül, a szürke mezőn. Egyik este, amikor már korán sötétedett, észrevette hazatérőben, hogy Catherine a lepedők közt kotorászik, a lépcső alatt álló szekrényben. A szolgáló máskor mindig világított neki, sőt hozzádörgölőzött a kabátjához, most azonban még csak föl sem nézett. A konyhában is kioltotta már a tüzet. Zénon gyertya után tapogatózott. A szomszédos szoba asztalán Jean Myers még langyos teste feküdt kiterítve. Catherine végre kiválasztott egy lepedőt, és bejött, hogy letakarja.

– A gazdám gutaütést kapott, és rögtön meghalt – mondta. A szolgáló azokra a fekete fátylas halottmosdatókra emlékeztette Zénont, akikkel Konstantinápolyban találkozott, amikor a szultánnál szolgált. Az öreg felcser halála nem lepte meg. Jean Myers attól félt, hogy a köszvény a szívére megy. Néhány héttel korábban kegyes szavakkal megfogalmazott végrendeletet írt alá a parókia jegyzője előtt, minden vagyonát Sébastien Théusra hagyta, Catherine-ról is megemlékezett: ő élete végéig használhatja a padlásszobát. A filozófus figyelmesebben megnézte a halott eltorzult, fölpuffadt arcát. Valami különös szag és egy barna folt a szája szélén fölkeltette benne a gyanút; a szobájába ment, és kinyitotta ládáját. Az egyik kis üvegfiolából legalább egy ujjnyi folyadék hiányzott. Zénonnak eszébe jutott, hogy valamikor megmutatta az öregnek ezt az állati és növényi mérgekből készült keveréket, amelyet egy velencei gyógyszertárban vásárolt. Valami zajt hallott, hátrafordult, Catherine az ajtóban állva figyelte; így leshette meg őket a konyhaajtó mögül akkor is, amikor ő az útjáról magával hozott tárgyakat mutogatta Jean Myersnek. Megragadta az asszony karját, a szolgáló térdre esett, és zokogva, zagyva szóáradatot indított Zénonra. – Voor u heb ik het gedaan! A maga kedvéért tettem! – ismételgette nagyokat hüppögve. Zénon ellökte magától, és lement virrasztani a halott mellett. Az öreg Jean a maga módján élvezte az életet, és betegsége nem volt olyan súlyos, hogy ne élhetett volna még néhány hónapig kényelmesen, egy, vagy ha minden jól megy, két évig is. Ez az ostoba asszony által elkövetett bűntett oktalanul fosztotta meg a földi lét szerény örömeitől. Az öreg felcser mindig jó volt hozzá, Zénon keserű, végtelen szánalmat érzett iránta. A méregkeverő szolgáló iránt pedig olyan mérhetetlen düh támadt benne, hogy azt talán még az áldozat maga is sokallotta volna. Jean Myers nem mindennapi találékonyságát arra szokta fölhasználni, hogy alaposan kicsúfolja környezetének ostobaságait; ha életben marad, bizonyára remek anekdotát kerekít a kéjvágyó szolgáló történetéből, aki egy iránta teljesen közömbös férfit akar gazdaggá tenni. Így, ahogy ott feküdt nyugodtan az asztalon, mintha beláthatatlan messzeségbe került volna saját szerencsétlenségétől, hiszen ő, a sebész-borbély

gúnyolta ki mindig azokat, akik úgy képzelik, hogy még akkor is gondolkodunk és szenvedünk, amikor már sem járni, sem emészteni nem tudunk. Az öreg orvost a Szent Jakab-templomban temették el. A szertartás után Zénon arra ért haza, hogy Catherine minden holmiját és orvosi táskáját is átvitte a gazda szobájába, jól befűtött, és megvetette az ágyat. A filozófus egyetlen szót sem szólt, de mindent visszavitt abba a kis szobába, ahol megérkezése óta lakott. S alighogy hozzájutott, máris lemondott az örökségről a jegyző előtt tett nyilatkozatában a langestraati Szent Kozma-szegényház javára, amelyet a ferencesek tartottak fönn. Ebben a városban, ahol jóval kevesebb vagyonos ember élt, mint azelőtt, ritka esemény volt az effajta kegyes adomány, így Théus doktor nagylelkűségét, amint számított is rá, mindenki csodálattal fogadta. Jean Myers háza tehetetlen öregek menhelye lesz, Catherine szolgálóként ott maradhat. Az öröklött pénzt a Szent Kozma-menhely roskadozó épületeinek helyreállítására fordítják; a ferences perjel, aki az intézmény fölött rendelkezett, azzal bízta meg Zénont, hogy a jobb állapotban levő szobákban rendezzen be beteggondozót a környék szegényei s a vasárnaponként a városba tóduló parasztok számára. Két szerzetest rendelt mellé, hogy segítsék munkájában. Zénon az egyik emeleti szobába költözött, vitte a néhai sebész-borbély könyveinek egy részét; enni a kolostor konyhájáról kapott. A tél a költözködéssel és a berendezkedéssel telt el; Zénon rávette a perjelt, engedje meg, hogy német módra gőzkamrát építsen; le is írta, hogyan gyógyítható forró gőzzel a reuma és a vérbaj. Jó hasznát vette mechanikai ismereteinek, mikor a csőrendszert tervezte, s a kályha gazdaságos fűtéséről töprengett. A Wollestraaton, a hajdani Ligre istállóban működött egy kovácsműhely; Zénon minden estéjét ott töltötte, reszelt, szegecselt, forrasztott, kalapált, folyton tanácskozva a mesterrel és segédeivel. A környékbeli gyerekek, akiknek jobb dolguk nem volt, bámulattal figyelték, mily ügyesen dolgoznak e sovány kezek. De éppen ebben a nyugodt, eseménytelen időszakban ismerte fel először valaki Théusban Zénont. A két szerzetes távozása után, szokás szerint, egyedül maradt a rendelőben; vásár napja volt, a

szegények egyre csak jöttek a déli ima óta egyfolytában. Valaki újra kopogtatott, az az öregasszony volt, aki szombatonként vajat árult a városban, isiászára kért az orvostól gyógyszert. Zénon leemelt a polcról egy kőedényt, teli nagy hatású szerrel. Közelebb lépett az öregasszonyhoz, hogy elmagyarázza a gyógyszer használatát. Az öregasszony fakókék szemében boldog meglepetés villant, hirtelen Zénon is ráismert. A Ligre ház konyhájában dolgozott, amikor ő még kisgyerek volt. Greete (váratlanul még a neve is eszébe jutott) annak az inasnak volt a felesége, aki őt az első szökés után hazavitte. Még emlékezett rá, milyen jóságosan fogadta Greete, amikor lábosai és tálai közt sündörgött, megengedte neki, hogy törjön a meleg kenyérből, hogy belekóstoljon a sütéshez előkészített nyers tésztába. Az öregasszony már majdnem felkiáltott, de Zénon az ajkára tette ujját. Az öreg Greetének volt egy fuvaros fia, aki néhanapján Franciaországból hozott be csempészárut; szegény örege viszont, aki időközben csaknem teljesen megbénult, összeütközésbe került a helybeli földesúrral, mert néhány zsák almát lopott a tanyájukkal határos gyümölcsösből. Greete tudta, hogy néha nincs más megoldás, csak a rejtőzködés, esetleg még akkor is, ha valaki gazdag és nemes; Zénont ugyanis eme kategóriába sorolta. Hallgatott hát, de távozóban kezet csókolt az orvosnak. Nyugtalanítania kellett volna Zénont e találkozásnak, hiszen azt bizonyította, bármikor fölismerhetik; e helyett azonban olyan boldog volt, hogy még maga is csodálkozott rajta. Örömét azzal próbálta magyarázni, hogy a városfalhoz közel van egy kis major, ahol mindig befogadják, ha veszélybe kerül, s ahol mindig talál egy fuvarost, aki kisegítheti egy kocsival meg egy lóval. Mindez azonban csak ürügy volt önmaga előtt. A gyermek, akire ő már rég nem is gondolt, az a gyermeki lény, akit bizonyos fokig jogos, más tekintetben viszont képtelenség azonosítani a mai Zénonnal, még annyira él valakinek az emlékezetében, hogy ráismert a férfiban; s ezzel végül is fölerősítette benne az érzést, hogy létezik. Közte és egy emberi lény közt olyan kötelék – bármily vékony is, mégiscsak kötelék – jött létre, amely nem volt hasonlítható sem a perjellel kialakult pusztán szellemi kapcsolatához, sem pusztán testi kapcsolataihoz, amelyeket nagy ritkán még megengedett magának. Greete majd minden héten

megjelent, hogy gyógyíttassa az öregség okozta bajait, de sohasem jött üres kézzel, mindig hozott valami ajándékot: káposztalevélbe csomagolt vajat, maga készítette lepényt, kandiszcukrot vagy egy marék gesztenyét. Mosolyogva figyelte, míg Zénon evett. Hála a jól őrzött titoknak, mély, bensőséges kapcsolat alakult ki köztük.

A szakadék szélén Zénont új szokásai lassanként szinte észrevétlenül változtatták meg, mint ahogy az ember is változik lassan a naponta elfogyasztott táplálék hatására, meghízik vagy lefogy, vagy olyan nyavalyákat szerez be, amilyeneket azelőtt nem ismert. A tegnap és a ma közti különbség azonban eltűnt, gyógyított ma is, mint azelőtt, és hogy betegei rongyos koldusok-e vagy uralkodók, mit se számít. A Sébastien Théus kitalált név ugyan, de van-e sokkal több joga a Zénonra? Non habet nomen proprium: azon emberek közé tartozott, akik egész életükben csodálkoznak, hogy egyáltalán van nevük, mint ahogy a tükör előtt is csodálkozva látjuk, hogy van arcunk, épp ilyen arcunk. Rejtőzködnie kellett, s bizonyos fokig kényszerhelyzetben élt, de ez mindig is így volt. Hallgatott arról, ami a legfontosabb volt számára, rég tudta, hogy aki szavakban kiadja magát, ostoba; oly egyszerű ráhagyni a többiekre, dolgoztassák csak ők a torkukat meg a nyelvüket. Ha ritkán mégis elfogta a beszélhetnék, az csak olyan volt, mint egy aszketikus férfi életében a kicsapongás. A Szent Kozma-menhelyen szinte bezárva élt, egy város foglyaként, a városon belül egy városnegyed s a városnegyeden belül mintegy fél tucat szoba (az egyik oldalon a kertre s a gazdasági épületekre, a másikon egy csupasz falra néztek) foglyaként. Ha olykor növénygyűjtő útra indult, mindig ugyanazokon a földeken, ugyanazokon a hajóvontató ösvényeken ment és jött; mindig ugyanazokat a ligeteket, domboldalakat járta, és keserű mosollyal arra gondolt, hogy úgy futkározik ezen az arasznyi földdarabon, mint egy rovar. Pedig a tér mindig leszűkül, valahányszor az ember egyetlen meghatározott és hasznos feladat megvalósításának rendeli alá minden képességét, a mozdulatok szinte gépiessé válnak, ismétlődnek újra meg újra. Ez a teljes bezártság úgy nyomta, mint valami börtönbüntetés, amelyre óvatosságból maga ítélte önmagát, de ezt az ítéletet bármikor vissza lehet vonni; többször előfordult már, hogy egy időre, bár ő azt hitte, örökre, másutt is így rendezkedett be. Úgy élt, mint az az ember, aki mindenüvé és sehova sem tartozik. Akár már holnap folytathatja a maga választotta vándoréletet, amely korábban osztályrésze volt. De sorsa mégis kizökkent: anélkül, hogy tudott volna róla, valami megváltozott benne. Mint annak az

embernek sem, aki éjjel ár ellenében úszik, neki sem voltak tájékozódási pontjai, hogy kiszámíthatta volna, merre vetődik. Nemrég, amikor visszatért Bruggébe, a szűk kis utcákon járva még azt hitte, ha letér a becsvágy és a tudás országútjáról, némi nyugalmat talál harmincöt évi hányattatás után. Olyanfajta biztonságra számított, mint amit az állat érezhet sötét, szűkös odújának védelmében. De tévedett. Mozdulatlan léte fortyogott, úgy morajlott benne a már-már elviselhetetlen aktivitás, akár valami föld alatti folyam. Más volt e nyomasztó szorongás, mint amit a könyvei miatt üldözött filozófus érzett. Az idő, amelyről azt képzelte, hogy ólomrúdként pihen két keze közt, higanyként futott szerteszét. Az órák, a napok, a hónapok már nem az óramutató, sőt nem is a csillagok mozgása szerint teltek. Néha úgy érezte, sose mozdult ki Bruggéből, máskor meg úgy, hogy csak előző este érkezett. A helyszínek is elmozdultak: a távolság éppúgy elillant, mint a nap. Az a hentes, az az élelmiszerárus éppúgy lehetne Avignonban vagy Vadsténában; azt a halálra ostorozott lovat Drinápolyban látta a kövezetre roskadni, ez a részeg még Montpellier-ben kezdett káromkodni meg rókázni, e dajkája karjaiban sírdogáló gyermek talán Bolognában született, huszonöt esztendeje, ezt a vasárnapi misét – mert ezt a misét sosem mulasztotta el –, ezt az introitust Krakkóban hallotta, öt évvel ezelőtt. Nem sokat gondolt elmúlt életének eseményeire; szétfoszlottak ezek, akár az álmok. Néha, látszólag ok nélkül, megjelent előtte az a languedoci terhes asszony, akinek, hippokrátészi esküje ellenére, segített elvetélni, hogy megóvja őt a féltékeny férj hazatérésekor rá váró biztos haláltól; máskor a svéd uralkodó fintorát látta, amint egy gyógyszert lenyel, vagy inasát, Alejt, amint átvezeti az öszvért egy gázlón Ulm és Konstanz között; vagy unokatestvérét, Henri-Maximilient, aki talán már nem is él. Egy dűlőút, amelynek pocsolyái még a legmelegebb nyárban sem száradtak ki, eszébe juttatott egy bizonyos Perrotint, aki egy elhagyatott út mentén lesett rá, zuhogó esőben, valami összetűzés után; hogy min vesztek össze, arra már nem emlékezett. Két egymásba kapaszkodó, sárban hempergő testet látott, egy földre hulló, csillogó pengét és a saját késébe zuhanó, hirtelen elgyöngülő Perrotint, amint maga is földdé-sárrá lesz. Mit számított már e régi

történet; még az se számított volna sokkal többet, ha ott, akkor, az a mozdulatlan, még meleg holttest egy húszéves diáké. Brugge síkos macskakövein lépkedve Zénon érezte, hogy úgy hatol át rajta, mint a kopott ruháján átfújó tengeri szél, az a sok ezer emberi lény, aki járt már a földgolyó e pontján, vagy még járni fog erre, a világ végének nevezett katasztrófa beköszöntéig; ezek az árnyalakok láthatatlanul járták át annak a férfinak a testét, aki még nem élt, amikor ők éltek, illetve aki már nem él, amikor ők élnek. E kísértetcsapat nőttön-nőtt, csatlakoztak hozzá mindazok, akikkel Zénon az utcán találkozott, s akikre alig pillantott, máris beleolvadtak a múlt alaktalan tömegébe. Az időnek, helynek és az anyagnak eltűntek azon jellemzői, amelyekkel határaikat jelölni szoktuk; a forma csak az anyag összeroppant héja volt már, az anyag beleveszett valami űrbe, de ez az űr nem volt az ellentéte; az idő és a végtelen egybeolvadt, fekete víz volt, amely mozdulatlan, fekete vízfelületen úszik. Zénon úgy merült e víziókba, mint a keresztény az Istenről való elmélkedésbe. A gondolatok is megbillentek. A gondolkodás folyamata már jobban érdekelte, mint a gondolkodás vitatható értékű termékei. Úgy vizsgálta gondolkodó önmagát, mint ahogy csuklóján a pulzust, vagy bordái alatt a ki-és belégzést. Egész életében újra meg újra elképedt a gondolatoknak ama képességét tapasztalva, hogy úgy rendeződnek különös, szeszélyes formákba, mint a kristályok, úgy növekednek, mint a daganatok, és fölfalják a testet is, amelyben fogantak; vagy szörnyszülöttként úgy veszik föl az emberi személyiség bizonyos vonásait, mint az az anya szülte, alaktalan húscsomó, amely végül is nem több, mint lélegző anyag. A szellem termékei közt is rengeteg a torzszülött. Vannak persze tisztább, világosabb, mondhatni, mesterember formálta fogalmak, amelyek a távolról illúziót keltő tárgyakra emlékeztetnek, az ember nem győzi csodálni őket; pedig e fogalmak is csak rácsok, amelyek mögé az értelem zárja önmagát, s a hamisság rozsdája máris rágja a képzeletbeli vasrudakat. Néha a gondolkodót olyan izgalom fogja el, mintha sikerülne a transzmutáció, és arany születne az emberi agy olvasztótégelyében; pedig ez az anyag csak annak látszik, ugyanúgy, mint amikor az udvari alkimisták csaló kísérletekkel akarják bizonyítani uralkodó megrendelőiknek, hogy találtak valamit; a retorta

alján ilyenkor látható arany csak közönséges dukát, amely már sok kézen átment, s amelyet az alkimista rejtett edényébe, még a művelet elején. A fogalmak éppúgy meghalnak, mint az emberek: Zénon fél évszázad alatt több nemzedéknyi eszmét látott porrá lenni. Hajdani tengeri utazásainak hatására egy még világosabb metafora ötlött az eszébe. A filozófus, aki az emberi értelmet a maga teljességében próbálta vizsgálni, egy áramlatokkal átjárt, kiszámítható görbéknek engedelmeskedő tömeget látott maga előtt, amelynek meg lehetne rajzolni a térképét, amelyben mély barázdákat vág a légmozgás és a vizek súlyos tehetetlensége. A szellem teremtette alakzatok olyanok, mint a kavargó vízből létrejövő formák, amelyek egy örvény felszínén csapnak össze, vagy váltják egymást; minden fogalom végül is a maga ellentétében tűnik el, mint ahogy két egymásnak csapódó hullám is egyetlen fehér tajtékban semmisül meg. Zénon figyelte, hogy húzódik vissza ez a zavaros áradat, úgy sodorva magával azt a kevés alapigazságot, amelyben hitünk szerint biztosak vagyunk, akár a roncsokat. Az áramlat alatt mintha olykor valami mozdulatlan szubsztanciát pillantott volna meg, ami a gondolathoz képest az volna, ami a szóhoz képest a gondolat. De semmi sem bizonyította, hogy ez a szubsztrátum az utolsó réteg; és az sem volt világos, hogy ez az állandóság nem rejt-e olyan mozgást, amely túl gyors ahhoz, hogy az emberi értelem fölfoghassa. Amióta lemondott arról, hogy hangosan is kimondja gondolatait, vagy hogy írott formában a könyvárusok mészárszékére bízza őket, ez az elválasztás arra késztette, hogy mélyebbre szálljon, mint valaha, és ott keresse a tiszta fogalmakat. Most, egy alaposabb vizsgálódás érdekében, időlegesen lemondott magukról a fogalmakról; úgy fogta vissza szellemét, mint ahogy a lélegzetünket szoktuk visszatartani, hogy még jobban hallja azoknak a kerekeknek a zaját, amelyek oly sebesen forognak, hogy a forgást már nem is látjuk. Az eszmék világából belépett a forma által körülfogott és elhatárolt szubsztancia sötétebb világába. A szobájába zárkózva, éjszakai óráiban többé nem a dolgok közti kapcsolatokat igyekezett minél pontosabban föltárni, inkább csak elmélkedett a dolgok természetén. Így javította ki az értelemnek azt a hibáját, amely abban áll, hogy a tárgyakhoz csak azért nyúlunk, hogy felhasználjuk vagy eldobjuk őket

anélkül, hogy behatolnánk abba az egyénített szubsztanciába, amelyből vannak. Így például a víz szomjat oltó ital és mosásra szolgáló folyadék volt számára, alkotóeleme annak a világegyetemnek, amelyet a keresztény demiurgosz teremtett, legalábbis Bartholommé Campanus kanonok értelmezésében, ő ugyanis a vizeken lebegő Szentlélekről beszélt; de alapeleme volt a víz Arkhimédész hidraulikájának vagy Thalész fizikájának is, továbbá alkímiai jele az egyik lefelé húzó erőnek. Azelőtt elmozdulásokat számolt ki, mennyiségeket mért meg, várta, hogy a lombik csövében összeálljanak a cseppek. Most viszont egy időre lemondott a megfigyelésről, amely kívülről különböztet meg és egyénít; a hermetikus filozófus belső szemléletével helyettesítette, s hagyta, hogy a mindenben jelenlevő víz roppant áradatként lepje el szobáját. A láda meg a zsámoly a felszínen úszott, a falak megrepedeztek a víz nyomása alatt. Zénon átadta magát a minden formát felöltő, de a formának magát alávetni nem engedő áramlásnak; ő maga is keresztülment a párává alakuló víztükör s a hóvá alakuló eső halmazállapot-változásain; átélte a fagyás időleges mozdulatlanságát, vagy az áttetsző csepp megmagyarázhatatlan, ferde csúszását az ablaküvegen, ezt a folyékony kihívást a számítást végző előrejelzésére. Lemondott a langyos és a hideg érzetéről, hiszen ezek csak a testtel összefüggésben léteznek, a hullát a víz éppoly közönyösen sodorja magával, mint egy csokor algát. Testébe visszatérve, újra megtalálta a folyékony elemeket; a vizeletet a hólyagban, a nyálat az ajkán s a véráramban lévő vizet. Majd megtérve ahhoz az elemhez, amelynek – öröktől fogva úgy érezte – ő maga is része, a tűzre koncentrált; érezte magában azt a mérsékelt, kellemes melegséget, amelyet a földön mozgó állatok és az égen röpülő madarak is éreznek. A lázak pusztító tüzére gondolt, amelyet gyakran hiába próbált eloltani. Észlelte, hogy szökell föl mohón a születő láng, milyen vörösen izzik a parázs, és hull feketén hamuvá. Távolabbra is elmerészkedett: egyesült a könyörtelen hővel, amely mindent elpusztít, amihez csak hozzáér; a máglyákra gondolt, azokra például, amelyeket egy leóni kisvárosban látott a Hit-ReménySzeretet napján; négy zsidót égettek meg, azzal a váddal, hogy csak képmutatásból keresztelkedtek meg, valójában továbbra is az

apáiktól örökölt szertartásokat végzik, valamint egy eretneket, aki tagadta a szentségek hatásosságát. Elképzelte a kifejezhetetlen, túl éles fájdalmat; orrában érezte saját égő húsának szörnyű szagát; köhögött, annyira beburkolta a füst, amely az ő életében már sohasem fog eloszlani. Magasba emelkedő, megfeketült lábat látott, bokáját láng nyaldosta, az egész a kandallóban égő, lassan elgörbülő ágra emlékeztette; ugyanakkor felötlött benne a gondolat, hogy a tűz meg a fa ártatlan. Arra a napra emlékezett, amikor Astorgában, a HitRemény-Szeretet ünnep másnapján, Don Blas de Velával, a vén alkimistával végigsétált a tűz pörkölte területen, amely őt a szénégetők földjére emlékeztette; a tudós jakobita lehajolt, a kihűlt hamuból apró, fehér csontocskákat emelt ki, a héber hagyomány szerinti luz-t kereste, amely a lángoknak ellenáll, és a feltámadás magja. Hajdanában csak mosolygott az ilyen kabalista babonákon. Most viszont a szorongástól verítékezve pillantott föl, és ha az éjszaka elég világos volt, ablakából valami hideg rajongással figyelte a csillagok elérhetetlen tüzét. Bármerre kalandozott is, végül mindig visszatért a testhez, amely vizsgálatának fő tárgya volt. Tisztában volt azzal, hogy orvosi tudománya félig kézügyességből, félig empirikus receptekből áll össze, ehhez járultak még kísérleteinek eredményei, s ezek mindig ideiglenes elméleti konklúziókhoz vezettek: e területen egyetlen uncia átgondolt megfigyelés többet ért több tonnányi álmodozásnál. S mégis, miután oly sok évet töltött az emberi gépezet boncolgatásával, most már bánta, hogy nem próbálta merészebben föltárni e bőrünk határolta birodalmat, amelyen hitünk szerint uralkodunk, de amelynek valójában a rabszolgái vagyunk. Eyüpben Darazi dervis, akivel Zénon barátságot kötött, átadta neki a Perzsiában, egy eretnek kolostorban tanult módszereit; Mohamednek ugyanis éppúgy megvannak a maga eretnekei, mint Krisztusnak. Bruggei padlásszobájában folytatta azokat a kutatásokat, amelyeket hajdan egy forrás csobogásától hangos udvar mélyén kezdett el. Előbbre jutott, mint in anima vili kísérletei során bármikor. A hátán fekve, hasát behúzva, mellkasát – amelyben a szívnek nevezett, ijedős állat föl-alá futkos – kidüllesztve, gondosan teleszívta a tüdejét, így alakítva át magát egy léggel töltött zsákká, amely egyensúlyba kerül az ég erőivel. Darazi tanácsolta

neki, hogy így, egészen lénye mélyéig lélegezze be a levegőt. Elvégezte a dervissel az ellenkező előjelű kísérletet is, addig fújta ki a levegőt, míg a fulladás legelső tünetei nem jelentkeztek. Fölemelte a karját, és újra elcsodálkozott, hogy utasítás megy és végrehajtatik anélkül, hogy tudná: miféle, nála hatalmasabb úr adta ki azt az utasítást; ezerszer kellett tapasztalnia ugyanis, hogy a pusztán elgondolt akarat, még ha minden mentális erejét beleadja is, éppúgy nem képes pislogni, vagy összevonni a szemöldökét, mint ahogyan egy gyermek könyörgése sem képes megmozdítani a sziklákat. Kellett ehhez még lénye azon részének a hallgatólagos beleegyezése is, amely közelebb áll a test kifürkészhetetlen mélységeihez. Olyan aprólékosan igyekezett az akarat e különféle formáit egymástól elválasztani, ahogy a virág szárát szokta rostokká bontani. Amennyire tudta, szabályozta agyának bonyolult mozgásait, de oly óvatosan, mint munkás a fogaskerekeit annak a gépnek, amelyet nem maga készített, s így megjavítani sem tudta; Colas Gheel jobban értett a szövőgépekhez, mint ő a koponyájában működő s a dolgok megméretésére szolgáló szerkezethez. Pulzusa, amelyet oly kitartóan tanulmányozott, nem reagált akaratlagos, gondolkodó lényének utasításaira, nekilódult viszont a félelemre vagy fájdalomra, amely előtt intellektusa nem alázkodott meg. A nemi szerv engedelmeskedett a maszturbációnak, de ez a tudatosan végrehajtott cselekedet egy pillanatra olyan állapotba hozta, amelyen akarata már nem volt úr. Hasonlóképpen, életében egyszer vagy kétszer képtelen volt uralkodni magán, és csúfosan elsírta magát. Belei, nála jóval különb alkimistaként, állatok és növények hulláját eleven anyaggá alakítják, az ő segítsége nélkül választva szét haszontalant és hasznost. Ignis inferioris Naturae: a forma melegétől még füstölgő, szabályosan tekeredő, barna sárkígyók s az ammóniákos-nitrátos folyadékkal teli égetett agyagedény – mindez látható és bűzlő bizonyítéka annak a laboratóriumi munkának, amely teljesen nélkülünk folyik. Zénon úgy gondolta, hogy a finomabb emberek undora és a tudatlanok piszkos kacaja nem annyira eme érzékeinket sértő dolgoknak szól, hanem inkább a test kikerülhetetlen és titkos rutinja fölött érzett irtózatnak a kifejeződése. Majd még beljebb

hatolva az átláthatatlan belső éjszakában, figyelmét a hús alatt rejtőző, szilárd csontrendszerre összpontosította, amely tovább fog tartani, mint ő, s néhány évszázad múlva életének egyedüli tanúbizonysága lesz. Behatolt emberi szenvedélyének és érzelmének ellenszegülő ásványi anyagok belsejébe. Majd függönyként visszahúzva magára múlékony húsát, figyelte, ahogy ott fekszik egyetlen darabban a durva lepedőn, hol szándékosan kitágítva azt a képet, amely a birtokában levő életszigetről, erről a kevéssé felderített, lába sarkvidékénél végződő kontinensről élt benne; hol meg annyira összeszűkítve, hogy végül csak a roppant mindenség egyetlen pontja maradt. Darazi módszereivel megkísérelte tudatát az agyból a test más részeibe juttatni, valahogy úgy, ahogy egy királyság fővárosát áthelyezik egy távoli tartományba, itt-ott megpróbált bevilágítani ezekbe a sötét folyosókba. Hajdan Jean Myersszel együtt sokat gúnyolódott mindazokon, akik az emberi gépezetben az Alkotó Isten létének nyilvánvaló bizonyítékát látják; most viszont éppoly nevetségesnek tartotta az ateisták bámulatát a véletlen remekmű: az emberi természet iránt. Ez a titokzatos képességekkel fölruházott test gyarló; merészebb óráiban arról álmodozott, hogy olyan automatát tervez, amely tökéletesebb, mint az ember. Hosszasan vizsgálgatva öt érzékszervünket, még tudósabb más szerkezeteket is elképzelt, olyanokat, amelyek teljesebben tükröznék a mindenséget. Sárgás ujjainak utolsó percét sorra behajtva, Darazi sorolta föl neki annak idején az érzékelés ama kilenc kapujának nevét, amely a sötét testben nyílik; akkoriban ő ezt egy félig barbár anatómus otromba osztályozási kísérletének ítélte, bár már akkor fölfigyelt arra, hogy mennyire esetlegesek az életünket és a megismerést meghatározó csatornák. Annyira tökéletlenek vagyunk, hogy elég két nyílást betapasztanunk, máris elvágtuk magunkat a hangok világától; s ha két másikat eltakarunk, ránk száll a sötét éjszaka. Ha betömünk három másik, egymáshoz oly közel álló nyílást, hogy még egyetlen tenyér is be tudja fedni őket, máris vége ama állatnak, aki levegő nélkül nem élhet. Ez a porhüvely rengeteg fáradozást követel, állandóan mosni, töltögetni kell, tűz mellett vagy állatprémmel melegíteni, esténként lefektetni, akár egy gyereket vagy egy ütődött

aggastyánt; ez a porhüvely a természet, és ami még ennél is rosszabb, az emberi társadalom túsza. E húsnak és bőrnek kellene elszenvednie adott esetben a kínvallatást; ezeknek a rugóknak a meggyengülése akadályozza majd meg egy napon, hogy végiggondoljuk a megkezdett gondolatot. Ha olykor gyanúsnak találta is szellemének tevékenységét, amelyet az egyszerűség kedvéért elválasztott anyagától, az főleg azért volt, mert ez a nyomorult is a test szolgáltatásaitól függött. Elege volt már az állhatatlan tűz és a vastag agyag eme elegyéből. Exitus rationalis, egyre nagyobb volt a kísértés, már-már leküzdhetetlen, mint a testi viszketegség, az undor vagy talán a hiúság arra biztatta, tegye meg a mindent lezáró gesztust. Komoran megrázta a fejét, mintha olyan beteg előtt állna, aki túl korán kíván gyógyszert vagy ennivalót magához venni. Sohasem lesz késő elpusztulni e nehézkes hordozóval, porhüvelyünkkel együtt, vagy nélküle folytatni valamiféle anyagtalan és előre be nem látható életet, amely nem szükségképpen kellemesebb, mint az, amelyet testünkben élünk. A több mint ötvenévnyi szakaszt megtett utazó, életében először, szigorúan, bár nem örömest, arra kényszerítette önmagát, hogy gondolatban fölvázolja az addig bejárt utakat; elválassza a véletlent a szándékostól vagy a szükségestől, megpróbáljon különbséget tenni a között, ami csakis a sajátjának tűnik, s a között, ami nála is közös emberi vonás. Semmi sem volt éppen olyan, de egészen más sem, mint először akarta vagy gondolta volna. A tévedés hol egy olyan elem hatásából adódott, amelynek jelenlétét addig nem sejtette; hol az időbecslésbe csúszott hiba, mert az idő hol lassabban, hol meg gyorsabban múlt, mint az órákon mérhető. Húszéves korában azt hitte, hogy megszabadult a cselekedeteinket bénító s értelmünket korlátozó beidegzésektől és előítéletektől; holott azóta egész élete azzal telt, hogy apránként szerezte meg magának azt a szabadságot, amelyet akkor, ifjan, teljes egészében birtokolni vélt. Az ember nem lehet annyira szabad, amennyire kívánja, akarja, féli a szabadságot – talán mindaddig, amíg csak él. Orvos, alkimista, tűzmester, asztrológus volt, kora rányomta bélyegét akár akarta, akár nem; a század meghatározta szellemének bizonyos görbéit is. A hamis iránti gyűlöletből és részben kellemetlen, fanyar kedélyének hatására olyan

vitákba keveredett, amelyekben egy hiábavaló igen-re ostoba nem a válasz. Ez a mindig óvatos férfi döbbenten érezte, hogy most gyűlöletesebbnek, ostobábbnak látja az életét fenyegető, a könyveit megégető államok vagy uralkodók bűneit és babonáit; rájött, hogy nemegyszer eltúlozta azoknak a püspöksüveges, koronás vagy tiarás együgyűeknek az érdemeit is, akiknek jóvoltából gondolatait tettekre válthatta. Vágya, hogy a dolgok természetének legalább egy szegmentumát elrendezze, módosítsa vagy megváltoztassa, e világ azon nagyjainak uszályába kergette, akik kártyavárakat építenek, füstfelhőkön lovagolnak. Számot vetett ábrándjaival. A Szerájban őfelsége nagyvezírjének, a hatalmas és szerencsétlen Ibrahimnak a barátsága azt a reményt keltette benne, hogy lecsapoltathatja a Drinápoly környéki mocsarakat; szeretett volna észszerű reformokat bevezetni a janicsárkórházban; fáradozásának hála, kezdték összevásárolni a görög orvosok és csillagászok értékes kéziratait, amelyek valaha az arab tudósok kezére kerültek, és amelyekben a rengeteg értelmetlenség között olykor felfedezésre érdemes igazságok is találhatók. Ott volt például egy bizonyos Dioszkoridész kézirata, amely régebbi, Kratiásztól való részleteket is tartalmazott, s amely a szultán szolgálatában álló kollégája, a zsidó Hamon birtokában volt… De Ibrahim véres bukása mindent magával rántott, s e sokadik fordulat miatt érzett elkeseredése az induló vállalkozásnak még az emlékét is kiűzte belőle. Csak vállat vont, amikor a kishitű bázeli polgárok végül is megtagadták tőle a beígért tanszéket, megrémülve a szodomita hajlamairól és boszorkánymesterségéről terjedő hírektől. (Alkalomadtán egyiktől sem idegenkedett, de a szavak soha nem felelnek meg a dolgoknak, inkább a csordának a dolgokról alkotott véleményét tükrözik.) Mindamellett még sokáig keserű volt a szája íze, ha ezekről a polgárokról hallott. Augsburgban keservesen bánkódott azon, hogy késve érkezett, s így nem kaphatta meg a Fuggerektől azt a bányaorvosi állást, amely pedig kitűnő alkalmat adott volna a föld alatt dolgozó, a Saturnus és a Merkur erős metallikus hatásának kitett munkások megfigyelésére. Addig nem ismert gyógymódok lehetősége sejlett fel ott előtte. Igaz, azt jól látta, hogy becsvágya hasznosnak bizonyult, mert szellemét egyik területről a másikra űzte;

jobb, ha az ember nem horgonyoz le túlságosan hamar egyetlen dolognál. De így visszatekintve, akkori nyugtalanságát csak afféle homokviharnak látta. Ugyanerre az eredményre jutott, ha a testi örömökre gondolt. A legtitokzatosabb és legveszedelmesebb örömöket szerette a legjobban; legalábbis keresztény földön, s abban a korban, amelybe a véletlen folytán beleszületett, ebbe a kategóriába sorolták őket; talán éppen azért vonzódott ezekhez, mert tilalom alá estek, a szokásokkal is ellenkeztek, segítségükkel a látható és megengedett alatt fortyogó világba merülhetett alá. De az is lehet, hogy csak valami olyan egyszerű és megmagyarázhatatlan étvágynak engedett, mint amikor az egyik gyümölcs helyett a másikat választjuk. Mindegy. A lényeg az, hogy mindent összevéve, kicsapongásai sem voltak gyakoribbak és hosszabb életűek, mint ambíciói, mintha a természetéhez tartozott volna, hogy hamar kimerítse mindazt, amit a szenvedélyektől kaphatott vagy tanulhatott. Azt a különös magmát, amelyet a prédikátorok, nagyon találóan, a bujaság szóval jelölnek (mert nyilvánvalóan arról van szó, hogy a test dúsan, buján használja el erejét), nem lehet vizsgálni, mert számos szubsztanciából áll, s ezek mind olyan újabb elemekre bonthatók, amelyek maguk is összetettek. A szerelem sem tiszta fogalom. Az alantasnak mondott világ érintkezésben áll az emberi természet legnagyobb részével. Éppúgy, mint ahogy a legmocskosabb becsvágy is azon szellem álma, amely a dolgok elrendezésére vagy megváltoztatására törekszik; a test merészsége is a szellem kíváncsiságát követi, hozzá hasonlóan rugaszkodik el a megszokottól; a bujaság bora erejét nemcsak a test, hanem a lélek nedveiből is meríti. A fiatal test iránti vágyát Zénon gyakran önmagát becsapva keverte össze egy megvalósíthatatlan tervével, azzal, hogy legalább egyszer fölnevel egy tökéletes tanítványt. Más érzelmek is keveredtek ebbe, olyanok, amilyeneket mindenki érez, és be is vall. Fray Juan Leonban, François Rondelet Montpellier-ben két fiatalon elhalt testvér volt; Alej az inasa, s később Lübeckben Gerhart iránt úgy érzett, mint fia iránt az apa. Valaha azt hitte, a nagy szenvedélyek az emberi szabadság elidegeníthetetlen részei, most viszont nélkülük érezte magát szabadnak.

Hasonlóan vélekedett arról a néhány nőről, akivel testi érintkezésbe került. Nem nagyon érdekelte, miért jöttek létre a rövid kapcsolatok, amelyek a többinél talán fontosabbnak tűntek, mert nem spontán jöttek létre. Egy test sajátos domborulatai láttán támadó vágy volt-e az ok, vagy annak a mélységes nyugalomnak az igénye, amelyet néha az asszonyi állattól kaphatunk; de az is lehet, hogy csak hitványul elfogadta a szokásost; vagy valami homályos vágy vezette – amelyet jobban rejtegetett, mint valami bűnt –, hogy kipróbálja, hogyan hatnak a hermetikus tanítások a tökéletes emberpárra, amely önmagában teremti újjá az antik androgynt, a kétnemű istenséget. Talán jobb egyszerűen kimondani, hogy a véletlen azokon a napokon asszony képében jelent meg. Harminc évvel azelőtt, Algírban, megszánt és megvásárolt egy fiatal, jó családból származó leányt, akit nem sokkal előbb raboltak el a kalózok Valencia közelében a tengerpartról; azt tervezte, hogy mihelyt teheti, visszaküldi Európába. De a Berberia partvidékén épült kis házban olyan bizalmas viszony jött létre köztük, amely már-már a házasságra emlékeztetett. Szűzzel sem azelőtt, sem azóta nem akadt dolga, első érintkezésükre nem mint győzelemre, hanem mint olyan eseményre emlékezett, amikor társának megnyugtatásra és ápolásra volt szüksége. Néhány héten át együtt hált és étkezett ezzel a kissé unalmas szépséggel, aki szentként tisztelte őt. Sajnálat nélkül adta át egy francia papnak, aki Pont-Vendres-ba kísérte a családjukhoz és hazájukba visszatérő, fogságból szabadult férfiakat s nőket. Az a szerény összeg, amelyet a lánynak adott, biztosan elegendő volt ahhoz, hogy kényelmesen hazatérjen szülőföldjére, Gandiába… Később, Buda falai alatt, hadizsákmányként egy kemény, egészen fiatal magyar lányt kapott; elfogadta, nehogy túlságosan kitűnjék abban a táborban, ahol neve és külseje már amúgy is fölhívta rá a figyelmet, s ahol, akárhogy vélekedett is magában az egyház dogmáiról, alsóbbrendűnek tekintették, mert keresztény. Eszébe sem jutott volna, hogy éljen hadi jogaival, ha a lány nem vágyik oly mohón arra, hogy eljátssza a zsákmány szerepét. Zénon még soha nem élvezte ennyire Éva gyümölcseit… Délben a szultán tisztjeivel együtt benn járt a városban. Visszatértekor tudta meg, hogy távollétében parancs érkezett: meg

kell szabadítani a hadsereget a felesleges rabszolgáktól és ingóságoktól; a folyó felszínén batyuk és holttestek sora úszott… Annak a már kihűlt, valamikor forró testnek a látványa hosszú időre elvette a kedvét mindenféle testi kapcsolattól. Azután visszatért a sószobrok és hosszú fürtű angyalok lakta, forró síkságokra… Északon a frösői hölgy jó szívvel fogadta, amikor visszatért sarkvidéki útjáról. Mindene szép volt: magas termete, világos bőre, sebkötözésben, a láz verítékének letörlésében ügyes keze, járása az erdő süppedős talaján, nyugodt mozdulata, ahogy a gázlón átkelve, fölemelte ruháját mezítelen lábáról. Ismerte a lapp javasasszonyok mesterségét, s Zénont magával vitte azokba a lápszéli kunyhókba, ahol énekszó kíséretében, füstöléssel és csodatevő fürdőkkel gyógyítottak… Este, frösői udvarházában, fehér vászonnal leterített asztalán rozskenyérrel és sóval, bogyós gyümölccsel és szárított hússal kínálta, s az emeleti hálószobában csöndes hitvesi szemérmetlenséggel feküdt mellé az ágyba, özvegy volt, éppen Szent Márton napján akart hozzámenni az egyik környékbeli gazdához, nehogy a birtok visszaszálljon idősebb bátyjára. Csak Zénonon múlott, hogy ebben az országnyi méretű tartományban gyakorolja hivatását, ha akarja; a kályha mellé húzódva, könyvet írhatott volna, este a toronyból figyelhette volna a csillagokat… De az egyetlen árnyéktalan nappá egybeolvadó nyolc-tíz nyári nap után visszaindult Uppsalába, ahol ebben az évszakban a király székelt; azt remélte, hogy egy ideig még megmaradhat az uralkodó mellett, s megvalósíthatja legfőbb álmát: az ifjú Erik majd királyi tanítványa lesz. De az az erőfeszítés, amellyel fölidézte e személyeket, eltúlozta jelentőségüket, de még inkább a test kalandjáét. Alej arca sem merült föl előtte gyakrabban, mint azoké az ismeretlen katonáké, akikre Lengyelország útjain várt fagyhalál, de akiket, idő és eszközök hiányában, megmenteni nem tudott. A Pont-Saint-Esprit-i házasságtörő polgárasszony csak viszolygást keltett benne a csipkeruha redői alá rejtett, kerek hasával, nyúzott, sárgás arca körül göndörödő fürtjeivel és szánalmas, otromba hazugságaival. Ingerelték a némber szorongást leplező kacsintásai is, más módot ugyanis nem ismert a hódításra. Mégis orvosi jó hírét tette kockára

érte, gyorsan kellett cselekednie; még a féltékeny férj hazatérése előtt, a kertben az olajfa alá temetni az emberi érintkezés nyomorult maradványait, súlyos pénzeken megvásárolni az asszony mellett virrasztó, a véres lepedőket kimosó szolgálóknak a hallgatását; mindez valamiféle cinkos, bizalmas kapcsolatot teremtett közte s a szerencsétlen nő közt, jobban megismerte, mintha a szeretője lett volna. A frösői hölgy egyértelműen jó volt hozzá, de nem jobb, mint az a himlőhelyes salzburgi pékné, aki a segítségére sietett egy este, amikor a bolt eresze alatt megpihent. Ő Innsbruckból menekült, teljesen kimerült és átfagyott, mert erőltetett menetben haladt a rossz, hóborította utakon. A pékné az ablakból látta meg a kis kőpadon megpihenő férfit, bizonyára koldusnak hitte, megvendégelte egy meleg cipóval. Aztán óvatosságból beakasztotta az ablaktáblát. Zénon jól tudta, hogy gyanakvó jótevője a cipó helyett, adott esetben, kővel vagy bottal is kínálhatta volna. Mégis a jó cselekedet emléke maradt meg benne. A barátság vagy az ellenszenv végül is éppoly keveset számított, mint a testi élvezetek. Az életében valamilyen szerepet játszó lények, bár egyéni, megkülönböztető jegyeiket nem veszítették el, a távolból éppúgy egybeolvadtak a névtelenségben, mint ahogy az erdő fái is eggyéolvadnak, ha messziről nézzük őket. Campanus kanonok összevegyült Riemer alkimistával, holott a nézeteitől irtózott volna, sőt még a néhai Jean Myersszel is, aki, ha élne, ugyancsak nyolcvanéves lenne. A cserzett képű Henri unokatestvér, a kaftános Ibrahim, Erik herceg, s a „gyilkos” Lorenzo, akivel hajdanában néhány emlékezetes estét töltött Lyonban, mind ugyanazon állandónak, az embernek egy-egy arca volt csupán. A nemek attribútumai sem voltak oly fontosak, mint amennyire ez a vágy logikájából vagy logikátlanságából következett volna; a frösői hölgy jó társa lehetett volna, Gerhart gyöngédsége viszont fölért egy lányéval. Az élete során megismert, majd elhagyott teremtmények is úgy váltották egymást, mint azok az egyetlenegyszer fölbukkanó, de különös és oly elevennek tűnő, rettenetes kísértetarcok, amelyek az elalvást és az álmot megelőző pillanatokban merülnek föl a szemhéj mögül, az éjből, hol meteorként száguldva és eltűnve, hol megtorpanva a meredt belső tekintet előtt. A szellem és az érzékek

törvényeinél is bonyolultabb, ismeretlenebb matematikai törvények irányították e kísértetjárást. De ennek az ellenkezője is igaz volt. Az események a valóságban szilárd pontok voltak, bár a múltat már rég maga mögött hagyta, s a jövőt még nem láthatta; ugyanez állt a személyekre is. Az emlék egyegy pillantás volt azokra a bensőnkben élő alakokra, akiknek léte nem az emlékezettől függött. Leonban, ahol Don Blas de Vela javaslatára Zénon magára vette a próbaidős jakobita szerzetesek öltözékét, hogy nyugodtabban segédkezhessék társának az alkimista kísérletekben, egy vele egyidős szerzetessel, Fray Juannal osztotta meg szalmazsákját; a kolostor ugyanis annyira zsúfolt volt, hogy az újoncok ketten-hárman osztoztak egy takarón s egy szalmazsákon. Zénon csúnya köhögéssel érkezett a hó és szél ostromolta falak közé. Fray Juan gondosan ápolta, még húslevest is lopott neki a konyháról. Amor perfectissimus ébredt egy időre a két fiatalember között; Zénon tagadásait és istenkáromlásait ez a gyengéd lelkű, János Apostol iránt különösen rajongó ifjú mintha meg sem hallotta volna. Amikor a szerzetesek, veszélyes kabalista varázslót sejtve benne, elűzték Don Blast, és átkaikkal kísérték a kolostor meredek útján lefelé haladó alkimistát, Fray Juan az elűzött aggastyán mellé szegődött, holott nem volt sem bizalmasa, sem követője. Zénon számára viszont a kolostori államcsíny remek alkalom volt arra, hogy örökre szakítson ezzel az undorító hivatással, s hogy világi ruhát öltve, másutt igyekezzék magába szívni olyan tudományokat, amelyek nem ködképekre épülnek. Az ifjú tudóst egy csöppet sem érdekelte, hogy mestere valóban követi-e vagy sem a zsidó szertartást, mert számára – a diákok nemzedékről nemzedékre titokban továbbadott, merész szóhasználatával – a keresztény törvény, a zsidó törvény és a mohamedán törvény nem más, mint három nagy csalás. Don Blas bizonyára meghalt útközben vagy valamelyik hatóság börtönében, és hajdani tanítványának harmincöt évre volt szüksége ahhoz, hogy őrületében fölfedezze megmagyarázhatatlan bölcsességét. Fray Juan pedig, ha ugyan él még valahol, nemsokára betölti a hatvanat. Képüket Zénon tudatosan homályosította el, csuhás korának néhány hónapi emlékével együtt. Fray Juan és Don Blas azonban még

mindig ott kínlódik a köves úton, a csípős, áprilisi szélben, nem is kell emlékeznie, akkor is ott vannak. A fennsíkon sétáló, diáktársaival jövőbeli terveiről beszélgető François Rondelet egy időben létezik az egyetemi aula márványasztalán fekvő, meztelen François-val, s a kar ízületeit magyarázó Rondelet doktor mintha nem is diákjaihoz, hanem magához a halotthoz beszélne, hogy egyúttal, az idő függönyén keresztül, a megöregedett Zénont is meggyőzni próbálja. Unus ego et multi in me. Semmi sem változtatott e helyükre rögzített szobrokon az idők végezetéig, azon az egyenletes, sima felületen nyugodtak, amely talán maga az örökkévalóság. Az idő csak ösvény, amely egyiket a másikkal összeköti. Egy összekötő kapocs volt: ha valakinek a szívességét nem viszonozta, helyette jó szolgálatot tett másnak; nem mentette meg Don Blast, de segítségére volt Genovában Joseph Ha-Cohennak, aki őt azért továbbra is csak keresztény kutyának tekintette. Semminek nincs vége; azok a mesterek vagy kollégák, akiktől egy-egy ötletet kapott, vagy akiknek hála, támadt benne egy új gondolat, a háttérben tovább folytatták reménytelen vitájukat; mindegyik úgy trónolt a saját világfelfogásán, mint körén belül a varázsló. Darazi olyan istent keresett magának, aki közelebb van hozzá, mint a saját ütőere, ezért a végtelenségig vitázni fog Don Blasszal, akinek Isten a meg nem nyilatkozó Egy, míg Jean Myers csukott szájjal nevet már magán az Isten szón is. Zénon már közel fél évszázada használta úgy szellemét, ahogy egy apró éket szokás, a lehetőségek szerint tágítgatva vele a bennünket minden oldalról körülfogó fal repedéseit. A rés tágult, de a fal sem volt oly szilárd, bár továbbra is átlátszatlan maradt, mintha nem is kőfal, hanem csak füstfal volna. A tárgyak sem voltak többé hasznos kellékek. Mint matracból a lószőr, úgy hullott ki belőlük a lényeg. A szobát elborította az erdő. Az ülő ember ülepe és a talaj közti távolságra méretezett zsámoly, az írásra vagy evésre szolgáló asztal, az ajtó, amely egy falakkal körülvett légkockát nyit meg egy szomszédos légkocka előtt, elveszítette azt a funkcióját, amelyet a mesteremberektől kapott, és visszaváltozott lehántott fatörzzsé vagy faággá; olyanok voltak, mint a Szent Bertalan-képek a templomban: kísértetlombokkal és láthatatlan madarakkal, még ott volt rajtuk a rég elcsendesült viharok nyoma, különösen ott, ahol a gyalu meghagyott

néhány gyantafoltot. A takaróból, a szögön lógó ruhából veríték-, tejés vérszag áradt. Az ágy végénél álló cipő egy fűben heverő ökör zihálására mocorgott, és kivérzett sertés visítozott a zsírban, amellyel a cipész a cipőt átitatta. Az erőszakos halál ólálkodott mindenben, akár egy mészárszékben vagy egy akasztófadombon. Kitekert nyakú lúd gágogott a tollban, amely örök érvényűnek hitt gondolatokat ró elöregedett papírrongyokra. Minden más alakot öltött: inge, amelyet a Bernát-rendi apácák mostak, az égszínkéknél is kékebb lenföld volt, s ugyanakkor csatornában ázó, rostos anyag. A zsebében őrzött forintok, amelyeken a néhai Károly császár képmása látható, ezerszer és ezerszer gazdát cseréltek, odaadták vagy ellopták, megmérték és megnyírták őket, mielőtt egy percre hozzá kerültek, de vándorútjuk a fukar vagy bőkezű birtokosok közt pillanatnyi volt csupán a fém végtelen élettartamához viszonyítva, hiszen ez már Ádám előtt beleoltódott a föld ereibe. A téglafal sárrá változott, amiből vétetett. A ferences kolostor melléképülete, ahol fedél volt a feje fölött, s nem kellett fáznia, nem volt többé az a ház, az a geometriai pont, amely az emberi szellemnek is, nemcsak a testnek menedéke. Erdei kunyhó volt, út menti sátor, egy rongyfoszlány köztünk s a végtelen között. A cserepeken át beszökött a köd s az érthetetlen csillagok fénye. Sok száz halott népesítette be, és élők, akik ugyanolyan elveszettek, mint a holtak, sok tucat kéz tette be ide az ablakokat, égette a téglát, fűrészelte a padlódeszkákat, vagy szögelt, varrt, ragasztott; a munkást, aki darócruháját szőtte, s bizonyára él még, éppoly nehéz lenne megtalálni, mint egy holtat megidézni. Laktak itt előtte mások is, mint gubóban a hernyó, és még fognak is. A fal mögött jól megbújó patkány, a korhadt gerendákban percegő szú egészen másképp látja a szobának nevezett üres és teli tereket, mint ő. Fölnézett. A mennyezeten, az egyik újra felhasznált gerendán ott volt egy évszám: 1491. Amikor ezt az évszámot a gerendába vésték, hogy megörökítsenek egy dátumot, amelynek azóta semmi jelentősége, ő még nem élt, sőt az az asszony sem, aki a világra hozta. Játékból megforgatta a számokat: Krisztus születése után 1941. Megpróbálta elképzelni azt az évet, amelynek saját létéhez semmi köze, s amelyről egyetlen dolgot tudott csupán: hogy lesz. Saját porán lépkedett. Ugyanúgy volt az idővel, mint a tölgyfa

görcseivel, az évszámokat nem ember véste. A föld csak forog, mit sem tudva a Juliánus-naptárról vagy a keresztény időszámításról, sima gyűrűt formálva a se eleje, se vége körből. Zénonnak eszébe jutott, hogy a törökök a hedzsra 973. évében járnak, de Darazi titokban Khoszraésztől számítja az időt. Az évekről a napokra térve arra gondolt, hogy Péra háztetői fölött most kél a nap. A szoba oldalra dőlt, az eresztékek horgonyként csikorogtak, az ágy nyugatról keletnek siklott, az ég látható mozgásával ellenkező irányba. Nagy tévedés volt azt hinni, hogy itt belga földön biztonságban és nyugalomban élhet, hiszen a térnek e pontja néhány órán belül hullámzó tengerré változik majd, valamivel később Amerikát és az ázsiai kontinenst is elnyeli. E földrészek, ahová már sohasem jut el, a Szent Kozma-menhely szakadékában rétegződtek egymásra. Zénon szétszóródott, mint szélben a hamu. SOLVE ET COAGULA… Tudta, mit jelent ez a gondolatmegszakadás, ez a hasadás a dolgokban. Diákkorában olvasott Nicolas Flamelnél az Opus Nigrum-tól, a formák felbontásának és kalcinálásának kísérletéről, amely egyben az Opus Magnum legnehezebb része. Don Blas de Vela gyakorta beszélt neki arról, hogy ez a művelet, akár akarjuk, akár nem, magától fog végbemenni, ha a feltételek megteremtődnek hozzá. A diák annak idején rengeteget töprengett e bölcs mondáson, amely mintha valami félelmes és talán igazmondó varázskönyvből származott volna. Ezt az alkímiai műveletet, a szétválasztást, amely oly veszélyes, hogy a hermetikus filozófusok is csak utalásokban beszéltek róla, és oly nehéz, hogy sokan egész hosszú életükben hiába keresték rá a megoldást, ő hajdanában olcsó lázadásnak hitte. Később aztán megszabadult ezektől az emberi illúziókkal egyidős, ostoba álmoktól, s az alkimista mesterektől csak néhány gyakorlati megoldást vett át – az anyag részekre bontását és koagulálását a dolgok testén végzett kísérletekkel kívánta megoldani. A parabola két szára most összeért, végbement a mors philosophica; a kutatás savától megégett kutató egyszerre volt alany és tárgy, törékeny lombik és fekete csapadék az edény alján. A kísérlet, amelyet eredetileg csak a laboratóriumban akart végezni, kiterjedt mindenre. Vajon következik-e ebből, hogy az alkimista kaland több mint álom, s egy nap megismeri majd az Opus

