Titkos háború 9637930051 [PDF]

Zitiervorschau

William Stevenson

TITKOS HÁBORÚ

I.P.C. KÖNYVEK A sorozat főszerkesztője: Ivanics István A fordítás a Sphere Books Ltd. London and Sydney 1977-es kiadása alapján készült. A mű eredeti címe: A Man Called Intrepid Copyright © William Stevenson Ltd. 1976. Fordította: Kőrös László A címlapot tervezte: Szatmári Zsolt Hungarian Translation © Kőrös László 1990. ISBN 963 7930 05 1

2

KIINDULÓPONT A Rettenthetetlen előszava Az Egyesült Államok formálisan még nem volt hadviselő fél, Franklin Delano Roosevelt elnök azonban már két éve támogatta a zsarnokság ellen folytatott titkos háborút. Ám a japánok hadüzenet nélküli támadása után az amerikaiak is harctéri gyakorlóruhával váltották fel a szolid diplomataöltönyt. Az ellenség – a náci Németország, a japán birodalom és bábállamaik – már megmutatta igazi arcát, a titkos háború azonban továbbra is titokban zajlott. Nyomós okoknál fogva e rejtett tevékenység alapvető tényei teljes egészükben sohasem kerültek napvilágra. A tények összességét kevesen ismerték; bizonyos adatok semmilyen dokumentumban nem szerepeltek; az írott feljegyzések tökéletesen hozzáférhetetlenek voltak, és harmincöt évig a hivatali titkok védelmét szabályozó brit törvény szigorú megkötései vonatkoztak rájuk. Néhány adat mind a mai napig zárolva van, ennek oka természetesen éppúgy titkos, mint maguk a dokumentumok. A történelmi tisztánlátás szemponjából viszont ma már nem maradhat titokban, hogy valójában mi és miért történt. 1940-ben napról napra nyilvánvalóbbá vált, hogy a szorongatott Anglia veresége előjátéka lenne egy, az Egyesült Államok ellen intéződő végső támadásnak. Hírszerzési adatokkal én láttam el, részben mint Winston Churchill titkos küldötte, részben mint a British Security Coordination (Brit Biztonsági Koordináció) főnöke. A BSC, ez az ártalmatlan hangzású nevet viselő szervezet, amelynek főhadiszállása New Yorkban volt, a brit hírszerzés összes ágát összefogó központként működött. Roosevelt tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az első világháború óta lélektani elszigeteltségben élő és földrajzi különállásában bízó Amerika szánalmasan felkészületlen: képtelen lenne szembenézni az újonnan kifejlesztett katonai propaganda- és hírszerzési eljárásokkal. Az elnöknek mindenáron időre volt szüksége, hogy riadóztassa nemzetét és felfegyverkezzék, anélkül, hogy idő előtt belesodródna a háborúba. Churchillnek fegyverre és hadianyagokra volt még égetőbb szüksége, hogy legalább az ellenállás szerény reményét és a túlélés parányi esélyét biztosíthassa az igencsak szorult helyzetben levő Anglia számára. Angliára e nem túl vonzó esélyek ismeretében csak olyan 3

vezető építhetett, aki bízott benne, hogy a nemzeti érdek, összekapcsolva a szabad népek összefogási készségével, eséllyel szembeszállhat a totalitárius agresszióval. Roosevelt ilyen típusú ember volt. A Pearl Harbor elleni japán támadással, illetve azzal, hogy Hitler néhány napon belül hadat üzent az Egyesült Államoknak, a diplomáciai színjátéknak egyszeriben vége szakadt. A tengeri és szárazföldi hadműveletek, bármilyen titkosan tervezték és készítették elő őket, a végrehajtáskor ismertté váltak a nagyközönség előtt a gyakran vakmerő haditudósítók beszámolói alapján. A titkos háború azonban, bármilyen szerteágazóvá vált is, természete szerint titokban maradt, ugyanígy – kevés kivétellel – kulcsfontosságú eseményei is. Ennyi év után most miért kell beszélni róluk? Nézetem szerint nyomós okok szólnak a titkok felfedése mellett. Legszemélyesebb értelemben: úgy vélem, tartozunk ezzel azoknak a különféle nemzetekhez tartozó bátor nőknek és férfiaknak, akik vállalták, hogy ilyen szokatlan módon harcoljanak. Félelmetes kockázatot vállaltak, nem élvezték az egyenruha, vagyis a hadijog biztosította védelmet, számtalan emberi életért viselték a felelősséget vakon vállalt, magányos küldetéseik során, s gyakran egymaguk kényszerültek olyan döntésekre, amelyek könyörtelen halált jelenthettek családjaik és honfitársaik számára. Közülük sokan – ügynökök és ellenállók – jeltelen sírban nyugszanak. Azon túl, hogy nevük titkos dokumentumokban szerepel, kevesen kaptak bármiféle elismerést. A túlélők többsége visszatért békés foglalkozásához, minden kitüntetés vagy jutalom nélkül. Azok, akikről ebben az elbeszélésben szó esik, csak néhány tagját jelentik annak a hatalmas, titkos hadseregnek, amely a szabad világnak megfizethetetlen szolgálatot végzett. A történtek felderítésének azonban vannak kevésbé személyes, sürgetőbb okai is. Amikor a legyőzött tengelyhatalmak 1945-ben megadták magukat, a BSC felszámolta szövevényes apparátusát, és csendben megszűnt létezni. Fordulatos története során tanúja volt a harcok hullámzásának a csaknem végzetes vereségtől a végső győzelemig. A szövetségesek kiállták a kemény próbát. A Holocaust nyomán tizenegymillió túlvilági hang tiltakozott a modern barbárság ellen. London, Berlin, Hirosima és az emberi civilizáció sok más vívmányának romjai állottak mementóul, emlékeztetve az új típusú, 4

totális háború szörnyű alapelvére, miszerint mindenki ellenség: a gyerek is, a betegek is, a védtelenek is. Az ENSZ működése kezdetén elkötelezte magát a nemzetek kölcsönös jóindulata és az ésszerű nemzetközi politika mellett. Úgy tűnt, hogy a küszöbönálló nürnbergi ítélet is a világ lelkiismeretének feléledését jelzi, és a felelősség felismerését az emberiség ellen elkövetett bűnben. Reménykedve figyeltük bolygónkat a biztonságos egymás mellett élés e tavaszán. A titkos hadviselés ijesztően hatékony, kényszerűségből kifejlesztett fegyvere a béke légkörében feleslegessé vált. Mély megkönnyebbülésemre, a Rettenthetetlen megszűnt egy hírszerzői hálózat fejének fedőneve lenni. A BSC-ről szóló fejezet lezárult, és reméltem, nem folytatódik többé. Talán botorság volt feltételezni, hogy meg nem történtté tehetjük, ami megtörtént, minden rosszat elfelejtünk, úgy teszünk, mintha az általunk feltalált fegyverek nem is léteztek volna soha, s ami mégis létezik, azt gondosan elrejtjük, valami biztos helyen. A II. világháború pusztításának nyomai még nem tűntek el, a világégés bűze is alig oszlott még, és a nemzetek közössége máris bomlani kezdett, csoportokra szakadt; újra fenyegetések hangzottak és végül megint jött az erőszak, a háború. A béke fennmaradása nem volt egyéb, mint törékeny álom. „Győztek a nagy demokráciák – írta később Sir Winston Churchill –, és képesek voltak folytatni ostobaságaikat, ami csaknem az életükbe került.” Bármilyen profetikus volt is Churchill, nem látta előre a szörnyű következményeket, amelyekhez az említett ostobaságok vezettek: a nukleáris terror kényes egyensúlya állal behatárolt diplomáciát, az ellenállás módszereinek bevonulását fanatikusok és terroristák eszköztárába, a hírszerző szervezetek fejlődését, mely révén e szervezetek már azokat az alapelveket veszélyeztetik, amelyek védelmére létrehozták őket. Így vagy úgy, a második világháborúban folytatott titkos hadviselés sárkányfogveteménynek bizonyult. Rendkívül súlyos kérdések vetődtek fel: titkos hatalmi elit-csoportok manipulálják a kulcsfontosságú eseményeket? Hataloméhes terroristák tudatos cinizmussal rombolják a hírszerzést irányító tisztviselők felelősségtudatát? Hová lett három évtized múltán az az önfeláldozó erő, amely döntő szerepet játszott abban, hogy a szabad világ 5

megmenekül a megsemmisüléstől és a rabszolgaságtól? A józan ész nevében: tisztán kell látnunk a múltat. Eljött az ideje, hogy újra felnyissuk a könyveket. Bármily egyszerűnek tűnik is a feladat, megoldásának útjában akadályok állottak. A második világháború óta téves információk egész sora terjedt el szerte a világon. Ezek nagy része olyan haszonleső emberektől származott, akik az igazsághoz való hűséggel mit sem törődve, az olcsó népszerűséget hajhászták. De számos komoly kísérlet is, amely fáradságos (ám mégsem kimerítő) kutatásra alapult, csak részleges, nem szándékosan eltorzított eredményekre vezetett. Az állhatatos titoktartás a legelszántabb kutató számításait is keresztülhúzta. A sors iróniája ugyanakkor, hogy néhány hamis legenda, amelyet ellenségeink megtévesztésére szándékosan ötlöttünk ki, általánosan elfogadott igazságként tartotta magát. (Ez nem szolgálta ugyan az igazságot, de legyezgette hiúságunkat.) Gyakran fiktív kalandokkal és szenzációkkal tűzdelték meg a beszámolókat, jóllehet, ha az igazi tényeket ismerték volna, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb lett volna az eredmény. A kényszerű hallgatás miatt azonban nemhogy korrekcióról, de még egyszerű kiegészítésekről sem lehetett szó. Vajon fel lehet-e még számolni ezeket a megcsontosodott téveszméket, soha meg nem cáfolt spekulációkat? A BSC dokumentumai hihetetlen változatosságú és mennyiségű eseményt rögzítenek. Cornelius Ryan, az író és történész, akit felkértek, hogy kezdjen hozzá a titkos hadviselés krónikájának összeállításához, megvizsgálta a BSC amerikai megfelelőjének, az OSS-nek (Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Hivatala) az irattárát. Ryan így írt a New York Times 1972. szeptember 17-i számában: „Bár épp csak néhány lépést tettem ebben a titokzatos világban, már ennyi is meggyőzött arról, hogy bizony félelmetes feladat vár a történészekre... Mivel a hírszerzés maga is sokarcú, a történésznek, hogy megismerje az igazságot, hogy el tudja különíteni a tényeket a fikciótól, alkalmasint éppen annyi gyakorlott kutatóra lesz szüksége, ahány munkatársa volt az OSS-nek.” Szerencsére a BSC-vel foglalkozó történészek összeállítottak egy dokumentumtárat, melyhez hozzáfűzték: „további kutatás céljára”. Akkoriban ezt írtam én is: „amennyiben az effajta titkos tevékenységre a jövőben szükség lenne”. A tanulmányok és a BSC-dokumentumok jó néhány vastag kötetet tesznek ki, tartalmuk öt év intenzív tevékenységét fogta át, ezernyi akciót a világ minden részén. 6

Ez az összefoglaló némiképp megkönnyítette azt a hatalmas feladatot, amely William Stevensonnak, barátomnak és egykori kollégámnak jutott osztályrészül, nem vette le azonban a válláról azt a terhet, amit ilyen óriási mennyiségű anyag átvizsgálása és szelekciója jelent. Stevenson szenvedélyes, lelkiismeretes kutató lévén, számos más forrást is igénybe vett. Közös érdekeink elkerülhetetlenné tették, hogy megalkossa krónikáját. Ugyanakkor: túl erős akaratú és független személyiség, semhogy az én nézeteimet átvegye. (Bár a nevünk hasonló, nem vagyunk rokonságban.) Nem volt szerepem abban, ahogyan ő az anyagokból válogatott, olvastam azonban a kéziratot, és kezeskedem, hogy a tartalma helytálló. Készséggel válaszoltam a szerző számos alapos kérdésére, mivel ezek mind ama nagyobb, napjainkban és a jövőben megválaszolandó kérdés irányába mutattak: Hozzájárulnak-e a demokráciák saját fennmaradásukhoz? Először 1939 előtt mulasztottuk el, hogy feltegyük magunknak a sorsdöntő kérdést. Egyetlen demokratikus állam sem nézett szembe őszintén a létét fenyegető nyilvánvaló veszedelmekkel. Nem szívesen fogtak össze, vonakodtak újra felfegyverkezni, áldozatokat hozni egyéni és közös biztonságunk érdekében. Manapság hasonlóak az érvek és hasonlóak a. válaszok is. Joggal rettentünk vissza a titkolódzástól: a titkosság mind a demokrácia alapelvét, mind a kormányzati szuverenitást veszélyeztetheti. Ám magunkat csapnánk be, ha elfelejtenénk, hogy volt idő, amikor a titoktartás volt az egyetlen védelmünk. Nemcsak a győzelmet segítette elő, hanem életeket is mentett a veszélyekkel teli harc során. Egy eszményi világban semmilyen titkos tevékenységnek nincs helye. Mi azonban olyan világban élünk, amelyben ki sem nyilvánított ellenséges szándékok fenyegetnek bennünket, amelyben állandóan titkos fegyvereket használnak ellenünk és ha nem készülünk fel, ismét meglephetnek, most, amikor egy esetleges háború dimenziói minden emberi képzelőerőt meghaladnak. Szükségtelennek tűnhet egy szempontot ennyire hangsúlyozni, ám a titkosság fegyvere hatását veszti, ha megszűnik a titoktartás. A demokrácia egyik feltétele az információ szabadsága. Nagyon is kívánatos lenne tehát, hogy pontosan tudjuk, hogyan működik a hírszerzésünk, miért és hol. Az ilyen információ azonban, ha nyilvánosságra kerül, lefegyverez bennünket.

7

Íme tehát a talány: hogyan használjuk a titkosság fegyverét úgy, hogy ne ártsunk önmagunknak? Hogyan őrizhetünk meg titkokat anélkül, hogy veszélyeztetnénk az alkotmányos jogrendet és a szabadság individuális garanciáit? A BSC története talán segíthet. Napjainkban már közismert, hogy ellenséges kódokat fejtettek meg, beépített embereik voltak az ellenség soraiban, új technikai eszközökhöz juttatták az ügynököket és a partizánokat. Hasonlóképpen igaz, de talán nem annyira közismert a BSC egy fontos jellegzetessége: önkéntes civilekből állt, akiknek meggyőződésük volt, hogy az emberi haladás az egyéni szabadságban gyökerezik. Amatőrök voltunk, akiket átitattak a szabadgondolkodó hagyományok. Néha magam sem értem, miképpen tudtunk győzni, hiszen bennünket is nézetkülönbségek osztottak meg. Aztán mindig oda lyukadok ki, hogy a sikert józan és független gondolkodásunknak köszönhettük. Az élethalálharcban kemény döntések születtek: Roosevelt bizonyára rengeteget vívódott az események folyamán, s a magukra maradt ügynökeinknek a rokonaikat sújtó esetleges megtorlást is mérlegelniük kellett, mielőtt egy-egy magányos akció mellett döntöttek. Csatákat nyertünk, mert előre megszereztük az ellenség terveit, befolyásolni tudtuk a terveket és – mindaddig titokban tartott módszerekkel – megelőztük az ellenséges akciókat. Más, nem kevésbé fontos csatákat az ellenállás harcosai döntöttek el; olyan emberek, akik szerették a szabadságot és egyszerűen küzdeni akartak érte, bármi áron. Ha a második világháború történetét a titkos hadviselés tényeinek ismeretében tekintjük át, meglepő következtetésre jutunk: a küzdelmet végső soron nem a pusztító hadi gépezetek döntötték el, hanem az, hogy a szabad ember legyőzhetetlen, hogy a szabad lélek leleményes. Hittel vallom ezt, mint ahogy azt is, hogy az emberi ellenállás szellemét nem törheti meg a puszta technológia. Talán eljön majd a nap, amikor a zsarnokok nem fenyegethetik majd többé senki szabadságát, amikor ideológiájától függetlenül minden nemzet azt tekinti majd feladatának, hogy kibontakoztassa, nem pedig, hogy korlátozza az emberi életet. Ha ilyesmi lehetséges is, csak a beláthatatlanul messzi jövő hozhatja magával. Addig azonban a demokráciáknak védelmi erőik fenntartásával el kell kerülniük a katasztrófát, az esetleges totális pusztulást. A világszerte egyre bonyolultabbá váló fegyverek közül talán a hírszerzés 8

a legfontosabb, s mivel titok övezi, egyben a legveszélyesebb is. Ellenőrzött és szigorúan betartott garanciák kellenek, amelyek elejét vehetik mindenfajta visszaélésnek. De mint minden vállalkozásban, itt is döntő szerepet játszik azoknak a jelleme és bölcsessége, akiket ezzel megbíznak. E vádelem megbízhatósága a szabad emberek reménye: a fennmaradásra, a fölülkerekedésre. Azt szokták mondani, hogy az emberi haladás az embert érő kihívások függvénye, s hogy mind az egyéneknek, mind a nemzeteknek szükségük van arra, hogy bizonyos dolgokban higgyenek és értük megküzdjenek. Némely teoretikus olyan tágan értelmezi ezt az ösztönös törekvést, hogy ezzel igazolja azt az időről időre megismétlődő tömegmészárlást is, amelyet egyébként „háborúnak” nevezünk. Az ilyesfajta eszmék értékét történészeknek és pszichológusoknak kell tanulmányozniuk. Számomra mindeneseire megrendítően nyilvánvaló, hogy az emberi fajnak máris félelmetes ellenségekkel kell szembeszállnia – például a szegénységgel, a betegséggel, a tudatlansággal –, s ebben a közösben mindenki számára terem elegendő babér. Sir William Stephenson Bermuda

9

ÍGY TÖRT MEG A HALLGATÁS Történeti feljegyzés Nagy-Britannia az USA hadba lépése előtt és után is New Yorkból működtette a történelem legbonyolultabb hírszerzési és titkosszolgálati tevékenységét folytató szervezetet. Titokban maradhat-e az effajta tevékenység? Húsz éve szolgáltam a hivatásos titkosszolgálatnál, amikor London 1940ben a British Security Coordination New York-i főhadiszállására küldött, hogy segítsek megőrizni a szervezet titkosságát. A BSC hálózataiban amatőrök dolgoztak, és feletteseim úgy gondolták, szükség van speciális ismereteimre. Ez az elképzelés hiábavalónak bizonyult. A British Secret Intelligence Service (Brit Titkos Hírszerző Szolgálat) is csődöt mondott Európában, amikor a nácikkal szembeni hagyományos fegyveres ellenállás összeomlása és Párizs elfoglalása után hivatásos ügynökeinket szinte egy csapásra elvesztettük. Az amatőrök azonban, akik csapatostul jöttek a hivatásosok pótlására, kiválóan tudtak vigyázni magukra. Hamarosan felkértek, hogy dolgozzam ki egy létrehozandó amerikai titkosszolgálat tervezetét a BSC mintájára, az angolok háborús rögtönzéseire támaszkodva. A Rettenthetetlen egymaga elvégezte a munkát – újabb bizonyítékául annak, hogy a szabad világban, civil karrierjük során ügyesnek és alkalmasnak bizonyult férfiak és nők kiválóan boldogulnak titkos megbízatásokkal is. A szervezeti felépítést ábrázoló táblákat Washington kapta meg. Egy könyvhöz elkészítettem az egyik táblázat egyszerűsített változatát, amelyen láthatók a fő alárendeltségi viszonyok, és ami még fontosabb, az a különleges kapcsolat, amelyet a Rettenthetetlen biztosított, teljes titoktartás mellett, az Egyesült Államok elnöke és Nagy-Britannia miniszterelnöke között.[1] Főhadiszállásunk a Rockefeller Centerben volt, ügynökeink és szakértőink ezerszámra jöttek-mentek az ötödik sugárúti Atlasz szobor alatt, de azt, hogy kik ők és mit csinálnak, sikerült titokban tartani. Amikor azonban egyre több 10

amerikai is járkált az Atlasz körül, illetve jött be a BSC zsúfolt irodáiba, lényegesen megnőtt a lelepleződés veszélye. Legnagyobb csodálkozásunkra azonban a titok mégsem pattant ki. Aztán a 60-as években szétpattant a még 1940-ben kialakított védőburok. A BSC és a Rettenthetetlen hadműveleteinek egy része nyilvánosságra került, mint olyan akciók sorozata, amelyek fontos szerepet látszottak a nácik felforgató tevékenysége ellen irányuló amerikai hadműveletekben. Maga a tény, hogy 1962-ig még ennyi sem derült ki, azt a sok nagyszerű amerikait dicséri, akik több-kevesebb ismerettel rendelkeztek ugyan a Rettenthetetlen tevékenységéről, szándékairól, de felismerték, hogy a titoktartást nem szabad megtörni, ha sikerrel akarják védeni a demokráciákat az egyre szaporodó különféle totalitárius akciókkal szemben. 1962-ben egy, a szovjet imperializmusról szóló tanulmányon dolgoztam, amikor Londonban egy angol-amerikai különbizottság megvitatta a részleges nyilvánosságra hozás lehetőségét. A végeredmény egy könyv lett, címe A csendes kanadai (Amerikában a 3603-as szoba) volt. Montgomery Hyde írta meg, a jeles történész, egykor maga is igen leleményes BSC-tiszt. Bizonyíthattam hát, hogy „felsőbb felhatalmazásra” fedtem fel bizonyos ügyeket. Ezek az ügyek természetesen csak egy gondosan körülhatárolt részét jelentették a BSC „titkos” szerepének. A szervezet elsődleges céljairól és legkényesebb akcióiról nyilvánvalóan nem adtak teljes képet. A lényeg tehát újabb tíz évre titokban maradt. 1972-ben e könyv szerzője, William Stevenson a Rettenthetetlennel folytatott hosszas, mélyreható viták után arra az álláspontra juttatott, hogy a dolgok teljes felfedésével többet nyerünk, mint enélkül veszítünk. Tökéletesen egyetértettem vele. A BSC története egy nagy angol-amerikai vállalkozás története, amely akkor kezdődött, amikor Roosevelt elnök és rokon gondolkodású munkatársai megmentették a Brit-szigeteket a náci megszállástól, attól függetlenül, hogy az Egyesült Államok hivatalosan akkor még nem lépett be a háborúba. Titkos ügynökségei révén Moszkva 1972-ben hatalmas kampányt indított az Egyesült Államokban, azzal a céllal, hogy elszigetelje ezt a nagyhatalmat, amely képes lenne megóvni a demokráciákat saját ostobaságaiktól. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy emlékezzünk rá, bármennyire helytelenítettük a titkosságot, mégis ez a titkosság mentett meg bennünket alig egy emberöltővel ezelőtt. Most a 11

Central Intelligence Agency (Központi Hírszerző Ügynökség, CIA) vált mindazok fő célpontjává, akik legszívesebben rövid úton lefegyvereznének bennünket és az ügynökség által ténylegesen vagy állítólag elkövetett visszaéléseket ürügyül használva kiöntenék a fürdővízzel a gyereket is, megfosztva bennünket a megelőző védekezés alapvető eszközétől, amelyért oly nagy árat fizettünk a második világháború idején. Mint BSC-kutató készséggel beleegyeztem, hogy saját irataimat a szerző rendelkezésére bocsássam, köztük azokat a szervezeti sémákat, amelyek William Donovan tábornok OSS-ének megszületéséhez szolgáltak alapul. A Rettenthetetlen volt az OSS bábája, s az olvasó most nyomon követheti, hogyan jött létre ez a szervezet, az egyéni szabadság megmentéséért folytatott ádáz harc közepette. Most már elmondhatom, hogy 1962-ben azért törtük meg a BSC-t övező csendet, mert Kim Philby, a briliáns kommunista ügynök, akinek korábban sikerült beépülnie a brit titkosszolgálatba, a Szovjetunióba szökött. Ő, aki a háború végén az antikommunista szekciót irányította, és akinek legtöbb esélye volt, hogy a legendás szolgálat főnöke legyen! Tudtuk, hogy Philbynek tudomása volt a BSC létezéséről, de azt is, hogy a Rettenthetetlen szervezetének távlati céljait nem ismerhette. Tehát a teljes igazságból csak annyit hoztunk nyilvánosságra, amennyi Philby és elvbarátai esetleges leleplezéseinek élét kellőképpen tompíthatta. Tíz évvel később, 1972-ben már azt is tudtuk, hogy az oroszok több információra is szert tettek, s ezekkel, ha céljuk úgy kívánja, kínos helyzetbe hozhatják barátainkat, meghamisíthatják a történelmet, károkat okozhatnak az amerikai-kanadai, illetve az amerikai-angol kapcsolatoknak. A fenyegetésre végül is a teljes nyíltság volt a válasz. Ezzel tartoztunk a történelemnek is – ezért hát e könyv. Charles Howard Ellis Eastbourne, Sussex

12

C. H. („Dick”) Ellis ezredes, a Szent Mihály és Szent György rend, a Brit Birodalmi Érdemrend tiszti parancsnoki fokozatának birtokosa, az Amerikai Érdemrend kitüntetettje, a két világháború között brit titkos ügynökként Egyiptomban, Indiában, Perzsiában, a Szovjetunióban, Afganisztánban teljesített szolgálatot, brit konzuli posztot töltött be Törökországban, a Balkánon és Németországban. A második világháború végén meggyőzte Churchillt, hogy „virágnyelven”, de mégis nyilvánosan e szavakkal mondjon köszönetet a Rettenthetetlen vezette BSC embereinek: ,,Bizonyosak lehetünk benne, hogy halandó ember tettei nem múlják felül ragyogó, vakmerő haditetteiket.” Harry Truman elnök az Érdemrend tisztjévé nevezte ki Ellist, ezt írva róla: ,,Maradéktalanul rendelkezésünkre bocsátotta tehetségét és ismereteinek tárházát bizonyos hírszerző szolgálataink és módszereink kifejlesztéséhez. Lelkesedése, előrelátása és diplomáciai tehetsége nagymértékben hozzájárult rendkívül fontos hadműveleteink sikeréhez.”

13

FONTOS DÁTUMOK Winston Churchillt kinevezik az Admira- litás első lordjának

Franklin D. Rooseveltet miniszterhelyettessé

kinevezik

1911. október 25.

hadi-tengerészeti 1913. március 17.

William Stephenson bevonul a Kanadai Műszakiakhoz, miután kitör az első világháború

Királyi

1914. aug. 4.

William Donovant a Rockefeller Ala- pítvány Amerikai 1916. Háborús Segítség Bizottsága kiküldi, hogy felderítse a háború március gyötörte Európa helyzetét Donovan és Stephenson először talál- koznak Angliában

április/május

Stephenson Franciaországban a Királyi Légihadtest 73-as szeptember repülőszázadának pi- lótája

Az Egyesült Államok belép az első világ- háborúba

1917. április 6.

Németország összeomlik; megkezdődik a Churchill-féle 1918. nov. „harmincéves fegyverszü- net” 11.

Adolf Hitler Németország kancellárja

14

1933. január 30.

Stephenson szemtanúként van jelen a náci könyvégetéseknél

május 20.

Churchillt kigúnyolják, amikor felhívja a figyelmet a német augusztus újra-felfegyverkezésre

Hitler hozzákezd a zsidók szervezett üldö- zéséhez

1934. április 1.

Mussolini olasz fasiszta erői benyomul- nak Abesszíniába

1935. október 2.

A németek bevonulnak a Rajna-vidékre

1936. március 7.

Létrejön a Róma-Berlin tengely

október 25.

Stephenson megszerzi a jegyzőkönyvét annak a haditanácsnak, 1937. amelyen Hitler elhatározza Európa meghódítását, és Anglia november ellenőrzés alá vonását 1938. március 11.

Németország bevonul Ausztriába

Stephenson megszerzi Hitler Operation Csehszlovákia elfoglalásának terveit

Grünjének,

április

Neville Chamberlain Münchenben aláírja az egyezményt, amely szeptember „korunk számára biztosítja a békét”, s amely „becsületes béke” 30. 15

Német csapatok lépnek cseh Szudéta-földre

október 1.

A németek bevonulnak Prágába

1939. március 15.

Hitler visszautasítja Roosevelt békefel- hívását

április

Colin Gubbinst, a Baker Street-i Irregu- lárisok majdani április főnökét angol hírszerzői küldetéssel átdobják Lengyelországba Olaszország megtámadja Albániát

április 7.

Az Enigmát, a német rejtjelező gépet kicsempészik Varsóból

augusztus 22.

Németország és Oroszország paktumot ír alá, melynek titkos augusztus záradéka Lengyel- ország felosztásáról rendelkezik 23. Anglia kölcsönös Lengyelországgal

segítségnyújtási

szerző-

dést ír

alá augusztus 25.

Németország lerohanja Lengyelországot

szeptember 1.

Anglia és Franciaország hadat üzennek Németországnak

szeptember 3.

16

Chamberlain kormánya kinevezi Churchillt az Admiralitás első szeptember lordjának 3. Roosevelt (fedőneve Potus) információk bizalmas kicserélését szeptember javasolja Churchill- nek (fedőneve Tengeri Személy) 15. Stephenson felderíti, hogy a Norsk Hydro állítja elő a október nehézvizet a a német atom- kísérletekhez Stephenson elindítja az Ox akciót

november

Oroszország megtámadja Finnországot

november 30.

Oroszország berendezkedik Lengyelor- szág keleti felében

november

Churchill javasolja: szakítsák meg a Németországba irányuló november svéd és norvég szállításokat, de „nem diplomáciai, és nem 30 katonai úton” Stephenson Finnországba megy, hogy mindent megtegyen az december orosz invázió elhárítására 1940 Stephenson német tudósokat követve a norvégiai nehézvízgyárhoz januárutazik február Stephenson informálja Churchillt a szigorúan titkos tudományos március 17

jelentésről, mely szerint lehetséges az atombomba megépítése Stephenson és Roosevelt az FBI és a brit titkosszolgálat április együttműködésének tervé- ről tárgyal Németország lerohanja Dániát és Norvé- giát

április 9.

Németország lerohanja Belgiumot, Hol- landiát, Luxemburgot és május 10végül Francia- országot 14. Churchill koalíciós kormányt alakít

május 10.

Churchill elmondja első miniszterelnöki beszédét, amelyben nem május 13. ígér ,,semmit, csak vért, vesződséget, könnyeket és verítéket” Churchill rombolók kölcsönadásáért for- dul Roosevelthez

május 15.

Az angolok mozgósítanak Dunkirk kiürítésére, Ultra-jelentések május nyomán 15. május 26.június 4.

Dunkirk evakuálása

A németek bevonulnak Párizsba, Olasz- ország hadat üzen június Franciaországnak és Angliának 10-14. Churchill

Franciaországba

siet,

és 18

szövet-

séget

ajánlva június

Churchill Franciaországba siet, és szövet- séget kétségbeesetten igyekszik harcra bírni a franciákat

ajánlva június 16.

Stephenson (a Rettenthetetlen) New Yorkba megy, hogy felállítsa a június BSC-t Churchill elrendeli a francia flotta bombázását az észak-afrikai július Orannál 3. Joseph Kennedy, az Egyesült Államok londoni nagykövete azt július ajánlja Roosevelt- nek, ne keveredjenek bele „egy háborúba, 4. amelyben a szövetségesek vereséget szen- vedhetnek” Donovan Roosevelt személyes képvise- lőjeként Londonba repül, július hogy megis- merkedjék az angol titkos hadviselés előkészületeivel 14. Megkezdődnek a légitámadások, amelyek előrevetítik az angliai július csata árnyékát 14. Donovan értesül az Oroszlánfóka hadmű- velet, vagyis az Anglia július elleni invázió ter- veiről

augusztus 10.

Megkezdődik az angliai csata

Donovan visszatér Washingtonba, magá- val vive egy leendő szeptember amerikai titkosszol- gálat koncepcióját 15.

Németország, Olaszország és Japán mega- lakítják a Tengelyt

19

szeptember 27.

Hitler elhalasztja az Oroszlánfókát

október 12.

Rooseveltet harmadszor is elnökké vá- lasztják

november 5.

A brit flotta anyahajójának gépei Taran- tónál súlyos november veszteségeket okoznak az olasz flottának 11-12. november 14-15.

Terrorbombázás Coventry ellen

Donovan visszatér Angliába; közben megáll Bermudán, hogy tanulmányozza az angolok náciellenes hadműveleteinek december bizonyos aspektusait Stephenson, Donovan és Churchill megvitatjuk, lehetséges-e 1941. Hitlert eltéríteni – Kelet-Európa felé január Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia az ABC-1-ben januárkidolgozzak globális stratégiájukat február Donovan bejárja a Balkánt, tudván, hogy Hitler, mielőtt februármegtámadja Oroszor- szágot, a szárnyak megerősítésére törekmárcius szik

Donovan távozása után katonai puccs robban ki Jugoszláviában

március 17.

Németország megtámadja Jugoszláviát

április 6.

20

Németország megtámadja Jugoszláviát

április 6.

Hadműveletek a Bismarck német csata- hajó ellen

május 2027.

Németország megtámadja Oroszországot

június 22.

Roosevelt „az információszerzés koor- dinátora” címmel kinevezi Donovant az első centralizált hírszerző ügynökség július 11. főnökévé A japánok partra szállnak Francia Indo- kínában

július 28.

Churchill és Roosevelt találkoznak a H.M.S. Prince of Wales augusztus fedélzetén, és aláírják az Atlanti Chartát 10-11.

Japán támadás Pearl Harbor és Szingapúr ellen

december 7.

Hitler kiadja Nacht und Nebel rendeletét a németek által december megszállt országok számára 7.

Németország hadat üzen az Egyesült Államoknak

december 11.

Churchill a háború során először érkezik Washingtonba

december 22.

Stephensonnak részletek jutnak tudomá- sára a Heydrich-Hitlerféle konferen- ciáról, amelynek témája a „zsidó kérdés végleges 1942. 21

megoldása” Reinhard Heydrich ellen sikeres merény- letet követnek el

május 27.

Donovan ügynöksége az Office of Stra- tegic Services június 13. (Stratégiai Szolgálatok Hi- vatala, OSS) nevet kapja Churchill Washingtonba repül, hogy tárgyaljon az oroszoknak az európai inváziót illető kéréséről és a Torch (Fáklya) június 17. fedőnevű, Észak-Afrikában vég- rehajtandó angol-amerikai partraszál- lásról Dwight Eisenhower európai főparancsnok lesz

június 25.

A dieppe-i támadással próbára teszik az Európa erődöt (az augusztus akció fedőneve Jubi- leum) 19. A Szövetségesek partra szállnak Észak-Afrikában (a Fáklya november fedőnevű hadművelet) 8. Akciók kezdődnek a német atomkutatás nehézvíz-utánpótlásának 1943. felszámolásara február Niels Bohr atomtudós Angliába menekül, hogy csatlakozzék az október 7. angol-amerikai atomprogramhoz

A Szövetségesek partra szállnak Norman- diában

1944. június 6. június-

A németek rakétákkal lövik Londont 22

A németek rakétákkal lövik Londont

júniusszept.

Roosevelt meghal

1945. április 12.

Hitler öngyilkosságot követ el

április 30

Németország feltétel nélkül megadja ma- gát

május 8.

Hirosimára ledobják az atombombát

augusztus 6..

Japán leteszi a fegyvert

augusztus 14.

A Rettenthetetlen és a BSC elhagyja a New York-i aug.-dec. főhadiszállást

Harry Truman elnök feloszlatja az OSS-t

23

szeptember 20.

Első rész BÉKEIDŐBEN „A bölcs ember a béke idején készül a háborúra.” Horatius: Satirae

24

1. A századforduló idején egy Winston Churchill nevű hetyke fiatalember előadó körúton járt Észak-Amerikában; dél-afrikai gerillatörténeteket mesélt, és előadta, hogyan szabadult meg a búrok „koncentrációs táborából”. Közönsége kiábrándítóan kicsiny volt, senki sem sejthette, hogy Churchill egy leendő világméretű összecsapás félelmetes tényeit írja le: a nem hagyományos hadviselést, a politikai terrorizmust és a koncentrációs táborokat. 1901 januárjában elhagyta az Egyesült Államokat, és Kanadába utazott. Huszonkettedikén ért Winnipegbe, ahol azt látta, hogy a várost gyászdrapériák borítják. Meghalt Viktória királynő – a brit birodalom egy korszaka lezárult. Churchill ezt írta haza Angliába édesanyjának (aki egyébként amerikai volt): „ez a távoli, behavazott város... búnak eresztette a fejét”. A távoli uralkodót gyászoló tömegben ott volt egy ötéves kisfiú is, úgy hívták, Billy Stephenson. Apja Dél-Afrikában esett el, és a hírt pár nappal korábban, a születésnapján kapta meg. Billy, miközben Churchill Winnipegbe érkezésének napján a behavazott járdán didergett, arra gondolt: édesapja nagyon nagy hős kellett hogy legyen, ha ekkora figyelem fordul felé. Stephenson gyermekkora igencsak különbözött attól a két férfiétól, akikkel később a történelem egy kritikus pillanatában együttműködött: Winston Churchillétől és Franklin Delano Rooseveltétől. Több közös volt benne leendő bajtársával, William J. Donovannal, aki az Egyesült Államokban, a határ túlsó oldalának közelében lakott. Stephenson korán önállóvá vált. Hároméves volt, amikor apja harcolni indult Afrikába, a Manitoba Transvaal Hadtesttel. A fiú Nyugat-Kanada prérijein nőtt fel, ahol hosszú, keserves telek formálták, edzették a telepesek jellemét. Családja ereiben generációk óta pionírvér folyt. Dédapja, Donald a skóciai Aberdeenből vándorolt ki még 1780-ban. Skót lányt vett feleségül, Jean Campbellt. Egy fiuk volt, William Victor, az ő házastársa Christine Breckman lett, akinek ősei Norvégiából származtak. Billy 1896. január 11-én született az amerikai kontinens e zord vidéke 25

történelmének leghidegebb napján. Falta a könyveket. Egyik legkorábbi emléke e mondat volt: „Amit Isten teremtett!” E szavakat adta le 1844-ben Samuel F. B. Morse, az első működő amerikai távíró és a legelterjedtebb kódrendszer megalkotója. Billy középső neve Samuel volt, a nagy Morse tiszteletére. Morse nemcsak a kis Billyre volt nagy hatással, hanem – ifjú emberek számára felfoghatatlan módon – a férfira is, akivé vált. A fiú Point Douglasben nőtt fel, Winnipeg közelében, megosztva idejét az Argyle középiskola és az. édesapja által alapított fűrészmalom között. „Nyughatatlan és érdeklődő volt – emlékezett vissza az Argyle egyik tanára, Jean Moffat. – Attól eltekintve, hogy kedvelte az ökölvívást, könyvkukacnak gondoltuk. Apró fickó, de harcra termett. Hátulgombolós korától fogva ő volt az úr a házban.” – Tízes évei elején Stephenson az elektromossággal kísérletezett, gőzgépekkel, sárkányokkal, repülőgépmodellekkel. Megépítette a saját Morse-készülékét, az adót és a vevőt is; lehallgatta a Nagy-Tavakon járó hajóknak küldött üzeneteket. A készülék hatótávolságán belüli összes adó hívójelét ismerte, és kidolgozta a saját kódját is, ami a Morse-féle Elektromágneses Telegráfra. Alkalmazott Titkos Vokabulárium továbbfejlesztése volt. A Vokabuláriumot egyébként Morse törvényes képviselője, Francis O. J. Smith adta ki a tizenkilencedik század közepén, ezzel akarván segíteni a felhasználóknak. Később, amikor megkérdezték Stephensontól, honnét szerezte műveltségét, értetlenül nézett: – Ahonnét bárki más. Könyvekből. Egyenesen az iskolapadból vonult be, és került az első világháború forgatagába. Utolsó iskolai bizonyítványában ez áll: „Az őt érdeklő tárgyakra erősen összpontosít. Kötelességtudó, jó sportoló. Kiválóan megfelelt.” Anglia 1914-es döntése, hogy hadba száll Németország ellen, önkénteseket vonzott az Egyesült Államokból és Kanadából is, akiket gyakran csak a kalandvágy sarkallt. Stephensont egyenesen a lövészárkokba vitték a Királyi Kanadai Műszakiakkal, még nem volt tizenkilenc éves, amikor a csatamezőn találta magát. Az emberek úgy hullottak, hogy egy éven belül századossá léptették elő. Átélte a gáztámadás okozta megrázkódtatást, látta, hogyan halnak meg a katonák görcsökben fetrengve, hogyan vakulnak 26

meg, veszítik eszüket. Húsz hónapja ismerte már a gyalogosélet nyomorúságát, amikor egy újabb gáztámadás során súlyosan megsérült, „véglegesen rokkant” minősítéssel küldték vissza Angliába. Ekkor jelent meg egy másik, a távoli jövőbe vezető szál. A háború harmadik nyarán fejezte be William Donovan háborús konfliktusokról szóló tanulmányát a Rockefeller Alapítvány által támogatott Amerikai Háborús Segítség Bizottsága számára, abban a reményben, hogy a vérontásnak sikerül véget vetni. Donovan harminchárom éves, sikeres New York-i ügyvéd volt, egyben pedig agyafúrt nyomozó. Elborzasztotta, amit látott. „Ennek a rémálomnak az egyik veteránja volt ez a húszéves kanadai – mondta később Donovan egy életrajzírójának.[2] – Öreg embernek érzem magam mellette, szégyenletesen jóltápláltnak ehhez a csontbőr kölyökhöz képest. Amikor azonban beszélni kezdett, kénytelen voltam odafigyelni rá. Feltettem neki egy csomó szokványos kérdést, válaszai pontosak és érzékletesek voltak. Amikor 1916-ban először találkoztunk, rájöttünk, mi az, ami őket, a harcolókat és bennünket, a háborútól egyelőre még távol maradó amerikaiakat összeköt. Tagja voltam egy kanadai evezőscsapatnak az otthonom, Buffalo közelében. Hétről hétre megvitattam a kanadaiakkal, hogy miért vetik el az amerikaiak a monarchiát, hogy miért akarja Kanada elismerni az angol királyt, anélkül, hogy elfogadná a londoni parancsokat. Stephenson megértette a mi amerikai stílusunkat, amelyet Angliában, a vérfürdő kellős közepén szinte mindenki pökhendinek és közönségesnek talált. És én is megértettem, miért olyan szűkszavúak a frontot túlélt angolok. A háború iszonyatát Stephenson tolmácsolta számomra is érthetően, a tények és a számok nyelvén. Együttérzéssel és kérlelhetetlen logikával ecsetelte a németek katonai és lélektani gyenge pontjait. Azt mondta, Németországnak végül veszítenie kell, mert rossz célokért küzd. Mindaddig, míg ki nem fejtette a nézeteit, túl fiatalnak tűnt századosi rangjához. A háborút nem holdkórossággal súlyosbított történelmi balesetnek látta. Bizonyos, hogy nem volt szerelmes a háborúba. Azt mondotta: ezt a rosszat valakinek le kell győznie. Nem volt hajlandó propagandának tekinteni a németek kegyetlenségeiről szóló beszámolókat. Vissza akart jutni a frontra, jóllehet az orvosok azt mondták, tüdeje sohasem jön annyira rendbe, hogy újra lövészárokban harcolhasson.

27

Így hát elhatározta, hogy repülni fog. Kérte az áthelyezését a Királyi Légihadtesthez. Ott nem kérdeztek tőle semmit. Többen haltak meg, mint ahány újonc került. A betegségét eltitkolta, de nem is volt rá kíváncsi sonki. Ötórányi oktatás után tökéletesen képzett harci repülő volt. Ez is mutatja, mennyire kétségbeejtően szükségük volt a Szövetségeseknek pilótákra. Stephenson a Királyi Légihadtest 73-as számú századánál jelentkezett szolgálatra. Segédtisztje Thomas Drew-Brook lett, egy másik kanadai, aki később, a második világháború során neki is, Donovannak is dolgozott. Drew-Brook megdöbbent, amikor meglátta az új pilótát, aki szinte rokkantnak tűnt. Stephenson elhárította a biztos és megbecsült törzsszázadosi beosztást, és tartalékként harcba vetendő alhadnagy lett abban az egységben, amelyet többnyire csak »Öngyilkosok Szolgálata«-ként emlegettek. Félresöpörte Drew-Brook ellenvetéseit, miszerint túl beteg, semhogy harcoljon. »Ha már ilyen korán megindultam a sír felé – mondta –, azt a sírt magam szeretném megásni.« Ehelyett azonban elnyerte a Kiváló Repülők Keresztjét »szembetűnő bátorságáért és hozzáértéséért, amellyel kis magasságból ellenséges csapatokat és szállítmányokat támadott«. Híres lett »értékes és pontos információiról, amelyeket az ellenséges hadmozdulatokról továbbított«. Szaporodott az általa lelőtt ellenséges gépek száma. Katonai Érdemkeresztet kapott, mert ellenséges konvojokat kergetett szét, felderítőgépeket pusztított el, és »amikor alacsonyan repülve egy (német) parancsnoki kocsit vett észre, olyan sikerrel támadta, hogy az az árokba fordult«. Az idézett szövegben szerepel egy másik mondat is, a legnagyobb dicséret, amit akkoriban pilóta kaphatott. »Mindíg ott van, ahol a gyalogságnak szüksége van rá.«” Az egyéni harchoz való érzéke szerencsésen párosult kiváló memóriájával: mindent megjegyzett, amit csak látott. A 73. repülőszázad egyik parancsnokaként a pontosan megtervezett őrjáratokon nem engedhetett meg magának magányos támadó repüléseket, így hát maga jelölte ki magát egyszemélyes küldetésekre szabadidejében, és indult kalandot keresni. Az egyik kézenfekvő célpont Manfred von Richthofen, a Vörös Báró volt. Stephenson elemezte az ellenséges repülők stratégiáját, és úgy találta, hogy a báró fivére, Lothar a veszélyesebb pilóta. A Vörös Báró gyakran beérte látványosabb, de könnyebb győzelemmel. Lothart azonban jobban érdekelte az eredményes pusztítás, mint a személyes dicsőség. Míg a Báró legyőzte két ellenfelét, Lothar inkább elpusztított egy kevésbé feltűnő, de sokkal veszélyesebb megfigyelő léggömböt. Stephenson egy cikkben fejtette ki 28

ezzel kapcsolatos álláspontját, és érvelt a Lotharhoz hasonló ellenséges pilóták kíméletlen üldözése mellett. Az írás igencsak felkeltette annak a férfinak a figyelmét, aki akkoriban a brit hírszerzés vezéregyénisége volt. Sir Reginald (Hunyori) Hall tengernagy a század második évtizedében igen sokat tett a titkos hadviselés kibontakoztatásáért. A Hunyori becenevet azért kapta, mert egyik szeme ideges rángatózása miatt úgy villogott, mint valami tengerészeti jelzőlámpa. Hall nem törődött vele, hogy tiszte szerint csak a flotta hírszerzési igazgatója volt, s tevékenységével messze túllépett a haditengerészet körén. Az első világháború előtt szolgált Churchill alatt, amikor a vaskalaposság e kérlelhetetlen ellensége az Admiralitás első lordja volt. Churchillt önfejűsége nyílt konfliktusba sodorta politikailag legkörültekintőbb munkatársaival, és 1915-ben távoznia kellett posztjáról. Ám Hallnak akkor már nem volt szüksége védelemre. A kémkedés minden területén járatos lett. A Scotland Yard, miközben egy londoni kémügyet derített fel, kénytelen volt tapasztalni, hogy nemcsak ők nyomoznak, hanem Hall is. A Secret Intelligence Service egyik embere csalódottan vette tudomásul, hogy valaki, akit egy külföldi kikötőben szerettek volna beszervezni, már régen Hall ügynöke. Senki sem vádolta meg azonban a tengernagyot, hogy túllépi a hatáskörét – túl sokan voltak a lekötelezettjei. És mindig fenntartotta azt a látszatot, hogy az úgynevezett 40-es szobában, az Admiralitás épületének egy igénytelen eldugott helyén stábja semmi mással nem foglalkozik, mint hogy nyomon követi az ellenséges hajók helyváltoztatásait. 1917-ben azonban Hunyori Hall még bírálói elismerését is kivívta azzal, hogy elcsípett és megfejtett egy táviratot, amely szerinte elősegítheti az Egyesült Államok hadbalépését. Ez volt az úgynevezett Zimmermanntávirat, melyet Berlinből küldtek egy Mexikóban tartózkodó német birodalmi miniszternek. Hosszú évekig egyetlen megfejtett titkos üzenetnek sem voltak ilyen óriási következményei. Hall rejtjelfejtői magát a történelmet tartották a kezükben, s az admirális zordabb időkben még sokáig melegedhetett e siker emlékénél. Stephenson tárgyilagos értékelése az ellenséges repülőkről olyan időben, amikor a légiharcot ifjú fenegyerekek lovagias összecsapásainak tekintették, kivívta Hall tetszését. A sokat tapasztalt tengernagy áttanulmányozta a pelyhedző állú pilóta feljegyzését, és nem kerülte el figyelmét, hogy Stephenson máris milyen alaposan ismeri a drót nélküli hírtovábbítást, 29

amiben Hall a titkosszolgálatok legfontosabb jövendő eszközét látta. Stephenson javasolta azt is, hogy a minél gyorsabb tájékozódás érdekében rendszerezzék és osztályozzák mindazt, amit az ellenséges repülőgépek és élőerők gyengéiről megtudnak. Úgy vélte, ki kell aknázni a németek lélektani sebezhetőségét. Csapdákat kell állítani a pilótáknak, közelharcra kell kényszeríteni őket, lehetőleg saját vonalaiktól távol, ahol az is zavarja őket, hogy esetleg elfogy az üzemanyaguk. Ez nem éppen sportszerű, gondolta Hall, ám maga sem volt túl lovagias, ha háborúról volt szó. Stephenson tehát az ellenség legjobb repülőinek kikapcsolása mellett érvelt, és maga is eszerint cselekedett. Üldözőbe vette Lothar von Richthofent, s a Hall-féle nyilvántartásban őrzött kartonjára kis híján felkerült a piros címke: „valószínűleg elesett”. Lothar a nyugati frontnak azon a részén tartózkodott, ahol 1918 márciusában, a német offenzíva idején brit bombázók tevékenykedtek. Mindhárom bevetésükön Stephenson vezette a 73. repülőszázadot, amely a bombázóegység része volt. „Tizenhatezer lábon (4877 méter) csatlakoztak hozzánk a 62. és a 22. repülőszázad Bristol vadászai – emlékezett később. – Tommy Drew-Brookot megtámadta egy Fokker Tripe Red, amelyet törzse mindkét oldalán mintegy négy hüvelyk széles, hullámos, fekete vonalak díszítettek. Tommy alattam, bal felől repült. Lefordultam és nyolcvan lábról (24,4 méter) tüzet nyitottam.” A Fokker csinált egy Immelmann-fordulót, feljebb emelkedett és visszafordult. Stephenson felismerte Lothar stílusát. „Dugóhúzóba mentünk, lesüllyedtünk, bukfenceztünk, mindent megpróbáltunk, hogy célba tudjuk venni. A Camelnak, amelyet vezettem, két Vickers aszinkron-géppuskája volt és jobban is manőverezett, mint a Fokker. Nem szégyen tehát, hogy Lothar mélyrepülésbe kényszerült és fennakadt egy facsoportban. Életben maradt, de soha többé nem repült – legfeljebb utasként.” Arch Whitehouse, az amerikai író, aki másodpilótaként vett részt az akcióban, Stephenson karrierjét légi diadalmenetként ábrázolja: ,,A Flandria fölötti légi háborúval valami új kezdődött. Újfajta harcos született. Egyetlen pilóta sem tett annyit az angolszász ügyért, mint Stephenson.” Whitehouse egyébként Bill Stephenson rejtett énjébe is bepillanthatott – ez a legtöbb embernek évek hosszú során át sem sikerült – amikor Stephenson átadta neki egy versét, hogy bátorságot öntsön belé:

30

„Miért görnyedtek a rögös föld fölé, repülők? Ismeritek a sebességet, melyet egy madár sem, Az eget hasítjátok, Tiétek a levegő óceánja Közönyösen figyejiétek, éles szemmel, Mi születik a láng és a por gombáiból, melyek kalitkátok alját szennyezik. Emlékezzetek: csak ti menekülhettek a mennyekbe nyíló egyetlen ajtón át.” A sorokat egy Whitehouse-nek szóló megjegyzés zárta: „Más szavakkal: fel a fejjel! Ezt az időt már ráadásul kaptuk az élettől!” 1918 júliusában egy magányos őrjáraton Stephenson egy bukdácsoló francia felderítőgépre lett figyelmes, amelyet hét Fokker D–VII. készült megtámadni. Stephensonnak sikerült megbontania az alakzatot, de a francia, nyilván tévedésből, eltalálta egy sorozattal. Egy lövedék a lábát is érte. A német vonalak mögött ért földet, majd miután ugyanazt a lábát egy német lövész is megsebesítette, fogságba esett. Több sikertelen szökési kísérlete volt. – Nem terveztem meg őket elég alaposan – mondta utóbb. – De mindenáron vissza akartam jutni az alakulatomhoz. – A légi háború sorsdöntőnek tűnt. A németek közel álltak az összeomláshoz, de voltak még tartalékban jó repülőgépeik és pilótáik. A mi oldalunkon is nagy szükség volt mindenkire, aki közvetlen információkat tudott róluk. A németek is rájöttek, hogy minden veterán szövetséges pilóta felér egy tucat új amerikai vagy angol harci géppel. Stephensont szigorú őrizet alá helyezték Holzmindenben, egy rendkívül biztonságos börtönben, ahol fontos foglyokat tartottak fogva. A táborparancsnok, Hans Niemayer angolszászgyűlöletét a foglyok négyszemközti bántalmazásával és nyilvános gúnyolásával elégítette ki. ,,Olyan német volt, aki a háború előtt Milwaukeeben élt, és azért tért vissza, hogy harcoljon a Kaiserért” – emlékezett utóbb Stephenson. Gyógyítgatta sérült lábát és sikerült elhitetnie az őrökkel, hogy sebesülése miatt nem is lenne képes a szökésre. Egy héttel a táborba érkezése után már 31

pontos alaprajzzal rendelkezett az objektumról. Ismerte a kerítés gyenge pontjait, tudta, hol a legközelebbi falu, ahol meghúzódhat és ruhákat szerezhet, s hogy milyen messze vannak a Szövetségesek állásai. Ezekhez az információkhoz úgy jutott, hogy eltitkolta foglyul ejtői iránti megvetését és minden, jelentéktelennek tűnő beszélgetésből hasznosítani tudott valamit. Még Niemayert is barátságos nyugalommal hallgatta – látszólag. 1918 októberére – három hónapja sem volt még, hogy fogságba esett – felkészült az utolsó kísérletre. A konyhára küldték dolgozni. Apránként megszerezte azokat a tárgyakat, amelyekből végül drótvágó ollót, otromba kést és egy egyszerű iránytűt fabrikált. Amikor már készen állt a szökésre, még ellopta Niemayer családjának képét a parancsnoki irodából, „hogy ne legyenek illúziói a kettőnk viszonyáról”. Pirkadat előtt egy órával, lopott német katonakabátja alatt a fényképpel, megindult a szabadság felé. Három nap alatt elérte a Szövetségesek vonalait. Jellemző módon részletes jelentést készített, az egyetlent, amely ellenséges börtöntáborokról számolt be. A jelentés egy másolata eljutott az Admiralitás 40-es szobájába, ahol Hunyori Hall tengernagy gyűjtötte információit azokról a fiatalemberekről, akikből újfajta hírszerzőket szándékozott kiképezni. Problémát jelentett, hogy Stephenson túlságosan is ismert volt. Huszonhat lelőtt repülőgép fémjelezte viszonylag rövid repülőkarrierjét, korábbi kitüntetései mellé megkapta a Francia Becsületrendet és a Háborús Keresztet is. „Géppuskakapitánynak” nevezték azok, akik látták az ökölvívó ringben, ahol hadseregek közti könnyűsúlyú világbajnokságot nyert ugyanakkor, amikor Gene Tunney az amerikai haditengerészet színeiben nehézsúlyban győzött. Tunney hivatásos ökölvívó lett, verhetetlen világbajnok, később befolyásos ember, s ez Stephenson munkájában is sokat segített a második világháború idején. A két férfi üzlettárs lett és életfogytig tartó barátságot kötött. 1918ban Hall azt tervezte, hogy visz-szahúzódik a színfalak mögé, s onnan irányítja a hírszerzési tevékenységet a következő huszonöt évben. Úgy vélte, legjobb, ha Stephensont semleges terepre irányítják, végezzen próbarepüléseket külföldi repülőgépeken. „Mint a Királyi Légihadtest Rekonstrukciós Központjának fő berepülő pilótája – írta neki később a tengernagy –, Ön több géptípusban repült, mint bármely más pilóta, akit 32

valaha is ismertem.” Stephenson nem azonosult a „sportember-alkatú” pilóták laza felfogásával, akik igyekeztek romantikus ködöt kavarni a légi hadviselés köré. Jelentésében, amelyet kizárólag Hallnak írt az első világháborúról, megjegyezte, hogy a Királyi Légihadtest kezdetben ötvennél is kevesebb géppel szállt harcba. Parancsnoka egy lovassági tábornok volt, aki negyvenkilenc évesen szállt le a lóról, s tanult meg repülőgépet vezetni, törzsfőnöke pedig a búr háború egy veteránja – igaz, éveken keresztül léghajózott. Minden pilótának magának kellett átvinnie a gépét Franciaországba. Felszerelésükhöz tartozott egy kis méretű tűzhely, leveskockák és egy tábori távcső. A térképeik monsieur Michelintől származtak, az ő autógumigyártó cége adott autótérképeket, ingyen. A gépeket úgy eszkábálták össze, a futóműveket Morane Parasolok alá tervezték, de BE8-asokra szerelték fel őket, némileg elgörbítve. A motorokat, amelyeket eredetileg a Farmanokba készítettek, RE2-esekbe suszterolták be. A lövészek kiképzése körülbelül addig terjedt, hogy meg tudtak tölteni egy lovassági karabélyt, fémtöviseket szórtak fentről a németekre, épphogy a zsebeiket nem rakták tele kövekkel, hogy megdobálják az ellenséges gépeket. A háború kikényszerítette ugyan a technikai színvonal emelkedését, de Stephenson tartott tőle, hogy békeidőben ismét visszaesés következik, s egy katonailag jobban felszerelt ellenség támadása megint csak készületlenül éri a Szövetségeseket. Már berepülő pilótaként is elbűvölte őt a repüléssel kapcsolatos új felfedezések, ötletek sokasága, úgy, ahogy azt Hall előre feltételezte. Matematikus agya volt, s ez látszott azon is, ahogy repült. A kipróbált szabályok hidegvérű alkalmazása sok pilótát mentett már ki szorult helyzetéből. Még a meglehetősen széllelbélelt légihadtestesek is felismerték ezt; kantinpartijaikon ezt a rekviemet énekelték: „Ötnegyed óra múlva megholt S hogy miért? ez volt az ok: Feledte, hogy a jóta vol a szög, melyben leszállhatott.” Stephenson nemcsak tudta, hogy ha kényszerleszállás közben a gép orrát a siklási szögön egy „jótányival” is túlemeli, mindennek vége, hanem olyan szárnyprofilt is javasolt, amely kedvezőbbé tette a siklási szöget. Nagyhangú 33

kollégái, akik úgy érezték, hogy ők már különalkut kötöttek a halállal, hajlottak rá, hogy ne törődjenek a holnappal. A hagyományos fegyvernemek hivatásos tisztjei némi leereszkedéssel kezelték őket. Nem így azonban Hall admirális. Kiválasztott egy idősebb embert, William Wisemant (aki ugyanabban a német gáztámadásban sebesült meg, amelyben Stephenson), és Washingtonba küldte, hogy az első világháború hátralevő idejére ő legyen a Brit Titkosszolgálat, az SIS amerikai főnöke. Akkoriban a nagyközönség még nem tudott a Brit Titkosszolgálat létezéséről. A szervezet költségvetése is titkos volt. A hivatali titokra vonatkozó törvényt olyan vasszigorral érvényesítették, hogy Sir Compton Mackenzie, a sokak által nagyra becsült író ellen is nyomozást indítottak és súlyos büntetést szabtak ki rá, mert a háború után valakinek beszélt az SISben végzett munkájáról. Évszázadok óta ez volt a rend. Az uralkodó titkosszolgálataival kapcsolatban csak nagy ritkán említettek neveket: Wolsey bíborosét, Walsinghamét, Thurloe-ét, Rudyard Kiplingét. Wisemannak azért jelenhetett meg nyomtatásban a neve, mert az Egyesült Államokban teljesített szolgálatot, ahol az ilyesmit nem volt könnyű eltitkolni. Számos vicc született a monogramjuk mögé elrejtőző titkosszolgálati főnökökről. Gyakran emlegették, hogy a titkosszolgálatoknak van valami belterjes jellege, mivel újoncaikat mindig egy szűk kiváltságos rétegből és a „régi cimborák” közül toborozzák. A gúnyolódás persze jótékonyan enyhítette az ügy komolyságát. Slephenson nem felelt volna meg ezeknek az állítólagos kritériumoknak, annál inkább megfelelt a valódi követelményeknek, többek között annak, hogy rendelkezzék az alkotó fantáziájú emberek bátorságával, akik saját tetteik néha véres és fájdalmas következményeit sem tévesztik szem elől.

34

2. „Uram Isten! Micsoda nem mindennapi lényekkel találkoztam itt e férfiak között, akiknek mestersége a roppant és visszataszító Háború; olyan emberekkel, akikről unokáink az iskolai történelemórán tanulnak majd; de közülük is a legrendkívülibb ez a tengerésztiszt – akiről viszont egy szó sem esik majd.” Ezeket a mondatokat Walter H. Page, az Egyesült Államok londoni nagykövete vetette papírra 1916-ban, Woodrow Wilson elnök számára – Hunyori Hall tengernagyról. Hall szerint a harc végeztével nem szűnt meg a veszély. Az új fegyverek és a tömegkommunikáció új eszközei újabb lehetőségeket teremtettek a zsarnokok számára. Intelmeit, mint másokét is, a háború utáni csömörtől és a katonai vezetőkkel szembeni ellenszenvtől vezérelve, félresöpörték. New Yorkban tömegek köszöntötték a 69. ezredet, amely William Donovan ezredessel az élen – az ezredes is gyalog vonult – masírozott végig az ötödik Sugárúton. Az ezred elnyerte a „Harcos írek” megtisztelő nevet, parancsnokukat pedig széltében-hosszában „Vad Bill”-ként emlegették. Azt, hogy a hagyományoknak fittyet hányva nem ült lóra, így magyarázta: – Ha Európában végig tudtunk menni gyalogszerrel, akkor most is gyalogolhatunk. – A nap végén Camp Mills üres csöndjében, ahol az ezredet a háború előtt elszállásolták, könnyekre fakadt: – Nem tudom elfelejteni az ottmaradtakat – mondta bátyjának, Vincent Donovan atyának. „A háborúban nem az volt a legtragikusabb, hogy olyan sokan vesztek oda, hanem hogy általa a halál elvesztette tragikumát – írta John Peale Bishop, az amerikai költő. – Nemcsak az ifjúság szenvedett a háborúban, hanem minden elvont eszme is, amely igazolta s megnemesítette volna a szenvedést.” Harold Macmillan, Nagy-Britannia majdani miniszterelnöke visszatérve Oxford egyetemi városába, úgy találta, hogy a város tele van kísértetekkel. Később – egv elveszeit generáció nevében – így fogalmazott: „Keserűség ette magát a szívünkbe, látván, hogy az idősebbek milyen könnyedén kezdték újra, milyen változatlan kedvvel játszották tovább a politika játékait.” A politika játékai a háborús gépezet leszerelését követelték, ezt óhajtotta a köz. A katonai költségvetéseket megkurtították, a repülés magánvállalkozók ügye lett Angliában. A berepülő pilóták munkanélkülivé 35

váltak. Stephensont áthelyezték Oxfordba, a Cranwell Aeronautical College elődjéhez, ahol Hall kedvenc témájára, a rádióhírközlésre összpontosított. Kanadába visszatérve pedig már egy új világ víziója foglalkoztatta: a tudomány által teremtett rend és béke világáé. Elképzeléseit többnyire hűvösen fogadták. Kanadában igyekezett támogatást szerezni a polgári rádiózás elterjesztéséhez, úgy vélte ugyanis, hogy a katonai rádiózás új keletű fejlődésének ez elkerülhetetlen következménye lesz. Igen ám, de huszonhárom éves ifjonc volt, odahaza be kellett állnia a sorba, mintha még gyermek volna, holott átélte a háborút, ahol húszéves kora után már minden nap ajándéknak számított. Matematikaés természettudomány-oktatói állást kapott a manitobai egyetemen, miközben a tartományban folyó kísérleti rádiózás eredményeit tanulmányozta. ,,Bűntudat gyötört, úgy éreztem, meg kellett volna halnom a többiekkel – emlékezett később. – De miután életben maradtam, kötelességemnek éreztem, hogy bebizonyítsam, nemhiába élek.” Jegyzetei között verstöredékek jelentek meg. Az egyik egy Wordsworthvers részlete, jól jellemzi Stephenson lelkiállapotát: Ki az a boldog harcos... amilyen minden fegyveres lenni szeretne? – Az a nemes lélek... aki, bár kínra, félelemre, vérontásra ítéltetett A szükségből fényes kincset kovácsol... S önmagában kedve telik... Nem alázza meg magát, nem hazudik Várván javakra, dicsre, vagy világi tisztre... S a harc tüzében is megtartja a higgadt törvényt S nem lát mást, mint amit úgyis tudott. Stephenson életében sohasem adta nyilvános jelét romantikus lelkületének. Holott ez szinte minden olyan emberre jellemző volt, aki az individuális harc valamilyen formáját átélte. Hall tengernagy a húszas évek elején megüzente Stephensonnak: térjen vissza Londonba. Ő maga teljesen a háttérbe húzódott. A brit hírszerzés létszámát radikálisan csökkentették, ezért Hall olyan polgári csoportok révén próbálta életben tartani a szervezetet, amelyek a politikai életben a 36

nemzetközi kapcsolatok, illetve a tudomány terén tevékenykedtek. A tengernagy elismeréssel adózott Stephensonnak, a „ragyogó matematikusnak, aki, akárcsak az amerikai pionírok, messze tekint... a tevékeny és a képzelőerővel megáldott ember ritka keveréke.” Hall szilárdan hitte, hogy a modern hírszerzés alapja az ellenséges kommunikáció megcsapolása és a rejtjelezés lesz, ezért kapcsolatokat épített ki az iparral, a kereskedelemmel és az egyetemekkel, ahonnét megfelelő szellemi utánpótlásra számított. A modern titkosírás-tudomány szerény kezdetektől nőtt nagyra: a távírászat feltalálásából. Stephenson már a harcmezőn is bebizonyította leleményességét, sajátságos érzékét minden új iránt. Most megtudta, hogy míg ő Franciaországban harcolt, folytak más csaták is, ahol tudósok voltak a hadvezérek, akik tudományos ismereteiket és a logika művészetét arra használták, hogy megfejtsék az ellenség kódjait, s akik az éterből lehallgatott adások alapján hajszálpontosan meg tudták határozni egy tengeralattjáró vagy egy Zeppelin helyzetét. Mások a teljes rádióforgalmazást elemezték, hogy ezáltal betekintést nyerjenek az ellenség gondolkodásmódjába. Ez utóbbi önmagában is akkora erőt jelentett, hogy a háború után, amikor a védelmi kiadásokat megkurtították, a rádióforgalmazás-elemzőkről Hall semmi szín alatt nem volt hajlandó lemondani. Nem létezett még a rejtjelfejtői mesterség: a legtehetségesebb kódszakemberek ókortörténeti, matematikai, sőt holt nyelvek kutatásával foglalkozó tanszékeken ügyködtek. Kis, önkéntes csapatot hoztak létre belőlük – illetményt sem kaptak. Hall szívesen toborzott olyan fiatalembereket is, akik tehetséges és sikeres rádiósok voltak. Stephenson hamarosan már brit rádiógyártókkal tárgyalt egy kanadai állami rádióadó beindításáról. Szentül meg volt győződve arról, hogy a nyilvános műsorsugárzás hatalmas vívmány lesz – jó vagy rossz célok szolgálatában. Ugyanígy látta ezt korábbi segédpilótája, Gladstone Murray is, a sztárrepülő, aki időközben a londoni Daily Express légügyi tudósítója lett. A lap egy másik kanadai, Lord Beaverbrook tulajdonában volt. Ők hárman alapították meg a British Broadcasting Companyt, a BBC-t. Azt is, akárcsak a winnipegi állomást, a kormány finanszírozta. A BBC-t később részvénytársasággá alakították, hogy működését ne befolyásolhassa az éppen kormányzó párt. Egy nemzetnyi hallgatóságot teremtett, és piacot a rádiókészüléket gyártók számára. Azt is biztosította, hogy Hall tengernagy működési területén se szűnjön meg a kutató és fejlesztő tevékenység. Munkát adott sok tehetséges embernek, többek között Murray-nek, aki a BBC reklámigazgatója lett, ami a következő háború során felettébb hasznosnak 37

bizonyult. „Abban az időben nem lehetett nagy pénzeket keresni – mesélte később Stephenson. – Inkább a buzdítás volt a lényeg, s az, hogy sikerüljön lelkes munkatársakat találni. Mert bár a háborúban alaposan megtanultam a személyes túlélés fontosságát, mégis mindent háttérbe szorított az a felismerés..., hogy társadalmunknak meg kell védenie magát minden váratlan támadással szemben, különben újabb háború vár ránk. H. G. Wells jó barátunk és tanácsadónk lett. A nagyközönség mint történészt és profetikus regényírót ismerte, kevesen tudtak azonban róla, hogy szenvedélyesen hiszi: a jövendő fantasztikus háborúiban első védelmi vonalunkat a gyorsan továbbított információ jelenti majd. Mindketten megtanultuk, hogy ne bízzunk semmilyen vezető elitben, amelynek tagjai a kedvező periódusokban feltétlen engedelmességet követelnek, aztán miután bajba sodorták a népet, hagyják, hogy harcoljon, ahogy tud.” Stephenson számos tanulmányt írt az általa „televíziónak” nevezett eljárásról, a rádióhullámok útján történő mozgókép-átvitelről. Miért is ne lehetne megvalósítani? Matematikai egyenleteken dolgozott, hogy bebizonyítsa, a képek éppoly könnyen átvihetők, mint a hang. Részesedést vásárolt két angol elektronikai cégben, és ötleteivel, valamint közreműködésével pótolta azt, amije nem volt, a pénzt. A General Radio és a Cox-Cavendish a rádió- és elektromosberendezés-gyártás éllovasai voltak. Stephenson ekkor huszonhat éves volt, és kis házi rádiókészülékek ezreit adta el a BBC hallgatóinak a Brit-szigeteken. Megszállottan dolgozott, miközben spártai körülmények között élt. Lord Northcliffe, a Daily Mail tulajdonosa támogatta kísérleteit, amelyek során a fényt elektromos árammá próbálta átalakítani. 1922 decemberében ebben a lapban jelent meg az első rádión továbbított kép. Az újság az eseményt mint „kommunikációs forradalmat” ünnepelte, és a feltalálót ,,zseniális ifjú tudós”-nak nevezte. Ekkoriban került be abba a tudóscsoportba, amelyet személyisége vonzerejével Winston Churchill szervezett Frederick Lindemann professzor köré. Lindermann később Lord Cherwell-lé avanzsált, de mind Churchill, mind Stephcnson számára mindig is „Prof” maradt. A Prof kondította meg elsőként a vészharangot a német militarizmus újraéledése és a féltudományos köntösben jelentkező rasszizmus láttán. Németország óriási léptekkel haladt előre a tudomány és a katonai technika terén. Stephenson saját elgondolásainak is komoly ösztönzést jelentett az újjáéledő 38

Németország szellemi elitjéhez tartozó Einstein forradalmi elmélete, mely szerint a tömegvonzás eltéríti a fényt. A Prof és egy titkos brit védelmi bizottság kapcsolatba lépett a fizikussal, s támogatták az atommaghasadás kutatását Angliában is. A fő gond mindig anyagi természetű volt. A nagyközönség ellenséges érzülettel viseltetett a kormány által finanszírozott katonai kutatásokkal és fejlesztésekkel szemben. A Churchill-féle emberek politikai kiközösítettek lettek, mert a katonai felkészülésben látták az egyetlen biztosítékot egy újabb „szükségtelen háborúval” szemben. Churchill védelmi bizottságát szinte kizárólag a közös cél tartotta össze: elvenni a zsarnokok kedvét, mégpedig a harckészség demonstrálásával. A húszas években egyik titkos teljesítményük volt a Larynx, egy „katapultbomba” kifejlesztése, ami valójában nem volt más, mint irányítható rakéta, azoknak az elődje, amelyekkel később Hitler bombázta Londont. Mindenesetre valamennyi eredmény az iparban foglalkoztatott tudósokon múlott. Ők gyűjtötték maguk köré a Németországból menekült tudósokat: a legjobbak számíthattak Churchill követőinek erkölcsi támogatására. Stephenson vonta be ebbe a körbe Charles Proteus Steinmetzet, egy zsidó tudóst, akinek radikális szocialista elvei miatt már évekkel korábban távoznia kellett Németországból. „Steiny matematikai zseni volt. Törvényeket állított fel, olyan ötletek megvalósíthatóságát bizonyította, amelyek még ma is újdonságnak számítanak – mondta Stephenson ötven év múltán. – Már a századforduló előtt átfogó elektronikai ismeretekkel rendelkezett. Ötvenhét éves korában mégis egy olyan amerikai vállalat alkalmazottja volt, amely nem aknázta ki alkotó erőit. Ismertem munkáját, hallottam, hogy elégedetlen és teljes szabadságot ajánlottam neki saját laboratóriumaimban.” Roald Dahl így írta le az első találkozását Stephenonnal: „Kis termetű, de hatalmas erejű ember benyomását keltette. Határozatlanságnak semmi jelét sem mutatta. Az ember óhatatlanul félni kezdett tőle: hogyne, hiszen ott volt az oroszlán barlangjában. Aki azonban közelebbi ismeretségbe került vele, az megismerkedhetett hihetetlen adottságaival. Keményen dolgozott, játszva intézte tudományos és üzleti dolgait, jól össze tudta őket egyeztetni, a jelek szerint minden gond nélkül. Még Steiny sem volt képes megoldhatatlan szellemi feladat elé állítani. Minden új eszmét magáévá tett, mindent megemésztett, a megszerzett ismeretek alapján valami újat teremtett.”

39

Stephenson az élet minden területén a tettek embere volt. 1928-as visszavonulásáig veretlenül megőrizte könnyűsúlyú amatőr bokszbajnoki címét. Ekkor lett a Brit Nemzeti Sportklub tulajdonosa. Steinmetz másfajta kihívásokkal szembesítette, ami sokszor éjjel-nappali, koncentrált szellemi munkát követelt. Egyszer, amikor éppen a lézersugár előállításán fáradozott – fél évszázaddal a gyakorlati alkalmazás előtt! –, Stephenson még dolgozott, amikor virradni kezdett. „Steiny megbámulta számjegyekkel teleírott papirosaimat és azt azt mondta: – Biiill, lassulsz! – Aztán áttanulmányozta a számításaimat, s kijelentette, hogy felületesen dolgozom, méghozzá azért, mert túl sokat cigarettázom. Nem a kialvatlanság a baj! A túl sok cigaretta! El is nyomtam az utolsót és soha többé nem gyújtottam rá.” Stephenson köréhez csatlakozott egy másik menekült tudós, Chaim Weizmann is. Kicsiny, előkelő alakja először 1903-ban bukkant fel Angliában. Oroszországi zsidó területről jött Európába, hogy kémiát tanuljon. Ugyanazok az okok vonzották Londonba, amelyek annyi más zsidó tudóst is, s amelyekről így írt a menyasszonyának: „Ha segítséget kaphatunk valahonnét, akkor az Anglia, amely semmi kétségem, Palesztinában is segítségünkre lesz... (London) a világ közepe, és valóban egy óriás lélegzetvételét érezni.” Weizmann 1916-bán fejezte be egy új eljárás kidolgozását, amellyel acetont lehetett előállítani, s amely enyhítette a kritikus robbanóanyaghiányt. Ennek révén került kapcsolatba Churchill-lel és más angol államférfiakkal. Támogatták elképzelését egy zsidó domíniumról, amelyben a zsidó teremtő energiák a brit rögtönzési képességgel ötvöződnének. A húszas években már a Cionista Szervezet elnöke volt, és úgy emlegették: ,,a zsidók koronázatlan királya”. Steinmetztől és Weizmanntól Stephenson nemcsak a tudományos innováció fogásait tanulta meg. „Új és újabb koncepciókra irányították a figyelmemet – mondta később. – Steiny torokhangú héber akcentusával németre tanított. Weizmann azt jósolta, hogy eljön majd a kicsiny és független államok kora, s ezeknek első védelmi vonala a tudás lesz. Mindketten hitték, hogy a tudomány megteremti majd azokat a fegyvereket, amelyekkel a kis közösségek is áttörhetetlen védelmi rendszert vonhatnak maguk köré – ahogy a sün a tüskéit mereszti, ha veszély fenyegeti. És hogy minden az idejében történő figyelmeztetés észlelésén múlik.” Stephenson ilyen korai figyelmeztető rendszernek tartotta az összehangolt hírszerzői szolgálatot. És Hunyori Hall tengernagy volt az az ember, aki ezt 40

föl is tudta volna építeni. Hall ekkoriban Churchill személyi hírszerzőfőnöke volt, csakhogy Churchill politikai szerencsecsillaga gyors hanyatlásnak indult. Nem létezett brit titkosszolgálat, amely akár csak halványan is emlékeztetett volna a köztudatban élő cselszövő-szervezetre. Létezett ellenben néhány alábecsült hivatásos hírszerző és egypár amatőr, akik Stephenson körül kezdtek gyülekezni. És volt egy kicsiny, rosszul fizetett, túlhajszolt és népszerűtlen Brit Titkosszolgálat (SIS), amely a hivatalos elismerésen kívül alig valamivel rendelkezett.

41

3. A Brit Titkosszolgálatnak egyáltalán nem volt amerikai megfelelője. Létezett az Egyesült Államok Hadseregének Híradós Hírszerző Szolgálata, amelynek az volt a feladata, hogy háború idején ellenséges üzeneteket fogjon el és fejtsen meg, továbbá volt egy háborús ereklyének számító lehallgató szervezet, amely a Fekete Kamara nevet viselte. Elvileg ez egy „kód- és rejtjel-nyomozó, valamint hadműveleti állandó szervezet” volt. Persze, akkoriban furcsa idők jártak. Akik figyelmeztettek a háborús veszélyre, azok háborús uszítók voltak. Akik az új totalitáriusok fellépését érezték fenyegetőnek és az ő titkaik mögé próbáltak bepillantani, azok spiclik voltak. Akik bizonyos zárt társaságok után fürkésztek, azokat kukkolójancsiknak gúnyolták. „Úriemberek nem olvassák el egymás postáját” – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Henry L. Stimson, amikor 1929-ben külügyminiszter lett. A New Yorkban működő Fekete Kamara a keleti 38. utca 3. szám alatti elegáns épületből kénytelen volt áthurcolkodni egy ócska vén házba a keleti 37. utca 141-be, akár egy lecsúszott úri család. Bill Donovant, aki Hall tengernagyhoz hasonlóan szintén úgy vélte, hogy egy szabad társadalom számára csak a hatékony hírszerző szolgálatok biztosítják a túlélést, 1919-ben Szibériába küldték, hogy a helyszínen tájékozódjék a szorongatott fehérek helyzetéről. Donovan – tartva magát a hírszerzés egyik alapszabályához: a hírszerzőt nem befolyásolhatják személyes érzelmek és előítéletek – a forradalom dúlta Oroszországról szóló jelentésében kerek perec megírta, hogy az antikommunista erők korruptak és megosztottak. „A valóságos háborút csak akkor előzhetjük meg – írta –, ha vállaljuk és megnyerjük a fegyverek nélküli háborút.” 1920-ban ismét Európában járt tényfeltáró magánúton, amelyet a Rockefeller-alapítvány finanszírozott, és újra csak olyan tapasztalatokkal tért vissza, amelyek nem az ábrándkergetők illúzióit támogatták. Németországról szóló, gondosan dokumentált feljegyzéseiben leírja, hogy milyen veszélyes önsajnálatot gerjeszt a németek körében az a nézet, hogy a vezetők a háború végén voltaképpen nem adták meg magukat, tehát nincsenek legyőzve. Ez nem egyezett az általános amerikai vélekedéssel, állapította meg William Wisemann washingtoni brit hírszerző főnök. „Óvatosnak kell lennünk – írta Wisemann Londonnak, az amerikaiak hajlamosak teljes egészében a Kaiser és az úgynevezett militarista párt 42

nyakába varrni a háborút. Az amerikaiak azt hiszik, hogy a németek csupán eszköz voltak a hadurak kezében, akaratuk ellenére. Ha Németország végleg megtagadná a Császárt és köztársasággá válna, akkor Amerika ismét keblére ölelné, és úgy fogadná vissza, mint megtért tékozló fiút.” Donovan utalt a német katonai kaszt népszerűségére, arra, hogy ez a réteg elszánta magát az újrafegyverkezésre, és hogy egyre több lehetőség nyílik meg azon fanatikusok előtt, akik menekülést ígérnek a népnek a fojtogató gazdasági káoszból. Donovan leíró módszerét életrajzírója, Corey Ford így jellemzi: „döbbenetes előrelátással körvonalazta egy leendő amerikai hírszerző ügynökség funkcióit”. Donovan megelőzte Churchillt is, aki hamarosan nyilvánosan is kimondta, amiről Donovantól csak néhány aggódó amerikai értesült. – Nyomaszt az a szörnyű Németország, amelyet működés közben láttunk és éreztünk 1914 és 1919 között – mondta Churchill. – Tudom, hogy Németország újra teljes katonai erejének birtokában van, s közben mi, a Szövetségesek, akik alig éltük túl a világháborút, zavarodottan, tehetetlenül tátjuk a szánkat. A landsbergi börtönerődítményben egy új német hérosz irányította a nemzeti szocialista mozgalom szervezkedését, és egy könyvet diktált, amely sötét árnyékot vetett az elkövetkezendő évekre. Adolf Hitler önéletrajza izzó gyűlölettel szólt a zsidókról, szitokáradatot zúdított a bolsevikokra, és zavarba ejtően hatékony tömegpropagandának tűnt. A könyv címe Mein Kampf (Harcom) volt. Hitler 1922-ben fogott a megírásához. Két évvel később, egy sikertelen puccskísérlet nyomán börtönbüntetését töltötte, s ekkor fejezte be politikai bibliáját, amely újfajta embert szabadított a világra: a Führert, egy új, barbár civilizáció korlátlan urát. Hitler még a börtönben is engedelmességre tudta kényszeríteni a környezetében levő embereket. Az őrök Heil Hitler!-t kiáltottak, ha beléptek a cellájába. Ha új börtönőrrel találkozott, lángoló tekintettel meredt az emberre. Az eszelős pillantástól megbénult fegyőrök úgy érezték, hogy ezek elől a szemek elől a föld alá is elbújnának. A börtönpostás ajándékokkal hordta tele a celláját, amelyet Németország minden részéből küldtek a fogolynak: bort, gyümölcsöt, virágot, csokoládét, pompás süteményeket, drága húsokat. Fényűzőén élt, mialatt az utca népe nélkülözött. Válogatott csatlósai a szomszédos cellákat foglalták el, titkárai voltak és egy inasa. Náci cimboráival közös helyiségben étkezett. Befejezte tehát a Mein Kampfot, a létező társadalmi rend lerombolásának és a világ 43

meghódításának eme átfogó tervezetét. Közben Stephenson üzleti partnereket, új tudós agyakat és terjeszkedési lehetőségeket keresve ismét átkelt az óceánon. A rádiótól egyenes út vezetett számára a hangrögzítéshez és a filmekhez. Mint annyian, ő is kísérletezett a filmre vett hang és a „beszélő képek” csodájával. Elhatározta, hogy szerencsét próbál az autóiparban. Henry Ford látszólagos monopóliumát ebben az iparágban igencsak megrendítette a hír, hogy a Chevrolet felülmúlta a T-modell eladási számait. A rádiókészülékeket vitték, mint a cukrot, és kelendőek voltak az embrionális állapotban levő elektronikai ipar egyéb termékei is. Akiket megérintett a jazz, szórták a pénzt George Gershwin és Paul Whiteman lemezeire. Stephenson mindezekben meglátta a lehetőséget. New Yorkba ment, hogy üzletfeleket keressen. Ez 1924-ben történt, abban az évben, amikor kiderült, hogy id. Rockefeller csupán 124266 dollár adót fizetett, fia viszont 7435169-et, illetve, amikor Charles Dawes megajándékozta Németországot a jóvátételi törvénnyel, amely aztán csődbe juttatta az új köztársaságot és egyengette Hitler útját a hatalomhoz. Stephenson úgy látta, hogy az új amerikai technológiának a viszonylag elmaradott Európában történő alkalmazása pompás lehetőséget kínál. Amerikában pedig hatalmas piac nyílhat meg a brit találékonyság termékei számára. Sőt, egy Egyesült Európa is óriási piacot jelenthet, no meg elegendő pénzt az új elgondolások finanszírozására. Európából hazafelé tartva egy csinos tennessee-i lánnyal találkozott: Mary French Simmonsszal. Mary még sohasem járt ilyen távol hazájától, de jól ismerte a világ dolgait. Feltűnt neki a kis termetű, nyughatatlan kanadai, aki kerülte az érintkezést a többi utastársakkal, s ezért Mary úgy vélte, visszahúzódó természetű. Úgy tűnt, nagy érdeklődéssel olvas bizonyos, unalmasnak látszó könyveket, bár amikor a lány Európáról kérdezgette, udvariasan válaszolgatott. – Ez a Mr. Churchill Egyesült Európáról beszél, amely elérhetné ugyanazt az ipari fejlettséget és gazdagságot, mint az Egyesült Államok – mondta a lány. – Valóban lehetséges ez? Stephenson mosolygott, és a lánynak úgy tűnt, szinte más ember lesz belőle. – Megvolt rá a lehetőség – felelte a férfi – úgy két-három évvel ezelőttig. Most azonban... nos, nem vagyok biztos benne. 44

– Miért? – Azért, mert Mr. Churchill ez idő szerint visszavonultan, vidéken él és festeget. Úgy látszik, annak az embernek, aki vezethetné az Egyesült Európát, nemigen akadnak követői. – És ki ez a Mussolini? Stephenson megadta magát a bájos faggatásnak. Az utazás végén ő is feltett egy kérdést: hozzá menne-e Mary feleségül? 1924. augusztus 31-én a New York Times egy nem mindennapi szépségű lány fényképét hozta a következő aláírással: „Kanadai tudós és egy amerikai lány házassága.” Németországban eközben Hitler fényűzőén berendezett cellájából kicsempészték a Mein Kampf első fejezeteit. Az év végén a leendő náci diktátort „jó magaviseletéért” szabadon bocsátották. A Berliner Tageblatt így írt erről: „Nem volt még bíróság, amely ilyen mértékben tagadta volna meg az alapokat, amelyen önmaga, s minden modern állam épülete nyugszik.” Orgyilkos merénylet történt az igazság ellen. Az Egyesült Európa eszménye olyan álom volt, mely lidércnyomás alakját öltötte.

45

4. Ugyancsak 1924-ben Stephenson ajánlatot kapott a berlini Steglitserstrasse 2-ben székelő Cipher Machines cégtől. Egy titkosírást készítő gépet kínáltak, amely „meghiúsítja a túl kíváncsi üzleti versenytársak törekvéseit”. Ez volt az Enigma, még meglehetősen értelmetlen, „civil” változatban. Ormótlan írógéphez hasonlított; amit hatalmas billentyűzetén lekopogtak, rejtjelező rendszerben futtatta át és a beavatatlan számára érthetetlen, zavaros szöveggé változtatta. Stephenson úgy vélte, hogy az Enigmát át lehetne alakítani kisebb méretű elektromos készülékké. Nem tudott róla, hogy a német hírszerzésnek ugyanez a szándéka. Mire Hitler hatalomra került, az új, szigorúan titkos Enigma a náci rejtjelező rendszerek lelkét jelentette. Stephensont egy darabig foglalkoztatta az első Enigma, de aztán megfeledkezett róla. 1924-től 1933-ig, amikor is Hitlert megválasztották az új Németország kancellárjának, nagyon sok minden történt, ami elvonta a fiatal Stephenson figyelmét, aki még nem volt 30 éves, mire összehozta az első millióját. Barátsága Frederick Lindemann-nal, a Proffal, hozzásegítette, hogy ő legyen az, aki kimozdítja Churchillt régóta tartó depressziójából. A Prof attól tartott, hogy Németország új fegyvereket fejleszt ki, és elpusztítja régi ellenségeit, mihelyt Hitler erre lehetőséget lát. Stephenson ezeket a félelmeket tényekkel igazolta. Ahogyan Harold Nicolson mondta, Churchill 1933-ban „politikai hullának” tűnt. ,,Nagy, kerek, sápadt arca... hihetetlenül öreg. Szellemi erői is meggyengültek, s arról sóhajtozott, hogy oda a régi harci kedve is.” De Churchill még nem adta fel. Húsz évet töltött a két nagy politikai párt által alakított kormányban. Bírálói szerint ez állhatatlanságát bizonyította, tisztelői viszont becsülték kitartásáért. Többször töltött be miniszteri tisztséget, mint bárki Angliában. Stephenson németországi jelentései munkára ösztökélték Churchillt. Csak kevesen tudtak róla, hogy a külsőre megtört férfi a Proffal együtt útra kelt. Bejárták Németország minden zegétzugát, a politikus dühösen és szinte harci lázban égve tért vissza. Ez a szinte elfeledett németországi út volt az oka, hogy Churchill később olyan könyörtelenül követelte Hitler megsemmisítését, s hogy a Prof olyannyira ragaszkodótt a légierőhöz, amely képes elpusztítani azt az országot, amely 46

megszülte a nácizmust. 1933-ban felvillant előttük a német atombomba lehetősége és az őrült diktatúra, amely be is vetné a halálos fegyvert. Ugyanebben az évben fellobbantak a könyvmáglyák a berlini egyetemen. Stephenson figyelte a diákokat, akik Freud, Thomas Mann, H. G. Wells, Proust és Einstein könyveit hajigálták a lángok közé. Már a Führer diktálta, hogyan gondolkodjék a Harmadik Birodalom. – A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt az egyetlen politikai párt – szögezte le Hitler. A könyvégetésben Stephenson meglátta a formálódó, nehezen megnevezhető fegyvert: a gondolat ellenőrzést. Churchill arra buzdította, derítsen fel minél több adatot a titkos német erőkről, olyan részleteket, amelyek megrendíthetnék az angolok és az amerikaiak önelégültségét... A gondolatellenőrzés aligha elemezhető ilyen módon, bár H. G. Wells megpróbálkozott vele. Hitler feltalálta a Nagy Hazugságot, mondta Wells. „Ha eleget ismétlik, elhiszik.” A Nagy Hazugság úgy terjedt, mint a mérges gáz, de csakugyan megmérgezte a külföldi megfigyelők elméjét éppúgy, mint a németekét, akik elhitték, amit egyetlen ember mondott nekik: hogy legyőzhetetlenek. „A Nagy Hazugság sokféle formát ölt. Vértelen győzelmeket hozhat Németországnak, ha vezetőik együgyűek. Hitler meg akarja hódítani a világot – írta egy magánlevélben Churchillnek Stephenson. – Nem támadja meg azonban a soron következő áldozatát, míg kellőképpen alá nem ásta erőit, és tökéletesen meg nem emésztette előző zsákmányát. Európát elrothasztja a határozatlanság és korrumpálja a remény, hogy külön-alkukat tudnak kötni a nácikkal. Németország végső ellenségei Észak-Amerikában találhatók. Hitler meg fogja próbálni, hogy kilúgozza belőlünk a bátorságot, mégpedig úgy, hogy barátokat szerez odaát.” Alfred Rosenberg, a tésztaképű fanatikus, aki Hitler sötét szándékait áltudományos mezbe öltöztette, Stephenson e megállapításának szellemében járt el. Nem volt már messze ugyan a pillanat, amikor Rosenberg levegő után kapkodott Hitler tervének hallatán, hogy miként kellene elpusztítani a zsidókat. De 1933-ban Rosenberg még magát hiú reményekkel ámító náci teoretikus volt, aki a külföld előtt az anlibolsevizmus kürtjét fújta. Rosenberg nem látta Németországban azt az iszonyatot, amit Stephenson már igen. A náci vezetők felfuvalkodottságukban nem tulajdonítottak jelentőséget egy „jöttment külföldi” reakcióinak. Ami mégis felkeltette Rosenberg érdeklődését, az az volt, hogy Stephenson ellenőrzi a 47

Hollywoodon kívüli legnagyobb film- és hanglemezstúdiókat, s komoly befolyással rendelkezik a szórakoztatóiparban – amely a legfontosabb volt a náci propaganda kiszemelt célpontjai között. Ráadásul Stephenson szerte a világon vállalkozásokban vett részt. Modernizálta a szénbányászatot Romániában, technikai missziókat vezetett olyan országok modernizálására, mint India, acél- és cementgyárai a legnagyobbak voltak az Egyesült Államokon kívül. A német kartellek boldogan csatlakoztak volna egy ilyen hálózathoz. A nácik manőverei nyomán az Enigma-ügy újra előkerült. A rejtjelező gépet modernizálták és ha szűk körben is, de használni kezdték, amiről az International Telephone and Telegraph Company mérnökei szereztek tudomást. Az ITT, miután 1933-ban tárgyalásokat folytatott Hitlerrel, megkezdte a bekapcsolódást a német fegyvergyártásba. Sosthenes Benn ezredes, az ITT alapítója németországi leányvállalatokat létesített, kihasználván a náci ígéreteket, melyek szerint a külföldi beruházók kiváltságos elbánásban részesülnek. Stephensonhoz is eljutott egy jelentés ezekről a kedvező feltételekről. Egyik cége berendezéseket gyártott az ITT brit leányvállalata számára. Találkozót szervezett az ITT néhány mérnökével, akik abban a rendkívüli helyzetben voltak, hogy belülről tanulmányozhatták a német kommunikációs rendszereket. Ők hívták fel Stephenson figyelmét a nagy mennyiségű kódolt hírre, amely arra utalt, hogy a náci párt feltehetően valamilyen rejtjelező gépet használ. Az ITT németországi vezérképviselője dr. Gerhard Alois Westrick volt, az ITT leányvállalatok igazgatói közt pedig feltűnt Kurt von Schroeder bankár – mindketten felkeltették Stephenson figyelmét, aki ezután hosszú ideig nyomon követte pályafutásukat. Schroeder nemsokára a Gestapo kincstárnoka és az SS biztonsági szolgálatának tábornoka lett. Westrick az Egyesült Államokban tevékenykedő német propagandista, Heinrich Albert partnere volt, s csak akkor vált ellenséggé, amikor Stephenson megpróbálta megtörni a nyugati féltekén szerveződött náci kartelleket. Néha bölcsebb volt érintetlenül hagyni ezeket a kapcsolatokat. Az ITT esetében például a nácik hozzájutottak ugyan amerikai szakismeretekhez, ezt azonban ellensúlyozta, hogy a cég technikusai hírszerzési adatokat tudtak gyűjteni. A sors iróniája, hogy abban az időben ezek az adatok sokkal nagyobb érdeklődést keltettek az Enigma iránt Londonban, Stephenson kollégái közt, 48

mint Washingtonban. Az Enigma jelentőségét feltehetően egyszerre több szakértő is felismerte, a világ különböző pontjain. Amerikában a Szövetségi Kommunikációs Bizottság Rádióhírszerzési Osztálya (Radio Intelligence Division, RID) tartotta szemmel a nácik titkos rádióadásait. A RID a brit Rádiós Biztonsági Szolgálat (Radio Security Service, RSS) amerikai megfelelője volt. Mindkét szervezet kénytelen volt elviselni a hivatalos szervek rosszallását, működésüket azzal igazolták, hogy a jogellenesen működő kalózadókra vadásznak, amelyek rendszerint a kormány engedélye nélkül sugároztak. 1934-ben, abban az évben, amelyben Stephenson először vitatta meg amerikai kollégáival az Enigma ügyét, megszületett a Szövetségi Kommunikációs Törvény, amelynek 605. paragrafusa megtiltotta a lehallgatást, valamint az Egyesült Államok és külföldi államok közti adások figyelését. A tilalom rávilágított a két ország vezetőinek felfogására és megnehezítette, hogy az aggódó polgárok kicseréljék információikat, még ha ez kölcsönös túlélésüket érintené is. Az Enigma egy rövid ideig foglalkoztatta a hírszerzőket, aztán ismét megfeledkeztek róla. Az Egyesült Államok és Anglia hadseregeiben dolgozott ugyan néhány rosszul fizetett specialista, akik nekiláthattak volna a titok mielőbbi megfejtésének, ha lettek volna hivatalos csatornák, amelyek révén legalább összevethetik megfigyeléseiket. Ehelyett informális csoportok alakultak olyan férfiakból és nőkből, akiknek meggyőződésük volt, hogy háború lesz. Ezt azonban így kimondani „hazafiatlanságnak” számított. A súlyos gazdasági válság idején épeszű ember nem akarhatott háborút. Angliában és az Egyesült Államokban széles körben elterjedt nézet volt, hogy a fegyvergyártás a „halál kalmárainak” kezében van. Stephenson és barátai az óceán mindkét oldalán csaknem konspiratív eszközökhöz voltak kénytelenek folyamodni, nehogy őket is e kétes körbe sorolják. Akarva-akaratlanul detektívmunkát kellett végezniük, adatokat kellett gyűjteniuk a német újrafegyverkezésről, mielőtt megkezdhették a felkészülést országuk és népük védelmére. Stephensonnak nem fűződött anyagi érdeke az Enigma-féle kísérletek űzőbe vételéhez, vagy hogy beleüsse az orrát a nácik titkaiba. Mégis, bármihez nyúlt, az nem csupán arannyá vált, ahogy mondani szokás, de olyan műszaki eredményekkel is járt, amelyek később szinte átformálták a 49

hadviselést. Repülőgépeket épített, amikor még egyetlen brit kormány sem áldozott harci repülőkre. Egykori parancsnoktársa, A. H. Orlebar egy olyan géppel nyerte meg a sokak által áhított Schneider Kupát, melyből utóbb a Spitfire-t fejlesztették ki. A tervező. Reginald Mitchell már halálán volt, de Stephenson annyi lelkierőt öntött belé, hogy Mitchell, fájdalmait és kétségbeesését legyőzve, még időben megtervezte a híres vadászgépet, amely megvédte Angliát az inváziótól. A sugárhajtású repülőgép feltalálója, Frank Whittle is Stephensontól kapott segítséget, amikor a Királyi Légierő visszautasította a légcsavar nélküli repülést célzó forradalmi újítását. Szerencsére az ilyen fejlesztések anyagi támogatást kaphattak Stephenson Elektronikai és Altalános Ipari Trösztjétől. Stephenson meghallgatta Whittle javaslatait, majd néhány perces hallgatás után a rá jellemző módon a probléma lényegére tapintott. „Azt mondta, a nagy sebességű turbina lapátjaihoz új ötvözetre lesz szükségünk – emlékezett vissza Whittle. – Aztán meg is szerezte.” Elhangzottak figyelmeztetések is, amelyek még mélyebben hatottak Stephonsonra: George Bernard Shaw-é, George Orwellé, és azoké a külföldön dolgozó tudósítóké, akiknek németországi „rémtörténeteit” gyakran saját szerkesztőik sem engedték megjelenni. Stephenson elvesztette legjobb barátját, Steinmetzet, aki hirtelen halt meg, de mintha még később, a zavaros időkben is hallatta volna a hangiát. „Úgy éreztem, Steiny fogja a könyökömet és irányít – írja Stephenson németországi utazásairól. – Minden, amit csináltam, szorosan összefonódott azzal a tudattal, hogy harcolnunk kell majd Hitler ellen és az ellen, ahogy Darwin kiválaszódáselméletét eltorzította.” A Hitler elleni harc végül is otthon kezdődött meg. Angliában és Amerikában kis mozgalmak támadtak, amelyek szembeszegültek a Hitlerrel kötendő további kompromisszumokkal. Londonban „Churchill aktivistái” a társadalom legkülönfélébb rétegeiből kerültek ki. A parlamentben Churchill volt a szószólójuk, de a közvélemény nagy része nem vett tudomást figyelmeztetéseikről. (Ezeket az esztendőket nevezte később „sivár éveknek”.) Háborús uszítónak nevezték, mert azt írta, hogy „amikor Hitler feltűnt, Németország a Szövetségesek lába előtt hevert, s lehet, hogy megérjük a napot, amikor az, ami Európából marad, Hitler lábai előtt hever majd”. Újságcikkeiben – abban a néhány újságban, amelyek még elviselték nézeteit – ő maga is visszafogottabb hangnemben írt. – Helyzetünk rosszabb 50

lesz, ha túlságosan a közvélemény befolyása alá kerülünk mondta a Focus tagjainak, megelőzve egy amerikai elnök majdani szavait, melyekkel tanácsadóit a nácizmus elleni fokozottabb harcra buzdította. A Focus a Hunyori Hall tengernagy által szervezett informális csoportok egyike volt. E csoportok tagjai a hivatalos brit politikától eltérően úgy vélték, hogy a háború elkerülhetetlen. Még a Brit Titkosszolgálat, az SIS néhány munkatársa is közéjük tartozott, az SIS ugyanis hivatalosan a kormány politikáját követte. De mit tehet egy lojális hírszerző tiszt, ha a kormány alábecsüli a háborús veszélyt? Már az is sértésnek számított, ha valaki kiejtette egy hírszerzési osztály nevét, hát még ha panaszkodni próbált volna a sajtónak! A problémát, legalábbis részben, egy diszkrét úr oldotta meg, aki minden feltűnést kerülve, hol a Katonai Hírszerzési Igazgatóságon (Directorate of Military Intelligence, DMI) bukkant fel, hol civil hivatásos csoportok összejövetelein, klubokban és igazgatói irodákban. Desmond Morton volt, egy szerény őrnagy, aki később megszervezte a Szövetséges Ellenállási Bizottságot is, amely civileket toborzott a Hitler elleni harcra a megszállt területeken. Morton őrnagy tapasztalatai, amelyekre a harmincas években az angliai ellenállás szervezése során tett szert, nagyon hasznosnak tűntek a jövőre nézve. Morton később elmondott egy történetet, amely kiválóan jellemzi azokat az időket: – Dublini emberünk arra a következtetésre jutott, hogy az Ír Köztársaságban működő német hírszerzés főnöke egy Brayban élő gengszter. Egy éjszakán néhány emberünk gumibottal leütötte, felnyalábolta, és gumicsónakon kivitte Őfelsége egyik tengeralattjárójához. Amikor Angliába értek, a hajóraktárból, ahova bezárták, egy véres és vérben forgó szemű teremtményt láttunk előkászálódni: az Ír Köztársaságban működő brit Haditengerészeti Hírszerzés főnökét... Morton 1935-ben speciális feladatot teljesített Churchill mellett: a külföldi fegyver- és hadianyaggyárak terveit kellett felderítenie. Ki kellett építenie egy árnyékszervezetet, amely háborús időkben a parlament ellenőrzése alatt mint a gazdasági hadviselés minisztériuma működne, s amely titokban szabotázzsal és merényletekkel is foglalkozna. Erre sem Churchillnek, sem Mortonnak nem volt parlamenti felhatalmazása. Támogatást a királytól kaptak, e magasabb autoritástól, akinek beavatkozása válság esetén megengedhető volt; bár távolról sem megkérdőjelezhetetlen. E hagyományos megoldás (melynek révén az uralkodói tekintély, illetve az 51

uralkodói funkciók ellátásának biztosítására elkülönített pénzösszegek felhasználhatók a nemzeti érdekeket védő titkos akciók fedezésére) a kibontakozó titkos háborúban létfontosságúnak bizonyult. Mortonnak pedig már akkor is lehetővé tette, hogy „ingázzon” az informális csoportok, például a Focus, az Electra vagy az YXZ bizottság között. E társulások tagjainak többnyire elfogadható okaik voltak arra, hogy külföldre járjanak. Voltak köztük utazók és felfedezők is, mint például Ian és Peter Fleming. (Peter éppen akkoriban kelt át Kínából Tibeten át Indiába és a „stratégiai átejtés” módszerein törte a fejét arra az esetre, ha ismét kitör a háború Németországgal.) Stephenson St. James Street-i, a Piccadillyhez közel eső üzleti irodája a hasonló gondolkodású washingtoniakkal kialakuló szövetség bázisa lett. Ide érkezett a hír 1935-ben, hogy már a japán flottának is van Enigmája, amelyhez a japán külügyminisztérium révén jutott. Stephenson jól működő, bár nem hivatalos munkacsoportot alakított ki az amerikaiakkal. Az Egyesült Államok Hadseregének Rádióhírszerző Szolgálata, valamint a haditengerészet ugyanezen szervezete számára tilos volt az információcsere az angolokkal, a személyes beszélgetések azonban sok mindenre lehetőséget adtak. Stephenson, aki üzleti ügyekben igen fontos személyiségekkel tárgyalt, minden (később esetleg kínossá váló) dokumentum nélkül szervezhette az együttműködést. Jó néhány magas rangú tiszt és számos politikus is tisztában volt vele, hogy Németország és Japán baljós színjátékot játszik, amelyet leplezetlen agresszió követhet: titkolóznak. Diplomáciai és katonai hírközlésüket megfejthetetlenül komplikált kódok segítségével bonyolították le. Az effajta rejtjelek megfejtésének egyik módszere volt, hogy óriási mennyiségű ilyen üzenetet gyűjtöttek be: minél nagyobb volt a kódolt üzenetek mennyisége, annál nagyobb volt az esélye, hogy megtalálják azt a törvényszerűséget, amely a megfejtéshez vezethet. A nyugati féltekén levő Kanada és a vele bizalmas viszonyban levő Anglia, e két szövetséges pedig összegezhette nem hivatalos lehallgatásai eredményeit. Együttműködésük titkos módszerei hasznos tapasztalatokkal szolgáltak az elkövetkező nehéz időkben. Stephensonnak, aki minden egyéb volt, csak konspirátor nem, egyre inkább a névtelenség homályába kellett burkolóznia. „Minél kevesebbet tudnak egy titkosszolgálati főnök magánéletéről, annál jobb” – hangzott az íratlan törvény. Márpedig Stephenson egyre inkább egy magánjellegű 52

titkosszolgálat főnöke lett. 1933-től kezdve az újságokban nem jelent meg róla semmilyen híradás. Az archívumok dossziéiból eltünedeztek a rá vonatkozó lapkivágások. Mégis szem előtt volt. E látszólagos ellentmondás azonban nem volt véletlen. Ha háborúra kerül sor, az effajta embereket tüzetesen szemügyre veszik az ellenséges hírszerzések, amelyek sokféle módszerrel dolgoznak, de igencsak függnek éppen ezektől a lapkivágásokat tartalmazó dossziéktól. Stephenson tevékenysége a külföldi kapcsolatépítés része volt, készülődés a titkos hadviselésre. Éppen megnyerte a rangos pilótaversenyt, a Király Kupát, amikor a múltjáról szóló nyomtatott beszámolók tünedezni kezdtek. A versenyt egy, a saját üzemében, a General Aircraft Factoryban tervezett és épített géppel nyerte meg, ami felkeltette a Luftwaffe főnökeinek figyelmét. Amerikai és angol pilótákat környékeztek meg, a sportbarátságra és a repülés iránti közös szenvedélyre hivatkozva. Stephenson újra figyelt. Különös színjáték lehetett. Barátai Londonban eltüntették a múltját. Ő maga Németországban kedvesen faggatta Hitler embereit, miközben mosolygott és kicsit felhúzta a szemöldökét. – Egy konferencián – mesélte – felvázolták, mi az a Blitzkrieg... Minden offenzívát harckocsik és zuhanóbombázók nyitnának meg, mintegy lándzsahegyként, ezután következnének a csapatok gyors járműveken. A náci hadigépezet a villámgyors győzelmekre épül, viszont nagymértékben függ a gépesített egységek rádióutasítások segítségével történő gyors mozgatásától. Következésképpen a Blitzkrieg csak akkor lehet sikeres, ha a szigorúan titkos parancsokat megfejthetetlen kódokkal rejtjelezve küldik az éteren át. A német törzstisztek azért beszéltek ilyen nyíltan, mert úgy vélték, szakmai büszkeségük hatékonyságukat szolgálja. Egyesek azt remélték, hogy ezzel már előre megfélemlíthetik a majdani ellenszegülőket. Mások ravaszul arra hivatkoztak, hogy Németország történelmi küldetése, hogy elpusztítsa a végső, egyetemes ellenséget, a bolsevik Oroszországot. Valóban már akkor Oroszország megtámadását tervezte a náci Németország? Albert Kesselring szerint a válasz: igen. A London bombázását majdan elrendelő tábornok elmondta Stephensonnak, hogyan fognak lecsapni a német hadosztályok Oroszországra. – A dolog titka a gyorsaság lesz... gyorsaság... gyorsaság. – Kesselring az asztalt verte, hogy 53

minden egyes szót nyomalékosítson. – Gyorsan, mint a villám! Blitzkrieg! Villámháború! – És hogyan tudják majd támogatni a légierejüket olyan távol a hadsereg vonalai előtt? – kérdezte Stephenson Erhard Milch légügyi minisztertől. Milch így felelt: – A zuhanóbombázók repülő tüzérséggé alakulnak, és tevékenységüket rádión keresztül hangolják össze a földi csapatokéval. Önnek mint rádiószakértőnek tudnia kell, hogy az erőknek ez az összehangolása a történelemben most először lehetséges. A légierő nem elszigetelten működik. A harckocsikat és a repülőgépeket úgy mozgatjuk, ahogy akarjuk. Az igazi titok a gyorsaság – a támadás gyorsasága a hírközlés gyorsasága révén. Stephenson jelentette Churchillnek, hogy a német hadigépezet legsebezhetőbb pontja valószínűleg a hírközlés lesz. ,,Ha el tudjuk olvasni a rejtjelezett szövegeiket, meg tudjuk előzni az akcióikat.” Stephenson azt a feladatot kapta, hogy kutassa fel a korszerűsített Enigmát, a rejtjelező gépet. Anélkül, hogy tudta volna, milyen.

54

5. Berlinből London felé repülve Stephensont mindig bosszantotta a tudat, hogy a hivatalos német légitársaság pilótái és navigátorai egyben a náci árnyéklégierő emberei is, akik éppen jövőbeni célpontjaikkal ismerkednek. A londoni parlament, mit sem sejtve a készülő árulásról, továbbra is jámbor intelmeket zengett Hitler megbékítéséről. Azok, akik látták a veszélyt, a Churchill-féle árnyékminisztérium körül csoportosultak, még mindig nem hivatalos formában, titokban, senki támogatását nem élvezve. Óriási különbség volt e titkos brit minisztérium és a német árnyéklégierő között. A német bombázók leendő személyzetét hivatalosan támogatták, és nemigen zaklatták őket azzal, hogy titokban folytassák előkészületeiket... Churchill minisztériuma ugyanakkor szembeszegülést jelentett a brit hivatalos politikával, maga Churchill pedig politikai bélpoklosnak számított. A segítségnek kívülről kellett érkeznie. Honnan máshonnan – érvelt Stephenson, mint az Egyesült Államokból? Az Egyesült Államok haditengerészete létrehozta a Közép-Csendes-óceáni Stratégiai Iránymérő Hálózatot, amelynek az lett a feladata, hogy japán egységek helyzetét állapítsa meg rádióadásaik követése révén. Rejtjeles japán adásokat hallgatak le, s amit így megtudtak, összevethették azzal, amit az indiai és ázsiai brit megfigyelők észleltek. A japánok egyre nagyobb mértékben használták az Enigma általuk készített változatait. Az amerikaiak pedig gőzerővel dolgoztak a japán gépi kódok megfejtésén. Jóllehet, az amerikai előkészületek szerénynek tűnhettek, mégis volt valami, ami megbízható háttérül szolgált. Churchill elszánt volt, de nem rendelkezett valóságos hatalommal. A Fehér Házban viszont volt egy ember, akiben megvolt a brit parlamentből hiányzó bátorság: Franklin Delano Rooseveltnek hívták. Hitler állítólag többször is gúnyosan mosolyogva emlegette, hogy Rooseveltet akkor választották meg elnöknek, ,”..amikor én kancellár lettem... Ez a csavaros eszű zsidó már gazdagnak született. Én viszont ismerem a nyomort és a legnagyobb szegénységet”. Franklin Delano Roosevelt természetesen nem volt zsidó. Becsülték ragyogó szelleméért és magabiztos mosolyáért. Akkora személyes tisztelettel adóztak neki, hogy a sajtófotósok például még a súlyos járógépet sem fényképezték le, amely sorvadt lábait támogatta. Roosevelt elnök 1933-ban így írt Ramsay 55

MacDonaldnak, Anglia szocialista miniszterelnökének: „Aggodalommal töltenek el a németországi események. Ez a rohanó őrült fegyverkezés sokkal veszélyesebb, mint az egyéb viszályok.” Franklin Delano Roosevelt minden volt, csak háborús uszító nem. De akárcsak Churchill, ő is úgy érezte, nyíltan szembe kell néznie a veszéllyel. Megbízott Bill Donovanban, higgadt jelentéseiben, amelyek elfogulatlanul elemezték a külföldről fenyegető veszélyeket. Donovan közelebbről nem körvonalazott országos érdekekre hivatkozva a külföldet járta, majd a politikai vendégszereplés után visszatért ügyvédi praxisához és irodát nyitott a Wall Street 2-ben. – Ha Bill Donovan demokrata lett volna – mondta Roosevelt egy öregdiáktalálkozón –, ma ő volna a helyemen. Donovan kapcsolata ugyanolyan természetű volt az elnökkel, mint Stephensoné Churchill-lel. Kölcsönösen tisztelték egymást, és bíztak egymásban. Donovan ismerte, tehát gyűlölte a háborút. Oroszországi felderítő útja után bizalmas találkozón járt Hitlernél. Odahaza kikényszerített egy trösztellenes törvényt, de olyan módon, hogy még a nagy korporációk is elismeréssel adóztak tisztességének és megvesztegethetetlenségének. Következésképpen sok mindent tudott a nácik által ellenőrzött vagy befolyásolt nemzetközi cégek szerkezetéről is. Kézenfekvő volt. hogy Stephensonnal felújítsák rövid, első világháborús ismeretségüket. Értelemszerűen Donovan volt az az amerikai, akivel meg lehetett tanácskozni, hogy a német hírszerzés miként próbálja felhasználni amerikai ál-leányvállalatait. Ezenkívül Donovan barátja volt Walter S. Anderson ellentengernagynak, az amerikai Haditengerészeti Hírszerzés igazgatójának, és Stephenson mögött is ott állt egy brit tengernagy, Hunyori Hall. Jóllehet a politikai megfontolások akadályt jelentettek a két flotta nyílt együttműködésének útjában, és az amerikai kormány erkölcsi okokból továbbra is tiltotta a hírközlés megfigyelését, lehetetlen volt megakadályozni az amerikaiakat, hogy igenis szemmel tartsák a rejtjelek és titkosírások mind kiterjedtebb világát. Rooseveltnek nem is volt szándékában leállítani őket. A rejtjelfejtést valamiféle misztikus aura övezte, holott e tevékenység komoly tudományos alapokon nyugodott. Stephensont mint tudóst a téma természetes módon érdekelte, gyermekkora óta tapasztalatokkal rendelkezett a jel-hírközlésben és elméleti matematikai érzéke is kapóra jött az Enigmaügyben. Az Enigma új japán-német változatáról alig tudtak valamit, így Stephenson ismereteire az óceán mindkét oldalán számítottak.

56

Donovan is úgy látta, hogy a diktatúrát sebezhetővé teszi a titkosságtól való függősége. – A totalitárius állam puha része a biztonsági rendszer – mondta –, mert olyan sok mindent kell titokban tartani, hogy ez nehézkessé teszi az információ továbbítását. A diktátor hajlamos azt hinni, hogy tökéletesen biztonságos környezetben cselekszik, s ez óvatlanná teszi. – A náci Németország olyan hadigépezetet kovácsolt össze, amely alapvetően a titkos hírközlésre, Hitler fegyveres erejének gyenge láncszemére támaszkodott. „Örömömre szolgált, hogy néhányan az amerikai oldalon is erre a következtetésre jutottak – emlékezett Stephenson. – Ez megvetette együttműködésünk alapját, és a hangsúlyt a titkos hadviselés létfontosságú területére helyezte. A második világháborús hírszerzésnek nem volt olyan fejezete, amely ne függött volna össze Donovan háború előtti tevékenységével. Köztudomású volt – anélkül, hogy bárki is kimondta volna –, hogy Big Bill az elnök személyes ügynöke.” A két Bill nagyon hasonlóan látta a világot. Egyikük sem lelte kedvét a katonáskodásban. Donovan sohasem tekintette magát háborús hősnek, jóllehet Douglas MacArthur tábornok így jellemezte: „A legelszántabb, legleleményesebb, legbátrabb katona volt, akivel életem során találkoztam.” Donovan válasza erre: „Túl sokat tudok a háborúról, semhogy dicsőítsem. A háborúkat politikusok idézik elő, akik viszont elmulasztják, hogy felkészüljenek rá.” Amíg az amerikaiak az Enigma japán változatának megfejtését keresgélték, a britek a gép különböző változatainak nyomára bukkantak a náci Németországban. 1937-ben a német hírközlési iparral való összeköttetései révén Stephenson megtudta, hogy az Enigmát a náci párt saját titkosszolgálata használja. Ugyanaz a néhány ember rendelkezett vele, akik kezükben tartották a hírszerzést, a rendőrséget és a végrehajtó hatalmat. Ezek egyike Reinhard Tristam Eugen Heydrich volt. „A szupertitkos parancsok továbbításának legkifinomultabb apparátusa a náci párt propagandáját és terrorját szolgálja – jegyezte fel Stephenson. – Heydrich tanulmányozta az OGPU-t, a szovjet biztonsági szolgálatot, majd eltervezte a Vörös Hadsereg-beli tisztogatást, amelyet Sztálin hajtott végre. A szovjet diktátor azt hitte, hogy az 1922-es szovjet-német szerződést kihasználva német ügynökök szivárogtak be a Vörös Hadseregbe.[3] A 57

titkolózás ugyanis gyanakvást szült, a gyanakvás még fokozottabb titkolózáshoz vezetett, míg végül az egész Szovjetunió olyan paranoiddá vált, hogy a legképtelenebb konspirációs feltételezéseket is mindenki készségesen elhitte. 1936 végén Heydrich, Sztálin beteges gyanakvásában bízva, harminckét dokumentumot hamisított, és ezzel elérte, hogy Sztálin szinte lefejezze a saját hadseregét. A náci hamisítványok hihetetlenül hatékonynak bizonyultak. Több mint az orosz tisztikar felét, körülbelül 35 ezer tapasztalt katonát kivégeztek vagy száműztek.[4] A fikció szerint Tuhacsevszkij marsall, a szovjet vezérkari főnök, rendszeres levelezésben állott a német katonai parancsnokokkal. Valamennyi levél német hamisítvány volt. Sztálin azonban annak bizonyítékát látta bennük, hogy még Tuhacsevszkij is német kém volt. Leleményesen és a lehető legpusztítóbb hatással így sikerült, megszüntetni a német-orosz katonai együttműködést, ráadásul ezek után a Szovjetunió tökéletesen alkalmatlanná vált a Hitlerrel való összecsapásra.” A kibontakozó szellemi háborúban Stephenson ádáz ellenfele lett Heydrich, e diadalmas megtévesztő hadművelet kidolgozója. Magas volt, szőke, világos szemű és jóképű. Részben zsidó származását megtagadta, határtalan személyes bosszúvágy vezérelte, ennek azonban nem volt köze a náci ideológiához. „Hideg szemei jeges gyönyörűségtől csillogtak, amikor parancsot adott egy zsidó boltoscsalád halálra korbácsolására, akiket a Gestapo valami kisebb törvénysértésen kapott – írta Heydrich egyik riválisa, Walter Schellenburg. – Skizofrén módon gyűlölte saját zsidó őseit, s ez szörnyű tettekre ragadtatta az egész zsidósággal szemben. Még szexuálisan is ambivalens volt. Karriervágyból olyan lányt vett feleségül, akinek apja a német fegyverkezés egyik titkos szponzora és Wilhelm Canaris közeli barátja volt.” Németország külföldi hírszerző tevékenységével kapcsolatban mindenkinek Canaris neve jutott eszébe. Ahogyan Hall tengernagy Angliában és Anderson tengernagy Amerikában, ő rendelkezett olyan haditengerészeti hírszerzési források felett, amelyek révén a kémkedést belés külpolitikai ügyekre is ki lehetett terjeszteni civilek bevonása nélkül. Habár Heydrichet még ifjú korában „becstelen viselkedéséért” kirúgták a flottától, Canaris továbbra is mindent megtett, hogy védence hírszerzői pályafutását egyengesse.

58

Stephenson hirtelen döbbent rá Heydrich szerepének teljes fontosságára. Korábban úgy tűnt, Heydrich funkciója alig több, mint hogy megpróbálja kijátszani a párizsi szerződések betartását ellenőrző megfigyelőket. Később, ha a Szövetséges Ellenőrző Bizottság német gyárakba indult szemleútra, hogy ellenőrizze, vajon betartják-e a szerződésben előírt fegyverkorlátozást, Heydrich figyelmeztette a gyárigazgatókat. Mire a Bizottság Essenbe érkezett Kruppékhoz, nem látott egyebet, mint háztartási cikkeket – ugyanazokon a futószalagokon, amelyek néhány órával korábban még ontották a fegyvereket és a lőszert. Stephenson akkor jött rá ezekre a csalásokra, amikor üzletemberként (aki egyébként olyan új iparágakat képvisel, amelyek a szintetikus anyagok, az előre gyártott építőanyagok és a meghajtási technológiák terén született felfedezések nyomán jöttek létre) fontos adatokról szerezhetett tudomást. Mint az angol Sajtoltacél Társaság tulajdonosa, tárgyalt a Német Egyesült Acél képviselőivel és megtudta, hogy ez az ipari konglomerátum nemcsak hajtűket gyárt, hanem mozsárágyúkat is. Látta, hogy néhol harckocsik tervrajza bújik meg a traktorokéi között. A tengeralattjárókat Finnországban, Hollandiában és Spanyolországban gyártott részekből szerelték össze – ott az egyes darabokról nem derült ki, minek a részei lesznek. Kiderült, hogy ezeknek a trükköknek Heydrich az értelmi szerzője, s ő volt az ihletője a Stuka nevű zuhanóbombázónak is, ennek a tipikusan náci fegyverfajtának, amely pánikot keltett, ha feltűnt áldozatai feje felett. A Stuka üvöltésének az volt a célja, hogy végképp demoralizálja a bombázástól már amúgy is megtört ellenséget. E repülőgép tipikusan egyesítette a propagandát és a terrort – egyik feltételezte a másikat. A Stuka ötlete hihetetlennek tűnt, s akik Hitler ellen szegülhettek volna, inkább nem is hitték el, hogy ilyesmi létezhet. Stephenson jelentései sem zökkentették ki az angol vezetőket, akik inkább megmaradtak abbeli hitükben, hogy a Stukát gyártó üzemekben fűnyíró gépeket állítanak elő. A Stephenson által látottakat megerősítették egyes németek, például Fritz Thyssen is. A német acélkirály vagyonokat dugdosott a német náci pártnak, 1938-ra azonban elvesztette az ellenőrzést Hitler fölött. Abban a reményben, hogy a Führert sikerül leválasztania a náci pártról, külföldön keresett támogatást és akaratlanul is igen fontos titkokat árult el, beleértve a legnagyobbat: Heydrich előírásai szerint egy Berlin közeli gyárban több száz darab új típusú hordozható rejtjelező gépet gyártanak. Kiderült, hogy ez 59

az új Enigma, a Blitzkrieg leendő idegrendszere. Heydrich nyeregben volt. Nyilvánvaló volt, hogy túlnő mindenkit, bármely riválisánál jelentősebb figurája lesz a náci titkos hadviselésnek. Ez az információ éppoly értékesnek bizonyult, mint az a felfedezés, hogy a hordozható Enigma igencsak különbözik az eredetitől. A gépnek olyan billentyűzete volt, mint egy írógépnek. A billentyűk számtárcsákkal álltak elektromos összeköttetésben. A tárcsák helyzetét gyorsan és sokféleképpen lehetett változtatni. A közlemény leadója úgy ütötte le a billentyűket, mintha gépelne, a gép pedig minden betűt egy másikkal helyettesített. A vevő fél Enigmája, amelynek számtárcsáit az előre meghatározott rendszer szerint állították be, visszafordította a Z-t A-ra. Nemcsak maga a hordozható Enigma volt titok, hanem a táblázat is, amelyek alapján a számtárcsákat beállították. A kezelő A-t ütött be, a gép viszont Z-t továbbított. Aki az adóés vevőállomás közt bekapcsolódott, csak értelmetlen halandzsát hallgathatott le. A rendszer bombabiztosnak látszott. Felmérhetetlenül fontos volt. hogy az ilyen adásokat le lehessen hallgatni, és meg lehessen fejteni. A németek által eltervezett gyors, rajtaütésszerű támadások során repülők, tankok és csapatok tömege indulhat meg egy időben. Első céljuk az lesz, hogy hatalmas területeket foglaljanak el, mielőtt komoly ellenállás bontakoznék ki. Ha egyszer bizonyos területet, vagy egy teljes országot elfoglalnak, valószínű, hogy a harc Hitler diktátori elképzelései szerint végződik: a birtokló szabja meg a törvényt. A Blitzkrieg sikere minden bizonnyal a totális titoktartástól és a hírközlés gyorsaságától függ majd. Hacsak a titkos üzeneteket le nem hallgatják és meg nem fejtik, a Blitzkrieg ellen nem lesz hathatós védelem. Stephenson becslései szerint egy különlegesen nagy tudású matematikusokból álló csoportnak egy hónapba telhet, hogy megfejtse a tárcsák egy-egy kombinációját. A görög enigma szó rejtvényt jelent, s az Enigmánál bonyolultabb rejtvényt még nem gondoltak ki. A gép egy példányának megszerzése csak az első lépés lenne, utána éjjel-nappal nagyszámú szakértőnek kellene dolgoznia, hogy mindig újra megállapítsák a leadó rejtjelhengérek éppen adott beállítási módját. Stephenson leverten és csalódottan érkezett vissza Londonba – alig történt valami, hogy megfejtsék a náciknak ezt a titkát. Kódfejtéssel még mindig csak Hall önkénteseinek kis csoportja foglalkozott. Az amerikai haditengerészet hasonló esélyekkel, de nagyobb sikerrel elemezte az Enigma változatát és próbálta kifejleszteni a 60

saját, hajóra telepíthető kódológépét. 1938 januárjában Londonba küldték R. E. Ingersoll századost, az amerikai haditengerészet stratégiai tervezési igazgatóját, hogy segítsen összehangolni az ellenséges kódok megfejtésének munkáját. Chamberlain, az akkori brit miniszterelnök azonban nem osztotta az amerikaiak aggodalmait. 1938. március 20-án a következőket írta naplójába: „Sokat tűnődöm azon, hogy az oroszok titkon és ravaszul minden követ megmozgatnak, hogy háborúba sodorjanak bennünket Németországgal. – Majd öntudatlan iróniával hozzátette: – Titkosszolgálatunk sem ül mindig ölbe tett kézzel.” (Feljegyzéseit utóbb Sir K. Fielding idézte Neville Chamberlain élete című művében.) Túlságosan foglalkoztatta Oroszország, semhogy rokonszenves lett volna előtte Ingersoll titkos küldetése. Ráadásul tengerész barátai sem láttak fantáziát abban, hogy a hadihajókat rejtjelező gépekkel szereljék fel, emiatt aztán a Királyi Haditengerészet még a háború kitörésekor sem rendelkezett azokkal a berendezésekkel, amelyeket az amerikai flottánál addigra már rendszeresítettek. S ami a legrosszabb volt, a sajtó úgy tálalta az esetet, hogy Ingersoll küldetésével megszegték az angolamerikai együttműködésre vonatkozó tilalmat. Hihetetlen, de a százados úgy tért vissza Amerikába, hogy nem ért el semmit – egy olyan területen, ahol a megfelelő előkészületek megmenthették volna Angliát a fenyegető katasztrófától. Annál több eredményt hoztak nem hivatalos tárgyalásai, s egy kritikus pillanatban ő lett az amerikai atlanti flotta főparancsnoka, hála a két flotta józan gondolkodású hivatásos tisztjeinek, akik meg merték kockáztatni, hogy szembeszegüljenek politikus kenyéradóikkal. 1938 szeptemberében Hitler újabb vértelen győzelmet aratott Münchenben. Nem is volt szüksége a Stukák süvöltésére, hogy rémületet keltsen Chamberlainben. Európa kiárusítását Hitler ezzel a képpel illusztrálta: Chamberlain csukott esernyője kettétört a német kardon. München történelmi útkereszteződéssé vált, ahol a ,,Chamberlain” és a „lekenyerezés” szavak találkoztak, s ahol Csehszlovákia függetlensége a semmibe tűnt. Az Adolf Hitler és Neville Chamberlain közti megállapodást áttanulmányozta egy visszavonulni készülő, a legmesszebbmenőkig becsületes férfi, Alfred Duff Cooper. Az Admiralitás első lordja volt, ellensége mindenféle fortélynak, miniszterelnökének odaadó híve, az a fajta angol, akinek a fair play iránti érzékét Hitler mindig számításba vette csalárd politikájában. Duff Cooper elolvasta a müncheni szerződés kikötéseit. ,,Azt mondtam magamnak – írta később –, ha ezeket elfogadjuk, 61

többé nincs helye a tisztességnek a világ ügyeinek intézésében.” S azzal: lemondott. Az a szemlélet, amelyet Duff Cooper lépése tükrözött, Hitler számára tökéletesen szokatlan volt. Az emberek a náci uralom alatt nem mondtak le, nem léptek vissza, hiszen ilyen esetben mindenüket elveszthették, nyerni semmit sem nyerhettek. Azok, akik látták, mi folyik, munkájukba temetkeztek. Angliában sohasem volt így, ebben az időben is voltak, akik visszavonultak, ha talán nem is olyan feltűnően, mint Duff Cooper. A lord Hall tengernagy bizalmasa volt. A posztot, amelyet üresen hagyott, hamarosan Churchill-lel töltötték be. Ezalatt Cooper hozzálátott, hogy megszervezze azoknak a nőknek és férfiaknak a csoportjait, akik műkedvelők voltak ugyan a hírszerzésben, de szakértelmük a gazdasági élet, a művészetek és tudományok élvonalába sorolta őket. Hunyori Hall segítségével egyengette a titkos hírszerzés útjait arra az esetre, ha egyszer kitörne a háború. – Feladtam a hivatalomat, amelyet szerettem, a munkámat, amely végtelenül érdekelt és elhagytam a vezérkart, amelynek minden tagja büszke lehetett tisztére – mondta Duff Cooper 1938-ban. – Lemondtam arról a kiváltságomról, hogy helyettesként szolgálhatom azt a vezetőt, akire ma is a legnagyobb csodálattal és rokonszenvvel emlékezem. Megmaradt azonban valami, amit különösen sokra tartottam – továbbra is emelt fővel járhattam a világban. Sok minden veszett oda Münchenben. A nácik mostantól fogva kiaknázhatták Európa egyik legnagyobb ipari arzenálját, s óriási nyereség volt számukra a cseh vegyipar is. Churchill lehajtott fejjel hallgatta Stephensont, amikor az a Churchill által adott szokásos heti ebéden elsorolta a nácik gazdasági győzelmeit. Az első lord később félrevonta Stephensont. – Nemcsak, hogy elárultuk cseh barátainkat – dörmögte Churchill –, de újabb csúzlikhoz is juttattuk ezt az utcagyereket. Stephenson bólintott: – Hitler most tökéletesíteni akarja a Blitzkriegjét. – Cseh agyakkal? – A cseh nácik az új rejtjelező gépek tömegeivel fogják felszerelni 62

Németországot. – Tudunk egyet szerezni? – érdeklődött ChurchilL – Azt mondják, a Skoda készíti őket. – A háborús potenciál átalakul az éterben továbbított suttogásokká – Churchill megfogta Stephenson karját. – Ha maga elcsípi a suttogásokat, én megtalálom azokat az embereket, akik megfejtik őket. Egy matematikaprofesszor gyűjtötte össze az Enigma majdani tolmácsait. Churchill ebédjén ez a professzor is ott volt azon civilek társaságában, akik később Stephenson titkos hírszerző csapatának magját alkották. Az ebédeken néha amerikai szimpatizánsok is részt vettek, mint például Bernard Baruch, Roosevelt egyik bizalmasa. Az amerikai milliomos hatalmas szövetséges volt, mert egy szót sem hitt el abból, amivel a nácik tetteiket indokolni szerették volna. Baruch így emlékezett Stephensonra: „Nagyon komoly volt, félelmetesen komoly. Hét lépéssel előbbre gondolkodott az embernél. Félelmes volt nézni is. Szinte szívta magába az információkat, miközben arcizma sem rándult, a szeme még akkor sem rebbent, ha az ember számított valamilyen reakcióra. Egyenesen maga elé nézett, mint egy sakkbajnok, akinek három lehetősége is van, hogy öt lépésben mattot adjon és most azon töpreng, melyiket válassza. Ha beszélt, a probléma kellős közepébe talált. Soha egyetlen felesleges szót sem szólt.” A cseh katasztrófa után Stephenson kijelentette, hogy háború lesz, hogy az Egyesült Államok is részt vesz benne, s hogy „Önöknek lehetőleg már most együtt kellene működniük velünk”. Baruch sugallatára Roosevelt Kanadát jelölte ki egy bizalmas megbeszélés színhelyéül. Az ontariói Kingstonban, a Queens Universityn került rá sor, ahol Roosevelt ezt mondta: – Amerika többé nem az a távoli kontinens, amelyet nem kavarnak fel, s amelynek nem ártanak az óceánon túli viszályok... Hatalmas erőforrásaink, virágzó kereskedelmünk és a polgáraink jelentette erő létfontosságú tényezővé avatnak bennünket a világbéke szempontjából, akár akarjuk, akár nem. „A mi határunk a Rajna” – jegyezte meg egy magánbeszélgetés során, amelyet Mackenzie Kinggel, Kanada miniszterelnökével folytatott 1939 63

elején. Stephenson Ottawából értesült erről a burkolt célzásról. „Franklin Delano Roosevelt nem akadálynak tekinti az Atlanti-óceánt, ellenkezőleg: összekötő útnak” – tudatta Churchill-lel. Ez volt az a pillanat, amikor Churchillnek igazán nagy szüksége volt az óceán túlsó oldaláról érkező, hathatós támogatásra. Az Admiralitás első lordja sohasem volt még ilyen elszigetelt a saját hazájában, soha nem. volt ilyen népszerűtlen, sohasem állt még szemben ennyire a politika ortodox köreivel. A sors iróniája, hogy a támogatást nem mástól kapta meg, mint az Egyesült Államok elnökétől. 1939 áprilisában Roosevelt Hitlerhez és Mussolinihez fordult, tíz év garanciát kérve arra, hogy nem követnek el agressziót a harmincegy állam ellen. Hitler a Reichstagban epésen gúnyos beszéddel válaszolt: „Roosevelt Úr! Megértem, hogy országának hatalmas kiterjedése és nemzetének mérhetetlen gazdagsága azt az érzést ébreszti Önben, hogy Ön felelős a világtörténelem alakulásáért. Én, sir, jóval szerényebb és kisebb posztra helyeztettem, de helyreállítottam a német élettér egységét, s mindezt úgy igyekszem elérni, hogy közben ne ontsak vért.” Hitler biográfusa, Joachim Fest ezt a beszédet „morális hadüzenetként” jellemezte. – Mindez arra késztette Rooseveltet, hogy erkölcsi kötelességévé tegye mindazok támogatását, akik szembeszállnak a fasizmussal – mondta később Stephenson. – Megtette ezt a gesztust, Hitler pedig szokása szerint nagy hangon, tombolva gúnyolódott. Ezután az elnök már a mi oldalunkon állt.