Album aszketikus tisztaságát, a szellem és az érzékek azon közös diadalát, amely az Opus Rubrum jellemzője? A hasadék mélyéről egy Kiméra bújt elő. Zénon vakmerőségében igent mondott, mint ahogy azelőtt, vakmerőségében, nemet. Hirtelen megállt, nagyot rántva saját gyeplőin. Az Opus Magnum első fázisa egész életét betöltötte. Sem ideje, sem ereje, hogy tovább jusson, feltéve, hogy egyáltalán van út, és hogy azon az úton végigmehet az ember. Vagy az eszmék rothadását, az ösztönök halálát, a formáknak az emberi természet számára szinte elviselhetetlen megroppanását hamarosan követi az igazi halál, s akkor jó lenne megtudni, merről érkezik; vagy pedig a szédület birodalmából megtért szellem folytatja megszakadt tevékenységét, immáron szabadon, megtisztulva. Jó volna látni, mit hoz létre. Kezdte látni. A beteggondozás nem fárasztotta, keze és szeme sosem volt biztosabb. A menhely kapuja előtt reggelente türelmesen várakozó szegényeket éppoly gondosan gyógyította, mint korábban előkelő betegeit. Mivel nem volt benne semmiféle becsvágy, sem pedig félelem, szabadabban s majdnem mindig jó eredménnyel alkalmazta módszereit, végtelen igyekezete a szánalmat is kizárta. Természettől szikár, nyugtalan alkata idős korára mintha ellenállóbb lett volna; már nem szenvedett annyira a hidegtől, a téli fagyokra, a nyári nedvességekre egyaránt érzéketlen volt, és Lengyelországban szerzett reumája sem kínozta már. Elmúlt az a harmadnapos láz is, amit még valahol Keleten szedett össze. Mindent megevett, amit egy barát – akit a perjel rendelt mellé – fölhozott neki a refektóriumból; és ha fogadóba ment, a legolcsóbb étkeket választotta. Életének ebben a szakában irtózott a hústól, a vértől, a belsőségektől; mindentől, ami valaha élt és mozgott, mert az állat éppúgy, mint az ember, kínok közt hal meg, s ő nem volt hajlandó kínokkal táplálkozni. Azóta, hogy Montpellier-ben egy mészárosnál saját kezűleg szúrt le egy disznót, mert ellenőrizni akarta, egybeesik-e vagy sem a verőér pulzálása és a szívizom összehúzódása, úgy vélte, nem lenne szabad azt mondanunk: levágják az állatot, és meggyilkolják az embert, fölfordul az állat, meghal az ember. Miért használunk két különböző szót ugyanarra a fogalomra? Szívesen fogyasztott viszont kenyeret, sört és mindenféle pépet, amelyben még érződik valami a föld sűrű

zamatából, nedvdús főzeléket, friss gyümölcsöt, jó ízű gyökeret. A fogadós és a barát a konyháról ámulva figyelte ezt az önmegtartóztatást, mert azt hitte, vallásos eredetű. Néha azért elrágott egy darab pacalt vagy még véres májat, önmagának bizonyítandó, hogy ezeket nem ízlésszeszélyből utasítja el, hanem szellemétől kap rá parancsot. Az öltözködéssel sohasem törődött, akár szórakozottságból, akár megvetésből, de nem vett több ruhát. Ami az erotikát illeti, ő ma is ugyanaz az orvos volt, aki betegeinek gyógymódként ajánlja a szerelmet, mint ahogy máskor bort ír elő nekik. Legtöbbünknek ezek az égető misztériumok jelentik az egyetlen lehetőséget arra, hogy eljussunk a tűznek ama birodalmába, amelynek talán mi is szikrái vagyunk; csakhogy ez a csodálatos felemelkedés nagyon rövid, de Zénon magában azt gondolta, hogy ez az anyag mozgásától és a test szerszámaitól olyannyira függő aktus a filozófus számára nem lehet több, mint egyszeri kísérlet, amelyről azután nyugodtan lemondhat. A szűzi életről hajdan úgy vélekedett, hogy ez csak elvetendő babona, most úgy látta: ez is nyugalmának egyik záloga; élvezte, hogy mennyivel könnyebb megismernie az embereket, ha nincs már benne vágy. Egyetlenegyszer mégis engedett a csábításnak, átadta magát a test játékainak, és meglepődve észlelte, mennyi még benne az erő. Más alkalommal rettentő dühbe jött, mert egy kolduló barát városszerte árulta a rendelőben kapott balzsamokat, de haragja inkább csinált volt, mint ösztönös. Még némi büszkeséget is érzett egy-egy jól sikerült akció után, mintha csak egy kutyát engedett volna ki a szabadba, hadd futkározzék egy kicsit. Egy délelőtt, növénygyűjtő körútján, olyan jelentéktelen, szinte groteszk esemény történt, amely alaposan elgondolkoztatta; olyan hatással volt rá, mint a hívőre a kinyilatkoztatás, amely valami szent misztériumot világít meg előtte. Kora reggel indult el a városból, fölment egészen a dombtetőre; vele volt az a nagyító is, melyet az ő utasításai nyomán készített egy bruggei optikus, ezzel szokta alaposan megvizsgálni az összegyűjtött növények gyökerét és magjait. Dél körül, egy homokhajlatban hason fekve, fejét a karjára hajtva, elaludt; a nagyító kiesett a kezéből, rá egy száraz fűcsomóra. Amikor fölébredt, mintha egy villámgyorsan mozgó állatot látott volna

az arca alatt, egy rovart, vagy valami árnyékban futkosó puhányt. Gömb formája volt, csillogó fekete és nedves közepét rózsás vagy fakófehér gyűrű vette körül, a szélén rojtos szőrszálak ágaskodtak, s ezek egy barázdált és hepehupás, lágy, barna színű páncélból nőttek ki. Ez a törékeny lény szinte ijesztően eleven volt. Aztán Zénon egy szempillantás alatt, mielőtt még a látvány gondolattá alakulhatott volna, rájött, hogy a nagyítóban tükröződő, megnagyobbodott szemét látja, mert a nagyító mögött a fű és a homok foncsorként működik. Elgondolkozva kelt föl. A megszokott perspektíva rutinjából kiszakadva látta most önmagát, egészen közelről figyelhette az egyszerre apró és óriási, közeli, és mégis idegen, eleven, de sebezhető szervet, amely oly tökéletlen, és mégis csodálatos; ettől függ, hogy látja-e vagy sem a világegyetemet. Semmiféle elméletet nem hozhatott létre e látványból, mégis, furcsamód, úgy érezte, jobban ismeri önmagát, s ugyanakkor az énjét alkotó dolgokat is. Ez az emberi szem is jelképpé változott, mint a metszeteken Isten szeme. Az a legfontosabb, hogy összegyűjtse azt a keveset, ami a világból látható, amíg be nem sötétedik, hogy ellenőrizze a vizsgálat eredményét, s ha lehet, kijavítsa a hibákat. A szem, bizonyos értelemben, visszabillentette a szakadék széléről. Kijutott a sötét szorosból. Nem először. És nem is utoljára. Tévednek a szellem kalandjairól szóló könyvek, amikor egymást követő fázisokról beszélnek: ellenkezőleg, a fázisok összekeverednek, minden újrakezdődik, s a végtelenségig ismétlődik. Az ész körbe-körbe jár. Hajdanában Bázelban és még sok más helyen ugyanezt a poklot járta meg. Többször is újra megtanulta ugyanazokat az igazságokat. Mint ahogy a hegyi ösvényen fölfelé vagy lefelé haladó emberrel is megesik, tulajdonképpen ő is egy helyben emelkedett vagy süllyedt, a különbség csak annyi volt, hogy a megtett út után a szakadék hol balra, hol jobbra nyílott. Az emelkedőt csak a levegő megritkulásából észlelte, s azoknak az új csúcsoknak a láttán, amelyek addig a látóhatárt lezáró csúcsok messzeségéből tűntek elő. De az emelkedés vagy ereszkedés fogalma hamis, lenn éppúgy ragyogtak a csillagok, mint fönn, nem került az örvény mélyére, de nem volt a centrumában sem. A

szakadék egyszerre volt túl az égi szférán s a csontboltozaton belül. Mintha minden zárt görbék végtelen során belül zajlott volna. Újra írt, de művét kiadni nem akarta. A régi orvosi könyvek közül mindig is csodálta Hippokratész Epidémiák című munkájának III. könyvét, amely rendkívül pontosan írta le a klinikai eseteket tüneteikkel, kifejlődésük folyamatával és végkimenetelükkel együtt. Zénon hasonló följegyzéseket készített a Szent Kozma-menhelyen kezelt betegekről. Egy későbbi korban élő orvos talán haszonnal forgathatja majd e naplót, amelyet egy olyan orvos vezetett, aki a Katolikus Király őfelsége, II. Fülöp idején praktizált Flandriában. Egy ideig merész terv foglalkoztatta, meg akarta írni a Liber singularis-t, amelybe aprólékosan lejegyzett volna mindent, amit megtudott az emberről, vagyis önmagáról, alkatáról, viselkedéséről, bevallott vagy titkos, véletlen vagy tudatos cselekedeteiről, gondolatairól, sőt az álmairól is. Majd úgy vélte, túl nagyra méretezte a tervet, s ezért leszűkítette hőse életének egyetlen évére, utóbb már csak egyetlen napjára, de a roppant anyagot még így sem volt képes átfogni, s hamarosan rájött, hogy valamennyi időtöltése közül ez a legveszélyesebb. Lemondott hát róla. Néha szórakozásból írásba foglalt állítólagos próféciákat, amelyek valójában korának tévedéseit és szörnyűségeit gúnyolták ki úgy, hogy újdonságnak vagy csodának tüntették föl őket. Néha megmutatta ezeket a furcsa rejtvényeket a Szent Donatianus-templom orgonistájának, aki a barátja lett, mióta a feleségéből kioperált egy jóindulatú daganatot. Az orgonista és oldalbordája semmit sem értett az egészből, mit sem sejtve jót nevettek. Ebben az időben Zénon sokat foglalkozott egy botanikai ritkasággal, azzal a paradicsompalántával, amelyet az Újvilágból származó egyetlen dugványból hajtatott. Ez a rendelőjében őrzött értékes növény arra ösztönözte, hogy folytassa korábbi tanulmányait a nedvek mozgásáról; a cserép földjét öntözés után fedővel takarta le, majd minden reggel gondos méréseket végzett, így sikerült megállapítania, hány uncia folyadékot képes fölvenni naponta a növény; később megpróbálta algebrai módszerekkel kiszámítani, hogy ez a képesség milyen magasságig emelheti a fluidumot egy törzsön vagy egy száron belül. Levelezésbe kezdett erről azzal a

tudós matematikussal, akinek hat évvel azelőtt Leuvenben a vendége volt. Zénon türelmetlenül várta a választ. Már újabb utazásokra is gondolt.

A perjel betegsége Egy májusi hétfőn, a Szent Vér ünnepén, Zénon szokása szerint a Szarvas fogadóban ebédelt, egyedül meghúzódva egy sarokban. Az utcára néző ablakok előtt álló asztaloknál viszont rengetegen ültek, mert onnan látni lehetett a körmenetet. Az egyiknél a kövér Citrouille ült, egy nevezetes bruggei nyilvánosház tulajdonosnője, a ház két szépségének és egy sápadt emberkének (aki a közhit szerint a fia volt) a társaságában. Zénon ismerte Citrouille-t; egy tüdővészes lány, aki gyakran járt nála, hogy köhögés elleni gyógyszert kérjen, sokat panaszkodott rá, elmondott róla minden rosszat, hogy rettentően kiszipolyozza, a finomabb fehérneműjét meg egyszerűen ellopja. Egy csapat vallon gárdista, ők álltak sorfalat a templomnál, betért ebédelni a fogadóba. A tisztnek megtetszett Citrouille asztala, ráparancsolt hát az ott ülőkre, hogy tűnjenek el. A fiú és a két szajha nem is kérette magát, de Citrouille büszke nő volt, meg se mozdult. Amikor az egyik gárdista föl akarta rángatni, az asztalba kapaszkodott, fölborította a tálakat, mire a tiszt úgy pofon vágta, hogy ujjainak nyoma ott maradt a kövér, sárgás arcon. Citrouille nyöszörgött, harapott, a padokba, az ajtófélfába kapaszkodott, de a gárdisták végül mégiscsak elvonszolták, és kilökték az utcára, sőt egyikük, hogy a társait megnevettesse, még meg is szurkálta egy kicsit a kardja hegyével. A helyére betelepedett tiszt közben gőgösen parancsokat osztogatott a padlót törölgető szolgálónak. Senki sem mozdult. Néhány férfi gyáván meghunyászkodva nevetgélt, de a legtöbb oda se nézett, vagy a tányérja fölé hajolva szitkozódott. Zénon szinte émelygett, pedig Citrouille-t mindenki megvetette, nem ez volt az az alkalom, amikor érdemes lett volna fellépni a katonák brutalitása ellen – ha egyáltalán lehet –, ha valaki védeni próbálja a kövér asszonyságot, nyilvánvalóan kigúnyolták volna. Később derült ki, hogy a bordélyház tulajdonosnőjét még meg is korbácsolták közcsendháborítás ürügyén, s aztán küldték haza. Egy hét múlva már újból űzte mesterségét, boldog-boldogtalannak mutogatta a sebhelyeit. Amikor Zénon a körmenet után fáradtan elment a gyengélkedő perjelhez, az már tudott az esetről. Elmondta neki, amit saját szemével látott. A pap nagyot sóhajtott, és letette a teáscsészét.

– Az a nő nemének szégyene – mondta –, nem ítélhetem el tehát önt, hogy nem tett semmit. De ha egy szentet ér a sértés, tiltakozhattunk volna-e a méltánytalanság ellen? Ez a Citrouille olyan, amilyen, de ma vele volt az igazság, avagy Isten és angyalai. – Isten és angyalai nem avatkoztak közbe az érdekében – felelt az orvos. – Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a Szentírás csodáit – szólt felélénkülve a perjel –, de amióta élek, kedves barátom (s túl járok már a hatvanon), még sohasem voltam tanúja annak, hogy Isten közvetlenül beleavatkozott volna a mi földi dolgainkba. Isten képviselteti magát. Rajtunk, nyomorult embereken keresztül cselekszik. Kivett a pohárszék egyik fiókjából két sűrűn teleírt lapot, és átadta Théus doktornak. – Nézze. Keresztfiam, Withem úr, aki nagy hazafi, rendszeresen tájékoztat azokról a kegyetlenkedésekről, amelyekről vagy csak későn értesülünk, amikor a felháborodás elült, vagy még idejében, de hazugságokkal enyhítve. A képzeletünk nagyon szegényes, doktor uram. Nyugtalankodunk, mégpedig joggal, egy szajha sorsán, mert a méltánytalanság szemünk láttára történik, de ha tőlünk tíz mérföldnyire követnek el valami szörnyűséget, akkor nyugodtan iszom meg a mályvateámat. – Tisztelendőséged képzelőereje elég gazdag, belereszketett a keze, kiloccsantotta a maradék teát – jegyezte meg Sébastien Théus. A perjel zsebkendőjével letörölte szürke gyapjúruháját. – Közel háromszáz férfit és nőt marasztaltak el, Isten és az uralkodó elleni lázadás vétkében, s végeztek ki Armentières-ben – suttogta, szinte félve. – Olvassa tovább, barátom. – A szegények, akiket gyógyítok, tudnak már az armentières-i csetepatéról – felelte Zénon, és visszaadta a perjelnek a levelet. – Ami pedig a többi visszaélést illeti, a piacon és a fogadókban másról sem beszélnek. Szájról szájra járnak ezek a hírek. Az ön polgárai és magas rangú ismerősei viszont annyira elzárkóznak kényelmes házaikba, hogy szinte semmit sem hallanak belőle. – Így van – felelt szomorú dühvel a perjel. – Tegnap mise után együtt voltam a templomtéren néhány egyházi férfiúval, s óvatlanul a

közügyekre tereltem a szót. E szent férfiak közül egy sem akadt, aki ne helyeselné a rögtönítélő bíróságok létrehozását, és véres módszereik ellen is alig-alig tiltakoznak. A Szent Egyed-templom plébánosa kivétel, ő ugyanis kijelentette: meg tudjuk mi égetni a saját eretnekeinket idegen segítség nélkül is. – A jó öreg hagyományokat követi – mondta mosolyogva Sébastien Théus. – Hát én nem vagyok olyan jó keresztény, olyan jó katolikus? – kiáltott föl a perjel. – Ha egész életünkben egy gyönyörű hajón utazunk is, előbb-utóbb meggyűlöljük a merülő részt rágó patkányokat. De a tűz, a vas, a verem csak arra jó, hogy egyaránt megkeményítse azokat, akik büntetnek, azokat, akik színházat látnak a büntetésben, és azokat, akik elszenvedik a büntetést. Így lesznek a makacsokból vértanúk. Megcsúfolása ez az igazságszolgáltatásnak, orvos uram. A zsarnok úgy tesz, mintha Istent bosszulná meg, de valójában a hazafiakat tizedeli. – Tisztelendőséged helyeselné a kivégzéseket, ha úgy ítélné meg, hogy ezek hozzájárulnak az egyház egységének helyreállításához? – Ne vigyen a kísértésbe, barátom. Csak annyit tudok, hogy François atya, aki amíg csak élt, a belső civódások elsimításán dolgozott, támogatná a megegyezésre törekvő flamand nemeseket. – Ugyanezek az urak úgy gondolták, kérhetik a királyt, hogy vetesse le azokat a hirdetményeket, amelyek a tridenti zsinat határozatát közlik az eretnekek kiátkozásáról – szólt kétkedőn az orvos. – És miért ne? – kiáltott föl a perjel. – Azok a katonák által őriztetett hirdetmények sértik polgári szabadságjogainkat. Minden elégedetlent protestánsnak bélyegeznek. Isten bocsásson meg nekem! Ezek még a bordélyház tulajdonosnőjét is vallási eltévelyedéssel vádolták volna… Ami pedig a zsinatot illeti, ön éppoly jól tudja, mint én, mennyire befolyásolták döntéseit uralkodóink ki nem mondott szándékai. Károly császárt elsősorban a császárság egysége érdekelte, ami természetes is. Fülöp király Spanyolország szupremációjáról álmodozik. Sajnos! Ha nem ébredek rá idejében, hogy mindenféle udvari politika csak ravaszság és ellenravaszság, visszaélés a szavakkal és az erővel, akkor talán nem is találok

magamban elegendő vallásos érzést ahhoz, hogy a világot Urunk szolgálatával cseréljem föl. – Tisztelendőséged bizonyosan súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül – mondta Théus doktor. – Egyáltalában nem! – mondta a perjel. – Megbecsült udvaronc voltam, a tárgyalások során jóval szerencsésebb, mint szerény tehetségem révén remélhettem volna, és boldog férje egy jó, kegyes asszonynak. E gonosz világban kiváltságos voltam. A homlokát veríték lepte el, az orvos a gyengeség jelét látta benne. A perjel gondterhelt arccal fordult Théus felé. – Nem azt mondta, hogy a kisemberek, akiket gyógyít, sokszor rokonszenvvel kísérik azt a reformációnak nevezett mozgalmat? – Ilyet se nem mondtam, se nem tapasztaltam – szólt óvatosan Sébastien. – Tisztelendőségednek tudnia kell – tette hozzá némi iróniával –, hogy akik veszélyes nézeteket vallanak, általában tudnak hallgatni. Igaz, hogy az evangéliumi egyszerűség vonzó lehet némelyik szegényember szemében. De a legtöbben jó katolikusok, ha másért nem, megszokásból. – Megszokásból – mondta utána fájdalommal a pap. – Mindebben – folytatta nyugodt hangon Théus doktor, mert szerette volna, ha a perjel némileg megnyugszik – én csak azt látom, hogy az emberi dolgok mindig nagyon zűrzavarosak. A zsarnok irtózatot kelt a becsületes emberekben, de senki sem tagadja, hogy őfelsége törvényesen uralkodik Németalföld felett, egyik őse révén van hozzá jussa, aki Flandria örököse és bálványa volt. Nem vizsgálom, igazságos-e, hogy egy nép ugyanúgy örökölhető, akár egy pohárszék, ilyenek a törvényeink. Azok a nemesek, akik demagógiából Koldusnak nevezik magukat, mind Janus-arcúak; árulói hűbérurunknak, a királynak, viszont hősök és hazafiak a nép szemében. Másrészt az uralkodók közt olyan ármánykodás, a városokban pedig civakodás dúl, hogy a körültekintő elmék úgy vélekednek: még mindig jobb, ha csak idegenek sarcolnak, mint ha teljes zűrzavar törne ki távozásuk után. A spanyolok vadul üldözik az úgynevezett megreformáltakat, a hazafiak nagy többsége viszont jó katolikus. Ezek a megreformáltak szigorú erkölcseikkel hencegnek, de flandriai vezérük, Bréderode, élvhajhász csirkefogó. A régensnő,

aki szeretne a helyén maradni, azt ígéri, hogy felszámolják az Inkvizíció törvényszékeit, de ugyanakkor bejelenti, hogy más igazságszolgáltatási intézményeket állítanak fel, most majd ezek küldik máglyára az eretnekeket. Az egyház nagy könyörületesen azon van, hogy az in extremis gyónók csak egyszerű halállal bűnhődjenek, arra kényszerítve a nyomorultakat, hogy hamis esküt tegyenek, és visszaéljenek az Oltáriszentséggel. Az evangélium hívei pedig ott gyilkolják, ahol tudják, a még megmaradt, szerencsétlen anabaptistákat. Liège egyházi állama, amely természetszerűleg a Szentegyház mellett van, úgy szerez magának pénzt, hogy fegyvereket ad el, a királypártiaknak nyíltan, a Koldusoknak titokban. Mindenki gyűlöli az idegen zsoldban álló katonákat, annál is inkább, mert mivel a zsoldjuk csekély, a népet szipolyozzák, de a polgárok a vidéket dúló rablóbandákkal szemben mégis az ő védelmüket igénylik. Ezek a kiváltságaikat féltékenyen őrző polgárok elvi okokból nem kedvelik a nemességet és a monarchiát; az eretnekek nagyrészt az alsóbb néposztályokból valók, s minden polgár gyűlöli a szegényeket. Ebben a nagy hangzavarban, fegyvercsörgésben, vagy a tallérok pengésének kellemes zajában a kerékbetörtek, a megkínzottak jajkiáltását halljuk a legkevésbé. Ilyen a világ, perjel úr. – Imádkoztam a nagymisén (ez a szokás) – szólt mélabúsan a rendfőnök – a régensnő és őfelsége jó szerencséjéért. Ami a régensnőt illeti, még csak hagyján, hiszen ő elég jóindulatú, igyekszik összebékíteni a tüzet a vízzel. De miért kell Heródesért imádkoznom? Miért kell Isten áldását kérnem a visszavonult Granvelle bíborosra, aki egyébként csak látszólag vonult vissza, mert továbbra is zaklat bennünket? A vallás arra kényszerít, hogy tiszteljük a fennálló hatalmat, s ebben én nem látok kivetnivalót. De a hatalom is képviselteti magát, s minél lejjebb ereszkedünk, annál durvább, alantasabb figurák képében jelenik meg, akiknek arcát, groteszk módon, bűneink jelölték meg. Talán még a vallon gárdistákért is imádkoznom kellene? – Tisztelendőséged bármikor kérheti Istent, világosítsa meg azokat, akik bennünket kormányoznak – szólt az orvos. – Inkább arra volna szükségem, hogy engem világosítson meg – felelt rá bűntudatosan a ferences.

Zénon a menhely szükségleteire és kiadásaira terelte a szót, mert a közügyeket érintő beszélgetés nagyon felizgatta a papot. Mégis, amikor búcsúzni akart, a perjel visszatartotta, s intett neki, hogy óvatosságból csukja be a cellaajtót. – Ugye nem kell figyelmeztetnem, hogy legyen körültekintő – mondta. – Láthatja, senki sincs elég magas vagy elég alacsony polcon ahhoz, hogy kikerülhesse a gyanúsítgatást és a megaláztatást. Senki nem tudhatja meg, miről beszéltünk. – Legföljebb az árnyékomnak mondom el – felelt rá Théus doktor. – Önt munkája ehhez a kolostorhoz köti – mondta a pap. – Nem gondolja, hogy akad jó néhány ember a városban, de még e falak között is, aki örülne, ha a ferencesek perjelét lázadással vagy eretnekséggel vádolhatná? Elég gyakran folytatódtak az ehhez hasonló beszélgetések. A perjel mohón várta a találkozást. Zénon úgy látta, hogy ez a nagy tiszteletnek örvendő férfiú éppoly magányos, mint ő, s talán még nagyobb veszély fenyegeti. Az orvos minden egyes alkalommal világosabban látta a pap arcán nyomait annak a meghatározhatatlan bajnak, amely egyre fogyasztotta az erejét. E megmagyarázhatatlan hanyatlás oka alig lehetett más, mint a szorongás és a bánat, amit a perjel e nyomorult koron töprenkedve érzett; de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg, az okozat volt, ismertetőjele egy olyan alkatnak, amely nem képes elviselni a világ gonoszságait, mert hiányzik belőle az emberek túlnyomó többségére jellemző, egészséges közöny. Zénon rábeszélte őtisztelendőségét, hogy naponta fogyasszon borba kevert erősítő szereket, a pap a kedvéért meg is tette. Az orvos is örömét lelte ezekben az udvarias és hazugságtól majdnem mentes eszmecserékben. Mégis néha azzal az érzéssel ment el a perjeltől, hogy valamiféle csalást követ el. Ugyanúgy, mint amikor a Sorbonne-on kénytelen latinul beszélni az ember, hogy megértesse magát, most is tőle idegen nyelvet kellett használnia, ez elváltoztatta a gondolatait, annak ellenére, hogy pontosan ismerte e nyelv minden fordulatát, minden finomságát; a tiszteletteljes, ha nem is ájtatos keresztény nyelvén szólt, egy lojális alattvalóén, akit nyugtalanít a világ jelen állapota. Megint csak olyan premisszákból indult ki – inkább a perjel nézetei iránti tiszteletből, mintsem

óvatosságból –, amelyekre, meggyőződése szerint, semmit sem épített volna; saját gondjait félretolva, szellemének egyetlen oldalát mutatta csak, mindig ugyanazt, mindig csak azt, amelyben barátját látta tükröződni. Ez az emberi kapcsolatokban eleve benne rejlő hamisság, amely neki valósággal második természetévé vált, zavarta ebben a szabad, két önzetlen ember közti érintkezésben. A perjel csodálkozott volna, ha megtudja, milyen kevés helyet foglalnak el a cellájában megtárgyalt ügyek Théus doktor gondolataiban. Nem mintha Németalföld bajai közönyösen hagyták volna Zénont, de túl sokat látott már e tűzzel, vérrel megjelölt világból, az emberi őrület újabb megnyilvánulásait tapasztalva, már képtelen volt oly nagy fájdalmat érezni, mint a ferences perjel. Úgy gondolta, hogy az országos nyugtalanság közepette a személyét fenyegető veszedelmek inkább csökkennek, mint nőnek. Ki törődnék a jelentéktelen Sébastien Théusszal? Az a titoktartási kötelezettség, amelyet az alkímia adeptusai tudományuk érdekében esküvel fogadnak, beburkolta Zénont, valósággal láthatatlan lett. Még azon a nyáron, egy este, tűzkioltás után fölment a padlásszobájába. Előbb, szokása szerint, bezárta a kaput. A menhely angeluskor mindig bezárt, egyetlenegyszer fordult elő, hogy az orvos hozatott néhány szalmazsákot, és betegeket helyezett el a földszinti helyiségben, de akkor járvány volt, a betegek már nem fértek el a Szent János-kórházban. Luc testvér már fölmosta a padlót, és elvonult vödreivel, rongyaival. Zénon egyszeriben arra lett figyelmes, hogy valaki kavicsot dob az ablakára; ez arra az időre emlékeztette, amikor esténként, harangozás után, Colas Gheelhez ment látogatóba. Most is felöltözött és lement. A wollestraati kovács fia várt rá. Ez a Josse Cassel elmondta neki, hogy egyik unokatestvére, aki egy szomszéd faluba való, a lábát törte, megrúgta a ló, amikor patkoltatni vitte a nagybátyjához; most a kovácsműhely mögötti szobában fekszik, igen rossz állapotban. Zénon fogta a műszereit, s követte Jossét az utcán. Az egyik utcasarkon őrjáratba ütköztek, de minden nehézség nélkül továbbengedték őket, amikor Josse elmagyarázta, hogy felcsert visz az apjához, akinek a kalapács két ujját szétzúzta. A hazugság elgondolkodtatta az orvost.

A sebesült egy rögtönzött ágyon feküdt; húsz év körüli, tagbaszakadt, szőke, falusi legény volt, verítéktől lucskos haja az arcába tapadt, s a fájdalomtól meg a nagy vérveszteségtől már egészen elalélt. Zénon erősítőt adott be neki, és megvizsgálta a lábát; a csont két helyen is kilátszott a cafatokban lógó húsból. Patanyomok sehol, semmi jel nem mutatott arra, hogy a törést lórúgás okozta volna. Ilyen esetben óvatosságból amputálni szoktak, de amikor a sebesült meglátta, hogy az orvos megtüzesíti fűrésze élét, összeszedte az erejét, és fölordított; a kovács és fia ugyancsak aggodalmaskodott, attól tartva, hátha balul sikerül a műtét, és rájuk marad a hulla. Zénon módosította tervét, és előbb a törést igyekezett rendbe hozni. A fiú így is megszenvedett, amikor ki kellett nyújtania a lábát, hogy a csontot össze lehessen illeszteni, úgy elkezdett üvölteni, mint akit kínoznak; az orvos kénytelen volt fölvágni a sebet, és ujjal belenyúlni, hogy megtalálja a csontszilánkokat. Azután kimosta a sebet azzal az erős borral, amelyből a kovácsnak egy egész korsónyi volt odahaza. Apa és fia közben tépést és síneket készített. A szobácskában alig kaptak levegőt, ugyanis minden nyílást betapasztottak, hogy a kiabálást künn ne lehessen hallani. Amikor a betegtől elment, Zénon még nemigen tudott határozott véleményt mondani. A fiú nagyon rossz állapotban volt, egyetlen esélye fiatalos ellenállóképességében rejlett. Az orvos naponta visszajött, hol kora reggel, hol a menhely zárása után; ecettel dörzsölte be a sebet, hogy a gennyes váladékot eltávolítsa. Azután rózsavizet tett rá, meggátlandó, hogy a seb kiszáradjon, és pereme begyulladjon. Sötétedés után, amikor jötte feltűnő lett volna, lehetőleg nem látogatta betegét. Apa és fia továbbra is ragaszkodott a lórúgástörténethez, de hallgatólagosan mindenki egyetértett abban, hogy jobb nem beszélni az ügyről. A tizedik nap tályog képződött, a hús lyukacsossá vált, s az addig állandó hőmérséklet hirtelen felszökött. Zénon szigorú diétán tartotta a beteget, Han őrjöngve folyton enni kért. Egyik éjszaka izmai olyan görcsbe rándultak, hogy a sínek leszakadtak. Zénon kénytelen volt beismerni önmaga előtt, hogy gyáva könyörületből nem húzta meg eléggé a hevedereket, a lábat újból ki kellett nyújtani. Várható volt,

hogy a beteg most még rosszabbul viseli a dolgot, mint először, de Zénon ópiumfüstöt lélegeztetett be vele, így könnyebben bírta. A dréncsövek egy hét alatt megtisztították a tályogot, a fiú rettentően kiizzadt, de a láza lement. Zénon könnyű szívvel lépett ki a kovácsműhelyből, úgy érezte, ezúttal vele volt Fortuna, aki nélkül minden igyekezet hiábavaló. Három héten át mintha minden más tevékenységét elhanyagolta volna, hogy teljes erejével Han gyógyulását segítse. Ez az állandó, összpontosított figyelem nagyon hasonlított arra az állapotra, amelyet a perjel áhítatnak nevezett. De a sebesült lázas önkívületében kifecsegett egyes dolgokat. Josse és a kovács végül a maguk jószántából kiegészítették ezt a titokzatos históriát. Han egy Zévecote közelében, Bruggétől három mérföldnyire fekvő kis faluból származott, ahol nemrégiben köztudomásúan véres összetűzések voltak. Az egészet egy prédikátor indította el, szentbeszédei fölizgatták a falut; az egyházi tizedet szigorúan behajtó plébánossal elégedetlen parasztok megrohanták a templomot, kalapáccsal verték szét az oltáron álló szobrokat s a körmenetben körbehordott Szűzanyát, elvitték a hímzett reverendákat, a Szűzanya ruháját és réz dicsfénykoszorúját meg a sekrestye szegényes kincseit. Azonnal kirendeltek egy szakaszt, egy bizonyos Julian Vargaz kapitány vezetésével, hogy vessen véget a zavargásnak. Han anyjánál találtak egy apró gyöngyökkel kivarrt szaténdarabot, ezért, noha már nem volt fiatal, megerőszakolták, aztán leütötték. A nőket és gyermekeket kikergették a mezőre. A főtéren épp a falu férfilakosságát akasztották, amikor egy szakállas puskából kilőtt golyó homlokon találta Vargaz kapitányt, mire az holtan bukott le a lováról. A lövés egy csűr padlásablakából dördült el, a katonák végigszurkálták a szénaboglyákat, s mivel nem találtak senkit, fölgyújtották az épületet. Bizonyosak lévén abban, hogy a gyilkos megégett, elvonultak a faluból, magukkal vive a kapitány holttestét és az elrabolt háziállatokat. Han a tetőről ugrott le, és persze kitörte a lábát. Összeszorított foggal elvonszolta magát a mocsár széléig, ott elbújt egy rakás szalma meg trágya alatt; meg kellett várnia, amíg elmennek a katonák, de közben folyton attól rettegett, hogy a tűz belekap a

szalmába. Estefelé a szomszédos tanyáról odamerészkedő parasztok találták meg, fájdalmában Han már nem tudott csöndben maradni. A fosztogatni készülő parasztoknak megesett rajta a szíve, s úgy döntöttek, hogy szekérre teszik, ponyvával letakarják, s elviszik a nagybátyjához a városba. Mire odaértek, a fiú már nem volt magánál. Pieter és fia annak örült a legjobban, hogy senki sem látta, amikor a szekér beállt az udvarba. Mivel azt hitték, hogy az égő csűrben lelte halálát, Hant senki sem üldözte, de biztonsága a parasztok hallgatásától függött, azok bármely pillanatban, akár jószántukból, akár kényszerből, beárulhatták. Pieter és Josse életüket kockáztatták, befogadva a lázadó képrombolót, de az orvost is hasonló veszély fenyegette. Hat hét múlva a lábadozó mankóval már lépkedni próbált, de a hegek összenövése iszonyú fájdalmat okozott neki. Apa és a fiú könyörgött az orvosnak, hogy szabadítsa meg őket Hantól, aki egyébként sem volt különösebben rokonszenves, a hosszú bezártság siránkozóvá, mogorvává tette; unták már, hogy folyvást egyetlen hőstettével dicsekszik, és a kovács, aki egyébként is haragudott rá, hogy elissza előle drága borát és sörét, valóságos dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy ez a semmirekellő arra kérte Jossét, szerezzen nőt neki. Zénon úgy gondolta, hogy egy olyan nagyvárosban, mint Antwerpen, Han inkább biztonságban lesz; aztán onnan, ha teljesen meggyógyul, átjuthat a Schelde túlsó partjára, és csatlakozhat Henri Thomaszoon kapitány meg Sonnoy kapitány lázadó bandáihoz, amelyek a zeelandi partok közelében levő rejtekhelyeikről portyázva zaklatták, amennyire erejükből telt, a királyi csapatokat. Zénon az öreg Greete fiára gondolt, ő fuvaros, hetente megjárta, zsákokkal és csomagokkal rakottan, Antwerpent. A fuvaros, akit féligmeddig beavattak, hajlandó volt magával vinni, és megbízható embereknél letenni a fiút, csak éppen némi pénzre volt szüksége az induláshoz. Pieter Cassel, bár nagyon szeretett volna már megszabadulni az unokaöccsétől, azt állította, hogy egyetlen fillérje sincs. Zénonnak pedig valóban nem volt semmije. Némi habozás után fölkereste a perjelt. A szent férfiú éppen akkor fejezte be a misét a cellája melletti kápolnában. Az Ite, missa est és a kegyelemért könyörgő imák után

Zénon szólt, hogy beszélni szeretne vele, és nyíltan előadta kalandját. – Sokat kockáztatott – mondta nagyon komolyan a perjel. – E zavaros világban van néhány elég világos előírás – mondotta az orvos. – Az a dolgom, hogy gyógyítsak. A perjel helyeslően bólintott. – Senki sem siratja Vargazt – folytatta. – Emlékszik még, uram, azokra a pimasz katonákra, akik elözönlötték az utcákat, amikor ön Flandriába érkezett? Két évvel a Franciaország elleni háború befejezése után a király, mindenféle ürüggyel, még mindig itt tartotta a hadseregét. Két évvel utána! Ez a Vargaz itt szolgált tovább, itt folytatta a kegyetlenkedéseket, amelyekért annak idején már a franciák meggyűlölték. Aki a Szentírás ifjú Dávidját dicséri, annak meg kell tapsolnia azt az ifjút is, akit ön gyógyított. – Meg kell hagyni, jó céllövő – mondta az orvos. – Szeretném azt hinni, hogy Isten irányította kezét. De a szentségtörés, az szentségtörés. Elismeri ez a Han, hogy részt vett a képrombolásban? – Azt állítja, de ez a dicsekvés, azt hiszem, inkább eltorzult lelkifurdalásának kifejeződése – mondta óvatosan Sébastien Théus. – Hasonlóképpen értelmezem lázálmában elejtett szavait is. Néhány prédikáció nem lehet elegendő ahhoz, hogy a fiú teljesen elfelejtse a hajdani Ave Mariá-kat. – Úgy gondolja, hogy lelkifurdalásának nincs alapja? – Tisztelendőséged tán lutheránusnak hisz engem? – kérdezte mosolyogva a filozófus. – Nem, barátom, attól tartok, nincs önben annyi hit, hogy eretnek lehessen. – Az emberek arra gyanakszanak, hogy a hatóság valódi vagy álprédikátorokat küld a falvakba – folytatta sietve az orvos, igyekezvén elterelni a beszélgetést Sébastien Théus ortodoxiájának kérdéséről. – A kormányzóink zavargásokat provokálnak, hogy aztán kedvükre büntethessenek. – Én is tudok a spanyol királyi tanács fortélyairól – felelt kissé türelmetlenül a pap. – De kell-e magyaráznom önnek aggályaimat? Én kívánom a legkevésbé, hogy egy nyomorultat elevenen

megégessenek olyan teológiai árnyalatok miatt, amelyekből semmit sem ért. De ez a Szűzanya elleni támadás a pokolból jövő erőszak. Még ha valamelyik Szent György-vagy Szent Katalin-szoborról volna szó, az ő létüket tudósaink kétségbe vonják, mert ezek a szentek ártatlanul is megbabonázzák a népet! Vajon azért vélekedem így, mert a mi rendünk mindenekfölött tiszteli e fenséges istennőt (egy költő nevezte így, akit még ifjúkoromban olvastam), s úgy tartja, hogy Mária mentes Ádám bűnétől; vagy talán szegény feleségem emléke érzékenyít el, hisz ő viselte oly bájosan és alázatosan e szép nevet?… A hit ellen elkövetett bűnök közül egy sem bánt annyira, mint az, amellyel a világ minden Reményét magában hordó Máriát sértik, azt a teremtményt, aki az idők kezdete óta pártfogónk az égben… – Azt hiszem, értem önt – szólt Sébastien Théus, könnyeket látva a perjel szemében. – Attól szenved, hogy egy durva ember kezet merészelt emelni arra, akiben az Isteni Jóság ön szerint a legtisztább formában ölt testet. A zsidók beszéltek így (találkoztam e nép orvosaival) Sechinájukról, amely Isten szeretetét jelenti… Igaz, hogy nékik láthatatlan maradt… De ha a Kimondhatatlannak emberi képet adunk, miért ne ruházhatnánk fel Máriát néhány női vonással, hiszen e nélkül félig sem adjuk vissza a dolgok természetét. Ha az erdei állatoknak van némi érzéke a szent misztériumokhoz (s ki tudja, mi zajlik eme állatok bensőjében), akkor bizonyosan egy szeplőtelen szarvastehenet képzelnek az isteni szarvas mellé. Nem sérti a perjel urat ez a gondolat? – Nem jobban, mint a szeplőtelen Bárány képe. Hiszen nem jelenik-e meg Mária is mint tiszta Galamb? – Az ilyen jelképeknek azonban megvannak a maga veszélyei – folytatta elgondolkodva Sébastien Théus. – Alkimista testvéreim például olyan képeket használnak, mint: a Szűz teje, Fekete holló, Egyetemes zöld oroszlán vagy Metallikus kopuláció, amikor mesterségüknek azon műveleteiről akarnak szólni, amelyek emberi szavakkal nem fejezhetők jól ki. Ebből aztán az következik, hogy az ostobák belekapaszkodnak e képekbe, az okosabbak viszont lenézik e tudományt, mert szerintük belesüpped az álmok ingoványába,

pedig valójában messzire tekint. Nem kívánom továbbvinni a hasonlatot. – A probléma, barátom, megoldhatatlan – mondta a perjel. – Ha azt mondanám e nyomorultaknak, hogy a Szűzanya arany fejéke és kék ruhája csak a tündöklő mennybolt ügyetlen jelképe, s hogy a mennybolt maga sem több, mint a láthatatlan Jó szegényes képmása, akkor rögtön arra gondolnának, hogy nem hiszek sem a Szűzanyában, sem a mennyországban. Nem volna ez még rosszabb hazugság? A dolog, amelyet jellel látunk el, hitelt ad a jelnek is. – Térjünk vissza a fiúhoz, akit meggyógyítottam – mondta az orvos. – Csak nem gondolja tisztelendőséged, hogy ez a Han tudatosan az isteni Könyörületesség által kijelölt pártfogónkra emelt kezet? Csak azt a bársonyruhával bevont fadarabot döntötte le, amelyet a prédikátor bálványnak nevez, és én ki merem mondani, hogy ez az istentelenség, amely a perjelt joggal háborítja fel, számára egészen egyszerűen a mennyből érkező jó tanácsnak megfelelő cselekedet volt. Ez a falusi fiú éppúgy nem sértette meg a világ üdvözülésének eszközét, mint ahogyan Vargazra lőve sem gondolt arra, hogy megbosszulja a belga hazát. – Márpedig mindkettőt megtette. – Nem vagyok bizonyos benne – mondta a filozófus. – Csak ön és én próbálunk értelmet adni egy húszéves paraszt erőszakos cselekedeteinek. – Fontos önnek, orvos uram, hogy ez a gyermek megmeneküljön? – kérdezte hirtelen a perjel. – Azon túl, hogy saját biztonságomat is érinti, örülnék, ha nem vetnék tűzbe a remekművemet – válaszolta tréfálkozva Sébastien Théus. – De egy perjelnek ilyesmi nem juthat eszébe. – Annál jobb – szólt a pap –, legalább nem kell a jövő miatt aggódnia. De ne féljen, én sem akarom tönkretenni a művét, Sébastien barátom. A fiókban megtalálja, amire szüksége van. Zénon elővette a fehérnemű alá rejtett pénzeszacskót, s óvatosan kivett belőle néhány ezüstöt. Amikor a helyére visszatette, keze valami durva anyaghoz ért, megpróbálta kihúzni. Egy szőrcsuha volt, rajta itt-ott feketés, alvadt vércsomók. A perjel zavartan elfordította a fejét.