64

6. Az, hogy Roosevelt támogatja Churchill rebelliseit, eleinte szinte hihetetlen volt. Hitler már olyan úton járt, amely nyilvánvalóvá tette a katasztrófa elkerülhetetlenségét. Az Egyesült Államokban mégis sokan – miközben viselték a nagy válság terheit és kiábrándította őket az Európában folyó civakodás – csak a náci Németország gazdasági sikereit látták, annak ördögien veszedelmes hátterét nem. „Németország piacokat szerez áruinak, vagy elpusztul – írta egy amerikai katonai attasé Berlinben. – És Németország nem akar elpusztulni.” Az illető érthetőnek találta, hogy ez az új, dinamikus Németország nagyobb teret követel magának. Hitler „élettér-elmélete” jóval kevésbé volt veszélytelen, mint amilyennek külföldi csodálói számára tűnt. Igazi szándékai egy négyórás szónoklatából derültek ki, amelyet katonai parancsnokai, továbbá külügy- és hadügyminisztere előtt tartott. A beszédről egy hivatalos német levéltáros, Friedrich Hossbach ezredes tudósított. Hitler beszélt a német árják „szilárd faji magjáról”, amely különös gondoskodást érdemel, „az alacsonyabb rendű törzsek” erőinek felhasználásával. A Német Birodalom „térbeli koherenciája” egyet jelentett egy német szuperemberek által kormányzott világgal. Sorozatos katonai akciók álltak küszöbön, és a német kézben levő területek minden gyarapodása újabb expanziók árnyékát vetítette előre. A 450 milliós brit birodalmat... úgymond „45 millióan kormányozzák, akiket el kell távolítani”. A végső akadály pedig „a zsidókat ajnározó Roosevelt” vezette Egyesült Államok lesz. Hossbach, aki Hitler adjutánsa is volt, összefoglalójában 50000 szóba sűrítette ezt a programot. Stephenson olyan németek segítségével jutott hozzá az anyaghoz, akiket rémülettel töltött el a Heydrich által irányított kém- és besúgóhálózat, amelyet állítólag állambiztonsági célból hoztak ugyan létre, de a gyakorlatban azok ellen használták, akik szembeszegültek Hitlerrel. A jelentés egy hónappal Hitler 1937. november 5-i haditanácsa után jutott el Churchillhez és Roosevelthez. Hogy a hírforrásokat védjék, sem Churchill, sem Roosevelt nem árulta el, hogy tudomása van a dologról. Ehelyett az elnök elrendelte, hogy Sam Edison Woods-ot, a prágai állomáshelyű mérnök-diplomatát berlini szolgálatra osszák be. Woods 65

ugyanolyan tehetséges volt, mint Stephenson, jól értett az ipari technológiákhoz és a pénzügyekhez, tudott hallgatni, mindenféle emberrel megtalálta a hangot és áhítattal csüngött bizonyos hagyományos értékeken. Woods, mielőtt áthelyezték volna Berlinbe, három éven át kereskedelmi attasé volt Prágában. Közvetlenül az elnököt tájékoztatta az olyan egyáltalán nem kereskedelmi vagy diplomáciai témákról, mint a németek újabb eredményei az atomtudomány és a tengeralattjáró-hadviselés terén. Woods megerősítette, hogy Heydrich a fő fogyasztója azoknak az Enigma rejtjelező gépeknek, amelyeket Csehszlovákiában a lengyel határ közelében állítanak elő. Jó néhány üzem foglalkozott a „Heydrich-Enigmának” nevezett gép előállításával. Az angolok, lengyel titkosszolgálati kapcsolataik revén, egy Gubbins nevű skót közreműködésével találtak egy lengyel mérnököt a cseh oldalon, aki hajlandónak mutatkozott rá, hogy megpróbálja emlékezetből rekonstruálni a rejtjelező gépet. Párizsba vitték, ahol a világ legjobb rejtjelezői dolgoztak a francia titkosszolgálat számára. Stephenson két embere tüzetesen megvizsgálta a Heydrich-Enigma másolatát, s azzal a megdöbbentő hírrel tértek vissza, hogy a berendezés hasonlít a Washingtonban l657441-es szabadalmi szám alatt bejegyzett géphez, amelyet a tizennégy év előtti Enigma alapján fejlesztettek ki. A lengyel mérnök emlékezett olyan alkatrészekre, amelyek az összes modellben megtalálhatók voltak, nem emlékezett viszont egyetlen olyan sajátosságra sem, amelyet a rejtjelszakértők felhasználhattak volna. Nem volt más hátra: el kellett lopni egyet az éppen gyártott modellek közül. 1939 elején brit hírszerző különítményt indítottak Varsóba. Az akciót mély titoktartás övezte, s mint a többi hasonlót, ezt is a Hitler megbékítésére törekvő brit politika tudta nélkül hajtották végre. A missziót a Gubbins nevű skót vezette, másképpen Colin Gubbins, a Királyi Tüzérség ezredese, aki egy ideig Stephenson St. James Street-i főhadiszállása mellett, egy kopott irodában tevékenykedett. Az ezredes kifogástalanul öltözködött, gomblyukában vörös szegfűt viselt, bőrkesztyűt hordott. Egy ismerőse így emlékezett rá: .,Barátságos, szeretetre méltó, meglehetősen határozatlan öragfiú volt, minden különösebb tehetség nélkül. Valami papírmunkát végzett a hadügyben.” Középső neve McVeagh volt és távoli őseitől örökölt némi kalózösztönt is. Sokévi gyakorlata megtanította, hogy eltitkolja ezt, ahogyan azt is, hogy folyékonyán beszél nem is egy szláv nyelven, s hogy olyan helyeken járt a világban, ahol a reguláris hadsereg tisztjei nemigen szoktak feltűnni. Kézikönyvet állított elő egy brit földalatti gerillahadsereg 66

számára, egyes példányokat rizspapírra nyomtak, hogy birtokosa megrághassa és lenyelhesse, ha a megszálló németek kezébe kerül – ugyanis Gubbins nem kételkedett abban, hogy egy napon német csapatok masíroznak majd London utcáin, legalábbis, ha a hatalom birtokosai továbbra is eleresztik a fülük mellett Churchill figyelmeztetéseit. Három könyvet ő maga írt: A gerillaháború módszertana, a Partizánvezérek kézikönyve és a Hogyan készítsünk robbanóanyagot a háziasszony eszközeivel? című műveket. Ezek jó néhány évvel megelőzték Mao Ce-tung és az északvietnamiak gerilla-hadviselési kézikönyveit. Egy 1938-ban kelt hadügyminisztériumi feljegyzésben Gubbins így írt: „A Németországgal szembeni eljövendő háborút irreguláris és gerillaerőknek kell megvívniuk, minden lehetséges ponton.” Ez, jóllehet a hivatásos katonáknak nem tetszett, forradalmi kijelentés volt. Ők mindig a szabályok szerint játszották a hadijátékaikat. Náluk nem jutottak volna szerephez a nők és a gyerekek, hogy mindennapi tárgyakból fegyvereket fabrikáljanak, vagy hogy partizánegységeket alakítsanak a frontvonalak mögött: úgy, ahogy Gubbins javasolta, személyes tapasztalatai alapján, amelyeket például Oroszországban szerzett. Miután az oroszok átvették, „Molotov-koktél” néven vált ismertté az általa kitalált eszköz, amellyel harckocsikat lehetett a levegőbe röpítenij s amely mindössze egy palack benzinből és némi rongyból állott. Azáltal egyébként, hogy effajta halált hozó játékokat tervezett, felrobbantotta azt a szent nemzeti hagyományt is, amely szerint a háború a professzionisták dolga. Ugyanezen vaskalaposság ellen lázadt Basil Liddell Hart is. Elgondolásait kollégái a Brit Hadseregben visszautasították, a németek azonban a villámháborúk alapjának tették meg. Liddell csatlakozott Stephenson egyik hírszerző csoportjához, a sajtó karikaturistái pedig továbbra is fafejű ezredesként ábrázolták a tipikus brit tisztet. Gubbins, bármilyen kevéssé tisztelte a hagyományokat, mégis tagja volt a Brit Hírszerzési Igazgatóságnak (British Intelligence Directorate, BID), és közvetlenül Chamberlain miniszterelnök felügyelete alá tartozott. Chamberlain szemmel láthatólag hitt abban, hogy ha kielégítik Hitler követeléseit, a német diktátor beéri ennyivel. Gubbinsnak az volt a meggyőződése, hogy ez nemhogy nem csökkenti, de egyenesen növeli a nácik ellenséges szándékait. A konfliktus azáltal oldódott meg, hogy az Igazgatóság tagjait formálisan mindig az uralkodó nevezi ki, a tevékenységükkel kapcsolatos „kegyúri jogokat” hagyományosan a király 67

gyakorolja. Ez a furcsa megoldás megzavarta az amerikaiakat, akik világéletükben az alkotmányos jogviszonyokhoz szoktak. Az angol viszonyok illusztrálására még manapság is rendszerint elmesélik az amerikai hírszerzőknek a következő anekdotát: VI. György király egyszer bizalmas információkat kért a titkosszolgálat főnökétől. Az illető így felelt: – Azt kell válaszolnom: ajkaimon pecsét van. – Mire a király: – És ha megparancsolom, hogy fejezzék le? – Ez esetben. Sir, úgy csapják le a fejemet, hogy pecsét van ajkaimon – válaszolta a titkosszolgálat főnöke. Ez a családias légkör, amelyet évszázadok alatt alakítottak ki, családfői előjogokat biztosít a brit uralkodók számára, noha ezeket az előjogokat időről időre támadások érik. 1938-ban mindenesetre e tekintélyes „családtagok” közötti kölcsönös bizalom vetette meg a kedvező légkör alapjait. Gubbins hatalmas támogatást kapott, néha igencsak különös formában. Akik mellette álltak, volt szemük a dolgokhoz, különleges tapasztalatokkal rendelkeztek, s olyannyira egyetértettek, hogy az a fanatizmus határát súrolta. A Scotland Yardon dolgozó barátaik révén ismerték az „alvilági hivatásokat” gyakorlókat, azokat, akik szemfényvesztő módon játszották az emberi színjáték minden formáját, maszkban, álarcban, hallucinációk és bűvésztrükkök segítségével – jól jön az ilyesmi zavaros időkben. Ha kellett, még azt a bizonyos fafejű ezredest is el tudták játszani, aki kétbalkezes, némileg ütődött és a következő háborút is az előző eszközeivel akarja megvívni. Látták, hogy Hitler mohóságának következő áldozata Lengyelország lesz, és Sztálin kielégítheti étvágyát. Amikor Gubbins 1939 elején visszatért Varsóba, a lengyel titkosszolgálatban dolgozó régi barátaival megvitatta az ellenállás lehetőségeit. Köztudott volt, hogy Hitler útját Ausztriába és Csehszlovákiába Heydrich egyengette, s a jelentések szerint ezúttal még agyafúrtabb csalással szándékozott igazolni a lengyelországi inváziót. Az árulás ideje volt ez. Küszöbön állt Hitler és Sztálin paktuma, holott mindketten felesküdtek a másik elpusztításéra. A diplomáciai hírközlésben is egyre több utalást fedeztek fel a készülő paktumra – méghozzá az angolok, akik addigra – az Állami Rejtjelfejtő Iskola kriptográfusai révén – már maguk is lehallgatták ezeket az adásokat. (Az iskolát egyébként a kevéssé tiszteletreméltó Golf-, Sajt- és Sakk-klub néven tartották számon, s akkoriban Londonban, a Viktória pályaudvar közelében működött.) Gubbins 68

figyelmeztette a lengyel titkosszolgálatosokat, hogy a két diktatúra az ország feldarabolására készül – Hitler egészen a Szovjetunió, a megsemmisítésre szánt halálos ellenség ”határáig akarja kiterjeszteni birodalma határait. Gubbins és emberei augusztus 22-én repültek vissza Varsóból Londonba, egy embert és egy zsákmányolt tárgyat vittek magukkal: a személy kilétét és a tárgy mibenlétét harmincöt évig szigorú titoktartás övezte. Közvetlenül a rákövetkező napon a világ döbbenten szembesült a náci-szovjet paktum tényével. Lengyelország sorsa megpecsételődött. Gubbins azonban már újra Varsó felé tartott. Egy kollégája, Eric Bailey, maga is legendás ügynök, később így beszélt erről Stephensonnak: ,,Őrültségnek tűnt.” Csak Stephenson, s rajta kívül egy vagy két személy tudta, hogy akár őrültség, akár nem, Gubbinsnak ezt kell tennie. Ezen múlott, ki nyeri meg és ki veszíti el a következő háborút. “A második világháború a drótnélkülivé tett hírszerzéssel kezdődött – emlékezett vissza Stephenson. – Heydrich volt a gonosz zseni, a rossz szellem. Lényeges volt, hogy a náci Blitzet rejtjeles parancsokkal indították el. Alapjukat, a Heydrich által irányított megtévesztő akciókat nem tudták átlátni. Parancsait új Enigmákon továbbították. Ha meg tudtuk volna fejteni ezeket az utasításokat, politikai vezetőink is világos képet kaphattak volna a nácik feneketlen aljasságáról. A németek verziója szerint 1939. szeptember l-jén kora reggel lengyel katonák megtámadtak egy német rádióállomást. Német erők válaszképpen »önvédelemből« tüzet nyitottak egyes, a lengyelek által ellenőrzött objektumokra, Danzig Szabad Városban... Az úgynevezett lengyel agresszorok német koncentrációs táborok foglyai voltak, akiket Heydrich lengyel egyenruhákba öltöztetett és halált hozó injekciókat adatott be nekik. A történtekről a néhány túlélő számolt be. Tudták, hogy halál fiai, ha idegen egyenruhát huzatnak fel velük, hisz ez csak azért történhetik, mert halottakat nehezebb felöltöztetni. Teherautón vitték őket a határra és Skophedal injekciókat adtak nekik. Aztán szétkergették, és legéppuskázták őket. Ezekre az emberekre a Konzerváru fedőnevet alkalmazták – ez jellemző volt Heydrichre. Élete végéig kérkedett vele, hogy ő robbantotta ki a második világháborút.” 69

Heydrich csele bevált. A New York Times arról számolt be, hogy lengyel reguláris csapatok német állásokat támadtak meg a lengyel erők általános támadására szóló jeladásként. A hazugság Angliát is megzavarta – noha segítségnyújtási szerződés kötötte a lengyelekhez –, s mire vezetői észbe kaptak, már késő volt a beavatkozásra. Heydrich működése és fegyverei, a megtévesztés, a terror és a hazugságokra épített propaganda időt biztosított a német erők számára, hogy megerősítsék a meglepetésen alapuló hirtelen akciókkal megszerzett pozícióikat. Churchill azon az estén a londoni Savoy Grillben vacsorázott. – Fáradtnak és öregnek tűnt – mondta Stephenson. – Minden figyelmeztetése beigazolódott, de úgy tűnt, túl későn. Magányos ember benyomását keltette, akit a társaság nagy része került, s aki belefogyott a keserűségbe. Westminster hercege náci beállítottságú barátai körében ünnepelt. A két párt összecsapott. A herceg gazdag volt, antiszemita, a hatalom és Hitler tisztelője. Odament az öregemberhez, akit kétes körökből való páriának tekintett és teli torokból kiabálva zsidóbérencnek nevezte, aki most láthatja, mi lett a következménye németellenes konspirációinak. Churchill lehajtott fejjel állt, míg a részeg tiráda véget nem ért. Akkor leánya, Mary karjára támaszkodva így szólt: „Ez az ország olyan, mint egy család – idézte George Orwellt –, de nem azok az emberek a családfők, akik megérdemelnék.” Miközben ezt mondta, az összezavarodott család néhány tagja a lengyelországi zsákmánnyal, egy Heydrich-Enigmával foglalatoskodott, egy agyagbányában, Anglia kellős közepén.

70

7. Anglia nem volt abban a helyzetben, hogy megállítsa Hitlert. A sok elszalasztott alkalom után Chamberlain paradox módon éppen ezt a pillanatot választotta az olcsó győzelmek elpazarolt éveiben kövérre hízott fenevad figyelmeztetésére. Amennyiben a német csapatok nem vonulnak ki Lengyelországból – üzente Hitlernek –, „hadiállapotba kerülünk egymással”. Anglia továbbra is fenntartotta ígéreteit, amelyeket néhány nappal ezelőtt tett Lengyelországnak, de még egyáltalán nem készült fel. „Végre – írta Churchill – megszületett a döntés, amelyre a lehető legrosszabb pillanatban, a legkevésbé kielégítő indokok alapján került sor, s ez bizonyosan emberek tízmillióinak lemészárlásához vezet majd.” Az angolok még a Lengyelország elleni német támadásról is az amerikaiak révén szereztek tudomást, írja Joseph Kennedy, az Egyesült Államok nagykövete külügyminiszterének, Cordell Hallnak. A tehetséges amatőr hírszerzők előtt elvileg ott volt a lehetőség – de egyelőre csak a lehetőség, nem több! –, hogy valamikor a szupertitkos német kódot is megfejtsék. Néhány elszánt kódfejtő a német diplomáciai alapkóddal rejtjelezett adásokat elemezve valamelyest már beleláthatott Hitler terveibe. A Chamberlain-klikk azonban még mindig nem volt hajlandó komolyan oda figyelni rájuk. Két nappal azután, hogy a westminsteri herceg legorombította a leveri és elkeseredett Churchillt, ugyanaz a Churchill negyedszázad távollét után visszakerült az Admiralitás első lordja tisztségébe. A flottán végigsöpört a hír: „Winston visszatért!” Churchill ugyan gyengekezű vezetők közé került, de hajóhadaknak parancsolt az óceánokon. Hadúr volt egy olyan harcmezőn is. amelyre Anglia szellemileg felkészült – a titkos hadműveletek frontján. Társa volt Sir Hugh Sinclair tengernagy, aki „C” fedőnéven a Titkos Hírszerző Szolgálat, az SIS főnöke volt. Az admirálist a király nevezte ki. Churchillnek és C-nek meggyőződése volt. hogy segíteniük kell a királynak, hogy megvédje népét, ha szükséges, akár a kormány politikájával szemben is, ámbár... tanácsosabb volt elkerülni a konfliktust, nem emlegetve azt, ami a múltban folyt. Nem említették a furcsa nevű tanintézetet, a Rejtjelfejtő Iskolát (Government Code and Cipher Scholl, GCCS) sem. A GCCS lehallgatta a német egységek közti kommunikációt, amelyek mobilitásuk okán sokkal inkább rá voltak utalva a rádióra, mint a 71

telefonvezetékekre. Nyilvánvaló volt, hogy az adások gyengén sugárzó adókról jönnek, s halandzsa-szövegük is állandóan változott, így a rádióforgalmazást rendkívül érzékeny „fülekkel” kellett elcsípni, aztán németre dekódolni, végül pedig angolra fordítani és elemezni. Kisebbfajta ,,agy-hadsereget” kellett létrehozni, amely azonban nem állomásozhatott a bombázások miatt sebezhető és a közkíváncsiság miatt kevéssé vonzó Londonban. A sereg magja már régóta megvolt: azok a ragyogó koponyák, akik valaha együtt fejtették meg a Zimmermann-táviratot. A húszévi fegyverszünet során ügyelt rájuk Hunyori Hall tengernagy, segítette és támogatta őket C. aki a saját méreténél több számmal kisebb keménykalapban futkosott az ügyei után, s akiről az a pletyka járta, hogy székestől a fal felé fordul, ha idegen közeledik szerény irodájához. C nem könnven szokott hozzá a GCCS újoncainak hangos vidámságához, kamaszos szeszélyeihez. 1939 augusztusában minden betyárbútorukkal együtt elpaterolták őket egy helyre, amely éppoly csúf volt, mint a neve: Bletchleybe. A hirtelen költözésnek nem volt közvetlen oka, eltekintve attól, hogy C szerette maga mellett tudni tudósait, keresztrejtvényfejtőit, matematikusait, nyelvészeti és ókortudós professzorait. Bletchley híres volt téglaégető kemencéiről és arról, hogy valószínűleg itt találhatók a szigetek legkoszosabb vasútállomásai. Egy mélyen fekvő területen, Buckinghamshire-ben található – teljes hatvan mérföldnyire a legközelebbi lehetséges partraszállási körzettől. Jó néhány napja itt őrizték már a Heydrich-Enigmát is, amikor a Golf-, Sajt-, és Sakk-klub szürke flanelbe és tweedszoknyába öltözött tagjai megszállták az apró városkát, amely ettől fogva a titkos háborúk idegközpontja lett. Honnét származott a német rejtjelező gép? És miért pont Bletchleyre esett a választás? Amikor Stephenson 1933-ban megérkezett Németországból a kétségbevonhatatlan hírrel, miszerint létezik hordozható Enigma, a másodpéldány megépítését egy hallgatag, apró skótra bízták, aki mielőtt a 40-es szobában dolgozott volna, némettanár volt. Alastair Dennistonnak hívták, és az első világháborús veterán haditengerészeti hírszerző tipikus példánya volt. Összetartották őket a kemény évek, amelyek alatt az emberek úgy képzelték, hogy a hírszerzők az élet császárai, miközben a valóságos 72

angol ügynök a megtakarításaiból élt abban a reményben, hogy királyát szolgálja. Az a néhány főfoglalkozású ügynök, aki külföldi állomáshelyen teljesített szolgálatot, a hadsereg hivatásos tisztje, hajózási tisztviselő, felfedező, bankigazgató volt. Kévésüknek volt magánjövedelme, kevesen jártak közülük „jó” iskolába, már ha a legendáktól eltekintünk. Olyan emberek voltak, mint az ausztrál származású C. H. (Dick) Ellis, aki zenészként indult, tanulmányait ösztöndíjakból fedezte, míg aztán mint civil ruhás katonatiszt Oroszországba került. Vagy mint Eric Bailey, aki az első nyugati expedícióval Tibetbe gyalogolt, egyedül fürkészte Közép-Ázsia és India határvidékeit; vérdíjjal a fején kicsúszott a szovjet biztonsági erők kezéből, s akiről a híres himalájai kék pipacsot elnevezték. Denniston inkább szellemi kalandokba vágott bele. 1938-ban megpróbálta meghódítani az intellektuális kihívások Mount Everestjét: belekezdett annak a szupertitkos német kódrendszernek a megfejtésébe, amelyet valószínűleg egy régi kereskedelmi rejtjelező mechanizmus alapján dolgoztak ki. Miután a lengyel mérnöknek nem sikerült az Enigma reprodukálása, Stephenson, felhasználva az elektronikus hírközléssel és rejtjelező gépekkel kapcsolatos ismereteit, újabb részleteket derített ki, és nyomára jutott egy Gdansk térségében állomásozó német SS egységnek, ahol a lengyel titkosszolgálat emberei esetleg kódkönyveket találhattak. 1939 elején pedig sikerült rajtaütni egy teherautón, amely határmenti egységeknek szállított új Enigmaberendezéseket A lengyel ügynökök álbalesetet szerveztek, amelynek során minden a tűz martaléka lett. A német nyomozók azt hitték, hogy a néhány elszenesedett orsó, rugó és forgórész az igazi Enigmából maradt meg. A sors iróniája, hogy a szériamodellt tartalmazó doboz szándékosan készült fából, hogy könnyebb legyen megsemmisíteni, ha a kezelőt fogságba esés fenyegetné. A németek tehát joggal feltételezték, hogy a gép a lángokban elégett. Az igazi Enigma, amelyet Varsóba vittek, valamivel nagyobb volt, mint egy régi fajta Underwood táskaírógép. Colin Gubbins 1939 eleji varsói missziója idején egy nagyméretű bőrtáskába tették, amilyet akkoriban a világutazók használtak. Rézzárak és biztosítószíjak tartották össze, elnyűtt szállodai és gőzhajó-emblémák ékítették. Ezt a tekintélyes csomagot „ottfelejtették” a varsói régi Bristol Hotel előcsarnokában, zsémbes ezredesek és hölgyeik kedvenc találkozóhelyén. A Bristol állandó vendége volt Alastair Denniston, aki akkoriban az ötvenes éveiben járt. Ezúttal olyan útitáskával érkezett, amely semmiben sem különbözött az ellopott Enigmát 73

rejtő táskától. A táskákat feltűnés nélkül kicserélték, és Denniston nyomban távozott zsákmányával, cserébe hagyva néhány szennyes inget és néhány súlyos, de egyébként nélkülözhető könyvet. Mindez a Lengyelország elleni német támadást megelőző héten történt, s Denniston zsákmánya a legnagyobb ajándék volt, amit csak egy nemzet a másiknak adni tud. A lengyel titkosszolgálat segített megkaparintani az Enigmát, sőt kiderítették a nácik egyes használati eljárásait is. A gesztus, hogy ezeket a gépeket átadták az angoloknak, olyasféle volt, mint amikor egy harcos, mielőtt elesne, odadobja a kardját egy bajtársának. De legalábbis jóval több volt, mint amit Anglia a három nappal később, augusztus 25-én aláírt brit-lengyel szerződés fejében elvárhatott. Eszerint, ha Németország megtámadná Lengyelországot, Anglia azonnal hadat üzenne a németeknek. Az angol ígéretet egyébként a háború utáni történészek ostobának, rosszul időzítettnek és nem praktikusnak minősítették. Az útitáskát rejtélyes rakományával együtt repülőgépen Londonba vitték, onnét pedig a bedfordi herceg hatvan mérföldnyire fekvő birtokára. Ezt a rendkívüli jelentőségű diadalt annak köszönhették, hogy Gubbins szoros kapcsolatban állt a lengyel titkosszolgálat embereivel. Az ezredesben oly erősen munkált a kötelességtudat és a bajtársiasság érzése, hogy egy harmincfős különítmény élén szinte azonnal visszatért Lengyelországba, „egy olyan utazásra, amely jelentős bonyodalmakhoz vezethetett volna” – ahogyan Carton de Wiart, a különítmény egy tisztje később írta. A külügyminisztérium, amely álszent módon idegenkedett mindentől, ami kapcsolatos a hírszerzéssel, mindenfajta segítséget megtagadott. Gubbins és emberei Lengyelország megszállása után ottrekedtek. Hogy a további bürokratikus esztelenségeknek elejét vegyék, a Heydrich-Enigmát a herceg birtokára csempészték. A birtok Bletchley Park közelében, egy valamikori római tábor helyén feküdt. Hódító Vilmos ajándékozta Geoffrey püspöknek a hastingsi csata után. A kastélyt hatvan év előtt építették e történelmi földdarabra. Vörös téglás Viktória korabeli szörnyűség volt, de erről tételezték fel legkevésbé, hogy itt próbálják megfejteni Hitler napi döntéseit és az ellenség legbensőbb titkait. A dimbes-dombos területen elrejtve mindenféle rádióantennák álltak speciális rendben, hogy felfogják a távoli adók gyenge jeleit. A hálózat egyegy csomópontjában tapasztalt hajórádiósok egészítették ki a C által 74

alkalmazott szerény, kis létszámú személyzetet. Stephenson, aki sohasem felejtette el gyerekkori élményeit a Nagy-Tavakon közlekedő teherhajók rádiósaival kapcsolatban, a hajórádiósokat tartotta a világ legkitűnőbb szakembereinek. Ezek az emberek hozzászoktak a kényelmetlenségekhez, s ahhoz, hogy egyedül dolgozzanak egy szűk térben. Tudták, hogyan kell figyelemmel kísérni egyes adók gyenge jeleit, kiszűrve közülük más állomások adásait. A tengeren gyorsan fél kellett ismerniük kollégáik .,stílusát”, akikkel kapcsolatba akartak lépni, felfedezni billentyűkezelésük apró sajátosságait, amelyek alapján rájuk ismerhettek, s amelyek mintegy egyéni kézjeggyé adódtak össze. Minden veszélyt azonnal érzékeltek, s ez később nagyon fontossá vált, amikor az ő adásaik irányították a titkos hadseregeket a nácik megszállta Európában. A két háború közt ilyen hajórádiósok ezreit vették fel egy különleges tartalékosjegyzékbe, feltételezve, hogy eljön majd a titkos harc ideje. Hall tengernagy sokáig dolgozott az előkészítésen, és gondosan ügyelt, nehogy az ellenség gyanút fogjon. Az, hogy az ellopott Heydrich-Enigma angol kézben van, valószínűleg a legjobban őrzött titok volt Nagy-Britanniában. A feladat, amelyet a Bletchleyben működő egységnek el kellett végeznie, roppant méretű volt, még ha nem is számítjuk London kellemetlenkedéseit. Egyes csoportok a leggyengébben fogható ellenséges adásokat is lehallgatták. Mások az értelmetlennek tűnő betű- és számcsoportokon töprengtek, megint mások igyekeztek kipróbálni a zsákmányolt Heydrich-Enigma minden lehetséges tárcsaállását, míg csak értelme nem lett a nap mint nap tömegével lehallgatott adásoknak. A németek az adóállomásokon működő Enigmák tárcsaállásait nyolcórás gyakorisággal változtatták. Bletchleyben kis időre szinte pánik tört ki, amikor úgy tűnt, hogy a németek sejtenek valamit. Egy áruló angol, William Joyce (akit hápogó beszédmódja miatt csak Lord Ha-ha néven emlegettek), miután a szokásos, „Itt Németország!”, köszöntésével megkezdte Berlinből sugárzott propagandaműsorát, a kisváros leírásával folytatta. Az angolok azzal reagáltak, hogy elterjesztették: a BBC néhány helyi adóantennát állított fel. Még a nácik felfedezéseinél is nagyobb veszélyt jelentett azonban a londoni kormány vezetőinek mentalitása, akik makacsul elzárkóztak Németország bombázásától, mialatt a német légierőt lefoglalták a lengyelországi akciók. Gubbins és az általa vezetett „mezőgazdasági misszió” hiába próbálta meggyőzni Londont a megszállt országból, hogy a lengyeleket 75

szántszándékkal terrorizálják, és hogy a német légitámadások célpontjai többnyire gyermekek és templomok. Chamberlain és emberei megbűvölten meredtek Berlinre, hipnotizálva hallgatták és el is hitték a békére és kompromisszumokra tett üres ígéreteket. Aztán Lengyelországban minden elcsendesedett. Gubbinsszal és a lengyei titkosszolgálattal megszakadt a kapcsolat, nyomuk veszett a nácik által megszállt területen. A Bletchley-ben dolgozó csapat már csak emiatt is úgy vélte, hogy sürgősen ki kell építeni egy föld alatti hírközlő hálózatot Európában, s hogy továbbra is le kell hallgatni az ellenség minden adását. A Bletchley Park-i kastélyban professzorok hada sürgött-forgott a Heydrich-Enigma körül, várva a nagy fogást, amely mellett a Zimmermann-távirat hajdani elfogása is eltörpülhet. Remélték, hogy némi szerencsével és kitartással hamarosan el tudják majd olvasni a parancsokat, amelyeket Hitler a tábornokainak küld; ezek válaszait Führerüknek, illetve parancsaikat alárendeltjeiknek, a frontparancsnokoknak és így tovább, le egészen a harcoló egységekig. Tudják majd az ellenséges hadihajók helyzetét, a személyzet tagjainak nevét és beosztását, anyag- és emberigényüket – azaz szinte órára pontosan ismerik majd az ellenség harcértékét, illetve, hogy hol, hogyan és mikor támadhat. A Golf-, Sajt- és Sakk-klub tagjai nem tudhatták, hogy mindössze 150 napjuk van a talány megfejtésére – mielőtt Hitler teljes erővel megindul a Csatorna felé.

76

8. „A francia és angol vezetők valami érthetetlen módon azt remélték, hogy Hitler kifárad a lengyel síkságokon. Neville Chamberlain mindent megtett, hogy ne kelljen szembeszállnia az ellenséggel – emlékezett Stephenson. – Roosevelt elnök attól tartott, hogy Chamberlain esetleg béketárgyalásokat kezdeményez a németekkel. Az elnök nemigen tudta támogatni sem Hitler, sem Chamberlain belső ellenfeleit. Az amerikai közvélemény a náci propaganda nehéztüzérségének célpontjává vált legalább annyira, amennyire Varsó a náci bombázásokévá. S az amerikai közvélemény ellenünk volt.” Churchill maga is meglepődött, amikor Roosevelt kíméletlenül őszinte, bizalmas magánkommunikációra kérte. Az 1939. szeptember 11-én kezdődött üzenetváltás egyedülállónak számít: egy semleges hatalom államfője, s egy megbecsülésnek alig örvendő külföldi vezető lépett kapcsolatba egymással. Az elnök tudta, hogy jóllehet Churchillnek a parlamentben kimondottan gyenge a pozíciója, mint az Admiralitás első lordja ő irányítja a titkos háború harcosait. Az elkövetkező százötven napban, az úgynevezett furcsa háború idején Churchill Tengeri Személy (Naval Person) aláírással küldte válaszleveleit. A címzett, Roosevelt fedőneve Potus volt. A furcsa háború néven ismert periódus onnét kapta a nevét, hogy a szövetségben álló angolok és franciák mintha minden összeütközést kerülni igyekeztek volna az ellenséggel, miközben aggasztó jelek utaltak arra, hogy a színfalak mögött béketárgyalásokat folytatnak Hitlerrel. Mindazok, akik úgy vélték, hogy az ellenség ezeket a békekezdemenyezéseket csak időhúzásra használja fel, szinte illegalitásba szorultak, kénytelenek voltak konspiratív óvatossággal felkészülni az általuk elkerülhetetlennek tartott nemet támadásra. Ha az elnök csatlakozni akart a titokban harcolókhoz, neki is segítségre volt szüksége tőlük: információkra, amelyek révén eredményesebben küzdhetett az Amerikában jelentkező náci és izolacionista áramlatok ellen. Ez a tény is minél gyorsabb eredményekre sarkallta a bletchley-belieket. Amennyire az angolok számára létfontosságú volt minden hír Hitler tervezett hadmozdulatairól, Roosevelt számára ugyanúgy; neki a saját ingadozó titkosszolgálati főnökeit kellett meggyőznie a német szándékokról, s Anglia szövetségesi erényeiről. Churchill ezért Stephensont mint a brit titkosszolgálat igazgatóját és a 77

titkos diplomáciában jártas szakembert azonnal Roosevelt mellé akarta rendelni, hogy Anglia megszállása esetén azonnal meg lehessen szervezni az angliai ellenállás Amerikában működő, irányító központját. Egyébként Anglia bukása, abban az esetben, ha a békítgetők maradnak hatalmon, felettébb valószínűnek tűnt, Stephenson számára azonban az Enigma rejtélyének megfejtése volt a legfontosabb. Ha ez időben megtörténik, nem lesz szükség gerillahadviselésre Angliában. A megoldás kulcsát egy gyönyörű és titokzatos aszony adta Stephenson kezébe. Greta Garbo egyike volt azoknak a művészeknek, akik stúdióiban dolgoztak, s akikkel szoros barátságot kötött. A svéd színésznő a nácik magas rangú stockholmi támogatóiról hozott hírt. A semleges kikötő kitűnően szolgálta a német hírszerzési akciók céljait. Vajon használnak-e a németek Heydrich-Enigmát külföldön is? Stephenson üzleti ügyeit át meg átszőtték a hírszerzési tevékenység szálai. A Németországra irányuló gazdasági nyomással foglalkozó szupertitkos bizottság mindig is tudta, hogy Stephensonnak a brit háborúpártiak „kihelyezéséhez” fűződnek üzleti érdekei, nem beszélve arról, hogy minden profit a védelmet szolgálná. A külföldi kereskedelmi képviselők értékes hírszerzési forrásként szolgálhatnak: számos ipari titok is hozzáférhetővé válna. Mindez a színfalak mögött Stephenson pozícióját erősítette, amit ő arra használt fel, hogy megszervezze az első új stílusú hírszerzési hadműveletet. Az említett bizottság volt az előfutára annak a minisztériumnak, amely a háborús időkben robbantásokkal, gátak átvágásával, rombolással foglalkozott, és minden egyéb módon igyekezett megsemmisíteni vagy megszerezni az ellenség erőforrásait. Churchill az intézményt a Lovagiatlan Hadviselés Minisztériumának nevezte. A bizottság egyébként beépült a Desmond Morton-féle árnyékminisztériumba és a Gazdasági Hadviselés Minisztériumába, amelyet a megelőző négy év folyamán szerveztek, amikor úgy látszott, Churchill végleges vereséget szenvedett. – Stephenson többet tett a Bizottságért, mint gondolnánk – mondta Ian Fleming, akit az újságírás világából, illetve az üzleti életből csábítottak át, hogy csatlakozzék a Haditengerészeti Hírszerzés igazgatójához. James Bond majdani megteremtőjét akkoriban egyszerűen csak „17F”-ként ismerték, egy sebtében kitalált fedőnéven, hogy titkolják, mivel is foglalkozik valójában. Utóbb így mesélte el Stephenson svédországi útját: – A fedőszöveg az volt, 78

hogy üzleti célból, kereskedelmi érdekeltségi ügyben érkezik Stockholmba. A kettes számú fedőszöveg azoknak, akiknek a hírszerzésnél tudniuk kellett róla, merre jár, az volt, hogy megpróbálja megakadályozni a német acélipar számára létfontosságú svéd vasérc-eladásokat és -szállításokat. Churchill és a titkos hadviselés többi vezetője között állandó vita folyt arról, vajon bölcs dolog volt-e éppen Stephensont bevetni ebben az ügyben. Időközben, 1933 októberében. Colin Gubbinsnak sikerült kimenekülnie a megszállt Lengyelországból. Valahogyan átjutott Rómába, onnét pedig a Balkánon keresztül a Közel-Keletre utazott. Magával vitte egy alakuló lengyel földalatti hadsereg hírét. Ezen kívül szinte kizárólag rossz hírei voltak. Fleming ezt írta: ,,A Lengyelország elleni közös német–szovjet agresszió azt jelentette, hogy a világ két legnagyobb totalitárius állama szövetséget kötött ellenünk. És mi? Néhány kicsiny sziget voltunk, akik Chamberlain vezetésével a körmünket rágtuk. Lengyelország veszte azt mutatta, hogy Sztálin és Hitler a paktum titkos záradékában befolyási övezetekre osztotta a világot. Tisztában voltunk azzal a konkrét lehetőséggel is, hogy a horogkereszt, valamint a sarló és kalapács égisze alatt a fizikusok a maghasadás létrehozására is egyesítik erőiket. Szó sem volt arról, hogy a fantáziánk ragadott volna el bennünket. A vörös hadseregbeli tisztogatásokat megelőzően Oroszország és Németország szorosan együttműködött az új fegyverek kifejlesztésében. A paktum előtt néhány hónappal a berlini Kaiser Wilhelm Institutnak sikerült az urániumatom hasítása. Az oroszok ugyanerre a feladatra összpontosították erőiket. Ha sikerül megegyezniök a nácikkal, bennünket pedig háborús uszítókként állítanak be a brit közvélemény előtt, akkor tudományos téren is könnyedén sarokba szoríthatnak bennünket. Stephenson tudta, hogy az atomkutatáshoz nehézvízre van szükség, ez a baljós nevű anyag rendelkezett azzal a kettős hidrogénatom-maggal, amely mint neutronlassító, elengedhetetlen volt az uránium hasadásához. A németek Norvégiából hozták a nehézvizet kísérleteikhez. – Tegyük ezt lehetetlenné a németek számára és megakadályozzuk őket a 79

további fejlesztésben – mondta Churchillnek. – És azután?... – Hitler bármikor megszerezheti az egyik legjelentősebb atomtudóst. Niels Bohrnak koppenhágai laboratóriumában sikerült az urániumatom hasítása, s ennek során milliószor nagyobb energia szabadul fel, mint az ugyanilyen mennyiségű robbanóanyag felrobbantásakor. – Ha mi tudjuk ezt, tudják az oroszok is – bólintott Churchill. – Pontosan. Egy az egyhez az esélye annak, hogy Hitler vagy Sztálin kaparintja meg Skandináviát.” 1939 telére az északi térségnek hatalmasra nőtt a vonzereje. Stephenson ekkor látott hozzá, hogy errefelé is kiterjessze hírszerző hadműveleteit. „Profi módon manőverezett – emlékezett Ian Fleming. – Tudta, hogy Churchill már feltette a kérdést a légügyi miniszternek... »Könyörgöm, hát nem látja a veszélyt, hogy hamarosan Londonra is atombombák hullanak?« Az első lord mindig ilyen tapintatlanul és célratörően kérdezett, s kérdésére azonnali választ várt. Az ilyesmit Churchill-könyörgés néven emlegették, és a gyengébb embereket azonnal sarokba szorította vele. Bill Stephenson számára offenzívák kiindulópontját jelentették. Bill is tudta, hogy ugyanabban a hónapban – 1939 októberében – kollégája, Alexander Sachs, a New York-i matematikus és üzletember egy levelet juttatott el Roosevelthez, amelyet Albert Einstein és más atomtudósok írtak, s amelyben figyelmeztették az elnököt, hogy a diktátorok képesek létrehozni az új bombákat. Roosevelt akcióba lépett és értesítette Churchillt. Billnek tehát nem is egy ütőkártyája volt. Ügy vélte, a norvégiai nehézvízgyárat azoknak a »kalandor-tanoncoknak« kell elpusztítaniuk, akiket Churchill nevelt ki – a Csapásmérő Erőknek. Megvolt tehát a lehetőség egy támadó jellegű titkos hadművelet megindítására, azt igazolandó, hogy az angolok elszánták magukat a harcra, bármit tegyen is Chamberlain. Mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a németek megkaparintsák Niels Bohrt, az atomtudóst. Nagyszerű ötlete volt arra is, hogyan jusson kódkönyvekhez, amelyek segítségével a Golf-, Sajt- és Sakk-klub tagjai 80

megfejthetik az Enigmát. Célja Stockholm volt, a semleges Svédországban. Innét bármilyen irányban mozoghatott, szabadon építhette a hálózatát anélkül, hogy a londoni bürokraták beavatkozhattak volna.” November végén Oroszország megtámadta Finnországot, ami kétszeres fenyegetést jelentett a szomszédos svéd és norvég területek számára. Hitler esetleg újabb titkos jegyzőkönyvet ír alá Sztálinnal, de az is lehet, hogy támad, megelőzendő ezzel a Vörös Hadsereget. Bármi történjék is, Skandinávia súlyos veszélyben volt. 1939. december 16-án Churchill ismét „könyörgött”: a haditengerészeti hírszerzés támogatását kérte az Ox akcióhoz. – A náci Németországot olyan eszközökkel kell elvágni bizonyos létfontosságú utánpótlástól, amelyek nem diplomáciaiak, de nem is katonaiak. Az Ox akció a Stockholmtól hatvan mérföldnyire délnyugatra fekvő Oxeloesund jégmentes kikötőről kapta a nevét. Ez volt a svéd vasércszállítmányok kiindulópontja, s ha ezek elakadnak, Hitler a következő kilenc hónapban csak tartalékaiból tudja üzemben tartani a Ruhr-vidék acéliparát. Ez elegendő magyarázat lett volna arra, hogy az angolok miért rongálják meg a kikötő rámpáit és daruit, s ha valami kiszivárog erről, annak a német hírszerzés készséggel hitelt adott volna. Amikor azonban Churchill létfontosságú szállítmányok feltartóztatásáról beszélt, ő és egy szűk tudóskör tagjai tudták, hogy a nehézvíz ezen az útvonalon érkezik Németországba, és esetleg Oroszországba is erre viszik. Oxeloesundot csak a százötven mérföld széles Balti-tenger választotta el Észtországtól és Litvániától, amelyeket a Szovjetunió csak nemrég kebelezett be. Északkeleten a Vörös Hadsereg a finneket szorongatta. Angliát 1939 karácsonyán a fenyegető vég előérzete kerítte hatalmába, mégis akadtak, akik gúnyolódtak azon, hogy az Egyesült Államok bírálta a Chamberlain-kormányt, amiért csak színleli a háborút, VI. György király borzongatóan furcsa rádióbeszédet mondott, amelyet ezekkel a szavakkal fejezett be: „Azt mondtam az Év kapuőrének: adj nekem lámpást, hogy biztonságban léphessek be az ismeretlenbe. Ő így felelt: »Menj ki a sötétségbe és fogd meg az Isten kezét. Hasznosabb lesz minden lámpásnál és biztonságosabb minden járt útnál.« Vezessen és óvjon bennünket a Mindenható keze.”

81

Stephenson a háború első karácsonyát azzal töltötte, hogy Stockholmban várta a negyvenfontos plasztikköteget tartalmazó csomagok megérkezését. Az új robbanóanyag mintázóagyaghoz hasonlított, és egy svéd szobrász műtermébe kézbesítették. Ekkor azonban a svéd elhárítás tudomást szerzett a dologról és úgy vélte, hogy Stephenson szabotázsra készül. Vezetője, Walter Lindquist jelentést készített erről, amely kellő időben német ügynökök kezébe került. A negyvenhárom éves kanadai nagyiparos úgymond arra készül, hogy tönkretegye régi barátja, Axel Axelson Johnson bizonyos kikötői létesítményeit. Johnson néhány vasércbánya főrészvényese, és a bányáktól Oxeloesundba vezető vasútvonal tulajdonosa. Az övé a kikötők dokkjai és rakodóberendezése is. Felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy Johnson, angolszimpátiája ellenére, segítene felrobbantani saját tulajdonát. Az igazság, mint Johnson megvallotta Stephensonnak, az volt, hogy „úgy érezte, joga van megsemmisíteni a saját vagyonát, úgy, ahogy akarja”. Bányáiban magas foszfortartalmú vasérc kitermelése folyt, amely létfontosságú volt a Bessemer-féle acélgyártási eljárás során. Stephenson megismerte ezt az eljárást, amikor az Acélipari Egyesülésnél járt, melynek elnöke Hitler korábbi pénzügyi támogatója, Fritz Thyssen volt. A német ügynökök számára ez megmagyarázta Stephenson jelenlétét. Oxeloesund létesítményeinek megrongálása érzékenyen érintené a náci hadiipart, kijózanítaná a Svédország-féle semleges államokat, meggondolásra késztetné a már amúgy is ingadozó Fritz Thysseneket (Thyssen maga Svájcban tartózkodott, és az átállást fontolgatta) – nyilván ezek lennének Stephenson akciójának céljai. Ekkorra a kettes számú fedőszöveg széles körben elterjedt hírszerzési körökben. Mint rászedés olyan sikeresnek bizonyult, hogy kémtörténetekben még ma is felbukkan ez a változat kiszínezve azzal, hogyan sütötte el véletlenül a revolverét a Stephenson őrizetére rendelt angol titkos ügynök egy szállodai szobában, és hogy milyen rengeteg robbanóanyagot tároltak a brit képviselet pincéjében. Mindez színtiszta félrevezetés volt. A melodráma, ahogy ez kigondolóinak szándékában is állott, csúcspontjára hágott. V. Gusztáv svéd király rémülten sürgette VI. Györgyöt, hogy „állítsa le ezt az őrültséget”. Londonban Lord Halifax, az akkori külügyminiszter, szintén értesült a dologról. Halifax, aki azt remélte, hogy a béke tárgyalásos úton biztosítható, ha a továbbiakban 82

nem „bosszantják” Hitlert, mennydörögve „a nemzetközi jog példátlan megsértésének” nevezte az Ox akciót. György király megőrizte nyugalmát. Ez a megtévesztően szerény ember, aki olyan habozva lépett bátyjának, a néhai VIII. Edwardnak örökébe, aktív részese volt Anglia titkos hadviselésének. Bizalmas levelezést folytatott a kemény fából faragott skandináv uralkodóval, X. Kereszléllyel, Dánia királyával. Keresztély király volt Niels Bohr protektora, azé a Niels Bohré, aki nem akart angliai emigrációba menni, habár magfizikai ismereteinek jó részét ott szerezte. Miután a szabotázsakciót látványosan letiltották, Stephensont békén hagytak. Nyugodtan meglátogathatta svéd üzletfeleit, és Greta Garbóval közös barátait. A színésznő mint a Churchill-Stephenson-csoport tagja, új embereket szervezett be és üzeneteket szállított. Miközben Stephenson meglátogatta a művésznő királyi rajongóit, gond nélkül előkészíthetett bizonyos menekülési útvonalakat, különösen Bohr professzor számára, aki voltaképpen nem is tudta, milyen fenyegetésnek van kitéve Koppenhága – három hónap volt hátra a német invázióig. A nácibarát svéd ügynökök elégedetten állapíthatták meg, hogy Stephenson próbálkozása kudarcot vallott. Továbbra is szemmel tartották Alexander Rickmant, a brit szabotázsszakértőt, aki Stephensonnal együtt érkezett Stockholmba, s akinek szándékos indiszkréciója meggyőzte az ellenséget, hogy Stephenson üzleti ügyeit intézi, mielőtt hazamegy. Gondoskodott hamis nyomokról Axel Axelson Johnson is, aki nemcsak létfontosságú forrásokat és szállítóeszközöket birtokolt, hanem volt egy napilapja is, amelynek riporterei elsőrendű csalikat szórtak rendőrségi ismerőseik elé. A dezinformáció e kavargó ködében Stephenson csendesen eltűnt.

83

9. Az Ox akció elterelte a németek figyelmét, Stephenson tehát akadálytalanul dolgozhatott egy baráti érzületű svédekből álló hálózat megerősítésén. A svédeknek volt egy rejtjelfejtő irodájuk, amely rendszeresen megfejtette a szomszédos országok kódjait. Némely, a német hírközléssel kapcsolatos munkájuk fontos volt Bletchley számára, amelynek égető szüksége volt mozaikkövekre az Enigma nevű kirakós játékhoz. A svédek taktikai előnyt kovácsoltak a rádióhírszerzésből, ami szándékolatlanul is főpróbája volt annak, ami hamarosan Angliában is bekövetkezett. Egy magas, derűs matematika professzor, dr. Arne Beurling megfejtett egy finnországi szovjet invázió tervét tartalmazó adást. A szovjet támadás 1939 novemberének utolsó napján indult meg, és Moszkva azt remélte, hogy még az év vége előtt ráerőszakolhatja feltételeit a finnekre. Ehelyett báró Carl Mannerheim marsall járt túl az óriás eszén. A Svédországból kapott figyelmeztetés révén a finn marsall kicsiny, 175 ezres hadserege ismétlődő támadásokkal zaklatta és feltartóztatta az egymilliónyi szovjet haderőt, amely attól az előnytől is elesett, amit a meglepetésszerű invázió jelentett volna. Mannerheim szinte óráról órára megkapta Stockholmból a jelentéseket, amelyekből pontosan megtudhatta, merre mozognak ellenségei. A stockholmi tanár egyszerűen lehallgatta és megfejtette a szovjet harci egységek üzenetváltásait főhadiszállásukkal, majd továbbította őket Mannerheimnek. Stephenson hamis papírokkal felszerelve átkelt a keskeny Botteni-öblön, hogy felkeresse Mannerheimet, aki akkor körülbelül ötven mérföldnyire Leningrádtól, a karéliai földszoroson tartózkodott. (Ez akkoriban finn terület volt.) 1940 első hetére a finn „síelő kísértetek” súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek, mivel a svéd rejtjelfejtők révén mindig a megfelelő időben érkeztek a megfelelő helyre. Végül a Szovjetunió óriási túlsúlya rákényszerítette Finnországot a harc beszüntetésére. Stephenson azon a ponton tért vissza Svédországba, ahol a határ a sarkkört metszette. Értékes leckében volt része. Mannerheim briliáns hadvezetését az tette lehetővé, hogy élt a hadászati hírszerzés eszközével. Ha Washington beváltotta volna a katonai segítségadásra vonatkozó ígéreteit, Finnország meg tudta volna állíani a szovjeteket. Angliának hamarosan hasonló támadással kell szembenéznie Németország részéről, 84

amelyet esetleg Oroszország is támogat. Ha válságos lesz a helyzet, amerikai segítségre lesz szükség, amelynek nem szabad elakadnia a kongresszusban, mint ahogy Finnország esetében – tragikus módon – történt. Stephenson most a német atomkísérletek norvégiai pillére, a nehézvízgyár felé igyekezett. Útközben megállt a gallivarei vasércbányáknál. Tekintettel a svéd semlegességre, rendkívül diszkrét volt, amikor svéd barátaival arról tárgyalt, milyen szabotázst lehetne végrehajtani a bányák ellen. – Csak ipari „balesetekről” beszélhetek – mondta nekik. – A biztosítótársaságok bizalmas ügyirataiból bármilyen gyártási folyamat vagy bányászati tevékenység kényes pontjait megtudhatják. A biztosítótársaságok bármikor vagyonokat veszíthetnek egy-egy baleset következtében, így aztán olyan szakértőket alkalmaznak, akik minden lehetséges módját ismerik annak, hogy valami elromoljon. Jelentéseik a szabotőrök kézikönyvei. Ezután a Narvik felé tartó vonaton találkozott Leif Tronstad professzorral, egy vegyészmérnökkel, aki jól ismerte a Norsk Hydro Electric gyárának alaprajzát. Ez a cég volt a világ egyetlen gyára, amely kereskedelmi célra nehézvizet állított elő. Teljes termelését az I. G. Farben használta fel, a német ipari kolosszus, amely bombától mérges gázig az égvilágon mindent előállított. Az I. G. Farben nagy összegeket ruházott be a norvég atomgyárba. A kanadai, akinek a tervei számára létfontosságú volt Tronstad együttműködése, közölte beszélgetőpartnerével annak a felfedezésnek a hírét, amelyet két hónappal ezelőtt a Brit Uránium Bizottság közölt: az atomenergia robbanóanyagként is felhasználható. Óvatosan hozzátette még, hogy Norvégia, ez a szuverén, semleges állam aligha akarhatja, hogy hadifeladatokat bízzanak rá, főleg amikor a két kiszámíthatatlan óriás, Oroszország és Németország itt viaskodik a közelben. – Az oroszok alighanem szemmel tartják a Hydrót – mondta Tronstad –, a németek pedig egészen biztosan. De hogyan lehetünk biztosak benne, hogy ezek végül is nem az önök ipari érdekeit fogják szolgálni? – lengette meg az aktatáskájából elővett tervrajzokat. – Majd megmagyarázom – mondta Stephenson és a professzor szemébe nézett. Tronstad harmincas évei közepén járt, körülbelül tíz évvel volt fiatalabb Stephensonnál. Figyelmesen szemügyre vette a kanadait. „Ezt a kemény, 85

apró termetű, meglehetősen nagy koponyájú, de finom vonású embert – ahogy később beszélt róla –, akinek szép szemei a rájuk eső fény szerint változtatták színüket. A kézfogása, akár a vaskapocs. Egyébként az ember nem tételezett volna fel róla fizikai erőt. Az volt az érzésem, ez egy entellektüel, aki véletlen folytán keveredett ebbe az egészbe.” Tronstad átnyújtotta a Norsk Hydro gyár alaprajzának egy példányát. A gyárban deutériumoxidot állítottak elő, azaz nehézvizet, amelynek tizenegy százalékkal nagyobb volt a fajsúlya, mint a közönséges vízé, és keresett „lassító” volt az atomfizikai reakciók során. – Ha a németek megkaparintják a gyárat, valószínűleg meg kell semmisítenünk – mondta Tronstad. – Addig azonban... – Óh – sóhajtotta a norvég. – Addig azonban az önök saját norvég csukamájolaja a megoldás. Elég egy pohárnyit egy elektrolit-csőbe önteni belőle, s hacsak Németországban nem veszik észre, amikor a nehézvizet használni akarják, azt fogják hinni, hogy véletlenül került bele az olaj. A keverék persze már alkalmatlan lesz a neutronlassításra. Mielőtt a vonat elérte volna Narvikot, a vegyészmérnök leszállt róla. Skóciában találkoztak újra, a német atomtudósok elleni öngyilkos expedíció estéjén. Stephenson egy tengeralattjáró fedélzetén tért vissza Angliába, amely Narvik közelében vette fel, kevéssel Hitler norvégiai inváziója előtt. A Führer az ország lerohanását az angol flotta agresszív magatartásával indokolta a norvég parti vizeken – erre állítólag Churchill adott parancsot. Sir Winston akkor még az Admiralitáson volt. Tény, hogy az angol blokáddal harcolva Norvégia parti vizein jártak német utánpótlást szállító hajók... Ám Churchill azért aknásíttatta el ezeket a vizeket, mert tudta, de nem hozhatta nyilvánosságra, hogy a nehézvíz létfontosságú az atombomba előállításához. A hajózás megzavarása volt a legokosabb, amit tehetett, amikor az angol kormány még mindig visszarettent attól, hogy kihívja maga ellen az ellenséget. 86

Április 8-án a német főparancsnokság értesült Churchill aknásító akciójáról és megtévesztő hajókat küldött ki, hogy eltérítsék a brit Honi Flotta egységeit, valamint az első és második brit cirkálórajt. Az angolok súlyos veszteségeket szenvedtek, holott a közelébe sem kerültek a német inváziós flottának. Mire felfedezték, hogy becsapják őket, Norvégia már gyakorlatilag elesett. Ez a vereség végre megrendítette Chamberlain helyzetét a parlamentben, s egy harcosabb szellemű vezetés vehette át a kormányt. Ez már azt jelentette, hogy a „furcsa háború” a végéhez közeledik. Szinte a katonák sarkában, német tudósok igyekeztek a Norsk Hydro nehézvízgyárba, mások a koppenhágai atomlaboratóriumot özönlöttek el. Niels Bohr mozgási szabadságát erőteljesen korlátozták. A tudós egyébként néhány nappal korábban lépett kapcsolatba az újonnan szervezett svédországi angol hírszerző hálózattal. Stephenson Londonban jelentette, mit végzett, és figyelmeztette az illetékeseket, hogy Anglia őrültséget követ el, ha arra számít és vár, hogy Németország kimeríti erőit a Szovjetunióval való küzdelemben. A szovjetek megtanulták kínos finnországi kalandjukból, hogy igencsak messzi vannak attól, amit igazi harckészségnek lehet nevezni. A tárgynak a New English Weekly-ben George Orwell szentelt cikket. „A Mein Kampfban körvonalazott terv az volt, hogy először a Szovjetuniót kell szétzúzni, azzal a titkos szándékkal, hogy utána Anglia következik. Most kiderült, hogy először Angliával kell elbánni, mivel a Szovjetuniót sokkal könnyebben meg lehetett vesztegetni (az orosz–német paktummal). A Szovjetunióra majd akkor kerül sor, ha Anglia már eltűnt a képből.”

87

10. – Inkább veszítsünk egy csatát, mint egy hírszerzési forrást – mondta egy alkalommal Stephenson Churchillnek, a Lengyelország lerohanása és az angol békítési politika lezárulása közti sötét hónapokban. Az utóbbi már nem váratott sokat magára. Norvégia és Dánia elvesztével Londonban politikai válság érlelődött. Bletchley Parkban tudtak a két ország elleni készülődésről. A viktoriánus kúriában szorgoskodó rejtjelfejtők a rejtjeles forgalom nagyságának és eredetének változásából érzékelték, hogy a figyelem másfelé fordul. – Olyanok voltunk, mint a liliputiak az óriások körül – mesélte utóbb egy szekcióvezető. – Szinte éreztük, hogy remegnek az idegek, hogy feszülnek az izmok, s hogy az óriási fej új préda felé fordul. Az ilyen jelek aligha lehettek volna elegendőek Anglia katonai vezetőinek, hogy cselekedjenek, de Churchill megértette a bletchleyi sugallatokat. Csakhogy: még nem ő volt a miniszterelnök. A lopott Heydrich-Enigmát még titoktartás övezte, s még nem szolgált különleges értesülésekkel. Churchill lelkiállapotára a feljegyzéseiből következtethetünk, amelyek még több mint harminc évig titkosak maradtak. Félt Hitler csalárdságaitól, amelyeket „békeajánlatok” mezébe öltöztetett. Ilyen békeajánlatot közvetített a svéd üzletember, Birger Dahlerus, aki Hermann Göringnek, a német légierő parancsnokának nem hivatalos közvetítőjeként Lengyelország megtámadásának előestéjén ide-oda repült London és Berlin között. Dahlerus két nappal hátráltatta a brit hadüzenetet, a náci légierő főnökének figyelmeztetésére hivatkozva, mely szerint Lengyelország az utolsó pillanatban elárulta Angliát. Göring ezt az állítást lengyel diplomáciai táviratok kópiáival igazolta, amelyeket állítólag a németek elfogtak és megfejtettek. A náci vezér egy-egy hangsúly áthelyezésével, egy-egy passzus törlésével illusztrálta, hogy a lengyelek Németország mindenfajta, tárgyalásra irányuló igyekezetét szabotálták. Ezt a német hazugságot a svéd útján továbbították a brit külügyminisztériumba, ahol hihetetlen módon, nagy figyelmet szenteltek neki. Chamberlain békítgető klikkje hálás volt mindenért, amivel ki lehetett tolni a vérfürdő kezdetét. Churchill és hívei azonban már csak Lengyelország elveszte után tudták meg, hogy ezek a békekövetek még 1940 elején is röpködtek Londonba, hogy bejárásuk volt 88

Chamberlainhez és tanácsadóihoz és olyan információkat is szerezhettek volna, amelyek alapján a németek esetleg rájönnek, hogy rejtjelező rendszerük veszélyben forog. Churchill egyik bizalmas feljegyzésében kárhoztatja ezeket az önjelölt békegalambokat, mert információik kiszivárogtatásával egy szorongatott és gyatrán felfegyverzett ország létérdekeit veszélyeztetik. „Sikerült rátukmálniuk a svéd királyra a békeangyalságot – írta egy ilyen jegyzetben. – Ahogyan a németek markukban tartják, az egyszerűen ízléstelen.” Más svédek önkéntes munkájukkal járultak hozzá Bletchley eredményeihez. Német kódkönyveket szereztek, amelyek további útmutatással szolgáltak ahhoz, hogyan kell az Enigmát használni. A Bletchley Parkban a szakértők száma úgy nőtt, ahogy mind közelebb jutottak a megoldáshoz. Bordázott acéllemezből készült Nissen-barakkok sora kanyargóit a gyepen, akár egy őskukac. Ragyogó fiatal fickók éltek és dolgoztak bennük, akiket osztálytermekből, bankokból, múzeumokból, egyetemekről szedtek össze. Legtöbbjük tizenhét és harmincöt év közti korban volt, és akadt néhány „öregfiú” is, akik az Enigmát elemezték. A közeli megfigyelőállomások egyre pontosabban mérték be a német rádióadókat. Még mindig nem tudták azonban, hogy az ellenség hogyan és mikor állítja át a tárcsákat az Enigmákon. A cél az volt, hogy a folyamatos változtatásokat Bletchleyben is végre tudják hajtani a saját Enigmán. A feladat észveszejtő volt, mert egyidejűleg több német Enigma-hálózat létezett, s mindegyikük a saját külön rendszere szerint működött. 1940 áprilisában a kódolt német rádióforgalmazás szisztematikus elemzése révén előrehaladást értek el. Stcphenson elektronikai laboratóriumai segítségével sorozatban lehetett előállítani az Enigmát. A másolatokon ettől fogva rejtjelfejtők csoportjai dolgozhattak, s ehhez matematikus elmékre volt szükség. Az egyik matematikatanárnőnek speciális adottsága volt efféle rejtélyek kibogarászásához, s a hirtelen megoldásokhoz. Egy, a kastélyhoz közel fekvő barakkba költöztették, úgyhogy ha éjszaka fel talált ébredni – ami egyre gyakrabban történi meg vele –, átszaladhatott az ügyeletre, és közölhette legújabb ötleteit. A gyorsaság elemi fontosságú volt. Első alkalommal, mikor rájött valamire, kirohant a sötétbe, és átbukott egy alacsony falon, amelyet úgy építettek, hogy a látást ne zavarja, de megakadályozza, hogy a lábasjószág elbitangoljon. A hölgy, bár nem szándékosan, fejest ugrott a fal túloldalán lévő kacsaúsztatóba. Ennek utána azon vizesen, levelekkel borítva, berontott 89

az éjszakai ügyeletre. Drámai fellépése a kastélyban olyan hatást váltott ki, mintha egy lázas lángelme a nyílt színen zavarodott volna meg. Még mindig azt a varázsigét motyogta, amely felriasztotta álmából – egy különleges német rádióállomás hívójelét. Mihelyt azonosították, a többiek hozzáláthattak a kódfejtéshez, mivel feltételezték, hogy egy bizonyos műszaki szakkifejezés gyakran fog előfordulni a szövegben. Új fényben úszó ösvény nyílt az ügyben, a professzornőt újabb ötlethullámok rohanták meg. Mellesleg ettől fogva „A Tó Hölgye” nevet ragasztották rá. Churchill elrendelte az összes rendelkezésre álló emberi erőforrások mozgósítását. A nem az ellenségnél lévő Enigma-rendszer többnyire érthetetlen üzeneteket produkált, de ez mégis elég volt ahhoz, hogy Bletchley találgathassa a német szándékokat. Nyilvánvaló volt, hogy a Blitzkrieg erőinek tömeges átcsoportosítása folyik, s a cél Franciaországon és Hollandián keresztül Anglia. Sinclair tengernagyot „C” minőségében Stewart Menzies volt lovassági tiszt és a Secret Intelligence Service (Titkos Hírszerző Szolgálat, SIS) veteránja váltotta fel. Úgy döntött, hogy Bletchley eredményei, bármily töredékesek is, mindinkább különleges politikai megállapodás tárgyát jelenthetik. Bletchley titkát meg kell őrizni, ha működését veszélyeztetik az ellenséges szándékokról szerzett ismeretek alapján kezdeményezett akciók. A rejtjelfejtők művészetének csak egy része volt az, hogy várhatóan ismétlődő kifejezések keresésével és szövegelemzéssel „feltörték” a kódokat. Ez mechanikus műveletek elvégzésén nyugodott, s Bletchley, míg csak meg nem szerkesztenek valamilyen számítógépet, emberi agyak teljesítményétől függött. Neville Chamberlain miniszterelnöknek sohasem mondták meg, mit rejtegetnek Bletchleyben, és a norvégiai nehézvíz baljós jelentőségéről sem világosították fel. Nem azért, mert bizalmatlanok voltak iránta. Chamberlain becsületes ember volt. De alkalmatlanságát a helyzet megítélésére ismét bebizonyította, amikor öt nappal Hitler villámgyors norvégiai és dániai győzelme előtt kijelentette: „Hitler lekéste a buszt”. Halála napjáig nem volt hajlandó tudomásul venni a nukleáris fenyegetést, amely Damoklészkardként függött a feje felett – s hogy Hitler nemcsak hogy elérte azt a bizonyos buszt, hanem ő ül a volánnál. Közben Churchill megvitatta Stephensonnal, nem volna-e hasznos tanácsot kérni az amerikaiaktól. Elrendelte: minden követ mozgassanak meg, hogy Bletchley megkapja a szükséges személyzetet és felszerelést. Utóbb elterjedt, hogy amikor Bletchley Park-i látogatása során kissé megütközve szembe találta magát a civilek sokaságával, így szólt: „Csakugyan azt mondtam, hogy mozgassanak 90

meg minden követ a szükséges emberek megszerzésére, de azért azt nem gondoltam, hogy szó szerint veszik.” Nem tudta felhasználni Bletchleyt, hogy elébe vágjon a német kalandorakcióknak Skandináviában, és még most sem tehetett sokat, amikor várható volt a Nyugat-Európa felől érkező náci roham. Ha Bletchley lehetőségeit még nem merítették is ki teljesen, amerikai szellemi és technológiai segítséget kell szerezni. Azaz, közvetlenül Roosevelthez fordulni – az elnökben Churchill amúgy is bízott. Nagy-Britannia miniszterelnökét – amíg a békítgető Neville Chamberlain töltötte be ezt a posztot – nem avatták be a különböző hírszerzőcsoportok létezésének titkába. Ezek főképp tehetséges műkedvelőkből állottak és a Sherlock Holmes keze alá dolgozó amatőrökre utalva ,,Baker Street-i Szabadcsapatnak” nevezték őket. Módszereik, akár a nagy detektívéi, cseppet sem voltak hagyománytisztelők. Hallgattak, akárcsak saját miniszterelnökük, de bíztak az Egyesült Államok elnökében. – Amikor így döntöttünk. Anglia sorsát Roosevelt kezébe helyeztük – mondta évek múltán Stephenson. Roosevelt elnök igyekezett egyengetni a fontos döntés útját. A háború kitörése előtti nyáron meghívta Washingtonba a királyt és a királynét. Eleanor Roosevelt ezt írta naplójába: „Faggatta az uralkodópárt, s tette ezt abban a hitben, hogy hamarosan mi is csatlakozunk az élethalálharchoz, amelyben Anglia jelenti majd első védelmi vonalunkat...” VI. György feljegyzéseket készített az elnökkel folytatott megbeszélésekről, s ezek ma olvasva még jelentőségteljesebbek, mint akkor, amikor megmutatták őket Stephensonnak. Az iratokat egy aktatáskában tartották, amely az egész háború során a király keze ügyében volt, s később a királyi archívumban helyezték el őket. VI. György jó két hónappal a háború kitörése előtt így foglalta össze 1939. június 12-i megbeszéléseiket: „Az elnök... rendkívül őszinte volt. Minden információt megadott, amire szükségem volt; kérdéseimre válaszolva, vagy magától...” György király ezután leírja FDR „eszméit háború esetére”. Az elnök azzal akarta helyes irányba fordítani az amerikai közvéleményt, hogv vázolta az árat, amit gazdasági téren az amerikaiaknak kellene fizetniök, ha Hitler meghódítja Európát. Ezután részletezte a királynak, hogy az Egyesült 91

Államok miképpen szándékozik megvédeni partjait. „A legnagyobb részletességgel mutatta be a flottaőrjáratok útvonalait. Rajongott a dologért”, jegyezte fel a király. „Ha ez az ember egyszer megpillant egy német tengeralattjárót, menten elsüllyeszti, aztán várja a következményeket. Ha Londont bombázzák, az amerikaiak jönnek.” A királynak annyi ilyen Roosevelt-kijelentése volt raktáron, hogy a brit hírszerzés vezetői kénytelenek voltak feltételezni: Roosevelt is „családtag”. Vajon másképpen viselkedett volna az elnök, ha a király nem tesz látogatást a Fehér Házban? György rendkívül kedves és szerény ember volt, de Roosevelt egyetlen pillantással felmérte: büszke és kemény, mint a többi szigetlakó. Ez kitetszett abból, ahogy a király Joseph P. Kennedynek, az USA nagykövetének néhány nappal az angol hadüzenet Berlinbe küldése után egyszerű szavakkal felvázolta Anglia helyzetét. Kennedy 1939. szeptember 9-én figyelmeztette a királyt, hogy Anglia tönkreteszi magát ebben a háborúban, és jó volna a lehető legtovább távol maradnia tőle. Három nappal később György igencsak őszinte levelet írt Kennedynek: „Anglia, a hazám... Európa része... Valaminek a küszöbén állunk, amiről nem tudjuk, micsoda. Ismerjük a háború nyomorúságát és szenvedéseit, de mit tudjuk, mit hoz a jövő? A brit lélek készen áll. Én kitartok emellett.”

92

11. Jóllehet Bletchley eleinte nem mutatott fel igazi eredményeket, fontossága napról napra világosabb lett Stephensonnak szóban kellett hírt vinnie a riadókészültség okairól, s arról hogy Bletchleynek segítségre van szüksége, hogy lemásolhassa és megértse a német Enigma-rendszert. 1940 barátságtalan tavaszán, hogy támogatást szerezzen, Chamberlain miniszterelnököt megkerülve, Churchill közvetítésével VI. György királyhoz fordult. Hírszerzési ügyekben a király volt a legfelső hatalom, ő nevezte ki a titkosszolgálat vezetőit. A britek sajátos egyeztető és kiegyensúlyozó rendszert dolgoztak ki a király túlzott hatalma ellen – s az ellen, hogy egy kormányzó párt a titkosszolgálatokat saját célkitűzései megvalósítására használja. – Ha a nácik bábkormányt ültetnek Anglia nyakára – mondta Churchill, kifejtve, miért kéri az uralkodó támogatását –, engem megvádolhatnak, hogy bizalmas anyagokat szolgáltattam ki egy idegen hatalomnak, csak hogy megszerezzem Mr. Roosevelt bizalmát. – Akkor az én fejemet is lecsapják az Áruló Kapujánál – felelte a király. VI. György azt is világossá tette, hogy nem menekül az Egyesült Államokba, ha a németek inváziót indítanak Anglia ellen. Se elmenekülni, se együttműködni nem fog. Fontos döntés volt ez. Azok a britek, akik gerillahadviselést folytatnak majd – az ő szervezésük már folyt a „segedcsapatok” kialakításának örve alatt –, azt a veszélyt vállalják, hogy a londoni náci kormány árulóként végeztetheti ki őket. Azáltal, hogy őket a nem kollaboráló királyhoz előre lojálisnak nyilvánították és így nincs közük a kollaboráns kormányhoz, a németek és bábjaik elleni harcban számíthattak a lakosság teljes támogatására. – Ha a lojalitás kérdését a meghódított országokban előre tisztázták, kevesebb kollaboráns akadt – mondta később Stephenson. A náciknak a napi ügyek intézéséhez szükségük volt egy-egy meghódított ország hivatalnoki karára és a közszolgálatokra. Akárhol hódított Németország, Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a kishivatalnokokat azonnal 93

eskessék fel, úgy, ahogy az a stemplit tartó báboknak megfelel. A király azonban, mint a minden polgár előtti legfőbb tekintély, e téren lehetővé teheti az ellenséggel szembeni ellenállást és az együttműködést egy „idegen állammal” – vagyis az amerikaiakkal – anélkül, hogy ezért bárkit is árulónak nevezhetnének. A legfontosabb azonban az volt, hogy az illetőknek nem kell árulóknak érezniük magukat. Churchill, akit még mindig nem állhatott az úgynevezett uralkodó osztály jó néhány tagja, igényelte és meg is kapta a király hozzájárulását. Biztosította a titkos hadviselés tervezőit, hogy támogatása a palota falain kívül is érvényesül, azaz hogy a kormány semmiféle elárulását nem róhatják fel nekik. Sok embert gyűjtöttek össze a titkos háború megvívására. A jólértesültek használni kezdték a „Baker Street-i Szabadcsapat” elnevezést velük kapcsolatban. Álnevek és szakmai tolvajnyelv leplezte az igazságot a honi és külföldi ellenségek előtt. A Baker Street egyik vezetője Colin Gubbins, a gerillaháború veteránja volt. Miután sikerült megmenekülnie Lengyelországból, kétségbeesetten próbálta megszervezni az ellenállást Norvégiában a német betolakodók ellen. 1940 áprilisa táján tért vissza Londonba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megakadályozza hazája elárulását. Gubbins a „nemesség kötelez” alapelvének szellemében nevelkedett. Az ő nézetei szerint Britannia kötelessége, hogy felemelje szavát, hogy áldozatokat hozzon, s ha kell, elpusztuljon, hogy megmentse a kevésbé kedvező helyzetben lévőket. Britannia inkább maga menjen tönkre, semhogy cserbenhagyjon másokat. Belesápadt, ha arra gondolt, hogy mellőzni találják ezen eszmék valamelyikét. Gubbins az ellenállás szellemét tartotta Európa legnagyobb erejének, feltéve, hogy megfelelően inspirálják és irányítják. Londonban, akkor áprilisban, megérezte a félelem szagát, amely mint a köd, szivárgott a Csatornán túlról, a félelemét, amely már befészkelte magát a gyenge, sőt áruló politikusok lelkébe, akik készen álltak, hogy együttműködjenek a barbár hódítókkal. Tudta, hogy milyen érzés lehet tehetetlenül farkasszemet nézni a zsarnokokkal, látni, amint barátainkat kínozzák és agyonlövik, terrorral próbálva meg leigázni őket. Tudta, hogy a fegyvereknél és a dinamitnál is fontosabb a segítség, hogy az áldozatok újra 94

kiegyenesedhessenek. Gubbins eltökélt szándéka volt, hogy ellenállási harcosokból seregeket szervez az elfoglalt országokban. Norvégiában és Lengyelországban titkos hadseregek magját hagyta hátra, amelyekben kulcsszerepe volt egy-egy hétköznapi férfi vagy nő konok bátorságának. Szüksége volt azokra az eszközökre, amelyekkel koordinálhatta akcióikat, s anyagi-erkölcsi támogatásban részesíthette őket. A Norvégia meghódítása és Hitler Nyugat-Európán át fenyegető támadása közti rövid időszakban Gubbins jól öltözött alakját gyakran látták a Mayfair és a Piccadilly homokzsákokkal elcsúfított környékén, amint büszke tartásban kapaszkodott fel az apró irodaházakba, vagy tűnt el London St. James térhez közel eső klubnegyedének kapualjaiban. Errefelé az őrbódékban hagyományosan játékkatonákhoz hasonló gárdisták posztoltak, vörös zubbonyban és súlyos medvebőr kucsmában. A királyi kellékek e helyén most optimizmussal telt öreg emberek nyüzsögtek, a karjukon LÉGIRIADÓ-FELÜGYELŐ feliratú szalaggal. Mindenütt gyújtóbombák elleni homok kis halmai, valamint lapátok voltak. Idős hölgyek teát főztek a Hyde Park kapunál seprűnyéllel gyakorlatozó öregurak számára. A Temze rakpartjai mentén rövidnadrágos cserkészek figyeltek éberen, kezükben háló, arra az esetre, ha a víz aknát sodor a partra. A gerillahadviselést gyakorolták, s megfogadták, hogy erről nem szólnak senkinek. Néhány ember számára a titoktartás állandóan érvényes jelszó volt. Chamberlain a parlamentben húzta az időt, kőhajításnyira Gubbins olykori szállásától, a Caxton Street-i St. Ermin's Hoteltől. „Ennek a különös miniszterelnöknek hónapokkal korábban kellett volna lemondania” – írta Lain MacLeod, a bátor politikus, a Spectator egykori kiadója. „Neville Chamberlain arra kényszerítette az előrelátó hazafiakat, hogy elrejtsék előkészületeiket, amelyeket azért tettek, hogy megvédjék hazájukat, és náci területre vigyék vissza a háborút.” Randolph Churchill, Winston fia, akinek az a sors jutott, hogy ejtőernyősként vegyen részt speciális hírszerzési hadműveletekben – később ezt írta: „Végre eljutottunk arra a pontra, hogy lehallgassuk a potenciális árulókat és ellenségeket. Joe Kennedy, az amerikai követ elektronikus megfigyelés alá került.” A Scotland Yardra csúnya dolgokat tartalmazó jelentések futottak be: az amerikai követségről bizalmas anyagok szivárogtak ki.

95

Kennedy azonban népszerű volt a miniszterelnök cimborái körében. Túl korai volt még az idő, hogy akció induljon ellene, bár elfogott diplomáciai üzenetekből már kiderült, hogy valami nincs rendben vele. A gyanakvásnak és a zűrzavarnak ebben az időszakában Stephenson óvatosan mozdult. „Nem tehettem szemrehányást Rooseveltnek, ha fontolgatta, vajon megvédhető-e Anglia saját magától, az ellenségről nem is szólva.” Ugyanez a sértettség és felháborodás indította Colin Gubbinst, hogy szervezze a Baker Street-i Szabadcsapatot. Stephensonnal együtt emigráns lengyel politikusok által adott vacsorán vett részt. Jelen volt Hugh Dalton is, az a férfi, aki a parlamentben felelős lesz az egyelőre még nem hivatalos Gazdasági Hadviselés Minisztériumának akcióiért. A Munkáspárt balszárnyát képviselte, azt a frakciót, amely lázadozott a békítgetés ellen. – Hirtelen ráébredtem – emlékezett később Dalton –, hogy megvannak az emberek, akik a Szabadcsapatot vezessék. Gubbins elmesélte, mennyire bosszantotta, amikor a lengyelek, ha találkoztak velük, ezt mondták: „Az Isten áldja meg az angolokat!” Holott: átkozniok kellett volna bennünket. Elmondta, mennyit huzakodtak a brit kincstárral, ki fizesse ki azt a 120 Hawker Hurricane vadászgépet, amelyet a lengyel légierő kapott... Stephenson ezután kijelentette: eljött az ideje, hogy megtanuljuk, hogyan kell keményen harcolni, csellel-gánccsal. Nos, kitűnő amatőr sportembernek ismertem, nem volt egyetlen tisztességtelen porcikája. S azt gondoltam: ha ezek a fickók is cseles trükköket javasolnak, csakugyan rosszul állnak a dolgok. A Szabadcsapat és a titkos hadseregek leendő tisztjeinek kiképzését kivonták a Hadügyminisztérium felügyelete alól. – Ön gengsztereket fog kiképezni – mondták Gubbinsnak azok a kollégái, akik tudtak a tervről. – Hogy tehet ilyet egy hivatásos katona? Gubbins ezt úgy tehette, hogy Lengyelországban látta a félkézzel hozott intézkedések következményeit. Annak ellenére, hogy mint a lengyelországi terror hiteles szemtanúja, mindent megtett ez ellen, akadtak körök, amelyek remélték, hogy alkut lehet kötni Hitler hatalmas hívével, Hermann Göringgel. Göring Luftwafféja hajtotta végre a szisztematikus terrortámadásokat Lengyelország kiszolgáltatott civil lakossága ellen. Gubbins látta ezeket a támadásokat. Mialatt, mintegy csapdába ejtve, Lengyelországban tartózkodott, egyik emberét a náci atrocitások hírével 96

átküldte a határon. A futár, „Tommy” Davies százados nem kapott segítséget a lettországi brit képviselettől, amikor odaért. Davies csónakot fogadott, hogy Svédországba jusson. Amikor a lettországi angol külképviselet értesült a tervről, sürgönyzött Stockholmba. Figyelmeztették az ottani brit követséget, hogy ne vegye védelmébe ezt a „spiont”, és ne keresse az összeütközést a svédekkel. A táviratot rejtjelzés nélkül küldték, veszélybe sodorva Daviest, aki hamarosan rájött, hogy nem látják szívesen, hiszen annak a náci brutalitásnak a szemtanúja, amelyről Chamberlain csoportja inkább nem is vett volna tudomást. A Baker Street-i Szabadcsapat a keserves emlékek ellenére sem lehetett túl rámenős. Mint a titkos hadviselés tervezői arra esküdtek, hogy „megtesznek olyan dolgokat, amelyek Őfelsége politikáját szolgálják, de amelyekről senki sem szerezhet tudomást”. Ez szerepelt szolgálati esküjükben is. A hangsúly a király iránti lojalitáson, valamint a korona iránti engedelmességen volt. Azóta, hogy Gubbins visszatért Lengyelországból, egy új német főkormányzó kezdte “eliminálni” a „felesleges” lengyeleket, és rabszolgává alázni az életben maradottakat. Ezen az első télen a lengyel értelmiséget, arisztokratákat, katonatiszteket és papokat gyilkolták. Már bizonyos volt, hogy Hitler a Mein Kampf vad víziói szerint cselekszik, Chamberlain azonban továbbra is reménykedett. Dahlerus, a svéd „békekövet” még táplálta is ezeket a reményeket. Semmit sem szabad tenni, mondta Chamberlainnek, ami kiváltja a Führer haragját. Utóbb aztán a britek megegyezhetnek más náci vezetőkkel, és elszigetelhetik a kis termetű őrültet. Dahlerus olyan gyakran jött Londonba, hogy Halifax hangot adott a félelmének: ezek az utazások nem tarthatók titokban, és elkerülhetetlenül félreértésekre adnak okot. Az utazásokat azonban Churchill lázadói nem értették félre. Tudták az igazságot a svéd „üzletemberről”. Az volt a feladata, hogy addig hitegesse a brit vezetőket, amíg habozásuk könnyű prédává teszi őket. Dahlerus a náci légügyi miniszter, Göring hatalmában volt, mivel feleségének hatalmas birtokai voltak a Harmadik Birodalomban, amelyeket egy tollvonással elkonfiskálhattak volna. Göring oly figyelmes volt, hogy Mrs. Dahlerus megtarthatta javait – férje együttműködéséért cserébe. Dahlerus hozta a svéd király kérelmét is az angol királyhoz, hogy az „állítsa meg Stephensont” a svédországi német utánpótlás megzavarásában. Az effajta békeangyaloknak nagyobb befolyásuk volt, mint azt akkoriban 97

sejtették. Az egész háború folyamán jól őrzött titok volt, hogy Chamberlain miniszterelnök szerint lehetséges lett volna Göringet ültetni Hitler helyébe. „Ezt állítólag a Németországra nehezedő angol nyomás enyhítésével lehetett volna elérni – idézte fel később Stephenson a téveszmét. – Hitler és Göring természetesen együttműködtek ennek a manővernek a során. Játszották az ártatlant és a naivot, és ilyen Dahlerus-féle közvetítőket használtak fel, hogy meggyőzzenek bennünket: ha nem lépünk fel keményen Németországgal szemben, jó esélyünk van arra. hogy a nácik enyhe elbánásban részesítsenek bennünket. Chamberlain valóban azt gondolta, hogy Göring egy átmeneti kormány élén átveheti Németország irányítását. Minél tovább dédelgette ezt a gondolatot, annál inkább kerülte Anglia a direkt konfliktust. Hitlernek épp ez kellett. A békéről papolók azonban teljesítettek egy más küldetést is: mindennél jobban ráébresztették Anglia és Amerika kisszámú elszánt vezetőjét, hogy a háború: realitás, inkább, mint bármi egyéb. Amerre néztek, árulás folyt, a hazugság és rászedés fegyvereivel. A végső és legnagyobb csatatér minden bizonnyal Amerika lett volna. Ha Hitler – a Dahlerus-stílusú stratégiával – semleges szövetségesként a maga oldalán tudná tartani, meghódíthatja a világot.”

98

12. Április közepén eső és szél ostorozta Bletchley téglával kövezett utcáit, a helyi lakosok kevesebb tudóst láttak biciklizni a szélfútta utcákon. Fent, a kastélynál furcsa hírtöredékekre összpontosítottak a tudósok. Más rejtjelfejtő-csoportok könnyebb kódokat fejtettek meg, ellenséges egységeket tájoltak be, és a diplomáciai hírszerzésből kiszűrt információkat elemezték. Eszeveszett versenyfutás folyt az idővel az Enigma kérdéseinek megválaszolására. Más munkacsoportok a Blitzkrieg erőinek újabb mozdulatait fedezték fel. A magas szintű német hadparancsokat azonbam most is kizárólag a néhány száz hordozható Enigmán továbbították. A legragyogóbb matematikusok sem tudtak elég gyorsan dolgozni az elfogott üzeneteken, bár alkalmazták azt az elvet, hogy először a leggyakrabban előforduló jeleket kell kiválasztani. Egy számítógép az akkor szükséges idő törtrésze alatt elvégezte volna ezt. Ma ez elemi dolognak tűnik, akkor azonban ez kevés embernek jutott eszébe, s akinek igen, az sem gondolt rá, hogy elektronikus úton meg lehetne oldani. Stephensonnak meggyőződése volt, hogy az Egyesült Államokban tömegével lehetne előállítani a számítógépeket az Enigmához. Egy effajta komputer prototípusa akkorra már készen volt. Szemei előtt lemásolt Enigmák sora lebegett, amelyek billentyűzetéhez egy-egy számítógép csatlakozik. Ekképpen óráról órára fel lehetne dolgozni az elfogott ellenséges titkos üzeneteket, s időt lehetne nyerni a megfelelő válaszlépésre. Ezalatt más bletchleyiták térképre vitték a legújabb német felállást. Két hatalmas légihadsereget, a második és harmadik Luft-flottát félkörívben elhelyezkedő támaszpontokra telepítettek át Nyugatra. Az armada 3000 harci repülőgépből állt. Német katonai egységek, ejtőernyősök és a gyalogság úgy helyezkedtek el, hogy Európa maradék szabad részén keresztül utat nyithassanak a Csatornához. Anglia csaknem fegyvertelenül nézett szembe a fenyegetéssel. Amikor a háború 1939-ben kitört, légi fedezettel expedíciós hadsereget küldött Franciaországba, s most ezek az erők nagy veszélyben voltak. Gyenge vigasz volt, hogy Hitler következő offenzívája már nem ért váratlanul senkit. Még a francia és brit tábornokok is Bletchleyből vártak valami jó ötletet, olyannyira nem voltak felkészülve, hogy megállítsák Hitlert. Az előkészületek hiányát, a fejetlen és tehetetlen vezetőket így ábrázolta George Orwell az Anglia, a te Angliádban: 99

„1934 óta tudni lehetett, hogy Németország ismét fegyverkezik. 1936-tól fogva a vak is látta, hogy háború lesz. München után már csak az volt a kérdés, mikor tör ki majd a harc, s 1939 szeptemberében sor is került rá. Nyolc hónappal később fedezték fel – ezalatt folyt a készülődés –, hogy a hadsereg színvonala nem éri el az 1918-as nívót. Láttuk, hogyan harcolnak katonáink kétségbeesetten, hogy kijussanak a partra, egy repülőgéppel három ellen, puskákkal a harckocsik ellen, szuronyokkal a géppisztolyok ellen. Még revolverből sem volt elég, hogy minden tisztet fel lehessen szerelni vele. Egyévi háború után a hadseregnek még hiányzott 300 ezer rohamsisakja. Ezt megelőzően nem volt elég egyenruha – a világ egyik legnagyobb szövetgyártó országában!” Ennek tudatában milyen biztosítéka lehetett egy amerikai elnöknek Angliát illetően? Roosevelt politikai öngyilkosságot kockáztatott volna. – Rockefellerekre és Rothschildokra van szükségünk – zsörtölődött Churchill. – Aranyra van szükségünk. Nekünk nincs, tudják? Ezt mondta hírszerzőfőnökeinek a 39-es szobában, első lordi irodájának szomszédságában. Itt volt Ian Fleming kapitány íróasztala és mellette a Haditengerészeti Hírszerzés vezetőjének posztóval borított ajtaja. A kicsiny nyugati ablakokat keresztül-kasul leukoplaszt-csíkok hálózták be, hogy ne röpködjenek a szilánkok, ha egy bombarobbanás légnyomása betöri az üveget. Odalátszott a Downing Street 10., a miniszterelnök házának kertje, amelytől úgy tűnt, millió mérföld választja el Churchillt. A 39-es szobát csak „Állatkertnek” nevezték, mivel szembeszökően gondozatlan volt, s mert lakóinak furcsa szokásaik voltak. Márványkandallója és vas szenesvödre körül gyülekeztek e különös és elszánt emberek: ha rajtuk múlik, sohasem kerül sor a furcsa háborúra. – Fel kell fűtenünk – mondta Churcill, miután előadott egy értekezést az amerikai politikáról, amely egy szónoklat főpróbájának tűnt – a világtörténelem legnagyobb gőzgépét. Mondjátok meg nekik, hogy megvan hozzá a merszünk. Harcolni fogunk. – Elfordult. – Isten segítségével Amerika elkerülheti a megpróbáltatásokat, amelyek előtt áll... feltéve, hogy mi itt Angliában életben maradunk. – Megtalálom az utat a Rockefellerekhez, és ők támogatni fognak bennünket – mondta Stephenson. – Cserébe felajánlhatjuk hírszerzési 100

tevékenységünket. Ennek elnöki szinten kell megtörténnie. Az Egyesült Államok hírszerzésében is sor került áttörésekre, amelyek hozzájárulhatnak a mi erőfeszítéseinkhez, őket az elnöknek kell felhatalmaznia, hogy amit tudnak, velünk is megosszák. Amerikának megvannak az eszközei, hogy előállítsák akár a legbonyolultabb felszereléseket is, amelyekre mint a hírszerzés fegyvereire nekünk is szükségünk van. Azt meg lehet mondani az elnöknek, milyen eszközökre van szükség úgy, hogy ne kelljen közölnünk a gyártóval a célt, amire használjuk őket. Az elnök azonban biztos akar majd lenni abban, hogy a mi hírszerzési jelentéseink pontosak-e. Hall tengernagy, aki gyakorlatilag már visszavonult, lefelé, maga elé nézett. Az első világháború idején ő találta ki, hogyan lehet meggyőzni az amerikaiakat a Zimmermann-távirat eredetiségéről – anélkül, hogy felfednék, a szöveget titkosírásból fejtették meg. Ő igazán mondhatta: a valódi hírszolgáltatót mindenkitől el kell szigetelni, aki közvetlenül nincs az ügyben. Churchill közbevágott. – Mr. Roosevelttel kivételt kell tennünk. Vele, de csak vele, közölni kell az igazságot... az FBI útján el kell juttatni hozzá napi hírszerzési összefoglalóinkat. Az európai háború kitörése óta a Szövetségi Nyomozóiroda (Federal Bureau of Investigation, FBI) nem működött együtt a hivatalos brit Titkos Hírszerző Szolgálattal (Secret Intelligence Service, SIS). A kapcsolatok akkor szakadtak meg, amikor néhány politikus az amerikai külügyminisztériumban tudomást szerzett róluk. Ha valaha is kiszivárog valami arról, hogy a SIS-FBI-kapcsolatokat felelevenítették, Amerika semlegessége igencsak kétes lenne, s az izolacionisták Rooseveltet vádoló kampányt indítanának. A külföldi hírszerzésről a legtöbb amerikai hallani sem akart. Egyetlen diplomatát sem rendített volna meg úgy a titkos kézfogás a SIS-szel, mint Kennedy nagykövetet. Mégis, Kennedy követsége adta az indokot Stephensonnak, hogy felújítsák a titkos angol-amerikai együttműködést. Kennedy éppen akkor járt szabadságon az Egyesült Államokban, s a brit külügyminisztérium úgy sejtette, kampányt készít elő, hogy elnyerje az elnökséget Roosevelttől. A britek gyanították, hogy platformja a választási harcban a háborúból való kimaradás lesz. Kennedy megragadta a látogatás kínálta alkalmat, hogy hasonszőrű amerikaiakkal nyilvánosan közölje: Hitler 101

meg fogja nyerni a háborút az angolok ellen, s hogy a konfliktusba kár erkölcsi elemeket keverni. Amikor visszatért Londonba, tudatában volt, hogy magára vonta az angolok nemtetszését, s hogy a külügyminisztérium figyelmezteti az összes kormányszervet: semmi bizalmasat ne közöljenek az amerikai nagykövettel. Ez ellentétes volt azzal az előző gyakorlattal, hogy a magasabb beosztású követségi munkatársaknak a jószándék jeleként bizalmas anyagokat bocsátottak a rendelkezésére. Azon a napon, amikor Stephenson elindult titkos találkozójára az elnökkel, a Scotland Yard fontos lépést tett, hogy leleplezze egy, a londoni amerikai követségen dolgozó személy nácibarát üzelmeit. Stephenson kanadai útlevéllel egy katonai repülőgépen utazott. A kockázatos északi útvonalat választotta, amely Labrador érintésével vezetett Montrealba. Így kelhetett át leggyorsabban, anélkül, hogy le kellett volna szállni üzemanyagért ellenséges megfigyelőpontok közelében. A szokásos formaságok mellőzésével, a kanadai MI-2 (Military Intelligence, Katonai Hírszerzés) ügynökeinek és a Kanadai Hegyi Rendőrség civilruhásainak kíséretében indult tovább, és huszonnégy órával azután, hogy elhagyta Londont, Washingtonban volt. Amit Stephenson az elnöknek mondani akart, olyannyira bizalmas természetű volt, olyan súlyos követkeményekkel járt, hogy politikai láncreakció beindulását okozhatta volna, ha bármit följegyeznek belőle. A brit kormány megvizsgálta az állítást, mely szerint Berlinben Otto Hahnnak és Fritz Strassmann-nak sikerült az urániumatom hasítása. A német érdekeltség a norvég nehézvíz-utánpótlásban volt rá a bizonyíték, hogy a nácik ösztönzik a kutatásokat, amelyek a nukleáris láncreakció szabályozását célozzák. 1940 márciusában az úgynevezett Frisch-Peierls-jelentés informálta a brit hírszerzés vezetőit, hogy lehetővé vált az atombomba megépítése az U-235-ös izotóp segítségével. Stephenson elmondta a független vizsgálaton alapuló angol következtetéseket Rooseveltnek, akit olyasfajta emberek készítettek fel erre a hírre, mint Albert Einstein, aki hat hónappal azelőtt egy bizalmas levélben megírta az elnöknek: hogy „rendkívül erős, újfajta bombák” hozhatók létre. Einstein azt javasolta, hogy az elnök jelöljön ki egy személyes megbízottat, aki a láncreakciókkal foglalkozó tudósokkal érintkezésbe lépne. 102

Ezek a kapcsolatok, mint Stephenson tisztázta, kiterjedhetnének NagyBritanniáig, ahol foglalkoznak atomkutatással Londonban, Oxfordban, Cambridge-ben és Liverpoolban is. Ha a náciknak sikerülne megkaparintani ezeket a központokat, a németek óriási lépéssel kerülnének közelebb a bombához. A britek feltételezhetően élen járnak ebben a versenyben, és még nem merült fel egy angol-amerikai együttműködés lehetősége. Reális veszélyt jelentett, hogy esetleg a németeké lesz a halálos aratás. Ez bombaként hatott, de Stephensonnak volt még egyéb érve is. Elmondta, milyen haladást ért el Bletchley a német rejtjelező rendszer megfejtésében. Feltárta Anglia háborús hírszerzésének teljes egészét, a Baker Street-i Szabadcsapatot, azt, hogy elszánták magukat a nácik elleni háborúra, tekintet nélkül arra, mit mondanak a békülékenyek. Azokat a férfiakat és nőket, akik felveszik a harcot Hitlerrel, és földalatti hadseregeket toboroznak Európában, esetleg majd a németek megszállta Angliában, Churchill vezeti. Fő fegyverük a hírszerzési források és a gerillaháborús technikák. – Gerillák? – kérdezte az elnök. – Így tudunk átjutni Európába. – Hogyan? Stephenson megfogott egy narancsot. – Ha kukac volnék, és szeretnék bejutni ebbe a narancsba, addig másznék körbe-körbe rajta, amíg egy lyukat nem találnék. Lehet, hogy addig mászkálnék körbe, amíg a narancs héja szétmállik és úgy találnék lyukat. Végül azonban bejutnék a narancsba, már ha éhen nem vesznék addig. Ebben az ihletett pillanatban Stephenson rálelt arra a brit stratégiára, amellyel utóbb Churchill is emlékeztette az amerikaiakat, hogy a támogatások kulcsfontosságúak. „Már ha éhen nem veszünk addig... vissza kell jutnunk Európába.” Roosevelt 1940-ben, azon a kora tavaszi napon egy csapásra megértette a lényeget. A támogatásra most a brit hírszerzés irregulárisainak volt szüksége, akiket ekkoriban Churchill irányított, de még nem voltak biztosak benne, ki lesz a vezetőjük. Megszervezték, hogy Stephenson néhány órán belül találkozhassék John 103

Edgar Hooverrel, az FBI igazgatójával. Stephenson megvitatta vele a londoni amerikai követség ügyében folyó nyomozást. A kínos ügy diszkrét megoldást igényelt, és illusztrálta, hogy szükség van az amerikai-brit hírszerzési kapcsolatok felújítására. Hoover azt mondta, nem egyezhet bele, hogy brit ügynökök dolgozzanak az Egyesült Államokban, ha Stephenson erre gondol. Elsősorban a külügyminisztérium kifogásolná, hogy az együttműködés bármely formájával sértsék az amerikai semlegességet. – Határozott elnöki engedély nélkül nem szegülhetek szembe ezzel a politikával. – S ha én megszerzem azt? – kérdezte Stephenson, Hoover arca az újságokból ismert kemény vonást öltötte. – Akkor közvetlenül mi működünk majd együtt. Csak én és ön. Senki más nem vesz részt benne, sem az állam, se bárki más. Hoover negyvenöt éves volt, egy évvel idősebb, mint Stephenson. Ékkor kezdődött hosszú és viharos kapcsolatuk. Amikor Stephenson azt mondta neki, hogy „meg fogja kapni az elnöki hozzájárulást”, Hoover tudta, hogy emberére akadt. Az elnöki instrukciók szóról szóra megfeleltek annak, amit Stephenson mondott. – Az elnök meghozta a titkos rendeletet az FBI és a brit hírszerzés lehető legszorosabb összeházasítására – jelentette Stephenson Londonban Churchillnek. – Az, hogy beleegyezett ebbe az együttműködésbe, meggyőzően mutatja Roosevelt tisztánlátását. Hogy a külügyminisztérium előtt is titokban kellett tartani, az amerikai semlegesség erejét mutatja. Megtörtént az első, alapvető lépés az ellenség tevékenységével való szembeszegülésre, de a helyzet ennél is többet követelt. Az amerikai nácik alaposan megszervezték és elsáncolták magukat. Tudják, milyen nagymértékben függ az angol védelem az amerikai anyagi segítségtől, ezért felforgató propagandájukkal az izolacionizmust támogatják, s egyszersmind az elnököt is szorongatják. 1940. május huszadikán, egy hétfői napon egy különleges detektívcsoport végrehajtott egy döntést: behatoltak Tyler Gatewood Kentnek, az amerikai követség huszonnyolc éves diplomatájának és rejtjelezőjének Gloucester Place-i lakásába. A Whitehall és a Fehér Ház közti szupertitkos táviratváltás 1500 darabjának másolatára bukkantak. Köztük voltak Potus és 104

Naval Person kódolt üzenetei, amelyek lényege a továbbítás után néhány nappal Hitler kezében volt. Amikor szembesítették a tényállással, Kent azt állította, „meg akarta akadályozni Roosevelt elnök és Churchill titkos és alkotmányellenes összeesküvését, amelyet azért szőttek, hogy az Egyesült Államokat belesodorják a háborúba”. Az ügyet Roosevelt tudomására hozták. Kennedy nagykövet viselkedése olyan súlyos kételyeket ébresztett, hogy Roosevelt úgy érezte, teljes joggal engedélyezheti a létező „legszorosabb házasságot az FBI és a brit SIS között”. Ennek természetesen számos további vonzata volt, beleértve azt is, hogy az amerikai lehallgatók megosztják a britekkel az elfogott német rádióadások tartalmát. Jóllehet, ezek kódolt anyagok voltak, amelyek csak szaporították a bletchleyiek feladatait, viszont további lehetőségeket is jelentettek visszatérő nevek, hívójelek, és műszaki szakkifejezések megfejtésére, melyekből további következtetéseket vonhattak le. Ezen a módon az Enigma-kódok teljes sorát meg lehetett fejteni. Viszonzásképpen a britek érthető módon megosztottan eredményeiket amerikai partnereikkel. A kényszerházasság közel hozta egymáshoz Angliát és az Egyesült Államokat a titkos hadviselésben. S vajon hogyan keveredett Joseph P. Kennedy gyanúba?

105

13. A Government Code and Cipher School (a kormány Rejtjelző és Rejtjelfejtő Iskolája) kis csapata német diplomáciai táviratokat fogott el és olvasott el, még mielőtt azok eljutottak volna Bletchleybe. Közülük néhányat Németország római nagykövete továbbított. Ezek a hírek Churchill, a brit Admiralitás első lordja és Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke közti táviratváltásból származtak. A telefonlehallgatók ez ideig úgy tudhatták, hogy Churchillnek és Rooseveltnek nincsen közük egymáshoz, ezért úgy tűnt számukra, hogy a német nagykövet egyszerűen hamisította a „belső információkat”, és kémeket-informátorokat talált ki, hogy elszámolhassa költségeiket. Az anyagok a brit külügyminisztériumba kerültek egyéb szokásos iratokkal együtt. Senki, aki a jelentéseket láthatta, nem tudhatott a Potus-Naval Person, azaz Roosevelt–Churchill üzenetváltásokról. Mindenki megegyezett abban, hogy a leleményes római gentleman jövedelmező fikciókat vetett papírra. Stephenson, miközben az alacsony szintű német kommunikáció dekódolt anyagait olvasta, rábukkant a római jelentésekre. Átnézte őket, hátha újabb kulcsra lel az Enigma-rendszer megfejtéséhez. Rá kellett jönnie, hogy a római táviratok tárgyszerűen összegezik azt, amit Churchill Rooseveltre bízott. Hogyan szerezhetett tudomást minderről Németország olaszországi nagykövete? Siephenson nyomozást indított. A többi vezető biztonsági ember Londonban nem vette túl komolyan a római anyagokat, így is túlzottan megterhelte őket az otthoni válságos helyzet. Stephenson azonban kitartott. Átnézte az amerikai követség tevékenységéről szóló jelentéseket, s kiderült, hogy Churchill üzenetei továbbításánál jórészt a külügyminisztérium kódjaira hagyatkozott. Úgy tűnt, Kennedy nagykövet furcsa közbenjáró. 1937-ben nevezték ki a zsíros londoni posztra. Azóta egyre közelebb került Neville Chamberlainhoz, a notórius békítgetőkhöz, és az angol arisztokrácia nácibarát nézeteket képviselő tagjaihoz. Chamberlain müncheni kapitulációja után Kennedy erőteljesen bizonygatta, hogy bízhatnak a béke megmentésében, ha sikerül befolyásolni Chamberlaint: higgyen Hitlernek. 106

Az utolsó békeévben Kennedy kijelentette, hogy a háború elkerülhetetlen, s hogy Anglia bizonyosan vereséget szenved. Churchill megpróbálta ellensúlyozni a követ effajta kijelentései okozta ártalmakat. Ennek egyik módjaként Roosevelttel folytatott levelezését a követségen keresztül folytatta, abban a reményben, hogy Kennedy beleolvashat, és ezáltal tisztába jöhet a dolgokkal. A másik lehetőség az volt, hogy Churchill a lehető legtöbb befolyásos amerikai látogatóval tárgyalt, rendszerint magánösszejöveteleken. Stephenson egy alkalommal jelen volt, amikor Churchill Walter Lippmannt vette célba. – Gondolja, hogy Kennedy követnek igaza van ezekkel a tragikus nyilatkozatokkal? Inkább csatában veszíteném el az életemet, mint hogy elfogadva a baljós fenyegetéseket, félelemben éljek. Én önökkel, amerikaikkal leszek, hogy megőrizhessük és fenntarthassuk az angolszász népek nagy örökségét, önökkel leszek, ha önök is úgy gondolkodnak, hogy távolabbra kell látnunk saját nemzeti érdekeinknél... Kennedy nem volt képes elhinni, hogy létezhet ilyen idealizmus. Utóbb ezt mondta Churchillnek. – Az isten szerelmére, ne akarja mindenáron ezt a keresztes hadjáratot, ön úgy harcol az életéért, mint egy királyságért. – Állhatatosán mentegette a németeket, miközben azok lépésről lépésre meghódították Európát. A londoni német követtel folytatott megbeszéléseit csaknem szóról szóra továbbították Berlinnek. Az angolok elfogták és megfejtették ezeket a jelentéseket, és dühösen tapasztalták, hogy tudatja a németekkel, mennyire óhajtotta Chamberlain, hory megállapodásra jusson velük, ami újabb követelésekre bátorította Hitlert. 1938. június 15-én a német követ Kennedy zsidókkal kapcsolatos nézeteit így festette le egy táviratában: „Németország saját magának árt, nem azért, mert meg akar szabadulni a zsidóktól, nanem mert nagydobra veri ezt a szándékát. Náluk odahaza, Bostonban, már tizenöt évvel ezelőtt voltak klubok, ahova zsidók nem nyertek bebocsátást... s az emberek nem csináltak nagy hűhót belőle. Ő maga tökéletesen megérti a mi zsidókkal kapcsolatos politikánkat.” A Kennedyvel kapcsolatos aggodalmakról Chamberlaint nem tudósították, a miniszterelnök ugyanis a németek legyőzhetetlenségéről szóló jelentések hatása alatt állt. A nagykövet még Charles Lindberghet is Londonba hozatta, 107

s a repülő ijesztő történetet adott elő Németország nyomasztó légi fölényéről. Chamberlain meghallgatta, Londonban a cseh miniszter, Jan Masaryk feljegyezte, hogy Kennedy biztosította őt, hogy hazájának „feldarabolása vagy kiárusítása” szóba sem jöhet. Tette ezt nem sokkal azelőtt, hogy 1939 márciusában német páncélosok vonultak be Csehszlovákia maradék részébe. A New York Post jelentette, hogy Kennedy neve egyet jelent a „germanofil klikkel” és hogy beszélgetéseit megtűzdeli Roosevelt-ellenes, defetista és pro-fasiszta kitételekkel. A Post másodközlésben hozta Claud Cockburn londoni író cikkét: „Kennedy oly messze megy a rágalmazásban, hogy azt állítja, az Egyesült Államok demokratikus politikája zsidó áskálódás.” Kennedy hihetetlen dolgokat művelt. Annak alapján, amit Angliában hallott és látott, arra a következtetésre jutott, hogy az angol vezetés rokonszenvezik a német törekvésekkel, sőt Japán kínai behatolását is megértéssel fogadja. A London Times levelet közölt egy sanghaji előváros elleni japán rajtaütésről: ,,Az, hogy olyan sokan veszítették életüket a kínai civil lakosságból (sokan közülük polgári ruhás katonák voltak), elkerülhetetlen, illetve véletlen volt, s meggyőződésünk, hogy a japánok sajnálták legjobban, hogy így történt.” Kennedynek otthoni politikai okai is voltak, hogy ezt az irányvonalat kövesse. „Álláspontját ahhoz igazította, hogy amerikai katolikus, ír és angolellenes csoportokat képviselt, amelyeknek sokat ártott volna, ha novemberben újra elnökké választják Rooseveltet – jegyezte fel Stephenson. – Mr. Kennedynek ezért a keleti parti írek, és az Amerika Mindenekfölött csoportba tömörült izolacionisták törekvéseit kellett kifejeznie.” Az Amerika Mindenekfölött tömörülés elutasította, hogy a csalárd Anglia háborúba vonszolja az országot A Chicago Tribune régi kísérletet idézett fel, amikor óva intette Kennedyt, hogy „az angolok kifutófiújának” szerepét játssza. Emlékeztette olvasóit Walter Hines Page-re, aki az Egyesült Államok londoni nagykövete volt az első világháború alatt, s akit ellenségei megvádoltak, hogy elárulta hazáját, mivel segített az angoloknak bevonni a konfliktusba Amerikát. Neve egyet jelentett az angoloknak való behódolással, és Kennedy követ nagyon is tudta, hogy saját politikai ambícióit teszi kockára, ha besétál ebbe a csapdába. Néhány nappal azután, hogy az angolok 1939 szeptemberében hadat 108

üzentek, Kennedy búcsúvacsorát adott kilenc gyermeke számára, akiket hazaküldött Angliából. Pohárköszöntőt mondott a németekre, akik „alaposan elverik majd az angolokat”. Valaki, aki ott volt, jelentette a dolgot, s ettől fogva jelentések sora érkezett róla a külügyminisztériumba. A dosszién, melyben ezeket gyűjtötték, a „Kennedyana” felirat virított, és harmincöt évig nem volt szabad felnyitni. E dosszié bizonyította, hogy kijelentései legalábbis veszélyesek voltak Anglia számára, s nem voltak egyebek a náci morál reklámjánál. Karácsonykor ő is Bostonban volt gyermekeivel, és úgy tűnt, nem jövendöl többé katasztrófát. Amikor 1940 márciusában visszatért, csatlakozott a békítgetőkhöz, akikhez a pénzügyminiszter, John Simon is tartozott, aki közölte, hogy ő és eszmetársai a békéért szállnak síkra, de „azok az uszítók Churchill körül” le fogják hurrogni őket. Amíg Churchill hatalmon kívül, a többi Simon-féle ember pedig azon belül volt, nem sokat lehetett tenni Kennedy defetista befolyása ellen. Stephenson első titkos washingtoni útján csak az elnökkel közölte, hogy a Londonnal való kommunikáció nem biztonságos. Valami kiszivárog az Egyesült Államok londoni kövességéről, de ennél többet nem mondhat. ,,1940 májusában azonban Hitler kikényszerítette, hogy nyilvánosságra kerüljön a Churchill-csapat és a békítgetők közti harc – írta később Stephenson. – A nácik hirtelen kíméletlen támadásokat indítottak Belgium és Hollandia ellen, s végül Franciaország hátába kerültek. A franciák a Maginot-vonal mögül nyugodtan tekingettek a Rajna felé. A brit fegyveres erők zömét az a veszély fenyegette, hogy a kontinensen reked. A felháborodás hulláma Churchillt segítette.” A nemzet Churchill felé fordult. Ő volt a lázadó, akinek politikai törekvéseit mindeddig gondosan féken tartották. Felesége, amikor a háború előtt megkérdezték, vajon lehet-e férjéből miniszterelnök, így felelt: – Csak ha valami nagy veszély fenyegeti az országot, ezt pedig nem kívánhatja senki. Stephenson így folytatta: – A szocialisták érezték a katasztrófa közeledtét, és felterjesztették. A munkáspárt vezetése felkészült a csatlakozásra egy koalíciós kormányhoz, ami hagyományos reakció volt a veszélyre, de kikötötték, hogy ezt a kormányt Churchillnek kell vezetnie. Elég furcsa, de még mindig akadtak, akik kőkemény reakciósnak tekintették. Még a kedves Eleanor Roosevelt is ezt írta róla: „tudja, hogy az uralkodó osztályok kora 109

lejárt, de egy régi érzés köti a régi rendhez, és valahol mélyen azért harcolt bátran és legjobb képességei szerint, amit az a régi rend hozott létre”. Churchill azonban nagyon jól tudta, hogy a régi rend megváltozóban van, és igyekezett minden erejével felvenni a harcot az új veszélyek ellen. A diktátorok a szokásostól eltérő fegyverekkel harcoltak, ezek közül az egyik leghatásosabb a demokrácia gyengéinek kihasználása volt, bizonyos ártatlan jószándékokkal való visszaélés. Angliában a békülékenység ellen lázadók félresöpörték azokat, akik vétkesnek találtattak ebben az ártatlan jóakaratban. „Megszabadultunk ettől az »inkább-ne-társaságtól« – írta Hugh Dalton, aki a hadigazdasági miniszter lett. – Még időben fogadtuk fel a majdani hadviselőket.” Néhányan a köztisztviselők régi gárdájából azt suttogták, hogy Dalton a „lovagiatlan hadviselés minisztere” lesz. Féltek, hogy egy szörny-intézmény jön létre, titkos és ellenőrizhetetlen költségvetéssel, veszélyes és a hagyománytól eltérő fegyverekkel, amely politikai károkat okozhat külföldön, sőt, talán politikai gyilkosságokra is vetemedik. Természetesen Churchill ezt akarta, de tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A minisztérium Berkeley Street-i főhadiszállásán szép csendben összegyűltek a költők és professzorok, újságírók és sportemberek, csupa olyan ember, akik egyelőre nemigen emlékeztettek bérgyilkosokra. Az egyik újonc Eric Maschwitz volt, a háborús idők Fülemüle szól a Berkeley Streeten című dalának szerzője. Azok, akik valóban magukénak tudták a Berkeley Streetet, indulójuknak tekintették ezt a dalt. Churchill az utolsó percben jutott hatalomra, és sokan csodát láttak ebben, amely a szabad világot megmentheti. Amikor átvette a miniszterelnökséget, mellette álltak hírszerzőfőnökei, akikkel még sohasem volt nagyobb szükség kölcsönös megértésre. Európa eltűnt a zsarnokság eddig példa nélkül álló sötétségében. A gerillaharc az ellenállás némi csalóka reményét kínálta, ami valamivel jobb volt, mint az életbenmaradásért folytatott küzdelem megalázó és demoralizáló kilátása. Az emberi elszántság és leleményesség állt szemben a katonai erővel, amely az “alacsonyabbrendűek” elpusztítását célul kitűző faji purifikáció célját követte. A németek rabszolgasorba akarták taszítani a többi nemzeteket, ki akarták tenyészteni a bálványozott, új, felsőbbrendű embert. 110

Nem számítottak azonban arra, hogy Bletchleyben leleplezik ennek a náci felsőbbrendűségnek a gyengéit. Az Enigma-láncolaton leadott kódolt üzeneteket kezdték rutinszerűen megfejteni azok a tudósok, akiknek soraiban zsidók és más üldöztetésekből megmenekültek dolgoztak. Kialakítottak egy eljárást, amelynek segítségével az ügyeletesek megfejthették a különleges kódokat – azaz az Enigmák számtárcsáinak állásait, amelyeket speciális hálózatok, például a norvég földre telepitett német légierők használtak –, még mielőtt az adók más kódra álltak át. Különleges telefon- és távíróvonalakat létesítettek Bletchley és a fegyvernemek londoni főnökei között, ami egyben biztosítékot is jelentett a véletlen árulás, azaz a rádiólehallgatás ellen. Az angliai kormányváltozás az önbizalom erősödését váltotta ki. A rejtjelfejtők munkáján is érezni lehetett a hirtelen megnőtt erkölcsi erőt. Elkészült egy mechanikus szerkezet, amely csökkentette a matematikusok terheit. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy az ellenség titkait tökéletesen sikerült kifürkészni: a német főparancsnokság parancsainak meglehetősen rendszeres megszerzésével. Az áttörésnek ez az érzése indította Stephensont arra, hogy javasolja: a hírszerzési eredményeket a „Top Secret Ultra” címkével lássák el. Ezt a megjelölést csak olyan információk kapták, amelyek Bletchleyből származtak, s olyan szupertitkos forrásból, hogy csak válogatott elemeik juthattak el a katonai parancsnokokhoz; hozzájuk is rejtjelezve. Az Ultra-jelentéseket csak a brit vezetők lehetséges legszűkebb köre kapta meg, hogy ezáltal is csökkenjen a kiszivárogtatás veszélye, illetve még egy további személy: az Egyesült Államok elnöke.

111

14. A parlamentben Neville Chamberlainre ujjak meredtek, s a szónokok Cromwellt idézték: „Túl sokáig ültél itt... Isten nevében távozz!” Churchill 1940. május 10-én, néhány nappal azelőtt, hogy Hitler hadseregei Blitzkriegek sorozata után a Csatornához özönlöttek volna, miniszterelnök lett. „Végre-valahára – írta később Churchill – minden tekintetben belátásom szerint cselekedhettem.” Egyik első parancsa volt, hogy hangolják össze az amerikai nagykövetség kiszivárogtató tevékenységét vizsgáló ügynökségek munkáját. Az ügy súlya megítélhető abból, hogy még ebben az igen nehéz időben is elsőbbséget biztosítottak számára. Azon a napon, amikor a rendőrség őrizetbe vette Tyler Gatewood Kentet, az amerikai sifrírozót, angol haditengerészeti vezetők találkoztak a doveri sziklákba vájt kazamatákban, és aggodalommal tekingettek a Csatorna túloldala felé. Vajon felállítható-e a vitorlásokból és rozsdás parti gőzösökből a flotta, amely hazamenti a németek által Flandriában bekerített brit expedíciós hadsereget? A hadügyminisztériumból az egyik távírógépről ez az események zűrzavarát jól tükröző üzenet kígyózott elő: HOTLER CSAPATAI LEROHANTAAK LUXEMBURGOT ... HOTLER BEJELENTETTE BELGIUM EES HOLLANDIA ELESTEET HOTLER AZT MONDJA OESSZEROPPANTJA ANGLIAAT Némi szünet után a gép ismét kopogni kezdett. HELYESBITEES. HOTLER HITLERNEK OLVASANDÓ A SZOEVEG IGY LESZ EERTELMES. Stephenson átfutotta a távirat másolatát, s nem sokkal később már újra Londonban, a Tyler Kent-ügyön gondolkodott. Határozottan árulás-szaga volt. Remélte, hogy Kennedy nagykövet emberei közül más nem keveredett bele. A megfejtett távíratokat, amelyek először adtak okot gyanúra, Hans Mackensen német követ küldte Rómából Berlinbe. Hírszerzési források jelentették, hogy Mackensen az információt Del Monte hercegtől, egy Londonba akkreditált olasz attasétól kapta. A Scotland Yard kiderítette, hogy a herceg törzsvendég egy londoni teaszalonban, melynek tulajdonosa 112

egy volt cári admirális, Volkov. Anna, a lánya antiszemita és nácibarát körökben igen népszerű. Csodálói közé számított az a westminsteri herceg is, aki annak idején megtámadta Churchillt a Savoyban. Anna Volkov minden lépését figyelemmel kísérték az elhárítás ügynökei, ami nem is volt nehéz, mert hol ide, hol oda ragasztott fel egy cédulát. „Ez a háború a zsidók háborúja.” Ezek az ügynökök foglalkoztak az angliai ötödik Hadoszloppal. (A kifejezés négy éve, a spanyol polgárháború idején keletkezett. A Madrid felé vonuló négy felkelő hadoszlopnak a városban tartózkodó szimpatizánsait nevezték így, akik mintegy „ötödik hadoszlopként” készek voltak az árulásra.) Az MI-5, a Katonai Hírszerzés elhárítással foglalkozó részlege Anna lakását figyelte, mivel szerepelt a nácibarát, zsidóellenes propagandát kifejtő Jobboldali Klub tagjainak listáján. Csak most, amikor az MI-5 jelentése kiegészítette a többit, lett világos, hogy Anna volt a láncszem, amely összekötötte az amerikai követséget és Berlint. Gyakran tett éjszakai látogatásokat a követség rejtjelezőjénél, Tyler Kentnél, aki az amerikai külügyminisztérium megfejthetetlennek tartott, úgynevezett szürke kódját alkalmazva, a titkos sürgönyöket Washingtonba továbbította. Vajon a követségen senki nem tudott Kent üzelmeiről? Kiderült, hogy Anna Volkov régóta együttműködik náci diplomatákkal. Információkat tartalmazó leveleket írt, amelyek alapanyagul szolgáltak a brit áruló, William Joyce (Lord Ha-ha) Berlinből sugárzott propagandaműsoraihoz. A lány volt a forrása a Romániába rádión leadott anyagoknak, amelyeket onnan diplomáciai úton továbbítottak Berlinbe. Az ő révén juttatta el Kent a Churchill-Roosevelt üzenetváltások tartalmát az olasz attasénak, aki elküldte őket a római német nagykövetnek. A mozaiknak ezek a darabkái különböző kezekben voltak. Csak össze kellett illeszteni őket, és kirajzolódott az egész kép. Churchill egy kényes üzenetének másolata még a Kent letartóztatása előtti héten végigfutott a London-Róma-Berlin pályán. Azt irta Rooseveltnek, hogy Anglia és Franciaország, Hitler gyűlölt ,,versailles-i győztesei” immár csatát veszítettek, és megosztottak. A Führer alighanem élvezettel olvasta az itt következőket: „Pólusnak: A színpad hirtelen elsötétedett. Az apró országokat, akár a gyufaszálakat, egyenként megroppantották. Jóllehet, még nem bizonyos, de arra kell számítanunk, hogy Mussolini is beront, részt 113

óhajtván a civilizáció kifosztásából. Számítunk arra, hogy hamarosan megtámadnak bennünket, repülőgépekkel és ejtőernyősökkel... Lehet, hogy Ön hamarosan egy leigázott, nácifikált Európát fog látni, amely megdöbbentően gyorsan jön létre, s ránk nagyobb nyomás nehezedik majd, semhogy el tudnánk viselni. Most mindössze azt kérem, hogy nyilvánítsa ki: nem lép be a háborúba, de ez jelentse azt, hogy segít nekünk minden meglévő fegyveres erejével.” Az aláírás ez volt: „Az egykori Naval Person (Tengeri Személy)”. Egy másik üzenet Anglia súlyos hadihajó-veszteségeiről számolt be. Ezután annak a szorult helyzetnek a teljes feltárása következett, amelyben Angliának negyven vagy ötven kiszolgált amerikai rombolóra van szüksége... Hitler ekkor kapott utoljára ezüsttálcán ilyen szívderítő híreket. Stephenson ugyanis részt vett az amerikai rombolók kölcsönzéséről folyó tárgyalásokban. Felismerte, hogy az elfogott üzenet szinte szóról szóra Churchill kódolt kérése. Nem volt többé kétséges, honnét származhat a hír: nem Kennedy követtől, hanem az amerikai követség rejtjelezőjétől. A követnek ekkor meg kellett tagadnia saját emberét A Kent-lakás megszállásának estéjén a Kensington-palotához közel eső lakásán kénytelen volt beleegyezni Lord Halifax javaslatába, mely szerint Kentet el kell bocsátani az amerikai külszolgálatból, hogy a brit hatóságok lefolytathassák a törvényes eljárást. Kennedy aznap éjjel felhívta Roosevelt elnököt, hogy közölje: „Legtitkosabb kódunk használhatatlanná vált. Ha Franciaország is összeomlik, az Egyesült Államoknak fel kell függesztenie a bizalmas érintkezést külföldi képviseleteivel”. Hozzátette, hogy amennyiben az Egyesült Államok hadban állna, azt tanácsolná; Kentet mint hazaárulót lőjék főbe. Tyler Kent és Anna Volkov ellen titokban folytatták le a bírósági eljárást. Börtönbüntetésre ítélték őket bizalmas iratok átadásáért, amelyek az ellenség segítségére lehettek. Az ügyet agyonhallgatták, egyrészt, mert túl messzire vezettek a szálai, másrészt pedig mert Kent hazafias szempontokkal indokolta tetteit, s annak a nézetének is hangot adott, hogy Roosevelt az, aki vétkes a hazaárulás bűntettében. Kent jól képzett fiatalember volt, nagy külszolgáiati tapasztalattal rendelkező karrierdiplomata. Bármennyire elítélte most a haragvó Kennedy, sok amerikai osztotta izolacionista 114

érzelmeit. Kennedy nagykövet kijelentette, hogy Kent üzelmei kompromittálták, veszélyeztették az amerikaiak egész diplomáciai kommunikációját. Nem tudta, hogy Stephenson már elrendezte Washingtonban egy másik rendszer felállítását. Roosevelt elnök J. Edgar Hoover-nek adott instrukcióját, miszerint a lehető legszorosabb kapcsolatba kell lépni Stephenson hírszerzőivel, amerikai oldalon olyan gyorsan végrehajtották, amilyen gyorsan csak ezt az FBI lehetőségei megengedték. Mindenki várta a napot, amikor Churchill átveszi az irányítást. Mostantól fogva Kennedy követet mellékvágányra állították, új kommunikációs csatornákat nyitottak meg a Baker Street-i Szabadcsapat és amerikai kollégáik közt. Az óceán két partján működő rebellisek mindazonáltal óvatosan mozdultak. Tyler Kentnél is magasabb rangú emberek árulásától tartottak, egyenruhásokétól, akik ha ilyesmit tesznek, hazafias kötelezettségeikre hivatkozhatnak. Furcsa módon a briteknek, akik végül is a háború kellős közepében voltak, minden okuk megvolt az óvatosságra. Kennedy jó barátját, Neville Chamberlaint leváltották ugyan, de külügyminisztere, Lord Halifax még hivatalban volt. Miközben Churchill átvette a miniszterelnöki posztot. Halifax már Franciaország összeomlásának várható következményeit fontolgatta. Előhozakodott egy békeajánlattal, „amely már most olyan helyzetbe hoz bennünket, amihez különben három hónapra volna szükség”. Mussolini azt javasolta, tárgyaljanak egy egyezményről a nácikkal, amely érintetlenül hagyná Anglia függetlenségét, Máltát a fasiszta Itáliának juttatná, továbbá szabad kezet adna neki a Mediterráneumban. Ha Anglia méltányolható magatartást tanúsít, és hozzájárul, hogy Németország és Olaszország felossza egymás közt Afrikát és a Közép-Keletet, a béke garantálható számára. Halifax és Chamberlain többször megpróbálták elfogadtatni ezt a javaslatot a brit háborús kabinettel. – Ha elfogadták volna, a mi náciellenes tevékenységünk hamarosan britellenes tevékenységgé változott volna... – mondta Stephenson. Az utolsó békeajánlat Rómából eredt, ahol a német követ megfejtette a londoni amerikai nagykövetségről kiszivárgott utolsó információkat, Roosevelt őszinte sorait, amelyekben kifejtette, miért nehéz Churchillnek juttatnia a negyven vagy ötven kimustrált rombolót. Stephenson most még 115

határozottabban érvelt a biztonságos és koordinált hírszerzési együttműködés érdekében, amely összehozza majd azokat, akik szemben állnak a nácikkal, tekintet nélkül arra, milyen nemzetiségűek. A Tyler Kentügy jó érvül szolgált. Kennedy nagykövet némileg tisztázta magát a kiszivárogtatás felelőssége alól, de a katonai ügyekkel foglalkozó kongresszusi és szenátusi bizottság ugyanabba a kategóriába sorolta őt is, mint Halifaxot. Ez röviddel Stephenson első washingtoni villámlátogatása előtt történt. Kennedy hangsúlyozta, hogy a náci Németország nem szenvedhet vereséget. Megismételte azt a nézetét, hogy Churchill gátlástalan áskálódó, aki ,,fel akarja robbantani az amerikai nagykövetséget és a németekre fogja kenni, ha ezzel képes bevonni az amerikaiakat.” Churchill mindenáron kerülte az elhamarkodott akciókat, amely megriasztotta vagy ellenállásra kényszerítette volna az amerikaiakat. Az események az ő kezét is megkötötték. Telefonon felhívta Paul Reynaud, Franciaország miniszterelnöke, és angolul ezt mondta neki: – Vesztettünk. Legyőztek bennünket. Elvesztettük a csatát. Ha Anglia még kitart néhány hétig, ha Rooseveltet nem távolítják el a Fehér Házból a defetisták, ha az Egyesült Államok legalább a titkos hadseregek számárá szállít fegyvereket (kezdve azokkal, amelynek tagjai már készültek, hogy szükség esetén akár Angliában is felvegyék a küzdelmet a nácikkal) – még lehetett remény a szabadságra. A Baker Street-i Szabadcsapatot Churchill utasította, hogy készüljenek fel a gerillahadműveletekre. Egy testületet készültek létrehozni azzal a céllal, hogy „koordinálja az összes felforgató és szabotázsakciót – lángba borítani Európát”. A hivatalos akciót két hónappal elhalasztották, míg Stephenson előterjesztette a javaslatot Rooseveltnek. Eszerint a lángba borítandó Európához a megszállt Anglia is hozzátartoznék, s az itt tevékenykedő gerillákat New Yorkból irányítanák. Ami áprilisban akadémikus kérdésnek tűnt, annak most minden valószínűsége megvolt. Stephenson nem túlzott, amikor azt mondta Rooseveltnek, hogy Hitlernek nem kerül sok idejébe, hogy leigázza felkészületlen szomszédait, de sokáig tart majd, míg a szabadság erői felszabadítják azokat.

116

– A Führer nem egyszerűen őrült – mondta Stephenson. – Maga a megtestesült gonosz. Senkinek a történelemben nem volt még olyan fegyverzete, mint neki. A propagandája agyafúrt. Szinte műszaki alapossággal tartja kézben az embereket. Szétszaggatta a katonai kézikönyveket, és megírta a magáét. Stratégiája a rémületkeltés, a félelem és a kölcsönös gyanakvás felébresztése. – Eljön az idő, amikor azok moráljára kell támaszkodnunk, akiket nem öltek meg, és nem hurcoltak a rabszolgaság táboraiba, s fel kell építenünk egy hírszerzőrendszert, hogy rálelhessünk az ellenség gyenge pontjaira. Kénytelenek leszünk beérni emberi erőforrásokkal, s bízni abban, hogy ezek felülmúlják majd a gépeket.

117

Második rész A HARC MEGKEZDŐDIK

,,Harcra hát, fiúk – Sir Andrew szól Sebem csak fáj, de meg nem öl Lefekszem én, s vérem folyik kicsit, Aztán legott én küzdök majd elöl.” Sir Andrew Barton balladája

118

15. A német csapatok özönlöttek Franciaországba. Minden jel arra utalt, hogy a franciák különbékét kötnek. Ez esetben Németország elfoglalja majd Párizst és az ipari központokat, s hozzájárul egy francia kormány működéséhez a déli területeken. Churchill kétségbeesetten ingázott Anglia és Franciaország közt, hogy aládúcolja a szövetségesi morált, és megrendülve tapasztalta, hogy a döntéseket Reynaud felesége befolyásolja. Hélène de Portes grófnő a miniszterelnök maradék bátorságát is elvette, azáltal, hogy többnyire ágyán feküdt, hisztérikusan zokogott, és követelte, hogy hagyják egyedül. Stephenson elkísérte Churchillt öt kimerítő útjának egyikén, amelyet mint új miniszterelnök tett. Hatvanas évei közepén csöppent a legfőbb hadúri tisztbe, s hadseregei éppen azon igyekeztek, hogy kimeneküljenek az ellenség csapdájából. Csaknem minden vízi jármű, amely alkalmas volt, hogy átszelje a Csatornát, szinte folyamatos láncban járt odavissza Dover és Dunkirk bombaverte tengerpartja közt. Párizsban Reynaud semmit sem tudott az evakuációról. Dermedten bólogatott, amikor Churchill, aki számára csak egy rózsás bőrű, ritka hajú, művészekre emlékeztetőén finom kezű kis öregember volt, ezt mondta: – Inkább az utolsó szálig essünk el a harcban, semhogy rabszolgaként tengődjünk tovább. – Churchill fel-alá menetelt Reynaud hálószobájában. – Nagy a valószínűsége, hogy Hitler lesz a világ ura – mondta. – Együtt kell kigondolnunk, hogyan csapjunk le újra és újra, nem számít, mibe kerül, s hogy meddig kell próbálkoznunk. – Ránézett a francia miniszterelnökre, aztán nehézkesen leült. Kedélyállapotának változásai hol elfelhőzték, hol újra felderítették csecsemőarcát. Durcás lett, könny gyűlt a szemébe, majd megdühödött. Válaszképpen Reynaud elkántálta Hitler győzelmeinek sorát: – Lengyelország huszonhat nap alatt, Hollandia öt nap alatt, Luxemburg tizenkét óra alatt esett el. Churchillre nézett csillogó, szomorú szemeivel. – Belgiumnak vége. Most Franciaország következik... Churchill, visszatérve Londonba, ezt mondta a parlamentben: – Egyetlen célunk van és egyetlen szándékunk, amelytől nem téríthetnek el bennünket. El vagyunk szánva rá, hogy elpusztítjuk Hitlert, és a náci rezsim írmagját is kiirtjuk. Ettől bennünket semmi sem tántoríthat el – semmi! Nem egyezkedünk, nem tárgyalunk... Sohasem adjuk meg magunkat. – Mialatt 119

beszélt, a katonai vezetők veszteségeiket számolgatták. Anglia úgyszólván védtelen volt. Expedíciós csapatai a meghódított Franciaországban hagyták fegyvereiket. A Daily Mirror című londoni képeslap ezzel a szalagcímmel jelent meg: VÉRES CSODA! A kisegítő flottának az eredetileg lehetségesnek vélt 50 ezer harcos helyett 338 ezret sikerült evakuálnia. Ezt azután mint a dunkirki csodát emlegették. Churchill azonnal figyelmeztette népét: „katasztrofális vereséget szenvedtünk”. Hitler hiába próbálkozik a felforgatás és a megvesztegetés fegyverével, mondta. A Baker Street-i Szabadcsapat előkészületei során kifejtette: „Ha a Szigetet, vagy nagy részét leigázzák és kiéheztetik”, a harc addig folyik majd, míg „az Újvilág minden erejével és hatalmával el nem indul, hogy felszabadítsa az Óvilágot”. Hat nappal később Roosevelt elnök nyilvánosan válaszolt. “Egyszerre két főirányba haladunk majd: e nemzet anyagi erőforrásait az ellenfelek szintjére hozzuk, és felgyorsítjuk azoknak a lehetőségeknek a kiaknázását, amelyek révén itt, Amerikában bármilyen veszély kihívásaira felkészülhetünk...” Azzal, hogy nyíltan elkötelezte magát az Egyesült Államok nevében, tekintettel a hazai háborúellenes érzelmekre, óriási kockázatot vállalt. – Ez volt az első nagyszabású döntése – támogatni Angliát akkor, amikor már mindenki úgy gondolta, elveszett – idézte fel később Stephenson. Sokkal jobban megértette az elnök nehézségeit, mint a legtöbb brit politikus. A megszállt Párizsból kiszökött Noel Coward azoknak a konspiratív irodáknak az egyikében pillantotta meg az alacsony, karcsú kanadait, amelyek egyik napról a másikra létesültek a Queen Anne's Gate környékén. Coward a francia hírszerzéssel működött együtt. – Amikor ránk rogyott a tető, hirtelen rájöttem, hogy amit mi csináltunk, csak játék volt – mondta. – Egyik ötletünk az volt, hogy röpcédulákat szórunk Berlin fölött. Ilyesféle szöveg lett volna rajtuk: „Látjátok? – a Führer nem tudja feltartóztatni a szövetséges bombázókat.” Miután visszátértem Angliába, ez kissé patetikusnak tűnt. Ó, istenem, gondoltam, ezek itt addig malmoznak, amíg a németek tankjai elérnek Westminsterbe. El kellett mennem a St. Ermin Hotelbe a Caxton Streeten, amely egyformán közel esett a Lordok Házához és a Viktória pályaudvarhoz. Egy összekötővel kellett találkoznom a szálloda előcsarnokában. Ezen a piszkos helyen vártam, amikor egy férfi 120

megszólított: „Kövessen!” Azt hittem, kimegyünk az utcára, s onnét valamilyen titkos címre. Ehelyett az ellenkező irányba, a lifthez mentünk. A benne levő tábla szerint a harmadik emeletig járt, de legnagyobb megdöbbenésemre a negyedikre vitt fel. Egy portásuniformisba gyömöszölt óriás állt őrt, és igen barátságtalanul nézett. Később megtudtam, hogy Corneliusnak hívják. – Ez volt a Speciális Hadműveletek Intézménye, amit mi később Baker Street-i Szabadcsapatnák neveztünk. Valami fickó azt mondta, hogy Roosevelt elnök azt szeretné, ha helyette harcolnánk. Ott volt Little Bill is, nagyon nyugodt volt, félig leeresztett szempillájú, de azért mindent látó szemekkel nézett rám. Mindössze ennyit mondott: „Az utóbbi években jól együtt tudtunk működni Roosevelttel.” Stephenson ez idő tájt kemény összecsapásokba keveredett azzal kapcsolatban, hogyan kezeljék a jövőben Bletchley Ultra-jelentéseit. Az Ultra sokféle hírszerzési forrásra támaszkodott, de főképpen az Enigmák által kódolt német parancsok megfejtésére alapozták. A lehallgatott anyagokhoz alapos kommentárok és elemzések csatlakoztak. Félő volt, hogy a németek kínzással kicsikarják azokból a lengyel vagy francia foglyokból, akik tudtak róla, hogy az angoloknak sikerült hozzájutniuk a HeydrichEnigmához. Legalább egy tucat vezető párizsi és varsói hírszerzőtiszt tudott a britek zsákmányáról, s elárulhatták, akár véletlenül, akár vallatás során. Ha a németek rájönnek, hogy az Enigma brit kézben van, csak egy kapcsolót kellett volna elfordítaniuk, hogy másik rendszerre váltsanak, s ez tönkretette volna az Ultra használhatóságát. (A háború után hivatalos vizsgálatok igazolták, hogy a titkot senki sem fedte fel. Az amerikaiak és az angolok örökre lekötelezettjei a titok megőrzőinek – s az események fényében nézve a dolgot, nem lehetnek elég hálásak érte.) Stephenson és a többiek kínos helyzetben voltak, mert újabb bizalmas dolgokat kellett közölniük az amerikaiakkal, ami az ellenség riasztásának kockázatával járt. Az Ultra még sötétben tapogatózott. Bletchley kriptográfusai különböző, egyidejűleg használt Enigma-kódok és variációik tucatjaival birkóztak meg. A megszállt Dániában működő német javító-karbantartó szolgálat más Enigma-kódokon adta napi szokásos parancsait, mint az Atlanti-óceánon 121

cirkáló tengeralattjárók. Továbbá a németek különleges rejtjelek több változatát is használták. Bletchleyben ki kellett dolgozni a sorrendet, amelyben ezeket az elfogott üzeneteket dekódolták, nehogy egy igazán jelentős és fontos parancs hiába várakozzék, miközben a specialisták valami kevéssé fontos dologgal bajlódnak. Maga a „specialista” szó is túlzás, hiszen ezek az emberek még csak tanulták ezt a mesterséget. Amit megvalósítottak, tulajdonképpen osztályozási rendszer volt, amely növekedésével vált mind értékesebbé. A hatalmas mennyiségű anyagban, amelyet megfejtettek, aláhúzták, amit kulcsszónak tartottak, dossziét nyitottak neki, és indexszel látták el azt. Ez az egyre dagadó gyűjtemény vezetett hirtelen felfedezésekre. Egy fegyverkísérletekkel kapcsolatos szokványos üzenet olvasása közben egy hírszerzőtiszt felfigyelt egy szóra – mondjuk a “szilárd üzemanyag”-ra. Az üzemanyagot hajón szállították Dániába. Ez vagy egy újabb kísérletsorozatra utalt, vagy új fegyver haditengerészeti rendszerbe állítására a dániai támaszponton levő német hajókon. Ez a detektívmunka attól függött, kinek mi jut eszébe először a szóról. Ez egyben arra is magyarázat, miért voltak létfontosságúak Bletchley számára az enciklopédikus emlékezőtehetségű tudósok. Volt mindebben egy nagy lehetőség. Stephenson tudta, hogy a munka egy része mechanikusan is elvégezhető, de Angliának nem volt meg hozzá a műszaki eszköztára. Közben az emberi agyak ütegeinek számát újra növelni kellett. S miért ne amerikai szakértőkkel? Távol élő professzorok helyett amerikai hírszerzőtisztek jöjjenek Bletchleybe, hogy a nap huszonnégy órájában kéznél legyenek. Ügy tűnt, az ötlet forradalmi. Ha az Ultra életfontosságú az életbenmaradáshoz, akkor bizalmi kérdés, hogy megosszák az amerikaiakkal is. Roosevelt éppoly gyorsan értesülhet, mint Churchill, mit tudott meg a brit hírszerzés a német szándékokról. De az elnök kivételes személyiség volt. Szabad ilyen tudás terhét semleges tisztek vállaira rakni? – Létezik még egy olyan különös teremtmény, mint egy amerikai hírszerzőtiszt, aki nem a saját ügynökségének dolgozik? – kérdezte egy kellemetlenül ellenséges brit tengernagy. – Ha amerikai tudósok érkeznek, alávetik-e majd magukat a titoktartás fegyelmének, és a vele járó elszigeteltség megpróbáltatásainak? Stephenson amerikai koponyák megszerzése mellett érvelt, miközben azon töprengett, hogyan lehetne gépi úton megoldani a rejtjelfejtés és osztályozás 122

emberi energiákat emésztő feladatait Bletchleyben. Azt javasolta, Brit Tabulátor legyen a fedőneve a Colossus névre keresztelt számítógépnek. Angol szakértők segítségével kisebb és jobb változatok konstruálására volt szükség – az Egyesült Államokban. A számítógépek egészen új dolognak számítottak, s elektronikus változatuk ismeretlen volt. Stephenson úgy gondolta, az International Business Machines lesz a gyártó. De hogyan lehetne eltitkolni az IBM előtt az igazi célt? A komputereket a francia hírszerzés mintájára csak mint „bombákat” emlegették – szomorúan emlékezve a napokra, amikor Párizs volt a rejtjelfejtés kutatásának központja. Az első angol építésű modelleket Bletchley közelében szerelték össze, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a gyártásnak olyan helyen kell folynia, ahol az ellenséges bombázók nem veszélyeztethetik: az Egyesült Államokban, ahol az amerikai matematikusok segítségével mód nyílik tökéletesítésére is. Elvágva Franciaországtól és Európa többi részétől, honnét szerezhettek volna újabb hírszerzőtiszteket? Stephenson csak az amerikai földrészre gondolhatott. Az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában bevándoroltak milliói éltek, akiknek anyanyelve az ellenség által megszállt országok valamelyikének nyelve volt. Még fontosabb, hogy ezek az „új” amerikaiak első kézből való információkkal rendelkeztek az egyes területekről, a nácik által üzemeltetett gyárakról és bányákról. Tudták, kit lehet megbízni titkos egységek létrehozásával a megszállt régiókban. Ez utóbbiakat ki lehetett képezni a semlegesség megsértése nélkül. Erre a célra szinte kínálkozott a kanadai ősvadon. Ezek a fontolgatások igencsak elfoglalták Stephensont 1940 májusában. Ebben a hónapban ért véget a furcsa háború. Ez minden külső jel ellenére, meglepte Angliát. A Baker Street-i Szabadcsapatot, a gerillaháború szakértőit és a hírszerzőfőnököket kötelezték, hogy ne reagáljanak, ha gúnyolják a brit zavartságot és felkészületlenséget. – Egy hétbe zsúfoltuk össze azt, amihez normális körülmények közt egy évre lett volna szükség – mondta utóbb Stephenson. – Félresöpörtük a merev bürokrácia kifogásait, az ujjukkal malmozókat, a katonai őskövületeket. Meg merem kockáztatni: újabb ellenségeket szereztünk... – Azt remélte, parancsnoki beosztást kap a hagyományos hadviselésben. Negyvennégy éves volt, de úgy tűnt, a veszély egy ifjú erejét kölcsönzi neki. Churchill magánvacsorára hívta meg, a meghívás módja szívélyes, köznapi 123

és diszkrét volt: „Kedves Bill – bizonyos dolgokat meg kell beszélnünk. Kérem, jöjjön ma este hétre a Beaver'sbe. Winston Churchill.” Kellemes este volt. az ég fakókék, mint május végén, június elején általában. Stephenson úgy döntött, gyalog megy, talán, hogy tegyen egy vargabetűt a homokzsákokkal borított BBC épületkolosszusa felé, amely ekkorra a náci szolgaságba vetett milliók számára a remény szikráját jelentette, Beethoven Ötödik szimfóniájának első ütemeit dúdolta. Tititi-tá: morzenyelven a V jele. Megindító kompozíció. Drámai szignál lenne belőle: V, mint victory, győzelem. Bevezető a BBC európai nyelveken sugárzott adásaihoz... A titkos hadseregek szignálja: a vezetők hallgatnák, és a Vszimbólumra gondolnának. Tititi-tá... meg fogja említeni az ötletet Churchillnek. Elhaladt a Yorkshire-i Szürke nevű régi vendéglő mellett, amely az amerikai tudósítók törzshelye volt. Az ajtón a Viktória királynő szavait idéző felirat virított: „Kérjük, vegye tudomásul, hogy ez a ház nem ismer pesszimizmust. Bennünket nem érdekelnék a vereség lehetőségei. Effélék nem léteznek.” A Regent's Park felett a légvédelmi ballonzár egy léggömbje imbolygott. Még elég gáz volt benne, hogy egy kimerült elefánthoz hasonlítson. Ezeket a léggömböket olyankor bocsátották fel, ha légiriadó volt kilátásban, kábeleik acélhálót formáltak a bombázógépek ellen. A mayfairi kerületi rendőrőrszoba mellett cserkészfiúk csapata álldogált, ők viszik majd az üzeneteket az őrszobák közt, ha a telefonvonalakat a bombák megrongálják. A nehézségeket – tűnődött Stephenson – a briteknek találták ki. Szeretik, ha az útjaik kanyargósak, ha a vonataik lassúak, ha a telefonvonalaik keresztezik egymást. Békében folyton zúgolódnak a felsőbbség ellen. A háborúban megkönnyebbülten felsóhajtanak, mert úgy látják, a helyzet normalizálódik. Churchill számára mindenesetre katasztrofálisnak bizonyulhatott volna ez a mentalitás. Nem árt emlékeztetni rá, hogy az effajta közhivatalnokokat működésük során sohasem befolyásolhatták magántermészetű kétségeik. Jól érzik magukat a magányban. Ha elszigetelődnek, kibújik belőlük a szigetlakó. A kis ember úgy haladt, mintha rugók vinnék előre lábait. A friss levelek kedves zöldbe öltöztették a londoni fák kormos ágait. A Portland Place-on 124

egy virágáruslány kiabált: – Fel a fejjel, gyerekek, hóttig éltek! – A nap időről időre átsütött a kavargó felhők közt. Stephenson elkanyarodott a Regent Street felé, majd befordult egy utcácskába, amelyet kétfelől koromfestette, aládúcolt épületek szegélyeztek, s amely a Stornoway Househoz, egy csúf palotához vezetett. Churchill az ajtóban fogadta a virágcsokrot szorongató jövevényt, majd karon fogta és bevezette. – Először a vacsora, aztán beszélgetünk. Stornoway földesura volt a vendéglátó – Lord Beaverbrook, egy másik kis harcias kanadai. Az asztal körül ülő katonai parancsnokok közt voltak franciák is, éppen készültek hazarepülni, hogy megnézzék, mi maradt hazájukból, s ott ült Hugh (Boom) Trenchard is, akinek a békítgetés zavaros éveiben is sikerült megőriznie a Királyi Légierőt. Előtte állott a nagy feladat, a harc a légtér birtoklásáért. Legjobb vadászgépeit Franciaország felett vesztette el, s magában azt gondolta, hogy negyvennyolc óránál tovább nem tud ellenállni egy totális német légitámadásnak. A franciák rosszkedvűen hallgattak. Churchill, aki egyszer a német előrenyomulás alapján már felvázolta a „rémálom menetrendjét”, most kimondhatatlanul brutális összecsapást jósolt, amelyből a nők és a gyermekek sem maradnak ki, s melynek fegyverei az árulás és az emberkínzás lesznek. – Bármit tesznek is – közölte a franciákkal – mi harcolni fogunk, harcolni, harcolni, harcolni. Stephenson többnyire hallgatagon ült. Ha beszél, úgy tűnhetett volna, elébe akar vágni Churchillnsk, aki egy-egy gondolatot egy ókori bölcs tömörségével foglalt össze. A javakorabeli férfi diákos lelkesedéssel sziporkázott. Szinte kóstolgatta a szavakat, melyek úgy hangzottak, mintha egy előre megírt beszéd részei volnának. – „Harcolni fogunk, harcolni, harcolni, harcolni...” Amikor már körbejárt a portóis palack és a szivarosdoboz, Churchill felemelkedett, és odaintette magához Stephensont. A súlyos drapériákkal elfüggönyözött ablaknál beszélgettek, négyszemközt. – Winston azzal kezdte, hogy egyenesen rámszegezte a mutatóujját. „Tudja, mi a teendője. Olyan alaposan megbeszéltünk itt mindent, hogy teljes a zavar a fejekben... Ön lesz a személyes képviselőm. Minden 125

rendelkezésemre álló eszközzel támogatom majd.” Stephenson rendkívüli függetlenséget és hatalmat kapott. Neki kellett irányítania őfelsége Titkos Hírszerző Szolgálatát, de még egy ennél nagyobb feladata is volt. Harcba kellett szállnia az ellenséggel, ahol és amikor jónak látta, akcióba kezdhetett akár a titkos diplomácia, akár a titkos ügynökségek segítségével, anélkül, hogy ehhez a háborús kabinet előzetes jóváhagyását kellett volna kérnie. Egyetlen védelme, hogy tevékenységének célját csak nagyon kevesen ismerik. Ez egyáltalán nem az volt, amit Stephenson akart. Ennek ellenére ő volt a legalkalmasabb, hogy felépítse Amerikában azt a láthatatlan erődöt, ahonnét a Hitler-ellenes küzdelem támogatást kap majd. A következtetés elkerülhetetlen volt. Anglia léte most egy romantikus képzethez való vonzódáson múlt, amely a múltban látszólag elkerülhetetlen katasztrófáktól óvta meg. Fegyverei szinte nem is voltak. Hitler a világ kolosszális fővárosává készült átalakítani Berlint. – Jó esélye van rá, hogy meghódítsa a világot – mondta Churchill. – Csak annyi hiányzik neki, hogy ez a kis sziget kapituláljon. Mondja ezt meg az elnöknek! Az új szervezetnek kezdetben nem volt hivatalos neve. Akik tudtak róla, „BSC”-nek hívták. A fedőnevek, a kezdőbetűk és az olyan házi kifejezések, mint a „cég”, vagy a „barátaink”, lehetővé tették, hogy kedvezőtlen körülmények közt is beszéljenek róla. A Baker Street-i Szabadcsapat klubfélévé vált. A háborús idők nyomása alatt nemigen volt mód igazoló iratok ellenőrzésére. Ki-ki kénytelen volt feltételezni, hogy a klub tagjai kiállják a próbát, elfogadnak bizonyos közös eszményeket, és betartják a játékszabályokat. A Baker Street-i Klub a legmegfelelőbb név volt. A BSC-t csak akkor kezdték el British Security Coordinationként tisztelni, amikor az amerikai külügyminisztérium nyilvántartásba vette. A név ártatlanul hangzott. Ma már azonban mindennek tűnik, csak ártalmatlannak nem. A BSC sebesen kialakította New York-i főhadiszállását. Úgy látszott, küszöbönáll az Anglia elleni invázió. Stephenson megbízatása, mire elkészült, több száz oldalra rúgott. Feladatai az Anglia ellenfeleit segítő amerikaiak elleni akcióktól az amerikai kikötők szemmel tartásán át, egy nácibarát kormány megbuktatásáig terjedtek. A BSC gerillaháborút irányított semleges amerikai földön működő biztonságos főhadiszállásáról. Az 126

elsőrendű feladat a fegyverek és az amerikai haditengerészeti támogatás biztosítása mindenütt, ahol erre szükség volt. Stephensonnak annak feltételezésével adták a megbízást, hogy Anglia elbukik, Roosevelt pedig megengedi a földalatti hadviselés vezetőinek, hogy amerikai támaszpontokról folytassák a harcot, együtt az angol területeken működő náciellenes partizánok központjaival. Amikor az Ultra még hatásosabb lett, Bletchley jelentette, hogy a németek Anglia megszállását tervezik, egyidejűleg pedig egy, az egész földkerekséget átfogó birodalom megteremtését. Az, hogy a brit expedíciós erőknek sikerült megmenekülniük Dunkirkből, megmutatta az Ultra-rendszer hatékonyságát. Roosevelt elnök tudott erről, s ez közrejátszhatott abban, hogy tolerálja Stephenson tevékenységét, akkor is, ha ez politikai bonyodalmakat okozott a Fehér Házban. Az Ultrának nem volt centrális szerepe a dunkirki csodában. Okozott némi kárt is, Rooseveltre ugyanis azt a benyomást tette, hogy a britek csellel és ravaszsággal ki tudják egyenlíteni a fegyverek hiányát. Hitlernek és tábornokainak a Dynamo miatt nem sikerült felőrölniük az Európában csapdába esett brit hadsereget. A Dynamo, ami az evakuáció fedőneve volt, meglepetésszerűen érte a németeket. Történészek később találgatták és vitatkoztak azon, miért engedte a Führer, hogy az angolok elmeneküljenek, hiszen a hadsereg elpusztítása könnyű győzelemhez segítette volna Anglia felett. Ennek pedig kiszámíthatatlan következményei lehettek volna. Az igazi magyarázat az, hogy a bletchleyi kódfejtők egyszerre alkalmazták az Ultra még kiforratlan információvisszakereső rendszerét és a többi német rádióközlemények elemzését. Képesek voltak arra, hogy előre megfejtsék a német szándékokat, sőt, hogy megjósoljanak bizonyos német hadműveleteket, még mielőtt Franciaország elveszett volna, így aztán május nagy részében Bertram Ramsay ellentengernagy összetoborozhatott 848 kapitányt a Dynamóhoz a halászok, a jachttulajdonosok, a kereskedelmi tengerészek és a Királyi Haditengerészet tisztjei közül. Ramsay gondoskodott róla, hogy minden hajó, legyen bármilyen apró, készleteket, üzemanyagot, élelmiszert és térképeket kapjon a Dunkirk és Dover közti huszonkét mérföldes útra, amelyen a brit expedíciós erőket haza kell hozni. A többi az egyes 127

kapitányok dolga volt. A Dynamo meglepte a németeket, mert lehetetlennek tartották, hogy az angolok ilyen evakuációt képesek rögtönözni a Blitzkrieg kellős közepén. Hitler tudta, hogy Chamberlain és Halifax békéért akar esedezni Anglia számára. Chamberlain azonban már nem volt miniszterelnök, Halifax pedig már csak névleg volt külügyminiszter. S nem utolsósorban, Hitlernek tantaluszi kínokat okoztak a Chamberlain-Halifax-féle javaslatok a háború befejezésére, egészen 1940. május 28-ig. (A brit háborús kabinet 1971-ben nyilvánosságra hozott jelentése szerint.) Hitler feltételezte, hogy a Chamberlain- Halifax-féle békítgetők még uralják a brit politikát. Június 4én, miközben nagy német erők vonultak Dunkirk felé, Hitler kénytelen volt ráébredni, hogy kicselezték: becsapták a csatatéren és félrevezették a politikában. Ekkor rendelte el a Királyi Légierők elpusztítását, mintegy az Anglia elleni invázió előjátékaként. Pártbéli elvbarátja, Hermann Göring úgy ítélte meg, négy nap alatt meg lehet tisztítani a légteret a brit harci repülőktől. Dunkirk után némi szünet állt be a német előretörésben. Történészek szerint azért, mert Hitler még remélte, hogy meg tud állapodni Angliával. Roosevelt elnök azonban tudta az igazságot, mivel az FBI révén megkapta Bletchleyből a német katonai alakulatok tevékenységéről szóló összefoglalót. Norvégiái kikötőkből csapatokat vontak össze Franciaországba, légi hadosztályokat dobtak át olyan bázisokra, ahonnét már bombázhatták Angliát. Már a személyi áthelyezések hosszas sora is megerősítette, amit Hitler elmondott parancsnokainak, de amire nem figyeltek oda eléggé: megszállni készülnek Angliát. Ebben az átmeneti szélcsendben Stephenson előbbre lépett a BSC kialakításában. New York lett a centrum, mivel ez a város volt a szabad világ kereskedelmi és kommunikációs központja. Innét a földalatti háború minden fajtáját lehetett irányítani, nemcsak az elfoglalt területeken tartózkodó megszállók ellen, hanem az amerikai kontinensen működő náci ötödik hadoszlop ellen is, és ahol a következő támadások is várhatóak voltak. Angliából áramlani kezdtek az Egyesült Államokba a titkos hadviselés szakemberei, s azok a találmányok, amelyeket megfelelő 128

gyorsasággal és mennyiségben csak Amerikában lehetett előállítani. Ha Anglia elbukik, New York lesz az új forrása annak a morális és fizikai támogatásnak, amelyre az eleinte egymástól függetlenül küzdő titkos hadseregeknek szükségük lesz. New Yorkra, mint az ellenállás idegközpontjára akkor is szükség lesz, ha Anglia mégis talpon marad. A történészek utóbb úgy ítélték meg, hogy a szélcsendben tulajdonképpen a béke is benne volt. Ezt azonban még az Ultra eredményeit nem ismerő, hétköznapi emberek is másképp vélték Angliában. Sajátságos módon Angliának abban az évben nagyon szép nyara volt. Rebecca West, aki Balkán-specialistaként került a Baker Street-i Szabadcsapatba, így írta le a hangulatot a Fekete bárány, fehér sólyom című könyvében: „Ennek a ragyogó nyárnak a felhőtlen ege alatt, melyet különös módon a léggömbök ezüst elefántjai pettyeztek, sápadt emberek ültek a Regent's Park padjain, a rózsaágyak között. Különös komolysággal nézték a tündöklő virágokat, s beszívták az illatukat. »Ilyen a rózsa, ilyen az illata. Erre kell majd emlékeznünk, ha ránk tör a sötétség...« Ezek közül az emberek közül a többség hitte, s joggal, hogy olyan támadást intéznek ellenük, amely szörnyűbb, mint amilyet az embereknek valaha is el kellett viselniük. Senki se becsülje le őket azzal, hogy azt mondja: nem féltek. Féltek, hiszen nem szamarak vagy ökrök voltak, hanem emberek. De sápadt ajkaik nem nyíltak olyan szavakra, melyek biztonságérzetet kölcsönöznének ugyan, de szégyent hoznának rájuk.”

129

16. „Az a manőver, amely egy újabb szövetségest visz a csatatérre, éppoly hasznos, mint amellyel csatát nyernek” – írta Churchill az első világháborúról szóló önéletrajzi összegzésében. Mint második világháborús miniszterelnök hozzátette ehhez, hogy annak, aki be akarja vonni az amerikaiakat, nem szabad félnie. Lélegzetvételnyi szünetet tartott. „Nem szabad félnie?” – keresgélte a megfelelő szót, miközben Stephcnson várt. „önnek – rettenthetetlennek kell lennie!” Churchill igényes volt a fedőnevekkel kapcsolatban. Nem lehettek se dagályosak, se hétköznapiak. A Baker Street-i Szabadcsapat komolytalan nevébe belenyugodott, mert a „németek sohasem fognak annyira hülyének hinni bennünket, hogy az elnevezéssel világgá kürtöljük a tényleges címet”. A Baker Street természeteden egyáltalán nem a valódi cím volt, azokat az ügynökségeket fedezte, amelyek Londonban hírszerzői hálózatok újraszervezésével, és európai gerillahadseregek létrehozásával foglalkoztak. A BSC azonban Amerikában volt, rajta keresztül haladtak át a Szövetségesek összes titkai. A BSC jelentései ettől kezdve a Rettenthetetlen jelzést kapták. Stephenson egyébként útlevélellenőrző hivatalnokként érkezett vissza New Yorkba. Ez az alacsony beosztás elfogadható volt az FBI számára – tudták, hogy ez a külföldön dolgozó brit hírszerzőfőnökök hagyományos fedőneve. Az újdonsült útlevélvizsgáló közvetlen szándékai közt ott volt, hogy amerikai segítséget szerezzen annak a fegyvernek a fejlesztéséhez, amelytől a britek saját, és talán az egész civilizáció megmenekülését várták: a hírközléshez. Az Ultra ennek a fegyvernek a része volt. Hogy ez a fegyver pajzsból kard legyen, gyorsan kell az ellenséges parancsokat elfogni és megfejteni, gyorsan kell parancsokat továbbítani a gerillaegységeknek, és mindezt a legnagyobb titokban. Churchill 1940 júniusában maga is úgy nyilatkozott, hogy e harc nagy részét partizánok, speciális ügynökök, forradalmárok és szabotőrök fogják folytatni. Hadműveleteiket rádión kell összehangolni. A drótnélküli hírközlés nemcsak a németeket tette alkalmassá a Blitzkriegek megvívására, de alkalmazni lehetett az ellenük folytatott akciók koordinációjára. „Nem szabad, hogy a defenzíva szelleme, amely a franciákat tönkretette, elrontsa a mi összes kezdeményezésünket is” – írta Churchill egy bizalmas feljegyzésében. – „Mily nagyszerű volna, ha a 130

németeket rá lehetne kényszeríteni, hogy azon tűnődjenek, hol fogják őket legközelebb megverni, ahelyett, hogy arra kényszerítenének bennünket, hogy elfalazzük magunkat a szigeten, és tetőt emeljünk fölé!” Stephenson, miután 1940. június 21-én visszatért New Yorkba, fejest ugrott a drótnélküli-háborúba. Churchill az előző napon, 20-án mondta a parlament titkos ülésén, hogy Franciaország bukása az invázió előjátéka: – Folyamatos, kemény bombázások – esetleg fokozódó hevességgel – válhatnak mindennapi életünk szokásos körülményévé. Próbára teszik majd az idegrendszerünket: erősebb-e, mint az övék? – Arra az esetre, ha a német bombázások megsemmisítik az Angliában működő titkos eszközöket, másolatokat kell vinni New Yorkba, beleértve a rádióbemérés módszereit is. Cserébe meg kell kérni az amerikaiakat: segítsék Stephensont, hogy elláthassa Bletchleyt az amerikai rádiótájoló állomások tengeralattjárókra vonatkozó információival. De ez csak a kezdet volt. Még mielőtt az amerikaiak szerepet játszhattak volna a gerillahadműveletekben, és Nagy-Britannia atlanti-óceáni csatáiban, Stephensonnak már az Egyesült Államokon belüli ellenséggel kellett csatáznia. Ez egy aljas, váratlan mellékepizódja volt a háborúnak, következésképpen alábecsülték azok, akik a Csatornánál kibontakozó háború későbbi krónikásai lettek. Ez volt az első gerillaakció, amelyet amerikai földön vívtak meg. Ha itt legyőzik az angolokat, az Anglia vereségét jelentette volna. A Stephenson érkezése utáni szerdán a Waldorf Astoria egy magánlakosztályában a nácik európai győzelmeit ünnepelték. A házigazda az SS hírszerző főnökének, Reinhard Heydrichnek az ügynöke volt. A vendégek jelentős amerikai személyiségek, milliomosok és iparbárók, akiket unszoltak, hogy „vágjak el az Angliának adott támogatást”. E tanács dr. Gerhard Alois Westricktől származott, egy kereskedelmi képviselőnek álcázott német hírszerzési ügynöktől. Westricknek több náci gazdája között a fő-fő gazdája Heydrich volt... A Waldorf Astoria-béli partit, mint mondta, nemzetközi jogászi minőségében adja. – Angliát három hónapon belül eltakarítják – tájékoztatta vendégeit. – S akkor Amerika olyan lehetőségekhez jut az Új Német Birodalommal való kereskedelemben, amelyek felülmúlják az önök legmerészebb álmait is. – Stephenson ismerte Westricket. Ő volt az a náci képviselő, aki évekkel ezelőtt üzleteket kötött 131

Sosthenes Behn ezredessel, az International Telephone and Telegraph vezérigazgatójával, akinek része volt fegyverek gyártásában a németek, s ellen-fegyverek gyártásában az angolok számára. Behn részt vett Westrick partiján, s ott voltak az ügynök azon ismerősei is, akiknek pénzügyi érdekeltségeik voltak Németországban, és azokon a területeken, amelyekre most borult rá a nácizmus árnyéka. James D. Mooneyt, a General Motors tengerentúli igazgatóját szemelték ki arra. hogy nyomást gyakoroljon Rooseveltre: függessze fel Anglia támogatását. Edsel Fordnak és milliomos pennsylvaniai barátjának, Ralph Beaver Strassburgernek nagy beruházásai voltak Németországban, s különböző tulajdonai Franciaországban, amelyeket szerettek volna megvédeni Göring kincsvadász mohósága elől. Más amerikai vállalatok igazgatóiról is feltehető volt, hogy hajlamosak elhinni: a nácik megnyerték a háborút. Ez Westrick ünnepi partijának napján. 1940. június 26-án nem is tűnt valószínűtlennek. A londoni háborús kabinet hírszerzési jelentésekből megtudta, hogy a német inváziót súlyos bombázások, és „egy új fegyver” bevetése előzi majd meg. Ugyanezen a napon Lord Lothian, Anglia washingtoni nagykövete lehangoló táviratot küldött. Arról számolt be benne, hogy az amerikai pesszimizmus új hulláma hatással lehet az elnök által biztosított segítségadásra, mivel az amerikaiak többsége elkerülhetetlennek látja Anglia vereségét. Erre a napra a német csapatok készen álltak, hogy sikeres inváziót hajtsanak végre a két brit Csatorna-sziget, Jersey és Guernsey ellen, s hogy horogkeresztes zászlót tűzzenek a brit lobogó helyére. A fenyegető helyzet újra és újra Stephenson eszébe ötlött, miközben az amerikai nagyágyúk részvételével megtartott Waldorf Astoria-béli partiról szóló összegzést tanulmányozta. Churchill egy újabb táviratában óvatosságot, és az ügy higgadt kezelését tanácsolta. A másik, aki táviratot kapott tőle, Lord Lothian volt. „Legyen nyájas és flegmatikus. Itt senki sem csüggedt el.” A német győzelmi ünnepély egyik feltűnő figurája volt Torkild Rieber, attól a Texacótól, amelynek tankhajói kijátszottak a britek tengeri blokádját. A Texacót Roosevelt közbenjárására már figyelmeztették, hogy megsérti a nemzetközi jogot, mire Rieber kidolgozott egy szellemes rendszert az olaj és olajtermékek semleges dél-amerikai kikötőkön át történő továbbítására... Most, amikor a németek készülnek „vértengerré” változtatni a Csatornát – a kép Churchilltől származott –, más vállalkozók is buzgón szerették volna eltanulni a Texaco módszerét, és még több üzletet kötni Hitlerrel. 132

Nem minden tőkés volt azonban olyan mohó, mint azt az arrogáns Westrick hitte. Ha rendesen felkészült volna, észrevehette volna az erős náciellenes lobbi meglétének beszédes jeleit. Nelson Rockefeller például, akinek Standard Oiljától volt is ott valaki, titokban támogatta Stephensont, s újabban igazgatóit a nemzetközi korporációk politikai felelősségére oktatta. Ugyanaz a James D. Mooney, aki jelen volt a Waldorf Astoria-béli partin is, egyúttal tagja volt Stephenson priváthadseregének, a Szabadcsapatnak is. Jelentéseit Stallforth néven jegyezte. – Amerikai korporációknak kereskedelmi monopóliumokat ajánlottak a náci birodalomban – tájékoztatta Stephensont. – Viszonzásul azt kérték, hogy az amerikai nagyiparosok ne vegyenek részt semmiféle fegyverkezési programban. Stephenson más barátai ráirányították a nyilvánosság figyelmét Westrickre. Egyikük, Frank Knox haditengerészeti miniszter, a Daily News tulajdonosa volt. Segített Clare Boothe Luce, a Time és a Life kiadójának felesége, valamint Helen Ogden Reid a New York Herald Tribune-tól. Időről időre Mary Stephenson vendégei voltak, aki szintén New Yorkban tartózkodott. Westrick igazi kilétét leleplező hatalmas újság-szalagcímek szorították rá a külügyminisztériumot, hogy kiadja Westrick útját. Ezt a különleges veszélyforrást lélegzetelállító gyorsasággal sikerült felszámolni. Egy-egy, mindössze huszonnégy órás napra annyi minden torlódott össze, hogy Stephenson utóbb azt mondta: – Éj és nappal észrevétlenül követték egymást, az ember nem tudta órával mérni az időt. Olyan volt, mintha újra a laboratóriumban lettem volna Steinyvel. A Fehér Ház biztonsága, valamint a Whitehall-lal való kapcsolattartása érdekében Britannia titkos szívébe megérkezett egy Roosevelt által kiválasztott ügynök, akinek módja volt, hogy felmérje az angolok morális állapotát, és tüzetesen szemügyre vegye az új, agresszív vezetést. Sok amerikai tiltakozott az elnöki ,,spion” ellen, aki rövidre zárhatott diplomáciai és politikai kapcsolatokat. Angliában is sokan ellenezték, hogy a titkokat, egyedüli védelmüket, egy semleges állam emberére bízzák. „A megfelelő embernek egyesítenie kell magában az erkölcsi integritást, a diszkréciót, az együttérzést és az elszántságot – írta Stephenson egy személyes feljegyzésében –, egy gazdag és elkényeztetett társadalomból érkezik majd egy nélkülözőbe, amely a megsemmisülés közvetlen közelébe jutott, s nagyon türelmesnek kell majd lennie, hogy elviselje a háború által kimerített emberek ingerlékenységét.” 133

Stephenson már döntött. William Joseph Donovan ügyvédi irodája a Wall Street 2-ben, nem messze az Útlevél-ellenőrzési Hivataltól működött. A hivatal, amely New York hajózási és pénzügyi negyedében volt, túl szűknek bizonyult Stephenson tevékenységéhez. Kanadából érkezett, üzletembernek álcázott segítői már lekötötték a Dorset Hotelt, a Hampshire House-t és a Rockefeller Centert. Stephenson régóta ábrándozott erről a terjeszkedésről. Nagyralátó tervei voltak Donovan számára is.

134

17. Donovan, első megközelítésben, nem volt a legalkalmasabb személy, hogy az angolokkal ilyen kényes területen együttműködjön, ír származású katolikus volt, s a tetejében republikánus, aki valószínűleg azt képviselte, ami a legnagyobb szentségtörés egy demokrata szemében – Roosevelt azonban bízott benne, és már korábban is elküldte személyes célú külföldi hírszerző utakra. Stephenson szerint pontosan az az ember volt, akit Angliának bizalmába kell fogadnia. Páratlan jele volt ez a bizalomnak akkor, amikor egy másik ír katolikust, Joseph P. Kennedyt olyan hűvös, ellenséges hangulat övezte. Kennedy, gyorsan magához térve a követségén lezajlott információkiadási botrányból, most panaszkodott, hogy az elnök egyszerűen megkerülte. Stephensonnak felhatalmazása volt, hogy bizonyos dolgokat Donovan tudomására hozzon. Már így is nagyon sok mindenről tudott, s mindig is volt valamilyen kapcsolata Stephensonnal az első világháborús angliai misszió óta, amikor a kanadai olyan érzékletesen festette le neki a csataterek valóságát. Tudta, hogy ő szervezte meg az angol király és a királyné nagy érzelmeket kavaró, példa nélkül álló tavalyi útját, melyről Eleanor Roosevelt ezt írta: „Hazamentek, hogy szembenézzenek a háborúval.” Amikor Charles Coughlin atya nagy hatású rádióinterjújában így nyilatkozott: „az amerikai külpolitika semlegességével játszanak”, Donovan tudta, hogy az elnök felesége egy imát hord a tárcájában, melyet Stephenson adott neki: Istenem, ne engedd, hogy az önelégültség útját járjam amíg csak tart a háború segíts emlékeznem arra, aki valahol messze ma értem halt meg. Utána megkérdezem, és megválaszolom, érdemes voltam-e rá, hogy meghaljanak értem. Ez az ima azt az érzelmi reakciót tükrözte, amelyet az Európában történtek Stephensonból kiváltottak. Keveset beszélt ezekről az érzéseiről – 135

emlékezett vissza Donovan a későbbiekben. Ehelyett Stephenson szörnyű iratmennyiséget nézett át, amelyből kiderült, hogy Németország a legszörnyűbb tömeggyilkosságokat követte el, s hogy tömegeket taszított rabszolgasorba. Régen, 1933-ban kiadott rendelkezések jelentették az alapját emberi lények Hitler fajelmélete szerinti osztályba sorolásának. Német „oktató”' filmek mutatták be. hogyan kell az orvosoknak kiválogatni a gyerekeket a megfelelő szem- és hajszíneket meghatározó táblázatok szerint, hogy milyen a megfelelő orr és koponyahossz, és miért kell kiszuperálni a gyengébb minőségű gyermekeket. A német faj, és idővel az egész emberi nem megtisztítása a nácik bevallott célja volt. Gondosan kiválasztott német párokat hoztak össze, akik tisztavérű gyermekeket produkáltak. A meghódított területeken összeszedték azokat a gyerekeket, akiket méltónak tartottak a germanizációra. A többinek annyi képzést adtak, hogy hasznos munkaerő legyen belőlük – vagy pusztulni hagyták őket. Több volt mint sejtés, hogy a németek germán szuperemberekkel akarják benépesíteni a földet. Stephensonnak rendelkezésére álltak azok az írott rendelkezések, a propagandafilmek, a könyvek és a nyomtatványok, amelyek segítségével a világot teuton alapossággal meg akarták tisztítani. Ez mozgatta a nácikat, ez volt a céljuk. Minden egyéb – katonai akcióik, csatavesztéseik és győzelmeik – másodlagos volt nagy, mindennél fontosabb szándékukhoz képest, hogy megtisztítsák az emberi fajt a „tisztátalan” vértől. Ez megmagyarázta a kanadai könyörtelenségét. Félt ettől a német fanatizmustól, félt, hova fog ez vezetni, ha a nácik új fegyvereket fejlesztenek ki. Stephenson magával hozta Angliából a memorandumot, amely „elsőként jelezte a bomba megépítésének lehetséges voltát, és az iszonyatot, amelyet a világra szabadíthat.”[5] Ez a baljóslatú feljegyzés felidézte annak rémét, hogy Európa hatalmas erőforrásait felhasználva a német birodalom megépíti az atombombát. Csak egy totalitárius állam képes mozgósítani azt az óriási ipari kapacitást, munkát és nyersanyagot, amely a „végső fegyver” elkészítéséhez szükséges. A memorandum évek brit kutató és hírszerző munkájának eredménye volt Ezek az információk csak a lehetséges legkisebb körhöz juthatnak el, mondta Stephenson. – Ha Németország meghódítja Angliát, nyitva áll az út a fegyver kifejlesztéséhez, amellyel legyűrheti a világ maradék részét. A magfizikusok doyenje, Niels Bohr, Hitler kezében van a leigázott Dániában. A Führer, míg a katonai kalandjaival van elfoglalva, talán elsiklik az ebben rejlő lehetőség felett. Ha 136

haladékot kap – következtetett Stephenson – elkészítteti ezt a szörnyű fegyvert. – Némi különbséggel magunk is ebben az irányban haladtunk – mondta Donovan Stephensonnak, amikor elolvasta a Frisch-Peierls-jelentést. – Hitlernek azonban megvan hozzá a hatalma, hogy annyi embert és anyagot mozgósítson, amennyit mi sohasem leszünk képesek, s ha meghódítja Angliát, a kezébe kerülnek a szakma legjobb koponyái. – Akkor tehát megegyeztünk? – Természetesen – mondta Donovan meglepetten. Nagydarab, ötvenhét éves ember volt. Stephenson negyvennegyedik évében járt, és feleakkora lehetett. Big Billnek és Little Billnek nevezték egymást. New York utcáin kószáltak. Megálltak a Broadway és a Wall Street sarkán levő Szentháromság-temetőnél. Stephenson egy 1794-es sírkő felé intett a fejével. – Erre van a legnagyobb szükségünk. Big Bill Donovan a vasrácsokon át a kőbe vésett feliratra bámult. Egyszerű titkosírással, amely gyakran felbukkan régi sírköveken, a zord figyelmeztetés állt ott: „Emlékezz a halálra!” Donovan így felelt: – Ha megfejthetetlen kódokra és biztonságos hírközlésre gondol, automatizációra lesz szüksége, rejtjelfejtőkre, helyre és leadókra – de hol és hogyan? – Itt. Kanadában toborzott stábbal. FBI-segítséggel. – És Hoover? – Az FBI támogat bennünket. Donovan számára emlékezetes maradt a pillanat, amikor ott állt annak a temetőnek a kerítésénél, amely abból az időből származott, amikor az angol királyok erővel akarták megtartani amerikai gyarmataikat. Ekkor szembesült a feladat nagyságával, és azzal, milyen kényes politikai egyensúlyokra kell ügyelnie. 1940. július 13-én a következő táviratot kapta Stephensontól: 137

WILLIAM J. DONOVAN EZREDES AZ ELNOEK SZEMEELYES KEEPVISELOEJE TEGNAP HIDROPLAANON ELINDULT... EGYESUELT AALAMOK KOEVETSEEGET NEM... ISMEETLEM... NEM EERTESITENI. Annak, hogy Donovan útját titokban tartották, az volt az oka. hogy Kennedy követ továbbra is defetista volt. Ezt írta Rooseveltnek: „Anglia nem Hitler ellen harcol... Anglia a javaiért harcol. Minden percükben azon töprengenek, hogyan vonhatnának be bennünket.” Figyelmeztette az amerikai üzletembereket is, hogy Anglia már megtört, és aranya sincs, hogy fizethessen a fegyverekért. VI. György királynak StEphenson egy másik üzenetet küldött: DONOVANT RENDKIVUEL FUEGGETLEN GONDOL- KOZAASA FOLYTAAN VALAMINT OENAALLOOSAAGA MIATT ELKERUELHIETETLENUEL BIRAALJAAK. DE SENKI SEM KEETLI, HOGY CEELJA A NEMZETKOEZI HELYZET KORREKT MEGITEELEESE. AZ AAMERIKAI KORMAANY KEET CSELEKVEESI ALTERNATÍVA ELOETT AALL. VAGY A KEETSEEGBEEJTOEEN SZUEKSEEGES TAAMOGATAAS MEGADAASAAVAL FENNTARTJAAK ANGLIA HARCKEE- PESSEEGEET VAGY VESZNI HAGYJAAK. DONOVAN POLITIKAI NEEZETKUELOENBSEEGEIK ELLENEERE AZ ELNOEK LEGBIZALMASABB TANAACSADOOJA. S EEN NAGYON KEEREM OENT A LEGNAGYOBB NYILTSAAGGAL BESZELTJÉN VELE. Donovan Lisszabonon keresztül, amerikai üzletembernek adva ki magát, érkezett Londonba. Pár órán belül már a királlyal beszélt, aki átadta neki az utolsó U-jelentést az előző napról, július 16-áról. Egy megfejtett Enigmaparancs volt, Hitlertől: „Miután Anglia reménytelen katonai helyzete ellenére sem hajlandó megegyezni velünk, úgy döntöttem, elő kell készíteni egy partraszállási hadműveletet ellene... és eliminálni, mint a Németország ellen folytatandó háború bázisát.” A brit hírszerzési jelentés arra következtetett, hogy a tengeri támadás fő céljai az alkalmas keleti és délkeleti tengerpartok lesznek, s közben egyetlen napon akár tizenötezer ejtőernyőst is ledobhatnak olyan területeken, mint Kelet-Anglia és Kent. Hitler azonban először is ahhoz ragaszkodott, hogy „a Királyi Légierőre 138

olyan erkölcsi és fizikai csapást kell mérni, hogy képtelen legyen bármilyen jelentősebb támadást intézni az átkelő német erők ellen”. Az angliai csata első szakaszát a levegőben vívták. A király tréfából megemlítette, milyen kitűnő célpont a Buckingham palota. Egy becsapódó bomba utóbb mindössze néhány száz lábbal vétette el az uralkodópárt. Donovan ebből tudta, hogy a királyi család nem óhajt menekülni. Egy szelíd marxista professzor, J. B. S. Haldane úszó aknákkal kísérletezett a Temzén, amelyek „felrobbannak, ha a víz mozgása feloldja a detonator csapszegét: egy köhögés elleni cukorkát”. Haldane tanár úr segítői iskolás fiúk voltak, akik derűsen elmagyarázták, hogyan fogják ezek a rögtönzött szerkentyűk a levegőbe röpíteni a német csapatszállító hajókat. Donovan látta, ahogy szegényes otthonaikban nyakigláb, tweedszoknyás angol lánykák a Gestapo vallatási módszereit tanulmányozták. Találkozott azonban olyan angolokkal is, akiknek nem tetszett, hogy egyesek romantikusnak találják ezt a helyzetet. George Orwell egy esszében támadta az uralkodó réteget, amelynek magatartása tartalmazott némi shakespeare-i bombasztot: „Keljen bár harcra az egész világ / elképed, ha ránktekint / minket nem tör meg semmi se' / Anglia nyugodt, s magához hű marad” Mindez rendben is van, mondta Orwell, de Anglia nem lesz hű magához, hacsak nem kerül sor forradalomra. Nelsonjai és Cromwelljei nem a Lordok Házában vannak, hanem az utcákon és a gyárakban és a fegyveres erőknél, a csapszékekben és a külváros hátsó kertjeiben. Ma azonban még egy kisértetgeneráció uralkodik rajtuk. Rolls-Royce-okon utazgató ladyk, és a háborús törvényeket kerülgető gyárigazgatók nemzedéke... Összevetve azzal az igénnyel, hogy az igazi Anglia kerüljön fölülre. a háború megnyerése is másodlagos, még ha szükséges is. Három nappal azután, hogy Hitler formálisan eldöntötte „Anglia eliminálását”, az igazi Anglia megtalálta saját hangját. Churchill egy testület megalakulásáról informálta a háborús kabinetet, amely azért jött létre, hogy „Összehangoljon minden akciót az ellenség elleni felforgatás és szabotázs céljából.” Neve Special Operations Executive (Különleges Hadműveletek Intézménye) volt, más szóval a Baker Street-i Szabadcsapat. A British Security Coordination (Brit Biztonsági Koordináció) létéről Amerika hadbalépéséig nem esett szó, hivatalosan sohasem vették tudomásul New York-i főhadiszállásának létezését.

139

Ahhoz, hogy titokban deklarálják a hagyományostól eltérő hadviselést, Bill Donovan londoni jelenléte elengedhetetlen volt. Az elnök emberének látnia kellett, hogy a BSC a kútfeje a támadó szellemben folytatott fegyveres ellenállásnak. A nagyközönség számára úgy tűnhetett, hogy Anglia nem tehet egyebet, mint hogy elviselje Hitler csapásait, míg csak védekezése össze nem omlik. A főpróba – az akkori áldozatok tudomása nélkül – július 10-én kezdődött, az angliai csata nyitó aktusaként. A védelmi erő egymotoros Hurricane és Spitfire vadászokból állott. A németek úgy gondolták, néhány nap alatt leszámolnak velük. Bletchley elemzői szerint a föcsapást a légierő főhadiszállása ellen augusztus 10-ére tervezték. Hitler az inváziót szeptember 15-ére tűzte ki, s az akció az Oroszlánfóka fedőnevet kapta. Ezekben a szorongató napokban Donovan a földalatti hadviselésről tárgyalt a Szabadcsapattal. Találkozott Colin Gubbinsszal, akit annak a két éve megjelent tanulmánynak a szerzőjeként ismert, amely leszögezte: „a jövendő háborút Németországgal irreguláris és gerillaerők vívják majd”. Gubbins mostanra a titkos hadseregek egyik vezetője, a szabotőrök kiképzője lett. Szabadcsapata sohói és westminsteri kereskedelmi irodák homlokzatai mögött működött. ”Újoncainak csoportja a közül a 20 ezer lengyel közül toborzódott, akiknek sikerült elmenekülniük Franciaországból, azok közül a hollandok, szabad franciák, norvégok és belgák közül, akik átkeltek a tengerszoroson, hogy tovább harcoljanak a nácizmus ellen. Oktatóik titkos küldetések során megjárták Oroszországot és Kínát. Tanulmányozták a gerillahadviselést a búr háborútól a spanyol polgárháborúig. Mao Ce-tung Hosszú menetelését Sanghajtól Jünanig. Országszerte öreg udvarházakban rendezték be a kémiskolákat, amelyekben politikai hadviselésre és különleges hadműveletekre oktattak. Kialakult valami, amit „fekete propagandának” neveztek, s amely egy vezetőjük szerint az „egyedüli megfelelő válasz a hazugságra”. – Azonban: a hazugságra egyetlen megfelelő válasz létezik, és ez a válasz az igazság – mondta Donovan. – Persze, persze. Hogyne. Az igazság. Pontosan. Még ha egy kicsit alakítani kell is rajta...

140

Az igazság-alakító egy újság kiadója volt. Neves bankárok vezették a gazdasági hadviselést. Egy ókortudós professzor, aki a rejtjelfejtőket is tanította, bevallotta: tökéletes kudarccal végződött minden kísérlete, hogy „foggal-körömmel-csellel-gánccsal” a világ útvesztőit járja. – Jó néhány kollégám fog eltévedni ebben a labirintusban az elkövetkező évek során – morogta sötéten. A Donovan érkezését követő hétvégén rádión megérkezett Hitler Angliához intézett „utolsó békeajánlata”: „Azt hiszem, abban a helyzetben vagyok, hogy megtehessem ezt az ajánlatot. Nem könyörületet kérő legyőzöttként, hanem győztesként, a ráció nevében beszélek.” Egy órán belül Berlinben volt a sértő válasz. Egy újságíró küldte el, anélkül, hogy a brit kormány megvitatta volna. Hitler grandiózus békeajánlatát nem tárgyalta Churchill háborús kabinetje sem, amely a szent hétvége nevében szétszóródott a vidéken. A goromba választ Sefton Delmer, Lord Beaverbrook Daily Expressének munkatársa küldte el. Delmer egyébként Bletchley Parktól tíz mérföldnyire, a bedfordi herceg tulajdonában levő Woburn Abbeyben működtetett egy központot, amely a propaganda „piszkos trükkjeivel” foglalkozott. Amikor július 19-én, pénteken éjjel leült a mikrofon elé, nem volt semmiféle meghatalmazása (ahogyan nem volt a BBC-nek sem), hogy válaszoljon Hitlernek. Tökéletes németséggel egyenesen a Führert szólította meg: Engedje meg, hogy elmondjam önnek, mit gondolunk mi itt Angliában a felhívásról, amelyben megértést vár tőlünk. Ezt a felhívást visszadobjuk Önnek, Herr Führer és birodalmi kancellár. Egyenesen az ön büdös pofájába. A BBC-nél senkinek nem volt kifogása az indulat ellen. A legnagyobb sértés Hitler számára azonban az volt, hogy a brit kormány még csak meg sem zavarodott annyira, hogy megtárgyalja az. ajánlatot. Minden, amit tehetett, az volt, hogy „különlegesen merész vállalkozással”', azaz invázióval fenyegetőzött. Donovan barátságot kötött egy fiatal angol lánnyal, aki szinte megtestesítette Hitler kudarcát. Joan Bright-nak hívták, gépírónő volt, és kulcsfigurává avanzsált a Szövetséges hadviselésben, habár heti fizetésének értéke sohasem volt több húsz dollárnyinál. A vállalkozó kedvű, lelkes, önzetlen fiatalok mintapéldánya volt, akit nem a fizetés vagy a nyilvános elismerés vonzott ehhez a veszélyes munkához. Tizenéves korától 141

spongyaként szívott magába minden ismeretet, amely érdekelte, titkárnői munkát végzett a világ távoli pontjain, s ezáltal hagyományosnak csöppet sem mondható nevelésben részesítette magát... A háború előtt egy évvel egy barátja említette neki, hogy tud egy munkát, ami „valószínűleg érdekelne téged”. A St. James Park földalatti-állomáson kellett lennie délelőtt 11-kor, rózsaszín ruhában. Egy asszony fogja megszólítani. Odament, kellő időben érte jöttek, s tekervényes utakon végül eljutottak egy ezredes irodájába. Az figyelmeztette, hogy megkínozhatják, ha fogságba esik, aláíratott vele egy titoktartási kötelezvényt, majd kifejtette, hogy az épületből való távozáskor kerülnie kell bizonyos figurákat, akiket az ablakból meg is mutatott. Ha a leselkedők rájönnek, hogy hírszerző, felkerül a németek feketelistájára, és ha Angliát elfoglalják, kivégzik. Donovan tudatában volt, hogy a Tyler Kent-ügy gyanakvást szült a táboron belül. Elhárítótisztek elmondták neki, hogyan jöttek rá, hogy az amerikai követségről adatok jutnak ki. Megtévesztést alkalmaztak, amellyel a német ügynököket ellenőrzés alá vonták, s ezáltal a következő ellenséges beszivárgót és megbízóit félrevezethetik. „.Nekik rossz, nekünk jó”, mormolta a kettős ügynökökkel foglalkozó oxfordi professzor. Bletchley közelében rádióállomást állítottak fel, amely igencsak különös programokat sugárzott, egyebek közt Németországba. Ezeket a műsorokat Paul Sanders, egy antifasiszta berlini agyalta ki, aki valamikor detektívregényeket írt, most pedig a brit hadsereg tizedese volt. Sanders kiötlőtt egy összeesküvést, amelyet német tábornokok szőnek Hitler ellen. Aztán kreált egy nem létező rádióállomás-hálózatot, amelyet, úgymond, a lázadók működtetnek. Sanders adóját úgy telepítették, hogy úgy tűnhetett, Németország belsejében működik. Az adások rendszertelenek voltak, különféle hívójelekkel működtek, hogy bosszantsák a náci lehallgatókat. Sanders egy szereposztásra való összeesküvőt talált ki, s élükre állította a ,,Der Chef” névre keresztelt tábornokot. – Reméljük, hogy az adásidők és a hullámhosszok állandó változtatásával szépecskén feltartjuk a Gestapo elfoglalt szellemvadászait – mondta Sanders Donovannak. – Talán még egy-két derék nácit is sikerül lecsukatnunk. Ezek a „piszkos” trükkök szellemesek voltak, de Donovan nem volt biztos benne, hogy elég az angol találékonyság. A Luftwaffe angol hajókat támadott a Csatornán, hogy összecsapásokat provokáljon ki a brit vadászokkal, 142

remélve, hogy azok nemcsak értékes gépeket, hanem pilótákat is veszítenek. A módszert egy július 10-i akció során próbálták ki, amikor hat angol Hurricane csapott össze jóval nagyobb számú, Messerschmitt 110-eseket és 109-eseket kísérő Dornierekkel. A csetepaté más angol egységeket is odavonzott. Az angol pilóták aznap hatszáz bevetést teljesítettek, a dunkirki napi átlag kétszeresét. A következő napokban az igénybevétel csak nőtt. A németek viszonylag jelentéktelen célokat támadtak, a Királyi Légierő azonban úgy érezte, ezeket is védeni kell. A hajókat zaklató támadásokat zuhanóbombázók hajtották végre, miközben gyors és veszedelmes vadászok csaptak le felülről az. odagyűlő brit gépekre. Sohasem volt időnk, hogy magasságot nyerjünk, mielőtt ránktámadtak volna – számolt be a német harcmodorról a Királyi Légierő vadászainak parancsnoka, Hugh Dowding marsall. Donovannak azonban rá kellett jönnie, hogy a leleményesség kifizetődő. Beszéltek neki egy tudósról, „aki 1934-ben kezdett dolgozni a halálsugáron”... Donovan afféle habókosra számított, ehelyett megismerkedhetett Robert Watson-Watt-tal, aki abban az évben Stephensonnal együtt a később „radarnak” nevezett, akkor még meglehetősen kezdetleges rendszeren dolgozott. Stephenson kérésére, vállalva az elfogatás veszélyét is, Lengyelország náci lerohanása előtt utazást tett Németországban, hogy megállapítsa, vannak-e hasonló kutatásokra utaló jelek. Az angliai csata idejére Anglia partjai mentén radarállomások sora működött, melyeket összekapcsoltak a vadászok irányítását végző bonyolult rendszerrel. A radar jelzései és a pilóták észlelései együtt jutottak el az ország belsejében elrejtett irányítóközpontba. A brit vadászokat innen irányították az ellenséges kötelékek felé. Ahogy egyre inkább begyakorolták az együttműködést, mind kevesebb időt kellett a gépeknek a levegőben tölteniük, következésképpen nem koptak úgy az idegek és a gépek, nem fogyott annyi benzin. A németeknek ekkortájt még nem volt radarjuk, és azt találgatták, vajon a britek hogyan tudják egyre inkább megkülönböztetni egymástól a valóságos és a színlelt támadásokat. Ennek az ügyességnek más magyarázata is volt. Egyre inkább lehetett bízni az Ultrában is, a Luftwaffénak adott parancsok olvasásában és értelmezésében. Ez nem volt létfontosságú a Királyi Légierő győzelmeinek szempontjából, de a radarral együtt megmutatta, hogy a gépesített barbárság eszén túl lehet járni. – Mindig is hittem, hogy a szellem magasabb rendű, mint az anyag – mondta Watson-Watt Donovan-nak –, de Istenemre mondom, a háború előtt 143

sokat szenvedtünk néhány vezető szellemtelensége miatt. Stephenson és a magánipar segített engem a húszas években. Bill megértette, mivel foglalkozom, mivel sokban hasonlított a televíziózás kutatásához, ami az ő területe volt. Az 1930-as évektől módja volt rá, hogy titkos támogatást szerezzen számomra. Ha a brit kormányra hagyatkoztam volna, nem lett volna radar, és nem volnának Spitfire-ok sem. Donovan utazásának tizedik napján a londoni újságok utánnyomásban közölték a New York Times egy szerkesztőségi cikkét: Londonban tizenkét óra van... Mostantól Chaucer, Shakespeare, Milton, a Jakab király-féle Szentírás-változat, valamint Keats, Shelley nyelve a Britszigeteken egy rabszolgasorba taszított nép nyelve lenne? Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Jó néhány évszázaddal vissza kell tekintenünk, hogy ráleljünk az angol szabadság kezdeteire. Látjuk, mint makacs és szívós hajtást a földesúri tölgyek alatti televényben, látjuk, ahogyan Wat Tyler idejében kisarjadzik, növekszik Cromwell, II. Jakab alatt, látjuk, amint a Reformtörvény növeszti, nő, nő, megállíthatatlanul... Londonban tizenkét óra van. Nem a birodalmi idő ez – mert nincs többé a Birodalom, amely a „pálmáktól a fenyőkig ért”. Anglia hétköznapi emberei számára van tizenkét óra, azoknak a számára, akik közül az ország legnagyobb szellemei mindig is jöttek. Tizenkét óra mindenki számára, akik élnek és éltek mindazokért a dolgokért, amiért a szabad embernek élnie érdemes... Aligha láttuk, és még egy ideig nem is fogjuk látni a páratlan színjátékot, ahogyan egy nemzet, szinte egyetlen intésre, felemelkedik. Inkább a lelkek, mint a fegyverek harckészültsége volt ez. A polgárőrség, milliónyi civil, összesen húszezer puskával állt készenlétben, hogy visszaverje a betolakodókat. Churchill, alapul véve az invázióra mozgósított náci erőket, kiszámította, hogy a rendelkezésére álló lőszerre minden kétezredik németnek jutna egy golyó. Körülbelül ötven Lee-Enfield puska került elő, amelyet a Drury Lane színház mögé ásott el valaki, a manchesteri állatkertben pedig rábukkantak néhány, körülbelül 1857-ben készült indiai szipoj-puskára. A Brit Otthonok Amerikai Védelmi Bizottsága hajón százhatvan láda sörétes puskát és pisztolyt küldött, hogy legyen mit 144

szétosztani a civil lakosság között. „Ezeknek a puskáknak az elvesztése óriási veszéllyel járna” – mondta Churchill a tengerészkapitánynak, akinek az volt a feladata, hogy megvédje ezt a nyomorúságos szállítmányt a tengeralattjáróktól. Két héttel Angliába érkezése után Donovan feljegyzést írt Stephensonnak: „A védők összesen 786 gyalogsági és 167 páncéltörő ágyúval rendelkeznek. Van továbbá 269 aligha megfelelő harckocsijuk. Mindez elegendő két hadosztály ellen, a németek azonban negyven hadosztállyal készülnek átkelni a Csatornán. A Királyi Légierőknek valamivel több mint ezer, a gyilkos légitámadásokban megtépázott pilótája van. A Királyi Haditengerészet úgy fest, mint egy flottányi öreg fürdőkád, amelyek még lyukasak is. A flotta, miután a dunkirki evakuációnál elveszítette rombolóit, többé nem képes feltartóztatni egy inváziót. Láttam az »Anglia Katonai Kormányának Funkcióira és Szervezetére Vonatkozó Rendelkezések«-et, amely utasítja a német gauleitereket, hogy likvidáljanak minden értelmiségit és zsidót. Ezt a berlini egyetem politikatudományi kara korábbi dékánja, dr. Franz Six fogja irányítani. A többi, 17 és 45 év közti angolt, mint rabszolgát, Németországba kell deportálni. Az SS soraiból ki kell vállogatni a legmegfelelőbb férfiakat, és angol nők teherbeejtésével egy új fajt kell létrehozni.” A Brit-szigetek közül elfoglalták Guernsey-t és Jersey-t. Hitler csizmái most először érintettek angol földet, mióta szegény diákként Liverpoolban járt az első világháború előtt. Kevesen tudták, hogy Hitler megfordult a brit birodalom legnagyobb tengerészeti központjában. A Csatorna-szigetek megkaparintását ötvenkettedik születésnapján ünnepelték, több mint negyedszázaddal azután, hogy először találkozott ezzel a tengeri hatalommal. Hitlernek az volt a szándéka, hogy ezekről a szigetekről indít el SS-tiszteket, azzal a feladattal, hogy likvidációs központokat alapítsanak Londonban, Bristolban, Birminghamban. Manchesterben és Edinburghban. Liverpoolra különösen szigorú rendelkezések vonatkoztak. Hitler nyilvánvalóan nem felejtette el Liverpoolt.[6] Churchill vezette a Szabadcsapatot, „hogy lángba borítsa Európát”. A Baker Streeten Európa térképeit kódnevek borították; ez jól festett ugyan, de szerény realitásokat takart. A Trójai és Faló szavak szinte hálót alkottak Párizs körül, de ez semmi félelmetesebbet nem jelentett, mint egy ügynököt 145

és a rádiósát, akik még egyelőre Angliában várakoztak. Egy Leighton Buzzard-i nyomdász, akit bevontak a közelben fekvő Bletchley tevékenységébe, tiltakozott: nem tudja kinyomni a megehető Partizán Kézikönyvet (arra az esetre, ha birtokosa fogságba esnék). A mezőgazdasági minisztérium röpiratokat adott ki arról, hogyan kell zöldségeket termelni a háborús időkben, s instrukciókat rejtett el benne, miképpen kell robbantásos merényleteket végrehajtani a Hereford és Hertfordshire szántóföldjein vonuló ellenséges katonák ellen. A legkisebb falvak is kialakították a maguk gerillakülönítményeit, s olyan alagúthálózatokat építettek ki, amelyekről némely falusiak még harminc év múltán sem tudtak. Donovant ezekbe a titkokba Eric Bailey ezredes avatta be, a régi idők rendkívüli szülötte, aki korábban felfedezőként járta a világot, és brit ügynökként dolgozott Közép-Ázsiában. (Ritka lepkékből álló gyűjteményét később a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumnak adományozta.) Bailey közel járt a hatvanhoz, de ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Saját gerillaegységet vezényelt, mintha még mindig őfelsége rendkívüli követe és a nepáli udvar mellé rendelt teljhatalmú miniszter volna. (Itt, a Himalájában töltötte be utoljára hivatalos posztját, s korábban ide vezetett katonai expedíciókat.) Értesült róla, hogy Donovan egy tábornok társaságában megérkezett Norfolk-vidéki megfigyelőállásához, ahol figyelemre méltó megbeszélés zajlott le köztük. – Tegyük fel, hogy ellenséges ejtőernyősöket dobnak le ide – mondta a tábornok –, és németek szállnak partra a tengernél. Mit tenne ön ilyen helyzetben? Bailey szemügyre vette a domboldalt. – Hányan? Pontosan hol? Milyen irányban haladnak? – Kérdésekkel bombázta a tábornokot, aki rögtönzött részleteket adott meg. – Nos – felelte Bailey –, visszarendelném ide az embereimet, hogy ezt és azt elvégezzenek, aztán így és így visszavonulnának az erdőkbe... – De hogyan továbbítaná a parancsokat? – faggatózott a tábornok. – önnek nincsen rádiója, iderendelték és nem tud jelzéseket adni. – Már ezt is megoldottam – vágott vissza Bailey. Felemelte a megfigyelőárkot szegélyező zsákok egyikét, s láthatóvá vált egy cső vége. A 146

föld alatti cső a templom alatt berendezett hírközpontig ért. Míg a tábornok beszélt, Bailey felírt ezt-azt, a papírokat öreg teniszlabdába dugta, amelyeket aztán legurított a csövön – ez volt az általa kidolgozott hírközlő rendszer. Donovan és Bailey barátságot kötöttek. Bailey később áttelepült New Yorkba, ahol Stephenson mellett mint királyi küldött, a BSC különleges iratait szállította a világ minden részére. „Nyugodtabb időkre áhítozott – emlékezik majd Donovan. – Üdvösebbnek találta teniszlabdák csövekben való gurítását, németek vasvillavégre-várását, mint egy bombázóban gubbasztani, és ide-oda röpködni.” Bailey támadó hadműveletekhez szeretett volna kerülni. Az ipari szabotázzsal kapcsolatos ötletei is pokolian egyszerűek voltak, de nem kedvelte a versengést. Gubbins néhány igazi zsenit gyűjtött össze a Baker Streeten. – Például biztosítási kárbecslőket – mondta Donovannak. – Okos pasasok. Békeidőben gyárak kárigényeiről tárgyalnak. Tudják hát. mivel lehet villámgyorsan működésképtelenné tenni egy berendezést. Bizonyos gyártási eljárásoknak a kénsav-előállítás a gyenge láncszeme. Egy kalapáccsal taccsra lehet tenni! Csak oda kell vágni egyel azoknak az óriási agyagkádaknak, amelyekben a savat tárolják. Az agyag összetörik, s ezek a kádak háború idején pótolhatatlanok. Mindez megragadta Donovan fantáziáját. De volt-e elég idő? Július utolsó napján Churchill figyelmeztette a titokban összegyűlt alsóházat, iszonyatos hónap előtt állnak: – Hitler megpróbálja lebombázni az országot, mielőtt partra száll, és lehet, hogy gáztámadásra is sor kerül. Lehet, hogy Olaszország és Japán is megmozdul a dögszagra. Másnap egy másik nagyhatalom is kimutatta a foga fehérjét. A Szovjetunió megvádolta Angliát, hogy meghosszabbítja a háborút azáltal, hogy elutasítja Hitler békeajanlatait. Ez a támadás, amellyel Molotov külügyminiszter megnyitotta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának hetedik ülésszakát, több volt, mint Németországnak nyújtott erkölcsi támogatás. Üzenet volt az angol és amerikai kommunista pártok minden tagjának. Sztrájkokra és munkalassításokra kerülhetett sor mindenütt, ahol a kommunistáknak befolyásuk volt a munkásokra: az amerikai kikötőkben, ahol az utánpótlást rakták be Anglia számára, az amerikai gyárakban, ahol most kezdték el a fegyvergyártást, s még Anglia saját létfontosságú üzemeiben is. Árulást 147

jelentett a férfiak ellen, akik a levegőben és a tengereken kockáztatták életüket. Ettől kiütközött Donovan heves ír természete. Mindig is büszke volt rá, hogy képes uralkodni magán, s Roosevelt is becsülte acélos önfegyelmét. Volt egy pillanat, amikor úgy érezte, fel kell hívnia Kennedyt az amerikai nagykövetségen, de aztán nem lévén biztos benne, hogy meg tudja fékezni indulatait, nem engedett a kísértésnek. Joe beállt a gáncsoskodók közé – mondta Stephensonnak. A nagykövet ellenezte, hogy Londonban amerikaiakból megalakult a Királyi Légierők 1. amerikai köteléke, amelynek tagjai a polgárőrség egyenruháit viselték, a vörös sassal a válllapjaikon. Kennedy jelentései defetistábbak voltak, mint valaha, akárcsak William Builitt párizsi amerikai nagykövetéi, aki úgy vélte, a franciák akkora fizikai és morális vereséget szenvedtek, hogy: „elfogadják, amit a sors számukra rendelt, azt, hogy náci prov incia legyenek, és remélik, hogy Angliát is hamarosan és tökéletesen legyőzik”. S hogy a britek még jobban érezzék, az árulás és a hitszeges milyen hálója veszi körül őket, Leon Huntziger francia tábornok ezt mondta Walther von Brauchitsch német tábornoknak: – Franciaország együtt küzd Németországgal Anglia ellen. Donovan diszkréciója ellenére Kennedy hamarosan érezhette az elnök különleges ügynöke jelenlétét hitbizományán. – Dühös volt a betolakodóra, és mindent megtett, hogy akadályozza küldetésében – mondta a brit külügyminisztérium egyik historikusa, Nicholas Bethell, miután harminchárom év után megnyíltak a dossziék. Még a brit diplomáciai világ sem tudott semmit Donovanról, amikor megérkezett Kennedy, nem tudván, milyen hatalmas személyek állnak mögötte, megpróbálta megzavarni kapcsolatait, azzal, hogy nyilvánosságra hozta, Donovan cikkeket ír amerikai kiadványok számára. Az ötlet eredeti volt, mivel a brit cenzúra így hátrányos helyzetbe hozhatta Donovant. A külföldi újságírókat a kiszivárogtatás lehetséges forrásának tekintették. Lord Halifax, aki akkor még külügyminiszter volt, ezt írta: ,,Az amerikai nagykövetet valamelyest zavarja (Donovan) jelenléte, úgy véli, hogy Knox ezredes újságja (a Chicago Daily News) számára dolgozik. Ezért egyértelmű, hogy az amerikai kormány magas rangú tisztviselője.” Donovan augusztus elején visszarepült jelentéstételre a Fehér Házba. Továbbra is együttérzett a néppel, amely hirtelen elveszítette a normális élet 148

minden kényelmét és szépségét. Joan Bright, az a lány, aki mindezt belülről látta, ezt írta A belső kör című könyvében: „ki-ki megkönnyebbülten érezte, hogy maga felelős a maga megmentéséért. Dobogó szívünkre öleltük Londont. London a miénk volt, attól fogva, hogy szépségét elrejtve ráborult az éjszakai elsötétítés, egészen addig, amíg a reggeli sziréna jelezte, hogy beköszöntött az új nap...” Donovan a Whitehall alatti labirintus szívében akadt Brightra, azon a helyen, amelyet „föld alatti barlangként” ismertek, s amely dohos iratok tárolására szolgáló várbörtön-útvesztőnek tűnt. Egy csigalépcső alján nyílt a háborús szoba, ahol Churchill tartózkodott. Rendszerint a tárgyalóasztalnál ült egy széken. Amikor Donovan meglátogatta, a miniszterelnök épp egy tálca ételt egyensúlyozott a föld alatti kantinban, nyomában a birodalmi vezérkar főnökével. Churchill cipzáras kezeslábasban volt, amitől úgy festett, mint egy nagyra sikerült játékmackó. A folyosókat a lámpákba tűzött gyertyák világították meg. A falak dohszagot árasztottak Csúf csövek kígyóztak a folyosók mentén, furcsán sziszegtek és fütyültek, amikor belsejükben óránkénti harminc mérföldes sebességgel tovaszáguldott egyegy üzenetet tartalmazó kapszula, amelyet sűrített levegő szállított a kormány egyik hivatalából egy másikhoz. A csövek visszhangos tompa süvítése közepette ült Joan Bright, figyelemmel kísérve a Kisegítő Tervezőcsoport és a Kisegítő Hírszerzési Bizottság munkáját. A barlang fölé nem egész egy óra alatt odaérhettek a bombázók, amelyek a Sziklafészektől, Hitler harcállásáról indultak, ahonnan – úgymond – irányítaná az inváziót. A barlangban Bright és „titkos hölgyei” – fiatal titkárnők – kuncognak Hitlernek azon az állítólagos tervén, hogy „harci krokodilokkal” ijesszen rá a szigetlakókra. Ezek állítólag, a Csatorna fenekén kúszva, egyenként kétszáz katonát hoznának bendőjükben. Megható volt, amit az angolok ezzel szembeszegeztek. Néhány csinos kézírással rótt sort Bright katalóguscéduláin, amelyeket az eljövendő harc céljaira készítettek. A fő stratégiai témákat rögzítő kártyák széle narancsszínű volt, az Európával kapcsolatosak legtöbbje kék. Az Ibériaifélszigetre, Afrikára és Latin-Amerikára vonatkozóké halványrózsaszín, az Ázsiával foglalkozóké fehér. Cipősdoboz-katalógusaiban az egész világot össze lehetett sűríteni. A (SPEC. OPS) 1: irreguláris és felforgató tevékenységek; B (FOES) l: 149

majdani akciók szekciójának megalapítása; C (COMB. OPS) 1: partra szálló járművek... A hangütés harcias volt. Nem esett itt szó a Honi Flotta amerikai bázisokra való evakuálásáról. Ehelyett a színes, nyolcszor öt hüvelykes kártyák támadásokat és fogolyszerzéseket lajstromoztak, romboló akciókat és támadásokat, s katonai expedíciókat olyan helyekre, amelyek rajta sem voltak a Churchill mögött függő 1901-es haditengerészeti térképen. Az egyik kártya ezt a jelzetet viselte: B (SOE) l – a Különleges Hadműveletek Intézményének létrehozása. A katalóguscédula egy Rettenthetetlen feliratú piros címkés dossziéra és egy piros szélű kártyára vonatkozott, amely „arra hívott fel, hogy meg kell teremteni a terror birodalmát, amelyet különleges kiképzésű ügynökök igazgatnak a hírszerzés és a kémek támogatásával, azzal a céllal, hogy pokollá tegyük a németek életét a meghódított Európában” Minden egy cipősdobozban? – gondolta Donovan. – Nem álom ez? „Az ember úgy érezte magát azokban a katakombákban, mint egy Shakespearedarabban, csak az olyasféle szerzői utasítások hiányoztak, mint mondjuk »sereg közeledése hallatszik, trombiták harsannak...«”. Realitás volt viszont a fa őrbódé Churchill haditanácsterme előtt. Cédulák váltották rajta egymást: Hideg, Napos, Kellemes, Szeles. A barlangban dolgozó férfiak és nők számára az eső szó merőben elvi jelentőségű volt, néha hetekig is itt tartózkodtak, anélkül, hogy felmentek volna. Az őr a barlanglakókat inkább a fönti bombázások erősségéről informálta. Minden tekintélyes födém és megerősített alagút ellenére a barlang beomlott volna, ha telitalálatot kap, vagy a közvetlen közelben csapódik be egy bomba. Donovan az Ultra-teamek által elfogott német parancsokból értesült róla, hol tart Hitler az Oroszlán foka hadművelettel. Azon a csütörtökön, amikor Oroszország is belerúgott a földön fekvő Angliába, a Führer kiadta 17-es számú utasítását. – Megteremteni a szükséges feltételeket Anglia végső meghódításához. – A Luftwaffénak a Királyi Légierők fölé kellett kerekednie, még az invázió előtt. – Fenntartom magamnak a jogot – tette hozzá Hitler –, hogy eldöntsem, milyen terrortaktikához folyamodjunk... Donovannak úgy tűnt, ez új barátai közül senkit sem ejtett rémületbe. Ehelyett szemlátomást elszánták magukat, hogy tüzes pokollá változtatják a partra szállásra kiszemelt tengerpartokat. Az ehhez szükséges fegyvert akkora titoktartás övezte, hogy sok történész gondolta utóbb, hogy az egész 150

terv csak egy fortélyos megtévesztés volt. Donovan életrajzírója, Corey Ford szellemes brit propagandafogásról írt, amellyel elterjesztették, hogy víz alatti olajvezetékekkel lángoló olajtengerré készülnek változtatni a tengerpartokat. A rendszer létezett, és a Plútóhoz, az óceán alatti csővezetékhez csatlakozott, amely utóbb üzemanyagot szállított Angliából a szövetséges erőknek, amelyek Hitler Európa erődjét támadták. Eleinte azonban csak elrettentésnek szánták. – Stephenson petróleum-hadviselési osztály megteremtését és lángszóró fegyverek létrehozását javasolta – mondták Donovannak. Ez a csoport perforált csöveket vezetett ki a tengerhez végig a part mentén, s a rendszert akkor lobbantották volna lángra, ha a németek partra szállnak. Churchillnek tetszett a terv, mert meggyőződése volt, hogy Hitler babonásán retteg a tűztől. Donovan vonakodva bár, de hazautazott, éppen amikor a németek az invázió bevezetéseképpen elindították tömeges bombatámadásaikat. Meggyőződése volt, hogy a britek a leleményességüket szegezik szembe a hódítókkal, még ha a következő években illegalitásban kell is harcolniok. Washingtonba érve jelentette Rooseveltnek, hogy növelni és gyorsítani kell a briteknek nyújtandó segítséget, „mivel ők a mi első védelmi vonalunk. Ha csak gerillahadműveleteket folytathatnak a nácik ellen, az amerikaiaknak csak a következő nemzedéke vetheti meg a lábát Európában. És abból, amit a nácik ötödik hadoszlopának tevékenységéből idehaza tapasztaltam, arra következtetek, hogy akkorra már késő lesz, hogy a magunk megmentéséről gondoskodjunk.” Kennedy követ jelentette, hogy Angliának vége. A német légitámadások során csak egy töredékét vetették be annak az óriási armadának, amelyet Charles Lindbergh olyan képszerű részletességgel írt le neki. Ha az igazi Blitz beindul, Londont a földdel teszi egyenlővé. Kennedy közölte, hogy még egy hónapig kitart a bombázások közepette, aztán távozik. A brit külügyminisztérium Amerika-szakértője, Nort Whitehead professzor szelíden így írt róla: „úgy tűnik, teljesen megrémült és szétesett. Ha az ő külpolitikája érvényesül, egyedül maradunk, és ízről ízre felmorzsolnak bennünket”.

151

18. – Én vagyok az önök legfontosabb titkos ügynöke – mondta Roosevelt elnök Bill Stephensonnak, miután az elmondta neki, mi lenne egy brit bábkormány dolga, hogy megmentse a szigetlakókat Hitler legvadabb szélsőségeitől. Az elnök arcán mosoly suhant át. Mióta elrendelte, hogy az FBI csatlakozzék a brit titkosszolgálat munkájához a náci felforgatás ellen, a barbárok elözönlötték a civilizált Európa nagy részét. Most, 1940 júliusában ugyanaz a logika késztette, hogy hatalmas lépést tegyen a háborúba való bekapcsolódás felé. Amikor a brit és a francia birodalom vállvetve harcoltak, nélkülözhetetlen volt a titkos szövetség. Mostanra az egyik birodalom összeomlott, Párizst megbélyegezte a horogkereszt. Churchill miniszterelnök – magánjelleggel – közölte, hogy ha Angliát megszállják, nem tud felelősséget vállalni utódaiért. Az ország a náci Európa részévé válhat, amelynek egyesített hajóhadai ellenőrzik majd az óceánokat és Amerika torkára teszik majd a kést. Churchill távoli helyőrsége úgy maradhatott életben, ha megmaradnak létfontosságú összeköttetései Amerikával. Ezt tudta Roosevelt is, de vajon sikerül-e meggyőznie népét? Az utánpótlási vonalakat állandóan támadták a tengeralattjárók. Az Egyesült Államok kikötőibe telepített ügynökök hírt adtak a konvojok indításáról. Stephenson rendőri erőt szervezett, amely őrködött a kikötőkben horgonyzó, utánpótlást és fegyvert szállító hajók felett, de nagyobb segítséget akart a tengeralattjáró-vadászathoz az amerikai rádiófelderítéstől. „Külföldi rendőrség amerikai földön, amerikaiak egy külföldi konfliktusban” – így festhették le az elnök ellenségei az új fejleményeket. London azonban továbbra is ragaszkodott a BSC fejlesztéséhez, és Stephenson igyekezett is, hogy szervezetét minden irányban kiterjessze. – Ő az én titkos lábam – mondta Donovanra szomorkásán a tolószékhez kötött Roosevelt. A volt brit miniszterelnökre kevésbé fennkölt szavakat alkalmazott, nemkülönben azokra, akik még tárgyaltak Hitlerrel. „Az inkábbne-társaság” – így nevezte őket, akárcsak Stephenson. Ami Angliában történt, azt amerikai események előképének is tekinthette – a harcot szorgalmazók Londonban akkor jutottak hatalomra, amikor a háború látszólag már elveszett. 152

Roosevelt remélte, hogy az effajta borúlátás alaptalan, de némely katonai tanácsadói – bár megvetették az „inkább-ne” angol híveit – csodálták a német katonai hatékonyságot. Ezeket a nézeteket olyan magántanácsadója is osztotta, mint William Allen White. ,,Micsoda baklövéseket követelt el Anglia a világ demokráciáinak rovására – írta. – A vén brit oroszlán lompos, csipás... még ordítani sem tud.” Ezért, amikor az angolok lerázták az „inkább-ne” híveit, White kampányt indított Britannia megsegítésére, mivel úgy látta, Amerika időt nyer ezáltal addig, amikor magát kell megvédenie az elkerülhetetlen támadással szemben. A háború óta egy „inkább-ne” figura volt a washingtoni brit naigykövet. Lord Lothian, akinek családi jelmondata így hangzott: Sedo Sed Serio (Későn, de akkor komolyan). Ténylegesen több hónappal kinevezése után érkezett meg. A Cliveden-garnitúrából származó kövület volt, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy Hitler beéri morzsákkal. Lord Lothianban volt annyi jóérzés, hogy nem akadályozta Stephenson titkos diplomáciáját, csak azt kérte, hogy a formális ügyeket azért a követség útján bonyolítsák le. Egyébként éppoly sikerrel léptek át felette, mint Kennedyn Londonban. Az elnöknek fel kellett tenni egy egyáltalán nem diplomatikus kérdést: indul-e harmadszor is a választásokon? Ha Anglia ezen a nyáron békéért könyörög, mint történt volna, ha Chamberlain békítgetői győznek, „semmi sern vette volna rá Rooseveltet, hogy belevágjon egy újabb elnökválasztási hadjáratba – tájékoztatta Churchillt Stephenson. – De FDR tudta, hogy Amerikától függünk, éppannyira, mint az tőlünk. Ő volt az egyetlen tényező, aki a mi irányunkba téríthette ki a mérleg nyelvét. Ha úgy tűnik, hogy a mi színeinkben indul, az izolacionisták megvádolják; vissza akarja vinni az Egyesült Államokat a brit birodalomba. Akkor pedig veszít, és veszítünk mi is.” Stephenson úgy hitte, FDR azért vállalta a választási kampányt, mert Churchill harcolni akart. A brit leleményességet jól illusztrálták a Fehér Háznak továbbított, egyre gyarapodó bletchleyi és Ultra-eredmények. Churchill erős nyomást gyakorolt az elnökre, azonban Stephenson határozottan figyelmeztette: „Minden demokratikus kormánynak kötelessége, hogy a választások során békét ígérjen az országnak, tekintet nélkül a zord valóságra. Legyen türelmes, vegye észre az alapvető jószándékot, a nagylelkűséget, az 153

amerikaiak ösztönös jóakaratát.” Súlyos tanács volt ez. – Bátorság kellett hozzá – mondta Lord Louis Mountbatten, a király unokatestvére. – Türelemre kellett intenie az angolokat, amikor nekünk sürgősen tettekre volt szükségünk, és sürgetni az amerikaiakat, akik mindenáron türelmesek szerettek volna lenni. Stephenson fizikai bátorságának is jelét adta. Az esettől „az FBI-nek a hideg futkosott a hátán, s el kellett titkolni az elnök elől is – mesélte Ian Fleming, aki közvetlenül Edgar J. Hoovertől hallott róla. – Egy angol tengerész információkat adott el a konvojokról. Little Bill, miután elolvasta az elfogott megfejtett üzeneteket, amelyet egy New York-i náci adó továbbított, elkapta az árulót Az információ a német tengeralattjárókat tájékoztatta, hol találhatók azok az angol hajók, amelyek a legértékesebb katonai szállítmányokat vitték. Bill aznap délután elment és csak alkonyatkor tért vissza. Valakinek ki kéne nyírnia azt a rohadt árulót, mondta neki az ügyön dolgozó FBItisztviselő. Bill lenézett a jobb kezére, és az asztal kemény falapjára csapott. – Már megtettem – mondta. Az FBI azt hitte, tréfált, de aztán az illetőt holtan találták egy bérház alagsorában.” Fleming így magyarázta a dolgot: A tengerész ellen meggyőző bizonyítékok szóllak. Megölésével esetleg hajósok százainak életét és értékes szállítmányokat lehetett megmenteni. Megkímélték a hosszú angliai utazástól, amelynek a végén bíróság elé állították volna, s hosszú procedúra után végül fölakasztották volna. Őfelsége kormánya egy csomó időt és pénzt takarított meg. – Summer Welles amerikai külügyminiszter-helyettes mégis azt írta később, hogy a brit titkosszolgálat buzgalma néha túlzott volt; és Stephenson próbálta megóvni az amerikai hatóságokat az ilyen incidensek okozta zavartól.[7] Sokkal több forgott a kockán, semhogy Stephenson kockáztathatta az elnökkel való kapcsolatát Első formális találkozásuk az angol nagykövet jelenlétében folyt le, és az 154

Európában odaveszett rombolók, repülőgépek, fegyverek, acél és lőszer pótlását szolgáló amerikai szállítások megtárgyalására korlátozódott. Ezek után Roosevelt és Stephenson kettesben maradtak, hogy megvitassák a BSC ügyeit. A dunkirki kudarc még FDR bizalmát is megingatta az angolok iránt. Rossz érzését csak növelte, hogy londoni nagykövete állandóan sötét próféciákkal bombázta, Bill Donovan pedig még nem tette meg jelentését. Stephensonnak mégis sikerült lelket önteni FDR-be, leírva, „hogyan lelte ki a hideg a Downing Street 10. stábját, amikor meghallották, hogy Churchill lesz a miniszterelnök”, hogy milyen előrelépést tettek az esetleg elbukó Anglia gerillahadviselésének megtervezésében, s hogy ez a titkos hadsereg együttműködik majd az európai partizánokkal. Ha London elesik, az irányítást a BSC veszi át, amely egyesíti, amit most Secret Intelligence Service (Titkos Hírszerző Szolgálat, SIS), Special Operation Executive (Különleges Hadműveletek Intézménye) és Security Executive (Biztonsági Intézmény) néven ismernek, s amelyeknek főhadiszállása New York. Stephenson már híres volt, mint szerény, de nagy erőket mozgató nagyiparos. Fennállt a veszély, hogy Washingtonban azt is tudják róla: mint a brit titkos hírszerzés főnöke, közvetlenül Churchill beosztottja. Nem volt szabad, hogy Roosevelt bizalmasának tekintsék. Lord Tweedsmuir, akit inkább John Buchanként mint kémregények szerzőjét ismerünk, javasolta, hogy Stephenson keresse fel Rooseveltet és vitassák meg annak lehetőségét, hogy Kanada legyen a találkozók helyszíne, s itt történjék a „nem semleges” együttműködés minden formája. Az elnök ellenezte ezt az ötletet: „Először is, az ember nem tud feltűnés nélkül »odalopakodni«... A másik ok pedig az, hogy pillanatnyilag nem mondok, nem látok, és nem hallok semmit.” Stephenson látogatásai az elnöknél ennélfogva titkosak, és a lehető legrövidebbek voltak. Élénken emlékezett az első találkozásra. A Fehér Ház gyors és avatott személyzetére, az Ovális Szobában ülő ismerős alakra, mély hangú, arisztokratikus beszédére. Látta, hogy a súlyos fej félrebillen, ahogyan elviszik tolószéke elől a tálcát a maradék rántottával és kávéval, a rendetlenséget az asztalon, s egy oldalajtón át a kis hálószobát. FDR-en érződött hivatala méltósága. Stephenson is rendelkezett egyfajta tekintéllyel, amelyet Roosevelt is elismert, de mellőzte a kedélyesség árnyalatát. Az elnök még járógépével, tolószékben is nagy termetű ember benyomását keltette. Élesen, fürkészően nézett. Néha hunyorított, mosoly futott át az arcán.

155

Roosevelt szerette volna, ha neki is megadatott volna az a hadvezéri aura, ami Churchillt övezte. – Sohasem alakult át olyan gyorsan a közvélemény, sohasem gyorsultak fel úgy események, mint az alatt a huszonhárom nap alatt, amely Winston kinevezése és Dunkirk közt eltelt. A kormány teljes gépezete nagy iramban működik, s olyan eltökélten, ahogy korábban soha. A legyőzhetetlenség új érzése és az idő kényszere sarkallja. Az első tíz napban hozott intézkedések óriási hatással lehetnek a szabad világra. Forrásaik rendkívül szerények. A minisztereknek naponta két viktoriánus regény hosszúságú ügyiratot kell elolvasniuk. A háborús kabinet iszonyú nyomás alatt van. Ezen a kis csoporton belül nincs idő személyes összeütközésekre – mondta Stephenson. Roosevelt szomorkásán idézett Shakespeare V. Henrikjéből: – Nincs gyomra a harchoz, hadd menjen hát... de nekünk, akik harcolunk, emlékeznünk kell; Nekünk, boldog keveseknek, a mai napra, mely az ő vérét is kiontja, bár a testvérem... – Néhány héttel később hallotta, hogy Churchill megismételte a szavakat az angliai csatát vívó pilóták előtt. Amikor az Ultra közölte Hitler inváziós tervét, s annak fedőnevét, az Oroszlánfókát, Churchill beszédet írt. A ceruzával írt jegyzeteket Stephenson megmutatta Rooseveltnek. Mint rendesen, Churchill a kulcsmondatokat most is verssorokra tördelte. Az egyik mondat ez volt: ...a védekezés lényege megtámadni az ellenséget torkon ragadni és szorítani, míg csak élet van benne. Ily módon, hogy az elnök látta, milyen Churchill hadvezérként, s tudva, hogy Big Bill Donovan a helyzet ismeretében megteszi a maga javaslatait, Stephenson szembefordult a hagyományos amerikai katonai elkülönüléssel. Angliának szüksége volt az ötven ósdi rombolóra. Stephenson úgy érvelt, hogy végül is ezek biztosítják majd, hogy Anglia megmaradjon a Hitler ellen indítandó gerillaakciók kiindulóbázisa, még ha a szigetlakók barlangokba és föld alatti harcállásokba lesznek is kénytelenek visszavonulni. Churchill híveinek említése, akik elkapják a betolakodó torkát, és szorítják, „míg csak élet van benne”, megragadta az elnök képzeletét. Hasonlóképpen a barlang képe, amelyet Stephenson a csatahajó szűkös kabinjaihoz hasonlított. Ilyen 156

körülmények közt a flottarajongó Roosevelt nemigen tudott ellenállni a korábbi Tengeri Személy kérésének. És voltak óriási érvek is. ,,Ha bennünket legyőznek, és elveszítjük a háborút a tengeren, már semmi nem segít” – kiáltotta Churchill. Az atlantióceáni csata az összes többinél tovább tartott és kegyetlenebb volt. Miután Franciaország elesett, a németek harcba vethették még rövid hatótávolságú, 250 tonnás, kisebb tengeralattjáróikat is, amelyek általában csak a Balti- és az Északi-tengeren őrjáratoztak. Most francia kikötőkben rendeztek be tengeralattjáró-bázisokat, s a torpedókat Párizsból szállították. Egy francia haditengerészeti vezető kiszivárogtatta az ASDIC (Allied Anti-Submarine Detection Investigation Committee – Szövetséges Tengeralattjáró-elhárító Bizottság) titkait. A tengeralattjáró-parancsnokok merészebbé váltak, tudván, hogy az ASDIC hatásfoka csökkent. Olaszország, midőn Franciaország veresége már elkerülhetetlennek látszott, június 10-én hadat üzent Angliának, ami veszélyeztette a földközi-tengeri hajózó útvonalakat a keleti angol támaszpontok felé, s növelte a tengeralattjárók mozgási szabadságát. Az Atlanti-óceánon őrjáratozó német tengeralattjárók és cirkálók száma júniusban drámai mértékben, huszonkét százalékkal nőtt, éppen akkor, amikor tízszeresére emelkedett az elsüllyedt angol hajók száma. A németek ráadásul megfejtették a brit haditengerészet hírközlési kódjait, s további két hónapig tartott, míg London rájött, miért olyan hihetetlenül tájékozott az ellenség a bekövetkező haditengerészeti hadmozdulatokat illetően. Az Ultra még nem fejtette meg a német tengeralattjárók Enigma-kódjait. Az amerikai tengerészeket megrendítette, ahogy a másik tengerjáró nemzet vérét ontotta a végtelen szürke vízsivatagokon. A 145 ezer angol kereskedelmi tengerész közül, akik e veszélyes időkben az Atlanti-óceánt járták, 32 ezer veszett oda. Civilek voltak, akik újra és újra tengerre szálltak, mert tengerészek voltak, s mert úgy gondolták, meg kell tenniük. Jóllehet, Washingtonban voltak, akik jogi kérdéseken rágódtak, a brit tengerészek az amerikai nagylelkűségnek olyan jeleit tapasztalták, amelyek messze túlmentek a baráti semlegesség határain. A Királyi Haditengerészet háborús naplói teli vannak az Egyesült Államok flottájának nem hivatalos segítségadásairól szóló bejegyzésekkel. Azon amerikaiak egyike, akik magukat hadviselőnek tekintették, a Pulitzer-díjas drámaíró, Robert Sherwood volt. Sherwood elhatározta, hogy 157

szorosan együttműködik Stephensonnal. Korábban mint háborúellenes író szerzett nevet magának, szembesülve azonban mindazzal a gonosszal, amit a nácizmus jelentett, szomorúan belátta, hogy nem a háború a legfőbb rossz. 1940 baljóslatú nyarán, Harry Hopkinssal, az elnök későbbi kiküldöttjével vitatkozva segítséget sürgetett Anglia számára. – Mit forralnak maguk, maguk kardcsörtetők? – kérdezte Hopkins. Sherwood azt felelte, hogy igyekszik közbenjárni Stephenson mellett, hogy az angolok megkapják az ötven régi rombolót. Hopkins szerint a közelgő választások előtt egy ilyen nyilvános követelés nehéz helyzetbe hozhatja Rooseveltet. A drámaíró megvonta a vállát, és azt felelte, hogy néhány kollégája pedig Roosevelt konkurenseit beszélte rá ugyanerre. Bárhogy is, ez beleillik az elnök politikájának általános vonalába. – Mit tud maga az ő politikájáról? – pattintott az ujjával türelmetlenül Hopkins. – Tudhatja, hogy ez az ország semleges. Sherwood utóbb elmondta Stephensonnak: megdöbbentette, hogyan állhat közel az elnökhöz egy ilyen szűk látókörű, elfogult izolacionista. Hopkins továbbá kurtán megjegyezte: – Az egész ország izolacionista, kivéve a maga-féle angolbarát fanatikusokat. Ha az elnök odaadja az ötven rombolót, mit gondol, hogyan kapna bizalmat a néptől? Sherwood csípősen válaszolt: – Ne kössön fogadást arra, hogy érez a nép. Sokkal jobban gyűlölik a nácikat, mint maga gondolja. Itt az ideje, hogy Roosevelt összeszedje a bátorságát, és őszintén elmondja, milyen útra akar lépni. Hopkins ösztövér arcán fintor futott át. – Akkor maga miért nekem önti ki a szívét? Mondja el mindezt a népnek! Roosevelt elnök attól tartott, a saját esélyeit veszélyezteti, ha kihívja maga ellen a közvéleményt. Tom Driberg angol újságíró és politikus látta ezt, amikor az Amerika Mindenekfölött nevű notórius nácibarát társaságról írt riportot. „Elmentem egy összeröffenésre a Madison Square Gardenbe, ahol Charles Lindbergh beszélt. A jelenlevők éppolyan hisztérikusan viselkedtek, mint Hitler saját söpredéke, csak ha lehet, az egész még visszatetszőbb volt. Elénekelték az »Amerika mindenekfölött...« kezdetű 158

dalukat, de nem voltak hajlandók énekelni az »Isten áldja Amerikát”, mivel azt egy zsidó írta... Miután elolvastam Lindbergh beszédének teljes szövegét, rájöttem, hogy árnyalatnyi ellenérzést sem tartalmaz Hitlerrel szemben. Hozzáteszem: a háború már egy éve folyt, Franciaországot és a civilizált világ több más országát rabszolgasorba taszították, Londonra bombákat szórtak, az embereket haláltáborokba vitték...” Más amerikaiak pontosan az ellenkezőjét gondolták. William Standley tengernagy, aki Roosevelt első elnöki időszakában a tengerészet hadműveleti főnöke volt, támogatta azt a memorandumot, amely megállapította, hogy: „a tény és a helyzet logikája értelmében nyilvánvaló, hogy az ország és Németország közt hadiállapot van”. A Churchillt támogató csoportokat izolacionista vezetők támadták, akiknek nagy táboruk volt. Coughlin lelkész így szónokolt: „Az ötödik hadoszlop legveszélyesebb emberei rejtőznek – lopva, ártalmasan, amerikaiatlanul – a kegyes álca mögött. Nemzetünk apostolai közt ők az iskarióti Júdások.” Coughlin Joseph P. Kennedyt, mielőtt az londoni nagykövet lett, néha összekötőnek használta az elnökhöz. Most Coughlin felcsapott fasisztának, s a totális állam iránti lelkesedése, valamint zajos antiszemitizmusa annyira aggasztott néhány befolyásos amerikai zsidó vezetőt, hogy óvakodtak kiállni az angol érdekekért. Mégis egy zsidó bankár fia volt az, aki mindenkinél többet tett, hogy előremozdítsa Stephenson segítségszerző kampányát, különösen az ötven rombolót illetően. Henry Morgenthau jr. örömmel csatlakozott a háborúpártiakhoz. Morgenthau régóta szomszédja, s az első világháború kitörése óta rendíthetetlen híve volt Rooseveltnek. Amikor Roosevelt New York állam kormányzója lett, az állam adminisztrációjában dolgozott, majd követte barátját a Fehér Házba. Pénzügyminiszterként Stephenson legfőbb szövetségese volt, egyrészt mint nagy befolyással rendelkező, nagy hatalmú hivatalnok, másrészt mint az elnök közeli tanácsadója. A maga részéről mindent megtett, hogy a Stephenson-Roosevelt kapcsolat ne lásson napvilágot. A formális előkészületeket a bevált diplomáciai csatornákon keresztül, vagy a Brit Beszerzési Bizottságon keresztül tette meg, amelyet Stephenson egyre növekvő New York-i komplexumának egy ugyancsak kanadai munkatársa működtetett. – Miután a Beszerzési Bizottság megnyitotta irodáját a Broad Street 15ben, csapatostul jöttek a konfekcióipari negyedből az üzletemberek, és 159

mindenféle női alsóneműt kínáltak – mesélte később Morgenthau. – Ez nem is ártott: a teljesen szabályszerű kereskedelmi tevékenység látszatát keltette. – A misszió feje Arthur Purvis „vezető kanadai üzletember volt, hihetetlenül tisztességes férfi, akinek nemcsak hogy ellenségei nem voltak, de még bírálói sem” – legalábbis ezt mondta róla John Buchan, Kanada későbbi főkormányzója. Purvisnak az volt a dolga, hogy biztosítsa a külsőségeket Stephenson titkos gazdasági tevékenységéhez, de a következő évben életét vesztette egy óceán fölötti légi baleset során. A légi szállítás a sürgős szállítmányok eljuttatásának titkos eszközévé vált a szövetségesek közt. Morgenthau megvitatta Stephensonnal, milyen súlyos következményekkel járt az Oroszország által megtámadott Finnországnak küldött fegyverek késedelmes szállítása. Az elnök „szörnyű erőszaknak” nevezte a szovjet támadást, s valószínű volt, hogy felháborodását az amerikaiak kilencvenkilenc százaléka osztja. A fegyverszállítások, illetve eladások törvényes voltáról azonban a külügy-, a hadügy-, a pénzügy- és haditengerészeti minisztérium addig vitatkozott, hogy mire a szenátus meghozott egy tökéletesen hasznavehetetlen pénzügyi segélytörvényt, az oroszok áttörték a Mannerheim-vonalat. Az Anglia számára történő közvetlen eladásokat törvénytelennek tekintették, jóllehet Stephenson amerikai barátai utánanéztek, hányszor tették lóvá a törvényhozást korábban, hogy megmutassák, miképp lehet megkerülni az 1937-ben hozott Semlegességi Törvényt, amelyet azért szavaztak meg, hogy megakadályozzák Amerikának az 1917-eshez hasonló hadbalépését. A hatás a kívánatosnak éppen ellenkezője volt – kommentálta a dolog kimenetelét Stephenson –, s ráadásul még inkább megkötötte Roosevelt kezét. – Azon a reggelen, amikor befejeződött a dunkirki evakuáció, Edward Stettinius, az United States Steel addigi elnöke, lemondott tisztéről, hogy megtervezze, miképpen juttatható hozzá Anglia a legszükségesebb fegyverekhez. Stettinius Stephenson régi, bizalmas barátja volt. Habár támadható volt indulatos kitöréseiért a nyilvánosság előtt, volt érzéke a drámai megnyilvánulásokhoz, mintegy megelőlegezve Churchill ilyen jellegű beszédeit. Az új miniszterelnök ekkor mondta el úgynevezett „sörösüvegbeszédét”, megígérve, hogy minden kéznél levő eszközzel harcolni fognak a német betolakodók ellen, amihez félhangosan hozzátette: „ha kell, sörösüvegekkel is”. Stettinius később így írt: „Míg a miniszterelnök beszélt, újabb és újabb fegyvermennyiségek indultak útra Amerika arzenáljaiból a brit védőknek... A sürgönydrótokon végigszaladt az utasítás: biztosítsanak 160

szabad utat nekik.” A dolog törvényes voltát végül Robert Jackson igazságügyminiszter véleménye tisztázta, mely szerint az Egyesült Államok kormányának birtokában levő fegyvereket egy 1919-és, még érvényben levő törvény értelmében a hadügyminiszter hozzájárulása nélkül is el lehet adni. Az ötven romboló ügye problémát jelentett, és Churchill, aki nem akart tudomást venni az átadásukkal járó alkotmányos nehézségekről, igen nagy nyomást igyekezett kifejteni. Aggasztotta az is, hogy a német propaganda nyomán esetleg kollaboránsok támadnak Angliában. Az amerikaiak pedig tarthattak attól, hogy ezek a németek kezére juttathatják a kölcsönzött rombolókat. Az angliai nácipárti erőkről szóló híreket számosan terjesztették, beleértve a kommunistákat is. Ivan Majszkij, Moszkva londoni követe is folyton kereste a nácibarát érzelmek jeleit. Stephenson emlékezett egy jelenetre, amely röviddel Dunkirk után játszódott le, s amelynek során a Szovjetunió ismét bírálta Angliát, amiért elnyújtotta a háborút. – Most, hogy Franciaország elesett – kérdezte Majszkij –, mi lesz az ön általános stratégiája? Churchill megszívta a szivarját. – Az én általános stratégiám, sir? Kitartani a következő három hónapban. Az orosz követ a londoni diplomaták pletykái révén értesült arról, hogy akadnak, akik kételkednek ennek lehetőségében. Charles Ritchie, Kanada egyik későbbi washingtoni nagykövete ekkoriban ezt írta naplójában, mely később Szirén-évek: Nem diplomatikus naplók 1937-45. címmel jelent meg. „Winston Churchill egy ravasz kalóz, s ha a dolgok rosszra fordulnak, az emberek rájönnek erre, nekitámadnak majd, kegyvesztett lesz, s mindenki megfeledkezik majd róla, hogy ő volt az egyetlen tényező, amely megmentette Angliát – már ha csakugyan sikerül neki – egy vichyi típusú kormánytól.” A Londonban szolgálatot teljesítő Ritchie csodálta Churchillt, amiért sikerült eltávolílania a defetistákat a vezetésből. A merészség látszata mögött Churchillnek magának is voltak kételyei. „Nem tudom, ha a nácik legyőznek bennünket – írta Mackenzie Kingnek –, milyen lesz a kétségtelenül felállítandó nácibarát kormány politikája.” Sugallta Kingnek, hogy igyekezzen ezt megértetni Roosevelttel és azokkal az amerikaiakkal, akik nem látják be, hogy milyen következményekkel járna rájuk nézve, ha a brit flotta ellenséges kézre jutna. 161

A brit flotta lehetne „az egyetlen maradék alkualap a németekkel szemben, s a brit kollaboránsok kezébe kerülhet, ha hatalomra jutnak”, figyelmeztette Churchill Rooseveltet egy másik üzenetben. „Bocsássa meg, elnök úr, hogy ilyen nyíltan festem le ezt a rémes lehetőséget, belátható azonban, hogy nem vállalhatok kezességet utódaimért, akik végső kétségbeesésükben és reménytelenségükben esetleg engedelmeskednek majd a németek akaratának.” Azzal érvelt, hogy az ötven romboló kölcsönadása révén a brit flotta elejét veheti Anglia ilyesféle kapitulációjának. Miután újabb három angol romboló szenvedett súlyos károkat, Churchill még kétségbeejtőbbnek nevezte az ügyet. Alan Kirk, a Churchill-lel szimpatizáló haditengerészeti attasé már jelentette Londonból, hogy a helyzet egyre reménytelenebb, mivel a német inváziós csapatok a közelmúltban megkaparintott kikötőkben „tömegével vonják össze a hajók és motoros bárkák minden fajtáját... nyilvánvalóan, sürgős szükség van rombolókra az invázió leküzdésére... a Királyi Haditengerészet bázisain már mindössze körülbelül száz romboló maradt.” Churchill azonban megfogalmazott egy olyan lehetőséget is, amelynek papírra vetésétől Kirk kapitány visszarettent. Ha az invázió sikerrel jár, mondta Churchill, „bizonyosan olyan németbarát kormányt hívnak életre, amely békére törekszik majd. Ez azt jelentheti, hogy a megrendült és kiéheztetett nép majdnem bizonyosan aláveti magát a nácik akaratának”. Churchill a következő táviratot küldte Rooseveltnek június 15-én: A BRIT FLOTTA SORSA DOENTOE LESZ AZ EGYESUELT AALLAMOK JOEVOEJE SZEMPONTJAABOOL, HA UGYANIS EGYESITIK A JAPAAN TENGERI HADEROEVEL, VALAMINT A FRANCIA EES OLASZ HAJOOHADDAL EES A NEEMET IPAR MOEGOETTE AALL MAJD, HITLER KEZEEBEN LESZ A TENGERI FOELEENY... HA ELBUKUNK, OEN AZ UJVILAAGEENAAL NAGYOBB LEETSZAAMU, JOBBAN FELFEGYVERZETT, JOOVAL EROESEBB NAACI PARANCS- NOKSAAG ALATT EGYESITETT EUROOPAAVAL LESZ KEENYTELEN SZEMBENEEZNI. Stephenson most amerikai jogászokból és üzletemberekből álló munkacsapat élén tevékenykedett. Big Bill Donovan londoni jelentéseinek segítségével igyekeztek előmozdítani, hogy az elnök megtalálja a rombolók kölcsönadásának módját. Bonyolította az amerikai fegyverek eladásának 162

ügyét, hogy Anglia nem tudott mivel fizetni. 1940 augusztusában már közel állt a csődhöz. Amikor Donovan visszarepült Washingtonba, hogy beszámoljon az angolok „megbízhatóságáról”, az ország arany- és dollártartalékai már csaknem kimerültek. A brit katonai költségvetés egyharmada például egy speciális amerikai akna beszerzésére ment el. Volt azonban mégis egy logikus érv. Donovan bízott benne, hogy a rombolók megvásárlásához szükséges pénzt az angolok rendelkezésére bocsáthatják, ha sikerül elfogadtatni, hogy ez az Egyesült Államok védelmét is szolgálja. Bízott benne, hogy az ügyletet gyorsan nyélbe lehet ütni. Az előző két hétben az angolok 135 ezer tonna hajóteret és a teljes légierő húsz százalékát veszítették el az összecsapásokban. Bármilyen elavultak voltak is a négykéményes, régi rombolók a korszerű tengeri hadviselés követelményeihez képest, segítséget jelentettek volna a váratlan támadások veszteségeinek kivédésében, és biztosíthatták volna a Kanadán keresztül érkező szállítmányokat. Stephenson augusztus 18-án táviratot küldött Churchillnek: DONOVANRA NAGY HATAAST TETT A LAATOGATAAS EES A FOGADTATAAS. SZORGALMAZTA A MI ROMBOLOO UEGYUENKET... SOKAT TESZ A WASHINGTONI DEFETIZMUS ELLEN, POZITIV KIJELENTEESEKET TESZ, EES IGYEKSZIK MEGGYOEZNI MINDENKIT, HOGY MI FOGUNK FELUELKEREKEDNI. Göring azonban rögtön a rákövetkező napon megkezdte azt, amit az igazi angliai csatának tekintett: a tömeges bombatámadásokat az angolok harcállásai ellen. A folyamatos támadások célja a pilóta- és repülőgéptartalékok csökkentése volt, valamint a repülőterek és radarállomások elvágása, amelyekről a németek csak sejtették, hogy szerepük lehet a vadászgépek sűrű összecsapásaiban. Roosevelt nem hitt feltétel nélkül Churchill azon kijelentésében, hogy „MI FOGUNK FELÜLKEREKEDNI”: az elnök figyelemmel kísérte a brit égbolton folyó elkeseredett küzdelem minden felvonását, tudva, hogy a Királyi Légierők nem voltak képesek kihasználni két legtitkosabb 163

fegyverüket, az Ultrát és a radart. Az újabb német támadások első napján öt parti radarállomást bombáztak le. Az Ultra még nem fejtette meg olyan gyorsan és tökéletesen az ellenséges parancsokat, hogy a brit pilóták biztosan tudják alkalmazni az új támadásokkal szemben. Augusztus 15-én Anglia ellen több Luftwaffe-vadászt és bombázót indítottak, mint előtte bármikor. Anglia északi részét Norvégia felől támadta az Ötödik Légiflotta. A Második és a Harmadik ismét a Csatornán keresztül dobott át kötelékeket. A németeknek meggyőződésük volt, hogy a Királyi Légierő annyi vadászt veszített, hogy sem északon, sem délen nem bír majd a támadásokkal. A csata hevében nehéz volt ugyan megbecsülni a két oldal veszteségeit, de Churchill háborús kabinetje éppen akkor készített el egy tanulmányt, amely szerint havi 746 fiatal pilóta elvesztése várható. Óriási, végzetesen nagy szám. Tipikus eset történt ezen a csütörtökön, amikor tizenkét Spitfire ütközött meg 105 ellenséges bombázógéppel, amelyek Northumberland partjai felé közeledtek. A német gépek két csoportra oszlottak. Az egyiket Hurricane-ok tartóztatták fel, amelyeknek pilótái éppen rövidke pihenőhöz juthattak egy északi repülőtérén. A másik német csoport nyolc gépet veszített, miközben bombatámadást intézett egy északi bázis ellen. Délen a Királyi Légierő kötelékei kétségbeesett igyekezettel próbálták meg széthasítani a létfontosságú repülőterekét támadó német egységeket. A gépek harcoltak, visszatértek, majd újra harcba szálltak. Bevetették a Királyi Légierők mind a huszonnégy repülőszázadát teljes létszámmal. A németek aznap 1800, az angolok csaknem 1000 bevetést teljesítettek. A brit pilótaveszteség csillagászati magasságokba szökött. Egy Spitfire dülöngélve tért vissza támaszpontjára – a haldokló pilóta szörnyű erőfeszítésekkel irányította, míg csak biztonságban földet nem ért. A szükség, hogy a gépeket meg kell menteni, óriási volt, mint ahogy óriási volt a pilóták hiánya is. Némelyik német, tudván, mennyire nincsenek pilótái a Királyi Légierőnek, fedélzeti géppuskával vadászott az eltalált, gépüket ejtőernyővel elhagyó, kiszolgáltatott angolokra. Churchill ezen a napon a 11-es csoport irányítóhelyiségébe, a vadászparancsnokságra ment. A szokatlan csendben feszülten nézte a hatalmas térképasztalt. Egyetlen századnyi tartalékuk sem maradt. Látható volt, ahogy az ellenséges gépek hullámai egymás után átrepülnek a Csatorna felett. Még a vezérkar hallgatag főnöke, Hastings Ismay is így írta le a 164

jelenetet: „halálosan rettegtem. Churchill így szólt: »ne szóljon hozzám... sohasem voltam még így felkavarva«. Könnyek ültek a szemében.” Churchill később szólásra emelkedett az alsóházban. Harold Nicolson számolt be arról, mit mondott: Nem próbált meg lelkesedést kelteni, egyszerűen tájékoztatást adott. Ezután mondta ki a szavakat, amelyek mindörökre minősítették a betolakodókat feltartóztató pilóták szerepét: „Az emberi viszályok története során sosem tartozott még ilyen sok ember, ilyen sokkal, ilyen keveseknek.” A szavakat Churchill legalább annyira Roosevelthez is intézte, mint saját népéhez. A miniszterelnök a Királyi Légierők vadászparancsnokságát tipikus brit intézménynek tekintette: a pilóták főképpen tartalékosok voltak, egyetemisták vagy hivatásuk elsajátítása közben behívott fiatalemberek. A Nemzetközösségből és az Egyesült Államokból hozzájuk csatlakozott önkéntesekkel együtt nap mint nap új taktikákat ötlöttek ki. Tíz pilóta közül egy Lengyelországból menekült Angliába. (A lengyelek a levegőben tették ugyanazt, amit a bajtársaiknak kellett tenniük az ellenállás hadseregeiben, csakhogy az utóbbiak nem osztozhattak az ő dicsőségükben.) Churchill alapvető fontosságúnak tekintette a levegőben folyó küzdelmet az amerikai segítség megszerzéséhez. – Azon a napon, amikor a légi csata a két fél kimerülése miatt átmenetileg alábbhagyott, ismertette a parlamenttel, milyen tengeri és légi védelemre van szüksége Amerikának, és bejelentette, anélkül, hogy kérték vagy unszolták volna, Anglia megfelelő lehetőségeket ajánlott Amerikának. Ez volt az első utalás a romboló-üzletre. Bizonyos angol és amerikai ötvöződési folyamatot nem szabad akadályozni. „Ahogyan a Mississippi, hömpölyög ez is. Hadd tegye, hadd hömpölyögjön továbbra is, hatalmasan, kérlelhetetlenül, ellenállhatatlanul, tágasabb tájak és jobb napok felé.” Az összekapcsolódási folyamat biztosítása, amely különben már beindult. Stephenson dolga volt. Egy nappal azután, hogy Churchill víziója elhangzott az atlanti szövetségről, Stephenson táviratozott neki: DONOVAN UGY VEELI, HOGY OEN NEEHAANY NAPON BELUEL NAGYON KEDVEZOE HIIRT KAP... UGY GONDOLJA, SIKERUELT UJRA MEGTEREMTENIE AZ ANGLIA ELSZAANTSAAGA EES HARCKEEPESSEEGE IRAANTI BIZALMAT. Két nappal később már ezt táviratozhatta: 165

AZONNAL TOVAABBITANDOO. AZ OETVEN ROMBO- LOOBA TEGNAP EEJJEL BELEEGYEZTEK... NEGYVENNEEGY PARANCSOT KAPOTT A KIFUTAASRA... Az, hogy ezeket az antik teknőket kivették a naftalinból, Roosevelt elkötelezettségének szimbóluma volt, és sokat javított a britek helyzetén, habár kevesen ismerték fel, hogy a rombolók más titkos ügyekben is újabb előrelépést jeleznek. A britek ettől fogva az Egyesült Államokból irányíthatták különböző hírszerző- ügynökségeiket, és titkos akcióikat, úgyhogy még Anglia esetleges német megszállása sem akadályozhatta volna a titkos hadseregeket az árnyékháborúk megvívásában. A brit hírszerzés négyszáz éves történetében most először jött létre az egyes részlegeket összekötő központi ügynökség, s először volt rá mód, hogy egyetlen ember áttekinthesse az egész földkerekségen folyó tevékenységüket. Felbecsülhetetlen értéke volt annak, hogy ez az ügynökség semleges földön működhetett. New York a kommunikáció ideális központja volt. Nem zaklatta az ellenség, nem volt kitéve bombatámadásóknak, nem nehezítették az életet a háborús takarékossági intézkedések és a hiány. A szakértők viszonylagos nyugalomban dolgozhattak a különleges problémákon, eredményeiket a Stephenson saját feltalálócsapata által tökéletesített rejtjelező gépeken továbbították Londonnak. A szervezet, még hivatalos megszületését megelőzőén, groteszk módon nagyra nőtt. Valamilyen elfogadható titulust kellett adni neki, mielőtt az amerikaiak kínos kérdéseket tettek volna fel. Egy láthatatlan ember négy nagy hírszerzési részleget irányított – a SOE-t, a SIS-t, a Biztonsági Intézményt, s most az MI-5-öt, plusz a kommunikációs hírszerzési hálózatot, amelynek szálai a világ minden táját elérték. Végül pedig: egy amerikai földön működő titkos rendőri erőt. Elkendőzve ezt az addig példátlan helyzetet, az amerikai külügyminisztérium a következő megokolással jegyezte be a BSC nevű szervezetet: Tekintettel arra, hogy a brit kormányt létfontosságú érdekei fűzik az amerikai hadianyag és lőszer megvásárlásához és elszállításához, s hogy az Egyesült Államokban számos hivatalos brit misszió működik, az ekképpen támadt biztonsági problémák a két ország hatóságainak igen szoros és baráti együttműködését teszik szükségessé... A különböző brit missziók és az amerikai hatóságok kapcsolatainak a jelen rendkívüli helyzetből adódó összehangolására létrejött a Security Coordination (Biztonsági 166

Koordináció) nevű szervezet. Vezetője a Security Coordination igazgatója, akinek munkáját a főhadiszállás stábja segíti. Stephenson nevét sohasem említették. Spruille Braden egykori külügyminiszter-helyettes még 1971-ben, több mint harminc évvel később is nyilvánvalóan habozik nevén nevezni a BSC igazgatóját Diplomaták és Demagógok című emlékiratában: ,,Donovan tábornok megkérdezte, akarok-e találkozni a brit hírszerzés fejével. Igenlő válaszomra Donovan ezt mondta: »Jól van, Mr. Ezésez telefonon keresi majd.« Később tudtam meg, hogy Mr. Ezéseznek egészen más a neve.” A hetvenes években már nem volt szükség Braden diszkréciójára, addigra a Rettenthetetlen kilétét már felfedték. 1940-ben azonban minden ok megvolt az óvatosságra. Hitler bizonyos volt benne, hogy a nácik propagandával meghódíthatják Amerikát. Ezzel a propagandával csak Stephenson tevékenysége állt szemben. Paradox módon, ha tetten érik ebben a szerepben, vagy rajtakapják az amerikai szuverenitás bármilyen megsértésén, maga is hozzájárult volna ehhez az angolellenes propagandához. A náci propaganda pedig nem csupán szavak háborúja, hanem a terror stratégiája is volt. A fajnemesítés, a pogromok, a nürnbergi pártnap, az erő imádatának e fekete miséje, a koncentrációs táborok, a Németország következő áldozatainak határai mögött nyíltan tevékenykedő ötödik hadoszlopok, az erőszakos lépéseket megelőző náci kérkedés és fenyegetőzés illusztrációi voltak. Civilek vakrémületükben egyik európai országból a másikba menekültek, s ennek oka az ötödik hadoszlop tagjai által keltett rémület volt. S az okozott rémület megint csak erősítette a propagandát. Stukák bombázták az utakon összezsúfolódott nőket és gyermekeket. A náci propaganda állta a szavát: a németek emberfeletti emberek voltak, őrültség volt szembeszegülni velük... Hitler ezzel az üzenettel akarta meggyengíteni az amerikaiakat. Remélte, hogy a félelem felbátorítja az izolacionistákat. Azt tervezte, idővel mindent megismétel az amerikai kontinensen. Churchill úgy vélte, hogy az angolokat és az amerikaiakat semmivel sem kevésbé fenyegeti az öncsalás veszélye, mint az európaiakat. Nyíltan beszélt egy londoni nácibarát bábrezsim létrejöttének lehetőségéről. Stephensonnak 167

azt a feladatot adta, hogy kijátssza az amerikai nácikat. A BSC volt hivatott irányítani azokat, akik harcolni szerettek volna, s nem a megadást választották. A következő lépés egy amerikai titkosszolgálat megteremtése volt, nagyobb keretek közt, mint ezt az amerikai leleményesség lehetővé tette. „Anglia az ötletek bölcsője volt – mondta Stephenson. – A palántákat azonban át kellett ültetni. Ez mind a hírszerzésre, mind a többi titkos fegyverre vonatkozóan feladat volt.”

168

19. „A legértékesebb rakomány volt, amit valaha kaptunk” – így jellemezte az amerikai Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatal a titkos küldeményeknek azt a hihetetlen sorát, amelyet 1940. augusztus 14-én Winston Churchill továbbított nekik. Ennek a szállítmánynak az őre Tizard, a „Varázsló” néven volt ismert a Királyi Légierőnél, ahol a vezérkar főnökének tudományos tanácsadója volt. Az angliai csata közepén Washingtonba küldték, hogy ott bizalmas információkat adjon át. Ez így célszerűbb volt, hiszen fennállt a veszélye, hogy az iratok ellenséges kézbe kerülnek. Az Ultra már felfedte Hitler inváziós terveit, melyek csak a folyamatban levő légi csaták kimenetelétől függtek. Tizard Washingtonban felhívott engem – mesélte később Stephenson. – A Shorehamban lakott, lakosztálya zsúfolásig tele volt tervrajzokkal, tudományos iratokkal, modellekkel és munkatervekkel. Mindezeket a könnyebb kezelhetőség kedvéért farekeszekben tartotta. Amikor átmentem hozzá, hogy bizonyos dolgokat megvitassak vele, ezzel lepett meg: „Egy FBI-tisztviselő éppen most telefonált, kérdezte, mikor tudom felkeresni, hogy megbeszéljük a dolgaim biztonságos elhelyezését.” – Azonnal fölhívtam Hoovert. Azt mondta, semmiről nem tud, rögtön átjön. Kiderítettük, hogy a hívás ismeretlen személytől érkezett, akinek semmi köze az FBI-hez. Elküldtem az egyik biztonsági emberemet, John Hartot a Kanadai Hegyirendőrségtől, hogy biztosítsa Tizardot és a szállítmányt. – Később Sam Foxforth, az FBI New York-i irodájának főnöke elmondta: a főhadiszállás szerint a hívások a német követség munkatársaitól és barátaiktól származtak. Kiderítették, hogy Tizardot egy meggyőző amerikai akcentussal beszélő náci ügynök hívta fel. A Varázsló anyagának megszerzésére tett kísérlet az ellenség éberségének kézzelfogható bizonyítéka volt. Stephenson sürgette újabb titkos információk átadására Churchillt. A Brit Uránium Bizottság elméletileg képes volt atombomba létrehozására; a projektum a Tube Alloys fedőnevet viselte. Tervrajz formájában, modellént vagy kutatási dokumentumokban felajánlották a radart; rakétamotorokat, vegyi fegyvereket és egy bizonyos ,,fekete varázsdobozt”, amely az Angliában feltalált leghatásosabb új 169

fegyver volt. „A fekete varázsdoboz” rövidhullámú elektromos rezgéseket hozott létre, amelyek lehetővé tették a „centiméter-radar” megteremtését. Ez elég kicsi volt ahhoz, hogy rombolókba és repülőgépekbe szereljék. A készüléket végül olyan mennyiségben gyártották az Egyesült Államokban, hogy ugrásszerűen megnövelte a tengeralattjáró-elhárítás hatékonyságát. Az elektroncsövet, amelynek felhasználása hihetetlen eredményekre vezetett, a Varázsló egy közönséges fekete fémdobozba rakta, amelyet nagy sietve vásárolt a Viktória pályaudvarhoz közeli haditengerészeti és katonai üzletben. Új fejezet indult a fegyverek, az automatikus gyújtószerkezetek, a hajók rakétaelhárítása, és a brit műszaki gondolkodás egyéb eredményeinek történetében. „Az elnök felpattintotta az amerikai láda tetejét, amelyből félmillió puska, nyolcvanezer géppisztoly, aknák, bombák és repülőgépek kerültek elő – emlékezett utóbb Stephenson. – Repülő erődöket küldött nekünk, amelyeket titokban »nyomott« át a kanadai határon, mert így kevésbé volt valószínű, hogy magukra vonják az ellenség figyelmét. Sok százezer tonna fémet juttatott a brit arzenáloknak. Tette ezt Bob Sherwood szerint úgy, mintha semmi se történne, pedig a Fehér Házhoz közel állók azt mondták, ezáltal Roosevelt és talán a nemzet is öngyilkosságot követ el. Siránkoztak, hogy Angliának vége, és mindez a hadianyag Hitler ölébe hull!” Rooseveltnek nem voltak illúziói Anglia helyzetével kapcsolatban. A BSC-től megkapta Bletchley „gondolatolvasó” munkájának eredményét. Eszerint szeptember közepéig a német bombázók megpróbálják tökéletesen elpusztítani a Királyi Légierő jelentette védelmet. A menetrend szerint a hónap végére egész Dél-Angliát el kell foglalni és október elején győzelmi felvonulást kell rendezni Londonban. Hitlernek ezerkilencszáz bombázója és ezeregyszáz vadásza volt háromszázötven brit bombavető és hétszáz vadász ellen. Az angliai csata utolsó hónapjában a Varázsló és Stephenson biztonságba helyezte – „könnyűsúlyútól a nagyértékűig” – az összes titkot, amelyet Hitler, ha eléri Londont, megkaparinthatott volna. Elfogott német katonai parancsok megerősítették, hogy Hitler akkor is megtámadja a Szovjetuniót, ha a Sziget ellenáll, és az inváziót visszaverik, vagy kikényszerítik az elhalasztását. Az elnök hozzájárulásával Stephenson és Donovan kidolgozták az ellentervet a Moszkva elleni hadjárat 170

késleltetésére. Ez az elgondolás ugyancsak megterhelte az amerikai semlegességet. Először az angliai csatát még meg kellett nyerni. Stephenson szeptember hetedikén, csütörtökön az inváziós riadó (kódneve Cromwell volt) kihirdetése utáni héten hazarepült. Elfogott rádiótáviratokból kiderült, hogy az ellenséges repülőszázadokat szervizgondok akadályozzák. Ahogyan Stephenson a nácik Blitzkrieg-tirádáit hallgatva előre látta, a javítóutánpótló egységek nem voltak képesek feladataik ellátására, következésképpen az Anglia ellen irányított háromezer harci gépnek néha csak a háromnegyede volt bevethető. Ez a hír létfontosságú volt a Királyi Légierő számára. Szeptember 15-én az Ultra különálló katonai egységeknek küldött parancsokat egymás mellé téve statisztikai módszerekkel rájött, hogy invázió készül Anglia ellen. Belgiumban és Hollandiában óriási előkészületekre került sor. Csaknem huszonnégy órán át folyt a csapatszállító gépek feltöltése. Feltételezték, hogy a Királyi Légierő nem tud már sokáig ellenállni. Bármelyik pillanatban elkezdődhetett az invázió. Churchill a l les vadászcsoport főhadiszállására hajtatott – idézte fel később ezt a napot Stephenson. – Délkelet-Anglia legnagyobb részét ez az egység védte, mindössze huszonöt századdal. A parancsnok Keith Park volt, az a légimarsall, aki az utóbbi öt hétben egy lépéssel mindig az ellenség előtt járt. Keith minden reggel fölszállt és beavatkozott az Angliát elérő legkeményebb hullám elleni harcba. Winston beszédes kedvében volt és szüntelenül kérdezett. A feszültség délutánonként tetőzött. Sorban gyulladtak ki a repülőszázadok bevetését jelző piros lámpák. Az összes század vadászai harcoltak, vagy a földön tankoltak, újabb felszállásra várva. – Van még valami tartalékunk? – kérdezte Winston. – Nincsen – mondta Keith. Winston megértette, hogy a Királyi Légierő elérte teljesítőképessége határát. Hacsak csoda nem történik, Németországé a légi fölény, Hitler inváziójának előfeltétele. A csoda egy részét a német hadparancsnok bletchleyi elemzése jelentette, Park ugyanis megtudta belőle, hogy kockára teheti az összes vadászát: az ellenség is elérte erői legvégső határát. Churchill hazament, hogy mint 171

minden délután, szundítson egyet. Kifárasztották az izgalmak, ledőlt három órára. Amikor felébredt, John Martin, a személyi titkára jött be, a szokásos Hiób-hírek özönével. – Mindenesetre – fejezte be a beszámolót –, a levegőben minden rendben van. Negyven gépet veszítettünk, és száznyolcvanötöt lőttünk le. Roosevelt elnök nem mindennapi érdeklődéssel hallgatta a beszámolót erről az arányról. Az Enigma rejtjelező gépet, amelyet az angolok az Ultrarendszer számára lemásoltak, elkészítették a japánok is. A berendezés itt a „Bíbor” nevet kapta. 1940 szeptemberében az amerikai Jelhírszerző Szolgálat befejezte a Bíbor megfejtését. Az elnök figyelmét felkeltette a brit hírszerzés lehallgatásra és desifrírozásra alapozott folyamatos eredményessége és rugalmassága, amelynek akkoriban még nem volt amerikai megfelelője. Roosevelt lecsillapodott azóta, hogy Stephsnsont utolsó gyors angliai utazása előtt feleslegesen megriasztotta. Szeptember 23-án, hétfőn Churchill figyelmeztette minisztereit egy inváziókísérlet veszélyére. A német főparancsnokság megerősítette az Oroszlánfóka hadműveletre vonatkozó parancsát. Azt azonban Churchill nem mondta el a háborús kabinetnek, hogy az előző napon Stephenson révén sürgős üzenetet kapott Roosevelttől. Az amerikaiaknak, úgymond, kétségbevonhatatlan bizonyítékaik vannak arra nézve, hogy az invázió hajnali háromkor kezdődik. „Ebből azonban nem derült ki – írta Alexander Cadogan külügyminiszter –, hogy háromkor csak elindulnak Calaisból, vagy meg is érkeznek Doverbe!” Churchill felhívta hadügyminiszterét, Anthony Edent. aki a hétvégére hazament Kentbe. Eden udvariasan érdeklődött Roosevelt „sejtéséről”. Churchill ingerülten azt felelte, szó sincs sejtésről. Mr. Eden, legyen szíves és ballagjon le a sziklákhoz megnézni, jön-e valaki?! A hadügyminiszter a nyirkos szélben mogorván elindult, hogy egy pillantást vessen a Csatornára. A tenger hullámzott és örvénylett. Eden visszahívta Churchillt: Ha a németek ilyen időben próbálnak meg átkelni, tengeribetegen érkeznek majd. A nap invázió nélkül telt el. Az elnök rendíthetetlenül kitartott inváziós figyelmeztetése mellett, de nem tudta, hogy a japánok francia-indokínai partraszállásáról van szó. Egy rejtjelfejtő összetévesztette a két hely kódjelét. Az elnök „beleélte” magát, jegyezte fel Stephenson, aki úgy intézte, hogy Churchill néhány BSC-hez intézett kérdéséből FDR úgy érezze: a miniszterelnökre nyomás nehezedik. Mindennap hatalmas kérdéstömeg várt 172

megválaszolásra. „Tudnak az amerikaiak a Knickebeinről? [8] Van egy új irányítórendszer német bombázók számára. Mikor adják már az amerikaiak az új célzóberendezéseket a bombázókra? Úgy hírlik, a németek gázbombák ledobását tervezik. Amerikai csatornákon keresztül sugallni kellene, hogy az angolok megtorlásul egy titkos fegyvert vetnek be.” Elképesztő volt ez a kérdéssor, tanúsította egy hetven felé közelgő férfi széles tájékozottságát, termékeny szellemét, energiáját. Stephenson válaszai hasonló gyorsasággal érkeztek. Beszámolt arról, hogyan halad a francia hazafiak ügynöki kiképzése, s arról, hogy „Wendell Willkie ellenzi a háborút, de meggyőzhető”. Stephenson utóbb elismerte, hogy sohasem érezte magát jobban, mint amikor ezeknek az elvárásoknak kellett megfelelnie. A sok ezer üzenetből tudta, miféle félelmek és bajok gyötrik a miniszterelnököt. Semmiről sem feledkezett meg. Amikor a Norden bombacélzó készüléket megtagadták az angoloktól, mondván, hogyha a Királyi Légierő, a RAF bombázóira szerelik őket, német kézbe kerülhetnek, Stephenson bizonyítékot talált arra, hogy a német hírszerzés ezt már tervrajz korában ellopta az amerikai gyártótól. Mire „a Spitfire-ok nyara” véget ért, a Fehér Ház s a Whitehall a kifinomult hírszerzői együttműködést tanulta. Ebben a kooperációban mindig is rejlettek politikai veszélyek. A titkos ismereteket fel lehet használni a kellemetlen ellenfelek kikapcsolására. Kennedy nagykövet esetében erre nagy volt a kísértés. – Uram isten! – bömbölte Churchill Kennedy egyik antialkoholista szónoklata után. – Ahogy magát hallgatom, úgy érzem, szőrcsuhába öltözöm és hamut hintek a fejemre. Kennedy azt mondta az elnöknek, hogy Churchill “délelőtt tíztől brandymámorban úszik”. A brit külügyminisztérium elképzelhetőnek tartotta, hogy Kennedy amerikai elnök lesz. Már fenyegetőzött is azzal, hogy teljes súlyával fellép Roosevelt ellen. Ha a novemberi választások után valaki más költözik a Fehér Házba, vajon mi történik majd a Varázsló tudományos titkaival és a Rettenthetetlen gondosan felépített New York-i apparátusával? Lord Beaverbrook, aki azért volt felelős, hogy a repülőgépgyártás bármi áron Spitfire-okat adjon a RAF-nak, kapcsolatokat tartolt fenn Kennedyvel, s közben tájékoztatta Stephensont a diplomata tevékenységéről. Beaverbrook később sem mentegetőzött azért, amit tett. – A fiam németekre vadászott a levegőben – mondta –, én sem lehettem könyörületes idelenn. Elhatározta, hogy „kiiktatja” Kennedyt. 173

Habár Beaverbrooknak és Stephensonnak sok közös vonása volt – mindketten kanadaiak voltak, szigorú skót presbiteriánus szellemben nevelkedtek, erős akarattal, a maguk erejéből lettek milliomosok –, a sajtócézár nem volt híres hallgatagságáról. A lord így írta le Kennedy nagykövet utolsó heteit Stephensonnak: „Lojálisán hallgattunk az amerikai követség árulásáról. Kennedy azonban mégsem nyughatott. Garanciát követelt arra, hogy a teljes brit flottát amerikai kikötőkbe küldjük, ha, mint valószínű, mi megadjuk magunkat. Végül a pénz is aggasztotta. Az angoloknak, úgymond, készpénzben kellene fizetniük a fegyverekért. Az Amerikában levő brit tulajdont le kell foglalni, s azok árát kell e vásárlásokra fordítani. Kennedy félt, hogy Roosevelt magánmegbeszéléseket folytat önnel, s így nem marad nyoma az elnök hitelígéreteinek. Amikor Churchill azt mondta, hogy ezt a szigetet, bármibe kerüljön is, megvédjük, Kennedy figyelmeztette Washingtont: »Ne felejtsék el, hogy a megbeszélések egy lényegesen kedvezőbb helyzetben folytak.« Még Majszkij, az orosz nagykövet is elképedt Kennedy kétségbeesésén, s a következő epés kommentárt fűzte hozzá: »A kapitalista Kennedy magánkoncessziót szeretne a Haig and Haig whisky, és a Gordon's Gin importjára, amelyeket amúgy is kizárólag ő árusít az Egyesült Államokban – viszonzásul az amerikai fegyverszállítások kieszközléséért. Sötét zsarolás.« A londoni Spectator úgy véli, a követ nélkül is éppen elég izolacionista nagyság van az Egyesült Államokban, ő pedig, ismerve megpróbáltatásainkat, még erősíti is ezeket.” Beaverbrook őszintén megmondta, hogy Kennedy jelenléte veszélyezteti azt a stratégiát, amely segíti Angliát, hogy 1941 közepéig túljusson azon az időszakon, „amelynek folyamán papírforma szerint el kellett volna veszítenie a háborút. Hitler 1941 tavaszára halasztotta az inváziót és ez hat hónapot ad nekünk, hogy lélektani ellentámadást indítsunk – kisebb akciókat a Führer természetének ismeretére alapozva. Hitler ki nem állhatja az ellenkezést. Reméljük, hogy őrült akciókra tudjuk sarkallni. Látnia kell, hogyan alázzák meg felsőbbrendű hőseit mezítlábas parasztok. Jót fog tenni a mi lelkiállapotunknak is, ki-ki láthatja majd, hogy a földön fekve is visszaütünk. Mindez attól függ, hogy a megfelelő ember marad-e a Fehér Házban. Kennedy azt állítja, huszonötmillió katolikus szavazót tud felsorakoztatni Wendell Willkie mögé, hogy kihajítsák onnét Rooseveltet.” 174

Lord Halifax külügyminiszter, aki mostanra elkötelezte magát a totális háború koncepciója mellett, arról számolt be, hogy Kennedy megszervezte, hogy öt nappal az amerikai elnökválasztás előtt széles körben publikálják egy írását. „Kennedy értésemre adta, hogy egy Roosevelt-adminisztráció elleni vádiratról van szó...” Beaverbrook részletes jelentést küldött a nagykövet kijelentéseiről melyek közül nem egy kompromittálta őt. A jelentést azonnal továbbították FDR-nek. Stephenson így írta le a jelenetet: „Leültem és figyeltem FDR-t, ahogy zsúfolt íróasztala mögött olvas. Végül apró darabokra tépte a papirt és a szemétkosárba dobta, majd a szemem láttára táviratot fogalmazott Kennedynek. A lényege körülbelül ez volt: A BOSTONI ITALKERESKEDELEM CSAABITOO, S A HOLLYWOODI LAANYOK MEEG CSAABITOOBBAK... SZOMBATRA IDEVAAROM. Lyndon B. Johnson később elmondta, hogy az elnök társaságában volt, amikor Kennedy október 27-én, vasárnap New Yorkba érkezett és felhívta Rooseveltet. – Oh, Joe, öreg barátom, örülök, hogy hallom a hangod... – mondta neki a Fehér Ház lakója, de amikor letette a telefont, mutatóujját borotvaformán elhúzta a torka előtt. Aznap este Kennedyék és Roosevelték együtt vacsoráztak. Két nappal később Joseph Kennedy rádióbeszédet mondott az ország összes adóján. A meglepett közönség hallhatta, amint ki jelenti: – Franklin Delano Rooseveltet ismét elnökké kell választani. – Egy sajtókonferencián bejelentette: – Se nyilvánosan, se titokban nem tettem angolellenes kijelentéseket, s azt sem mondtam, hogy nem várom az angolok győzelmét. – Nicholas Bethell angol történész így írt: „Rejtély, hogy Roosevelt miképpen érte el ezt a pálfordulást.” A titok titok is maradt, míg a BSC irataiból ki nem derült az igazság. Az elnöknek elegendő bizonyítéka volt a követ hűtlenségére, s amikor megmutatta neki, az jobbnak látta diszkréten visszavonulni. Ha Kennedyt hamarabb visszahívják – idézte fel Stephenson –, nagyobb esélye lett volna, hogy sikeres kampányt vezessen FDR ellen. A legjobb, amit tehettünk, hogy Londonban marasztjuk, míg csak az Egyesült Államokba visszatérve már csak a lehető legkevesebbet árthasson. Kennedy Londonját újabb terrorbombázások zaklatták. Amikor már úgy 175

tűnt, a német légierő maga alá gyűri az angol vadászokat, a támadásokat a fontos bázisok helyett átirányították a városok ellen. Hitler leállította a repülőterek bombázását, és elrendelte Londonét. Ez fordulópontot jelentett az angliai csata történetében, s a bürokraták és a jó társaság erőfeszítései ellenére nagyban hozzájárult, hogy Kennedy elhagyja a füsttengerben fuldokló fővárost. Robert Vansittart, Churchill diplomáciai főtanácsadója a következő cseppet sem diplomatikus, s a Kennedyanumok feliratú dossziéban is megőrzött kijelentésre ragadtatta magát: – Mr. Kennedy az árulók és defetisták fajtájának egy különösen mocsok példánya. Egyébre sem gondol, mint a saját zsebére. Remélem, ez a háború legalább ezt a típust megszünteti. – Méltánytalannak tűnhet, hogy ennyi év után elővesszük e keserű hangú feljegyzéseket, de mélyebb jelentőséget adnak annak a jóvátételnek, amellyel utóbb John F. Kennedy szolgált, amikor az Egyesült Államok díszpolgárává nyilvánította Churchillt, azért, hogy Angliát vezette „azokban a sötét napokban és még sötétebb éjjeleken, amikor hazája egyedül maradt, s amikor mindenki, kivéve az angolokat, lemondott Angliáról”.