– Tisztelendőséged egészségi állapota nem olyan jó, hogy efféle kemény próbáknak tegye ki magát. – Épp ellenkezőleg, megkétszerezett erővel fogom folytatni – mondta a pap. – Önnek olyan a munkája, Sébastien – tette hozzá –, hogy nemigen marad ideje töprengeni az ország bajain. Mindaz, amiről beszélnek, nagyon is igaz. A király hadsereget állíttatott föl Piemontban; Alba hercege, a mühlbergi győztes a parancsnok, Itáliában vaskezű hadvezérnek tartják. A húszezer főnyi sereg, a málhás állatokkal és a felszereléssel együtt, most kel át az Alpokon, hogy azután lezúduljon szerencsétlen országunkra… Talán nemsokára visszakívánjuk még Julian Vargaz kapitányt. – Igyekeznek átjutni, mielőtt a tél járhatatlanná teszi az utakat – mondta az orvos, aki hajdan hegyi utakon menekült Innsbruckból. – A fiam a király hadnagya, csoda lenne, ha nem volna a herceg mellett – szólt a perjel olyan hangon, amelyen érződött, hogy kínos ezt bevallania. – Egyikünk sem függetlenítheti magát a gonosztól. Megint köhögési roham tört rá. Sébastien Théus, visszatérve orvosszerepéhez, megfogta a pulzusát. – Talán a gondok teszik, hogy a perjel úr ennyire rossz színben van – mondta rövid hallgatás után. – De ez a köhögés már napok óta nem múlik, s nekem kötelességem a hektika okát megkeresni. Megengedi-e tisztelendőséged, hogy holnap egy magam készítette műszer segítségével megvizsgáljam a torkát? – Ahogy gondolja, kedves barátom – mondta a perjel. – Az esős nyár okozhatta ezt a torokgyulladást. De ön is látja, nincs lázam. Hant a fuvaros még aznap este magával vitte mint a lovászát. E szerepben még javára is vált, hogy sántít. A fiú Antwerpenben maradt, a Fuggerek egyik hitbizományosánál, aki a kikötő közelében lakott, és titokban rokonszenvezett az új eszmékkel; vendégének munkát is adott: fűszeresládákat kellett lezárnia meg kinyitnia. Karácsony körül híre jött, hogy Han, miután a lába teljesen meggyógyult, ácsnak szegődött egy Guineába induló rabszolgaszállító hajóra. Ezeken a hajókon mindig szükség volt olyan munkásokra, akik nemcsak a hajótest javításához értenek, hanem válaszfalat is tudnak rakni vagy áthelyezni, nyakvasat és béklyót készítenek, és ha lázadás tör ki, a puskát is kézbe veszik. Minthogy

jó fizetéssel járt, Han inkább ezt a munkát választotta Thomaszoon kapitány és Tengeri Koldusainak bizonytalan zsoldja helyett. Visszatért a tél. A perjel annyira be volt rekedve, hogy le kellett mondania ádventi prédikációit. Sébastien Théus rávette betegét, hogy délutánonként, erejét kímélendő, maradjon legalább egy órát az ágyban, vagy legalábbis a karosszékben. A szabályzat szerint a cellában nem lehetett sem kandalló, sem kályha, Zénonnak nagy nehezen sikerült rábeszélnie barátját, hogy mégis behozasson egy parazsas serpenyőt. Aznap délután a perjel, szemüveggel az orrán, elszámolásokat ellenőrzött. A kolostor anyagi ügyeinek intézője, Pierre de Hamaere állva hallgatta rendfőnöke megjegyzéseit. Zénon, bár alig váltott vele tíz szót életében, erős ellenszenvet érzett e szerzetes iránt; az ellenszenv valószínűleg kölcsönös volt, Pierre de Hamaere kezet csókolt őtisztelendőségének, majd gőgös és egyben szolgai térdhajlítás után távozott. Aznap különösképpen rossz híreket kaptak. A Gentben három hónappal azelőtt hazaárulás vádjával bebörtönzött Egmont gróf és szövetségese, Hornes gróf ügyében a főnemesek nem hajlandók ítélkezni, holott, ha ők ítélkeznek, a vádlottak alighanem megmenekülnek. Az egész város fölzúdult az igazságszolgáltatás ilyetén megtagadásán. Zénon nem szívesen hozta volna elsőnek szóba e méltánytalanságot, mert nem tudta, hogy a perjel értesült-e már róla. Beszámolt viszont Han kalandjának groteszk befejezéséről. – A nagy II. Pius elítélte a rabszolgakereskedelmet, de ki törődik vele? – mondta csüggedten a pap. – Igaz, hogy itt közöttünk még nagyobb igazságtalanságok történnek… Hallott valamit arról, hogy miként vélekednek a városban a grófot ért méltánytalanságról? – Sajnálják őt, jobban, mint valaha, azért, mert komolyan vette a király ígéreteit. – Lamoral nagylelkű, de ítélőképessége csekély – mondta a perjel nyugodtabban, mint Zénon várta volna. – Az tárgyal jól, aki nem bízik a másikban. Engedelmesen lenyelte a fanyar cseppeket, amelyeket az orvos kitöltött neki. Zénon titkon szomorúan figyelte: nem hitt e fájdalomcsillapító hatásában, de a perjel anginájára nem talált

hathatósabb szert. Láza nem volt, tüdővészről eszerint nem lehetett szó. Talán valami polip zárja el a légutakat, azért rekedt, köhög folyton, azért lélegzik és nyel egyre nehezebben. – Köszönöm – mondta a perjel, s visszaadta a poharat. – Ne menjen el ma túl korán, Sébastien barátom. Eleinte ide-oda csapongott a beszélgetés. Zénon egészen közel ült a perjel mellé, hogy a betegnek ne kelljen megerőltetnie a hangját. A pap egyszer csak visszatért arra, ami a legjobban foglalkoztatta. – A Lamoralt ért nyilvánvaló méltánytalanság egy sor legalább ilyen sötét igazságtalanságot hoz magával, de ezekre senki nem figyel föl – mondta elfúló hangon. – Nem sokkal a gazdája után letartóztatták a gróf háznagyát, és kínvallatásnak vetették alá, abban a reményben, hátha beismer valamit. Ma reggel misét mondtam a két grófért, s aligha van ház Flandriában, ahol ne imádkoznának evilági vagy túlvilági üdvösségükért. De ki imádkozik annak a szerencsétlennek a lelkéért, aki már csak azért nem vallhatott be semmit, mert ura nem avatta be titkaiba? Egyetlen ép csontja sem maradt… – Értem már – mondta Sébastien Théus. – Tisztelendőséged a jámbor hűséget dicséri. – Nem egészen erről van szó – mondta a perjel. – A háznagy kötelességszegő ember volt, aki, mint mondják, a gazdája rovására szerzett vagyont magának. Állítólag nála volt az a kép is, amelyet a hercegnek Őfelsége parancsára meg kellett volna szereznie, afféle flamand ördögjelenet, amelyen groteszk démonok elkárhozottakat kínoznak. Királyunk szereti a festészetet… Egyébként semmi jelentősége, hogy ez az ember vallott-e vagy sem, mert a gróf sorsa már eldőlt. De ha arra gondolok, hogy a gróf gyászlepellel behúzott vérpadon fog meghalni szépen, vigasztalja a gyászoló tömeg, amely joggal hőst lát benne, a bakó, aki a bárddal a fejét lecsapja, előbb bocsánatát kéri, és lelkiatyja imádságai kísérik áz égbe… – Most már értem – mondta az orvos. – Tisztelendőséged úgy véli, hogy rácáfolva a filozófusok közhelyeire, a rang és a cím nagy előnyökkel jár. Nem mindegy, hogy valaki spanyol grand-e vagy sem. – Nem jól fejeztem ki magam – suttogta a perjel. – Az az ember kicsi, jelentéktelen, bizonyára aljas, de a teste érzékeny a fájdalomra,

s lelkéért Krisztus hullatta vérét, nem maradhatok közönyös, amikor haldoklik. Azt hallom, még három órával később is ordított. – Vigyázzon magára, kérem – mondta Sébastien Théus, megszorítva a pap kezét. – Az a nyomorult három óra hosszat szenvedett, de hány napon és hány éjszakán át fogja tisztelendőséged átélni az ő szenvedéseit? Jobban kínozza saját magát, mint a bakó azt a nyomorultat. – Ne mondjon ilyet – rázta a fejét a perjel. – A háznagy fájdalma és kínzóinak dühe betölti a világot, és túlcsap az időn. Bármit teszünk is, mindez Isten örök pillantásának része. Minden fájdalom és minden rossz lényegét tekintve végtelen, barátom, és számuk is végtelen. – Amit tisztelendőséged a fájdalomról mond, azt elmondhatná az örömről is. – Tudom… Nekem is megvoltak a magam örömei… Minden ártatlan örömmel az Éden tér vissza… De az örömnek nincs szüksége ránk, Sébastien. Csak a fájdalom igényli a könyörületet. Attól a naptól fogva, amikor végre nyilvánvalóvá lett előttünk, mennyit szenved az ember, nem szabad örülnünk, éppúgy nem, mint ahogy az irgalmas Szamaritánus sem térhetett be egy fogadóba, bor mellett lányokkal játszadozni, míg mellette ott vérzett a sebesült. Nem értem többé a szentek földi derűjét, sem mennyei boldogságukat… – Ha értek valamit az áhítat nyelvén, tisztelendőséged most halad át a sötét éjszakán. – Könyörgök, ne higgye, hogy e kín ájtatoskodó próba csupán a tökéletességhez vezető úton, én nem léptem erre az útra. Figyeljünk inkább az emberek sötét éjszakájára. Állandó félelem él bennünk, hátha tévedünk, mikor a dolgok rendjére panaszkodunk! De hogy is merészelünk Istenhez küldeni olyan lelkeket, kiknek vétkét még mi tetézzük a kétségbeeséssel és istenkáromlással azzal, hogy kínvallatásnak tesszük ki a szerencsétlenek testét. Miért engedtük, hogy makacsság, arcátlanság, gyűlölködés keveredjék hitvitáinkba, amelyeknek égi tisztaságban kellene végbemenniük úgy, ahogy azt az Oltáriszentségről Sanzio festette meg a Szentatya termeiben. Mert, végül is, ha a Király egy évvel ezelőtt hajlandó lett volna meghallgatni nemeseink tiltakozását, ha Leó pápa gyermekkorunk idején megértően fogadott volna egy tudatlan Ágoston-rendi

barátot… Hiszen nem akart mást, mint azt, amire intézményeink mindig is rászorulnak, vagyis reformokat… Ez a faragatlan ember olyan visszaélések miatt háborgott, amelyek engem is megdöbbentettek, amikor III. Gyula udvarában jártam; igaza van, ha a szerzetesrendek szemére veti a fölösleges fényűzést… ez valóban nem Istent szolgálja. – Tisztelendőséged nem kápráztat el bennünket valami nagy pompával – szakította félbe a papot mosolygó arccal Théus. – Megvan mindenem – felelt a perjel, a szenes serpenyőre mutatva. – Tisztelendőséged nagylelkűségből túlbecsülné az ellenfelet – szólt némi gondolkodás után a filozófus. – Odi hominem unius libri: Luther a Bibliát bálványozza, s ez még rosszabb, mint azok a szertartások, amelyeket ő babonásnak bélyegzett, amellett a hit általi üdvözülésről szóló tana pedig semmibe veszi az emberi méltóságot. – Igaza van – mondta a meghökkent perjel –, de végül is mi ugyanúgy tiszteljük a Szentírást, mint ő; s kevés érdemünket mindannyian mi is a Megváltó lába elé helyezzük. – Valóban, talán éppen ezért érthetetlenek e keserű viták egy ateista szemében. – Ne sejtessen olyat, amit nem akarok tudni – suttogta a perjel. – Hallgatok – szólt a filozófus. – Csak azt mondom, hogy a lázadó parasztok fejével golyózó protestáns német nagyurak sem jobbak, mint a herceg landsknechtjei, és hogy Luther éppúgy a fejedelmek malmára hajtja a vizet, mint Granvelle bíboros. – A rendet választotta, mint mi is mindannyian – mondta fáradtan a perjel. Künn erősen havazott. Az orvos felállt, hogy visszatérjen rendelőjébe, de a rendfőnök azt mondta: ilyen időben csak kevés beteg merészkedik az utcára, majd az ápoló barát ellátja őket. – Hadd valljam be önnek, amit egyházi embernek soha nem vallanék be, mint ahogyan ön is inkább velem beszélne egy bizonytalan anatómiai feltevésről, mint valamelyik kollégájával – folytatta kínlódva a perjel. – Nem bírom tovább, barátom… Sébastien, közel ezerhatszáz év telt el Krisztus születése óta, s mi úgy alszunk a Kereszten, mint egy puha párnán… Mintha a

Megváltás egyszer s mindenkorra végbemenvén, nem lenne más dolgunk, mint megalkudni a világgal, amely olyan, amilyen, s legföljebb a magunk üdvösségével törődni. Igaz, hogy hirdetjük a Hitet, az utcán sétáltatjuk és mutogatjuk, ha kell, föláldozunk érte ezernyi életet, még a magunkét is. Ünnepeljük a Reményt is; de hányszor adtuk méregdrágán az istenfélőknek! Ki törődik a Könyörülettel, néhány szentet kivéve? És reszketve gondolok arra, hogy ők is mily szűk határok között… Még az én koromban és e csuhában is sokszor úgy éreztem, hogy a túlzott együttérzés oly hibám, amely ellen küzdenem kell… S azt mondogatom magamban, hogy ha közülünk valaki hajlandó volna a vértanúságra, nem a Hitért, van annak már tanúja épp elég, hanem a Könyörületért; ha valamelyikünk hajlandó volna bitófára menni vagy máglyára állni a legcsúnyább áldozat helyett, vagy legalábbis mellette, akkor talán egy másik földön s egy másik ég alatt élhetnénk… A legpimaszabb csirkefogó, a legártalmasabb eretnek sem állhat olyan mélyen alattam, mint amennyire Jézus Krisztus énfölöttem áll. – Amiről a perjel töpreng, az nagyon hasonlít ahhoz, amit alkimistáink száraz út-nak vagy gyors út-nak neveznek – mondta igen komolyan Sébastien Théus. – Végül is arról van szó, hogy mindent egy csapásra alakítsunk át, a magunk gyönge erejéből… Veszélyes ösvény ez, perjel úr. – Nem kell aggódnia – mondta a beteg szégyenkező mosollyal –, én csak egy szegény ember vagyok, aki védi, amennyire tudja, hatvan szerzetesét… Nem merném belerántani őket egy veszélyes kimenetelű kalandba. Nem ilyen áldozattal kell megnyitni a mennyország kapuját! Ha arra kerül a sor, az áldozatot másként kell felajánlanunk. – Megtörténik ez magától is, ha az áldozat készen áll – gondolkodott fennhangon Sébastien Théus, miközben a hermetikus filozófusok titkos figyelmeztetéseire gondolt. A perjel csodálkozva pillantott rá. – Az áldozat… – mondta áhítatosan, szinte ízlelgetve e szép szót. – Azt mondják, hogy az ön alkimistáinak a bölcsek köve Jézus Krisztus, és az Opus Magnum a szentáldozás.

– Így mondják – felelt Zénon, s a földre csúszott takarót visszahúzta a perjel térdére. – De mi másra következtethetnénk az egyezésekből, mint arra, hogy az emberi szellem egy bizonyos irányba hajlik? – Kételkedünk – mondta a perjel, hirtelen reszketőre vált hangon –, kételkedtünk… Hány éjszakán át kellett elűznöm magamtól a gondolatot, hogy Isten nem egy fölénk helyezett mennyei zsarnok vagy tehetetlen uralkodó, és hogy csak az ateista nem káromolja Őt, az ateista, aki tagadja létét!… Aztán valami megvilágosodott előttem, a betegséggel megnyílik valami. Hátha tévedtünk, amikor Őt Mindenhatónak gondoltuk, és a bajainkban az Ő akaratának megnyilvánulását láttuk? És ha a mi dolgunk volna az Ő uralmának eljövetelét elősegíteni? Azelőtt azt mondtam, hogy Isten képviselteti magát, most messzebb megyek, Sébastien. Talán nem több Ő kezünkben, mint kicsinyke láng, amelyet nekünk kell táplálnuk, amelyet nem hagyhatunk kialudni; talán mi vagyunk az a legmagasabb pont, ameddig Neki el kell jutnia… Az a sok szerencsétlen, akit a mindenhatóság fogalma taszít, nem sietne-e azonnal, bármily sanyarú sorsa légyen is, ha arra kérnénk, segítsen megvédeni a gyönge Istent. – Ez bizony nehezen egyeztethető össze az egyház hittételeivel. – Nem, barátom, én előre elvetek mindent, ami a férceletlen ruhát még tovább szakítaná. Isten, belátom, mindenhatóként uralkodik a szellem világában, de mi a testek világában élünk. S milyennek láttuk őt ezen a földön, ahol Ő is járt; szalmán nyugvó ártatlannak, hasonlatosnak azokhoz a csecsemőkhöz, akik a király csapatai által feldúlt Campine vidékének falvaiban a hóban hevernek; csavargónak, aki nem tudja, hol hajtsa le a fejét; egy útkereszteződésben fölakasztott áldozatnak, aki ugyancsak azt kérdi, hogy miért hagyta el őt az Isten! Mindegyikünk gyönge, de vigaszt nyújt, ha arra gondolhatunk, hogy Ő még tehetetlenebb, még reményvesztettebb, és hogy nekünk kell Őt teremtményeiben létrehoznunk és megmentenünk… Bocsánatát kérem – tette hozzá köhögve. – Önnek mondtam el azt a prédikációt, amelyet a szószékről nem mondhatok el.

Elnehezült fejét a karosszék támlájának döntötte, mintha kiszállt volna belőle a gondolat. Sébastien Théus barátságosan fölé hajolt, de közben már vette a köpenyét. – Gondolkodni fogok azon, amit tisztelendőséged volt szíves nekem előadni – mondta. – Mielőtt elbúcsúznék, viszonzásul előadhatom egy feltevésem? Korunk filozófusai közül sokan feltételezik, hogy létezik egy érző, többé-kevésbé tudatos anima mundi, amelyben minden bennefoglaltatik; én magam is eltöprengtem a kövek hallgatag elmélkedéséről… Holott az ismert tények arra utalnak, hogy a szenvedés és következésképpen az öröm, vele együtt a jó és az, amit rossznak hívunk, az igazság és amit igazságtalanságnak nevezünk, végül pedig, ilyen vagy olyan formájában, az értelem, amely eme ellentétek megkülönböztetésére szolgál, csak a vér s talán a nedvek, a test világában létezik; csak az idegszálakkal, e villanásokkal behálózott test és (ki tudja) a fény, a Legfőbb Jó felé növekvő, a vízhiánytól kiszáradó, a hidegtől visszahúzódó, a többi növények méltánytalan terjeszkedésének ellenálló virágszár világában jelenvaló. Minden más, vagyis az ásványi világ, és ha van, a szellemi világ, talán érzéketlen és csöndes, túl vagy innen van örömeinken és bánatainkon. Minden küszködésünk valószínűleg csak parányi kis kivétel az egyetemes struktúrában, ez magyarázhatná, miért oly közönyös ama megváltoztathatatlan szubsztancia, amelyet áhítatunkban Istennek hívunk. A perjel megborzongott. – Ijesztő, amit mond – suttogta. – De ha így van, akkor megint visszajutottunk a megőrlendő búza s a vérző Bárány világába. Zénon végigment a kolostort a Szent Kozma-menhellyel összekötő árkád alatt. A szél itt-ott fehér halmokba hordta a havat. Otthon egyenesen abba a kis szobába tartott, ahol egy polcon a Jean Myerstől örökölt könyveket tartotta. Az öregnek megvolt Andreas Vesalius húsz évvel korábban kiadott anatómiája; Vesalius, akárcsak Zénon, az emberi testet akarta megismerni minél teljesebben, ezért szembekerült Galiénusz követőivel. Zénon mindössze egyszer találkozott a híres orvossal, aki szép udvari karriert futott be, mielőtt Keleten elvitte volna a pestis; Vesalius kizárólag orvostudománnyal

foglalkozott, így legföljebb tanártársai zaklatásától kellett tartania, ebből egyébként bőven kijutott neki. Ő is lopott hullákat, az emberi test belsejéről úgy szerzett adatokat, ahogy tudott; a bitófák alól és a máglyákon összeszedte a csontokat, vagy még szemtelenebbül, ha előkelő személyeket balzsamozott, titokban kiemelt egy vesét, a herék helyére egy kis tépést tömött; de a kezébe került szervekről soha senki nem tudhatta, kitől származnak. Zénon a könyvet a lámpa alá tette, és kikereste azt az ábrát, amelyen a nyelőcső, a gége s a megfelelő artéria metszete szerepelt; a nagy demonstrátor rajzai közül ez volt az egyik legrosszabb, de az orvos tudta, hogy Vesaliusnak, akárcsak neki, sokszor túl gyorsan kellett a már rothadó húson dolgoznia. Ujját arra a pontra helyezte, ahol a perjel torkában a polipot gyanította; a beteg ettől a poliptól előbb-utóbb megfullad. Németországban egyszer felboncolt egy csavargót, aki ebbe halt bele; emlékei és a speculum oris segítségével végzett vizsgálat arra engedett következtetni, hogy a perjel betegségének homályos szimptómái mögött egy olyan sejt káros tevékenysége rejlik, amely lassanként fölfalja a szomszédos sejteket. Mintha a pap természetétől oly idegen becsvágy és erőszak a test e kis részében állt volna lesben, hogy onnan támadva pusztítsa el ezt a jóságos embert. Ha nem téved, akkor Jean-Louis de Berlaimont, a bruggei ferencesek perjele, az özvegy királyné, Magyarországi Mária hajdani főerdőőre, a crespyi egyezmény teljhatalmú aláírója néhány hónapon belül meghal, megfojtja a torkában növekvő daganat, vagy a polip szétrepeszt egy verőeret, és saját vérébe fojtja a szerencsétlent. Azt a soha el nem hanyagolható lehetőséget kivéve, hogy egy véletlen baleset megelőzi a pusztító betegséget műve befejezésében, a szent férfiú sorsa meg volt pecsételve; mintha már nem is élne. A polip annyira belül volt, hogy sebészkéssel vagy kauterral nem érhette el. Barátja életét csak megfelelő étrenddel hosszabbíthatta meg, az orvos olyan tápláló, mégis könnyű, folyékony ételekre gondolt, amelyeket a beteg akkor is le tud majd nyelni, ha a garatszűkület miatt a rendes kolostori élelem már nem megy le a torkán; s ügyelnie kell arra is, nehogy valaki eret vágjon rajta vagy purgálja, mert ezek az akkor gyakorta használt eljárások az esetek

háromnegyed részében barbár módon kimerítik az emberi szervezetet. Ha a fájdalom elviselhetetlenné válik, ópiumos készítményeket ad neki, de addig is ellátja hatástalan szerekkel, nehogy úgy érezze, magára marad a bajával. Orvos ennél többet most nem tehet. Elfújta a lámpát. Már nem esett a hó, de a halálosan hideg fehérség betöltötte a szobát, a kolostor meredek tetőzete csillogott, mint az üveg. Egyetlen tompa fényű, sárga bolygó világított dél felől, a Bika csillagképben, nem messze a gyönyörű Aldébarantól és az egybefolyó Fiastyúktól. Zénon már rég lemondott a horoszkópkészítésről; úgy vélte, kapcsolataink e távoli égitestekkel egyáltalán nem világosak, így pontos számításokat sem lehet velük végezni, a néhány meglepő eredmény nem bizonyít semmit. Most az ablakpárkányra könyökölve, mégis sötét gondolatokba merült. Tisztában volt azzal, hogy ha születésük időpontjából ítél, a perjelnek is, neki is van mit félnie a Saturnus kedvezőtlen állásától.

A test féktelenségei Néhány hónapja egy tizennyolc éves ferences barát dolgozott ápolóként Zénon mellett, ő lépett a menesztett, részeges kenőcstolvaj helyére; előnyös csere volt. Cyprien barát parasztfiú volt, tizenöt éves korában lépett a rendbe, latinul épp csak annyit tudott, hogy a misén helytálljon, kizárólag a falujának vaskos flamand dialektusát beszélte. Gyakran dúdolt olyan nótákat, amelyeket valaha bizonyára ökörhajtás közben tanult. Gyermeteg gyöngeségeiből még nem egy megmaradt, például titokban torkoskodott a szirupokhoz használt cukorból. De ez a hanyag fiú rendkívül ügyesen gipszelt, kötözött, nem félt, nem undorodott a sebektől és a kelésektől. A rendelőbe járó gyerekek szerették a mosolyát. Zénon vele kísértette haza azokat a gyenge lábon álló betegeket, akiket nem mert egyedül útjukra bocsátani; Cyprien élvezte az utca zaját, forgatagát, vígan rohangált a menhely és a Szent János-kórház között, hogy kölcsönkérjen vagy kölcsönadjon gyógyszereket, hogy ágyat szerezzen egy koldusnak, mégsem halhat meg az utcán a szerencsétlen, vagy jobb híján rábeszéljen egy környékbeli ájtatos asszonyt, fogadja be a nyomorultat. Tavaszelőn bajba keveredett, mert lopott néhány galagonyaágat, az árkád alatt álló Szűz Máriaszobrot akarta földíszíteni, a kolostorkertben még nem nyíltak a virágok. Tudatlan fejét még a falusi szószátyárok tömték tele babonákkal, az orvosnak ügyelnie kellett, nehogy valami javasasszonytól származó, kétkrajcáros szentképet ragasszon a betegek sebeire. Cyprien hitt a kihalt utcákat ugatva járó farkasemberben, s mindenütt varázslókat és boszorkányokat sejtett. Úgy gondolta, még az istentisztelet sem mehet végbe a Sátán küldöttének jelenléte nélkül. Amikor egyedül ministrált a kápolnában, a miséző papot gyanúsította, vagy azt képzelte, hogy valami láthatatlan mágus húzódik meg a háttérben, Meg volt győződve arról, hogy az év bizonyos napjain a pap kénytelen boszorkányságokat művelni, ami úgy történik, hogy visszafelé mondja a keresztelő imát; erre bizonyítékul azt hozta fel, hogy keresztanyja annak idején gyorsan kivette őt a keresztelőmedencéből, látván, hogy a plébános úr fordítva tartja a breviáriumot. Védekezésül kerülni kell minden érintkezést a

varázslással gyanúsítható személlyel, vagy kezünkkel magasabban kell érinteni őt, mint ő minket – mondotta. Egy nap Zénon véletlenül megérintette a vállát, mire Cyprien addig mesterkedett, míg megérinthette az orvos arcát. Aznap reggel, a fehérvasárnapot követő napon, együtt voltak a rendelőben, Sébastien Théus a könyveit rendezgette. Cyprien bágyadtan kardamomimagot tört. Néha-néha abbahagyta, és nagyokat ásított. – Mindjárt elalszik állva – mondta nyersen az orvos. – Talán imádkozással töltötte az éjszakát? A fiú ravaszul elmosolyodott: – Éjjel egybegyűlnek az Angyalok – mondta, az ajtó felé pislantva. – Körbejár a boroskancsó, készen áll a kád az Angyalok fürdőjéhez. Mind letérdelnek a Szépség előtt, az átöleli, megcsókolja őket; a Szépség szolgálója kioldja úrnője hosszú hajfonatát, mindketten mezítelenek, akár a Paradicsomban. Az Angyalok levetik gyapjúruhájukat, és Istentől kapott bőrruhájukban csodálják egymást; égnek, majd kihunynak a gyertyák, s mindenki vágyai szerint cselekszik. – Szép kis mese! – szólt megvetően az orvos. De valami homályos nyugtalanságot érzett. Ismerte az effajta angyali jelenéseket, e szelíden buja képeket; olyan szekták működésének voltak ezek velejárói, amelyekről nagy büszkén azt tartották Flandriában, hogy már több mint egy fél évszázada úgy kipusztították őket, hogy hírmondójuk se maradt. Emlékezett rá, hogy kisgyermek korában, még a Wollestraaton hallott ezekről a titkos összejövetelekről, ahol a hívek testükről ismerik meg egymást. – Hol szedte össze ezeket a veszélyes ostobaságokat? – kérdezte szigorúan. – Álmodjon szebb dolgokat! – Nem mesék ezek – mondta sértett arccal a fiú. – Ha Mynheer kívánja, Cyprien kézen fogva odavezeti, és akkor megláthatja, és meg is érintheti az Angyalokat. – Nevetséges – szólt Sébastien Théus nagyon határozottan. Cyprien tovább törte a kardamomimagot. Időnként az orrához emelt egyet-egyet, hogy jobban érezze a fűszer kellemes illatát. Az

óvatosság azt diktálta volna, hogy úgy tegyen, mintha semmit sem hallott volna, de Zénonban fölülkerekedett a kíváncsiság. – Hol és mikor vannak ezek az állítólagos éjszakai egyesülések? – kérdezte ingerülten. – Nem olyan egyszerű éjjel kimenni a kolostorból. Tudom, néhány barát átmászik a falon… – Azok mind ostobák – mondta megvetően Cyprien. – Florian barát talált egy átjárót, az Angyalok ott járnak ki és be. Ő szereti Cyprient. – Tartsa meg a titkait – mondta dühösen az orvos. – Honnan tudja, hogy nem fogom elárulni? A fiú szelíden megrázta a fejét. – Mynheer nem volna képes ártani az Angyaloknak – mondta cinkos szemtelenséggel. Kopogtatás szakította félbe a beszélgetést. Zénon olyan ijedten ment ajtót nyitni, mint innsbrucki megpróbáltatásai óta még soha. De csak egy lupuszban szenvedő kislány érkezett, aki mindig fekete fátylat viselt, nem azért, mert szégyellte a baját, hanem mert Zénon rájött, hogy a fény még tovább ront rajta. Míg a nyomorult kislányt kezelte, jótékonyan elterelődött a figyelme. Utána újabb szerencsétlenek jöttek. Néhány napon át egyetlen veszélyes szó sem hangzott el az orvos és az ápoló között. De Zénon azontúl más szemmel nézett az ifjú szerzetesre. A reverenda alatt nyugtalanító, kísértő test és lélek rejtőzött. Ugyanakkor úgy érezte, hogy repedés támadt nehezen fölépített menedéke falán. Saját magának sem vallotta be, de igyekezett többet megtudni a dologról. A rákövetkező szombaton jött el az alkalom. A rendelőt már bezárták, az asztalnál ültek, és az orvosi eszközöket tisztogatták. Cyprien keze fürgén járt a hegyes tűk és éles kések között. Váratlanul az asztalra könyökölt, és dúdolni kezdett egy régi és bonyolult dallamot: Hívok és hívnak, Iszom és megisznak, Eszem és megesznek, Táncolok és mindenki dalol, Dalolok és mindenki táncol… – Miféle nóta ez? – kérdezte nyersen az orvos.

Valójában nagyon is ráismert egy apokrif evangélium elítélt soraira, többször hallotta már a hermetikusoktól, akik e szavaknak természetfeletti erőt tulajdonítottak. – Szent János himnusza – mondta ártatlanul a fiú. S áthajolva az asztal fölött, szelíd és bizalmas hangon folytatta: – Megjött a tavasz, búg a galamb, az Angyalok fürdője egészen langyos. Kézen fogják egymást, és halkan énekelnek, nehogy a gonoszok meghallják őket. Florian barát tegnap lantot hozott, és olyan gyönyörű zenét játszott, hogy a könnyünk is kicsordult. – Sokan vannak? – csúszott ki Sébastien Théus száján a kérdés, akarata ellenére. A fiú az ujjain számolta: – Quirin, a barátom és a próbaidős François de Bure, akinek világos az arca és szép világos a hangja. Matthieu Aerts is eljön időnként – folytatta, majd két, az orvos előtt ismeretlen nevet említett –, Florian barát ritkán hiányzik az Angyalok gyűléséről. Pierre de Hamaere sohasem jön, de szereti őket. Zénon nem számított e szigorú ember hírében álló barátnak a nevére. Nem szerették egymást, amióta Hamaere szembeszállt a Szent Kozma helyreállításának tervével, ráadásul azóta is többször igyekezett megnyirbálni a menhely pénzeit. Egy pillanatra átvillant benne, hogy Cyprien különös vallomását Pierre sugallta, neki akar csapdát állítani. De a fiú folytatta. – A Szépség sem jön el mindig, csak akkor, ha nem kell félnie a gonoszoktól. Fekete képű szolgálója ruhába csomagolva hozza a Bernát-rendiek megszentelt kenyerét. Az Angyaloknál nincsen se szégyen, se féltékenység, se tilalom a test édes élvezetében. A Szépség mindenkit megvigasztal csókjaival, aki kéri, de csak Cyprient kényezteti. – Hogy hívják őt? – kérdezte az orvos, először képzelve nevet és arcot annak a lénynek, akiről mindeddig azt hitte: a fiú képzeletének szülötte, mert hiányt szenved lányokban, amióta le kellett mondania a fűzfák alatt a tehénpásztorlánykákkal folytatott játékairól. – Évának hívják – mondta szelíden Cyprien. Az ablakpárkányon álló serpenyőben egy maréknyi szén izzott. A kolliriummézga megolvasztására használták. Zénon megragadta a fiú

kezét, és a kis láng felé húzta. Egy hosszú pillanatra az izzó szén fölé tartotta az ujját. Cyprien halálsápadt lett, az ajkába harapott, nehogy fölkiáltson fájdalmában. Zénon majdnem ugyanolyan sápadt volt, mint ő. Elengedte a kezét. – Hogy viseli majd el, ha a lángok az egész testét érik? – kérdezte halkan. – Keressen magának veszélytelenebb örömöket, és hagyja az Angyalok gyülekezetét. Cyprien bal kézzel leemelt a polcról egy liliomolajjal teli edényt, és bekente sebét. Zénon szótlanul segített bekötözni az ujját. E pillanatban érkezett Luc testvér, meghozta a perjel vacsoráját, amely mellé esténként nyugtatót is adtak. Zénon átvette a tálcát, és egyedül ment föl a perjelhez. Másnap az egész csak rossz álomnak tűnt, de Cyprient benn találta a rendelőben, éppen egy sebesült gyermek lábát mosta. Az ujján ott volt a kötés. Zénon azután mindig ugyanazzal a már-már elviselhetetlen szorongással fordította el tekintetét a megégett ujjról. Mintha Cyprien kacéran állandóan az orra alá dugta volna. A Szent Kozma-menhely cellájában Zénon, alkimista spekulációit föladva, nyugtalanul járkált föl-alá; látta a veszélyt, és kereste a kiutat. Cyprien fecsegéséből, mint ködből a tárgyak, lassan kibontakoztak a tények. Nem volt nehéz megmagyarázni, hol rendezhetik az Angyalok a pajzán összejöveteleket és fürdőiket. Brugge alatt föld alatti járatok kanyarogtak raktártól raktárig, pincétől pincéig. A ferences kolostor melléképületeit csak egy lakatlan ház választotta el a Bernát-rendiek épületeitől; s a kőművesmunkához, a festéshez egyaránt értő Florian testvér a kápolna és a kanonoki háztömb felújításakor ráakadhatott olyan régi fürdőkamrákra vagy mosókonyhákra, amelyekből ezek az őrültek titkos találkozóhelyet és menedéket csináltak. Florian huszonnégy éves, mulatságos fickó volt, aki kora ifjúságában vígan járta az országot, lefestette kastélyukban a nemeseket, városi házukban a polgárokat, cserébe szállást és kosztot kapott tőlük. Az antwerpeni zavargások után el kellett hagynia azt a kolostort, ahová nem sokkal korábban bevonult, s ezért ősszel a bruggei ferencesekhez került. Vidám, ötletes, jó megjelenésű férfi volt, akit mindig egy egész csapatra való fürge inas vett körül. Ez a bolondos alak összeakadhatott valahol a század

elején kiirtott beginák vagy a Szentlélek Testvéreinek követőivel, és tőlük vette át, mint valami fertőzést, a virágos nyelvet és a szeráfi elnevezéseket, ő meg továbbadta Cypriennek. Ha csak a fiatal parasztfiú nem maga szedte össze ezt a veszélyes nyelvezetet a falujában, a többi babonával együtt, mint valami rég elfeledett, de egy szekrény mélyén tovább élő pestisbacilust. Zénon fölfigyelt rá, hogy a perjel betegsége óta a kolostorban egyre nagyobb a rendetlenség, a zűrzavar; a barátok közül sokan rendszertelenül vesznek részt az esti ájtatosságon, és van egy csoport, amely hallgatag ellenállást tanúsít a perjelnek a zsinat előírásai nyomán bevezetett reformjai iránt; a legzüllöttebbek JeanLouis de Berlaimont-t példás erkölcsei miatt gyűlölték, a legmerevebbek viszont azért vetették meg, mert túl elnézőnek találták. Máris megkezdődött a cselszövénysorozat az új rendfőnök megválasztásával kapcsolatban. Az Angyalok merészségeinek minden bizonnyal kedvezett az átmeneti helyzetből következő légkör. Csak az volt érthetetlen, hogy tűrheti egy olyan óvatos ember, mint Pierre de Hamaere, ezeket a halálosan veszélyes éjszakai összejöveteleket s azt a még nagyobb őrültséget, hogy a barátok két lányt is odavisznek; úgy látszik, Pierre semmit sem tudott megtagadni Floriantól és Cyprientől. Sébastien Théus eleinte azt hitte, a két lányt csak azért említette Cyprien, hogy őt félrevezesse, vagy egyszerűen csak álmodta őket. De később eszébe jutott, hogy a környéken sokat beszélnek egy előkelő származású kisasszonyról, aki a Bernát-rendi apácáknál lakik, míg apja, a Flandriai Tanács főelöljárója, Valladolidban jár. Szépsége, drága holmijai, kis szolgálójának sötét arcszíne és fülbevalói sok szóbeszédre adtak alkalmat a boltokban és az utcán. De Loos kisasszony és szerecsen szolgálója eljárt a templomba, megfordult a paszományosnál meg a cukrásznál is. Cyprien, a dolga után járva, láthatta őket valahol, utóbb szóba is elegyedhetett e szép leányokkal; de az is lehetséges volt, hogy a szentély freskóit restauráló Florian talált módot arra, hogy megnyerje őket a maga vagy a barátja számára. Két merész lány a kanyargós folyosókon át éjszaka nyugodtan eljuthatott az Angyalok összejöveteleinek

színhelyére, hogy a Szentírás képeivel teletömött képzeletét Szulamit és Éva tapasztalataival gazdagítsa. Pár nappal Cyprien vallomása után Zénon betért a langestraati cukrászhoz, hogy mézes bort vegyen, egyharmad részben ebből készült a perjel gyógyszere. Idelette de Loos éppen aprósüteményt és linzert válogatott. Alig tizenöt éves, nádszálvékony kislány volt, hosszú haja aranyszőke, a szeme kék, mint a forrás. A világos haj és a vízkék szem Zénont arra a fiúcskára emlékeztette, aki Lübeckben volt elmaradhatatlan társa. Akkoriban történt ez, amikor az apával, a tudós Aegidius Friedhoffal, egy gazdag Breiten-Strasse-i aranyművessel – aki maga is a tűzfegyverek szakértője volt – együtt kísérletezett a nemesfémek nittelésével és elegyítésével. Az az okos gyermek gyönyörű jelenség és szorgos tanítvány volt egy személyben… Gerhard annyira belebolondult az alkimistába, hogy el akarta kísérni franciaországi útjára; az apja bele is egyezett, hogy a fiú így kezdje németországi körútját, de a filozófus féltette a széltől is óvott gyermeket az út viszontagságaitól és egyéb veszélyektől is. Lübecki tartózkodása, vándoréletének e késő nyara nem oly szárazon és lecsupaszítva idéződött föl benne, mint testi élményeinek emléke, hanem oly mámorítóan, mint a bor, amelytől azonban nem szabad becsípnie. S ezek az emlékek, akár kívánta, akár nem, közelebb vitték az Angyalok ostoba csapatához. De más emlékek is ott keringtek Idelette arcocskája körül: de Loos kisasszony merész és csintalan arckifejezése előhívta a feledés homályából első hódítását, a leuveni diákok kedvesét, Jeannette Fauconnier-t; Cyprien büszkeségét most már nem látta se gyermetegnek, sem hiúnak. Emlékezete igyekezett még messzebb visszamenni, de a szál megszakadt; a szerecsen lány drazsét ropogtatva fölkacagott, Idelette rámosolygott a szürke hajú idegenre úgy, ahogy minden járókelőre szokott. Bő ruhája betöltötte a bolt szűk bejáratát, s a cukrász, aki szerette a nőket, figyelmeztette vevőjét, nézze csak, mily ügyesen hajtja vissza fél kézzel a kisasszony a szoknyáját, egyszerre villantja ki a bokáját s tapasztja rá combjára a habos selymet. – Az olyan lány, aki a formáit mutogatja, nem csinál titkot abból, hogy nemcsak briósra éhes – mondta az orvosnak huncut mosollyal. Ez amolyan férfitréfa volt. Zénon lelkiismeretesen nevetett is rajta.

Újra kezdődött az éjszakai járkálás: nyolc lépés a láda és az ágy közt, tizenkettő az ablaktól az ajtóig; Zénon úgy járt föl s alá, mint a sétáját végző rab. Mindig is tudta, hogy eretnekségszámba menő testi szenvedélye fogja eretneksorsra, azaz máglyára juttatni. Az ember lassan hozzászokik százada törvényeinek kegyetlenségéhez, az emberi butaság által kirobbantott háborúkhoz, mint ahogy ahhoz is hozzászokik, hogy nincsenek egyenlő feltételek, hogy az utak nem biztonságosak és a városok elhanyagoltak. Megégethették volna már azért, mert Gerhartot szerette, mint ahogy azért is megsütöttek már embereket, mert a Bibliát nem latinul olvasták. E törvények, amelyek már a büntetendő cselekedet természeténél fogva hatástalanok voltak, nem vonatkoztak sem a gazdagokra, sem a hatalmasokra; Innsbruckban a nuncius nyugodtan dicsekedett olyan trágár versekkel, amelyekért egy szegény barátot már rég megégettek volna; és soha nagyurat tűzre azért még nem vetettek, mert apródját elcsábította. A törvény a kisemberekre sújtott le, de a névtelenség menedékül is szolgált: hiába a horog, háló, fáklya, a halak legtöbbje továbbsiklott nyomtalanul, lefelé a sötét mélybe, mit sem törődve egyegy bárka fedélzetén véresen rángatózó társaival. De Zénon azt is tudta, hogy elég egyetlen ellenséges hang, a tömeg pillanatnyi dühe vagy őrülete, vagy egyetlen bíró ostoba szigora, és elvész a vádlott, aki lehet, hogy ártatlan. A közöny egyetlen pillanat alatt dühbe fordul, a félcinkosság pedig gyűlöletbe. Élete során épp eleget tapasztalta ezt a sok más félelembe keveredő szorongást. De nehezebb elviselni másért, amit magunkért könnyen elviselünk. E zavaros idők a besúgóknak, feljelentgetőknek kedveztek. A képrombolók által titokban meghódított köznép mohón vetette magát minden olyan botrányra, amely alkalmasnak látszott arra, hogy kompromittálja a hatalmas szerzetesrendeket, ezeket ugyanis gazdagságuk és tekintélyük miatt amúgy sem szerették. Néhány hónappal azelőtt Gentben kilenc Ágoston-rendi barátot, okkal vagy ok nélkül, szodómiával vádoltak, és megégették őket, kielégítendő a papok ellen fölhergelt csőcselék bosszúszomját; a gentiek attól való féltükben, hogy azzal gyanúsítják majd őket: eltussoltak egy botrányt, nem elégedtek meg azzal, ami pedig sokkal bölcsebb lett volna, hogy a renden belül intézzék el az ügyet. Az Angyalok helyzete még

veszélyesebb volt. A két leánnyal folytatott szerelmi játékok az utca emberének szemében esetleg enyhítő körülménynek számíthattak volna, de az egyház előtt e szerencsétlenek kalandja így csak még feketébbnek tűnt. De Loos kisasszony lesz a csőcselék alantas kíváncsiságának céltáblája; az éjjeli találkozások titka ezentúl asszonyi pletykától, egy nem kívánt terhességtől függ. De a legnagyobb veszélyt maga az Angyal elnevezés jelentette; a gyertyákkal, a megszentelt borral és kenyérrel folytatott szertartások és az a tény, hogy a résztvevők apokrif szövegeket énekeltek, pedig ezeket senki, még a szerzőjük sem értette, nem is szólva arról, hogy mily nagy bűnnek számíthatott a mezítelenség, pedig az sem különbözött semmiben a tóparton játszadozó fiúk mezítelenségétől. Pofont érdemlő csínyek fogják a halálba vinni ezeket az ostobákat. Senkinek sem lesz annyi esze, hogy azt mondja: nincs abban semmi különös, ha a test örömeit fölfedező, tudatlan gyermekek játékaikban ugyanazokat a szent szavakat és képeket használják, amelyeket születésüktől fogva beléjük oltottak. Mint ahogyan a betegség is majdnem egészen pontosan meghatározta a perjel halálának időpontját és természetét, Zénon is éppoly elveszettnek látta Cyprient és társait, mintha már a máglyán jajgatnának. Asztalánál ülve, valamilyen lajstrom margójára számokat meg jeleket rajzolgatva azon töprengett, hogy az ő védővonalai is rendkívül sebezhetők. Cyprien őt is beavatta a titokba, ha nem is a cinkosa, de a bizalmasa lett. Egy alaposabb kihallgatás során egészen biztosan kiderülne, mi az igazi neve, kicsoda is valójában; márpedig az se vigasztalóbb, ha ateizmussal vádolják, és nem szodómiával. Arról sem feledkezhetett meg, hogy Hant gyógyította, és segített neki kibújni az igazságszolgáltatás alól; ez lázadás bűntettének minősülhet, amiért viszont akasztófa jár. A legokosabb volna azonnal elutazni. De nem hagyhatja magára éppen most a perjelt. Jean-Louis de Berlaimont, mint ahogy betegségéből erre következtetni lehetett, haldoklott. E hajdan tagbaszakadt férfi föltűnően lesoványodott, olyan lett, mint egy hektikás. Egyre nehezebben nyelt, Sébastien Théus egészen könnyű ételeket, húslevest, szörpöket készíttetett az öreg Greetével, aki még a Ligre

házban tanult receptek szerint főzött. Bár a beteg megpróbált örömöt mutatni, alig-alig evett, Zénon sejtette, hogy állandóan éhes. Hangja már alig volt, csak a legszükségesebbeket közölte alárendeltjeivel és orvosával. Máskor a keze ügyébe készített cédulákra írta föl kéréseit vagy parancsait; bár, mondta egyszer Sébastien Théusnak, alig van már mit írnia vagy mondania. Az orvos arra kérte a szerzeteseket, kíméljék meg betegét a külvilágban történtektől; nem akarta, hogy barátja megtudja, milyen szörnyű ítéleteket hozott a Brüsszelben működő, a zavargások letörésére létesített vésztörvényszék. De a hírek, úgy látszik, mégiscsak eljutottak a perjelhez. Június közepe táján az ápoló és Sébastien Théus épp azon tanakodott, mikor is fürdött utoljára a perjel – a korpafürdő ugyanis frissítette a bőrét, s egy időre enyhítette állapotát –, amikor a pap feléjük fordította elszürkült arcát, és azt suttogta: – Hétfőn, hatodikán, aznap, amikor a két grófot kivégezték. S közben néhány könnycsepp csurgott végig beesett arcán. Zénon később megtudta, hogy Jean-Louis de Berlaimont, elhunyt felesége révén, Lamoral rokona volt. Pár nappal később a perjel rábízta azt a vigasztaló üzenetet, amelyet a gróf özvegyének, a bajor Sabinénak írt, aki, mint mondták, majdnem belehalt az aggodalomba és fájdalomba. Sébastien Théus magával vitte a levelet, hogy egy küldöncnek átadja, amikor elébe állt a folyosón Pierre de Hamaere, aki a kolostort a rendfőnök óvatlanságától féltette. Zénon megvetően adta kezébe a levelet. A gondnok elolvasta, majd visszaadta; a nevezetes özvegynek küldött részvétnyilvánítás és a gróf lelki üdvéért mondandó imák ígérete nem jelentett semmi veszélyt. Még a király tisztjei is tisztelettel bántak Sabine asszonnyal. Zénon minél tovább gondolkodott az ügyön, annál biztosabb volt benne, hogy elegendő volna Florian barátot máshova küldeni, hadd restauráljon másutt, hogy a nagyobb bajt elkerüljék. Ha magukra maradnak, Cyprien és a próbaidősök nem merik majd folytatni az éjszakai összejöveteleket; és az sem volna lehetetlen, hogy rávegye a Bernát-rendi apácákat arra: ügyeljenek jobban a lányokra. Floriant viszont csak a perjel rendelhette más munkára, ezért a filozófus arra gondolt, csak annyit mond el neki a dologról, amennyi gyors

cselekvésre készteti majd. Arra a napra várt, amikor a beteg valamivel jobban érzi magát. E nap július elején jött el, amikor a püspök személyesen látogatta meg a perjelt. A főpap épp távozott, a barátcsuhát öltött Jean-Louis de Berlaimont az ágyán feküdt, s úgy látszott, a vendég udvarias fogadtatására tett erőfeszítés visszahozta némileg erejét. Az asztalon a tál azonban érintetlen volt. – Köszönje meg nevemben a jó asszonynak – mondta a perjel Zénonnak, a szokottnál valamivel erősebb hangon. – Igaz, keveset ettem – folytatta szinte vidáman –, de soha nem baj, ha egy szerzetes böjtölni kényszerül. – A püspök bizonyára fölmentette volna tisztelendőséged – felelt hasonlóan tréfás hangnemben az orvos. A perjel elmosolyodott. – A püspök úr nagyon művelt és nagylelkű, gondolom, csakhogy én is azok közé tartozom, akik helytelenítették, hogy a király nevezte ki őt, ez ugyanis ellenkezik hagyományainkkal. Örömömre szolgált, hogy figyelmébe ajánlhattam hű orvosomat. – Nem keresek új állást – mondta derűsen Sébastien Théus. A beteg arcán már fáradtság tükröződött. – Nem akarok panaszkodni, Sébastien – mondta türelmesen és zavartan, mint mindig, ha a saját bajairól beszélt. – Fájdalmaim elviselhetők… De vannak kínos következményei. Így például nem merek áldozni… Hátha közben elfog a köhögés vagy a csuklás… Nem lehetne valahogy enyhíteni ezt a torokgyulladást? – A gyulladás gyógyítható – hazudta az orvos. – Nagyon számítok a nyári melegre, az jót fog tenni. – Bizonyosan – mondta szórakozottan a perjel. – Bizonyosan… És Zénon felé nyújtotta sovány kezét. Mivel az ápoló barát éppen nem volt a közelben, Sébastien Théus szóba hozta Florian testvért. – Véletlenül összeakadtam vele – mondta. – Igen – szólt a perjel, mintha bizonyítaná akarná, hogy még emlékszik a nevekre. – Ő fogja restaurálni a freskókat a szentélyben. Nincs pénzünk új festményekre… Mintha azt hitte volna, hogy a festékekkel és vödrökkel dolgozó barát csak egy-két napja érkezett. A kolostorban szállongó hírekkel

ellentétben, Zénon úgy ítélte meg, hogy Jean-Louis de Berlaimont birtokában van képességeinek, csak ezek most teljesen befelé fordultak. A perjel hirtelen intett neki, hogy hajoljon közelebb, mintha valami titkot akarna megsúgni, de már nem a festő szerzetesről. – …Az áldozat, tudja, egyszer beszéltünk erről, Sébastien barátom… De nincs mit feláldozni… Nem sokat számít, hogy egy magam korabeli ember él-e vagy meghal… – De nekem fontos, hogy a perjel éljen – mondta határozottan az orvos. Lemondott arról, hogy a segítségét kérje. Minden beavatkozás áruló lehet. A megfáradt ember akaratlanul is elárulhatja a titkot, és még az is lehetséges, hogy a végét járó perjel, természetétől idegenül, túl szigorúnak mutatkozik. A levélügy is jelezte, hogy a rendfőnök már nem teljesen ura a kolostornak. Zénon még egy kísérletet tett, hogy Cyprient megijessze. Elmondta neki, mily szörnyű véget értek a genti szerzetesek, az ápoló barátnak egyébként kellett tudnia valamit erről. Az eredmény nem az volt, amit várt: – Az Ágoston-rendiek ostobák – közölte lakonikusan az ifjú szerzetes. De három nap múlva nyugtalan arccal lépett az orvoshoz: – Florian testvér elveszítette a talizmánját, amit egy cigányasszonytól kapott – mondta ijedten. – Azt mondják, nagy baj lehet belőle. Mynheer olyan sokat tud, ha… – Nem vagyok amulettárus – vágott közbe Sébastien Théus, és azzal sarkon fordult. Másnap, szombatra virradóra, a filozófus könyvei fölé hajolva dolgozott, amikor a nyitott ablakon át egy apró tárgy repült be a szobába. Egy mogyoróvessző volt. Zénon odalépett az ablakhoz. Szürke árnyalak állt kinn, csak az arca, keze és a mezítelen lába világított a homályban: mintha hívná valahova. Pár pillanat múlva Cyprien továbbment, és eltűnt az árkádok alatt. Zénon reszketve ült vissza asztalához. Heves vágy támadt benne, de tudta előre, hogy nem fog engedni; mint ahogy máskor azt is tudja az ember, hogy az erős belső ellenállás dacára is engedni fog. Szó sem lehet arról, hogy kövesse ezt az esztelent valami éjszakai

tivornyára! Pedig a perjel testében és talán lelkében is végbemenő lassú rombolást látva, e pihenést nem ismerő emberben egyszer csak fölébredt a vágy, hogy egy fiatal, forró test mellett feledje a hideg, a pusztulás, az éjszaka hatalmait. Lehet, hogy Cyprien csak azért próbálkozik ilyen makacsul, mert meg akar nyerni egy hasznos embert, akiről ráadásul még azt hiszi, titokzatos hatalommal bír. Vagy úgy csábította őt, mint Alkibiádész Szókratészt. Aztán még őrültebb gondolat futott át az alkimista agyán. Lehetséges, hogy a testi kutatásoknál bölcsebb kutatások kedvéért megfékezett vágyai öltenek önálló testet ily gyermeki és kártékony formában? Extinctis luminibus: elfújta a lámpát. Hiába próbált az anatómus és nem a szerető eszével megvetően gondolni e gyermektestek játékaira. Hiába mondta el magában, hogy a csókadó száj csak a rágás barlangja, hogy a megharapdált ajak visszataszító, ha egy pohár peremén látjuk viszont a nyomát. Hiába próbált egymáshoz tapadó, fehér hernyókra, vagy mézbe ragadt, nyomorult legyekre gondolni. Mert bármit csináltak is, Idelette és Cyprien, François de Bure és Matthieu Aerts szépek. Az elhagyott mosókonyhából bűvös szoba lett, a hatalmas érzéki láng, akárcsak az alkimista kemencéjének lángja, mindent arannyá változtat, még azt is megéri, hogy a máglyaláng veszélyét vállalja érte. A mezítelen, fehér testek csillogtak, mint a foszforeszkáló, kincseket rejtő kövek. Reggelre azonban minden más megvilágításba került. Inkább mulatna a legrosszabb lebujban, mint hogy az Angyalokkal majomkodjék – gondolta Zénon. Lenn, a szürke rendelőben, annak az öregasszonynak a jelenlétében, aki szombatonként a visszereit kezeltette, keményen megszidta Cyprient, amikor a fiú elejtette a kötszeres dobozt. Nem látott semmi szokatlant a duzzadt szemhéjú barát arcán. Mintha csak álmodta volna azt az éjszakai hívást. Pedig a kis csoport egyre gyakrabban adott ellenséges, ironikus jelzéseket. Egy reggel, amikor a rendelőbe lépett, az orvos egy rajzot pillantott meg asztalán, túl ügyes volt ahhoz, semhogy Cyprien készíthette volna, a fiú a nevét is alig tudta leírni. Florian hóbortoskülönös szelleme nyomta rá bélyegét a figurákra. A rajz a festők visszatérő témáját, a gyönyörök kertjét ábrázolta, amelyben a jámbor lelkek a bűn szatíráját látták, mások viszont, a rosszindulatúak,