176

20. 1940. november 5-én éjjel, nem sokkal azután, hogy megnyerte a választást, Roosevelt találkozott Hyde Park-i szomszédaival. Az utolsó elnökválasztási kampány idején Wendell Willkie arra figyelmeztetett, hogy egy harmadik elnöki időszak „diktatúrát és háborút” jelent majd. FDR azt felelte, hogy az amerikai fiúkat „nem fogják külföldi háborúkba küldeni”. Most, ahogyan az ajtajára kitűzött plakát is hirdette, „HARMADSZOR IS BIZONYOSAN ELNÖK” volt. Mit tegyen Roosevelt? Tartsa be a külföldi háborúkkal kapcsolatos ígéretét? Vagy fenntartsa és növelje Anglia iránti sokirányú titkos elkötelezettségét? Ugyanezeket a kérdéseket onnan 3000 mérföldre, a barlangban is feltették. A bombázók szüntelenül tüzet és pusztulást zúdítottak Londonra. A romok felett most virradt. Churchill harmincöt lábnyira ült a föld alatt, s egy újabb szivarcsikket hajított át a válla felett, abban a reményben, hogy a mögötte levő homokhalomban landol. Előtte feküdt a piros Ultra-doboz, amelyben Bletchley üzeneteit odaadták neki. Az egyik megdöbbentette és feldühítette. London terrorbombázása nyilvánvalóan nem elégítette ki Hitlert. A légitámadásokat már sűrűn lakott helyekre is kiterjesztették. Az invázió veszélye mostanra megszűnt, de Churchill úgy érezte, még nagy erőpróbák következnek. A miniszterelnök eddig nem mert beszélni. „De most – írta Rooseveltnek – úgy érzem, nem bánja, ha azt mondom: imádkoztam az ön sikeréért...” „Olyan dolgok vannak készülőben, amelyekre emlékeznek majd, míg csak a világ bármely részén beszélnek angolul...” Az elnök alig olvasta el ezt az üzenetet, amikor újabb szörnyűségről értesült. Bletchley idejekorán felfedte, mely polgári célpontokra készül lecsapni Hitler legközelebb. Churchill háborús kabinetjének el kellett döntenie, mi fontosabb: figyelmeztetni a pusztulásra ítélt családokat, vagy megőrizni Bletchley növekvő apparátusának titkát, amely jó eszköz volt a náci szándékok kifürkészésére. A polgári lakosság kálváriája két hónappal korábban, a légibázisok elleni támadások idején megkezdődött. Egy német bombázó tévedésből kioldott egy fürt bombát, amelyek a Buckingham palotát és a környező házakat 177

találták el. A Királyi Légierő összekaparta a repülőgépeket, amelyek el tudták érni Berlint, s augusztus 25-én figyelmeztetésképpen bombázták a német fővárost. Hitler, mivel megígérte népének, hogy ilyesmire nem kerülhet sor, őrjöngött, és elrendelte a megtorlást – a városok bombázását. Ez tragikus volt a polgári lakosság számára, de időt engedett a vadászrepülő-parancsnokságnak, hogy helyreállítsa a megrongált támaszpontokat, és új pilótákat, valamint repülőgépeket állítson csatasorba. A németek célpontjai természetesen titkosak voltak. A Knickebein által kibocsátott rádióhullámok alapján viszont mód volt a meghatározásukra, noha adásaikat alig harminc perccel a bombázók felszállása előtt kezdték el. Az angolok ilyenkor gyorsan értesítették a mentőket és tűzoltókat, s értesüléseik valódi forrását eltitkolva úgy tettek, mintha azokat a radar, a légi felderítés és a földi figyelők szolgáltatták volna. A német parancsok hirtelen valódi nevükön kezdték nevezni a célpontokat. Ez kevéssel Roosevelt újjáválasztása után történt, amikor már tudott a morális dilemmákról, amelyekkel Churchillnek szembesülnie kellett. Ennek egyik oka az volt, hogy Bletchleyben tartózkodott Amerika legjobb titkosírás-szakértője, William Friedman. Ő és az amerikai hadsereghez tartozó csoportja az Enigma japán változatával foglalkozva laboratóriumaikban kifejlesztették az Ultra amerikai változatát, s augusztus óta. a hírszerzési eszközök és szupertitkos fegyverek átadása óta vállvetve dolgoztak az angolokkal. A bizalmas ügyek közül, amelyekkel Stephenson New York-i főhadiszállása kapcsolatba került, ez volt a legmeglepőbb. Mint oly sok másról, erről is csak nagyon kevés embernek volt tudomása. „Hihetetlen, milyen nagy titoktartás övezte ezt a munkát harmincöt évig – írta egy másik amerikai, Alfred Friendly, a Washington Post kolumnistája, aki ugyancsak Bletchleyben dolgozott –, amikor az Ultráról szóló első beszámolók 1974-ben megjelentek. Stephenson már korábban szorgalmazta, hogy Bletchleyben amerikai specialistákat is foglalkoztassanak, s mihelyt a hírszerzés összes szála a BSC New York-i főhadiszállására futott be, az együttműködés meg is kezdődött. 1940 novemberének második hetében Bletchley megszerezte a Coventry lerombolását elrendelő parancsot. A város neve kódolatlan szövegben bukkant fel. Coventry Bletchleytől negyven mérfőldnyire, északnyugatra feküdt, s Friedman néhány angol kollégájának ott élt a családja. Nekik azonban hallgatniuk kellett. A közelben állt az a 300 éves kastély, ahol az 178

első működő Whittle sugárhajtómű tervrajzait lemásolták, hogy biztonságba helyezhessék őket Amerikában. Brownsover Hall, a sugárhajtású repülőgépek fejlesztési központja védtelen volt, s nem kerülhette el a németek figyelmét. A célpont neve Hitler döntése után néhány perccel már Churchill kezében volt. A Führer nem katonai célokat óhajtott megsemmisítem, hogy ezáltal próbálja megtörni a civil ellenállást. Ha a miniszterelnök kiürítteti Coventryt – amit kétségbeesetten szeretett volna megtenni –, az ellenség megtudja, hogy ismeri a terveit. A jövőre nézve minden jelentőségét elvesztette volna Bletchley, s az, amit az Ultra jelentett. Ha a lakosságot nem értesítik, ezrek halnak vagy sebesülnek meg. Churchill a keserű poharat választotta, de a tűzoltók és a mentők szokásos figyelmeztetésén kívül nem tett egyebet. Ez amúgy is szokványos eljárás volt azokon a területeken, amelyekről okkal lehetett feltételezni, hogy a németek éjszakai támadásainak céllistáján szerepelnek. A nácik döntöttek: november tizennegyedikén támadnak. A légi csapás olyan pusztító volt, hogy Berlin utóbb nagy hangon azzal fenyegetőzhetett: „coventryzálni”' fogja Anglia minden városát. Roosevelt megvitatta Stephensonnal, mekkora felelősséget jelent, ha sokat tudnak. – A háború arra kényszerít bennünket, hogy Isten szerepét játsszuk – mondta. – Nem tudom, mit kellett volna tennünk... Coventry megsejtette azokat a szörnyű dilemmákat, amelyeket az ismeretek szükségszerű eltitkolása okozott. Ha oly sokat kell feláldozni a titkok megőrzése érdekében, lehetetlen, hogy egyes személyek nyilvános elismerést várjanak bletchleyi munkájukért – jegyezte meg magának a leckét William Friedman. Jóval a háború befejezése után egy bizalmas írásban mondott köszönetet bletchleyi feljebbvalójának, Alastair Dennistonnak. Ahogyan sokan másokat a brit hírszerzésben, Dennistont sem tudták elismerésben részesíteni. Még anyagilag sem: öregkorára vissza kellett mennie tanítani. Friedman levelet írt Denniston lányának (aki az „Y” becenevet viselte, lévén, hogy születése előtt, akár egy egyenletben, ismeretlennek tekintették). „Az ön édesapja nagyon nagy ember volt, akinek hosszú-hosszú ideig minden angolszász lekötelezettje lesz – ha ugyan nem örök időkre... az a szomorú, hogy csak nagyon kevesen tudják majd, mit vitt végbe.” 179

Rooseveltet is hallgatásra kérték, ugyanazon okból. Újraválasztása óta, úgy tűnt, minden érdeklődését elvesztette a háború iránt. Ez azonban a látszat volt csupán, mert azon igyekezett, hogy nemzetét mind jobban bevonja. Az elnököt nyomasztó titkokba avatták be. Óvatosan haladt az elkerülhetetlen felé. Stephenson hírei mélyen megrendítették. Értesült az angliai csata fiatal pilótáit irányító Hugh Dowding gyötrelmeiről. Nagy vita tört ki, amikor beosztott parancsnokai bírálták a légimarsallt, amiért nem küld több vadászt a támadó német bombázók első hullámai ellen. A fiatal tisztek nem tudták, hogy az ellenség rossz helyen és rossz időben próbálja őket harcba vonni, s nem is lehetett megmondani nekik, hogy Dowding Bletchley által elfogott üzenetekből ismeri Hitler megtévesztő szándékait. A folytonos feszültség, s azoknak a pilótáknak az elvesztése, akiket „fiaimnak” nevezett, az idegösszeroppanás szélére sodorta. Évekkel később arról beszélt, reméli, hogy egyszer találkozik ezekkel a halott pilótákkal – a másvilágon. Rendkívül érzékeny ember volt, társasági összejöveteleken szinte szemérmesen hallgatott. Naplóiban a felelősségéről írt, amiért látszólag öngyilkos harcokba küldte az ifjúság színe-virágát, mely nem számíthatott más jutalomra, mint rettenetes égési sebekre az arcán, végtagjai elvesztésére és halálra... A bírálatok -megsebezték, de a sírba vitte Bletchley és az Ultra titkát, amelyek miatt nem cselekedhetett úgy, ahogy emberei elvárták volna. Stephenson számára súlyos döntést jelentett, hogy megossza titkait az elnökkel és gondosan kiválogatott szakértőivel. Ekkorra nyilvánvaló volt, hogy a náci ipar tönkretételére vagy náci vezetők likvidálására hozott döntések a történelemben példátlan tömegmészárláshoz vezethetnek. Nem volt visszaút. Még Coventry előtt megjött a híre a Tengely formálódásának, Berlin, Róma és Tokió öszefogásának. – Van mód arra, hogy vezérkari és hírszerzési megbeszéléseket folytassunk az amerikaiakkal? – kérdezte Churchill. – Ha kiderül, hogy az elnök beleegyezett a közös angol-amerikai globális stratégia megvitatásába, ismét háborús mesterkedésekkel vádolják majd meg – válaszolta Stephenson.

180

Most, hogy túl voltak a választásokon, Roosevelt készült ezekre a stratégiai megbeszélésekre. Minden jel arra mutatott, hogy csak sütkérezik a Tuscaloosa hadihajó fedélzetén a Karib-tengeren. Valójában Churchill egy négyezer szó hosszúságú levelét tanulmányozta, amelyet egy hidroplán hozott december 9-én. A miniszterelnök az Északi-tengertől Szingapúrig folyó háborúról értekezett, nagy vonalakban és aprólékosan is elemezve a veszélyeket és a problémákat. Az egyik ilyen Anglia pénzügyi helyzete volt. Mostanra elfogytak a birodalom dollártartalékai, beleértve a magánemberek amerikai tőkerészesedéseit is. Anglia nem maradhat életben, ha készpénzben kell fizetnie a szállítmányokért. ,,Hiszem, hogy ön egyetért ezzel – írta Churchill –. mert alapjában véve elhibázott volna és kölcsönösen előnytelen hatásokkal járna, ha Angliának a mostani élethalálharc idején mindenét el kéne adnia. Így, miután vérünkkel megszerezzük a győzelmet, megmentjük a civilizációt és biztosítjuk, hogy az Egyesült Államok időben felfegyverkezzék, ott állunk majd kifosztva.” Churchill beszélt erről a levélről Stephensonnak: – A legfontosabb, amit valaha írtam – mondta. A hírszerzőfőnöknek úgy tűnt, a miniszterelnök feszült, ingerlékeny és munkalázban ég. A levél mestermunka volt, de nem esett szó benne arról a területről, ahol Churchill képes volt visszaütni ellenségeinek: a titkos hadviselésről. A történelem feljegyzi az írás nyílt javaslatainak és kéréseinek eredményeit – a kölcsönbérleti szerződést, amelyet Stephenson „házasságlevélnek”' nevezett. Mivel, ami akkor titok volt máig az is maradt, a történelem nem jegyezte fel, mennyire megindította az elnököt az, hogy hagynia kellett Coventry elpusztítását. Egy sor akciót kezdeményezett, legtöbbjük az európai gerillaerők kiképzését, támogatását és növelését célozta. Különleges megbízatású küldöttek jöttek-mentek az óceánon át, akik látszólag diplomáciai feladatokat teljesítettek, Averell Harriman Londonban átvette egy katonai segítségadási misszió vezetését. Főnöke Harry Hopkins nagykövet volt, akivel a haditengerészet hírközlésének segítségével érintkezett, jóllehet a missziót az amerikai nagykövetség épületében helyezték el. Az ilyen felszíni tevékenység mögött a titkosszolgálatok szerteágazó tevékenysége folyt, s mostantól fogva FDR érezte, hogy osztozik Churchill-lel Coventry lerombolásának szörnyű terhében. Churchill levelének érkezése után huszonnégy órával útnak indult az álruhás segítség. Bill Donovan, az elnök különleges ügynöke utasítást kapott, hogy mérje föl Anglia legsürgősebb szükségleteit. Stephenson táviratot küldött Churchillnek: 181

DONOVAN MISSZIOOJA FELBECSUELHETETLEN EERTEEKUE. NAGY, TALAAN DOENTOE SZEREPET JAATSZHAT. A HAGYOMAANYOS DIPLOMAACIA EES CSATORNAAI MELLOEZHETOEK. Donovan olyan küldetésre indult, mint amilyen Stephenson számára annak idején az Ox akció volt. Ez a távirat kísértetiesen hasonlított arra, ahogyan Churchill azt a korábbi hadművelelet jellemezte: „Ne kerüljön sor se diplomáciai, se katonai eszközök használatára.” Ezenközben az elnök azon gondolkodott, vajon milyen nyilvános gesztussal tudná bátorítani a szigetlakókat. – A legjobb az lenne, ha elküldené Mr. Wendell Willkie-t, az ön ellenfelét a legutóbbi választási csatározásokban – ajánlotta Stephenson. Rooseveltnek tetszett az ötlet. Harmadik beiktatási beszédén dolgozott, amikor Willkie Londonba utazása előtt felkereste. Egyik fiókjától kivette néhány személyes papírját és üzenetként egy Longfellow-passzust írt a szorongatott miniszterelnök számára. Churchill azonnal felismerte ennek jelentőségét és azt, hogy mennyire növeli az erkölcsi erőt. Két bombatámadás között felolvasta a londoni City polgárai előtt: Suhanj, óh, állam-hajó! Suhanj, óh, Unió, világbíró! Az emberfaj, a rettegő Vigyázza, mit hoz a jövő. A lélegzetelállító. Roosevelt maga nem félt a haláltól, annál inkább attól, hogy olyan hibát követ el, amely az emberiséget sújtja. Biztatni és bátorítani akarta Angliát, de óvakodott magát kitenni olyan politikai támadásoknak, amelyek veszélyeztethették terveit. A New Yorkban gyorsan kibontakozó brit hírszerzési tevékenységnek kellett gondoskodnia arról, hogy az 1941 januárjában megkezdett angol-amerikai vezérkari megbeszélések titokban maradjanak. Roosevelt egy konferenciát készített elő, amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy elérje az addigi legnagyobb hadászati készültséget, mielőtt belép a háborúba. Angol szakértőket vont be, remélve, hogy parancsnokai nem sértődnek meg ezért. Az FBI segítségével 182

Stephenson szervezete láthatatlan pajzzsal vette körül a megbeszéléseket. J. Edgar Hoover azonban nem volt hozzászokva, hogy a másodhegedűs szerepét játssza.

183

21. ,,Ha ezek az előkészületek támadhatatlanok és arra szolgálnak, hogy szentesítsék a jelenlegi amerikai politikát, az elnök semmibe veheti az Alkotmányt” – írta Charles A. Beard amerikai történész a Roosevelt elnök és a háborúba lépés, 1941. című könyvében, egy vádiratban, mely szerint Roosevelt már Pearl Harbor előtt „megállapodásokat kötött” Angliával. – Ha az izolacionisták tudnának a titkos angol- amerikai szövetség horderejéről – mondta Robert Sherwood Stephensonnak 1940 telén –, országszerte azt mennydörögnék: vonják felelősségre az elnököt! George C. Marshall tábornok és Harold R. Stark tengernagy 1941 januárjában Washingtonban azzal nyitották meg az amerikai-angol vezérkari megbeszéléseket, hogy a legszigorúbb titoktartásra intették a résztvevőket. Ha terveik a tengelyhatalmak kezébe kerülnének, az még nem volna nagy baj. Ha azonban a sajtó és a kongresszus tudomást szerez róluk, az amerikai háborús előkészületek kútba eshetnek. A „legszigorúbb titoktartás” azt jelentette, hogy az amerikai közönség semmiről sem értesülhet idő előtt. „Roosevelt sosem vett tudomást arról, hogy akciói közvetlen vagy esetleges felelősségre vonáshoz vezethetnek” – írta utóbb Sherwood, Roosevelt és Hopkins című könyvében. Az ABC-1-et, „a házassági szerződést” majdnem hat hónappal korábban Stephenson javasolta, amikor beszámolt az elnöknek Dunkirk katasztrofális következményeiről. A rövidítés „American-British Conference Number One”-t jelentett (egyes számú amerikai-angol konferencia), ami azt sugallta, hogy továbbiak következnek. A konferenciára érkező angol katonák magas rangú tisztek voltak, a civil öltönyök igencsak rosszul álltak nekik. Három hónap elteltével ezek az „alacsony szintű megbeszélések” globális haditerveket eredményeztek. Megállapodtak abban, hogy a náci fenyegetés fontosabb, mint Japán bármely katonai akciója. Az angolok számára ez hatalmas diplomáciai győzelem volt, bár, mivel a Stephenson kormányozta titkos világban történt, nem emlegették és nem is ünnepelték. Különös volt a haditengerészet épületének szerény, csatahajószürke irodájában ülni az angol-amerikai tárgyalások újabb fordulóján, miközben a Now York Times a kölcsönbérleti szerződéssel kapcsolatos kongresszusi összecsapásról számolt be, s ez 184

meglehetősen távol esett attól, amelyet az amerikai hadműveleti tervezőkkel folytatott, hallotta, hogy Marshall, a hadsereg vezérkari főnöke egy szenátusi bizottságban ezt mondta: – Amerika egyáltalán nem szándékozik belépni a háborúba. – Eközben az aznapi titkos tárgyalások középpontjában egy ötmilliós amerikai hadsereg két éven belüli létrehozása állott. Marshall nem merte közölni ezt, s nem akarta nagydobra verni az elnök Németország Mindenekelőtt politikáját sem. Ezekről a globális stratégiát érintő tárgyalásokról mindössze amerikai és brit fegyvernemi parancsnokok kicsiny csoportja tudott. E titok megtartásának a terhe Stephenson vállaira nehezedett. A szigorra szükség volt. A titkolózás nem volt méltó az elnökhöz. A Németország Mindenekelőtt már a hadbalépés előtt is az amerikai politika alapelve volt. Ha nem lett volna ABC-1, ha nem egyeztek volna meg prioritásokban, a meglepetésszerű japán támadás az egész alkalmatlan és felkészületlen amerikai hadigépezetet kelet felé fordította volna, jelentősen csökkentve a Németországra nehezedő nyomást. Ha Németország megkaparintja a francia flottát és irányítja a vichyi Franciaországot, ha ellenőrzi a kelet-európai nyersanyagforrásokat és igénybe veszi az orosz tartalékokat, Hitler további népeket, majd kontinenseket hódít meg. Világuralma rémisztőén valószínű; lesz ideje és lesznek forrásai, hogy létrehozza a már amúgy is karnyújtásnyira levő atombombát. Ez a hűvös okfejtés csak azokon a titkos konferenciákon hangozhatott el. „A németek azt szerették volna, ha az amerikaiak a japánokra összpontosítanak, időt adva Hitlernek, hogy befejezze eltervezett hódításait, és biztosítsák, hogyha Japán előrenyomul, ezt csak Délkelet-Ázsiáig tegye” – írta később Stephenson. Az ABC-1-en felvázolt tervek alapjául „gentlemen's agreement”-ek szolgáltak. Nem írtak alá titkos szerződéseket. Az akciókat, amelyeket Stephenson a New York-i Rockefeller Centerből a BSC révén irányított, bármikor leállíthatták. A manhattani főhadiszállás magán viselte az ideiglenesség minden jegyét, unalmas irodák, rögtönzött rejtjelező gépek és nyilvántartási rendszerek képesztették volna el a beavatatlant. Zavaros időszak volt ez. Walter Lippmann ez idő tájt fejtette ki azt a széles körben elterjedt komor véleményt, hogy amennyiben háborúról vagy békéről kell dönteni: „a végrehajtó és bírói szervek, ezek polgári alkalmazottai és technikusai elveszítik majd ítélőképességüket”. 185

A konferencia során brit tisztek megkérdezték Stimson amerikai hadügyminisztert, miért tartja még vissza magát országa, amikor a szabad világ fennmaradása forog kockán. Stimson a Fehér Ház irányába intett fejével. – Ott érdeklődjenek – mondta. – Ott találhatják mind közül a legnagyobb izolacionistát. A választ az elnök Stephensonnak adta meg. – Nem vihetek háborúba egy megosztott nemzetet, erre megtanított az első világháború. Ugyanazt a sürgetést éreztem akkor, amelyet most az ön népe érez. Wilsontól azonban jó leckét kaptam. Biztos akarok lenni benne, hogyha az Egyesült Államok hadba lép, azt egységes akarattal teszi majd. De hozzátette: – Titokban mar most is harcolunk. A diktátorok bizonyosak voltak benne, hogy az elnök nem hajlandó akcióba lepni. Kiderült ez a németek Bletchley által lehallgatott diplomáciai és katonai üzenetváltásaiból is. Friedrich von Boetticher, a washingtoni német légügyi és katonai attasé jelentette Berlinnek, hogy Amerikában egy németbarát katonai vezetés a domináns erő. Úgy informálta Hitlert, hogy az általa „Generalstabnak” (vezérkarnak) nevezett testület túljárt Roosevelt és a külügyminisztérium eszén, vagyis azt sugallta, hogy olyanféle monolitikus egységről van szó, amilyen a német katonai vezetés. Kedvenc kifejezése ez volt: „a zsidó intrikusok”. Őket vádolta, amiért 1941-ben létrejött a kölcsönbérleti szerződés. Azonban – közölte –, ez és az ötven romboló Angliának adása mind politikai mind katonai szempontból veszélytelennek tekinthető. Hitler, aki csak azt hallotta, amit hallani szeretett volna, biztosra vette, hogy az amerikai ,,Generalstabot” lenyűgözték a villámgyors német győzelmek, és levették a kezüket Angliáról. Amerikai beavatkozással nem kell többé számolni, és a vékonyán csordogáló tengerentúlt segély csak arra szolgál, hogy elnémítsa a „zsidóbérencek” maroknyi, ám hangos csapatát. Hitler elrendelte, hogy növeljék a kampányok intenzitását, melyek révén a Boetticher fantáziájában élő „szimpatizáns”' amerikaiak nácifikációját elő lehetne mozdítani. Parancsot adott arra is, hogy gazdasági és politikai célú ügynöki hálózatot állítsanak fel a nyugati féltekén és Dél-Amerika németbarát régióiban. A cél a katonai akciók alapjainak megszilárdítása volt. Raymond Lee tábornok, londoni katonai attasé jelentette: az angolok arról 186

vitatkoznak, vajon képes-e London a túlélésre. Lee elsődleges célja az volt, hogy folyamatos értesülésekkel szolgáljon a brit harckészültségről, s hogy biztosítsa a titkos kapcsolatok folyamatosságát. E jelentések megmutatták Stephensonnak, hogyan látja a változó helyzetet egy éles szemű, független megfigyelő. Lee úgy vélte, csak idő kérdése, s maga is bekapcsolódik majd a BSC-nek megfelelő amerikai szervezet londoni bázisának kiépítésébe. A titokban New Yorkban megtervezett hadműveleteknek Európában kellett megvalósulniuk, de hogy hol és mikor, azt Lee nem tudhatta előre. Nelson Rockefeller rábeszélte Rooseveltet, hogy engedélyezze neki egy ügynökség létrehozását az óriási, ,,őrizetlen” Dél-Amerikában, ,,lágy alsótestünkön”, ahogy Lee nevezte. Stephenson működtetett itt egy ügynökhálózatot, ez azonban egyaránt szűkölködött pénzben és felszerelésben. Az új cég, az Amerika-közi Ügyek Koordinátorának Hivatala azon információk alapján tevékenykedett, melyeket a BSC szolgáltatott a fontos beosztású nácibarátokról. Rockefeller-dollármilliók keltek útra különféle csatornákon, hogy a tengelyhatalmak dél-amerikai ügynökeinek helyzetét lehetetlenné tegyék. Az FBI és a külügyminisztérium hajba kaptak, ki mondja ki a végső szót a térségben. Rockefeller számára egyszerűbb volt saját szakállára cselekedni és áthágni a törvényt, mint érvelni a külföldi elhárítótevékenység mellett. Ekképpen fedezve volt FDR is, képviselhette a nyilvánosság előtt a be nem avatkozás elvét, egészen addig, amíg az amerikaiak maguk nem követelik a hadba lépést. Hoover helyzete nem volt könnyű. A Koordinátor titkos hatásköre, melyet Stephenson és Rockefeller dolgozott ki, előrevetítette egy átfogó ügynökség létrejöttét, méghozzá Donovan vezetésével. Hoover megtapasztalhatta, hogyan készít elő Roosevelt olyan dolgokat, melyek csak később válnak lényegessé. 1941 elején Hoover újabb jelre bukkant egy kanadai újság hirdetései között. A Toronto Telegramban a következő hirdetmény jelent meg. DOLGOZZON ANGLIÁNAK a brit kormány egyik New York Cityben működő részlegében! Több, titkársági munkában jártas fiatal nő jelentkezését várjuk, egyetemi 187

végzettség, iskolázottság kívánatos. Elsősorban tapasztalt irattárosokat, gépes gyorsírónőket várunk... A sikerrel pályázók részére a háború végéig biztosítunk alkalmazást. Hoover tudta, mit jelent ez. Mivel amerikaiak nem dolgozhattak külföldi hadviselő felek számára, a BSC ezt kanadaiak toborzásával akarta megoldani. Hoovert széles körben a világ leghatalmasabb rendőrének tartották, most azonban szemet kellett hunynia, amiben persze szerepet játszott személyes hiúsága és szakmai büszkesége is. „Hoover együttműködése mindig attól függött, milyen szerepet kap szeretett FBI-a” – jegyezték fel a BSC-dossziékban. – „Meg akarta tartani a BSC-vel való kapcsolattartás monopóliumát, ám ez mind kevésbé volt lehetséges.” Ahhoz, hogy Hoover az FBI-t olyan nemzetközi ügynökséggé fejleszthesse, amilyenek a brit titkosszolgálatok voltak, a kongresszus támogatására lett volna szüksége, erre viszont nem számithatott. Nem volt törvényes lehetősége, hogy ügynököket alkalmazzon az Egyesült Államokon kívül. Az FBI-ügynököket titokban, a külügyminisztérium tudta nélkül küldte Dél-Amerikába, s egyenlő távolságot tartott a Rockefeller-féle Koordinátorral és a Rockefeller-Centerben székelő BSC-vel. Hogy ez a gyakorlatban hogyan festett, azt később egy Tricikli fedőnevű kettős ügynök, egy bizonyos Dusko Popov nevű jugoszláv írta le. „A Rockefeller-Centerbe mentem, közben folyamatosan figyeltem, nem szállt-e rám valaki. A telefonkönyvet nézegetve kiszúrtam az összekötőmet. Követtem a lifthez. A huszonkilencediken szálltunk ki. Mindketten hallgattunk. Körbejárta az emeletet, megnyomta a hívógombot, de az első liftet tovabbengedte. A másodikban egy civilruhás odabiccentett neki. A negyvennegyedikre mentünk, ahol ellenőriztek és az FBI-hoz kísértek.”[9] Tricikli Dél-Amerikán keresztül akkor tért vissza Európából, és jelentéseinek mindhárom ügynökség számára voltak következményei. Mindazok, akiknek dolguk volt az FBI embereivel – különösen a kanadai biztonsági emberek –, nagyra értékelték azok diszkrécióját, ügyességét, s azt, hogy készek voltak elismerni: nem értenek az új hírszerzési technikához. Egészen más képet festett Kim Philby, a Baker Street-i Szabadcsapat tagja, aki utóbb magas rangú szovjet hírszerző lett. „Titkos háborúm” című könyvében így írt: „Hoover meglehetősen savanyú arccal vette tudomásul Stephenson 188

tevékenységét az Egyesült Államokban. Hiúságát mélyen sértette, hogy amerikai földön az FBI nem vehet részt szabotázsakciókban. Dühbe gurult, amikor a Stephenson-féle kemény legények elverték vagy leitatták egy-egy a tengelyhatalmak számára utánpótlást szállító hajó legénységét. Látványos és sohasem csökkenő ellenszenvének igazi oka az volt, hogy Stephenson az ő birtokán folytatott politikai játszmákat, s nem is sikertelenül. Hoover előre látta, hogy ha a Bill Donovan-féle OSS létrejön, végeláthatatlan jogi vitákba keveredik. Az új intézmény versenytársa lesz az FBI-nak az állami támogatások megszerzésében és megszünteti a nyomozás monopóliumát, amelyet eddig az ő szervezete birtokolt. Hoover egyetlenegyszer szenvedett komoly vereséget politikai karrierje során, s ez nem volt más, mint az OSS létrejötte és életbenmaradása. Sohasem bocsátotta meg Stephensonnak a bába- és dajkaszerepet, amelyet az OSS körül betöltött.” Philby persze a szovjet propagandaverziót adta elő. Valójában e lázas hónapok alatt Hoover és az FBI nagyon nagy mértékben segítette Stephensont. Az orosz ügynökök pedig – bár a Szovjetunió a német támadás miatt kénytelen volt szövetséget kötni a nyugati hatalmakkal – mindig is igyekeztek viszályt szítani az FBI és a britek között. – Hoovert nemes szándékok mozgatják, szívügye a Szövetségi Nyomozó Iroda sikere – mondta Stephenson Churchillnek. – Az FBI már létezett, amikor Hoover huszonkilenc évesen átvette a vezetését, de soraiban meglehetősen nagy volt a zűrzavar. Hoover ragaszkodott hozzá, hogy amennyiben vállalja a vezetést, a szervezetnek tökéletesen el kell különülnie a politikától és a közhivataloktól. Kezdettől fogva abszolút függetlenségre törekedett. Az Iroda, csaknem negyedszázad alatt, az ő működése nyomán vált nemzeti intézménnyé. Ennek eredményeképpen az FBI-nak nem kellett elszenvednie azokat a költségvetés-csökkentéseket, amelyeket a többi szövetségi ügynökség szinte kivétel nélkül kénytelen volt elviselni. Az FBI maradéktalanul teljesítette kötelességét. Hoover munkája egyaránt alapult büszkeségén és hiúságán. Egy washingtoni közhivatalnok fia volt és könyvtárosi alkalmazottként dolgozott, mialatt esti egyetemen jogi végzettségét szerezte. Magánéletének tényei különös hangsúlyt kaptak, mivel Stephenson „alapvetőnek tartotta ezeket, hogy Londonban is megértsék, miért nem mindig zökkenőmentesek ezek a kapcsolatok”. A BSC feljegyzései erről így írnak: „Ahhoz, hogy ilyen lelkesen együttműködjön, Hoovernek bátorságra és előrelátásra volt szüksége. 189

Ragaszkodott hozzá, hogy az együttműködés titokban maradjon, ami arra vall: tudatában volt, hogy kapcsolata az angol hírszerzéssel hatalmas politikai bonyodalmakba keverheti. Valamennyi izolacionista és beavatkozásellenes csaholva rontott volna rá.” Stephenson azzal nyerte meg Hoovert, hogy biztosította: eljön az idő, amikor az amerikai nyilvánosság tudomást szerezhet a kooperációról. Az angoloknak nem volt szükségük sem elismerésre, sem bizalomra. Ahogy a BSC-íratokban áll: „Az igazság az volt, hogy a belbiztonság és a külföldi hírszerzés nemigen fértek meg együtt. Az FBI-nak különféle hátterű ügynökökkel kellett dolgoznia.” FDR elnöki magánhírszerző szolgálatát azon a napon állították fel, amelyen Roosevelt levelet írt Churchill-nek, felajánlva a bizalmas kapcsolatot, amelyből utóbb a Naval Person és Potus közötti levelezés kibontakozott. 1939. szeptember 8-án, miután Hitler hadoszlopai mélyen benyomultak Lengyelországba, életbe lépett a “Korlátozott Készültség”, ami az Elnöki Végrehajtó Hivatal újraszervezését jelentette. A költségvetési irodát a pénzügyminisztériumból az újjászervezett intézménybe telepítették át. Ügynökei megjelentek a kormány minden szervénél, s jelentéseiket közvetlenül az elnök kapta. Roosevelt különleges tanácsadója, Harry Hopkins az elnöki stáb főnöke lett. Nem volt körülírt jogköre, csak egy névtáblája az asztalán. Stephenson szerint Hopkins „az elnök saját külügyminisztériuma volt”. Ahogyan az európai háború jelentősége nőtt, a London és Washington közötti törvényes, de titkos kapcsolat mind több védelmet igényelt. Az elnöknek szüksége volt egy Hopkinshoz hasonló tanácsadóra, aki hírszerzési ügyekben mellette áll, ha kell, dönt, és kockázatot vállal. Hazafiasságához és megbízhatóságához nem férhetett kétség. Erre a hálátlan feladatra mindenkinél alkalmasabbnak tűnt Bill Donovan. „Így aztán – jegyezték fel a BSC krónikásai – Stephenson keményen dolgozott, hogy megteremtse Donovan tekintélyét, és közben törekedett arra, hogy fenntartsa különleges kapcsolatát J. Edgar Hooverrel. A feladat mind nehezebbé vált, az FBI ugyanis erőteljesen igyekezett korlátozni a BSC tevékenységét.” Hoover érezve, hogy fokozatosan teret veszít, a jogban próbált fogódzót találni. A BSC szerinte áthágta az amerikai törvényeket, ezenkívül 190

elősegítette azt, amit néhány történész később Roosevelt külpolitikai diktatúrájának nevezett. Hoover személyes ellenérzését sikerült lecsillapítani, de előfordult, hogy London bürokratikus indokokkal megtagadott tőle bizonyos információkat, s ezzel ismét lángra lobbantotta a féltékenységét. Ez azonban még Hoover szerint sem volt ok a bizalmatlanságra. A BSC iratai megemlékeznek Stephenson kötéltáncáról: „Stephensonnak szüksége volt az Egyesült Államokban egy ügynökségre, amely a BSC alapításakor még nem létezett; s amellyel, mivel annak mintájára hoznák létre, jól együtt tudna működni. Ezt olyan embernek kellene vezetnie, aki kevésbé merev és érzékeny a riválisokkal szemben.” Ennek ellenére az FBI főnöke jó szolgálatokat tehetett. „Kiállt Stephenson mellett azon az alapon, hogy jobb, ha ismerősöd az ördög, mintha nem” – írta Ian Fleming, akinek 1941-ben, a brit haditengerészeti hírszerzés igazgatójának kísérőjeként hűvös fogadtatásban volt része Hoovernél. Ezt írta vendéglátójáról: „Nagy darab, titokzatos, széles szájú, súlyos pillantású ember volt. Kedvesen fogadott bennünket, bölcs figyelemmel hallgatta meg biztonsági kérdéseket taglaló expozénkat, határozottan, de a kívülálló udvariasságával nyilatkozott. Hoover egyértelműen rámutatott: őrültség volna, ha Stephenson vagy az amerikai haditengerészeti hírszerzés megkerülésével létesítenénk kapcsolatot Londonnal. Az elutasítás rendkívül udvarias formában történt. Hoover negatív válasza galambszelíd volt. Aztán szinte a kedvünket keresve végigkalauzolt bennünket az FBI laboratóriumi és irattári részlegén, végül pedig levitt az alagsori céllövőterembe – írta később Fleming. – Még most is hallom, ahogyan a Thomsonok lövései visszhangzanak abban a sötét pincehelyiségben, s látom, ahogyan a kiképzők bemutatót tartanak a célfigurákon. Eztán már csak egy gyors, kemény kézfogás következett, s az ajtón kívül találtuk magunkat.”

191

22. Ahogy az angol-amerikai titkos hadviselés terebélyesedett, mind nagyobb szükség lett a transzatlanti konzultációkra. Stephenson legalább havonta egyszer Londonba repült, hogy különféle problémákról tárgyaljon. Ismét szüksége volt Hoover jóindulatára: az ügynökök és futárok jövés-menését az FBI, ha ragaszkodik az előírásokhoz, könnyűszerrel megakadályozhatta volna. Washington és London között két útvonal alakult ki. Az első Kanadán át, észak felé vezetett. Az utasok az FBI és a BSC által előre értesített kanadai hatóságok segítségével lépték át a határt. Ezután felszálltak a transzatlanti légiforgalmat irányító parancsnokság gépeire, melyek Montrealból Labrador érintésével indultak Skóciába. Futárok, atomtudósok, sőt esetenként még mesterkémek is közlekedtek ezen a módon, a bombázógépek minden kényelmet nélkülöző fedélzetén. Az utasok ágyútornyokba préselték magukat, a bizalmas posta a bombaszekrényben utazott. Egy híres bűvész, Jasper Maskelyne, akinek tudására látványos hatású fegyverek megalkotásához volt szükség, kis híján elpusztult az oxigénhiánytól. Eric Maschwitz, a slágerszerző, akit okmányok hamisításának irányítására nyertek meg, majdnem halálra fagyott, amikor gépe kényszerleszállást hajtott végre Izlandon. Egy négymotoros, igen fontos személyeket szállító angol gépet konvojokat zaklató Focke-Wulf Kuriernek néztek; egy brit anyahajó pilótáját küldték ki ellene, aki a felhők közt támadva el is találta azt. A fedélzeten levők valamennyien meghaltak. Ezeket a repülőutakat akkora titoktartás övezte, hogy a rádiófelhívásra magukat nem azonosító gépek hirtelen felbukkanása könnyen válthatott ki ilyen végzetes reakciókat. A déli útvonal éppily veszélyes volt. Kétszeresen is tragikus véletlen következtében veszítette életét Leslie Howard, az angol színész, aki az „Elfújta a szél ”-ben az ártalmatlan Ashley Wilkest játszotta. Stephenson titkos megbízásából szállt repülőgépre. A németek tudomást szereztek a küldetéséről, és lelőtték a fegyvertelen gépet. Az angolok Bletchley által elfogott Luftwaffe-parancsokból már tudták, hogy a németek értesültek Howard útjáról, mégis, hogy a rejtjelfejtők titka ki ne pattanjon, inkább veszni hagyták a színészt. A titkot olyan jól megőrizték, hogy a történet valódi hátterét ezután is csak néhány hírszerző ismerte. Egy más alkalommal, ugyanott, ahol Howard gépét lelőtték, azaz a Biscayai-öböl 192

felett, Churchill is kutyaszorítóba került. A Királyi Légierők hat vadásza támadta meg „azonosítatlan”, „ellenséges” gépét. Szerencsére Churchill pilótájának sikerült kijátszania a támadókat. Eltűnt egy sűrű felhőben – máskülönben Anglia a háború e kritikus pillanatában elvesztette volna lelki erejének legfőbb forrását. A miniszterelnök, amikor a hat Hurricane rájuk zúdult, éppen Bermudáról tért haza, ahol 1941 telének katonai baklövéseiről folytatott tárgyalásokat. A történetírás nem jegyezte fel, milyen szavakkal kommentálta Sir Winston a – szerencsére – sikertelen támadást. A déli útvonalon a brit birodalmi légi járatok gépei közlekedtek. Clippereiknek huszonegy órára volt szükségük, hogy New Yorkból Bermuda és Lisszabon érintésével elérjék Dél-Angliát. A Pan Am Boeing 314-esei mint kereskedelmi gépek nem szállhattak le a hadviselő országok területén. Harry Hopkinst egy ilyen utazás annyira kimerítette, hogy leszálláskor nem volt ereje kikapcsolni a biztonsági övét, de a bonyodalmaknak még korántsem volt vége. Vonatát német bombázók követték Londonig. Csak néhány perce érkezett meg a Waterloo pályaudvarra, amikor gyújtóbombák százai zúdultak a vágányokra, amelyeken csak nemrég haladt át. Mint utazó hagykövet, Hopkins 1941. január égy zord napján találkozott Churchill-lel. Látta, hogy a Downing Street 10-nek csaknem minden ablakát betörte a légnyomás. A pincébe vezették, ahol „megjelent egy kerekded, mosolygós, piros arcú gentleman, és kezet nyújtott. Kézfogása puha, de határozott volt. Üdvözölt Angliában”. Az első találkozó zökkenőmentesen zajlott. A miniszterelnök aggodalmát fejezte ki, amiért Hopkins a löncsnél olyan keveset evett és örült, hogy Bermudán sor kerülhetett egy véletlen találkozásra Roosevelt elnökkel. Amikor azonban Hopkins azt mondta, hogy bizonyos körökben úgy vélik. Churchill nem szereti az amerikaiakat vagy az elnöküket, Sir Winston összeszorította a fogait és keményen elmondta mindennek Kennedy nagykövetet, amiért ilyen képviselője hazájának, s amiért ontja a hamis információkat. Churchillt szüntelenül foglalkoztatta a hírszerzés, ám ennek ritkán adott hangot. Érezte, hogy Donovan ösztönösen érti ezt a munkát, s amikor csak módja volt rá, unszolta Stephensont: „Hozd át ide!” A tilalmas randevúkba utóbb Ernest Cuneo, az amerikai hírszerzés ügynöke révén lehetett bepillantást nyerni. Cuneo ekkoriban az elnök személyes összekötője volt. Stephensonnal és Donovannal együtt repült át Angliába. Bevallotta nekik titkos vágyát: szeretne találkozni Churchill-lel. Másnap egy támaszpontot 193

látogatott meg. A két Bill jelentéstételen volt a Downing Street 10-ben. Amikor visszafelé sétáltak a Hotel Claridge-hoz, a Grosvenor Square és a Brook Street sarkán megpillantották Cuneót. – Gyere, Ernie, megyünk a miniszterelnökhöz. – Atyaisten... hajnali négy óra van. Erősen megfogták a könyökét: – Igen, Ernie, hajnal előtt a legsötétebb óra. A legeslegjobb időpont... Churchill kezeslábasban fogadta Cuneót, úgy festett, mint aki – pufókan és pirospozsgásan – kémküldetésre készül Európába, ahol ejtőernyővel dobják majd le... Az amerikait lenyűgözte a könnyedség, amellyel a miniszterelnök üdvözölte, miután kopogott és belépett az ajtón. – Az Ön neve Cuneo? Van köze Cuneóhoz, Columbus navigátorához? – Egyenes ági leszármazottja vagyok – felelte az ügynök. – Remek – mondta Churchill –, erre iszunk... Churchill pezsgett az energiától és néha végkimerülésig dolgozott. Roosevelt kiszámítható volt, és korán feküdt le. Összekötőjüknek igencsak szüksége volt az idegeire. Más sajátságos különbségeik is voltak. Ha telihold volt, Churchill nem víkendezett Chequersben, mert ottani házát a németek ismerték, s ilyenkor kitűnő célpontot jelentett. Ha pedig visszavonult a hétvégére, telefonvonalak és kábelek köldökzsinórja kötötte össze a háború dúlta világgal. Feltételezte, hogy az ellenség, remélve, hogy egyszer meglepheti a háborús kabinetet, a hétvégére nagyobb hadműveleteket tervez, következésképpen a hétvégék Churchill-lel nem voltak túl nyugalmasak... Ha „fenn járt a hold” – ahogy teátrálisan mondta –, inkább Oxford közelébe, Ditchleybe ment. Tizenhetedik századi házának földszintjén három tágas szobát foglaltak el az elektronikus berendezések, amelyekre szüksége volt, hogy a távolból is irányíthassa a harcot. – Akárhol volt is – mondta Stephenson –, a front éppen ott húzódott. Churchill állandóan a parancsnoki harcállásponton tartózkodott, úgy ontotta a feljegyzéseket, akár a gépfegyvergolyókat. Roosevelt rendszeres 194

időközökben nyugodni tért. Churchillnek alig volt szüksége alvásra. Az éjfél közeledtével egyre elevenebb lett. Roosevelt napközben dolgozott, és este tízkor már ágyba készült. – Stephenson felidéz egy megbeszélést Donovannal a miniszterelnök fürdőszobájában. Churchill egy nagyméretű fürdőlepedőbe burkolózott, amelyet ruhává minősített át, s amelyben úgy festett, akár egy túlméretezett angyal. Ott volt Alan Brooke tábornok, a vezérkari főnök is. A kád szélén és a vécén ücsörögtek, miközben a legfőbb hadúr egy inggel viaskodott, amely nyakban nem akart passzolni. Fel-alá cammogott a helyiségben, s azt fejtegette, hogyan használhatná fel Donovan a semlegességből adódó helyzetét, hogy Európa nácik megszállta részében diverziós tevékenységet folytasson. Stephenson felhívta a figyelmét, hogy ezt először az elnökkel kell megvitatnia. Churchill nyájas arccal fogadta az ellenvetést. – Megvan! – kiáltotta, miután csokornyakkendőjével összehúzta az inge gallérját. Bíbictojást vacsoráztak szárnyaspástétommal és csokoládépudinggal. Pezsgőt, portóit ittak hozzá, majd az egészet brandyvel és whisky-vel öblítették le. Donovan feljegyzi, hogy Churchill méltányolta azokat, akik szembeszálltak vele, de megvetett mindenkit, akiket befolyásolt a személyes barátság. ,,A háborúban szörnyű nyomás nehezedik az egyénre, és azoknak, akik részt vesznek benne, képesnek kell lenniök, hogy elviseljék, másképpen elbuknak” – írta Világválság című művében. Nem közösködött olyanokkal, akik az ő személyes nyomása alatt is összeroppantak. Roosevelt nem teremtett ekkora feszültséget maga körül, jó humora volt. – Szinte hősiesen viselkedik – mesélte Stephenson Churchillnek, aki mind türelmetlenebbül várta az elnökkel való első találkozást. A BSC főnöke így írta le a pillanatot, amikor Roosevelt elhagyta a hálószobáját, hogy hozzáfogjon napi ügyeinek intézéséhez: „Megszólal a jelzőcsengő, a személyzet félrehúzódik. Az elnök be, szájában a szipka felfelé mutat, sugárzik az önbizalomtól és az energiától, annak ellenére, hogy egy kényelmetlen, karfa és párnázat nélküli tolószékben ül, s egy fekete inas tolja. Gyorsan halad, a titkosszolgálat emberei követik, kezükben irattartó drótkosarakkal.” Churchill ezt írta J. C. Smuts tábori marsallnak, Dél-Afrika akkori miniszterelnökének: “Nem hiszem, hogy lett volna eredménye, ha ezen a találkozón személyesen kérem Roosevelttől, hogy lépjenek be a háborúba... Nem becsülhetjük alá alkotmányos nehézségeiket. Mint végrehajtó hatalom feje, tehet egyet-mást, de hadat csak a kongresszus üzenhet. Odáig ment, hogy azt mondta nekem: »Én nem üzenhetek hadat... de folytathatok 195

háborút!« Az amerikai közvélemény némi késésben van, kongresszusnak csak gondolkoznia kell egy keveset!”

de

a

Arról, hogy ebben a kényes időszakban Stephenson és a BSC hogyan tevékenykedett, érzékletes képet festett a Rettenthetetlen egyik embere, Roald Dahl, Roosevelték közeli barátja. A magas, ifjú ember vadászpilótaként súlyosan megsebesült, s felgyógyulása után a washingtoni légügyi attasé posztjára nevezték ki. Semmiképpen nem akart békebeli körülmények között élni: „Ne uram kérem, bármi mást, csak ezt ne! – kérleltem a légügyi államtitkár-helyettest. Ő azonban azt mondta, hogy ez parancs, és hogy ez a munka nagyon fontos. Én istentelenül feleslegesnek találtam. Előtte jócskán benne voltam a háborúban. Körülöttem rengetegen haltak meg és mint pilóta, sok borzalmat láttam. Most pedig szinte egy csapásra a háború előtti zsúrfiúk társaságában találtam magam Amerikában. Csak úgy csillogtam a sok rémes aranypaszománytól és bojttól. A dolog eredménye az lett, hogy szókimondóvá és szemtelenné váltam. Feletteseim úgy döntöttek, nem vagyok a megfelelő személy. A Királyi Légierők egyik parancsnoka, egy marsall, elrendelte, hogy szedjem a holmimat, és menjek haza Angliába.” Dahlt, az angliai csata e pilótáját, csakugyan rossz helyre tették. Nem azt várták tőle, hogy összehasonlítsa a megújuló német légioffenzíva ellen kétségbeesetten küzdő bajtársait a washingtoni „whisky-vitézekkel”. Az amerikaiak azonban éppen azt szerették Dahlban, ami miatt mint diplomata megbukott, mert azt képzelték, hogy Anglia csak játssza a háborút, s ezt a benyomást csak erősítették London többi küldöttei. Ezeket a kenetes figurákat azért küldték ide, mert egyebütt még kevesebb hasznukat vehették. Sok amerkai beszélt Dahlnak arról, hogy szívesen támogatnák a brit háborús erőfeszítéseket, ha tehetnék. Mielőtt útra kelt volna, Stephensonnak fülébe jutott, milyen karakánul állt ki Dahl a brit közkatonák mellett. „Üzent nekem: »menjen haza, keresni fogjuk, és már az én emberemként tér vissza«. Londonba századparancsnokként tértem vissza onnét. Egy partin, a helyiség másik végén ott volt az a repülőtábornok, aki kirúgott. Odanyargalt és azt kérdezte: »Mi az ördögöt keres itt?« »Attól tartok, Sir, Bill Stephensontól kell érdeklődnie.« Bíborvörös lett, és odébbállt, amiből kiderült, mekkora hatalom Stephenson. A légimarsallnak elállt a szava. Tehetetlen volt.” 196

Eleanor Roosevelt Dahl egyik legnépszerűbb gyerekkönyvét olvasta fel unokáinak, s amikor megtudta, hogy a szerző Washingtonban van, meghívta magukhoz vacsorára. „Ekkoriban teljes erőmből Bill Stephensonnak dolgoztam – mesélte utóbb Dahl. – Az volt a feladatom, hogy igyekezzem elősegíteni a britek és amerikaiak együttműködését. Az után az első este után, amelyet az elnökkel töltöttem, hétvégeken rendszeresen kijártam a Hyde Parkba. Olyan emberek voltak itt, mint a Roosevelt házaspár, vagy Henry Morgenthau. Célzott kérdéseket tettem fel, és kíméletlen válaszokát kaptam, hiszen elvileg senki és semmi nem voltam. Előfordult például, hogy London és Washington között vita támadt jövőbeli akcióikkal kapcsolatban. Ebéd közben megkérdezhettem Rooseveltet, mi a véleménye, és sokkal nyíltabban válaszolhatott, mintha hivatalos keretek között tette volna. Jó célra, háborús erőfeszítéseink érdekében szedtük ki ilyen magas szinten az információkat az amerikaiaktól. Ez volt az ok, amiért Bill a magunkfajta fickókat beépítette.” Roosevelt is tudta, hogy a fiatal RAF-tiszt informális összeköttetést jelent Stephensonnal. Hozzátartozott a játékhoz, hogy formálisan sohasem vett tudomást a dologról. „Vasárnap délelőtt beballagtam FDR apró szobájába. Koktélokat kevert, mint rendesen. »Jó reggelt, elnök úr« – mondtam neki, s azután egész nap együtt voltunk. Úgy bánt velem, mintha mindössze Eleanor barátja lettem volna. S aztán, mintha nem is volnék egyéb, s mintha csak valami haszontalan pletykát mesélne, így szólt: »Érdekes üzenetet kaptam ma Winstontól«”... Kérdések és válaszok fogalmazódtak meg, amelyek hivatalos fórumokon bonyodalmakhoz vezettek volna. A Stephenson-féle kommunikáció abszolút biztonságos voltában senki nem kételkedett. Donovan is kénytelen volt elismerni: egy ideig az egyetlen információtovábbítási rendszer volt, amely olyan résmentesen zárt: amennyire ezt az emberi találékonyság biztosíthatja.

197

23. Bármilyen kiterjedtté vált a Rettenthetetlen manhattani szervezete 1941ben, hadműveletei támogatásához kisegítő támaszpontokra volt szüksége, ahová veszély esetén visszavonulhat, s amelyek közül legalább egy brit fennhatóság alatt áll. Választása végül az Atlanti-óceán és a Karib-tenger bizonyos szigeteire esett. A legkézenfekvőbb Bermuda volt. A sziget a sorsdöntő tengeri háború során a BSC előretolt állásává vált. Aki New Yorkból iderepült, úgy érezhette, betekinthet az ellenséges vonalak mögé. Évekkel később Ian Fleming Bermudát tette meg a James Bond-regények színhelyéül, és nem véletlenül. Miután Fleming meghalt, 1974-ben a londoni Sunday Telegraph folytatásokban közölte John Pearson 007-es James Bond: A hiteles életrajz című könyvét. A szerző azt állította, hogy Bond parancsnok valóságosan létező személy volt, és azért tették meg fiktív történet hősének, hogy rászedjék az ellenségeit. Az állítólagos Bond Bermuda egyik legrégibb és legelegánsabb szállodájában, a Hamilton Princessben lakott, ahol állítólag főnökének, Sir William Stephensonnak magánlakosztályát vette igénybe. A könyvön élénken vitatkoztak a szálló Gazebo Bárjának vendégei. A mulatóban az egyik falat egy hatalmas akvárium alkotta, arra az üvegfalra emlékeztetve, amely a 007-es ügynököt választotta el Dr. No cápáitól. A turisták Stephenson apartmanjába vivő privát lift után érdeklődtek, és figyelték, felbukkan-e az aranyozott Cadillac, amelyen állítólag tovasuhan... Annyi igaz volt, hogy a világ összes hírközlési társasága bejegyezte az INTREPID BERMUDA (Rettenthetetlen, Bermuda) telexállomást. Stephenson megtartotta a kódnevet, amelyet Churchilltől kapott, s valóban Bermudán élt – ám minden feltűnés nélkül. Egyébként a 007-es ügynök kitalált története lényegesen elmaradt a sokkal izgalmasabb valóság mögött. Bermuda egykor intenzív hírszerzési tevékenység központja volt, és a Hamilton Princess valaha hemzsegett a szövetségesek titkos ügynökeitől. A part menti sziget bekapcsolódott a nyugati félteke és a nácik által megszállt Európa közti postai, távíró- és rádió-összeköttetésbe, mintegy Bletchley egzotikus filiáléjaképpen. Az amerikai közönségnek sejtelme sem volt arról, hogy a gyarmati stílben épült, rózsaszínű Princess Hotel alatti pincékben 1200 brit szakértő dolgozik. Mindez azért alakult így, mert Anglia 198

hadbalépésekor a hivatalos tilalom miatt nem volt mód az FBI és a brit hírszerzés együttműködésére. Néhány hónap múlva Hoover már maga is profitálhatott abból, hogy Bermuda szemmel tartja a Tengely hírszerzését szolgáló titkos rádióállomások tevékenységét. A „Trópusi Bletchley”-ben dolgozó férfiak és nők hamarosan csaknem ugyanolyan gyakorlottan olvasták a náci ügynököknek küldött berlini parancsokat, mint az Ultra-team tagjai. Miközben az FBI és a BSC kapcsolatai hol felmelegedtek, hol újra kihűltek, Hoover nem feledkezett meg erről a korai segítségről, s arról, hogy az akciókat valószínűleg folytatni kell a továbbiakban is. Tudta azt is, hogy amennyiben az együttműködés megszakad, Stephensonnak ott van a hatalmas bermudai szervezet; oda visszavonulhat New Yorkból. Ismert annyit az ott folyó tevékenységről, hogy tisztában legyen vele: nagyobb szüksége van rá, mint a BSC-nek őrá. Ráadásul Roosevelt utasította az FBI-t, hogy tengerentúli hírközlését a part menti szigeteken létrehozott brit hálózaton keresztül folytassa. Bermuda kommunikációs csomópont volt – a külföld adásainak szondázó pontja. Az anyagokat átrostálták, és Stephensonhoz továbbították New Yorkba. A BSC dossziéi szerint a Stephenson és Hoover közti együtttműködés e téren volt a legeredményesebb: „a BSC idejekorán elkezdte az FBI-t ellátni a különféle forrásokból származó információkkal. Különösen jó szolgálatot tettek a postai küldemények megfigyelésével. Ezt a Birodalmi Posta- és Távírócenzúra bermudai, trinidadi és jamaicai állomásai végezték. Nélkülük az FBI hátrányt szenvedett volna, mivel az Egyesült Államokban nem cenzúrázták a postát... Az FBI 1940-ben és '41ben több ízben sikerrel nyomozott bizonyos kémügyekben, amiben nagy része volt a BSC-nek, és az amerikaiak nagylelkűen rótták le hálájukat.” Bermudán a Birodalmi szón kívül semmi sem volt gyarmati jellegű. Itt működött London után a második legrégebbi parlament és önkéntes alapon voltak lojálisak az uralkodó iránt. Bermuda a harmincas években a hajó- és repülőforgalom üzemanyag-felvevő állomásává vált. Stephenson a transzatlanti forgalom ütőerének tekintette, amelyet aztán 1940-ben el is szorított. Az amerikaiaknak feltűnt, hogy az Európával folytatott postaforgalmuk rejtélyesen lelassult. Egyesek lassan rájöttek, mi történik, és tiltakoztak személyes ügyeik effajta ellenőrzése ellen. Mihelyt azonban az ügynökök és csempészek csapatostul futottak Hoover karjaiba, az FBI már támogatta Stephensont. 199

Bermudának a dél-amerikai hálózatban tevékenykedő ügynökök is hasznát vehették. Szükségük volt átjátszó állomásra, mert rádióadásaik gyakran megszakadtak, gyenge készülékeik nem voltak alkalmasak a Londonnal való közvetlen kapcsolatra. Legtöbb hírüknek köze volt az Egyesült Államokhoz, és Roosevelt kijelentései arra utaltak, hogy mind nagyobb mértékben támaszkodik ezekre. Egy nácibarát nagykövetnek, aki a ”dél-amerikai német beszivárgás veszélyét nevetséges agyszüleménynek nevezte, ezt mondta: „Hitler a legártalmasabb és legpusztítóbb kártevő és hódító az utóbbi ezer évben. Úgy véljük, földrajzi akadályok nem állíthatják meg gyalázatos tervei megvalósításában.” A szenátusban a Führer nagyravágyó vízióiról beszélt, ecsetelve „vadul ambiciózus céljait”... Leírta, hogyan akarja „tízmillió katonával és harmincezer repülőgéppel diadalmenetben leigázni a földkerekséget”. Német ügynököktől zsákmányolt térképeket mutatott be, amelyek feltüntették, hogyan kell fasisztává tenni Dél-Amerikát, megkaparintani a Panama-csatornát, hogyan kerülnek majd amerikai városok a német bombázók hatósugarába. Az e kijelentések alapját jelentő információk a bermudai állomás útján szivárogtak be, amelyet Stephenson akkor „futtatott fel”, amikor még ”nem volt biztos benne, hogy amerikai földön is tevékenykedhet. Számos bermudai hotel alá föld alatti laboratóriumokat telepítettek, a főhadiszállás pedig a Princess Hotelben volt. Szakértők csoportjai olvasták el a német ügynökök pontfénykép-jelentéseit, lepecsételt leveleket nyitottak fel és zártak le újra észrevétlenül. Előhívták a vegytintás szövegeket; a rejtjelezésnek ez a módja a maga változatosságában a Tengely hírszerzésének erőssége volt. Bermuda ezer módon segítette ügynökeik csapdába ejtését és a létfontosságú brit létesítmények elleni akciók meghiúsítását. Amióta Bermuda volt a transzatlanti forgalom tranzitállomása, itt vettek fel üzemanyagot a Flying Clipper gépek, amelyek Lisszabonba, a legnagyobb semleges területen levő kémközpontba repültek. Itt haladták át a követségi küldemények is, amelyek a diplomáciai posta sérthetetlenségét szabályozó nemzetközi egyezmények védelmét élvezték. Ennek ellenére a lepecsételt zsákokat gyors kezű szakemberek elkerülhetetlenül átvizsgálták. Biztosítandó, hogy még több diplomáciai postazsák haladjon át ezen az ellenőrző ponton, Stephenson folyamatosan megfelelő információkkal látta el az FBI-t. A Rettenthetetlen 1940 novemberében itt csípte el Pierre Laval lányát. 200

Laval, akit utóbb mint árulót kivégeztek, ekkoriban Hitlerrel alkudozott, lánya pedig bizalmas iratokat szállított a nácik megszállta Franciaországból az Egyesült Államokba. A dokumentumok németbarát francia kolláboránsok majdani újvilági szerepére vonatkoztak. Stephenson, amikor megkérdezték, miért gyanakodott a lányra, azt felelte, hogy Lavalt Alfred Rosenberg SS tábornok évekkel azelőtt mint a németek lehetséges bábját említette neki. Gyakori európai útjai során rendszerint Donovan is megállt Bermudán. 1940 telén „valami rendkívül fontosat” mutattak neki. Egy Nadja Gardner nevű fiatal angol lány a levéláradatban észrevett egyet, amelyet a Reinhard Heydrich által használt fedőnévre címeztek. „Heydrich Hitler terrorügynökségeinek legelvetemültebb irányítója volt – emlékezett vissza Stephenson. – Heydrichet, mint ellenfelünket a titkos hadviselésben, alábecsültük. Ez a szörnyeteg túltett mesterein, Canaris tengernagyon, az Árnyak Hercegén és Heinrich Himmleren, az SS Lovagrendjének Koronahercegén. Ez, abban az időben, amikor Donovan még éppen csak hogy ismerkedett a külföldi hírszerzéssel, nem volt tudott dolog, bár útjaink a Ruhr-vidéken a háború előtt már keresztezték egymást.” Nadja Gardner felfedezése óriási jelentőségűnek bizonyult. Végeredményét tekintve pedig sokak számára pusztulást hozott. Kiderült, hogy Heydrich saját német kémjei után kémkedik. – Heydrich, amióta ügynökét, dr. Westricket lehetetlenné tettük, nehéz helyzetben volt – mesélte Stephenson. – Még jobban elbizonytalanítottuk azzal, hogy elhitettük vele, Westricket más, az Egyesült Államokban működő német ügynökök árulták el. A levelet, amelyet ,,Lothar Frederick, Helgolaender Ufer 1. Berlin” címre küldtek, a Hotel pincéjében vegyi vizsgálatnak vetették alá. Vegytinta jelenlétét nem sikerült kimutatni, mégis volt valami, ami felkeltette Nádja Gardner gyanúját, jóllehet, se Heydrich fedőnevét, se címét nem ismerte. Ösztönösen felismerte a furcsa frázisokat és mesterkélt mondatszerkezeteket, amelyek gyakran árulják el a kémeket. A lány kiszúrta ezeket a furcsaságokat. A levelet angolul írták. Imitt-amott német kifejezések tükörfordításai bukkantak fel, mintha a feladó figyelmetlenségében anyanyelvéhez tért volna vissza. Az aláírás „Joe K.” volt. Úgy tűnt, átlag-amerikai, eltekintve nyelvi furcsaságaitól és attól, hogy 201

igencsak érdekelte a szövetséges hajók mozgása. Joe K. kézírását tüzetesen szemügyre vették a bermudai szakértők. Újabb leveleket fogtak el, amelyeket gyakrabban címeztek Spanyolországba és Portugáliába, mint Berlinbe, feladóként pedig nem létező New York-i kereskedőházak nevét írták rájuk. A vegyészeknek továbbra sem sikerült titkosírásra bukkanni bennük, de Gardner, mivel hitt benne, hogy a levelekben kell lennie valaminek, továbbra is láthatatlan tinta után kutatott. Dr. Enrique Dent, a vegyészcsoport vezetője egy már elfeledett jódgőzteszttel próbálkozott. Kiderült, hogy a titokzatos Joe K. az egyik legrégebbi titkosírás-tintát alkalmazza: porított Pyramidonból, egy minden patikában kapható fájdalomcsillapítóból készült. 1940 márciusában ismét elfogtak egy portugáliai fedőcímre feladott Joe K.-levelet, amelyben a feladó az Angliának küldött amerikai repülőgép-szállítmányokat részletezte. A titkosírásból kiderült, hogy egy bizonyos „Smith” révén Kínán át egy másik levél is úton van. Az FBI-nak sikerült elkapnia egy ilyen levelet, és egy másikat is, amelyet ugyancsak Mr. Smith-nek küldtek Kínába, s amely Pearl Harbor amerikai védelmi tervének részletes kivonatát tartalmazta.[10] Egyelőre azonban senki sem tudta, kicsoda Joe K. Egy 1941. április 15-én kelt levél, amelyet Madridba, Manuel Alonsónak címeztek, két oldalon részletezte a tengeri haderők mozgását. Úgy tűnt, ennek is ugyanaz a szerzője. Egy héttel később egy másik levél hetvenezer angol katona izlandi jelenlétéről számolt be és köszönetet mondott az ismeretlen címzettnek a Vilie de Liége elsüllyesztéséért. Felsorolta az Angliába tartó amerikai repülőgépek típusait, és vázolta a kanadai Halifaxból induló konvojok összetételét. Az FBI, amely feldolgozta a Bermuda által elfogott levélsorozatot, felfigyelt egy 1941. március 30-i küldeményre, amely arról számolt be, hogy egy bizonyos Philt elgázolt egy taxi, miközben a Times Square-nél át akart menni a Broadway-n. Ráadásul egy másik autó is keresztülment rajta... A levél látható része tárgyilagosnak tűnt. A sorok közötti titkosírás azonban a pánik jegyeit viselte. Közben New Yorkban a Hotel Taft igazgatója egy bizonyos Julio Lopez Lido halálos közlekedési balesetének különös körülményeiről számolt be. A rendőrségnek az volt a gyanúja, hogy Lidót szántszándékkal ütötték el. A szálloda vendégkönyve szerint Lido Sanghajt jelölte meg lakhelyéül és Spanyolországban született. Bermudai anyagok segítségévei a nyomozók megpróbálták kiegészíteni a képet, de ez csak további kérdéseket 202

eredményezett. Vajon a halott ember ,,Mr. Smith Kínából”? Vagy maga Joe K.? S vajon az autót egy brit ügynök vezette? Némi vonakodás után a BSC jelezte, hogy Lido a „Phil” fedőnevű német ügynök volt, akit ,,kivontak a forgalomból”. Az FBI kérte, hogy betekinthessen a halott ügynök anyagába. Igazi neve Ulrich von der Osten volt, századosi rangban a német katonai hírszerzésnek dolgozott. Élt egy testvére a coloradói Denverben, akit az FBI megfigyelés alatt tartott. A halott ember holmijai között találtak egy noteszt, benne egy New York-i üzlet telefonszámával. A nyomozók kiderítették, hogy az üzletet nemrégiben eladták. Erre utalhatott Joe K. a Lido balesetéről beszámoló levélben: „A nagynéném eladta a boltját.” A levél figyelmeztette a címzettet, hogy a „nagynéninek ne küldjön több levelet”, de ,,a többi barátaim és rokonaim tovább viszik az üzletet”. Joe K.-nak még nem sikerült a nyomára bukkanni. A legtöbb, amit az FBI kiderített, hogy a nagynéninek, aki eladta a boltját, van egy Fred Ludwig nevű unokaöccse. Ámde: ki lehet ez? A telefonkönyvek hemzsegtek a Ludwigoktól. Ekkor egy lisszaboni német ügynök telexet küldött a „Fouzie New York” telexállomásra. A BSC New York-i telexhivatalába telepített embere megállapította, hol működik a Fouzie. Az előfizető Fred Ludwig volt, negyvennyolc éves, aki az ohiói Fremont-ban született. Németországban végezte iskoláit és 1940 márciusában tért vissza New Yorkba, hogy létrehozzon egy német kémhálózatot. Ügynökeit a NémetAmerikai Szövetség révén szervezte be, pénzt pedig a német konzulátustól kapott egy közvetítő útján. Ez utóbbival a 34. utcai Child's vendéglőben találkoztak, amelynek vezetője von der Osten volt. Joe K. nem volt más, mint Ludwig. Valaki tehát megszabadult von der Ostentól, aki amerikainak született ugyan, de árulóvá és egy idegen hatalom tisztjévé lett. A semlegességnek ebben az időszakában az FBI beavatkozása kínos bonyodalmakhoz vezetett volna. Az FBI-BSC együttműködésének korai szakaszában lezajlott eset a manipuláció tankönyvi példája lett. Az angolok többet tudtak a német konzulátus belső ügyeiről, mint amennyit el mertek árulni belőlük. Magáról a kémhálózatról sem mondhattak el mindent. Nem akarták kompromittálni a német ügynökhálózatba épített embereiket és az amerikai szuverenitást sem akarták annyira megsérteni, hogy az nyilvános tiltakozáshoz vezessen. Von der Osten halála és a bermudaiak tevékenysége elég volt, hogy akcióra 203

késztesse az FBI-t. Bermuda egy nyugat felé tartó Clipper leszállásakor kétszázezer levelet tudott megvizsgálni, tizenötezret pedig laboratóriumi tesztnek is alá tudtak vetni. A vizsgálat minden nyomát – természetesen – el kellett tüntetni. Minden oda lett volna, ha az ellenség rájön, hogy a titkos kapcsolattartást folyamatosan ellenőrzik. Nem kis kockázatot jelentett azonban, hogy az ellenséges területről érkező posta fele nem Bermudán át érkezett Amerikába. Az események elemzése rávilágított; Reinhard Heydrich SS-tábornok a legfontosabb személy a német hírszerzésben, a titkosrendőri munkában és a náci párt belbiztonsági kérdéseiben. Ő irányította Canaris tengernagyot, a német hivatásos hírszerzés feltételezett parancsnokát is. Canarist utóbb fölakasztották, mert állítólag részt vett a Hitler elleni merényletkísérletben. Azonban: már ekkoriban is veszített a hatalmából, amely átcsúszott Heydrich kezébe. Ez a fontos információ különösen veszélyesnek bizonyult Heydrichre nézve. .

204

24. Bermuda a tengeri hadviselésben is szerepet kapott, amikor 1941 elején amerikai és angol haditengerészeti hírszerző tisztek itt találkoztak, hogy megtárgyalják, hogyan lehetne felvenni a harcot az Atlanti-óceán napsütötte felszíne alatt ólálkodó tengeralattjárók ellen. A pusztító tengeralattjárótámadások, amelyek a konvojokat fenyegették, azzal a veszéllyel jártak, hogy Anglia összeroppan, mielőtt az Európa erőd elleni invázió ugródeszkájává válhatnék, ahogyan ezt az ABC tervezte. Az Egyesült Államok haditengerészetének vezetői tizenegy hónappal Amerika hadba lépése előtt újabb lehetőségeket kerestek arra, hogy titkos szövetségeseiket diszkréten támogassák. Az atlanti csata élet-halál kérdés volt a britek számára, akik épp hogy túlélték az angliai légi csatát. A transzatlanti összeköttetés kis híján megszakadt. Ernest J. King, az amerikai flotta hadműveleti főnöke vívódott angolbarátsága és a csendes-óceáni térségért viselt felelőssége között. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a japánok agresszióra készülnek. Az angolok tudták, hogy ha az összeomlás szélére kerülnek, az amerikai vezető stratégák jogosnak tarthatják a szakítást az ABC–l tervével. Eljött az ideje a tények őszinte feltárásának. A találkozóra Bermudán, St. George városának közelében, a Királyi Haditengerészet támaszpontján került sor. A kikötő fölött ott magasodolt a régi erőd, amelynek lövegei még mindig a hagyományos európai ellenség felé néztek. Az angolok igyekeztek bizonyítani, hogy minden rossz hír ellenére, titokban sikeres hadjáratot folytatnak. Ismertették a Bermudáról irányított rádióhálózat segítségével elfogott német rádióüzeneteket, illetve a megfejtésükön dolgozó mechanizmust, s elmondták, hogy megérkezett az amerikai Jel-hírszerző Szolgálattól az Enigma japán változatának egy példánya. A gépet Anglia legújabb és legerősebb csatahajója, az V. György szállította át, hogy aztán Bletchleyben helyezzék üzembe. William Friedmann, az amerikai titkosírás-szakértő hazatérőben megszakította útját Bermudán, és meglátogatta a sziget hoteljei alá telepített, kicsinyített Bletchleyt. Friedmann idegösszeomlást kapott a túlfeszített munkától, és 1941 januárjában hazarendelték pihenőre, a Walter Reed tábornokról elnevezett kórházba. Ezt az időt azonban mégiscsak kihasználta 205

és az idegösszeomlásról szóló hírek lehetővé tették számára, hogy a színfalak mögött háborítatlanul dolgozzék az Ultra-szervezet és a kis létszámú, rosszul felszerelt amerikai titkosszolgálatok közti kooperáció kiépítésében. Egy hónappal a titkos ABC–l tárgyalások után Friedman Bermudára ment. Bletchleyben látta, hogyan omlik össze a tengeralattjáró-hadjárat a hírszerzés csapásai alatt. Kitűnő érzéke volt, hogy megállapítsa, milyen irányt vesznek az események, és bizonyos volt benne, hogy a német tengeralattjáró-fenyegetés növekedni fog. A következő évben, 1942-ben az adatok őt igazolták, ebben az esztendőben ugyanis 1644 angol zászló alatt hajózó tengeri járművet süllyesztettek el. Egyetlen éjszaka huszonhat kereskedelmi hajót nyelt el az óceán. Ezek a veszteségek növekedtek volna, ha az amerikai együttműködésre nem kerül ilyen gyorsan sor. 1941 februárjában Bermuda már együtt értékelte ki az amerikai és angol rádióhírszerzők anyagait, köztük a tengeralattjáró-flottákra vonatkozókat is. A német tengeralattjárókat egy központi hadműveleti bázisról irányították, s ez a támaszpont látta el őket a brit konvojokra vonatkozó rádiójelentésekkel. Az adatokat, amelyekkel az U-Bootokat ellátták, náci ügynökök és megfigyelőállomások jelentéseit elemezve gyűjtötték. A rádiótechnika fejlődése a búvárhajókat egyre mozgékonyabbá tette, ugyanakkor viszont módot adott állandó követésükre. A tengeralattjárók kapitányai egyre merészebben használták a rádiót, tökéletesen megbízva a minden hajón rendszeresített Enigmában. A németek még akkor sem feltételezték, hogy valaki képes lehet kezelni a kódolóberendezés állandóan változó tárcsáit, amikor egy-egy zsákmányolt tengeralattjáró fedélzetéről már sértetlen Enigmák jutottak a Szövetségesek kezébe. Azonkívül, hogy a britek számos Enigma-üzenetet megfejtettek, rádióirányméréssel képesek voltak a tengeralattjárók helyzetének megállapítására is. Mindez még nagyobb méreteket öltött, amikor amerikai rádióállomások is továbbították információikat a BSC-n és Bermudán keresztül. Hogy az elfogott német tengerészeket szóra bírják, általában részleteket mutattak nekik a német szolgálati dokumentumokból, pletykákból, közölték velük német barátaik nevét, kiképzésük részleteit, sőt, családi gondjaikról is említést tettek. A brit kihallgatók azt hitték, hogy ez a rengeteg részlet egy komplex adatfeldolgozó rendszernek, korábbi hadifoglyok kivallatásának, és 206

a német flottához telepített kémeknek köszönhető. Volt is ilyen adatfeldolgozó rendszer, amelyet azzal a szándékkal hoztak létre, hogy lekoppintsák a német tengeralattjáró-irányító központ dokumentációját. Az információk nagy része mindenesetre az Ultrától és a bermudai állomástól érkezett. A tengeralattjárók látszólagos erőssége, a rádióhasználat a felszín alatti flotta legfőbb gyengéjévé vált. Miközben a szárazföldi és légi erők nagyobb hadműveletek előtt csökkenthették adásaik számát, a tengeri erők kénytelenek voltak használni rádiójukat. Az olyasféle semmitmondó részleteket, mint például hogy Schmidt torpedómestert kétnapi kiképzésre Brestbe vezényelték, gondosan feljegyezték, mert előfordulhatott, hogy az Ultra ügyelet egyik tagja felhasználhatta, amikor, egy újabb táviratból kiderült, hogy Schmidtet áthelyezték egy utánpótlást szállító hajóra. Az, hogy Schmidt egy bizonyos torpedó kezeléséhez értett, valamint hogy a hajója a nyílt tengeren tartózkodó tengeralattjáróknak szállít utánpótlást, egyéb információtöredékekkel együtt pontos képet adhatott a németek szándékairól. Stephenson rájött, hogy az effajta következtetéseket nem elég közölni az amerikaiakkal. A tengerentúli „ügyfelek” joggal tamáskodtak, amíg nem tudták, honnét valók ezek az anyagok. A választ Bill Donovan és néhány magas rangú amerikai tiszt kapta meg, akik működés közben látták a rendszert. Ily módon lehetségessé vált, hogy megkerüljék a szabályt, mely szerint tilos a haditengerészeti hírszerzési adatok kiszolgáltatása. Mindez nem azért történt, hogy viszonzásul információkat kapjanak az amerikai kollégáktól, hiszen a versengésnek katasztrofális hatása lehetett volna a biztonságra. „A biztonság ez esetben azt jelentette, hogy az angol-amerikai kooperációval ne foglalkozzék a sajtó”, írta Donald McLachlan, aki ekkoriban a brit haditengerészeti hírszerzés igazgatójának munkatársa volt. “A nyilvánosság riadóztathatja Roosevelt riválisait és bírálóit, ami egyet jelent a katasztrófával.” Bermuda módszerei lényegében azonosak voltak Bletchleyével. Először is lehallgatták az ellenséges tengeralattjárók rádióforgalmazását, aztán értelmezték a rejtjel-halandzsát, végül pedig elemezték és összegezték a lényeget. A három fő funkció a lehallgatás, a rejtjelfejtés és a híranalízis volt. Volt azonban egy további követelmény. Bármilyen elfogott információn dolgoztak, szükség volt egy csalimesére, arról, hogyan jutottak a birtokába. A németek nem jöhettek rá, hogy a tengeralattjáró-rajok mozgását az angolok pontról pontra követni tudják, sőt képesek előre meghatározni is. Ha egy német búvárhajó felmerült, s már körözött ott egy bombázó, elfogadható 207

magyarázatra volt szükség, hogy Berlin gyanút ne fogjon. A munka dandárját a londoni Admiralitás szakértői végezték. Huszonnégy órás szolgálatot adtak, s az ügyeletes tiszt körül félkörben ültek a specialisták. A haditengerészet embere ott tartózkodott Bermudán is és Bletchleyben is, mivel úgy tartották, hogy az ellenséges hírközlés lényeges elemei esetleg elkerülik a „szárazföldi patkányok” figyelmét. A haditengerészeti szempontból fontos anyagokat kiválogatták, és a legfontosabbakat egyenesen Londonba küldték. Bermudán a Különleges Összekötő Egység tagjai, akik Bletchleyben kapták kiképzésüket, úgy átfogalmazták az anyagokat, hogy nem is emlékeztettek az eredeti forrásokra. Egyedül ennek az egységnek a vezetője volt felhatalmazva, hogy ezeket az „információpárlatokat” angol vagy amerikai hírszerzési egységeknek továbbítsa. A világ egyik legjobb vegytinta-szakértője, dr. Stanley W. Collins a forró és nyirkos bermudai pincékben olyan tempót diktált, hogy munkatársai, az angol lányok, alig bírták elviselni a hőséget és a fáradtságot. Ezeket az ügyeket olyan titkosan kezelték, hogy csak több mint három évtized múltán váltak részben ismertté: „Angliának az a döntése, hogy megcsapolja az Amerikából Európába irányuló hírközlést, jelentette az első nagy változást” – írta W. S. Zuill, Bermuda hivatalos történetírója, egyben a helyi Royal Gazette kiadója 1973-ban. – „A hajók összetorlódtak a kikötőben, a repülőgépek nem szállhattak fel, amíg postaszállítmányukat át nem vizsgálták. Nagyszámú szakértő és nyelvész költözött a Princess és Bermudiana Szállóba, munkájuk eredményeképpen több, már »kihelyezett« kémet lepleztek le az Egyesült Államokban. Elkobozták a műkincseket, melyeket a nácik Franciaországban raboltak össze és semleges kikötőkön keresztül New Yorkba akartak küldeni, hogy ott eladják őket és árukat a náci hadigépezet fenntartására fordítsák. Egy alkalommal az American Export Lines Excalibur nevű hajója értékes, festményeket szállított lepecsételt páncélszobájában. Amikor a kapitány megtagadta, hogy kinyissa az ajtót, az angolok betörők módjára hegesztőpisztollyal nyitották ki. Elkobozták, s a Bank of Bermuda pincéiben őrizték a festményeket, míg visszajuttathatták őket a párizsi tulajdonosaiknak, legnagyobb meglepetésükre a kétszázhetven impresszionista festmény teljesen sértetlenül került vissza hozzájuk.”

208

A transzatlanti polgári légi forgalmat a Pan American Boeing 314-esei bonyolították le. Mialatt a gépeket újratöltötték, az utasokat és a rakományt diszkréten átvizsgálták. Néha a Clipperek teljes rakományát kellett sebbellobbal szemrevételezni, miközben a legénységük a Yacht-klubban szórakozott. Mialatt a „vadászok” villámgyorsan átnézték a postát, végehossza nem volt a szabadkozásnak, amiért a gép még nem indulhat el. A lepecsételt levelek észrevétlen felnyitásához nagy ügyességre volt szükség. A legügyesebb „vadászok” a nők voltak. Közülük néhányan az MI5-től jöttek, romantikusnak találták, hogy Bermudán szolgálhatnak. Igényesen és egyenletes tempóban dolgoztak. A jó hallás, az éles szemek és a rátermettség sem volt elég az ellenség legkifinomultabb kommunikációs módszereinek szemmel tartására. Ilyen volt például a „duff”, a pontfónykép. Hoover a pontfényképet „az ellenséges hírszerzés mesterművének” nevezte. Bermuda ismertette meg az FBI-t a pontfényképekkel, valamint készítésük módszerével. A bermudai „vadászok” aligha remélhették, hogy egyszerű kereséssel megtalálják az egy-egy levélben elrejtett pontfényképeket. Komoly technikai felkészültség és műszerek kellettek hozzá, például nagy erősségű mikroszkópok. Előzetes információkra is szükségük volt, milyen leveleket kell megvizsgálni; hogy mi miatt aggódik a BSC és az FBI, és hogy milyen fajta levelezés szolgálhat német hírszerzési célokat. A Bermuda által gyűjtött információk a latinamerikai német tevékenység leleplezéséhez vezettek és az ebben a régióban működő ügynökök még több ismerettel szolgálhattak a New York-i dossziék összeállítói számára. A BSC tudósainak ezek a gyűjteményei olyan kutatások és elemzések alapjául szolgáltak, amelyek létfontosságúak voltak a titkos hadműveletek szempontjából. Amíg Amerika semleges volt, Bermudának az volt a feladata, hogy továbbítsa a BSC-nek New Yorkba az elfogott kémjelentéseket, a kutatók dossziéinak egyes részleteivel kiegészítve. Mód nyílt arra, hogy érdeklődjenek Londontól és az európai hírszerző rezidensektől a címzettek kilétéről. Az eredményit, lett légyen az vastag dosszié vagy egy papírszelet, elküldték az FBI-hoz, amelynek elsősorban a nyomozás és az értékelés volt a feladata. A kézírást és az írógépet ezer és ezer olyan dokumentum átvizsgálásával azonosították, melyekben a gyanús írás szintén felbukkanhatott. Az összehasonlításhoz kártyákat használtak, amelyen az elfogott üzenet tíz vagy több jellegzetes betűjét gyűjtötték össze. Alaposan 209

elemezték az ismert ügynököktől származó információkat. Ezen a ponton nagyon fontos volt, milyen anyagokat kapott az FBI a BSC-től. Például, ha egy ügynök vegytintát használt, alighanem olyan levél sorai közé írt, amelyben a rutinszerű ellenőrzés semmi feltűnőt nem talált. Nehéz dolog azonban megírni egy levelet, amely értelmes is, ártatlannak is tűnik, de véletlenül sem vet fel semmit a szerző személyes életéből. Nehéz a dolga a levélírónak, ha nem használhat vegytintát és a valódi üzenetet egy látszólag ártalmatlan levélben kell elrejtenie. Minél több üzenetet fogtak el egy bizonyos üggyel kapcsolatban, annál jobb esélye volt az FBI-nak mélyebb értelmük felfedezésére. „Az idejekorán kezdett együttműködés lehetővé tette, hogy lépést tartsunk a német technológiai haladással” – jegyezték föl a BSC dossziéiban. – „Nem ért felkészületlenül bennünket, amikor »Zapp professzor doboza« feltűnt a színen. Dr. Zapp ismert német professzor volt, akinek sikerült egyszerűsítenie a pontfényképezést.” Ez az előrelépés lehetővé tette a német ügynökök számára, hogy légipostán óriási mennyiségű technikai információt továbbítsanak. Kereskedelmi és műszaki folyóiratokat, gazdasági jelentéseket és más anyagokat csempésztek át a határon Mexikóba, ahol pontfényképeket készítettek róluk, s ezeket európai fedőcímekre továbbították. Még diagramokat és vegyi képleteket is átjátszottak ezzel a módszerrel; egy-egy légipostai levélbe néha húsz pontfényképet is elrejtettek. Létezett egy hordozható laboratórium, amelyet „Zapp professzor dobozának” neveztek. A pontfénykép két fázisban készült. Először készítettek egy bélyegnyi felvételt az anyagról, majd ezt egy megfordított mikroszkópon keresztül ismét lefényképezték. Az így keletkezett negatívból egy speciális injekciós tűvel kicsípték a pont-képet és egy levélre ragasztották. A Zapp-doboz gépesítette a műveletet, amelynek során az átlátszó negatívokat a boríték ragasztós részére lehetett rögzíteni. Emulzióként a szokásos ezüstvegyület helyett anilinfestéket használtak, ami finomabb felbontást eredményezett. Mikor mindez kiderült, a „vadászok” még nagyobb figyelmet szenteltek a postaforgalomnak. Bermuda ekkoriban sokkal több volt, mint a New York-i BSC egy háttérintézménye. Már akkor fontos szerepet vállalt az ellenséges hírszerzők elleni tevékenységben, amikor még kevesen vették komolyan a nácik ötödik hadoszlopának tevékenységét a két Amerika területén. A brit elhárítás keze több oknál fogva is meg volt kötve az Egyesült Államokban. Ügynökök bevetését tiltotta a McKellar-törvény. Több eredménnyel kecsegtetett a 210

Stephenson által is szorgalmazott szoros informális együttműködés. Ezt a kooperációt támogatta az amerikai és kanadai rendőri erők közti együttműködés, amelynek során a náciellenes hírszerző tevékenységet rutinszerű rendőri munkával palástolták. Ez lehetővé tette Hoover számára, hogy félig-meddig bekapcsolódjék Bermuda munkájába. Ügynökei részt vehettek az angolok hírszerző akcióiban, anélkül, hogy a külügyminisztérium, amely féltékenyen figyelte az FBI külföldi terjeszkedését, kínos kérdésekkel állt volna elő. Miután Stephenson főhadiszállása a Rockefeller Centerben már nem dolgozhatott észrevétlenül, Bermuda is átalakult. Nyilvánvalóvá vált, milyen előnyökkel jár, ha tevékenységük súlypontját ide helyezik át. Roosevelt személyesen hatalmazta fel Hoovert, hogy hírszerzési adatokat gyűjtsön a nyugati féltekén folyó német felforgató tevékenységről. Az elnök elrendelte, hogy készítsen elő ellenintézkedéseket arra az esetre, ha kitör a háború. Hoover kutyaszorítóban volt, mivel az elnök a háborúra készült, a kongresszus viszont csaknem fanatikusan ragaszkodott a semlegesség fenntartásához. Amikor azonban rájött, hogy Stephenson nemcsak segíthet neki, hanem dicsőséghez is juttatja az FBI-t, megragadta a lehetőséget, hogy ismereteket és tapasztalatokat szerezzen e számára új területen. Másfelől – karnyújtásnyira volt az X tábor is.

211

25. Bletchley és Bermuda a BSC számára a nyomozómunkát végezte, az X tábor pedig a BSC ökle volt. Ezt a néhány acre nagyságú területet hideg és sötét vizű tavak sora választotta el az Egyesült Államoktól, ellentétben a hadműveletek övezte távoli Bermudával, amelyet trópusi tenger vett körül. Ezen a helyen képezték ki az ügynököket és itt tesztelték a gerillaháború eszközeit is. Hollywoodi stílusú díszletépületeket emeltek, amelyek „fontos náci férgek odvait imitálták, akiket majd a mi ejtőernyőseink piszkálnak ki onnét”. (Ez a kissé erős megfogalmazás Stephensontól származott.) Hogy az X tábor és Bermuda közt mi volt az összefüggés, világosan kiderült Heydrich SS-tábornok esetéből. 1940 végére világossá vált, hogy Heydrich azt reméli, egyetlen fölöttese Hitler marad. Ennek bizonyítékaira amerikai forrásokból a bermudai „vadászok” bukkantak rá. Akcióit elemezte a New York-i BSC. Likvidálásának előkészületei az X táborban folytak; részt vett bennük egy filmproducer, egy hollywoodi látványtervező és egy francia színésznő, akinek egy német kettős ügynök volt a szeretője. Az X tábor a Toronto-Kingston főút mellett, az Ontario-tó északi partján, Manhattantól háromszáz mérföldnyire északnyugatra feküdt. Részben azért választották ezt a helyet, hogy könnyen elérhessék az FBI ügynökei és Donovan emberei. A felszerelés és az újoncok feltűnés nélkül átléphették a határt, de hívatlan látogató nehezen juthatott el ide. Délről negyven mérföldnyi víztükör őrizte, északon pedig széles, sűrű bozótos terület. A keletről és nyugatról odavezető utakat állandóan szemmel tartották. A különleges megbízatással érkezők az amerikai oldalon, Niagara Fallsnál, a Roosevelt Beachon szálltak hajóra, éjjel keltek át a tó vizén és csak egy pillanatra látták a brit kommandósok bekormozott arcát a homályban. Ezek a veteránok már harcoltak az ellenség megszállta Európa partjain is, s most az X tábort védték. Ügyesen bántak mindazokkal a fegyverekkel – a tőrrel, a vékony rézdróttal, és más egyszerű, halált hozó fegyverekkel –, melyek nem riasztották föl a környékbelieket és nem keltették föl a helyi rendőrség nemkívánatos figyelmét. – A területet, ahogyan a legjobb kémregényekben, kis darabonként vásárolták össze – mesélte Ian Fleming, aki maga is itt kapott kiképzést. – Stephenson fizette a vételárakat és a tulajdonos egy bizonyos Crown cég 212

lett. Ezt a helyet Donovannal együtt szemelték ki, mint olyat, amely mindenben megfelel céljaiknak. Big Bill már akkor úgy tervezte, hogy elküldi ide saját kiképzőit is. Ahogyan az anyacég Manhattanban, ez a bázis is folyamatosan terjeszkedett. Az M állomás fontos része volt az X tábornak, az itteniek dokumentumokat hamisítottak, és üzemben tartottak egy rádióátjátszó állomási is. Ide száz mérföldnyire feküdt a Norman Rogers repülőtér, ahol brit haditengerészeti pilótákat képeztek ki, ami jó ürügyül szolgáit a hangárok szigorú őrzésére, közben egyszemélyes tengeralattjárókat és víz alatti rombolóeszközöket teszteltek a tó vizében. A föld alatt működött a Hydra, az átjátszóállomás, amely az X tábort összekötötte a világ különböző pontjain működő brit hírszerző állomásokkal. Ehhez csatlakozott 1943-ban az Aspidistra, a világ legnagyobb rádióhírközlési egysége. (Nevét egy londoni sláger nyomán kapta, amelyben „a világ legnagyobb aspidistrájáról”, azaz kukoricapálmájáról volt szó.) A Canadian Broadcasting Corporation – az itteni rádiótársaság – közölte a szomszédos Oshawa városka lakóival, hogy a közelükben rádióantennát állítottak fel, s ezzel magyarázta az 1940-ben kezdődött nagy jövés-menést. Ekkor lett a CBC vezérigazgatója Stephenson régi barátja, Gladstone Murray, egy volt vadászpilóta, a Baker Street-i Szabadcsapat tagja. – Eltekintve az itt uralkodó klubszellemtől, a létesítménynek halálosan komoly céljai voltak – emlékezett vissza Murray. – Amikor az angolok visszavonultuk a kontinensről, az Európában tevékenykedő hírszerzőik elszigetelődtek... Teljesen új hálózatot kellett létrehozni... Az idegközpont, amelyből ez irányítható, csak ellenséges tekintetektől távol, viszont a New York-i hadműveleti központhoz közel helyezkedhetett el. Lehetőséget kellett teremteni amerikai állampolgárokkal való együttműködésre, de az amerikai törvények megsértése nélkül. Mind több olyan emberre volt szükség, akik személyes tapasztalatból ismerik Európát. Az itteni tevékenység helyigényes volt: hely kellett a nagyléptékű térképek kiterítéséhez, az épületek, a gyakorló céltárgyak és az ejtőernyősök kiképzési területének kialakításához. Nyilvánvaló volt: csak Kanada jöhet szóba. Colin Gubbins, a Baker Street-i Szabadcsapat parancsnoka felhívta Murray figyelmét: – A megszállt országokba az első embereket vakon kell ledobni, s ez továbbra is a beszivárgás leghatásosabb módszere lesz. A partokat őrzik, a vizeket elaknásították – az ügynökök partratétele nagyon 213

nagy veszteségekkel jár. Jobban járunk, ha ledobjuk őket, ez viszont alapos légi kiképzést tesz szükségessé, a pilóták és az ügynökök számára egyaránt. „Gyárak” ontották a hamis iratokat, az álcázott robbanóanyagokat, és mindazt a létfontosságú holmit, amire a kémkedés története során csak szükség volt. Nem romantikus játékok voltak ezek – az életet jelenthették a „csendes” behatolók számára. A „lovagiatlan fiúk” tudatában voltak tevékenységük vad és fenyegető voltával, de azt is tudták, hogy ez az egyetlen lehetőség az új totális rezsimek aláásására. Kanadában a szakértők számolhattak amerikai erőforrásokkal is. Ők maguk a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből jöttek. Némelyiküket – mivel közéleti kiválóságok voltak – mind a mai napig nem lehet megnevezni... Mások kasszafúrók, bankjegyhamisítók és profi bankrablók, akiknek szakértelmét nem lehetett pótolni törvénytisztelő vállalkozókéval. Aki a háború előtti német cégek címjegyzékét állította össze, a legfurcsább adatok közt is olyan gyorsan talált összefüggést, akárha névmutató lett volna a koponyájában... Az írógépgyártó el tudta készíteni a világ bármely szabadalmilag bejegyzett írógépének másolatát. Egy európai menekült sorra járta a zálogházakat, és ütött-kopott európai gyártmányú bőröndöket vásárolt. Egy, az FBI körözési listáján szereplő férfiú, miután beleegyezett, hogy európai valuták hamisításában való kiváló jártasságát a kanadai bázison gyümölcsözteti, szabad elvonulást kapott a határ túlsó oldalára. A brit cenzúra hivatalai anyagokat és információkat küldtek az M állomásnak, ahonnét a hamisítványokat diplomáciai és közönséges postai csomagokba rejtve továbbították Európába. Önmagában ez is rengeteg munkáskezet igényelt, ráadásul olyanokat, amelyek kellőképpen jártasak pecsétek észrevétlen eltávolításában és visszahelyezésében. – Egy hasonló célú bűnszövetkezet, bármily eredményesen is dolgozzon, bizonyosan veszteséges vállalkozás – vélte Eric Maschwitz. Maschwitz költő és komédiás volt, s némi óvatossággal ezt írta önéletrajzában: „Sok különös dologban vettem részt a Little Bill néven ismert lángész keze alatt... Egy ipari kémikussal és pár banditával voltam együtt: a világ bármely írógépét le tudták koppintani. Vezetője voltam egy vegyi laboratóriumnak és egy fotóstúdiónak, amelyek különböző helyeken működtek. Hol Kanadában voltam, hol Brazíliában, hol pedig Bermudán.” Az M állomás nevében az M állítólag Jasper Maskelyne-t, mások szerint a mágiát jelentette. Maskelyne-ért a háború előtt rajongott a brit iskoláskorú 214

fiatalság, egyike volt minden idők legnagyobb bűvészeinek, és mestere volt a rászedésnek. Az általa vezetett csapatot az X táborban ,,Varázscsoportnak” hívták; hamis látszatok keltésével és félrevezető nyomok kitalálásával foglalkoztak. Maskelyne a szemfényvesztés géniusza volt. Hoovernek az első időkben elállt a lélegzete, amikor úgy tűnt neki, hogy egy sor hadihajót lát az Ontario-tavon. Maskelyne mindenféle trükkökkel úgy mesterkedett, hogy Hoover, aki egy kunyhóban állt, felnagyítva látott néhány német csatacirkáló-modellt. – Harci eszközzé avatta a szemfényvesztést – mondta Murray. – A trükk abban állt, hogy az ellenség azt lássa, amit Maskelyne akar. – A mágus az X táborból gyakran utazott a világ legkülönfélébb pontjaira, hogy nem létező hadseregeket kreáljon, „hamis” ágyúkat, légből kapott légi bázisokat, álflottákat fabrikáljon. Az amerikai tengeri és légi kikötőkben ártatlan külsejű lányok és fiatalemberek vettek szemügyre minden érkezőt. Európai szabók címkéit és kézjegyét viselő ruhákra pályáztak. Tollakat és ceruzákat szerettek volna szerezni, amelyeket a németek által azóta elfoglalt városokban gyártottak. Olyan levélpapírokra, gumibélyegzőkre és írószerekre volt szükségük, amilyeneket Hitler birodalmában használnak. Az Európából érkező utast megszólították. Ha a lelkiismerete nem volt tiszta, már akkor reszketett, amikor félrehívták egy fülkébe, ahol alaposan átvizsgálták a csomagjait és a ruházatát. Az utas, aki a legrosszabbtól tartott, megkönnyebbült, amikor a hivatalos ember továbbengedte, olyannyira, hogy nem vette észre, hogy egy-két apróbb személyes holmija eltűnt, vagy ha észrevette is, inkább nem lármázott. Az Egyesült Államok minden állami intézményéből akadtak közreműködők. Ha az utasnak történetesen olyan ruhái voltak, amelyekre egy-egy ügynöknek szüksége lehetett, a nyomába eredtek, s az illető ruházati cikk egyszer csak eltűnt egy tisztítóban vagy mosodában. Előfordult, hogy a ruhadarabokat megvásárolták. Megesett, hogy Berlinből megérkezett egy jól öltözött lány, áthaladt a vámon, majd felszállt egy Chicagóba tartó vonatra – s útközben elveszett a poggyásza. Maga is csodálkozott, milyen gyors és gavalléros kártérítést kapott a vasúttársaságtól. Ruhái egy héttel később Torontóban voltak, s egy Liberator fedélzetén keltek át az óceánon egy zsidó lánnyal együtt, aki az előző három 215

hónapban a berlini kancellári hivatalt tanulmányozta az X táborban. A lányt ejtőernyővel ledobták Franciaországban, Párizsból Berlinbe vonatozott. Nem telt bele egy hónap, s „eredeti” ruhákkal és dokumentumokkal egyetemben, a Harmadik Birodalom szívében volt.” 1939 óta az Egyesült Államokat tekintették „az ügynökszervezés legnagyobb potenciális területének, mivel sok amerikai származott Európából, folyékonyán beszélt európai nyelveket, és harcolni akart az elnyomás ellen a helyszínen” – ahogyan a BSC dossziéiban áll. 1940-ben és 1941-ben az amerikai kormány hivatalosan ellenezte ügynökök toborzását a különböző külföldi, illetve külföldi származású kisebbségek soraiból, s ennek az igazságügyminisztérium és a bevándorlási hivatal révén a gyakorlatban is érvényt tudott szerezni – az utóbbi engedélye nélkül az újonc gyakorlatilag nem hagyhatta el az országot. Ennek ellenére több kiváló ügynököt szerveztek be Amerikából, akiknek a szükséges iratokat a legnagyobb óvatossággal a kanadai határon adták át. Némely kivételes esetben, amikor a bürokrácia az ügy sikerét veszélyeztette, Donovan révén megkérték Roosevelt elnököt, hogy lépjen közbe. Egy tengerészkapitány, aki rendkívül jól ismerte az ellenséges vizeket, ezen a módon „pattanhatott meg”, s adhatta át békaember-szabotőröknek navigációs ismereteit. Erről azonban nem esett szó, az igazi cél hivatalosan sohasem került jegyzőkönyvbe. Mindehhez viszont magas helyek hozzájárulásán volt szükség. Lester B. Pearson, Kanada leendő miniszterelnöke és majdani ENSZ-főtitkár, még alacsony beosztású diplomata volt, amikor Stephenson megkérte, hogy a „király futára” legyen és titkos iratokat szállítson. London és a New York-i BSC egyeztette a dolgot, és Pearson 1940 hideg telét Londonban töltötte. Ekkor kérték meg, hogy szupertitkos anyagot szállítson az óceán túlsó partjára. Emlékirataiban így írt: „Ez az utazás örökre emlékezetes marad a számomra, A háború kellős közepéből repültem a békés Kanadába, az élethalálharcot vívó Londonból az Ottawa folyó melletti békés városba... Az volt a feladatom, hogy elvigyek egy barna borítékot a BSC New Yorki épületébe. Vállaltam. Londont a háború legsúlyosabb és legpusztítóbb légitámadásának 216

másnapján hagytam el. Ahogy a repülőtérre hajtottam, a Canada House mellett néhány épület még lángokban állt... Megdöbbentett az égő London és a békés Ottawa közti kontraszt. Lisszabon felett repülve fényeket, igazi fényeket láttam. Amikor leszálltunk, német és olasz repülőgépeket láttunk. Csak polgári ellenőrzésen mentünk át, katonák nem vizsgáltak meg bennünket. A gazdag üzletek gyümölcsöt, virágokat és édességet kínáltak. Fantasztikus! Találkoztam a brit követség egyik tagjával, aki figyelmeztetett: a szálloda, ahol szobát vettem ki, német és olasz ügynökök fészke. Aggódni kezdtem barna borítékom miatt. Még inkább megrettentem, amikor az első ember, akit a hotelba lépésemkor megpillantottam, ismerősnek tűnt. Riadtan tapasztaltam, hogy az illető egy német, akit Genfben a leszerelési tárgyalásokon ismertem meg. Roppant barátságos fickó volt. Már éppen helló-t mondtam volna neki, s úgy tűnt, ő is ugyanerre készül, amikor hirtelen rájöttem, akárcsak ő, kik vagyunk, s milyen körülmények közt találkozunk. Elmentünk egymás mellett és jól is tettük, mert angol kísérőm, aki jól kiismerte magát Lisszabonban, utóbb elmondta nekem, hogy az illető a Spanyolországban és Portugáliában működő német hírszerzés egyik vezetője. Futári karrierem ezzel a közjátékkal kezdődött, de további incidensekre nem került sor. Mata Hari sem ejtette le előttem a zsebkendőjét az étteremben vagy a kaszinóban. Éjszaka senki sem próbálta meg elcsenni párnám alól a barna borítékot. Megálltunk az Azori-szigeteken és Bermudán is, miközben nem kevésbé éberen vigyáztam a küldeményre. Miután New Yorkban földet értünk, azonnal taxiba ültem, majd föllifteztem a BSC megadott emeletére. Amikor kiléptem a liftből, azt vártam, megállítanak és kérik az irataimat, vagy ha nem itt, ott, ahol átadom a borítékot. Senki sem szólt hozzám, még az a New York-i rendőr sem, aki az általam keresett iroda ajtajában egy karosszékben ült. Minthogy szundikált, nem vett tudomást róla, hogy kinyújtott lábain átlépve bemegyek. Az irodában az ügyeletes vetett egy pillantást az irataimba, elismervényt adott a borítékról, megköszönte és istenhozzádot mondott. Mindez számomra, ahhoz képest, hogy egy titkosszolgálatnál tapasztaltam, túl hétköznapinak tűnt, de később rájöttem, hogy az első benyomás csak csalóka látszat volt.” Az utóbbi megvilágosodás hamarosan bekövetkezett. Mielőtt hazaért volna torontói lakására, amely negyven mérföldre feküdt az X tábortól, angol kihallgatók vették fel kocsijukba. Pontosan tudták, ki az a német, akivel Lisszabonban összefutott. – Attól tartottak – mondta utóbb –, 217

ellenfeleiknek tudomására jutott az általam hozott anyagokban szereplő nevek egyike vagy másika. Azt feleltem nekik, hogy ehhez a német hírszerző főnöknek nemcsak telepatának, hanem rejtjelfejtőnek és általában csodatévőnek kellett volna lennie. A nevek egyike (Mike) saját fedőnevem volt. Pearson Washingtonba ment diplomáciai kiküldetésbe. Mike című fanyar hangú emlékirataiban derűsen mutatja be a kémkedés groteszk oldalát. Háborús pályafutása során mindenesetre éppoly eltökélt és szűkszavú volt, mint bárki más, azt azonban nem tudhatta, hogy a Mike nem az ő fedőneve volt, hanem egy lányé. Ezt írta: „Rendkívüli férfiakra és nőkre volt szükség, akik megértették, hogy a második világháború eszmék harca és politikai terroristák ellen vívjuk. A gerillának és az ügynöknek felednie kellett a hétköznapok biztonságát és rendjét, az elismerés külsőségeit, az egyenruhát és a szolgálati hierarchiát.” A Királyi Kanadai Hegyirendőrség, anélkül, hogy bármit kérdezett volna embereket és eszközöket adott. Ernst W. Bavint, a kanadai hírszerző főhadiszálláshoz rendelt ötödik szuperintendánst pályafutásának fele táján vonta be váratlan kalandokba egy hegyizsaru. Utóbb így emlékezett: „A jelölteket, miközben Amerika és Európa közt megálltak, Bermudán tehetségkutatók szúrták ki. Egy itáliai kiképzésről hazatérő perui pilótát is beszerveztek. Egy másik újonc az egyik amerikai szakszervezet jugoszláv születésű tisztségviselője volt. Ami a reguláris katonai szolgálatban szentségtörésnek számított, Stephenson számára gyakran az akaraterő és a független gondolkodás bizonyítéka volt.” Azt, hogy egy-egy küldetés sikeres lesz-e, statisztikai módszerekkel is megpróbálták előre meghatározni, s a valószínűségi százalékot a jelölttel is közölték. Három a százhoz az esélye annak, hogy az ügynököt harcképtelenné teszik, mielőtt akcióba kezd, három a százhoz a valószínűsége, hogy elfogják, és egy a háromhoz, hogy elfogatása esetén a Gestapo vallatja ki. A helyzet a valóságban sokkal rosszabb volt. A viszonylag nyugodt régiónak számító Belgiumba küldött kétszázötven ügynök közül százötöt fogtak el és csak negyven maradt életben. A „zongoristák”, vagyis a rádióoperátorok várható élettartama a legtöbb területen hat hónap volt, s erre figyelmeztették is őket. A kiképzés közben előforduló balesetek 218

természetesen tovább ritkították a sorokat. A leendő ügynökök jellemét és intelligenciáját éjjel-nappal tesztelték. Ian Fleming is részt vett egy tanfolyamon. – lannak kivételesen jól ment a víz alatti szabotázs, amelyet az Ontario-tó vizében gyakoroltunk – mesélte Stephenson. – A víz még nyáron is jéghideg volt. lannak egyszerűen veleszületett érzéke volt a dologhoz, bátran támaszkodhatott eleven képzelőerejére. Részt vett egy gyakorlaton, amelyet „lerázósdinak” hívtunk, és azt a célt szolgálta, hogy embereim könnyedén megszabaduljanak a követőiktől. Azt mondtuk neki, hogy a feltételezett ügynök visszatért egy hotelszobába. A szállodát pontosan ilyen célokra használtuk, Iannak az volt a feladata, hogy az ajtót betörve agyonlője az állítólagos ügynököt, aki valójában egy Fairbairn nevű egykori sanghaji rendőr, egyik kiképzőnk volt. Ian végigment a folyosón, én megtöltöttem egy 45-ös Smith and Wessont és átadtam neki. Azt mondtam neki: – Prímán működik, tegnap próbáltam ki a lőtéren. Itt az alkalom, hogy élesben próbáld ki. Rúgd be az ajtót és lődd le a pasast, mielőtt ő lőhetne. Másképpen meghalsz, Ian. Fölment az ajtóhoz, megfogta a kilincset és megdermedt. – Mi a baj? – kérdeztem. Azt felelte. – Bill, én nem tudok hidegvérrel lelőni egy embert. – Túl jó volt a képzelőereje. Elképzelte, ahogyan a másik pofa egy vértócsában fekszik, miközben ő él és virul, annak ellenére, hogy ez az egész csak egy játék volt... Churchill a fegyvertelen közelharc specialistáit leopárdoknak nevezte. Ezt a kifejezést Stephensonnal való első találkozásakor használta először az első világháború kommandó-akcióiban részt vevő kanadaiakra. A leopárdok a hangtalan gyilkolás módszereit tanították. Értettek a karatéhoz, s tudták, hol okoz azonnali halált az emberi nyakba szúrt közönséges tű. Kommandókiképzésben részesítették az újoncokat, megtanították őket az ejtőernyőzésre, a fegyverek és robbanóanyagok használatára, a hegymászásra. A kiképzés irányítója a katonai hírszerzéstől átvezényelt John Skinner Wilson ezredes volt. Az ő emberei közé tartozott Michael Calvert, az „Őrült Mike”, aki később Orde Wingate-tel harcolt a dzsungelben. Huszonegytől huszonöt éves koráig tanította, tanulta, illetve a gyakorlatban kivitelezte ezeket a gyilkos praktikákat. A lányokat az elsősegély-szolgálatba osztották be, ami elég ártatlanul hangzott. Az ő szakterületük rádiósmunka volt. Később a titkos hadseregek mellé rendelték őket. Vezető nácik likvidálása egyebek közt azért vált lehetségessé, mert ezek a lányok biztosították a szoros és folyamatos 219

kommunikációt a londoni adókkal. Minden ügynököt kiképeztek a morzeábécé használatára. – A morzéval álmodtam – mondta egy Franciaországba készülő lány –, még kötni is morzeritmusban kötöttem. A SIS-nek is szüksége volt különleges kiképzésű ügynökökre, hogy hírszerző utakra küldje őket. Ez nem mindig ellenséges titkok ellopását jelentette. William Deakin professzor elhagyta a New York-i BSC-t, hogy partizánakciókat irányítson. Deakin Churchill irodalmi tanácsadója volt és modern történelmet tanított Oxfordban. Vajon egy effajta tekintélyes ember miért vállalt ilyen öngyilkos missziót? Azért, mert a fronton szükség volt brit tudósokra, akik különféle ismeretek birtokában segíthették a földalatti hadseregeket. „A legtöbb Európából menekült tudós nem volt alkalmas a harcra, habár hevesen kirohantak Hitler ellen – jegyzi fel egy, a személyi utánpótlás nehézségeivel foglalkozó jelentés. – Azok az európai antifasiszta értelmiségiek, akik a nyugati féltekén kerestek menedéket, általában nem voltak elég keménykötésűek.” Egyes európai tudósok ízléstelennek találták az effajta tevékenységet és úgy tűnt, nem értik meg céljait. „Az ideális ügynök” áltudományos meghatározása, amely egy amerikai pszichiátertől származott, magában foglalta az ügynökökkel kapcsolatos tévhitek némelyikét. Ezek, úgymond, „fejest ugranak egy változatos és veszélyes vállalkozásba, merő elégedetlenségből – írta a lélekbúvár. – Értelmet és jelentőséget akarnak adni egyébként hiábavaló életüknek.” Az angol hozzáállás valójában egészen más volt. Ezt Harold Macmillan, a később miniszterelnökké megválasztott kiadó ábrázolta, leírva egy bajtársa esetét. „Ha pszichiáter kezébe került volna, mint őrültet, elmegyógyintézetbe küldik. Így azonban másnap ismét bevetették.” Macmillannak számos tollforgató kollégája dolgozott a hírszerzésben és egyetértettek abban, hogy ez olyan munka, ahol az együvé tartozás érzése többet számít, mint holmi áltudományos locsogás. Stephenson olyan ügynököket keresett, akik hittek az emberi tisztességben és a munkában akarták kibontakoztatni tehetségüket. Semmi rosszat nem látott abban, ha valaki „szerette a hasznos kockázatot vagy rajongó volt, ha volt hozzá erkölcsi ereje”. Évekkel később így fogalmazott: – A legjobb ügynökök azok, akik békeidőben jó bankárok, orvosok vagy kreatív művészek. Jól reagálnak a veszélyre. Modern szakkifejezéssel A típusú személyiségek, akik teljes mértékben megőrzik önuralmukat, habár nagy energiák forrnak bennük. Abból lesz jó ügynök, aki 220

jobban szereti a tevékenységet a nyugalomnál, de aki megtanulja, hogy féken tartsa késztetéseit és el tud vonatkoztatni a környező valóságtól elvont eszmék kedvéért. Az amerikai hírszerzés specialistái később, összefoglalva az ideális ügynök személyiségstruktúrájának jegyeit, úgy találták, hogy az angolok és amerikaiak között vannak finom különbségek. Egyes angolok a dandy-külső mögött határozott karakterrel rendelkeztek. Orrhangú dünnyögésük remek módszernek bizonyult, hogy elkerüljék a részletekbe menő társalgást kényes témákról. A harcedzett fiatal briteket viszont figyelmeztetni kellett, hogy azok a nyílt természetű FBI emberek és amerikai hírszerző tisztek, akik kiképzők voltak az X táborban, egyáltalán nem olyan fecsegőek, mint ezt róluk feltételezik. A nemzeti karakterek különbsége még a csúcsokon is okozott feszültséget. Ezért aztán Kanada és a kanadaiak, mivel egyszerre két világban voltak otthon, igen fontos szerepet játszottak. Még az angol-amerikai vezérkar megbeszélései sem mindíg zajlottak le torzsalkodás nélkül. A két vezérkari főnök szálka volt egymás szemében. – Brooke átment keménybe, mire King fölhúzta az orrát. King kis híján Brooke-ra borította az asztalt. Atyaisten, hogy bepörgött! Bár behúzott volna neki egyet! – festett le egy jelenetet Stilwell tábornok (Ecetes Joe). Nem két csapat iskolás kölyök, hanem egy angol tábornok és egy amerikai tengernagy perpatvarát ábrázolta! Az X táborban a hallgatókat arra tanították, hogy amennyiben a harc elkerülhetetlen, gyakran célravezetőbb „kórházba küldeni a németet. Ez más németeket foglal le, míg a halottat eltemetik és többé nincs vele gondjuk.” A hallgatóknak megtanították a kézitusa eszközeit és megismerkedtek azokkal a testrészekkel, amelyekről nem is tudták, milyen érzékenyek. „Mindíg van fegyver a zsebetekben: egy körömreszelő, egy töltőtoll, egy gombostű. Egy meggyújtott gyufásdobozt a támadó arcába dobhattok, hogy elvakítsátok, de ezt rosszul is lehet csinálni.” A Scotland Yard detektívjeihez közelebb állt, hogy a csempészés mesterségeit oktassák. A lányoknak megtanították, hogy testükön több a rejtekhely, mint a férfiakén. Ki kell használniuk, hogy a rendőrség idegenkedik a legintimebb részek átvizsgálásától. Az ügynökök megismerkedtek a baljóslatú L-pirulával, amelyet szájban lehetett tartani: a kapszula nem vízoldható, s ha véletlenül lenyelték, mindenféle hatás nélkül 221

haladt át a szervezeten. Ha szétharapták, a benne lévő kálium-cianid azonnali halált okozott... Az első Európába küldött ügynökök gyakran kénytelenek voltak tapasztalni, hogy okmányaik lejártak, vagy gyenge hamisítványok. Előfordult, hogy egy rutinszerű ellenőrzés is lebuktatta őket. Ezeknek a zavaroknak egy részét a háborús ellátási nehézségek okozták. A kanadai dokumentációs központok ezzel szemben a nyugati félteke korlátlan erőforrásaiból meríthettek. A BSC szervezetén keresztül sikerült beszerezniük a német megszálló hatóságok nyomtatványait, tintáit, gumibélyegzőit, s hozzájutottak olyan szokványos tárgyakhoz is, mint némely ütött-kopott bőröndök, fogkrémes tubusok, olcsó sapkák, amelyek mindmind alkalmasak voltak bizonyos dolgok elrejtésére. Egy Genovából érkező feldúlt utas például nem értette, miért vették kölcsön az útlevélellenőrzésnél a szemüvegét New Yorkban? A szemüveget lemásolták, s sorozatban kezdték gyártani Kanadában, így aztán egyes „felszemüvegezett” ügynökök pápászemük lencséin porszemnek látszó pontfényképeket szállíthattak. Az amerikai-kanadai határon folyamatosan vitték át a legkülönfélébb felszereléseket, néha csempészmódszerekkel, ami az ügynökjelöltek számára remek előgyakorlat volt – ha enyhe formában is. Ha a New York-i BSC kijelölt egy ügynököt valamilyen feladatra, az illető parancsot kaphatott, hogy gyógyszereket vigyen át a határon, a csempészés ugyanis kisebb kockázattal járt, mintha beavatták volna a vámosokat, kinek viszik a tablettákat. Közeledett az idő, amikor amerikaiak is ellátogattak az X tábor-féle létesítményekbe, mint kiképzők, műszakiak és kézikönyvek szerzői. Egy amerikai tiszt a BSC tudományos kutatási szekciója által kifejlesztett szabotázseszközöket megtekintve megjegyezte: „Csak olyan mindennapi dolgokat látok, amelyeket nyugodtan kézbe lehet venni.” A cipók azonban, amelyeket látott, robbantak, a töltőtollak ciánt fecskendeztek, a műfatuskók tüzbe dobva a levegőbe repültek. Volt itt mindenféle formájú robbanószerkezet, égő cigaretta alakútól kutyapiszok-külsejűig. A trágyakupacok robbanékony plasztikból készültek, és pont úgy festettek, mint különböző állati ürülékek bárhol a világon. Julian Huxley professzor tanácsai alapján készítették el őket, aki ekkoriban a londoni állatkert igazgatója volt. Különösen nagy szükség volt elefántürülékre Ázsiában, ahol a mű-trágyát a valódi kupacok mellé helyezték az ellenség-járta ösvényeken. 222

Elder Wills, a londoni Drury Lane Színház főkellékese az álcázás szakértője lett. Baráti versengésben voltak Alexander Kordával, aki Zoltán bátyjával együtt német területeken lévő helyszíneket épített meg úgy, hogy az egyes akciókat szinte filmforgatókönyv alapján lehetett begyakorolni. Wills megúszta Dunkirket és a következő hetekben életnagyságú papundekli tankokat és farepülőket fabrikált észvesztő ütemben, hogy megtévessze az ellenséges felderítést és elvegye a németek kedvét az inváziótól. Mestere volt a rászedésnek. A háború előtt néhány alkalommal Stephensonnak is dolgozott a Stephenson-stúdióban. Semmiféle nehézséget nem okozott neki álrepülőtereket építeni és észrevétlenül elrejteni a valódiakat. Amikor belevetette magát a BSC jóval összetettebb elterelő tevékenységébe, döbbenten tapasztalta, hogy az ügynökök eleinte a hadsereg raktáraiból kapták rádiókészülékeiket. Intézkedett, hogy európai menekültektől szerezzenek bőröndöket, amelyekbe miniatürizált készülékeket rejthetnek el. Kifejlesztett egy vegytintát, amelyet csak infravörös fényben lehetett látni, majd zseblámpákat, amelyeknek infravörös fényénél ugyanez a tinta láthatóvá vált. Első műhelyét Londonban, a Victoria and Albert Museumban rendezte be. Ahogy a tevékenység bővült, úgy lett szükség új helyiségekre ÉszakAmerikában. Sminkesek, öltöztetőnők, bűvészek és komédiások keltek útra New Yorkba, vagy követték a Korda testvéreket az X táborba. Az egyik újonc Constance Cumming színésznő férje volt. „Kaptam egy kódnevet és egy telefonszámot, amelyet New Yorkba érkezésem után fel kellett hívnom. Amikor odaértem, a számra még emlékeztem, de a fedőnevemet elfelejtettem. Felhívtam a számot, de aztán beállt a szellemi rövidzárlat. Kellemetlen másodpercek voltak: »Várjon egy percet, hadd gondolkodjam« – mondtam a kagylóba. Végül egy női hang a vonal másik végén így szólt: »Semmi baj, úgyis tudom, ki maga«.” E történet hőse Benn Levy, a színpadi szerző volt. Néha még az őket szállító pilóták is megérezték a masztiksz-szagot ezeken a furcsa teremtményeken. Az egyik ilyen repülő Hughie Green volt, aki már tizenhárom éves korában saját utazó társulatával járta a zenés színházakat és háború előtti filmek plakátjain olyan sztárokkal együtt bukkant fel, mint Freddie Bartholomew. A 70-es években Anglia egyik legismertebb televíziós személyisége volt. Mint a Királyi Kanadai Légierő fiatal pilótája – jóllehet overalljaik és sisakjaik szinte felismerhetetlenné tették őket –, ráismert a gépe ágyútornyaiban és bombaszekrényeiben gubbasztó utasainak 223

némelyikére. Nehéz volt eljátszania, hogy nem ismeri föl régi producereit, különösen Carol Reedet, akivel tizenöt éves korában első filmjét forgatta. Bizarr jelenet volt... Néhány évvel korábban Green semmitől sem riadt vissza, hogy felhívja magára ezeknek a filmcézároknak a figyelmét. Most, egyszerű pilótaként az ő kezében volt az életük és azok nem vallhatták be, hogy ismerik. A francia összeomlás után Noel Cowardot New Yorkba küldték, hogy ott Stephensonhoz csatlakozzék. – Őrült furcsa volt – mondta később. – Tiszta Mata Hari vagyok, gondoltam, de aztán úgy döntöttem, mégsem. Nem hordok gyémántot a köldökömben, pedig ő megtette. – Volt egy zavarbaejlő beszélgetésem Winston Churchill-lel, mielőtt elindultam. Tudta, hogy Franciaországban volt valami közöm a Titkos Szolgálathoz, de képtelen volt fölfogni, hogy én valóban használni akarom az intelligenciámat. „Winston, ezeknek az én alkotó intelligenciámra van szükségük” – hajtogattam. Ő azonban valamiért továbbra is azt hitte, Bill Stephenson Mata Harit akar csinálni belőlem, és csak azt ismételgette: „Nem jó, nem jó, túlságosan is ismerik”. – Hát ez az – mondtam én –, ez a dolog lényege. Olyan jól ismernek, hogy senki sem gondolja: nemcsak író vagyok. Winston azonban csak a fejét csóválta és kitartott amellett, hogy sohasem válik belőlem jó kém. – Végül is zöldágra vergődtünk: folyékonyán beszéltem spanyolul és egész Latin-Amerikában tevékenykedhettem, ahol a németek teljes erővel az Egyesült Államok elleni kampányaikat készítették elő. Hát így kezdtem. Az, hogy Coward hírszerző, a létező legjobban őrzött titok volt, hasonlóképpen Stephenson világhírű művészeinek megbízatásához. Évekkel később lovaggá ütötték. 1973-ban már Sir Noel-ként, a halála előestéjén fedte fel ezt a karriert.[11] – Közismertségem hatalmas fedezék volt – emlékezett. – Jó néhány hivatásos hírszerzőtiszt rém titokzatosan járt-kelt – lábukon fekete csizma, arcukon baljóslatú mosoly... Nekem sosem volt álszakállam. Ami pedig a láthatatlan tintát illeti... Hát én a saját írásomat sem tudom elolvasni, akkor se, ha látható. Az, hogy kissé félnótásnak néztek, a legnagyobb cselem volt,

224

– Az Egyesült Államokban szinte kizárólag a bombaverte Angliáról beszéltem. Néhány ottani szenátor – egyik-másik azt hitte, már végünk – megvádolt, hogy kém vagyok. Azt feleltem, aligha kémkedhetek a saját népem után. Mindhiába. De aztán Latin-Amerikából – miközben dalaimat énekeltem és vendégeimmel csevegtem – közvetlenül Bill Stephensonnak küldtem a jelentéseimet. A hírszerzés lényege egy csomó apró dolog összessége. Az apró részletek teljes képpé állnak össze, néha többször is megcsinálsz egy-egy dolgot és azon tűnődsz, van-e értelme. Elmentem mindenhová, ahova csak tudtam, Ázsiába, és a maradék Európába is. Tréfára vettem az egész kémesdit, mivel talán így ment a legjobban. Legjobb, ha kinevetjük vagy kicsúfoljuk magunkat, elismerjük, hogy milyen szörnyű pancserek vagyunk, hogy nem boldogulunk semmivel. – Az amerikaiak az én saját népem, ugyanazon a nyelven beszélünk, ugyanazokban a dolgokban hiszünk. Nem hiszem azonban, hogy valaha is megértették az én felfogásomat. Rengeteget tanultam a műszaki szakembereiktől, szakértő lettem, karriert csináltam a hírszerzésben, azzal együtt, hogy az életem amúgy is elég bonyolult volt. A technikai ismeretek azonban kutyagumit nem érnek, ha az emberek nem teszik meg a tőlük telhetőt. Winston tudta ezt – és tudta Roosevelt is. – Ami Bill Stephensont illeti, ha ellened volt, esélytelen voltál, de ha veled volt, a végsőkig kitartott melletted. Ezek a férfiak tudatában voltak a közemberek állhatatosságának. Az X tábor hétköznapi figurákat vett fel és megmutatta nekik, hogyan kell letörni a zsarnokságot. Noel Coward azon néhány száz személyiség egyike volt, akik bejáratosak voltak „semleges” országok befolyásos embereihez. Stephenson összejött velük, hogy meghallgassa véleményüket, beleszagoljon a politikai tűzfészkek füstjébe, pletykákat hintsen el. A műveletek célja azonban főképpen az volt, hogy az elfoglalt országokban megteremtsék a népi ellenállást a megszállók ellen. – A népek háborúi sokkalta szörnyűbbek lesznek, mint a királyokéi – figyelmeztette az alsóházat Churchill még 1901ben. Figyelmeztetése negyven évvel később beteljesedni látszott.

225

26. – A népek háborúi Jugoszláviában kezdődtek. Tito kommunista gerillahadseregei porig alázták a németeket, akiket Churchill így jellemzett: „Elbutított, agyonfegyelmezett, kezes-kegyetlen hun horda, amely mohó sáskahadként hömpölyög”. Hitler Barbarossa Frigyesnek, a nagy középkori hódítónak gondolta magát. Amikor Oroszország elleni inváziójának a Barbarossa-terv nevet adta, úgy számítottunk, hogy ha a tervvel kudarcot vall, babonás lelke kibillen egyensúlyából – emlékezett Stephenson. Arról beszélt, amit Churchill „minden háborúk legnagyobb hírszerzési húzásának” nevezett. Ennek az akciónak az volt a célja, hogy késleltesse a Barbarossát, csapdába hajszolja a német hadseregeket és meghozza számukra a vereséget. A BSC dossziéiban ezt így jegyezték fel: „Mr. Churchill felkérte Mr. Donovant, hogy Anglia érdekében menjen el a Balkánra. A német agresszió majdani körvonalai ekkorra már kibontakoztak, és Mr. Churchill azt szerette volna, ha Hitler menetrendje összezavarodik kissé s emiatt az Oroszország ellen tervezett támadás elhalasztására kényszerül. Úgy vélte, Hitler ekképpen nem kerülheti el a vereséget.” 1940 telén Roosevelt elnök a Karib-tengeren sütkérezett, és a külső szemlélők attól féltek, megfeledkezett a háborúról. Valójában azonban Big Bill Donovant és Little Bill Stephensont Bermudára kérette. Stephensont senki sem látta, de Donovan alig kerülte a feltűnést. Baltimore-ban szállt fel, Donald Williams néven. Csomagjain ott voltak a beszédes kezdőbetűk: W. J. D. – úgyhogy órákon belül az összes New York-i újság effajta szalagcímekkel jelent meg: AMERIKA TITKOS KÖVETE REJTÉLYES KÜLDETÉSRE INDULT! Ezután két hétre eltűnt, amit diplomatikusan a bermudai rossz idővel indokoltak. Mialatt a szigeten tartózkodott, alapos elemzésnek vetették alá Hitler végzetes 21. számú, a Barbarossa hadműveletre vonatkozó hadparancsát, amelyet az Ultra fogott el. Bizonyossá vált, amit már régóta sejteni lehetett: Németország keletre, Oroszország ellen fordul. Donovan folytatta az utazását és a szándékos kiszivárogtatást. „Ne csináljanak belőlem titokzatos, pláne fontos embert!” – győzködte Londonban a lapok riportereit. Ebből természetesen kétannyi spekuláció származott. Sosem vesztették szem elől a kis termetű, középkorúnál jóval fiatalabbnak látszó férfit, aki ruganyos léptekkel, a Scotland Yard két emberének segítségével szó nélkül távozott egy 226

oldalkijáraton. Az újságírók ugratták Donovant, amiért hamis okmányokkal utazik, de csomagjain ott van a valódi monogramja. „FDR rejtélyes ügynöke” nem is volt olyan rejtélyes. Arthur Krock, a Naw York Times munkatársa kiszivárogtatta, hogy a külügyminisztériumban morognak: „Donovan olyasfajta küldött, aki nehézségeket okoz a diplomáciának.” Westbrook Pegler gúnyosan írta: „»Vad« Bill Donovan ezredesnek úgy látszik, van egy ötven útra szóló Pan Am-Clipper utalványa, amit bizonyos időn belül fel kell használnia, különben érvényét veszti.” A németek New York-i sajtófigyelő szolgálatuk révén kiderítették, hogy az elnöki küldöttnek más dolga volt. A hamburgi tengerentúli hírszerző központ 1937-ben tett külföldi utazásai óta tudta róla, hogy ő az elnök szeme és füle. Humoruk ritka bizonyítékaképpen a Mary fedőnevet ragasztották rá. Azt az ügynököt, akit gyanús személyek nyomába küldtek, Lamm (bárány) néven emlegették. Ettől fogva, ha elutazott valahova, követte Lamm is. Donovan röpködött, a németek követték, mégis Hitler sétált a csapdába. Big Bill mindenfelé félrevezető nyomokat hagyott, Stephenson azonban észrevétlen maradt. Amikor erről Little Bill utóbb beszámolt Churchillnek, Sir Winston fagyosan mosolygott: „Furcsa vagy, Bill”. Az igazán furcsa – ha ez a helyes kifejezés – Donovan volt. Sosem tárta fel, mi volt az igazi oka ennek a szándékos bohóckodásnak. Utóbb úgy mesélte, a játék a monogramos poggyászai az éppen kiképzés alatt álló amerikai titkos ügynök figyelmének ébrentartását szolgálta és sohasem vallotta be, hogy mindez szándékosan történt így. Az első közös angol-amerikai titkos hadműveletre egy évvel az Egyesült Államok hadbalépése előtt került sor. Donovan küldetéseinek az volt többé-kevésbé a bevallott célja, hogy bebizonyítsa Rooseveltnek: Anglia kitarthat addig, amíg több segítséget adhatnak neki. Emiatt meg kellett látogatnia a Közel-Keletet is, ahol, úgymond, fenyegették Anglia tengeri hatalmát. Charles Lindbergh az Amerika Mindenekfölött egyik gyűlésén viharos tetszést aratott, amikor azt állította, hogy Angliát hajóveszteségei éhhalálra ítélik, városait elpusztítják a bombázások, kétségbeejtő helyzetben van, s hogy Amerikának a saját útját kell járnia. Az elnöknek most azt kellett demonstrálnia, hogy Amerika első védővonala az óceánon túl húzódik. 227

Donovan célja, mint hírlett, az angolok földközi-tengeri pozíciójának javítása volt, emögött azonban egy jóval kényesebb vállalkozás húzódott meg. Miközben Donovan arról tárgyalt Churchill-lel, „hogyan kéne átalakítani Hitlernek a Szovjetunió megtámadásával kapcsolatos menetrendjét”, Stephenson kigondolt egy csalimesét, amely magyarázni látszott, mit akar Donovan az angoloktól, és mit keres a Földközi-tenger keleti részén. Állítólag nyomozott az elnök számára, ahogyan ezt már többször is megtette. Ez jó eszköz volt, hogy elrejtsék politikai szerepét, még a titkosszolgálatok elől is. Stephenson táviratot diktált, amelyet a haditengerészet hírszerzési csatornáin küldött el, s amelynek semmi köze nem volt az igazi titokhoz. A BRIT HADITENGEREESZETI HIRSZERZEES IGAZGATOOJA A FOELDKOEZI TENGERI FLOTTA FOEPARANCSNOKAANAK. DONOVAN BOMBACEELZOO KEESZUELEEKET EES MAAS FONTOS DOLGOKAT HOZ NEKUENK: DONOVAN REEVEEN BAARKI MAASNAAL TOEBBET KAPUNK. AMERIKAABAN A LEGMEGFELELOEBB HELYEN EES MOODON KEEPVISELHETI EERDEKEINKET. Ez gyakorlati segítséget jelentett, amelyre Donovannak szüksége is volt, amikor háborús zónákon utazott keresztül. Akkoriban nem voltak meg a mai lehetőségek, nem volt hatalmas amerikai flotta, amelynek hajóival Big Bill észrevétlenül utazhatott volna, nem voltak lehetőségek a gyors utazásra. Kénytelen volt az angol bombázókra és támaszpont-hálózatra hagyatkozni, A távirat megmagyarázta a hadműveleti területeken működő hírszerző szervezetek számára, mit keres arrafelé egy közismert amerikai polgári személy. Egyébiránt alighanem bosszantotta volna őket egy semleges ország polgárának jövés-menése a legtitkosabb táboraikban. Churchill közben figyelemmel kísérte a német páncéloshadosztályok mozgását. Az ellátóegységeknek és a zuhanóbombázóknak küldött parancsok meggyőzték, hogy Hitler 1941 májusában megindul. Az angol kormány mellett működő Hírszerzési Bizottság és a birodalmi vezérkar következetesen azt az álláspontot képviselték, hogy Hitler túlzottan vakmerő volna, ha megtámadná Oroszországot, mielőtt legyőzné Angliát. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy az orosz-német háború elkerülhetetlen, tudván, hogy a hitleri ideológia szerint a bolsevizmus a végső ellenség. Churchill következtetéseihez a Rettenthetetlen apparátusának eredményeit 228

használta fel. A két férfi közt tökéletes volt az egyetértés, tudták, hogy Hitler készül a támadásra Oroszország ellen. Kezükben volt az a terv, amelyet Hitler „a hadtörténet legnagyobb rászedésének” nevezett, és amellyel az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet előkészületeiről. Sztálint azonban nem tudták meggyőzni. Talán mert Hitler félrevezető akciója hatásos volt? Alighanem. Ez esetben meg kellett menteni Sztálint tulajdon őrültségének következkezményeitől. Churchill nagy erővel vetette magát ebbe a munkába, jóllehet Oroszország utóbb azt állította, hogy a Szövetségesek szántszándékkal késztették Németországot a Szovjetunióval való összecsapásra. „Ha Hitler megtámadja a poklot, én az ördögről csupa jót mondok majd az Alsóházban” – hangzott Churchill filozófiája. Először is időt akart nyerni az oroszok számára, hogy összeszedhessék magukat a meglepetésszerű támadás után. Erre leginkább a Balkánon volt lehetőség. Szükség volt valakire, aki megfelelő pozícióból tárgyalhat azoknak a népeknek a vezetőivel, akiket megkísértett Hitler legújabb húzása, a Háromhatalmi Szerződés, amellyel Kelet-Európát akarta felsorakoztatni Németország mögött. A megfelelő ember Donovan volt. Elsőrendű úticélja Belgrád volt. A jugoszláv partizánok ingoványba csalogathatták a német katonai erőt, bár úgy tűnt, erre nem sok remény van. Tito marsall, a kommunista partizánvezér később ezt írta: „Hitler megpróbálta ellenőrzése alá vonni Kelet-Európát és ebben kezére játszottak a balkáni nácibarát rezsimek, így akarta biztosítani haderői déli szárnyát, mielőtt harcba indult a Szovjetunió ellen. 1940 novemberében csatlakozott a Háromhatalmi Szerződéshez Magyarország és Románia, majd utóbb Bulgária is. Úgy éreztük, körül vagyunk véve.” Tito ekkor illegalitásban élt, nevét senki sem ismerte. A Jugoszláv Királyság még létezett. Az Ultra révén a német tervek már egy ideje ismertek voltak. Az angolok ismét abba a kínos helyzetbe kerültek, hogy nem fedhették fel a hírforrást, és ezért nem tehettek egyebet, mint figyelmeztették Sztálint, s a Balkánon is megtették, amit tudtak. Ha bármit elárultak volna az Ultráról, a brit titkos erők feladták volna az előnyt, amelyet jelentett, és amelyet még jelenteni fog. Hitler 1940. december 18-án kiadott, a Barbarossára vonatkozó hadparancsát nem közölhették sem az oroszokkal, sem a fenyegetett délkelet-európai országok vezetőivel. Hitler totális stratégiai meglepetést készített elő. Sztálin – tudtán kívül – kollaboránsául szegődött. Ha az oroszokat sikerül letéríteni erről az útról, érvelt Churchill, a náci villámháború ugyanúgy elakad az orosz hómezőkön, mint Napóleon 229

hadjárata. Mint kiderült, Donovan beavatkozása sikerrel járt. Hitler kénytelen volt a támadást pontosan Napóleon katasztrofálisan végződött inváziójának évfordulójára halasztani – ugyanarra a napra és órára! –, ami igazán rossz ómen volt. Ezt senki, még Hitler sem hagyhatta figyelmen kívül. Roosevelt elnöknek szokatlan forrásból jutottak tudomására Hitler Oroszország elleni tervei. Az angol összekötőket erről a San Franciscó-i német főkonzul értesítette, aki a két háború között Hitler barátja volt. A főkonzult Fritz Wiedemann-nak hívták, a hadseregben századosi rendfokozatot viselt. A BSC feljegyzései szerint Wiedemann az első világháború végén Hitler parancsnoka volt és a második világháború kitöréséig a Führer jobbkeze. 1940 áprilisában a San Franciscó-i angol képviselethez fordult: tegyék lehetővé, hogy Angliába távozzék. Kijelentette, hogy kiábrándult Hitlerből és szembefordult a nácizmussal. Wiedemann jelentését azonban nem erősítették meg. Hitler 1937-ben küldte az Egyesült Államokba, hogy tájékoztassa őt a náci befolyás növelésének lehetőségeiről. San Franciscó-i konzuli posztja lehetővé tette számára, hogy összehangolja a náci hírszerzést a csendes-óceáni térségben folyó japán kémtevékenységgel. Az FBI-nak kezébe kerültek Berlinbe küldött jelentései, amelyekben Rooseveltet a Führer „legveszélyesebb ellenfeleként” ábrázolta. Ő volt azonban az is, aki a brit kormány mellett működő Hírszerzési Bizottságnak eljuttatta az 1939. augusztus 22-i tanácskozás jegyzőkönyvét, amelyben Hitler kifejtette „Oroszország meghódításának történelmi szükségszerűségét”. Hogy ezt Wiedemann hogyan szerezte meg, éppolyan rejtély volt, mint együttműködésének indítéka. Az FBI hajlott a feltételezésre, hogy szándékosan „etette” ilyesféle jelentésekkel a nyugatot Hitler antibolsevik politikájáról, azzal a céllal, hogy rokonszenvessé tegye a nácikat azok szemében akik félnek Oroszországtól. Ha azonban valóban Hitler fullajtárja volt, miért beszélt vajon a Hitler megdöntésére szőtt összeesküvésről? Az FBI még tanácstalanabb lett, amikor Wiedemannhoz San Franciscóban csatlakozott egy állítólagos „hercegnő”. Magát „Őfensége HohenloheWaldenberg-Schillingsfürst hercegnőnek” nevezte, valójában azonban Steffi Richternek hívták és egy középszerű béesi ügyvéd lánya volt. Londonban élt, amíg ország-világ előtt ki nem derült róla, hogy „notórius tagja Hitler 230

kémszervezetének”. Az Egyesült Államokba költözött, és Wiedemann szeretője lett. Amikor brit ügynökök jelentették, hogy Wiedemann nem mer visszamenni Németországba, az FBI megerősítette, hogy csakugyan úgy tűnik: a nácik kézben tartják. Az amerikaiak sem értették azonban kapcsolatát a köztudottan nácibarát „hercegnővel”. Ezek után valami meglepő dolog történt. 1940 októberében Sir William Wisemant, aki az első világháborúban Stephensonhoz hasonló szerepet játszott, megkérték, hogy lépjen kapcsolatba a potenciális disszidenssel. A tárgyalásokat a hercegnő folytatta, a Mark Hopkins Hotel 1026-os szobájában. A megbeszéléseket Wiseman tudtával rögzítették. Ő hercegnői fensége kifejtette: hajlandó elmenni Berlinbe, hogy rábeszélje Hitlert egy Angliával való megegyezésre, amely biztosítaná a tartós békét. Mindenkit megdöbbentett, amikor a külügyminisztérium követelte Wiseman azonnali visszaküldését Angliába, mivel megsértette az amerikai semlegességet. Wiseman az első világháború során fontos szerepet játszott: gyakran simított el súrlódásokat az angolok és az amerikaiák között. A brit oldal hosszan, hitetlenkedve hallgatott. Washington ezt a csúcsügynököt fenyegeti kiutasításával, amiért visszaélve az amerikai semlegességgel, hadviselő ország képviselőjével tárgyalt? Stephenson Edgar Hooverhez fordult, aki tanúsította, hogy a német főkonzul és az angol az FBI tudtával és beleegyezésével tárgyalt. Ez csak növelte a külügyminisztérium ellenséges érzületét. A súrlódás azonban több volt, mint formális kényelmetlenség. Hitler korábbi segédtisztje a Wisemannal folytatott megbeszélések során részletesen felsorolta, melyek azok a befolyásos angol-amerikai csoportok, amelyek szerint Hitler nem lehet olyan rossz fiú, ha egyszer meg akar szabadulni a zsidóktól és le akarja rombolni a kommunista Oroszországot. Sem Stephensonnak, sem Wisemannak nem volt módja beavatkozni az ügymenetbe. A dolgot fel kellett tárni Roosevelt előtt, aki közbenjárt, hogy leállítsák a kiutasítási eljárást. Wiedemann azzal magyarázta amerikai tárgyalásait, hogy egy német monarchista mozgalmat képvisel, amely meg akarja dönteni Hitler uralmát. Ezt igazolta egy Johnny Herwarth néven ismert német informátor, akit még a háború utáni történetírás is – biztonsági okokból – azonosíthatatlan, rejtélyes figurának ábrázol. A valóságban Hans Heinrich Herwarth von 231

Bittenfeldnek hívták, német karrierdiplomata volt, aki a háború után NyugatNémetországot képviselte Angliában. 1936 óta folyamatosan informálta az Egyesült Államok kormányát a Führer oroszországi terveiről. (Akkori állomáshelye Moszkva volt.) 1940-től Berlinben tartózkodott és információit Sam Edison Woods, a figyelemre méltó texasi juttatta el FDRnek. Johnny párhuzamosan Wiedemann-nak is dolgozott, akit végül is elvittek az Egyesült Államokból oda, ahol a legkevesebbet árthatott – Kínába. 1940. november 3-án az egyik utolsó alkalommal Wiedemann feltárta, hogyan akarja Hitler lezárni a Földközi-tenger mindkét végét. Részletesen leírta, hogyan vonulnak be a német erők a Balkánra, mintegy az Oroszország elleni invázió előjátékaként. Akadályt jelenthetett Jugoszlávia, amelynek a „semleges” Európa maradékában a legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege volt. Ez ügyben Wiedemannt szerencsére komolyan lehetett venni. Jelezte, hogy ha a nácik ellenállásba ütköznek a Balkánon, Németország elvérezhet a hosszúra nyúló gerillaháborúban. Ugyanebben a novemberben brit titkos ügynökök Belgrádban felmérték a lehetőségeket. Az év végén Roosevelt beleegyezett, hogy Bill Donovant Churchill rendelkezésére bocsássa, hogy „összezavarja Hitler menetrendjét”. Mielőtt Donovan Londonból Kelet-Európába indult, igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy az angolok kelet-földközi-tengeri problémáit készül szemügyre venni. Mivel tudta, hogy a német hírszerzés minden lépesét figyeli, újfent orránál fogva vezette a sajtót. Drew Pearson közzétette rovatában, hogy Donovan igazi célja: megbeszélések folytatása északafrikai francia parancsnokokkal. A New York Post azzal az „exkluzív” információval szolgált, hogy Donovan új megegyezésre törekszik a vichyi Franciaországgal. A New York Times-nak így nyilatkozott: „Augusztusban azt mondtam: a briteket elszántnak és bátornak láttam. Most hozzáteszem: bíznak az erejükben.” Sikerült fenntartani a látszatot, hogy a Rooseveltkormány megbízásából csak a britek elszántságát akarja felmérni. Az angolamerikai megtévesztési akció folyamatban volt. Ahogy a jó csalimesékben, ebben is sok volt a valóságos elem. Donovan bejárta a görögországi és albániai frontokat, ahol olasz fasiszta csapatok segítették a németeket, majd hirtelen Szófiában termett. Titkos 232

iratok voltak nála: a bulgáriai ellenállás támogatásáról szóló brit katonai tervek és az amerikai katonai segély vázlatos tervei. Meglepő módon nyíltan táviratozta meg Roosevelt elnöknek, hogy tárgyalt Borisz bolgár királlyal, aki szeretett volna kitérni a Németországgal való nyílt összecsapás elől. A BSC historikusai feljegyezték: „Donovan nem beszélte le a bolgár vezetőket nácibarát politikájukról, de elültette a kételyt a lelkükben ez iránt a politika iránt. Ennek eredményeképpen haboztak beavatkozni Németország oldalán, s bár megígérték, nem engedték át a német csapatokat az ország területén. Mr. Churchill bizalmas körben elmondta, hogy ő huszonnégy órányi haladékkal is elégedett lenne. Donovan ezzel szemben nyolcnapnyi haladékot szerzett.” Ezt azzal érte el, hogy ajánlotta Borisz királynak: kétszer is gondolja meg, hogy átereszti-e a német erőket, amelyek megtámadják majd a Görögországot védelmező angolokat. – Ha az Egyesült Államok hadba lép, Bulgáriával szembeni politikánkat az határozza meg majd, amit ön most tesz – mondta. Borisz király habozott – nem túl sokáig, de így is éppen elég ideig. Szófiában Donovant lépésről lépésre követték a náci ügynökök. A nyilvánosságot úgy manipulálták, hogy az újságírók azt hitték, sikerült áttörniük a hírzárlatot. Berlinben a náci propaganda azt ismételgette, hogy Donovan, mint semleges hatalom képviselője, visszaél a státusával. Miközben az utolsó audiencián volt Borisz-nál, német ügynökök kutatták át ruháit a királyi palotában. Dokumentumokat, köztük „szigorúan bizalmasakat” vittek magukkal. Ezekben az amerikaiak katonai intervenciót javasoltak arra az esetre, ha Hitler túl messzire megy a Balkánon. Később híre kelt, hogy „Donovan holtrészegre itta magát”. A kacsa dr. Joseph Goebbelstől, a náci propagandaminisztertől származott, és azt akarták általa elhitetni, hogy Donovan nemtörődömségből hagyott el bizonyos iratokat. Az igazság az, hogy Donovan, aki antialkoholista volt, úgy tett, mint aki beadja a derekát a király kínálgatásának. A katonai beavatkozásról szóló feljegyzések kifejezetten német szemek számára készültek. A dokumentumok, amelyeket Donovan azóta magánál tartott, amióta New Yorkból elindult, ügyes hamisítványok voltak, amelyeket egy Stephenson által szervezett kis csoport állított elő. A team a kanadai rádiótársaság főépülete melletti rozoga házakban működött a Jarvis Streeten, a 233

nyilvánosházi negyed kellős közepén, ahol hemzsegtek a prostituáltak, az alkoholcsempészek, a nepperek. A hamis papírok kelet-európai vezetőkhöz intézett angol-amerikai diplomáciai jegyzékeket utánoztak, továbbá amerikai kontingens-számokat. A másodlagos hatásuk az volt, hogy meggyőzték a német főparancsnokságot: az Egyesült Államok a brit titkosszolgálattal konspirál. Hitler félelemmel vegyes gyűlölettel viseltetett a brit titkosszolgálat iránt. Mély benyomást tettek rá az angol kémek teljesítményeiről széltében-hosszában terjesztett pletykák. A hamisított iratok bizonyítani látszottak, hogy Donovan az angol hírszerzés megbízásából sürgölődik, s hogy áttekinti annak lehetőségét, van-e mód amerikai beavatkozásra és angol-amerikai diplomáciai fellépésre a térségben. Churchill lépésről lépésre követhette Donovan küldetésének sikereit, ha olvasta a német vezérkar és a diplomaták, a német hírszerzés és Hitler közti üzenetváltásokat. Ezeknek az anyagoknak a nagy része Bletchleyből jött, és a legfontosabb részeket telefonon olvasták be neki. Egy másik forrást is folyamatosan megcsapoltak: lehallgatták a Moszkva által irányított nemzetközi kommunista rádióhálózat adásait, s így jugoszláviai eredetű anyagokhoz is hozzájutottak. Amikor Donovan Belgrádba érkezett, Pál régensherceg éppen a Tengelyhez való csatlakozásra készült. A Führer az egész náci megfélemlítő apparátust bevetette erre a célra: megmutatta a hercegnek a német katonai erőt, a totális rendszer hatékonyságát, valamint tulajdon pojácai tehetségének egész eszköztárát. Churchill, aki olvasta a náci vezérek, sőt Hitler üzeneteit is, így kommentálta Rooseveltnek Pál herceg viselkedését. „Olyan, mint akit egy ketrecbe zártak egy tigrissel. Igyekszik nem provokálni a fenevadat, miközben tudja, hogy az egyre éhesebb lesz.” Az elnök a Rettenthetetlen útján válaszolt: amennyire tőle telik, ellenkező irányú nyomást igyekszik kifejteni – lehet, hogy Jugoszlávia mégis a sarkára áll. Roosevelt tudva, hogy a németek lehallgatják, a polgári hírközlés útján küldött táviratot Donovannak. „Az Egyesült Államok kedvezőbben bírálja el azokat az államokat, amelyek ellenállnak, mint amelyek engedelmesen alávetik magukat a náciknak.”