éppen ellenkezőleg, a merész testi örömök népünnepét. Egy szép lány, hódolói társaságában, épp belépett egy medencébe. Egy függöny mögött két szerelmes csókolózott, de csak meztelen lábuk helyzete árulta el őket. Egy fiatal férfi gyöngéd kézzel feszítette szét a rá öccseként hasonlító, szeretett teremtés két térdét. Egy földre boruló fiú szájából s rejtett nyílásából gyönyörű virágok nyíltak az ég felé. Egy szerecsen leány tálcán óriási epret vitt. Az így allegorizált gyönyör veszélyes csúfolódássá, boszorkányjátékká változott. A filozófus elgondolkodva tépte szét a papirost. Két-három nappal később újabb buja értelmű csíny fogadta: a szekrényből valaki elővette azokat az ócska cipőket, amelyekben hóban-sárban szokott járni a kertben; a szoba közepére hányt lábbelik obszcén rendetlenségben hevertek szerteszét a padlón. Zénon dühösen belerúgott a halomba, a tréfa túl otromba volt. Még ijesztőbb volt az a tárgy, amelyre egy este saját szobájában lelt. Egy kavicsra ügyetlenül női arcot és női vagy talán hermafrodita szerveket rajzoltak, s az egészet egy szőke fürtbe burkolták. A filozófus elégette a hajat, és mérgesen egy fiókba dobta a kis rontó figurát. Lassan abbamaradt a háborgatás; Zénon sohasem alázta meg magát azzal, hogy Cyprien előtt szóba hozza a dolgot. Kezdte azt hinni, hogy az Angyalok őrültségei szépen maguktól elmúlnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyszer minden elmúlik. Az országos bajok megnövelték a Szent-Kozma-menhely forgalmát. A megszokott betegekhez olyan látogatók társultak, akik ritkán jöttek el másodszor: falusiak, akik a menekülés pillanatában összekapkodott, vagy az égő házból kimentett holmijaikat hurcolták magukkal, megpörkölődött takarókat, tolladzó dunyhákat, serpenyőket vagy csorba cserépedényeket. Asszonyok, akik mocskos fehérneműs batyuban cipelték gyermekeiket. A katonaság által módszeresen lerombolt lázadó falvakból elűzött parasztok csaknem mind teli voltak zúzódásokkal, sebekkel, de legfőbb bajuk mégiscsak az éhség volt. Sokan úgy mentek át a városon, mint juhnyáj a hegyen, azt sem tudták, mi lesz a következő állomás; mások a nyugodtabb vidékeken élő rokonokhoz igyekeztek, azokhoz, akiknek még megvoltak az állataik és a tető a fejük fölött. Luc testvér segítségével Zénon elérte, hogy kenyeret adhasson a

legnyomorultabbaknak. Az ország belső részének városaiból tanult emberek és kézművesek jöttek, egyedül vagy legfeljebb kettesévelhármasával, kis csoportokban; arról lehetett rájuk ismerni, hogy kevesebbet sopánkodtak, viszont nagyon nyugtalanok voltak, bizonyára a vérbíróság üldözte őket. Jó polgári ruhát viselt mind, de a cipőjük rongyokban lógott, lábuk megdagadt és felhólyagosodott, hiszen az ülőfoglalkozású ember nem szokott a hosszú gyalogláshoz. Egyik se mondta, hova megy, de Zénon a vén Greetétől tudta, hogy a partvidék elhagyatott helyeiről szinte naponta indulnak halászhajók, hogy e hazafiakat a széljárástól és anyagi helyzetüktől függően Angliába vagy Zéelandba vigyék. Ő sosem tett föl kérdéseket, amikor gyógyított. Sébastien Théus, ha tehette, szinte éjjel-nappal a perjel mellett volt, de sokat segített neki a két ápoló barát is, akik a gyógyítás tudományának alapjait már megtanulták. Luc testvér megállapodott, kötelességtudó férfi volt, aki sohasem gondolt messzebb közvetlenül elvégzendő feladatánál. Cyprienben viszont volt valami kedves jóság. Le kellett mondania arról, hogy ópiumos szerekkel csillapítsa a perjel fájdalmait. A beteg egyik este ugyanis visszautasította a nyugtatót. – Értsen meg, Sébastien – suttogta aggódón, félve attól, hogy az orvos erősködni fog. – Nem szeretnék szunyókálni abban a pillanatban, amikor… Et invenit dormientes… A filozófus rábólintott. Azontúl nem volt más dolga a haldokló mellett, csak az, hogy belédiktáljon néhány kanálnyi húslevest, vagy hogy segítsen a beteget vigyázó barátnak fölemelni azt a nagy, lesoványodott testet, amely már a sírt idézte. Későn járt: haza a menhelyre, ruhástól feküdt le, állandóan attól félve, hogy egy újabb fulladási roham véget vet a rendfőnök életének. Egy éjjel mintha gyors léptek közeledtek volna a folyosón, cellája felé. Gyorsan fölkelt, kinyitotta az ajtót, de nem volt ott senki. Azért átsietett a perjelhez. Jean-Louis de Berlaimont fölpolcolt párnáinak támaszkodva ült az ágyban. Tágra nyílt szemmel, végtelenül jóságosan nézett az orvosra. – Menjen el, Zénon! – mondta. – Halálom után…

Köhögési roham szakította félbe. A meghökkent Zénon ösztönösen hátrafordult, hogy lássa, a széken szundikáló betegápoló vajon meghallhatta-e a nevét. De az öreg nyugodtan bóbiskolt. A perjel kimerülten hanyatlott vissza párnáira, nyugtalan kábulatba esve. Zénon dobogó szívvel hajolt fölé, szerette volna fölébreszteni, hogy még egy szóra, még egy pillantásra bírhassa. Nem akart hinni az érzékeinek, sőt még az elméjének sem. Azután odaült az ágy mellé. Végül is nem lehetetlen, hogy a perjel mindig is tudta a nevét. A beteg olykor-olykor megrezzent. Zénon kitartóan gyúrta a lábfejét és a lábszárát, ahogyan hajdanában a frösői hölgytől tanulta. Ez az eljárás minden ópiumnál többet ért. Végül ő maga is elaludt az ágy mellett, fejét a tenyerébe támasztva. Reggel lement a refektóriumba, hogy egyen valamit. Ott találta Pierre de Hamaerét. A perjel szavaira az alkimistában szinte babonás rémület ébredt. Félrevonta Pierre de Hamaeret, és egyenesen nekiszegezte: – Remélem, véget vetett barátai őrültségeinek. A kolostor becsületéről és biztonságáról akart beszélni. De a gondnok megkímélte attól, hogy nevetségessé váljék. – Nem tudom, miről beszél – felelte dühösen. Azzal nagy szandálcsattogás közepette elviharzott. Aznap este a perjel harmadszor vette föl az utolsó kenetet. Cellája s a belőle nyíló kápolna zsúfolásig megtelt a kezükben gyertyát tartó szerzetesekkel. Néhányan sírtak, mások csak illendőségből vettek részt a szertartáson. A félig-meddig kábult beteg, aki láthatólag igyekezett minél kevesebb fájdalommal lélegezni, mintha nem is látta volna az apró, sárga lángokat. Amikor a haldoklóért mondott ima elhangzott, a jelenlevők sorban kimentek, csak a két ápolóbarát maradt benn, rózsafüzérrel a kezében. Az eddig félrehúzódó Zénon visszaállt megszokott helyére. A verbális érintkezés idején már rég túlvoltak; a perjel jelekkel tudatta, ha vizet kért, vagy az ágy sarkára akasztott kacsára volt szüksége. Zénon úgy érezte, hogy e romba dőlt világ alatt, mint összedőlt házban rejlő kincs, él még valamiféle szellem, amellyel talán a szavakon túl is kapcsolatot teremthet. Fogta a beteg csuklóját, s érintése mintha némi erőt adott volna a betegnek, ő pedig cserébe

kevéske nyugalmat kapott. Az orvos, arra a hagyományra gondolva, amely szerint a távozó ember lelke ködbe burkolt szikraként lebeg a test fölött, időnként a félhomályt fürkészte, de amit látott, az minden bizonnyal csak egy égő gyertyának az ablaküvegből visszavert fénye volt. Hajnal felé Zénon elengedte a beteg csuklóját; elérkezett a pillanat, amikor hagynia kell, hogy a perjel egyedül induljon az utolsó ajtók felé, vagy talán éppen ellenkezőleg, azoknak a láthatatlan alakoknak a társaságában, akikkel agóniája során meg kellett küzdenie. Egy kicsit később a beteg mintha ébredezni kezdett volna, bal kezének ujjai a mellkasán keresgéltek valamit, méghozzá azon a helyen, ahol Jean-Louis de Berlaimont hajdanában az Aranygyapjút viselte. Zénon a párnán egy skapulárét pillantott meg, a szalagja kioldódott. Visszatette a helyére, a haldokló elégedetten érintette meg ujjaival. Ajka hangtalanul mozgott. Zénon annyira fülelt, hogy végül mégiscsak ki tudta venni egy ima, egy bizonyosan ezredszer elmondott ima végszavait: – …nunc et in hora mortis nostrae. Egy fél óra telt el; Zénon szólt a két barátnak, hogy mosdassák meg és öltöztessék fel a holttestet. Zénon a perjel búcsúztatását a templom egy oldalhajójából figyelte. A szertartás töméntelen népet vonzott. Az első sorban ott látta a püspököt, mellette, botra támaszkodva, egy hajlott hátú, de erőteljes aggastyán állott: Bartholommé Campanus kanonok, aki idős korára méltóságteljes és magabiztos megjelenésű ember lett. A szerzetesek kámzsásan mind egyformák voltak. A füstölőt François de Bure lengette, valóban angyalarca volt. A szentély felújított freskóin itt-ott fölfénylett egy-egy szent dicsfénykoszorúja vagy világosabb színű ruhája. Az új rendfőnök eléggé jelentéktelen, de nagyon kegyes férfiú volt, s ügyes szervezőnek tartották. Az a hír járta, hogy a megválasztását elősegítő Pierre de Hamaere tanácsára hamarosan bezáratja a Szent Kozma-menhelyt, mert az túlságosan költséges. De az is lehet, hogy a fülébe jutott: itt kaptak segítséget a vésztörvényszék elől menekülők. Az orvosnak azonban nem mondtak semmit. Zénon nemigen törődött vele, úgy határozott, hogy a perjel temetése után azonnal eltűnik.

Ezúttal semmit sem vitt magával. Ott hagyta a könyveit, amelyekre már egyébként is csak ritkán volt szüksége. Kéziratai nem voltak sem elég értékesek, sem elég kompromittálók ahhoz, hogy magával vigye őket, akkor már egyszerűbb, ha előbb-utóbb a refektórium kályhájában végzik. Meleg volt, úgy döntött, nem visz sem kabátot, sem téli holmit; megteszi az is, ha legjobb ruhájára húzza a zubbonyát. Egy táskába beleteszi orvosi eszközeit, egy kevés fehérneműt, valamint néhány drága és ritka gyógyszert. Az utolsó pillanatban odakészítette két öreg pisztolyát is. Minden egyes holmi sorsáról előbb hosszan töprengett. Pénzben nem szenvedett hiányt; azon a kevésen kívül, amit az utazásra tett félre a kolostorban kapott csekély fizetéséből, még a perjel is küldött neki. Halála előtt néhány nappal a betegápoló baráttal elvitetett egy csomagot, az az erszény volt benne, amelyből Zénon Han számára vett ki pénzt. Azóta a perjel, úgy látszik, hozzá sem nyúlt. Először arra gondolt, hogy Greete fiának szekerén megy Antwerpenig, és onnan átszökik a királyi hatalom ellen nyíltan fellázadt Zéelandba vagy Geldernbe. De hátha távozása után gyanút fognak – gondolta –, jobb lesz, ha az öregasszonyt és fiát nem keveri bajba. Úgy döntött, gyalog megy a tengerpartig, és ott majd bárkát bérel. Az indulás előtti nap még néhány szót váltott Cypriennel, aki vígan dúdolgatott a rendelőben. A fiú arcán nyugodt elégedettség tükröződött, ami elkeserítette az orvost. – Szeretném hinni, hogy a gyász idejére lemondtak a szórakozásaikról – mondta, minden bevezető nélkül. – Cyprient nem érdeklik már az éjszakai összejövetelek – felelt az ifjú szerzetes, mint az a kisgyermek, aki mindig harmadik személyben beszél önmagáról. – Fényes nappal találkozik a Szépséggel, és csak ketten vannak. Nem sokat kérette magát, elmagyarázta, hogy a csatorna mentén talált egy elhagyott kertet, kifeszítette a kerítését, és ott találkozik Idelette-tel olykor. A szerecsen leány pedig egy fal mögé bújva figyel. – Gondolt arra, hogy óvja a Szépséget? Az élete függhet egy terhes nő fecsegésétől.

– Az Angyalok nem nemzenek, nem is szülnek – felelte Cyprien hamisan csengő magabiztossággal, mintha betanult szöveget mondana. – Hagyja már ezt a zagyva beszédet – mondta dühösen az orvos. Az elutazása előtti este, régi szokása szerint, az orgonistánál és feleségénél vacsorázott. Evés után az orgonista, mint máskor is, eljátszotta neki azokat a darabokat, amelyeket vasárnap a Szent Donatianus-templomban, a nagyorgonán fog előadni. A zengő csövekbe zárt levegő mindenféle emberi hangnál harmonikusabban és hatalmasabban áradt szét az üres templomhajóban. Éjjel, utoljára nyugodva a Szent Kozma-menhely cellájában levő ágyán, Zénon újra és újra eljátszotta magában Roland de Lassus egyik motettáját, a muzsika belevegyült jövőbeli terveiről csapongó gondolataiba. Fölösleges volna túl korán indulnia, a városkapukat csak napkeltekor nyitják. Fölírta egy cédulára, hogy sürgős hívást kapott egy beteg barátjától, az egyik közeli városból, s valószínűleg egy héten belül visszatér. Mindig kell gondolni a visszatérés lehetőségére. Amikor óvatosan kiosont a menhely épületéből, az utcát már elárasztotta a nyári kora hajnal szürkés fénye. Egyedül a cukrász látta meg, aki épp akkor nyitotta a boltját.

Séta a tengerparton Zénon épp akkor ért a dammei kapuhoz, amikor a rostélyt fölhúzták, és a függőhidat leeresztették. Az őrök udvariasan köszöntötték, hozzászoktak már hajnali növénygyűjtő sétáihoz, a csomag sem keltette föl figyelmüket. Nagy, gyors léptekkel haladt egy csatorna mentén. A zöldségtermelők ilyenkor vitték árujukat a városba; sokan ismerték, és tisztelettel köszöntötték, egy ember, aki épp a menhelyre készült, hogy a sérvét kezeltesse, kétségbeesett, hogy az orvos elmegy; Théus doktor megnyugtatta, hogy hét végére hazatér, de a hazugság nagyon nehezére esett. Szép reggel volt, a napfény lassan áttörte a hajnali ködöt. A vándor olyan tevékenyen, jó közérzettel indult útnak, hogy már-már boldognak érezte magát. Mintha egyetlen vállrándítással maga mögött hagyta volna az utóbbi hetek összes szorongását, gondját; határozott léptekkel célba vette a partot, ahol majd bárkát bérel. A reggel eltemette a holtakat, a friss levegő eloszlatott minden képzelgést. Az egy mérföldnyire hátrahagyott Brugge mintha egy másik században, vagy másik világban lett volna. Csodálkozott azon, hogyan zárkózhatott be hat hosszú éven át a Szent Kozmamenhelyre, hogyan süllyedhetett bele ebbe a papi hivatásnál is rosszabb, konvencionális állandóságba, amelytől már húszévesen is annyira irtózott, mert eltúlozta a zárt közegben kikerülhetetlen apró intrikák és cselszövények fontosságát. Úgy érezte, mintha felrúgta volna a létezés lehetőségeit, amikor oly hosszú időre lemondott a nyitott nagyvilágról. Az a tevékenység, amikor a szellem utat tör magának a dolgok visszáján, kétségkívül csodálatos mélységekig visz, ugyanakkor viszont lehetetlenné teszi, hogy igazán éljünk. Sokáig megfosztotta magát attól a boldogságtól, hogy a jelen pillanatban menjen egyenesen az orra után, hogy a véletlen irányítsa a sorsát, ne tudja, hol alszik este, mivel keresi a kenyerét egy hét múlva. A változás újjászületés, sőt majdnem lélekvándorlás volt. Már a láb mozgása is elégedettséggel töltötte el a lelket. Szeme csak járására ügyelt, és élvezte, milyen szép zöld a fű. Füle örömmel hallgatta az élősövény mögött futkározó csikó nyerítését és egy kis szekér nyikorgását. Úgy érezte, tökéletesen szabad.

Damme városához közeledett, Brugge régi kikötőjéhez, ahol hajdan, mielőtt még a part eliszaposodott, a nagy tengerjáró hajók is kikötöttek. Azok a mozgalmas idők rég elmúltak, most tehéncsorda legelt ott, ahol valaha gyapjúbálákat raktak ki. Zénon jól emlékezett arra, amikor Blondeel mérnök Henri-Juste-nek könyörgött: járuljon hozzá anyagilag az eliszaposodás elleni küzdelemhez, de a rövidlátó gazdag elutasította a szakembert, aki megmenthette volna a várost. Nem is cselekedhetett volna másként. Ez a zsugori fajta! Megállt a főtéren, és vett egy cipót. A polgárházak kapui sorra nyíltak meg. Egy takaros főkötőt viselő, rózsás arcú matróna kieresztett egy uszkárt, a kutya vígan szaglászta a füvet, majd megállt a dolgukat végző állat jellegzetes pózában, aztán tovább ugrándozott. Csivitelő gyerekcsapat tartott az iskola felé, az élénkszín ruhát viselő, kecses, pufók gyerekek Zénont megannyi vörösbegyre emlékeztették. Pedig ők mindannyian a spanyol király alattvalói, és egy nap majd elindulnak, hogy szétverjék a csibész franciák fejét. Egy macska szaladt hazafelé, szájából madárláb kandikált ki. Egy lacikonyhából jó tészta-és zsírszag áradt, de aztán belekeveredett a szomszédos hentesbolt kellemetlen szaga; a boltosné épp a vértől ragadó küszöböt mosta. Az elmaradhatatlan akasztófa a városon kívül állt, egy fűvel benőtt halmon; a rajta himbálózó testet már oly régen verte a szél, az eső, sütötte a nap, hogy szinte ártalmatlan, öreg holminak látszott, a könnyű szellő barátságosan megmeglebbentette kifakult rongyait. Egy csapat íjász madárlesre indult; jókedvű polgárok voltak, vidáman fecsegtek, és egymás hátát csapkodták, mindegyikük vállán ott lógott a tarisznya, ebben viszik haza a most még magasban daloló, apró életeket. Zénon megszaporázta lépteit. Jó ideig egyedül ment a két legelő közt kígyózó úton. Mintha a világ nem is állt volna másból, csak a halovány égből s a nedvektől duzzadó, zöld fűből, amely szünet nélkül hullámzik az ég lábánál. Egy pillanatra fölidézte magában a viriditas alkímiai fogalmát, a létnek azt a dolgok természetéből fakadó, ártatlan áttörését, e tiszta formában megjelenő életcsírát, de aztán gyorsan kiűzött a fejéből mindenféle fogalmat, hogy átadhassa magát a reggel egyszerű szépségének.

Negyedóra múlva utolért egy batyut cipelő vándorkereskedőt, köszöntötték egymást; útitársa elpanaszolta, hogy nagyon rosszul megy az üzlet, az ország belsejében rengeteg falut földúltak a zsoldosok. Itt legalább nyugalom van, nem nagyon történik semmi. Zénon folytatta útját, ismét egyedül. Dél felé leült egy halomra, hogy megegye kenyerét; a távolból odacsillogott a tenger távoli, szürke csíkja. Hosszú botra támaszkodva egy vándor közeledett, majd letelepedett mellé. Vak ember volt, ő is elővett valami ennivalót az iszákjából. Az orvos csodálattal figyelte, hogy a világtalan milyen ügyesen szabadul meg a vállán lógó dudától, kikapcsolva a szíjat, és óvatosan a fűbe fekteti a hangszerét. A vak nagyon örült a szép időnek. Azzal kereste a kenyerét, hogy fogadókban vagy a tanyák udvarán megtáncoltatta a fiatalokat; este Heistben alszik, vasárnap ott muzsikál, azután Sluis felé indul tovább; hála Istennek, mindig lesz annyi ifjú, hogy megélhessen, sőt hogy olykor még örömét is tölthesse. Elhiszi-e, Mynheer? Akad itt-ott néhány nő, aki becsüli a vakokat, nem kell eltúlozni a bajt, hogy az ember nem lát. Mint a legtöbb vak, ez a muzsikus is folyton a lát igét használta; látja, hogy Zénon javakorabeli, iskolázott ember; látja, hogy a nap még fönt van az égen; látja, hogy mögöttük az ösvényen egy asszony biceg, és két vödröt cipel egy hosszú rúdon. Nem egészen alaptalanul dicsekedett egyébként, kettőjük közül ő vette észre elsőnek, hogy a fűben sikló mozgolódik. Botjával meg is próbálta agyonütni. Búcsúzásul Zénon megajándékozta egy bárddal, már messze járt, de még mindig hallotta a vak hangos hálálkodását. Az út egy nagy majort került meg, az egyetlent ezen a vidéken, ahol a vándor talpa alatt itt-ott már homok csikorgott. Szépen gondozott birtok volt, a megművelt táblákat mogyorócserje sövény választotta el egymástól, kőfal húzódott egy csatorna mentén, az udvarra szép hársfa vetett árnyékot; ott ült egy padon a terhétől megszabadult asszony, lábánál a két vödör. Zénon némi habozás után továbbment. Ez az Oudebrugge nevű major valamikor Ligre-ék tulajdona volt, s talán még most is az övék. Ötven évvel ezelőtt anyja és Simon Adriansen, nem sokkal házasságuk előtt, itt járt, hogy Henri-Juste számára behajtsa a kis birtok bérét, de az utazás inkább

csak szórakozás volt nekik. Anyja kiült a csatorna partjára, a vízbe lógatta mezítelen lábát, amely így még fehérebbnek látszott. Simon evés közben telimorzsázta szürke szakállát. A fiatalasszony megtisztított egy keménytojást a gyermeknek, és odaadta neki az értékes tojáshéjat, hadd játsszék vele; ő a közeli dűnéken szélirányban futott, a tenyerére tett, könnyű héj fölszökkent, megelőzte őt, majd egy pillanatra leereszkedett, akár egy madár, úgy, hogy folyton a nyomában kellett lennie, így a futás irányát félbeszakadt görbék és megtört egyenesek bonyolították. Olykor úgy érezte, egész életében ezt a játékot játszotta. A lazább talajon már nem tudott olyan gyorsan haladni. Az út hol emelkedett, hol ereszkedett a dűnéken át, s többnyire csak egy keréknyom jelezte. Szembetalálkozott két katonával, akik minden bizonnyal a sluisi helyőrséghez tartoztak; örült, hogy van nála fegyver, mert az elhagyott helyen fölbukkanó katonából könnyen kibújik a bandita. De csak köszöntek neki németül, és láthatólag örültek, amikor ő ugyanazon a nyelven válaszolt. Egy dombtetőről Zénon végre megpillantotta Heistet, a cölöpgát védelmében négy-öt bárka himbálózott. A többi kinn volt a tengeren. Ebből a kis tengerparti faluból nem hiányzott a városok egyetlen lényeges eleme sem: volt egy vásárcsarnoka, ahol feltehetően halat árultak, volt egy temploma, akasztófadombja, alacsony házai és magas csűrjei. A Szép Galambocska nevű fogadó, amely Josse szerint a menekülők gyülekezőhelye, közvetlenül egy dűne lábánál állott, rajta galambdúc, benne cégjelzésként egy seprű, ami azt jelenti, hogy ez a szegényes fogadó egyúttal falusi bordélyház is. Jó lesz vigyázni a pénzére, a holmijára. A kertben egy komlóágyásban éppen egy részeg vendég hányta ki az imént bevedelt, tömérdek sört. Az első emeleti ablakból egy asszony kiabált le valamit a részegnek, azután behúzta borzas fejét, bizonyosan tovább akart aludni. Josse megadta Zénonnak a jelszót, amelyet ő is egy barátjától kapott. A filozófus belépett az ajtón, és köszönt. Az ivóban vágni lehetett a füstöt, a falak olyan feketék voltak, akár egy pincében. A fogadósné a kemence előtt guggolt, rántottát sütött, egy fiú meg a fújtatót kezelte. Zénon leült egy

asztalhoz, és belekezdett mondókájába, bár nagyon zavarta, hogy előre betanult mondatot kell elmondania, mint valami ripacsnak. – Aki célba akar érni… – …segítségre van szüksége – folytatta a fogadósné, miközben hátrafordult. – Honnét jön? – Josse küldött. – Sok mindenkit küld – mondta az asszony, nagyot kacsintva. – Nehogy rosszra gondoljon – mondta a filozófus, akit nyugtalanított, hogy a terem másik végében egy foltos sapkát viselő őrmester iddogált. – Velem nincs baj. – Akkor mit keres itt nálunk? – méltatlankodott a szép fogadósné. – Ne féljen Milótól – folytatta, ujjával a katona felé bökve. – A húgom kedvese. Velünk van. Iszik valamit? A kérdés majdnem parancs volt. Zénon megadta magát, és azt mondta, inkább enne valamit. A rántotta az őrmesternek készült, neki a fogadósné egy tál elég jó illatú ragut hozott. A sör jó volt. A katonáról kiderült, hogy albán származású, és hogy a herceg utóvédcsapatával kelt át az Alpokon. Olasszal kevert flamand nyelven beszélt, amit a fogadósné láthatólag elég jól megértett. Panaszkodott, mennyire fázott egész télen, és hogy a haszon is jóval kevesebb volt, mint Piemontban ígérték, mert nincs is annyi kirabolható vagy megsarcolható lutheránus, mint ott mondták, fölkeltendő a harcosok kedvét. – Ez már csak így van – mondta vigasztalóan a fogadósné. – Az ember sohasem keres annyit, mint amennyit mások hisznek róla, Mariken! Mariken lejött, a feje kendővel bekötve. Odaült az őrmester mellé. Közös tányérból ettek. A rántottában talált szép darab szalonnákat a lány mind a katona szájába dugta. A fújtatós gyerek közben eltűnt. Zénon eltolta magától a tányért, és fizetni akart. – Minek úgy sietni – mondta hanyagul a szép fogadósné. – A férjem és Niclaas Bambeke nemsokára velünk vacsorázik. A tengeren mindig csak hideget esznek szegények. – Inkább most mindjárt megnézném a bárkát. – A ragu húsz liard, a sör öt liard és az őrmester engedélye öt dukát – mondta udvariasan az asszony. – A szoba ebben nincs

benne. Csak holnap reggel fognak indulni. – Nekem már van engedélyem – tiltakozott az utas. – Engedély csak akkor van, ha Milo elégedett – vágott vissza a fogadósné. – Itt ő Fülöp király. – Még nem biztos, hogy hajóra szállok – vetette ellen Zénon. – Nincs alku! – dörrent az albán hangja a terem végéből. – Nem fogok éjjel-nappal a gáton rostokolni, hogy lássam, ki utazik el, és ki nem. Zénon megfizette, amit kértek tőle. Óvatosságból csak a legszükségesebb összeget tette az erszénybe, nehogy azt higgyék, hogy sok van nála. – Mi a bárka neve? – Ugyanaz, mint a fogadóé – felelte az asszony. – Szép Galamhocska. Nehogy el lehessen téveszteni, igaz-e, Mariken? – Úgy bizony – mondta a lány. – Ha Négy Égtáj lenne, biztosan eltévedne a ködben, és egyenesen Vilvoordéba menne. A két nő remeknek találta a tréfát, s még az albán is értett belőle annyit, hogy a térdét csapkodja nevettében. Vilvoorde a vidék belsejében levő falu volt. – Itt hagyhatja a csomagját – mondta vígan a fogadósné. – Inkább fölviszem a hajóra – felelt Zénon. – Van itt valaki, aki nem bízik bennünk – mondta gúnyosan Mariken, amikor Zénon kifelé indult. A küszöbön majdnem összeütközött a vak férfival, aki muzsikálni érkezett. A vak ráismert, és alázatosan köszöntötte. A kikötőbe menet Zénon egy szakasz katonával találkozott, mind a fogadó felé tartott. Egyikük megkérdezte, hogy a Szép Galambocskából jön-e, az igenlő válasz hallatán továbbengedte. Milo láthatólag úr volt a faluban. A tengeri Szép Galambocska jókora, kerek orrú bárka volt, most, apály idején, a homokon pihent. Zénon száraz lábbal jutott el a hajóig. Két férfi dolgozott a kötélzettel és az a gyerek, aki az imént a fogadóban a fújtatót kezelte, a kötelek közt egy kutya szaladgált. Odébb heringfejek és -farkak véres halma jelezte, hogy a feldolgozható halat már elvitték. Az utazó láttán az egyik férfi kiugrott a partra.

– Én vagyok Jans Bruynie – mondta. – Josse küldi, ugye, Angliába akar menni? Lássuk, mennyit hajlandó fizetni. Zénon megértette, hogy a gyereket miatta küldték előre. Azt számolgathatták, mennyi pénz van nála. – Josse tizenhat dukátot mondott. – Csak akkor, uram, ha többen vannak. Legutóbb tizenegy embert vittünk. Tizenegynél többet már nem lehet. Tizenhat dukát egy lutheránusért, az összesen százhetvenhat. Nem azt mondom, hogy egyetlen emberért… – Nem vagyok lutheránus – vágott közbe a filozófus. – A nővérem egy londoni kereskedőhöz ment férjhez… – Sok ilyen nővért ismerünk – mondta tréfálkozva Jans Bruynie. – Szép dolog, ha valaki a tengeribetegségtől sem riad vissza, mert össze akar jönni a családjával. – Mondja meg, mennyit kér – erősködött az orvos. – Az Isten áldja meg, uram, nem akarom elvenni a kedvét egy angliai úttól. De nekem nem tetszik a dolog, minthogy háborúban vagyunk… – Még nem – mondta a filozófus, megsimogatva a kutya fejét, az állat ugyanis jött a gazdája után a tengerpartra. – Igen is, meg nem is – mondta Jans Bruynie. – Utazni lehet, mert még nem tilos, de azért mégsem egészen szabad. Mária királyné, Fülöp feleségének idején még csak ment a dolog; tisztesség ne essék szólván, úgy égették az eretnekeket, mint itt. Most minden rosszabb, a királyné fattyú, és titokban kisbabákat csinál. Szűznek mondja magát, de csak azért, hogy Szűz Máriát megtréfálja. Ebben az országban kibelezték a papokat, és beleszarnak a szent edényekbe. Nem szép dolog. Én jobban szeretek a part közelében halászni. – Halászni a nyílt tengeren is lehet – mondta Zénon. – Amikor halászok, akkor jövök haza, amikor kedvem tartja, ha Angliába megyek, sokáig eltarthat az utazás… A szél, tudja, vagy a szélcsend… És ha valaki kíváncsiskodik a rakományom felől; odafelé fura halászzsákmány, visszafelé meg… Egyszer pedig – s itt lehalkította a hangját – puskaport is hoztam Nassau úrnak. Nem volt valami kellemes akkor a fedélközben utazni!

– Akad itt más hajó is – mondta hanyagul a filozófus. – Nem biztos, uram. A Szent Borbála többnyire velünk együtt dolgozik, de most léket kapott, nem használható. A Szent Bonifácnak másféle nehézségei voltak… Kinn a tengeren is vannak még hajók, de ki tudja, mikor érnek partot… Ha nem siet, átmehet Blankenberghébe vagy Wenduinéba, de ott is ugyanazok az árak, mint itt. – És ez? – kérdezte Zénon, egy kisebb bárkára mutatva, melynek farában apró emberke főzte az ebédjét. – A Négy Égtáj? Próbálja csak meg, ha kedve tartja – mondta Jans Bruynie. Zénon letelepedett egy üres hordóra, ott töprenkedett. A kutya a térdének dörzsölte az orrát. – De hajnalban mindenképpen kihajóznak? – Halászni, jó uram, halászni! Persze, abban az esetben, ha volna ötven dukátja… – Nincs, csak negyven – mondta határozottan Sébastien Théus. – Legyen negyvenöt. Nem akarom kifosztani. De ha nincs sürgősebb dolga, mint hogy a húgát meglátogassa Londonban, akkor miért ne maradhatna még két-három napig a Galambocská-ban? A menekülők folyton jönnek… Ha velük megy, csak egy részt kell fizetnie. – Nem szeretnék várni, inkább rögtön indulnék. – Azt sejtem… Óvatosabb is, mert hátha megfordul a szél… Megegyezett azzal az alakkal a fogadóban? – Ha az öt dukátra gondol, amit kicsaltak tőlem… – Semmi közöm hozzá – mondta megvetően Jans Bruynie –, a nők úgy intézik vele, hogy kinn a parton minden rendben legyen. Hé, Niclaas – kiabált a társa után –, itt az utasunk. Tagbaszakadt, vörös hajú férfi dugta ki fejét a fedélzeti nyíláson. – Ez Niclaas Bambeke – mondta a hajótulajdonos. – Velünk van még Michiel Sottens is, de ő hazament vacsorázni. Velünk eszik, ugye, a Galambocská-ban? Hagyja csak itt a holmiját. – Szükségem lesz rá éjszakára – mondta az orvos, visszahúzva a tarisznyát, amit Jans ki akart venni a kezéből. – Sebész vagyok, itt

vannak az eszközeim – tette hozzá, hogy megmagyarázza, miért oly súlyos a táska, egyébként még találgatni kezdenének. – A sebész úr lőfegyverrel is ellátta magát – mondta gúnyosan a tulajdonos, mert észrevette, hogy az orvos zsebét pisztolyagyak púposítják ki. – Óvatos ember – mondta Niclaas Bambeke, és kiugrott a partra. – Sok rossz emberrel lehet találkozni, akár még a tengeren is. Zénon velük indult vissza a fogadóba. A vásárcsarnokhoz érve befordult balra, mintha csak könnyíteni akarna magán. A két férfi élénk beszélgetésbe merülve ment tovább, a kutya és a gyerek körülöttük ugrált. Zénon megkerülte a vásárcsarnokot, és egykettőre megint a parton találta magát. Leszállt az éjszaka. Tőle mintegy kétszáz lépésnyire egy romos kápolna állt, szinte belesüppedve a homokba. Zénon belesett a kapun. A szobrokat szétmarta a só, a templomhajót ellepte a legutóbbi dagály óta visszamaradt víz. A perjel az ő helyében bizonyára imádkozott volna. Zénon viszont lefeküdt a templomkapu tövében, fejét a tarisznyájára hajtva. Tőle jobbra homályosan kirajzolódott a bárkák formája, a Négy Égtáj farán egy lámpa világított. A vándor azon töprengett, mihez is kezd majd Angliában. Legelőbb arra kell ügyelnie, nehogy pápista kémnek higgyék, aki menekültnek adja ki magát. Látta magát, amint London utcáin kószál, megpróbál sebészként elhelyezkedni a flottánál, vagy egy orvos mellett keres magának olyan famulusféle állást, amilyet Myers mellett töltött be. Angolul nem beszél, de egy nyelvet könnyű megtanulni, másfelől a latinnal mindenütt elboldogul. Némi szerencsével kaphat munkát egy nagyúrnál is, akinek afrodiziákumokra vagy köszvényt enyhítő szerekre van szüksége. Hozzászokott már, hogy nagy fizetséget ígérnek neki, amit nem mindig kap meg; hogy az asztalfő közelébe, vagy éppen, Milord vagy Őfelsége pillanatnyi kedvének megfelelően, az asztal legvégére ültetik; hogy vitatkoznia kell az idegen orvosra féltékeny helybeli kuruzslókkal. Innsbruckban és másutt mindebből kijutott már neki. Ügyelnie kell majd arra is, hogy a pápáról mindig olyan megvetéssel beszéljen, mint itt Kálvin Jánosról, és hogy ott Fülöp királyt tartsa oly nevetségesnek, mint itt Flandriában Anglia királynőjét.

A Négy Égtáj lámpája lassan közeledett, egy felé tartó férfi kezében himbálózva. A kis kopasz hajótulajdonos megállt Zénon előtt, aki erre fölült fektéből. – Láttam, hogy az úr itt pihen le a templomban. Közel a házam, itt nagyon nyirkos… – Jól megvagyok, ahol vagyok – válaszolt Zénon. – A világért sem akarok kíváncsiskodni, de megkérdezhetem-e uraságodat, mennyit kérnek az angliai útért? – Biztosan tudja az áraikat. – Nem mintha hibáztatnám őket, uram. A szezon rövid. Mindenszentek után, higgye el uraságod, már nem mindig lehet fölhúzni a vitorlát. De még ha becsületesek volnának!… Csak nem hiszi, hogy azért a pénzért egészen Yarmouthig viszik! Nem, uram, a tengeren átrakják egy ottani halászhajóra, és aztán fizethet megint. – Ez is egy módszer, se jobb, se rosszabb, mint a többi – felelt alig odafigyelve az utazó. – Arra nem gondolt uraságod, hogy idősebb ember létére kockázatos egyedül útra kelni, három legény társaságában? Elég egyetlen ütés az evezővel. A holmiját aztán eladják az angoloknak, és senki nem tud semmit az egészről. – Azért jött talán, hogy felajánlja, átvisz a Négy Égtáj-jal Angliába? – Nem, uram, az én hajóm ahhoz kicsi. Nekem még Frízia is nagyon messze van. De ha csak levegőváltozásról van szó, uraságodnak tudnia kell, hogy Zeeland, mondhatjuk nyugodtan, kicsúszott a király markából. Teli van Koldusokkal… mióta Nassau nagyúr megbízta Sonnoy kapitányt, hogy… Tudom, melyik majorságból szerzik be az élelmet Sonnoy és de Dolhain urak… Uraságodnak mi a mestersége? – Gyógyítom felebarátaimat – mondta az orvos. – Uraságodnak bőven lesz alkalma, hogy nagyurak fregattjain gyönyörű szép vágott és lőtt sebeket gyógyítson. Ha jól kihasználjuk a szelet, néhány óra alatt ott vagyunk. Akár el is indulhatunk még éjfél előtt, a Négy Égtáj-nak nincs szüksége magasabb vízállásra. – Hogyan kerüli ki a sluisi őrjáratokat? – Sok embert ismerek, uram. Vannak köztük barátaim. De uraságodnak le kellene vetnie ezeket a jó ruhákat, öltözzön szegény

matróznak… Ha véletlenül följön valaki a fedélzetre… – Arról nem beszélt, mennyit kér. – Tizenöt dukát nem volna sok uraságodnak? – Szerény ár. Biztos benne, hogy a sötétben nem sodródik Vilvoordéba? A kis kopasz arcán keserű fintor jelent meg. – Átkozott kálvinista! Szűz Mária-gyalázó! A Szép Galambocskában ültették ezt a fülébe? – Csak azt mondom, amit hallottam – felelte lakonikusan Zénon. A hajótulajdonos káromkodva visszafelé indult. De tíz lépés után megfordult, a lámpa megpördült a kezében. Az imént dühös arc most megint szolgaian alázatos volt. – Látom, az úr sokat tud – mondta kenetteljesen –, de azért nem kell mindent elhinnie. Bocsássa meg uraságod a kirohanásomat, de Battenbourg nagyúr letartóztatásához semmi közöm. Nem is idevalósi hajós vitte… Meg aztán, ami a hasznot illeti, össze sem lehet hasonlítani, Battenbourg úr nagy falat volt. Uraságod olyan biztonságban lesz az én hajómon, mint szent anyja házában… – Elég – mondta Zénon. – A bárkája éjfélkor fölhúzhatja a vitorlát, a házában, amely itt van közel, majd ruhát váltok, és az ár tizenöt dukát. Hagyjon békén. De a kis ember nem hagyta magát. Addig nem engedett, míg el nem mondta, hogy ha az úr mégis fáradtnak érezné magát, nála olcsón megszállhat, s akkor csak a rákövetkező éjszaka indulnak. Milo kapitány behunyja a szemét, hisz nincs összekötözve Jans Bruynie-val. A végre magára maradt Zénon azon töprengett, miért is gyógyította oly nagy odaadással az ilyen gazembereket, ha most legszívesebben megölné őket. Amikor a lámpa visszaért a Négy Égtáj fedélzetére, lassan föltápászkodott. Az éjszaka sötétjében nem láthatják, hogy odébbáll. Egy negyed mérföldet bandukolt, csomagjával a hóna alatt, Wenduine irányában. Nyilvánvalóan mindenütt ugyanez vár rá. Nem tudja megítélni, hogy a két csirkefogó közül melyik hazudik, még az is elképzelhető, hogy mindkettő igazat mond. Lehet, hogy mindketten hazudnak, és a két nyomorult verseng egymással. Döntse el, aki akarja.

Egy dűne eltakarta előle a közeli Heist fényeit. Olyan helyet választott magának, amelyet nem ért a szél, s amely jóval innen volt a dagály határvonalától; a nedves homok csíkját még a sötétben is jól látta. Enyhe volt az éjszaka. Dönteni ráér hajnalban is. Elnyúlt a homokon, és magára terítette a köpenyét. Köd takarta a csillagokat, csak a Véga látszott, magasan, majdnem a zeniten. A tenger morajlott, mint mindig, öröktől fogva. Mélyen, álomtalanul aludt. Pitymallatkor arra ébredt, hogy fázik. Sápadt fény árasztotta el az eget és a dűnéket. A tenger vize már-már a lábát nyaldosta. Reszketett, de a friss hideg már magában hordta egy szép nyári nap ígéretét. Óvatosan dörzsölgette éjszaka elmerevedett lábait, s közben azt figyelte, hogyan formálja az alaktalan tenger gyorsan enyésző hullámait. A világ kezdete óta tartó morajlás sohasem szűnik. Belemarkolt a homokba, majd ujjai közt lassan kicsorgatta. Calculus: atomok ilyesfajta mozgásával kezdődik és végződik mindennemű elmélkedés a számokról. Ahhoz, hogy a szikla porrá váljon, több évszázadnak kellett eltelnie, mint ahány napról a Biblia történetei beszélnek. Már fiatalon megtanulta az ókori filozófusoktól, hogy nagyon magasból nézzen ama nyomorult kis hatezer évre, hiszen mindössze ennyi, amit zsidók és keresztények egyetértőleg a világ tiszteletreméltóan vén múltjának tekintenek, mert mindent a kurta emberi emlékezet időtartamával mérnek. A dranouteri parasztok megmutatták neki azokat a roppant fatörzseket, amelyeket az ekéjük fordított ki a földből, azt hitték róluk, hogy az özönvíz idején sodródtak ide; de voltak persze más árvizek is, nemcsak az, amelyikhez a borissza pátriárka históriáját kapcsolták; és voltak más tűzvészek is, nemcsak az, amelyik Szodoma groteszk katasztrófáját okozta. Darazi sok milliárd évszázadról beszélt, és mindegyik csak egy pillanat a végtelen létezés folyamatában. Zénon arra gondolt, hogy február huszonnegyedikén, ha ugyan akkor még él, ötvenkilenc éves lesz. De ez a majdnem tizenkétszer öt év is olyan, mint ez a marék homok; a nagy számok szédülete sugárzik belőle. Több mint másfél milliárd pillanatot élt meg eddig e földön, hol itt, hol ott; közben a Véga fönn keringett a zenit körül, s a tenger a világ valamennyi tengerpartján szüntelenül morajlott. Ötvennyolcszor látta már

kizöldellni a tavaszt, kitelni a nyarat. Mit számít, hogy egy ilyen korú ember él-e vagy meghal. A nap már melegen sütött, amikor a dűne magasából látta, hogy a Szép Galambocska vitorlát bont, és kifut a tengerre. Szép idő lett volna az utazáshoz. A nehézkes bárka gyorsabb volt, mint gondolta. Zénon visszafeküdt a homokodújába, hagyta, hogy a meleg kiűzze csontjaiból az éjjeli dermedtséget. Mintha másvalakiről lenne szó, úgy próbálta fölmérni esélyeit. Fegyvere van, kényszerítheti a Négy Égtájat kormányzó csibészt, hogy olyan helyen tegye partra, ahol a Tengeri Koldusok az urak; de ha úgy látja, hogy a király hajói felé tart, golyót is ereszthet a fejébe. Minden bűntudat nélkül használta ugyanezeket a pisztolyokat, amikor hajdanában egy arnota megtámadta Bulgária erdeiben; és férfinak érezte magát akkor is, amikor Perrotin kelepcéjét kikerülte. Ma viszont borzadt a gondolattól, hogy szét kell loccsantania annak a gazembernek az agyvelejét. Nem is olyan rossz ötlet, hogy Sonnoy és de Dolhain seregében legyen sebészorvos; Hant is erre irányította, és akkor még ezeknek a félig kalóz, félig hazafiaknak nem is volt akkora serege, tekintélye, mint ma, hála az újabb zavargásoknak. Az sem lehetetlen, hogy Maurice de Nassau maga mellé veszi; nem valószínű, hogy a nagyúr környezetében orvos is volna. Az efféle zendülő vagy kalóz életmód alig különbözne attól az életformától, amelyet a lengyel seregben vagy a török flotta szolgálatában ismert meg. Ha nincs más választása, akár a herceg seregében is forgathatja a szikét meg a kautert. És ha végképp megundorodik a háborútól, még mindig megmarad az a remény, hogy gyalog is eljuthat a világnak olyan tájékára, ahol éppen nem pusztít a legvadabb emberi ostobaság. Mindez kivihető. De azt sem szabad elfelejtenie, hogy Bruggében talán sohasem fogják háborgatni. Nagyot ásított. Már nem érdekelték a különböző lehetőségek. Levette homoktól elnehezült cipőjét, és elégedetten dugta bele lábát a meleg, folyékony anyagba, keresve, s lejjebb meg is találva, a tenger hűvösségét. Levetkőzött, csomagját és nehéz cipőjét gondosan a ruhájára tette, és a tenger felé indult. Apály volt: lábszárközépig ért a víz, fénylő tükörben gázolt, majd átadta magát a hullámok mozgásának.

Itt meztelenül és egyedül úgy hulltak le róla a világ dolgai, mint az imént a ruhadarabok. Újból a hermetikus filozófusok Adam Cadmonja volt, benn a dolgok közepén; ami mindenhol másutt csak intuitív és kimondatlan, az benne megvilágosodik és kimondatik. E végtelenségben semminek sincs neve, nem is gondolt arra, hogy ott, egy hullám taraján, az a halászó madár egy sirály, az a különös állat pedig, amely egy tócsában fekve mozgatja az emberétől annyira különböző tagjait, tengeri csillag. A tenger tovább apadt, rengeteg kagylót hagyva maga után, csigavonalaik éppoly szabályosak voltak, mint Arkhimédész csavarjai; a nap szinte észrevétlenül emelkedett, egyre zsugorítva ezt az emberi árnyékot a homokon. Zénonban fölötlött egy gondolat, Mohamed és Krisztus követői egyaránt halállal büntették volna érte; arra gondolt, hogy a feltételezett Legfőbb Jó legkifejezőbb jelképei még mindig azok, amelyeket, érthetetlen módon, bálványimádás tárgyának tekintenek; és hogy ez az izzó égitest tulajdonképpen az egyedüli látható Isten a teremtett lények számára, nélküle valamennyien elpusztulnának. És hasonlóképpen, nincs igazibb angyal e sirálynál, amely sokkal nyilvánvalóbban létezik, mint az angyalok kara. E kísértetek nélküli világban még a kegyetlenség is tiszta volt: a vízben fickándozó hal egyetlen pillanat múlva véres, finom falattá válik a halászó madár csőrében, de a madár nem keres hamis ürügyeket éhsége magyarázatára. A róka és a nyúl, a ravaszság és a félelem itt lakik a dűnén, ahol Zénon aludt, de a gyilkos nem hivatkozik egy hajdan élt bölcs róka vagy rókaisten által kibocsátott törvényekre; az áldozat sem hiszi azt, hogy bűneiért bűnhődik, és haldoklás közben nem hangoztatja az uralkodó iránti hűségét. A szilaj habokban nincs harag. Itt még az embernél mindig szemérmetlen halál is tiszta. Csak egyetlen lépés a homok és a víz, a pergő és a folyékony határán, és egy hevesebb hullám máris leveri a lábáról; ez legalább könnyű halál volna. Egy nap talán még sajnálni fogja, hogy nem így végezte életét. De ezzel is úgy volt, mint angliai vagy zéelandi terveivel, csak kigondolta őket, nem a kényszer vitte rá, hogy cselekedjék: ezek a tervek mind a jelen pillanattól tökéletesen idegen tegnapi félelmeiből vagy a jövendő veszélyekből születtek. Az átkelés pillanata még nem jött el.

Alig találta meg a ruháit, máris vékony homokréteg borította őket. Az apály rövid idő alatt változtatott a távolságokon. A hullám egykettőre elnyelte léptei nyomát a nedves talajon, a száraz homokon pedig a szél tüntette el a lábnyomokat. A víz kimosta testéből a fáradtságot. Egy hajdani tengerparti reggel olyan pontosan rímelt a mostanira, mintha ez a homok-víz közjáték már legalább tíz éve tartana; Lübeckben az ötvös fiával kirándult a Trave torkolatához balti gyantakövet gyűjteni. Még a lovak is megfürödtek, a nyeregtől s a nyeregtakarótól megszabadulva, a tenger vizében békés hátaslóból visszaváltoztak csakis önmagukért létező teremtményekké. Az egyik kőben egy gyantába ragadt rovart talált; mintha ablakon át figyelt volna a földnek egy olyan korszakába bezárt állatot, ahová neki, Zénonnak, nincsen bejárása. Megrázta a fejét, mintha egy darazsat akarna elkergetni; túlságosan gyakran éli át saját múltja befejezett pillanatait, nem sajnálatból vagy nosztalgiából, hanem mert leomlott az idő válaszfala. Az a travemündei nap úgy élt benne, mint valami romolhatatlan anyag, mint egy olyan időszak emléke, amikor jó volt élni. Ha még tíz évig él, talán a mai napra is így gondol vissza. Kedvetlenül bújt vissza emberi páncéljába. Tegnapi kenyerének maradéka s egy ciszterna vizével még félig teli kulacsa eszébe juttatta, hogy útja ezentúl is mindvégig emberek között vezet. Óvakodnia kell tőlük, de ugyanakkor szívességet is kell kérnie és tennie. Tarisznyáját a vállára vette, cipőjét a fűzőjénél fogva az övére kötötte, hogy mezítelen lába minél tovább érezhesse a járás örömét. Kikerülve Heistet, amelyet most a homok gyönyörű bőrét elcsúfító fekélynek látott, a dűnék felé tartott. A legközelebbi magaslaton megállt, és visszanézett a tengerre. A Négy Égtáj még mindig a cölöpgát mellett himbálózott, néhány bárka a kikötő felé tartott. A látóhatáron hófehér szárnyra emlékeztető vitorlát pillantott meg, talán Jans Bruynie hajója volt. Egy órán át gyalogolt, elkerülve minden járt utat. Egy kis völgyben, amelyet kétfelől szúrós növénnyel benőtt dombok fogtak körül, egyszerre szembetalálta magát egy hatfőnyi csoporttal: egy aggastyánnal, egy asszonnyal, két középkorú férfival és két botokkal fölfegyverzett fiúval. Az aggastyán és az asszony csak nagy nehezen tudott járni ezen a talajon. Mindegyikük polgári ruhát viselt. Szemmel

láthatólag feltűnés nélkül akartak elmenni mellette. De amikor megszólította őket, szívesen válaszoltak, úgy látszik, megnyugtatta őket, hogy egy franciául beszélő, udvarias utazó érdeklődik irántuk. A két fiatalember Brüsszelből jött, katolikus hazafiak voltak, az orániai herceg csapataihoz akartak csatlakozni. A csoport másik része kálvinistákból állott; az aggastyán Tournaiban volt iskolamester, és két fia társaságában Angliába igyekezett, a zsebkendőjével homlokát törülgető asszony a menye. Az agg iskolamester nehezen bírta a hosszú gyalogutat, most is leült a homokba, hogy kifújja magát, a többiek körbevették. Ez a család Eeclóban csatlakozott a két ifjú brüsszeli polgárhoz: más időben ellenségek lettek volna, most viszont a közös veszély és a menekülés kényszere útitárssá kovácsolta őket. A fiúk nagy csodálattal beszéltek de la Marck úrról, aki megesküdött arra, hogy míg a grófokat meg nem bosszulja, nem vágja le a szakállát, társaival együtt bevette magát az erdőbe, s könyörtelenül felkötötte a kezébe kerülő spanyolokat; Németalföldnek is ilyen férfiakra lenne szüksége. A brüsszeli menekültek elmondták Zénonnak Battenbourg és a kíséretében levő tizennyolc nemes elfogatásának a részleteit; a hajós, akivel Fríziába indultak, elárulta őket, mind a tizenkilencet Vilvoorde várába vitték, ahol tüstént a fejüket vették. Az iskolamester két fia elsápadt a történet hallatán, és azon tanakodott, rájuk vajon mi vár majd a tengerparton. Zénon megnyugtatta őket: Heist biztos helynek látszik, feltéve, ha a kikötő kapitánya megkapja a jussát; a közönséges menekülteket egyébként sem fenyegeti olyan veszély, mint a nagyurakat. Megtudakolta, hogy a tournai-iak föl vannak-e fegyverezve; föl voltak, még az asszony is hordott magánál egy kést. Figyelmeztette őket, el ne váljanak egymástól, mert ha együtt maradnak, nem kell attól tartaniok, hogy az átkelés során kifosztják őket; mindamellett jól teszik, ha nagyon éberen alszanak a fogadóban és a hajó fedélzetén is. A Négy Égtáj tulajdonosa gyanús alak, de a két erőteljes brüsszeli bizonyosan képes parancsolni neki, és ha már Zéelandban vannak, nem lesz nehéz ráakadniuk a felkelő csapatokra. Az iskolamester nagy nehezen föltápászkodott. Zénon, az utazók kérdésére felelve, azt állította, hogy környékbeli orvos, és most

foglalkozik a gondolattal, hogy esetleg a tengerentúlra utazik. Többet nem is kérdeztek, valójában nemigen törődtek vele. Búcsúzáskor átadott a magiszternek egy üvegcsét, a cseppek egy időre megkönnyítik majd a légzését. A csoport nagy hálálkodások közepette vált el tőle. Zénon nézte, amint Heist felé tartanak, s hirtelen úgy döntött, utánuk megy. Ha együtt utaznak, kisebb a kockázat, sőt az első napokban még a túlparton is segítségére lehetnek egymásnak. Már megtett vagy ötven métert, amikor egyszerre lelassított, s hagyta, hadd nőjön a távolság a kis társaság meg közte. Elcsüggedt arra gondolva, hogy megint találkoznia kell Milóval vagy Jans Bruynie-vel. Megállt, aztán a parttal ellenkező irányba indult. Visszagondolt az aggastyán elkékült ajkára, ziháló légzésére. Ez az iskolamester, aki szegényes állását feladta, dacolt tűzzel, vassal, vízzel, hogy fennen hangoztathassa azon meggyőződését, hogy az emberek legnagyobb része eleve a pokolra ítéltetett és kitűnő példája az egyetemes emberi őrületnek; de túl ezeken a dogmatikus bolondságokon, a nyugtalan emberi teremtményekben bizonyosan él sok olyan ellenszenv és gyűlölet is, amely természetük legmélyéről fakad, s amely utat talál akkor is, amikor már nem lesz divat vallási okokból egymást gyilkolni. A két brüsszeli hazafi értelmesebbnek látszott, mindamellett ők, akik életüket kockáztatták a szabadságért, azzal dicsekedtek, hogy Fülöp király hű alattvalói; őket hallva azt hihette volna az ember, hogy egyszeriben minden rendbe jön, ha a herceget elűzik. Pedig a világ bajai ennél jóval mélyebben gyökereznek. Nemsokára visszajutott Oudebruggébe, s ezúttal be is tért a majorba. Ugyanaz az asszony fogadta, akit már látott, a földön ült, füvet szedett egy nagy kosárba a nyulainak. Egy pendelyes kisgyerek ugrándozott körülötte. Zénon tejet és ennivalót kért. Az asszony nagy nyögdécselés közepette állt fel, és arra kérte, hogy húzza föl ő a kútból a tejesköcsögöt, mert neki, reumás kezével, nehezére esik forgatni a hajtókart. Míg Zénon a kúttal bajlódott, az asszony bement a házba: túrót és egy darab lepényt hozott a vándornak. Bocsánatát kérve, hogy a tej olyan sovány és halovány.

– Alig tejel a vén tehén – mondta. – Mintha már nehezére esne. A bika se kell neki. Úgy látszik, nemsokára az asztalra kerül. Zénon megkérdezte, hogy a Ligre családé-e még a major. Az asszony gyanakodva nézett rá: – Csak nem az ő megbízottjuk? Mihály napjáig nem tartozunk semmivel. Zénon megnyugtatta, hogy csak füvészkedni jött, és már hazafelé tart Bruggébe. A major, ahogy sejtette, Dranouter és Oudenove urának, Philibert Ligre-nek a tulajdona, azé a férfiúé, aki a Flandriai Tanácsban is fontos állást tölt be. A gazdagoknak, így magyarázta a jó asszony, egész sor különböző nevük van. – Tudom – felelt az orvos. – Én is abból a családból származom. Az asszony láthatólag nem hitt neki. Ez a gyalogos vándor nem úgy fest, mint valami nagyúr. Zénon megemlítette, hogy egyszer, nagyon régen, járt már itt. Most is minden ugyanolyan volt, mint az emlékeiben, csak éppen valamivel kisebb. – Ha járt itt, én is itt voltam – mondta az asszony. – Több mint ötven éve ki se mozdultam innét. Az orvos úgy emlékezett, hogy a szabadban elköltött ebéd maradékát a parasztoknak adták, az arcokat azonban nem tudta fölidézni. Az asszony odaült mellé a padra, Zénon szavai fölhúzták emlékezete zsilipjeit. – Akkoriban néha eljöttek ide az urak – folytatta. – Én a volt bérlő lánya vagyok, tizenegy tehenünk volt, ősszel szekér ment hozzájuk Bruggébe, megrakva sós vajjal teli köcsögökkel. Ma már másképp van, semmi sem érdekli őket… Én meg ezzel a kezemmel alig tudok a hideg vízbe nyúlni. Keze a térdén pihent, elformátlanodott ujjai egybekulcsolódtak. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy dugja a kezét minden nap meleg homokba. – Homokból aztán van itt elég – mondta az asszony. A gyerek úgy pörgött közben az udvaron, akár egy búgócsiga, és érthetetlen hangokat hallatott. Talán egy kicsit bugyuta. Az asszony magához hívta, s amint a kicsi felé indult, csodálatos gyöngédség ült ki csúnya arcára. Gondosan letörölgette a nyálat a gyerek szája sarkáról.

– Itt az én Jézusom – mondta szelíden. – Az anyja kinn dolgozik a mezőn a másik kettővel, azokat ő neveli. Zénon megkérdezte, hogy ki az apa. – A Szent Bonifác tulajdonosa – felelt az asszony. – A Szent Bonifác-nak kellemetlenségei voltak – mondta Zénon olyan arccal, mint aki tud valamit. – Most már minden rendben van – szólt az asszony –, Milónak fog dolgozni. Muszáj keresnie, a fiaim közül csak kettő maradt meg. Mert két férjem volt, uram – folytatta –, és hármunknak összesen tíz gyermekünk. Nyolc már a temetőben nyugszik. Annyi kínlódás, semmiért! A legkisebb a molnárnál dolgozik, ha fúj a szél, úgyhogy kenyerünk van mindig. Korpa is jár neki. A föld itt olyan sovány, hogy alig terem meg a búza. Zénon az omladozó csűrt nézte. Az ajtó fölé hajdanában, a helyi szokást követve, egy baglyot szögeztek; valószínűleg kővel megdobták, és aztán elevenen megfeszítették; a szél lebegtette a maradék tollakat. – Miért feszítették meg ezt a madarat, hasznos állat – kérdezte. – A bagoly elpusztítja a búzát megdézsmáló állatokat. – Nem tudom, uram – felelte az asszony –, itt ez a szokás. A huhogásuk halált jelent. Zénon nem válaszolt. Az asszony mintha kérdezni akarna tőle valamit. – Azok a menekülők, uram, a Szent Bonifác fedélzetén… A környéken persze mindenki hasznot húz belőlük. Ma is hatan vettek tőlem élelmet. Meg aztán vannak olyanok, akikre fáj még ránézni is… Az embernek mégis eszébe jut néha, hogy becsületes dolog-e így kereskedni. Akik elmenekülnek, okuk lehet rá… A herceg meg a király biztosan tudja, mit miért tesz. – Nem kell feltétlenül tudnia, kik azok, akik erre járnak – mondta az utazó. – Ez már igaz – bólintott rá az asszony. Zénon letépte a nyulas kosár vesszőfonatai közül kikandikáló fűszálakat. – Tetszenek az állataim? – folytatta az asszony behízelgő hangon. – Kövérek, lágy a húsuk, ilyenkor a legjobbak… Vasárnapra szántuk

őket. Csak öt garas darabja. – Nekem akarja eladni őket? – kérdezte meglepetten Zénon. – És akkor maguk mit esznek vasárnap ebédre? – Nemcsak az ennivaló számít, uram – mondta az asszony, könyörgő tekintettel… – Evvel, meg a magától kapott három krajcárral elküldöm a menyem pálinkáért a Szép Galambocská-ba. Jólesik néha egy kis szíverősítő. Majd iszunk az egészségére. Nem tudott visszaadni a forintból. Zénon előre sejtette. De nem törődött vele. Az elégedettségtől az asszony szinte megfiatalodott; végül is lehet, hogy ő volt az a tizenöt éves kislány, aki pukedlizett, amikor Simon Adriansen pár fillért adott neki. Fogta a tarisznyáját, és a szokásos búcsúszavak után a kerítés felé indult. – Ne felejtse itt, uram – szólt utána az asszony, és a kezébe nyomta a kosarat. – A felesége örülni fog, a városban ilyet nem kapni. És mivel a családból való, mondja meg az uraknak, hogy javíttassák ki a tetőt még a tél beállta előtt. Egész évben beesik az eső. Karján a kosárral ment tovább, akár a vásárba igyekvő paraszt. Az út egy ligeten át vezetett, azután szántók közt folytatódott. Zénon leült az árokpartra, és óvatosan belenyúlt a kosárba. Lassan, szinte kéjesen simogatta a selymes szőrű, hajlékony hátú, puha testű állatokat; érezte, hogy hevesen ver a szívük. A nyulak nem ijedtek meg tőle, nyugodtan rágcsáltak tovább; Zénon azon töprengett, vajon mozgékony szemük milyennek látja a világot és őt magát. Fölhajtotta a kosár fedelét, s hagyta, hogy szétfussanak a mezőn. Örült a szabadságuknak, nézte, amint eltűnnek a cserjésben e buja, falánk üregi nyulak, a föld alatti járatok építészei, e félénk teremtmények, akik azért a veszéllyel is szívesen játszanak, pedig gyors lábuk az egyetlen fegyverük, ha nem volnának oly kimeríthetetlenül termékenyek, pusztulásra volnának ítélve. Ha huroktól, bottól, villától, hálótól óvakodnak, még eljátszadozhatnak, elugrándozhatnak egy ideig; téli bundájuk megfehéredik a hó alatt, tavasszal pedig újra teleehetik magukat szép, zöld fűvel. A kosarat berúgta az árokba. Az út hátralevő része eseménytelenül telt. Éjjel egy cserjésben aludt. Másnap kora reggel ért Brugge kapujához, ahol az őrök, mint mindig, tisztelettel köszöntötték.

Amint a városba lépett, egy időre lecsillapult szorongása megint a felszínre tört, akarata ellenére is arra fülelt, miről beszélnek a járókelők, de nem hallott semmi szokatlant se a fiatal barátokról, sem egy szép nemes lány szerelmeiről. Arról az orvosról sem beszélt senki, aki lázadókat gyógyított, és hamis név alatt bujkál. Még éppen időben ért a menhelyre, hogy kisegítse Luc és Cyprien testvéreket, akik nehezen boldogultak a rengeteg beteggel. Az elutazásakor írott levélke ott hevert az asztalon; összegyűrte, igen, oostendei barátja szépen javul. Aznap este többet és jobban evett a fogadóban, mint máskor szokott.

A csapda Több mint egy hónap telt el minden baj nélkül. Arról volt szó, hogy a menhely közvetlenül karácsony előtt bezár, s Sébastien Théus, ezúttal nyíltan, Németországba utazik, ahol azelőtt is élt és működött. Zénon arra gondolt, hogy visszamegy Lübeckbe, de hangosan nem beszélt róla, hiszen az a vidék teljesen lutheránus volt. Örömmel látta volna viszont az elmés Aegidius Friedhofot s az időközben férfivá érett Gerhartot. Talán még a Szentlélek-kórház vezető orvosi állását is megkaphatja, ezt annak idején a gazdag ötvös szinte biztosra ígérte. Riemer, regensburgi alkimista kollégája, akinek Zénon végül is hírt adott magáról, váratlan és örömteli eseményről számolt be neki. A Proteóriák egy példánya megmenekült a párizsi tudós professzorok örömtüzétől, és eljutott Németországba; egy wittenbergi tudós latinra fordította a munkát, s ez a kiadás némi dicsőséget hozott a filozófusnak. Az Inkvizíció, akárcsak hajdanán a Sorbonne, gyanakvással fogadta, a wittenbergi tudós és kollégái viszont a szabad vizsgálódás megvalósulását látták ebben a katolikusok szemében eretnekséggel szennyezett szövegben; a csodát a csodalátó áhítatával magyarázó aforizmák egyaránt alkalmasnak látszottak a pápista babonaság leküzdésére és a megmentő hit tantételeinek elterjesztésére. Kezükben a Proteóriák némiképpen meghamisított szerszámmá változott, de amíg egy könyv létezik és hat az emberek szellemére, ilyenfajta kerülő utakra mindig számítani lehet. Szó volt arról is, hogy – ha a nyomára akadnak – felajánlanak Zénonnak egy természetfilozófiai katedrát ezen a szász egyetemen. E dicsőség ugyan némi kockázattal jár, óvatosabb volna elutasítani más, szabadabb munka reményében, ugyanakkor csábító is, hogy oly hosszú magányosság után végre közvetlenül érintkezésbe léphet a szellem embereivel, s láthatja a halottnak hitt művet újra moccanni; Zénont már-már a feltámadás öröme töltötte el. Mindezzel egy időben egy bázeli könyvkereskedő újból megjelentette Értekezés az anyagi világról című munkáját, amellyel a Dolet-féle katasztrófa óta mit sem törődött; úgy látszik, Bázelban már elfeledték a hajdani elfogult, csúnya vitákat. Zénon testi jelenléte szinte fölöslegessé vált, eszméi nélküle terjedtek.

Heistből visszatérve egyetlenegyszer sem hallott az Angyalok szektájáról. Gondosan ügyelt arra, hogy ne maradjon négyszemközt Cypriennel, a bizalmas közléseknek ezzel véget vetett. Néhány olyan intézkedés, amelyet Sébastien Théus a régi perjeltől várt, hogy a katasztrófát elkerülhessék, most úgyszólván magától megtörtént. Florian testvér nemsokára Antwerpenbe utazik, ahol újjáépítik a képrombolók által feldúlt kolostort, ő festi majd a boltozat freskóit. Pierre de Hamaere a vidéki kolostorok pénzügyeit ellenőrizte. Az új perjel átalakította a kolostor pincéit, az omlással fenyegető részeket befalazták, így megszűnt az Angyalok titkos találkahelye is. Majdnem biztos, hogy vége szakadt az éjszakai együttléteknek, s a botrányos merészségek feltehetőleg banális, futó kolostori pajzánkodássá szelídültek. Az évszak nem kedvezett Cyprien és a Szépség szabadtéri találkozásainak, de az is lehet, hogy Idelette az ifjú barátnál tekintélyesebb lovagot szerzett magának. Emiatt-e vagy sem, de Cyprien jókedve elszállt. Nem énekelt többé falusi nótákat, feladatait mogorva képpel végezte. Sébastien Théus először arra gondolt, hogy a fiatal ápoló, Luc testvérhez hasonlóan, azon bánkódik, hogy bezárják a menhelyet. Egyik reggel arra figyelt föl, hogy a fiú arca csupa könny. Bevitte a rendelőbe, és magukra zárta az ajtót. Kettesben voltak ismét, akárcsak a fehérvasárnapra következő hétfőn, Cyprien veszélyes vallomásának pillanatában. Zénon szólalt meg elsőnek: – Valami baja esett a Szépségnek? – kérdezte, a dolgok közepébe vágva. – Sohasem látom – felelt a fiú elcsukló hangon. – Bezárkózik a szobájába a szerecsennel, hogy állapotát eltitkolja. Elmondta, hogy híreket csak attól az ápolással megbízott nővértől kap néha, akit az ajándékok és a Szépség iránti szánalom elég elnézővé tesznek. Üzenni se igen tudnak egymásnak, mert a nővér iszonyúan ostoba. A régi titkos járatokat befalazták, de még ha meglennének is, a két lány annyira fél, hogy nem merne éjjel kilopózni a zárdából. Igaz, hogy Florian testvér mint festő most is bejáratos a Bernát-rendiek kápolnájába, de erről az ügyről egyszerűen nem hajlandó tudni. – Összevesztünk – mondta komoran Cyprien.

Az asszonyok Szent Agáta napjára várták Idelette gyermekét. Az orvos kiszámította, hogy addig még majd három hónap van hátra. Akkorra ő már régen Lübeckben lesz. – Nem szabad kétségbeesnie – mondta, igyekezvén fölrázni az ifjú szerzetest. – Ebben a helyzetben az asszonyok rendkívül bátrak és találékonyak. A Bernát-rendi apácáknak nem érdeke, hogy mások is értesüljenek a ballépésről. Az újszülöttet kiteszik, és valaki majd csak fölneveli. – Ezek az edények meg tégelyek teli vannak gyökerekkel, porokkal – mondta izgatottan Cyprien. – Ha Idelette nem kap segítséget, belehal félelmébe. Ha Mynheer akarná… – Nem érti, hogy már késő, és amúgy sem tudnék bejutni hozzá! Így is elég nagy a baj, ne tetézzük még mi is. – Az urseli plébános letette a reverendát, és Németországba menekült a kedvesével – mondta hirtelen Cyprien. – Nem tehetnénk vajon… – Egy előkelő származású lánnyal, aki ráadásul ilyen állapotban van, még Bruggéból sem tudna kijutni. Ne is gondoljon ilyesmire. Azon viszont senki sem csodálkozik, ha egy ifjú ferences barát vándorútra indul. Menjen egyedül. Adhatok néhány dukátot az útra. – Nem tudok elmenni – felelte zokogva Cyprien. Arcát a kezébe temetve, az asztalra roskadt. Zénon végtelen együttérzéssel figyelte. A test csapdája fogta meg ezt a két gyereket. Gyöngéden megsimogatta a fiú kopaszra nyírt fejét, és kiment. A villám előbb csapott le, mint ahogy várni lehetett volna. Szent Lucia napja táján Zénon a fogadóban arra lett figyelmes, hogy asztalszomszédjai nagy izgatottan susognak egymás közt; ez soha nem jelent jót, ilyenkor rendszerint valami nagy bajról esik szó. Egy nemes leány, a Bernát-rendi apácák lakója, megfojtotta gyermekét, aki idő előtt jött ugyan a világra, de azért életképes volt. A bűntényt a kisasszony szerecsen szolgálója fedte föl, aki rémületében kiszökött úrnője szobájából, és úgy kóborolt az utcán, mint egy őrült. Tisztes polgárok, persze, becsületes kíváncsiságukban, házukba vezették a szerecsen leányt; nehezen értették, de ő végül mindent meg tudott magyarázni. Az apácák ezek után nem tudták megakadályozni, hogy az őrség letartóztassa lakójukat.

A nemes leányok forró véréről és az apácák apró titkairól gúnyolódó, vaskos tréfák keveredtek egy-egy méltatlankodó felkiáltásba. A kisváros – ahová még a nagy események hírei is megcsendesedve érkeztek – unalmas hétköznapjaiban ez a botrány érdekesebb volt, mint a fölégetett templomok vagy az akasztott protestánsok unos-untalan hallott története. Amikor Zénon kilépett a fogadóból, a Langestraaton megpillantotta Idelette-et; az őrök épp akkor vitték el, ott feküdt a kocsiban. Sápadt volt, mint minden asszony szülés után, de a szeme és az arca lázban égett. Néhány járókelő szánalommal figyelte, de a legtöbb ordítva szórta rá az átkot. Köztük volt a cukrász meg a felesége is. A környékbeli kisember így állt bosszút a szép leány gyönyörű ruháiért és őrült költekezéséért. A legádázabb Citrouille házának két lakója volt, mintha a kisasszony ártott volna az iparuknak. Zénonnak elszorult a szíve, mintha vadászfalka elől menekülő őzet látott volna. A menhelyen mindjárt Cyprient kereste, nem volt ott, és Zénon nem mert a kolostorban érdeklődni az ifjú barát után; attól tartott, hogy fölfigyelnek rá. Bízott abban, hogy amikor a bíró vagy az írnok kihallgatja, Idelettenek lesz elég lélekjelenléte, és kitalál egy képzeletbeli kedvest. De a szerencsétlen gyermeknek, aki egész éjjel az öklét harapdálta, nehogy hangosan kiabáljon, nehogy nyögései fölébresszék a zárda lakóit, már fogytán volt az ereje. Sokat beszélt, és sokat sírt, nem hallgatott sem találkozásairól Cypriennel a vízparton, sem az Angyalok gyülekezetének játékairól, vigasságairól. A vallomást jegyző írnokok, a később a híreket mohón leső polgárok azon borzadtak el a leginkább, hogy az Angyalok az oltárról lopott, megszentelt kenyeret és bort fogyasztották el gyertyafénynél. A test bűneit így Isten tudja, miféle szentségtöréssel súlyosbították. Cyprient másnap letartóztatták, utána következett François de Bure, Florian, Quirin testvér és a két próbaidős. Matthieu Aertset is lefogták, de őt rögtön szabadon is engedték; tévedés történt. Egyik nagybátyja városi tanácsos volt Bruggében. A Szent Kozma-menhelyt, amely már félig-meddig bezárt, s amelyet a rákövetkező héten a Németországba induló orvos is nemsokára elhagy, néhány napon át a kíváncsiak tömege árasztotta

el. Luc testvér rezzenéstelen arccal járt-kelt, egy szót sem volt hajlandó elhinni abból, amit hallott. Zénon azzal védekezett, hogy nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Greete látogatása könnyekig meghatotta; az öregasszony beérte azzal, hogy a fejét ingatta, és csak annyit mondott: ez az egész nagyon szomorú. Zénon ott tartotta estig, megkérte, hogy mossa ki és foltozza meg a fehérneműjét. Ingerültségében idő előtt bezáratta Luc testvérrel a menhely kapuját; az öregasszony az ablak előtt varrt és vasalt, és együttérző hallgatása éppoly megnyugtató volt az orvos számára, mint nyugodt bölcsességgel áthatott beszéde. Henri-Juste-ről mondott el néhány apróságot, amiről Zénon nemigen tudott; beszélt elképesztő fukarságáról, a szolgálóknál szép szóval vagy erőszakkal elért sikereiről; egyébként elég rendes ember volt, jobb napjain szívesen tréfálkozott, és könnyű kézzel osztogatta a borravalót. Greete jól emlékezett egy sor olyan rokon arcára és nevére is, akikről Zénon semmit sem tudott; föl tudta sorolni például mindazoknak a lány-és fiútestvéreknek a nevét, akik Henri-Juste és Hilzonde közt születtek, és mind fiatalon haltak el. Zénon azon ábrándozott egy pillanatig, miképpen alakulhatott volna e korán elment emberek sorsa, hisz mind ugyanannak a fának voltak a hajtásai. Életében először hallgatott végig figyelmesen egy hosszú históriát apjáról; tudta ugyan a nevét, ismerte élete történetét, de gyermekkorában csak keserű vádaskodásokat hallott vele kapcsolatban. Az ifjú olasz lovag csak a forma kedvéért, a maga meg a családja becsvágyát kielégítendő lett prelátus; folyton lakomákat adott, gőgösen páváskodott Brugge lakói előtt, vörös bársonyköpenyt és arany sarkantyút viselt; elcsábított egy leányt, aki éppoly fiatal volt, csak nem olyan szerencsétlen, mint a mai Idelette; mindebből származnak az ő immáron ötvennyolc éve tartó munkái, kalandjai, elmélkedései, tervei – gondolta Zénon. Ebben a világban, amely az egyetlen, ahová bejárásunk van, minden sokkal furcsább, mint ahogy megszokásból gondolni szoktuk. Végül Greete elrakta az ollóját, a fonalát, a tűit; és közölte, hogy Zénon fehérneműje útra kész. Amikor az öregasszony elment, az orvos befűtött a kályhába, amely a pérai mintára épült víz-és gőzfürdőt fűtötte; mivel a betegek általában idegenkedtek tőle, a fürdőt elég ritkán használták. Alaposan

megmosakodott, körmöt vágott, gondosan megborotválkozott. Az évek során a hadseregben vagy vándorúton többször is szakállt növesztett hol szükségből, hol meg azért, hogy föl ne ismerjék, vagy legalábbis, hogy ne nagyon üssön el a divattól, de igazából jobban szerette a borotvált arcot. A víz és a pára azt a szertartásos fürdőt juttatta eszébe, amelyben lappföldi expedíciója után, Frösőbe érkezve volt része; Sign Ulfsdatter, az ország szokásai szerint, maga volt szolgálatára. Királynői méltósággal végezte szolgálói teendőit. Zénon gondolatban felidézte a rézzel szegett, nagy kádat s a hímzett törülközők mintázatát. Másnap letartóztatták. Cyprien, hogy megmeneküljön a kínvallatástól, mindent bevallott, még többet is, mint ami a valóságban történt. Ennélfogva letartóztatási parancsot adtak ki Pierre de Hamaere ellen, aki éppen Oudenaardéban tartózkodott. Az ifjú szerzetes beismerő vallomása végzetes volt Zénon számára, a fiú azt állította, hogy az orvos kezdettől fogva az Angyalok bizalmasa és cinkosa volt. Ő adta Floriannak azt a bájitalt, amellyel a szerzetes Idelette-et Cyprien hálójába kergette, később pedig olyan szereket ajánlott föl a lánynak, amelyekkel elpusztíthatta volna méhének gyümölcsét. Természetellenes kapcsolat is volt közte és az orvos között – mondta a vádlott. Zénon később elgondolkodott ezeken a tényekkel homlokegyenest ellenkező vádakon: az volt a legkézenfekvőbb, hogy a fejvesztett ifjú másokat vádolva próbálja a maga ártatlanságát bizonyítani, vagy hogy annyira vágyott Sébastien Théus simogatásaira és arra, hogy kapcsolatba kerüljön vele, hogy végül is a kívánságot valóságnak hitte. Az ember előbb-utóbb mindenképpen beleesik valamilyen csapdába; vagy ebbe, vagy egy másikba, mindegy. Zénon mindenesetre készen állt. Ellenállás nélkül adta meg magát. A törvényszéken mindenki megdöbbent, amikor bemondta valódi nevét.

Harmadik rész

A BÖRTÖN Non è viltà, ne da viltà procede S’alcun per evitar più crudel sorte, Odia la propria vita e cerca morte… Meglio è morir all’anima gentile Che supportar inevitabil danno Che lo farria cambiar animo e stile. Quanti ha la morte già tratti d’affanno! Ma molti ch’hanno il chiamar morte a vile Quanto talor sia dolce ancor non sanno. Nem hitványság, nem gyáva szív kívánja A halálnál rosszabb sorsot kerülnünk És gyűlölt életünktől menekülnünk… Inkább a halál, ha nemes a lelkem, Mint az elkerülhetetlen átok, Mitől korcs lesz a szellem és a jellem. A siralomból már hányat kiváltott! Mégis papolnak óhajtói ellen, Mert nem tudják még, mily édes, mily áldott. Giuliano di Medici (Ford. Hap Béla)

A vádirat Zénon csak egyetlen éjszakát töltött a városi börtönben. Már másnap átvitték, nem egészen véletlenül, egy rácsos ablakú, biztos zárakkal fölszerelt szobába, amely a régi törvényszék udvarára nézett, de nagyjából azt a kényelmet nyújtotta, amelyre egy kiváltságos fogoly igényt tarthatott. Idáig egy hivatali sikkasztással vádolt városi tanácsos foglalta el, még korábban egy földesúr, akit arannyal vásároltak meg a franciák; találni sem lehetett volna megfelelőbb zárkát. A börtönben töltött egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy Zénon bolhát szerezzen, de napokba telt, míg megszabadult tőle. A legnagyobb csodálkozására megengedték, hogy tiszta fehérneműt hozasson be, sőt pár nap múlva az írókészletét is visszaadták. De könyvet nem engedtek be. Rövidesen naponta sétálhatott a hol fagyos, hol meg sáros udvaron azzal a különös fickóval, aki a börtönőre volt. A félelem azonban nem hagyta el, a megkínzatástól félt. Ezt az embert, akinek a gyógyítás volt a mestersége, mindig is fölháborította, hogy embereket azért fizetnek, hogy módszeresen kínozzanak másokat. Hosszú ideje fölvértezte már magát, nem a fájdalom ellen, amely önmagában alig rosszabb a sebész kése alá utalt betegénél, hanem a tudatosan alkalmazott borzalmak ellen. Lassanként szoktatta magát a félelem gondolatához. Ha nyüszít, kiáltozik vagy hamisan tanúskodik, mint Cyprien, azok tehetnek majd róla, akiknek sikerült kitépniük egy emberből a lelkét. Az olyannyira rettegett próbatétel ideje azonban csak nem jött el. Nyilvánvalóan nagy hatalmú pártfogók jártak közben. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy a kínpadtól való rettegés befészkelje magát Zénonba, és arra kényszerítse, hogy titkolni próbálja riadalmát, valahányszor nyílik az ajtó. Néhány évvel korábban, Bruggébe érkezvén még azt hitte, emléke homályba, feledésbe merült. Erre alapozta kétes biztonságát. Pedig szelleme ott kísértett egyesek emlékezetének a mélyén; a botrány előcsalta e szellemalakot, amely valóságosabb volt, mint maga a hús-vér ember, aki mellett oly sokáig közönyösen mentek el. Ködös mendemondák kaptak lábra hirtelen, s tovább formálgatták a tudatlanok képzeletében a mágusról, a hitehagyottról, az eretnekről, az idegen hatalmak spionjáról mindig és mindenütt derengő képet.

Akkor senki nem ismerte föl Zénont Sébastien Théusban, most utólag mindenki fölismerni vélte. Az írásait sem olvasta Bruggében hajdanában senki, és bizonyára ma sem; de amint kitudódott, hogy Párizsban betiltották, Rómában gyanúsnak nyilvánították valamennyit, mindenki bátran rossz hírét költhette e veszedelmes, bűvös könyveknek. Néhány élesebb szemű, kíváncsi ember bizonyára korábban is gyanította már kilétét, nemcsak Greetének volt szeme és emlékezőtehetsége. De ők hallgattak, így inkább barátnak, mint ellenségnek tűntek, de az is lehet, hogy csak várták, mikor jön el az Ő idejük. Zénon soha nem tudta meg, szólt-e valaki a ferences perjelnek, vagy magától is sejtette, amikor Senlisban helyet ajánlott föl neki a kocsijában, hogy azzal a filozófussal van dolga, akinek nagy vitát kiváltó művét nyilvánosan égették el. Az utóbbi feltételezésre hajlott, mert tudatosan hálás akart lenni a melegszívű férfiúnak. Akárhogy történt is, balsorsa egyszerre más arcot öltött. Már nem egy novíciusokból és két-három feslett életű barátból álló, maroknyi társaság névtelen tagja volt, hanem újra saját sorsának főszereplője. Sokasodtak a vádpontok ellene, de így legalább nem lesz holmi gyorsított eljárással, nagy sietve félresöpört, jelentéktelen figura, amilyen Sébastien Théus lett volna. A per hosszadalmasnak ígérkezett, kényes hatásköri kérdések miatt. Ha csak köztörvényes bűnökről volt szó, polgári bírák ítéltek legfelső fokon is, de most a püspök ragaszkodott ahhoz, hogy ő mondja ki az utolsó szót ebben az ateizmussal és eretnekséggel párosuló, szövevényes ügyben. Brugge eddig igen jól megvolt püspök nélkül is, a király által csak nemrégiben kinevezett férfiú követelőzése nagy fölháborodást keltett, annál is inkább, mert sokan a városba fondorlatosan becsempészett inkvizícióbérencet láttak benne. Valójában a főpap azzal óhajtotta látványosan igazolni hatalmát, hogy igazságosan irányította a per menetét. Campanus kanonok, magas kora ellenére, sokat fáradozott az ügyben; javasolta, s végül el is érte, hogy két teológus, ülnöki minőségben, mindvégig jelen legyen a leuveni egyetemről, ahol a vádlott kánonjogi fokozatát szerezte; azt nem lehetett tudni, hogy ez az intézkedés a püspök egyetértésével vagy anélkül történt. Néhány szertelen elme szélsőséges véleménye szerint az olyan istentelenről,

aki képes ennyire összezavarni a szent tanokat, közvetlenül az Inkvizíció római törvényszékének kellene döntenie, ideje lenne tehát szigorú őrizettel a római Santa Maria sopra Minerva-kolostor valamelyik börtöncellájába szállítani, ott aztán elmélkedhetik. A józanabbak viszont úgy vélték; ott helyben kell elítélni a hitetlent, Brugge szülöttét, aki álnéven tért vissza a városba, ahol jelenléte egy vallásos közösségben a zavart keltőknek kedvezett. Ez a Zénon, aki két évet töltött őfelsége, a svéd király udvarában, lehet, hogy az északi hatalmak kémje; azt sem felejtették el, hogy annak idején a hitetlen töröknél időzött, meg kellene tudni, megtagadta-e a hitét, ahogy mondják, vagy sem. Így kezdődött, temérdek vádpont alapján, az a per, amely évekig is eltarthat, és olyan, mint egy betokosodott tályog a város testén. E nagy fölzúdulásban egyszerre másodrendűvé váltak azok a vádak, amelyek Sébastien Théus letartóztatásához vezettek. A püspök, aki elvből nem volt hajlandó a mágia vádjával foglalkozni, megvetően hallgatta a szerelmi bájitalról szóló históriát, üres locsogásnak vélte; egyes polgári bírák azonban szilárdan hittek benne, és a kisemberek számára is ez volt az ügy sava-borsa. Mint minden olyan perben, amely egy időre felizgatja a hiszékenyeket, lassanként ebben is két szinten, egymástól sajátosan különböző két ügy bontakozott ki; az egyik az volt, amit a törvénytudók és egyháziak láttak benne, azok, akik foglalkozásszerűen ítélkeztek; a másik meg az, amit a mindig szörnyeket és áldozatokat kereső tömeg talált ki magának. A bűnvádi eljárást vezető helyettes főbíró azonnal kizárta a Zénon és az Angyalok adamita és vizionárius kis csoportja közti közvetlen kapcsolat lehetőségét; a hat másik vádlott cáfolta Cyprien rágalmait, ők csak látásból ismerték az orvost, a kolostor árkádjai alatt vagy a Langestraaton találkoztak vele néha. Florian azzal dicsekedett, hogy csókok ígéretével, édes muzsikával, kézen fogva lejtett körtánccal sikerült elcsábítania Idelette-et, és nem volt szüksége semmiféle mandragóragyökérre; Idelette vétke önmagában is cáfolta a magzatelhajtó szerről szóló mesét: a kisasszony ünnepélyesen megesküdött, hogy ilyesmit soha nem kért, és el sem utasított; s ami a legdöntőbb volt: Florian szerint Zénon, ez a már élemedett férfiú, rossz szemmel, sőt ellenségesen nézte az Angyalok

játszadozását, el akarta távolítani tőlük Cyprient. E nem túlságosan összefüggő közlésből annyi mégiscsak kiderült, hogy az állítólagos Sébastien Théus tudott a fürdőkádban folyó üzekedésről beosztott ápolójától, mégsem teljesítette kötelességét, azaz nem tett följelentést. Továbbra is hihetőnek tűnt, hogy Zénon és Cyprien meg nem engedett kapcsolatban állt egymással, de a menhely környékének lakói az egekig dicsérték az orvos makulátlan erkölcseit, erényeit; olyannyira, hogy már szinte gyanúsnak tűnt ez a párját ritkító jó hírnév. Tovább vizsgálták a szodómia vádját, amely felcsigázta a bírák kíváncsiságát; addig-addig kutattak, míg rátalálni véltek az áldozatra Jean Myers egyik betegének a fiában, akivel a vádlott még bruggei tartózkodása kezdetén lépett barátságra; a fiú jónevű családja iránti tiszteletből azonban nem bolygatták a dolgot, a csinos arcáról híres ifjú lovag amúgy is már régóta Párizsban élt, ott fejezte be tanulmányait. A bírák nagy fölfedezése megkacagtatta Zénont, mindössze annyi kapcsolata volt a fiúval, hogy könyveket adott neki. Alpári érintkezéseiknek, ha egyáltalán voltak ilyenek, nyoma sem maradt. A filozófus azonban gyakran ajánlotta írásaiban, hogy kísérletezzünk csak bátran érzékeinkkel, használjuk ki a test összes lehetőségét; márpedig az effajta javallatokból a legsötétebb gyönyörök következnek. A gyanú megmaradt, de bizonyíték híján a bíráknak vissza kellett térniük a véleménynyilvánítással elkövetett bűncselekmény vádjához. Voltak egyéb, még közelibb veszélyt rejtő vádaskodások is. Maguk a ferencesek azzal vádolták az orvost, hogy az igazságszolgáltatás elől menekülő személyek gyülekezőhelyévé változtatta a menhelyt. Luc testvér vallomása e tekintetben is nagyon hasznos volt, világosan megmondta a véleményét: ebben az ügyben minden állítás hamis. A fürdőkamrabeli pajzánkodást alaposan eltúlozzák, Cyprien zöldfülű tacskó, akit megszédített egy nagyon szép leány, az orvos feddhetetlen. Ami a menekülő lázadókat vagy kálvinistákat illeti, meglehet, hogy átlépte néhány a menhely küszöbét, de hisz senkinek nincs a homlokára írva, kicsoda, és egy elfoglalt embernek más dolga is van, mint az, hogy betegeit a titkaikról faggassa. Így beszélt Luc, életében először ily hosszan, majd visszavonult. Még egy igen nagy

szívességet tett Zénonnak. Amikor rendet rakott az elnéptelenedett menhelyen, rábukkant az ember arcú kavicsra, amit a filozófus félredobott; Luc behajította a csatornába azt a tárgyat, amely bizony nem olyan volt, hogy csak úgy szabadon hagyják heverni. Az orgonista viszont sokat ártott a vádlottnak; igazán csak jót mondhatnak róla – vallotta –, de őt is, meg az asszonyát is nagyon megdöbbentette, hogy Sébastien Théus nem Sébastien Théus. Azzal rontott a legtöbbet Zénon helyzetén, hogy fölemlegette azokat a tréfás próféciákat, amelyeken korábban oly jóízűen nevettek a feleségével; valamennyit megtalálták a Szent Kozma-kolostor könyvtárszobájában egy szekrényben, Zénon ellenségeinek kapóra jöttek. Amíg az írnokok hol vastag, hol hajszálvékony betűkkel a Zénon elleni huszonnégy vádpontot írogatták, Idelette és az Angyalok kalandja végéhez közeledett. De Loos kisasszony bűne nyilvánvaló volt, büntetése: halál; még ha apja jelen van, ő sem menthette volna meg, ráadásul egy csapat flamanddal túszul ejtették Spanyolországban, és csak később értesült a tragédiáról. Idelette szépen, kegyelemben halt meg. Néhány nappal előbbre hozták a kivégzést, hogy ne essék a karácsonyi ünnepekre. A közvélemény hangot váltott: a Szépség bűnbánó magatartása, kisírt szeme láttán elérzékenyültek az emberek, sajnálták a tizenöt éves lánykát. Az előírás szerint máglyán kellett volna megégetni Idelette-et csecsemőgyilkosságért, de nemesi származására tekintettel úgy döntöttek, inkább lefejezik. A hóhér megrettent finom vonalú nyakára pillantva, keze elbizonytalanodott, háromszor kellett lesújtania, majd dolga végeztével menekülhetett a fölbőszült, nyomába eredő tömeg elől, facipők és piaci kosarakból elemelt káposztafejek záporoztak rá, akár a jégeső. Az Angyalok pere valamivel tovább tartott: olyan vallomásokat akartak belőlük kicsikarni, amelyekkel úgymond, leleplezhették volna a század elején már fölszámolt Szentlélek Testvérei nevű szekta máig működő, titkos ágát; állítólag azok hirdettek és űztek hasonló, megtévedt praktikákat. Ez az őrült Florian azonban hajthatatlan volt, hiába a kínvallatás, kijelentette, hogy ő semmiben nem követte egy bizonyos Jacob van Almagien adamita nagymester eretnek tanításait;

az említett férfiú, aki ráadásul zsidó volt, már ötven évvel korábban meghalt. Nem kellett neki semmiféle tanokat tanulmányoznia, ő maga, egyedül Florian fedezte föl a test gyönyöreinek paradicsomi élvezetét. A világ összes csípőfogójával sem lehetett volna más vallomásra bírni. Quirin testvér volt az egyetlen, aki megmenekült a halálbüntetéstől, mivel állhatatosan, még a kínzások közepette is bolondnak tettette magát, így aztán elmegyógyintézetbe zárták. Az öt halálraítélt, akárcsak Idelette, kegyes véget ért. Zénon börtönőre közvetítésével lefizette a hóhérokat: fojtsák meg a fiatalokat, mielőtt beléjük kapna a tűz; gyakori volt akkortájt az ilyesfajta egyezség, az ítéletvégrehajtók kapva kaptak sovány fizetségük kiegészítésének ilyetén módján. Cyprien, François de Bure és az egyik novícius esetében bevált a fortély, ők megmenekültek a legrosszabbtól, bár a korábban elszenvedett iszonyú kínoktól már nem kímélhették meg őket. Floriannal és a másik novíciussal azonban nem sikerült a dolog, a hóhérnak nem volt rá ideje, hogy titkon a segítségükre siessen; csaknem kétnegyedórán át hallották üvöltésüket. A házgondnok is a kis csapat tagja volt, de már csak holtan. Amint elhurcolták Oudenaardéból, és börtönbe csukták Bruggében, barátaival mérget hozatott magának; a szokásnak megfelelően, elhamvasztva földelték el, ha már megégetni nem tudták. Zénon nemigen szerette ezt a ravasz fickót, de el kellett ismernie, hogy Pierre de Hamaere képes volt kézbe venni saját sorsát, és férfiként halt meg. Zénon szószátyár börtönőrétől tudta meg a részleteket; szabadkozott a lókötő, amiért váratlanul nem sikerült a beavatkozás az említett két halálraítélt esetében, még azt is fölajánlotta, hogy visszaadja a pénz egy részét, bár a dologról egyikük sem tehet. Zénon megvonta a vállát. Végleges közönybe burkolózott, az a fontos, hogy a végsőkig kímélje erejét. Azon az éjszakán mégsem tudott elaludni. Ellenszert keresett gondolatban az iszonyatra, arra gondolt, hogy Cyprien vagy Florian bizonyosan azért vetette tűzbe magát, hogy kimentsen valakit. Nem a tények olyan iszonyúak, hanem az emberi ostobaság. Hirtelen fölrémlett benne egy emlék: ifjúkorában eladta Nourreddin emírnek a folyékony tűz receptjét, egy algíri tengeri csatában használták föl, és talán azóta is használják.