234

Erről értesülve Pál herceg közölte Donovannal, hogy kisebb német erők csak azért vonulnának Jugoszláviába, hogy biztosítsák Hitler hátát a küszöbönálló, Oroszország elleni támadáskor. Hitler legalábbis ezt mondta neki. Churchill ezt a fajta érvelést tartotta a legveszedelmesebbnek. Pál herceg gyűlölte a kommunistákat. – Mindenáron hazafiakra van szükség, egy ellenálló hadsereg fölállítására – figyelmeztette Churchill már korábban Donovant. – Tömegméretű felkelést csak erőszakos náci akció robbanthat ki. Jugoszláviában egyetlen csoport volt alkalmas az ellenállásra. Tito kommunistái. Tito akkoriban mindössze egy név volt, akadtak, akik azt mondták, a valóságban nem is létezik. Egy évvel azelőtt tért vissza a Szovjetunióból, egy Kanadában szerzett, Spiridon Mekas névre szóló angol útlevéllel érkezett. Ma is szigorúan őrzött titok, hogyan kerülhetett sor erre. Titót mélyen zavarba ejtette, ahogy Sztálin a többi kelet-európai kommunista vezetővel bánt. (Ha Moszkvába mentem, sohasem tudtam, megúszom-e élve – mondta utóbb.) Miközben a többi kommunista vezetők követték Moszkva Hitlert békítgető politikáját, Tito hónapok óta a háborúra készült. Sztálintól nem kapott útmutatást, kapott viszont – közvetítők útján – Donovantól. Tekintet nélkül politikai nézeteire, bárkit támogatnak, aki szembeszáll a fasizmussal, mondta Donovan. Jugoszláviának nem szabad kollaborálnia a nácikkal. Ha ebben az országban gyökeres fordulat következik be, Hitler további erőket volna kénytelen bevetni a Balkánon, de így a Balkánt is, Oroszországot is elvesztené. Tito egyértelmű üzenetet kapott: „Ha Pál herceg behódol a náciknak, eljött a felkelés ideje.” Donovan távozásának idején a németek már idegesek voltak és ujjukat a ravaszon tartották. Ebben a bizonytalan helyzetben gyakorolt nyomást a brit hírszerzés Dušán Simoviæra, a jugoszláv légierő főnökére, akit Donovan titokban ugyancsak meglátogatott. Március 22-én, szombaton, a németek ultimátumot intéztek a jugoszláv kormányhoz. A fellázítási hadműveletek láttán Hitler mind dühösebb lett. Csütörtökön és pénteken, miközben Pál herceg és tanácsadói a megadást fontolgatták, magas rangú tisztek rövid életű palotaforradalmat kíséreltek meg. Titónak, mivel még nem voltak fegyvereik, kiterjedt mozgalmával nem volt módja kilépni a nyílt színre. – A gyutacs azonban – mondta utóbb – már felrobbant. – A tiszti lázadás megdöntötte a régensherceg hatalmát. 235

Donovan visszarepült Washingtonba, hogy olajat öntsön a tűzre. 1941. március 25-én egy országosan sugárzott rádióadásban azoknak a bátorságáról beszélt, akik ellenállnak a náci agressziónak a keleti Mediterránumban. A műsor garantáltan dührohamot váltott ki Hitlernél. A Führerről köztudott volt: ilyenkor hajlamos baklövéseket elkövetni, feltéve, hogy a hisztériás rohamot nem szántszándékkal, hatásvadász céllal adja elő. Donovan beszédét filmre vették, és Angliában és az Egyesült Államokban a filmhíradóban terjesztették. Ez, Donovan „szerény” szerepéhez képest, példátlan nyilvánosságot jelentett. A filmet egy héttel azután rögzítették, hogy Donovan egy alkalommal együtt reggelizett Roosevelttel és Stephensonnal. Az összejövetelre egy: Churchill-üzenet után került sor, amelyben a miniszterelnök megköszönte FDR-nek „Donovan nagyszerű munkáját a Balkánon”. Az elnök ugyanakkor elrendelte, hogy az amerikai haditengerészet hajói védelmezzék azokat az angol utánpótlást szálító hajókat, amelyek ebbe a térségbe tartottak. Kinyilvánította, hogy a továbbiakban a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl nem tekintendő olyan hadizónának, amelyektől a semlegességi törvény értelmében az amerikai hajóknak távol kell maradniuk. Az amerikai flotta új feladatai nagyon fontosak voltak a britek számára, de ami Hitlert felbőszítette, az Donovan beszéde volt. Provokatív hangvétele indokolja, hogy idézzünk belőle, úgy, ahogyan egy Londonból terjesztett híradórészlet-átiratban megjelent. – Lehetőségem volt, hogy a közelből vegyem szemügyre az Atlantióceánon, a Földközi-tengeren, Afrikában, Görögországban és Albániában folyó nagy csatákat. Információk gazdag tárháza alapján jutottam bizonyos következtetésekre, amelyeket szeretnék megosztani nemzetemmel, hogy fölhasználhassa a saját védelmére, melynek lényegi része Nagy-Britanniát segítő politikánk. – Nem mi döntjük el, megtámadnak-e bennünket vagy sem. A döntés Hitler kezében van, s ő már döntött. Nemcsak Európa kell neki, hanem Afrika, Ázsia és az egész világ. Csak azt dönthetjük el, szembeszállunk vele vagy sem. Időben kell határoznunk; amíg lehetséges az ellenállás, amíg a többiek élnek és mellénk állnak. – Véssük az agyunkba, Németország félelmetes, gazdag és könyörtelen ellenfél. Ne becsüljük alá. Ha megtesszük – magunkat csapjuk be. 236

Győzelmei új katonai és ipari lehetőségekhez juttatták... A háború elején előnyt szerzett magának és ezt meg is tartotta; a játszmának azonban még nincs vége. De amíg eljön a végső erőpróba, jobb, ha nem értékeljük túl. Legnagyobb hódításait a félelem révén érte el, azért, mert féltek a hadigépezetétől. Ezt a félelmet használta ki és ebből adódtak utóbbi diplomáciai győzelmei is. – Mégis tudnunk kell, hogy a háborúban az erkölcsi erő hosszú távon többet ér a technikánál. Azt mondom, polgártársaim, hogy amit önöknek Churchill népének eltökéltségéről, bátorságáról és hitéről mondott, az szent igaz.” A beszéd eljutott Hitlerhez. Veszélyes és váratlan hatású dührohamba kergette. Egy héttel később, április 6-án, az ortodox nagypénteken, német bombázók támadták a nyílt várossá nyilvánított Belgrádot. A támadást nem előzte meg hadüzenet. A bombázók lerombolták a királyi palotát, az egyetemet, a kórházakat, a templomokat és a lakóházak nagy többségét. A négynapos akció után, amelynek a németek a Büntetés hadművelet fedőnevet adták, a romok alól huszonnégyezer ember holttestét ásták elő. Óriási volt az eltűntek száma is. A pusztítás hírszerzési akciók következménye volt, amelyek mindig inkább a hosszú távú előnyöket választják, a közvetlen veszteségek rovására. A háború után Belgrád – habár a kommunista és kapitalista világ közti vasfüggöny elrekesztette – Coventry „testvérvárosa” lett. A nyilvánosság előtt ezt a polgári lakosság hasonló szenvedéseivel, valamint azzal indokolták, hogy össze kell fogniuk békében is – tekintet nélkül a politikai különbözőségekre – a szörnyűségek megismétlődése ellen. Az igazi magyarázat sohasem látott, napvilágot. Mindkét város azért pusztult el, mert a titkos hadviselés dilemmáira nem volt olyan megoldás, amely ne követelt volna emberi áldozatokat. Miközben Belgrádot teljes erővel bombázták, a német külügyminisztérium április 7-én a maga szokásos álszent módján bejelentette, hogy német polgári személyek védelmében a német csapatok átlépték a jugoszláv határt. Ezután sor került mindarra, amit Roosevelt és Churchill előre látott. Az Ultra jelezte, hogy a német haderőket körülzárták Jugoszláviában. A német parancsnokok azt jelentették, hogy a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert, majd lelőttek minden jugoszláv katonát, aki megadta magát. 237

„A hír, hogy Hitler Jugoszláviával kudarcot vallott, reménysugarat jelentett a bekebelezett és megalázott országok számára” – írta ekkortájt Rebecca West, az angol írónő. Ez volt az első ígéret, hogy a náci szupermanok sem legyőzhetetlenek, még akkor is, ha legyőzésüknek óriási emberáldozat az ára. A németek számára váratlan jugoszláviai ellenállás náci erőket kötött le, s lelassította görögországi offenzívájuk előkészületeit. Úgy számoltak, bulgáriai erőiket Törökország ellen vethetik be az Oroszország elleni támadás előjátékaképpen. – A Barbarossa hadműveletet négy héttel el kell halasztani – panaszkodott Wilhelm Keitel, a német főparancsnokság főnöke. A valóságban a késedelem hat hét volt, s az, hogy Hitler rendelkezése alapján a Büntetés hadműveletet kíméletlen szigorral hajtották végre Jugoszlávia ellen, a Führert négy évi háborúra kényszerítette a partizánhadseregek ellen. Churchill érezte, hogy Hitler Jugoszlávia miatt halasztotta el Oroszország elleni invázióját, s ez utóbb végzetesnek bizonyult a Führer számára. Az Egyesült Államok hírszerzési hadműveletei sikeresnek bizonyultak egy kedvezőtlen külföldi politikai helyzet felszámolásában, az ilyet később idegen országok „destabilizálásának” nevezték. A brit hírszerzés már öt hónappal azelőtt még akarta dönteni Pál herceg rezsimjét, ők azonban nem jártak sikerrel. A Görögország elleni náci hadművelet, a Marita elmaradt a Jugoszlávia elleni kegyetlen támadás mögött, de a britek ezért is drága árat fizettek. Amikor a németekkel szembeni görög ellenállás összeomlott, hatvankétezer brit katona került csapdába. Pontosan három héttel Belgrád lázadása után az expedíciós hadseregből még csak alig ötvenezer embert sikerült evakuální, fegyvereik, tankjaik, szállítóeszközeik hátrahagyásával. Anglia washingtoni bírálói Görögország megmentésének balsikerű kísérlete után még kevésbé bíztak a szigetországban. Sajnos azonban nem lehetett tájékoztatni őket az Ultra szerepéről, s arról, hogy bár az angol beavatkozás kudarcot vallott, sikerült kiprovokálni, hogy Hitler dühödten és meggondolatlanul fejest ugorjék a balkáni ingoványba. Tito a partizánháború tetőfokán efféle parancsokat adott ki (a véres akciók sorát a „sebesültek csatájának” nevezték):

238

I. Hadosztály A sebesülteket nem hagyhatjátok hátra, át kell szállítani őket Mlinistébe és Glamocko Poljéba, innét mennek majd tovább. A helyzet megköveteli, hogy erre azonnal sor kerüljön. Vonuljatok még gyorsabban! Koca előtte jöjjön ide megbeszélésre! Itt vagyok a közelben. Tito 1943. február 3. – Churchillnek az a döntése, hogy támogatja Görögországot, nem egy amatőr romantikus húzása volt – emlékezett Stephenson később. – Lényeges volt, hogy Anglia megmutassa: kitart szövetségesei mellett. Rosszabb hatása lett volna az amerikai közvéleményre, ha London elmulasztja ezt a lépést. FDR rádiótáviratot küldött Churchülnek: „önök nemcsak hősiesen viselkedtek Görögországban, de nagyon hasznos munkát is végeztek. A területveszteség eltörpül amellett, hogy a németek jelentős csapatöszevonásokra kényszerültek, s hogy hatalmas anyagi és emberveszteségeket szenvedtek... A lehető leghelyesebben cselekedtek.” Donovan és Stephenson éppen együtt voltak Washingtonban, amikor a nácik elleni kiterjedt diverziós tevékenység megkezdődött. Nem éreztek diadalt, Sztálin ugyanis semmiféle jelét nem adta, hogy megértette volna: csak rövid haladékot kapott. Ellenkezőleg, a Szovjetunió továbbra sem hitt a figyelmeztetésnek. Bekövetkezett az, ami minden hírszerzés rémálma. Hitler, aki a taktikai meglepetés győzelmet hozó erejéről beszélt, el is érte célját a stratégiával együtt. 1941. június 22-én Hitler repülőgépei a virradat első sugarainál lecsaptak az orosz légiflotta földön veszteglő 1400 gépére. A náci „légi tüzérség” tovább hömpölygött, hogy négy hét alatt 400 mérföld mélységben tisztítsa meg az utat a német csapatok előtt. Az oroszokat az mentette meg, hogy az első hullám nem érte el távoli célját a tél beköszönte előtt. Tito később ezt írta: „Hitler parancsnokai kénytelenek voltak harmincnyolc nappal elhalasztani az Oroszország elleni támadást. Ennek következtében minden kilencedik jugoszláv életét vesztette az ellenség elleni harcban.” A háború végén az angol és az amerikai hírszerzés megállapította, 239

a németek idővesztesége több volt ennél a harmincnyolc napnál. A náci propagandaminiszter, Goebbels naplójában önkéntelenül is igazolta Donovan küldetésének sikeres voltát. Azt állította, hogy a balkáni vérfürdőért „a hírhedt Donovan, ezredes a felelős, ugyanaz, aki később létrehozta a gyalázatos OSS kémhálózatot. Romlásba döntötte Jugoszláviát, hogy más országokat, így Görögországot is, háborúba sodorjon. Ez volt Donovan küldetése. Minden készen állt, hogy seregeink bevetése nélkül pacifikáljuk a Balkánt, amikor az elnöki titkos ügynök a színre lépett. Adolf Hitler elrendelte, hogy gyorsan és könyörtelenül végezzünk Jugoszláviával. Mást nem is tehetett. A Büntetés hadmüvelet lecke volt a balkáni országok számára, hogy megtanulják, senki sem dacolhat Führerünkkel. A Wehrmacht tizenegy, nap alatt meghódította Jugoszláviát. Ellenségeink azt a hitvány pletykát terjesztették, hogy Vezérünk el fogja veszíteni a második világháborút, mert dühében elhalasztotta az Oroszország elleni hadjáratot, hogy bosszút álljon egy kicsiny és ártalmatlan országon. A Führer egyszerűen csak meg akarta mutatni: szüksége van tábornokai erőfeszítésére.” Ezek aztán olyannyira megerőltették magukat, hogy Belgrádból csak rommező maradt. Roosevelt elnök most megismerkedett az erkölcsi terhekkel, amelyet a titkos hadviselés jelentett. Mostanra neki is megvolt a saját Coventry-je. „Roosevelt sem tudta jobban kiszámítani előre a Jugoszlávia elleni megtorlást, mint Churchill – jegyezte meg később Stephenson. – A terror új fegyver volt. Rögtönzött eszközökkel kellett harcolnunk ellene.” Senki sem tudta előre megmondani a BSC rögtönzéseinek minden következményét és túl nagy volt,a, nyomás, semhogy idő lett volna habozásra. Stephenson bevetett egy ál-asztrológust, hogy még jobban irritálja Hitlert. Ha Hitler csakugyan a Római Szent Birodalom nagy császárának, vagyis Barbarossa Frigyesnek tartotta magát, babonás elképzeléseit érdemes volt jövendőmondók és rémhírterjesztők zagyvaságaival táplálni. A nácik nemsokára élethalálharcot vívtak a szovjetekkel és a pszichológiai és politikai hadviselés új fegyvereit kellett kikovácsolni az ellenség demoralizálására és őrületbe kergetésére. Stephenson Alexander Pope egy versét idézte. Eszerint az ember néha 240

befolyásolhatja a sorsát, s maga tapasztalhatja, milyen, amikor: Egy lattal méri, mint az ég, hogy hős pusztul vagy kis veréb, parány, vagy csillagrendszer vész? Rájuk egyforma szemmel néz. Ilyen veréb volt egy fiatal nő, egy ügynök, akinek tevékenysége ezrek életébe kerülő reakciót váltott ki az ellenségből. Magányosan és önfeláldozóan végrehajtott tettei sohasem kerültek nyilvánosságra. Esete azonban segít megértetni, mi vezette a hírszerzés vezetőit, hogy ne tegyenek különbséget egyének vagy egész városok pusztulása közt. A lány neve ott volt abban a borítékban, amelyet Lester Pearson a BSC számára, mint „Királyi Követ” szállított. A német hírszerzés sohasem tudta meg, ki is volt valójában. A nácik megszállta Franciaországban az ő ügynöki munkája volt a legveszélyesebb. A Madeleine fedőnevet viselte.

241

27. Madeleine lenyűgöző szépségű fiatal nő volt. Halála után személye heves összecsapások középpontjába került. – Soha nem lett volna szabad Franciaországba küldeni – mondta egy ügynöktársa, az ottani hadműveleteket feldolgozó hivatalos brit történetírás szerint.[12] – Gyönyörű, tétova, álmodozó teremtés volt. Aki egyszer látta, többé nem felejtette el. Nem volt veszélyérzete... A hírszerzőiskola vezetői megpróbálták megakadályozni a bevetését – ilyen szépséget lehetetlen volt észrevétlenné tenni. Tartani lehetett attól, hogy magára vonja a német tisztek figyelmét, és ez egyáltalán nem volt cél. Polgári életében gyermekek számára írt mesekönyveket, tündérvilágban élt, amelyben nem volt helye cinizmusnak vagy bizalmatlanságnak. Fedőnevét egyik meséjéből vették – ez a mese volt az utolsó, amelyet az ország megszállása előtt felolvasott a párizsi rádióban a francia gyerekeknek. Elég hihetetlen, de a Kremlben látta meg a napvilágot. A mysorei Tigristől, Dél-India utolsó mohamedán uralkodójától származott. Apját 1912-ben hívta meg az orosz cár, hogy megismertesse őt a szúf i tanokkal. Igazi neve Noor Inayat Khan, azaz „Az Asszonyi Nem Fénye” volt. Amerikai édesanyja a Christian Science megalapítójának unokahúga volt. Apja, egy iszlám vallási mozgalom vezetője arra nevelte, hogy az embertelenség ellen csak egy fegyver van, a szeretet és a türelem. Ezt a tant – amely a 70-es években jött divatba Európában – a náci Németországban betiltották, mint „a német kultúrától idegent”. Ő azonban továbbra is hitte, hogy a szúfizmus legyőzi majd a nácizmust, ahogy az indiai erőszakmentességnek is le kell győznie a brit imperializmust. Stephenson, aki a háború előtt Indiában találkozott vele, ártatlan külseje mögött acélos lelket sejtett. Egy idő múlva a család Párizsba költözött, és Noor a német invázióig itt dolgozott. A megszállás után londoni kiadója segítette hozzá, hogy elmenekülhessen. Huszonöt éves volt, és felkeltette érdeklődését a britek gyakorlatiassága, akik ekkoriban alapítottak meg egy új kitüntetést, a György-keresztet. Ez minden másnál nagyobb elismerést jelentett, felülmúlta a lovagi címeket is, és csak az a kisszámú civil kapta, aki „kiemelkedő bátorságot mutatott 242

rendkívüli veszélyben”. Ezek a szavak utóbb Noor epitáfiumának bizonyultak. Önként lépett be a Királyi Légierőhöz. Gyors volt, intelligens és megbízható, jó tiszt vált volna belőle, ő azonban valami másra készült. 1941 elején nőket kerestek, hogy rádiósként maroknyi gerillacsoportok mellé osszák be őket. A rádióháború, amelynek fő jelképe az Ultra volt, nemcsak védekezést jelentett. Szükséges volt, hogy rádió útján irányítsák az ügynökök, szabotőrök és partizánszervezetek tevékenységének összehangolását. A rendszer olyan kiterjedtté válhat, hogy sebezhető lesz, a német elhárítás miatt. Az angolok értették a módját, hogyan játsszák ki az ellenség hírközlés-biztonsági óvintézkedéseit. Több ezer saját ügynökük állt rádiókapcsolatban a központi irányítással, s tudták, hogy fennáll a veszélye: német kollégáik beszivárognak közéjük... Ezt elkerülendő, minden alszervezetnek megvolt a saját rádiója, saját kódja és Bletchleyből irányították őket. Az egyes csoportokkal csakis ezen a módon lehetett kapcsolatot létesíteni, és maguk a többi hasonló csoportokkal csak végszükség esetén léphettek kapcsolatba. Bletchley rádióháborúja 1941-ben offenzívába ment át. Noor éppen ekkor kapta a kiképzését, pályafutása pedig a legsötétebb időkben, Európa 1944es felszabadítása előtt ért véget. Érdemes áttekinteni a Rettenthetetlen hadműveleteinek kronológiáját: kitetszik belőlük, milyen kemény döntéseket kellett hozniuk a BSC vezetőinek és az amerikai hírszerzés irányítóinak. Ami Noorral történt, jellemző példája volt annak a hősiességnek, amely súlyos erkölcsi terheket rótt Churchillre, Rooseveltre és Stephensonra. A lány világlátottsága, széles körű hely- és nyelvismerete, becsületessége felkeltette a BSC figyelmét. Londonban szervezték be. Ügynökökre nem volt pénz, s toborzásuk kényes ügynek számított. A Baker Street-i Szabadcsapat francia szekciója idegenkedett az elszántságot mutató újoncoktól, mert hajlottak a fanatizmusra, ez pedig veszélyeztette volna őket is, bajtársaikat is. A romantikusokkal szemben is szkeptikusak voltak: ha a rádiós dicsőségről ábrándozik, az a halált jelentheti számára, de szervezete többi tagja számára is. Az ügynök első „becserkészése” leleményességet igényelt. Ha alkalmatlannak bizonyult, sohasem tudhatta meg, hogy megvizsgálták, hogy akikkel beszélt, a hírszerzés emberei voltak, illetve hogy a társalgás a 243

hírszerzés valamelyik épületében folyt. Noor egyik meséjét, a Tündér és a nyúl címűt akkortájt sugározta a BBC, amikor a lány rádiótávírászi kiképzését kapta a Királyi Légierőknél. Elvégezte a tanfolyamot, és beosztást kapott. 1942 áprilisában azonban egyszer csak megkérték, jelentkezzék London egy sivár negyedében, a Northumberland sugárúti Hotel Victoria egyik szobájában. Egy százados fogadta, akiről Noor úgy vélte, a hadügyminisztérium megbízottja. Sok mindenről beszélgettek, s Noor egyszer csak oda lyukadt ki, hogy gyökértelennek érzi magát, hiszen némiképp amerikai, viszont gyermekkorát Oroszországban töltötte, - Franciaországban nőtt fel, és erős érzelmi szálak kötik Indiához. A tisztnek, Selwin Jepsonnak rendes körülmények között időbe telt, míg eldöntötte, megbízik a jelöltben, Noorral kapcsolatban azonban ez az első pillanatban így volt. Noor azt mondta, azért fog küzdeni, hogy India megszabaduljon a brit uralomtól. Ennél jobb választ nem is adhatott, Jepson kérdésére, aki az Anglia iránti lojalitásáról faggatta – azonnal kitetszett erkölcsi integritása, minden értékek legértékesebbje. A tiszt hangsúlyozta, hogy amennyiben a lány elfogadja ajánlatát, nem élvezi majd az egyenruha jelentette biztonságot, s ha elfogják, a Gestapo vallatja majd – „náluk emberi lény terroron kívül egyebet nem tapasztalhat”. Jepson mindig furcsállotta, ha egy lány túl készséges volt, és az ilyeneket nem is szívesen vette fel. Igyekezett sugallni Noornak, hogy mint író és rádióműsorok készítője, a háború után ismét az emberek hasznára lehet. Ismeri a gyermeki lelkeket, amelyeknek majd egy részben lerombolt világban kell eligazodniuk. „Elméletieskedésnek tűnhet, különösen a mi mostani kétségbeejtő helyzetünkben, de gondolja meg: nem volna hasznosabb, ha inkább majd a társadalom újjáépítésén munkálkodnék?” Noor ellenkezett, mondván, neki több hasznát veszik Párizsban, az elfoglalt Európa legveszélyesebb pontján. Jepson beleegyezett, hogy a lány kiképzésre menjen, de érezte azt az aggodalmat, amelyet a meghallgatásoknak ezen a pontján rendszerint érezni szokott. Noor eleve többet tudott erről a munkáról, mint ahogyan a kapitány sejthette. Bill Stephensonnal akkor találkozott először, amikor családjával együtt egy alkalommal visszatértek Indiába. Stephenson úgy találta, hogy a 244

tizenkilenc éves lány lélegzetelállítóan szép, s romlatlan tisztaságát semmi sem rendítheti meg. Little Bill 1934-ben műszaki szakemberek csoportjának élén utazott Indiába, ahol tanulmányozniuk kellett, milyen erőforrásai és lehetőségei vannak az országnak önmaga fejlesztésére. Egy tigrisvadászaton ismerkedtek meg, amit Noor apjának muszlim hittestvére, Hadzsi Khan navab légimarsall, a hercegi kamara tagja, Bhopal navabja rendezett. Stephenson és a lány egyaránt élvezték a shikaris ceremoniális pompáját. India jövőjéről beszélgettek, s mindketten úgy találták, hogy a gazdagok és szegények közti távolságot a szeretetnek és az együttérzésnek kell csökkentenie. A navab Stephenson közeli barátja volt, aki később, amikor tényleges szolgálatot teljesített a Királyi Légierőknél, tapasztalhatta, hogy a kanadai atyai figyelemmel kíséri a lány sorsat. Így történt, hogy Noor ajánlólevelekkel felszerelve belépett a Baker Street-i világba. A Királyi Légierőknél semmiképpen sem maradhatott: a reguláris erők szabályzatai nem engedték, hogy nők harci cselekményekben vegyenek részt. A női ügynökök a kiképzés során egyfajta egyenruhát viseltek. A civil ruha kíváncsiságot keltett volna, a kíváncsiságból kérdések születnek, ezért aztán a harci cselekményekre kiképezendő ügynökök is az Elsősegély Szolgálat egyenruháját viselték. A másik két lány, akivel Noor a tanfolyamot végezte, ugyanúgy halt meg, mint ő. Noort, mielőtt Franciaországba indult volna, egyikükkel, Yolanda Beekmannel együtt próbaképpen, Gestapo-módra kihallgatták. Legközelebb a Gestapo valódi foglyaiként találkoztak, miközben Dachau felé vitték őket. A harmadik lány, Cecily Lefort, miután kitűnően elvégezte feladatát, ugyancsak fogságba esett. Az ő fedőneve Alice volt. Valamennyien új személyazonosságot kaptak, amely illett személyiségükhöz, és valamelyest összhangban volt igazi hátterükkel is. Noor mint Jeanne-Marie Regnier nörsz született újjá, s innentől Madeleine néven emlegették a Baker Streeten. Élelmiszerjegyekre és személyazonossági iratokra volt szüksége – ezeket a torontói hamisítók állították elő számára. El kellett látni párizsi ruhákkal – ez egy Európából menekült zsidó „gyáros” dolga volt. Keze alatt tapasztalt szabók és varrónők dolgoztak. Névleges bérekért szabtak-varrtak, valójában katonák voltak és kötötte őket a titoktartás fogadalma. Legnagyobb hasznuk az volt, hogy képesek voltak újjávarázsolni a menekültek ruhadarabjait. Tudták, hogy Európában attól függően, hol készült egy-egy kabát, tizenkétféleképpen 245

varrják fel a gombokat. Egy rosszul felvarrt gomb egy ügynök számára a biztos pusztulást jelenthette. Madeleine-t tablettákkal is felszerelték. Az egyik fajtával, ha észrevétlenül valakinek a kávéjába csempészték, az illetőt akár hat órára is el lehetett altatni. A másikkal veszélyhelyzetben ébren tarthatta magát, bármilyen álmos volt is. A harmadik fajta beteggé tette, ha „álbetegség” tüneteire volt szüksége. A negyedik az L-pirula volt arra az esetre, ha inkább a halált választaná, mint a kihallgatást a Gestapón. Szüksége volt egy miniatűr rádió adó-vevőre is. Apró termetű, százötvennyolc centiméter magas volt, mindössze ötvennégy kilogrammot nyomott. Mint „zongoristának” – tréfásan így nevezték a rádiósokat –, könnyű készüléket kellett kapnia. Rádióból állandó volt a hiány, és minden egyes darabot egyénként kellett megrendelni az amerikai gyártótól, aztán átalakítani és beépíteni egy bőröndbe. Noornak központi szerepét szántak egy gerillacsoportban: szervező, futári és rádiósfeladatokat bíztak rá. A hálózatok növekedésével egyre több rádós halt meg, akiket pótolni kellett. Madeleine megtudta, mi vár rá. A legkiterjedtebb, legaktívabb és legveszélyesebb szervezethez, a Prosperhez kellett csatlakoznia, amelynek Párizsban volt a főhadiszállása. A Prospernek semmilyen utánpótlás nem volt elég. Vidéki egységei hírközlési vonalakat tettek tönkre, gerilláik a felszabadító harcra készültek. Fegyverekre, robbanóanyagokra, különböző ártatlan külsejű, de belsejükben pokolgépet rejtő szerkezetekre, és rengeteg pénzre vott szükségük. A Prosper csak a Bletchleyvel való mindennapos, titkos kapcsolattartás révén működhetett, amely postafordultával a BSC-nek és a Baker Streetnek továbbította a franciaországiak kívánságlistáját. A Prospernek most sürgősen egy új „zongorista” kellett. A kiképzők vakító fényben, parancsokat üvöltve, egy Gestapo-kihallgatás körülményeit utánozva vizsgáztatták a lányt – arra voltak kíváncsiak, jól megtanulta-e a szerepét. Reakcióit figyelemmel kísérte az Elsősegély Szolgálat egyik vezető tisztje, akinek az volt a dolga, hogy feljegyezzen minden bakit, és ügyeljen a jelöltek lelkiállapotára. A lány sohasem tért el meséje első változatától, de a Szolgálat tisztje szerint a lány olyan megrettent benyomást keltett, hogy a „Gestapo-kihallgató” alig volt képes ellátni feladatát. Noorral közölték, hogy rádiókészülékét állandóan egy bizonyos adóra kell 246

beállítania. Memorizálta az adásidőket, valamint bizonyos közhasználatú rövidítéseket. A QRB ezt jelentette: „Az adásra vonatkozó üzenetét vettem és megértettem.” A QRM ezt: „Rosszak a vételi viszonyok.” A QSLIMI: „Kérem, nyugtázza ennek és ennek az adásnak a vételét.” A kérdőjel így festett: IMI. Legkevésbé a QUO-t felejthette el, ez ugyanis annyit tett: „Veszélyben vagyok, be kell fejeznem az adást. Amennyiben lehetséges, a következő adásidőben jelentkezem.” A rövidítéseket azért dolgozták ki, hogy csökkentsék az adások idejét, vagyis annak lehetőségét, hogy a „zongoristát” bemérjék vagy detektívek lepjék meg. A többi ügynökkel, más csoportokkal és a hazai bázisokkal való kapcsolattartást szigorú előírások szabályozták, melyek nélkül kaotikus viszonyok alakultak volna ki. Ezeket mindennél jobban észben kellett tartani. Feszült helyzeteket teremtettek, s ilyen körülmények közt tesztelték a jelölt memóriáját. A kemény gyakorlati kiképzés után Noortól végigkérdezték a rádiókapcsolat létesítésének minden lépését. Ilyesféle tudnivalókat kellett fejben tartama: „Ha a kapcsolat létrejötte után mindkét állomásnak van közölni valója, először a külső adó teheti meg ezt, ha azonban a honi adó QSP-jelet ad, ő kezdheti a kommunikációt.” Megtanították neki, hogy „a kést érzéssel kell használni, úgy, ahogy a festő bánik az ecsetjével.” Ha lefogja valaki, és ő fegyvertelen, alulról felfelé ütve tenyere párnájával törje el a támadó állkapcsát, vagy „térdeljen az ágyékába”. Nap mint nap elvitték a pisztolylőtérre, de figyelmeztették, hogy ne legyen nála fegyver, legföljebb akkor, amikor a legsebezhetőbb – tehát ejtőernyős ugráskor, vagy ha sürgős adás közben rajtaüthetnek. Beavatták az egyszerűbb rejtjelezésbe: az üzenet megfelelő betűi helyett szisztematikusan bizonyos számokat kellett leadnia. Megtanították, hogyan rejtse el saját kódtáblázatát. Vékony papírra nyomott, egyszer felhasználható kódokat tartalmazó blokk alkalmazására éles bevetésen nem kerülhetett sor, a pontfényképezés módszerének is megvoltak a maga nyilvánvaló korlátai. Volt egy új módszer új kódok átadására rádió útján – ezt is el kellett sajátítania. Figyelmeztették, hogy reménytelen a helyzete, ha kihallgatói, illetve kínzói ismerik küldetésének célját, és elég türelmesen végzik a dolgukat. Akadtak ügynökök, akik, megfosztva L-pirulájuktól, megtörtek, és felfedték, hogyan szokták azonosítani magukat. Például: Bletchley értelmetlen kérdéseket tett fel nekik, amelyekre ők értelmetlen válaszokat adtak. Mondjuk: „Mosott?” 247

Mire a felelet így hangzott: „Virágzanak a fák.” Volt még egy további egyszerű eszköz is. Ha az ügynök fogságba esett és német ellenőrzés mellett kellett kapcsolatba lépnie Bletchleyvel, mindössze egy értelmetlen betűt vagy számot kellett elhagynia, amelyet, amíg szabad volt, minden adása során leadott. Madeleine-nél például ez az YB4 jel volt, amelyet az üzenet minden ötödik jelcsoportja után kellett beillesztenie. Ha az YB4 elmaradt volna, a vevő állomás azonnal tudja, hogy valami nincs rendben. A veszélyeket nem próbálták meg kisebbíteni. A német rádióbemérők nagyon gyorsan rá tudtak állni egy-egy adásra. Angliába Európa minden részéből hetente körülbelül kétmillió szót továbbítottak, amivel együtt járt, hogy elkerülhetetlenül sor került zavarokra. Bletchley nem tudta megmenteni ügynökeit saját ostobaságaiktól. Ha Noor átadja magát az idegességnek, vagy hagyja, hogy úrrá legyen rajta a kimerültség, olyan hibát követhetett volna el az üzenet leadásában, amely még tragikusabb tévedésekhez vezethetett volna (voltak esetek, amikor teljes hálózatok „égtek le”, vagy „robbantak fel”). Közölték vele: lesz egy saját külön „keresztanyja”, az Elsősegély Szolgálat egy távírásza, aki ismeri az ő morze-stílusát, amely éppoly egyéni volt, akár az aláírása. Ez további garanciát jelentett az ellen, hogy a németek saját emberükkel „cseréljék ki”. Hivatalosan is elbocsátották a Királyi Légierőktől, de továbbra is folyósították a tisztéletdíját, arra az időre is, míg ellenséges területen tartózkodik. Mint az Elsősegély Szolgálat önkéntese, kosztpénzen kívül egyebet nem kapott. Összekötőtisztje Vera Atkins lett. Vera volt a Baker Street-i Szabadcsapat szíve és esze. Fiatal, nagyon fegyelmezett nő volt, félrevezetően ártatlan mosollyal, a részletek iránti hihetetlen érzékkel. Az Európa legeldugottabb részében dívó szokásokat is szinte kívülről ismerte, beleértve a viselkedési szabályokat is, amelyeket az idegenek néha fatális módon figyelmen kívül hagynak. Saját forrásból gyűjtött „színházi kellékei” voltak: villamosjegyek, amelyet ott használtak, ahova az ügynök készült, koncertek műsorfüzetei, gyűrött francia cigarettásdobozok. Az utolsó napokban folyamatosan tesztelte az ügynököt evés, beszélgetés, sőt még alvás közben is. Nem kerülte el a figyelmét, ha a jelölt rosszul öntötte a teát, ha rosszul használta a zsargont, vagy ha összerezzent saját nevének hallatán. Az utolsó napokban, akárcsak a többi összekötő tiszt, végső megbeszéléseken gyámolítgatta az ügynököket egy kényelmes Orchard Court-i lakásban, a Baker Street 248

közelében. Az Orchard Court-iak különc zsenik voltak. Volt egy ajtónállókomornyikjuk, Park, aki a háború előtt a Westminster Bank párizsi fiókintézetében volt küldönc. Park olyan arcmemóriával rendelkezett, mint P. G. Wodehouse figurája, Jeeves. (Az író éppen német fogságban volt, és a kollaboráns szerepét játszotta.) Sajátságos módon az Orchard Courtban uralkodó légkör erősen emlékeztetett arra, amit Wodehouse az angol társadalmat karikírozó írásaiban ábrázolt, beleértve az összes különcséget. A délutáni teaszertartás és az uborkás szendvicsek azonban itt halálos játszmák kellékei voltak. Madeleine bevetése kérdésessé vált. Több társa is bizalmas feljegyzést küldött Vera Atkinshoz. Kifejtették, hogy a lány nem alkalmas „éles feladatok” végrehajtására, mert, úgymond, érzelmileg „törékeny”, és „túlságosan is ártatlan”. A lányok, akik ezeket a jószándékú óhajokat előadták, akárha kegyelmi kérvényeket fogalmaztak volna halálra ítélt fogoly érdekében, de hatásukra a bírák mintha csak megerősödtek volna meggyőződésükben: Madeleine igenis alkalmas a bevetésre. Atkins és Madeleine meggyőzték az Orchard Court-iakat: a lánynak mennie kell. Júniusi nap volt. A nyugodt vidéki utakat a vadrózsa és a lonc illata lengte be... A két lány egy nyitott autóban utazott civilben. A kocsi olyan ócska volt, hogy még azokban a benzinhiányos időkben sem keltett feltűnést. Estére kelve megérkeztek egy nádtetejű sussexi házhoz. Atkins bement az apró előszobába, és fölfelé indult a keskeny lépcsőkön. A földszintről Madeleine férfiak hangját hallotta. Az összekötő tisztek egyik feladata volt, hogy gondoskodjanak róla: az ügynök ne találkozzék senkivel, még a különleges rendeltetésű 161-es repülőszázad embereivel sem. Madeleine-t egy Westland Lysanderen készültek elvinni, amelynek egy jelzőfényekkel kivilágított mezőn kellett földet érnie. Elindulásukat a franciáknak egy mondat jelezte volna, amalyet a BBC egy szokványos szórakoztató műsor kellős közepén sugárzott volna. (A mondat így hangzott: „Jasmine fuvolán játszik.”) Ekkor azonban elkezdődött a szokásos idegtépő huzavona. A hold fényesen ragyogott, az idő jó volt, a „fogadóbizottság” jelentette, hogy a mezőt előkészítették a leszálláshoz. Lehetetlen volt repülőgépet szerezni, 249

ami sűrűn visszatérő probléma volt ezeknél a hadműveleteknél. A Baker Street-i Szabadcsapatnak ölre kellett mennie a regulárisokkal, hogy gépet kapjanak. Meg kellett küzdeniük – ugyanezért – ugyanezeknek a fegyvernemeknek a titkosszolgálataival is. A Légügyi Minisztériumot folyton csitítani kellett, amiért ezekben az őrültségnek tűnő vállalkozásokban gépek és pilóták vesznek oda, s amelyekről csak a legritkább esetben adhattak felvilágosítást. Meg lehetett kerülni a szolgálati utat, azonban ez nem volt tanácsos: előfordult, hogy a megkerült légimarsall vagy tábornok néha kellemetlenkedett. Amikor a bürokrácia már elviselhetetlen volt, Stephenson Churchillt személyesen kereste fel, hogy beszéljen vele. Megtehette, hiszen mindketten tudták, Stephenson az, aki a legfontosabb fegyvereket – a híreket – szerzi. A helyzet később javult, akkor, amikor a Baker Street már a SHAEF kötelékében működött, amelynek parancsnoka Dwight Eisenhower tábornok volt. Az effajta mindennapos ügyekbe még a leleményes Vera Atkins sem tudott beavatkozni. Nem tehetett semmit, ha egyszer azt mondták neki, hogy a gépeknek másutt van dolguk. Türelmesen, rezignáltan várt. Egyes ügynököket nemcsak a várakozás próbájának vetettek alá, hanem néha el is vitték őket az ejtőernyős ugrásuk célkörzetébe, vagy a kijelölt repülőtérre, majd ismét visszahozták őket. Előfordult, hogy ez háromszor-négyszer is megtörtént velük. A kiképzés során megtanulták, hogyan döntsenek, hogyan irányítsák a helyzet alakulását, hogyan válasszák ki a legmegfelelőbb megoldást. Nem volt könnyű alávetniük magukat mások akaratának, anélkül, hogy kérdéseket tettek volna fel. Madeleine engedelmes természet volt, számára ez nem jelentett gondot. Ahhoz a folyóhoz hasonlított, amely egyik történetében a tenger felé haladva sorra megkerüli az akadályokat, ahelyett, hogy nekik rontana. Szerette az állatokat és szívesen írt róluk. Sokat töprengett metafizikai problémákon. Gyermekkori barátai emlékeztek rá, hogy kertjét annak idején saját képzelete szülte figurákkal népesítette be, és kétségbe volt esve, amikor valaki azt mondta neki: a jóakaratú, apró szellemeknek ez a világa nem létezik. Filozófiáját keleti gyökerűnek tartotta, úgy látta, cselekvés és tétlenség együtt járnak a buddhista élet-körforgásban. Újra ellenőrizte a dolgait. Ruháit és rádióját a tervek szerint később, ejtőernyőn ledobva kellett megkapnia. Kopott cipőt és egyszerű ruhát viselt. Táskájába elrejtett egy kicsiny 38-as pisztolyt, arra az esetre, ha a „fogadóbizottságot” támadás érné. A pisztolyt utóbb el kellett volna ásnia, akár az ejtőernyőt, ha mégsem szállt volna le vele a repülőgép, és kénytelen 250

lett volna ugrani. Atkins még egyszer ellenőrizte, kutatva, nem feledkeztek-e meg valamiről – egy nem európai gyártmányú gyufaszál darabkájáról, vagy egy darabka, a lány cipőjén megtapadt angliai földről. Előfordult, hogy ügynökök azon buktak le, hogy zsebükben felejtettek egy londoni színházjegyet. Voltak tárgyak, amelyek egy esetleges motozásnál a háborús Párizsban leleplezhették azt, akinél rájuk bukkantak: egy hullámcsat, egy darabka furcsa cérna egy megstoppolt zakón, vagy egy darabka száraz Virginia-dohány... Hajnali kettőkor léptek közeledtek a lépcsőn. Egy bebugyolált alak kopogtatott az ajtón, majd benyitott: „Indulunk”. A Lysander körvonalai jól látszottak a holdfényes égbolton. Felső szárnyú monoplán volt, behúzhatatlan futóművekkel. Óránként 200 mérföld megtételére volt képes, éppen feleannyira, mint egy német vadász. Egy motorja volt, mélyrepülésben, lassan és alacsonyan haladt. Fekete volt, akár egy szárnyas halottaskocsi. Egy húsz év körüli pilóta vezette. Senki sem szólt. A repülőtéri személyzet az előírások szerint eltűnt a sötétben. Amikor a Lysander nehézkesen emelkedni kezdett a hold felé, Madeleine a biztos pusztulásba indult. Nem egészen száz órával az érkezés előtt a fogadók rádióüzenetet küldtek Bletchleybe, hogy a Le Mans melletti fogadóterület hemzseg a náciktól, és kérték, hogy függesszék fel az akciót. Ez 1943. június 12-én történt. Az ügynökök és az utánpótlás átszállítása – és ejtőernyős ledobása – mégis folytatódott. Tizenhatodikán két kanadait dobtak le a körzetben: John McAlistert és Frank Pickersgillt. Miért hagyták figyelmen kívül a figyelmeztetéseket? Miért kellett elindulnia küldetésére Madeleine-nek? Az azóta folytatott nyomozások ezekre a kérdésekre nem adtak megnyugtató választ. A titkos hadviselésben bekövetkező tragédiákra talán nincs is logikus válasz. Madeleine-t azért választották ki, mert a Prospernek sürgős szüksége volt egy rádiósra. Közben Franciaországból üzenet jött, amely arra vallott, hogy a hálózatot elárulták. Amikor a Lysander földet ért, nem várta a fogadócsoport, hogy átsegítse az ellenséges országban töltött első nehéz órákon. Miért nem vitte vissza a pilóta Angliába? A titkos hadműveletekben néha éppen az a szándék fordult visszájára, hogy az ügynököt mindenképpen meg akarták védeni. A pilóta egyik szeme volt a férfiakból és nőkből álló finom láncnak, 251

akik mindannyian parancsokat teljesítettek, s csak a feladataik betöltéséhez Szükséges információkra figyeltek. Száz órával azután, hogy a Prosper vészjelzéseket adott, üzeneteit még éppen csak kiértékelték, közben azonban az idő a titkos hadviselésben nem állt meg. Madeleine kikászálódott a Lysanderből, látta, amint kigurul, majd ismét a levegőbe emelkedik. Gyalogszerrel indult a Le Mans-i vasútállomásra, bízva benne, hogy „csomagja” a következő „járattal” érkezik majd. Június 17-én, csütörtökön késő este érkezett Párizsba, és egyenesen első összekötőjéhez, Emile Garryhoz ment a rue Erlanger 40-be. Ő volt annak a partizánkörzetnek a főnöke, amely Le Mans megyében működött. Hamis munkavállalási engedéllyel ingázott a két hely között. Másnap elvitte Noort Alfred Serge Balachowskyhoz, a Pasteur intézet professzorához. A neves biológus maga a versailles-i körzet parancsnoka volt. Madeleine érkezése óta negyvennyolc óra sem telt el, s már leadta első jelentését a Baker Streetnek a partizánkörzet egy üvegházban rejtegetett rádióján, ő lett a francia földalatti hadseregek számára dolgozó első női rádiós. A következő hétfőn Balachowsky kocsival elment arra a tanyára, amelynek a közelében az utánpótlást ledobták – egyebek közt három rádiókészüléket Madeleine számára. Nem tudta, hogy a két kanadait, McAlistert és Pickersgillt aznap már elfogták, őket Baker Street legelső Franciaországba küldött női ügynökével, egy negyvenhét éves, elegáns kensingtoni belsőépítésznővel, Yvonne Rudelatt-tal együtt kapták el. Az asszony csónakon, egy feluccán érkezett a Côte d'Azurra, és Peter Churchill futárja volt. Hónapok óta teljes erővel dolgozott, s most ő vette fel kocsijába a két kanadait, földetérésük után. Párizs felé menet egy úttorlasznál megállították őket, s úgy tűnt, már túljutottak a rövid faggatáson. Egy SS-tiszt azonban még egyszer látni szerette volna a kanadaiak hamis iratait. A sofőr rosszat sejtve a rozoga kis Citroën gázpedáljára taposott. Üldözőbe vették, és addig lőttek rá, amíg már nem tudott továbbmenni. Yvonne Rudelatt sebesülten zuhant ki a kocsiból, de mielőtt elveszítette volna az eszméletét, agyonlőtte a két németet, akik puskatussal rontottak rá. Ettől fogva már csak a halál várt rá: több börtönt megjárt, míg végül Belsenben elgázosították. McAlistert és Pickersgillt hónapokig kínozták, s egy évet töltöttek egy haláltáborban, mielőtt Buchenwaldban kivégezték volna őket. Mészároskampóra akasztották őket, s hagyták, hogy lassan haldokoljanak a krematórium falával szemben. Pickersgill számára még ez előtt a szörnyűség előtt kis híján megnyílt a szabadulás útja, amelyre 252

mégsem lépett rá, mert tudta, mit jelentene ez Madeleine-nek. Tíz nappal azután, hogy Balachowsky elment a lány poggyászáért, a professzort egy csendes júniusi éjszakán letartóztatták. A következő hét folyamán francia ügynökök tucatjait gyűjtötték be. Londonban, a Baker Streeten, Maurice Buckmasterhez befutott egy üzenet, amely a Prosperhálózat pusztulásáról tudósított, összes vezetőiket elfogták, és minden felszerelésüket megkaparintották. Mindössze egyetlen adó maradt üzemképes – Madeleine-é, az üzenetet is az ő azonossági kódja zárta. Buckmaster tanulmányozta a katasztrófa körülményeit. Utóbb elmondta, Berlin biztonsági főnökei úgy vélték, ez a hálózat a francia földalatti hadsereg szíve, és rendkívüli veszélyt jelent a Harmadik Birodalom számára. Most azonban leszámoltak vele. Buckmaster utasította Madeleinet, hogy hagyja el Párizst, repülőgépet küldenek érte. A lány megtagadta az engedelmességet, mondván, hogy ő maradt az egyetlen rádiós Párizs térségében, s nélküle semmiféle kommunikáció nem lehetséges. Megpróbál felvenni bizonyos szálakat, és újjáalakítani legalább egy csoportot, vagy talán többet is. Buckmaster nehéz döntés előtt állt. Ha a lány marad, csak idő kérdése, mikor kapják el, a katasztrófa révén azonban a legfontosabb franciaországi „állomássá” lépett elő. Jelezte beleegyezését, de figyelmeztette a lányt, ne keresse a rádiókapcsolatot. Most, hogy az összes többi elhallgatott, a Gestapo összes bemérője őt fogja keresni. A lány, régi iskolatársait keresve bejárta Párizst. Rábukkant például egykori zenetanárnőjére, Henriette Renie-re. Az egyik kapcsolat hozta a másikat. A város különböző részein húzódott meg, de egy-egy vendéglátójánál csak rövid időt töltött, nem akarta ugyanis kompromittálni őket. Volt egy biciklije, és a rádió-adóvevőt mindenhova magával vitte. Buckmaster figyelmeztetése ellenére július első hetétől fogva rendszeresen jelentkezett, egészen októberig, amikor elfogták és a Gestapo főhadiszállására vitték. Madeleine hatalmas kockázatot vállalt, ez azonban már csak a háború után derült ki, amikor a különböző elemekből összeállították a teljes történetet. Akarata ellenére kompromittált jó néhány ügynököt. Senkit sem érhetett vád. Nem tudhatta, hogy a titkos hadseregen belül pártviszályok vannak. London 253

sem tudta, csak már túl későn, hogy kit fogtak el, s ki maradt szabadlábon. A Baker Street sem tudott arról az úgynevezett egyezségről, amit a Gestapo azokkal a szerencsétlen francia civilekkel kötött, akiknek a földjén a rendőrség brit ejtőernyősöket vagy utánpótlás-konténereket talált. Ilyen paktumok elsősorban a mezőgazdasági területeken jöttek létre. A németek garantálták, hogy az ellenállás tagjait katonaként, s nem diverzánsokként kezelik. A zűrzavaros helyzetben sok munkás és paraszt, úgy vélve, hogy az ellenállók így is, úgy is lebuknak, együttműködést vállaltak a megszállókkal. Amikor azonban a Gestapónak minden szükséges tény a kezében volt, rendre megszegte a paktumot. Ekképpen az egyik hálózat felszámolása elősegítette a többibe való beszivárgást. A Gestapo mestere volt a blöffölesnek. Ennek beszédes példája volt, amit a Prosper egyik vezetője Madeleine érkezése után egy párizsi börtönben élt át. Iszonyattal meredt arra a régi párizsi autótérképre, amelyet Karl Langer SS-Hauptscharführer adott a kezébe, s amelyen pontosan fel voltak tüntetve az ejtőernyősök földetérési körzetei. A tiszt ezután megmutatott egy dossziényi fotókópiát, amelyet az utobbi öt hónapban Londonba küldött, és szabotázsakciókról szóló beszámolókról készültek. Langer felsorolta, hol és mikor érkeztek ejtőernyősök, s végül kijelentette: „Tudjuk, hogy a maguk hálózatához most csatlakozott egy bizonyos Madeleine. Még nem találtuk meg, de meg fogjuk találni.” Hihetetlennek tűnik, de a lány még ezután is sokáig tevékenykedett. Befestette a haját, és Párizs-szerte legalább tizenkét lakást használt adásai helyszínéül. Értékes kapcsolatokat alakított ki, például a francia Société Radio Electrique volt igazgatójával, aki karbantartotta a rádióját, vagy egy párizsi üzletemberrel, aki a földalatti mozgalom harcosait alkalmazásba vette, hogy fedőtevékenységet biztosítson nekik. Noor egy szűk fürdőszobát is rádióállomássá tudott alakítani. A francia vécék víztartályához lánc vezetett, ami megfelelt antennának, a kódokat pedig a padlóra terített alsóneműjéről olvashatta le. „Operatív bázisa” egy orvos házában, a Richard Wallace boulevard 3-ban volt. Október elején a Gestapo lehallgatott bizonyos telefonhívásokat, amelyeket a Sablons 8804-es számú készüléken folytattak, s amelyek arra utaltak: egy ügynök működik. A szám Madeleine operációs bázisának száma volt. Már újjászervezett egy szabotőrcsoportot, amikor letartóztatták. A csoport föld alatti raktárra bukkant, amelyekben a németek a Brestbe szállítandó tengeralattjárótorpedókat tárolták, Madeleine pedig továbbította Londonnak a partizánok kérését: küldjenek nekik az új robbanóanyagból, amelyet mandulához hasonlatos édeskés illata miatt „marcipán”-nak hívtak. 254

A Gestapo Avenue Foch-i négyemeletes épületébe vitték, a legfelső emeletre, ahol a fontos ügynököket őrizték. A két kanadait, McAlistert és Pickersgillt ekkorra átvitték a Place des États-Unis 13-beli kínzókamrákba, ahol megpróbálták rákényszeríteni őket, hogy folytassák a rádióforgalmazást Bletchleyvel – immár a németek felügyelete alatt. A két férfi ellenállt, míg végül haláltáborokba szállították őket. Madeleine vallatásáról pontos ismereteink vannak, egyfelől a háborús bűnösök pereiből, másrészt a német tisztek háború utáni nyilatkozataiból. Egy szökési kísérlete során kis híján megölték. Vallatói igyekeztek elhitetni vele, hogy bajtársai már vallottak. A Gestapo tudott Buckmasterről. Részleteket mutattak a Baker Street hadműveleteiből, ami a lányt arra a feltételezésre késztette, hogy a szervezet vezetésében áruló van. A Baker Street harcba indult a németek ellen. Veszélyes párbaj volt ez, vaksötétben, láthatatlan fegyverekkel vívták. Bárki győz is, tudni lehetett, hogy ez ügynökök életébe kerül majd. A német térfélen Madeleine-ben különféle információtöredékek egymás mellé helyezése révén sikerült azt a benyomást kelteni, hogy a német kémelhárítás vezetői mindent tudnak. London, hogy megzavarja az ellenséget, ügyelt, hogy maga meg ne zavarodjék. Az adók némelyike, például a Pickersgill-féle Bertrand, továbbra is működött – német kézben. Vajon Madeleine-t is elfogták? Esetleg sikerül rávenniük az együttműködésre, ha szembesítik bajtársai „árulásával”? A Baker Streetet ezek az aggályok gyötörték, s a németek tudták ezt. A Baker Street is ismerte azonban a németek aggodalmait, és személyes jellegű dolgokat adott le a Bertrand-nak, hogy kiderítse, vajon Pickersgill nem német ellenőrzés alatt dolgozik-e, netán újra szabad, vagy pedig egyáltalán nem ő kezeli a készüléket? A Bertrand-t kezelő németek nem tudtak válaszolni a Pickersgillhez intézett kérdésekre, úgyhogy újra előszedték a rawiczi koncentrációs tábor bugyraiból, és visszavitték az Avenue Foch-ra. Beteg volt, csontig fogyott, és annyira leromlott, hogy szellemi funkciói is megsínylették. A Gestapo „felkarolta”. Kedves, fiatal német tisztek jó ételt, tiszta ruhát ajánlottak neki, s azt, hogy megszabadulhat az egész lidércnyomástól Nem fogadta el. Jóakaratuk jeléül felajánlották, hogy szórakozni viszik Párizs egyik mulatónegyedébe. Ezt is visszautasította. Kanadai volt, katona volt, s akár a kihallgatói, ő is fiatalember. Miért is nem látja jóindulatukat, hogy segíteni akarnak rajta, hogy mennyire sérti őket a viselkedése? – kérdezték.

255

Pickersgill alighanem tudta, mi várna rá utána. Ha elfogták is, önfegyelme nem tűnt el nyomtalanul, amivel még nagyobb katasztrófának sikerült elejét vennie. Véresen, az éhségtől félholtan, tudva, mire számíthat, ha újra Rawiczba viszik, ragaszkodott saját meggyőződéséhez és emlékezett kiképzői figyelmeztetésére: „Ha elfogják, minden trükköt bedobnak, hogy szóra bírják. A »meséjén« kívül ne mondjon egyebet, ehhez ragaszkodjék. Váltakozva próbálkoznak majd kegyetlenséggel és kedvességgel. Az utóbbi során megkísértik majd...” Ha Pickersgill megtört volna, magáról kellett volna beszélnie. Nem tudta, hogy Bletchley, megpróbálván ellenőrizni, önállóan tevékenykedik-e még, alkalmilag személyes jellegű dolgokat kérdezett, amelyekre csak ő tudott válaszolni, például családi élete ártatlan részleteiről. Elfogadhatott volna egy vacsorameghívást Párizs egyik feketepiaci éttermébe, s az álkedélyes hangulatban megemlíthette volna, hogy reggelire szereti a zabkását, hogy valaha biciklivel járt iskolába, és hogy az édesanyja Ottawában él... Nem tudta, mivel segítene, vagy nem segítene az elhárítóknak, akik fenn szerették volna tartani Londonnak azt a hitét, hogy a Bertrand-ot ő kezeli. Azt sem tudta, hogy a németek használják a Bertrand-t. Mivel nem tudott semmit, nem kockáztatott semmit, nem hátrált meg, résen volt. Tudta, hogy mások is fogságba estek, mert a vízvezetékcsöveken kopogással továbbították a hírt, nem tudta azonban, nem egy másik trükk-e ez is. Tudta, hogy egy lányt is vallatnak. Madeleine volna? Vajon vallott? Honnét tudnak a németek a hálózatról, amelynek a tevékenységébe Pickersgill is bekapcsolódni készült? Túl sok volt a kérdés, és egyre sem volt válasz. Az egyik kihallgatás során felkapott egy palackot, letörte a nyakát, az SSőr arcába vágott vele, majd kiugrott az első emeleti ablakból. A Bois de Boulogne-ig futott, amíg az őt ért golyóktól össze nem esett. Egy tekintetben mindenesetre hasznosnak bizonyult, amire annak idején kiképezték: az őr, akinek elvágta a torkát, meghalt. Pickersgillt a létező legjobb kórházi kezelésben részesítették, ezt súlyos lőtt sebei tették szükségessé. Ismét felajánlották neki a kooperációt, amit újfent elutasított. Végül kimondták rá a verdiktet: „Nacht und Nebel – Rückkehr unerwünscht” („Eltüntetni – visszatérése nemkívánatos”). Madeleine az Avenue Foch-on őrzött többi ügynökökkel együtt szökést kísérelt meg. Sikerült kitörniük a régi épület tetején át, és az éjszaka közepén, lapos tetőkön ugrálva menekültek. Gondosan megterveztek 256

mindent, de a biztonsági intézkedések meghiúsították a terveiket. Hans Kieffer SS-Sturmbannführer[13] táviratozott Berlinbe, hogy a lány elszántsága nem ismer határt, s hogy nem kezeskedhetik a fogságban tartásának sikeréért. A lányt átszállították a pforzheimi Feketeerdő fogházba. Madeleine halálára csak négy évvel a háború vége után derült fény, ami így is megtörte azt a hagyományt, hogy a brit titkos hadműveletek örökre titokban maradnak. Madeleine volt az egyik kivétel, akinek történetéből részletek kerültek nyilvánosságra. Ez különben téves következtetésekhez vezetett. 1949. április 5-én hosszú hallgatást tört meg a hír, amely tudtul adta, hogy megkapta a legnagyobb kitüntetést, amit csak brit alattvalónak odaítélhetnek – a György-keresztet: „... Párizsba érkezése után a Gestapo tömegesen letartóztatta az ellenállási csoport tagjait, amelyhez beosztották. Nem volt hajlandó elhagyni Franciaország legveszélyesebb és legfontosabb hírszerzői posztját, jóllehet, lett volna lehetősége visszatérni Angliába. Nem akarta kommunikációs lehetőség nélkül hagyni francia bajtársait, s remélte, hogy újjászervezheti csoportját. A Gestapónak teljes személyleírása volt róla, de csak a fedőnevét – a Madeleine-t – ismerte. Nagy erőkkel igyekeztek kézre keríteni, hogy elvágják a kapcsolattartás utolsó lehetőségét Londonnal. Három és fél hónap múltán a Gestapo megtudta, hol tartózkodik és az Avenue Foch-i főhadiszállásukra vitték. Megtalálták kódjegyzékét és módjuk nyílt rá, hogy kapcsolatba lépjenek Londonnal. Rá akarták bírni az együttműködésre, de ő mindenfajta információt megtagadott tőlük...” Ő volt az első Baker Street-i ügynök, akit a nácik koncentrációs táborba küldtek. A „különösen veszélyes” minősítést kapta, éjjel-nappal bilincsben, a falhoz láncolva őrizték. Ebben a teljes elszigeteltségben tartották tíz hónapig – akár egy veszedelmes fenevadat. Ennek ellenére megtagadott mindenféle felvilágosítást munkájáról és bajtársairól. „Három másik társával együtt 1944. szeptember 12-én a dachaui haláltáborba vitték. Megérkezésük után a krematóriumnál agyonlőtték.” „A francia ellenállásnak összesen 24 ezer tagját végezték ki. A haláltáborokba deportált 115 ezer fő közül 40 ezren tértek vissza, a testi 257

leromlottság különféle állapotaiban” – jelentette később Stephenson. Azok közül, akik elszántan harcoltak az ellenséggel, 30 ezren estek el. A szörnyű veszteségekre csak a háború után derült napfény. Pickersgill naplója révén bátyja, Jack, a kanadai kormány minisztere rekonstruálni tudta a teljes tragédiát. Sok-sok lányt vetettek be ügynöki feladatokra. Hannát, akit Tito területén dobtak le, hogy segítse életben maradt zsidó testvéreinek menekülését, Odette-et, aki két kisgyerekét hagyta Kensingtonban, hogy végül a Gestapo kínzókamrájában végezze. „1941-ben még nem tudtuk, milyen borzalmaknak lesznek kitéve ezek a lányok” – mondta Stephenson. A Roosevelt-féle „demokrácia arzenálja” többet tett, mint hogy bátorságot öntött ezekbe a Madeleine-vágású lányokba, akik dacoltak kínzóikkal, míg csak el nem jött értük a megváltó halál. Önfeláldozásuk és személyes kockázatvállalásuk akkor mutatkozik meg igazi nagyságában, ha szemügyre vesszük önállóságukat, személyes bátorságukat. Mivel az elnök tudott ezekről a magányos, hősies akciókról, érezte, ő sem tehet kevesebbet.

258

Harmadik rész VÁDOLHATÓ LÉPÉSEK „Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy a briteket vereség fenyegeti, hacsak az Egyesült Államok megfelelő segítséget nem küld az Egyesült Királyság kikötőibe...” Frank Knox amerikai haditengerészeti miniszter 1941 áprilisóban keti feljegyzése Roosevelt elnök számára „Szeretnénk, ha a legnagyobb titokban tájékoztatnának bennünket a konvojok mozgásáról, hogy őrjáratozó egységeink kikerülhessék egy agresszív ország hajóit...” Franklin Roosevelt feljegyzése a Rettenthetetlen és Winston Churchill számára 1941 áprilisában

259

28. – Felbukkan vajon a Bismarck a Karib-tengeren? Van ott néhány tengeralattjárónk. Rendeljük el, hogy támadják meg és süllyesszék el? Gondolja, hogy az emberek követelnék a felelősségre vonásomat? – Ezeket a szavakat Robert Sherwood szerint Roosevelt mondta 1941. május 24-én. A BSC dokumentumai is említik ezt a beszélgetést, megjegyezve, hogy az amerikaiak szerint az angolok ez idő tájt gyengén szerepeltek az ellenséggel vívott harcban, ismét megnehezítve Roosevelt számára, hogy túl nyíltan támogassa őket. Az elnök titokban tartotta a semlegessági törvény legkirívóbb megsértését, amely a brit haditengerészeti annalesekben feljegyzett legfényesebb újkori diadalhoz vezetett. A Bismarckot, a német hadiflotta büszkeségét, az akkor létező legerősebb hadihajót a haditengerészet történetének leghosszabb üldözéses ütközetében elsüllyesztették. Az akcióban a hadviselés minden eszközét harcba vetették, titkos ügynököktől a repülőről ledobott torpedókig. A kor legmodernebb elektronikai eszközeit is felhasználták. Mielőtt a Bismarckot utolérte volna a sorsa, az elnök azon tűnődött: lehet, hogy minden idők legnagyobb szabású tengeri hőskölteménye szörnyű, talán végzetes brit vereséggel végződik? A Bismarck kifutott, s azzal eltűnt. Anglia jövője azon múlott, sikeres lesz-e a légifelderítés utolsó, kétségbeesett keresőakciója. Roosevelt akkor kapcsolódott be az eseményekbe, amikor az óriás elhagyta a Balti-tengert, és tombolása első percében elsüllyesztette a világ leghíresebb hadihajóját, „Anglia hatalmát, a Hoodot”, ahogyan akkoriban emlegették. A Hood 90 tiszttel és 1400 tengerésszel jeges hullámsírba merült Izlandtól északnyugatra. Egy úszóakna robbantotta fel a lőszerraktárait. Az ezután következő hőseposzban kulcsszerepet játszottak az amerikaiak haditengerészeti és hírszerzési akciói, amelyekre azonban hivatalosan nem is került sor... Nem utolsósorban az Egyesült Államoknak köszönhető, hogy sikerült bosszút állni a Hoodért, s elhárítani egy olyan katasztrófát, amelynek következményei ma is beláthatatlanok. Azt, hogy a helyzet válságosra fordult, az elnök egy táviratból tudta meg, melyet a Rettenthetetlen a Baker Street-i Szabadcsapat egyik tagja, Odd Starheim útján küldött. Stephensonnak ez a munkatársa egy norvég hajótulajdonos fia volt, akinek sikerült elmenekülnie a náci megszállás elől, 260

s aktívan részt vett a norvég ellenállási erők harcában. Először azzal a csoporttal tevékenykedett, amely a német atomkutatás norvégiai nehézvízutánpótlását készült felszámolni. 1941. május huszonegyedikén két német hadihajóra figyelt fel a norvég parti vizek egy zárt zónájában, ahol csak az atomkutatással kapcsolatos szállításokat végző vízi járművek közlekedhettek. Vállalta a kockázatot, hogy ezt rádión közli a BSC norvégiai szekciójával. Rövid leírása („két nagy hadihajó”) elég volt a londoni Admiralitás számára, hogy feltételezze: a két eltűnt óriás, a Bismarck és a Prinz Eugen kifutni készül az Atlanti-óceánra. Ha sikerül csatlakozniuk a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálókhoz, „ez megfordíthatja a háború teljes menetét”, üzente Churchill Rooseveltnek. A Gneisenau és a Scharnhorst csak az utolsó két hónapban 115622 tonnányi hajóteret süllyesztett el portyáikon. Ez akkora veszteség volt, hogy Churchill félt: elvághatják Anglia létfontosságú utánpótlási vonalait. Ennek veszélye azon a szerda reggelen többszörösére nőtt. A két újonnan útnak indított leviathán közvetlenül fenyegette az angolok nyítt tengeren hajózó tizenegy konvoját, hosszabb távon pedig az Angliába irányuló tengeri szállítást. Másnap az Ultra elfogta és megfejtette Hitler egy rádiótáviratát, amelyet Erich Raeder admirálisnak küldött. A német flotta a szigetország tengeri összeköttetéseinek szétzilálására készült. A Führer nem tudhatta, hogy két új csatahajó, a Prince of Wales, valamint a Hood és további hat romboló is kifutott, s teljes gőzzel haladnak előre, hogy csatlakozzanak a két brit cirkálóhoz, amely annak a norvég fjordnak a közelében várakozik, ahol a két német tengeri gigászt észlelték. Az akció folyamán az angolok nyolc csatahajót, két repülő-hordozót, tizenegy cirkálót, huszonegy rombolót, hat tengeralattjárót, több repülőszázadot, valamint az amerikai haditengerészet egy zászlósát, Leonard Smithet vetették harcba. Smith zászlós, aki Missouri termékeny tájairól származott, egyike volt annak a nyolcvan amerikai haditengerészeti pilótának, akiket PBY Catalina hidroplánokkal együtt Stephenson sürgető kérésére Roosevelt adott kölcsön. A nagy hatótávolságú, több célra felhasználható gépek a legalkalmasabb légi fegyvernek bizonyultak a portyázó német hajók ellen. Angliának sem ilyen gépei, sem ezeket vezetni tudó pilótái, sem hozzájuk való rádiókészülékei nem voltak. Annak titkát, hogy milyen szerepet játszott Smith a Bismarck elsüllyesztésében, mindmáig hivatalos dossziék őrizték. Hitler rádiótáviratának délutánján a Királyi Haditengerészet gépei a 261

vastag felhőzet ellenére elindultak afelé a fjord felé, ahol a feltételezések szerint a Bismarck és a Prinz Eugen lapultak. A pilóták azt kockáztatták, hogy sziklába vagy hegycsúcsokba ütköznek. Az eső, a köd és a viharfelhők miatt a látótávolság nulla volt. Rossz hírekkel tértek vissza: mind a két német hadihajónak nyoma veszett. Május 22-én, csütörtökön Rooseveltet arról informálták, hogy Churchill minden idejét az Admiralitás hadműveleti termében tölti, és a Bismarck utáni hajtóvadászatot irányítja. Ez a hajó volt a kettő közül a veszélyesebbik. Erre a fenyegetésre azonban a valóságban csak időnként fordíthatott teljes figyelmet. A Királyi Haditengerészet ugyanis súlyos veszteségeket szenvedett a Földközi-tengeren. Elsüllyesztették a Kelly rombolót is, amelynek kapitányát, Lord Louis Mountbattent épphogy sikerült megmenteni. Mindez kétségessé tette, tudják-e tartani a britek Kairó körüli állásaikat. Scapa Flow-ban, a találó nevű skóciai Warth-foktól (neve haragot jelent) keletre a Honi Flotta parancsnoka úgy döntött, nagy erőkkel megkísérli elállni a németek lehetséges menekülési útvonalait. Az apró termetű, éles eszű Sir John Tovey tengernagy, aki kedvelte az amerikaiakat, és utálta a fejbólintójánosokat, ismerte Rooseveltet még az első világháború idejéből, ő maga a jütlandi csatában egy romboló parancsnoka volt. Most az új csatahajón, az V. György királyon „lengett admirálisi zászlaja. „Zűrös hétvégénk lesz, úgy tűnik” – üzente Churchillnek. Számára a hajózás történetének legzűrösebb hétvégéje már szombaton hajnalban megkezdődött. A számos hajó közül a Hood és a Prince of Wales akadt rá a Bismarckra, s azonnal felvették vele a harcot. Hajnali három óra ötvenkét perckor a Hood leadta első össztüzét, amit a Bismarck viszonzott. Közvetlenül ezután az angol hadihajó belefutott egy sor összekapcsolt tizenöt inches aknába. Az ellenség meglepően pontosan lőtt. Egy telitalálat átütötte a Hood páncélját és a lövedék behatolt egy lőszerraktárba. Hatalmas detonáció roppantotta ketté a hajót, s három perc múlva a felszínen csak némi törmelék és három túlélő emlékeztetett rá. A Prince of Walest is eltalálták, és sérülése olyan természetű volt, hogy csak a visszavonulás révén kerülhette el a megsemmisülést. Már a Bismarck sem volt sértetlen, de nem vált harcképtelenné. Az összecsapás híre világszerte akkora megdöbbenést keltett, hogy az adásokat vevő állomások kérték az ismétlést. „Elsüllyedt a Hood? – kiáltott állítólag Roosevelt. – Vége a brit 262

nagyhatalomnak.” A Bismarcknak és a Prinz Eugennek nyoma veszett az atlanti vizeken. A tetejében baljós hírek érkeztek a háború többi frontjairól is. Az egyik parancsnok jelentette Churchillnek, hogy, a közép-keleti helyzet reménytelen, egy másik közölte, hogy a földközi-tengeri flottára a tengelyhatalmak a Kréta körüli hadmozdulatok során kíméletlen, súlyos csapást mértek. Tovey azután jelentette, hogy a Bismarck ismét kijátszotta üldözőit, és eltűnt a víztükörről... Alexander Cadogan külügyminiszter így érzékeltette a háborús kabinet légkörét: „Winston kis híján feladta... bár ebben volt valami színészkedés is!” Színpadias dolgokra a Fehér Házban is sor került. – Mindenféle spekulációk folytak – mesélte Stephenson. – Némelyek úgy vélték, hogy a németek még New York kikötőjét is elaknásíthatják, hogy aztán elhajózzanak Dél-Amerikába, nagydobra verni... Roosevelt úgy vélte, a Bismarck esetleg elfoglalja a Karib-tengeri Martinique-ot, amely a vichyi Franciaországhoz tartozott. Az járt a fejében, hogy elrendeli: amerikai tengeralattjárók süllyesszék el. Robert Sherwood így írja le ezt Roosevelt és Hopkins című könyvében: Roosevelt olyan tárgyilagos, sőt nemtörődöm hangnemet ütött meg, hogy az ember azt hihette, időgépesdiről fantáziái. Mondjuk ilyesféleképpen: „Mi lenne, ha egyszer csak a tizenharmadik században találnánk magunkat?” Eközben ott volt a valóság, a gyilkos hiajó, amely kiszámíthatatlanul vágtatott előre, s amelyet egy olyan ember irányított, aki zseni volt vagy őrült, esetleg mindkettő, s amely megfordíthatta a történelem menetét. Az Egyesült Államok elnöke pedig nyomasztó nyugalommal ült, s azon töprengett, milyen hírt kap legközelebb a tengerekről, s vajon mit tegyen majd válaszképpen. Az Ovális Irodában, az íróasztalánál ült, kigombolt zakóban. Nagyon meleg nap volt... Az ablakok tárva-nyitva. A délnyugati oldalon egy nagy magnóliafa állt, amelyet állítólag Andrew Jackson ültetett. Nagy fehér virágok borították, és citroméhoz hasonló illatuk beáradt a dolgozószobába. Az ablakból Virginia felé nyílt kilátás, amely, amikor Lincoln lakott ebben a házban, ellenséges terület volt. Roosevelt azonban azon töprengett, vajon nem vonják-e majd felelősségre. A kortársi összefoglalók nem tesznek említést arról a szerepről, amelyet a 263

bekövetkező eseményekben az amerikaiak játszottak. Az angolok még jóval a háború után is attól tartottak, hogy valamelyik amerikai kormány esetleg megtagadja a hírszerzési együttműködést, nehogy ez a kooperáció később kiderüljön. A Királyi Haditengerészet, hagyományaival ellentétben, a titkosszolgálat módszeréhez híven, nem adott szükségtelenül részletes tájékoztatást a csata állásáról – a cél a valóságos helyzet eltitkolása volt. 1941. május 25-én a brit Admiralitás elrendelte, hogy az Atlanti-óceánon cirkáló angol hajók vegyenek fel olyan alakzatot, hogy bármerre induljon is el a Bismarck, feltétlenül beléjük ütközzön. Gibraltárból kifutott a H-Erő, amelyet Sir James Sommerville ellentengernagy irányított a Renown cirkálóról. Ehhez a flottakötelékhez az Ark Royal repülőhordozó és hat romboló tartozott. A Rodney és a Ramillies otthagyták a konvojokat, amelyeket kísértek, és Izland déli partjai felé fordultak. Kanadai és amerikai kikötők közelében további hadihajók tartózkodtak. A Bismarck nyomába eredt a Victorious repülőhordozó, fedélzetén öreg Swordfish torpedóvető repülőgépekkel. A Swordfishek meglepő alkotmányok voltak. Fából és vászonból épültek, feszítőhuzalok hálózták be őket, merev futóműveiket nem lehetett behúzni. Azonban ezekbe építették be az első fedélzeti radart, s a németek erről nem tudtak. S bár mindez a Londonban sakkjátékosok módjára összegyűlt brit flottaparancsnokok rendelkezésére állt, s minden, a térképen tett lépésük azonnal a valóságban is megtörtént a messzeségben, a Bismarckra még mindig nem sikerült rábukkanni. A szörnyeteg harminc órára eltűnt ezek elől az erők elől. Ennek az időszaknak az elején még elküldött egy harmincperces jelentést Németországnak. Roosevel tekkor adott parancsot az összes amerikai rádióiránymérő állomásnak, hogy figyeljék, honnét jönnek a jelek. A BSC dokumentumai szerint ezek a megfigyelőposztok rendkívül hatékonyan dolgoztak. Közéjük tartozott a Szövetségi Hírközlési Bizottság Rádióhírszerzési Divíziója, amelynek elsődleges feladata az engedély nélküli adók tettenérése volt. Nem hivatalosan azonban lehallgattak európai eredetű rádióadásokat is, amelyeket aztán továbbítottak a BSC-nek. Amikor a Bismarck megtörte a csendet, ezek az állomások meghatározták a helyzetét. A londoni Admiralításra e forrásokból, valamint a brit megfigyelőposztok távgépíróin és telefonjain információk tömege érkezett. Vasárnap reggel fél kilenckor a Bismarck egy harmincperces adása lehetővé tette, hogy kiszámítsák: amióta utoljára látták, délkelet felé haladt.

264

Az adatokat azonban az V. György királyon tévesen vitték térképre, s a brit flotta, feltételezve, hogy az ellenség az ellenkező irányban keresendő, visszaindult az Északi-tenger felé. Vasárnap estére azonban rájöttek a tévedésre, és az üldözők tapasztalhatták, hogy a Bismarck egy, a Biscayaiöbölben fekvő francia kikötő felé tart. A briteknek nehézségük támadt a tévedésből: a rossz irányban keresgélő Honi Flotta üzemanyag-tartalékai kifogyóban voltak. A helyzetet az amerikai parti őrség-hajója, a Modoc mentette meg. A Modoc állítólag meteorológiai megfigyeléseket végzett. Hogy éppen a Biscayai-öbölben? Nos, a legénységnek így kellett válaszolnia, ha egy kíváncsi német éppen ezt kérdezte volna. A Modoc hordta szét Rooseveit parancsát is, amelyben felszólított minden amerikai hajót, hogy kutassanak a német támadások túlélői után. Vasárnap este az amerikaiak rendkívüli dolgot láttak: a látóhatár felett felbukkantak a Bismarck ágyútornyai, majd lassan újra eltűntek. A Modoc azonnal leadta a hírt. Közvetlenül éjfél után egy Catalina, amelyet az Egyesült Államok kölcsönzött az angol parti parancsnokságnak, elhagyta az észak-írországi Londonderry kikötőjét, hogy csatlakozzék a kereséshez. A fegyvertelen bombázót Smith tengerészzászlós vezette, a legénység részben angolokból, részben amerikaiakból állt. Folyamatosan dél felé haladtak, és hat óra múlva elérték a térséget, ahol a Modoc tartózkodott. Ekkorra a Bismarck tökéletesen összezavarta az Admiralitás hadműveleti termében tartózkodókat, és olyan sikeresen rázta le üldözőit, hogy már majdnem szárazföldi telepítésű német vadászgépek védelmét kérhette. Az erősen őrzött francia kikötők is a közelben voltak, Hétfőn reggel nyolc harminckor, pontosan huszonnégy órával azután, hogy a Bismarck könnyelműen használta a rádióját, alkalmat adva ezzel a briteknek, hogy rábukkanjanak, Smith zászlósnak úgy tűnt, a sűrű felhők egy résén át egy hadihajót lát. A többrétegű felhőzet miatt a látási viszonyok rosszak voltak. Nem tudott magasabbra emelkedni, hogy újra megpillantsa a távoli hajót, de lejjebb sem ereszkedhetett, mert akkor még ennyit sem látott volna. Úgy döntött, az esőfelhőkön át aláereszkedik, s miközben vakon repült, a műszereire összpontosított. Hirtelen újra tiszta levegőben repült. Csaknem közvetlenül előtte, rémisztőén közel, ott úszott a Bismarck, 265

amelynek tüzérei rögtön lőni is kezdtek a Catalinára. Gyorsan reagáltak és jól céloztak, mert a Hood elsüllyesztése utáni heves összecsapásokban már Swordfish torpedóvető repülők támadását is elhárították. A Swordfish olyan lassú volt, hogy a német tüzérek túlbecsülték a sebességét, mert nem hitték, hogy létezik katonai repülőgép, amely lassabban repül száz csomónál. Bár a Bismarckot a hosszú, sikeres bújócska után meglepte a repülő felbukkanása, készen állott a harcra. A szintén meglehetősen lassú Catalina megmegremegett a robbanások lökéshullámaitól és a repeszek becsapódásaitól. Smith sebesen megfordult, és az ellenkező irányban eltűnt a felhőkben. Másodperceken belül a londoni Hadműveleti Hírszerző Központban volt az üzenete, amely megpecsételte a Bismarck sorsát: CSATAHAJÓ ÖTMÉRFÖLDES SEBESSÉGGEL HALAD 150°-TÓL 240° FELÉ. AZ ÉN HELYZETEM 49' 33” HOSSZÚSÁGI, 21' 47” SZÉLESSÉGI FOK. Az Ark Royal repülőhordozón tizenöt esetlen külsejű Swordfisht töltöttek fel üzemanyaggal és munícióval. Déltájban emelkedtek fel a startfedélzetről, és szinte azonnal el is tűntek az esőben, az alacsony felhőzetben és a ködben. A megfelelő időpontban primitív radarjaik képernyőjén megjelent valami. Az első hullám leereszkedett, és a pilóták káromkodtak, amikor látták, hogy torpedóik a vízre csapódva felrobbannak. Most a második hullám támadott. Ezek a torpedók már működtek, a pilóták azonban döbbenten látták, hogy saját hajót rohamoznak – a Sheffield cirkálót, amely azonban szerencsére észrevette a torpedókat, és igyekezett kitérni. – A Bismarck után folytatott hajtóvadászat katasztrófák, tévedések és hibák sorozata volt – emlékezett utóbb egy pilóta. – Az, hogy a Sheffieldet kis híján elsüllyesztették, megmutatta, milyen veszélyes ilyen kezdetleges radarokra hagyatkozni, s kiderült, hogy a mágneses érzékelők, melyeket egyes torpedókra szereltek, nem működnek. A Honi Flotta olyan sokáig tartott rossz irányba, hogy az V. György király kivételével az összes hajó üzemanyaga elfogyott, és kénytelenek voltak kiszállni a harcból. A londoni központban nagy volt a felbolydulás. Bletchley jelentette, hogy hirtelen szokatlanul nagy rádióforgalom indult be a német haditengerészeti csatornákon a franciaországi Nyugati Hadseregcsoporttal. Ez a többi hírszerzési adattal együtt arra mutatott, hogy a Bismarck biztonságos francia 266

kikötőbe tart, mivel egy korábbi sérülés miatt szivárog belőle az olaj. A német rádióforgalmazásból kiderült: a német tengeri és légierők a Bismarck segítségére sietnek, hogy partot érhessen Franciaországban. Smith tengerészzászlós jelentését a Bismarck helyzetéről vette a 4. rombolóflottilla is, amely brit csapatszállító konvojokat kísért. A Cossack, Maori, Zulu, Sikh rombolók és a lengyel Piorun támadásba lendültek, szétszóródtak, miközben a viharos tenger tornyosuló hullámait hasították. Messze a Bismarck mögött haladt az V. György király, az egyetlen hajó a Honi Flottából, amely még részt tudott venni a vadászatban. Kénytelen volt azonban jelenteni Londonnak, hogy amennyiben az ellenség éjfélig nem csökkenti a sebességét, üzemanyaghiány miatt vissza kell fordulnia. Estefelé újra elindították az Ark Royal Swordfisheit. Miután rábukkantak a Sheffieldre, amely most tizenkét mérfölddel a Bismarck mögött haladt, továbbrepültek az ellenség irányába. A viharos erősségű szél és a gyenge látási viszonyok nem tették lehetővé, hogy a torpedóbombázók egyszerre támadjanak. Tréfásan hálószatyornak nevezték őket, mivel úgy tűnt, a huzalok tartják össze a gépeket, ennek ellenére határozottan tartós szerkezetek voltak. Egyenként érkeztek a Bismarck fölé, és valamivel több mint kilencven mérföldes, méltóságteljes tempóban repülve egyes támadásokat hajtottak végre ellene. Fékezte őket a szembefújó szél, és sebességükből „lejött” a német hadihajóé is, így a támadás valamelyik szakaszában minden gépet elért a Bismarck félelmetes ágyúinak tüze. Az egyik torpedó tönkretette a csatahajó két hatalmas kormánylapátját, és megrongálta a propellerjeit. A behemót végül kormányozhatatlanná vált. Három órával a maga kitűzte határidő előtt, Tovey tengernagy elérte, amit akart – a Bismarck sebessége csökkent. A sötétség beálltakor a 4. rombolóflottilla megközelítette a rokkant hajót. A sötétben, a háborgó tengeren a brit hajók körülvették a béna óriást, és felkészültek, hogy torpedókat lőjenek ki rá. Hajnalban megjelent az V. György király. Tovey ismét tapasztalhatta, hogy a németek képesek olyan hajót építeni, amelyet szinte nem fog az ágyútűz, de lövegei végül is egyenként elhallgattak. Még a víz színén volt. Tovey attól félt, hogy az akciót nem tudják befejezni, ezért parancsot adott az összes torpedóval rendelkező hajónak, hogy közelítsék meg a Bismarckot, és süllyesszék el. A feladat a Dorsetshire cirkálónak jutott, amely épp egy Nyugat-Afrikából indított konvojt kísért, amikor vette Smith zászlós Catalinájának rövid 267

jelentését. Azonnal irányba fordult, és elindult északnyugat felé, hogy megtegye a hatszáz mérföldes utat. A hadihajók kapitányainak íratlan privilégiuma volt, hogy „oda tartsanak, ahonnét az ágyúdörgés hallatszik”. Május 27-én, kedden reggel nyolc óra negyven perckor a Bismarck lassan oldalára dőlt a Dorsetshire „kegyelemdöfésétől”. A nagy csatahajó kétezer fős személyzétéből 104 élte túl a támadást. A nyolcnapos, a Baltikumtól a sarkköri vizeken át a Biscayai-öbölig tartó hajsza során, összesen 4100 tengerész szállt hullámsírba. Churchill közben igyekezett felkészíteni a parlamentet a mindenünnen érkező rossz, hírekre. Amikor belépett a Házba, még csak annyit tudott, hogy a Bismarckot esetleg elkapják. – Az a szándékunk..., hogy ezt a hajót hamarosan kikapcsoljuk. Ettől a hajótó meg kell szabadulnunk – mondta, ám ekkor meglátta, hogy valaki egy papírlapot lenget. A miniszterelnök, félbeszakította beszédét, és lezökkent a székébe. A levegőben a végzet szárnyai suhogtak. Kezébe csúsztatták a papírt, mire ismét felemelkedett. – Engedelmet kérek, elnök úr – mondta. – Most kaptam a hírt, hogy a Bismarck elsüllyedt. Az alsóház szinte egy emberként lélegzett fel. Mintha friss szellő áramlott volna a padsorok közé. Roosevelt, mint „egyik volt haditengerészeti személy a másiknak”, táviratban fejezte ki szerencsekívánatait. Az üzenet a BSC közvetítésével érkezett. A titkosszolgálat csatolt hozzá egy kissé ünneprontó feljegyzést, amelyben sajnálkoztak, hogy bár fényes győzelem született, Amerika beledermedt – hivatalosan legalábbis – békés és értetlen moccanatlanságába. Raeder tengernagy szerint a csatának „döntő szerepe volt a tengeri háború megnyerésében”. De nemcsak abban – ez az ütközet döntő lélektani hatást gyakorolt Roosevelt elnökre is. Beszédet mondott, amelyből úgy tűnt, Amerika fellép a németek minden kísérlete ellen, amelyet az Atlanti-óceán északi részén a britek utánpótlási vonalainak elvágására tesznek. Bejelentette, hogy a nemzet a harckészültség állapotába lépett. Amikor a nyilvánosság reakciója figyelmeztette, hogy ismét túl nyíltan nyilvánított véleményt, a támogatást a BSC csatornáira terelte. Amerikaiak inváziója indult el Angliába: „tanácsadók” – a majdani expedíciós hadsereg magja. Smith tengerészzászlós átvezénylésének és gyors bevetésének titkát a 268

Közügyek Feljegyzésének Irodája őrizte, amely a tizenegyedik század óta minden okiratot tárolt, amelynek köze volt a központi kormány, valamint az angliai és a walesi bíróságok tevékenységéhez, s e titok harminckét éven át nem is látott napvilágot. Csak ekkor bukkantak rá a kutatók egy feljegyzésben Smith szerepének említésére. Ez arra a létfontosságú pillanatra vonatkozott, amikor ismét megtalálták a Bismarckot, s az, amerikai PBY Catalina legénységének bátorságát méltatta. A történészeknek sejtelmük sem volt a titkos megegyezésről, amelynek révén amerikai fegyveres erők vettek részt angol hadműveletekben, s az amerikai kormány költségére angol szervezetekhez csatlakoztak. Egyikük a következő száraz kommentárt vetette papírra: „Nem nagyon tudom, mit kerestek ezek az amerikai tisztek a repülőgépen. Mindenesetre úgy vélem, az Admiralitás jól tenné, ha elismerné a szolgálataikat.” Smith zászlósnak és a többi amerikainak azonban semmiféle elismerésben nem volt részük, azon egyszerű oknál fogva, hogy a lényeget tekintve törvényellenesen jártak el, még akkor is, ha segítségére siettek az elnöknek – mint bűnpártolók. Hogy milyen feszültségben éltek a „majdnem háborús” hadműveletekben bevetett amerikai haditengerészek, kitetszik Samuel Eliot Morison, az amerikai flotta történészének szavaiból: „Tilos volt beszélniök bármiről, amit tapasztaltak... A tény, hogy harci moráljuk kiemelkedő volt a majdnem háborúnak ebben a nehéz szakaszában, bizonyítja intelligenciájukat, fegyelmezettségüket és bátorságukat.” Stephenson elmondta: kevéssel azelőtt, hogy Roosevelt eldöntötte: annyi flottatámogatást ad a briteknek, amennyit csak szerezni tud, dokumentumokat küldött az elnöknek, melyek a Lusitania személyszállító gőzös 1915 májusában történt megtorpedózására vonatkoztak. Ennek az eseménynek nagy szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok hadba lépett az I. világháborúban. Régi kérdés volt, vajon nem Churchill, az Admiralitás akkori első lordja irányította-e úgy az eseményeket, hogy úgy lássék: a németek hidegvérrel végeztek egy személyszállító hajóval. Fennállt a gyanú, hogy a Lusitania fegyvert és lőszert szállított. Az eredeti rakománylevél a hajóval együtt odaveszett. A másolatait azonban megkapta Woodrow Wilson, aki lepecsételt borítékba zárta őket, amelyre ráírta: CSAK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE SAJÁT KEZŰ FELBONTÁSÁRA. Ezekből kiderült, hogy a rakományban volt kétszáz tonna lőszer is, éppen elégendő ahhoz, hogy a hajó U-Bootok 269

támadásainak célpontjává váljon. Ez a vitatott bizonyíték Roosevelt személyes papírjai közé került. Ha valóban. az eredeti rakománylevél másolata volt, a Lusitania elsüllyesztésének hivatalos változata elmulasztotta megemlíteni, hogy a Lusitania lőszerszállító hajó volt. Az Admiralitás egyébként akkoriban Churchill megbízásából azt javasolta a brit hajótulajdonosoknak, hogy ne tüntessék fel a hajón az anyakikötőt. A Lusitania tulajdonosai odáig mentek, hogy amerikai zászló alatt hajóztak, hogy a hajó semleges állam járművének lássék. Az igazi papírok eltitkolása alighanem kísérlet lehetett, hogy megtörjék azoknak az amerikaiaknak az ellenállását, akik nem szerették volna, ha ennek a hajónak az elsüllyesztése a háborúba való belépés indokául szolgálna. Bármi volt is az igazság a Lusitania ügyében, többé senki sem mondott ellent Churchillnek a tengeralattjáró-fenyegetéssel kapcsolatban. A Világválság című könyvében azt írja: az 1914-18 közti tengeralattjáróháború eleve magában hordta a veszélyt, hogy Németország konfliktusba keveredik a nagyhatalmakkal, mivel az U-Bootok egyre gyakrabban a víz felszíne alól lőtték ki a torpedókat, amivel semleges hajók elsüllyesztését és legénységük vízbe veszejtését kockáztatták. Úgy gondolta, azáltal, hogy Németország vállalta ezt a kockázatot, mindenre rászolgált, amit kapott. Vajon mit gondolhatott Roosevelt elnök, amikor a Lusitania elsüllyesztésének huszonhatodik évfordulóján újra áttanulmányozta az ügyet? Mi járt a fejében? – Sohasem tudjuk meg – mondta Stephenson. – A Bismarck minden egyebet kivert a fejünkből, és a Lusitania-papírokat ismét félretették. Egy elnök azonban egy pillantást vethetett valamire, ami befolyásolta egy másik elnök cselekedeteit. A Bismarck pusztulása egybeesett azzal, hogy az amerikai rádióhírszerzés szorosabban együttműködött a britekkel. A New York-i Fifth Avenue gyalogosai, akik a reggeli lapokban olvashattak a nagy tengeri ütközetről, nem is sejtették, milyen közel vannak az ügy egyik létfontosságú helyszínéhez. A BSC rádióforgalmazás-cserével foglalkozó szekciója FBIcsatornákon át kapcsolatban volt az amerikai haditengerészet és parti őrség megfigyelőállomásaival, s az onnan kapott anyagokat megküldte az angliai Rádiós Biztonsági Szolgálatnak. Az együttműködés kezdeti formája nem volt elég hatékony. A német csatahajó üldözését és elsüllyesztését fiaskó és félreértések kísérték, de kiderült belőle az is, milyen haszonnal járhat, ha a 270

Föld különböző pontjain működő angol és amerikai rádiófigyelő posztok begyűjtött adásait rendszeresen elemzik. A forgalmazás-analízis a BSC koordinációs tevékenységének lényeges részévé vált. A szervezet történészei megjegyzik, hogy „a rádiótáviratok megfejtése nem az egyedüli mód az ellenség szándékainak kiderítésére... értesülések szerezhetők a forgalmazás-analízis révén az üzenet külső jegyeiből is.” A Bismarck üldözése meggyőzte az amerikai haditengerészet vezetőit, hogy a britek, ha szorítja is őket az idő, és kevés is a felszerelésük, azért még leleményesek. Láthatták, hogy a tengeri háború kimenetelét lényegesen befolyásolják a forgalmazáselemzők, ezeknek azonban munkájukhoz nagy mennyiségű alapanyagra van szükségük. Az amerikai haditengerészet, látva a Japán felől fenyegető veszélyt, felismerte, hogy érdemes hozzájutni mindahhoz, amit a csendes-óceáni térség minden pontján működő brit megfigyelőállomások összegyűjtenek. Amióta kanadai megfigyelők nagyszámú kódolt japán adást hallgattak le, Washington belátta, hogy az amerikai haditengerészetnek, cserébe az információkért, segítenie kell a kanadaiakat, hogy kiépítsék haderejüket. A német tengeralattjáró-parancsnokok zavarba jöttek, amikor a stratégiai jelentőségű Szent Lőrinc-öbölben hirtelen megnőtt a kanadai haditengerészet tengeralattjáró-elhárító őrjáratainak száma. Az igazság az volt, hogy ezt a nagy amerikai hajókból álló rögtönzött flottát kanadai polgárok vásárolták össze. Ezen a módon már a háború elején sikerült megkerülni azt az amerikai törvényt, mely szerint tilos a fegyverek eladása a hadviselő feleknek, s a módszer a továbbiakban is hasznosnak bizonyult arra, hogy amerikai felszerelések Kanadába és Angliába jussanak. A németek sohasem szerezhettek hiteles információkat az északamerikai partokat védő erőkről. Még akkor sem jöttek rá, hogy a Szent Lőrinc-öblöt védő Raccoon hadihajó egy átfestett amerikai luxusjacht, amikor megtorpedózták. Néha maguk az új kanadai „tulajdonosok” sem igen értették, mi folyik körülöttük. Egy ideig megengedték nekik, hogy vezessék az amerikai hajókat, hogy „a dolog minél jobban hasonlítson a valósághoz”, majd átfestették és felfegyverezték járműveiket. A történetet egy vörös képű kanadai mondta el egy tengeri utazás során. „A saját istenverte kapitányom hajtott el a saját hajóm hídjáról!” Mire az amerikai bürokrácia közbelépett, tizenhárom ilyen hajót vásároltak meg.

271

A tizennegyediket maga Roosevelt elnök vette meg, amire személyesen Hugh Keenlyside kérte meg, aki Kanadát képviselte a Kanadai-Amerikai Állandó Védelmi és Segítségadási Bizottságban. A Rettenthetetlen szervezete felfedezte, hogy a németek a kanadai partnál két francia fennhatóság alatt levő szigetet felhasználnak bázisok létesítésére a Szent Lőrinc-öbölben. A Királyi Kanadai Haditengerészetnek hivatalosan csak tíz hadra fogható hajója volt, ezt azonban egyik napról a másikra sikerült megduplázniuk. Az új hajók kényelmi felszereléseit kereső és kommunikációs berendezésekkel helyettesítették, amelyek segítségével hívhatták az „igazi” hadihajókat, ha tengeralattjárót észleltek. Az amerikai jachtok némelyike eredeti formájában tökéletesen alkalmatlan volt a hadviselésre. Az egyiken nyolc láb átmérőjű, kör alakú ágy terpeszkedett, s eltávolításával kitűnő hely keletkezett egy rádió-iránymérő berendezés számára. Civil ruhás kanadaiak vették szemügyre az amerikai kikötőkben álló nagy tengerjáró jachtokat. Ezek az urak gazdag üzletembereknek adták ki magukat, ami a kanadai haditengerészet köreiben némi morgolódást keltett, mert úgy tartották, a dolog így nem egészen fair. Amit akartak, elérték: a háború végére a kanadai haditengerészet a harmadik legnagyobb volt a világon. Az, hogy a baráti szomszéd ekkora flottával rendelkezzék, az Egyesült Államoknak is érdeke volt. Az ügyletek miértje teljesen világos volt az amerikaiak számára. Az együttműködés legkényesebb területe a hírközlési úton szerzett információk cseréje volt, tekintettel arra, hogy az ebben részt vevő országoknak fel kellett fedniük, hogyan csapolják meg külföldi államok rejtjeles rádiókommunikációját, s erről senki sem beszélt szívesen. Amikor a kanadaiak kiépítették a maguk rögtönzött flottáját, a BBC apparátusain keresztül felajánlották az általuk elfogott japán rádióadások anyagát. Az olyan messze működő lehallgató egységek is, mint az ausztráliaiak, az újguineaiak vagy a singaporeiak, Londonba küldött anyagaik mellé másolatot csatoltak Washington számára. Stephenson idejekorán megkérdezte, vajon együttműködnének-e angolokkal a keleti tengerpart hosszában működő nagyfrekvenciájú iránymérő állomások az ellenséges tengeralattjárók lokalizálásában? A haditengerészet történetírói az atlanti csatát mint a tengelyhatalmak és a szövetségesek közti „drótnélküli” hírszerzési párbajt ábrázolják. Végeláthatatlan küzdelem volt ez, végső győzelem és vereség nélkül, 272

rendszeresen visszatérő sikerekkel és válságos időszakokkal, amelyet hátborzongató körülmények között vívtak. A Karl Dönitz admirális közvetlen parancsnoksága alatt hajózó német UBootok kapitányait felhatalmazták, hogy rádión ontsák az információkat a főhadiszállásnak. Bőbeszédű adásaik a rádióiránymérők könnyű zsákmányai lettek, akik egy egyszerű alapelv érvényesítésével dolgozlak. Egy keresőantennát addig forgattak, amíg a legjobb minőségű vételhez jutottak, s az antenna ekkor mutatóujjként jelezte az adó irányát. Két, egymástól távol elhelyezkedő, de egyaránt az adó felé mutató antenna segítségével kiszámíthatóak voltak a koordináták. Ahol a vonalak metszették egymást, ott működött az adó. A bőbeszédű tengeralattjáróknak nem volt nehéz a nyomára bukkanni. Elkapni őket... nos, az már egy más ügy volt. Az adatokat nagyon gyorsan kellett eljuttatni a tengeralattjáró-vadászokhoz, minél gyorsabban sikerült a dolog, annál nagyobb volt az esély a sikerre. Amikor a tengeralattjáró-háború 1940 őszén a legeredményesebben folyt, az Egyesült Államok már rendelkezett egy német tengeralattjárók bemérését szolgáló szárazföldi állomásrendszerrel. A hálózatot Huffduff-nak hívták (a HFDF rövidítése nyomán, amely a high-frequency direction-finding-et, a nagyfrekvenciájú iránymérést jelzi). A Huffduff alállomásai marylandi központjuknak jelentettek, ez pedig az amerikai haditengerészet washingtoni hírközlés-hírszerzési főhadiszállásának. Itt, a Nebraska Avenue Northwest 3801-ben a rádióadások áradata alapján tudták, milyen veszteségeket szenvedtek el a brit konvojok, de azt is tudták, hogy az angolok bevetnek valami újat – a hajón telepített Huffduffot, amelynek, révén a kísérő hadihajók a helyszínen tudják „kiszűrni” a tengeralattjárókat. Egy korábban Washingtonban járt tudósküldöttségtől tudták, hogy vákuumsugárcső alkalmazásával a hajóra szerelt radarokat „rugalmasabbá” lehet tenni. Az amerikaiak alig várták, hogy lássák, mi lett az eredménye a Huffduff fejlesztése céljából folytatott kísérleteknek, s hogy vajon lehet-e javítani a konvojokat kísérő hadihajók hírközlését. Ez elengedhetetlen volt az UBootok farkascsordáinak támadását elhárító csapatmunkához. Így aztán egy bizonyos szférában az Egyesült Államok észrevétlenül belépett a háborúba. A rádióhírszerzés mindennél többet számított a tengeralattjárók fenyegetésének csökkentésében. Az angol Huffduffállomások éppolyan szorosan együttműködtek az amerikai hajókkal, repülőgépekkel, az Atlanti-óceán-parti megfigyelőállomásokkal, mint a saját 273

angol haditengerészeti járműveikkel, hadihajóikkal. Miközben például egy U-158-asnak „semmi különösebb jelentenivalója nem volt”, és a parancsnokságával csevegett, a Karib-tengeri brit szigeteken levő Huffduffállomások és a georgetowni lokátorok bemérték és leadták a koordinátáit egy, már a közelben levő VP-74-es amerikai haditengerészeti tengeralattjáró-elhárító repülőgépnek. Az U-158-ast a meggondolatlan locsogás után néhány perccel Bermudától nyugatra, még a felszínen elkapták és elsüllyesztették. Azok, akik 1941-ben Amerikában a katonai döntéseket hozták, méltatlankodtak, hogy az angolok indokolatlan kockázatot vállalnak, amikor ahol csak tudják, felveszik a harcot az ellenséggel. Harry Hopkins ezt mondta Churchillnek: – Úgy véljük, a brit birodalom túl sok áldozatot hoz, hogy megtartson egy megvédhetetlen védelmi állást a Közép-Keleten. A németek bármikor elfoglalhatják Gibraltárt, és lezárhatják nyugat felé a Földközi-tengert. Lezárhatják a Szuezi-csatornát, és legyőzhetik a középkeleti brit haderőket. Vezérkari főnökeink szerint az atlanti csata a végső, mindent eldöntő ütközet... Churchill válaszát a BSC feljegyzései őrizték meg. ,,A miniszterelnök érezte, nem talál megértésre a szellemiség, amely arra késztette a KözépKeleten harcoló és a Görögország segítségére siető briteket, hogy teljesítsék barátaik és a szövetségeseik iránti kötelességeiket. Évszázados hagyományok következménye volt, hogy tekintélyes létszámú és fegyverzetű erőket állomásoztattak a Közép-Keleten, miközben valamennyit fel tudták volna használni az Egyesült Királyság elkeseredett védelméhez. Az utolsó nyolc hónapban a brit haditermelésnek csaknem a felét a Közép-Keletre küldték – és nagyon jól tudták, miért teszik. Szerencsétlen dolog volna, ha az angol emberek azt éreznék, hogy szigeteiket az Egyesült Államok azért biztosítja, hogy a háború menetében aztán ugrópontul szolgáljanak Németország felé, s hogy ez a fontosabb számára, nem pedig, hogy segítse azokat a népeket, amelyek már harcba szálltak, hogy elpusztítsák a náci zsarnokságot,” Churchill végül felvetette, hogy amennyiben az Egyesült Államok belép a háborúba, ,,az amerikai erők hadműveleteinek helyszínéül legalkalmasabbnak Nyugat-és Észak-Afrika látszik”. A miniszterelnök a majdani Fáklya gondolatát pendítette meg – az első közös angol-amerikai hírszerzési és katonai hadműveletet, amely, mint a BSC-dokumentumok feljegyezték, az alagút végét jelentették. „Ha védekezésből támadásba mehetünk át, már biztosra vehetjük, hogy az ellenség ellen folyó titkos 274

tevékenységben teljes erejükkel részt vesznek majd az amerikaiak is.”

275

29. A Bismarck elleni hajtóvadászat előtt Stephenson ezt táviratozta Churchillnek: MEGPROOBAALTAM RAAVENNI DONOVANT, HOGY OESSZEHANGOLJA AZ OESSZES AMERIKAI HIRSZERZOE SZERVEZET TEVEEKENYSEEGEET. Néhány nappal a Bismarck elsüllyesztése után ismét jelentkezett: DONOVAN MA AZ ELNOEKNEEL JAART EES HOSSZUU VITA UTAAN MINDENBEN MEGEGYEZTEK. ELFOGADTA A TELJES HIRSZERZEES KOORDINAALAASAARA VONATKOZOO MEGBIZATAAST, BELEEERTVE AZ OFFENZÍV HADMUEVELETEKET IS... VEZEEROER- NAGGYAA LEEPTETIK ELOE, EES CSAK AZ ELNOEKNEK TARTOZIK MAJD FELELOESSEEGGEL... DONOVAN AZZAL VAADOL ENGEM, HOGY INTRIKAALTAM ÉS BELESODORTAM EBBE A MEGBIZATAASBA ... ELKEEPZELHETI, HOGY MEGKOENNYEBBUELTEM, AMIKOR HOONAPOK KUEZDELME EES MESTERKEDEESEI UTAAN WASHINGTONBAN AZ EMBERUENKET SIKERUELT HELYZETBE HOZNI. Hitler elhalasztott oroszországi hadjárata egyre közeledett, ezzel együtt Donovan nem hivatalos együttműködésének újabb szakasza kezdődött a Rettenthetetlennel. Azt tervezték, kihasználják, hogy előre tudnak a német szándékokról. Ez azonban ellentétben volt Hoover népszerűséghajhászásával. Az angolok tapasztalatból tudták, hogy kifizetődő dolog, ha hozzájutnak bizonyos hírszerzési eredményhez, még akkor is, ha nem jár közvetlen haszonnal. A Rettenthetetlen New York-i főhadiszállására ekkor költözött be Ewen Montagu[14], a „cseles trükkök mestere”, egy briliáns ügyvéd, aki úgy tudta rászedni az ellenséget, hogy nem felszámolta, hanem kihasználta a német hírszerző hálózatot. Hoover szívesen vadászott kémekre és hajlott rá, hogy eredményeit világgá kürtölje. – Mindent ki akart kiabálni, hogy növelje az FBI 276

népszerűségét – mesélte később Montagu. – Bizonyos dolgokba nem mertük beavatni, mert féltünk, hogy kiszivárogtatja. A mi módszereink megkövetelték a titoktartást, ez viszont bizalmatlanná tette Hoovert. Rémes időszak következett... Montagu nem tudta, hogy az igazi bűnösök az angol-amerikai viszony elmérgesítésén munkálkodó szovjet ügynökök, Sztálin félt ettől a szövetségtől, amely utóbb a legnagyobb jótéteménynek bizonyult. 1941. június l-jén Stephenson gyalog ment be a Fifth Avenue 630-as épületben levő, 3553-as számú szobájába. Szervezete mostanra már a Rockefeller Center két emeletét elfoglalta. Emberei hozzászoktak, hogy úgy tűnt, mindenütt jelen van. Ezúttal egyenesen keresztülment az irodáján, és egy hátsó kijáraton át távozott, amelyet könyvszekrények rejtettek el. Az utcán beszállt Donovan kocsijába. Észak felé mentek, észrevétlenül átkeltek Kanadába, és egy bombázó ágyútornyában még aznap éjszaka Skóciába vitték őket. Az út utolsó szakaszát a glasgow-londoni éjszakai expresszen tették meg. A vonat a légitámadások miatt gyakran kényszerült megállásra. Elérték az elsötétített fővárost. Ruháikat a vonat füstszaga itatta át. Német légideszant erők félelmetes sikerével fogadták őket: ejtőernyőseik elfoglalták Kréta szigetét. Az angoloknak ismét nagy veszteségeik voltak. Hitler kijelentette, ez az ütközet a bizonyíték rá, „hogy egyetlen sziget sem bevehetetlen”. A kormány mellett működő Hírszerzési Bizottság ezt a kijelentést úgy értelmezte, hogy az ő szigetüknek is fel kell készülnie egy hasonló, újfajta, égből érkező támadásra. Az Ultra másról számolt be. Június 6-án, pénteken Stephensont és Donovant a Woburn apátságba vitték, Bedford hercegének birtokára. Ez a szelíden hullámzó táj azoknak a szerelmeseknek a kedvelt helye volt, akik ismerték azokat az ösvényeket, amelyeken órákig sem. zavarják őket. Az erdős környéken ezúttal hemzsegtek a vadőrnek öltözött biztonsági emberek. Tereptarka ruhás kommandósok kerékpároztak a környező utakon, s álltak a Bletchley Park kapujáig nyúló búzaföldeket szegélyező ősi tölgyek mögött. Ők népesítették be a kerítésen belüli barakkokat is. A Bletchley Park és az apátság között néhány különös figura haladt kerékpárokon. Donovan egyikmásikukban a lélektani hadviselésnek, a titkos hadműveletek ezen új ágának szakértőit ismerte fel. Nem tudták, hogy az adatok a náci főparancsnokságról származnak, de kaptak néhány információt az Ultrától azokról a „fekete propaganda” rádióműsorokról, amelyek az ellenség félrevezetését vagy 277

demoralizálását szolgálták. A furcsa társasághoz, amelynek tagjai leginkább elzüllött iskolamesterekhez hasonlítottak, Reginald Leeper, az angol Politikai Hírszerzés főnöke a következő beszédet intézte: – Uraim, a miniszterelnök felhatalmázott, hogy közöljek önökkel egy kis titkos információt, amelyet Mr. Churchill és a vezérkari főnökök már néhány hete tudnak. Hogy összehangolhassuk terveinket, elmondom önöknek – és csak önöknek –, Hitler megtámadni készül Szovjet-Oroszországot. Az invázió június közepére várható. Becslések szerint 22-én, vasárnapra, ami két hét és két nap múlva lesz. Ne készítsenek jegyzeteket arról, amit önöknek mondok és :ne készüljenek fel addig semmilyen akcióra. Valamennyien megkapják a feladatukat, ha a németek megindulnak. Azonosítottuk von Leeb huszonkilenc hadosztályát Kelet-Poroszországban, amelyek északról támadnak; von Bock ötven hadosztályát, amelyek Lublintól Kijev felé indulnak... A napok peregtek. Donovan érezte, hogy a németeknek sikerülni fog a meglepetésszerű támadás. Az angolok nem közölhették Sztálinnal, honnét valók az információk. Ehelyett különféle kiszivárogtatásokkal próbálták meggyőzni az oroszokat a küszöbönálló támadás veszélyéről. – Ha az angolok elküldték volna a Kremlnek a német katonai parancsokat, úgy, ahogy elfogták, őket – jelentette később Donovan Rooseveltnek –, Sztálin szembesülhetett volna a valóságos helyzettel. Az angolok azonban a bletchleyi apparátust ennél jobban titkolták. Érezték, hogy információikat másképpen használhatják föl előnyök szerzésére. Június 20-án, pénteken, két nappal a Wehrmacht támadása előtt Churchill egy beszéden dolgozott, amelyet akkor akartak sugározni, amikor a támadó erők orosz területre érnek. Élete egyik – politikai szempontból legfontosabb – bejelentésére készült. A történészek a háború után találgatták, vajon mennyi időt fordított a miniszterelnök a megírására, mert nem tudták, hogy Bletchley és Churchill mindent előre tudott. Úgy tűnt, mintha értékes órákat tékozolt volna egy keleti német offenzívára, amikor aktuális ügyekkel, és a hazáját közelről érintő válságokkal kellett volna foglalkoznia. Hitler pontosan ezen a napon jelentette be, hogy „Anglia ostromát” fokozni kell. A háborús kabinetet aggasztották az új német légideszant-technikák, amelyek Krétán olyan pusztító hatásúnak bizonyultak. A Közép-Keleten a brit erőket ismételten visszavetették. Ezen a héten rekordmennyiségű hajó süllyedt el az atlanti csatában. Megfogyatkoztak a hadihajók is, amelyeket konvojok 278

kísérésére használhattak – a végzetes krétai hadművelet során tizenegyet süllyesztettek el. Churchill most új politikát fontolgatott Oroszországgal kapcsolatban, amely hivatalosan még mindig nem akart hadba lépni. A történészek természetesen nem tudták, hogy a miniszterelnök már tudja a támadás napját és óráját. A beszéd hosszú volt és súlyos mondanivalóját hatásos érvek támasztották alá. Már akkor készen állt, amikor még az oroszok sem tudták, hogy a németek megszegik a velük kötött paktumot. Churchill a szöveg fordulatait Erzsébet-kori udvarházában, Chequersben csiszolgatta. Különös ódái hangot ütött meg, ami mély benyomást tett Rooseveltre, amikor Stephenson megmutatta neki a kéziratot: „Látom, ahogy az orosz katonák szülőföldjük határán állnak, és őrzik a mezőket, amelyeket őseik időtlen idők óta szántanak. Látom, ahogy őrzik otthonaikat, ahol anyáik és asszonyaik imádkoznak – ó igen, olyan idők járnak, amikor mindenki imádkozik – szeretteiért, a kenyérkereső visszatéréséért, hőséért, védelmezőjéért... Látom közeledni a förtelmes náci hadigépezetet, kardcsörtető, sarkantyús, kicsípett porosz tisztjeivel, fortélyos ügynökeivel, akik mostanra tucatnyi országot leigáztak és megfélemlítettek. Látom az elbutított, elgépiesített, engedelmes, kegyetlen katonák hun hordáit, amelyek mint mohó sáskahad hömpölyögnek... De mindemögött a villámlás és vihar mögött aljas emberek kis csoportját látom, amely megtervezi, megszervezi és az emberiségre szabadítja az iszonyatnak ezt az áradatát.” A következő vasárnapon, mihelyt a Kreml megtudta, hogy rajtaütöttek, ezek a szavak a világ összes nyelvén betöltötték az étert. Másnap Churchillnek szembe kellett néznie háborús kabinetjével. Hogy el ne árulja a 279

hírforrását, mentegetőzött, amiért olyan gyorsan reagált az invázió hírére és azt mondta: konzultálnia kellett volna kollégáival, de nem volt rá ideje. Természetesen tudta, hogy a konzultáció késedelmet és talán annál is rosszabbat jelent. – Politikai tanácsadóinak sem mutatta meg, tartva attól, hogy túl keménynek találják majd – emlékezett vissza személyi titkára, Jock Colville. Churchill azt akarta, hogy a lehető legnagyobb hatást váltsa ki, amikor bejelenti: „bárkit, legyen az személy vagy egy egész ország, támogatunk, aki harcol a nácik ellen”, hiszen pontosan azon a napon hangzott el, amikor a német hadsereg átlépte a szovjet határt. Miközben Churchill beszélt, Sztálin fekete-tengeri nyaralójában aludt. Az oroszok vezére, úgy tűnt, nem hisz a híreknek. Tizenegy napig nem hallatta szavát, végül a moszkvai rádió hangfelvételről sugározta egy beszédét. A következő hónap közepéig nem is vett részt az orosz háborús erőfeszítésekben. Közben Bletchley egyenként megállapította, ki az a 200 német tábornok, akik a Barbarossát irányítják. Megtudták, hogy a hadjáratban 115 német, tizennyolc finn, tizennégy olasz hadosztály vesz részt, és további román, szlovák, spanyol és magyar egységek. Hitler közölte hadvezéreivel – és ekképpen Bletchleyvel is –: „Moszkvának örökre el kell tűnnie a Föld színéről.” Egész Oroszország meghódítására húsz hetet irányzott elő. Egyes angol és amerikai katonai szakértők azt jósolták, hogy Hitler még a tél beállta előtt végez az – ahogy maga nevezte – „agyatlan agyagkolosszussal”. Stephenson más véleményen volt, és biztosította Rooseveltet : azzal, hogy sikerült egyes német erőket Jugoszláviába téríteni, értékes időt nyertek. „A miniszterelnök maga volt, aki meg akarta ragadni a pillanatot, és lelket szeretett volna önteni az oroszokba – írta Stephenson egy, a Fehér Háznak küldött emlékeztetőben. – Sztálint egy időre sokkolták az események, s azt hisszük, egyfajta idegösszeomlást kapott. Mr. Churchill gyors ajánlata a segítségadásra hihetetlenül fontos volt, hogy megszerezzük az Európában már harcoló kommunista partizánok támogatását, akik megütközve tapasztalhatták, hogy a szovjetek nem hajlandók támogatni őket.” „Fegyverzet, tűzerő, rugalmasság és erő szempontjából a Wehrmacht 280

szinte tökéletes – számolt be Washingtonban, amikor azon a héten Donovannal visszatértek. – A német tábornokok azonban még mindig Hitleren csüggnek. Ha, mint gondoljuk, elszámította magát, odalesz a náciknak a Führer tévedhetetlenségébe vetett babonás hite. Az erre következő lélektani összeomlás megtöri majd a német harci morált.” Az amerikai kommunisták megváltoztatták véleményüket, pedig korábban ellenezték a segítségnyújtást Angliának. Azon a napon, amikor Oroszországot megtámadták, Stephenson emberei a harlemi Golden Gate báltermében megszervezték a „Harc a Szabadságért” szervezet nagygyűlését. Amikor a szónokok két órával később elhagyták a termet, döbbenten tapasztalták, hogy az őrök elmentek, a plakátokat letépték, és hogy a tiltakozó felvonulás elmaradt. Ugyanis előzőleg, minthogy nem hallottak a Barbarossáról, kommunista „sztrájkőrség” plakátokat ragasztott ki, amelyeken elítélték a brit és a Wall Street-i imperializmus bábjait, és felszólították a környékbeli fekete lakosságot, hogy vonuljanak tiltakozó menetben Washingtonba. Másnapra az összes kommunista kiadványok és publicisták angolbarátok lettek, és ezúttal először, Roosevelt-pártiak is. „Az elnök ekkorra teljesen elfogadta a támadó hírszerzés koncepcióját – írta Stephenson később. – Az Oroszország elleni támadás politikailag lehetségessé tette számára, hogy kinevezze Donovant saját információs koordinátorává, és feladatul adta neki, hogy gyűjtsön össze és elemezzen minden információt és adatot, amely erősítheti a nemzetbiztonságot.” Az 1941. július 11-i végrehajtási utasítás értelmében az addig alapvetően szabálytalan szituációt egyszerre intézményesítette. „Több mint hat hónappal Pearl Harbor előtt – jegyezték fel a BSC dokumentumaiban – biztosítottuk a teljes amerikai részvételt és együttműködést a világ minden pontján az ellenség ellen folyó titkos tevékenységekben.” Robert Sherwood, aki ekkoriban összekötőtiszt volt Roosevelt és a BSC között, feljegyzést küldött Stephensonnak, amelyben leszögezte: „FDR sohasem tévesztette szem elől, hogy akciói közvetlenül, vagy utóbb felelősségre vonásához vezethetnek. Szíve mélyén azonban tudta, hogy hazája védelmére legalább annyira felesküdött, mint az alkotmány tiszteletben tartására. Joga volt, hogy megválassza a védelem módját. Elfogadhatott tanácsokat is, s olyan helyzetbe került, hogy ezeket a tanácsokat öntől, illetve az ön révén kapta. Mint a végrehajtó hatalom feje, 281

rendelkezik azzal a függetlenséggel, hogy oly módon védje meg nemzetét, amelyet a legjobbnak vél. Mindig is igyekezett, hogy a törvény alapján járjon el, habár az események olyasmire kényszerítették, ami a felelősségre vonását eredményezhették.” Roosevelt igazi lelkiállapotát elfedte a nagyközönség számára mutatott könnyedség imágója. Az elnök bensőjében dúló viharról csak Stephenson tudott, neki fedte fel kétségeit. Ez több mint egy éve, az Angliának nyújtandó katonai segítség miatti felzúdulás idején történt. A Kölcsönbérleti Törvény szabad kezet adott neki, hogy segítsen olyan országokat, amelyek sorsa fontosnak tűnt Amerika biztonsága szempontjából. Ellenségei diktátori ambíciókat tulajdonítottak neki, amiért élt a lehetőséggel. Robert Hutchinsféle bírálói kijelentették, hogy „nemzeti öngyilkosságot követünk el”, mivel az elnök feláldozza a demokratikus jogokat a nemzetbiztonság oltárán. Annikor a Kölcsönbérleti Törvényt 1941 márciusában végül is elfogadták, az elnök egy kifakadásával döbbentette meg a tanácsadóit: – Azt mondta, bekeményít – emlékezett a kijelentésére Stephenson. – Annyifélét összehazudtak, annyiszor próbálták meg becsapni a népet, hogy éppen a fő kérdésekben volt a legnagyobb a zavar. Az elnök nem felelhetett meg a hazugságokra, amíg a törvényt meg nem hozták. Eljött az ideje, hogy beadja a keserű pirulát. Több mint egy órán keresztül maróan gúnyos és haragos válaszokat adott a szenátorok, kommentátorok és propagandisták rosszindulatú támadásaira. Az elnöki stáb megrettent. Nem vették észre, hogy az elnök most adja ki a benne felhalmozódott mérget. Sohasem tartott még ilyen beszédet. A Barbarossa hadművelet előtt a nácik végrehajtottak egy megtévesztő akciót, amelynek jelentőségét utóbb sem értették meg. Hitler kiosztotta vezérei között Az ellenség megtévesztésének kézikönyve című brosúra tizenöt számozott példányát. Valamennyi a „Csak vezetők számára!” feliratot viselte, azaz a legszigorúbban titkos volt. A tartalma ennek ellenéra Bletchley Park tudomására jutott. A teljes kép akkor állt össze, amikor a BSC elemezte az eredeti parancsra vonatkozó egyéb forrásokat is. Hitler félrevezetési manővere is bizonyította, hogy az elhárítást nem lehet a rendőrség módszereivel folytatni. Ez rosszul jött Hoovernek és az FBInak, de elég volt egyetlen pillantást vetni a „kézikönyv”-be, hogy kiderüljön, milyen bonyolult és ötletes módon szedték rá a Szovjetuniót Hitler és követői. A félrevezetés és demoralizálás célját szolgáló félelmetes 282

forgatókönyvben helyet kaptak a hamis pletykák, a dezinformáció az ismert angol-amerikai hírszerzési és diplomáciai csatornákon, arcátlan hazugságok és félrevezető katonai hadmozdulatok. Az elsődleges cél az volt, hogy Sztálin azt higgye: a német támadást ultimátum előzi meg. Így már érthető az is, miért nem hallgatott az orosz vezér az angol-amerikai figyelmeztetésekre. Ha a németek ilyen sikerrel vezették félre az orosz kolosszust, mire számíthatott az Egyesült Államok? A Szovjetunió el volt foglalva a belső intrikákkal és a külföldi propaganda elleni küzdelemmel. Az amerikaiak hittek a szólásszabadságban, és mindenfajta politika szellőit bebocsátották ablakaikon. A Szovjetunió légmentesen elzárta magát mindenfajta külföldi vaklármától, Hitler hazugságai mégis behatoltak a Kremlbe. Az Egyesült Államok még nem korlátozta a Tengely nagykövetségeinek tevékenységét, s a német propagandaügynökségek az események náci felfogású változatait terjesztették. Nagy amerikai korporációk részt vettek a tengelyhatalmak gazdasági vállalkozásaiban. Ügy tűnt, nem lehet véget vetni a náci beszivárgásnak. A britek megtanulták, hogy az ügynökök letartóztatása helyett hasznosítani kell ezeket a csatornákat. Hamis információkkal tömték Berlint. Roosevelt láthatta, hogy a kémelhárítást támadó fegyverként is lehet alkalmazni. Az FBI főnöke konokul ellene szegült a kettős ügynökök alkalmazásának. J. Edgar Hoover ezúttal olyan hibát követett el, amely ellenfelei szerint a japánok Pearl Harbor-i sikeréhez vezetett. Tricikli, az egyik, feltehetőleg a briteknek is dolgozó kettős ügynök éppen német gazdáival folytatott megbeszéléséről érkezett Stephenson New York-i hivatalába. Hat hónappal annak bekövetkezte előtt hírül hozta a japán támadás tervét, de Hoover nem hitte el a rendkívüli történetet. Amikor Montagu parancsnok utóbb arról a „rémes időszakról” beszélt, amikor az FBI a dolgok kerékkötőjévé vált, még mindig nem tért magához megdöbbenéséből, amiért Tricikli nem tudta meggyőzni Hoovert Pearl Harborra vonatkozó jelentésének fontosságáról. Az eset más okból is fontos. Lényeges lecke mindazok számára, akik hosszú idő elteltével felül akarják vizsgálni a történelmek Egy adott időben az ellenség lépéseit előre jelző momentumok az információk általános, áramlásának részei, melyek közül egyesek megfelelnek a valóságnak, mások esetleg hazugságok vagy dezinformációs elemek, amelyeket az ellenség – 283

vagy ha még nagyobb hatást akar elérni, titkos barátai – hintenek el. Az utólagos bölcselkedés szerint a figyelmeztető erejű tények úgy hatottak, akár a mazsolák a kalácsban. A kései szemlélő azonban nem látja, hogy annak idején a félrevezető elemek ugyanolyan fontosnak tűntek. Ez éppúgy igaz az Ultra különböző értékeléseire, mint Pearl Harbor egyedi esetére.

284

30. Tricikli annak a jugoszláv hazafinak volt a fedőneve, akit ugyan Dusko Popovnak hívtak, nevét mégis Popoffnak ejtették. Egy sor tulajdonsága mellett Hoover azért is támadta, mert kettős ügynök volt. Habár először a német hírszerzés szervezte be, önként jelentkezett az angoloknál, és vállalta, hogy „ellenőrzött” információkat ad be a németeknek. Értékes információkhoz juthatott azáltal is, hogy alaposan tanulmányozta a kérdéseket, amelyekre a németek választ szerettek volna kapni. 1941 júniusában, miután elképesztette német gazdáit látszólag ragyogó angliai eredményeivel, Amerikába vezényelték. Útközben, Lisszabonban többször találkozott feljebbvalóival. Elmondták neki, hogy a japánok – a Pearl Harbor elleni bevetés szándékával – tanulmányozzák az anyahajóról felszálló torpedóvető repülőgépek alkalmazását, körülbelül olyan formában, ahogy néhány hónapja a. britek tették az olasz flotta ellen. A britek egy újfajta légi torpedóval elsüllyesztették az ellenséges hajóhad felét a délitáliai Taranto körüli sekély vizeken. Báró Gronau, a tokiói német légügyiattasé kifejezetten azért repült Tarantóba, hogy jelentést készítsen a teljes hadműveletről. Yosuke Matusoka japán külügyminiszter egy szakértőcsoport élén Berlinbe utazott, hogy tájékozódjék a részletekről. Triciklinek mindezt elmondták, és utasították, hogy tudjon meg mindent Pearl Harbor védelmi rendszeréről. Kötélességtudóan jelentette a németek véleményét, azaz, hogy a japánok kezdettől fogva úgy gondolják: a brit flotta tarantói taktikáját alkalmazva, ki tudják kapcsolni az amerikai csendes-óceáni hajóhad nagy részét, főleg, mert a britek is a sekély tengerrel és látszólag áttörhetetlen védelemmel számolva rögtönözték légi torpedóikat, márpedig ugyanez igaz volt Pearl Harborra is. Stephenson, maga is egykori pilóta, fel volt háborodva azon, hogy a brit pilótáknak nincsenek modern gépeik – a torpedókat elavult Swordfish kétfedelűekről indították. Kettőzött erővel látott hozzá, hogy gépeket szerezzen az amerikai haditengerészettől, amely bölcs előrelátással a szűkös években is megőrizte saját légierejét. Sok angol haditengerészeti pilóta köszönhette életét annak, hogy a későbbiekben az amerikaiak az angolokéinál jóval fejlettebb felszereléseket biztosítottak a repülőhordozók számára. Az angolok effajta haditengerészeti szükségleteinek gyors kielégítése azt jelentette, hogy fegyvereket kellett átirányítani a Csendes285

óceánról, ahol a japánok hatalmas anyahajóflottája mennyiségben messze felülmúlta a szövetségesekét. Talán ez volt Taranto legfontosabb következménye. Pearl Harbor majdani tragédiájára vonatkozó tanulságai azonban elsikkadnak a sokkal közvetlenebbül fenyegető napi problémák közt. Amióta csak Tricikli amerikai földön volt, Hoover felügyeleti hatáskörében dolgozott, aki nyomban tiltakozott, ha úgy gondolta, hogy nem kap meg minden információt. Tricikli személyisége gyökeresen különbözött Hooverétől. Még fedőneve is sértés volt. „Szexuális étvágya miatt kapta – írta utóbb csípősen Hoover. – Előszeretettel bújt ágyba egyszerre két lánnyal. Ennek a balkáni playboynak parancsa volt rá, hogy kifürkéssze az atomenergia-programunkat, és havonta jelentést küldjön arról, milyen segítséget adunk Angliának.” Tricikli úgy gondolta, hogy magas kapcsolatai, egzotikus hajlamai és extravagáns viselkedése tökéletes védelmet jelentenek a számára. Az FBI mindezt rossz szemmel nézte, és semmibe vette, hogy brit védelmezői szerint Popov kitűnően végezte veszélyes munkáját, amelyet egyidejűleg a német hírszerzés fonökei is nagyra értékeltek. Berlin azért küldte az Egyesült Államokba, hogy ott saját kémhálózatot építsen ki, és rádióállomást állítson fel. Az FBI felszerelt egy adót, de a németek szagot fogtak, és megszakították vele a kapcsolatot. Triciklit egyébként a közelébe sem eresztették. Ez bizalmatlanná tette Londont. Az angolok később maguk is elismerték, hogy nem hangsúlyozták kellőképpen azt, ami Pearl Harborral kapcsolatban a tudomásukra jutott. Tricikli Lisszabonban megbeszéléseket folytatott egy vezető német hírszerzővel is, aki előtte megfordult, Tarantóban, hogy információkat szerezzen az ottani brit támadásról. – Repülőgépeik torpedóvetői átbújtak a légvédelmi ballonzár kábelei közt, és átjutottak hat csatahajó, kilenc cirkáló és egy rombolóraj zárótüzén is – közölte Triciklivel. Az angol gépek egy anyahajóról szálltak fel, és egy csapásra megtörték, az olasz flottát. 1940. november l l-e mint a csatahajó-korszak vége vonul majd be a tengeri hadviselés történetébe. Taranto nagy tanulsága elkerülte az amerikaiak figyelmét, a japánok viszont eszerint cselekedtek Pearl Harborban. Ha az angolok az ellenség, arcába sújthattak elavult repülőgépeikről ledobott torpedóikkal, a japánokat, akik kitűnő torpedóvetőkkel és anyahajókkal rendelkeztek, semmi 286

sem állíthatta meg. Tricikli hiába próbálta felrázni az amerikaiakat az FBI révén. Többféle német hírszerző eszközt is magával hozott, a legfontosabb azonban a „Pearl Harbor Haditengerészeti Bázis” címet viselő kérdőív volt. Eszerint Triciklinek a következőket kellett kiderítenie: l. Pontos részletek és vázlat a rakpartról, a mólók berendezéséről, az 1. sz. szárazdokk, és az újonnan épülő szárazdokk helyzetéről. 2. Részletek a tengeralattjáró-bázisról létesítmények vannak még?