Hétköznapi dolog volt, bármely tűzszerész megtette volna. A találmány, amellyel emberek százait égették el, még előrelépést is jelentett a haditechnikában. Erőszakért erőszakkal; csakhogy az az erőszak, amit a háborúban alkalmazunk, ahol mindenki öl, és mindenki meghalhat, nem hasonlítható a jóságos Isten nevében elrendelt kínvallatás módszeres irtózatához; de mégis, ily módon ő maga is előidézője és cinkosa volt a nyomorúságos emberi testet sújtó bántalmaknak, és harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy föltámadjon benne a lelkifurdalás; az admirálisok és hercegek valószínűleg mosolyogtak volna rajta. Csak jutna ki minél előbb ebből a pokolból. Nem lehetett panaszra ok: az arcátlan, eretnek vagy nyíltan istentagadó kijelentések összeírásával megbízott teológusok derekasan ellátták feladatukat. Beszerezték Németországból a Proteóriák fordítását, a többi mű ott volt Jean Myers könyvtárában. Zénon legnagyobb ámulatára a perjelnek megvolt a Jóslások a jövő dolgairól is. Az említett kijelentéseket, azaz inkább helyesbített változatukat összevetve, a filozófus kedvtelve rajzolta föl az Úr 1569. esztendejében ezt az emberi vélemény-térképet, legalábbis azon távoli és homályos régiókat illetően, ahová szelleme elkalandozott. Kopernikusz tanait még nem tiltotta be az egyház, bár a talárt és szögletes sapkát viselők közül a legavatottabbak gunyoros arccal csóválták a fejüket, bizonygatva, hogy a tilalom már nem késhet soká, hisz az az állítás, miszerint a világegyetem középpontjában a Nap és nem a Föld áll, nemcsak Arisztotelészt csúfolja meg, hanem a Bibliát is és még inkább azt az emberi szükségletet, hogy lakhelyünket szeretjük a mindenség közepén látni. Természetes, hogy egy olyan nézet, amely a józan ész nyilvánvaló bizonyosságaitól eltávolodik, nincs a köznép ínyére; Zénonnak nem kellett messzire mennie, saját példájából is jól tudta, mennyire fölbolygatja a mozgó Föld képzete önmagunk számára kialakított szokásainkat; ő megmámorosodott a gondolattól, hogy egy olyan világ része, amely nem csupán nyomorúságos emberi hajlék, de az emberek legtöbbje megrémült a táguló világegyetem gondolatától. Merész elképzelés volt a Napot helyezni a világ középpontjába a Föld helyett, de még ennél is súlyosabbnak számított Démokritosz

tévedése, azaz a világegyetem végtelenségébe vetett hit, amely a Naptól is elveszi kiváltságos helyét, tagadja, hogy a világegyetemnek középpontja van; ez már maga volt az elvetemült istentelenség a legtöbb elme számára. Ők korántsem vetették oly nagy örömmel magukat az állócsillagok világából a hol hideg, hol izzó űrbe, mint a filozófus, hiszen olyan elveszettnek érzi magát ott az ember; s ha valaki mégis vette magának a bátorságot, hogy bebizonyítsa, a világűr létezik, azt hitetlennek nyilvánították. Ugyanezek a szabályok voltak érvényben egy még kényesebb terepen, a tiszta eszmék szférájában. Azzal, hogy Averroës, tévesen, egy hideg fővel cselekvő istenséget tételezett föl az örök életű világban, mintegy megfosztotta a vallásos embert a saját képére formált istenétől, aki csakis az emberre pazarolja jóságát és haragját. Origenész téveszméje a lélek halhatatlanságáról azért háborította föl az embereket, mert szinte semmivé tette az élet közvetlen előttünk álló kalandját; az ember azt akarta, hogy nyitva álljon előtte a boldog vagy boldogtalan halhatatlanság kapuja, s hogy ő maga legyen érte a felelős, nem pedig azt, hogy olyasfajta örökkévalóság fogja körül, amelyben ő úgy minden, hogy valójában nem is létezik. Püthagorasz, tévesen, azt föltételezte, hogy az állatoknak természetében és lényegében a miénkhez hasonló lelkük van, s ezzel még jobban fölháborította a két lábon járó, tollanincs állatot, amely az egyetlen örök életű élőlény akar lenni. Epikurosz állítása, azaz föltételezése, hogy a halállal minden véget ér, bár tökéletesen egybevágott azzal, amit a holttesteket vagy a temetőben a sírokat szemlélve tapasztalunk, elevenbe vágott nemcsak azért, mert az ember mohón ragaszkodik az élethez, hanem mert ostoba gőgjében azt hiszi, meg is érdemli, hogy tovább éljen. Mindezek a nézetek istenkáromlásnak számítottak, valójában azonban azért fogadták rosszallóan őket, mert az ember nagyságát rendítették meg. Természetes volt tehát, hogy hirdetőiket börtönbe vetik, vagy még szigorúbban sújtják. A tiszta eszmék világából az emberi viselkedés görbe útjaira alászállva, nem annyira a gőg, mint sokkal inkább a félelem volt az átkozódás legfőbb hajtóereje. A szabad, érzéki játékokat hirdető, a testi örömökről megvetés nélkül beszélő filozófus vakmerősége fölbőszítette a tömeget, amely e téren is számos babonás hiedelem

és még nagyobb képmutatás rabja volt. Mit se számított, hogy az, aki e tanokat hirdeti, szigorúbb erkölcsű, sőt tisztább életű, mint az acsarkodók és becsmérlők maguk; általános volt az a vélemény, hogy sem tűzhalállal, sem kínszenvedéssel nem lehet levezekelni ily elvetemült szabadosságot, épp azért nem, mert a szellem merészsége csak súlyosbítja az egyszerű test kicsapongását. A minden országot hazájának tekintő, s minden vallásos kultuszt a maga módján elfogadhatónak vélő bölcs közönye is elkeserítette ezt a rabtömeget; s ha ezt az eretnek filozófust, aki egyébként nem tagadta, miben hisz valójában, kiáltották ki bűnbaknak, az nem jelentett mást, mint azt, hogy egyszer, titokban, vagy néha talán akaratlanul, de valamennyien ki akartak törni abból a körből, amelybe halálukig be voltak zárva. Az uralkodójával szembeforduló lázadó ugyanezt az irigykedő haragot váltotta ki a rend híveiből; az általa kimondott nem ingerelte az ő folytonos igen-ből álló világukat. Az erényes életet élő volt a legrosszabb e különösen gondolkodó szörnyetegfajtából; tőle mindenki sokkal jobban félt, mert nem lehetett egyértelműen megvetni. DE OCCULTA PHILOSOPHIA: minthogy némelyik bíró állhatatosan újra meg újra fölemlegette azokat a mágikus praktikákat, amelyeket a fogoly állítólag régente, de még nemrégiben is űzött, Zénon, bár erejét kímélendő, szinte már nem is gondolkodott, mégiscsak kénytelen volt eltöprengeni ezen az izgalmas témán, amely úgy mellékesen egész életében foglalkoztatta. Ezen a téren a tudósok nézetei nagyon eltértek a tömegétől. Az állati szinten élő köznép egyszerre tisztelte és gyűlölte a mágust végtelennek hitt hatalmáért, ágaskodott benne az irigység is. Mindenki csalódott, amikor kiderült, hogy Zénonnál csak Agrippa de Nettesheim munkáját találták meg, amely megvolt Campanus kanonoknak és a püspöknek is, és Gian-Battista della Porta újabban kiadott művét, amely ott pihent a püspök asztalán is. Ha már ilyen makacsul tárgyaltak e kérdésekről, a püspök ragaszkodott hozzá, hogy méltányosságból hallgassák meg a vádlottat is. Míg az ostobák szemében a mágia a természetfölötti dolgok tudománya, a főpapot éppen az nyugtalanította benne, hogy tagadja a csodák létezését. Zénon ezt nem is igen titkolta. A mágikusnak nevezett világot pillanatnyilag még

rejtélyes törvényeknek engedelmeskedő vonzások és taszítások uralják – mondta –, de e törvények nem szükségképpen fölfoghatatlanok az emberi értelem számára. Az ismert szubsztanciák közül, úgy tűnik, csupán a mágnes és az ámbra képes fölfedni e sohasem kutatott titkok egy részét, s e titkok talán egy napon majd mindent megvilágítanak. A mágiának és édesleányának, az alkímiának nagy érdeme, hogy az anyag egységét hirdeti olyannyira, hogy a hermetikus filozófusok egy része az anyagot a fénnyel, a villámmal azonosítja. Olyan út ez, amely messzire vezet, s mindazok, akik valóban méltók az adeptus elnevezésre, fölismerték valamennyi veszélyét. A mechanika tudománya, amelybe Zénon oly alaposan elmerült, az említett kutatásokkal rokon, amennyiben a dologról való ismereteket megpróbálta átalakítani a dolgok, illetve, közvetve az ember fölötti hatalommá. Bizonyos értelemben minden mágia: mágia a füvek és a fémek tudománya, amelynek segítségével az orvos hatni tud a betegségre és a betegre; mágia maga a betegség, amely gyakran olyan erővel keríti hatalmába a testet, hogy a test ki sem akar gyógyulni belőle; mágikus a lelket fölkavaró, vagy épp ellenkezőleg, csillapító magas és mély hangok hatalma; és még inkább mágikus a dolgoknál szinte mindig erősebb szavak szenvedélyes ereje, ez magyarázza mindazt, amit a Sefer Jetzira és Szent János evangéliuma mond róluk. Az uralkodókat körüllengő, az egyházi szertartásokból áradó fensőség is mágia, és mágia a bámészokat az áldozatoknál is jobban megbűvölő és elrettentő, szurokfekete vérpad és halotti dobszó. S végül mágikus a szerelem és a gyűlölet, amely agyunkba vési annak a lénynek a képét, akit beengedünk minden gondolatunkba. A főpap elgondolkodva csóválta a fejét, egy ily módon szervezett világban Isten személyes akaratának nem jut többé hely. Zénon helyeselt, bár tudta, mit kockáztat ezzel. A továbbiakban arról érveltek, mit is jelent Isten személyes akarata, hogyan szerez érvényt akaratának, s vajon szükséges-e ahhoz, hogy csodák történjenek? A püspök például semmi bántót nem talált abban, hogy az Értekezés az anyagi világról szerzője Szent Ferenc sebeit a szenvedélyes szeretet rendkívüli következményének értelmezte, mert a szenvedély mindig is a szeretett lény képére formálja azt, aki szeret. Zénonnak csak az

a bűne, hogy ezt a magyarázatot nem lehetségesnek, hanem kizárólagosnak tartja. Zénon tagadta, hogy így lenne. Az ellenfél iránti dialektikus udvariaskodással, szóvirágokkal megtűzdelt szónoklatában a főpap a továbbiakban azt fejtegette, hogy a szent életű Nicolaus Cusanus bíboros már annak idején óva intett az úgymond csodatevő vérző szobrok és ostyák körüli eksztázistól; e tiszteletre méltó tudós (aki maga is a végtelen világegyetem hirdetője volt) szinte előre elfogadta Pomponazzi tételét, amely szerint a csodák teljes egészükben a képzelőerő szüleményei, míg Paracelsus és Zénon állítása szerint mágikus jelenségek. A jámbor bíboros, aki hajdanában maga sem volt mentes a husziták tévedéseitől, ma valószínűleg elhallgatná e merész nézeteit, nehogy tápot adjon az ő idejében még nem oly elterjedt, de azóta egyre inkább elharapózó eretnekségnek, istentelenségnek. Zénon ezzel is egyetértett: soha nem volt még kedvezőtlenebb az idő a szabad véleménynyilvánításhoz. Sőt a püspök dialektikus udvariasságát viszonozva, hozzátette: az a vélekedés, miszerint egy jelenés teljes egészében csak a képzeletben létezik, még nem jelenti azt, hogy kitalált dologról van szó, a kifejezés hétköznapi értelemében, mert a bennünk lakozó istenek és démonok nagyon is valóságosak. Az első többes szám hallatán a püspök szemöldöke ráncba futott, de olvasott ember volt, tudta, hogy ennyit megengedhet annak, aki a görög és latin auktorokon nevelkedett. Majd az orvos szólalt meg Zénonban: elmondta, milyen nagy gonddal figyelte mindig is betegeinek hallucinációit, hisz lényük ezekben nyilatkozott meg a legőszintébben, néha valóságos mennyország, néha a pokol kapuja tárult ki így előtte. A mágiához és más hasonló tanokhoz visszatérve pedig előadta, hogy nemcsak a babona ellen kell küzdeni, hanem a láthatatlant és a megmagyarázhatatlant merészen tagadó, erőteljes szkepticizmus ellen is. Ebben a főpap és Zénon, minden hátsó gondolat nélkül, egyetértett. Végül Kopernikusz agyrémeit idézték föl: ebben a teljes egészében hipotetikus témában nem rejlett semmiféle hittudományi buktató, a vádlott nyugodtan beszélhetett róla. Legföljebb önteltséggel vádolhatják, amiért ezt a Szentírásnak ellentmondó, obskurus elméletet tartja a leghihetőbbnek. Ha nem is támadta Luther vagy Kálvin hevével a

kopernikuszi tanokat, amelyek nevetségessé tették Józsua történetét, a püspök mégis úgy vélte, hogy ezek jó keresztény számára kevésbé elfogadhatóak, mint Ptolemaiosz rendszere. A parallaxisokra alapozott, nagyon helyénvaló matematikai ellenvetéssel élt. Zénon annyit elismert, hogy jó néhány dolgot még bizonyítani kell. Haza, illetve börtönébe visszatérve, a körmönfont szócsavarásba belefáradva, Zénon megpróbált a lehető legkevesebbet gondolkozni; jól tudta, hogy végzetes lehet, ha belebetegszik a börtönéletbe. Gépies elfoglaltságot keresett elméje számára, hogy elkerülje a félelem és a harag csapdáját, saját maga betege volt, akit bátorítania, a kétségbeeséstől óvnia kellett. Idegen nyelvtudása jött a segítségére: ismerte azt a három-négy tudós nyelvet, amelyet az iskolában tanítanak, és élete folyamán, utazásai közben úgy-ahogy, köznyelvi szinten, megbarátkozott még vagy jó fél tucattal. Gyakran sajnálta, hogy hiába hurcolja magával a sosem használt szavak poggyászát, meglehetősen furcsának érezte, hogy tíz-tizenkét nyelven ismeri az igazság és az igazságosság gondolatát kifejező hangegyüttest vagy jeleket. E kusza egyveleget bogozgatni jó időtöltésnek bizonyult, jegyzékeket állított össze, csoportosította a szavakat, összehasonlította az ábécéket és nyelvtani szabályokat. Napokig eljátszott a hangjegyíráshoz hasonlóan világos logikai idióma kidolgozásának tervével, amely minden lehetséges tényt rendszerben tudna kifejezni. Rejtjeles nyelveket talált ki, mintha bizony lett volna valaki, akihez titkos üzeneteket küldhet. A matematikának is hasznát vette, hozzávetőlegesen fölmérte a börtöntető fölött ragyogó csillagok elhajlását; aprólékos számításokat végzett azzal kapcsolatban, hogy mennyi vizet szív fel és párologtat el naponta a laboratóriumában bizonyára lassan elszáradó növény. Ismét hosszasan töprengett azon, hogyan lehetne a repülő és víz alá merülő járműveket, az emberi emlékezetet utánzó gépi hangberendezéseket készíteni; annak idején rajzolgattak ilyen szerkezeteket Riemerrel, s még ma is előfordult, hogy vázlatokat készített róluk jegyzetfüzetébe. Aztán valamiféle gyanakvás vett erőt rajta, ezekre az emberi testhez építhető toldalékokra gondolva; mit számít, hogy le tudunk merülni az óceánba egy vas-és bőrharang védelmében, ha a magára utalt ember megfullad a hullámok közt; és

hiába jutunk fel az égig, pedálok és más gépezetek segítségével, ha az emberi test továbbra is csak az a súlyos tömeg marad, amely lehull, akár a kő. S ami a legfontosabb, miért akarjuk rögzíteni az emberi beszédet, ha az hazugságaival már úgyis túlságosan betölti a világot. Még Leonban kívülről betanult alkímiai táblázatok ötlöttek föl benne hirtelen. Hol az emlékezetét, hol ítélőképességét vizsgálta, kényszerítette magát arra, hogy pontról pontra fölidézze sebészi beavatkozásait, például a vérátömlesztést, amellyel kétszer is kísérletezett. Az első kísérlet várakozásán fölül sikerült, de a második azonnali halált okozott, nem azét, aki adta a vért, hanem azét, aki kapta; mintha a különböző egyének ereiben folyó piros folyadék közt létezne valami olyan szeretet vagy gyűlölet, amiről mi nem tudunk. Hasonló vonzások és taszítások magyarázzák kétségkívül a meddőséget vagy a termékenységet. Erről a szóról akaratlanul is a meghurcolt Idelette jutott az eszébe. Rések támadtak szépen fölépített védbástyái falán, egy este, amikor az asztalnál ült, és a kandalló lángjaiba bámult, hirtelen megjelent előtte a máglyára vetett ifjú szerzetesek sora; az iszonyattól, a szánalomtól, a szorongástól és a gyűlöletté fokozódó haragtól, szégyenletére, patakokban indult meg a könnye. Nem is igen tudta, kit vagy mit sirat ennyire. A börtön legyengítette. A betegágynál gyakran volt alkalma hallgatni, amint a betegek álmaikat mesélik. Ő is végigálmodta a maga álmait. Általában mindenki beérte annyival, hogy azt szűrte ki a látomásokból, ami valóra vált, mondván, hogy ezek árulják el az alvó titkait; Zénon viszont úgy gondolta, hogy az önmagának kiszolgáltatott elme játékai leginkább arról tudósítanak bennünket, hogyan észleli lelkünk a dolgokat. Fölsorolta az álom leglényegesebb sajátosságait: könnyedség, megfoghatatlanság, összefüggéstelenség, az akaratlan emlékezés szinte plátói érzése és valami szinte elviselhetetlen szükségérzet; az idő szabadon csapong, az álombéli személy alakja folytonosan változik, hol egy személy jelenik meg több alakban, hol több személy sűrűsödik egy alakká. E kísértetszerű kategóriák erősen emlékeztettek azokra, amelyekkel a hermetikusok a síron túli életet jellemezték, mintha a halál birodalma a lélek számára a sötétség birodalmának folytatása lenne. Ugyanakkor az életet éppen

elhagyni készülő ember számára maga az élet is oly furcsa mód bizonytalan és különös, mint az álom. Zénon úgy sétált át egyik állapotból a másikba, mint a tárgyalóteremből jól bezárt cellájába, cellájából pedig a fogház behavazott udvarára. Látta magát annak a keskeny toronynak a kapujában, ahova a svéd király őfelsége Vadsténában elszállásolta. Erik herceg előző nap az erdőben űzött egy nagy jávorszarvast, most ez állt meg előtte, mozdulatlanul és türelmesen, ahogy az állatok szoktak, ha segítségre várnak. Zénon álmában úgy érezte, el kell rejtenie, meg kell mentenie a vadat, de nem tudta, mi módon késztesse arra, hogy átlépje az emberi hajlék küszöbét. A fekete jávorszarvas nedvességtől csillogott, mintha folyón gázolt volna át. Egy másik alkalommal Zénon azt álmodta, hogy egy bárkában hajózik lefelé egy folyón, majd a bárka kifut a nyílt tengerre. Szép, napos, szeles idő van. Százával húznak el a halak a bárka orránál, vagy ott úszkálnak körülötte, sodortatják magukat, vagy az áramló vízbarázda elé úsznak, haladnak az édesvízből a sós vizek felé, vándorútjuk csupa öröm. Később már álmodnia sem kellett. A dolgok önként öltötték magukra azt a színt, amelyet csak álomban viselnek, s amelyek az alkimisták szószedeteinek tiszta zöldjét, a bíborszínt és a fehéret idézik; egy kis narancs, amely egy reggel ott pompázott az asztalán, sokáig ragyogott, akár a napkorong, illata és zamata üzenetet hozott. Több ízben mintha ünnepélyes orgonamuzsikát hallott volna Zénon, ha egyáltalán lehetséges orgonazenét hallani teljes csendben; inkább a lélek hallotta e hangokat, nem a fül. Ujjai egy mohos tégla enyhén dimbesdombos lapján futottak végig, s úgy érezte, világokat fedez föl. Egy reggel, amint őre, Gilles Rombaut kíséretében az udvaron rótta a sétaköröket, a hepehupás kövezeten átlátszó jégréteget pillantott meg, alatta vízerecske csordogált, reszketett. A vékony csermely kereste és meg is találta útját. Egy ízben isteni látomás jelent meg előtte. Egy tíz év körüli szép, szomorú gyermeket látott a szobában, talpig feketébe öltözve, mintha egy elvarázsolt kastélyból jött volna elő, ahová csak álmában látogat az ember. Zénon akár valóságosnak is hihette volna, ha nem annyira hirtelen, hang nélkül tűnik fel anélkül, hogy belépett, oda jött volna valahonnan. Rá hasonlított ez a gyermek, de nem volt azonos azzal,

aki a Wollestraaton nőtt fel. Zénon a múltjában keresgélt, amelyben kevés asszony kapott helyet. Casilda Perezt óvatosan szerette, nem akarta, hogy a szegény lány a tőle származó teherrel térjen vissza Spanyolországba. Az a szerencsétlen rablány meg Buda falainak tövében lelte halálát, nem sokkal azután, hogy az övé lett, Zénon tulajdonképpen csak ezért emlékezett rá. A többi asszony, aki mellé az árokpartok véletlenje sodorta, mind szajha volt, nem sokra tartotta ezeket az alsószoknya-és húspárnákat. A frösői hölgy más volt, ő szerette annyira Zénont, hogy hosszú időre akarja befogadni, gyermeket akart tőle, s ő máig sem tudja, teljesült-e az asszony kívánsága vagy sem, mert a teljesüléshez a testi vágy nem elegendő. Lehetséges, hogy az ő magja, átszelve a sötétséget, életet adott ennek a lénynek, akiben ő él tovább, ő sokszorozódik meg, az a teremtmény, aki ő maga, és mégsem egészen ő? Végtelen fáradtságot érzett, és valami önkéntelen büszkeséget. Ha így történt, ezzel is elkötelezte magát, mint írásaival és cselekedeteivel; csak az idők végeztekor jut ki a labirintusból. Sign Ulfsdatter gyermeke, a fehér éjszakák gyermeke, a lehetséges a lehetségesek közül, csodálkozó, de komoly tekintettel nézte a férfit, mintha olyan kérdéseket akarna föltenni neki, amelyekre Zénon nem tudna válaszolni. Nehéz lett volna megmondani, melyikük nézte a másikat több szánalommal. A látomás ugyanolyan hirtelen foszlott szét, ahogyan megjelent, a talán csak elképzelt gyermek tovatűnt. Zénon arra kényszerítette magát, hogy ne is gondoljon többé rá; minden bizonnyal pusztán a fogoly hallucinációja az egész. Az éjszakás őr magas, nagydarab, szófukar ember volt; fél szemét behunyva szundikált a folyosó végén, látszólag nem volt más szenvedélye, mint hogy a zárakat olajozza, fényesítse. Gilles Rombaut-t viszont tréfás, huncut embernek ismerte meg; ügynökösködött, katonáskodott, világlátott férfi lett. Kifogyhatatlan fecsegéséből Zénon megtudta, mit beszélnek, mit csinálnak a városban. Ő rendelkezett azzal a hatvan solidusszal, amely valamennyi tekintélyes vagy épp nemesi származású foglyot naponta megilletett. Elhalmozta Zénont élelemmel, mert jól tudta, hogy a fogoly alig nyúl az ételhez, így a pástétomok és sózott húsok tömege végül a Rombaut házaspár és négy gyermekének asztalán kötött ki.

A bőséges ennivaló és a Rombaut asszony keze munkájával tisztességesen kifehérített alsónemű nemigen bűvölte el a filozófust, aki korábban megismerte a közös cella poklát is; mégis valamiféle cimboraság jött létre közte és a vidor őr között, már ahogy ez lenni szokott, ha valaki egy másiknak enni ad, megsétáltatja, borotválja és kiüríti a dézsáját. Ahogy a vidám kópé elmélkedett, az hatásos ellenméreg volt a csavaros teológiai és jogi nyelv ellen; Gilles nem volt egészen biztos benne, hogy a Jóisten létezik, hiszen olyan hitvány állapotok uralkodnak e világon. Idelette nyomorult sorsa is könnyekre indította; igazán kár, hogy nem hagyták meg egy ilyen szép kislány életét. Az Angyalok üzelmeit nevetségesnek találta, bár kijelentette, hogy mindenki úgy szórakozik, ahogy tud, ízlések és pofonok különbözők. Ő jobban szereti a lányokat, e kevésbé veszélyes, de drága gyönyört, amely néha megzavarja a családi fészek békéjét. Ami pedig a közügyeket illeti, azokra fütyül. Kártyázott Zénonnal, és mindig ő nyert. Zénon, az orvos, kezelte a családot is. A nagy adag lepény, amit Greete a háromkirályok napján behozott Zénonnak a zárkába, rögtön föltűnt a semmirekellőnek, és el is csente tőle; ezzel egyébként semmi rosszat nem tesz, hiszen a fogoly amúgy is dúskál az ennivalóban – gondolta. Így aztán Zénon sohasem tudta meg, hogy akarta Greete, a maga félénk módján, hűségét tanúsítani. Mikor elérkezett a pillanat, a filozófus elég jól védekezett. A fölsorolt vádpontok közül néhány képtelenségnek bizonyult, nyilvánvalóan nem tért át Keleten Mohamed hitére, nem is metélték körül. Nehezebb feladat volt tisztára mosnia magát azon vád alól, hogy ő a hitetlen barbárt szolgálta, amikor a török flottái és seregei a császár ellen harcoltak. Zénon azt hangsúlyozta, hogy bár firenzei apától született, később Languedocban telepedett le, ott vállalt munkát, tehát ő a Legkeresztényibb Király alattvalójának tekintette magát, s a francia király őfensége igen jó viszonyban állt a török udvarral. Az érvelés aligha volt meggyőző, de Zénon számára igen kedvező mendemondák terjedtek el erről a levantei útról. Állítólag a császár titkos ügynöke volt barbár földön, s most a kötelező titoktartás pecsételi száját. A filozófus nem cáfolta sem ezt, sem a többi legalább ilyen regényes híresztelést, nehogy elcsüggessze

azokat az ismeretlen jóakaróit, akik terjesztették őket. A svéd király udvarában töltött kétéves időszak azonban még hátrányosabb színben tüntette föl Zénont, mert ez későbbi volt, s így nem vehette körül a legendák megszépítő ködfátyla. A bíráknak azt kellett kideríteniük, hogy hű katolikusként élt-e a protestánsnak mondott országban. Zénon tagadta, hogy lemondott volna hitéről, de arról hallgatott, hogy protestáns imaházba járt, egyébként amilyen ritkán csak lehetett. Újra fölmerült az a súlyos vád is, hogy idegen hatalom számára kémkedett. Zénon nem tett jó szolgálatot önmagának, amikor azzal érvelt, hogy ha meg akart volna tudni bármit is, és ezt a valamit közölni akarta volna valakivel, akkor olyan városban telepszik le, amely nem esik oly messze a fontos ügyektől, mint Brugge. Csakhogy a bírák épp azért ráncolták homlokukat, mert Zénon álnéven töltött ily hosszú időt szülővárosában; valami titkot sejtettek e mögött. Azt még csak érthetőnek találták, hogy egy hitetlen férfi, akinek tanait a Sorbonne betiltja, néhány hónapig egy nem éppen ájtatosságáról híres sebész-borbélynál rejtőzködik, de hogy egy olyan ügyes ember, aki királyok orvosa volt, hosszú ideig ingyen gyógyítson egy menhelyen, az túlságosan is különös volt a számukra, semhogy gyanúsnak ne találják. Erre a vádlott sem tudott mit mondani, ő maga sem értette, miért is időzött oly hosszasan Bruggében. Illendőségből nem említette, hogy egyre fokozódó szeretettel ragaszkodott az elhunyt perjelhez, ez egyébként is csak saját magának lehetett magyarázat. A Cypriennel való fajtalankodás vádját Zénon kereken elutasította; de mindenkinek az volt a véleménye, hogy szavaiból hiányzik az erényes felháborodás, holott az lett volna a helyénvaló. Az a vádpont, hogy üldözötteket ápolt és gyógyított a Szent Kozmakolostorban, már nem tért vissza; az új ferences perjel úgy vélte, hogy a rendház már éppen eléggé megszenvedte ezt az ügyet, azért azon igyekezett, hogy ne szítsák föl újra a menhely orvosának hűtlenségéről kerengő mendemondákat. A fogoly, aki addig igen jól viselte magát, dührohamot kapott, amikor Pierre Le Cocq, Flandria főügyésze újra szóba hozta a régi mesét: az illetlen, mágikus praktikákat, s azt állította, hogy Jean-Louis de Berlaimont elfogult rajongása az orvos iránt azzal magyarázható, hogy Zénon megbabonázta. Való igaz, a vádlott korábban azt fejtegette a

püspöknek, hogy bizonyos értelemben minden mágia; de most végtelen düh fogta el, látván, hogy két szabad elme vitáját így akarják eszközül fölhasználni. A főtisztelendő püspök úr nem vette észre a szembeötlő ellentmondást. A hittételekben ügyesen eligazodott a vádlott, már amennyire ügyes lehet egy sűrűn szőtt pókháló rabja. A megfigyelőként jelenlevő teológusokat különösen a világ végtelenségének a kérdése foglalkoztatta; hosszasan vitatkoztak arról, vajon ugyanazt jelenti-e végtelen és határtalan. Még tovább tartott a heves szópárbaj a lélek halhatatlanságának kérdéséről: hogy vajon örök életű-e a lélek, vagy halál utáni élete csak részleges vagy időszakos, ami a keresztény ember számára egész egyszerűen a halandóságot jelentené; Zénon ironikusan megemlítette Arisztotelésznek a lélek részeiről szóló definícióját, amelyet később az arab tudósok oly bölcsen tovább finomítgattak. Miről is vitáztak valójában, a vegetatív vagy az animális lélek, a racionális vagy az intellektuális lélek s végső soron a prófétikus lélek halhatatlanságáról, vagy egy olyan egység halhatatlanságáról, amely mindezeknek része? Zénon egy ízben megjegyezte, hogy az említett föltételezések közül némelyik lényegében Szent Bonaventura hilemorphikus elméletére emlékeztet, amely a léleknek egyfajta testiséget tulajdonít. A teológusok tagadták e következtetés helyességét, de Campanus kanonokot, aki jelen volt a vitán, és jól emlékezett arra, hogy tanítványa hajdanában tőle tanulta a skolasztikus finomságokat, az érvelés hallatán nagy büszkeség töltötte el. Ezen az ülésen olvastak fel – a bírák szerint, akik úgy vélték, eleget tudnak már ahhoz, hogy ítélkezzenek, túlságosan is hosszan – azokból a füzetekből, amelyekbe Zénon negyven évvel korábban pogány vagy hírhedt ateista gondolkodók vagy az egyházatyák egymásnak ellentmondó nézeteit jegyezte föl. Jean Myers, sajnos, gondosan megőrizte ezt az iskolás fegyvertárt. A meglehetősen korlátolt érvelést a vádlott és a püspök egyaránt türelmetlenül hallgatta, de a laikusokat ezek a dolgok jobban fölháborították, mint a Proteóriák túlságosan homályos, nem egykönnyen érthető, merész kijelentései. Végül síri csöndben olvasták föl azokat a tréfás próféciákat, amelyekkel Zénon mint ártatlan kitalálós játékkal az

orgonistát és feleségét szórakoztatta valamikor. Ez a groteszk világ, amelyet bizonyos festők képein látunk megelevenedni, most hirtelen félelmetesnek tűnt. Az őrület ébresztette aggodalommal hallgatták a jelenlevők a történetet a méhekről, akiket azért fosztottak meg viaszuktól, hogy vele megadják a végtisztességet azoknak a holtaknak, akiknek nincs szemük, akik mellett hiába égnek a gyertyák, s akiknek fülük sincs, hogy meghallják a kérő szót, és kezük sincs, amivel adjanak. Maga Bartholommé Campanus is belesápadt, amikor az egyik prófécia Európa népeit és uralkodóit említette, akik minden tavaszi napéjegyenlőség idején sírnak és jajveszékelnek egy hajdanában Keleten halálra ítélt lázadó sorsán; illetve, azokat az elvetemült és eszeveszett népeket, akik egy láthatatlan és néma Úr nevében fenyegetőznek, ígérgetnek, s bár létezésére nincs semmi bizonyíték, az ő letéteményesének vallják magukat. Senki nem nevetett azon a történeten sem, amely a szánalmas bégetésük ellenére naponta ezerszám lemészárolt és karóba húzott ártatlan báránykákról, az Aprószentekről szólt; nem nevettek a madártollon szunnyadó, s az álmok paradicsomába szárnyaló embereken, sem az élők sorsát meghatározó, holtak csontjait ábrázoló, szőlő vérétől foltos fametszeteken; és még kevésbé a mindkét végükön lyukas, gólyalábon járó zsákokon, amelyek komisz szózuhataggal árasztják el a világot, és bendőjükben a földet emésztik. Túl a keresztény intézményeket nemegyszer nyíltan káromló szándékokon, e zagyva írásokból minden eddiginél teljesebb tagadás érződött, és kesernyés ízt hagyott az emberek szájában. Kesernyés visszaöklendezésnek érezte maga a filozófus is e felolvasást; legnagyobb bánatára a hallgatóság annak a vakmerőségén háborodott fel, aki a nyomorúságos emberi sorsot a maga abszurditásában mutatta meg, s nem magán a sorson, pedig azon mindenki tudna változtatni, ha csekély mértékben is. A püspök azt javasolta, hagyják már ezeket az ostobaságokat, mire Hiéronymus van Palmaert, a teológia doktora, aki nyilvánvalóan gyűlölte Zénont, visszatért a vádlott által egykor összegyűjtött idézetekre, s úgy vélekedett, hogy régi szerzők műveiből istentelen, kártékony következtetéseket levonni gonoszabb fortély, mint látszólag

nyíltan állítani valamit. A főtisztelendő püspök úr túlzónak találta ezt a nézetet. Mire a doktor gutaütéses arca kigyúlt, és emelt hangon azt kérdezte: ugyan miért kellett neki idefáradnia, hogy véleményt mondjon olyan erkölcsi és hittételbeli tévelygésekről, amelyeket még egy falusi bíró is pontosan meg tudna ítélni, a legcsekélyebb habozás nélkül. Két, Zénonra nézve igen hátrányos mozzanata volt ennek az ülésnek. Egy magas, durva arcú asszony jelent meg nagy dérreldúrral. Jean Myers egykori cselédje volt, Catherine, aki hamar megelégelte, hogy Zénon istápoltjainak viselje gondját a menhelyen, és most Citrouille házában mosogatott. Azzal vádolta az orvost, hogy csodaszereivel megmérgezte Jean Myerst, és hogy a foglyot elveszejtse, inkább bevallotta, hogy ebben maga is segített Zénonnak. Méregfőzeteivel e gyalázatos férfi előbb fölgyújtotta az érzékeit – fröcsögte – olyannyira, hogy testét-lelkét rabul ejtette. Kifogyhatatlanul ömlött belőle a sok részlet testi kapcsolatukat illetően, úgy látszik, a Citrouille házában dolgozó lányok és klienseik közelében időközben ugyancsak kitanulta a mesterséget. Zénon határozottan tagadta, hogy megmérgezte volna az öreg Jeant, de elismerte, hogy két ízben volt dolga az asszonnyal. Catherine üvöltve, hadonászva előadott vallomása azonnal fölélesztette a bágyadozó bírák érdeklődését, és döbbenetes hatást gyakorolt a terem ajtajában tolongó hallgatóságra; a boszorkánymester körül szállongó baljós híreket ez a vallomás csak megerősítette. A megvadult szolgáló abba sem akarta hagyni, úgy kellett erővel elhallgattatni; miután a sárga földig lehordta a bírákat, kidobták a teremből, és a bolondokházába vitték, hogy kedvére kitombolhassa magát. A bírák meghökkenten ültek a helyükön. Az a tény, hogy Zénon nem tartotta meg a sebészborbély örökségét, önzetlenségét bizonyította, semmi indítóokot nem találtak az állítólagos gyilkosság bűntettére; persze, az is lehet, hogy csak a lelkifurdalástól gyötörve cselekedett így – gondolták. Tárgyalás közben, a közügyek akkori állapotát tekintve, még félelmesebb bejelentés érkezett névtelen levélben a bírákhoz. Nyilvánvaló volt, hogy Cassel, az öreg kovács szomszédaitól származik. Azt állították, hogy az orvos két hónapon át naponta eljárt

a kovácsműhelybe, egy sebesültet ápolt, aki nem volt más, mint a megboldogult Vargaz kapitány gyilkosa; sőt igen ügyesen maga az orvos szöktette meg a gyilkost. Zénon szerencséjére Josse Cassel, aki sok mindenről tudott volna mesélni, Geldern tartományban a király szolgálatába szegődött, de Landas ezredébe állt be nemrég. Az öreg Pieter, magára maradván, az ajtó alá csúsztatta a kulcsot, és egy másik faluba költözött, ahol jószágai voltak, de senki sem tudta pontosan, hova. Zénon tagadott, ahogy kellett; és váratlan szövetségesre lelt abban a falusi bíróban, aki annak idején könyveibe lelkiismeretesen bevezette, hogy Vargaz gyilkosa egy szénapajtában halt meg, ekkor és ekkor; egyáltalán nem törődött azzal, hogy megvádolják: hanyagul vezette a vizsgálatot e régen történt ügyben. A levél írójának személyére nem derült fény, Josse szomszédai, amikor faggatták őket, se hideg, se meleg válaszokat adtak; józan ésszel senki nem vallhatta be, hogy két évig várt egy ilyen nagy bűntény bejelentésével. A vád súlyos volt, és súlyosbította azt a másikat, miszerint Zénon üldözötteket ápolt a menhelyen. Zénon számára a per nemigen jelentett már többet, mint a Gilleslel játszott kártyapartik, amelyeket szórakozottságból vagy közönyből mindig ő veszített el. Akár ezeknek a színes kártyalapoknak, amelyek tönkreteszik vagy meggazdagítják a játékost, a törvényszéki játékban is minden részletnek megvolt a maga értéke; éppúgy, ahogy a különböző kártyajátékokban, itt is illik betartani a szabályokat: meg kell keverni a kártyát, be kell tartani a sorrendet, titkolózni kell és hazudni. Az igazság, ha kimondják, csak zavart volna mindenkit. Egyébként sem különbözött sokban a hazugságtól. Ha Zénon igazat mondott, az sem volt teljesen igaz; nem tagadta meg a keresztény vallást, sem a katolikus hitet, de nyugodt lelkiismerettel megtette volna, ha úgy hozza a sors; talán lutheránussá lett volna, ha még korábban, ahogy remélte, visszatér Németországba. Teljes joggal tagadta, hogy testi kapcsolatban lett volna Cypriennel, de volt olyan este, amikor kívánta ezt az immáron elenyészett testet; a szerencsétlen fiú állításai bizonyos értelemben nem is voltak olyan hamisak, mint Cyprien hitte volna. Azzal már nem is vádolták, hogy vetélést segítő főzetet adott Idelette-nek; amikor a vád elhangzott, ő becsülettel tagadhatta, de azt gondolta, hogy bizony segített volna a

lányon, ha ő időben kéri, és sajnálja, hogy így nem tudta megkímélni a gyászos végtől. Olyan esetekben viszont, amelyekben a tagadás szó szerint hazugság volt, mint Han ápolásának ügyében, a színtiszta igazság sem lett volna kevésbé hazug. A lázongóknak tett szolgálatok nem bizonyították, hogy Zénon a magáénak érezte ügyüket, bár a méltatlankodó ügyész és a bámuló hazafiak így gondolták: e szenvedélyes harcosok úgysem értették volna meg, hogy csupán orvosi hivatástudatból cselekedett. A teológusokkal folytatott csatározásoknak megvolt a maga varázsa, de Zénon nagyon jól tudta, hogy nem jöhet létre semmiféle tartós megegyezés azok között, akik kutatnak, mérlegelik, boncolják a dolgokat, és arra büszkék, hogy holnap is képesek másként gondolkodni, mint ma; valamint azok között, akik hisznek, vagy azt állítják, hogy hisznek, és halálbüntetés terhe mellett arra kényszerítik felebarátaikat, hogy ők is ugyanúgy cselekedjenek. Unalmas valószerűtlenség légköre uralta ezeket az eszmecseréket, a válaszok nem a kérdésekre feleltek. Az egyik utolsó tárgyaláson Zénon elaludt; a mellette álló Gilles hátba vágta, úgy utasította rendre. Az az igazság, hogy egy bíró is elbóbiskolt. Mikor fölébredt, azt hitte, már kimondták a halálos ítéletet, és ezzel mindenkit, a vádlottat is beleértve, megnevettetett. A különböző vélemények kezdettől fogva, nemcsak a törvényszéken, hanem városszerte is, bonyolult képletekbe rendeződtek. A püspök álláspontja nem volt világos, de nyilvánvalóan mérsékeltnek, majdhogynem elnézőnek tűnt. S minthogy Monseigneur ex officio a királyi hatalom egyik támaszának számított, számos magas rangú férfiú hasonlóképpen viselkedett; Zénon mármár az uralkodó párt védence lett. Ugyanakkor olyan súlyos vádpontok is szóltak ellene, hogy a mérsékelt álláspontnak is megvoltak a maga veszélyei. Philibert Ligre bruggei rokonai, barátai haboztak: végtére is a vádlott a családhoz tartozik; de nem tudták eldönteni, védjék-e épp ezért, vagy elmarasztalják. Azok viszont, akik korábban sokat szenvedtek a Ligre bankház kemény manővereitől, Zénonra is nehezteltek, neve fölkorbácsolta indulataikat. A polgárság túlnyomó s a kisemberek jobbik részét képező hazafiaknak támogatniuk kellett volna azt a nyomorultat, akiről az a hír járta, hogy

segítette felebarátaikat; néhányan meg is tették, de e rajongók többsége az evangéliumi tanok felé hajlott, s mindennél jobban gyűlölte az ateizmus vagy az erkölcsi szabadosság gyanújának még az árnyékát is; ráadásul utálták a kolostorokat, és úgy rémlett nekik, hogy ez a Zénon Bruggében szerzetesekkel cimborált. Csupán néhányan, a filozófus ismeretlen barátai, akiket más-más okból ugyan, de a rokonszenv szálai fűztek hozzá, próbáltak titokban segíteni úgy, hogy magukra ne vonják az igazságszolgáltatás figyelmét, mert attól valamennyiüknek jó oka volt óvakodni. Ők egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy megpróbálják összezavarni a dolgokat, hátha a zűrzavar a fogoly javára fordítja a pert, vagy legalábbis nevetségessé teszi üldözőit. Campanus kanonok sokáig emlékezett arra a Catherine végzetes vallomását megelőző, február eleji napra, amikor a bíró urak, a püspök távozása után, a tárgyalóterem küszöbén folytatták az eszmecserét; Pierre Le Cocq, aki Flandriában Alba hercegének volt teljhatalmú embere, megjegyezte, hogy csaknem hat hete vesztegetik már az idejüket semmiségekre, holott már régen oly egyszerű lett volna lesújtani a vádlottra a törvény erejével. Ugyanakkor nagyon örvendetes – mondotta –, hogy ez a teljesen jelentéktelen per, jelentéktelen, hiszen a nagy napi érdekek egyikéhez sem kapcsolódik, hasznosan eltereli a tömegek figyelmét; a bruggei kisembert kevésbé nyugtalanítja, hogy mi folyik Brüsszelben a vésztörvényszéken, ha itt helyben Zénon úrral foglalkozhatik. Nem rossz dolog az sem, hogy éppen akkor, amikor mindenki az állítólagos önkényt veti az igazságszolgáltatás szemére, megmutatják, hogy Flandriában a törvénykezés terén igenis tiszteletben tartják a formákat. Hangját lehalkítva hozzátette, hogy a főtisztelendő püspök úr nagyon bölcsen cselekedett, amikor élni kívánt törvény adta hatalmával, ezt hiába is próbálnák egyesek elvitatni tőle, de azért talán el kéne választani egymástól az embert és ténykedését; vannak Monseigneurnek olyan aggályai, amelyektől meg kellene szabadulnia, ha továbbra is a helyén akar maradni. A nép mindenképpen máglyán szeretné látni ezt az egyént; veszélyes eldugni a komondor elől a csontot, ha egyszer már megtáncoltattuk az orra előtt.

Bartholommé Campanus jól tudta, hogy a befolyásos ügyész erősen eladósodott annál a pénzintézménynél, amelyet Bruggében továbbra is Ligre bankháznak hívtak. Másnap sürgősen írt unokaöccsének, Philibert-nek és feleségének, Martha asszonynak; kérte, intézzék el, hogy Pierre Le Cocq találjon valami kerülő utat a fogoly megmentésére.

Egy szép otthon A fényűző foresteli rezidenciát nemrégiben építette Philibert és a felesége, itáliai módra; mindenki megcsodálta az egymásba nyíló, fényes parkettájú termek hosszú sorát, a hosszúkás ablakokat, amelyek a parkra nyíltak; odakinn egyszerre esett eső és hó e februári reggelen. A Félszigeten iskolázott festők a világi történelemből és a mitológiából vett szép jelenetekkel díszítették a szobák mennyezetét: Nagy Sándor jótéteményeivel, Titus kegyelemosztásával, az aranyesőben fürdő Danaéval, az ég felé szárnyaló Ganümédésszel. Az elefántcsont, jáspis és ébenfa berakásos dolgozószobát, amelynek elkészültéhez három hatalom járult hozzá, vékony, csavart oszlopok s a tükrökben megsokszorozódó női aktok díszítették; rugóra nyíltak titkos fiókok. Csakhogy Philibert volt olyan ravasz, hogy államkötvényeit nem bízta a lélek mélységéhez hasonlóan bonyolult süllyesztőkre; szerelmeslevelet viszont soha nem írt, nem is kapott, igencsak mértéktartó szenvedéllyel mindig olyan szép lányokkal foglalkozott, akiknek nem szokás írni. A négy fő erényt ábrázoló, kerek domborművel díszített kandallóban két hidegen csillogó pilaszter közt égett a tűz; a szomszédos erdőből idehozatott, vaskos farönkök voltak e fényűzésben az egyedüli természetes tárgyak, csak ezeket nem csiszolta, gyalulta, lakkozta munkáskéz. Egy kisasztalon néhány pergamen-vagy bőrkötéses könyv mutatta arany dombornyomásos gerincét, vallásos munkák voltak, nem olvasta őket senki; Martha már régen feláldozta Kálvin művét A keresztyén vallás alapvonalai-t, az eretnek könyv ugyanis, ahogy Philibert udvariasan szóvá tette, túlságosan kompromittáló a számukra. Philibert-nek volt egy genealógiai kézikönyvekből álló gyűjteménye és az egyik fiókban egy szép Aretinója, amelyet időnként megmutogatott vendégeinek, miközben a hölgyek ékszerekről vagy a teraszon nyíló virágokról beszélgettek. Tökéletes rend uralkodott a szobákban, már kitakarítottak a tegnap esti fogadás után. Alba hercege és szárnysegédje, Lancelot de Berlaimont, útban hazafelé egy Mons vidéki ellenőrző körútról, volt szíves elfogadni a meghívást; Philibert házában vacsoráztak, ott töltöttek egy éjszakát. Mivel a hercegnek túl fáradságos lett volna

megjárni a sok lépcsőfokot, az egyik földszinti teremben vetették meg ágyát, egy ezüst lándzsákkal és egyéb hadi trófeákkal kifeszített szőnyegsátor alatt, amely a léghuzattól óvta; mostanra nyoma sem maradt e heroikus pihenőhelynek, amelyben az előkelő látogató, sajnálatosan, oly rosszul aludt. Vacsoránál határozott, de óvatos társalgás folyt; a közügyekről beszélgettek, abban a hangnemben, amelyet azok az emberek vesznek föl, akik maguk is nagy dolgok részesei, és tudják, mihez tartsák magukat, semmit sem hangsúlyoztak túlságosan, így kívánta a jó ízlés. A herceg teljes bizakodásának adott hangot az alsó-németországi és flandriai helyzetet illetően: a zavargásokat megfékezték, a spanyol monarchiának nem kell attól tartania, hogy valaha is elveszik tőle Middelburgot vagy Amszterdamot, de még csak Lille-t vagy Brüsszelt sem. Nyugodtan beadhatja Nunc dimittis-ét, és arra kéri a királyt, jelölje ki utódját. Hisz már nem fiatal, s arcszíne májbetegségre vall; étvágytalansága arra kényszerítette vendéglátóit, hogy ők is éhen maradjanak. Lancelot de Berlaimont viszont jól belakmározott, miközben a katonaéletről fecsegett terjengősen. Az orániai herceget visszaverték, csupán az hatott rosszul a fegyelemre, hogy a zsoldot rendszertelenül fizették. A herceg összevonta szemöldökét, és másról kezdett beszélni; még nem érezte elérkezettnek az időt, hogy föltárja a királypártiak anyagi nehézségeit. Philibert is, aki pontosan tudta, mennyire rúg a hadsereg deficitje, jobbnak látta, ha nem beszélnek pénzügyekről az asztalnál. Mihelyt vendégei útnak indultak a szürke hajnalon, Philibert, aki nem repesett azért, hogy ily korai órában kell bókokat zengenie, újra fölment lefeküdni: köszvényes lábára való tekintettel legszívesebben az ágyban dolgozott. Felesége viszont naponta hajnalban kelt, így neki nem volt szokatlan a korai indulás. Martha egyenletes léptekkel végigsétált az üres szobákon, eligazított egy-egy arany vagy ezüst csecsebecsét, amit valamelyik szolgáló nem pontosan a helyére tett, körmével levakarta egy tükörasztalról az alig észrevehető viaszpöttyöt. Egy idő múlva lehozta neki a titkár Campanus kanonok felbontott levelét, Philibert ironikus kis megjegyzése kíséretében, miszerint most legalább hírt hall kuzinjukról, az ő testvérbátyjáról.

A kandalló előtt ülve, a heves tűz elől egy hímzett kályhaellenző oltalmában, Martha végigolvasta a hosszú levelet. Az apró, fekete betűs írással telerótt oldalak zizegtek a csipkés ruhaujjból kibújó, sovány kézben. Hamar abbahagyta az olvasást, és elábrándozott. Bartholommé Campanus még akkor tudatta vele, hogy van egy féltestvére, amikor új asszonyként Flandriába érkezett, sőt még arra is kérte őt, imádkozzék az istentelenért; a kanonok nem tudta, hogy Martha sohasem imádkozik. E törvénytelen fiú históriája neki csak újabb szégyenfoltot jelentett anyja amúgy is bemocskolt emlékén. Nem volt nehéz azonosítania a németországi pestisjárvány idején oly nagy hírnevet szerzett orvos-filozófust azzal a vörös ruhás férfival, akivel Bénédicte betegágyánál találkozott, s aki, oly különös módon, elhalt szüleiről faggatta. Számtalanszor gondolt azóta e félelmetes átutazóra, még álmodott is róla. Akárcsak Bénédicte a halálos ágyán, ez a férfi is belélátott: megérezte, hogy a gyávaság halálos vétkét hordozza magában, azt a vétket, amely láthatatlan mindazok számára, akik erős asszonynak vélik. Testvérének léte szálka volt szemében. Zénon volt az a lázadó, aki ő soha nem tudott lenni; Zénon bebarangolta az egész világot, míg ő Kölnből csak Brüsszelig jutott el. S most Zénon bekerült abba a sötét börtönbe, amelytől ő hajdanában annyira rettegett; igazságosnak vélte a bátyját fenyegető büntetést; mindig a maga kedve szerint élt, maga kereste a bajt is. Hideg fuvallat érte, elfordította a fejét; a lábánál égő tűz a nagy teremnek csak egy kis részét tudta befűteni. Jeges borzongást érzett, mintha kísértet jelent volna meg előtte, ez a végórájához közeledő férfi mindig is az volt számára. Pedig háta mögött csak a pompásan berendezett, üres szalon ásított. A fényűző üresség uralta Martha egész életét. Gyengéd emlékeket csupán arról a Bénédicte-ről őrzött, akit Isten, ha egyáltalán van, elvett tőle, s akit még ápolni sem volt képes halála órájáig; evangéliumi hitét, amely oly hevesen lángolt benne ifjúkorában, véka alá rejtette, csak hamu maradt belőle. Több mint húsz éve élt benne a bizonyosság, hogy kárhozatra van ítélve; mindössze ennyit őrzött meg azokból a tanokból, amelyeket fennhangon hirdetni soha nem merészelt. Pokolra kerülésének gondolatát végül is egykedvűen, higgadtan fogadta; a tudat, hogy elkárhozik, nem volt rosszabb, mint az a tudat, hogy egy gazdag

ember felesége, akinek ő is gyarapította a vagyonát, hogy egy kelekótya fiú anyja, aki legföljebb csak arra jó, hogy nemesifjak társaságában vedelje a bort és handabandázzon, vagy az a tudat, hogy ő, Martha Ligre is meghal egy napon. Nem esett nehezére az erényes élet, sosem volt hódolója, akit ki kellett volna kosaraznia; Philibert langyos vonzalma is megszűnt iránta egyetlen fiuk megszületése óta, így még a törvényes élvezetekből sem sok jutott neki. Pedig néha érezte a bőre alatt borzongó vágyat, nem annyira legyőzte, mint inkább ügyet sem vetett rá, mint ahogy a test futó gyöngeségére sem vet ügyet az ember. Igazságos anyja volt fiának, de eredendő arcátlanságát nem tudta kinevelni belőle, s megszerettetni sem tudta magát a fiúval; úgy mondták, a kegyetlenségig szigorú inasaival és cselédjeivel, de hát tisztességre kell tanítani a csőcseléket. Példamutatóan viselkedett a templomban, de a lelke mélyén megvetette e komédiát. Az a tény, hogy a bátyja, akit életében csak egyszer látott, hat éven át álnéven élt, vétkeit takargatva, színlelt erényeket gyakorolva, eltörpült ahhoz képest, amit ő egész életében művelt. Fogta a kanonok levelét, és fölment Philibert-hez. Mikor belépett férje szobájába, megvetően összeszorította ajkát, ahogy mindig szokta a férfi helytelen szokásai, viselkedése láttán. Philibert puha párnák közé fúrta be magát, holott ez káros volt a köszvényére, mint a keze ügyében pihenő cukorkás doboz is. Annyi ideje még volt, hogy a paplan alá csúsztassa a Rabelais-kötetet; két diktálás között ezzel vidította magát. Martha merev tartással ült le, az ágytól elég távol álló székre. Férj és feleség az előző esti látogatásról váltott néhány szót; Philibert dicsérte Marthának a pompás étrendet, amely a hercegnek, sajnos, nem sok örömet okozott. Mindketten szánakoztak a herceg leromlott állapotán. A titkár okulására, aki épp a papírjait szedegette össze, mielőtt átment volna a szomszéd szobába lemásolni őket, a hájas Philibert szertartásosan megjegyezte, hogy túl sokat hallani a herceg parancsára kivégzett lázadók bátorságáról (számuk egyébként a kétszeresére nőtt), és meglehetősen keveset e gazdája igájában senyvedő államférfi és hadfi erőfeszítéseiről. Martha főbólintással helyeselt.

– A közállapotok, szerintem, nem annyira megnyugtatóak, mint ahogy a herceg hiszi, vagy elhitetni akarja – tette hozzá szárazon Philibert, amint az ajtó a titkár mögött becsukódott. – Minden azon múlik, elég erélyes lesz-e az utódja. Martha válasz helyett megkérdezte: – Valóban szükségesnek érzi, hogy ennyi takaró alatt verítékezzék? – Asszonyom, szíves véleményét más ügyben, nem a párnáimmal kapcsolatban szeretném hallani – mondta Philibert azon a könnyedén tréfálkozó hangon, amelyen a feleségével beszélni szokott. – Olvasta nagybátyánk levelét? – Elég piszkos ügy – felelte habozva Martha. – Minden ügy ilyen, amelybe az igazságszolgáltatás beleüti az orrát, s ha még nem ilyen, hát ilyenné lesz – mondta a tanácsos. – A kanonok, aki nagyon a szívén viseli a dolgot, talán úgy véli, hogy két nyilvános kivégzés mégiscsak sok egy családban. – Mindenki tudja, hogy anyám a zavargások áldozata volt Münsterben – válaszolta haragtól sötétlő szemmel Martha. – Az a legfontosabb, hogy így tudják, én magam tanácsoltam, hogy ezt vésesse egy templom falába – folytatta Philibert szelíd iróniával. – De én most e feddhetetlen anya fiáról beszélek… Az igaz, hogy Flandria főügyésze szép summával adósunk, úgy értem, a Tucher-örökségre, s hogy bizonyára kellemesen érintené, ha adósságai egy részét eltörölnénk… De a pénz még nem minden, legalábbis nem olyan könnyű vele akármit elrendezni, mint ahogy azok hiszik, akiknek, mint a kanonoknak, kevés van belőle. Ez az ügy, úgy látom, már nagyon előrehaladott, és Le Cocqnak jó oka lehet rá, hogy gyorsan le akarja zárni. Önt közelről érinti ez a dolog? – Jusson eszébe, hogy nem is ismerem azt az embert – mondta hidegen Martha, pedig nagyon jól emlékezett arra a pillanatra, amikor a Fugger ház sötét előcsarnokában Zénon levetette a pestisben szenvedőket kezelő orvosok kötelező maszkját. Igaz, a férfi többet tudott róla, mint ő Zénonról, s múltjának ez a zuga egyedül az ő számára volt fontos, Philibert-nek ide nincs is joga bepillantani. – Megmondom őszintén, semmi bajom a rokonnal, az ön testvérével, sőt szívesen venném, ha ő ápolná a köszvényemet –

mondta a tanácsos, párnáira támaszkodva. – De hát micsoda gondolat volt úgy belopakodni Bruggébe, mint egy üldözött nyúl a kutyák horpasza alatt, és ráadásul álnéven, ami csakis az ostobákat tévesztheti meg… Hiszen a világ csak egy kis tapintatot, egy kis óvatosságot kíván tőlünk. Mire jó nyilvánosságra hozni a Sorbonnenak és a Szentatyának nem tetsző nézeteket? – A hallgatást nehéz elviselni – mondta váratlanul, szinte akarata ellenére Martha. A tanácsos kihívó meglepetéssel pillantott rá. – Nagyon helyes – mondta. – Akkor hát segítsünk a fickónak kikecmeregni az ügyből. De azzal tisztában kell lennie, ha Pierre Le Cocq elfogadja az egyezséget, én leszek az ő adósa, és nem ő az enyém; s ha netán nem fogadja el, le kell nyelnem egy nem-et. Meglehet, hogy de Berlaimont úr hálás lesz nekem, ha megmentek egy embert, aki az ő apja védence volt, a botrányos végtől; de ha nem tévedek túl nagyot, ő édeskeveset törődik azzal, hogy mi folyik Bruggében. Mit javasol az én kedves asszonyom? – Semmi olyasmit, amit később a szememre vethet – felelte higgadtan az asszony. – Így a leghelyesebb – mondta a tanácsos elégedetten, hogy megmenekült egy vitától. – Köszvényes ujjaim nem tartják meg a tollat, legyen olyan jó, és írjon helyettem nagybátyánknak; kérje, hogy foglaljon imáiba minket… – S a lényeget meg sem említsem? – kérdezte avatottan Martha. – Nagybátyánk elég éles eszű, hogy a hallgatásból is értsen – bólintott rá Philibert. – Az a lényeg, hogy a válaszlevél ne önmagában érkezzék. Bizonyára akad itthon valami böjti étek (halpástétom megfelelne) és pár méter kelme a templom számára. Férj és feleség pillantása találkozott. Martha úgy csodálta Philibert körültekintő képességét, mint más asszony a férje bátorságát vagy férfiasságát. Minden olyan szépen ment, hogy Philibert most óvatlanul még hozzátette: – Apám az oka mindennek, úgy neveltette föl ezt a fattyút, mint az édesfiát. Valami gyanús családban nevelkedett, iskolába nem járt… – Úgy beszél a fattyúkról, mint akinek van némi tapasztalata e téren – mondta Martha maró gúnnyal.

Philibert elégedetten mosolygott, mert az asszony már hátat is fordított neki, és elindult az ajtó felé. Az egyik szobalánytól született törvénytelen gyermeke (talán nem is ő volt az apja) inkább megkönnyítette, mint zavarta házastársi kapcsolatát. Az asszony mégis mindig ezt sérelmezte, komolyabb dolgok felett viszont könnyedén elsiklott, ki tudja, tán föl sem tűntek neki. Visszahívta Marthát. – Meglepetést tartogatok az ön számára – mondta. – Ma reggel jobb hírt is kaptam, nemcsak nagybátyánk levelét. Íme az írás, amely Steenberget vicomte-i birtokká minősíti. Tudja, hogy a „Lombardiai” cím helyett a „Steenbergit” választottam, hisz egy bankárcsaládban a „Lombardiai” nevetséges lehet. – Szerintem a Ligre és a Foulcre név elég jól hangzik – mondta Martha fagyos gőggel, szokása szerint franciásan ejtve a Fugger nevet. – Túlzottan a pénzeszsákok címkéjére utal – felelte a tanácsos. – Olyan időket élünk, amikor egy jó hangzású név elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki az udvarban is boldoguljon. Együtt kell üvölteni a farkasokkal, kedves asszonyom, és együtt rikoltozni a pávákkal. Mikor Martha kiment, Philibert a cukorkás doboz felé nyúlt, és teletömte édességgel a száját. Egy percig sem hitte, hogy az asszony megveti a címeket; minden nő szereti a csillogást, ha talmi, az se baj. De valamitől kissé megkeseredett a cukor a szájában. Azért kár, hogy semmit sem tehetnek ezért a szerencsétlen fickóért anélkül, hogy kompromittálnák magukat. Martha lement a díszlépcsőn. Kellemesen zsongott a fülében a vadonatúj cím, a fiuk mindenesetre hálás lesz érte egy napon. Ehhez képest a kanonok levele már nem is volt olyan fontos. A válaszlevél megírása kínos kötelesség; több ízben is keserűen gondolt arra, hogy Philibert végül is mindig azt tette, amihez kedve volt, és ő meg egész életében csupán egy gazdag férfi gazdag szolgálattevője volt. Furcsa ellentmondásnak tűnik, de bátyját, akit a sorsára hagyott, e pillanatban közelebb érezte magához, mint a férjét és egyetlen fiát; Bénédicte-tel és az anyjával együtt Zénon már abba a titkos világba tartozott, amely őt magát is körülzárta. Bizonyos értelemben önmagát ítélte el bátyjában. Hívatta a majordomust, hogy utasítsa a

válaszlevéllel küldendő ajándékok összegyűjtésére; őkelme éppen a konyhában élte világát. Úgyis akart már beszélni asszonyával, üzleti ügyben. Csodás alkalom kínálkozik. Amint asszonya is bizonyára tudja, de Battenbourg javait a kivégzés után elkobozták. Még zár alatt a vagyon, csak akkor indulhat meg az árverés az államkassza javára, ha az egyéni hitelezőket már kielégítették. Nem lehet azt állítani, hogy a spanyolok nem csinálják szabályosan a dolgokat. Viszont a kivégzett úr egykori háznagya révén a majordomus tudomást szerzett egy nagy halom faliszőnyegről, amely nem szerepel a leltárban, ezekkel tehát külön lehet rendelkezni. A Szentírás jeleneteit ábrázoló, szép aubussoni szőnyegek: Az Aranyborjú imádása, Szent Péter megtagadja Krisztust, Tűzvész Szodomában, A bűnbak, Dániel és társai a tüzes kemencében. A fontoskodó majordomus azzal vissza is tette a listát mellényzsebébe. Madame épp nemrég említette, hogy szeretné felújítani a Ganümédész-szalon kárpitját. S egyébként is, az idők folyamán minden darab értéke csak nő. Martha egy pillanatig gondolkodott, majd rábólintott. Ezek nem olyan profán témájú szőnyegek, amelyekben Philibert kissé túlságosan is kedvét leli. Úgy emlékezett, látta is valaha őket a Battenbourg palotában, nagyon előkelően hatottak. Igen, ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani.

A kanonok látogatása Az ítélethozatal napján, vacsora után közölték Zénonnal, hogy Bartholommé Campanus kanonok beszélőre várja a törvényszéki irodában. Gilles Rombaut kíséretében lement. A kanonok arra kérte az őrt, hagyja magukra őket. Biztos, ami biztos, Rombaut kívülről rájuk zárta az ajtót. Az öreg Bartholommé Campanus nehézkesen leült az asztal mellé, egy magas támlájú karosszékbe, két botja mellette pihent a földön. Tiszteletére lobogó tüzet raktak a kandallóban, fénye bevilágította e fakószürke februári délutánt. A kanonok széles, száz apró ránccal barázdált arca szinte rózsaszínűnek tűnt a tűz fényében, de Zénon így is látta, mennyire vörös a szeme, hogy remeg az ajka. A két férfi nem tudta, hogy közeledjék egymáshoz. A kanonok bizonytalan mozdulatot tett, mintha föl akarna állni, de magas kora, erőtlensége lehetetlenné tette az udvariaskodást, és abban sem volt biztos, nem lehet-e valami kellemetlensége abból, hogy így megtisztel egy halálraítéltet. Pár lépésre tőle Zénon megállt. – Optime pater – szólította meg, ahogyan diákéveiben szokta –, köszönöm mindazt az apró és nagyobb szívességét, amellyel fogságom idején elhalmozott. Hamar kitaláltam, kitől származik e sok figyelmesség. De hogy meglátogat, azt nem is reméltem. – Miért is nem fedte föl előbb magát! – korholta gyengéden az aggastyán. – Bennem sohasem bízott annyira, mint abban a sebészborbélyban… – Csodálkozik, hogy óvatos voltam? – felelte rá a filozófus. Módszeresen dörzsölgette elgémberedett ujjait. Szobáját, bár az emeleten volt, alattomos nedvesség járta át télidőben. A tűz mellé ült egy székre, és a kanonok felé nyújtotta a tenyerét. – Ignis noster – mondta ki halkan az alkímiai formulát, amelyet Bartholommé Campanustól tanult először. A kanonok megborzongott. – Nincs sok részem abban, amit megpróbáltunk tenni önért – mondta, igyekezve, hogy ne remegjen a hangja. – Talán emlékszik még, hogy annak idején komoly véleménykülönbség állította szembe egymással a méltóságos püspök urat és a volt ferences perjelt. De végül is a két szent ember megtanulta becsülni egymást. S a

megboldogult perjel halálos ágyán a főtisztelendő püspök úr figyelmébe ajánlotta önt. Monseigneur ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy méltányosan ítélkezzenek az ön ügyében. – Köszönöm neki – mondta az elítélt. A kanonok csipetnyi iróniát érzett a válaszban. – Tudnia kell, hogy nem egyedül Monseigneurt illette a döntés joga. Ő mindvégig a megbocsátásra szavazott. – Hát nem ez a szokás? – mondta Zénon kissé fanyarul. – Ecclesia abhorret a sanguine. – Ezúttal őszintén így volt – felelte rá a kanonok megbántódva. – Csakhogy az ateizmus és az istentelenség vétke nyilvánvalóan bebizonyosodott, ön akarta így. A köztörvényes bűnöket, Istennek hála, nem tudták rábizonyítani önre, de éppolyan jól tudja, mint én, hogy a nép szemében tíz föltételezés fölér egy bizonyítékkal, sőt a legtöbb bíró szemében is. Annak a szánalomra méltó fiúnak a vádaskodása, akinek még a nevét sem akarom kiejteni, a kezdet kezdetén sokat ártott önnek… – Remélem, nem hiszi, hogy velük együtt nevetgéltem, játszadoztam a fürdőkamrában, a lopott gyertyák fényében? – Ezt senki sem hiszi – mondta komolyan a kanonok. – De ne feledje, hogy van másféle cinkosság is. – Különös, hogy a keresztények számára a test állítólagos féktelenségei jelentik a legfőbb rosszat – tűnődött Zénon. – Senki nem bünteti haraggal és undorral a kegyetlenséget, a vadságot, az embertelenséget, az igazságtalanságot. Holnap senki sem fogja szemérmetlennek találni azokat a jó embereket, akik eljönnek, hogy végignézzék, hogyan kínlódom a lángok között. A kanonok egyik kezével eltakarta az arcát. – Bocsásson meg, atyám – mondta Zénon. – Non decet. Nem leszek többé oly illetlen, hogy megpróbálom olyannak mutatni a dolgokat, amilyenek. – Merjem-e azt mondani, hogy abban a kalandban, amelynek ön áldozatául esik, leginkább a rossznak e különös halmozódása ejt zavarba – mondta szinte suttogva a kanonok. – Tisztátalanság mindenféle alakban, talán szándékosan szentségtörő gyerekeskedések, egy ártatlan újszülött erőszakos halála s végül a

legrosszabb, az önmaga ellen elkövetett erőszak, amit az a Pierre de Hamaere művelt. Megvallom, először úgy láttam, hogy ezt az egész sötét ügyet az egyház ellenségei nagyították föl ily aránytalanul, sőt ők találták ki. De az a keresztény és az a szerzetes, aki önmaga gyilkosa lesz, az rossz keresztény és rossz szerzetes, és akkor bizonyára nem ez volt az első vétke… Vigasztalhatatlan vagyok, amikor azt látom, hogy ön nagy tudásával belekeveredett mindebbe. – Az az erőszak, amelyet az a boldogtalan teremtés követett el gyermekén, nagyon hasonlít ahhoz, amikor a vadállat lerágja egyik végtagját, csak hogy kijusson a csapdából, ahová az emberek kegyetlensége juttatta – mondta keserűen a filozófus. – Ami pedig Pierre de Hamaere-t illeti… Bölcsen félbeszakította önmagát, mert rádöbbent, hogy a megboldogultban egyetlen dicsérendőt talált csak, éppen azt, hogy önként vállalta a halált. Most, hogy elítéltté fokozták le, még mindig maradt egy esélye, amit gondosan őriznie kellett, egy titka, amit meg kellett tartania magának. – Csak nem azért jött, hogy előttem újra lefolytassa néhány szerencsétlen ember perét! – mondta. – Használjuk fel jobban e drága perceket. – Jean Myers házvezetőnője is sokat ártott magának – folytatta szomorúan a kanonok, az élemedett korúak makacsságával. – Senki nem tisztelte azt a rossz embert, úgy gondoltam, rég meg is feledkeztek róla. De amint fölmerült a gyanú, hogy valaki megmérgezte, újra az emberek szájára került a neve. Nem szívesen tanácsolom senkinek, hogy hazudjon, de jobban tette volna, ha tagadja, hogy bármiféle testi kapcsolata volt azzal a szemérmetlen szolgálóval. – Csodálom, hogy életem legveszélyesebb tette az volt, hogy kétszer lefeküdtem egy szolgálóval – mondta gúnyosan Zénon. Bartholommé Campanus fölsóhajtott: ez az ember, akit ő szívből szeret, elzárkózik előle. – Soha nem fogja megtudni, milyen súllyal nehezedik lelkemre az ön tragédiája – mondta óvatosan, más oldalról próbálva közelíteni. – Nem a tetteiről beszélek, azokról nem sokat tudok, elhiszem, hogy ártatlanok, bár a gyóntatás megtanított arra, hogy a legszörnyűbb

tettekkel az önéhez hasonló erények járhatnak együtt. De én arra a végzetes szellemi lázadásra gondolok, amellyel magát a tökéletességet változtatta bűnné, s amelynek a csíráit, talán akaratlanul, én ültettem el önben. Hogy megváltozott a világ azóta, milyen üdvösnek tűnt a természettudomány, az antikvitás akkoriban, amikor még én tanulmányoztam az irodalmat, a művészeteket… Ha elgondolom, hogy én beszéltem először önnek a Szentírásról, amelyet most úgy lefitymál, azon tűnődöm, hogy egy szigorúbb és képzettebb mester… – Ne gyötörje magát, optime pater – szólt Zénon. – A lázadás, amely most nyugtalanítja, már bennem volt, vagy talán századunkban. – Repülő bombákról, szélerővel hajtott kocsikról készített rajzairól, amelyek a bírákat nevetésre ingerelték, Simon, a szamáriai varázsló jutott eszembe – mondta a kanonok, nyugtalan szemét Zénonra függesztve. – Meg az ifjúkorában tervezett gépszörnyekre gondoltam, amelyek csak zűrzavart és fölháborodást okoztak. Sajnos, épp azon a napon eszközöltem ki a régensnőtől egy olyan állást önnek, amelynek a révén tisztességes út nyílhatott volna meg ön előtt… – Valószínűleg az a pálya is, más utakon, de ugyanerre a pontra juttatott volna. Kevesebbet tudunk az emberélet útjairól és céljáról, mint a madarak vonulásáról. Az álmodozásban elmerült Bartholommé Campanus újra maga előtt látta a húszéves diákot. Annak a testét, de legalábbis a lelkét akarta most megmenteni. – Ne tulajdonítson nagyobb fontosságot azoknak a mechanikai képzelgéseknek, mint én, önmagukban se jóra, se rosszra nem vezetnek – folytatta elutasítóan Zénon. – Vannak köztük olyanok, mint például az alkimista találmányai, amelyek elvonják a kísérletezőt a tiszta tudománytól, de néha mégis serkentik, megtermékenyítik a tudományt. Non cogitat qui non experitur. Még az orvos mesterségében is, én ezzel foglalkoztam a legtöbbet, szerepe van a vulkáni és alkimista találmányoknak. De, bevallom, figyelembe véve, hogy milyen az emberi nem, és hogy bizonyára ilyen is marad az idők végezetéig, helytelen volna lehetővé tenni, hogy őrültek zavarják meg a dolgok rendjét, és dühöngők jussanak föl a mennybe. Ami engem

illet, abban az állapotban, amelybe a törvényszék juttatott – tette hozzá olyan metsző nevetéssel, hogy Campanus kanonok beleborzadt –, odáig jutottam, hogy átkozom Prométheuszt, amiért lehozta a tüzet a halandóknak. – Nyolcvan évet megéltem, és fogalmam sem volt róla, meddig terjed a bírák rosszhiszeműsége – mondta méltatlankodva a kanonok. – Hiéronymus van Palmaert ujjong, hogy most hozzásegítik önt régi vágyához: fürkészheti a végtelen világokat; és Le Cocq, ez a mocsok, azt javasolja gúnyosan, hogy egy égi bombázón küldjék önt harcba Orániai Vilmos ellen. – De korán nevet. Ezek a ma lázálomnak tűnő dolgok is megvalósulnak egyszer, ha az emberek olyan szenvedéllyel akarják majd fölépíteni őket, mint a Louvre-jaikat és a katedrálisaikat. És alászáll az égből a Rettegés Királya, sáskahadával és vérengző játékaival… Ó, a könyörtelen vadállat! Nem marad semmi a földön, a föld alatt, a vizekben, mindent elüldöz, megront, lerombol… Nyílj meg, öröktől való örvény, nyeld el, amíg nem késő, a féktelen emberi nemet… – Mit mond? – kérdezte a rémült kanonok. – Semmi, semmi – mondta szórakozottan a filozófus. – Csak az egyik tréfás próféciát idéztem. Bartholommé Campanus fölsóhajtott. Még ez az éles elme sem bír ki ennyi szorongást. Félrebeszél a halál közeledtére. – Elvesztette hitét az ember fenséges kiválóságában – mondta, szomorúan csóválva a fejét. – Előbb csak Istenben kételkedik az ember… – Az emberélet olyan vállalkozás, amely ellen idő, szükségszerűség, szerencse és a tömegek ostoba, egyre növekvő hatalma egyaránt munkálkodik – mondta higgadtabban a filozófus. – Az emberek meg fogják ölni az embert. Hosszú időre csöndbe burkolózott. E csüggedést a kanonok, aki semmitől sem tartott jobban, mint a túlságosan magabiztos, félelem és bűnbánat ellen fölvértezett lélek elszántságától, jó jelnek vélte. Óvatosan folytatta: – Elhiggyem-e valóban, ahogy ön a püspöknek mondta, hogy az Opus Magnum egyedüli célja az emberi lélek tökéletesítése? Ha ez

így van – folytatta, akaratlanul is csalódott hangon –, ön közelebb áll hozzánk, mint Monseigneur és jómagam hinni mertük, s a mágikus arkánumok, amelyeket én mindig csak távolról szemléltem, tulajdonképpen arra egyszerűsödnek, amit a Szentegyház naponta tanít híveinek. – Igen – mondta Zénon. – Ezerhatszáz éve. A kanonok nem tudta, nincs-e némi gúny ebben a válaszban. De minden perc kincset ért. Elsiklott a mondat fölött. – Kedves fiam, azt hiszi, azért jöttem, hogy olyasmiről vitázzam önnel, aminek már nincs itt az ideje? Fontosabb okom van arra, hogy itt legyek. Monseigneur fölhívta a figyelmemet arra, hogy az ön esetében tulajdonképpen nem igazi eretnekségről van szó, mint azoknál a gyűlöletes szektásoknál, akik napjainkban az egyház ellen háborúznak, hanem tudós istentelenségről, amely végül is csupán tudós elmék előtt nyilvánvaló. A főtisztelendő érsek úr biztosított arról, hogy az ön Proteóriái, amelyeket épp azért kellett elítélni, mert szent tanainkat a legalantasabb bálványimádók körében is elterjedt, vulgáris fogalmakra fokozták le, szolgálhatnák egy új Apologetika létrejöttét is; elegendő lenne, ha ugyanazokkal az állításokkal azt bizonyítaná, hogy keresztény igazságaink tetőzik be az emberi természetben lakozó intuíciókat. Ön is ugyanúgy tudja, akárcsak én, hogy minden nézőpont kérdése… – Kezdem érteni, mi a célja ennek a beszélgetésnek – mondta Zénon. – Ha a holnapi szertartás ünnepélyes visszavonás lenne… – Ne reménykedjék túlságosan – felelte a kanonok óvatosan. – Nem a szabadságot kínáljuk önnek. Monseigneur azon munkálkodik, hogy a halálbüntetést egy általa kiválasztott kolostorban töltendő in loco carceris fogságra változtassák; hogy ott később kényelmesen éle, az attól függ, milyen szolgálatot tesz a jó ügynek. Tudja, hogy az életfogytiglani börtönbüntetés szinte mindig szabadlábra helyezéssel végződik. – Későn jön a segítség, optime pater – mormolta a filozófus. – Többet ért volna, ha korábban elhallgattatja a vádaskodókat. – Nem ringatjuk magunkat abban a reményben, hogy meg tudjuk puhítani Flandria főügyészét – mondta a kanonok, elfojtva keserűségét, amit a gazdag Ligre családnál tett hiábavaló lépése

miatt érzett. – Az ilyen ember úgy mondja ki az ítéletet, ahogy egy kutya veti magát a koncra. Kénytelenek voltunk hagyni, hogy menjen az eljárás a maga útján, de készek vagyunk arra, hogy maradék hatalmunkkal éljünk. Az a tény, hogy fölvette az alsóbb papi rendeket, most az egyház hatáskörébe utalja, de ez oltalmat is jelent a nyersebb, világi igazságszolgáltatással szemben. Igaz, azért mindvégig reszkettem, nehogy jóvátehetetlen vallomást tegyen kihívásból… – De ha megbánásból teszem, csodált volna érte. – Hálás lennék, ha nem keverné össze a bruggei törvényszéket a gyóntatószékkel – mondta türelmetlenül a kanonok. – Az a fontos, hogy megcáfoljuk azt a szánalmas Cyprien testvért és cinkosait, hogy megszabaduljunk attól a gyalázkodó mosogatónőtől, majd a bolondokházába zárjuk; hogy elsomfordáljanak a rosszakarói, akik azzal vádolták, hogy egy spanyol kapitány gyilkosát ápolta… Az Istennel kapcsolatos bűnök csakis ránk tartoznak. – Gonosztettnek tartja, hogy egy sebesültet gondoztam? – Hogy én mit gondolok, az most nem számít – mondta visszakozva a kanonok. – Az én véleményem egyébként az, ha tudni akarja, hogy egy felebarátunknak nyújtott bármiféle segítség dicséretes, de az ön esetében ez lázadással párosul, ami viszont soha nem lehet dicsérendő. A megboldogult perjel, aki nem mindig gondolkodott helyesen, bizonyára nagyon helyeselte az efféle lázadó irgalmat. Örüljünk legalább annak, hogy e vádat nem tudták bizonyítani. – Könnyedén megtehették volna, ha az ön közbenjárása meg nem kímél a kínvallatástól – mondta vállát vonva a fogoly. – Ezért már köszönetet mondtam. – Arra a jogi elvre hivatkoztunk, hogy Clericus regulariter torqueri non potest per laicum – mondta a kanonok diadalmas arccal. – De gondoljon arra, hogy bizonyos vádpontok, főként az erkölcsiek, továbbra is fennállnak, és meg kell majd jelennie novis survenientibus inditiis. Ugyanez vonatkozik a lázadás vádjára. Higgyen, amit akar, a hatalomról, de jusson eszébe, hogy az egyház és a szerzetesrend érdeke továbbra is az, hogy a lázadókat az eretnekek cinkosainak nyilvánítsa.

– Értek én mindent – mondta fejet hajtva az elítélt. – Kétes biztonságom teljes egészében a püspök jóindulatától függene, de az ő hatalma csökkenhet, vagy meg is változtathatja a véleményét. Nincs semmi biztosíték arra, hogy egy fél éven belül nem kerülök ugyanolyan közel a máglyához, mint most. – Ugye egész életében félt ettől? – kérdezte a kanonok. – Akkoriban, amikor az irodalom és a természettudományok alapjait tanította nekem, Bruggében megégettek egy embert, akit bűnösnek nyilvánítottak valamely valódi vagy koholt bűncselekmény miatt; egyik inasunk elmesélte, mennyit kínlódott a nyomorult – mondta a fogoly válaszul. – Hogy hatásosabb legyen a látvány, hosszú láncra engedve kötözték a karóhoz, így addig futkoshatott lángba borulva, míg arccal a földre nem zuhant, azaz, hogy pontosak legyünk, rá a parázsra. Gyakran elmondtam magamban, hogy ez az iszonyat lehetne a majdnem szabad ember sorsának allegóriája. – Azt hiszi, nem ez a sorsunk valamennyiünknek? – kérdezte a kanonok. – Békésen, merem mondani, ártatlanul éltem, de nyolcvan évet nem lehet úgy leélni, hogy meg ne tudja az ember, mi a kényszer. – Békésen élt, igen – mondta a filozófus. – De nem ártatlanul. A két férfi akaratlanul is az egykori mester és tanítvány vitáit idéző, szinte harapós hangon szólalt meg újra és újra. A kanonok úgy döntött, mindent eltűr, és azért fohászkodott magában, hogy rátaláljon a meggyőző szavakra. – Iterum peccavi – mondta végül Zénon, higgadtabb hangon. – De ne csodálkozzék, atyám, ha jóindulatában kelepcét gyanítok. Találkoztam néhányszor a főtisztelendő püspök úrral, s nem éppen irgalmas embernek ismertem meg. – Sem a püspököt, sem Le Cocqot nem érzelmek, nem szeretet vagy gyűlölet vezeti az ön ügyében – mondta könnyeit visszafojtva a kanonok. – Egyedül én… De azon túl, hogy ön csupán egy sakkfigura a kettejük közötti játszmában – folytatta nyugodtabb hangon –, Monseigneurből igazán nem hiányzik az emberi hiúság, és büszke lenne, ha sikerülne visszavezetnie Istenhez egy olyan istentagadót, aki aztán a hozzá hasonlókat is meggyőzhetné. A holnapi szertartás

az egyház számára hatásosabb győzelem lehetne, mint az, amelyet az ön halálával érne el. – A püspöknek tudnia kell, hogy bennem már erősen kompromittált apologétára találna a keresztény igazság. – Ebben téved – vágott vissza az aggastyán. – Hogy miért vonta vissza valaki az állításait, azt hamar elfelejtik, az írásai viszont megmaradnak. Barátai között vannak már, akik a Szent Kozmakolostorbeli, gyanúsnak ítélt tevékenységében alázatos vezeklést látnak, olyan keresztényét, aki megbánta, hogy helytelenül élt, és azért változtatta meg a nevét, hogy rangrejtve szentelhesse magát áldásos munkájának. Isten bocsássa meg – tette hozzá halvány mosollyal –, hogy én magam is nem idéztem Szent Elek példáját, aki koldusnak álcázva tért vissza a palotába, ahol született. – Csakhogy Szent Eleket bármelyik pillanatban fölismerhette jámbor felesége – tréfált a filozófus. – Az én lelkierőmből erre nem futotta volna. Bartholommé Campanus, e fesztelenségen megbotránkozva, ismét összeráncolta szemöldökét. Zénon akkora bánatot olvasott le az öreg arcról, hogy szánalom ébredt benne. Halkan folytatta mondandóját: – Úgy éreztem, biztos halál vár, már csak néhány órát kell eltöltenem in summa serenitate… Ha egyáltalán képes vagyok ilyesmire – folytatta barátságos fejcsóválással, amelyről a kanonok azt hitte, egy őrült reakciója, de amely valójában egy Innsbruck utcáin Petroniust olvasó sétálónak szólt. – Ön azonban kísértésbe visz, atyám: látom magam, amint őszintén magyarázom olvasóimnak, hogy a paraszt, aki vihog azon, hogy búzamezőiben Jézus Krisztus végtelensége van jelen, jó vicctéma, de hogy minden bizonnyal rossz alkimista is a gazfickó; vagy hogy az egyházi rítusok és szentségek legalább annyira üdvösek, ha nem üdvösebbek, mint az én gyógyszereim. Nem azt mondom, hogy így is gondolom – folytatta, nehogy korán örüljön a kanonok –, csak azt, hogy a puszta nem válasznak már nem elegendő, de ez még nem jelenti azt, hogy kész vagyok kimondani egy puszta igen-t. A dolgok megfoghatatlan lényegét egy emberi mintára formált személyre ruházni, szerintem, ugyancsak istenkáromlás; de mégis úgy érzem, valamiféle isten van

jelen e húsban, amely holnap elégettetik. Merjem-e azt mondani, hogy ez az isten késztet arra, hogy nemet mondjak önnek? Ha minden nézetünk önkényes alapokon nyugszik, miért ne lenne most is így? Minden doktrína, amelyet a tömegekre kényszerítenek, elkötelezi magát az emberi ostobaság mellett. Így lenne ez akkor is, ha holnaptól Szókratész lépne Mohamed vagy Krisztus helyébe. De ha ez így van – mondta hirtelen, fáradt mozdulattal simítva végig homlokán –, miért mondanánk le a test üdvéről és a megegyezés öröméről? Mintha már évszázadok óta mérlegelném ezt a két lehetőséget… – Hagyja, hogy én vezessem – mondta szinte gyengéden a kanonok. – Egyedül Isten fogja megítélni, mennyi képmutatás lesz holnapi visszavonó nyilatkozatában. Hiszen ön nem képmutató, lehet, hogy amit most hazugságnak gondol, az őszinte hitvallás. Az igazságnak megvannak a maga titkos útjai, amelyeken át be tud lopózni egy lélekbe, ha zárt kapukra nem talál. – Ugyanezt elmondhatja a csalásról is – közölte higgadtan a filozófus. – Nem, nagytiszteletű atyám, hazudtam néha, hogy életben maradjak, de kezdem elveszíteni hazudozóképességemet. Önök és miköztünk, Hiéronymus van Palmaert, a püspök és az ön eszméi, valamint az én eszméim között van itt-ott némi hasonlóság, gyakran kompromisszum, de állandó kapcsolat nincs soha. Valahogy olyan ez, mint amikor egy közös pontból, mondjuk, az emberi értelemből kanyargó vonalak indulnak ki, aztán eltávolodnak egymástól, szinte csak azért, hogy közeledhessenek, majd újra eltávolodnak, pályájuk néha keresztezi egymást; máskor egy-egy szakaszon együtt is futnak, de senki nem tudhatja, találkoznak-e vagy sem végül újra valahol egy pontban, látóhatárunkon túl. Valótlanság lenne azt állítanunk, hogy ezek a vonalak egymással párhuzamosak. – Azt mondta, miköztünk – mormolta rémülten az aggastyán. – Holott ön egyedül van. – Valóban – mondta a filozófus. – Szerencsére, senkinek nem tudok neveket sorolni. Valamennyien önmagunk mesterei és önmagunk tanítványai vagyunk. A kísérlet minden egyes alkalommal a nulla pontról indul.

– Az elhunyt ferences perjel, aki ugyan túl engedékeny ember volt, de jó, példás, ájtatos életet élő keresztény, már nem tudhatta meg, hogy önt a lázadás örvénye húzza le – vágott vissza élesen a kanonok. – Bizonyára sokat és gyakran hazudott neki. – Téved – mondta a fogoly, csaknem ellenséges pillantást vetve arra az emberre, aki meg akarta menteni. – Egymásra találtunk, valahol ellentétes nézeteinken túl. Fölállt, mintha ő bocsáthatná el a másikat. Az agg férfiú fájdalma haraggá változott. – Ez a megátalkodottság szentségtörő hitéből fakad, azt hiszi, ennek a mártírja – mondta méltatlankodva. – Úgy látszik, arra akarja kényszeríteni a püspököt, hogy mossa kezeit… – Nem szerencsés a kifejezés – jegyezte meg a filozófus. Az öregember lehajolt, hogy fölvegye mankóul szolgáló botjait, zajosan húzta maga után karosszékét. Zénon is lehajolt, odanyújtotta neki a botokat. A kanonok nehézkesen állt föl. Hermann Mohr, a börtönőr, aki éberen figyelt odakinn a folyosón, fölriadt a léptek és a széktologatás zajára, már fordította is a kulcsot a zárban, gondolva, hogy a beszélgetés véget ért, de Bartholommé Campanus hangosan kikiabált, hogy várjon még egy kicsit. A kitáruló ajtó újra rájuk csukódott. – Nem tudtam teljesíteni a küldetésemet – mondta az idős pap, hirtelen támadt alázattal. – Makacssága elborzaszt, mert azt jelzi, hogy egyáltalán nem érdekli, mi lesz a lelkével. Akár tudja, akár nem, csakis hamis szégyenérzetből vállalja inkább a halált, mintsem a visszavonást megelőző nyilvános intelmeket… – Égő gyertyák fényében, latinul válaszolva Monseigneur latinul elmondott beszédére – mondta maró gúnnyal a fogoly. – Elismerem, nehéz percek lettek volna… – A halál is nehéz – mondta a lesújtott öreg. – Bevallom önnek, hogy ha az ember eljut a tébolynak vagy ellenkezőleg, a bölcsességnek egy bizonyos fokára, már nem olyan fontos, hogy engem vagy mást égetnek meg – mondta a fogoly –, sőt még az sem, hogy holnap vagy két évszázad múlva lesz a kivégzés. Nem kecsegtetem magam azzal, hogy ezeket a nemes érzéseket a kínzóeszközökkel szembekerülve is meg tudom őrizni; hamarosan

meglátjuk, valóban bennem lakozik-e az anima stans et non cadens, ahogy a filozófusaink mondják. De talán túl nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy egy halni készülő ember milyen mértékű tartásról tesz tanúbizonyságot. – Jelenlétem még inkább megkeményíti önt – mondta fájó szívvel az öreg kanonok. – Mielőtt azonban elbúcsúznék, mégiscsak fel akarom hívni a figyelmét arra, hogy mi meghagytuk önt egy előnyös pozícióban, talán észre sem vette. Jól tudjuk, hogy annak idején úgy menekült el Innsbruckból, hogy valaki titokban értesítette: a helyi hatóságok elfogatóparancsot adtak ki ön ellen. Erről hallgatunk, mert ha kitudódnék, a fugitivus katasztrofális helyzetébe kerülne, s ez igencsak megnehezítené, vagy éppen lehetetlenné tenné megbékülését az egyházzal. Nem kellene tehát attól félnie, hogy feleslegesen tesz bizonyos engedményeket… Még egy egész éjszakája van, gondolkozzék… – Íme, itt a bizonyíték, hogy egész életemben sokkal többet kémkedtek utánam, mint gondoltam – mondta szomorkásan a filozófus. Lassan közeledtek az ajtóhoz, amelyet az őr ismét kitárt. A kanonok közelebb hajolt az elítélthez. – Ami a testi fájdalmat illeti – mondta –, megígérhetem, hogy attól semmi esetre sem kell tartania. Monseigneur és én már intézkedtünk… – Hálásan köszönöm – felelte Zénon, s némi keserűséggel gondolt arra, hogy ő hiába tette meg ugyanezt Florianért és az egyik próbaidős szerzetesért. Súlyos fáradtság kerítette hatalmába az öregembert. Átfutott az agyán, hogy megszöktethetné a foglyot, de ez képtelenség, gondolnia sem szabad rá. Szerette volna áldását adni Zénonra, de tartott tőle, hogy nem nagyon örülne neki, ugyanezért nem merte megölelni sem. Zénon már-már lehajolt, hogy megcsókolja egykori mestere kezét, de aztán meggondolta magát, attól félt, túl alázatosnak tűnne a gesztus. A kanonok ezzel a mentési kísérettel nem lopta be magát a szívébe. A rossz időben a kanonok gyaloghintóval vitette magát a törvényszék épületébe, a didergő hordárok odakinn vártak. Hermann

Mohr ragaszkodott hozzá, hogy Zénont előbb felviszi a cellájába, s csak aztán kíséri ki a látogatót a kapuhoz. Bartholommé Campanus látta, amint hajdani tanítványa a börtönőrrel fölmegy a lépcsőn. A kapus egymás után nyitotta-csukta az ajtókat, majd fölsegítette a kanonokot a gyaloghintóba, és behúzta a bőrfüggönyt. Bartholommé Campanus egy párnára hajtotta a fejét, buzgón rebegte a haldoklóknak kijáró fohászt, de buzgósága gépies volt; ajka úgy mormolta a szavakat, hogy gondolatai nem jártak a nyomukban. A kanonok útja a főtéren át vezetett. Itt hajtják végre holnap az ítéletet, hacsak az éjszaka jobb belátásra nem bírja a foglyot; de Bartholommé Campanus, ismerve Zénon luciferi gőgjét, erre nem számított. Eszébe jutott, hogy egy hónappal azelőtt az Angyaloknak nevezett ifjakat a városon kívül végezték ki, a test bűneit ugyanis olyan förtelmesnek ítélik, hogy legszívesebben még az értük járó büntetést is titokban tartanák; egy istentelenséggel és ateizmussal vádolt ember halála viszont, éppen ellenkezőleg, tanulságos látvány a népnek. Életében először érezte vitathatónak az aggastyán az elődei bölcsességének köszönhető előírásokat. Húshagyókedd előestéje volt; az utca már vidám emberekkel tele, mindenütt a szokásos szemérmetlen tréfa járta. A kanonok tudta, hogy a kivégzés híre csak tovább hevíti az amúgy is felajzott csőcseléket. A tivornyázók két ízben is megállították a gyaloghintót, s hogy megnézzék, ki ül benne, széthúzták a függönyt; bizonyára csalódtak, hogy nem valami szép hölgyet rémisztettek halálra. Az egyik fickó borvirágos ábrázatú maszkot viselt, és illetlen rikoltozással mulattatta Bartholommé Campanust, egy másik szótlanul bedugta a függöny mögé sápadt kísértetarcát. Mögötte egy disznófejű farsangi bohóc könnyed kis dalt fuvolázott. Az aggastyánt házának kapujában Wiwine, fogadott unokahúga üdvözölte szolgálatkészen, aki Cleenwerk plébános halála után nála gazdasszonykodott; most is, mint mindig, jó meleg házuk boltíves folyosóján várt rá, egy kis ablakon át kémlelte, jön-e már vacsorázni a nagybátyja. Wiwine meghízott és eltompult, mint hajdanában nagynénje, Godeliève. Kijutott neki reményből és csalódásból e világon: későn ugyan, de eljegyezte egyik unokafivére, Nicolas Cleenwerk, egy Caestre környéki kisbirtokos, akinek szép, napos

földjei voltak és szép állása a flandriai bírói szervezetben; sajnálatos módon azonban ez az ígéretes jövendőbeli nem sokkal az esküvő előtt a dickebuschi tóba fulladt, olvadás idején. Wiwine elmeállapota nem állt teljesen helyre a csapás után, de gondos háziasszony és ügyes szakácsnő volt, mint egykor a nagynénje; senki nem tudott olyan finom mustot készíteni és lekvárokat főzni, mint ő. Hiába próbálta rávenni a kanonok ezekben a napokban, hogy imádkozzék Zénonért, Wiwine már nem is emlékezett rá; arra azért néhanapján sikerült őt rábeszélni, hogy egy kosár ennivalót vigyen egy szegény fogolynak. A kanonok nem ette meg vacsorára a marhasültet, amit Wiwine készített, azonnal fölment és ágyba feküdt. Rázta a hideg, Wiwine meleg hamuval töltött ágymelegítővel sürgölődött körülötte. Campanus nehezen aludt el a hímzett takarók alatt.