(helyszínrajz).

Milyen

3. Hol állomásoznak az aknakereső egységek,? Hol tartanak a bejáratnál és a délkeleti zsilipnél folyó kotrási munkálatok? Vízmélységek? 4. Hány horgonyzóhely van? 5. Van-e úszódokk Pearl Harborban, vagy tervezik-e ideszállítását? Speciális feladatok: jelentés az amerikai és a brit haditengerészet által újonnan felszerelt torpedó elleni védőhálókról. Mennyire terjedtek el a kereskedelmi és a haditengerészetben? Használják-e őket menet közben is? Átlagban mennyivel csökkentik a hajó sebességét? Felépítésük részletei stb. A kérdőívet eljuttatták Hoovernek is. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az Igazgató szembeötlő ellenszenvvel viseltetik a buzgó jövevénnyel szemben, s ez már a kétoldalú együttműködést veszélyezteti, Ewen Montagu a Húszas Bizottság képviseletében Londonból Amerikába repült. (A bizottság a kettős keresztet jelképező római húszas szám – az XX – miatt viselte ezt a nevet.) A kettős kereszt, angolul double cross, átejtést is jelent. Hiába próbálta meg rávenni az FBI-t, hogy lássák el olyan információkkal Triciklit, amelyekkel aztán jóllakathatja német gazdáit. Habár Montagu mestere volt az ellenség saját ügynökei útján való megtévesztésének, Hooverrel nem ment semmire. A Húszas Bizottság főnöke, Sir John Masterman, aki hosszú időn át mint diák és kutató az Oxfordi Egyetemen tevékenykedett, A kettős-kereszt rendszer című könyvében írt erről az epizódról: „Figyelemre méltó, hogy Tricikli német kérdőíve többé-kevésbé általános, illetve statisztikai dolgokat firtatott, kivéve a Pearl Herborra vonatkozó kérdéseket, melyek 287

részletesek és alaposak voltak. Ennélfogva adódott a következtetés, hogy amennyiben az Egyesült Államok hadba lép, először Pearl Harbort támadják majd meg, s hogy az erre vonatkozó tervek 1941 nyarán már előrehaladott fázisban voltak. Nyilvánvaló, hogy a kérdésekből nem annyira nekünk, mint az amerikaiaknak kellett volna levonniuk a megfelelő következtetéseket. Mivel alaposabban ismertük az ügyet és az embert, jobban kellett volna hangsúlyoznunk a fontosságukat, mint ahogyan tettük. Ha már annyi tapasztalatunk lett volna, mint néhány évvel később, minden bizonnyal megpróbálkoztunk volna valamilyen húzással, és igyekeztünk volna felhívni amerikai barátaink figyelmét a dokumentum fontosságára, de 1941-ben még óvatosabbak voltunk annál, hogy véleményt nyilvánítsunk, és a magunk ítéletében sem bíztunk meg tökéletesen.” Triciklit sohasem fogadta el az FBI. Utóbb átköltözött a kanadai X táborba. Német gazdái más náci kémhálózatokon keresztül továbbra is ontották az instrukciókat. Megjegyzéseik éppoly trágárak voltak, mint amilyen hasznosak. Popov talált ürügyet a németek előtt, miért ment Kanadába: úgymond, találkája volt egy szokatlan szépségű asszonnyal. Németországból rádiótávirat érkezett, amelyből kiderült, milyen, pontos és bizalmas értesülései vannak a náciknak egyesek emberi gyengeségeiről. A szóban forgó hölgyet, mint más ügynökeiktől megtudták, nemi betegséggel kezelték. Javasolták, hogy Tricikli tegye meg a megfelelő óvintézkedéseket, sőt gyógyszert is javasoltak arra az esetre, ha mégis megfertőződne. A rövid pórázon tartott titkosszolgálati vezetők követelték az áttérést az offenzív hírszerzésre, de visszafogta őket, hogy függtek az amerikai utánpótlástól. A rosszul felszerelt amerikai reguláris erők minden rokonszenvük ellenére sajnálták az Angliába átszállított fegyvereket – különösen a haditengerészet vezetői. Richmond Kelly Turner admirális egy Roosevelthez küldött feljegyzésben reflektált erre a jelenségre: „Az angol kormány nehéz helyzetére való tekintettel azt javaslom, ne zaklassuk őket azzal, milyen nagy bajban vannak... Tudják ők azt maguktól is.” Emory S. Land tengernagy, a Tengerészeti Bizottság főnöke, epés rövidséggel úgy látta, hogy „ha nem kapunk észbe idejében, hamarosan majd a Fehér Házat látjuk Anglia felé vitorlázni, és a Washington-emlékmű lesz rajta a kormányrúd”. A Washington-emlékmű maradt, ahol volt. Roosevelt elnök ezzel szemben tengerre szállt, és 1941. augusztus 9-i drámai első találkozójukon újabb 288

aggasztó dolgokat hallott Churchilltől a Csendes-óceánon fenyegető veszélyről. A két vezető a balvégzetű Prince of Wale-sen találkozott, amelyet pontosan négy hónappal később, Pearl Harbor után négy nappal japán torpedóvető bombázók süllyesztettek el, majd ismét tárgyaltak az újfundlandi Placentia Bay-ban horgónyzó amerikai Augusta fedélzetén. Ezek a fedélzeti megbeszélések vezettek el aztán az Atlanti Chartához, amely nemcsak a brit harci kedvet fokozta igen nagy mértékben, de a majdani Egyesült Nemzeteknek is alappillére lett. Túl sokra mégsem mentek. Az elnök nem akart semmi olyan merészen hangzó dolgot, amilyen például egy szerződés, ahhoz ugyanis a szenátushoz kellett volna fordulnia, s ott az ügy alighanem meg is feneklik. – Ez megmutatta, milyen ingatag Roosevelt helyzete a valóságban – mutatott rá Stephenson. – Közvéleménykutatásokból kiderült, hogy bár az emberek növekvő várakozással tekintenek egy Németországgal vívandó háború elébe, mind kisebb mértékben támogatják az Angliába irányuló fegyverszállításokat. Az amerikaiak hatalmas többsége úgy vélte, hogy hadianyagokat Angliába küldeni merő pazarlás, hiszen Európa már amúgy is odavan. Ellenlépésként a britek igyekeztek hangsúlyozni, milyen veszedelmes károkat okoznak a nácik ötödik hadoszlopának emberei, de balekjaik és kereskedelmi partnereik is. Hitler elsőrendű fontosságot tulajdonított annak, hogy megingassa leendő áldozatainak akaraterejét, s az aztán következő frontális német támadások már csak utójátékok voltak. A brit érvek az elnök figyelmét ismét az Amerikában folyó felforgató tevékenység veszélyei felé fordították. Szükségesnek látta, hogy megteremtse a nácizmussal szembeni ellenállás szellemét. „Európa elnyomott népei ígéretet kaptak a szuverenitásra és önkormányzatra – írta később Stephenson. – Egyesítenünk kellett azokat, akik náci igával a nyakukon már ellenállási harcot vívtak, és fenn kellett tartanunk ezt az egységet a végső győzelemig.” Az atlanti konferencia konkrét eredménye abban a segítségben nyilvánult meg, amelyet a britek az amerikai földrészre gyakorolt náci befolyás felszámolásához adtak. Angol szempontból ez azt jelentette, hogy Roosevelt politikai ellenfelei éppolyan halálos ellenségek, mint a náci Németország. Churchill az alábbi táviratot küldte Londonba a háborús kabinetnek:

289

AZ ELNOEK SZEMMEL LAATHATOOLAG ELTOEKEELTE, HOGY AZ AMERIKAIAK BESZAALLNAK. A KONGRESSZUSSAL VALOO VISZONYAAT TEKINTVE AZONBAN IGEN VEEKONY JEEGEN KORCSOLYAAZIK, E TESTUELETET NEM TARTJA HAZAAJA IGAZI REPREZENTAANSAANAK. Egy még őszintébb tájékoztatóban, amelyet Churchill egy zárt ülésen, csak szóban adott kollégáinak, kifejtette, hogy „az elnök azt mondta, háborút akar Németországgal, de nem fog hadat üzenni. Ehelyett egyre kihivóbban viselkedik majd. Mr. Roosevelt kinyilvánította, hogy keresni fogja egy incidens lehetőségét, amely feljogosítja a nyílt ellenségességre.” Churchill a tárgyalásokról hazafelé hajózva nagy örömét lelte abban, hogy az út egy részen amerikai rombolók kísérték. Ez már csírája volt valamilyen provokatív incidensnek. Rádióbeszédet intézett Európa és Anglia népéhez, amelyben tényeket és célzásokat elegyített, ezek azt sugallták, hogy az angolokat és az amerikaiakat meghitt, testvéri jóakarat köti össze. Remélte, hogy ezzel ismét sikerül felbőszítenie Hitlert. – Hazatértünk hát – hangsúlyozta –, még bátrabban, még eltökéltebben. Történetesen néhány amerikai romboló is elkísért minket egy darabon, úgyhogy jó társaságban voltunk a tengeren. Az amerikai rombolókat szándékosan említette, akár egy szerencsés véletlent. Úgy beszélt az amerikaiakról, ahogyan jó bajtársak szoktak egymásról. Noel Coward, aki a Rettenthetetlen megbízásából éppen délafrikai küldetésére készülődött, egyik versében mégis említette az elnököt és, a miniszterelnököt, mondván: „Alighanem megoldást találtak a világ bajaira”. Az effajta momentumok a közös eltökéltség és a derűs önbizalom benyomását keltették. A valóságban az angolok úgy érezték, kevesebbet kapnak, mint amennyit Churchill kijelentései alapján vártak, az amerikai izolacionisták viszont attól tartottak, a titkos jegyzőkönyvekben az Egyesült Államok többet vállalt, mint amennyit elismernek. Egy másik színpadi szerző, Robert Sherwood úgy látta, hogy Roosevelt mind készségesebben vette tudomásul, milyen fenyegetést jelentenek a nyugati féltekén lévő Tengely-támaszpontok. – Az elnök nem feledte, hogy Hitler filozófiája egy cseppet sem konvencionális – mondta utóbb Sherwood.

290

„A náci vezér üvöltve gorombította le azokat a tábornokait, akik lovagiasan óhajtottak viselkedni. »Semmi szükségem lovagokra«, írta Hitler, hozzátéve: »Forradalmakat akarok!« Forradalmakat szeretett volna Dél-Amerikában, hogy a hátsó ajtón lopakodhassék be az Egyesült Államokba. Az angolok érthető módon sürgették a maguk ügyét, s a további német beavatkozás megelőzését az amerikai földrészen. A legsúlyosabb csapás, ami az emberi nemet érhette, már elérte Európát, és Churchill ismét emlékeztette Rooseveltet, hogy az ő apró szigetein a védelem létfontosságú posztjain lándzsákkal, buzogányokkal és gránátokkal felszerelt százötvenezer férfi és nő posztol. Ilyen érzelmi hatásnak kitéve Roosevelt a csendes-óceáni problémának a valóságosnál kisebb jelentőséget tulajdonított. Az, hogy az amerikai rombolók elkísérték Churchillt hazafelé tartó utján, azt jelentette, hogy atlanti flottánk huszonnégy órán át harci körülmények között tevékenykedett. Csendes-óceáni flottánkat viszont megbénította a semlegességi hisztéria.” Tricikli Pearl Harborral kapcsolatos előrejelzése ekképpen feledésbe merült. Churchill túlságosan is eredményesen vonta el az elnök figyelmét a keleti ügyekről, hogy Anglia közvetlen bajaira terelje azt.

291

Negyedik rész KIÁLTSD: „HALÁL!”

„Kiáltsd: »Halál!« és oldd el a háború kutyáit.” Shakespeare: Julius Caesar

292

31. Roosevelt és Churchill találkozója négy hónappal Pearl Harbor előtt azt is demonstrálta; remélik, hogy a szabadságnak van még jövője. Bár az amerikai közvélemény még inkább szeretett volna kimaradni a háborúból, fokozták a közös hírszerzési aktivitást, hogy megvédjék, ami a szabadságból még megmaradt. Hoover, akinek most abban kellett segítenie, hogy túltegyék magukat a törvényeken, amelyek a személyi jogok védelmében korlátozták az FBI-t, nehéz helyzetben volt. Stephensonnak meg kellett birkóznia ezzel, számolnia kellett az amerikaiak féltékenységével, akik kényesen ügyeltek szabadságjogaik sérthetetlenségére, s ugyanakkor szembesülnie kellett az európai szörnyűségekről nap mint nap áradó hírekkel. A brit Haditengerészeti Hírszerzés egy sürgős kérése jellegzetes dilemma elé állította. London bizonyos kapcsolatok megszakítását óhajtotta Európa és Dél-Amerika között, amelyek veszélyesen előnyösek voltak az ellenség számára. London szempontjából bármilyen eszköz megengedhető volt, feltéve, hogy ez nem sodorta veszélybe a BSC New York-i működését. Stephensonnak a lehető legkevésbé véres változatokat kellett választania. A legnyomasztóbb terület Brazília volt, ahol a kormány segítette az Egyesült Államok ellen irányuló náci tevékenységet. A legjobb megoldásnak tűnt, vagy úgy ráijeszteni a vezetőkre, hogy azok megszakítsák az együttműködést az ellenséggel, vagy megbuktatni őket. Fontolgatták, hogy hamis dokumentumok segítségével diszkreditálják a kellemetlenkedő brazil politikusokat. Stephenson megvitatta a kérdést egyik szakértőjével, Charles Vininggel, a Newsprint Association elnökével, aki a BSC több akcióját irányította Kanadában. – Tud ilyen papírt szerezni? – kérdezte, kezében egy levélpapírt tartva. – Talán – felelte Vining, miközben a fény felé tartotta a lapot. – És ilyen fejlécet tudnak nyomni rá? – Nem hiszem, hogy a hamisító részleg számára gondot okozna. – És az írógép?

293

Vining megvizsgálta a betűtípust. – Olasz gép? – Pontosan. Régi fajta. – Hát akkor készítenünk kell egy másolatot, az eredeti összes tökéletlenségeivel. Vining visszaadta a papírt: – Ez az egyetlen példány? – Ne aggódjon – mosolygott Stephenson – megszerezzük az eredetit. – Az Egyesült Államokban a dolog könnyebben menne. – Nem lehet, amíg el nem eresztenek a pórázról. A Rockefeller Centerből kódolt üzenet ment a brit titkosszolgálat brazíliai főnökének: „Az a szándékunk, hogy eljuttattunk egy levelet a brazil kormányhoz, azt a látszatot keltve, hogy egy olasz vezető küldte egy brazil politikai személyiségnek. Célunk, hogy kompromittáljuk az olasz transzatlanti légitársaságot, amely biztonságos utazási lehetőséget nyújt az ellenséges ügynököknek, ezenkívül hírszerzési dokumentumokat és stratégiai fontosságú nyersanyagokat továbbit. Szükségünk volna a LATI Légitársaság igazgatóságának levélpapírjából néhány példányra.” Egy futár hamarosan vitte a levelet, amelyet Aurelio Liotta tábornoktól, a légitársaság római igazgatójától loptak el, ráadásul az ő névre szóló fejlécét viselte. Hamarosan rádiótávirat érkezett Rio de Janeiróból, amely tudatta, hogy legjobb, ha a hamis leveleket Commandante Vicenzo Coppolának, a brazíliai regionális igazgatónak címezik. A hamis levelet szeptember végén elkészítették. A levélpapírt az M állomás állította elő, olyan alapanyagból, amely egyébként csak Európában volt fellelhető. Az olasz állami légitársaság, a Linee Aeree Transcontinentali Italiane fejlécét pénzhamisítók másolták le. Az írógép a római pontos másolata volt. A levelet Coppolának címezték, és a LATI elnöke „írta alá”. Így hangzott: Kedves Barátom! 294

Köszönöm leveledet és a csatolt beszámolót... Az utóbbit késedelem nélkül megtárgyaltuk barátainkkal, s ők nagy fontosságot tulajdonítanak neki. A jelenlétemben hasonlították bizonyos, a Prace del Prete-től kapott információkhoz. A két jelentés szinte pontosan egybevág... Büszke vagyok... Egyértelmű, hogy a »kis kövér«-t az amerikaiak tartják a kezükben és csak a »zöld úriemberek« erőszakos akciója mentheti meg az országot. Olyan akcióra gondolok, amilyet tisztelt berlini barátaink már hajtottak végre...” A ravasz hamisítvány, úgy tűnt, része a „kis kövér”, Getulio Vargas elnök elleni fasiszta indíttatású összeesküvésnek. A „zöld úriembereken” Brazíliában mindenki a forradalmi integralistákat értette, akik igyekeztek megbuktatni Vargas rezsimjét. A legnagyobb sértés az utolsó sor volt: „Lehet, hogy mint Ön mondta, Brazília »majomország«, de ezek a majmok úgy táncolnak majd, ahogy mi fütyülünk! Fasiszta üdvözlettel...” Vargas elnök egyik veje a légitársaság egyik műszaki főnöke volt. Más brazil vezetők is érdekeltek voltak a cég ügyleteiben. A levél pontfényképét Rióba csempészték, és a nagyítások eljutottak Vargas egy bizalmasához. Az elnök magánkívül volt a dühtől, megvonta a LATI összes jogait, és elrendelte Coppola letartóztatását. A Commandante a LATI egymillió dollárnyi pénzével már az argentin határ felé tartott, de sikerült elcsípni. Tulajdonképpen szerencséje volt. Eredetileg arról volt szó, hogy felrobbantják a társaság egy repülőgépét, amelyen éppen akkor Coppola és egy rakomány ipari gyémánt is utazott volna, a tervet azonban Stephenson lefújta. „Nem tudom rászánni magam, hogy egy polgári repülőgépet elpusztítsak. Számomra, mint volt repülő számára, a személyzet megölése tabu.” Vargas elnök, akit feldühítettek az olaszok, s akivel szembeszálltak a németek, angol-amerikai védelem alá helyezte magát. Ennek később messzeható következményei lettek, akkor, amikor az Egyesült Államoknak brazíliai támaszpontokra és kikötőkre volt szüksége, afrikai hadműveleteihez. A britek akciójának eltitkolása mellett olyan erős érvek szóltak, hogy Hoover is csak nagy sokára tudta meg az igazságot. A BSC feljegyzései szerint „ebben az időszakban számos zavart eredményezett, hogy az amerikaiak úgy kezeltek egyes információkat, hogy közben egyáltalán nem 295

törődtek a lehetséges következményekkel. A sikerek kikürtölésével mintegy értesítették az ellenséget.” Habár Donovan új ügynöksége megbirkózott ezzel a problémával, Hoovert mindjobban idegesítették a BSC akciói. A nácikat és a brit érdekekkel szemben ellenséges kormányokat célba vevő hamis dokumentumokat és azok felhasználását New Yorkban dolgozták ki, illetve szervezték meg. Bár az ilyen akciókat Kanadából indították, a szervezet, amely kivitelezte őket, úgy tűrít, ügyet sem vet arra, hogy az amerikai állampolgárok erősen ragaszkodtak minden olyan akció megakadályozásához, amelyekkel külföldi ügynökségek kihasználták az amerikai mozgás- és szólásszabadságot. Hoover kifogásainak voltak morális és jogi alapjai. Bár meg lehetett győzni, hogy nagyobb veszélyek elhárításához szükség van a polgári jogok korlátozására, még mindig ragaszkodott irodája sikereinek nagydobra veréséhez. Mivel Hoover elhitette ügynökeivel, hogy valamiféle elithez tartoznak, az FBI mind „megvesztegethetetlenebbé” vált. Stephenson megértette ezt, de egyre nehezebb volt meggyőznie Londont, hogy az FBI öntömjénezése indokolt, hiszen a Harmadik Birodalom és ötödik hadoszlopa elleni harc mit sem engedett meg kevésbé, mint az önreklámot. Az, hogy a nyilvánosság semmivé tehette a titkos hadműveletek eredményeit, túl nagy ár volt Hoover támogatásáért. Viszont ha kihívják Hoover haragját, az ugyancsak túl sokba került volna. Ian Fleming 1941 nyarán, egy, a brit Haditengerészeti Hírszerzés számára teljesített küldetése során közvetlen tanúja volt egy incidensnek, amely jól jellemezte Stephenson dilemmáját. Mivel a brit titokvédelmi törvények később is hallgatásra kényszerítették, az esetet kémregény formájában írta meg. Két „engedélyezett gyilkosságról” írt, amelyet James Bond, a dupla nullás (tehát ellenségeit belátása szerint félreállítani jogosult) ügynök hajtott végre. „Az elsőre New Yorkban került sor. Egy japán rejtjelfejtő megfejtette kódjainkat. Az illető a Rockefeller Center – R. C. A. – épületében dolgozott, itt működött ugyanis a japán konzulátus. Szobát vettem ki a szomszédos felhőkarcoló negyvenedik emeletén, ahonnét odaláttam a szobájába, s megfigyelhettem, ahogy dolgozik. Segítségemre volt egy New York-i szervezetünkhöz tartozó kollégánk, és két távcsöves, Remington 30.30-as, hangtompítós puska. A kolléga dolga az volt, hogy szétlője az ablaktáblát, s én ezáltal leszedhessem a japánt. A Rockefeller Centerben vastag üvegeket építettek be, hogy kiszűrjék a zajt. A dolgot remekül 296

sikerült megoldanom... A japán éppen ásításra nyitotta a száját, s a golyóm a torkába hatolt...” [15] – Az az igazság – mesélte később Stephenson –, hogy Iant roppantul izgatták a különböző szerkentyűk. Kiépítettük saját mechanikus rejtjelező berendezésünket. Az alattunk lévő emeleten működött a japán főkonzul, s tudtuk, hogy rövidhullámú rádión rejtjeles üzeneteket küld Japánba. Két munkatársammal egy hajnalon betörtünk az irodájába, mint néző, Ian is velünk volt. Kinyitottuk a páncélszekrényt, és kölcsönvettük a kódkönyvet, annyi időre, hogy mikrofilmre vehessük. Stephenson számára ez esetben kémelhárításról volt szó. Fleming szerint ,,a legnagyobb élő titkos ügynök volt akcióban”. Hoover az ilyesmit csak akkor tartotta megengedhetőnek, ha a Rettenthetetlen őt is mindenbe beavatta Az ésszerűség és az előrelátás megkövetelte, hogy az FBI legyen része egy átfogó rendszernek, azt azonban nem, hogy ezen belül túlsúlyra tegyen szert. Roosevelt felemelte szavát a testvérgyilkos rivalizálás ellen, amely a hadsereg G-1-e, a flotta ONI-ja, a külügyminisztérium, a bevándorlási és vámhatóság biztonsági szolgálata és a pénzügyminisztérium titkosszolgálata közt folyt. Nem volt viszont egy központi ügynökség, amely áttekinthette volna mindezek tevékenységét. Még a külföldi rádióadásokat figyelő Szövetségi Hírközlési Bizottságnak sem mindig sikerült elérnie azokat, akik felhasználhatták az általa megszerzett információkat. Az ügyet Bill Donovan vette kézbe, és megpróbált rendet teremteni a káoszban. Először mint az Információ Koordinátor Hivatal vezetője. Ebből az intézményből fejlődött ki az OSS (Office of Strategic Service), a Stratégiai Szolgálatok Hivatala. „Hoover 1941 júliusában, amikor az OSS-t megalapították, nagyon ellenezte – jegyzik fel a BSC iratai. – Félt, hogy megsérti majd az FBI hatáskörét, különösen Dél-Amerikában... Úgy vélte, akkor támadja legeredményesebben az OSS-t, ha annak fő támaszát, a Rettenthetetlent kezdi ki. Ellenségesen kezdett viselkedni Donovan szervezetével szemben azzal a céllal, hogy visszaszorítsa az angolok tevékenységét. Támogatták a Roosevelt-adminisztráció titkon angolellenes érzelmű tagjai, és segítséget nyújtott neki Adolf Berle külügyminiszter-helyettes. Igyekezett törvényes úton feloszlatni a BSC-t, és ezáltal felszámolni Donovan gyorsan fejlődő szervezetét.” A konfliktus 1941 közepén, a legrosszabbkor kezdte akadályozni a 297

Rettenthetetlen munkáját. Hoover elhatározta, hogy feltárja a BSC hadműveleteit, és kezdte keresni ennek törvényes útját. Nem tudta, mire vállalkozik, nem ismerte pontosan az Európában működő titkos hadsereg kiképzését és felépítését. Nem tudott az Ultráról, amelynek jelentéseihez sohasem fűzték hozzá, milyen forrásból származnak. Tudta azonban, hogy Washington és London közt újabb csatornák létesültek... Észlelte, hogy a BSC funkciói változóban vannak, s hogy tevékenysége is egyre kiterjedtebbé válik. Az angolok attól féltek, hogy a törvény betűjét alkalmazva követelni fogja, hogy írásban számoljanak be teljes tevékenységükről. Most, amikor a Rockefeller Center a világ különböző pontjain már kétezer főállású munkatársat foglalkoztatott, ezt nem vállalhatták. Volt egy harmadik lehetőség is. Stephenson különböző brit titkok szóbeli, személyes közlésével is visszaszerezhette Hoover jóindulatát, ez sem volt azonban könnyű. A londoni brit hírszerzésben nemcsak olyanok működtek, akik tartottak az amerikai indiszkréciótól. Voltak köztük szovjet ügynökök, akik Hoovert mint szenvedélyes antikommunistát szerették volna lehetetlenné tenni. Amikor szovjet ügynököknek sikerült londoni kulcspozíciókba kerülniük, szándékosan szabotálni kezdték az angolamerikai hírszerzési együttműködést. A folyamat tartott, és nem is került napvilágra, míg jóval a háború után két angol diplomata, Guy Burgess és Donald Maclean Moszkvába nem szökött, és el nem kezdődött a nyomozás, amely a háború alatti kémkedést is felölelte.[16] A titkos háború londoni irányítói maguk is óvakodtak attól, hogy mindent részletesen és őszintén elmondjanak amerikai kollégáiknak, míg csak az Egyesült Államok be nem lépett a háborúba. Az akciókat a vezetőkkel az Atlanti-óceán mindkét oldalán Stephenson fogadtatta el. Meggyőzte Roosevelt elnököt, hogy a hírszerzés az Egyesült Államok első számú védelmi vonala, s hogy Amerikának még egy ideig szüksége lesz az angolok tapasztalataira. Bebizonyította Churchillnek, hogy az FBI felmérhetetlen szolgálatokat tehet az amerikai földrészen található nácibarát erők elleni harcban, ezért továbbra is szükség van a jószándékra. Hoover messze többet tett a Harmadik Birodalom elleni harcban, mint ami kötelessége lett volna. Abból, amit Anglia barátjaként tett, kiderült, mibe kerülne a briteknek, ha az ellenségük volna. A BSC-FBI együttműködés első nagy fegyverténye volt, amikor sikerült kikapcsolni a kulcsfontosságú német hírszerzési posztot, amely Mexikóból 298

irányította az Egyesült Államokban folyó náci hírszerzést és felforgató tevékenységet, és hasonló akciókat koordinált Latin-Amerikában.

299

32. Ahogyan már az első világháború idején is, a latin-amerikai Mexikó 1940 nyarán is a Berlinből irányított zavarkeltők ugródeszkája volt. A német hírszerzés balszerencséjére több instrukciót tudott adni, mint pénzt. A mexikói előretolt állásnak elfogyott a kemény valutája. – Ahogy az ember visszagondol, mulatságos – emlékezett később Stephenson. – A mexikói akciók azonban egyáltalán nem voltak mulatságosak, mert a német ügynököknek sikerült áttörniük a gazdasági blokádot, sok ezer tonna olajat csempésztek ki mexikói kikötőkön keresztül, és hatalmas titkos rádióhálózatot irányítottak innen. Helyi vezetőjük, egy nagy termetű, monoklis porosz nemes volt, annak az elbizakodott seggfej Franz von Papennek egy rokona, aki hírszerzési főnökként, katonaként, és diplomataként is leszerepelt. Von Papen az első világháború idején kémeket és szabotőröket irányított az Egyesült Államokba és Kanadába, most pedig a legmagasabb rangú német hírszerzési vezető, Canaris[17] tengernagy ellen áskálódott. Von Papen unokafivérét Canaris küldte Mexikóba. Friedrich Karl von Schleebruegge a Mexico City-i Donata Guerra 142-ben egy elegáns villában rendezkedett be. Tudta, hogyan kerítsen pénzt – saját szórakozásai finanszírozására. Emberei értették a dolgukat, de rengeteg pénzre volt szükségük – csakhogy nem kapták meg. – Joachim Hertslet korábban a német képviseletben szolgált, olajat szerzett Németország számára Japánon és Szibérián keresztül, és az Olaszország háborúba lépését megelőző blokádot is áttörte. Hertslet nagy gondot okozott nekünk, már azelőtt is, hogy a pénz elfogyott. A Karibtengeren titkos üzemanyagtöltő állomásokat hozott létre a tengeralattjárók számára. Befolyásos barátai voltak. Amikor 1938-ig visszamenőleg átnéztem az általa kötött árucsere-egyezményeket, lenyűgözött kereskedői ötletessége. Két évre elegendő olajat csereberélt össze német iparcikkekért – Volt köztük egy szabotázsszakértő is, aki mielőtt Mexikóba ment volna, H. Bischoll New York-i cégének dolgozott. Amíg New Yorkban volt, arra oktatta az ír munkásokat, hogyan tegyék tönkre az Anglia utánpótlásában fontos szerepet játszó gyárak és dokkok berendezéseit. Karl Rekowskinak hívták, és kemény valutára volt szüksége, hogy fizethesse az Államokban működő szabotőröket. 300

– Valutablokádot hoztunk létre. A mexikói előőrs cselekvésképtelen volt, ha nem volt helyi pénze columbiai, ecuadori, nicaraguai akcióihoz. Hoover és én összedobtuk minden információnkat, melyek jó része elfogott és megfejtett rádióüzenetekből származott. Az úgynevezett „Bolivar”-hálózat például a hajóforgalomról továbbított veszedelmes híreket Németországnak. Ami annyit jelentett, mintha tengeralattjárókat irányított volna célra... – A titkos rádióforgalmazásnak mindig két oldala van. Ha az ellenség nem tudja, hogy figyelik, kiad bizonyos dolgokat. Ezúttal azt tudtuk meg, hogy a mexikói poszt minden sikere ellenére az anyagi csőd előtt áll. A német igazgató a fasiszta Olaszország washingtoni nagykövetségéhez fordult segítségért, mely 1940 októberében még „korrekt” viszonyban volt a külügyminisztériummal. A hírt Hoover hozta, aki egy este betért a Stork Klubba. Ritkán ivott többet egy pohár Jack Daniels whiskynél, s azt rendszerint barátja, Walter Winchell társaságában fogyasztotta el. Ezen az estén egyedül üldögélt, míg csak fel nem bukkant Stephenson egyik közvetítője. – Mondja meg Billnek, hogy van valamink a számára – közölte Hoover. Az FBI felfigyelt arra, hogy olasz diplomaták pénzt vesznek fel New York-i bankokból. Kiderült, hogy összesen hárommillió-nyolcszázötvenezer dollárt vettek ki, amelyet kis címletekben akarnak átjuttatni a mexikói határon. Hoover legálisan nem avatkozhatott be, bármit tesz, nem kaphatott volna hozzá hivatalos hozzájárulást. Nem követhette az olasz követség futárjait azon az alapon, hogy a náluk lévő pénz felforgató tevékenység finanszírozására szolgál. – Nos – mondta Ernest Cuneo, az elnök tanácsadója –, ha az olaszok nem átutalással továbbítják a pénzt Mexikóba, mihelyt a határ túlsó oldalán lesz, Stephenson emberei azonnal lefoglalhatják. Ez több volt, mint az elnök akaratának egyszerű közvetítése. Cuneo nemzetközi jogász volt, és ismerte a törvények tűréshatárait. Az FBI jelentette, hogy a pénzt három futár szállítja majd diplomáciai csomagokban. Az olasz követség egyik titkára egymillió-négyszázezer dollárt visz Mexico Citybe, a többit két konzul viszi New Orleansba. Ha a 301

konzulok hajóval indulnak dél felé, nincs mit tenni. Az olasz kormánynak joga van kivinni a pénzét, ha fennáll a veszélye, hogy az amerikai kormány befagyasztja a követeléseit. Az elnök meg akarta hiúsítani a szállítást, de nem sérthette meg a diplomáciai illemet. A brit követség is negatív következményektől tartott. Az FBI továbbra is végezte a dolgát, vagyis figyelte az olasz nagykövetséget, a BSC pedig figyelmeztette mexikói ügynökeit, hogy álljanak készenlétben. A három olasz futár, nyomában az FBI ügynökeivel, a texasi Brownsvilleba utazott. A követségi titkár felszállt a Mexico Citybe tartó vonatra. Stephenson figyelmeztette a mexikói rendőrség hírszerzési osztályán dolgozó emberét, hogy ahogy a magányos futár átlépi a határt, kérdezze ki. A titkár barátságosan diplomáciai mentességére hivatkozott, amikor azonban a rendőrök szentségtörő módon felnyitották diplomáciai csomagját, felháborodott üvöltését talán még Rómában is hallották. A mexikói kormány a hivatalnok tapasztalatlanságával takaródzott, a pénzt azonban zárolta. A Mexico City-i központú német hálózat ezzel összeomlott, a nácik elvesztették mexikói hírszerzésük egyharmadát. A szóban forgó összegek ez idő tájt és a világnak e részén rendkívül jelentősek voltak. Stephenson várta, hogy lecsaphasson a maradék kétmilliónégyszázötvenezerre. Az ezt szállító két konzul hajón indult Rio de Janeiro felé. Stephenson riói embere ígéretet csikart ki a brazil külügyminiszterből, hogy a pénz számára „speciális védelmet” biztosít majd. Minden eshetőségre felkészülve azonban Stephenson két ügynöke az akkor Pernambuco néven ismert kelet-brazíliai Recife kikötőjébe sietett, ahol a hajó várhatóan rakományt vett fel. – Mind a két ügynök lelkes fickó volt – emlékezett Stephenson. – Viszonylag egyszerű volt a feladatuk. El kellett lopniuk a pénzt. Senki sem kételkedett benne, hogy becsületesen megteszik a hazavezető veszélyes utat, átadják a pénzt, majd fillérre elszámolnak saját költségeikről. Amikor az ember beszervez egy ügynököt, először is a becsületességéről győződik meg. A hírszerző törvények nélküli alvilágban mozog, de még így is bíznia kell az embereiben. A két ügynök tennivalóit aprólékosan kidolgoztuk. Pernambucóba felsurranni a hajóra, megkaparintani a diplomáciai csomagokat, aztán kereket oldani. A brazil külügyminiszter azonban becsapott bennünket. Utasították a hajó riói ügynökét, változtassa meg az útvonalat, kerültesse ki Pernambucót. Az olasz futárokat Rióban már várták, 302

és elkísérték őket a római követségre. A milliós fogás kicsúszott a kezünkből. Ennyi kemény valutáért akkoriban rengeteg mindent vásárolhattak a nácik. Azokat a létfontosságú dolgokat, amelyeknek a német iparhoz való eljutását igyekeztünk megakadályozni, ugyan nem, de propagandát és informátorokat igen. Néhány száz dollárral már egy rendőrfőnököt is meg lehetett vesztegetni. Ennek az első külföldi FBI-BSC kooperációnak az alapján Hoover arra következtetett, hogy döntő súlyt szerezhet magának az összes amerikai hírszerzési tevékenységben. Szívesen küldött el Stephensontól szerzett bizonyos anyagokat az amerikai hadsereg hírszerzési egységeihez. Ha rajtuk volt az FBI hozzájárulását jelző pecsét, szívesebben fogadták ezeket – s az elején Stephenson mindössze ennyit akart. – Hoover kezdettől fogva hadat viselt – mondta utóbb Stephenson. – Brit dezinformációs anyagokkal etette a bőbeszédü washingtoni hivatalnokokat. London kért, hogy kérjem meg Hoovert bizonyos repülőről ledobott üveggömbökről szóló pletykák elterjesztésére. A gömbökben, úgymond, új robbanóanyag van, amely nagyon magas hőmérsékletet fejleszt, és a tüzet nem lehet eloltani. A hír végül eljutott a németekhez, s talán ez vette el a kedvüket, hogy mérges gázt vessenek be London ellen. Természetesen ilyen gömbök nem léteztek. Ebben a nehéz időszakban, amikor a tengeri háborúban Anglia kudarcot kudarc után szenvedett el, a tengelyhatalmak mexikói kikötőkben rejtőző tizenhat hajója jóval nagyobb esélyt jelentett; mint azt a közömbös washingtoni megfigyelők gondolták. – Ha a mexikói kikötők védettségét élvező teherhajókat nem semmisítjük meg, egyesek azt hihetik, hogy Anglia tehetetlen a tengereken – jelentette a Rettenthetetlen. – A Királyi Haditengerészet nem őrjáratozhat a mexikói parti vizeken. Az ellenséges hajóknak jó esélyeik vannak, hogy áthatolnak a blokádunkon, s az effajta erkölcsi győzelem befolyásolná a habozókat. Négy hajó német, tizenkettő olasz, Vera Cruz és Tampico kikötőjében horgonyoznak, s most nincs lehetőségük az elhajózásra. Angliával rokonszenvező mexikói barátainktól számos információt kaptunk. Mexikó alaposan informálja a latin-amerikai nácibarát vezetőket. Ha a hajóknak sikerül elmenekülniük, Mexikóban csökken az ázsiónk, és bizonyos lehetőségeink megszűnnek. – Azonnal lépjen akcióba – felelte London. 303

A BSC broadway-i irodájában két kanadai jelent meg. A New York állambeli Watertown hídján keltek át az Egyesült Államokba, miközben a hatóságok képviselői úgy tettek, mintha nem. látták volna a kocsijuk csomagtartójában szállított fémtárgyakat és plasztik robbanóanyagokat. A fém mágneses volt, a plasztik pedig a Toronto melletti „kémek gyárában” készült. Összeszerelve mágneses aknák lettek belőlük, amelyeket a hajótestek acéllemezeire lehetett tapasztani. A két kanadai víz alatti rombolásra kapott kiképzést, s Mexikóba indulásuk előtt Stephenson tartott nekik rövid eligazítást. Előzőleg beszélt az elnökkel is, és meggyőzte, hogy a külügyminisztérium félelmét az esetleges botránytól messze meghaladja annak szükségessége, hogy Amerika a csendes-óceáni háború előestéjén megmutassa a mexikóiaknak... Egy angol „tengerészeti tanácsadó” kereste fel az amerikai haditengerészet hírszerzési hivatalát, s kérte, hogy amerikai rombolók akadályozzák meg a tengelyhatalmak hajóinak elmenekülését. Roosevelt kimaradt az ügyből. A választ Frank Knox haditengerészeti miniszter adta meg: elrendelte, hogy négy romboló őrjáratozzék a térségben. 1940. november 15-én éjszaka a négy német hajó megpróbált kisurranni a Mexikói-öbölbe. Vakító keresőfények irányultak rájuk, amelyekről úgy vélték, ellenséges hadihajókéi. Az egyik német hajó, a Phrygia kigyulladt és elsüllyedt. A másik három legénysége másnap, már újra Tampicóban, azt állította, hogy angol hadihajók állták el az útjukat. Csak az nem derült ki soha, mi történt a Phrygiával. Az amerikai rombolókon kívül más hadihajó nem volt a térségben: az ő reflektoraik fénye lepte meg a menekülő németeket. A mexikóiak levonták a következtetést, hogy az Egyesült Államok, ha nem is nyíltan, de Anglia oldalán harcol, ami éppenséggel nem volt Roosevelt kedve ellen való. Riadóztatta az a náci propagandatétel, hogy az Egyesült Államok se támadásnak nem tud ellenállni, se más, veszélyben lévő dél-amerikai államoknak nem tud segítséget adni. Az incidens üzenetét nagyon is értették Berlinben, és felkeltette azoknak az amerikaiaknak a figyelmét is, akik még mindig idegenkedtek a beavatkozástól. A maradék három német hajó közül egy hónappal később kettő ismét megkísérelte a kitörést. A németek hírszerzőiktől már tudták, hogy a rombolók amerikaiak, és Berlin még akarta mutatni, hogy az Egyesült Államok óvakodik a nyílt konfrontációtól. A német hajóknak elrendelték, hogy fényes nappal induljanak el. Ekkor az amerikai rombolók, melyek csak követték őket, óránként jelentették a pozícióikat Londonnak, amíg az Admiralitás angol hajókat tudott ideirányítani más hadműveleti területekről. 304

A britek rajtaütöttek a zsákmányon, az amerikaiak pedig látszólag semlegesek maradtak. A mexikói kormány a Tengely maradék tizenhárom hajóját olyan gyorsan sajátította ki, hogy a kanadai szabotőröknek nem kellett végrehajtaniuk a parancsot. Hoover csalódott volt a szabotőrök miatt, hiszen az FBI tette lehetővé, hogy amerikai területre lépjenek. Csalódottságát, hogy az amerikai haditengerészeti hírszerzés Stephenson révén közvetlenül együttműködött a Királyi Haditengerészettel, csökkentette, hogy minden részletről informálták. Az FBI elhárításának csápjai elérték Dél-Amerikát, még ha ennek a külügyminisztérium nem örült is különösebben. Stephenson létrehozta a hajófigyelő hálózatot: minden, a nyugati félteke vizeire kifutó hajó legénységében volt valaki, aki jelentette, ha valami gyanúsat tapasztalt. Jelentéseiket eljuttatták az FBI-nak is, ami növelte Hoover presztízsét. Az FBI igazgatójának becsületet szerzett, hogy letartóztatták és kivégezték az első angol árulót, akit amerikai kikötőben értek tetten. Az illetőt George Thomas Armstrongnak hívták, harminckét éves tengerész volt, aki a konvojokról pénzért informálta a New York-i német konzult. Fizetségének egy része az volt, hogy a német tengeralattjárók az ő hajóját nem torpedózták meg. Armstrong fanatikus kommunista volt, s mielőtt a Szovjetuniót megtámadták volna, követve a kommunista vonalat, az ellen foglalt állást, hogy hazája, Anglia folytassa a harcot. Engedték, hogy visszahajózzék Angliába, ahol a Scotland Yard elkapta. 1941. július 9-én, a Wandsworth börtönben akasztották fel. Stephenson nem akarta, hogy a nyilvánosság értesüljön hatalmas kémelhárító hálózatáról, amely nemcsak árulókat leplezett le, hanem megakadályozta ellenséges dokumentumok és speciális rakományok szállítását is. Így aztán Hoover hiúságát legyezgette a Scotland Yard elismerése, amiért kiderítette, hogyan juttatta el Armstrong rádión és telexen a konvojok adatait a dél-amerikai és spanyolországi náci tengeralattjáróirányító központokba. Másokat, akiket Armstrong beszervezett, futni hagytak az Egyesült Államokban, míg mit sem sejtve ki nem adták cinkosaikat. Ennek utána „balesetek” áldozatai lettek... Az FBI-nak ehhez nem volt köze. A BSC-nek megvolt a maga végrehajtó különítménye, akik elintézték az ilyesmit. Az ilyenekre a „Kanadába távozott” formulát alkalmazták, s ez lényegesen 305

komorabb dolgot takart, mint azt a rendőrségi feljegyzés alapján sejteni lehetett...

306

33. Az előszóban, amelyet Roosevelt elnök számára Stephenson az Egyesült Államokban folytatott náci tevékenység stratégiájáról készített tanulmányához írt, megfogalmazza: „Soha senki Hitlerhez mérhetően ambiciózus ember nem fogalmazta meg még ilyen világosan, milyen általános és speciális eszközökkel óhajtja valóra váltani hódító terveit. Az ideológiai ellenségek morális megrendítését célzó náci program Észak- és Dél-Amerikát tekinti végső és legnagyobb ellenfelének.” Egyes német ipari szervezetek, mint például az IG Farben, vagy a Schering AG már sok évvel a háború előtt hozzáláttak, hogy német kézben lévő leányvállalatok révén megszilárdítsák pozícióikat az Egyesült Államokban – ahogyan azt az amerikai kontinensre vonatkozó német beszivárgási program előírta. A leányvállalatokat álcázásul vagy svéd, illetve svájci strómanok tulajdonába adták, vagy titkos kartellmegállapodásokat hoztak létre ezek és a német anyacég közt. Amikor Németország hadba lépett, ez a bonyolult céghálózat támogatta a nyugati félgömbön működő német hírszerzési és propaganda-apparátusokat. „Ennek a fenyegetésnek a leküzdése a BSC egyik fő feladata – írta Stephenson 1940-ben. – A BSC-nek ezt úgy kell megoldania, hogy ne irritálja az érzékeny amerikai közvéleményt, főleg, ha az Kongresszusban fogalmazódik meg. Egy hibás lépés ellenérzést kelthet Angliával szemben...” Stephenson terve tartalmazta, hogy minden olyan bizonyítékot át kell adni az FBI-nak, amelyek alapján akcióba lehet lépni a német ellenőrzés alatt álló cégek ellen, azon az alapon, hogy megsértik a trösztellenes törvényt. Úgy tűnt, Hoover vevő lesz a tervre. Zavarták őt a Nagy Biznisz erkölcstelenségre utaló jegyei, ami talán meglepi azokat, akik olyan elszánt antikommunistának gondolják, akinek nem volt szeme a kapitalizmus bűneinek meglátására. “A titkos hírszerző divízió első számú feladata, hogy minden kétséget kizáró bizonyítékot szerezzenek Németország, és a titkon német tulajdonban lévő cégek együttműködésére az Egyesült Államokban – állapítják meg a BSC dokumentumai. – A titkos hadműveletek divíziójának ezek után erőteljes propagandakampányokban kell lelepleznie ezeket a kapcsolatokat, és meg kell győznie a közvéleményt, hogy az amerikai-német cégek 307

veszélyeztetik az Egyesült Államok biztonságát. Ez nyomás alá helyezi majd az amerikai kormányt, és növeli az elnök saját mozgásterét. Az FBI-nak el kell látnia beavatkozási jogcímet teremtő anyagokkal a pénzügyminisztériumot, és az igazságügyi minisztérium trösztellenes divízióját... ezek az amerikai ügynökségek – bár eddig nemigen hajlottak az együttműködésre – sohasem rendelkeztek elegendő tömegtámogatással, hogy gátat vessenek a Nagy Biznisznek...” Stephenson egy foxterrier dühével vetette magát a bűnösök után, s kisvártatva azon vette észre magát, hogy tulajdon háziurába, Nelson Rockefellerbe csimpaszkodik. Kiderült, hogy a New Jersey-i Standard Oil Company szoros kapcsolatokat tart fenn a náci Németországgal, és különösen az IG Farbennel, amelynek (eltekintve kapcsolatától a koncentrációs táborokkal és az ott alkalmazott mérges gázokkal), NW7 fedőnevű különleges hírszerzési szekciója kéz a kézben tevékenykedett a német hírszerzés gazdasági részlegével. A Standard Oil és az IG Farben együtműködése 1927-ben egy sor szerződés megkötésével kezdődött. A Standard Oil így írta le az alapmegállapodást: „az IG kimarad az olajüzletből, mi pedig távol tartjuk magunkat a vegyipartól”. 1929-ben betetőzték, amit mind a két korporáció „teljes házasságnak” nevezett: a Standard szabad kezet kapott olajügyekben bárhol a világon, cserében nem támasztott versenyt a Farbennek a vegyiparban. Nelson Rockefeller, mielőtt teljes figyelmét a Rockefeller Centerben lévő családi komplexum irányításának szentelte, fiatalon a Standard Oil Broadway 26-ban lévő irodáiban dolgozott. Habár a BSC bérleti dijait Angliának nyújtott vissza nem fizetendő kölcsönként elengedte, jóakarata nemcsak pénzügyekben nyilvánult meg. Nem volt hatalma hozzá, hogy kiszakítsa a Standard Oilt nemzetközi kötöttségeiből, de hozzáférhetőbbé tette kétesebb ügyletek részleteit. A korporáció egyik alelnöke például már a háború kitörése után Európában tárgyalta meg egy akció módszereit, amely, mint egy feljegyzésben írta, „lehetővé tenné, hogy megmaradjon partneriviszonyunk a németekkel, tekintet nélkül arra, hadba lép-e az Egyesült Államok, vagy sem. Az IG átengedett nekem körülbelül kétezer külföldi szabadalmat és a három nap során, amíg Hollandiában tárgyaltunk, sikerült kialakítanunk a modus vivendit”. Rockefeller egyetértett Stephensonnal abban, hogy ez ellen a „mintha mi sem történt volna” együttműködés ellen a legjobb fegyver a nyilvánosság. 308

Több más olajvállalati igazgatót is rábírt, hogy szembesüljenek szociálispolitikai felelősségükkel és együttműködött a BSC-vel annak pontos feltérképezésében, milyen mértékben van köze a Standard Oilnak és a többi amerikai korporációnak a német gazdasági élethez. Miután Roosevelt 1940ben kinevezte az Amerika-közi ügyek koordinátorává, a BSC módszereivel szállt szembe a nácikkal: ellenőrizte a Dél-Amerikába irányuló újságpapírexportot, s ekképpen 1200 különböző lapot vont befolyása alá a kontinens déli felén. A Standard Oil igazgatói tekintélyes összeget ajánlottak fel kemény valutában annak, aki meg tudja állapítani, honnét származik az Irány az apokalipszis, avagy hogyan költik az Ön fillérjeit Hitler háborújára című könyv. Soha senki nem jelentkezett a díjért. A kanadai X táborban nyomták, az IG Farben és a Standard Oil kollaborációjáról szólt, és a BSC csempészte át az Egyesült Államokba. A „korporációs szervezet összefonódását” leplezte le, és táblázatokban ábrázolta Németország kapcsolatait a több tucat amerikai „fal”-céggel, és az olyan nagy korporációkkal, mint például a Ford. Nem említette viszont a kiadvány azt a szerepet, amelyet az IG Farben a német atombomba-kutatásban játszott, s hogy főrészvényese volt annak a norvégiai gyárnak, amely a német atomprojektumok elemeit gyártotta. Rockefeller a könyvet az Egyesült Államok dél-amerikai követségei útján terjesztette, annak ellenére, hogy még családja vállalatának igazgatói is pert emlegettek. Ami Stephensonnak a korporációs éthosszal kapcsolatos nézeteit illette, azokat nagyban befolyásolta az a németek szponzorálta győzelmi ünnepség, amelyet a Waldorf Astoriában tartottak 1940 júniusában, s ahol amerikai iparmágnások kijelentették: kár az időt Angliára vesztegetni. Az angol csapatokat épp akkor űzték ki Franciaországból. A problémát ez az 1941. április 14-én elküldött tipikusan Rettenthetetlenféle rádiótávirat is jelzi: A STANDARD OIL EBBEN A HAABORUBAN MINDKEET OLDALON HARCOL: PANAMAI ZAASZLOO ALATT KOEZLEKEDOE HAJOOI, MELYEK A MEXIKOOI KIKOETOEK EES TENERIFE KOEZT INGAAZNAK, LAATSZOOLAG A SPANYOL FINOMITOOKNAK SZAALLIT- JAAK AZ OLAJAT, VALOOJAABAN AZONBAN ELLENSEEGES HAJOOKNAK. 309

Stephenson egyidejűleg támadást indított az International Telephone and Telegraph Corporation, az ITT ellen, amely együttműködött Hitler SS-ével, és a bombázókat gyártó Focke-Wulffal. Igyekezett véget vetni annak az áldatlan helyzetnek, hogy az ITT saját és latinamerikai leányvállalatai vonalain üzeneteket továbbítson az Egyesült Államokból az ellenségnek. A helyzetnek külön pikantériát kölcsönzött, hogy az ITT-nek volt egy angliai vállalata is, a Standard Telephones and Cables. Amikor a hírhedt Sosthenes Behn, a legfőbb főnök Franciaország összeomlása után, meglátogatta angol munkásait, senki sem tudta róla, hogy együttműködik a Csatorna túloldalán lévő németékkel. Mégis ez a helyzet tette lehetővé, hogy az TTT mérnökei felhívják Stephenson figyelmét az Enigma rejtjelező készülékre, amelynek „megfejtése” létfontosságú volt az Ultra számára. – Ha a nácik győznek, ezeknek az üzleti realistáknak egy része kifogástalan náci lesz – mondta Stephenson. – Ha a nácik veszítenek, akkor pedig kifogástalan amerikaiak. A Gazdasági Hadviselés Minisztériuma, amely a korábbiakban nem ellenőrizte a brit nemzetközi kereskedelmet, aggódott az amerikai pénzembereket ért támadás miatt. A Rettenthetetlennek a Standard Oilról szóló 1941 áprilisi üzeneteire egy alkalommal például ezt válaszolták: A GYANÚ MEGMEERGEZI AZ OEN INFORMAATORAI EES A STANDARD VISZONYAAT. AMI A STANDARD AALTAL AZ ELLENSEEGES HAJOOKNAK KUELDOETT SZAALLITMAANYOKAT ILLETI, A JELENTEESNEK NINCSEN ALAPJA... A Rettenthetetlen részletek tömegével válaszolt. Addig tüzelt, amíg egy Harry Truman vezette szenátusi vizsgálóbizottság végül vizsgálni nem kezdte a helyzetet. Jelentést tettek közzé a Standard Oilról, amelyből kiderült, hogy folyamatosan adott el üzemanyagot a Tengely légitársaságainak, annak ellenére, hogy a külügyminisztérium felszólította: ne lásson el német cégeket stratégiai jelentőségű anyagokkal. Kiderült, hogy Venezuelában, ahol Rockefeller már eladta a családi részesedést, a Standard Oil előnyökhöz juttatta a németeket az olaj kitermelés ellenőrzésében. A BSC feljegyzéseiből kitetszik: „A Standard Oilt bajosan lehetett amerikai vállalkozásnak tekinteni. Az ellenség kártékony és veszélyes ügynöksége volt...”

310

1941 elején, Roosevelt újraválasztása után, de még beiktatása előtt, eljuttatott Hooverhez és az FBI-hoz egy négyszáz oldalas jelentést, amelyet a BSC új politikai hadviselési divíziójának magját alkotó szakértők állítottak össze. Ez sokként hatott Hooverre. A németekkel kollaboráló amerikai üzletemberek mellett megemlítették angol kollaboránsok neveit is. A jelentés felsorolta annak az „Aggódó Németnek” a tapasztalatait, aki amerikai állampolgárságára várt és most felajánlotta a külügyminisztérium egy illetékesének, hogy tájékoztatja a nácik egyesült államokbeli tevékenységéről, de az illető nem mutatott különösebb érdeklődést. Adolf Berle külügyminiszter-helyettes végül bizalmas jelentést írt, amely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Egy bizonyos – nem ellenőrzött – forrásból úgy értesültem...” Valójában, mint Stephenson rámutatott, a külügyminisztérium fütyült az egészre. Berle tisztességes amerikai volt, de a külügyeket kicsinyesen kezelte, és ,,mereven szemben állt a brit manipulációs kísérletekkel, az angol titkos politikával és a washingtoni hírszerző ügynökségekkel”. Később a BSC tevékenysége miatt összecsapott Stephensonnal, míg aztán kénytelen nem lett engedelmeskedni az elnök utasításának: „Önnek nemzetünk túlélése érdekében együtt kell működnie!” A jelentés további akciók előtt nyitott utat az üzleti álca mögött működő náci szervezetek ellen. Rámutatott, melyik tizenöt nagy német tröszt jelenti Hitler társadalmi bázisát. Közülük a legnagyobb érdeklődésre az IG Farben tarthatott számot, amelynek igazgatói azért támogatták a náci pártot, mert az akadályozta a szabad vállalkozást. A cég sürgette a kényszermunka-táborok felállítását, hogy még „hatékonyabbá” tegyék a termelést. Nyugaton csak kevesen voltak hajlandók hinni a németek népirtó terveiben. Stephensonnak tervrajzai voltak a hordozható gázkamrákról, és megszerezte az IG Farben jelentéseit a később Zyklon-B néven ismertté vált ciánszármazékról, amellyel futószalagon pusztították az „untermenscheket” a külsőre közös zuhanyozónak tűnő gázkamrákban. A Rettenthetetlen jelentése részletesen beszámolt arról, mi történt, miután Berle, akiről azt hitték, hogy a külügyminisztérium megbízásából jár el, elutasította az „Aggódó Németet”. Az illető a Schering AG egyik igazgatója volt. A New Jerseyben, Bloomfieldben működő leányvállalat csak színleg volt svájci kézbjan, valójában a Schering Berlin működtette, amely semleges holdingcégek és strómanok hálózatát építette ki Skandináviától Dél-Amerikáig. A csalódott német, akit a BSC dokumentumai „Bloomfieldi Emberünk” néven említenek, kapcsolatba lépett Stephenson szervezetével. 311

Az utóbbit az Egyesült Államok kormánya még nem jegyezte be, az informátor tehát kényes helyzetben volt. Tiszteletre méltó indítékai ellenére, mivel külföldi titkosszolgálat számára dolgozott, a hatóságok Németországba deportálhatták. Ha azonban semmit nem tesz és az Egyesült Államok közben hadba lép, elutasíthatják az amerikai állampolgárságra vonatkozó kérelmét, ráadásul meg is gyanúsíthatják, hogy részt vesz a nácik konspirációjában. Ezért aztán hivatalos iratokban sohasem említették igazi nevét. „Bloomfieldi Emberünk” hónapokon keresztül együttműködött brit ügynökökkel, anyagokat hozott el a korporáció dossziéjából, amelyet Stephenson egy BSC számára dolgozó barátja tulajdonában lévő, középmanhattani St. Regis Hotelben fényképeztek le. A Schering Berlin számára dolgozott, kemény valutát és a britek által csempészárunak tekintett rakományokat továbbított. A külügyminisztérium egyik osztályát felháborította, hogy London nyilvánosan kijelentette: egyes amerikai cégek „az ellenséggel kereskednek”. A gazdasági hadviselés londoni minisztériuma a négyszáz oldalas jelentésre adott válaszképpen megpróbált nyomást gyakorolni Washingtonra, hogy „fagyassza be az ellenséges vállalkozások vagyonát, működjék együtt velük abban, hogy az ellenséges üzleti vállalkozásokat feketelistára tegyék és a titokban ellenséges érdekeket szolgáló hajókat ne lássák el üzemanyaggal.” Cordell Hull külügyminiszter felháborodását fejezte ki a brit vádaskodások miatt. A BSC úgy döntött, „megtalálja” a bizonyítékot, amely eljut majd az FBIhoz és végül majd a külügyminisztériumhoz. Rendszerint megosztották az FBI-jal azokat a gyanús anyagokat is, amelyeket a Bermudai cenzúraállomás a kimenő postából kiszűrt. Az amerikai Schering levélpapírjára kompromittáló leveleket hamisítottak, amelyeket „visszaküldték” Bermudáról. Az FBI-nál csak egyvalakit nem leptek meg a levelek: J. Edgar Hoovert. Egyetértett azzal, hogy csak így lehet cselekvésre ösztökélni a külügyminisztériumot. A Schering-összeesküvést felderítő nyomozók spontán módon reagáltak, ők csakugyan meglepettek és dühösek voltak. „Bloemfieldi Emberünk” is terjedelmes jelentést készített a Scheringkorporáció üzelmeiről. Néhány efféle anyagot kiszivárogtattak a nemzetközi hírszolgálat washingtoni irodája számára, köztük a hamisított Schering312

levelek fotókópiáit, amelyek „bizonyították”, hogy a cég áthágta a Shermanféle trösztellenes törvényt. A nemzetközi hírszolgálat megkereste Joseph Borkint az igazságügyi minisztériumban, aki vállalta, hogy megvizsgálja a trösztellenes divízióhoz eljuttatott ügyet. Az utóbbi jogi eljárást kezdeményezett és amikor akcióba lépett, azonnal értesítette a sajtóügynökséget. Ez megnövelte Borkin cselekvési szabadságát, aki, jóllehet tudta, hogy erkölcsileg ez volna a helyes, egyike volt azoknak a középszintű tisztviselőknek, akik nem szívesen léptek fel német és más külföldi kartellek ellen. Úgy tűnt, a külügyminisztériumiak és magas üzleti körökből való barátaik szemben állnak ezekkel a zavarban lévő emberekkel és az FBI-jal. Roosevelt elnök újraválasztása után 1941-ben a Kandalló melletti beszédben azt javasolta, jelentsék ki, ezek az amerikai polgárok magas beosztásuk ellenére náci ügynökök aknamunkáját támogatják cinkosságukkal” – jegyezték fel a BSC dossziéi. Az elnök elküldte a beszéd vázlatát a külügyminisztériumba. Amikor megkérdezte, hogy ki a felelős, azt válaszolták neki: „a külügyesek – ők tarthatják veszélyesnek ezeket a szavakat”. Az elnök éles kifejezéseket használt és a szöveget is máshogy olvasta fel: „Vannak egyes amerikai állampolgárok, köztük sokan magas beosztásban, különösen a külügyminisztériumban, akik a náci ügynökök aknamunkáját támogatják...” „Ebből még most is érezhetjük az akkori hangulatot – folytatódnak a BSC feljegyzései. – Borkin csalódott ember volt, aki valami titokzatos módon mindig magasabb körök elutasításába ütközött. Az amerikai Schering felforgató tevékenységéről szóló jelentéseket nem lehetett lesöpörni az asztalról. A külügyminisztérium azonban a saját háborúját vívta Hooverrel és az FBI-jal, és azzal vádolta őket és az igazságügyi minisztériumot, hogy beleártják magukat a külügyminisztérium ügyeibe. A BSC felismerte, hogy a nemzetközi hírszolgálat és más médiák által folytatott, veszélyeztetett sajtókampánynak folytatódnia kell.” Ennek előkészületei során Stephenson más formában is finom nyomást gyakorolt arra a svájci bankra, amely az amerikai Scheringet birtokolta. A bankigazgatót megkereste „egy bizonyos Mr. Samuel, a londoni General Trusttől”. A svájci azt hitte, cégének „valutát kell átmosnia”. Azonban, számos koktél elfogyasztása közben azt kellett hallania, hogy az amerikai Schering vagyonát az amerikai kormány hamarosan zár alá veszi. A pletykát 313

Mr. Samuel mintegy futólag említette meg, Az igazgató buzgón igyekezett visszaterelni beszélgetőpartnerét ehhez a témához. De miért? – mondta meglepve Mr. Samuel. Bizonyosan a svájci bankár sem gondolta, hogy az amerikai hatóságok olyan ártatlanok, amilyennek látszanak... vagy igen? Vajon milyen helyzetbe hozza ez a svájci bankot? A beszélgetés további részében Mr. Samuel kifejtette, hogy szeretne svájci üzletemberekkel találkozni Genfben... Néhány nappal később a bankár felhívta Mr. Samuelt, akit egyébként kanadainak gondolt és megkérdezte, hogy ismeri-e a kanadai üzleti életet. Az igenlő válaszra újabb találkozót beszéltek meg. Samuel javasolt egy módot, hogy a bankár megszabaduljon nehézségeitől. Azt ajánlotta, hogy adja át az amerikai Scheringben élvezett részvényesi jogait egy kanadai holdingtársaságnak. Ezáltal őt nem éri veszteség, az amerikai kormány megnyugszik, mivel úgy véli, hogy a kanadaiak szigorúbb ellenőrzést gyakorolnak és a svájci bankár is megnyugodhat, hogy a barikád jó oldalán áll. Ez a megoldás addig aggasztotta azonban a svájci bankárt, amíg be nem bizonyították: a bankja fedezte a cég német tulajdonosait. – 1941. április 10én nagyszerűen szervezett sajtókampány indult, amely leleplezett egy titokban német kézben lévő New Jersey-i cégett mesélte évek múlva Cuneo. – Egy sor jól időzített, beavatott újságírókhoz és rádiósokhoz eljuttatott kiszivárogtatás biztosította, hogy a médiák rávessék magukat az új esetekre. A Schering üzelmei megakadtak. A pénzügyminisztérium lefoglalta a vagyonát. Elrendelték, hogy a svájci bank vonja ki minden részvényét. A vezérigazgató sohasem tudta meg, hogy a barátságos és segítőkész Mr. Samuel a brit hírszerzés főnöke volt. „A Standard Oilt egy ideje gyanú övezte, s a cég kezdett zavarba jönni – jegyezték fel a BSC írásai... – Az amerikai Gazdasági Védelmi Bizottság kénytelen volt leállítani azokat a tárgyalásokat, amelyek során a Standard megvásárolta volna Németország magyarországi olajérdekeltségeit.” A nyugati féltekén folytatott gazdasági hadviselés sok üzleti vállalkozást sújtott. Stephenson olyan szokatlan ügyek szakértője lett, mint a gyémántcsempészés, amely révén a németek képesek voltak áttörni a gazdasági blokádot. Kollaboránsaik a feketepiacokon aranyért, drágakövekért vagy más „könnyű, de nagy értékű”, gyanús eredetű cikkekért 314

szereztek be stratégiai fontosságú javakat. A Standard Oil-ügy révén Stephenson kimutatta, milyen fontos a nácik bábjainak üldözése, s hogy ezek mennyire nincsenek tekintettel a Szövetségesek érdekeire. Amikor a BSC leleplezte a Standard Oil-féle bűnözőket, semmiféle érdekre nem volt tekintettel. A német gazdaság elleni akciók feliratú dossziékban a BSC egy történetírója megjegyzi: „Olyan légkört teremtettünk, amelyben az elnök szabadon cselekedhetett és parancsot adhatott cégek lefoglalására, vagy tevékenységük megakadályozására. Az amerikai népet a sajtónak a német gazdasági machinációkról szóló leleplezései meggyőzték, hogy veszélyben van, s ezeket az intézkedéseket alapvető fontosságúnak tekintette. Az amerikai pénzcsinálók, tudva, hogy a közhangulat ellenük fordult, nem mertek szembeszegülni ezekkel a lépésekkel.” Napvilágot látott az üzleti élet, a szakszervezetek és a náci-barát körök közti különös szövetség. John L. Lewisről, az amerikai bányászszakszervezet és az Ipari Szakszervezetek Kongresszusa (CIO) elnökéről is kiderült, hogy benne volt az olajügyekben, vagyis a nagy olajcégeknek a tengelyhatalmakkal folytatott egyezkedésében. Tevékenységére elsősorban azért figyeltek föl, mert ahogy a BSC aktáiban áll, „személy szerint szívből gyűlölte Rooseveltet, s ameddig a németek az oroszok szövetségesei voltak, dühödt izolacionista volt, és utálta Angliát is”. A BSC „spontánul” létrejött társaságokat kreált az Egyesült Államokban. Ilyen volt például az Amerikai Munkásbizottság a Brit Munkások Megsegítésére, a Szabadságharcos Szövetség és az Amerikai Munkásszövetségen belüli albizottságok. A BSC, miközben összeesküvést szőtt, hogy diktátornak feltüntetve megbuktassa Lewist, jelentést készített az „amerikai dolgozó osztályról”, amely Hooverhez is eljutott. Az FBI igazgatója érdeklődéssel olvasta, hogy „az amerikai munkásosztály tájékozatlan és politikai szervezettsége alacsony szintű. Sok munkás abból az alacsony képzettségű, külföldi eredetű népességcsoportból származik, amelynek nincsen politikai tradíciója (s gyakran nyelvi nehézségekkel is küzd), könnyen megzavarják a legvadabb érzelmi hatást megcélzó felhívások... Minthogy a védelmi ipar szakszervezeteinek nagy része az Ipari Szervezetek Kongresszusához (CIO) tartozik, Lewis előítéletei fenyegetést jelentenek Anglia számára...” Hoover elfogadta ezt a következtetést, az FBI emberei pedig utánanéztek a 315

szakszervezeti vezető és egy amerikai olajipari ember tárgyalásainak, akiről, tudták, hogy német ügynökök zsoldjában áll. Ezt az embert William Rhodes Davisnak hívták, munkahelye a Fifth Avenue 630. számú épülete 34. emeletén volt, furcsa módon éppen Stephenson gazdasági hírszerzési divíziója és kódoló berendezései között. Davis alabamai vasúti mérnök volt, aki a húszas évek közepén kezdett el olajügyekkel foglalkozni. Tizenöt évig önállóan tevékenykedett az oklahomai olajmezőkön, amikor egy német bevándorló fia, dr. Horace Greeley és Hjalmar Schacht megszédítette a náci kereskedelmi kartellek nyújtotta lehetőségekkel. Schachtot a Harmadik Birodalom gazdasági géniuszának tartották. Horace Greeley mint üzletember fontos volt Hitler számára, mert a nácizmust valami amerika ízű vállalkozásnak tüntette fel. Schacht arról beszélt, hogy hatalmas gazdasági uniót kell létrehozni a világ angolbarát részével, s ez az expanzionista filozófia megnyerte a sziklaöklű olajkereskedőt. Davis azt is tudta,, hogy Németországnak a következő háborúban a tengeralattjárók és a kereskedelmi hajók üzemeltetéséhez óriási olajtartalékokra lesz szüksége. 1936-ban, negyvenhét éves korában már bizalmas viszonyban volt a náci gazdasági ügyek minisztériumával és a Hitler ügyeibe bekapcsolódó német ipari kartellekkel. Olajfinomítót épített Hamburgban, amelyhez a New York-i First National Bank Németországban zárolt vagyonát használta fel. Hajószámra, a brit blokádot megkerülve, hozatta ide az olajat az amerikai kontinensről. Cége és annak leányvállalatai egyszerre a malmői olajkikötőbe kezdték küldeni a hajóikat. Erre Stephenson 1939 elején figyelt fel. Öt nappal az európai háború kitörése után Londonnak fülébe jutott, hogy William Rhodes Davis „békemisszión” Berlinben tartózkodik és azt állítja, hogy Roosevelt elnököt képviseli. Roosevelt John L. Lewis kérésére egyszer csakugyan beszélt Davisszel. Meghallgatta Davist és egyetértett vele abban, hogy „tragikus következményei lehetnek, ha a háború tovább terjed”. Mire Davis Berlinbe ért, ez a rövid beszélgetés fantáziájában igencsak felnagyítódott. Többször találkozott Göringgel. Washington jelentéseket, kapott, melyek szerint Davis azt állította: Roosevelt Lewis befolyása alatt áll, „akinek viszont tizennégymillió szavazó engedelmeskedik”. Lewisről azt mondták, hogy az 1939-es náci-szovjet paktum óta feladta antifasizmusát és meg akarja akadályozni, hogy Roosevelt hadba lépjen. Ha az angolok az elnök támogatásával továbbra is folytatni akarják „agresszív háborújukat”, Lewisnek az volt a szándéka, hogy amennyiben ehhez anyagi támogatást kap, 316

megbuktatja Rooseveltet. Davis mindezt dühében tette, mert az angolok megakadályozták, hogy mexikói finomítóiból Németországba szállítson négyszázezer tonna olajat, jóllehet a szállítási díjat már kifizette. További harmincháromezer tonna nyersolajat koboztak el, amelyet a svéd terminál továbbított volna Németországnak. Amikor Davis elhagyta Berlint, már a német katonai hírszerzés C-80 fedőnevű ügynöke volt. Elkísérte dr. Joachim Hertslet, az ismert német gazdasági szakértő is. Lisszabonban elkapta őket az SIS. Hertslet egy Carl Bluecher névre szóló svéd útlevelet használt. A britek rájöttek a csalásra és megakadályozták, hogy Hertslet továbbutazzék Dél-Amerikába, ahol az lett volna a dolga, hogy felmérje a gazdasági lehetőségeket. Később, ismét hamis útlevéllel New Yorkba repült, nem tudván, hogy szándékosan engedték be. Az FBI végig a sarkában volt. Ez akkoriban történt, amikor a német légierő feje aktívan folytatta a „béke-tapogatózásait”. Göring azzal az ígérettel, hogy megszabadul a náci vezetésben lévő fanatikus elemektől, igyekezett megosztani és megzavarni az angolokat és az amerikaiakat. Készséggel elhitte, hogy az amerikai elnök hivatala John L. Lewis kegyétől függ. Lewis gyakorlatilag a Mexikói Munkások Szövetségének főnöke is volt, s Göring bízott benne: nyomást tud gyakorolni a mexikói kormányra, hogy az garantálja a német Luftwaffe olajutánpótlását. Lewist a német katonai nyilvántartás dossziéiban alügynőkként jegyezték. A megfelelő időben felbukkant a BSC dokumentumaiban is. „Elhárítandó veszély!”– írták a neve mellé, habár a szakszervezeti vezető elleni direkt akciót Roosevelt létfontosságú harmadik megválasztásáig el kellett halasztani. A John L. Lewis elleni titkos háború 1940 elején kezdődött és az amerikai földön tevékenykedő angolok folytatták. Fennállt a veszélye, hogy úgy tűnik, a kampány az amerikai dolgozók ellen folyik. „1940-ben a bányászok, akik Lewist hatalomra segítették, hihetetlenül mellőzött és elnyomott csoport voltak – írta később Stephenson. – Csak ebben az évben 1300 amerikai bányász halt meg a föld alatt és ezrek rokkantak meg anélkül, hogy bármiféle kártérítést kaptak volna. Végső soron az ő ellenségük is az volt, aki ellen mi küzdöttünk, s akit sok 317

esetben tudtán kívül számos amerikai munkásszervezet is támogatott. Számukra Lewis szimbolikus figura volt.” A nemzetközi kommunista mozgalom német-szovjet paktum utáni bukfencét 1939-ben Lewis is előadta. Ettől fogva politikai és felforgató kampány indult az Angliának küldött utánpótlás megakasztására. A szovjet vezetők azzal vádolták Angliát, hogy elhúzzák a háborút Hitlerrel. Ezt azonban csak addig tették, amíg a Führer meg nem támadta Oroszországot. Sztrájkok sújtották azokat az amerikai kikötőket, ahonnan létfontosságú utánpótlást szállító hajók indultak volna Anglia felé. A hajóútvonalak részleteit kommunista informátorok továbbították német ügynökökhöz. Eleanor Rooseveltet megrendítette, hogy ennyire ragaszkodnak egy idegen dogmához. Megpróbált együttműködni „liberális” ifjúsági mozgalmakkal, amelyek azonban a kommunisták fedőszervei voltak, s az elnökné férje harmadszori elnökké választásakor azt mondta: úgy tűnik, John L. Lewist lehetetlen megkülönböztetni a kommunista vagy a náci propagandistáktól. „Ez a félelmetes munkásvezér kijelenti, hogy ő és a neki engedelmeskedő munkásmilliók Franklin ellen fognak szavazni – írta 1940-ben Stephensonnak. – Az úgynevezett Lewis-féle Gyűlölet-himnusz a választásokat az elnök és a szakszervezeti vezetők közti személyes ütközetté változtatja.” Roosevelt elnök néhány nappal később Brooklynban beszédet mondott: „Emlékeznünk kell, mit tett külföldön a demokráciával a kommunisták és nácik közti cinkos egyetértés. Ebben az országban is valami rossz történik...” A német követség egy bizalmas jelentésében azt közölte Berlinnel, hogy Lewis képes a munkásszavazók irányítására. Ezeket Hans Thomsen ügyvivő közölte, s szavait éppoly gyorsan olvashatta Roosevelt, akár a berliniek. Hertslet eközben a nyugati féltekén folyó náci felforgató tevékenységet irányította. C-80-as ügynökével, Davisszel 1940 áprilisában annak Rockefeller Center-béli irodájában és scarsdale-i otthonában találkozott, s e találkozókon részt vett John L. Lewis is. Hertslet ekkor Mexikó Citybe utazott és utasította Lewist, hogy kezdjen sztrájkok szervezésébe az Anglia számára létfontosságú iparágakban. Ezzel egy időben a németek igyekeztek meggyőzni az amerikai ipari vállalkozókat, hogy Angliának már vége. John L. Lewisszal többféleképpen lehetett elbánni. Egy nyílt támadás 318

azoknak a kezére játszott volna, akik igyekeztek megakadályozni Roosevelt intézkedéseit, így aztán célszerűbbnek látszott, hogy a BSC inkább azokat a kisebb jelentőségű figurákat tegye lehetetlenné, akikre Lewis támaszkodott, vagy akiket támogatott Roosevelttel szembeni ellenállásukban. Ilyen ellenfele volt az elnöknek Burton K. Wheeler szenátor. Wheelerben kedvük telt a náci vezetőknek; az Amerika Mindenekfölött aktivistája volt és kijelentette, hogy „amennyiben segítséget nyújtanak Angliának, minden negyedik amerikai fiú külföldi csatatereken esik el a korhadt Brit Birodalom érdekében.” Az Amerika Mindenekfölött csoport azonban csak egyik eredménye volt a hatalmas német propagandaerőfeszítéseknek. A BSC feljegyezte: „Amikor Anglia erői már fogytán voltak és minden támogatásra szüksége volt, az ellenség megkettőzte erőfeszítéseit, hogy a szigetország ellen hangolja az amerikai közvéleményt. Izolacionista és angolellenes propagandát fejtettek ki az újságok révén, tömeggyűléseken, különféle társaságok segítségével, s az ő eszméiket visszhangozták a szenátusban és a képviselőházban is... a náci párt németországi taktikájával párhuzamosan az amerikai nácipárti erők hazafias társaságokat szerveztek, amelyeknek célja úgymond az amerikai hazafiasság előmozdítása volt. Számos ilyen szervezet működött, kezdve a fasizmus olyan apró nevetséges utánzatain, mint William Dudley Pelley ezüstingesei, egészen az olyan hatalmas és gazdag szervezetekig, mint az Amerika Mindenekfölött Bizottság. Az egymással is összekapcsolódó izolacionista szervezetek tömggyűléseket trombitáltak össze, pamfleteket adtak ki, hordószónok népvezéreket képeztek ki és tanfolyamokat szerveztek. 1941-re már olyan hatékonyak voltak, hogy tartani lehetett az általuk keltett közhangulattól.” A német propaganda Roosevelt újraválasztása után még hatékonyabban és eredményesebben dolgozott. Azok az amerikaiak, akik féltették hazájuk biztonságát, tudták, hogy ez a Lewis-Wheeler-féle propaganda nagy veszélyt jelent. A washingtoni német követség az amerikai ipari kapacitással és katonai felkészültséggel kapcsolatosan számos jelentésében hivatkozott erre a két emberre. A jelentéseket a britek fogták el, s arra a következtetésre jutottak, hogy Wheeler hozzáfér bizonyos titkos amerikai hadkiegészítési tervekhez, beleértve az ABC-l politikailag rendkívül kényes „Németország Mindenekelőtt” tervéhez.

319

Miközben az FBI igyekezett bebizonyítani, hogy katonai titkok jutnak rossz kezekbe, Stephenson további lehetőségeket keresett Wheeler politikai befolyásának korlátozására. Kapóra jött neki az, amit a BSC „kongresszusi bérmentesítési ügynek” nevezett. „A szenátorok és képviselőházi tagok régi privilégiuma, hogy leveleiket bélyeg nélkül, saját aláírásukkal bérmentesítve küldhetik el – írta Stephenson. – A kongresszus egyes tagjai nemcsak saját izolacionista beszédeiket, hanem náci bértollnokok műveit is így postázták, s nemcsak saját választóiknak. A kongresszus az ellenséges propaganda elosztóközpontjává vált.” A Rettenthetetlen ügynökei összeállították e furcsa küldemények címzettjeinek listáját. Több ezer nevet gyűjtöttek össze. Ugyanezek a nevek szerepeltek a New York-i Német Információs Könyvtár címjegyzékében is. A BSC további neveket és címeket csempészett közéjük. Ezek a nevek néhány nap múlva megjelentek egyes képviselők náci-barát küldeményein. Brit ügynökök vizsgálták meg a Wheeler szenátor által bérmentesített borítékokat. Megállapították, hogy a címeket egy különös címzőgépen, egy ősrégi Elliotton sokszorosították. Egy „kulturális” szervezet, a Német Steuben Társaság, amely bizalmas bulletineket küldött szét, még ilyen Elliottot használt. A Társaság e bizalmas bulletinjeit elfogták. Úgy találták, hogy a stencilezéshez ugyanazt a sajátos tintát használták, amely a bérmentesített borítékokon is felbukkant. A címzőklisé ugyanazt a kódolt számot viselte, mint amelyet Wheeler küldeményeihez használtak. Wheeler szenátor ellen vádat emeltek, amiért visszaélt kongresszusi előjogával. A szenátusban olyan kitérő választ adott, amelyre a sajtó ellenséges kommentárokkal válaszolt, súlyos presztízsveszteséget okozva neki. Kénytelen volt elismerni, hogy az Amerika Mindenekfölött egymillió, az ő nevével bérmentesített borítékot vett meg tőle. Egy hónappal később, 1941 júniusában elnöki rendelettel bezárták az összes német konzulátust és ügynökséget. A BSC-nek sikerült lezárnia egy időszakot, amely alatt egymillió-százhetvenháromezer alkalommal küldtek el német propagandaanyagot az amerikai adófizetők költségén. Az ügybe a kongresszus huszonnégy tagja keveredett bele. Ez azonban még mindig nem jelentette Wheeler szenátor bukását; a BSC-nek még mindig szüksége volt rá.

320

Ugyanekkor, 1941 júniusában Hitler oroszországi inváziója miatt John L. Lewis ugyancsak nehéz helyzetbe került. Az amerikai kommunisták hirtelen háborúpártiak lettek. Lewis maga sohasem volt kommunista, a kommunistaszimpatizánsokkal csak politikai haszon reményében lépett cinkosságra. Stephenson kampányt indított, hogy a Kremlt használva eszközül, lehetetlenné tegye Lewist. Moszkva ügynökei nyíltan követelték, hogy Lewist elszigeteljék a szakszervezetektől, azzal érvelve, hogy Moszkva érdekei most a hadiipari munkások akcióinak felfüggesztését követelik. A szovjet sajtó kijelentette, hogy a Jonn L. Lewis által képviselt amerikai munkásmozgalom „zsarolók panamája”. Néhány héttel később a BSC jelentette: „az Amerikai Kommunista Párt elnöksége bunkósbottal szedte ráncba az izolacionista frakciót... A szakszervezeti vezetők némi késéssel ugyancsak hátraarcot csináltak, ami főleg azok számára volt kínos közülük, akik tagadták, hogy tagjai a pártnak. Végül valamennyien szembefordultak Lewisszal.” A CIO más befolyásos figurái nem támogatták a kommunista politikát és Lewis izolacionizmusát. Most először ők érezték erősebbnek magukat. A BSC a Szabadságharcos Bizottságon keresztül különleges támogatásban részesítette őket, ügyelve, hogy ki ne derüljön: a háttérben az angolok állnak. A CIO következő, novemberi nemzeti kongresszusára ügynököket küldtek Detroitba. Az eredményt így összegezték a BSC feljegyzései: „A Szabadságharcos Szövetség közvélemény-kutatást folytatott a küldöttek között. Gondos előkészületek történtek, hogy a kívánt eredmény »jöjjön ki«. A kérdéseket úgy fogalmazták meg... hogy a küldöttek véleményét Anglia támogatása felé és a háborúra tereljék... Kilencvenhat százalék gondolta, hogy Hitler veresége fontosabb, mint hogy az USA kimaradjon a háborúból; kilencvenöt százalék kívánta, hogy az ázsiai brit területeket visszavegyék a japánoktól; kilencven százalék állította, hogy hajlandó fegyverrel is harcolni, ha biztosnak látszana, hogy Hitler legyőzi Angliát. A szavazók szerint Lindbergh volt az Egyes számú amerikai fasiszta, Wheeler szenátor pedig a Kettes számú... BSC ügynökök keresték fel a szakszervezeti vezetőket, kifejtették a Szabadságharcosok céljait és közölték velük a közvélemény-kutatás eredményeit... A kampányt nagyra értékelte a Roosevelt-adminisztráció néhány képviselője, akik megfigyelőként vettek részt a kongresszuson.” 321

A közvéleményt sikerült manipulálni egy látszólag objektív kérdéssorozattal. Ez hatalmas vereséget jelentett Lewis számára. Mielőtt még Wheeler szenátor mozgósítani tudta volna maradék erőit, a trió harmadik tagja is nyakát szegte. William Rhodes Davis német barátai rendelkezésére bocsátotta üzleteit. A Spanyolországhoz hasonló semleges országokban kereskedelmi ügynökségeihez német kémhálózatok kapcsolódtak. Külföldi ügyekkel megbízott alelnöke, Henry Warren Wilson Madridhoz és Mexikóhoz hasonló semleges központokba információkat juttatott el német katonai közvetítőkhoz. Davisnek kitűnő kapcsolatai voltak Angliában. Is merte például Lord Inverforth-t, aki mindent tudott, ami a lőszergyártásban fontos volt. A lord viszont kizárólag hamis ismereteket közölt vele. Amikor „nyomjelző” információi felbukkantak a lehallgatott német rádióforgalmazásban, többé nem volt kétséges, ki tájékoztatja a nácikat. 1940 májusában Wilson Inverforth-tól úgy értesült, hogy a Királyi Haditengerészet kifejlesztett egy eszközt, amellyel felderíthetők a felszín alatt ötven lábbal tartózkodó tengeralattjárók is. Nem sokkal ezután az Ultra a német haditengerészet utasításai közt lehallgatott egyet, amely elrendelte, hogy amennyiben az U-Bootok lemerülnek, merülési mélységüknek ötven lábnál nagyobbnak kell lennie, hogy kikerüljenek az új felderítőkészülékkel felszerelt angol tengeralattjáró-vadászok hatótávolságából. Az ebből adódó következtetés kézenfekvő volt. 1941 nyarától fogva még csak következtetésekre sem volt szükség. A Davis-szervezet tagjait, bárhol is működtek a világon, továbbra is megfigyelés alatt tartották. Jócskán volt közük a németeknek ahhoz a tervéhez is, hogy bázisokat szerezzenek, amelyekről repülőgépeik elérhetik az amerikai partokat. Davis maga nagy pénzeket szakított le a kampányokért, amelyeknek az volt a célja, hogy távol tartsák Amerikát a háborútól. William Rhodes Davis élete teljében, ötvenkét évesen váratlanul meghalt. A halál okául „szívrohamot” állapítottak meg, és az FBI a BSC kérésére leállította a további rendőri vizsgálatokat. Fény derült újabb üzelmekre is. A BSC dokumentumai Davis és a nácik számos üzlete közül csak azt említik, amikor ,,bérelt mexikói hajókon olajat szállítottak eldugottabb Karib-tengeri és atlanti-óceáni szigetekre, s a német tengeralattjárók így anélkül vadászhattak a kereskedelmi hajókra az amerikai partok mentén, hogy vissza kellett volna térniük európai töltőállomásaikra. Ezt a rendszert a leggyorsabban Davis kikapcsolásával lehetett blokkolni.”

322

34. Wheeler szenátor rosszul érezte magát a bőrében. Biztos volt benne, hogy a brit titkosszolgálat manipulálja a Donovan vezette új amerikai titkosszolgálatot, s abban is, hogy különböző amerikai fedőszervezetek örve alatt mindkettő kiterjedt hadműveleteket folytat. 1941. október 27-én Roosevelt elnök beszédet mondott, amely csak növelte a szenátor gyanúját: „...Hitler mindig cáfolta, hogy hódítási terveiben az óceán túlpartja is szerepelne... Birtokomban van egy titkos térkép, amely Hitler Németországában készült, az Új Világrend tervezőinek műhelyében. Dél-Amerikát ábrázolja, abban a formában, ahogyan Hitler szeretné átalakítani. Ma ezen a területen tizennégy különálló ország van... A berlini földrajzi szakértők mindenesetre könyörtelenül eltörölték a jelenlegi határvonalakat, és az egész kontinenst saját uralmuk alá vonták... Ez a térkép nemcsak a nácik dél-amerikai terveit mutatja, rávilágít arra is, mik a terveik az Egyesült Államokkal...” A térkép a kontinensen négy németek irányította régiót és egy német gyarmatot tüntetett fel. A Tengely azt tervezte, hogy Dél-Amerikát nácibarát forradalmak helyszínévé teszi, megfosztván a brit gazdaságot maradék erőforrásai egyikétől. Stephenson ezt írta: „Az olaj- és nyersanyagárak az egekbe szöktek. A végső célpont az Egyesült Államok volt.” Wheeler rájött, hogy a térképet Roosevelt Stephensontól kapta. A szenátor már korábban is gyanította, hogy a britek dokumentumokat hamisítanak ellenfeleik lehetetlenné tételére. Ezt szem előtt tartva barátainak azt mondta, a német térkép hamisítvány. A vázlatot valójában azok a brit ügynökök szerezték meg egy német futártól, akik Dél-Amerikában létrehozták a majdani antifasiszta ellenállás magvát jelentő csoportokat mindazokon a területeken, ahol az ellenség már túl nagy befolyással bírt. Gottfried Sandstede, az argentínai német követség volt attaséja a nagykövet birtokában lévő eredetit másolta le. Az ilyesfajta részletekről az ügynökök rendszerint nem számoltak be, de ez esetben informálták Rooseveltet, mert úgy vélték, hogy a térkép eredetiségével kapcsolatos kételyeket el kell oszlatni. Ez Sandstede számára szerencsétlen következményekkel járt. A Buenos Aires-i német ügynökökhöz visszajutott, hogy az információ tőle származott. Megölték Sandstedet, halála egyike volt 323

azoknak a „baleseteknek”, amelyek gyakran előfordultak e titkos csatában. Tizenkét nappal később, amikor az elnök a haditengerészet díszebédjén bemutatta a térképet, Wheeler megkérdezte a szenátusban: „Honnét származik ez? Donovan ezredes irodájából, az Egyesült Államok kormánya Információs Koordinátorának Hivatalából. Származhat esetleg New Yorkból is, megszülethetett akár bizonyos, az angol kormánnyal szoros kapcsolatban lévő úriemberek fejében is...” Wheeler, aki el volt szánva rá hogy leleplezi egy idegen hatalom titkos akcióit, megszerezte a hadügyminisztérium egy jelentését. A háromszázötven oldalas irat a Szigorúan Titkos pecsétet viselte és Wheeler olyan körülmények között jutott hozzá, amelyeknek gyanút kellett volna ébreszteniük benne. A címe A győzelem programja volt, s arra utalt: az amerikai kormány tervezi a hadbalépést. A „Németország Mindenekfölött” tézist fejtették ki benne, becsléseket tartalmazott arról, milyen létszámú csapatokra és milyen felszerelésre van szükség, hogy offenzívakat indítsanak Európában és Afrikában. Wheeler a jelentést eljuttatta a Chicago Tribune-hoz, amely szalagcímek alatt és a következő bevezetővel hozta: „A Roosevelt elnök valamint a hadsereg és a haditengerészet közös főparancsnoksága által készített bizalmas jelentés... a totális háború programja.” A kiszivárogtatás a béke utolsó napjaiban jutott el a Roosevelt-ellenes sajtóhoz. 1941. december 3-ra egy másolat eljutott a német követségre is. Rádión egy összegzést küldtek Berlinnek – ezt nyomban megfejtették Angliában is. A német Főparancsnokság „fantasztikus hírszerzési húzásról” áradozott. A győzelem programja valójában színtiszta „beetetés” volt. Wheeler szenátort megfigyelés alatt tartották az FBI elhárítói, mint olyan politikust, aki úgy véli, hogy a nép akarata ellenére vívandó háború előkészületei folynak. A győzelem programját a BSC politikai hadviselési részlege tákolta össze olyan anyagokból, amelyekről tudták, hogy apránként már eljutottak az ellenséghez, s megspékelték félrevezető információkkal is. A szenátor és a jelentés „összeeresztésének” lehetősége az előző hónapokban merült fel. Stephensonnak voltak emberei az Egyesült Államokban működő japán diplomáciai és kereskedelmi képviseleteken. Az egyik ügynök tagja volt Szaburo Kuruszu „békeküldöttségének”, amely 324

Washingtonban folytatott tárgyalásokat. A britek naponta jelentették Kuruszu valódi szándékait Rooseveltnek. Futárként az elnök fiát, Jamest alkalmazták, hogy ezzel is növeljék a biztonságot. November 26-án James Roosevelt ezredes közölte Stephensonnal, hogy az elnök szerint a Japánnal folytatott megbeszélések sehová sem vezetnek. A Rettenthetetlen táviratot küldött Churchill-nek és a Baker Street-i Szabadcsapatnak: JAPAAN TAARGYALAASOK BEFEJEZOEDTEK. A SZOLGAALATOK KÉÉT HEETEN BELUEL AKCIOORA SZAAMITANAK. Ezt a történelmi üzenetet november 27-én, tíz nappal Pearl Harbor előtt küldte Londonba. Wheeler átejtése ekkor hozta meg első gyümölcseit. A győzelem programját az amerikai hadsereg egy ifjú századosa adta át a szenátornak, azt állítva, hogy az amerikai nép érdekében teszi ezt, amelyet figyelmeztetni kell az elnök kétszínűségére. Ennek a megtévesztő akciónak az első célja az volt, hogy izolacionista csatornákon juttassák el Hitlerhez a „titkos térvet”, mivel arra számítottak, hogy hadüzenettel válaszol. Az angolok attól féltek, hogy az Egyesült Államok akkor sem üzen hadat Németországnak, ha a japánok figyelmeztetés nélkül angol és amerikai bázisokat támadnak meg. A másik cél az volt, hogy elhitessék: az angol-amerikai katonai tervezők az európai invázió napját 1943. július 1-jére tűzték ki. A németek e dátum révén egy aránylag hihető katonai fenyegetéssel voltak kénytelenek szembesülni, ami arra kényszerítetté őket, hogy nagy erőket állomásoztassanak nyugaton, csökkentve az Oroszországra nehezedő nyomást. A Pearl Harbor-i támadás után az Egyesült Államok nem kerülhette el a háborút Japánnal. Hitlert katonai és politikai tanácsadói meggyőzték, hogy még a japán agresszió sem veszi rá az amerikaiakat, hogy önként hadat üzenjenek Németországnak. Amikor A győzelem programja eljutott hozzá, a Führer hirtelen megváltoztatta politikáját, feltételezhetően azért, mert azt hitte, most jobban 325

belelát az amerikai szándékokba. Hitler december 11-én egy hirtelen döntéssel sokkolta a náci diplomatákat: hadat üzent az Egyesült Államoknak. ,,A Führer úgy érezte, egyedül neki van joga meglepetésszerű támadásokat intézni mit sem sejtő áldozatok ellen – kommentálta a fordulatot Stephenson. – Az Egyesült Államok kihívó módon a náci diktátor ellen annak saját taktikáját használta föl. A dühös, vízióitól megszédült Hitler abban tetszelgett, hogy sikerült megelőznie Rooseveltet. Hitler segített nekünk, hogy elérjük, amit a kongresszus megakadályozhatott vagy elhalaszthatott volna. Az Egyesült Államok alkotmánya szerint csak a kongresszus üzenhet hadat. Bármekkora személyes befolyása és elnöki presztízse volt is Rooseveltnek, nem bírt a nagy izolacionista blokkal a kongresszusban.” Wheeler szenátor, a legkellemetlenebb izolacioniota – Davis olajiparos és Lewis szakszervezeti vezető cimborája – eszköz lett a jó oldal kezében. Azáltal, hogy állítólagos háborús terveket szivárogtatott ki, belebotlott egy drótba a Hitler agyában lévő aknamezőn. Stephenson évekkel később visszaemlékezett 1941 decemberének sorsfordító napjaira. Ezt írta: „A Pearl Harbor előtti napon Londonból küldött üzenet elé három megjegyzést írtunk: rendkívül fontos, nagyon sürgős, valamint: titkos, az elnök saját kezébe. A szövege így szólt: »A brit Admiralitás jelenti, hogy londoni idő szerint három órakor ma reggel két japán flottacsoportot láttak Kambodzsától nyugat felé, a Maláj-félsziget és Thaiföld irányába haladni. Az első csoport huszonhat csapatszállítóból, hat cirkálóból és tíz rombolóból áll. A második tíz csapatszállítóból, két cirkálóból és tíz rombolóból...« Ez nem egyebet bizonyított, mint amit az amerikai rejtjelfejtők már egy ideje sejtettek, azt, hogy a japánok agresszióra készülnek. Az Egyesült Államok haditengerészetének Bainbridge-szigeti lehallgató állomása elfogta a japán követség kódolt üzeneteket továbbító adásait és a Tokióból érkező rádióüzeneteket. 1941. december 7-én, hajnali négy óra huszonnyolc perckor Tokió utasította nagykövetét, hogy közölje az Egyesült Államokkal: washingtoni idő szerint déli egy órakor megszakítják a tárgyalásokat. Ennek a szövegnek az előző üzenetek tükrében volt igazán jelentősége. Alwin D. Kramer hadnagy, a haditengerészeti minisztérium ügyeletes japánnyelvszakértője ismerte az ilyesfajta üzeneteket, és amikor megkapta a legutolsót, 326

nyolc háztömbnyit rohant a Constitution Avenue-n, hogy jelentse a külügyminisztériumnak: meggyőződése, hogy hamarosan megkezdődik a csendes-óceáni háború. Az amerikaiak tudták, hogy hamarosan megtámadják őket, de nem tudták, hol kerül sor erre. Az, hogy Indokína körül nagy japán erők bukkantak föl, tovább erősítette azt a nézetet, hogy a Japán Birodalom könnyű prédát keres a Németország által meghódított európai országok gyarmatai közt. A Pearl Harbor megtámadására váró japán repülőhordozók november végéig a Kurili-szigeteken rejtőztek. Amikor támadó alakzatba rendeződtek, felfedezésüket rádiótilalom tette lehetetlenné. A sors egy különös fordulata juttatta őket ehhez a váratlan előnyhöz. Az amerikaiak, akik lehallgatták a Tokió és Washington közti diplomáciai rádióforgalmazást, és szokatlanul nagy mennyiségű rádióadást fogtak el a Délkelet-Ázsiában állomásozó japán tengeri erők hajóiról, nem figyeltek oda kellőképpen a legnagyobb fenyegetésre. A japánok meglepték Pearl Harbort, és két óra alatt 348 amerikai repülőgépet és 3700 katonát tettek harcképtelenné. Elsüllyesztették vagy megrongálták az amerikai haditengerészet tizennyolc hajóját is. Ez a meglepetésszerű támadás kitörölhetetlenül bekerült a hagyományos hadviselés történetébe. A titkos hadviselésben azonban elmosódtak a feszültség és a nyílt ellenségeskedés közti határvonalak. Pearl Harbor, 1941. december 7-e határkő. A gyalázat e napja előtt Roosevelt elnök »féken tartotta a háború kutyáit«, a harcot titokban vívta. A háború utáni történészek szerint Hitler őrültséget követett el, amikor hadat üzent az Egyesült Államoknak, mert a kongresszus akkor még nem szánta el magát a nácik elleni harcra. Jeles amerikaiak, mint például George Ball, a későbbi elnöki tanácsadó is, azt mondták: »óriási hatása lett volna az Egyesült Államokban, ha Hitler nem így dönt és egyszerűen semmit sem tesz. Úgy éreztük volna, hogy a mi háborúnk a Csendes-óceánon folyik, nekünk a Japán elleni erőfeszítésekre kell koncentrálnunk, az európai háború pedig az európaiak dolga.« Hitler azonban már jóval korábban elszánta magát az Amerika elleni nem hivatalos és titkos háborúra. Számára a végső célt Amerika jelentette. Ezt írta: »A mi stratégiánk, hogy belülről tegyük tönkre az ellenséget. Az a célunk, hogy ellenségeinket saját segítségükkel hódítsuk meg.«

327

Ez volt, és most is ez a legsúlyosabb kihívás, amellyel szembesülnünk kell. Akkor is fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra – ha nincs nyílt hadiállapot. Azaz azt jelenti: Kiáltsd, »Halál!«” Három nappal azután, hogy a Führer szükségtelenül hadat üzent, Churchill a Duke of York fedélzetén tartózkodott. Vezérkari főnökeivel együtt egy sor javaslatot vitt az amerikaiakkal folytatandó első haditanácsra. Felkészült arra, hogy ez kiváltja Hitler újabb dührohamát, annak minden következményével együtt. Az erőfitogtatás (a nagy csatahajó), a rugalmasság (az átkelés a viharos, tengeralattjáróktól hemzsegő óceánon), s a kezdeményezés megragadása Washingtonban egy gondosan kidolgozott akció részei voltak, amelyet a háborúk és politikai csaták e veteránja hajtott végre. Churchill, tarsolyában a háború megnyerésének nagyszabású tervével, lecsapott Washingtonra. “Az Egyesült Államok hadügyminisztériuma, amely még nem tért magához Pearl Harbor sokkjából, felkészületlen volt a vitára, s nem volt ideje, hogy összeszedje erőit, és ellenálljon ennek a hirtelen támadásnak, amelyről többé-kevésbé sejtette, hogy angol érdekeket szolgál” – jegyezték fel a BSC krónikásai. El kell azonban ismerni, hogy a japánok végzetes akciójának éjszakáján, de még Hitler Stephenson által remélt reakciója előtt a britek teljes mellszélességgel kiálltak az amerikaiak mellett. – Hadat fogunk üzenni Japánnak – mondta Churchill John G. Winant amerikai nagykövetnek, aki így válaszolt: – Jó, jó, de rádióközlemény útján mégsem üzenhet hadat. – A BBC bemondói még a Pearl Harbor-i támadás első részleteit ismertették, amikor Churchill rádiótáviratot küldött a Rettenthetetlennek és Rooseveltnek: „Őfelsége tokiói nagykövetét utasítottuk, hogy Őfelsége egyesült királyságbeli kormánya nevében közölje a japán birodalmi kormánnyal, hogy a két ország között hadiállapot lép életbe.” Churchill hasonló üzenetet küldött a londoni japán nagykövethez is. Így fejezte be: „Tartom szerencsémnek, Sir, hogy az ön alázatos szolgája lehetek: Winston S. Churchill.” – Ha meg kell ölnöd valakit, semmibe sem kerül, hogy ezt udvariasan tedd – magyarázta meg a különös záradékot. Nemigen volt oka a tréfára. Európára új, sötét korszak köszöntött. Az oroszok visszavonultak. Az Indiaióceántól a Csendes-óceánig terjedő hatalmas vízfelületen Japán volt fölényben. Annak ellenére, hogy első vonalbeli erői nagy része a KözépKeleten harcolt, Churchill számára a legfontosabb továbbra is „ennek a 328

szigetnek a védelme és a tengeralattjáró-háború” volt. Mégis egyre jobb kedvűnek tűnt, mert legnyomasztóbb gondjától megszabadult. Az Egyesült Államok jobban elkötelezte magát Anglia szövetségeseként, mint remélte – egészen mások voltak a feltételek, mintha Roosevelt elnöknek alkudoznia kellett volna a kongresszussal a hadüzenet érdekében. Hitler azáltal, hogy megragadta a kezdeményezést, igazolta Roosevelt összes előkészületeit. Ahogyan Ball mondta: „Ha a nácik nem jönnek elő ezzel az ötletszerű és katonailag szükségtelen bejelentéssel, az amerikaiak legnagyobb része a japánok elleni harcra szavazott volna, meghagyván Európát másoknak.” . „Ösztöne figyelmeztette Churchillt, hogy barátja, az elnök, a csendesóceáni térségre összpontosítja figyelmét és energiáit – jegyezte föl a BSC egy történésze. – Csak találgathatom, milyen mértékben járult hozzá ennek megváltoztatásához A győzelem programja.” Churchillen az az érzés vett erőt, hogy „az a manőver, amely újabb szövetségest állít csatasorba, éppoly hasznos, mint amely egy nagy csata megnyerését eredményezi”. Ezt jóval korábban írta, s néhány ízben meg is ismételte. Miután Hitler meggondolatlanul és szenvedélyesen megtámadta az Egyesült Államokat, Churchill minden háborús Hiób-hír ellenére ezt írta naplójába: „Mégiscsak győztünk!... Tanulmányoztam az amerikai polgárháborút... Amerikai vér folyik az ereimben... arra a megjegyzésre gondolok, hogy »az Egyesült Államok olyan, mint egy hatalmas kazán. Ha egyszer meggyújtották alatta a tüzet, hihetetlen erők születnek benne«. Jó hírekkel és lelkesedéssel telve mentem aludni, s a megmentettek és hálás szívűek álmát aludtam.” Stephensonnak nemigen volt módja az alvásra. A hírszerzők mélyvilága fölöttébb megélénkült. A reguláris katonák felismerhetik az ellenséget egyenruhájáról és jelvényeiről, a gerillavezető számára azonban az ellenség akár barát képében is megjelenhet. – Ezt a háborút tengereken folyó világháborúnak tekintettük eddig – jelentette ki az X táborban egy kis csoportnak, amelyben ott voltak azok a Donovan által kiválasztott amerikaiak is, akikből utóbb az OSS vezetői lettek. A lefüggönyözött ablakú barakkban függő térképhez lépett. – Most egész Észak-Amerika hivatalosan is bekapcsolódott a konfliktusba, és sokkal 329

nyíltabban harcolhatunk... Az ellenség kénytelen szétosztani erőit az óceánokon és a nyugati félteke hatalmas szárazföldi területein. Képesek vagyunk elsüllyeszteni tengeralattjáróikat. Itt, Amerikában nehezebb felismerni szövetségeseiket. A legrosszabbak a vichyi franciák. Ha itt meg tudjuk állítani őket, megvakítjuk és megsüketítjük ellenfeleinket. – Pálcájával a Karib-tengeri és nyugatatlanti francia gyarmati területeket jelző pontokra mutatott. – Az amerikai földrészen tartózkodó vichyi franciák olyan csatornát jelentenek, amelyen át hamis információkat közölhetünk az ellenséggel... Ha majd elveszítik ezt a csekély hasznukat is, ha leszámolunk a földrészünkön tartózkodó francia nácikkal, eljön az ideje, hogy behatoljunk ezekbe a francia kézben lévő területekre... – A pálca hegye Észak-Amerikáról Afrikán keresztül a nyugati Mediterránum felé mozdult. – Ha egyszer Francia-Észak-Afrikában leszünk, egyesíteni tudunk minden francia hazafit. Akkor pedig Franciaország maga is fellázad, s ez a lázadás pedig tovább terjed. Churchill Washingtonban előadta akcióprogramját. „A rab országok felszabadításáról” beszélt, „amely lehetővé teszi, hogy a meghódított népek fellázadjanak... s hogy elszabaduljon a zendülés fúriája.” Miközben Churchill a Fehér Házban tartózkodott, néhány háztömbbel odébb az előkészületek már folytak. A BSC egyik embere a francia követségen elindította a korróziós folyamatot, amely utóbb mélyen beleette magát az Európa erődbe.

330

Ötödik rész EGY EREDETI ÉS MISZTIKUS VONÁS „Egy igazán nagyszabású vezetőnek nemcsak szellemi erőre, valamint fantáziára van szüksége, hanem valamiféle bűvészi képességre is, egy eredeti és misztikus vonásra, ami az ellenséget vereséggel felérő zavarba ejti. A háborúnak sokfajta hadművelete van, de többségükre nem a csatatéren kerül sor.” Winston S. Churchill: A világválság (Ezt a könyvét a két világháború között írta) „A Titkosszolgálat mostani eseményekkel kapcsolatos munkájának nagy részét legföljebb a regényírás és a melodráma legfantasztikusabb elmeszüleményeihez hasonlíthatjuk. Gabalyodás a gabalyodásban, összeesküvés és ellen-összeesküvés, fortély és árulás, agyafúrt átejtések; hűséges ügynök, hamis ügynök, kettős ügynök, arany és acél, a bomba, a tőr, halálbrigádok... Mindez olyan bonyolultan áll össze egységes egésszé, hogy szinte hihetetlen, és mégis igaz.” Winston S. Churchill; idézi Ian Fleming egy Sir William Stephensonhoz intézett levelében

331

35. A vichyi Franciaország a washingtoni követségről működtette saját Gestapóját és hírszerző szolgálatait. Ezzel akarta demonstrálni, milyen hatékonyak a nácik a megtévesztésben. Az ellenséges tengeralattjárók, miközben fegyvertelen kereskedelmi hajókra vadásztak az Atlanti-óceánon, a part menti francia szigeteken vettek fel üzemanyagot. 1941 decemberében a francia Gestapo zsarolással rávett egy technikust, hogy megcsapolja az Egyesült Államokból Anglia felé menő, St. Pierre és Miquelon szigetét érintő létfontosságú kábelt. A szigetek a Szent Lőrinc-öbölben helyezkedtek el, földrajzilag Kanadához kapcsolódtak, politikailag azonban a vichyi Franciaország fennhatósága alá tartoztak. Innen készültek továbbítani a közeli Halifaxban gyülekező nagy konvojok részletes adatait. Stephenson ügynökei jelentették, hogy St. Pierre és Miquelon lakosságának nagy része a Charles de Gaulle vezette szabad franciákat támogatja. Tíz nappal Pearl Harbor után – jóllehet a kanadai és amerikai diplomaták ellenezték ezt – a szabad franciák kicsiny inváziós flottát gyűjtöttek össze. Karácsony estéjén elfoglalták a két szigetet. Hatalmas felhördülés támadt. Cordell Hull ugyanazt a jogi ihletésű nézetet képviselte, amelyet Ottawa: Hitler de Gaulle akcióját arra használhatja fel, hogy igazolja a többi francia területek elleni nyílt akciókat. – Már korábban is hallottunk efféle vészkiáltásokat – mondta Stephenson –, mielőtt a németek elfoglalták Ausztriát, a Szudéta-vidéket, Lengyelországot... Már megint attól féltek, hogy provokálják Hitlert és azzal áltatták magukat, hogy ha békítgetik a zsarnokot, békén hagyja őket. A diplomáciai körök felháborodása ráébresztette Mackenzie Kinget, a kanadai miniszterelnököt és az amerikai külügyminisztériumot, hogy a titkos erők befolyásuk alá vonhatják a külkapcsolatokat – Kanadában pedig politikai válság robbanhat ki a francia nyelvű lakosság és az ország többi polgárai között. Roosevelt elnök kijelentette: az incidens vihar egy pohár vízben, titokban azonban maga is ezt gondolta. Józan számítás alapján arra a vitatható döntésre jutott, hogy elismeri a vichyi Franciaországot, amely azonban ablakot jelent a náci Európára. Stephenson jelentést küldött neki az új nagykövetről. Gaston Henry-Haye kisszerű nácibarát politikus volt, akit azért küldtek Washingtonba, hogy Franciaország helyett Németország érdekeit szolgálja. Megbízólevele átadásakor megható beszédecskét adott 332

elő az elnöknek a francia becsületről és a francia eszményekről. Saját munkatársainak mindenesetre ezt mondta: „Első számú célunk azt a látszatot kelteni, hogy Anglia elárulta Franciaországot, s ezért a britek az igazi ellenségünk. Minden rendelkezésre álló eszközt fel kell használnunk, hogy meggyőzzük az amerikai hivatalosságot és az amerikai közvéleményt.” Henry-Haye bizonyos előnnyel indult. „Az Egyesült Államokban és Kanadában már létezett egy titkosrendőri testület, amelynek az volt a dolga, hogy jelentéseket készítsen de Gaulle tábornok vagy a korábbi francia kormány támogatóiról – írta a BSC egyik történetírója. – Ezek a vichyi ügynökök olyan hivatalokba és magánházakba törtek be, ahol náciellenes személyek neveit tartalmazó listákat találhattak. Minden eszközt megragadtak, hogy megakadályozzák honfitársaik közreműködését a titkos hadseregek létrehozásában. Náci módra azzal fenyegetőztek, hogy az újvilági franciáknak a nácik által megszállt óhazában és a vichyi zónában élő rokonain állnak bosszút. Francia tengerészeket raboltak el, akik megpróbáltak csatlakozni a Szabad Franciaország erőihez. Minden újonnan Észak-Amerikába érkező franciát alkalomra szabott fenyegetésekkel fogadtak... Ennek a félelmetes ötödik hadoszlopnak a hatékonyságát egyebek közt az ásta alá, hogy a BSC becsempészte a maga embereit a követségre.” Részleteiben ismert a vichyi Franciaországnak a náci Németország javára kifejtett tevékenysége. Pierre Laval, a vichyi miniszterelnök washingtoni futárként saját leányát, Josét alkalmazta, aki mint a francia követségen dolgozó René di Chambrun felesége, a határok átlépésekor hivatkozhatott diplomáciai mentességére. Ez egyebek közt azt jelentette, hogy csomagjait nem kutatták át. A gróf teremtette meg a francia Gestapót, amelynek kanadai kapcsolatai is voltak. 1940 novemberében José a New York állambeli Port Washingtonba utazott, és felszállt a Pan Am egyik 314-es gépére. Amikor a Clipper a levegőbe emelkedett, a BSC jelezte Bermudának, hogy a nő olyan iratokat visz magával, melyeken még a régi francia külügyminisztérium pecsétje van. Ez a takarékosság sokba került Vichynek. Bermudán, mialatt a gépet feltöltötték üzemanyaggal, a grófnő a többi utassal együtt várakozott. A csomagokat a brit nyomozók arra hivatkozva, hogy Párizsba, egy ellenség megszállta városba címezték őket, elkobozták. Jósé dühösen tiltakozott, mivel, úgymond, a küldeményeket Vichy számára 333

továbbítja. – A Quai d'Orsay azonban Párizsban van – vetette ellene az egyik ellenőrző hivatalnok, s megmutatott egy borítékot, amelyet a Quai d'Orsay-i külügyminisztériumnak címeztek. – Tudja maga, ki vagyok én? – kérdezte a grófnő. – Sajnos, igen – felelte amaz. – Ez a diplomáciai egyezmények megsértése... Miközben a huzavona folyt, a Clipper rakományát átkutatták. De Chambrun grófnő diplomáciai iratait felbontották és lefényképezték, majd ismét lezárták őket. A gépet egyszerre csak továbbengedték. Amikor a grófnőt eleresztették, hivatalosan bocsánatot kértek tőle és visszaadták az iratait, de Stephensonnak már kezében volt Vichy kétszínűségének összes bizonyítéka. – Laval módszereket javasolt, amelyek révén a francia nép osztozhatna a németek zsákmányaiból, mert meggyőződése volt, hogy Anglia alulmarad, és az amerikai Nagy Biznisz képviselői készen állnak, hogy együttműködjenek a német kartellekkel a majdani óriási európai piacok felosztásában – mondta Stephenson. – Laval felajánlotta a németeknek a francia gyarmatokat, hogy azokat nyersanyagforrásként és támaszpontként használják fel. Úgy számított, a francia ipar betagozódhatna a Ruhr-vidék hadiipari gépezetébe. – Hatalmas károkat okozott volna nekünk, ha a francia katonai erő és befolyás ezentúl a németeket szolgálta volna. A gyakorlatias gondolkodású amerikaiak tudhatták, hogy ha a második legnagyobb európai flotta, a katonai és ipari források, a nagyszámú pilóta és repülőgép, valamint a francia gyarmatok Afrikától Saigonig húzódó láncolata a vichyi kormány hozzájárulásával a németek kezére kerül, igencsak kapóra jön nekik. Laval azt is javasolta, hogy francia pilóták vegyenek részt a Luftwaffe Anglia elleni támadásaiban. A franciák egyébként is intéztek már bombatámadásokat a gibraltári angol támaszpontok ellen. Hatalmas aranykincset – a francia kincstár mai értékén számolva 150 millió dollárnyi aranytartalékát – helyeztek el az amerikai partokhoz közel eső Martinique szigetén, amelyet bármikor felhasználhattak, hogy amerikai árukat vásárolhassanak a németek számára.

334

A grófnő által továbbított iratok szerint befolyásos amerikaiak előtt csillantották meg a vichyi Franciaország nyújtotta gazdasági lehetőségeket. Ha Franciaország akár csak gazdasági értelemben is csatlakozik Németországhoz, az amerikaiak üzleti esélyei alapvetően megromlanak. „Franciaország – állapította meg az egyik ilyen dokumentum – csak az alumíniumot tekintve is a repülőgépgyártás legnagyobb szállítója.” Laval lánya Jean Louis Musától, egy amerikai állampolgártól is vitt levelet, a legnagyobb hatalmú párizsi német Otto Abetz számára. Abetz már a megszállás előtt is Ribbentrop kémje volt, most pedig a német katonai hatóságok mellé rendelték. Azért furakodott be oda, hogy segítsen fenntartani Vichy önérzetét. Érvekkel látta el megbízóit kvázi-diplomáciai tárgyalásaikhoz, hogy úgy beszélhessenek a németekkel, mint egyenrangú partnereikkel, nem pedig mint leigázottak a meghódítóikkal. Musa Abetznek dolgozott. Egyik feladata volt, hogy Washingtonban segítsen de Chambrun grófnak, egyébként a francia Gestapót vezette. Amerikai állampolgársága révén szabadabban utazhatott Észak-Amerikában, mint bármely diplomata. Ellenőrzése alatt nagy erejű adókat állítottak fel a francia fennhatóság alatt levő St. Pierre-szigeteken, s kereskedelmi rádióállomásnak álcázták őket. A BSC kiderítette, hogy még Párizs náci megszállása előtt visszatért az Egyesült Államokba, s üzleti tranzakciókat hajtott végre francia cégek megbízásából, amelyeket a színfalak mögül német kartellek irányítottak. Tájékoztatta Abetzet, hol tart az amerikaiak felkészítése arra a fordulatra, hogy idővel Franciaország belép a „konszolidált Európába”, így nevezték eufémisztikusan a fasiszta uniót. A vichyi Franciaország félelmetes fenyegetést jelentett a nyugati félteke számára. Jeles francia értelmiségiek zavarba ejtő okossággal érveltek a németek ügye mellett. Vichyi pénzemberek által kidolgozott üzleti ajánlatok érkeztek, amelyekkel csökkentették a kicsiny – és tovább zsugorodó – brit piacba vetett amerikai bizalmat. Kanada lakosságának egy tekintélyes része francia volt. Némelyek már kinyilvánították: ellenzik ,,az Angliáért folytatott harcot”. Jól példázza ezeket a veszélyeket André Maurois is, aki – mint annyian – szembefordult régi barátaival. A BSC-dokumentumok nyíltan feltárják a helyzetet: „Amerikai tartózkodásának célja az volt, hogy finom módszerekkel aláássa az Anglia iránti jószándékot. Előélete készséges és 335

fogékony közönséget biztosított a számára. Mielőtt Amerikába érkezett volna, megtagadta korábbi őszinte odaadását, és széltében-hosszában terjesztette, hogy Anglia megmaradására semmiféle esély nincs, és az angolokat segíteni annyi, mint a nácik kezére juttatni a Japán elleni védekezéshez szükséges fegyvereket. 1940 őszén érkezett New Yorkba. A Ritz-ben lakott, és úgy élt, akár egy császár. De Gaulle később dezertálással vádolta, és Maurois-nak volt annyi esze, hogy az Egyesült Államokban maradjon... Remélnünk kell, hogy ezt a jelentést az elkövetkező években nem felejtik el.” „Egy, a BSC irányítása alatt álló ügynöknő hajtotta végre a legfontosabb munkát, amely megnyitotta a Franciaországba, és végső soron Németországba vezető utat – jegyzik fel a BSC iratai. – Lágy, megnyugtató hangja volt, amely önmagában is bizalmat teremtett iránta. Elsősorban intellektuális vonzerejével hatott áldozataira. Részesítő felismerés volt, amikor hatalmába kerültek fizikai varázsának is. A szex volt az eszköz, amellyel kicsalta a legtalpraesettebb férfiak titkait is. Voltak azonban más kvalitásai is. Számos országot bejárt, és értett az európai lélekhez. Vágott az esze, mint a borotva, és kitűnő riporter volt. Bátorsága nem ismert határokat, gyakran keresett olyan kockázatot, amelynek vállalását nem engedhettük meg neki. Bár felbecsülhetetlen szolgálatokat tett Angliának, és végső soron szülőhazájának, Amerikának is, alig valamivel kapott többet, mint amennyire megélhetéséhez szüksége volt. Fedőnevét, a Cynthiát legfeljebb hárman ismerték.” A valaha élt legegzotikusabb kémnő Minneapolisban született. Apja tengerészgyalogos őrnagy volt, anyja Cora Wells, egy minnesotai szenátor lánya. Először 1937 telén vonta magára Stephenson figyelmét. Cynthia ekkor huszonhét éves volt. Férje Arthur Pack, egy brit diplomata, Varsóban kapott beosztást. A következő évben Cynthia ismeretségek sorát kötötte a lengyel diplomácia magas rangú tagjaival. Férje gyakran volt távol, és sokat betegeskedett. Lengyelországban egy fiatal nőnek sohasem kellett nélkülöznie a szórakozást, s ő könnyen kapott szeretőt minden ujjara. Lélegzetelállító szépség volt: haja gesztenyebarnán csillogott, nagy zöld szeme volt, szemöldöke kihívóan ívelt, állán egy apró vonal jelezte makacsságát, és alakjában csak a rosszindulat talált hibát. A lengyel tisztek közt, akikkel a partikon megismerkedett, állandó beszédtéma volt az okos, amerikai lány, aki saját férjét sótlan és unalmas alaknak tartotta. A spanyol 336

polgárháborúban állítólag igen bátran viselkedett: mindkét oldal politikai menekültjein segített. A pletykák szerint a legfinomabb ételéket és italokat igényelte, csak intenzív, órákig tartó intellektuális csevegés után lehetett ágyba vinni, ahol ugyancsak nem akadt párja. Amiről e híresztelések nem tettek említést, az volt, hogy bájainak legfőképpen a brit hírszerzés vette hasznát. Módjában állt, hogy ezekben a nehéz időkben segítse a létszámhiánnyal küszködő SIS munkáját. A lengyel titkosszolgálat a háborúra készült, amelyről a politikusok úgy érezték, elkerülhetetlen. Az Ultra leendő munkatársai a német biztonsági szolgálatok igényeihez igazított Enigma részletei után nyomoztak. Lengyel mérnökök dolgoztak az Enigmák különböző típusain, amelyek iránt, úgy tűnt, Jozef Beck, a lengyel külügyminiszter is érdeklődött. Beck ezredesnek jó kapcsolatai voltak a berlini nácikkal. Cynthia egyik szeretője Beck közeli munkatársa volt. A lány egyre megszokottabbá váló módszere szerint rávette az illetőt, hogy először nyíltan beszéljen a munkájáról, majd hogy dokumentumokat hozzon el számára Beck irodájából. Ezeket lemásolták, és ismét visszajuttatták. Cynthia nem tudta, mennyivel járultak hozzá az Ultra sikeréhez. Úgy halt meg, hogy semmit sem tudott a bletchleyi hatalmas Ultrarendszerről. Egyszer megjegyezte: – Rájöttem, milyen könnyű az ágyban kiszedni titkaikat a magasan képzett, hivatásszerűen hallgatag hazafiakból, megesküdtem viszont, hogy elzárom fülemet a mi oldalunk minden titka előtt. A legnagyobb élvezet az, amit egy férfi és egy nő tud szerezni egymásnak. Szeretkezés közben ki-ki elmondja a legtitkosabb gondolatait is. Mindent... Éppen ezért nem mertem szembesülni a saját titkainkkal... Beck munkatársa magával vitte Cynthiát prágai és berlini titkos útjaira. A lány megtudta, hogy a Lengyel Biuro Szyfrów (rejtjel-iroda) birtokában van néhány német katonai titkosírás megfejtésének. Ez megerősítette azt a korábbi hírt, hogy három lengyel matematikus, Jerzy Rozicki, Henryk Zygalski és Mademoiselle Marian Rejewski a Heydrich-Enigmákkal foglalkozik. Cynthia néhány anyagát máshonnét is megkapták. Stephenson azonban úgy találta, hogy nagy mennyiségű statisztikai adatot juttat el nekik, melyek létfontosságúak az Ultra-rendszernek ahhoz a részéhez, amely az első modern számítógépet jelentette, s amely a „Kolosszus” csúfnevet kapta. Mivel az áttörés az elektronika terén következett be, ez Stephenson saját tudományos területe volt. 1939 nyarán, amikor Bletchley leendő fő337

kriptológusa Varsóban járt, hogy elhozza az Enigma egy példányát, Cynthia sorsa rosszra fordult. Ügyei napvilágot láttak, és az angoloknak kellett beavatkozniuk, hogy véget vessenek a hivatalos vizsgálatnak, és a privát kíváncsiskodásnak. Szándékosan elhíresztelték, hogy azért küldték vissza Londonba, mert az angol nagykövet úgy gondolja, angol titkokat szivárogtatott ki nácibarát diplomatáknak. Európában a külügyiek szexuális természetű magyarázatot kaptak. Cynthia férjét, Arthur Packot összehozták egy másik nővel, és áthelyezték DélAmerikába. Aligha hitte volna, hogy ezt inkább felesége, mint saját érdemeinek köszönheti. A háború kitörésének évében Cynthiának nácibarát politikusok közt kellett dolgoznia a nyugati féltekén. A németek Chilében rendelkeztek a legnagyobb befolyással, abban az országban, ahol fiatal lány korában Cynthia is élt. Folyékonyán beszélte a spanyolt és annak helyi dialektusait, továbbá tudott németül és franciául is. David Kahn[18] A kódfejtők című könyvében utóbb azt írja, hogy „Dél-Amerikába érkezése után, röviddel a háború kitörése előtt, ismét felvette a kapcsolatot a brit hírszerzéssel.” Valójában az Enigma-ügy óta Stephenson irányította. Elnéző férje nem is titkolta, hogy hasznosnak tartja őt saját karrierje szempontjából. A brit külügyminisztérium sohasem volt elragadtatva a SIS-től, illetve később a Baker Street-i Szabadcsapattól, azonban, ha fontosabb érdekek úgy kívánták, a legszürkébb diplomatát is kinevezték a posztra, ahol egyéb képességeit és kapcsolatait felhasználhatták. Ez történt Arthur Pack esetében is, aki feltűnés nélkül távozott a színről. Franciaország 1940-ben bekövetkezett bukása után a túlélés fontosabb volt, mint a presztízskérdések. Cynthia ettől fogva New York számára dolgozott. Stephensonnak szüksége volt valakire, aki a washingtoni francia és olasz diplomatákkal foglalkozzék. Megvolt hozzá a hatalma, hogy bárhonnét megszerezze a legjobb ügynököket, és meg is tette. Előnyben részesítette a lelkes amatőröket, akiket az ellenség valószínűleg még nem vett nyilvántartásba. Nem jellemezte őket a hivatásosok óvatoskodása sem. Cynthia kitűnő munkát végzett Varsóban. Lebukását megelőzően óvatosan tevékenykedett, ami erős önbizalomra mutatott, a legtöbb ügynök ugyanis fél, hogy gyávának tartják, és szükségtelen kockázatot vállal. Rekordmennyiségű magas pozíciójú férfit csábított el, köztük egy admirálist, Olaszország washingtoni tengerészeti attaséját. Könnyen eligazodott Washington valószínűtlenül békebeli viszonyai között. A követségek alkalmazottai semlegességet mutatva érintkeztek többi kollégáikkal, miközben otthoni 338

főnökeiknek mint ellenségekről küldték róluk jelentéseiket. A koktélpartik miniatűr csataterekké, a vacsoraasztalok az intrikák melegágyává váltak. Cynthia Elizabeth Thorpe néven brit lapok számára írt, és nem rejtette véka alá angolszimpátiáját. Tudott dolog volt, hogy 1940 augusztusában elhagyta Chilét, s hogy özvegy édesanyja Washingtonban él. Elizabeth Thorpe-t csalétekül szemelték ki ellenségek és politikai árulók számára. A BSC egy kívülálló útján kibérelt számára egy diszkrét kétszintes házat. A divatos Georgetownban, az O Street 3327-et választotta, mivel ízlést és gazdagságot sejtetett, de nem haladta meg egy szabadúszó újságíró lehetőségeit. „Végzett néhány ujjgyakorlatot” pár jelentéktelen helyi politikuson, aztán csapdát állított a jó öreg Alberto Lais tengemagynak, akit még a háború előttről, Párizsból ismert. Lais alacsony, jóképű, középkorú férfi volt. Egy nagy család fejeként már nemigen volt reménye újabb hódításokra, de a lehető legjobban szerette volna kihasználni hátralevő idejét. Úgy tűnt, aggodalom fogta el, amikor Cynthia régi barátságukra hivatkozva felhívta, de néhány nappal később, talán a lány rábeszélő, csaknem hipnotizáló hangja hatására, visszahívta. Nyilvánvaló volt: a lánynak sikerült megbűvölnie. Titokban kezdtek találkozgatni. Cynthia közölte, hogy elvált angol férjétől, és újra lánykori nevét használja. A tengernagy elmondta, hogy rendelkezik az összes olasz haditengerészeti kóddal, s hogy nem hisz Olaszország tengelybeli jövőjében. A lány őszintén feltárta, hogy vannak barátai az amerikai haditengerészeti hírszerzésnél, és beszélt Európa felszabadításának angol-amerikai terveiről. Lais szinte hihetetlen módon hagyta rávenni magát, hogy elhozza a kódkönyveket, melyeket aztán mikrofilmre vettek, amiért – s ebben biztos lehetett – az amerikai flotta örökre hálás lesz neki. Még az egykedvű BSCtörténészek, számos effajta akció részesei is elképedésüknek adtak hangot: „Fantasztikus, hogy egy ilyen tapasztalt, magas rangú, minden tekintetben hazafias tiszten ennyire úrrá lett a szenvedély...” Az olasz kódok hozzásegítették az angolokat, hogy kicselezzék, sőt legyőzzék a jóval erősebb olasz flottát a Földközi-tengeren. Miután Lais tengernagy betöltötte feladatát, Cynthia megszabadult tőle; persona non gratának nyilvánították, és kiutasították. Amit Cynthia megtudott az olasz követség szerepéről az Amerikában folyó nácibarát felforgatás irányításában, azt az FBI-nak továbbította...

339

1941 egy májusi délutánján a lány éppen pihent, amikor a szobalány látogatót jelentett be. Az illető a könytárszoba ablakánál állt, és kifelé, az O Streetre nézett. Az alacsony termetű férfi kézfogása száraz, és meglepően erős volt. „Mister Williams néven mutatkozott be – emlékezett, vissza Cynthia utóbb –, leült, és figyelte, ahogy koktélokat keverek... Egyszer, vagy kétszer rápillantottam. Különös szemei mintha változtatták volna színüket. Megpróbáltam csevegni vele: alig felelgetett... Úgy éreztem, udvarias mosolya hatalmas erőt leplez. Életemben először nem voltam teljesen magabiztos egy férfi társaságában. – Azt mondta, a »New York-i irodából« jött. Hirtelen óvatos lettem. Én hetente egyszer mentem be New Yorkba, s ez sohasem változott. Mindig ugyanabban a hotelben szálltam meg a Madison sugárúton, s ott vártam Mariont és Mister Howardot. Kikérdeztek, feladatokat adtak nekem – ők voltak összes kapcsolatom, így aztán sejtelmem sem volt, ki lehet »Mister Williams«. – Tartottam az agent provocateur-öktől. Az FBI kellemetlenkedni kezdett, és megpróbálta kiókumlálni, mivel is foglalkozom. Akkoriban semmit nem tudtam a hatásköri civódásokról, és nem is akartam tudni róluk. Elég volt, hogy kiadták: találkozzam a BSC ügynökeivel, és még valakivel, akihez ők küldtek. – Éreztem, hogy ez a Mister Williams nem hétköznapi ember. Negyvenöt év körülinek látszott. Ha az ember jobban szemügyre vette, jóképű volt, leszámítva, hogy egy apró heg felhúzta kissé a szája egyik sarkát, furcsa, ferde mosolyt csempészve az arcára. – Nem vesztegette az idejét. Olyan módon hivatkozott néhány ügyemre, hogy nem lehetett kétséges: a New York-i irodából jött. Elejtett néhány megjegyzést, amiből kiderült, hogy mindent tud rólam; az egyik az volt, hogy megemlítette, anyám, Cora, a párizsi Sorbonne-on tanult. Ez finom figyelmeztetés volt, hogy alaposan lenyomoztak. – Az ember emlékszik, milyen volt, amikor gyermekkorában először kezdte gyanítani, hogy a Mikulás szakálla mögött az édesapja rejtőzik. Ezt éreztem azon az alkonyba hajló délutánon. Ugratni kezdtem. Amikor azt mondta, hogy értékelik a munkámat, megkérdeztem, kinek a véleménye ez: az övé vagy a Főnöké? »Oh, a Főnök«, kacsintott... »Milyen ember a Főnök?« 340

kérdeztem. »Rémes pasas«, felelte ő. – Az ember azután, hogy kitalálta, ki is valójában a Mikulás, maga is beszállt a játékba. No... tudta, hogy tudom, hogy ő tudja, hogy én kitaláltam: »Mister Williams« nem más, mint William Stephenson. A játszmához azonban, hozzátartozott, hogy bizonyos kényes dolgokat nem mondtunk ki. Ez gyermekesnek tűnik, de lélektanilag megvolt a maga értéke. A legtöbb ügynök például a legnemesebb indítékok alapján tevékenykedett, s ha bizonyos mértékig rászedték is, ez könnyebbé tette az életét. – Mesteri módon elkerülte, hogy a túl sok ismerettel zavarba hozza az embert. Mégis, ha mondott valamit, az ember úgy érezte, nem cél nélkül teszi, s ami még fontosabb volt, a bizalom jelének tűnt. – Azt mondta, rendkívül nehéz munkája van a számomra... »A New Yorki irodának szüksége van bizonyos dolgokra«, ahogyan ő fogalmazott. Én tudtam, hogy Londonnak, Churchillnek, a titkos hadseregnek van rájuk szüksége. A vichyi Franciaország és Európa közti összes levelezést, a magánleveleket és rejtjelezetlen táviratokat akarták. – Tudta, hogy a dolog szinte lehetetlen, de el tudta hitetni, hogy lehetséges. Ez az a tulajdonsága – jöttem rá –, amely megrémíti a félénkeket, és kihívást jelent a vakmerőek számára, így szűri ki az újoncokat, akik nem vinnék semmire. Az ember vagy felel neki, vagy megérzi, hogy a társalgás kezd veszélyessé válni, és meghátrál. Erre is módot adott. Nem tett melodramatikus kijelentéseket küldetésről, sem arról, hogy mekkora szükség van önkéntesekre. Ilyesmiről szó sem esett. Csendesen, nyugodtan, nem is túl célratörően beszélt, olyannyira, hogy az avatatlan nem is sejtette volna, miről van szó. Az ember jelezhette, ha azt akarta, hogy a társalgás ebben az irányban folyjék tovább, de ha megijedt, és szabadulni szeretett volna, tucatnyi módját találhatta, hogy kikeveredjék a beszélgetés útvesztőjéből.” Stephenson meggyőződött róla, hogy Cynthiának további feladatokat adhat a washingtoni pletykadzsungelben. A lány képességei felülmúlták várakozását. Felsőbb utasítások nélkül elboldogult, vállalta a rögtönzés kockázatát, leleményes és tehetséges volt. Ellentétben más intelligens fiatal nőkkel, nem voltak gátlásai a washingtoni férfivilágban. Bírálói, akik megvetették változatos szerelmi élete miatt, meg lettek volna lepve, ha ismerik erkölcsi normáit. Elkötelezettje volt az ügynek, amelyet képviselt, 341

és szüksége is volt erre. 1941-ben, amikor foglalkozni kezdett a vichyi Franciaország. ügyeivel, sok minden forgott kockán. Amerikai volt, akinek hazája nem volt hadviselő ország, nem kérhetett rendőri védelmet, ha ellenségei megpróbálják eltenni láb alól. Két fontos témára kellett koncentrálnia. Vichy flottájára, amely drasztikusan megváltoztathatta a tengeri erők egyensúlyát, és azokra a titkos francia pénzalapokra, amelyek hozzájárultak az amerikai kontinensen folyó náci akciók finanszírozásához. Bevezetésképpen interjút kért Henry-Haye nagykövettől. A követ sajtóreferense, Charles Brousse kapitány, a haditengerészet volt pilótája egy előzetes megbeszélést javasolt. Ennek nyilvánvaló célja Cynthia védelme volt. A lány szeretetre méltónak és simpátcó-nak találta Brousse-t, aki szinte mentegetőzve előre közölte, hogy még a német megszállás előtt belépett az Angol-Francia Légihírszerzési Bizottságba. Volt érzéke hozzá, hogy felfigyeljen erre a részletre a többi furcsaság közt, amit Brousse elmondott magáról, és következő „New York-i bevásárlóútján” Marion révén továbbította Stephensonnak. Huszonnégy órán belül megállapítást nyert, hogy Brousse csakugyan együttműködött a légi hírszerzéssel. Jó lett volna tudni, vajon továbbra is barátságos érzülettel viseltetik-e a brit kollégák iránt? Cynthia azután ment interjúra Henry-Haye-hoz, hogy az előzőleg Cordell Hull-lal találkozott a külügyminisztériumban. Hull élesen bírálta HenryHaye-t, amiért Vichy németbarát politikájának végrehajtója, jelentette Cynthia a BSC-nek. „Amikor találkoztam vele, még ingerült volt. Megvetette az amerikaiak közönségességét és civilizálatlan modorát. Úgy vélte, nem értik az európai politika finomságait. Hogyan merészelik bírálni a franciákat, amikor maguk még sohasem éltek át inváziót?” Henry-Haye lefegyverzően bájosnak találta látogatóját, aki amerikai volt ugyan, de Franciaországban ismerkedett meg a francia kultúrával. A követ kifejtette: az újságírónő bizonyára megérti Vichy bonyolult helyzetét a nemzetközi politikában, amelynek semmi köze a kollaborációhoz, mindössze a túlélést szolgálja. „Ha az Ön kocsija az árokba csúszott, ahhoz a személyhoz fordul, aki segíthet, hogy visszakerüljön az útra. A mi jövőnk ilyesfajta együttműködést követel meg Németországgal.” Henry-Haye belemelegedett. Franciaországot, úgymond, végül is a szellem és nem 342

primitív érzelmek irányítják. Nem meglepő, hogy alkalmazkodik Németországhoz. Európában – vélte a követ, nagyszabású konszolidáció van folyamatban, s ennek során a hitvány elemek némelyike lakolni fog. A britek természetesen féltékenykednek, és folytatják a háborút, hogy ingereljék Franciaországot és megmentsék birodalmukat. Ebben a tónusban folytatta másfél órán keresztül. Amikor Cynthia távozni készült, a mit sem sejtő diplomata közölte: szeretne ismét találkozni vele. A lány kacérkodott vele egy keveset, Henry-Haye pedig udvariasan az utcai kijáratig kísérte. Brousse kapitány, akinek szintén tetszett a lány, éppen ott őgyelgett a követség lépcsőjén, s főnökén is túltett hízelgésben. Másnap Cynthia piros rózsákat kapott Brousse-tól, s a követ is küldött neki egy diszkrét levélkét. A virágok egy ebédmeghívás útját egyengették; a követ üzenetében egy követségi partira invitálta a lányt. Az ebéd elhúzódott, és az ügy az O Street-i házban végződött. Charles Brousse harmadízben volt házas, és feleségének közelsége némi pikantériát kölcsönzött a dolognak. Érdeke volt a titoktartás – Cynthiának nem kevésbé. Olyan tökéletesen játszotta a szerető szerepét, hogy a kapitány nem győzött bókolni. Tökéletes nagykövetné lenne, mondta, feltéve, hogy ő maga volna a nagykövet. Végül is... származása és műveltsége Henry-Haye nagykövet fölé emelik. Cynthia helyeselt.