Zénon halála Mikor cellájának ajtaja nagy csörömpöléssel becsukódott mögötte, Zénon gondolataiba merülve húzta zsámolyát az asztalhoz. Még fényes nappal volt, az alkimista allegóriák sötét börtöne az ő esetében igencsak világos zárka volt. A börtönablak sűrű rácsán ólmos fehérség szűrődött be a hóborította udvarról. Gilles Rombaut, mielőtt átadta volna a szolgálatot az éjjeli őrnek, most is, mint mindig, odakészítette egy tálcára a fogoly vacsoráját; aznap este ez még a szokásosnál is bőségesebb volt. Zénon eltolta maga elől, képtelenség, szinte szemérmetlen – gondolta –, hogy vérré, tápláló nyiroknedvekké alakuljon ez az étel, neki erre már semmi szüksége. Szórakozottan kitöltött néhány korty sört egy ónkupába, és fölhajtotta a kesernyés nedűt. A kanonokkal folytatott beszélgetés megszüntette benne azt az ünnepélyes érzést, amelyről a reggeli ítélethirdetés óta azt hitte, a közelgő halál hívta elő. Megpecsételtnek hitt sorsa ismét bizonytalanná vált. Az imént elutasított ajánlat néhány óráig még érvényes volt; lehet, hogy lelkiismerete valamelyik zugában ott rejtőzik egy olyan Zénon, aki képes lenne igent mondani, és az éjszaka ez a hitvány alak talán még fölébe kerekedhetik. Elég volt egyetlen is ezer esély közül, s a rövid és számára oly végzetes jövőbe némi bizonytalanság költözött, amely maga volt az élet; a dolgok különös rendje folytán – ezt már a betegágynál is oly sokszor tapasztalta –, a halál gondolata megtévesztően irreálisnak tűnt. Minden bizonytalanná vált, s az is marad az utolsó leheletig. Pedig ő már határozott: nem annyira a bátorság és áldozatvállalás fenséges jeleiből tudta ezt, mint inkább abból, hogy valamiféle nehézkes ellenállás zárta el kőtömb gyanánt a külvilág hatásaitól, már majdnem minden iránt érzéketlen volt. Átadta magát a gondolatnak, hogy halott, már Zénon volt in aeternum. Ugyanakkor a meghalni akarás mögött ott rejtőzött egy másik, titkosabb szándék, amelyet gondosan rejtegetett a kanonok elől: saját kezével akart véget vetni életének. E döntést illetően is végtelenül, gyötrelmesen szabad volt; kedve szerint kitarthat elhatározása mellett, vagy lemondhat róla, megteheti azt a mozdulatot, amely mindent befejez, vagy éppen ellenkezőleg, elfogadhatja a mors

igneá-t, amely nem sokban különbözik attól a haláltusától, amelyet az alkimista szenved végig, ha hosszú köpenyébe véletlenül belekap az égetőkemence lángja. A kivégzés és az önkéntes elmúlás közötti választás lehetősége mindvégig ott lapult gondolkodó szöveteinek valamelyik rostjában; nem a halál és egyfajta élet közt habozott, nem azon töprengett, hogy elfogadja-e vagy visszautasítsa a lehetőséget, hogy állításait még visszavonhatja, már csak azon, hogyan, hol és mikor hajtsa végre tervét. Csak rajta múlik, hogy gúnykacaj közepette végzi a főtéren, vagy békésen e szürke falak között. Az is rajta múlik, hogy késlelteti vagy sietteti-e utolsó percét; ha akar, választhat: még megnézi, hogyan kel föl a nap 1569. február 18-án, vagy bevégzi ma, mielőtt leszáll az éj. A térdére könyökölve, mozdulatlanul, szinte nyugodtan bámult maga elé a semmibe. Mint amikor a dühöngő orkán idején hirtelen félelmetes csönd támad: sem idő, sem gondolat nem mozdult többé. Megkondult a Miasszonyunk-templom harangja, Zénon számlálta az ütéseket. Hirtelen fordulat állt be, megszűnt a nyugalom, a szorongás forgószélként ragadta magával. Képtöredékek vonaglottak a viharban: a harminchét évvel korábbi astorgai autodafé, Florian kínhalálának részletei, véletlen találkozások emlékei az igazságszolgáltatás undorító maradványaival a városok terein, amelyeken áthaladt. Azt mondhatnánk, hogy hirtelen egész teste rádöbbent, mi vár rá, hogy minden érzékére rátámadt az iszonyat; látta, érezte, szagolta, hallotta, hogyan hamvad el lassanként az élete holnap a piactéren. Az érző lélek, amelyet a gondolkodó lélek megfontolásai idáig óvatosan elnyomtak, hirtelen, belülről fölismerte, mit rejtegetett előle Zénon. Valami elszakadt benne, mint a kötél; nyála kiszáradt, csuklóján és a keze fején fölágaskodtak a szőrszálak, vacogott a foga. Ez a még soha nem tapasztalt fölindulás jobban megrémítette, mint eddig bármi szerencsétlenség; mindkét kezével szorította állkapcsát, mély lélegzetet vett, hogy csillapítsa szívdobogását, sikerült elnyomnia testének forrongását. Ez már sok: végezni kell, még mielőtt összeroppan test és akarat, és ő képtelenné válik arra, hogy önmaga orvosolja baját. Újra világosan látott, olyan veszélyek rémlettek föl benne seregestül, amelyekre eddig nem is gondolt, és mind azzal fenyegette, hogy meghiúsítja a racionális

kiutat. A műszerei után kutató, az esélyeket mérlegelő sebész szemével vizsgálta helyzetét. Négy óra volt; vacsoráját már behozták, s voltak olyan előzékenyek, hogy még a gyertyát is odakészítették neki. A porkoláb, aki a törvényszéki irodából visszatérve rázárta az ajtót, csak az esti tűzkioltás után néz be hozzá újra, s aztán már csak hajnalban jelenik meg. Tehát két hosszú intervallum közül választhatja ki, mikor hajtja végre feladatát. Ez az éjszaka azonban más, mint a többi volt, egy alkalmatlan pillanatban üzenet érkezhet a püspöktől vagy a kanonoktól, és akkor az őrnek ki kell nyitnia az ajtót. Beállíthat egy szánakozó csuhás vagy a Jótékony Halál Társulatának valamelyik tagja, akit azzal bíznak meg ilyenkor, hogy munkálkodjék a halálraítélt üdvözülésén, bírja rá, hogy imádkozzék. Lehet, hogy megsejtik a szándékát; bármelyik pillanatban összekötözhetik a kezét. Fülelt minden zajra, a lépcsőcsikorgásra, léptek zajára; minden csöndes volt, de a percek drágábbak voltak, mint valaha. Reszkető kézzel fölemelte az asztalon álló tintatartó fedelét. Két vékony falemez között, amelyek szemre mintha összetapadtak volna, ott pihent az elrejtett kincs: a két hüvelyknél rövidebb, vékony, rugalmas penge, amelyet zekéje bélésében hozott be, majd miután a bírák alaposan megvizsgálták a tintatartót, abban rejtette el. Naponta hússzor is megbizonyosodott róla, hogy megvan-e még az a tárgy, amelyet valaha még arra se méltatott volna, hogy lehajoljon érte. Háromszor kutatták át: mikor letartóztatták a Szent Kozmamenhelyen, Pierre de Hamaere halála után s amikor Catherine újra mérgezést emlegetett: gyanús fiolákat, drazsékat kerestek nála, most is örült, hogy lemondott e felbecsülhetetlen értékű, de elpusztítható s könnyen el is pusztuló szerekről, amelyeket aligha tudott volna magánál tartani, vagy sokáig rejtegetni e csupasz cellában, és mindenképpen elárulták volna, mire készül. Ily módon le kellett ugyan mondania a hirtelen halál kiváltságáról, az egyetlen irgalmas módszerről, de ez a gondosan kiélesített borotvapenge legalább biztosíték arra, hogy nem kell az ágyneműjét széthasítania, és abból formálni hurkot, ez úgysem jár mindig sikerrel; vagy nem kell hasztalanul ügyeskednie egy cserépedény szilánkjával.

Félelem járta át, kavarta föl egész bensejét. Odament az egyik sarokban álló dézsához, és könnyített magán. Az emberi emésztés folyamatában földolgozott és kiürített matéria szaga egy pillanatra betöltötte az orrát, újra emlékeztetve a rothadás és az élet szoros kapcsolatára. Biztos kézzel húzta meg újra nadrágfűzőjét. A füles kanna a padlón tele volt jeges vízzel; benedvesítette az arcát, egy csöpp víz a nyelvére is jutott. Aqua permanens: ő most vett magához utoljára vizet. Négy lépéssel visszatért az ágyához, hatvan éjszakát aludt vagy virrasztott át rajta; az agyában, a szédítő sebességgel cikázó gondolatok közt, megfordult az is, hogy útja végül visszakanyarodott Bruggébe, hogy Brugge összeszűkült egy börtönnyi területre, s hogy e kicsiny téglalap az út vége. A háta mögül mintha mormolás hangzott volna föl, múltjának a többinél jobban elfeledett, jobban eltörölt romjaiból; Fray Juan rekedtes, halk hangja kasztíliai kiejtéssel szólalt meg latinul, egy sötétbe borult kolostorban: Eamus ad dormiendum, cor meum. De most alvásról szó sem lehetett. Soha nem érezte még ily ébernek testét-lelkét, gyors, higgadt mozdulatai sebészi gyakorlatának nagy pillanatait idézték. Széthajtotta a posztó vastagságú, durva gyapjútakarót, hosszúkás ágyat formált belőle a földön, afféle teknőt, amely összegyűjti vagy legalábbis fölitatja majd a kiontott nedv egy részét. A nagyobb biztonság kedvéért fogta előző napi ingét, összecsavarta, s betömte az ajtó alatti résbe. Meg kellett akadályoznia, hogy az enyhén lejtős padlóra csorgó vérpatak túl hamar elérje a folyosót, s hogy Hermann Mohr, ha véletlenül fölemeli fejét, észrevegye a fekete foltot a kövezeten. Aztán hangtalanul lehúzta a cipőjét. Ennyi elővigyázatosságra nem volt szükség, de a csönd mintha oltalmazná. Lefeküdt az ágyra, fejét a kemény párnának támasztotta. Campanus kanonokra gondolt, akit iszonyattal tölt majd el, hogy tanítványa így halt meg, pedig ő olvastatta vele először az antik szerzőket, akiknek hősei ugyanígy pusztultak el; ez az ironikus megállapítás épp csak átfutott elméjén, nem vonta el figyelmét egyedüli céljáról. Sebesen előregörnyedt a sebészborbély fürgeségével, amely mindig a sajátja volt az orvosok nagyobbra tartott, de bizonytalanabb képességei közül, fölhúzta kissé a térdét, s bal lába külső oldalán, a tibiális vénán, ahol gyakran szokás eret

vágni, végighúzta a pengét. Majd gyorsan ismét fölegyenesedett, rátámaszkodott a párnára, sietett, hogy megelőzze a bármelyik pillanatban bekövetkezhető ájulást; kitapogatta és átvágta csuklóján az ütőeret. Alig érezte a bőr felhasításával járó pillanatnyi, enyhe fájdalmat. A vér forrásként, hirtelen tört elő, mintha csak sietős lenne kiszabadulnia a sötét labirintusból, amelybe bezárva kering. Zénon lelógatta a bal karját, hogy meggyorsítsa a folyamatot. Még nem volt biztos a győzelem, megeshetik, hogy véletlenül belép valaki, és hogy véresen, bekötözve hurcolják holnap a máglyára. De minden elmúló perc fölért egy győzelemmel. Rápillantott a már vértől feketéllő takaróra. Most már értette, miért szokták e nedvet a lélekkel azonosítani, azért, mert a lélek és a vér egyszerre illan el. Az antik világ tévedéseiben egyszerű igazság rejlik. Majdnem mosolyogva gondolt arra, milyen kitűnő alkalma nyílt a szív szisztolés és diasztolés mozgásaival kapcsolatos hajdani kísérleteinek kiegészítésére. De az ily módon megszerzett ismeretek már csak annyit jelentenek, mint hajdani események, találkozások emléke; néhány percig egy vékony fonal még összekapcsolta személyiségével, de ez a terhétől megkönnyebbült személyiség már alig volt több, mint létező. Nagy nehezen fölállt, nem mintha fontos lett volna, hogy így tegyen, hanem mert be akarta magának bizonyítani, hogy még föl tud állni. Gyakran előfordult, hogy csak azért nyitott ki egy ajtót, hogy meggyőződjék róla, nem zárta-e magára örökre; azért fordult vissza egy járókelő felé, aki mellett éppen elment, hogy tagadja az eltávozás célszerűségét, így bizonyítva saját magának rövid életű szabadságát. Ezúttal azonban olyasmit tett, ami visszafordíthatatlan. Nagyokat dobbant a szíve; heves, rendszertelen mozgolódás uralkodott a testén, mint egy meghódított országban, ahol még nem minden harcos tette le a fegyvert; gyöngédséget érzett e test iránt, amely oly hűségesen szolgálta, s amely, ha minden jól megy, még legalább húsz évig élhetett volna: most így pusztítja el, és nem tudja megmagyarázni neki, hogy éppen ezzel akarja megkímélni a még nagyobb és méltatlanabb gyötrelmektől. Szomjas volt, de ezt a szomjat semmi nem oltotta. Visszatérése óta a szobájában eltelt háromnegyed óra tele volt végtelenül sok, szinte kielemezhetetlen

gondolattal, érzettel, egymást villámgyorsan követő mozdulattal; az a néhány könyöknyi térség, amely az ágyat az asztaltól elválasztotta, kitágult, mint a bolygóközi tér: az ónkupa már egy másik világban lebegett. A szomjúság lassan lecsillapult. Úgy hal meg, mint a csatamező szélén italért könyörgő sebesültek, önmaga iránt is ugyanazt a hideg szánalmat érezte. Az ütőérből már csak néha-néha buggyant ki a vér. Kínkeservvel, mintha nagy súlyt emelt volna fel, sikerült megmozdítania a lábát, lelógatta az ágyról. A penge éle, mivel a szerszámot továbbra is szorongatta, kissé belehasított a jobb kezébe, de nem is érezte a vágást. Ujjai a mellkasán matattak, próbálta vaktában kigombolni zekéje gallérját, nem tudta elfojtani haszontalan igyekezetét; de ez az ideges türelmetlenség, szorongás kedvező jel volt. Jeges borzongás futott át rajta, mint amikor hányingert érez az ember, így kellett lennie. A fülében zúgó harangszón, égzengésen, a fészkükre szálló madarak csivitelésének zaján túl hallotta a vér ütemes csöpögését, az átitatódott takaró már nem fogta föl a nedvet, a vér a kövezeten csordogált tovább. Megpróbálta kiszámolni, mennyi időbe telhet, amíg a vörös tócsa eléri a küszöb túloldalát, áttörve a gyönge vászongátat. De ez már nem sokat számított: megmenekült. Még ha valami szerencsétlen véletlen folytán hamarosan ki is nyitná Hermann Mohr a nehezen nyíló zárat az ajtón, a csodálkozás, az ijedtség, a hosszú út, amit be kell futnia le a lépcsőn, míg segítséget talál, elegendő időt hagy neki arra, hogy véglegesen megmeneküljön. Holnap már csak a holttestét égethetik. A menekülő élet harsány lármája folytatódott: hallotta csobogni az eyüpi szökőkutat, csörgedezni a languedoci Vaucluse-ben a föld alól feltörő forrást s egy hegyi patakot Ostersund és Frösö között; minden eszébe jutott anélkül, hogy a neveket fölidézte volna. Majd hörgés ütötte meg a fülét. Hangosan, fuldokolva kapkodott levegő után, de már nem tudott annyit beszívni, amennyi betöltötte volna mellkasát; valaki, aki már nem egészen önmaga, és egy kicsit mintha tőle balra, mögötte feküdt volna, közönyösen figyelte a haldokló test vonaglását. Így vesz lélegzetet a célba ért, kimerült futó. Besötétedett, bár nem tudta, hogy testében-e vagy a szobában; minden elsötétült. De a sötétség mozgott: árnyak húzódtak félre, hogy újabbaknak

szorítsanak helyet: örvényre örvény, sűrű sötétre sűrű sötét. De ez a sötétség, amely más volt, mint amit a szem lát, több színben vibrált, önnön hiányukból keletkezett színekből: a fekete sápadtzölddé, majd tiszta fehérré fakult, a halványfehér pirosló arannyá változott, de az eredeti feketeség mindvégig megmaradt, mint ahogy a csillagok tüze s az északi fény is csak a sötét éjszakában reszket. Egy örökkévalónak tűnő pillanatig skarlátvörös gömb lüktetett benne vagy rajta kívül, s a tengerbe ontotta vérét. Mint nyári nap a sarkvidéken, az izzó gömb egy pillanatig habozott, alászállni készült egy fokkal a nadir felé, majd alig észrevehetően újra felszökött a zenit irányában, végül vakító fényben oldódott föl, amely ugyanakkor maga volt az éjszaka. Zénon már nem látott, de a zajokat még észlelte. Mint egykor a Szent Kozmában, sietős léptek visszhangzottak a folyosón: a porkoláb jött, aki az imént vette észre a feketés tócsát a földön. Egy pillanattal előbb rettegés fogta el a haldoklót a gondolatra, hogy megmentik, visszahozzák az életbe csak azért, hogy pár órával később úgyis meghaljon. De most elmúlt a szorongás, szabad volt; ez az ember, aki hozzá jön, csak barát lehet. Erőlködött – vagy hitte csupán –, hogy felkeljen, de már azt sem tudta, hogy az ő segítségére sietnek-e, vagy ő siet valakinek a segítségére. A kulcs megcsikordult a zárban, a retesz kattant, a zajok egybemosódtak fülében a kitáruló ajtó nyikorgásával. Eddig tudjuk csak nyomon követni Zénon útját.

A SZERZŐ JEGYZETE Ez a regény, amelyet most olvastak el, egy ötvenoldalas elbeszélésből született (D’Après Dürer, Dürer nyomán), és két másik, ugyancsak történelmi hátterű novellával együtt, 1934-ben jelent meg a Grasset kiadónál, a La Mort conduit l’attelage (A fogathajtó halál) című kötetben. Ez a három egybefoglalt, de egymástól mégis különböző elbeszélés, amelynek csak később találtam címet (D’Après Dürer, D’Après Greco, D’Après Rembrandt), tulajdonképpen egy 1921 és 1925 között, tehát tizennyolcadik és huszonharmadik életévem között fogant, és részben lázas sietséggel meg is valósított, terjedelmes regényem három egymástól független töredéke. Ennek az aprólékos regényfreskónak tervezett műnek, amely több évszázadot, többféle embercsoportot ölelt volna fel – embercsoportokat, amelyeket vagy a vérrokonság vagy a szellemi közösség kapcsol össze –, az első, kezdetben az egyszerűen Zénon címet viselő negyven oldal körüli rész volt az első fejezete. E túlságosan nagyra törő regényt egy darabig párhuzamosan írtam azokkal az első vázlatokkal, amelyekből később egy másik mű, a Hadrianus emlékiratai született. 1926 táján átmenetileg lemondtam mindkét regényről, az előbb említett három töredék szinte változtatás nélkül jelent meg 1934-ben, La Mort conduit l’attelage címmel, csupán a Zénonról szóló epizódot egészítetem ki egy tízoldalnyi, sokkal később íródott résszel, röviden fölvázoltam benne az Opus Nigrum-ban is szereplő jelenetet: Zénon és Henri-Maximilien innsbrucki találkozását. A La Mort conduit l’attelage című kötetemet a kritika nagyon kedvezően fogadta; néhány akkori cikk, újraolvasva, ma is hálával tölt el. Csakhogy egy könyv szerzőjének jó oka van arra, hogy szigorúbb legyen önmagával szemben, mint bírái; közelebbről látja a hiányosságokat, ő tudja egyedül, hogy mit akart, és mit kellett volna csinálnia. 1955-ben, néhány évvel a Hadrianus emlékiratai befejezése után elővettem ezt a három elbeszélést, azzal a szándékkal, hogy egy újabb kiadás számára átdolgozom őket. Az orvos-filozófus és alkimista figurája újra megragadott. Ekkor írtam meg, 1956-ban a Beszélgetés Innsbruckban című fejezetet, a mű többi része végül csak 1962 és 1965 között készült el. Az eredeti

ötven oldalból legföljebb egy tucatnyi szerepel módosítva, itt-ott elszórva a mai nagyregényben, de maga a történet, amelynek során a Bruggéből elinduló, törvénytelen születésű Zénon visszajut Bruggébe, és itt, a város börtönében éri a halál, nagy vonalakban az maradt, ami volt. Az Opus Nigrum első része (a Vándorévek) elég híven követi az 1921–1934-es Zénon – D’Après Dürer felépítését; a második és a harmadik rész (Mozdulatlan évek és A börtön) teljes egészében e több mint negyven éve íródott szöveg utolsó hat oldalából született.2 Tudom, hogy az efféle magyarázgatás visszatetsző lehet, ha magától a szerzőtől származik, s méghozzá életében tartja szükségesnek. Mégis úgy döntöttem, hogy elmondom mindezt annak a néhány olvasónak a kedvéért, akit érdekel egy könyv keletkezésének története. Elsősorban azt kívánom hangsúlyozni, hogy mind az Opus Nigrum, mind a Hadrianus emlékiratai olyan mű, amelyet még egészen ifjú koromban kezdtem írni, aztán félbehagytam, majd újrakezdtem, egész életemben együtt éltem velük. Az egyetlen, teljesen véletlenszerű különbség a két regény között mindössze annyi, hogy az Opus Nigrum vázlata a végleges szövegnél harmincegy évvel korábban már megjelent, míg a Hadrianus emlékiratai-nak első változatai nem jutottak ily szerencsés vagy szerencsétlen sorsra. Egyébként mindkét regény ugyanúgy, az évek során egymásra épülő rétegekből állt össze, és mind a kettőt egyetlen nekirugaszkodással fejeztem be. Elmondtam már másutt, milyen nagy előnyt jelent, legalábbis számomra az, ha a szerző hosszú ideig együtt él az ifjúkorában választott vagy elképzelt figurával, aki azonban csak akkor fedi fel titkait, ha a szerző is eléri az érettebb kort. Ez a módszer mindenesetre elég ritka ahhoz, hogy indokolja az előbb elmondott néhány részlet beiktatását, már csak azért is, hogy elkerüljünk némi bibliográfiai zavart. Úgy tűnhetik, ha fiktív „történelmi” személyről írunk, még annyira sincs szükség igazolásra, történeti adatgyűjtésre, mintha egy valaha élő, a történelemben nyomot hagyó személyiség, mint pl. Hadrianus császár, alakját akarjuk szabadon újrateremteni. Valójában azonban a módszer mindkét esetben több tekintetben hasonló. Valóságos történelmi személyiségről írva, a regényíró próbálja teljes

gazdagságában bemutatni hőse egyéniségét olyannak, amilyen a valóságban volt, ezért nem győzi elég aprólékosan tanulmányozni a hősére vonatkozó, a történelmi hagyomány által megőrzött anyagot; ha szereplője viszont nem élt, ahhoz, hogy megadja a fiktív hősnek azt a sajátos, idő és hely által döntően meghatározott valósághitelt, amely nélkül „a történelmi regény” jól-rosszul sikerült maszkabál csupán, csak az elmúlt élet tényeihez és dátumaihoz folyamodhatik általában, azaz a Történelemhez. Ha Zénon születését 1510-re tesszük, akkor kilencéves volt, amikor az agg Leonardo amboise-i száműzetésében elhunyt; harmincegy, mikor meghalt Paracelsus, akinek Zénon hol a versenytársa, hol ellenfele; harminchárom, amikor távozik az élők sorából Kopernikusz, aki nagy művét csak halálos ágyán fejezte be, de akinek a tanai már hosszú ideje terjedtek kéziratos formában bizonyos haladó gondolkodású körökben; ezzel magyarázható, hogy az ifjú teológushallgató regényemben már az iskolapadban megismeri tanait. Mikor kivégzik Dolet-t, akit úgy mutatok be, mint Zénon műveinek első kiadóját, Zénon harminchat éves, és negyvenhárom, amikor megégetik Szervétet, aki ugyancsak orvos volt, és a vérkeringéssel foglalkozott, mint ő. Csaknem kortársa az anatómus Vesaliusnak, a sebész Ambroise Parénak, a botanikus Cesalpinónak, a matematikus és filozófus Jérome Cardannak; öt évvel Galilei, egy évvel Campanella születése után hal meg. Öngyilkossága idején Giordano Bruno, akit harmincegy évvel később ítélnek máglyahalálra, körülbelül húszéves lehetett. Bár nem akartam gépiesen összerakni valamiféle szintetikus figurát, erre egyetlen lelkiismeretes regényíró sem törekedhetik, elég sok szál kapcsolja e kitalált filozófust századának valóságos személyiségeihez, és másokhoz is, akik ugyanazon színhelyeken ugyanazokat a kalandokat élték át, ugyanazokat a célokat akarták elérni. Felsorolok itt néhány, hol a képzelet szárnyalását elősegítendő tudatosan keresett, hol pedig utólag, igazolásul említhető hasonlóságot. Például a törvénytelen származású, kezdettől egyházi pályára irányított Zénon önkéntelenül is Erazmust idézi, aki egy pap és egy rotterdami polgárlány fia volt, és pályafutását Ágoston-rendi szerzetesként kezdte. A falusi kézművesek felzúdulása, amikor

elhelyezik a műhelyben a szövőszék tökéletesített változatát, hasonlít ahhoz, ami a század közepe táján, 1529-ben Dantzigban történt, ahol egy szövőgép feltalálóját állítólag kivégezték; illetve 1535-ben Bruggében, ahol a magisztrátus betiltott egy új, a gyapjú festésére kieszelt eljárást; vagy ahhoz, ami valamivel később Lyonban esett meg, ahol a munkások nyomópréseket törtek össze. Az ifjú Zénon jellemének heves vonásai például Dolet-éra emlékeztetnek, Perrotin meggyilkolása pedig, távolról ugyan, Compaing-ét juttatja eszünkbe. Az ifjú teológus tanulóévei a genti Szent-Bavon-apátság főapátja mellett, akiről a regényben feltételezzük, hogy alkímiával foglalkozik, majd a marrán Don Blas de Vela oldalán, egyrészt Paracelsus tanonckodására emlékeztetnek a settgachi érsek és Spanheim abbé mellett, másrészt Campanella kabalisztikus tanulmányaira, amelyeket a zsidó Ábrahám irányított. Zénon utazásai, hármas hivatása – alkimista, orvos és filozófus – mind arra emlékeztetnek, amit Paracelsusról tudunk, vagy amit róla mesélnek; bázeli kellemetlenségeiről, sőt a keleti tartózkodásáról szóló epizód is – a hermetikus filozófusok életrajzában ez szinte kötelező – ugyancsak a híres német-svájci kémikus valóságos vagy legendás zarándoklataiból táplálkozik. Az Algírban visszavásárolt rabnő története szinte minden korabeli spanyol regényben föllelhető; Sign Ulfsdatter, a frösői hölgy modellje a korabeli skandináv irodalom egyik kuruzsló-és füvesasszony hírében álló figurája. Zénon udvari élete a svéd királynál egyrészt Tycho-Brahénak a dán udvarban töltött éveire emlékeztet, másrészt arra, amit egy bizonyos Theophilus Homodei doktorról mesélnek, aki III. János svéd király orvosa volt egy nemzedékkel később. A Hanon végzett műtét egy hasonló jellegű beavatkozás leírásán alapul, Ambroise Paré emlékirataiban olvashatunk róla. Áttérve bizalmasabb természetű dolgokra, talán érdemes megemlítenünk, hogy a szodómia vádja (sőt bármennyire titkolták, s ha kellett tagadták, néha még a ténye is) előfordult Leonardo da Vinci, Dolet, Paracelsus és Campanella életében is éppúgy, mint Zénonéban. Számos, többé-kevésbé üldözött ateista és deista keresett magának protektorokat, az alkimista filozófushoz hasonlóan, elővigyázatosságból hol a protestánsoknál, hol meg éppen az egyház kebelén belül. Mindennek ellenére, a katolikus

egyház és a reformáció csatájában Zénon, mint századának sok más szabadgondolkodó elméje, például Giordano Bruno is, akit pedig az Inkvizíció ítélt halálra, vagy Campanella, aki harmincegy évet töltött az Inkvizíció börtönében, inkább a katolicizmushoz húz.3 Eszmevilágát illetően, Zénonra hatott a skolasztika, de már föl is lépett ellene, félúton állt az alkimisták felforgató dinamizmusa és a mechanisztikus filozófia között, amely hamarosan kiteljesedett; félúton a dolgok bensejébe egy rejtett Istent helyező hermetizmus és a magát megnevezni még alig merő ateizmus, a gyakorló orvos materialista empirizmusa és a kabalisták tanítványának szinte látomásos fantáziálása között; mindez megfigyelhető volt a század valóságos személyiségeinek, tudósoknak és filozófusoknak a gondolkodásában. Tudományos kutatásait nagyrészt Leonardo Quaderni című írásai alapján képzeltem el, a szívizom működésével kapcsolatos kísérletei nevezetesen Harvey próbálkozásait előzik meg. A nedvek fölvételével, a növény „fölszívó képességével” kapcsolatos kutatások, Hales munkásságát előlegezve, Leonardo egyik megállapításán alapulnak; Zénon megkísérli egy olyan elmélet igazolását, amelyet vele egy időben fogalmazott meg Cesalpino.4 A földkéreg változásaira vonatkozó feltételezések ugyancsak a Quaderni-ből származnak, de meg kell mondanunk, hogy már Leonardo da Vincit is ókori filozófusok és költők ihlették, a korabeli költészetben ugyanis az ilyesféle meditációk szinte köznapiak voltak. Zénonnak a kövületekről vallott nézetei igen közel állnak nemcsak Leonardo nézeteihez, hanem Fracastor 1517-től és Bernard Palissy negyven évvel később kifejtett elképzeléseihez is. A filozófus hidraulikai tervei, mechanikai utópiái és főként a repülő szerkezetekkel kapcsolatos rajzai s végül a tengeri csatákban jól használható folyékony tűz képlete természetesen mind Leonardo és néhány más XVI. századi kutató hasonló jellegű találmányait utánozzák; e tervek egy akkoriban korántsem ritka gondolkodótípus érdeklődését, kutatásait példázzák; e típusú tudósokra mintegy titokban hatott a reneszánsz, de valójában közelebb álltak mind a középkorhoz, mind a modern korhoz, megsejtvén eredményeinket és korunk veszélyeit is.5 Az alkimista értekezések hemzsegnek a ma már jóslatnak tűnő megjegyzésektől, amelyek arra intenek, hogy

óvakodnunk kell, mert az emberi nem rosszra használhatja fel a technikai találmányokat; teljesen más összefüggésben ugyan, de hasonló megjegyzéseket találunk Leonardónál és Cardannál is. Néhány esetben egy érzés vagy egy gondolat kifejezését is valamely valóságos korabeli történeti személyiségtől vettem át, mintegy annak a hitelesítésére, hogy ilyen vagy olyan nézetek valóban voltak a XVI. században. Arról, hogy a háború micsoda őrültség, az egyik eszmefuttatás Leonardótól, a másik Erazmustól való. A tréfás próféciák szövegét Leonardo Profezie című munkájából vettem. Nostradamus négysoros versének két sorát kivéve. Az anyag, a fény és a villám azonosságáról szóló mondat Paracelsus két érdekes bekezdését foglalja össze.6 Korabeli, egyébként útkeresőnek mondott szerzőktől, Agrippa de Nettesheim és Gian-Battista della Porta munkáiból való a mágiáról folytatott vita. Az alkimista formulák latin nyelvű idézetei szinte kivétel nélkül az alkímiáról írott három nagy, modern munkából valók: M. Berthelot: La Chimie au Moyen Age (A kémia a középkorban, 1893.), G. G. Jung: Psychologie und Alchemie (Pszichológia és alkímia, 1944; átdolg. kiad. 1952) és J. Evola: La Tradizione ermetica (A hermetikus hagyomány, 1948) című művéből. Az Opus Nigrum formula, amely regényem címe lett, az alkimista munkákban azt a szakaszt jelöli, amelyben az anyagot részekre bontják, szétválasztják; úgy mondták, ez volt az Opus Magnum legnehezebb része. Még ma is vita folyik arról, hogy a kifejezés magára az anyagon végrehajtott merész kísérletre vonatkozik-e csupán, vagy szimbolikus értelemben jelenti a szokásoktól, előítéletektől szabadulni akaró szellem megpróbáltatásait is. Minden bizonnyal időnként ezt is, azt is jelentette. Zénon története körülbelül hatvan évet fog át, ebben az időszakban történt néhány olyan esemény, amely mindmáig hat ránk: kettészakadt az, ami 1510 tájára még megmaradt a régi, középkori kereszténységből, két, politikai és teológiai szempontból egymással ellenségesen szemben álló tábor jött létre; fölbomlott a protestantizmussá alakult reformáció, megsemmisült az úgynevezett balszárny; a katolicizmus ezzel párhuzamosan négy évszázadra beleszorult az ellenreformáció páncéljába; ez a korszak a nagy

fölfedezések kora, a fölfedezéseké, amelyek egyre inkább a világ fölosztását jelentik; a kapitalista gazdálkodás ekkor indul nagy fejlődésnek, társulva a monarchiák korának kezdeteihez. Ezek az események, amelyeket a kortársak nem is tudnak teljesen fölfogni, Zénon életét közvetve, a kisebb szereplők sorsát és viselkedését talán közvetlenebbül befolyásolják, mivel ez utóbbiak inkább alkalmazkodnak koruk szokásaihoz. Bartholommé Campanusban az előző századot képviselő egyházi ember később elavult modelljét rajzoltam meg, akinek a humanista kultúra még teljesen egyértelműen elegendő volt. A körülményekből következik, hogy a ferencesek nagylelkű perjelének megfelelőjét nemigen találjuk a XVI. századi történelemben, de az ő alakjának megformálásához részben egy olyan korabeli szent férfiú példáját vettem alapul, aki a világi tapasztalatokból is alaposan kivette részét, mielőtt egyházi pályára lépett volna. A kínvallatás elleni nyilatkozataiban az olvasó egy olyan, egyébként mélységesen keresztény okoskodásra ismerhet, amely később Montaigne-nél olvasható. A tudós és politikus bruggei püspököt az ellenreformáció korából ismert prelátusok mintájára képzeltem el, de attól a személytől sem tér el sokban, aki azokban az években a valóságban is betöltötte e tisztséget. Don Blas de Velát egy bizonyos César Brancasról, a Villeneuve-lez-Avignon-i Szent András-kolostor abbéjáról, a nagy kabalistáról mintáztam, akit 1597ben saját rendjének szerzetesei „júdaizmus” vádjával elkergettek. Fray Juan szándékosan elmosódott figurája Fra Pietro Ponziót idézi, aki az ifjú Campanella barátja és tanítványa volt. A bankárok, üzletemberek figuráit – a még nem anabaptista Simon Adriansent, a Ligre-eket s utódjukat, Martin Fuggert, aki ugyancsak fiktív szereplő, de megformálásakor arra a valóban létező családra gondoltam, amely a XVI. századi Európát a kezében tartotta – a történelem részét képező pénzügytörténet valóságos személyiségeiről mintáztam. Henri-Maximilien a művelt és kalandvágyó, a humanista bölcsesség szerény poggyászával fölszerelt nemeseknek ahhoz a nagy csoportjához tartozik, amely Franciaországban jól ismert; ez a fajta ember azonban a század végére, sajnos, teljesen eltűnt.7 Végül Colas Gheel, Gilles Rombaut, Josse Cassel és a többi, alacsonyabb sorból származó társuk

megformálásakor a nép fiairól szóló, kevés számú dokumentumra támaszkodtam, már amennyire lehetett, hiszen olyan korról van szó, amelyben a krónikások és történészek szinte kizárólag csak a polgárság életével foglalkoztak, ha éppen nem az udvari élettel. Nagyjából ugyanezt mondhatnánk el a női szereplőkről, a nőalakokat, néhány hercegnő kivételével, általában kevésbé árnyaltan mutatják be a dokumentumok, mint a férfiakat. A könyvben szereplő mellékalakok jó egynegyedét egyébként a történelemből, helytörténeti krónikákból merítettem: ezekben szerepel della Casa nuncius, de Cocq főügyész, Rondelet professzor, aki azzal botránkoztatta meg Montpellier városát, hogy nyilvánosan boncolta föl saját fiának holttestét; Joseph Ha-Cohen, az orvos és többek között természetesen Barbarossa admirális és a kuruzsló Ruggieri. Korabeli krónikákból vettem Bernard Rottmann, Jan Matthyjs, Hans Bockhold, Knipperdolling, a münsteri tragédia főszereplőinek figuráját, bár az anabaptista lázadást kizárólag csak ellenzői mesélték el később; a fanatizmusnak és a harci láznak korunkban is olyan elrettentő példáival találkozunk, hogy nincs okunk kételkedni e szörnyűséges kaland legtöbb részletének hitelességében. Adrian, a szabó és Marie, a felesége, Agrippa d’Aubigné A végzet versei egyik darabjában szerepel; a sienai szép olasz nők és francia csodálóik története Brantôme-nál és Montlucnél. Ausztriai Margit látogatása Henri-Juste-nél ugyanúgy kitalált esemény, ahogyan maga Henri-Juste is kitalált figura; nem úgy a hercegnőnek a bankárokkal bonyolított ügyletei, sem papagája, a „Zöld Kedves” iránti gyengéd szeretete (egy udvari költő még meg is siratta az állat halálát), sem pedig vonzódása Laodamie asszonyhoz, ezt Brantôme is említi; az Ausztriai Margit portréját kiegészítő különös kommentár a nők egymás iránti szerelméről ugyancsak Brantôme-nál olvasható, más helyütt. Az a jelenet, amikor a ház úrnője a régensnő látogatásakor nyilvánosan szoptatja gyermekét, Navarrai Margit emlékirataiból való, ő egyébként egy nemzedékkel később látogatott el Flandriába. Korabeli dokumentumok tanúskodnak arról, hogy Lorenzaccio Törökországban járt követségben, a francia király szolgálatában; hogy 1541-ben kíséretével együtt, amelyben legalább egy „mór” is volt, áthaladt Lyonon, és hogy a városban gyilkosságot

kíséreltek meg ellene. A bázeli és kölni pestisjárvány jelenetét hitelesíti az a tény, hogy e szinte endémikus kór gyakran fölütötte fejét a XVI. századi Európában; de hogy a regényben éppen 1549ben pusztít, azt az elbeszélés menete kívánta így, nem mintha valóban tudnánk róla, hogy akkortájt valóban elterjedt a Rajna vidékén. Zénon 1551-ben említi, milyen veszély fenyegeti (az 1555ban halálra ítélt és megégetett) Szervétet; ez nem túl korai, bármennyire is azt gondolnánk, hisz régóta leselkedett már ez a veszély a katalán orvosra mind a katolikusok, mind a protestánsok részéről, akik legalább abban az egyben egyetértettek, hogy máglyára kell küldeni ezt a szerencsétlen zsenit. Azon célzásnak, hogy a münsteri püspöknek szeretője volt, nincs történeti alapja, de a könyvben említett hölgy nevét egy XVI. századi híres salzburgi érsek szeretőjétől kölcsönöztem. Két-három kivételtől eltekintve, valamennyi fiktív szereplő nevét irattári anyagokból, genealógiai munkákból, néha saját ilyen jellegű kutatásaimból vettem. Néhány jól ismert név, például Alba hercegének neve, a regényben a reneszánsz helyesírásnak megfelelően szerepel. A Zénon ellen mind a világi, mind az egyházi hatóságok által fölsorolt vádpontokat és a per jogi részleteit mutatis mutandis a XVI. század második felében és a XVIII. század elején lefolytatott, mintegy fél tucat híres vagy kevésbé ismert per aktáiból merítettem, főként talán a Campanella elleni első perekből, amelyekben a világi jellegű vádak ugyancsak istentelenséggel és eretnekséggel párosultak.8 A Le Cocq főügyészt a bruggei érsekkel szembeállító, lappangó konfliktus elképzelt dolog, mint az egész Zénon-per; de magyarázhatja az a heves ellenséges érzület, amellyel az újonnan kinevezett püspökök közigazgatási előjogait fogadták mindenütt a korabeli Flandria városaiban, II. Fülöp uralkodása idején. A teológus Hiéronymus van Palmaert szájából elhangzó ironikus megjegyzést, miszerint kutassa csak Zénon az ő végtelen világait, a valóságban Gaspar Schopp, a német ellenreformáció bajnoka mondta, Giordano Bruno kivégzésekor; ugyancsak Schopptól való az a tréfa is, hogy ültessék a foglyot (nála Campanellát) a saját maga föltalálta repülő bombára, üldözze úgy ez eretnekeket. A büntetőeljárás sajátosan

bruggei vonatkozásairól, amelyek az utolsó fejezetekben szerepelnek, mint például arról a kivégzésről, amelyről Zénon mesél Campanus kanonoknak, s amely valamilyen meghatározatlan vétség miatt 1521-ben esett meg Bruggében; a gyermekgyilkosságért megítélt tűzhalálról s az erkölcsi vétség miatt elítéltek számára a város falain kívül fölállított máglyákról Malcolm Letts Bruges and Its Past (Brugge és múltja, Desclée de Brouwer, Brugge – A. G. Berry, London, 1926) című könyvében találtam adatokat; Letts igen gazdag válogatást tett közzé a bruggei igazságszolgáltatás okmányaiból. A húshagyókeddi epizódot annak alapján képzeltem el, ami egy évszázaddal korábban, Miksa császár tanácsosainak kivégzése alkalmával történt, ugyanebben a városban. A bíró, aki végigalussza a kihallgatást, s mikor felébred, azt hiszi, már ki is mondták a halálos ítéletet, nagyjából egy korabeli anekdotát idéz Jacques Hesseléről, a vérbíróság bírájáról. Bizonyos történelmi eseményeket néhol módosítanom kellett, hogy beleférjenek a jelen elbeszélés keretébe. Rondelet doktor a regényben néhány évvel előbb boncolja fel saját – valóban kisgyermekkorában elhunyt – fiát, akit felnőttnek írtam le, hogy „az emberi szerkezet szép példája” lehessen, amelyen Zénon eltöprenghet. A valóságban Rondelet, aki anatómiai munkáival igen korán híressé lett (egyébként az anyósát is felboncolta), nem sokkal volt idősebb regénybeli tanítványánál. Vasa Gusztáv gyakran időzött az uppsalai és a vadsténai kastélyban, de az időpontok említése a regényben s az az állítás, hogy a király 1558 őszén jelen volt az előkelőségek gyülekezetében, inkább csak abból a szándékunkból fakad, hogy nagy vonalakban, nagyjából híven vázoljuk föl az uralkodó utazásait, államférfiúi tennivalóit. A Tengeri Koldusok kapitányaira bízott első missziók időpontja hiteles, de hőstetteiket, hírnevük kialakulását némiképp talán előbbre hoztam. Egmont gróf háznagyának a históriájában keveredik az armentières-i Jean de Beausart-nak, Egmont fegyverhordozójának a kivégzéséről és Pierre Colnak, Nassau gróf háznagyának rendkívül súlyos megkínzatásáról szóló történet; Col valóban megtagadta egy Bosch-kép átengedését, nem Alba hercegének, ahogy a regényben a ferences perjel mondja, hanem Juan Boléának, a spanyol sereg

igazságosztó kapitányának; az a föltételezés, hogy ezt a festményt a királyi gyűjteménybe szánták, tőlem származik, s úgy érzem, legalábbis elfogadhatónak tetszik, hisz közismert volt a királynak Bosch művei iránti szenvedélye. De Battenbourg és nemeseinek sikertelen menekülési kísérletét s vilvoordei kivégzésük időpontját kissé közelebb hoztam egymáshoz. A török udvarban Szolimán uralkodása alatt történt események időrendjét is módosítottam kissé. Végül két-három ízben, a beszélő személy fölfogása következtében, érződik némi pontatlanság az elbeszélésben. Zénon húszévesen, útban Spanyolhon felé, Avicenna hazájának mondja az országot, mert hagyomány volt, hogy az arab filozófia és az orvostudomány a keresztény nyugatra Spanyolországon át jutott el; nem nagyon izgatja Zénont, hogy a nagy tudós a X. században Bokharában született, és Ispahanban halt meg. Nicolaus Cusanus sokáig, ha nem is mindvégig, sokkal megértőbb volt a huszita eretnekség iránt, mint ahogyan a bruggei püspök mondja; csakhogy a püspök, Zénonnal folytatott vitái során, többé-kevésbé tudatosan közelíti a XV. századi ökuménikus főpap nézeteit az ellenreformációnak a vallási türelmetlenségről vallott nézeteihez. Bizonyos szempontból jelentősebb módosításnak tekinthető a genti és bruggei Ágoston-rendi és Ferences-rendi szerzetesek két csoportja ellen szeméremsértés miatt indított per időpontjának a megváltoztatása; a perek tizenhárom genti és tíz bruggei szerzetes kivégzésével végződtek. Ezekre a perekre csak 1578-ban került sor, tíz évvel később, mint ahogy regényemben szerepel, s egy olyan pillanatban, amikor a szerzetesrendek ellenfelei, akiket a spanyolok híveinek tekintettek, rövid időre felülkerekedtek az említett két városban.9 E két per időpontjának előbbrehozatalával megpróbáltam rávilágítani arra, hogy az ehhez hasonló botrányos ügyekben keresendő Zénon tragédiájának oka is; legalábbis megpróbáltam megmutatni, hogy később a határozottan különböző, de éppoly sötét helyi politikai háttérben is megmarad az egyház ellenségeinek pártos gyűlölete, amely az egyházi hatóságoknak azzal a félelmével párosul, hogy olyan színben tűnhetnek föl, mintha el akarnának tussolni valamiféle botrányt; és hogy mindkét magatartás ugyanazokkal a törvénysértésekkel jár. Mindebből nem az következik, hogy a vádak

szükségszerűen rágalmak lettek volna. Példaként idézem Bartholommé Campanus elmélkedését Pierre de Hamaere öngyilkosságáról, amely pontosan úgy történt, ahogy elmesélem, csak Gentben, mivel az elítélt a genti, és nem a bruggei szerzetesek csoportjához tartozott; az, hogy valaki önkezével vet véget az életének, akkoriban rendkívül ritka dolog volt, s a katolikus erkölcsi elvek szerint szinte jóvátehetetlen bűnnek számított, ezért lehet e tettből arra következtetni, hogy bizonyára más előírásokat is megszegett korábban a vádlott, mielőtt erre szánta volna el magát. Pierre de Hamaerén kívül a bruggei szerzetesek csoportjába regényemben hét – mind a hét kitalált – személy tartozik és de Loos kisasszony, akibe Cyprien beleszeret, ő is fiktív szereplő. Az a föltevés is a képzelet szülötte csupán, hogy az úgynevezett Angyalok és a közel egy évszázada fölszámoltnak hitt és feledésbe merült szekták újabb képviselői, mint például az adamiták vagy a Szabad Szellem Fivérei és Nővérei, kapcsolatban lehetnek egymással, ahogyan ezt Zénon gyanította, s a bírák is kutatták; e tévelygőket szexuális promiszkuitással gyanúsították, és némelyek e tévelygéseknek talán túlságosan is egyértelmű nyomait vélték megtalálni Bosch életművében. Mindezt csak azért idézem föl, hogy megmutassam, hogyan forrong az eretnek antik vallásos érzékiség a XVI. századi hittételek irányzatai alatt, amint ezt más korabeli perekből is sejteni lehet. Meg kell jegyeznünk, hogy az a rajz, amelyet Florian barát gúnyból küld Zénonnak, nem más, mint Hieronymus Bosch A földi gyönyörök kertje című képén szereplő kéthárom embercsoport nagyjából pontos másolata; a kép ma a Prado múzeumban található, a II. Fülöp birtokában levő műalkotások katalógusában Una pintura de la variedad del Mundo címen szerepelt.

Marguerite Yourcenar (ejtsd: maʀɡəʀit juʀsənaʀ, eredeti nevén Marguerite Antoinette Jeanne Marie Ghislaine Cleenewerck de Crayencour; Brüsszel, 1903. június 8. – Mount Desert Island, Maine, USA, 1987. december 17.) francia író, költő, fordító és kritikus. 1947-

ben amerikai állampolgárságot is szerzett és attól kezdve haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. A francia anyanyelvén, az angolon és az olaszon kívül a görögöt és a latint is kiválóan ismerő írónő regényeiben, elbeszéléseiben – még önéletrajzi regényeiben is – az antik kultúra és az arra épülő, a Rabelais műveivel a reneszánsz korban megszülető francia „humanista regény” legszebb hagyományait éltette tovább, minden írását átitatja a szophoklészi hit, hogy „az embernél nincs semmi csodálatosabb” – s nincs semmi esendőbb. Írói eszköze a kristálytiszta, klasszikus francia nyelv s a mindig emelkedett stílus – azokban a műveiben is, amelyek a „másságról”, az általa belülről megélt, de sokak által a normálistól eltérőnek vélt nemi vonzalom csapdáiról vagy éppen szépségéről szólnak. Ő volt az első nő, akit tagjává – a „halhatatlanok” közé – választott a Francia Akadémia (1980). 1983-ban Erasmus-díjjal is kitüntették.

Megjegyzések

[←1] Ford. Horváth István Károly.

[←2] Az 1934-ben megjelent kötet első elbeszélésének a címe – egyébként ugyanez áll a kötetben szereplő másik két írásra is – azt sugallta, hogy az elbeszélés híven követi a festő életművét, márpedig erről szó sincs. Azért lett D’Après Dürer a címe, mert a festő híres Melankólia című képén egy szomorú figura, kétségkívül maga az emberi lángelme, töpreng keserűen szerszámai között; aztán egy irodalomértő olvasóm megjegyezte, hogy Zénon története sokkal inkább flamand, mint német. Észrevétele ma érvényesebb, mint valaha, hiszen az akkoriban még nem is létező második és harmadik rész teljes egészében Flandriában játszódik, Bosch és Brueghel fő témái, a zűrzavar és iszonyat uralkodnak a műben, holott az eredeti vázlatban ennek nyoma sincs.

[←3] Nem feladatom kifejteni itt e magatartás okait, Léon Blanchet csodálatosan elemzi Campanella című munkájában (Párizs, 1920), számos XVI. századi filozófus munkásságával kapcsolatban. J. Huizinga könyve Erazmusról, teljesen más nézőpontból kiindulva, egyedi esetben mutatja ki ugyanazon okok hatásait. De említsünk meg annyit, hogy a ferences perjel nem téved, amikor Zénon Luther ellen irányuló bírálataiból kimutatja, hogy kerülő úton bár, de magát a kereszténységet támadják.

[←4] Zénon orvosi és sebészi kísérleteivel kapcsolatosan lásd E. Beit: Les Dissections anatomiques de Léonard de Vinci (Leonardo da Vinci anatómiai boncolásai) és F. S. Bodenheimer: Léonard de Vinci, biologiste (Leonardo da Vinci, a biológus) című tanulmányát a Léonard de Vinci et l’expérience scientifique au seizième siècle (Leonardo da Vinci és a tudományos kísérletezés a XVI. században) című kötetben. Presses Universitaires de France, 1953). Ami Cesalpino elméletének fölállítását és a reneszánsz biológiai kísérleteit illeti általában, lásd többek között E. Guyénot Les Sciences de la vie aux dix-septième et dix-huitième siècles (Élettudományok a XVII. és XVIII. században, Párizs, 1941) első részét.

[←5] A „folyékony tüzet”, amely sokáig Bizánc titkos fegyvere volt, majd a mongolok hódító háborúját segítette, Nyugaton a II. laterani zsinat betiltotta (1139), s ezt tiszteletben is tartották, már csak azért is, mert feltétlenül szükséges alapanyagához, a petróleumhoz, a nyugat hadmérnökei képtelenek voltak hozzájutni; később a lőpor egészen napjainkig az elfeledett találmányok közé száműzte. Zénon találmánya tehát csupán annyi volt, hogy a régi bizánci képletet az új ballisztikai eljárásokkal társította. E témával kapcsolatban lásd: R. J. Forbes: Studi es in Ancient Technology című munkájának (Leyden, 1964) első kötetét.

[←6] Telepnef, B. de: Paracelsus című munkájában (Saint Gall, 1945) idézi Paracelsus Das Buch Meteororum (Köln, 1566) című művét.

[←7] Petronius 99. töredéke, Henri-Maximilien által idézve, néhány olyan sorral egészül ki, amely nem szerepel az eredetiben; ezúttal, a cél érdekében, azt mondjuk róluk, hogy nem a találékony Nodot szerzeményei a XVII. századból, hanem valamely buzgó reneszánsz humanistának, talán éppen magának Henri Maximiliennek a tollából valók. Az in summa serenitate nemes apokrif írás.

[←8] E félig egyházi, félig polgári eljárások bonyolult kérdéseiről lásd L. Amabile: Fra Tommaso Campanella címen (Nápoly, 1882. 3. köt.) összegyűjtött vaskos jegyzőkönyveit.

[←9] Mind ezzel, mind az előző bekezdésben említett ügyekkel kapcsolatosan l. a Mémoires anonymes sur les troubles des Pays-Bas (Névtelen visszaemlékezések a németalföldi zavargásokról) című munkát. Brüsszel, Heussner, 1859–1860. 2. köt.

Tartalom Első rész VÁNDORÉVEK Vándorúton Zénon gyermekévei A nyár örömei Ünnep Dranouterben Indulás Bruggéből A nép hangja Halál Münsterben A kölni Fuggerek Beszélgetés Innsbruckban Henri-Maximilien pályája Zénon utolsó utazásai Második rész MOZDULATLAN ÉVEK Hazatérés Bruggébe A szakadék szélén A perjel betegsége A test féktelenségei Séta a tengerparton A csapda Harmadik rész A BÖRTÖN A vádirat Egy szép otthon A kanonok látogatása Zénon halála A SZERZŐ JEGYZETE