343

36. Brousse kapitány érthető módon csalódott volt, amikor 1940-ben a britek megelőző csapást mértek az Oranban horgonyzó francia flottára. A H-Erőt irányító Sir James Somerville tengernagy később ezt írta: „Ez volt a modern idők legnagyobb politikai baklövése... A franciák dühösek voltak, amiért nem bíztunk benne, hogy meg tudják akadályozni, hogy hajóik német kézre kerüljenek... Inkább ez történt volna, semhogy korábbi szövetségeseinket öldössük. Valamennyien végtelenül mocskosnak éreztük magunkat és szégyenkeztünk...” Mi vezetett ehhez a drasztikus akcióhoz? Cynthia, miközben megpróbálta együttműködésre csábítani Brousse-t, úgy érezte, eligazításra van szüksége. Személyes feljegyzéseiben, amelyeket utóbb a BSC dokumentumaihoz csatoltak, ezt írta: „Amikor Franciaország összeomlott, Dél-Amerikában voltam. Általában természetesen ismertem az eseményeket. Amíg a BSC el nem igazított, nem tudtam, milyen keményen és elszántan küzdött Churchill, hogy harcra bírja a franciákat. Éppen akkor lett miniszterelnök, amikor a németek elözönlötték Franciaországot. A háborús kabinet 1940. május 27-i és 28-i ülésén értesült arról, hogy Lord Halifax, aki akikor még külügyminiszter volt, tanulmányozza, van-e lehetőség a békére olasz közvetítés révén.[19] Churchill és Stephenson jobban megrémültek ettől a makacs stupiditástól, mint bármi egyébtől. Sokáig ez volt a legfőbb ellenfelük – e patetikus hit, hogy békés megállapodásra lehet jutni Hitlerrel. Egy francia bábállam azt a hamis meggyőződést kelthette a britekben és az amerikaiakban, hogy lehetséges a kollaboráció a Német Birodalommal. Viharos idők voltak, amikor Churchill mindent megpróbált, hogy visszatartsa Franciaországot a különbékétől, beleértve, hogy manipulálta Rooseveltet, s az elnök kijelentéseit úgy magyarázta, mintha küszöbönállna az amerikai beavatkozás. Változás akkor következett be, amikor Stephenson bizalmas üzenetet kapott az elnöktől, amelyből kiderült, hogy Rooseveltre nagy hatást tettek a harc folytatását deklaráló francia nyilatkozatok. (Ez azelőtt történt, mielőtt még Paul Reynaud miniszterelnök szedte volna a sátorfáját.) Churchill megragadta az alkalmat és publikálni szerette volna az írást, telefonon érintkezésbe lépett a franciákkal és azt állította, küszöbönáll 344

az amerikai hadüzenet. Rádiótáviratban fejtette ki Rooseveltnek: hiszi, hogy »az a nagyszerű üzenet döntő szerepet játszik a történelem irányának megváltoztatásában«. Az elnök, tudva, hogy Churchill hevessége mindent tönkretehet – megbuktathatja őt, és munícióval láthatja el az izolacionistákat –, visszakozott. Táviratilag közölte Churchill-lel, hogy semminek a publikálásához nem járul hozzá, ami a kettejük kommunikációja során papírra kerül. Ez megütközést keltett a háborús kabinetben, Stephensonnak ezért el kellett magyaráznia, hogy miközben Európa a britek orra előtt omlik össze, az amerikai politikában is akadnak bonyodalmak. Nem volt könnyű dolga. Az is rosszul jött, hogy Bill Bullitt, a Franciaországba akkreditált amerikai nagykövet jelentette: az angolok nem segítik teljes erőből a franciákat, hogy ezáltal saját alkupozícióikat javítsák, és (a fegyverszünet után) »az új francia vezetők fizikailag és morálisan olyan tökéletesen vereséget szenvedjenek, hogy belenyugodtak: hazájuk német provincia lesz... Remélik, hogy Anglia gyorsan és tökéletesen vereséget szenved«. A vichyi Franciaország Anglia iránti gyűlölete természetesen akcióra ösztönözte Stephensont. Végighallgatta, ahogyan Churchill megpróbálja rávenni Pétain marsallt, hogy ne adja át a francia flottát a németeknek. A miniszterelnök még életében nem alkudozott ilyen erőszakosan. Amikor mégis alulmaradt, ezt mondta Stephensonnak: »Küszöbönáll a franciák totális összeomlása. Egész civilizációnk pusztulása is elkerülhetetlen, hacsak nem tudjuk megvédelmezni a Brit-szigeteket.« A védekezést azonban alááshatták a Hitler megbékítését célzó engedmények – Churchill ezt akarta megértetni az amerikaiakkal. A vichyi Franciaország, azáltal, hogy bátorítja a »békepártiakat«, mindannyiunkat tönkretehet. Churchill ez utóbbiakat istenverte tudatlan szentfazekaknak, kapitalistáknak és kommunistáknak, gyáva félnótásoknak, rövidlátóknak és gyomorbajosoknak titulálta...” Úgy tűnt, Brousse kapitányt meggyőzték szeretője ügyes érvei. Bizony, ismerte el, a britek joggal támadták meg a francia hadihajókat, s hogy a francia flotta még most is eszközzé válhat a németek kezében. Nem a véletlen műve volt, hogy Georges Robert admirális Martinique szigetét 345

Vichy nevében kormányozta. A sziget a Karib-tenger szélén, Latin-Amerika északkeleti csücskénél helyezkedett el. Eltekintve attól, milyen hasznos volt a német tengeralattjárók számára, s hogy átjátszóállomásul szolgált a német hírszerzésnek, rendelkezésére állt a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt Külföldi Szervezete (Auslandorganisation, NSDAP) ügynökeinek is, akiket Ernst Wilhelm Bohle irányított. Bohle tevékenysége nagyobb részét a délamerikai németek közt végezte. Brousse feltárt még egy okot, amiért Martinique kapóra jött: egy itteni, régi erődben rejtettek el tizenötmillió uncia francia aranyat, amelynek a francia nép volt a jogos tulajdonosa, de amely náci érdekeket szolgál majd az amerikai kontinensen, feltéve, hogy továbbra is Vichy diktálja, mi jó a népnek. Az aranyért értékes nyersanyagokat lehetett vásárolni a hadiipar számára. Ha Bohle gauleiter megkaparintja, ezzel megcsapolhatja Dél-Amerika gazdag nyersanyagforrásait. A brit titkos hadseregnek és ellátóinak hatalmas valutaösszegekre volt szükségük. Ezt gyakran kis címletű amerikai dollárbankjegyekben kellett elküldeni a számukra, melyek az Egyesült Államokban voltak beszerezhetőek. De miből? A martinique-i arany kézenfekvő megoldást kínált a pénzügyi csőd szélén álló briteknek. A New York-i BSC rejtjeles rádiótáviratot küldött Londonnak: ITT AZ UJABB ALKALOM MEGSZERZEESEERE. O.K.?

A

VICHYI

ARANY

A válasz hasonlóképpen velős volt: ENGEDEELYEZVE, FELTEEVE, HOGY NEM DERUEL KI A BRIT REESZVEETEL. Goldfinger így beszélt James Bondnak Fort Knox kirablására szőtt terveiről: Mr. Bond, mióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok. Az aranyba vagyok szerelmes. Szeretem a színét, a csillogását, isteni súlyát. Szeretem a tapintását, lágy síkosságát, melyet úgy ismerek már, hogy kezembe kapva egykarátos pontossággal képes vagyok megbecsülni a rúd tisztaságfokát. De Mr. Bond, mindenekfelett azt a hatalmat szeretem, amellyel csak az 346

ruházhatja fel birtokosát. Elbűvöl e hatalom, mellyel másokat szolgálatra kényszeríthetek, melynek segítségével valóra válthatom minden álmomat és óhajomat, s ha szükséges, testeket, képességeket, még lelkeket is megvásárolhatok.[20] A Goldfinger, akárcsak Fleming többi írása, nem volt színtiszta fikció. Stephensonnak a martinique-i arany elrablására szőtt terve inspirálta, ami lehetővé tette volna a BSC számára, hogy forradalmat támasszon Európában. Egy hű francia, aki de Gaulle Szabad Franciáihoz akart csatlakozni, átúszta a Martinique és az angol St. Lucia közti, barrakúdáktól hemzsegő tengerszorost. Meglepő történetet adott elő arról, hogyan szállította az aranyat a francia haditengerészet Émile Bertin cirkálója a sziget fővárosába, Fort-de-France-be, hogyan süllyesztették a közeli régi erőd lőszerdaruival annak pincéibe. A stratégiai jelentőségű erődöt a britek, akik az Amerika javaiért a franciákkal vívott régi háborúkban többször is el-, illetve visszafoglalták, jól ismerték. Kidolgozták az arany ellopásának tervét. A BSC-hez New Yorkban csatlakozott egy Jacques Vauzanges nevű martinique-i, a francia Deuxième Bureau – a katonai hírszerzés – embere. Hetvenkedő alak volt, aki felajánlotta, hogy visszatér Martinique-ra, és zendülést robbant ki Vichy ellen. Az angolok rádióval és kódtáblázatokkal látták el. A vichyi franciáktól korábbi szolgálatai jutalmául úti okmányokat kapott. Stephensonnak jó érvei voltak a puccs támogatására. A szigeten volt a francia haditengerészet egy hajórajának a kikötője, itt állomásozott a Béarn repülőhordozó és körülbelül 120 repülőgép – a legnagyobb összetett katonai erő a térségben. A németek ezeknek a vichyi egységeknek a segítsége nélkül is jó hasznát vették Martinique-nak. Egyetlen hónap alatt tizenkét angol kézben levő hajót süllyesztettek el a sziget körül. Ha tökéletesen hatalmukba kerítik, rájuk várt az arany is, hogy a segítségével náci akciókat finanszírozzanak és stratégiai javakat vásároljanak DélAmerikában. Vauzanges kapott némi támogatást egyes martinique-i franciáktól, köztük haditengerészeti parancsnokoktól is. Más franciákat rábeszélt, hogy csatlakozzanak hozzá, s bizonyos flottaegységekkel együtt meneküljenek a kanadai Halifax kikötőjébe. Úgy tervezte, hogy az aranyat az egyik hadihajó 347

szállítja majd. Az angolok hadiszerencséjének leáldozása és az Oranban állomásozó francia hajók elleni brit támadás azonban igencsak megártott az összeesküvők eltökéltségének. 1941 közepére Martinique erősen elkötelezte magát a vichyi Franciaország politikája mellett és Vauzanges, miután összeveszett a reménybeli lázadókkal, akik féltek, hogy árulás és dezertálás vétkében fogják bűnösnek találni őket, letett terveiről. Churchill megkérdezte a BSC-től, vajon Martinique-on van-e még az arany. Stephenson egyik szakértője becslést készített. Az illető, Louis Franck ezredes a világ egyik legjobb aranyrúd- és arbitrázsszakértője volt, és felmenői bankárként szolgálták a belga kormányt. New Yorkból figyelemmel kisért minden pénzügyi tranzakciót, amely ellenségei javát szolgálhatta. Nem talált arra utaló jelet, hogy a martinique-i arany máris megjelent volna a szabadpiacon. Kiszámította azt is, hogy vásárlóereje a rögzített ár százszorosa, ami a tulajdonosi értéket hihetetlenül alacsonyra, 3 millió dollárra szorítja le. Hogyan lehetne megszerezni az aranyat? Ez a kincs önmagában elég volna a titkos hadseregek kiállításához, amelyek egy napon elűzhetik majd országuk hódítóit. Franck javasolt egy alternatívát: – Tartsátok meg, és vegyetek föl kölcsönt rá, azért pedig vásároljatok amerikai fegyvereket. – Ez a legfőbb vágyunk – mondta Stephenson. – De a hozzájutás jelent némi problémát. Stephenson irodájában ültek, magasan a Manhattan felett. Ilyen helyen minden ötlet megvalósíthatónak tűnt. – Semlegesíteni kéne Francia Nyugat-India kormányzóját – vetette fel Franck –, aztán pedig megakadályozni mindenféle, Martinique-ről kiinduló mozgást. Az arany ekkor valójában a mi ellenőrzésünk alatt lenne. – Ezzel az érvvel fejezte be: – Fort Knox-ban se kéritek, hogy mutassanak meg minden aranytéglát, ha dollárt vásároltok. Stephenson hirtelen előrehajolt. – Azt hiszem, rátapintottál. Biztosítjuk, hogy az arany Martinique-on maradjon, de megmutatjuk, hogy ha akarjuk, el 348

is vihetjük. A jelen körülmények közt még jó pontot is szerzünk az amerikai külügyminisztériumnál, ha nem visszük el... Megnyomott egy csengőt. – Hátul menj ki – mondta Francknak. – Van itt valaki, aki ebben az ügyben hasznos lehet – de jobb, ha nem találkoztok. A jövevény Louis de Wohl asztrológus volt, akit Londonból hoztak át, hogy BSC-,,mágusként” működjön Jasper Maskelyne varázsbirodalmában. Tárcái és a horoszkóprovatok révén beépült a sajtóba, és elegendő információt kapott, hogy a háborúval kapcsolatos jóslatai beváljanak. Egyre növekvő közönsége mindinkább hitte, hogy természetfeletti erők birtokában van. Mint „híres magyar asztrológus” tett körutat amerikai városokban, s most tért vissza New Yorkba. – Mondja le a további fellépéseit – mondta Stephenson a zömök, vastag keretes szemüveget viselő, tornyos frizurájú kis embernek. – Foglalkozzék egy kicsit magasztos jövendőmondással. Kapcsolatban maradunk. Cynthia washingtoni jelentéseit ismét figyelmesen átolvasták, különösen azokat, amelyek Henry-Haye nagykövetnek a nyugat-indiai szigetvilággal kapcsolatos kijelentéseit tartalmazták. Wohl több újságba egyszerre írta meg, hogy egy bizonyos „lerobbant” szigeten működő vichyi kollaboráns „napszúrást kap” és maboul lesz. Egy héttel később egy magas rangú francia tengerésztiszt megszökött Martinique-ról és Miamiban újságíróknak elmondta, hogy Robert tengernagy megőrült, a kormányzó pedig csakugyan napszúrást kapott. Wohl-nak még többen hittek, s a BSC hírgyáraiban előállított híresztelés, amely szerint Martinique-ot esetleg hatalmukba kerítik a szabad franciák, készséges fülekre talált. Ezek a kósza szóbeszédek elbátortalanították a helyőrséget a szigeten, a politika azonban egyre németbarátabbá vált. Az arany gyakorlatilag brit őrizet alatt volt, mert Martinique-ot éjjel-nappal őrizte az angol flotta és a BSC. A nyomást fokozandó, John W. Greenslade, az amerikai haditengerészet admirálisa, Roberthez repült. Habár, mondta, Washington semmilyen körülmények közt nem szándékozik beavatkozni, figyelemmel kíséri a támaszpontot, valamint az ott állomásoztatott hadihajókat és harci gépeket. Washingtonba visszatérve a tengernagy jelentette, hogy az angolok akkor is, „így vagy úgy”, tudják majd fizetni tar= tozásaikat, ha a Bank of England „csődbe megy”.

349

Ekkor történt, hogy egy washingtoni bürokrata csakugyan firtatni kezdte: pontosan hogyan óhajtják visszaadni a britek a felvett kölcsönöket. Stephensont a dolog egyáltalán nem érte váratlanul. Részletes és meggyőző tervekben fejtette ki, hogyan lehet megszerezni Martinique-ot az oda telepített ügynökök segítségével. Ha egy ilyen akció szóba jött, az amerikai külügyminisztérium kézzel-lábbal tiltakozott, emlékeztetve, mekkora felfordulás támadt, amikor de Gaulle elfoglalta St. Pierre-t és Miquelont. A BSC udvariasan visszavonult, de nem üres kézzel. „Konstruktív zsarolási gyakorlatot hajtottunk végre” – írta az egyik BSC-historikus.

350

37. A Martinique-kal kapcsolatos manőverekben fontos szerepet játszottak a Cynthia-féle kódolatlan vichyi táviratok. Informátora, Charles Brousse kapitány alighanem azt sem tudta, hová legyen tanácstalanságában. Mielőtt Franciaország összeomlott volna, közreműködött az angol-francia légihírszerzésben, csodálta a brit ellenállást, és nem nehéz elképzelni, mit érzett, amikor kezébe került Vichy tengerészeti miniszterének, Francois Darlannak 4093-as számú, 1941. június 15-én kelt távirata. Darlan tengernagy brit hadihajók amerikai kikötőkben végzett javításáról tudakozódott; s a sürgöny csak egy volt a több száz közül, amelyeket a német hírszerzés sugallatára küldött. Henry-Haye nagykövet abban a helyzetben volt, hogy nagy csatahajók elsüllyesztéséről dönthetett. Jóllehet, békeidőben legföljebb egy kisváros polgármesterségéig vitte volna, csaknem ugyanolyan örömmel élt az árulás lehetőségével mint Darlan, aki a washingtoni brit követségről szerzett információkat továbbított a németeknek, s angolellenesebb volt a legtöbb kollaboránsnál. Vichy washingtoni nagykövetségének 1236-1237-es számú táviratából kiderült, hogy a brit Illustrious repülőhordozót Norfolkban javítják, a Repulse csatahajót Philadelphiában, a Malaya cirkálót pedig New Yorkban. A Repulse erre következő elsüllyesztése a „legnagyobb közvetlen csapás volt, ami valaha is ért” – mondta Churchill. A táviratok ekkoriban alighanem eléggé felháborították Brousse kapitányt. A lelkiismereti válság, amelyben vergődött, illusztrálták Stephenson számára a lélektani zavart, amely hamarosan hatalmába kerítette Európának a diktátorok által meg nem szállt részét. Áruló volt-e Brousse, aki igyekezett megakadályozni, hogy Vichy megkapja a kért információkat? Ugyanazok a kétségek gyötörték, amelyek a martinique-i francia helyőrség katonáit. Az Európa erődben is sok volt az olyan ember, akiknek újra át kellett gondolniuk: kihez is legyenek lojálisak. Júliusban Henry-Haye úgy döntött, lemond Brousse kapitány sajtóattaséi szolgálatairól, de titkos alapokból fizetett tanácsadóként továbbra is maga mellett tartja, ami a tisztet anyagilag hátrányosan érintette. Eljött az ideje, hogy Cynthia felvesse: segíteni tudna abban, hogy mellékjövedelemhez jusson. Brousse beleegyezett, hogy heti fizetség fejében naponta jelenti, mi folyik Vichy követségén. Új hírek tömegét szolgáltatta, s a New York-i 351

BSC-nek több volt a feladata, mint amennyit el tudott végezni. Hogy milyen mértékben megszaporodott a munkájuk, kitetszik a következőkből. Mióta Vichy náci törekvések szolgálatába szegődött, az angolok árgus szemmel figyelték a franciák pénzügyeit. A követség gazdasági ügyekkel foglalkozó részlege, és más, az Egyesült Államokban működő vichyi kereskedelmi képviseletek révén német ügynökök jutottak pénzhez, Berlin pedig hasznos gazdasági hírszerzési adatokhoz. Különösen aktív volt a New York-i konzulátus pénzügyi attaséja. Titkárnője egy ragyogó fiatal nő volt, akinek ugyan már bekötötték a fejét, mindazonáltal nem veszítette el teljesen a férfinem iránti érdeklődését. Mivel még él, férjnél van, és nagy család veszi körül, itt is a BSC-dokumentumokban használt Mme Cadet néven említjük, A BSC egyik ügynöke azt a kellemes feladatot kapta, hogy létesítsen viszonyt vele. A nő hamarosan levélmásolatokat hozott neki, melyek igazolták, hogy a kanadai Quebecben náciszimpatizánsok működnek. Az ügy Kanada szempontjából felettébb kínos volt, az ottani szövetségi kormány ugyanis kényesen ügyelt Angliától való függetlenségére és néha nevetségesen messze ment, hogy demonstrálja ezt. Ha az ügyben közvetlenül az ottawai kormányhoz fordulnak, valószínűleg elutasítással számolhattak. A kanadai miniszterelnök, akárcsak Roosevelt, mindennek elébe helyezte a nemzeti egységet. Új BSC-részleget hoztak létre, amelynek az volt a feladata, hogy együtt lépjen fel a kanadai biztonsági erőkkel az ötödik hadoszlop elleni harcban. Mme Cadet-t utóbb áthelyezték Washingtonba, ahol újabb BSC-ügynököket látott el dokumentumokkal, gumibélyegzőkkel és biankó útlevelekkel, aminek felbecsülhetetlen értéke volt az ügynökök „feligazolványozásában”. Sokak életét mentette meg azzal, hogy feltárta: a Vichyi vízumokban titkos jelek utalnak arra, érvényesnek tekinthető-e az engedély, s hogy megbízható személy-e a birtokosa. Az M állomás hamisítási szakemberei igencsak hálásak voltak. Cynthia georgetowni házából beköltözött a Wardman Park Hotelbe, ahol Brousse és felesége is lakott. „Ez gördülékenyebbé tette a dolgokat – írta a lány később. – Az FBI azonban, ugyancsak ekkoriban, túl sokat kezdett foglalkozni velem. Akaratlanul is – hiszen nem tudták, hogy a BSC-nek dolgozom – megzavarhatták a köreimet...” Meg kellett szakítania a kapcsolatát a francia-amerikai Jean-Louis Musával, aki a vichyi Gestapót irányította, mivel figyelmeztették, hogy Musát már figyeli az FBI. Hoover emberei semmit sem tudtak Cynthia valódi szerepéről, így német ügynöknek is tarthatták volna. 352

A vichyi követség havonta háromszáz dollárt fizetett Musának, és kétszáz dollárig állták a költségeit is. Ez akkoriban, ha nem is fejedelmi, de meglehetős összeg volt. A BSC munkába állított egy francia ügynököt. Az M állomás gondos munkával berendezett neki egy zsúfolt irodát, elegáns réz cégtáblával és tekintélyes levelezéssel, amelynek alapján egy nemzetközi kereskedelmi korporáció képviselőjének adhatta ki magát. „Véletlenül” összeakadt Musával, megittak néhány italt egy bárban, s egy-két elszólás nyomán Vichy embere hevesen érdeklődni kezdett egy kis magánvállalkozás lehetősége felől. A BSC-ügynök a „részegek őszinteségével” kifecsegte, hogy ki nem állhatja az amerikaiakat, kedveli a németeket, és egyéb vágya sincsen, mint hogy Franciaországban szolgálja az új fasiszta uniót. Musa bevallotta, hogy örül e vallomásnak. Ez esetben, kérdezte a BSC-ügynök, hajlandó vele üzleti kapcsolatba lépni? Ő maga felajánlja irodáját és titkárságát – mindenekelőtt New Yorkban. Musa beleegyezett, mert úgy látta, alkalma nyílik titkos tevékenységének kibővítésére. A mohó és hiú Musa elhitte, hogy a BSC-ügynök örül, amiért ilyen leleményes partnerra tett szert. Beszélt neki Vichyről, arról, hogy milyen fontos Hitler realista megítélése, s az, hogy franciának tartja magát. – Lehet, hogy amerikai állampolgár vagyok, de szívem mélyén franciának érzem magam – mondta. Bár hízelgett neki, nem lepte meg, hogy új barátja kijelentette: Musa az ő saját gondolatait fogalmazta meg, és maga is terjeszteni szeretné a vichyi evangéliumot. Musa ekképpen nem sejtette, hogy BSC-ügynököt sorolt be saját táborába, ami rá nézve katasztrofális következményekkel járt. Irodáját dugig rakták poloskákkal, a nap huszonnégy órájában figyelték telefonjait, levelezését és megbeszéléseit – ami egyebek közt részletekkel szolgált Vichy St. Pierre felhasználásával kapcsolatos javaslatából. Egyszerű üzleti vállalkozásnak tűnt. A Western Union hosszú távú koncessziókat kapott volna a francia kormánytól, s elegendő területet St. Pierre szigetén, hogy rádióadót építsen, amellyel a világ minden részére sugározhat. Az állomást kábelek kötnék össze a Western Union egyesült államokbeli 34 ezer irodájával. Ez annyit jelentett, hogy a konszern nemzetközi szolgáltatásai a továbbiakban nem függtek volna a rivális, tenger alatti kábelekkel rendelkező cégektől. Jóval többet jelentett azonban – s ezt Stephenson fejtette ki Vincent Astornak, akit Roosevelt kinevezett BSCösszekötőjének – a vichyiek német irányítói számára. Astor személye különösen fontos volt, mert családjának üzleti érdekeltségei kiterjedtek 353

olyan területekre is, amelyek az angolok számára titkos segítséget, illetve álcát jelentettek. Az övék volt például a St. Regis Hotel részvénytöbbsége, amely Stephenson és olyan jelentős személyek manhattani találkozóhelyévé vált, mint Albert Einstein. Habár a fizikusnak csak perifériális kapcsolatai voltak a brit hírszerzéssel, ezeket is ajánlatos volt titokban tartani. (A sors iróniája, hogy Lady Astor, aki maga brit származású volt, vezető szerepet játszott a Hitler békítgetését pártoló Cliveden Társaságban. Vincent ugyanakkor bizonyos brit szabotázsellenes akciókat irányított, és később az amerikai flotta kapitánya lett.) Vincent Astor igazgatója volt a Western Unionnak is, és 1914 áprilisában javasolta, hogy álljanak el a csak látszólag veszélytelen vállalkozástól. Igazgatóhelyettesei tudták, hogy Roosevelt bizalmas tanácsadója, és elfogadták, amikor biztosította őket: a döntés nemzetbiztonsági célokat szolgál. A Western Union feláldozta a lehetőséget, hogy kiterjessze szolgáltatásait és növelje profitját, Stephenson azonban bizonyítékokkal szolgált arra nézve, hogy a St. Pierre-i állomást a német ügynökök arra használnák, hogy a cenzúra kikerülésével érintkezhessenek Vichyvel. Musa levelezéséből kitetszett, mire is szolgálna az állomás. Musa német pénzen részvényeket próbált venni a Bren félautomata fegyvereket előállító amerikai gyárban. Hamis útleveleket és vízumokat vásárolt német ügynökök számára. Sikerült beszerveznie egy Paul Seguin nevű árulót, aki a Brit Beszerzési Bizottságban tevékenykedett, s rávette, hogy nácibarát napilapot indítson. Megszervezte a vichyi francia hírügynökséget, a Havast, amely alig leplezett náci propagandát terjesztett a nyugati féltekén. Az ő erőfeszítéseinek tudható be, hogy még a montreali lapok sem merték alkalmazni a náciellenes nézeteket képviselő menekült francia újsáírókat. Amoralitása készséges szponzorait találta meg a nácikban. Értette a módját a valutaszabályok megkerülésének. Mellékesen striciskedett, és lányai hajlandóak voltak hasznos információkat továbbítani Vichy gazdasági hírszerzési egységének. Azt tervezte, hajókat bérel, amelyek Európából Mexikóba hoznának menekülteket, majd olyan rakományokat vinnének visszaútjukon Franciaország el nem foglalt részébe, amelyeket a kereskedelmi ellenőrzés miatt nem lehet közvetlenül a németeknek küldeni. Musával az volt a baj, hogy nagyon is ravasz volt. Stephenson 1941 nyarán, amikor – Vichy akcióit leleplező más forrásból szerzett dokumentumok ezrei révén – már bizonyíték volt a kezében, 354

Churchillhez fordult. Csakugyan eljött az idő Vichy kétszínűségének leleplezésére? Az amerikai újrafegyverkezés még csak tessék-lássék folyt. Az ország nem volt felkészülve a háborúra, és úgy tűnt, túl későn válik a Roosevelt-féle „demokrácia arzenáljává”. A hadisegély-alamizsnák a jószándékú amerikaiakban azt az érzést keltették, hogy tesznek valamit az ügyért, pedig hát... A haditermelési program maga volt a káosz. Az amerikai fegyveres erők felszerelése tökéletlen volt. A katonák feleslegesnek érezték magukat. Ha Vichy követségét mint a széles körű Amerika-ellenes felforgatást szolgáló fedőszarvet leleplezik, ez elemi erővel döbbentheti meg az amerikaiakat. Mindezeket megtárgyalták Churchill-lel, aki éppen a Roosevelttel folytatandó atlanti konferenciára köszörülte szellemességét. A miniszterelnök úgy vélte, „jó lenne, ha ez ügyben fényképmásolatokat mutathatnának az elnöknek”. Roosevelt ezeket kellő időben megkapta. „A nyilvánosság segít, hogy népünk rájöjjön, milyen veszély fenyegeti e pillanatban.” Stephenson politikai hadviselési divíziója éppen a nyilvánosság megdolgozását készítette elő, amikor a Szabad Franciák vonták magukra a figyelmet. Charles de Gaulle tábornok Churchill és Roosevelt tengeri találkozója idején Kairóban volt. Sértette a büszkeségét, hogy nem hívták meg, és attól tartott, a britek az ő háta mögött Franciaország területeire pályáznak. Kilátásba helyezte, hogy visszavonja az angol parancsnokság alatt harcoló szabad francia erőket. Az Amerika kelleti partja melletti francia szigetek ismét nézeteltérések forrásaivá váltak. Egy héttel azután, hogy Roosevelt aláírta az Atlanti Chartát, a New York Herald Tribune-hoz angol hírszerzési jelentéseket juttattak el, amelyek a vichyi Franciaország ügyeit taglalták, s amelyeket terjesztettek a BSCkézben levő Tengerentúli Hírügynökség (eredetileg a Zsidó Távirati Ügynökség egyik része) útján is. Ez a szervezet látta el az amerikai bevándorlók lapjainak nagy részét és negyvenöt további lapot is.[21] Leleplező írások sora vádolta a washingtoni francia nagykövetséget, amiért összeesküvést sző Amerika ellen, és támogatja a náci Németország törekvéseit. Habár jól szervezett propagandakampány keretében láttak napvilágot, maguk a tények vitathatatlanok voltak. Az egész ország felháborodott rajtuk. „VICHY ÜGYNÖKEI KATONAI TERVEKET PRÓBÁLTAK MEGSZEREZNI” – kiáltotta világgá a Herald Tribune 355

szalagcíme 1941. szeptember 4-én. „MEGKÍSÉRELTÉK MEGSZEREZNI AZ ANGLIA ELLENI INVÁZIÓT ELHÁRÍTÓ FEGYVEREK TERVEIT.” Henry-Haye nagykövet arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy az egész ügy nem egyéb, mint „de-gaullista-zsidó-FBI-angol összeesküvés”. Ha a csendes-óceáni fejlemények Pearl Harborral nem jutottak volna csúcspontjukra, ez lehetett volna az incidens, amelyre az elnöknek, mint Churchillnek mondta, „szüksége lett volna, hogy nyíltan harcba vigye Amerikát”.

356

38. Cynthia folytatta munkáját. A leleplezések nyomán Washington és Vichy közt nem szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok. Jean-Louis Musát mint idegen hatalom ügynökét letartóztatta az FBI, a francia nagykövet pedig mérsékelte titkos politikai tevékenységét. Charles Brousse kapitány továbbra is közölte szeretőjével a követség titkait. Pearl Harbor drámai módon megváltoztatta az amerikai közhangulatot, de a vichyi Franciaország még nem vált lehetetlenné Washingtonban. Cynthiát 1942 márciusában New Yorkba kérették. Odarepült, és a Madison Avenue-i Ritz-Carlton Hotelben vett ki szobát. Éppen kicsomagolt, amikor valaki megkopogtatta az ajtót. Howard volt. Csak ennyit kérdezett: – Meg tudja szerezni a vichyi Franciaország flottájának új kódjait? Ez bizony éles fordulat volt: rejtjelezett szövegeket, kódkönyveket lopni a követség páncélszobájából, ahova csak a vezető rejtjelező tisztviselő és a segítőtársai léphettek be... A vichyi külügyminisztérium elrendelte, hogy a helyiséget éjjel-nappal őrizzék. Ha sikerül is megkerülni a biztonsági intézkedéseket, kinyitnia a szobát, s végül feltörnie a páncélszekrényt, még mindig ott a feladat: valamiképpen el kell hoznia a terjedelmes kódkönyveket. Az egész lehetetlenségnek tűnt. S valóban fontosabbak a kódok, mint hogy ő naponta informálja továbbra is a BSC-t a követség vichyi táviratforgalmának tartalmáról? Cynthiával nem lehetett közölni, hogy a kódok létfontosságúnak tűnnek Észak-Afrika megtisztításához a Tengely erőitől, ami egyben előkészülete az Európa elleni támadásnak is. Az angolok számára szinte ez volt az egyetlen lehetőség, hogy hatásosan bemutassák katonai szakértelmüket és elszántságukat a tengelyhatalmaknak – miközben a háború minden frontján sorra szenvedték el a különböző katasztrófákat. Tudta viszont, hogy a nácik esetleges lépései az angol tengeri utánpótlási vonalak végleges elvágásához vezethetnek. A német flotta remélte, hogy tengeralattjáró-támaszpontokhoz jut Vichy casablancai és orani kikötőiben, a nyugat-afrikai partokon, sőt még Madagaszkáron is, ahova Hitler, mielőtt eltökélte volna, hogy kiirtja őket, az európai zsidókat szerette volna telepíteni. A vichyi franciák végül azt javasolták, hogy egy Spanyolországon át történő előrenyomulással vágják el a demokratikus országokat a 357

Mediterránumtól. Cynthia tudta azt is, hogy Churchill személyesen kért segítséget Roosevelttől: „Amikor kértem, könyörögtem, hogy az Egyesült Államok lépjen be a háborúba, elképzelni is alig tudtam, milyen rosszra fordult Anglia helyzete.” A lány új megbízatása nagy terhet vehetett le a miniszterelnök válláról. Alexander Cadogan, Churchill külügyminisztere ezt írta Stephensonnak: „Szegény, öreg Winston, átérzi a mostani helyzetet... nagyon rossz bőrben van.” Cynthia az új parancsokkal március 10-én hagyta el New Yorkot. Harold Stark tengernagy, az amerikai haditengerészet hadműveleti főnöke minden befolyásával támogatta a javasolt észak-afrikai hadműveletet, mivel ezáltal a Vichyhez hű francia flottát, amely a francia gyarmatokat biztosította, semlegesíteni lehetett. Ez a Közel-Kelet kulcsa, vélte Stark, „amelynek elvesztése jobban sújthatja az Egyesült Államokat, mint a Távol-Keleté”. Cynthia, miután visszatért Washingtonba, felhívta Brousse-t. Egy hotelszobában találkoztak és a lány rögtön a tárgyra tért. – A flotta kódjait akarom. A francia diplomata egy karosszékbe zökkent. – Lehetetlent kér. – Lehet, de meg kell próbálnia. – Nekem? – Brousse lehajtotta a fejét. – Segítek. – A rejtjelező szobába csak az öreg Benoit, a rejtjelező főnök léphet be. Közalkalmazott módjára minden körülmények között lojális. – Majd én megdolgozom. Brousse nevetett. – Benoit-t? Régen túl van az ilyesmin. Még maga sem bírhatja rá, hogy föladja azt az istenverte kötelességtudatát. A lány ennek ellenére az otthonában kereste fel a főrejtjelezőt. Az úgy beszélt, mint az akkori tipikus, francia hazafiak: Az államfő Pétain marsall, nem számít, miben mesterkedik Laval. Nem az ő feladata, hogy megítélje 358

vagy megkérdőjelezze a felsőbbség politikáját, hiszen, úgymond, a kormány szolgálatában áll. Talán régimódi, de ha a kormány nem számíthat teljes lojalitásra... Ugyan, hova vezet az ilyesmi? Csakis anarchiához. Cynthia bólintott. Hiszen ő maga is lojális... az igazságossághoz, amely fontosabb minden nacionalizmusnál és fegyelmi előírásnál. Nem kéri, hogy Benoit elárulja a hazáját. Ellenkezőleg: emberségességére apellál. Nap mint nap derék hazafiak halnak meg a földalatti hadseregekkel vívott harcban. Benoit udvariasan hallgatott, majd így válaszolt: – A kódokért én vagyok felelős, és elvileg nem árulhatom el őket. E téren nem érvényesülhetnek magasabb szempontok. Az a dolgom, hogy védjem a követség titkait. Nem értek egyet a követség által szolgált politikával, azonban, mint becsületes embernek, az első és egyetlen kötelezettségem. Nem adhatom ki, amit eddig védelmeztem. Cynthia még jobban szorongatta Brousse-t, aki újra eredeti kifogásaival állt elő. Nincs joga, mondta, belépni a rejtjelező szobába. Miért nem hajlandó elfelejteni a lány ezt az őrült tervet? Cynthia nem erősködött tovább. Fennállt a veszélye, hogy Brousse, aki bevallottan csalódott Vichyben, riadóztatja a nagykövetet, és tájékoztatja a lánynak a haditengerészeti kódok iránti hirtelen támadt érdeklődéséről, ebből pedig a francia kormány levonhatja a megfelelő következtetéseket. Az öreg Benoit röviddel ezután visszavonult, utódja de la Grandville gróf lett. Cynthia megtudta, hogy a grófot, mint alacsony beosztású diplomatát, nyomorúságosan fizetik. Franciaországi pénzforrásaihoz nem fért hozzá, felesége a második gyerekét várta. Fiatal, türelmetlen asszony volt, aki sértve érezte magát, mert a gróf nem kapta meg azt a rangot és fizetést, amelyre ő egybekelésük előtt számított. A madame felettébb gyakorlatias asszony volt. Nézete szerint a pénz megelőzi a hűséget: a státus fontosabb volt számára, mint férje félrelépése. Cynthia egy hétvégén, amikor az engedékeny asszony távol volt, lakásán hívta fel a grófot. A telefonban közölte, hogy valamit szeretne vele beszélni. A lány hangja szíven ütötte a férfit. A gróf felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá és beszéljék meg részletesen a dolgot. Cynthia egy órán belül ott volt. A diplomata, aki már beletörődött, hogy egyedül unatkozza át az estét, felvillanyozódott a gyönyörű, bár lehangolt hölgy láttán. Amikor az biztosította őt, hogy rövidre fogja a mondanivalóját, megnyugtatta: nem kell takarékoskodnia az idővel. 359

Cynthia lehajtotta a fejét. – Szégyellem magam, olyan közönséges dolog... – Semmi sem közönséges, ha az ember fiatal. – Nem emlékszik rám? A férfi éppen italt kevert amit meglepve hagyott abba. – Mais non... – Egyszer felhívtam a maga nagykövetét. Vichyről beszélgettünk. Nagyon zavart ez a Laval... – Kit ne zavarna? – De la Grandville a lány mellé ült. – Az az ember egy áruló. – Hogyan tudja akkor végezni a munkáját? – Karrierdiplomata vagyok. Teszem a dolgomat. Nem nézem, ki a gazdám. – Maga azonban Franciaország érdekében végzi a kötelességét, nem egyének számára. A férfi hosszan a lányra nézett. – Ezért jött? A lány megrázta a fejét. – Maga is tudja, hogy Washington hemzseg a szabad franciáktól, akik lojálisak de Gaulle iránt. Egy rakás pénzük van, hogy megvásárolják a segítséget a Résistance számára. A pénzükre nincsen szükségem, de segíteni szeretnék nekik. – Hogyan? – Ki fognak képezni, hogy ejtőernyővel a megszállt Franciaországba juttassanak... – Ez öngyilkosság – válaszolta a gróf és a lány karjára tette a kezét. – Semmit sem fog elérni vele. Semmit. – Gondolja? 360

– Biztos vagyok benne. Nem szabad megtennie. Nem mintha a rossz oldalra állt volna, de magával egy gyönyörű és intelligens nő vesznék oda. A lány körülnézett – Nehéz lehet magának ilyen kis fizetésből izgalmas életet élnie. – Oh... – mosolygott a férfi. – A pénz nem fontos. Csak az érzelmi élet intenzitása, az értelem, a szerelem a fontos. Ezen az estén a gróf gyalog kísérte vissza a lányt a szállodájába. A pénz még egyszer szóba jött, véletlenül és futólag, mintegy mellékes szempontként. A lánynak másnap New Yorkba kellett repülnie, a követségről lopott szokásos heti táviratadaggal. Amikor aznap este visszatért, de la Grandville gróf a hotelben várta. Ez aggasztotta Cynthiát, az FBI már valószínűleg figyelte, és új barátja nem nagyon törekedett a diszkrécióra. Ezenkívül Charles Brousse is meglátta őket együtt, márpedig a lány nem mondta neki, hogy megkörnyékezi a rejtjelezőt. Fennállt a veszélye, hogy Brousse összeszalad vele, és a gróf észreveszi, hogy sokkal közelebbi kapcsolatban van a francia követséggel, mint egy fiatal nő, aki tanácstalanságában egyszer felkereste a nagykövetet. Úgy döntött, legjobb, ha a szobájába hívja a grófot. Megszólalt a telefon. Brousse jelentkezett, s közölte, hogy elindult hozzá. A lány azonnal elküldte a grófot. Brousse néhány perccel később dühösen érkezett meg. Látta távozni riválisát, a grófot, aki viszont nem vette észre őt. Veszekedés robbant ki, később azonban, amikor Brousse már lecsillapodott, a lány ráhárította a felelősséget. – Ha maga rögtön hajlandó lett volna együttműködni, nem próbáltam volna megnyerni a gróf jóindulatát. – Megbocsáthatok magának, de segíteni nem tudok – kötötte az ebet a karóhoz Brousse. – Miért nem? Meg fogom mondani a grófnak, hogy az amerikai haditengerészeti hírszerzés számára dolgozom. Pénzt ajánlok neki, amelyről azt mondom, az amerikai támogatást élvező szabad franciáktól való. Alighanem elmondja majd a nagykövetnek. – Óh, istenem – nyögött Brousse. 361

– Bízza rám. Ismerem ezt a fajtát. Meg akarja őrizni a jó viszonyt a főnökkel. Jobban kell neki az elismerés és az előrelépés, semhogy feláldozza a karrierjét egy ügyért. De la Grandville gróf egy héttel később önelégülten jelentette be, hogy visszautasított egy szép summa megvesztegetési pénzt, és egy gyönyörű kémnő bájait, aki rá akarta venni, hogy elárulja Vichyt. Brousse ekkorra megtanulta szerepét. Félrehívta a nagykövetet, és bizalmasan közölte vele, hogy a gróf efféle pletykákkal beszélte tele az egész várost, sőt, állítólag fecsegett a nagykövet és de Zuylen bárónő, az ismert washingtoni étteremtulajdonos viszonyáról is. Henry-Haye nagykövet megijedt. Csakugyan viszonyuk volt, de ő azt hitte, senki nem tud róla. Nem tudta, hogy Cynthia birtokában lévén a szükséges részleteknek, indította útjára a gróf pletykáit. De la Grandville grófot gazdája mostantól fogva intrikáló karrieristának tartotta. A nagykövet első dolga volt, hogy felmentse őt a rejtjelező szobában végzett munka alól. Cynthiáriak sikerült semlegesíteni a szoba cerberusát. – És Brousse-szal mi van? – kérdezte Howard. – Tudom használni, de csak fedezékül. Be kell törnöm a követségre, el kell hoznom a rejtjelkulcsokat és szükségem van valakire, aki odakint vár és elviszi őket a laboratóriumba. Körülbelül egy óra alatt több száz felvétel elkészítésére lesz szükség. Megoldható? – Ez a része igen. Engem maga aggaszt. Zárakat kell feltörni, egy páncélszekrényt kell kinyitni. Mit tud maga a betörésről és a kasszafúrásról? – Meg tudom tanulni. Nézze, itt a nagykövetség alaprajza. Egy héttel később ismét New Yorkba hívták és bemutatták egy bizonyos Mr. Hunternek, akit az OSS adott kölcsön. Ő lesz, úgymond, az összekötőtisztje. Ez azt jelentette, hogy ha Cynthiát elkapják, ő szabadítja ki, és azt, hogy az FBI ki van kapcsolva. Találkozott az OSS egy másik emberével is, a Féregirtóval. Ahogy utóbb mesélte, a legrosszabbtól tartott, amikor az illető felhívta a hotelszobájában; és bemutatkozott: „a Féregirtó vagyok”. Ez tulajdonképpen ekkoriban hétköznapi foglalatosság volt Washingtonban, bőven akadt munkájuk a csótányokat és rágcsálókat irtó 362

cégeknek –, de az OSS „féregirtóinak” is jó okuk volt, hogy benézzenek a falburkolatok mögé, a padlódeszkák alá, minden zugba és résbe, ahol poloskák és effélék előfordulhatnak. Miután a szoba poloskamentesnek bizonyult, Mr. Hunter a Kasszafúró társaságában beköltözött... A Kasszafúró kanadai volt, akit, miután elvállalta a veszélyes feladatot, kiengedtek a börtönből, hogy feltörjön egy páncélszekrényt. Néhány ilyen szakembert, akik értettek a robbanóanyagokhoz, a nácik megszállta Európába is elküldték. A Kasszafúró mindent tudott, amit a zárakról érdemes volt tudni. Amíg a követség alaprajzát tanulmányozta, Cynthia Brousse-t dolgozta meg, meggyőzve: olyan mélyen belekeveredett a konspirációba, hogy már aligha van számára visszaút. Bizalmasan el kellett mondania a követség éjszakai őrének, hogy van egy kis gondja a barátnőjével: veszélyes volna szállodába vinnie, de ok nélkül hazulról sem maradhat el. Otthon azt mondta, sokáig kell dolgoznia a követségen, viszont ha a felesége telefonál, csakugyan ott is kell lennie. Volna szíves az őr beengedni a lányt? Az őr együttműködését kenőpénzzel vásárolták meg. Több estén is szemet hunyt és Brousse-ék órákat töltöttek a fogadóterem elegáns kerevetén. Amikor az őr hozzászokott a tilalmas ügyhöz, Cynthia magával hozta a BSC egy szerét, egy enyhe és észrevehetetlen altatót, amelynek nem voltak utóhatásai. Brousse rendszerint megivott egy italt az őrrel; egy este pedig arra biztatta áldozatát, hogy igyék még néhány további pohárral. (Ez egyben magyarázatul is szolgált arra, hogy miért zuhant az illető mély álomba.) A Kasszafúró besurrant a követségre. Még egy óra múlva is a páncélszekrényen dolgozott, miközben morgott, mert a kombinációs zár olyan régi volt, hogy alig tudta kinyitni. Már csaknem hajnalodott, amikor a megizzadt mackós kitárta a páncélszekrény ajtaját. A nagy, fémborítású kódkönyvekkel minden rendben volt, de már nem volt idő rá, hogy kezelésbe vegyék őket. A Kasszafúró a számkombinációt felírta egy papírra Cynthiának, majd újra bezárta a széfet. A csoport már nappali fényben hagyta el a követséget. Brousse, amikor, mint rendesen, munkára jelentkezett, semmi különöset nem tapasztalt. Ugyanaznap délután a tengerészeti attasé bement a kódolószobába, használta a kódkönyveket, majd amikor újra feltűnt, nyugodtnak látszott. Senki sem gyanakodott. Brousse azonban azt mondta Cynthiának, hogy istenkísértés 363

volna még egyszer az őr elaltatásával kísérletezni. – Nálam van a széf kombinációja – mondta Cynthia –, a Kasszafúró pedig lemásolta a rejtjelező szoba kulcsait. Megismételhetjük a légyottot és ha az őr körbejárva véletlenül nem találna engem, mondd neki, hogy a fürdőszobában vagyok. Ez is történt. Cynthia azonban nem tudta kinyitni a zárat. Újra. és újra ellenőrizte a kombinációkat, mindhiába. Fölhevülve és bosszúsan ment a szerencsétlen Brousse-ért, aki egyedül izzadt a kerevetén. Üres kézzel távoztak. Hogyan tovább? A BSC, türelmet tanúsítva, a következő géppel New Yorkba hívta. Találkozott Howarddal. Taxival a Manhattanon át a Wall Streetre hajtottak, majd vissza a Broadwayre. A férfi az 55. Utca kereszteződésénél megállította a taxit – Látja azt a fekete Fordot odaát? Menjen és szálljon be, s ha végzett, jöjjön vissza hozzám. Cynthia átment az utcán és beült a kocsiba. A kormány mögött a Kasszafúró ült. – Beragadt, mi? – kérdezte, és indított. – Ezeket a zárakat nem könnyen nyissa ki az ember. – Biztos benne, hogy a megfelelő kombinációt adta nekem? – Igen. Csak ügyesnek kell lennie. Gyakorolni fogjuk. A gyakorlásra az autóban került sor, amelyet egy félreeső helyen állítottak le. A mackós és a lány újságpapírok paravánja mögött gyakorlatozott a követségi zár pontos másával. – Csinálja, amit a múltkor éjjel – biztatta a Kasszafúró nevetve. A lány újra beállította a számokat. Az ajtó kinyílt. – Mi történhetett a múltkor? – kérdezte. A Kasszafúró vállat vont. – Talán ideges volt, – Nem én. – Kicserélték volna a zárat? – Nem hiszem. 364

– Akkor rajta, gyakorolja tovább! Cynthia, már ismét Washingtonban, újra megpróbálkozott. A szakértő hiába okította, ismét kudarcot vallott. Brousse az idegi és fizikai kimerültség szélén volt. – Csak még egy alkalommal! – könyörgött a lány, amikor hajnalban elhagyták a követséget. – Szeretkezni, az rendben van. De nem a kereveten. És semmi betörés. – Meg kell próbálnunk. Hozom a Kasszafúrót is... – Szó sem lehet róla. – Hagyjuk kint, ha valami baj van, még mindig bejöhet. Kérlek, Charles! – Úgy érzem, egy istenverte páncélszekrénnyel van viszonyom – morgott a férfi. Cynthia azonmód meggyőzte, hogy téved. Két éjszakával később Brousse ismét elvitte a követségre. A szomszéd utcában parkoltak, a Kasszafúró a kocsiban maradt. Cynthia észrevette, hogy a következő saroknál egy nagy fekete kocsi áll, amelyben két férfi ül. Az éjszakai őr nem volt sehol.. Brousse maga nyitotta az ajtót. Elterültek a kereveten. Drágám – siránkozott Brousse –, nem bírom tovább ezt az egészet! A lány hirtelen talpra ugrott. Brousse tiltakozott, de a lány elhallgattatta. A férfi a kintről beszűrődő fényben látta, hogy barátnője ruháit a padlóra szórva, sebesen vetkőzik. Meztelenül feküdt vissza mellé, és azt súgta: – Rajtad a sor. – Hogyan? – Vetkőzz le! – Amikor a férfi habozni látszott, a fülébe sziszegte: – Azt hiszik, szerelmeskedünk. Jobb, ha most ezt látják. Brousse féléimében verejtékezve vetkőzni kezdett. Nem fejezhette be, lépések hallatszottak, egy fénysugár pásztázta végig az előcsarnokot, és 365

megállt a meztelen lányon. Végigsimogatta a testét, majd Brousse-t világította meg, mezítlábasán, kezében az ingével. – Ezer bocsánat, m'sieu. – A vakító fénycsóva kialudt. Az őr ismerős hangját hallották. – Én... ööö... aggódtam... kérem, bocsássanak meg nekem. Zavartan elbotorkált. Brousse a kerevetre rogyott. – Jézusom! – Azt hiszem, odakint az FBI-osokat láttam. Maradj itt, úgy, ahogy vagy. – És te... ? A lány felhúzta a bugyiját. – Behívom a Kasszafúrót. A mackós a követség udvarán az egyik ablaknál várakozott. Cynthia segített neki bemászni. – Volt kinn egy kocsi – mondta a férfi. – Miután az őr beszélt az egyik pasassal, elhajtottak. – Akkor jó. – Cynthia nem gondolhatott egyébre, mint hogy az FBI emberei elhitték: szerelmi találka folyik. Azon tűnődött, vajon milyen jelentés kerül majd a dossziéjába... A Kasszafúró ismét kezelésbe vette a páncélszekrényt. – Dehogyis cserélték ki ezek a zárat – morogta. Csak éppen sose zsírozták meg. – A reteszek kipattantak, és az ajtó kinyílt. Öt óra hosszat tartott, míg kihordták a kódkönyveket a követség falánál várakozó BSC-ügynöknek, elvitték őket a fotóstúdióba, hogy ott felvételeket készítsenek róluk, és végül nyom nélkül visszatették őket eredeti helyükre. Ugyanaznap délben a kópiák készen álltak, hogy a ESC futárja Bletchleybe vigye őket, ahol elvégezhették az ellenség új kódolási eljárásának megfejtését. Az Ultra-rendszer a megfejtett vichyi üzenetek és ugyanezen üzenetek német Enigmákon továbbított változatainak összevetése révén még jobb betekintést biztosított az Európa erődbe. Ez volt Cynthia akciójának igazi jelentősége – amelyet azonban az Ultra 366

néhány legfőbb irányítóján kívül más nem tudott méltányolni. Az Ultra munkacsoportjainak állandóan változó kihívással kellett szembenézniük; jóllehet, megvoltak a saját lemásolt Enigmáik és komputereik, meg kellett birkózniuk azzal, hogy a németek időről időre utasították az Enigmák kezelőit a tárcsák átállítására. Minden egyes új utasítást aprólékos munkával kellett rekonstruálni Bletchleyben, a friss információtöredékek alapján. A vichyi kódok kapóra jöttek. Néhány héttel később, 1942. augusztus 12-én Churchill Sztálin dolgozószobájában szétcsavarta Dél-Franciaország és Francia Észak-Afrika térképét. Körvonalazta, hogyan hever a náci hüllő a meghódított Európán, és kifejtette, hogy a Szövetségesek „lágy alsótesténél és kemény orránál fogják megtámadni”. Beszélt az angol-amerikai partraszállási hadműveletekről, amelyek a Fáklya fedőnevet kapták, s amelyek hídfőállásokat biztosítanak majd az Európa erődbe való visszatéréshez. Mindezt a vichyi kódok megszerzésével Cynthia tette lehetővé. A Fáklya úgymond, lángba fogja borítani Európát. Bizonyára sor kerül majd ballépésekre is, a gerillahadseregek és a reguláris erők ősszehangolása előre nem látható nehézségekkel járhat. A franciáknak azonban lehetőségük lesz, hogy visszaszerezzék önbecsülésüket. Cynthia Washingtonban maradt. Az FBI továbbra is hűvös tartózkodással kezelte. Közölték vele, hogy angol diplomata férje, Arthur Pack beadta ellene a válópert, így aztán maradt Elizabeth Thorpe, és továbbra is élte világát. Segített a látogatóba érkező BSC-ügynököknek, hogy a rendőrállamokban teljesített küldetéseikről visszatérve, elboldoguljanak a számukra félelmetesen nyílt amerikai társadalomban. Egy angol, mikor meglátta a TITKOSSZOLGÁLAT táblát, kővé meredt megdöbbenésében. Cynthia elmagyarázta neki, hogy az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán ez mindössze az elnöki testőrséget jelenti. Az egyik hadiipari szakértő zavarát így írta le feljegyzéseiben: Az FBI növekvő hatékonyságának híre mindinkább aggodalommal töltötte el azokat, akiknek az ügyei az Egyesült Államokban nem viselték el a nyilvánosságot. R. H. Tawney-t azért küldték át Londonból, hogy összekötő szerepet játsszon a szakszervezeti ügyekkel kapcsolatban. Mély benyomást tett rá a diszkréciónk. Nem vezetett munkanaplót, és minden ügyét igyekezett 367

fejben tartani. Egy alkalommal ebédre volt hivatalos egy milliomoshoz, de rosszul emlékezett a dátumra, ennek megfelelően nem a megbeszélt napon érkezett a vendéglátójához. Az illető, jellemző amerikai udvariassággal úgy üdvözölte, mintha mi sem történt volna. Ebéd közben egy, a falon függő festményre mutatott: – Professzor úr, azt hiszem, Ön is egyetért velem, hogy ez a legszebb Manet, amely valaha is átkelt az óceánon. – Másnap egy ismert üzletemberhez lett volna hivatalos, de ismét ugyanahhoz a milliomoshoz ment el. Vendéglátója ismét tapintatos volt, szót sem ejtett az előző napi ebédről, és ismét felhívta figyelmét a Manet-ra: – A legszebb, amit valaha áthoztak az óceánon. – Tawney professzor villája megállt a levegőben, mélyen elgondolkodott, majd így felelt: – Oh, nem, attól tartok, Ön téved. A legszebb amerikai Manet-t egy tegnapi vendéglátómnál láttam. Cynthiát fűtötte a tettvágy. Pontosan tudta, mit jelent Európa számára Hitler Nacht und Nebel-döntése: az áldozatok nyomtalan eltüntetését. Rokonaik semmit sem tudtak róluk. Akit elvittek, eltűnt – a börtönben, akasztófán vagy koncentrációs táborban. A legszörnyűbb a bizonytalanság volt, az elhurcoltak és családtagjaik számára egyaránt; gyötörte őket, hogy többé nem érintkezhettek egymással. Az otthoniakra lidércnyomásként telepedett a kétely: él-e vagy nem? „Hitler nagyon is jól tudta, mit csinál – írta később Cynthia. – Bosszú volt ez, lélektani terrorizmus. Egész Európa éjbe és ködbe borult, amely megbénította az akaraterőt.” A testileg még alkalmasak akaraterejének felrázásához erőszakos akciókra volt szükség. A Fáklya még messze volt: az európai invázióra addig nem kerülhetett sor, amíg a titkos hadseregek létszáma és elszántsága el nem érte a szükséges szintet. 1942-ben a Hitler és Mussolini leigázta éhező és kiszolgáltatott nép energiáit meghaladta volna az ellenállás. Könnyű prédái voltak a dr. Gerhard Alois Westrick-féle dögkeselyűknek. Miután Stephenson leleplezte Westrick kísérleteit, amelyek arra irányultak, hogy növelje az amerikai részvételt a náci kartellekben, a német ügynököt kiutasították az Egyesült Államokból. Tevékenységét akkor kezdte, amikor Hitler nagyiparos támogatói a 30-as években üzleti kapcsolatba léptek az ITT-ve. Most ugyanezt folytatta – a francia ipar képviselőivel. Cynthia is találkozott a Westrick személyére való utalásokkal a vichyi táviratokban. 368

Merénylőcsoportok indultak Európába. Miért ne lehetne végezni Westrickkel is? A lány tudta, hogy Westrick a langensteini kastélyban tartózkodik. Az épület egy svéd iparbáróé volt – azé a Birger Dahlerusé, aki annak idején a béke délibábjait varázsolta az angol és amerikai államférfiak elé. A kastély találkozóhely volt, ahol Westrick tejbe-vajba fürdette a vichyi Franciaország parazitáit. Vendégeket fogadott mindazokból a „semleges” térségekből is, amelyeknek a kincseire a náci iparnak szüksége volt. Nagy kísértés volt, hogy figyelmeztetésképpen végezzenek Westrickkel. Azonban: elég fontos figura ahhoz, hogy megölésével példát lehessen statuálni? Akár igen, akár nem, Cynthia Kanadába ment, ahol kiképezték az emberölés mesterfogásaira. Innét Londonba repült. Útja egy szerény marylebone-i sorházba, a Dorset Street 1-be vezetett. Békeidőben egy európai hírű intézményt irányítottak innen: a Bertram Mills Cirkuszt. A cirkusz tagjaihoz, akik alaposan és részletekbe menően ismerték Európát, gyakran jötték információkért a Baker Street-i Szabadcsapat válogatott emberei. A lány áttanulmányozta az ismert vichyi kollaboránsok anyagait, és összevetette ezeket Washingtonban szerzett sajái ismereteivel. Jelentette a BSC-nek, hogy Westrick a harmincas években, amikor felkeltette Stephenson figyelmét, már Hitler kedvenc hírszerző főnökének, Heydrichnek a zsoldjában állt. A Dorset Streeten meggyőzték, hogy hasznosabb Westricket titkos megfigyelés alatt tartani, míg Franciaország felszabadul: szükség lehet az ilyen emberekre a magas körük gyalázatos kollaborációjának utólagos rekonstruálásához. Ennek szükségességét utóbb hivatalosan is elismerték, azzal, hogy a háború után – kivételesen a biztonsági előírások mellőzésével – emléktáblával jelölték meg a házat. Ez állt rajta: A SZABAD FRANCIA ERŐK SORAIBAN HARCOLT FÉRFIAK ÉS NŐK EMLÉKÉRE... AKIK EBBŐL A HÁZBÓL INDULTAK EL TITKOS KÜLDETÉSEIKRE A MEGSZÁLLT FRANCIAORSZÁGBA, ÉS AZOK DICSŐSÉGÉRE, AKIK NEM TÉRTEK VISSZA KÖZÜLÜK 369

Ha Stephenson nem győzi meg, hogy kiváló szellemi képességeit inkább a hírszerzésnek, mint merényletek végrehajtásának szentelje, Cynthia egyike lehetett volna azoknak, akik soha nem tértek vissza.

370

39. „A nácizmus sátáni erői ravasz körültekintéssel teremtették meg uralmuk eszközeit. A párt és az állam agya és gonosz szelleme Heydrich volt.” Ezek a szavak Karl Adolf Eichmann ellen Izrael Állam által lefolytatott perben hangzottak el. Eichmann volt Reinhard Heydrich főnöke a zsidó emigráció – valójában a zsidók kiirtása – megszervezésében. Ennek a Heydrichnek a megölését 1941 augusztus elején kezdték tervezni New Yorkban, s akkor hajtották végre, amikor Pearl Harbor kis híján elvonta a figyelmet a kiszolgáltatott európai polgári lakosság sorsáról. A BSC az ártatlanok lemészárlásának tervét a zsidó ügyek birodalmi megbízottjának, Hermann Göringnek egy, az Ultra által megfejtett parancsából tudta meg. A szöveget dekódolták, és eljuttatták a New York-i BSC-hez. A megfejtésre a békebeli Amerika utolsó nyarán került sor. Göring utasította Heydrichet, hogy „a rábízott feladat végrehajtása, a zsidókérdés végleges megoldása érdekében tegyen meg minden szervezési, gyakorlati és anyagi előkészületet”. A szakértők, akiket értekezletre hívtak a 3353-as szobába, nem tudtak sem a parancsról, sem arról, hogy Stephenson Heydrich dossziéját tanulmányozza. A legváltozatosabb képességekkel rendelkeztek. Köztük volt Alexander Korda, a testvére, Zoltán, Louis de Wohl, a csillagjós, s egy oxfordi professzor, aki mindent tudott az ókori Rómáról. Válogatott különcök – például egy nyelvész, akinek szakterülete a nyugati szláv nyelvek kutatása, akár megjelenéséből is – hosszú, fekete bőrkabát és szakáll – kitalálható volt. Rajzokat és szövegeket osztottak szét köztük, valamennyi értékes információkat tartalmazott. Stephenson főügyintézőjének, Herbert Rowland kapitánynak ügyelnie kellett arra, hogy a jelenlevők ne készítsenek jegyzeteket. Fedőneve Bölény volt, neki kellett elintéznie azt is, hogy egy nagy adag sárgalázszérum jusson át az amerikai határon. Amikor a többiek elmentek, Stephenson visszahívta Rowlandot. „Stephenson végigülte az értekezletet, de alig szólalt meg – emlékezett Rowland. – A szervezet gyorsan nőtt és már hatalmas volt – a 371

Rettenthetetlenen a rá nehezedő nyomásnak azonban semmilyen jele nem látszott. Mindig elegánsan öltözött, frissen borotvált volt, pedig úgy tűnt, sohasem alszik. Félig az oldalajtó felé fordult, amelyen éppen egy új ember lépett be. Professzornak nézhette az ember, boglyas haja őszes volt, vidékies, nagy zsebű, régi zekét és kordnadrágot viselt, utóbbin a bletchleyihez hasonló agyag foltjaival. Leült, és számokkal telerótt papírokat göngyölített ki. A koncentrációs táborokban sínylődőkről beszélt. – Mi szól amellett, hogy Heydrichtől most szabaduljunk meg? – kérdezte Stephenson. – Intelem lesz a rabszolgatartók számára. Reményt ad az embereknek – válaszolta a jövevény. – Hitler pontosan azokon az embereken áll majd bosszút, akiknek a támogatására szükségünk van. – Eljön az idő, amikor vállalnunk kell a kockázatot – felelt a fürtös fejű professzor. – A terror ellen terrorral kell harcolnunk. – Stephenson hosszan nézett rá. – Szörnyekké kell lennünk, hogy elpusztíthassuk a szörnyeket – tette hozzá a látogató. Stephenson megrázta a fejét. – Nem... – Úgy tűnt, lélekben messze jár. Hirtelen megélénkült a tekintete. Rowland már ismerte energiáinak ezt a hirtelen fellobbanását. – Gondoskodjék a vendégünkről! – utasította Stephenson.” Rowland bólintott. Értett hozzá, hogyan evezzen nyugodt vizekre a látogatókkal. Legújabban arra kellett ügyelni, hogy az angol ügynökök motyogjanak, azaz, hogy ajkuk mozgatása nélkül beszéljenek. Ennek az volt az oka, hogy a német elhárítás süketnéma, szájról olvasókat alkalmazott, s messziről meg tudták állapítani, hogy valaki miről beszél. A szájról olvasókat alaposan összezavarták az angol „motyogók”. Az utóbbiak számára viszont természetes volt, hogy elnyelik a szavak felét. New Yorkban viszont a rosszul artikuláló idegenek feltűnést keltettek. El kellett rejteni őket. A motyogó professzort beavatták egy módszerbe, 372

amelyet az OSS Kutatási és Elemző Csoportja fejlesztett ki.[22] A módszer, ha jól használták, remek fegyver volt. Lehetővé tette, hogy egy távol levő személyről gyűjtött apró részletek segítségével valaki olyan elevenen maga elé képzelhesse az illetőt, mintha csakugyan a jelenlétében mozogna és beszélne. Ezen eljárás első áldozatát, Heydrichet Stephenson természetesen még a háború előttről ismerte. A Bermuda által elfogott „Joe K”-féle kémjelentésekből az is kiderült, hogy nemcsak a náci párt belbiztonsági ügyeiért felelős, hanem a párt külföldi hírszerzéséért is. – Egyetlen intézményben egyesítette a Gestapót és az SS-t – jelentette Stephenson. – Az ő kezében van az összes hírszerző és felderítő, vallató és pusztító erő. Rowland kapitány, megpróbálván nem visszaélni az amerikai vendéglátók türelmével, számos esetben hadicselhez folyamodott, így történhetett, hogy nem sokkal az értekezlet után a kapitány öccse, William, egy fiatal orvos, aki egy Madison Square Guarden környéki rendelőintézetben dolgozott, egy piszkos utcán ballagott, míg csak el nem jutott egy üzlethez. Az instrukcióknak megfelelően megállt és benézett az elsötétített ablakon. Forró nyári éjszaka volt, és dr. Rowland rendelőjébe az utcai rablótámadások túl sok áldozatát hozták be, semhogy tessen neki az egész ügy. Egy árnyék bukkant fel mellette. Nála van az orvosi táskája? – kérdezte. – Természetesen – felelte türelmetlenül. – Akkor jöjjön – szólította fel az árnyalak. Az orvos követte szutykos kalauzát. Bentlakó orvos volt egy New York-i kórházban, tudta, hogy annál jobb, minél kevesebbet tud az ilyesféle romantikus ügyekről. Ő kezelte a kanadai titkárnőket, ha megbetegedtek, s néha maga is csodálkozott, milyen sokan vannak. Ha kihívták egy-egy „üzletemberhez”, nem kérdezte, mitől olyan sovány, hol szerezte sebeit vagy trópusi fertőzéseit. Egyáltalán nem találta vidám dolognak, hogy most egy olyan lakásra kellett mennie, amelyet kifejezetten erre az alkalomra béreltek, egy olyan címre, amelyet sürgősen el kellett felejtenie, s végül, hogy sorban be kell oltania sárgaláz ellen kilenc, arccal a fal felé álló gengsztert. Tudta, hogy a szérumot repülőgépen hozták a torontói Connaught Laboratóriumból, mert ez idő tájt ez volt az oltóanyag beszerzésének egyetlen lehetséges forrása. Feltételezte, hogy „betegei” alighanem ellenséges területekre készülnek. De miért a sárgaláz-oltás? Dr. Rowland nem tudta, hogy a nácik gyakran arra hivatkozva hurcoltak egész családokat haláltáborokba, hogy 373

azok, úgymond, „fertőző” betegségeket terjesztenek. A BSC nem vállalhatta ennek kockázatát. – Minden ügynököt elláttak kanadai katonakönyvvel, ami, ha elfogják őket, bizonyos védelmet jelenthetett számukra – mondta utóbb Rowland százados. – Hivatkozhattak arra, hogy kanadai tisztek, és a nemzetközi jognak megfelelő bánásmódra tarthattak igényt. Az amerikai semlegességi törvény megkerülésének egyik úttörője egy Clayton Knight nevű New York-i művész, Stephenson első világháborús pilótatársa volt. 1940-ben megszervezett egy bizottságot, amely fiatal amerikaiakat segített át Kanadába, hogy csatlakozhassanak a kanadai és az angol légierőkhöz. New York City polgármestere a BSC ottani működése alatt ugyancsak Knight egy első világháborús bajtársa, Fiorello la Guardia kapitány volt. La Guardia megvédte a BSC-t mindenfajta vizsgálattól, amelynek során, kiderülhettek volna igazi céljaik – felfüggesztette például intézményeikben a rendszeres tűzvédelmi és felvonó-ellenőrzéseket. Korábbi jogi tanácsadója, Ernest Cuneo most Roosevelt elnök összekötőtisztje volt a BSC felé. Cuneo egyik feladata volt az is, hogy Louis de Wohlt, az asztrológust elindítsa új karrierje útján. Ahogyan a BSC dokumentumai írták: ,,Az volt a küldetése, hogy megrendítse a közvélemény hitét a Hitler- és Heydrich-féle terroristák legyőzhetetlenségében.” De Wohl New Yorkba érkezése után sajtókonferenciát tartott, amelyen bejelentette, hogy Hitler horoszkópja szerint „a Neptunus a halál házában van”. Néhány nappal később egy kairói újság kötelességtudóan hozta a híres jövendőmondó, Juszef Afifi sejk kijelentését: „Mostantól számítva négy hónap múlva egy vörös bolygó jelenik meg a keleti égbolton. Egy veszélyes gonosztevő, aki vérözönt szabadított a világra, meghal.” A cikket – a BSC koncepciója alapján – számos más lap is közölte. Kapóra jött, hogy egy nigériai papnak a következő látomása támadt: „Öt embert látok egy sziklán... az egyik alacsony, hosszú hajú, a másik kövér, mint a kenyérgyümölcs, a harmadik majomarcú és nyomorék...” Az öt alakban az újságolvasók világszerte Hitlert és vezéreit ismerték fel. A pap megjövendölte, hogy a szikláról lezuhan a magas, szőke, kékszemű, csizmás. Ezeket a meséket visszhangozták minaretjeikből a maláj müezzinek, a 374

hongkongiak a templomaikban, s lábra kaptak mindenütt, ahol a brit propaganda-hadviselés kórust tudott szervezni de Wohl próféciáinak megerősítésére. 1941 szeptemberében az Associated Press riportokat közölt a Tudományos Asztrológusok Szövetségének éves clevelandi kongresszusáról. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a Führer csillaga leáldozóban van. Furcsa is lett volna, ha mást mondanak, tekintettel arra, hogy a Szövetség a BSC kreatúrája volt. Az esemény sztárja „Louis de Wohl, a jeles magyar asztro-filozófus volt”. A Cleveland News fotósorozatot közölt de Wohlról az alábbi szalagcímmel: WOHL SZERINT AZ ASZTROLÓGIÁVAL SOKAN VISSZAÉLNEK. Ez így is volt. Leginkább az a férfiú tett így, aki éppen ekkor költözött be egy szerény manhattani hotelbe. Benn Levynek, a színpadi szerzőnek jutott a megtisztelő feladat, hogy minden héten, a tűzilétrán felmászva egy hátsó ablakon át eljuttassa a magyar szemfényvesztőnek dollárilletményét, az információkkal együtt, amelyeket de Wohl aztán el-elejthetett népszerű rovatában. De Wohl kizárólag a BSC csillagait faggatta. Miközben de Wohl – valójában a brit hadsereg századosa – legpusztítóbb jóslatán dolgozott, a Toronto melletti M állomás a szükséges dokumentumokat hamisította, az X táborban pedig megteremtették annak a környezetnek a mását, amelyben Heydrich a hírek szerint élt. 1941 szeptemberében felesége, Lina és három gyermeke a prágai Hradzsinba költözött, mivel Heydrichet Hitler kinevezte a Cseh-Morva Protektorátus fejévé. A halálra ítélt helytartó nagy ivászatokat rendezett. Emlékeztette talpnyalóit, mit mondott neki Hitler: – Képességei szerint ön akár a Harmadik Birodalom Führere is lehetne. – A náci diktátor ezt írta a Protektornak: „Elfogadom a cseh nemzet felszámolására kidolgozott tervét. Alapvetően három intézkedéscsoportra van szükség: el kell németesíteni a csehek lehető legnagyobb részét; likvidálni vagy deportálni kell mindazokat, akiket nem lehet beolvasztani, illetőleg a Birodalommal szemben ellenséges értelmiséget; az ezen intézkedések által felszabadított területeket pedig tisztavérű németekkel kell betelepíteni. Mindezek alapján így rendelkezem: a fajilag kétes cseheket, valamint azokat, akik ellenséges érzülettel viseltetnek a Birodalom iránt, ki kell zárni az asszimilációból. Ezt a fajtát – húzta alá Hitler – ki kell irtani.” Bletchley eljuttatta a szörnyű üzenetet New Yorkba Heydrich távoli bíráihoz, akik ezáltal csak megerősödtek elhatározásukban. De Wohl, a csillagjós ekkorra már megjelentette a halálos ítéletet népszerű rovatában: „Hitler fősakálja az erőszak házába költözik.” 375

Heydrich, kezében a Hitler tömeggyilkos parancsának végrehajtási terveit tartalmazó irattartóval, 1942. május 27-én Berlinbe indul majd. Előtte, ahogy rendesen, betér hivatalába. A Jungfern-Breschen faluból a Vltava völgyében a folyó prágai hídja felé vezető út egyik hajtűkanyarjában négyen várnak majd rá azok közül a ,,gengszterek” közül, akiket dr. Rowland oltott be sárgaláz ellen. Zsebükben cserkészsíp lesz, egyiküknél géppisztoly, másikuknál kézigránát. Baker Street-i instruktoruk figyelmeztette őket: „A rövid várakozás hosszúnak tűnik majd. Emlékeznek, mit mondott George Jean Nathan a Parsifalról? Ez az opera fél hatkor kezdődik, de három óra múlva, amikor az órádra nézel, még mindig csak öt óra negyven van.” Másfajta hosszú és idegölő várakozásban volt részük a Korda fivéreknek, Alexandernak és Zoltánnak is. Zoltán náci célpontok másolatait építette meg az X tábor környéki kanadai vadonban. Térképeket és fotókat tanulmányozott, majd elkészítette a legfontosabb részek, a kijáratok és bejáratok élethű utánzatait. A BSCügynökök ezeken a méretarányos modelleken tökéletesíthették betörői képességeiket. Zoltán Hollywoodban volt inkább otthon, ahol az általa reprodukált csatákat a kamerák tették életszerűvé. A Torontótól keletre fekvő elszigetelt táborban türelmes és aprólékos munkája azonban a hollywoodinál illuzórikusabb volt: bármikor semmivé tehette az ismeretlen felsőbbség parancsa. Itt nem voltak filmproducerek, akiken Zoltán zsarnokoskodhatott volna. – Úgy festett, mint Groucho Marx – emlékezett Stephenson. – Ha valamilyen munkája befuccsolt, hatalmas léptekkel rohangált fel-alá, felhúzta a vállát, hogy szinte púposnak látszott. Némán meredt rám hatalmas bajusza felett, mert tudta, hogy a döntést semmilyen fortéllyal nem tudja megváltoztatni. Alexander ismerte Európa minden zegét-zugát, és hihetetlen tehetsége volt hozzá, hogy régi filmekben és híradókban olyan részleteket fedezzen fel, amelyek alapján az ügynökök jobban elképzelhetik az ellenség kezén lévő helyeket. – Hivatalosan sohasem tudtuk meg, mivel is foglalkozunk – mesélte utóbb Zoltán. – Én azonban – rándított vállat – sült közép-európai voltam, és meglehetősen ismertem a terepet. Ez persze a sok feladat közül csak az egyik volt. Némelyiket folyamatosan végeztük, némelyikről soha többé nem hallottunk. Az az egy munka azonban – nos, az valami különleges 376

volt. Tudtam, hol kerül rá sor, csak azt nem, kiről van szó. Hónapokig hallgattam a híreket a rádióban, hátha rájövök... Bátyja Montrealban várta a repülőgépet, amely aztán visszavitte Londonba. Alexander hat hét alatt elkészítette a Lady Hamiltont. A filmnek jelentős propagandáértéke volt. Churchillnek, ahányszor csak megnézte, könnyeket csalt a szemébe, márpedig nyolcszor nézte meg. „Amikor Korda éppen nem filmeket csinált – emlékezett Merle Oberon, a felesége –, fűtetlen Liberator bombázókon röpködött ide-oda, miközben mindenféle terveket szőttek Bill Stephensonnal.” Ezúttal a sokadik alkalommal mutatták meg neki, hogyan kell használni a mentőmellényt. A pilóta közölte vele, hogy a mellény akár húsz órán át is a víz felszínén tartja. Korda panaszosán mondta: – De én nem óhajtok húsz óra hosszat úszkálni. – Telefonhoz hívták. Zoltán kereste az X táborból, – Hallottad? Heydrich volt az... – Hogy kicsoda? – A Prágai Mészáros. Korda letette a kagylót. Miért pont Heydrich? A BSC kidolgozta a módszert, hogyan lehet megalkotni mellékesnek tűnő információk alapján egy vizsgált személy pszichológiai-magatartási sémáját. Stephenson ezeket a szokatlan elemzéseket proszo-profiloknak nevezte. A proszopográfiáról a háború után mutatta ki Gilbert Highet[23], Stephenson egyik New York-i BSC-ügynöke, hogy alapjául Ronald Syme professzornak a római forradalomról írt műve szolgált. „Hogy mi a római forradalom? Az a forradalom, amelynek során Augustus Julius Caesar örökébe lépve átvette a hatalmat, és megteremtette a monarchiát a maga és családja számára. Syme nem tett egyebet, mint hogy elemezte Augustus csatlósainak családi hátterét és társadalmi helyzetét, kimutatva, hogy a princeps a régi szenátorokat és üzletembereket, új uralkodóosztályt hozva létre, válogatott támogatóival cserélte fel. Ami a modern időket illeti, ugyanezt el lehet végezni egy diktátorral kapcsolatban is, meg lehet vizsgálni személyiségét és barátait, és következtetéseket lehet levonni a megismerhető tényekből.” Heydrichet kevesen ismerték, míg a BSC utána nem nézett, ki is voltaképpen.

377

Heydrich Himmler védence volt. Fanatikusan gyűlölte a zsidókat, jóllehet az ő ereiben is csörgedezett némi zsidó vér. Ugyanezért Himmlernek nem kellett tartania tőle. Kezében volt az eszköz, hogy szükség esetén megzsarolja... Heydrich, aki gátlástalanul tört a csúcsra, kijelentette: „Senki sem veti meg nálam jobban a zsidókat. Eltökélt szándékom, hogy elpusztítom ezt a népséget.” Heydrich olyan közel férkőzött a Führerhez, hogy senki sem mert ujjat húzni vele, kivéve Canaris tengernagyot, aki a német főparancsnokság hírszerzését irányította. Azonban: az ifjú Heydrich még Canaris kezéből is kicsúszott. A tengernagynak volt egy dossziényi anyaga azokról a homoszexuális kalandokról, amelyeket Heydrich a flottából való eltávolítása után bonyolított le, de Heydrich is értette a módját, hogy körbeszaglássza és zavarba hozza kollégáit és főnökeit. Bizonyítékait mindig ugyanazért hamisította: Hitler fantazmagóriáit akarta jóllakatni. Ő fabrikálta azokat a bizonyítékokat a szovjet-orosz tábornokok ellen, amelyek alapján aztán Sztálin végrehajtotta a nagy tisztogatást a fegyveres erők soraiban. Hamis bizonyítékokat produkált a német hadsereg főparancsnoka, Werner von Fritsch ellen, aki útjában állt a náci uralom kiterjesztésének. A módszer ismét csak Hitler szája íze szerint való volt, mert az áldozatot szexuális perverzió vádjával tette lehetetlenné. 1938[24] novemberében az SS lapja „a németországi zsidóság tűzzelvassal való teljes és végleges elpusztítását” követelte. Hitler ebben a hónapban több beszédben rohant ki a zsidóság ellen, a zsidó faj megsemmisítését prófétálta. November 9-én éjszaka egész Németországban lángba borultak a zsinagógák. Zsidók otthonait gyújtották föl, zsidó tulajdonban lévő boltokat fosztottak ki és körülbelül húszezer zsidót tartóztattak le. A terrorhullámra az szolgált ürügyül, hogy egy fiatal zsidó emigráns bosszúból a családja elpusztításáért, Párizsban agyonlőtte a német követség egyik tisztviselőjét, Ernst von Rath-ot. Hitler fölfújta az ügyet, mindenfelé gyászünnepségeket szerveztetett és hozzáfogott, hogy az egész országban felkorbácsolja a gyűlöletet a „világ zsidósága” ellen. A pogrom ceremóniamestere Heydrich volt. Instrukcióit távgépírón juttatták el minden egyes titkosrendőri csoporthoz: 1. Csak olyan intézkedéseket szabad kezdeményezni, amelyek nem veszélyeztetnek német életet vagy tulajdont... Zsinagógákat csak akkor szabad felgyújtani, ha nem áll fenn a veszélye a tűz továbbterjedésének.

378

2. A zsidók üzleteit és lakásait el lehet pusztítani, kifosztani azonban nem. 3. A civil rendőrség nem akadályozhatja a demonstrációkat. 4. Annyi zsidót – különösen gazdagot – kell letartóztatni, amennyi csak a jelenlegi börtönökben elhelyezhető. Őrizetbevételük után azonnal kapcsolatba kell lépni a legközelebbi koncentrációs táborral, azzal a céllal, hogy a lehető legrövidebb időn belül odaszállítsák őket. Hitler a ,,Reich biztonsági erői és rendőrsége géniuszának” nevezte Heydrichet „szervezési és megtévesztési diadalai” miatt, és azt tervezte, rábízza egy teljes csatlósállam kormányzói tisztét. A Führernek imponált, ahogyan Heydrich – beleértve a biztosítási ügyek elrendezését is – megszervezte a Kristályéjszakát. ,,A zsidók kártérítési igényeit az utolsó pfennigig ki kell elégíteni – írta Hitlernek 1938. november 11-i jelentésében –, aztán el kell kobozni tőlük a pénzt. Csak az üvegkár lesz vagy ötmillió márka... A pusztítás mértékének megállapítása céljából a zsidókat el kell ereszteni a koncentrációs táborokból, hogy kárukat – ellenőrzés mellett – maguk állapíthassák meg, a bíróságok pedig olyan döntést hoznak majd, amelynek értelmében márkamilliókat kell majd kifizetniük... Heil Hitler!” Heydrich már egy évvel azelőtt, hogy a lengyel határon megrendezett támadással kirobbantotta a második világháborút, nagyszabású intézkedéséket kezdeményezett, hogy – ahogyan Hitler eltervezte – felszámolja az „élősdi fajt”. Hatalma csúcspontjára 1941 közepén jutott. Egy személyben testesítette meg azt az új hitleri irányító típust, amely „fiatal, magabiztos, fütyül a tradíciókra, és olyan brutális, hogy a világ visszahőköl az iszonyattól... Terrorral uralkodik, szemében büszkeség, és a ragadozó fenevad könyörtelen függetlensége izzik.” Heydrich horror-birodalma óriási volt. A BSC-ügynököknek nagy utat kellett megtenniük. A BSC Heydrich-dossziéja nyilvántartotta a világban működő SIS alszervezeteket is. Az egyik legtevékenyebb ilyen poszt Ronald Turnbull irányítása alatt, Stockholmba indult, először Dél-Afrikába utazott, onnét Kairóba repült, majd Törökországba hajózott. Innét vonaton, Moszkva érintésével, Leningrádba ment. Komp vitte át Finnországba, Svédországba pedig a „hátsó ajtón surrant be”. Tízezer mérföldet tett meg, hogy eljusson 379

egy kilencszáz mérföldre lévő városba. Turnbull utazásai a Heydrich-féle átokföldjét járták körül. Kelettől nyugatig aratott a halál az új táborokban, amelyeket Heydrich szerint azért építettek „a lehető leggyorsabban”, hogy „fogadják mindazokat, akik nem értik meg a Harmadik Birodalom céljait, melyek messze magasztosabbak bármiféle vallásnál.” Emberi rakománnyal zsúfolt vonatok gördültek végig Európán. Őrök kántálták szűnni nem akaróan: „Schnell! Schnell!” Az áldozatok rendezett sorokban meneteltek, gyakran egyenesen a gázkamrákba. Az Endlösungot haláláig Heydrich irányította. Heydrichnek a megszállt Csehszlovákiát kormányzó elődje baráti viszonyt alakított ki a helyi vezetőkkel. A londoni cseh emigránsok, akik napi kapcsolatban voltak a Sparta I és II nevű cseh hírszerző szervezetekkel és a belső ellenállás központi bizottságával, az UVOD-dal, attól tartottak, hogy a nácik elleni küzdelmet a kollaboránsok aláássák. Amikor Heydrich nyilvánosan bejelentette, hogy átveszi az irányítást, a cseh titkos hadseregek vezetői már eldöntötték, hogy végeznek egy prominens cseh árulóval, akinek a Júdás fedőnevet adták. Egy proszo-profil alapján a kanadai M állomás három Júdás-levelet hamisított. Futár vitte őket Chilébe, ahonnét egyenlő időközökben elküldték őket Júdásnak, Prágába. Chile, amelyet gazdaságilag és politikailag egyaránt német ügynökök irányítottak, a legmegfelelőbb helynek tűnt, ahová Júdás szeretője mehetett, s a hamisítványokat csakugyan ez a „szerető” – „Anna” – írta alá. Az illető hölgy egyébként valójában csak a BSC-sek képzeletében létezett. A Júdás-leveleket egy New Yorkban élő szlovák lány vázlatai alapján hozták össze. A fogalmazványokat egy BSC-ügynök készítette, aki nem tudott a leendő prágai áldozatról, mindössze egy tanulmányt olvasott, amelyet ellenséges személyiségeket tanulmányozó professzor írt. Júdásról eleget tudtak ahhoz, hogy meggyőző leveleket hozzanak össze, amelyekből kitűnt: Anna jól ismeri az árulót. A levélpapírokat, amelyekre a leveleket írták, a kanadai papíripar szakemberei Chiléből származó minták alapján készítették, ők sem tudtak többet, mint amennyi feladatuk elvégzéséhez szükséges volt. A tinta, a tollak és a boríték is bizonyították, hogy Júdás „kapcsolatban áll egy santiagói személlyel”. 380

Júdást a valóságban Alois Eliasnak hívták, tábornok volt, a prágai bábkormány miniszterelnöke. Bizonyos, hogy ha háromnál több ember vett volna részt a levélakcióban, valamelyikük rájött volna, kinek készítik őket. A német cenzoroknak, akik a Santiagoból érkező ál-leveleket is megvizsgálták, meggyőződésükké vált: Elias tábornok titokban a nácizmus ellenségeivel érintkezik. A levelekben többször fordultak elő olyan számok és kifejezések, amelyek akár kódoknak is tűnhettek. Például: „17-én, szerdán, papa 75 halat fogott. Bátyám nem volt jól, mégis 82-t fogott.” Elias nem tudta megmagyarázni a Gestapónak, mit jelentenek az olyasfajta rejtélyes mondatok, mint: „Gondoskodj márkáról, és ne foglalkozz a lengyel zlotyval”. A levelek a derült égből csaptak le. Bizonyítják, állították a németek, hogy a tábornok egy köznyelvi kód alkalmazásával kommunikált. Egyébként mit is jelentene a neki küldött levél egy efféle mondata: „Kötöttem egy pulóvert Karlnak, tizennégy 60 láb hosszú motringot használtam fel, illetve kettő közülük csak 28 láb hosszú volt”? Elias nem tudott válaszolni. Amikor tagadta, hogy ismeri Annát, a Gestapo, elég logikusan – rámutatott, hogy az viszont mindent tud őróla. Másképpen hogyan tudná, hogyan viselkedett első felesége, vagy milyen körülmények közt halt meg Elias bátyja? Elias pere akkor kezdődött, amikor Heydrich átvette a teljhatalmat a megszállt országban. A népbíróság I. divíziójánál emeltek vádat ellene 1941. október l-jén. Bíróság elé állították, elítélték, és október másodikán az ellenséggel való együttműködésért kivégezték. A Prágai Mészáros annak az embernek az elpusztításával kezdte rémuralmát, aki egyedül segíthetett volna neki a túlélésben. – A kormány gyakorlati intézkedéseit akadályozó parlamenti döntések ideje lejárt – közölte Heydrich a prágai törvényhozással. – Verjék ki a fejükből, hogy továbbra is élhetnek a demokratikus pártpolitikusok trükkjeivel! Nagyszabású tisztogatást hajtott végre a közigazgatásban, majd bejelentette: – Leszámolunk a cseh ellenállási mozgalommal is. Így is történt. Várbeli, gobelinekkel díszített szobájának ablakából nézte végig, ahogy odalent az udvarban tömegével végzik ki az értelmiségieket.

381

Heydrichet tehát sikerült védekezésre kényszeríteni, de vajon manipulálható lesz-e a továbbiakban is? Nagy hatalma volt a helytartóságon kívül is. A többi ügyait Prága és Berlin közt ingázva intézte. Decemberben konferenciára hívta össze a náci párt vezetőit, hogy megtárgyalja velük, hogyan kell végrehajtani a végső megoldást, s mi módon lehet „kelettől nyugatig átfésülni Európát”. A tanácskozást Berlinben, a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Bizottság épületében tartották. Heydrich kihasználva ezt az ambiciózus intézményt, már az emberi faj Hitler-féle megtisztításának következő szakaszán törte a fejét – Észak- és Dél-Amerika felé ácsingózva. Ekkor, decemberben, Pearl Harbor hónapjában született meg a végső döntés: Heydrichet likvidálni kell. Az akciót jogi érvekkel támasztotta alá egy bátor német katolikus, gróf Clemens von Galen, Münster püspöke. Egy prédikációjában, amellyel a tömeggyilkosságokat végrehajtó náci vezetőket vette célba, felhívta a hatalmasok figyelmét, hogy a német jogszokás még mindig megengedi „bárki halálra ítélését, aki öl”. Londonban a száműzött Beneš-kormány egyetértett azzal, hogy Heydrich megszolgálta a halálos ítéletet, mint a „náci rezsim középponti figurája, és a tömeggyilkosságok mechanizmusának megtervezője”. A Heydrich-féle konferenciára 1942. január 20-án került sor. A végeredmény egy egyszerű rendelkezés volt: Nacht und Nebel mindenkinek, aki csak szembeszáll a német megszálló csapatokkal. Heydrich a náci propaganda felerősítésének módszerét Varsó elfoglalása után ötlötte ki. A német hatóságok kijelentették: azért került sor az újabb hódításra, hogy a térséget a nemzeti szocializmus révén megmentsék a gazdasági káosztól. A gazdasági káosz áldozata, úgymond, a nép, ezért bárki, aki ellenáll a náciknak, a nép ellensége. Hitler birodalmában a Gestapo a tények effajta magyarázatával könnyen talált segítőket: Norvégiában Quislinget, Dániában Clausent, Hollandiában Mussertet, Romániában Simát, Magyarországon Szálasit, Horvátországban Pavelièet. A jeruzsálemi főmufti képes volt Berlinben lelkes felhívásokat intézni az arab nacionalistákhoz... A nácik bebeszélték neki, hogy amit tesz, a zsidó, az amerikai és más imperializmusok áldozataiért teszi. Azok, akik nem voltak hajlandók „hazafiak” mezében kollaborálni a nácikkal, ipso facto a nép ellenségei lettek, és egy megítélés alá estek a zsidókkal, a cigányokkal és a szlávokkal.

382

A Gestapót és az SS-t felhatalmazták, hogy végrehajtsa az alacsonyabb rendű fajok elpusztítását. – Hosszas megfontolás után a Führer úgy döntött, hogy változtatni kell a Birodalommal vagy a megszálló erőkkel szembehelyezkedők elleni intézkedéseken – jelentette be Heydrich. – A Führer úgy véli, hogy ilyen esetekben a kényszermunka-büntetés a gyengeség jelének tűnhetik. Igazán hatásos elrettentést csak a halálbüntetés jelent, vagy az, ha a család és a közvélemény teljes bizonytalanságba kerül az illető sorsa felől. A Nacht und Nebelre egy évvel azután került sor, hogy a Baker Street első ügynöke ejtőernyővel földet ért az ellenség területén, és tizennyolc hónappal azután, hogy Stephenson megszervezte a titkos hadseregek ellátását amerikai felszereléssel. A Nacht und Nebel a földalatti harc kibontakozására adott válasz volt. Heydrich védekezett valami ellen, amiről még nem is tudta, micsoda. Nem sokkal később megtudta. Heydrieh megölésére Josef Gabcik és Jan Kubris ügynököket választották ki. A végső döntés előtt kilenc ember csinálta végig a kiképzést – mindannyian szakterületük mesterei. Ahogyan a hamisítók, akik végeztek Júdással, ők sem tudták, ki ellen küldik őket. Eljött azonban a napja, amikor közölték velük küldetésük célját. Gabcik, miközben május 27-én reggel a Prága felé vezető út hajtűkanyarjában várakozott, a karjára vetett esőkabát alatt egy Sten géppisztolyt fogott. Kubris vadászkabátjának zsebében egy kézigránát lapult. Száz méternyire JungfernBreschen felé állt a harmadik férfi, egy bizonyos Valcik. Kétszáz méterrel odébb az út másik oldalán egy újabb ügynök, Jemelik várakozott. Őneki kellett elsőként megpillantania a nyitott zöld Mercedest, amelyben a Protektor hivatalába hajt. A merénylők megfelelő elhelyezése bonyolultabb akciók sorát kívánta, mint a Holdra szállás, utóvégre az égitestnek ki lehetett számítani a pályáját – Heydrichét viszont nem. A négy ügynököt ejtőernyővel dobták le a lengyel határ közelében. A gép személyzetét az ellenséges légtérben az utolsó pillanatig folyamatosan irányították a cél felé, s egészen addig nem is tudhatták, hol kell ledobniuk utasaikat. Amikor döntés született, hogy Heydrich várába behatolni túl nehéz volna, a kanadai X táborban megépítették a Mercedes másolatát, amelyen a helytartó akkor utazott, ha nem maga vezetett Berlinig. Ki tudhatta azonban, nem vált-e autót vagy útvonalat? 383

A kanyar íve, ahol Gabcik a Stennel várakozott, rendkívül éles volt. Ezen az útvonalon villamosok és két trolibusz közlekedett, amelyek felsővezetékről kapták az áramot, s fülsértőén csikorogtak a kanyarban. Nagy volt a forgalom. A közeli erdőben német katonák gyakorlatoztak. A két figyelő, Valcik és Jemelik alig tudták szemmel tartani egymást és a két merénylőt. Jöttek-mentek a német katonai járművek, nekik pedig kerülniök kellett a feltűnést. Ötvenöt perce tartott ez a kínos és veszélyes várakozás. Bármelyik pillanatban feltűnhetett egy éles szemű németnek a négy őgyelgő, jó erőben lévő férfi. Tíz óra huszonötkor Gabcik négy éles füttyentést hallott: a morze-ábécé H betűjét. Egy pillanattal később egy nyitott Mercedes bukkant fel. Klein, a sofőr a kanyar vételével volt elfoglalva. Mellette ezüstzsinóros SS egyenruhában, rangjelzésekkel a vállán, ott ült Heydrich. A cél olyan védtelen volt, hogy Gabciknak elállt a lélegzete. Heydrich iratokban lapozgatott, fejét lehajtotta. Klein az útra összpontosított. Két csikorgó trolibusz jött mögöttük a domb teteje felől, szemből egy villamos kapaszkodott felfelé. Gabcik éppúgy, ahogy a kiképzés során tucatnyi alkalommal, ledobta a kabátját. Hamis címkéket varrtak bele, és félrevezető iratok voltak a zsebében... Felemelte a Stent, és meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A Stennek hihetetlen volt a tűzgyorsasága, most azonban a golyózápor elmaradt. A tizenöt lábnyira lévő Heydrich felnézett, megpillantotta a rászegeződő géppisztolycsövet, pisztolyt rántott, és vaktában lőtt. Klein kifaroltatta a kocsit. Az autó csikorogva fékezett a villamossíneken. A hátul jövő trolibuszok szikrázó fékekkel, pár lábnyira az elakadt Mercedes mögött álltak meg. Heydrich felállt, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A fölfelé jövő villamos elérte a kanyart. Kubris látva, hogy bajtársa megpróbálja rendbe hozni a géppisztolyát, az autóra dobta a kézigránátot, s az fel is robbant. A füstfelhőből Heydrich bukkant elő, a beragadt ajtó felett kiugrott a kocsiból, és lövöldözni kezdett a két megrekedt villamos közé beszorult merénylőkre. Azok futásnak eredtek. Heydrich a járdához támolygott. A villamos utasai leszálltak – félelmüknél is nagyobb volt a kíváncsiságuk. – Kerítsenek egy mentőautót! – mondta egy asszony. – Ez a protektor. Egy órával azután, hogy Heydrichet egy lefoglalt kenyereskocsiban 384

bevitték a Bulovka kórházba, az igazgató-főorvos megpróbálta telefonon elérni a Hradzsint és a protektor családi rezidenciáját. Úgy látszott, a prágai várban senki nem érti, mi történt. A protektor úton van Németország felé. Nem, nincs mód dr. Karl Frank államtitkárt a telefonhoz hívni. – Kár – felelte az orvos-igazgató. – Mondják meg neki, hogy nálunk van a protektor, de aligha marad életben. Számos sebet kapott. Az eseményt a cseh ellenállás tagjainak a merénylők jelentették, mielőtt a németek elfogták és megölték őket, de részletek láttak napvilágot dr. Frank, a szemtanúk és Dietrich Hohlbaum sebész révén is, aki hiába próbálta meg eltávolítani a gránát robbanása nyomán Heydrich testét átjáró repeszeket, drót-, bőr- és üvegdarabokat. A kórházat SS-ek szállták meg, betegeket dobtak ki. A következő hét folyamán Hitler táviratokat küldött szét Európa legjobb sebeszeinek. Fél tucat fővárosból repülőgépen hozták a specialistákat. A Führer oroszországi főhadiszállásáról elrendelte a megtorlást is: „Tisztítsák meg a protektorátus szívét a fekélytől.” A megtorlást a lehetséges legszélesebb körre kiterjesztették, csak a haditermelést nem akadályozták. Ennek oka is csak az volt, hogy Németország függött a cseh ipartól, különösen a hatalmas Skodalőszerüzemektől. Karl Frank, a protektorátus rendőri erőinek főnöke lezáratta a városba vezető utakat, leállította a tömegközlekedést, és csak az Európa más részeiből és Berlinből érkező, SS-erősítést hozó vonatokat engedte be Prágába. A nyilvános helyeket bezárták. Minden polgár köteles volt otthon tartózkodni, és várni a Gestapót, hacsak nem végzett nélkülözhetetlen hadiüzemi munkát. Hangszórós autók hirdették ki a városban, hogy a merénylők fejére egymillió koronás vérdíjat tűztek ki... Az akció előtt a helyi partizánokkal közösen kidolgozták a menekülés útvonalát. A merénylőket a Borrimi Szent Károly templom kriptájába vitték. Új ruhákat és iratokat kaptak, Prágát, mint Vltaván hajózó matrózok, uszályon készültek elhagyni. A kripta bejaratát egy régi cseh lovag síremlékének tűnő kőlap zárta el. A templom a görög ortodox egyházé volt, s az SS-t és a Gestapót figyelmeztették: politikai okokból kerüljenek mindenfajta összeütközést ezzel a felekezettel. A templomot, mint minden más épületet, ha nem is kutatták át, őrizték. A papok az elkövetkező pár napban további tizennyolc ellenállót csempésztek be a kriptába. Közben a németek tízezer túszt szedtek össze, és a merénylet napjától kezdve minden este százat agyonlőttek közülük. Frank bejelentette, hogy a merénylőket az 385

angolok dobták le a Prágától húsz mérföldnyire fekvő Lidice falu közelében. Június 8-án éjszaka a Heydrich-féle Biztonsági Főhivatal különleges csapatai vették körül a falut. Minden házból kizavarták a lakókat. Amikor a férfiak visszatértek a helyi bányából, műszakból, a falu főterére, asszonyaikhoz és gyerekeikhez terelték őket. A csecsemőket kitépték anyjuk karjából, és a lófürösztőbe fojtották őket. Az éjszaka folyamán az apákat elválasztották családjuktól, az özvegyeket pedig a falusi iskolába zárták. A gyerekeket a faluház gyűléstermébe zsúfolták. Hajnalban a férfiakat tízes csoportokban, szeretteik szeme láttára agyonlőtték a helyi kávéház falánál. 189-et öltek meg így, amikor Max Rostock kapitány, az akció parancsnoka úgy látta: ez így túl soká fog tartani. A maradék férfiakat és fiúkat áthajtották egy csűrbe, amelyet aztán felgyújtottak. A nőket, a terhes asszonyok kivételével, Ravensbrück gázkamráiba hurcolták. A várandós nőket a Bulovka Kórházba vitték, ahol Heydrich egy héttel a merénylet után meghalt, s ahol ugyanazok az orvosok, akik megpróbálták megmenteni Heydrich életét, abortuszt hajtottak végre rajtuk. Utána Berlinbe küldték őket, hogy „fajbiológiai szakemberek” kísérletezzenek rajtuk. Lidicét befejezésül lángszórókkal porig égették. A megtorlást filmre vették, s a filmesek számára külörn érmet vertek, amelyen Heydrich profilja, és a Rache (bosszú) szó volt látható. A bosszúállás egész Európában hasonlóképpen folyt. Ez történt egy norvégiai faluval, a franciaországi Oradour-sur-Glane-nel. Családokat hamvasztottak el égő pajtákban, s ha menekülni próbáltak, legéppuskázták őket. Ami a merénylőket illeti, nem sikerült egérutat nyerniük. A Das Reich SShadosztály, egy informátor útbaigazítása alapján, lerombolta a templomot, amelyben menedéket találtak. Rábukkantak az álsírra is, a bent lévők vagy a németek géppuskáitól, vagy a holttestekre locsolt és meggyújtott benzin lángjai közt haltak meg. Hitler hazarepült a protektor temetésére. „A mi nagy német eszménk egyik legnagyobb védelmezője volt” – jelentette ki. Az illinoisi Stern Park Gardens, és a Long Island-i Bohemia lakói népszavazás útján Lidicére változtatták helységük nevét. Lidice lerombolóját, Karl Frankot végül is felakasztották. A háború után a brit parlament egyik szocialista képviselője megkérdezte, vajon bölcs dolog 386

volt-e provokálni az effajta gyilkosokat. A miniszterelnök, Robert Paget a Baker Street koncepciójával válaszolt: az ügynököket azért kellett elindítani, hogy megtorlásokra késztessék a nácikat, aminek a megszállók elleni gyűlölet növekedése volt a következménye. „Ez volt az alapelvünk, amikor elküldtünk egy kommandót, hogy végezzenek Heydrich-el. A cseh ellenállás nagyrészt az SS-megtorlás egyenes következménye volt.” Hogy megérte-e feláldozni oly sok ártatlan életet? – tette fel a kérdést Paget is. A választ egy múltbéli hang adta: „Heydrich megölése maga volt az igazságszolgáltatás, és a remény fényét csillantotta meg az akkori sötétségben.” A múltból felbukkant tanú Lidice elpusztítójának kertésze volt. A Baker Street-i Szabadcsapathoz tartozott, angol volt és Richard Pindernek hívták. A névtelenséget azért adta fel, hogy védelmébe vegye a háború idején lebonyolított akciókat, a miniszterelnök kérdése ugyanis diszkrét érdeklődést ébresztett a parlamentben. Máskülönben, ahogyan többi bajtársa is, ő is magával vitte volna különös titkát a sírba. Partizánokat tanított szabotázsakciók végrehajtására, de a németek elkapták egy kényszermunkásgyűjtő akciójuk során. Pinder hamis papírjait egy francia nevére töltötték ki, akinek horticulteur (kertész) volt a foglalkozása. Frank, a protektorhelyettes megkaparintotta egy gazdag zsidó család hatalmas birtokait, és hivatásos kertészeket keresett. Pinder kiügyeskedte magának a munkát, és tanúja lett Frank gengszteri-zsarnok karrierjének. – Frank valóban megbosszulta Heydrich megölését – mondta évek múlva. – De a nácik az elfoglalt országokban mindenütt pusztítottak el emberi közösségeket, ha ez a céljaikat szolgálta. Csehszlovákia iparilag rendkívül fontos volt a náci hadigépezet számára. A nép haláláig a hadiipart szolgálta A világon a hadviselés egy új, szörnyű formája terjedt el. Egyesek életben maradása érdekében milliók haltak meg. Megérte? – A kérdés sohasem vetődött fel ilyen határozottan – mondta évekkel később Stephenson. – A helyzetet az emberiség teremtette, s a maga létrehozta terrorra reagált. Csak a saját leleményességünkre hagyatkozhattunk. 1942 közepén. Heydrich halála napján a Szovjetunió felszólította Rooseveltet, hogy indítson inváziót a La Manche-csatornán át. A brit 387

háborús kabinet kénytelen volt kinyilvánítani, hogy a második front megnyitása az öngyilkossággal volna egyenlő. „Elő kellett készíteni az Európa erődben élő polgári lakosságot, mert gerillaerőinknek a lakosság nagy részének támogatására lett volna szüksége. Egyetlen mód volt csak a partizánhadseregek népi támogatásának mozgósítására: az ellenállás és az ellenterrorizmus drámai példáit kellett szolgáltatnunk.”

388

40. Miközben Európában három ilyen gyilkos akciót hajtottak végre, Stephensonnak politikával is kellett foglalkoznia. Előre látható volt, hogy a hírszerzésnek lesznek gondjai a szabad társadalmakban. Egy rendszer peremén felvetődő élet-halál kérdések a központban elvesztik jelentőségüket. Az ügynökség igazgatóinak, már csak a fennmaradás érdekében is, ügyelniök kellett a kívülről jövő támadásokra. Támadásokra, amelyeket a társadalom az őt védő szervezet ellen intéz. Allen W. Dulles, a Central Intelligence Agency (CIA, Központi Hírszerző Ügynökség) későbbi igazgatója egy hónappal Pearl Harbor után költözött be a Rockefeller Center 3663-as szobájába. Amerikai tudósok bukkantak fel a Bletchley környéki vidék útjain, így ekkortájt az Ultránál dolgozott Telford Taylor, a Columbia Egyetem későbbi híres professzora; William Bundy leendő külügyminiszter-helyettes és a Foreign Affairs befolyásos kiadója; Lewis Powell, aki később a Legfelsőbb Bíróság élén állt. A britek lassan, kissé habozva, egyre többet árultak el titkos szervezeteikről. Éppilyen vonakodva léptek be az amerikaiak is ebbe a mélyvilágba, amely a háború után a szólásszabadság és a nyílt társadalom támogatóinak védelmezője lett. A BSC akkortájt jött rá, hogy harcolni kell a New Yorkban maradásért, amikor Dulles berendezkedett a Rockefeller Centerben. Kapcsolatuk az amerikaiakkal olyan bonyolulttá vált, amilyen a Fifth Avenue 630 irodáját összekötő csőrendszer volt, amelyben sűrített levegő szállította az üzeneteket tartalmazó kapszulákat, ezáltal is megőrizve az itt dolgozó BSCsek kilétének titkát... Dulles végül távozott, hogy hírszerzési kulcsszerepet töltsön be Svájcban. Szerette volna fejleszteni az amerikai hírszerző szervezetek koordinációját, és ismerte Donovant, még akkorról, amikor főügyészhelyettes volt Washingtonban. A BSC-nél Dulleshez osztottak be néhány közismert németet, akiket az angolok szabadítottak ki a Gestapo karmaiból – egy volt kancellárt, aki a német Katolikus Centrumpártnak is elnöke volt, egy porosz kabinetminisztert és egy sor diplomatát. Furcsa együttes volt, az volt a dolguk, hogy tájékoztassák Dullest, hogyan veheti hasznát a Németországon belüli Hitler-ellenes erőknek. Az ő politikai tevékenységük a túlélésért a hivatásos brit hírszerzők ellen irányult, akik nem hitték el beszámolóikat egy német ellenállási mozgalom létezéséről. 389

A britek mind kritikusabban fogadták a Hitler elleni ellenállásról szóló jelentéseket. Korábban Canaris tengernagynak, a leghozzáértőbb német hírszerzőfőnöknek egyszer már sikerült ilyen megtévesztő jelentések terjesztésével megosztani az európai kormányokat. Ez idő tájt Canaris igyekezett megtalálni az összeomlófélben lévő náci birodalomból kivezető vészkijáratot, amit azonban „K” jelzésű dossziéjában összegyűjtöttek róla, azt sugallta Londonnak, hagyni kell, hogy a kémfőnök főjön a saját levében. Ez vitákhoz vezetett Dullesszel, aki azt mondta, keresni kell az ilyen kontaktusokat. – Az Atlanti-óceán két oldalát nemcsak a távolság, hanem némi időeltolódás is elválasztotta – mondta utóbb Stephenson. – A két oldalnak különbözőek voltak a tapasztalatai. New York abszurd környezet volt annak, aki szerette volna felidézni az európai náci-ellenes csoportok képét. A szövetséges hírszerzés ügynökei, akik pompásan megállták a helyüket a hadműveleti területeken, hajlamosak voltak gorornbáskodni, veszekedni. Idegesek voltak a főhadiszálláson, amelynek emberei, számukra legalábbis úgy tűnt, kissé túl messze vannak a véres harctól. Mást értettek a nehézség fogalmán is. A New Yorkban dolgozóknak az ejtőernyő-hiányról a nylonharisnya-hiány jutott az eszükbe. A titkárnők takarékossági okokból munkásnadrágokban és rövid szoknyában jártak ki-be a Rockefeller Center kapuin, de azért hozzájutottak a gyümölcshöz és édességhez, amelyeket az angol gyerekek már vagy elfelejtettek, vagy soha nem is ismertek. Egyértelműbbek voltak a dolgok a Rockefeller Centerből továbbított kódolt üzenetekben. A lengyel Honi Hadsereg halálra ítélte Varsó SSparancsnokát, Franz Kutschera tábornokot, New Yorkban meg kellett vizsgálni ennek politikai aspektusait. Az X tábor a Baker Street által szállított információk alapján részletesen feltérképezte, hol lakik, milyen a külseje, sőt, még a napirendjét is megtudták attól a három lánytól, akik rádión jelentették a mozgását. Lengyelországban a titkos hadsereg bevett módszere volt, hogy a terrorért felelős német személyeket a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt intézték el. Kutscherát tizenhat másodperc alatt ölte meg kilenc, géppisztollyal és kézigránátokkal felfegyverzett férfi. Stephenson utóbb ezt mondta: – A várost akkor is lerombolták volna, ha a varsói felkelők nem kaptak volna külső bátorítást. A legsúlyosabb döntéseket a Harmadik Birodalomnak azok az ellenségei hozták, akik kicsúsztak a megszállt területekről, hogy segítsenek megtervezni az akciókat, amelyek saját bajtársaikat veszélyeztették. 390

A titkos hadviselés matematikáját a szövetséges katonai vezetés nem ismerte. A lecke, amelyet még el kellett sajátítaniuk, az volt, hogy a legprimitívebb harcmódot a lehető legmodernebb technikával kell párosítani. Hogy a reguláris hadseregek veresége esetén a gerillák nagy szerepet játszhatnak a védelmi stratégiában, míg csak a regulárisokat újjá nem szervezik, akkortól pedig a partizánok támadó hadműveletek végrehajtásában segédkezhetnek. – Hiába érveltünk azzal, hogy egy dandárnyi gerilla felér harminc reguláris dandárral, a hagyománytisztelő katonai elmékben ez nem tudott gyökeret verni – emlékezett Bickham Sweet-Escott, akit a Baker Street-i Szabadcsapat az olajipar legmagasabb gazdasági köreiből csábított el. Ezenkívül minden ilyen érvelés beleütközött az eltökélt titoktartásba. Ezért is igen fontos volt Dulles együttműködése a BSC számára. Dullesra és kollégáira éppúgy politikai nyomás nehezedett, mint Rooseveltre. Az elnök egyre inkább szorongatott helyzetben érezte magát, főleg azután, hogy 1942 közepén meglátogatta Vjacseszlav Molotov, a szürke kis külügyi népbiztos, akit Sztálin azért küldött, hogy kicsikarja az európai invázió előrehozását. Londonban azt mondták Molotovnak, abban az évben már nincsen rá mód, hogy a Csatornán átkelve partra szálljanak Európában. Stephenson döbbenten vette tudomásul, hogy Roosevelt 1942 májusának utolsó napján meggondolatlanul így vélekedett Molotov jelenlétében: – Úgy számítjuk, ennek az évnek a második felében megnyitjuk a második frontot. Molotov ezt formális kötelezettségvállalásként fogta fel. Anglia pedig kényes helyzetbe került. A kisebb hírszerzői akciók, a szórványos gerillahadműveletek nem elégítették ki a politikusokat és a sajtót, valamint a hagyományos militaristákat, akik látványos csatatéri győzelmeket óhajtottak, nagy flottabevetéseket, ellenséges városok szőnyegbombázását. Az utóbbinak fenyegető nevet adtak: Stratégiai Légioffenzíva. Stephenson ellenezte a szőnyegbombázásokat. Igazolva érezte magát, amikor a Stratégiai Légioffenzíva mérlegéből kiderült, hogy a bombázások első évében a német veszteséglistákat felülmúló számban vesztettek pilótákat. Stephenson ösztönösen a gerillaháború pártján állt, amelyben nagyobb szerepe volt az individuális vezetésnek, a leleményességnek, és a magányos harcosok bátorságának.

391

A titkos hadviselésről persze nem lehetett harsány riportokat írni, nem produkált elbűvölő ifjú hősöket a magazinok címlapjai számára. A BSC egyre nehezebben tudta fizetni ügynökeit és hadseregeit, épp akkor, amikor Hoover és az FBI együttműködési készsége is csökkent, és nézeteltérésekre került sor a titkos hadműveletek londoni tervezői és a Bill Donovan vezette új hírszerző ügynökség közt. A BSC-feljegyzésekben ez áll: „Hoover eleinte nemigen rokonszenvezett Donovan szervezetével, mert tartott az érdekellentétektől az FBI-jal, különösképpen Latin-Amerikában. Felismerte, hogy akkor támadja a legeredményesebben Donovan szervezetét, ha annak fő támaszát kezdi ki. Kevéssel Pearl Harbor előtt alig titkolt ellenségességgel viszonyult a BSChez, és nyilvánvaló volt, hogy gátolja a munkáját, ahol csak tudja. Ebben az igyekezetében számíthatott Adolf Berle külügyminiszter-helyettesre, aki a kormány több más tagjához hasonlóan, titokban britellenes érzelmeket táplált. 1942 januárjában, miután Dulles csatlakozott a BSC-hez, létrehoztak egy összekötőbizottságot az angol-amerikai hírszerzési tevékenység összehangolására. Első ülésén, amelyen egyebek közt jelen volt Berle, Hoover és Stephenson, Berle javasolta, hogy a BSC az FBI-on kívül más szervezettel ne tartson fenn kapcsolatot. Stephenson ezt elutasította, és szóba hozta a függőben lévő McKellar-törvényjavaslatot (ez a külföldi hírszerző ügynökségek egyesült államokbeli tevékenységét lett volna hivatva megakadályozni). Rámutatott, hogy jelenlegi formájában ez a BSC végét jelentené, különösen, mert a törvényjavaslat kikötötte volna, hogy »a külföldi ügynökségeknek mindenkor betekintést kell engedniük irataikba az Egyesült Államok kormánya számára«. Berle mosolyogva válaszolta, hogy bármily sajnálatos, már nincs mód semmiféle módosításra, a törvényjavaslat ugyanis az elnök íróasztalán várja, hogy Roosevelt aláírásával megerősítse. Stephenson elment, mielőtt a tanácskozás befejeződött volna. Donovan segítségévél rábeszélte Rooseveltet, hogy ne írja alá az okmárnyt, amíg nem módosítják, hogy így biztosítsa a BSC jogos érdekeinek védelmei.” Sweet-Escott úgy számolta, hogy ideje negyven százalékát az ellenség elleni harcra, hatvan százalékát a barátaival folytatott küzdelemre fordította. 392

A legnagyobb kihívás, amellyel a BSC-nek szembe kellett néznie, az akciók költségeinek gyors növekedése volt. Az utolsó centig mindent ki kellett fizetniük, amit az amerikaiak nyújtottak nekik, ugyanakkor pénzzel kellett ellátniuk a nácik területén harcoló titkos hadseregeket is. Nem a bérükre kellett a pénz – élelemre, a hatóságok megvesztegetésére, utazásra és különböző szükséges javak beszerzésére. A BSC mindkét célra bőségesen költött. Ha nem volt pénz, a szervezet a szolgálatait ajánlotta fel. Mellékesen ott volt a martinique-i arany is. Ez az eljárás, amelynek révén az Egyesült Államokban növelni lehetett a földalatti harc pénzalapjait, kiterjeszthető volt mindazokra a természeti kincsekre, amelyeket az angol gazdasági blokád zár alá helyezett. Mind fontosabbá vált a BSC számára, hogy folyamatosan, drámai módon illusztrálja, mennyire nélkülözhetetlen az Egyesült Államok számára. Szerencsére erre gazdasági tekintetben módja nyílt Dél-Amerikában, a japán és német konspiráció ottani veszélye ugyanis mostanra megzavarta a térséggel kapcsolatos amerikai önelégültséget. Egyszerre az is nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok képesek szabotázsakciókat végrehajtani az ottani nyersanyagforrások ellen. Latin-Amerika volt a lelőhelye azoknak a fémeknek és ásványoknak, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az új, bonyolult fegyverekhez: a vanádiumnak, a higanynak, a volfrámnak, az ónnak, a csillámpalának, a bauxitnak, a krómnak és az antimonnak. A BSC kiszimatolta ezeknek az anyagoknak a lelőhelyeit. Szakértők becsülték föl a brit blokád által körülzárt területek kincseit. Egyik-másikról nem tudták azonnal, mit is ér. A német befolyás alatt álló Bolíviában nőtt például a cinchona-fa, amelynek kérge egy sor olyan gyógyszer és kábítószer alapanyagát szolgáltatta, amelyekre szükségük volt a titkos hadseregeknek is. A Baker Street-i kémrepülőgépekhez, amelyeknek nem voltak fém alkatrészei, folyamatosan nagy mennyiségű ecuadori balsafára volt szükség. Ha a szállítók és a közvetítők német indíttatásra megpróbálták szabotálni a szállítást, ezt – a BSC szabályai szerint – meg kellett torolni, gyújtogatással vagy a BSC szakszervezeti ügynökei által keltett munkászavargásokkal. A Dél-Amerika „páncéltermeibe” zárt kincsek, mintegy a BSC „bankjában” őrzött részvények és értékpapírok, a kölcsönök biztos fedezetét jelentették. Lehettek bármilyen kicsik és gyengék a kölcsönző bankok, 393

élveztek egy szokatlan előnyt: potenciális bankrablók álltak a rendelkezésükre. A BSC némelyik szekcióját a gazdasági hadviselés szakértői irányították. Az egyik részleg a „Latin-Amerikai Stratégiai Nyersanyag-utánpótlás Fizikai Biztosítása” nevet viselte és hat különálló biztonsági zónáért volt felelős. A BSC-nek minden egyes zónában az ottani rendőri rendszerhez szorosan illeszkedő apparátusa volt. Brit felfedezők generációi gazdagították a BSC New York-i dossziéit. Katalogizálták a módszereket, amelyekkel a brit ügynökök és barátaik a tíz, szemre semleges latin-amerikai ország gazdasági életét megbéníthatják, és manipulálhatják politikájukat. Külön „Szabotálhatóság” feliratú dossziék tartalmazták minden egyes köztársaság társadalmi-gazdasági szerkezetének gyenge pontjait, így az ügynökök is tudhatták, milyen megtorlást alkalmazzanak, ha egy kormány vagy egy iparág nem volt hajlandó követni a brit politika vonalát. Pearl Harbor előtt magas rangú amerikai tisztviselők döbbenten tapasztalták, hogy egy amerikai földön működő külföldi hírszerző ügynökség olyan lehetőséget fontolgat, hogyan lehet lecserélni vagy megbuktatni szomszédos országok kormányait. Mihelyt azonban az Egyesült Államok belépett a háborúba, a BSC konspirációi mindinkább ésszerű védelmi intézkedéseknek tűntek. A britek fő erőssége a pontos tényismeret volt. Mindent tudtak a kulcsfontosságú iparágakban működő, a tengelyhatalmak befolyása alatt álló japánokról és németekről, de értettek például ahhoz is, hogyan állítsanak elő a venezuelai kuráre nyílméregnél is veszélyesebb anyagokat európai ügynökeik számára. Stephenson munkatársának öccse, a kanadai William Rowland doktor, New Yorkban új drogokkal kísérletezett. Olyan keveréket szeretett volna előállítani, amelyet a bárpult mellett iddogáló nem vesz észre italában. A sztrichnint könnyű volt felfedezni. A gallamin, habár ritkán fordul elő, simább, mint a kuráre. Herb és Bill Rowland sok derűs órát töltöttek alkoholtartalmú kotyvalékok kóstolgatásával. A végeredmény, amely jóval hatásosabb volt a szokásos „lórúgás” keveréknél, a „Mickey Finn” nevet kapta és amerikai ügynököket szereltek fel vele. A titkos hadseregeknek külföldi valutákra volt szükségük, amelyeket Stephenson New York-i bankárok vagy Donovan közreműködésével vásárolt. Dollármilliókat vittek hajón Londonba, hogy aztán ejtőernyőn 394

dobják le az európai ellenállóknak. A legfőbb valuta azonban nem a dollár vagy a font volt, hanem a bizalom, amely összekötötte azokat az amerikaiakat, akik tudták, hogy mire kell ilyen hirtelen a pénz, és a gerillavezéreket, akiknek a szava ért annyit, mint egy adóslevél. Zsákszámra csempészték Kanadába a frankot, a zlotyt, a holland forintot és a lírát, hogy onnan légi úton vigyék tovább. A Baker Street gazdasági szekciója gazdag üzletemberekkel és bankárokkal egyezett meg a megszállt területeken, akik kölcsönöket adtak a puszta ígéretre, hogy a háború után megkapják a pénzüket. Ehhez elkötelezett emberekre volt szükség. A párizsi hálózat vezetője, sürgős szüksége lévén pénzre, egy francia bankárhoz fordult segítségért. A bankárt meg kellett győzni, hogy csakugyan egy ügynökkel beszél. Közöltek vele néhány kifejezést, amelyet aztán az ügynök rádión Londonnak is továbbított. Amikor ezek a kifejezések felbukkantak a megszállt Európa számára sugárzott BBC programokban, a bankár meggyőződhetett róla: nem egy bűnöző próbált visszaélni a súlyos helyzettel. Náciellenes üzletemberek hatalmas összegeket adtak át anélkül, hogy elismervényt kértek volna, becsületszóra. Stephensonnal közvetlenül együttműködött a New York-i Ladenburg, Thalmann és Társa bankház. Bármiféle információ kiszivárgása veszélybe sodorhatott volna egy ügynököt vagy egy egész hadsereget. Az üzleteket személyes ismeretség alapján kötötték, ha kellett, Donovan is bekapcsolódott. Egy alkalommal vagyonszámba menő amerikai dollárra volt szükség egy akcióhoz, amely olyannyira titkos volt, hogy célját még Donovan sem ismerte. Az amerikai pénzügyminisztérium egyik éles szemű tisztviselője kis híján megakadályozta az akciót, amelyben nagy gerillaerők voltak érdekeltek. A pénzt nagy címletekben, különféle manőverek során továbbították, melyekről csak Stephenson, a Baker Street egy fizetőtisztje, Donovan és két vezető embere tudott. Az elnök és a miniszterelnök csak arról értesültek, hogy nagy titkos pénzalapok továbbítása folyik. Egy BSCjelentés így összegezte a nehézségeket: „a dollárokat a megszállt Európában használják föl, s végül is a németek kezére kerül, amit az amerikai pénzügyminisztérium és a Szövetségi Tartalékbank is helytelenít. A brit kincstár nem vásárolhatja a dollárt csekkfizetéssel az amerikai kincstártól, mert a csekk végig bejárná az amerikai pénzügyi rendszert s ezzel odalenne az akció titkossága.” Donovan először nagy címletekben fölvett hárommillió dollárt az 395

amerikai kincstártól. A németek megszállta területen szükséges nagyobb címleteket Londonba küldték. Egy idő múlva a pénz Angliából kis címletű bankók formájában tért vissza. Szállításukhoz azonban hatalmas számú zsákra volt szükség. Ez rakodótér-felhasználást jelentett, amellyel akkoriban takarékosan kellett bánni. A visszafizetést így aztán el is halasztották. Donovan megpróbált újabb kétmillió dollárt fölvenni. A kincstár megkérdezte tőle, mikor óhajtja visszafizetni a korábbi hárommilliót. A kérdést nem lehetett gyorsan megválaszolni. Közben a Baker Street a következő pénzszállítmányért szorongatta Stephensont, még mielőtt beköszönt a tél utolsó holdfényes időszaka, vagyis amíg a repülőgépek kihasználhatják a sötétséget, hogy végrehajtsák veszélyes „zsoldfizetőberepüléseiket” a Harmadik Birodalom fölé. Stephenson saját tartalékait és az üzleti világban élvezett tekintélyét használta fel. Szavát adta, hogy az adósságot visszafizetik és elmondta az elnöknek a probléma lényegét. FDR megtanácskozta a dolgot az ifjabb Henry Morgenthauval, a pénzügyminiszterrel. Kifizették a másik kétmilliót is. Ezt az összeget a Királyi Légierők „Moon Squadron STS Mosquito” egysége juttatta el egy, a lengyel ellenállás által előkészített mezőre, amelynek közepén a gépek egy leárnyékolt lámpákkal kijelölt háromszögben szálltak le. Senki sem számított előre a statisztikai problémákra. Egymillió értékű százdollárost egyetlen zsákban át lehetett szállítani Angliába. Az első ötmillióért Angliából visszaérkező kis címletek viszont majdnem kétszáz zsákot töltöttek meg. A kincstár éber őrei egyre kínosabb kérdéseket tettek föl, amikor a zsákok, hosszú várakozás után, megérkeztek. Az utolsó szállítmányt kis híján Donovan egy saját gazdasági szakembere akadályozta meg. A lehető legudvariasabban megkérdezte, mire ment el a pénz? Vagy netán félretették volna? Donovan így válaszolt: „Nagy mennyiségű száz- és ötvendolláros kellett a Baker Street titkos erőinek és a London irányította gerillavezetőknek. Hatalmas összegekre volt szükség a Hitler-elleni végső felkelés előkészítéséhez.” Stephensont ezekből a nehézségekből Henry Morgenthau jr., az amerikai finánczseni segítette ki. Hitler még 1939 tavaszán kijelentette, hogy „Roosevelt és zsidó kincstárnoka, Morgenthau” olyannyira belebonyolódtak az amerikai belpolitikába, hogy Németország mindig számíthat hét hónap haladékra, míg az amerikai hadiipart mozgósítják, vagy elindítanak egy 396

expedíciós hadsereget. Hogy ezt a hét hónapot mindenkorra biztosítsák, Hitler elrendelte propagandistáinak, hogy csökkentsék az amerikai izolacionisták támogatását. Az első Blitzkrieg sikere, Lengyelország elfoglalása fejébe szállt a náciknak. Átkutatták és kirabolták a lengyel külügyminisztérium irattárát, s az ott találtak alapján iratokat hamisítottak, melyekből az derült ki, hogy ismert amerikaiak, valamint „zsidók és kétes nagykövetek” összeesküvést szőnek a Reich ellen. A New York-i német könyvtár dokumentumokat bocsátott ki, amelyek a lengyelek által elkövetett németellenes atrocitásokat taglalták. A könyvtár Battery Place 17 alatti épületében a „nyilvános terjesztéshez túl szörnyű” képeket lehetett megtekinteni. A felvételekén úgy látszott, hogy a „gyilkosságoknak, a csonkításoknak, a tömegmészárlásoknak és az erőszaknak” a németek az áldozatai. Morgenthau mellett másokat is megsértettek. Amikor a háború Európában továbbterjedt, a bankár csendes kampányt indított Anglia mellett. A kellemetlen katonai fejleményeket gyakran magyarázták azzal a befolyással, amelyet Rooseveltre gyakorolt. Az amerikai hadsereg, amikor az újoncok lőszergyakorlatain felhasználható lőszer negyven százalékát Angliába küldték, Morgenthaut vádolta. 1942-ben még a szelíd Henry Morgenthau is hosszú kirándulást tett a titkos hadműveletek világában. A gerillák Európában hamis pénzt éppúgy használtak, mint valódit. A hamis bankjegyeket az amerikai kormány vásárolta Anglia számára. – A törvény tiltotta, hogy ilyesmit amerikai területen előállítsanak – mondta Ernest Cuneo. – Ott volt viszont az effélékre szakosodott BSC amely privát nyomdákkal együttműködve produkálni tudta, amire szükség volt. Ezek brit üzemek voltak, amelyek rendkívüli biztonsági feltételek között dolgoztak, mert békeidőben külföldi kormányok számára állítottak elő bankjegyeket. Őrült összegeket kértek – a névérték hatvan százalékát. Mindenható isten, mondtam, mi lenne, ha hamis angol fonttal fizetnénk ki magukat? Kösz, mondták ők, annyi hamis fontunk van, amennyit csak akarunk. Ezek a törvénysértések azonban minden bájukat elvesztették, amikor Hoover hozzálátott, hogy visszaszorítsa a BSC tevékenységét. 1942 áprilisában szükségessé vált, hogy összehívják a nyugati félteke hírszerzési szervezeteinek tanácskozását. Stephenson szerette volna ráébreszteni Hoovert és az amerikai szolgálatok főnökeit, mivel járna, ha a továbbiakban 397

nem számíthatnának a BSC együttműködésére. Mindazonáltal az amerikaiak továbbra is állították, hogy a BSC éppoly hatékonyan manipulálja a Fehér Házat, mint a tengelyhatalmakat. Stephenson válaszul elmondta, milyen szörnyű következményekkel jár, ahányszor csak a szolgálatok egymástól függetlenül lépnek akcióba a titkos frontokon. A britek nagyon vigyáztak, hogy az ellenség meg ne tudja: lehallgatják rádióforgalmazását, még saját dél-amerikai SIS rezidenseikkel sem közölték az elfogott német adások megfejtett tartalmát, mert Bletchleyt veszélyeztette volna, ha kiszivárog valami. Az amerikaiak ezzel szemben a megfigyelt adások szövegét sokszorosítva küldték széjjel. Az amerikai külügyminisztérium saját rádiófigyelési jelentései eljuthattak például az uruguayi amerikai nagykövethez is, a hadügyminisztériuméi a kolumbiai katonai attaséhoz, a haditengerészetéi a brazíliai tengerészeti megfigyelőkhöz. Még az Associated Press hírügynökség is gyűjthette azokat az információkat, amelyek a riói amerikai nagykövetségről szivárogtak ki, s amelyek megfejtett anyagokon alapultak. Egy ízben felbukkant köztük a lehallgatott szöveg egy eredeti mondata... A kérdés ismét előtérbe került, amikor 1942 áprilisában a brazil rendőrség letartóztatott egy tucatnyi németet. Stephenson mindegyikükről tudta, hogy különböző kémhálózatok tagjai, a britek megfejtett német rádiótáviratok alapján már korábban azonosították őket. De hogy megőrizzék a titkot, és továbbra is figyelhessék az ellenség kémjeit, nem tettek semmit. Brazília mégis nyilvánvalóan kapott egy összefoglalót bizonyos BSCnyomozások eredményeiről. Stephenson egyik beosztottjának sem volt köze ehhez. A gyanú a BSC-jelentések washingtoni címzettjeire terelődött. Stephenson újra elment a Fehér Házba. Hivatkozott személyes hitelére és jó hírére, valamint arra, hogy megbízott az amerikaiak megfontoltságában. Egy ilyen incidens azonban megnehezítette a dolgát, hiszen Churchill hírszerzőfőnökeivel amúgy is állandó vitát folytatott, hogy megoszthassa információit az amerikaiakkal. FDR kénytelen volt vizsgálatot indítani, majd elismerni, hogy minden jószándéka ellenére saját brazíliai nagykövete a vétkes, aki jegyzékben követelte a német ügynökök letartóztatását. A névsort és az ügynökök fizetési jegyzékét, amelyekről a megfejtett táviratokból tudott, átadta a brazil rendőrségnek, amely a törvényszéki eljárás során hivatkozott is ezekre. Csak a szerencsén múlott, hogy Berlin nem értesült a kódjai megfejtéséről. 398

Stephenson célja az értekezleten – amelyen részt vettek a BSC, az FBI, az amerikai külügyminisztérium és a fegyveres erők képviselői – az volt, hogy begyógyítsa a sebeket, és előmozdítsa a lehető leggördülékenyebb partneri együttműködést. Bírálta Hoover csökönyös törvénytiszteletét, különösen mivel az FBI igazgatója meg akarta akadályozni, hogy tovább működjenek egyes, már leleplezett ellenséges ügynökök, akik tevékenységükkel újabbakat buktathatnak le. Hoover nem is nagyon tagadta ezt. Stephenson a bírósági felelősségre vonással mindaddig várt volna, míg csak minden támogatójukat, cinkosukat és kapcsolatukat sikerül felderíteni. Egy kolumbiai német ügynök elfogott leveléből idézett. „A német azt írta, hogy a hírközlési minisztérium elkobozta a rádióját. A levélíró hamis nevet használt, de a kolumbiai kormány előzékenyen megvizsgálta a nyilvántartást, és megállapította, hogy mindössze két németet köteleztek a rádiója beszolgáltatására. Könnyű volt megállapítani, melyik közülük az ügynök. A levélíró, jóllehet, tapasztalt hírszerző volt, baklövést követett el, mivel azonban békén hagytuk, az ő révén sikerült tudomást szereznünk egy platinaszállítmányról, amelyre égető szükség volt a német repülőgépmotorok gyújtómágneseihez. Az ügynökök a piaci ár háromszorosáttízszeresét fizették a nemesfémért, majd vagy a LATI járatain, vagy tengeri úton csempészték Lisszabonba. Újabb akciókat indíthattunk a latin-amerikai eredetű német utánpótlás meghiúsítására.” A titkolózás hátrányai nyilvánvalóvá váltak. A rendszeres távközlési hírszerzés amerikai és angol képviselőinek egyidejű washingtoni megbeszélésein is csak kevesen tudtak a BSC hadműveleteiről, s arról, milyen sok Ultra-információt kapott a Fehér Ház. „Az Egyesült Államokkal való kriptográfiai együttműködés – jegyezték fel a BSC dokumentumai – korábban szűk keretek közt, és sub rosa folytak. Ez most a hadműveleti és diplomáciai kódok terén nyíltabbá és kiterjedtebbé válhatott.” Ez az optimista megállapítás elkendőzte az amerikai titkosszolgálatok közti súrlódásokat. „Az amerikai hadügy- és haditengerészeti minisztérium közötti barátság – ismerte el diszkréten a BSC – ez idő tájt nemigen volt tapasztalható. A Haditengerészeti Kommunikációs Iroda olyan professzionista ügynökségnek tartotta magát, amely külső segítség nélkül is teljesíteni tudja kötelességét. A hadsereg rádióhadtestje, amely számolt feladatai nagyarányú és gyors növekedésével, tudatában volt saját hiányosságának, ugyanakkor ellenérzései voltak a haditengerészet nem titkolt önhittségével szemben.” 399

Végül olyan izgalmas kérdéseket vitattak meg, mint például a „rádióujjlenyomat”, amelynek alapján azonosítani lehetett az egyes rádiókezelőket. A cél a Szövetségesek rádióhírszerzési eredményeinek gördülékeny cseréje volt. Ahogy a tárgyalások előbbre jutottak, a szolgálatok küldöttei, bár nehezteltek egymásra, egyre inkább tisztelték is egymást A magas rangú tisztségviselők a BSC-t mindössze amatőr szervezetnek tartották. Mielőtt a brit Admiralitás képviselője elindult Londonból, figyelmeztették, hogy Stephenson, mivel kényes feladatát amerikai területen végzi, „korlátlan cselekvési szabadságot... és területenkívüliséget élvez”. A Rettenthetetlen kommunikációs rendszerét azonban nem lehetett eltitkolni. Ezek a csatornák állandóan és hivatalosan mind több szövetséges hírt továbbítottak. Hihetetlennek tűnt, hogy a hírszerzés szakembereinek egyik csoportja gyakran nem tudhatta, mivel foglalkozik a másik. A BSC azonban olyan időszakokban született, amikor még a létét is a legmesszebbmenőkig titkolni kellett. Kapcsolataik az amerikai ügynökségekkel alkalomszerűek voltak, melyeket hosszú, óvatos diplomáciai munka előzött meg. Ebben a helyzetben a titkosszolgálatok hagyományos brancs-szelleme csak növelte a BSC céljait övező általános értetlenséget. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy igyekeztek jó viszonyban maradni az FBI-jal és Hooverral. Amikor Hoover és Stephenson között az együttműködés jó volt, az akciók gyakran csakugyan fennakadás nélkül folytak, s ez elkerülhetetlenül kihívta a nemzeti szuverenitáson éberen őrködő néhány külügyminisztériumi tisztviselő haragját. Stephensonra minden egyes alkalommal nehéz döntés várt: ujjat húzzon-e valakivel, vagy inkább futni hagyja az igazi ellenséget. Nagy botrányt keltett a kettős ügynök, William Sebold ügye, amelynek során kiderült, hogy fontos katonai titkok jutottak a németek birtokába. Harminchárom német ügynököt állítottak amerikai bíróság elé, és az eset megszilárdította Hoover pozícióját a hírszerzésben, legalábbis így látta ezt a nagyközönség – ellentétben a külügyminisztériummal. A Királyi Légierők megkaphattak egy titkos fegyvert, Washington ugyanis zavarba jött, amikor kiderült: a nácik már kicsempészték a tervrajzait, amelyeket ők megtagadtak a britektől. Sebold Németországban született és utóbb megkapta az amerikai 400

állampolgárságot. 1939-ben a német hírszerzés kiképezte a rejtjelezésre és rejtjelfejtésre, titkos rádióadó működtetésére és a pontfényképezésre. Minderről beszámolt az amerikai hatóságoknak is. Az FBI irányításával Deisel Research Company fedőnév alatt német hírszerző központot hozott létre a manhattani 42. utcán álló Knickerbocker Buildingben, és rádióállomást működtetett a Long Island-i Centerportban. Utasították, hogy lépjen kapcsolatba más német ügynökökkel. Amikor az FBI már úgy érezte, hogy nem használhatja tovább, utasította, hogy „számolja fel az üzletet”. Amikor legközelebb felbukkant, tanúként szerepelt más német-amerikaiak elleni nyomozásokban, akik titkokat árultak el, egyebek közt Norden bombacélzó készülékét. A berendezést „az ország legjobban őrzött fegyvereként” említette a perükben nyomozó ügyész. A bírósági eljárás lefolytatását Stephenson kérte FDR-től. Kiderült, hogy a németek már 1938-ban olyan létfontosságú információtöredékekhez jutottak, hogy az eredeti pontos mását el tudták készíteni. Az azonban soha nem derült ki, sem a perben, sem később, hogy a Németországba küldött titkos rádióadásokat az angolok már több mint egy évvel korábban lehallgatták és megfejtették. Stephenson a Fehér Házban bemutatta annak bizonyítékait, hogy a Norden és Sperry navigációs és bombacélzó eszközök árulás réven már a németek kezében vannak. Három évtizeddel később kijelentette: „az elnök elrendelte, hogy a létfontosságú készülékeket az angliai légi csata idejére bocsássák a Királyi Légierők rendelkezésére. Bátor, magányos döntés volt ez, amelyről mind a mai napig senki nem tud.” Az FBI, amely Sebold rádióját használta, és továbbra is igénybe vette a német hírszerzési csatornákat, egy új pontfényképrendszer rejtélyét derítette fel. Már 1941 novemberében figyelmeztették Bermudát, hogy az elfogott levelekben mikrofényképekre bukkanhatnak. A következő hónapokban, furcsa módon épp akkor, amikor Hoover magánháborúját vívta a britekkel, huszonegy Mexikóban feladott, illetve odacímzett levélben bukkantak rá a veszedelmes pontokra. Stephenson ismét meggyőzte Hoovert, hogy nem fog sikerülni véget vetni a brit akcióknak. Nyomatékul, bár háttérben maradt, a BSC teljes erejével támogatta az FBI következő nyomozómunkáját. Mexikóban a BSC emberei rávették a helyi rendőrséget, hogy jó néhány 401

„nemkívánatos idegent” – kivétel nélkül németet – letartóztasson. Valamennyiüknek az Egyesült Államokon át kellett hazatérniük Németországba, ekképpen az FBI-nak bőven volt ideje, hogy megvizsgálja őket. A külügyminisztérium, amely kényesen ügyelt a nemzetközi jog betartására, beleegyezett, hogy bántatlanul a New York-i kikötőbe utazhassanak. Mielőtt a hajó elindult volna, kiderült, hogy az egyik német az amerikai hadiiparról készített mikrofilmeket rejteget a cipőjében. Az illetőt, Georg Nicolaust, internálták. Később több pontfényképet fedeztek fel egy Bermudán elfogott levélben. Y2983 küldte Gusecknek, Berlinbe. Amikor megvizsgálták Nicolaus mexikói folyószámláit, kiderült, hogy pénzt utaltatott át egy bizonyos Y2983-nak. Felvetődött a kérdés, nem volna-e hasznos kivallatni Nicolaust az,internálótáborban? A külügyminisztérium azonban megtartotta a mexikóiaknak adott ígéretét, miszerint Nicolaust külföldiként fogják kezelni, így aztán biztonságban tudhatta magát a szögesdrótok mögött. Az egyetlen személy, aki tudhatta, kicsoda valójában Y2983, az FBI-nál lévő ellenségeivel szemben az amerikai külügyminisztérium védelmét élvezte. Y2983 további hét, pontfényképekkel tűzdelt levelét fogták el. Az Egyesült Államok ekkorra már hadba lépett. Az amerikai katonai cenzorok nem akarták, továbbengedni a leveleket, mert senki sem ismerte a pontfényképes anyagokban alkalmazott kódokat. „Ha visszatartják őket – érvelt Stephenson –, figyelmeztetik a németeket, hogy Y2983 megfigyelés alatt áll.” Néhány levelet úgy bocsátottak útjára, hogy a pontfényképeket elmosódottá, és ezáltal így megfejthetetlenné tették. Bermuda ekkor véletlenül rábukkant egy levélre, amelyet Európában, egy mexikói postafiók címére adtak fel, s amely pontfényképes utasításokat tartalmazott. Mexikóban a SIS átkutatta az elővárosi postahivatalt, és rábukkant Joachim Ruge nevére. Az FBI kiderítette, hogy több mint két éve Honoluluban adtak föl egy levelet, amelynek írója egy bizonyos Joachim Ruge volt. Azt a levelet Clara Rugénak címezték a Berlin Wannsee-i Schaeferstrasse 22-be, és így kezdődött: „Drága anyám”. Y2983 leveleiből már kiderült, hogy szerzőjük jól ismeri Clarát a Schaeferstrasse 22-ből. Londonban régi berlini 402

címjegyzékeket vizsgáltak át, s megállapították, hogy az épület Clara Ruge panziója, akinek csakugyan van egy Joachim nevű fia. Y2983 lelepleződött. Az eredeti mexikói kémhálózat rádióüzeneteket küldött New Yorkba, hogy onnét Hamburgba játsszák át őket. A relét Sebold, a kettős ügynök működtette. Miután a Sebold-féle kapcsolat napvilágot látott, a többi már ment, mint a karikacsapás. Valamennyi fontos információt továbbították a mexikói főügyészhez, Stephenson készséges szövetségeséhez. Ennek és egy negyvenhét oldalas FBI-jelentésnek a segítségével a mexikóiak felderítették az ügyet. Az FBI viszonzásul korábbi kém jelentéseket és iratmásolatokat küldött a BSC-nek. Néhány ezek közül egy titokzatos csoportra vonatkozott, amelynek tagjai bizonyos Franco, Saunders és Fernandez voltak. Fernandez egy ismét harcba vetett német ügynök, Edgar Hilgert új fedőneve volt, aki Japánon át érkezett. Újraolvasva a régi üzeneteket, a nyomozók rájöttek, hogy az FBI rosszul fordította le az anyagokat, melyeket a kettős ügynöküktől, Seboldtól kaptak, majd megfejtettek. A kémhálózat, amelyről mindenki azt gondolta, hogy fölszámolták, továbbra is működött, csakhogy a túlélők új fedőneveket kaptak. Valójában a német ügynökök nem szűnő problémát jelentettek Mexikóban, bármit állított is Hoover reklámgépezete. – Lételeme volt a publicitás – emlékezett Herbert Rowland, a BSC munkatársa. – Stephenson mindenáron kerülte a nyilvánosságot. Az FBI fürdött a népszerűségben. Mi soha nem törődtünk vele. Az FBI a napi munkakapcsolatokban mindig nagyszerű segítőkészséget mutatott. Hoover csak akkor kezdte utasítgatni osztályvezetőit, hogy akadályozzanak bennünket, amikor látta, hogy Roosevelt elfogadta Stephenson érvelését egy független és koordinált hírszerzőügynökség létrehozása mellett. A feszültséget fokozta az ellenség vonalai mögötti második front megnyitásának követelése iránti szkepszis is, hiszen a titkos hadseregek már lekötöttek német erőket. Churchill Rooseveltnek és az oroszoknak is azt mondta, hogy egy konvencionális partraszállási kísérlet célpontja a Csatorna európai partján csak azon a néhány területen lehetséges, ahol a Királyi Légierők biztosítani tudják a légi fedezetet. Tanulmányozzák, úgymond, a több hullámban támadó csapatok partraszállásának lehetőségeit. Ez légi összecsapásokat váltana ki, amelyben látványosan megsemmisülne az ellenség európai légi fölénye, és ez további könnyebbséget jelentene az oroszok számára. Ezeket a terveket azonban, hangsúlyozta Churchill, nem 403

szabad hebehurgyán végrehajtani. – Maga a somme-i ütközet kísérteteivel viaskodik – mondta Stephenson George C. Marshall tábornoknak, az amerikai hadsereg vezérkari főnökének, amikor az hangosan furcsállta, amiért a britek késlekednek elindítani a nagyszabású európai inváziót. A Somme egyet jelentett az első világháború vérfürdőjével, és Churchill sohasem szabadult meg attól a félelmétől, hogy ismét sor kerülhet rá. – Churchill rettegett a végső összecsapástól – mondta Stephenson. – Szerette az akciót, a mozgékonyságot, a gyors hadmozdulatokat és ellenhadmozdulatokat. Egy elhamarkodott invázió azonban újabb állóháborúba és végeláthatatlan mészárlásba torkollhatott volna. A szabad világ reménykedett abban, hogy a zsarnokokat le lehet győzni véres tömegcsaták nélkül, hogy a kis hírszerzési akciók, jól megválasztott személyek ellen elkövetett merényletek s a szabotázs kikezdik majd az Európa erőd alapjait. – Akkor sem lett volna más választásunk, ha előre tudtuk volna, hogy mindez hová vezethet – mondta Stephenson. – A piszkos trükkök olyanok voltak, mint az atombomba, nem lehet őket meg nem történtté tenni. A passzív rezisztencia Gandhit segíti a britekkel szemben. A titkos hadviselés története a folyamatos eszkaláció, a szélsőséges akciók története. A legnagyobb szabású titkos akció, a Jubileum drámai módon igazolta ezt az álláspontot. Az angolok kénytelenek voltak végrehajtani, hogy meggyőzzék szövetségeseiket és az ellenséget, hogy a Csatorna túlpartján még nem lehet megnyitni a második frontot. A Jubileum szándékos áldozat volt azért, hogy sokkal több életet mentsenek meg, ha majd végre elkövetkezik a félelmetes D-nap. A hírszerzés vezetői éltek a lehetőséggel és a Jubileumot tizenhat különböző akció fedezésére használták fel. Az X táborban folyó előkészületekben vállvetve vettek részt amerikaiak és egy zsidó menekült, aki önként döntött úgy, hogy visszatér az európai rémségek közé. Olyan küldetésre jelölték ki, amelynek sikerében senki sem reménykedett.

404

41. A Jubileum hadműveleteknek az volt a célja, hogy jelezze a nácizmus rabszolgáinak: közel a szabadulás. Bár úgy tűnt, kudarcot vallottak vele, a Jubileum félrevezette az ellenséget a második front megnyitását illetően. A kanadai katonák, akiket a következmények a legjobban sújtották, azt hitték, jóvátehetetlen hiba történt. Peretz Rose őrmester politikai és katonai célokat szolgáló klasszikus gerillahadműveletnek tekintette. A sok rejtély egyike, amelyet a Jubileumnak meg kellett oldania, ez volt: mennyire hatékony a német radar? A válasz egy részével Rose, a zsidó ügynökség titkos hadseregének hírközlési szakértője szolgált. Peretz Németországban született, s egy elfogott német rádiólehallgató specialista kihallgatása után arra a következtetésre jutott, hogy a németek az Európa erőd nyugati fala mentén telepítették legtávolabbi radaregységeiket. Ezek közül a legkorszerűbb a francia Dieppe kikötőjénél, a csatorna túlpartján Newhaventől hetven mérföldnyire működött. A Newhaven-Dieppe átkelőhely a háború előtti Európa népszerű turistaútja volt; most lehetőség nyílt arra. hogy meggyőzzék a németeket: itt kerül sor a szövetséges invázióra. Két angol radarszakértőt vittek speciális kiképzésre az X táborba. Bemutatták őket az FBI emberének, aki elkísérte őket, hogy kifürkésszék a dieppe-i ellenséges radart. Az amerikai ügynök feladata volt, hogy végezzen velük, ha fennáll a veszélye, hogy fogságba esnek. Rose őrmesternek, miután a két brit tudós megszerezte a berendezés legfontosabb részeit, meg kellett semmisítenie az ellenséges radart. A triót légi fedezettel, egy 230 hajóból álló tarka flotta, 16000 katona, tengerész és pilóta támogatásával készültek elindítani. Bizonyosnak tűnt, hogy sokakat lemészárolnak a meggondolatlan és félresikerült vállalkozás során, amelyet az ellenség Európa elleni inváziós kísérletnek vél majd. Habár a támadás igazi célja titokban maradt, jóval később Churchill ezt írta: „Dieppe-nek megvan a saját helye a háború történetében, és a szörnyű veszteséglista ellenére sem volt kudarc.” Lord Louis Mountbatten, aki akkor a vízen, szárazföldön és levegőben folyó hadműveletek parancsnoka volt, harminckét évvel később feltárta: „Dieppe az egész második világháború egyik legfontosabb hadművelete volt... ez volt a Nagy Rászedés.” 405

Maga Rose is – aki öregkorában egy Haifa környéki izraeli településre vonult vissza – csak ennyit árult el: Az igazi okot senkinek sem mondták meg. A fedőnév Stephenson, Chaim Weizmann és más zsidó vezetők megbeszélésén vetődött fel. Weizmann, mint természettudós, olyan ügyekben volt kapcsolatban a németekkel, mint az atombomba és hasonlók. Tiszteltem őt, mert a zsidó nemzeti állam megteremtésén munkálkodott. Valamiképpen szóba jöttek a bibliai zsidó hagyományok. Ha Hitlert egyszer elpusztítjuk, és Európa felszabadul, mondta, az olyan lesz, mint a Biblia megjósolta korszak, amelyben a rabszolgák újra szabadok lesznek, és az ország ismét jogos tulajdonosainak birtokába kerül. Ezt a korszakot nevezi a zsidó hagyomány Jubileumnak. Az FBI, amely azt tervezte, hogy külföldi hírszerzési akciókra küldendő nők és férfiak kiképzése céljából hasonló létesítményeket állít fel az Egyesült Államokban, elküldte ügynökeit az X táborba. Irányítását 1942-ben Bill Donovan új szervezete, az OSS vette át. James Callaghan, aki korábban az FBI ügynöke volt, és most Donovannak dolgozott, gyakorlatilag kanadainak tekintette magát. Szülei csakugyan a michigani határ túloldalán, az ontariói Windsorban látták meg a napvilágot. Szorosan együttműködött a Kanadai Hegyirendőrséggel, hogy elhárítsák a bürokratikus akadályokat, amikor Stephenson embereket, valamint berendezéseket szállított Kanadából New Yorkba és vissza. Kiváló fegyverforgató, harmincéves, érett férfi volt, aki megszokta, hogy önállóan cselekedjék. Áprilisban kapcsolódott be a torontói rendőrség munkájába, az X tábor újoncainak kiképzését ellenőrizte. Egyesek közülük azt a feladatot kapták, hogy bizonyos célpontok ellen „támadást intézzenek” a városban, és kijátsszák a rendőrség „őrszemeit”, akik német őrök és elhárítók szerepét játszották. Egyikük sem tudta, hogy német titkok ellopásának főpróbája folyik. Ugyanebben az áprilisban a francia ellenállás tizenkét vezetőjét vitték a Gestapo dieppe-i főhadiszállására. A BSC New York-i kutató és elemző részlegén az egyik német politikai menekült egy Hitler elleni katonai lázadás lehetőségéről tanácskozott Allen Dullesszel. A kilátások rosszak, mondta, kivéve, ha sikerül kapcsolatba lépni bizonyos német tisztekkel. Túl veszélyes volna, ha egy német születésű ügynök a szokványos utakon akarna visszajutni a Vaterlandba. A 406

Németországba irányuló vasúti, közúti és légi útvonalakat túl gondosan ellenőrzik ehhez. Az ejtőernyős ugrás ugyancsak veszélyes, és ha a földet érő ügynököt elfogják, veszélyezteti azokat is, akiknek a német hadseregben érdekük fűződik Hitler elpusztításához. Az egyetlen lehetőség a partraszállás volt, valahol, színlelt támadás fedezetével. A Baker Street információkat gyűjtött a Dieppe környékén állomásozó német csapatok harcértékéről és létszámáról. Fiatal lányok keresték fel Anglia-szerte mindazokat, akik a háború előtt Franciaországban jártak. Bekopogtak az ajtókon, és megkérdezték a meglepett házigazdáktól, készítettek-e fényképeket annak idején a turistalátványosságokról. Egy tengerparton gyerekekkel hancúrozó apa vagy anya képe lehetővé tette, hogy megbecsüljék a part lejtésszögét, a kavicsok sűrűségéből megállapítható volt, vajon elbírja-e a talaj egy tank súlyát. Bletchley Parktól nem messze, a buckinghamshire-i Danesfield Hallban egy fiatal repülőszázados, Douglas Kendall légi felvételekről készült elemzéseket nézett át. A képeket Spitfireok készítették, amelyekből kiszerelték a géppuskákat, és fényképezőgépeket épitettek be a helyükre. A hírszerzés bédekkert állított össze – a turisták egy új, felfegyverzett válfaja számára. A támadás gondolata 1942 elején vetődött fel, s ekkor még csak kisszámú hírszerzési célt tűztek ki. Április óta az amerikai flotta figyelemre méltó rugalmassággal szedte össze magát a Pearl Harbor-i csapás után. A történelemben először indítottak szárazföldi hadműveletekre tervezett bombázókat repülő-hordozó fedélzetéről. Megbombázták Tokiót, amivel tanújelét adták az amerikai harci szellemnek, s amitől a britek hirtelen bátortalannak és lassúnak érezték magukat. Churchill, légitámadások sorát rendelte el az ellenséges partok ellen, de semmi sem mutatta, hogy készülnének a nagyszabású támadásra, amellyel sok amerikai szerint csökkenthették volna az Oroszországra nehezedő német nyomást. Anglia számára 1942 első hat hónapja volt a legsúlyosabb időszak. A Királyi Haditengerészet elmulasztotta közölni a kitűnően szervezett konvojokkal kapcsolatban szerzett kedvező tapasztalatait, így azokból az amerikai flotta sem profitálhatott. – Nyomorúságosan felkészületlenek voltunk, anyagilag és lelkileg egyaránt – jellemezte a helyzetet Samuel Eliot Morison amerikai flottatörténész. Ezt az atlanti-óceáni szituációra értette, a Csendes-óceánon ugyanis az amerikaiak hatalmas erőket sorakoztattak fel. Ha az angolok Európával kapcsolatban haboznak, még mindig átválthattak saját Japán Mindenekfölött politikájukra. 407

Dieppe mindinkább a Nagy Rászedés alakját öltötte. Franciaországnak minden kapcsolata megszűnt tengerentúli területeivel, pontosan úgy, ahogyan a brit diplomácia akarta. Párizs elestéig amerikai diplomaták voltak London itteni szemei és fülei, akik az információkat Washingtonba továbbították és London, Stephenson útján, innét kapta meg azokat. A Donovan vezette amerikai hírszerzési szakemberek már hat hónappal Pearl Harbor előtt nekiláttak, hogy előkészítsék az angol-amerikai erők francia-észak-afrikai partraszállását, a Fáklyát, s folytatták 1942 késő tavaszáig. Most azonban a főnökök azonnali, közvetlen támadást akartak Franciaország ellen. A magas szintű stratégiai megbeszélés, amelyre 1942 júniusában Washingtonban Roosevelt katonai tanácsadói és Mountbatten brit főparancsnok közt került sor, ezt az ellentmondást állította a középpontba. – az egész háború során ez volt a legfontosabb feladatom – mondta később Mountbatten. – Rá kellett beszélnem Roosevelt vezérkari főnökeit, hogy teljes stratégiánkat átgondoljuk. – A lord azzal a kellemetlen hírrel érkezett, hogy az angolok nem hiszik, hogy a Franciaország elleni frontális támadás az idén, vagy akár jövőre is lehetséges lenne. Minden erőfeszítést a Fáklyára kell összpontosítani. A Fáklya előjátékának a Jubileumot, a dieppe-i támadást szánták. Az angolok még Admiralitásuk első lordjának sem beszéltek a dieppe-i tervről, s biztonsági okokból nem is tették, míg csak le nem zajlott. Dieppe jelentősége napról napra nőtt. Roosevelt elnök tudta ezt, de nem volt abban a helyzetben, hogy saját vezetőivel beszéljen egy olyan brit titkos hadműveletről, amelyről még a közvetlenül nem érdekelt angol vezetők sem tudtak. – Mountbatten rászedte az elnököt – hangzott Henry Simson amerikai hadügyminiszter verdiktje, amikor kiderült, hogy a nagy inváziót elnapolták. A vezérkari főnökök osztották a miniszter felháborodását. Roosevelt ismét kitolta a Fáklya időpontját, nyilván mert VI. György király pergő nyelvű, negyvenéves unokatestvére rábeszélte erre. Lord Mountbatten persze jóval több volt, mint egyszerűen a király 408

unokatestvére. Két éve harcolt a tengereken, és egyre magasabb rangokat kapott a Királyi Haditengerészetnél, amely egyébként senki szárazföldi patkány rokonaira nem volt tekintettel. Mindenesetre ijesztő volt, mennyire nem tudtak semmit a britek helyzetéről Washingtonban. Ez részben Anglia saját hibája volt – túl sok helyen túl sok mindent akart tenni, de nem érezte, hogy minderről bárkinek magyarázattal tartoznék. Stephenson Londonba repült, hogy megtárgyalja Churchill-lel ezt a veszélyes helyzetet. Másnap reggel már a miniszterelnök ágya szélén ült. Churchill elmondta, bajai vannak az oroszokkal. Molotov szovjet külügyminiszter felmutatta az angol miniszterelnök egy közleményének publikálatlan fogalmazványát, mely szerint: „teljes az egyetértés abban, hogy 1942-ben meg kell nyitni a második frontot Európában”. Churchillt szaván fogták saját könnyelmű ígérete miatt. Az oroszok a vázlatot Churchill hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozták. Most vagy állnia kellett a szavát, vagy kiadnia egy ellentétes értelmű nyilatkozatot, aminek viszont az ellenség örülne. A miniszterelnök emlékeztetőt küldött Molotovnak, amelyben kijelentette, hogy habár folynak a Csatornán való augusztusiszeptemberi átkelés előkészületei, a hadművelet volumenét korlátozza, hogy nincs elég vízi szállítójármű. „... Sem az oroszok ügyét nem vinné előre, sem a Szövetségesekét mint olyanokét – jelentette ki Churchill határozottan –, ha mindenáron hajóra szállnánk, hogy végrehajtsunk egy hadműveletet, amely bizonyosan katasztrófával végződnék...” Mi sarkallta Churchillt erre a nyilatkozatra? Úgy tervezték, hogy a Jubileum, mintegy az ő figyelmeztetéseit igazolva, kudarccal végződik. S valóban, a vállalkozás bírálói utóbb a bejelentést ama brit szándék bizonyítékának tekintették, hogy arra az évre elhárítsák a második front megnyitására vonatkozó orosz követeléseket. Churchillnek jó oka volt, hogy meggyőzze az oroszokat: egy 1942-es invázió öngyilkosság lenne. Meg kívánta előzni, hogy Oroszország faképnél hagyja szövetségeseit. Az Ultra és a többi bletchleyi kódfejtő csoportok észlelték, hogy Oroszország egy tárgyalásos béke lehetőségével kacérkodik. A németek elhúzták a mézesmadzagot Sztálin orra előtt. Ha az oroszok beleegyeznek a fegyverszünetbe, a németek beérik az eddig meghódított területekkel. Ha az oroszok úgy vélik, az angolok és amerikaiak abban reménykednek, hogy Sztálin és Hitler elpusztítják egymást, s ezért késik a második front megnyitása, könnyen lehet, hogy bedőlnek a német 409

csábításnak. Churchill félelmei a legmesszebbmenőkig beigazolódtak, amikor nem sokkal később az Ultra Molotovnak egy addig példa nélkül álló útjáról számolt be. A népbiztos 1943 júniusában kétszáz mérföldnyi mélységben beutazott a németek megszállta területre, hogy megvitassa egy különbéke lehetőségeit a nácikkal. E megdöbbentő epizód hivatalosan sohasem került nyilvánosságra.[25] 1942 közepén, amikor már nyilvánvalóak voltak a bizalmatlanság jelei, Stephenson közölte Churchill-lel: úgy véli, itt az ideje, hogy közvetlen tárgyalásokat folytasson az elnökkel. A miniszterelnök a maga mogorva módján örült a cselekvés lehetőségének, és beleegyezett, hogy elmenjen Washingtonba. A háborús kabinet nyomott hangulatban ülésezett június 15én, miután a németek felújították offenzívájukat Oroszországban, s Erwin Rommel egyidejűleg sorozatban aratta győzelmeit Észak-Afrikában. Európában egyre nagyobb méreteket öltött a Heydrich megölése miatti megtorlás. Churchillnek jelentették, hogy a németek gyerekeket küldenek koncentrációs táborokba, hogy kísérleteket hajtsanak végre rajtuk. Június 17-én Churchill feljegyzést írt a királynak: „Sir, kérem Fenséged kegyes engedelmét, hogy azt tanácsolhassam: ha mostani utamon meghalnék, Mr. Anthony Edent bízza meg a kormányalakítással...” Egy hidroplán pilótafülkéjében utazott, kezeslábast és fekete Homburgkalapot viselt, amelyet hátratolt homlokán. Keze aranygombos bambuszbotján nyugodott. Stephenson előrerepült, vitte magával a titkos atombomba kifejlesztésére és a dieppe-i támadásra vonatkozó dokumentumok másolatát. Churchill a következő napokban a tárgyalások során, amelyeket Roosevelttel egy Hyde Park-i apró, fülledt levegőjű szobában, vagy az elnök fehér házbeli rezidenciáján folytattak, levertnek látszott. „Arcát komor árnyékok felhőzték be, kezeslábasában még roskadtabbnak tűnt – jegyezte fel egyik légimarsallja. – Mr. Roosevelt ugyancsak ziláltnak mutatkozott.” Úgy tűnt, egyikük sem foglalkozik túlságosan a létfontosságú szervezési kérdésekkel. Nem csoda, hogy így volt, az elnök ugyanis június 21-én átadott a miniszterelnöknek egy rózsaszín cédulát, amelyen ez állt: „Tobruk elesett”. Tobruk eleste a lehető legnagyobb szerencsétlenség volt. A tengeri 410

kikötőnek szimbolikus jelentősége volt a Kairó körül kavargó nagy sivatagi csaták során. A németek előrenyomultak a Krím-félszigeten, hogy közelebb kerüljenek a Közép-Keleten operáló Rommel Afrika hadtestéhez. Angliából a Dél-Afrikát megkerülő hosszú úton vitték a sürgős erősítést. Tobruk tragikus bukásában – bár ezt nem kürtölték ki – akaratlanul is segített Rommelnek Bonner Fellers ezredes, a kairói amerikai katonai attasé. Fellers a britek minden egyes hadmozdulátát rádión jelentette Washingtonba, s mivel a németek megfejtették a külügyminisztérium által is használt kódját: Berlinbe is... Rommel tábornoknak minden reggelijéhez mellékeltek egy tömör összefoglalót ellenfelei terveiről, egységeik elhelyezkedéséről és erejéről, a katonák hangulatáról. 1942 januárja óta Rommelnek minden információ a rendelkezésére állt, hogy megfordítsa a hadiszerencsét. Az előző évben az Afrika Korpsot visszavetették, de január 21-én olyan rugalmassággal indított ellentámadást, hogy az angolok tizenhét napig vonultak vissza előle. Churchill porig volt sújtva: úgy tűnt, a Sivatagi Róka előre tudja az angolok minden hadmozdulatát. 1942 májusára elérte az utánpótlásától elvágott Tobrukot, és önbizalmát csak növelte, hogy sok mindenről előre tudott. Tobruk előzőleg már túlélt egy 230 napos ostromot, és kemény diónak tűnt. Valójában azonban rossz volt a helyzete, olyan okokból, amelyeket Rommelnek nem volt szabad megtudnia. Az ellenséges rádióforgalmazás elemzői arra a következtetésre jutottak, hogy Rommelt a kairói brit táborból származó információk juttatják előnyhöz. Rommel lendületét azonban megakaszthatta, ha elvágják üzemanyagutánpótlását, amelynek konvojokon kellett átkelnie a Földközi-tengeren. Ezeket pedig megtámadhatták Málta tengeri bástyájáról... Egyedül Málta lassíthatta Rommel előrenyomulását, így a szigetet újra és újra támadták a Tengely bombázói és tengeralattjárói, megpróbálva megakadályozni, hogy az angol hajók utánpótlást szállítsanak oda. Június 12-én és 13-án nagyszabású angol hadművelet indult, amellyel a tengelyhatalmak támadásainak akartak gátat vetni. Ejtőernyősök és csapásmérő erők készültek működésképtelenné tenni kilenc Tengely-bázist, melyekről rendszeresen támadásokat indítottak Málta ellen. 11-én Fellers ezredes megkapta, majd a lehető legjóhiszeműbben, a külügyi kóddal rejtjelezve továbbította a részleteket az Egyiptomi Távíró Társaság útján. E részletek néhány óra múlva ellenséges kézben voltak. A brit szabotázs-csoportokat és a csapásmérő erőket a németek tárt karokkal várták. A Tengely bombázói, amelyeknek ekkorra már el kellett volna pusztulniuk, másnap egy angol 411

utánpótlást szállító konvojt támadtak meg. A hajók olyan súlyosan megsérültek, hogy vissza kellett fordulniuk. Hónapokig egyetlen ilyen hajócsoport sem jutott el Afrika északi partjaira. Az angolok a kiszivárogtatás forrását keresve eljutottak a kairói amerikai katonai attaséhoz, aki a külügyminisztériumi kódok megfejlhetetlenségére hagyatkozott. Churchill elkeseredett, amikor az amerikaiak bírálták Angliát, amely már három éve állhatatosán harcolt a földkerekség minden pontján. Még nem derült ki a kairói kiszivárogtatás, amikor egy alkalommal egy újabb, a sivatagban elszenvedett vereségről számoltak be neki. Felfortyant: „Egy dolog a vereség és megint más a gyalázat.” Most úgy tűnt, némi gyalázatban részük van az amerikaiaknak is, és Churchill ki is használta ezt az előnyt. Tankokat és önjáró lövegeket kért az észak-afrikai brit erők számára. Rákényszerítette Rooseveltet, hogy ismét beleegyezzék az észak-afrikai partraszállásba, a Fáklyába. Feltárta a póttervet, amely lehetővé tette a Csatornán keresztül indított invázió elhalasztását. Az inga átlendült az irreguláris hadműveletek oldalára. A Jubileumnak titkos céljai voltak. Bevallott célkitűzéseit a reguláris erők vezetői kisszerűnek és bátortalannak ítélték. Amikor Ernest King, az amerikai haditengerészeti vezérkari főnök meghallotta a célokat, így szólt: ,,Semmit a világon nem adok az angoloknak, amíg csatahajóim vissza nem jutnak a Csendes-óceánra.” A Jubileum főpróbáját július elején hajtották végre. Stephenson felajánlotta, hogy ő is visszarepül Churchill-lel, és javasolta, hogy vigyék magukkal Bill Donovant is. ,,Jó volna – írta –, ha Donovan néhány embere csatlakozna az akcióhoz, hadd mondják el otthon, miről is van szó valójában.” Roosevelt éppen most rendelte el a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (Office of Strategic Services, OSS) felállítását, amit annak idején először Stephenson ajánlott. Ilyen esetleges módon jött létre a Központi Hírszerzőügynökség, a CIA (Central Intelligence Agency) elődje. Az angolok a kairói kiszivárogtatást június 13-án, az elnöki rendelet kiadásának, napján fedezték fel, ami még inkább kiemelte az összehangolt titkos tevékenység szükségességét. 412

Július 7-én Donovan és Stephenson szemtanúi voltak, ahogyan a németek megsemmisítették az atlanti fal erejének kipuhatolására küldött angol flottaegységeket. A kicsiny köteléket a német légi felderítés észrevette, még mielőtt útra kelt volna, s az erre következő bombázás nyomán a támadást le kellett állítani. Mély levertség szállta meg a vadászcsoportokat – Churchill rendelkezésére így nevezték azt az újonnan létrehozott erőt, amelyet az ellenség elleni megtorlások céljára hoztak létre. Vezetőik a bombaverte londoni Richmond Terrace-nál levő nem hivatalos főhadiszállásukon találkoztak. „Úgy érezték, meg van kötve a kezük – jegyezte fel később Donovan. – Szó szerint vadászok voltak, égtek a tettvágytól. Álltak a sivár, romos házban, mindannyian válogatott harcedzett fiatal férfiak, és emésztődtek tehetetlenségükben.” A Nagy Rászedés egy nagyobbacska partraszállási kísérlet része volt, a németek pedig demonstrálhatták, hogy az angolok mennyire nincsenek felkészülve bármiféle támadásra. A miniszterelnök Franciaország összeomlása után közzétett egy kihívó rendelkezést és most nem táncolhatott vissza. „Az ellenséges partokat önálló, jól felszerelt, különlegesen kiképzett vadászcsapatoknak kell rettegésben tartani.” Előre látta, hogy az ilyesfajta támadások során sok tapasztalatot gyűjthetnek a végső invázióhoz, s az ő rendelkezése nyomán jött létre az Egyesített Hadműveletek Parancsnoksága, amelyet Lord Mountbatten irányított. A lord azt a különleges feladatot kapta, hogy „alakítsa ki a partraszállás módszereit, továbbá tervezze és szervezze meg a szükséges eszközöket és kellékeket”. Az eszközöket és kellékeket Angliában találták fel, tömegtermelésük azonban az amerikaiak feladata lett. Az amerikaiaknak, amíg a britek elszántságának bizonyítékait nem látták, nem volt kedvük fegyvert szállítani. Július közepén Roosevelt Londonba küldte King tengernagyot, és George Marshallt, a hadsereg vezérkari főnökét, hogy kicsikarják ezeket Churchilltől. Lényegében még mindig ragaszkodtak egy, a Csatornán át végrehajtandó invázióhoz. Churchill húzta az időt. Két héttel később gyülekezni kezdtek a Jubileum erői. Augusztus 12-én Moszkvába repült, ahol végighallgatta, hogyan csepüli Sztálin a britek katonai képességeit. A diktátor nem nézett Churchillre, s nem látta, hogy annak arca egyre komorabb kifejezést ölt. Sztálin nyájasan 413

és megfontoltan beszélt. Churchill hirtelen öklével az asztalra vágott, és ötperces szóözönt zúdított a szovjet vezetőre. „Nem értem, mit mond ön – szakította félbe Sztálin –, de istenemre, tetszik a lelkesedése.” Egy Stephensonnak New Yorkba küldött üzenet az alábbi következtetést tartalmazta: ,,Azt hiszem, a Népbiztosok Tanácsa, ellentétben Sztálinnal, nem értesült az általam hozott hírekről. Szíve mélyén, már ha van neki, Sztálin tudja, hogy igazunk van.” Churchill kijelentette, hogy az angolok bátorságával semmi baj, annál inkább van a Franciaországban most megnyitandó második fronttal. Egy héttel később a Jubileum őt igazolta. Rose őrmester, a Zsidó Ügynökség pufók szakértője a kanadai X táborból átrepült az angliai Sussex grófságba, ahol kanadai csapatok álltak készenlétben, állítólag azért, hogy egy invázió esetén az országnak ezt a részét védjék. Valójában a Jubileumra készültek. Rose-t elkísérte Jim Callaghan, az FBI volt ügynöke. Mindketten reguláris egységekhez kaptak beosztást, nehogy feltűnjenek valakinek. A két radarszakértő, aki velük együtt ugyancsak Dieppe-be készült, az utolsó napokban domborzati térképeket tanulmányozott és feladata elvégzésének menetrendjét dolgozta ki. Titokban egy kanadai tábori csendőr őrmestert rendeltek Callaghan mellé, úgymond, a tudósok testőréül. Valójában az volt a feladata, hogy mindkettőjükkel végezzen, ha Callaghannak nem sikerül megakadályozni a fogságba esésüket. A Baker Street-i Szabadcsapat egy teamjének embereit elküldték a kanadaiakhoz – minden egységhez egyet-egyet. Előzőleg jól eszükbe vésték annak a Gestapo-börtönnek a részleteit, ahol a francia ellenállás vezetőit őrizték. Magukkal vittek egy, a Phantom kódnevet viselő speciális hullámhosszon működő új rádiótelefont is. Átjátszóállomásként egy új, nagyméretű, hordozható adót kaptak. Mindezt Donovan könyörögte ki az Egyesült Államok hadseregétől, s hogy ezzel se veszélyeztesse az expedíciót, azt mondta, a saját embereinek van rájuk szüksége. Csakugyan ott volt megfigyelőként két OSS-es, akik időnként csatlakoztak egy amerikai egységhez – ma ez a híres 1. Amerikai Ranger zászlóalj –, amely a Skótfelföldön gyakorlatozott. Ezek voltak az első rangerek, akik brit kommandóskiképzést kaptak, s közülük is kiválasztottak hat tisztet és 414

negyvennégy közlegényt. Augusztus 18-án, kedden délelőtt tíz órakor kurta üzenet futott végig DélAnglián: „A műsor megkezdődött – Most!” Southamptontól Newhavenig a katonai táborokban és behajózási körletekben sok ezer ember kezdett sürögni-forogni. Hat órával később az utolsó zászlóalj is a fedélzeten volt, s az utolsó hajó feljáróját is felhúzták. A háború kitörése óta a Csatornán átkelő első brit hajóhad a sötétség leple alatt készült elindulni. A számok impozánsak voltak: a munka dandárját 5000 kitűnő kanadai harcos végzi majd, tízezer pilóta és tengerész támogatja őket hajóikról és repülőgépeikről. Mindkét irányból külön kommandók intéznek támadást a parton a fő cél, Dieppe ellen. Az „inváziós flotta” azonban könnyű fegyverzetű, kis hajókból állt: volt köztük négy folyami hadihajó és egy hétszáz tonnás naszád, négyhüvelykes ágyúval. A 237 átkelő jármű közül néhány ellenséges torpedónaszádokkal találkozott. Amikor szerdán korán reggel az első katonák és harckocsik elérték a tengerpartot, a németek már várták őket. A hajókat elhagyó kanadaiak háromnegyedét azonnal megölték. A támadásról szóló első hivatalos értékelések szerint az akció sikeres volt, mert megmutatta az Európa erődbe vezető utat, azaz „a győzelem értékes titkát”. Ez az eszme később ebben a tömör kijelentésben fogalmazódott meg: „Ha nincs a támadás – nem kerül sor az invázióra”, azaz a csaknem két évvel későbbi D-napot a Jubileum alapján tervezték meg, s másképpen meg sem tervezhették volna. Mindez igaz is volt. Az amerikai hírszerzés vezetői láthatták a nem megfelelő erők bevetésének és a sietős rögtönzésnek a következményeit. Azok az amerikai rangerek, akik látták a mészárlást, így foglalták össze a kudarc okait: „Hiányos felszereltség”. Egy levél, amelyet postagalambbal küldtek el az egyik hajóról, megerősítette ezt. Az 1. Kanadai Hadtestnek Őfelsége Fernie hajójáról 1942. augusztus 19.

415

Most rögzítjük a megfigyeléseket, mert később esetleg nem lesz rá mód. Az idő előtti tengeri összecsapás megfosztott bennünket a meglepetésszerű támadás lehetőségétől. Ami az ellenség erőit illeti: úgy tűnik, erősítést kaptak. A tisztek egybehangzó véleménye szerint... a későbbi vízi és szárazföldi hadműveletekhez bombázók tömeges bevetésére lesz szükség. Úgy tűnt, a katonák nagyszerűen harcoltak – a rádióadásokban nem volt jele a pániknak... a veszteségeket fényjelekkel közlik. Sajnos, kudarcot vallottunk... A dieppe-i támadás csaknem minden túlélője szintén kudarcnak tekintette az akciót. Nem volt könnyű elrendelni, hogy csak ezt mondják – annak ellenére, hogy a hadművelet félelmetes, de különleges sikerrel járt. Az iowai Frank Koons például annak tekintette. Ő volt a második világháború első amerikai katonája, aki megölt egy németet, és bátorságáért megkapta a Brit Katonai Érdemrendet. Szuronyt szegezve szállt partra a 4. Kommandóval, amelynek parancsnoka a skót Fraser-klán feje, lord Lovat volt. A hórihorgas lord kordbársony nadrágot és kötött pulóvert viselt, sovány arcát, akárcsak többi kétszázötven embere, csizmaboksszal feketítette be. Koons egyike volt a hat amerikai rangernek, akiket vaksötétben vetettek be Dieppe közelében, a félelmetes Hess-üteg közelében, amely egy magas, és látszólag megmászhatatlan sziklafal tetejéről tüzelt. A visszavonuló partra szálló erőket lőni kezdték egy német kíserődből... a kommandó óraműpontossággal akcióba lépett. Egy csoportjuk kézigránátokkal rohamozta meg a bunkert. Egy másik vasmacskákkal hágcsókat rögzített a sziklafalra, majd felkapaszkodott. A partszakasz felső végénél levő vízmosást a németek elaknásították. Lord Lovat lámpával a kezében, a németek saját maguk számára letűzött cövekeit keresve vezette át embereit az aknamezőn. A bangalorei ezred robbantómesterei odakúsztak a Hess-üteget körülvevő drótsövény elé, hogy utat nyissanak rajta és várták, hogy néhány másodperc múltán lecsapjanak az Anglia felől érkező, tompán dübörgő Hawker Hurricane-ok. Koons látta, ahogyan egy házból, amelyben félhomály derengett, kilép egy német őr. Felemelte fegyverét, lőtt, és négy másik rangerrel együtt berontott a házba. Fölverekedték magukat a tetőre, és madártávlatból, ahogyan a hajnal fénye bevilágította Franciaország e békés zugát, láthatták az ütegek 416

fedezékeit. Az üteg körül lapuló kommandósok feltűzték szuronyaikat. Hurricane-ok bukkantak elő a szürkületből, gépágyúik tüzet okádtak. Kilőtték rakétáikat is, és néhány másodperc múlva nyomuk sem volt. Koons egy vadászkürt hangját hallotta, Lovat így adott jelt a szuronyrohamra. Kétszázötven métert kellett megtenniük a betonfedezékekből tüzelő ellenséges géppuskák golyózáporában. Átugráltak a drótkerítésen nyitott réseken. Néhányuk elesett, s a többiek a testükön át rohantak tovább. A drót túloldalán egy csizmás német tiszttel találták szembe magukat, aki egy földön fekvő, sebesült kommandós fején taposott. Szuronyaik és rohamkéseik karokat, lábakat, zsigereket, torkokat vágtak át... A hatalmas ágyúkat kezelő 112 németből mindössze négy maradt életben. A többi kommandós, végig a part mentén, hasonló támadásokat hajtott végre. Egyeseknek, mint például Lovatnak, kettős feladatuk volt: meg kellett osztaniuk az ellenség védelmét, és elterelni a figyelmet az akcióban levő hírszerzőkről. Az utóbbiak számára a hadművelet ugyancsak sikeres volt. Rose és Callaghan elérték a kikötő fölötti nagy rádiófigyelő állomást, együtt a két radarkutatóval és a kanadai tábori csendőr őrmesterrel. Dieppe utcáira kanadai tankok törtek be. – Csak a jó isten tudja, hogy kerültem oda. – mondta később Callaghan. Figyelte a Phantom-készüléket, és tudta, hogy a támadó derékhad megrekedt, és haláltusáját vívta a fő partraszállási körzetben. Nem volt más fegyvere, csak egy pisztolya, arra az esetre, ha a tudósokat a fogságba esés veszélye fenyegetné. Nála volt viszont az egyetlen nagyon nagy frekvenciájú rádiótelefon, amely a csoportot összekötötte a Baker Streettel, egy nagy amerikai Motorola segítségével, amely a legmodernebb létező rádiókészülék volt, és ezekben az órákban egy part mellett várakozó hajó fedélzetén működött. – Hála Watson-Watt eligazításának, célpontunk nyitott könyv volt a számunkra – mondta Rose. A radar feltalálója maga is szeretett volna részt venni a támadásban. Két beosztottja előtt ott haladt Callaghan két kollégája az X táborból. Rajtaütöttek az őrökön, késsel és vékony rézdróttal elvágták a torkukat. Rose odaugrott a kis barakkhoz, amelyben a radar irányítóközpontját sejtette. Közben az egyik tudós elkúszott a tengerpartot ellenőrző nagy 417

radarállomás felé. Jack Nissenthallnak hívták, őrmesteri rangban ideiglenesen a Királyi Légierőkhöz vezényelték. A feladatra azért választották ki, mert nemcsak kitűnő harcos volt, de tudta azt is, mit kell néznie egy ellenséges radarállomás belsejében. Egy zsidó szabó fia volt, aki Lengyelországból menekült Londonba. Nissenthall őrmestert a délsaskatchewani ezred kilenc mesterlövésze kísérte. Az volt a feladata, hogy próbálja kifürkészni, rendelkeznek-e a németek az angolok „fekete varázsdobozának”, a vákuum-elektroncsőnek a megfelelőjével, amely jóval sokoldalúbbá tette a radart. A kanadaiaknak ugyancsak az volt a feladata, hogy megöljék Nissenthallt, ha úgy tűnik, élve fogságba kerülhet. Nissenthall úgy találta, hogy a német radar védelmi létesítményein lehetetlen átjutnia... Éppen valamilyen befelé vezető utat keresett, amikor felbukkantak az első Hurricane-ok. A Királyi Légierő azért bombázott, hogy a németek ne vegyék észre, hogy az ellenség szemügyre veszi radarjukat, és fontos berendezéseket rabol el tőlük. Nissenthall összeszedte magát a légi csapás után, majd elvágta az állomást a dieppe-i központtal összekötő kábeleket. Ha a radar ismét működésbe lép, a németeknek rádión kell majd információkat továbbítaniuk, a Csatorna túloldalán pedig angol megfigyelőállomások elfogják adásaikat, és a többi tudós összevetheti a német radar adatait az angolokéval. Ezen a módon megállapíthatták, hol tart az ellenséges kutatás.[26] A város másik felén a Speciális Hadműveletek Igazgatóságának emberei behatoltak a helyi börtönbe, amelyet a Gestapo vallatóközponttá alakított, s amelyben francia ellenállási vezetőket őrzött. Három náci egyenruhába öltözött szudétanémet rázott kezet a Baker Streetiekkel, majd eltűntek az épületben, így aztán a Szabadcsapat embereinek agyon sem kellett lőniük őket... Lord Lovatnak, aki precízen követte saját „menetrendjét”, este fél nyolckor ismét vissza kellett térnie a hajójához. Stopperral a kezében figyelte a Hess-ütegnél folyó mészárlást. Winchester vadászpuskával a hóna alatt úgy festett, mintha fajdvadászaton venne részt. A nagy ellenséges lövegeket beszegezték. Körülöttük halott kommandósok feküdtek. „Gyújtsátok föl őket – mondta Lovat. – Perzseljétek fel az egészet.” Az üteg épületei lángra lobbantak, a holttesteket pedig máglyába hordták a megfeketedétt ágyúk körül. 418

Amikor a kommandósok visszatértek a csónakokhoz, Lovat megtörte a rádiótilalmat: „Bajonettel végeztünk minden tüzérrel. Nálatok minden rendben?” A fejük fölött repülőgépek csaptak össze. Miközben a légi csata folyt és az amerikai rangerek, az angol kommandósok és a kanadai katonák harcolva vonultak vissza, a Baker Street-i csoportok visszamenekültek a gyorsnaszádhoz, amelynek az új német radarról szerzett információikkal együtt Newhavenba kellett vinnie őket. Legfontosabb eredményük volt, hogy sikerült ellopniuk a berendezést, amelynek segítségével részleteket tudhattak meg az ellenséges partvédelmi radarról, végső soron pedig megkönnyítették a szövetséges bombázók útját a Harmadik Birodalomba. Hosszú távú eredménnyel járt az is, hogy kiszabadították a francia ellenállási vezetőket és hogy náciellenes német ügynököket tettek partra. Még a fogságba esett kanadaiak is megtalálták a módját, hogy tovább harcoljanak. A később elfogottak között volt Lucien Dumais, egy francia-kanadai is. Mivel folyékonyán beszélt franciául, az elfoglalt Franciaországon keresztül visszaverekedte magát Londonba, ahol feltették neki a kérdést, elvállalna-e egy „túlvilági küldetést”. Készségesen visszatért, hogy megszervezze a Sheridan-hálózatot, amely háromszázhét lelőtt szövetséges pilótát mentett ki a nácik kezeiből. Fontos volt, hogy a németek azt higgyék: a Jubileum kudarcot vallott. Ezt a mítoszt olyan alaposan sikerült fenntartani, hogy még Mountbatten – aki a támadást mint a Nagy Rászedés eszközét helyeselte – sem tudott az összes titkos hadműveletről, amelyet a Jubileum örve alatt végrehajtottak. Harminc évvel később találkozott a kanadai túlélőkkel és az elesettek rokonaival, hogy biztosítsa őket: a halottakat nem felelőtlenül áldozták fel. Amikor arról kérdezték, tudott-e a parancsról, hogy a tudósokat inkább agyon kell lőni, semhogy fogságba essenek, azt felelte: – Ha tudtam volna róla... visszaparancsoltam volna őket. (Ez rávilágít a reguláris parancsnokok és a Baker Street-i Szabadcsapat közti különbségre. A Baker Street-iek nem lehettek tekintettel a bevett normákra.) A titkos küldetést végrehajtó férfiak, anélkül, hogy megjutalmazták volna őket, eltűntek a névtelenség homályában. A dél-saskatchewaniak parancsnoka, Cecil Merrit megkapta a legnagyobb kitüntetést bátorságáért – a Viktória Keresztet. Mint reguláris tiszt, nyilvánosan vehette át, de kijelentette: ezt az érmet azok a férfiak érdemelnék, akiknek a bátorságát nincs mód elismerni.

419

Londonban bizalmas sajtóértekezletet tartottak az újságírók számára a támadás tanulságairól, egyben figyelmeztették őkel: ne említsék, hogy hivatalos forrásból tudják. „Bizonyos tényeket elmondunk önöknek, amelyeket nyilvánvaló okokból korábban nem közölhettünk. A díeppe-i támadás fontos előrelépést jelent offenzívaterveink megvalósításában...” Churchill később azt javasolta, közöljék a parlamenttel: a Jubileum legfontosabb célja a megtévesztés volt. A miniszterelnök kijelentését sohasem hozták nyilvánosságra, mivel a megtévesztés már hatott. Hitler 1942 végén legalább harminchárom német hadosztályt állomásoztatott az atlanti fal mentén, hogy védelmezzék a Calais-Boulogne környéki kis kikötőket. Tette ezt abban a hitben, hogy az angolok ismét itt fognak támadni. A bejelentést, amely végül a parlament titkos ülésén hangzott el, a BSC továbbította Rooseveltnek: „A kellő időben a Csatornán vagy az Északitengeren végrehajtandó támadás igen alapos előkészületeket igényel, rengeteg különleges partra szállító járművet; nagy létszámú csapatokra van szükség, amelyek egytől egyig alapos kiképzést kaptak az effajta hadműveletekre... Nagy könnyelműség volna, ha megkísérelnénk egy ilyen vállalkozást, mielőtt mindezeket az előkészületeket megtennénk... A másik kommünikének, amely kilátásba helyezi a második front 1942-es megnyitását, fontos következményei voltak Oroszországra nézve, mert az ellenség azt hihette, befejeztük a felkészülést, és elszántuk magunkat.” Megvizsgálták, hogyan szerezték sebesüléseiket a dieppe-i támadók. A tengerparton harcoló 4963 kanadai közül 3367-et tettek harcképtelenné, legtöbbjüket a partot éréskor ölték meg és akkor, amikor újra hajóra szálltak. A katonák leggyakrabban alsó végtagjaikon sérültek, ritkábban karjukon, mellkasukon, még ritkábban nyakukon, fejükön és hasukon. Ezek a hátborzongató elemzések hozzájárultak a D-napon alkalmazott fegyverzetek, hajók és technikák kialakításához, amelyeket a veszteségek mérséklésére vezettek be. A Jubileum bebizonyította: erős tüzérségi és légi támogatásra van szükség. Az új partraszállító hajót, az LCT(R)-t 1080 rakétával szerelték fel, amelyeket huszonhat másodperc alatt tudott kilőni a tengerpart egy tenyérnyi felületére – ilyen tűzerővel csak tizennyolc cirkáló rendelkezett. Az amerikaiak szigetről szigetre folytatott csendes-óceáni hadműveleteinek alapjául is a dieppe-i támadás műszaki és egyéb tapasztalatai szolgáltak.

420

Az akció során több mint ezer rádióüzenetet küldtek az elfoglalt Franciaországban tevékenykedő rádiósok. Ezekből a BSC az OSS kutatási és elemző részlegével együtt kimutatta, hogy az ellenállók még nem készültek fel. – A népnek az a tengere, amelyben a gerilláknak úsznia kell, még hiányzik – mondta Stephenson egy Mao-parafrázissal. King tengernagy és Marshall tábornok, mindkettő türelmetlen és kritikus szellem, a D-napon levelet írtak Mountbattennek: Ma meglátogattuk a francia földön tartózkodó brit és amerikai erőket. Láttuk a rengeteg hajót, a sokféle partraszállító járművet, ahogyan az embereket, a járműveket és anyagokat szárazföldre tették... Megosztottuk titkainkat, és segítettünk egymásnak, ahogy erőnkből tellett. Most közölni szeretnénk önnel, hogy e figyelemre méltó technikai készültség, s ennélfogva a siker is, az ön és az Egyesített Hadműveletek Parancsnoksága tevékenységének köszönhető. A Jubileum titkát olyan jól megőrizték, hogy jóval a háború után is rágalmazási ügy kerekedhetett Quentin Reynolds beszámolójából, mely szerint egy tudós „Wendell professzor” fedőnéven veszélyes küldetést hajtott végre Dieppe-ben. A kolummista Westbrook Pegler Reynoldsot hazug, kérkedő, lógós haditudósítónak nevezte, és azt állította, hogy az „őrült tudós” története Reynolds képzeletének szüleménye. Reynolds pert indított, s 1955-ben sor került a tárgyalásra. Jock Laurence, Lord Mountbatten törzsének egyik tisztje tanúsította, hogy Quentin Reynolds híven számolt be a tudós veszélyes küldetéséről, részleteket azonban a titkos ügyiratokból még ilyen hosszú idő után sem lehetett idézni. A bíró megígérte, hogy az információkat bizalmasan kezeli, és megkérte a tanút, hogy írjon fel bizonyos neveket egy cédulára, amelyet később megsemmisítettek. Reynolds megnyerte a rágalmazási pert, és 175 ezer dollár kártérítést kapott. Újabb húsz év telt el addig, míg Lord Mountbatten további részleteket hozott nyilvánosságra az Egyesített Hadműveletekről. – A Jubileum – mondta Mountbatten 1974-ben – elhitette a németekkel, hogy nyílt tengerpartokon nem lehetséges egy átfogó invázió. Határozott meggyőződésünkké vált, hogy előre gyártott kikötők segítségével rohamozhatjuk meg a nyílt tengerpartokat. Elkészítettük a Szeder fedőnevű mozgatható kikötőket, amelyeket átvontattunk a csatornán, hogy védelmet nyújtsanak a nyílt partok előtt, amelyekről az ellenség azt hitte, könnyű 421

megvédeni őket. így lett a Jubileum a Nagy Rászedés. Mountbatten semmit nem tudott a szövetséges hírszerzők eredményeiről, eltekintve persze azoktól, amelyeket a tervezéshez ő is felhasználhatott. Az egyik ügynök jelentette – jelentését KÜLÖNÖS TITOKTARTÁSSAL KEZELENDŐ! bélyegzővel látták el –, hogy „Németországban folyékony oxigénnel töltött bombákat fejlesztettek ki... pusztító erejük hatalmas”. Stephenson feljegyezte: valószínűleg nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétákról van szó. A jelentés események sorát indította el, amelyeket azonban elhomályosítottak a következő nagy partraszállási hadművelet, a Fáklya előkészületei.

422

Hatodik rész A VÉG KEZDETE „Ez még nem a vég. Még csak nem is a vég kezdete. De talán már a kezdet vége.” Winston Churchill: egy megbeszélésen, a Londoni Cityben, a Fáklya Hadművelet utolsó napján

423

42. Roosevelt 1942. szeptember 5-én Churchillnek: „Hurrá!” A volt Tengeri Személy 1942. szeptember 6-án Rooseveltnek: „O.K., mindent bele!” Bármennyire lelkes hurrák vezették is be, a Francia Észak-Afrika elleni Fáklya hadművelettel volt egy csomó baj. Még FDR és Churchill is túl hamar gratuláltak egymásnak a döntéshez, amelyet néhány saját parancsnokuk tiltakozása ellenére hoztak. A Fáklyát egyre-másra elhalasztották a legkülönbözőbb előre nem látott akadályok miatt. Hibákat követtek el. A gyermekkorú OSS azonban három héttel Dieppe után már kész volt a harcra. Az Egyesült Államok szembenézett a konfliktussal, hogy később olyan, horribilis költségvetéssel dolgozó mamutszervezetek jönnek létre, mint a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) vagy a Nemzetbiztonsági Ügynökség. A történelemnek kell megítélnie, vajon a Fáklya jelenti-e a fordulópontot, amikor végleg elváltak egymástól az angol és amerikai hírszerző, rendszerek, meghiúsítva Stephenson álmát egy egységes, összehangolt ügynökségről, amely demokratikus ellenőrzés alatt áll, és nem végez felforgató tevékenységet. A Fáklya, amelyet a francia kódok megszerzése tett lehetővé, az utolsó szikra volt, amely Churchill víziója szerint lángba fogja borítani Európát. A Fáklya után a BSC lett a kevésbé fontos partner, de az együttműködés még így is elég jó volt, hogy elősegítse az atombomba létrehozását. A titkos hadviselésben egyre többet jelentettek az olyan kapcsolatok, mint amilyen Stephenson és Donovan barátsága volt. Néha azonban még ők sem tudták áthidalni az ellentéteket, különösen az OSS angliai tevékenysége kezdetén. Miles Copeland, a CIA leendő tisztje, 1942 közepétől, Angliába érkezése pillanatától akaratlanul is bosszantotta a briteket. Az OSS szerinte úgy érezte: „Meg kell mutatnunk ezeknek az angoloknak, hogyan csináljanak rendet ebben a fölfordulásban.” Amikor a titoktartást 1974-ben feloldották, így írt a Spectatorban: „Mi, amerikaiak ott ügyetlenkedtünk az angolok körül, azt gondolván, hogy amit csinálunk, vadonatúj dolog, s hogy aztán hazavigyük a hírét: előttünk járnak. Mi pedig csak útban voltunk nekik... Így játszadoztunk, de a segítségünkkel az alaposan tájékoztatott amerikai tisztek beleképzelhették magukat a német 424

Nagyvezérkar helyzetébe, és megtippelhették, hogyan reagálnak majd az angol vezérkar szándékaiban szereplő különböző lépésekre. Mivel parancsnokaink nem mindig használták fel eredményeinket, őrültnek, hozzá nem értőnek tartottuk őket. Végül azonban közölték velünk, hogy pontosan tudták, mivel foglalkozik a német hírszerzés – azon egyszerű okból, mert ők maguk voltak, akik az orruknál fogva vezették őket. Ez utóbbiról John Masterman számolt be harminc évvel később. Nem közölték velünk azonban azt, hogy a brit főparancsnokság azt is tudja, milyen ellenlépésekre készülnek a németek, mivel olvasták a németek szigorúan titkos parancsait – gyakran már előbb, mint hogy a harctéri parancsnokok megkapták volna őket. Az Ultrának alig több mint húsz amerikai tiszt juthatott a közelébe. Mi, többiek az egész háború folyamán annak alapján ítéltük meg a parancsnokainkat, amilyeneknek látszottak – következtetéseink rendszerint nem voltak hízelgőek rájuk nézve.” Copeland 1942 júliusában letartóztatott Londonban egy német gyanúsítottat. Segítségére volt Frank Kearns, a CBS későbbi ismert hírmagyarázója. Foglyukat a Grosvenor Square-i amerikai főhadiszállásra kísérték, ahol azonban egy dühös brit ezredes állta el az útjukat. – Ügynökünket a Scotland Yard már figyelte – mesélte Copeland. – Azt tervezték, kettős ügynököt csinálnak belőle, aki berlini gazdáinak csak olyasmit továbbít majd, amit a brit főparancsnokság jónak lát... Számos ilyen incidensre került sor, s csak a jó isten tudja, mit ártottak a Rászedésnek... Stephenson csak annyit tehetett, hogy rávette Londont: ne bánjanak úgy az OSS-esekkel, mint a gyerekekkel. Végül is küldött egy feljegyzést, amelyben a Hamletből idézett: „Hű légy magadhoz S a többi jön, mint napra éj, s Ekkép dereknek tartnak mindenek.” Így gondolkodott az angol legfelsőbb vezetés, valamint Donovan és kollégái is. Ha mindenki ezt tette volna, és derék emberként kezelte volna a másikat, elkerülhető lett volna egy végzetes törés. * 425

Az alapkonfliktus a Fáklya előkészületei során támadt. A francia északafrikai angol-amerikai inváziót kiterjedt OSS-akciók előzték meg. Bill Donovannak és a BSC-nek sokrétű együttműködést engedélyeztek a földközi-tengeri térségben. Londonból azonban egyszer csak üzentek, hogy a titkos hadműveleteket ezentúl külön kell folytatniuk. Ez a „nyilvánvaló hitszegés” Donovant „irtózatosan felháborította”, amint erről Dickham Sweet-Escott, a Washingtonban működő Baker Street-i vezető beszámolt. „Donovannak szent meggyőződése volt, s hogy átejtették.” Donovan csalódottsága a Londonba beszivárgott orosz ügynökök tevékenységének volt köszönhető. Az egyik ilyen Kim Philby volt, aki kulcsfontosságú beosztást töltött be a brit Secret Intelligence-nél (a Titkos Hírszerzésnél). A lehető legjobb pozícióban volt, hogy szovjet gazdái kezére játsszon. Philby, mint utóbb Moszkvában megjelent emlékirataiban írta, nagyon jól tudta, hogy „Stephenson eleinte minden segítséget megígért, abban a reményben, hogy megkapja az amerikaiaktól mindazokat az információkat, amelyekre a jóval kiterjedtebb amerikai forrásokból számítani lehetett.” Hosszú távon Oroszország számára fenyegetést jelentett az amerikai és brit hírszerző ügynökségek együttműködése. Philby kapcsolatban volt a brit titkosszolgálatok vezető hivatásosaival, és könnyen meggyőzte őket, hogy az OSS jelenléte fiaskókhoz vezet majd, esetleg az ambiciózus amerikaiak beleártják magukat az angolok kényes ügyeibe. Később mindent megtett, hogy megrontsa a Donovan és Stephenson közti együttműködést. Parancsok tévedtek el, üzenetek maradtak észrevétlenül. Hoover tapasztalhatta, mi történik, ha néhány brit ügyiratért folyamodik, melyek az amerikai háborús erőfeszítéseket szabotáló kommunistákra vonatkoztak. Philby elfektette a kérést, egyes anyagokat visszatartott, másokat elküldött... Hoovernek szent meggyőződésévé vált, hogy a kommunikációs láncban valakik az ő hazája érdekei ellen dolgoznak, de ennek bizonyítékain Philby őrködött, egészen addig, mig aztán húsz évvel később Moszkvába nem szökött. 1942 őszén az események felgyorsulása miatt Stephenson és Donovan fokozottan ügyeltek arra. hogy a szövetség ne lazulhasson tovább. Donovan javasolta az elnöknek, hogy a francia gyarmatokon folyó előkészítő munkát fel kell gyorsítani. “Meg kell nyerni a bennszülött vezetők támogatását, 426

élesztgetni kell a helyi lakosság lojalitását, be kell vetni az ötödik hadoszlopot, robbanóanyagokat kell felhalmozni, és vakmerő emberekből titkos hadseregeket kell létrehozni.” Mindez az OSS vállaira nehezedett, mert az angolokat kiűzték a tengerentúli francia területekről, és diplomáciai értelemben e tájakon akcióképtelenek voltak. Az angol hírszerzésben tevékenykedő árulók számára, akiket a szovjetek irányítottak, ezek a javaslatok az OSS túlsúlyának növekedésével fenyegettek egy stratégiailag fontos térségben. Miközben folyt a civakodás, Mark Clark tábornok, az amerikai ötödik hadsereg parancsnoka (kódneve Mark volt) és a Baker Street egy ügynöke az angol Seraph tengeralattjárón a Földközi-tenger felszíne alatt ellenséges vizek felé hajóztak, fontos találkozóra. A személyzet jártas volt a titkos akciók végrehajtásában. Markot a tengerpart egy Algírtól hetvenöt mérföldnyire fekvő pontján ugyanaz a Robert Murphy várta, aki a vichyi amerikai követség tanácsosaként Pierre Laval, a nácibarát francia politikus minden megnyilatkozását figyelemmel kísérte. – Ez volt az a koordináció, amelyet célul tűztünk ki – mondta utóbb Stephenson. – A háttérben hatalmas hadseregek várták, hogy a francia gyarmatok veszélyes vizeire vigyék őket. Az angolok azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy felmérjék a marokkói és algériai francia parancsnokok szándékait. Az amerikaiak megtették ezt. Clark tábornok most azt akarta megtudni, kell-e ellenállásra számítaniuk a partraszállóknak. Szerettük volna a francia gyarmatbirodalmat ismét bekapcsolni a Tengely elleni háborúba. Az ehhez vezető utat a Fáklyának kellett megnyitnia. Clark tengeralattjárója október 22-én este kilenckor bukkant a felszínre. Ridgeway Knight OSS-ügynök útja a kihalt tengerparton a találkozó helyére mintegy másfél óra hosszat tartott. Murphy egy villában várakozott, amelynek ablakába csupasz villanykörtét akasztott. Vele volt Charles Mast francia tábornok is. Éjfélkor egy gumicsónak ért partot egy brit kommandóval. További három követte, bennük Clarkkal és törzstisztjeivel. A Seraph lemerült, és csak másnap éjjel emelkedett újra felszínre. Ezalatt az amerikai és francia tábornokok tanácskoztak. Ez az utolsó percre időzített puhatolódzás arra szolgált, hogy meggyőzze a 427

francia katonai vezetőket: a Fáklya folyamatban van; hogy sikere esetén maga Franciaország is fel fog szabadulni; és hogy az amerikai kormány garantálja: a britek szándékai tisztességesek. Az algériai francia csapatok parancsnoka Alphonse Juin tábornok volt, aki tizenegy hónappal korábban még arról tárgyalt Göringgel: használhatjáke Rommel német csapatai a francia afrikai területeket. Még a Clarkkal folytatott megbeszélések napján is úgy tűnt, hogy a francia gyarmatoktól keletre tomboló sivatagi harcokból Anglia kerül ki vesztesen. A Juin vezette franciák – akik mit sem tudtak Rommel morális vereségéről – úgy vélték, a németek a piramisokon túlra tartanak, hogy egyesüljenek az orosz Kaukázusból előretörő csapatokkal. Juin és cimborái nem szívesen álltak ki egy némi ellenszenvvel figyelt angol-amerikai expedíció mellett. Juin szoros kapcsolatban volt a casablancai német katonai misszió vezetőjével, Theodor Auer tábornokkal is, és az, hogy semlegessége ilyen ingatag alapokon nyugodott, halálos veszélyt jelentett a Fáklya számára. Egy kétezer mérföldes észak-afrikai partszakaszon a szövetséges csapatok 107 ezer katonája készült partra szállni. Kairónál a 8. brit hadsereg végül is megvetette a lábát, és arra készült, hogy hamarosan offenzívába kezdjen. Mindez kockán forgott. Estefelé, amikor Clark befejezte tárgyalásait a franciákkal, a találkozó végéhez közeledett, amikor egy helyi parti őr érkezett kerékpárján, és jelentette, hogy egy rendőri csoport most indult el a villa felé. – Úgy tűntünk el a borospincében, mintha ciánoztak volna – mesélte utóbb Clark. A francia tábornok és törzskara az amerikaiakkal együtt odalenn kuporgott, miközben Murphy és Knight egy asztalt toltak a pinceajtó fölé, felgyűrték az ingük ujját, és pókerezni kezdtek. A rendőrök csakugyan megjöttek, megvizsgálták Murphy diplomáciai okmányait és Knight alkonzuli igazolványát, majd bocsánatot kértek, és távoztak. Clark tábornok hétfőn Gibraltárban hagyta el a Seraph fedélzetét, háta mögött egy szörnyű eshetőségekkel terhes hétvégével. Churchill táviratot küldött Kairóba: CLARK A FAAKLYA OEVEZETBEN JAART EES HOSSZAN TANAACSKOZOTT BARAATAINKKAL, A FRANCIA TAABORNOKOKKAL. OKUNK VAN AZT HINNI, HOGY JELENTOES TAAMOGATAASRA IS SZAAMITHATUNK: AZ ESEMEENYEK 428

EZEERT LEHET, HOGY A TERVEZETTNEEL JELENTOESEBB MEERTEEKBEN FELGYORSULHATNAK... Clark eredményei többhónapos előkészületek betetőzését jelentették. Cynthia gondoskodott a kódkönyvekről, amelyekkel a vichyi haditengerészet titkait megfejthették, és hozzásegítette az Ultrát, hogy betekinthessen a partraszállás elleni védekezés terveibe. A dieppe-i támadás gyakorlati tanulságokkal járt. Donovan kutató és elemző csoportjai tanulmányozták az észak-afrikai szárazföldi és hajózóútvonalakat, a szállítási lehetőségeket, a terepviszonyokat, a tengerjárást, a zátonyokat és hajózócsatornákat. Két amerikai alkonzul kiszöktetett egy francia tengeri révkalauzt Casablancából, aki irányíthatta a hajóhadat a zátonyok és a tengerfenéken fekvő hajóroncsok között. Észak-Afrika-szerte titkos rádióállomások hálózatát építették ki: Casablancában működött a Lincoln, Oran-ban a Franklin, Algírban a Yankee, Tuniszban pedig a Pilgrim. Törzsi vezetőket nyertek meg, hogy ellenséges erődítéseket kémleljenek ki, ügynököket kísérjenek, s hogy plasztik robbanóanyagokat, fegyvereket és egyéb felszereléseket szállítsanak az ország belsejébe. Halászok tengeralattjáró- rejtekhelyeket fürkésztek ki. Híradótiszteket tettek partra titokban, légitársaságok és hajózási vállalatok tisztviselőit vesztegették meg, hogy tájékoztatást nyújtsanak a Tengely vezetőinek mozgásáról. A háló középpontja a tangeri nemzetközi övezet volt, ahol az amerikaiak kapcsolatba léphettek az angolokkal, akik itt, az ellenség tengerében fenntartottak egy magányos képviseletet. A történések e szakaszában az Ultra nem játszott nagy szerepet. Clark tábornok egyformán ítélte meg a módszeresen tevékenykedő helyszíni hírszerzéssel. Az amerikai katonai vezetők általában nem tudtak róla, milyen méretekben folytatja Bletchley a német rádióüzenetek lehallgatását, megfejtését és elemzését. Eltekintve Roosevelttől és Donovantól, a britek csak annyit közöltek az amerikaiakkal, amennyit feltétlenül jónak láttak, és ugyanígy jártak el saját parancsnokaikkal is. A Bletchleyben dolgozó amerikaiak is csak töredék ismeretekkel rendelkeztek az ott folyó tevékenységről. Ennek egyik eredménye volt, hogy az amerikai parancsnokok, akárcsak sok brit kollégájuk, nem hasznosíthatták az Ultra helyzetelemzö jelentéseit. Ez talán így is volt rendjén. A korábban Gibraltárba telepített Ultra-összekötőegységnek elsősorban a Fáklya előkészítésében volt része, s kiszűrt néhány hasznos információt a német 429

rádióforgalmazásból. Utóbb Clark tábornok is elismerte, hogy az Ultra, mihelyt felismerték jelentőségét, a legfontosabb hírforrássá lépett elő. Továbbra is fennállt a probléma: esetleg csatát kellett veszíteni a titok megőrzése érdekében. Dieppe után egy héttel Dwight D. Eisenhower tábornok lett a Szövetséges Expedíciós Erők főparancsnoka, és beköltözött a Norfolk House-ba, egy, a Barlang közelében álló szürkésbarna, ütött-kopott épületbe. Beásta magát a partraszállási hadművelet terveibe, amelyhez képest Dieppe gyerekjátéknak tűnt. A tervek szerint a Fáklya egyik harmincötezer fős egysége George S. Patton tábornok parancsnoksága alatt hatol be Afrikába, háromezer mérföldnyire a behajózás helyétől, a virginiai Norfolktól. További harminckilencezer katona érkezik hajón Angliából. Angliában száll hajóra egy másik, harmincháromezer angol és amerikai katonából álló egység. Ezeknek az erőknek rövid időközökben kell támadást indítaniuk Francia Észak-Afrika tengerpartjának egymástól távol eső szakaszain. Még békeidőben is nagy sikernek számított volna összehangolni tengeri, szárazföldi és légi egységek ilyen tarka egyvelegét. Eisenhowernak jó oka volt a bizalmatlanságra. Ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenéznie, mint Dieppe-ben: a hajótérhiánnyal, a csekély haditengerészeti támogatással és azzal, hogy a partra szállító hajókat nem ezekre a viszonyokra tervezték. Mi lesz, ha a felderítési adatok sem pontosak? Augusztus 23-án Eisenhower figyelmeztette a vezérkari főnököket: „Véleményem szerint ez az expedíciós erő nem elég erős, hogy legyőzze az esetleges ellenállást...” A casablancai partraszállás megrázóan illusztrálta számára a legsúlyosabb veszélyeket. A katonákat, akik még sohasem szagoltak puskaport, egyenesen az Egyesült Államokból hozták. Néhány szállítóhajójukat tengeralattjárók támadták meg. Sok katonát megviselt a tengeribetegség; az utazás hosszúsága még számos előre nem látható bajt okozott. A célpontokat Bône-nál, Algírnál és Orannál egyidejűleg készültek megtámadni, és sok múlott azon, hogy csakugyan ne ütközzenek szervezett német és francia ellenállásba. „A Fáklya egyik legfontosabb döntésünk eredménye volt. Általa több mint 430

egymillió amerikai színrelépésével számíthattunk a Mediterránumban – jegyezte fel később Stephenson a BSC dokumentumaiban. – Eltekintve a Guadalcanaltól, negyvenöt éve ez volt az Egyesült Államok által végrehajtott első partraszállási hadművelet, s minden mérce szerint ez volt a legvakmerőbb is. A vállalkozás során rendkívüli biztonsági problémák merültek fel. A hajókat útközben kétszer kellett feltölteni üzemanyaggal. A rajtuk levők sohasem láttak ilyesmit, és csatában is kevesen vettek részt közülük. Az amerikai haditengerészet öt anyahajóból álló egységének Bermudáról kellett elindulnia; ez egyike volt a sok száz hadmozdulatnak, amely magasfokú koordinációt igényelt, s ráadásul el kellett titkolni az ellenség elől is, amely hetek óta figyelte a rádióforgalmazást. London aggódott és Stephenson jelentette, hogy Washington hasonlóképpen érez. Ismét kételyek merültek fel, vajon meg tudják-e tartani Egyiptomot a britek. Egy itteni német győzelem nagyban rontotta volna a Fáklya esélyeit. „Ha a Fáklya összeomlik vagy megtorpan – táviratozta Churchill –, kínos helyzetben leszek ígéreteim miatt, amelyeket az elnök hozzájárulásával tettem Sztálinnak.” King tengernagy Washingtonban arról számolt be, hogy a britek, akik eddig túldramatizálták a Csatornán keresztül végrehajtandó inváziót, ezt a mostanit túlságosan is félvállról veszik. Az amerikaiak, akik úgy gondolták, hogy már a Csatornánál is érdemes lett volna kockázatot vállalni, most hirtelen idegesek lettek. Churchill „az angol-amerikai-szovjet kapcsolatok rémes pillanatainak” nevezte ezt a periódust. Hihetetlen teher nehezedett rá. Stephensonnak kellett megvédenie, amikor Roosevelt azt hitte, a miniszterelnök józan ítélőképességét megzavarta, hogy az oroszok segélyszállítmányokat és még több akciót követelnek. A Fáklya veszélyeztette azonban az Angliából Oroszországba tartó PQ-konvojokat is.[27] A PQ 18-at azután indították útnak, hogy az oroszok tiltakoztak, amiért előzőleg az angolok felfüggesztették az öngyilkos utánpótlás-szállítást az északi vizeken. Szeptember 14-én a háborús kabinetnek jelentették, hogy bár egyetlen korábbi konvojt sem támadtak ennyiszer a német repülőgépek, „a negyven hajóból huszonhét megérkezett Arhangelszkbe”. A megállapodás úgy szólt, hogy ha a veszteség kisebb ötven százaléknál, a briteknek folytatniuk kell a szállításokat, és Sztálin ezt nagyon jól tudta. A Fáklya azonban késedelmet okozott – az angolok visszatartották a PQ-konvojokat, mert egyszerűen nem 431

volt elég hajójuk, hogy mindkét helyre küldjenek belőlük. Mindezek közepette Churchillnek egy otthoni politikai kihívással is meg kellett birkóznia. Erről Stephenson számolt be Rooseveltnek, mivel a háborús kabinet bizalmas feljegyzésére a „Továbbadni tilos!” szavakat írták. A kihívást Stafford Cripps volt moszkvai nagykövet, utóbb lordpecsétőr jelentette. Churchill némi kajánsággal figyelte Cripps tevékenységét. Míg Oroszországot meg nem támadták, pacifista volt. Mint szocialista párti politikus, posztot kapott a koalíciós kabinetben, majd kifejezve a háborús központi gépezet irányításával kapcsolatos elégedetlenségét, lemondással fenyegetőzött. Ez katasztrófával járt volna. Churchill így írt Stafford Crippsnek: „Nagyszabású akciók következnek, amelyek teljes összhangban vannak az ön saját koncepciójával, s amelyekben mindannyian egyetértünk... Kitartásra és bátorságra van szükségünk.” A lordpecsétőr tovább akadékoskodott. Churchill fáradtan és dühösen azon tűnődött, nincs-e valami machiavelliánus vonás Cripps viselkedésében. Crippst végül figyelmeztették, hogy nyüzsgése zavart kelt, és veszélyes is, hiszen, mint Churchill ismét hangsúlyozta, „ha a Fáklya kudarcot vall, mindannyian elsüllyedünk”. Ahogyan a hadműveletet újra és újra elhalasztották, nőtt a Churchill egészsége miatti aggodalom is. – Winston nagyon csendes – mondta Stephenson Rooseveltnek. – Jobban megviseli a tétlen várakozás, mint engem – mondta Roosevelt, és lenézett béna lábaira. Most azonban már az elnök is türelmetlenkedett. Néhány esetben az angoloknak oroszországi konvojokból visszatartott hajókat kellett igénybe venniük, hogy amerikai csapatokat és felszereléseket szállítsanak rajtuk, s ezek a hajók november 8-a előtt nem szabadultak fel. Roosevelt hajókat akart a Fáklya céljaira, de az oroszországi konvojokhoz ugyancsak. Az egymásnak ellentmondó kérdésekre London hallgatással felelt. A következtetések végül egy egyszerű javaslatba torkolltak: ha a Szovjetunió fel akar szabadulni az ellenség nyomása alól, választania kell: azonnali szállítmányokra van-e inkább szüksége, vagy a Fáklya hosszú távon 432

hasznosítható felderítési eredményeiből szeretne részesedni, a hadműveletet ugyanis a széles körű európai felkelések főpróbájának is szánták. Ha a Fáklya beválik, megkezdődik az ellenség „aláaknázása”. Zavart okozott viszont, hogy a Fáklyát késve indították. Szeptember 23-án, szerdán az Ultra német rádióadásokat fogott, amelyekből kiderült: Rommel elhagyja a sivatagot, hogy kezeltesse orrdiftériáját, gyomorpanaszait és vérkeringési zavarait. Másnap Mussolini meglátogatta Rómában, majd annak a nézetének adott hangot, hogy Rommel gyomorpanaszai pszichés eredetűek. Az Ultra erről is értesült, s mindent jelentettek Stephensonnak és Rooseveltnek is. Az elnök szerint a német tábornok igencsak megsínylette a vereségeket, hiszen addig a győzelmek ínyencfalatait kóstolgatta, „amelyek a brit táborból származó értesüléseken alapultak, de amelyeket, hál' istennek, mostanra elzártunk előle”. Roosevelt eljuttatta észrevételeit Churchillhez, a PQ konvojok ügyének újabb felülvizsgálását szorgalmazó kéréssel együtt. Az elnök megjegyezte, hogy amióta az oroszok Sztálingrádnál olyan derekasan verekedtek, Sztálinnak nem lehet azt mondani: a brit konvojok nem indulhatnak el. Roosevelt rádión üzente: „Egy másik megközelítési módot javasolnék – a PQ 19-nek egymást követő csoportokban kellene haladnia.” Churchill röviden válaszolt: „A konvoj nem indul el, és ezt nem lehet eltitkolni az oroszok elől. Októberben, ha az időjárás borúsabb lesz, egyenként elküldünk majd tíz hajót. Valamennyi angol zászló alatt hajózik, legénységük önkéntesekből áll majd. Hatalmas lesz a kockázat, és csak abban reménykedhetnek, hogy sarkvidéki ruhájuk nem engedi megfagyni őket, ha a hajójuk elsüllyed. Nyitott csónakokban még így sincs sok esélyük a túlélésre.” Az oroszok ismét megvádolták a briteket, hogy a nácikkal konspirálnak, s ezért függesztették fel az Oroszországba küldendő konvojokat. A vádaskodás alapjául Rudolf Hess különös angliai repülőútja szolgált. Londonban október 21-én nyilatkozatot adtak ki, amelyben kategorikusan cáfoltak minden konspirációra vonatkozó híresztelést. Roosevelt megkérdezte Stephensont, tud-e valami újabbat Hessről. „Csak azt, hogy őrült – felelte Stephenson. – Sajnos, nem tudjuk meggyőzni Moszkvát.” Mark Clark tábornok másnap indult titkos észak-afrikai útjára. 433

Eisenhower Gibraltárba helyezte át főhadiszállását. Neki a Howe kódnevet adták. Gyors csapatszállítók kezdtek gyülekezni, hogy megrohamozzák a Fáklya partszakaszait. Stephenson, mielőtt ismét Londonba repült volna, felhívta Rooseveltet. Az elnök vidáman mondta: örömmel hallotta, hogy „a patinás Mark, Howe & Torch cég üzletet nyit a Sziklán, avagy néhány amerikai biztosító társaság számára nem Gibraltár-e a maradandóság jelképe?” A Fáklyától alig 200 mérföldnyire a 8. brit hadsereg lassan megindult előre. ,,A csata, amely most kezdődik, majd a történelem döntő ütközete lesz” – jelentette ki Kairóban Bemard Montgomery tábornok. Marseille-től Casablancáig dezinformációs kampány indult a bárokban és a vendéglőkben. Szövetséges ügynökök elhíresztelték, hogy a Francia Afrika dél-atlanti partján fekvő Dakar felé szövetséges inváziós flotta közeledik. Murphy aprólékos előkészítő munkája most kezdte meghozni eredményeit. Diplomata lévén, lehetősége volt belelátni a Harmadik Birodalom kémtevékenységébe. A németek kémiskolákat működtettek és a vichyi Franciaország kiképzőinek segítségével ügynökeik elsajátították az afrikai törzsi nyelveket és szokásokat. Murphy száz közül is kiválasztotta volna az ellenséges ügynököket. Elárasztották őket „kiszivárogtatással” és pletykával. A Wiesbadenben működő náci hadműveleti központ ellenezte a megtévesztő jelentéseket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Szövetségesek armadája Dakar felé tart – ami pedig 2000 mérföldnyire volt a valódi céltól, azaz a német földközi-tengeri flottát, a távolsági bombázókat, a tengeralattjáró rajokat és rombolókat sikerült a valóságos helyszínről elterelni. A manipulált beszámolókkal még a Gibraltárnál áthaladó 151 szövetséges hajó célját is sikerült félreértetni a németekkel: kettős ügynökök azt jelentették német összekötőiknek, hogy a hajók a nélkülöző Máltára sietnek. November 5-én, azon a napon, amikor az angol kisfiúk a Parlament elleni Guy Fawkes-féle Puskaporösszeesküvésre emlékeznek, Churchill üzenetet küldött. a Kairótól nyugatra már harcoló katonáknak: ,,Azt szeretném, hogy Anglia-szerte meghúzzák a harangokat, először e háború kitörése óta. Segítsetek hozzá, hogy néhány napon belül elrendelhessem. Legalább húszezer fogoly kellene...” Roosevelt is üzenetet kapott, amelyből csak úgy sütött Churchill 434

büszkesége. – Túl régóta szurkálták epés kritikusai – emlékezett Stephenson. – Úgy érezte, az egész háború legkeményebb hetei következnek. Dühös volt, amiért felmerült, hogy ő vagy az angol nép nem bírja majd energiával és állhatatossággal, mert ez nem volt igaz. Kezdett szűnni a borúlátása. Megkért, hogy mondjam meg az elnöknek: tizenkét napi kemény és véres küzdelem után katonái súlyos vereséget mértek az ellenségre. Ez volt a válasza a harc elhalasztását célzó javaslatokra. A brit 8. hadsereg pedig cselekedett, mielőtt segítség érkezett volna. A Fáklya-flotta bántatlanul hajózott át az ellenséges vizeken. A partraszállási területek mindegyikén a gerillák rádióállomásai tartották a kapcsolatot a csapatszállítókkal és hadihajókkal, jelentették a francia nácibarát erők három fegyvernemének pozícióit. Az esetleges ellenállás csökkentésére a partizánok sorozatos szabotázsakciókat hajtottak végre. Londonban a SIS emberei megjelentek a BBC stúdióiban. Egy üzenet volt náluk, amelyet a műsor „normális” programjai közé illesztve sugároztak az ellenség megszállta területre: „Robert megérkezett.” Miközben azon a csütörtökön Stephenson a Downing Street 10-be tartott, gyerekek énekelték: „Emlékezz, emlékezz, itt van a november ötödike, a puskapor, az árulás, az összeesküvés...” Nem égtek a szokásos tüzek, kivéve, amelyek a német bombák nyomán keletkeztek, s nem tűzijátékpetárdák, hanem a légelhárítás vörös nyomjelző lövedékei csíkozták be az eget. A lurkók annak a Guy Fawkesnek a szalmafigurájával szaladgáltak, akinek annak idején nem sikerült lerombolnia Minden Parlamentek Anyját. Éjfél előtt öt perccel Churchill a rádió mellett ült, és hallgatta, ahogy a BBC hangverseny-közvetítését megszakítva, kairói közleményt sugároz: „A németek az összes frontokon visszavonulnak.” A Fáklyáról, meglepő módon, nem számoltak be. Pénteken fiatal gerillák észrevétlenül körülvették Algír legfontosabb létesítményeit. Másutt, a postahivatalokban, prefektúrákon, rádióállomásokon és szállítási központokban megjelentek a Charles Mast tábornokhoz hű franciák. Mast volt, akit a hatalom átvételére a Szövetségesek kiszemeltek. Mintapéldánya volt az igazi, St. Cyr-i katonaiskolában végzett tisztnek, de a gerilláhadviselés meggyőződéses hívévé szegődött, mégpedig azon az éjszakán, amikor Clarkkal a borospincében rejtőztek.

435

Elmúlt a szombat is. Churchill egy kairói üzeneten rágódott. „Húzzák meg a harangokat... a nyolcadik hadsereg előrenyomult.” Churchill azonban a 20 ezer hadifogoly hírét várta. Vasárnap reggel beírták a háborús kabinet akkor még titkos jegyzőkönyveibe: „a huszonnégy óra hétkor lejár – 1942. november 8-án – Francia Észak-Afrikában. Ma reggel megkezdődött Francia Marokkó és Algéria elfoglalása, amely kiindulópontot jelent majd Tunézia felé.” A Fehér Házban az elnök rádiótáviratot kapott, amelyből kiderült: befejeződött a Brit Biztonsági Koordináció, azaz a BSC történetének első szakasza. „Folyik a partraszállás Algírnál és Orannál... Casablancánál... az amerikai és angol erők gyors sikereket jelentenek... Egyiptomban folytatódik az ellenség üldözése.” A gibraltári amerikai konzulátuson Clark és Eisenhower tábornokok a várakozó hadseregeknek szóló közlemények kórusát és a BBC sűrűn elhangzó bejelentését hallgatták: „Figyelem, Yankee Pilgrim Franklin Lincoln... Robert megérkezett. Robert megérkezett.” Stephenson a szokásos útvonalon tért vissza New Yorkba, s vitte magával a Fáklyáról és El Alameinről szóló jelentéseket. A BSC elérte a nevében foglalt célt, a biztonság koordinációját. Little Bill még jobban a háttérbe húzódott. Big Bill jövője az egyesített vezérkari főnökségnek azon a meggyőződésén nyugodott, hogy a hírszerzési együttműködés és integráció igenis hatásos volt, hogy a britek is tudnak valamit, hogy a lázadók rongyos csőcseléke jóval többet ér, mint hitvány felszerelésükből sejteni lehetne.... Kemény idők következtek. Senki sem számolt azzal, hogy a gerillahadviselés többre hivatott, mint hogy előkészítse a reguláris hadseregek útját. Viták támadtak az észak-afrikai titkos hadműveletek körül, és ismét firtatni kezdték az elnök és a miniszterelnök nem hivatalos kapcsolattartását. Azt azonban senki sem tagadhatta, hogy a Fáklya során az amerikaiak csak csekély veszteségeket szenvedtek, mert a britek El Alameinnél „tönkretették az ellenség tankjainak kilenctizedét és ágyúinak háromnegyedét”. Azt sem lehetett kétségbe vonni, hogy mindezt a dieppe-i felderítő akciók tették lehetővé, s hogy az európai ellenállókban új remények ébredtek, amikor végre meghallották a jelszót: „Robert megérkezett”. 436

Tizennyolc hónapja történt, hogy Stephenson ezt üzente Churchillnek,: „Próbáltam rávenni Donovant, hogy hangolják össze az Egyesült Államok hírszerzési szervezeteinek tevékenységét.” Donovan most közel állt ahhoz, hogy tetszése szerint irányítsa a hírszerzési, szabotázs- és elhárító tevékenységet, valamint a gerillahadműveleteket. 1942. november 15-én, vasárnap közölték Churchilllel, hogy az angolok 40 ezer hadifoglyot ejtettek – kétszer annyit, amennyit kért. Több mint három háborús év után Nagy-Britanniában megkondultak a harangok. „Ez még nem a vég – táviratozta a miniszterelnök a Rettenthetetlennek és FDR-nek – Még csak nem is a vég kezdete. De már a kezdet vége.” Churchill és Roosevelt számára a kezdet végére a hadviselés nyilvánosan nem taglalható területén került sor. – Az atombomba és a gerillák, úgy tűnik, a bonyolulttól a primitívig terjedő sor ellentétes végein helyezkednek el – mondta Stephenson. – Valójában azonban nem így volt. Az ügynökök, partizánok és szabotőrök éppoly bonyolult minta szerint hozták létre a háborút eldöntő robbanást, mint a nukleáris részecskék. Nukleáris hadviselés és a Baker Street-i Szabadcsapat... A fizikus és a partizán közti különös reláció a huszadik század hátralevő részére át fogja alakítani a világot. A Szövetségesek hírszerzésébe beépült kommunista ügynökök szintén tudták ezt.

437

43. A Fáklya után új és még rejtélyesebb félreértések rontották az angol és amerikai hírszerző ügynökségek közötti kapcsolatokat, Üzenetek tévedtek el, kérdések maradtak megválaszolatlanul. Stephenson híres volt arról, hogy nagyszabású vállalkozásai apró tökéletlenségeire is felfigyelt. Most ellene dolgozott az idő. A jelentések és a rádiótávíratok özönlöttek a BSC-hez, ő pedig éjszakákon át olvasott. Az információk fontossági sorrendben futottak be, ami számos hiba forrása lehetett. Egy fontos akció is kezdődhet olyan szerény keretek közt, hogy a róla szóló jelentések eleinte elkallódhatnak a hírözönben. Nem tulajdonítottak például nagy fontosságot Hoover egy kérésének. „Az FBI igazgatójának csak Londonban beszerezhető értesülésekre volt szüksége – jegyezték fel a BSC-dokumentátorok. – A válasz lassan érkezett meg hozzá, ráadásul se minőségileg, se mennyiségileg nem volt kielégítő.” Hoover további adatokat kért az Amerikában folyó felforgató tevékenységről. 1942 végén azt a gyanúját közölte Stephensonnal, hogy kérését kommunista szimpatizánsok süllyesztették el. Stephenson egyszerre tucatnyi ügyben dolgozott. A háború minden napján húsz órára elegendő tennivalója volt. Láthatatlan szálak a kommunikációs hírszerzés harmincezer szakértőjét kötötték össze a New York-i BSC-vel. Minden új válsághelyzetet Stephenson elemzett, s aztán, ha lehetett, átadta egy tisztnek, aki szabadon intézkedhetett, s csak akkor kellett jelentést tennie, ha az ügyet megoldotta. Mindenki ismerte azt az arcát, amellyel, anélkül, hogy bármi tükröződnék rajta, egy-egy dokumentum fölé hajol, és másodpercek alatt végez egy oldallal. Most, hogy értesült arról, mi nyugtalanítja Hoovert, rádiótáviratot küldött a hivatalos brit titkos hírszerző szolgálat (SIS) főnökének – C-nek: Hooverrel való személyes megbeszélésünk alapján hozzám vezényeltek egy megbízható FBI-összekötőt, hogy a kommunisták tevékenységével kapcsolatos munkánkat összehangoljuk. Hogy Hoover meg ne vádoljon, hogy fontos londoni információkat tartok vissza tőle, kérem, rendelje el: azonnal küldjenek el nekem minden hozzáférhető anyagot, ígéreteinket csak így tudom beváltani, és Hoover is csak ekkor nem fog máshoz fordulni... 438

Az éles hangú figyelmeztetés ellenére C válasza csak karácsony után érkezett meg. „Embereim már hozzáfogtak a kommunista anyagok gondos és kimerítő tanulmányozásához...” C ebben az időben Sir Stewart Menzies volt, aki 1915 óta működött a hírszerzésben. Derék katona volt, de nemigen értett a Hoover-féle emberekhez. Karrierje és háttere kitűnően példázta a reguláris brit titkos ügynökségek szűkös kereteit. Olyan emberek közt nőtt fel, akik játszották a maguk „fair play” játszmáit, sohasem csaptak be senkit, következésképpen – bár ma ezt nehéz elképzelni – eszükbe sem jutott, hogy ne bízzanak meg egy kollégában. A kolléga, akiben C-nek nem lett volna szabad megbíznia, Kim Philby volt, a szovjet kém, aki nap mint nap láthatta a Rettenthetetlennek küldött és tőle érkező küldeményeket. A japán támadás után Hoover megbeszélte Stephensonnal saját nehézségeit. Érezte, hogy valami nem stimmel, de képtelen volt rájönni, micsoda, és egy időre felfüggesztette az együttműködést. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy a Rettenthetetlen eltávolítása pontosan az, amire a Szovjetuniónak szüksége van. Sztálin nem akart erős és független forradalmi hadseregeket a háború utáni Európában, amelyek kétségbe vonnák vezetői tekintélyét. Tito ezért is vádolta meg, hogy megfosztja a segítségtől a jugoszláv partizánhadsereget, jóllehet a német erők jelentős, részét kötik le, és enyhítik a Szovjetunióra nehezedő nyomást. A Rettenthetetlen titkos diplomáciája a második világháború második felében azt a célt szolgálta, hogy fenntartsa az amerikai közreműködést a földalatti harcokban, illetve hogy irányítsa a Tengely zsarnoksága elleni, egyre nagyobb méreteket öltő ellenállási mozgalmat. Az előre gyártott előváros, amely Bletchley Parkban az Ultra munkacsoportjainak ellátására épült, jól mutatta, milyen kiterjedt a titkos hadviselés, és hogy milyen módon egyenlíti ki Stephenson az amerikai támogatást. Hétezer „tojásfejű” – ezer rejtélyes szakma szakértője – párolta le a létfontosságú információkat, amelyek folyamatosan eljutottak Roosevelthez is, és meggyőzték, milyen komoly munkát végeznek a britek e téren, s hogy erre a továbbiakban is szükség van. Az Ultránál ragyogó koponyák szolgáltak: éles eszű oxfordi professzorok, bogaras egyetemi tanárok, különcök, akik gyűlölték a sivár rutint és a szigorú titoktartást, mely béklyóba verte szabad szellemüket. Az eredeti tehetségek spektrumának egyik végét Felix Fetterlein, a cár egykori rejtjelezője ékítette. A másik végen az a volt haditengerészeti rádiós állt, aki 439

szinte telepatikus képességekkel rendelkezett, hogy megértse egy távoli ügynök gyenge és torz jeleit. Közben a reguláris erők hírszerző ügynökségei a majdani, háború utáni tevékenységüket tervezgették, azt, hogy miképpen töltik majd ki életüket újra a rang, a fizetés, az előremenetel és a klub élvezetei. A Baker Street-i amatőröknek közben elegük lett a gürcölésből a Kim Philbyk pedig észrevétlenül tovább áskálódtak. Philby, akit az orosz titkosszolgálat huszonhárom évesen, 1935-ben szervezett be, röviddel a Fáklya előtt a brit Titkos Hírszerző Szolgálat (SIS, Secret Intelligence Service) Ötös Szekciójának kulcsembere lett. Ez a részleg elhárítással foglalkozott, így Philby a legjobb helyen volt, hogy kárt okozzon „az első közösen tervezett hírszerzési hadműveletnek” – ahogyan Sweet-Escott nevezte. A dolog Stephenson elevenébe vágott. 1942 novemberében csak annyit tudott, hogy Londonban valaki igyekszik gátolni a közte és Bill Donovan közti együttműködést. A közös titkos hadviselés terve mintha zátonyra futott volna. – Az ilyesminek kellemetlen utóíze marad – mondta később Sweet-Escott. – Donovan többé nem bízott meg bennünk. Mindent meg kellett volna tennünk, hogy a baljóslatú nap, amelyen útjaink szétválnak, minél később következzék be. Közös akciókat kellett volna végrehajtanunk, ahelyett, hogy féltékenykedtünk volna egymásra. A meghasonlás a Közáp-Keleten kezdődött, és átterjedt a Távol-Keletre is. Stephenson Európában meg tudta menteni a legmagasabb szintű BSCOSS együttműködést. Az atombomba megépítéséért folyó versengésben a partneri kapcsolat nélkülözhetetlen volt. A Szovjetuniót becsületes szövetségesként kezelték, és alig sejtettek valamit a szovjet ügynököknek a nyugati szövetség elleni aknamunkájáról. 1942-ben beosztása révén lehetővé vált Kim Philby számára, hogy eszközül használja fel a brit irányító réteget. Kijátszotta a londoni hivatásos hírszerzők rivalizálását, akik nemcsak egymással vetélkedtek, hanem ellenezték és gátolták azt is, hogy az amerikaiak megzavarják köreiket. Az észak-afrikai partraszállás előtt és közben Philby megállás nélkül 440

röpködött Kairó, Gibraltár, Lisszabon és a londoni főhadiszállás közt. Jó néhány kollégájának úgy tűnt, minden erejével azon fáradozik, hogy elhárítsa a brit hírszerzési monopóliumot fenyegető amerikai térnyerést a régióban. A franciák váratlanul ellenezni kezdték, hogy amerikaiak szálljanak partra észak-afrikai gyarmataikon. Philby kigúnyolta az amerikai hírszerzés kudarcait, amit sokan brit gőgjének tulajdonítottak. Mindaz, amit tett, a brit és amerikai titkosszolgálatok közti meghasonlás elmélyítését szolgálta. – Stephenson úgy vélte, sikerült kiirtania a bizalmatlanság férgeit – mondta később Donovan. Ami a maga szűkebb körét illeti, ez így is volt. Átküldtük Dávid Bruce-t[28], hogy képviselje Londonban az OSS-t,-és simítsa el a nézeteltéréseket. Ezen a szinten, valamint az elnök és a miniszterelnök közt az együttműködés zökkenőmentesen zajlott. Ha azonban Hoover személyes barátsága Stephenson iránt kevésbé szilárd alapokon nyugodott volna, az együttműködés pusztán jószándékának függvényévé változhatott volna. Sürgető ok volt a titkok megosztására, hogy az angolok 1942-ben ellenőrzésük alá vonták az atomfizikusok doyenjét, Niels Bohrt, és közelébe férkőztek az atomkísérletekhez szükséges nehézvíz legjobb forrásának. A gond csak az volt, hogy Bohr is és a nehézvíz is náci területen voltak. Hajszálon múlt, hogy Hitler nem tudta kihasználni előnyét, hiszen az atombomba minden eleme a kezében volt. A britek úgy vélték, ha az amerikaiak segítenek nekik, hozzá tudnak jutni ezekhez az elemekhez. A Fáklya előkészítése szempontjából létfontosságú megbeszéléseik során Churchill és Roosevelt megvitatták a Tube Alloys-t – ez volt a maghasadás előidézésére folytatott kísérletek fedőneve. Churchill tudományos tanácsadó bizottsága javasolt egy kanadai gyárat, amelyben előállíthatnák a titáni pusztító erejű atombombát. Stephenson vázolta a problémákat Rooseveltnek és Churchillnek. – Ön lépést tart a nukleáris fizikával – állapította meg Roosevelt. – Kapcsolatban vagyok a művelőivel – javította ki Stephenson. – A legfontosabb közülük dr. Bohr Dániában. Churchill hirtelen minden figyelmét a szivarjára összpontosította.

441

– Veszélyt jelent Bohr ránk nézve? – kérdezte Roosevelt. – Akkor is, ha nem akarja. – El tudja hozni onnét? – Foglalkozunk bizonyos tervekkel – felelte Stephenson. Ebben a vállalkozásban az angol-amerikai együttműködést újra és újra megzavarták a kommunista áskálódók, és utóbb szovjet kémek is árulták el. A zavart keltők rengeteg titkos anyaghoz férhettek hozzá. A brit értelmiségben is volt ellenérzés, amelynek később John Maynard Keynes adott hangot. Ezt írta: „Az amerikai támogatás fejében, amely nélkül az atombomba megépítésére nem kerülhetett volna sor, kicsikarták tőlünk összes aranytartalékainkat és tengerentúli beruházásunkat. De megmenekültünk, és megmentettük a világot.” A Tube Alloys, és később az amerikai atombomba-gyártást övező titkolózás észrevétlenül felduzzasztotta az ellenérzéseket. Hazugságok és féligazságok zavarták meg az összképet, s az igazság túl későn derült ki, semhogy valamit jóvá lehetett volna tenni. Még A. J. P. Taylor, a jeles brit történész is a negatív változatot ismételte meg 1974-ben, a New York Times április 28-i számában: „Churchillnek Roosevelt megígérte, hogy NagyBritanniát, amely az amerikaiak rendelkezésére bocsátotta az ellenőrzött nukleáris robbanás előállításának technológiáját, minden további nukleáris felfedezésbe beavatják. Roosevelt a továbbiakban nem teljesítette ígéretét... Churchill számított a »különleges kapcsolatokra« és bízott az amerikai nagylelkűségben. Ez a bizalom nem volt megalapozott.” Stephensonnak kulcsszerepe volt az atomtitkok birtoklásáért és megőrzéséért folytatott harcban, egész odáig, hogy beavatkozott a kanadai szovjet kémügybe, amelynek során az amerikai atombomba-projekt egyes titkainak ellopására derült fény. [29] Sohasem kételkedett abban, hogy Churchill és Roosevelt pontosan tudják, mi múlik az angol-amerikai kooperáción. – Valamennyiünket Roosevelt határozottsága mentette meg – mondta később. – A világ minden részén dolgoztak az atombombán. Előnyben voltunk. A kanadai vadonban végezhettük el a munkát... Kezdettől fogva amerikai segítségre volt szükségünk, enélkül behozhatatlan késésbe kerülünk... a németek már beszálltak a versenybe. 442

Ezt a szörnyű titkot Churchill Roosevelttel akkor osztotta meg, amikor Stephenson először repült Londonból Washingtonba. 1940. június 15-én Roosevelt elnök így írt egy magánlevelében: „...az atomtudomány új felfedezései kapcsolatban lehetnek a nemzetvédelemmel... A hadviselés módszerei és mechanizmusai radikálisan megváltoztak...” [30] Vagyis az elnök lecsapta a labdát, amelyet Stephenson a dunkirki dráma idején dobott fel neki, akkor, amikor a briteket elűzték az európai földrészről, és úgy tűnt, az emberi civilizáció hamarosan elpusztul. Az események láncreakciója arra mutatott, hogy a „hadviselés módszerei és mechanizmusai” csakugyan megváltoztak. A gerillacsapatok expanziója és az atombombák robbanása ugyanazokat a dilemmákat szülte. A nukleáris hadviselés titkainak megszerzéséért folyó harcba a Rettenthetetlen szervezetének minden egysége belevetette magát. A Stephenson-szerű emberek gyakran kerültek súlyos döntések elé. Churchillnek is vállalnia kellett ilyeneket, például amikor Herbert Morrisonnal csapott össze. Morrison erőteljesen kifogásolta az intézkedéseket, amelyek annak kipuhatolását szolgálták: mekkora fenyegetést jelentenek a – feltételezett – atomtöltésű német rakéták. A német „repülő bombák” végül is elérték Dél-Angliát, de az ellenség csak a becsapódás idejét tudta pontosan meghatározni – a helyét nem. A megtévesztési terv alapja az volt, hogy amikor a rakéták a Cityben, vagy a főváros keleti részén csapódtak be, a találatokat nyugaton jelezték, s az erről szóló jelentéseket kettős ügynökök révén a németek kezébe juttatták. A németek folyamatosan korrigálták a célzást, így a fő becsapódási pont egy hét alatt két mérfölddel keletebbre tolódott, a Londonon kívüli, kevésbé sűrűn lakott területekre... Morrison, a háborús kabinet szocialista tagja tiltakozott: milyen alapon döntik el a titkos háború szakértői, hogy londoniak helyeit kenti vagy essexi polgárok haljanak meg? – A háború gonosz dolog – mondta Churchill a háborús kabinet egy titkos ülésén. – Óhajtja, hogy megadjuk magunkat, Mr. Morrison? Morrison dühödten rázta a fejét. – Akkor, Sir, attól tartok – felelte Churchill lehajtott fejjel –, hogy az 443

életbenmaradás érdekében Isten szerepét kell játszanunk.

444

44. ,,A legnagyobb hírszerzési ütközet az első atombomba előállításáért vívott csata volt – jegyezték fel a BSC-dokumentumok. – Az az ember, akinek a bomba elméleti alapja volt köszönhető, a németek kezében volt, ezt a fegyvert mégis nekünk kellett előállítanunk. Ezer szálat fogtunk össze, hogy megakadályozzuk a németeket az atomrobbanófejek előállításában. Felszerelték volna velük a rakétákat, amelyek ekkortájt kezdtek hullani Londonra...” Churchill 1945-ben ezt mondta: „Isten segítségével a brit és amerikai tudomány elébe vágott a németek erőfeszítéseinek.” A férfi, aki az első világháború idején az atomszerkezet elméletét tanította egy brit egyetemen, véletlenül bukkant rá a nukleáris fegyverhez vezető útra, éppen, amikor hazáját megszállták a nácik. Niels Bohr kitünő tudós volt, de egyben mindenfajta ismerét szenvedélyes továbbadója is.[31] A Gestapo hagyta, hogy folytassa kutatásait. Német tudósok látogatták meg, barátságot színleltek, hogy segítsen megoldani problémáikat. Kezükben voltak már a norvég nehézvízforrások, rendelkeztek a kettős hidrogénmagot tartalmazó értékes alapanyaggal, amely neutronfékezőként hatott az urán maghasadásánál. Rendelkezésük nyomán a Kaiser Wilhelm Institut kizárólag az U-235-ös izotóp robbanási tulajdonságait kutatta. Úgy vélték, lehetőség van az U-235-ös töltetű bomba megépítésére, és arra gyanakodtak, hogy Bohr az uránium maghasadásán alapuló szabályozható láncreakciót kutatja. Amikor Hitler Oroszország ellen vonult, Stephenson tudta, hogy a Führer hadvezéreinek önbizalmát nemcsak a náci legyőzhetetlenségbe vetett hit táplálja. Bizonyosak voltak benne, hogy Németország képes atombomba előállítására. Stephenson 1922-ben figyelt fel Niels Bohrra, amikor a dán tudós úttörő jellegű kutatásaiért megkapta a Nobel-díjat. A hasonló témákkal foglalkozó ragyogó tudósok egyike Steinmetz volt, aki utóbb Stephenson laboratóriumaiban dolgozott. Közéjük tartozott Stefan Rozental is, aki politikai okokból kényszerült elhagyni szülővárosát, Krakkót. Rozental Koppenhágában Bohr munkatársa lett. Steiny szorosan együttműködött Rozentallal, és figyelmeztette Stephensont a koppenhágai kísérletek fontosságára. Nemzetközi kutatás bontakozott ki Einstein és Chaim Weizmann környezetében. Weizmann, aki az első világháborúban mint a hadiiparban tevékenykedő kutató nagy szolgálatokat tett Angliának és a 445

Szövetségeseknek, szabadon mozgott ezekben az európai körökben, és beszámolt Stephensonnak a tudományos újdonságokról. A szoros barátság, amely a neutron felfedezőjét, James Chadwicket és Bohrt összekötötte, fontos szerepet játszott a bomba kifejlesztésére tett német erőfeszítések meghiúsulásában. Churchill természetesen tudott erről. Informátorai Stephenson, és annak a tudóscsoportnak a tagjai voltak, amelyet akkor szerveztek meg, amikor Frederick Lindemann rádöbbent, milyen komoly fegyverkísérletek folytak a húszas években Németországban. Csendben figyelte, mialatt a brit tudományos intézmények kiválóságait elcsábították vagy elrabolták, így például Pjotr Kapicát, aki 1921-től az atomtudós Lord Rutherford munkatársa volt, majd eltűnt, s a Szovjetunióban bukkant fel újra; kényszerítették, hogy egy maghasítási programban dolgozzék. Az Oroszországon és Németországon kívüli tudományos körök csak lassan ismerték fel, hogy az atommaggal folytatott kísérletezés már nem elméleti, hanem gyakorlati célokat szolgál – a fegyverkezés céljait. „Az európai háború kitörésének éve mindenhol fordulópontot jelentett az atomkutatásban – mondotta Stephenson. – Az Egyesült Államok, Anglia, Oroszország és Európa tudósainak koponyájában embrionális állapotban már ott volt az atombomba. 1939-ben általános volt a nézet, hogy a katonai felhasználású szintézisre Németországnak a legnagyobbak az esélyei. Hitler parancsot adhatott a megfeszített munkára, áldozatokra, minden erőforrás mozgósítására, beleértve a rabszolgamunkát is. Otto Hahn, a láncreakció német felfedezője úgy vélte, hogy a maghasadás csak hihetetlen erőfeszítésekkel hozható létre. Ez így is volt. Akkoriban az első számú követelmény egy totalitárius állam volt, olyan diktátor irányítása alatt, aki indoklás nélkül igényt tarthat a társadalom erőfeszítéseire és anyagi erejére, hogy létrehozza a bomba megteremtéséhez szükséges hatalmas gépezetet. Hitler, aki mindezeknek a követelményeknek megfelelt, aligha szalasztottá volna el ezt a lehetőséget.” Az angolok Bohrra és a norvégiai Norsk Hydro nehézvízgyárra összpontosították figyelmüket. Fennállt a veszély, hogy ha bármit tesznek, azzal pontosan arra irányítják rá Hitler figyelmét, amire – mint mindenki remélte – magától nem figyel. Figyeltek viszont a német tudósok, Hitler azonban nem tulajdonított nagy 446

fontosságot tevékenységüknek, akkorát semmiképpen sem, mintha tudta volna, hogy az ellenség is beszállt a versenybe. Hans Süss német fizikusnak szüksége volt egy úgynevezett moderátoranyagra, hogy meghatározott korlátok közt tarthasson egy nukleáris reakciót. Erre a célra a kisebb dimenziójú kísérletek során sikerrel próbálták ki a nehézvizet. A németek úgy számolták, hogy egy nem kísérleti reaktor működtetéséhez ebből az anyagból öt tonnára volna szükség. 1939-ben kizárólag a Norsk Hydro állított elő nehézvizet, havonta mintegy tíz kilogrammnyi mennyiségben. Abban az évben Stephenson az IG Farben érdekeltségeinek tanulmányozása során felfigyelt rá, hogy a német vegyikombinát meglehetősen sokat fektetett be a norvégiai gyárba, s megigényelte a kizárólagos felvásárlási jogot, méghozzá határozatlan időre. Szorgalmazta a termelés ezerszázalékos növelését is. Egy hónappal azután, hogy hivatalos formában is bejelentette ezeket, az igényeket, a francia titkosszolgálat kiküldte Jacques Allier bankárt, Stephenson barátját, hogy közölje dr. Axel Auberttel, a Norsk Hydro vezérigazgatójával; a franciák Frédéric JoliotCurie irányításával atommáglyát tesztelnek. Az első szállítmány nehézvizet 1940 februárjában indították útnak Párizsba. Amikor három hónappal később a németek megkaparintották az üzemet, kénytelenek voltak tapasztalni, hogy a Norsk Hydro teljes készletének nyoma veszett. Stephenson éppen a német okkupáció előtt járt a Barren-hegységben, amely természetes bástyát képezett a betolakodók útjában. Kifürkészte az utat, amelyen London, és a vele együttműködni kész Norsk Hydroalkalmazottak kapcsolatot tarthattak. Közülük is kiemelkedő szerepe volt a harminchat éves Leif Tronstad professzornak, aki atomügyekben a Baker Street-i Szabadcsapat kulcsfontosságú tagja lett. Tronstad pontosan ismerte a gyár elhelyezkedését és alaprajzát. Ebben a német invázió előtti feszült időszakban egy másik látogató is érkezett a Norsk Hydrohoz. Dr. Bohr, akinek különböző segédanyagokra volt szüksége saját kísérleteihez. Visszaútján Dániába arról tanácskozott Haakon királlyal, milyen politikát folytassanak a semleges országok a német fenyegetés árnyékában. Volt valami átszellemültség abban, ahogy Bohr a politikát megközelítette. Hitte, hogy az elnyomás legyőzhető Gandhi erőszakmentes eszközeivel. Amikor áprilisban visszatért Koppenhágába, a nácik megkezdték a dán főváros bombázását – a passzív ellenállásról szóló viták lekerültek a napirendről. Dániát és Norvégiát a németek elfoglalták. A 447

londoni Urán-hírszerzési Bizottság egyszerre két súlyos veszéllyel volt kénytelen szembenézni. A világ egyik legnagyobb atomtudósa hirtelen a német erőd falai közé került, az elfoglalt norvég gyár nehézvíztermelését pedig évi 1250 kilogrammra emelték. A lehallgatott német katonai parancsok szerint erre a mennyiségre „atomügyekhez” volt szükség. A Baker Street titokban őrzött egy tudományos tanulmányt, amelynek végkövetkeztetése az volt, hogy az atomfegyverek legfeljebb kifejlesztésük után két teljes évvel vethetők be harci eszközként. Más, ugyancsak figyelemre méltó fontos problémák miatt, a Szabadcsapat nem volt abban a helyzetben, hogy megkapja a repülőgépet és felszerelést, ami a norvégiai nehézvízgyár kikapcsolásához, és Niels Bohr Dániából való kimenekítéséhez szükséges lett volna. Bohr közben nyíltan beszélt a maghasadás problémáiról a németek megszállta Dániában. – Beszélnie kellett másokkal, hogy újabb ötletek jussanak eszébe – mesélte Stephenson. – Sajnos, nem vizsgálhattunk meg mindenkit, akivel szóba állt. – Hallgatói közt voltak német fizikusok, akik végighallgatták, hogyan határozza meg a hasadási folyamat során felszabaduló nukleáris energiát, amelyet – ettől tartott is – szörnyű, pusztító célokra is fel lehet használni. A tudományos kíváncsiság légkörében Bohr olyanokkal disputált az atombombáról, akik a világ meghódítására szerették volna felhasználni azt. Régi angliai kollégái is ismerték azt a szokását, hogy írásai legnagyobb részét diktálja, ami fokozta a veszélyét, hogy akaratlanul is a németek kezére játszik. A megtévesztő Tube Alloys fedőnév alatt a britek intenzív munkába kezdtek az ország minden részén működő laboratóriumaikban, hogy előállítsák az atomfegyvert. A különböző részlegek tevékenységét a Whitehall közelében fekvő Old Queen Streetről, egy Dickens tollára kívánkozó irodából irányították. Amikor kiderült, hogy a fejlesztés mérhetetlen ráfordítást – egy kilogramm uránium-235 előállításához 20 ezer munkást, félmillió kilowattnyi elektromos energiát, 150 millió dollárt és abszolút biztonságot – igényelne, a laborok eredményeit az Egyesült Államokba továbbították. Az angolok arra a következtetésre jutottak, hogy ilyen erőfeszítésre egyedül képtelen egy kis demokrácia. Ehhez egy olyan diktatúra kell, mint a náci Németország. Az angolokat igencsak zavarta, hogy a németek Bohr minden eredményéhez hozzáférnek. A dán ellenállás csatornáin titokban figyelmeztetéseket küldtek neki. A tudós a lediktáltakat ezentúl készségesen elrejtette dossziéi közé, melyekre, a német vizslatok 448

megtévesztésére, félrevezető címeket írt. Ez a gyermekded kísérlet is megmutatta, hogy milyen, félelmetesen egyszerűnek látta Bohr az őt körül vevő világot. Londonban jó néhány ember lélegzetvisszafojtva figyelte, mit művel. Washingtonban is, ahol Rooseveltnek már független hírforrásai voltak. Először Sam Woodstól hallott arról, hogy a németek felhasználják a nehézvizet. Woods azután is megtartotta kapcsolatait a német vezetés tagjaival, miután Berlinből Zürichbe költözött, hogy a háború végéig az amerikai főkonzul tisztét töltse be. Ő tette lehetővé, hogy Chaim Weizmann semleges svájci területen beszélhessen Willstatter professzorral, egy ellenzéki német tudóssal. Willstatter félt, hogy az angol közbelépés cselekvésre sarkallja Hitlert, attól azonban még jobban félt, hogy az angolok esetleg semmit sem, tesznek. Weizmann utóbb elárulta Stephensonnak azt az aggodalmát, hogy a fenyegetést az angolok esetleg nem veszik elég komolyan. „A két férfi nagyokat sétált a Central Parkban – mesélte Herb Rowland. – Eltűntek a Manhattan forgatagában, és átvágtak a parkhoz, hogy – mint gondoltuk – megnézzék a mókusokat. Dehogyis sejtettük, micsoda fegyver fenyeget bennünket!” Weizmann emlékezett rá, ahogy egy hideg napon megálltak a Schwarz-féle játékbolt előtt az Ötödik Sugárúton. „Volt ott a kirakatban egy építőszekrény fiúgyerekek számára. Bill így szólt: »Ha a németek tudnák, hogyan tegyék, úgy szerelnék össze, mint egy ilyen játékdarut, türelmesen csavargatnák össze az anyákat a csavarokkal, míg csak el nem készülnek vele, nyakig elmerülve a feladatban, mint a gyerekek, akik nem törődnek a fájdalommal, amelyet okoznak.« Úgy éreztem, utalnom kell arra, hogy nem minden német tudós fásult el, és hivatkoztam Willstatter professzorra, aki, jóllehet, korának vezető német kémikusa volt, visszautasította az együttműködést a nácikkal. Stephenson Schwarz kirakatát bámulta, és megvonta a vállát. »Nem utasította vissza. Megszökött, így a többiek már azt csinálnak, amit akarnak.«” Ez szigorúan hangzott, de igaz volt. Hitler egy titkos fegyverrel 449

dicsekedett, amely ellen nincsen védelem, s amellyel ellenségei nem rendelkeznek. Azok a német tudósok, akik fellázadtak a munkájukkal való ilyen visszaélés ellen, menekülni, vagy állásukat elhagyni kényszerültek. Néhányan, akik mégiscsak képesek voltak valamiféle néma ellenállásra, köztük Werner Heisenberg és C. F. von Weizsäcker, ugyancsak meglátogatták Bohrt Koppenhágában. Állítólag előadtak egy titkos tervet – egy titkos egyezmény tervét a Szövetségesek fizikusaival – a bomba kifejlesztésének meghiúsítására. „Az erről szóló történetek nem igazak – mondta Aage Bohr. – A német tudósokkal való minden találkozás azt a benyomást erősítette, hogy a német vezetők nagy katonai jelentőséget tulajdonítanak az atomenergiának.” [32] Hitler ontotta a német titkos fegyverekről szóló beszámolókat, úgyhogy nehéz volt megállapítani, melyik igazán fontos. Röviddel az európai háború kitörése után a Führer ezt mondta: „Ne legyenek kétségeik. Eljön az idő, amikor kezünkben lesz a fegyver, amelyet ma még nem is ismerünk, s amelyet majd nem lehet ellenünk fordítani.” Lord Halifax, az akkori brit külügyminiszter feljegyezte: „Minden jel arra mutat, hogy... Hitler elhatározta, megijeszti a félénkeket.” A következő hónapban, 1939 októberében, a londoni kormány hírszerzési albizottsága áttekintette „azoknak a fegyvereknek a listáját, amelyekkel Németország ez idő szerint kísérletezik”, s amely a siklótorpedótól a rakétáig és „az atomenergia nagy hatású robbanóanyagként való alkalmazásáig” terjedt. A hírszerzés vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy Hitler a légierő, és esetleg „új és titkos robbanóanyagot tartalmazó bombák alkalmazásával akarja megtörni Angliát”. A brit vezérkari főnöknek éppen akkor jelentették, hogy a norvégial nehézvízgyárban ismét megnövekedett a termelés, amikor az első hagyományos bombák hullani kezdtek Londonra. Leif Tronstad, akinek utóbb egy áruló oltotta ki az életét, komolyan hozzálátott a Norsk Hydro elpusztításának megtervezéséhez. Később sokan haltak meg rajta kívül is azok közül, akik megpróbálták tönkretenni a megközelíthetettennek tűnő üzemet. Egyidejűleg több titkos kutatási program is folyt. Bohrt Koppenhágában, a németek orra előtt lelkesedése hajtotta célja, az újabb rejtélyek megoldása felé – a nácik számára azonban ez az atomhatalom megszerzését jelentette. A Baker Street és a SIS közös stockholmi állomása információkat gyűjtött 450

Bohrról és a Norsk Hydróról. Stockholmi hivatalos jelentések érkeztek Stephensonhoz, aki elindította az ügynökök kiképzését a kanadai vadonban működő új „veszélyek iskolájában”, ahol szabotőrök készültek fel kockázatos küldetésükre. – A csipkézett nyugati, norvég partot nehéz volt szemmel tartani– mesélte később Stephenson. – Mivel a fjordok következtében a partvonal hossza összesen tízezer mérföld volt, a németek a parti vizek határán vontak kordont. Amerikai gyorsnaszádokat kerestem a blokád áttöréséhez. Ezek a hajók olyan óraműszerű pontossággal közlekedtek az ellenséges terület és a Shetland-szigetek közt, hogy őrjáratukat „shetlandi busznak” neveztük. Odd Starheim, egy norvég hajótulajdonos fia apró csónakon menekült Skóciába, és kiképzett ügynökként tért vissza hazájába, még mielőtt a shetlandi busz akcióba lépett volna. Küldetése a Sajt kódnevet kapta. Amíg arra várt, hogy a német biztonsági intézkedéseket kijátszva behatolhasson a Norsk Hydro gyárába, hozzálátott, hogy rádión küldjön beszámolókat az ellenséges hajók mozgásáról. Miután Starheim jelentette, hol rejtőznek az Atlanti-óceánra kifutni készülő Bismarck és Prinz Eugen hadihajók, a német rádióbemérők megtalálták. Rejtekhelyét, amely egy parasztházban, a kristiansandi német haditengerészeti támaszponttól tizenhat kilométerre volt, bekerítették. Futárja, egy elbűvölő lány, Sofie Rorvig átcsúszott az SSőrjáratok közt, hogy figyelmeztesse, aztán kétszeres kockázatot vállalva, karját az övébe fűzve, hozta át köztük ismét. Az SS-ek, mint afféle szerelmes ifjú párt, nem háborgatták őket, jóllehet minden szénaboglyát és csűrt tűvé tettek. Starheim egyedül folytatta hosszú és veszélyes útját a semleges Svédországba, ahol jelentést tett Stephenson barátainak. Sofie hátramaradt a Sajthálózattal, amelyet a majdani nagyobb akció előkészítésére hoztak létre. Miután Starheim újabb részleteket jelentett Londonnak a németek biztonsági intézkedéseiről, ejtőernyővel ismét ledobták Norvégiában. Az angolok azt a feladatot adták neki, hogy nyerje meg a Norsk Hydro egyik mérnökét. Még nem is foghatott újra hozzá a munkához, amikor a Gestapo rajtaütött egy barátja házában. Kiverekedte magát egy folyosóra, keresztülrohant a nagymama hálószobáján, és az elképedt idős hölgy szeme láttára kilendült az ablakon. Beugrott egy teherautóba, és elhajtott, mielőtt üldözői magukhoz térhettek volna. Másnap már jelentést küldött a Sajt korábbi rádióközpontjának. 1941 végén a Barren-hegységben tanyát vert egy rozoga viskóban, amelyből jó kilátás nyílt a Norsk Hydro üzemcsarnokaira 451

és laboratóriumaira. rádióüzenetet kapott:

1942.

március

10-én

szombaton

Bletchley

ELLOPTAM EGY CSOONAKOT, EES ELINDULTAM SKOOCIA FELÉ. KEEREM, ADJANAK LEEGI FEDEZETET. SAJT. Starheim egy Einar Skinnarland nevű mérnökkel, aki kitűnően ismerte a gyárat, lecsúszott egy 6000 láb hosszú gleccseren, majd elrabolt egy 620 tonnás parti gőzöst, a Galtesundot. Egy héttel később a Királyi Légierők egy bombázója kísérte be őket a kelet-skóciai Aberdeen kikötőjébe. Innen azonnal tovább indultak London felé, ahol Skinnarland nyomban találkozott a hírszerzés vezetőivel és atomtudósokkal. Egy tizenegy napos intenzív partizánkiképzés után Skinnarlandot ejtőernyővel ledobták a Barren-hegységben – pontosan három héttel azután, hogy eltűnt a gyárból. A német főnökök hittek néki, amikor távollétét betegségével magyarázta. „Ez volt a leggyorsabb visszatérés és a legfontosabb kiképzés, amire valaha is sor került – jelentette John Skinner Wilson, a Baker Street norvégiai részlegének vezetője. – Valódi céljáról Londonban legföljebb hárman tudtak.” Skinnarlandnak az volt a feladata, hogy a Barren-hegységben megtegye egy szabotázsakció előkészületeit. Akkora titoktartásra kötelezték, hogy jelentéseit nem volt szabad rádión továbbítani – gondos rejtjelezés után pontfényképek formájában vitték át őket Svédországba, s onnan Londonba. Egy átlagos jelentése így festett: „A németek túlzott mértékben hagyatkoznak a természet nyújtotta védelmi lehetőségekre... az őrségváltás a gyáron belül 18 óra 00-kor van... Őrszemek vigyáznak a Vemork és Rjukan közti függőhídon... riadó esetén csak az oda vezető utat tudják kivilágítani... az őrség az elektrolizáló üzem és a géptermek közt van beszállásolva...” A kockázat óriási volt. Parancsaink a létesítmény – hm – felszámolására szóltak – mesélte Colin Gubbins, a Baker Street főnöke. – Ez volt a legfontosabb tennivalónk. A vállalkozásnak lendületet adott Churchill négyezer mérföldes, kockázatos hidroplán-utazása, amelyet azért tett meg, hogy megvitassa Roosevelttel az atomfegyverkezés jövőjét. – Az angol urániumbomba elérhető közelségbe került – mondta Stephenson. – Elkészíteni azonban 452

számos okból Kanadában és az Egyesült Államokban kellett. A tudományosfelügyelő bizottság azt ajánlotta, állítsanak fel egy kísérleti üzemet Angliában, és egy „igazit” Kanadában, ez azonban a feladatok megduplázódását jelentette. Roosevelt azt javasolta, folytassák együtt a fejlesztést, egyetlen amerikai telepítésű gyárban, az eredményeken pedig egyenlőképpen osztozzanak. Az elnök és a miniszterelnök tanulmányozta a tudományos iratokat, és úgy döntöttek, mindent meg kell tenni, hogy hátráltassák a nácikat. Rengeteg német fizikus dolgozott a mi saját atomprogramunkon. Nem lehetett kizárni, hogy Németországban ugyanez megy végbe. Stephenson Kanadába repült, ahol a norvég titkos hadsereg ügynökei épp akkor sajátították el tudnivalóikat. Itt csatlakozott Gubbinshez és John Wilsonhoz, aki, mint a nemzetközi cserkészmozgalom vezetője, számos nem hivatalos kapcsolattal rendelkezett. Bejárták a Toronto melletti, „Kis Norvégia” néven ismert területet, amelyen több száz fiatal férfit és nőt tanítottak a deszanthadviselésre. Közülük egy maroknyi csapat indult bevetésre a Barren-hegységbe. Minél kisebb volt a csoport, annál kisebb volt az esélye, hogy felfedezik őket. Wilsonnak nem voltak illúziói a veszélyekkel kapcsolatban. „Az időjárás legtöbbször borzalmas – írta. – Hirtelen leereszkedő ködök, hirtelen támadó viharok, gyors felszálló légáramlások.” Csupa szirt minden, több száz veszélyes gleccser és szakadék, mocsarak, árterületek, átlábolhatatlan hegyi folyók. Nem ejtőernyősöknek vagy vitorlázógépeknek való terep volt. Wilsont bízták meg, hogy kiválassza azokat, akik részt vesznek az istenkísértő küldetésben. „Tudtam, hogy bármelyik norvég kiképzettünknek szólok, elvállalja.” A kémiskola négy kiválasztott végzősét tovább edzette a brit kommandók instruktora; kézi munkával különleges sífelszerelést készítettek a számukra Kanadában. 1942 szeptemberére készen áltak. A repülőgép kétszer vitte őket az ugrási körzet felé, és kétszer tért vissza Kelet-Skóciába az ítéletidő miatt. Harmadjára egy fennsíkon értek földet, amelyet gleccserek és hegycsúcsok választottak el a Norsk Hydro gyárától. Néhány nappal később Sajt a következő rádiótáviratot küldte: A NEEMETEK HAJOON EL AKARJAAK VINNI AZ OESSZES NEHEEZVIZET STOP A MENNYISEEG UUGY TUENIK, ALKALMAS A JELENLEGI BERLINI IGEENYEK KIELEE- GITEESEERE.

453

Ez kisebb pánikot váltott ki, az angolok ugyanis kezdtek kifutni az időből. Stephenson ismét azonnali tanácskozást hívott össze Londonba. A háborús kabinet válságmegbeszélésre ült össze. Vitákra került sor a Baker Street-iek és a nem hagyományos hadviseléssel szemben hagyományosan ellenérzéseket tápláló katonai vezetők közt. – Úgy tűnt, a világ sorsa ennek a négy fiatal ügynöknek a kezében van – emlékezett Stephenson. – A németek fölhasználták az összes nehézvizet, azaz valószínűleg közel voltak a megoldáshoz. Úgy döntöttem, előkészítek egy reguláris kommandótámadást a terület ellen. Amikor visszarepült New Yorkba, nem volt meggyőződve arról, hogy a kommandóakció sikeres lesz, és új amerikai felszereléseket akart szerezni egy újabb irreguláris küldetéshez. Novemberben ez a rövid üzenet érkezett Norvégiából: „HÁROM RÓZSASZÍN ELEFÁNT”, ami azt jelentette, hogy a négy ügynök a célpont közelébe ért. Közben két Horsa vitorlázógépet vontató bombázó emelkedett a levegőbe a Skócia északkeleti partján fekvő Wick különleges hadműveleti támaszpontról. A Horsák harmincnégy kommandóst szállítottak Norvégiába az Északi-tenger felett. Huszonnégy órával később Bletchley a norvégiai német erők következő közleményét hallgatta le: „Tegnap a Luftwaffe vadásza két, szabotőröket szállító vitorlázókat vontató bombázót lőtt te Dél-Norvégia felett. A légi csatában a bombázók és a vitorlázógépek összes utasa életét vesztette.” Ez azonban hazugság volt. Az egyik vitorlázógép csakugyan lezuhant, amikor a vontatókötél a ráfagyott jég súlya alatt leszakadt, de a tizenhét egyenruhás kommandós közül nyolc még életben volt, amikor kiszedték őket a roncsok közül. Négyet levegőinjekciókkal öltek meg egy német tábori kórházban, a másik négyet kivégezték. A másik vitorlázógép is a földhöz csapódott, amikor a vontató bombázó hegycsúcsnak ütközött, s a tizennégy túlélőt, kezdve a sebesülteken, agyonlőtték. Akcióképes volt azonban további tizenkilenc ügynök, akiket a Baker Street hajón és repülőgépen küldött Norvégiába. Egyikük, Arne Vaerum, fedőnevén Pingvin, bekapcsolódott egy rádióhálózat munkájába, amely szorgalmasan küldte jelentéseit a bázisnak. Éppen adott, amikor az SS-ek rajtaütöttek. Jelei akadozva érkeztek meg Angliába... a távírászlány, aki vette őket, nemcsak Vaerum „stílusát” ismerte, hanem ráadásul jó barátja is 454

volt. A lány az Elsősegélynél szolgált. Azon az éjszakán, amikor Pingvin meghalt, maga is besorolt az Elsősegély hősei közé. Tudta, mit jelent az adás megszakadása, és kérte, vessék be ellenséges területen, hogy a fizikai cselekvés szabadítsa meg lelki gyötrelmeitől. Dániai különleges feladatra képezték ki, futár lett és Trudi néven hamarosan részt vett Niels Bohr menekítésében Olyan zord időjárásra, amilyen 1942 végén tombolt, a legöregebb norvégok sem emlékeztek. A négy „rózsaszín elefánt”, másképpen a Fecskecsoport még mindig lesben állt a cél fölött magasodó hegységben. Ekkorra félig éhen haltak, és kínozta őket a hideg is. Újabb akciót indítottak, hogy hat Baker Street-ivel erősítsék meg őket, akik éppen befejezték az irgalmatlan kiképzést a Southampton melletti úgynevezett „gengszteriskolán”. Egyikük Knut Haukelid volt, Sigrid Gurie filmsztár ikerbátyja. „Knut mindenekelőtt vadász – írta Gubbins. – Egyben azonban filozófus is, akinek van érzéke az értékekhez... Két napot töltöttem vele a Barrenhegység tövében, egy szakadékszerű mély völgyben, amelynek aljára télen nem sütött be a nap, és a munkásokat drótkötélpályán kellett felhúzni, hogy hozzájussanak napi napfényadagjukhoz.” Miközben Haukelid készült, hogy visszatérjen Norvégiába, Amerikában újabb terveket kovácsoltak. Európai menekült tudósok, amerikai és angol atomfizikusok láttak munkához, hogy elsőként készítsék el a bombát, A vállalkozás a „Manhattani Műszaki Körzet” fedőnevet viselte, és az elsőrendű fontosságot jelentő „AAA” formulával jelezték. A Chicago Egyetem Stagg Field-i futballpályájának tribünjei alatt megkezdődtek a maghasadást célzó kísérletek. A fizikusok már irányítani tudták a gyors láncreakciót, amely a hihetetlen erejű fegyver központi eleme lesz. A nagyszabású Manhattan-tervben közreműködött Roosevelt is. Tudta, hogy a legnagyobb veszélyt a Hitler távoli Európájában élő Niels Bohr jelenti. Bohrnak dániai laboratóriumában sikerült előidéznie az uránium maghasadását, amelynek során megfelelő mennyiségű, nagy erejű robbanóanyag energiájának milliószorosa szabadulhat fel. – Ki tudjuk csempészni Bohrt a nácik orra előtt, hogy aztán csatlakozzék a Manhattan-tervhez? – kérdezte Roosevelt Stephensontól.

455

– Ezt az angoloknak kell elintézniük – felelte Stephenson. – Niels Bohr megrögzött pacifista. Nem hiszi, hogy Koppenhágában végzett munkája a németek javát szolgálja. Az sem valószínű, hogy csatlakoznék egy amerikai projektumhoz, amelynek egyedüli célja a bomba létrehozása. Állandó kapcsolatban van viszont régi, angliai munkatársaival, akiket becsül. Ettől fogva Rooseveltet rendszeresen informálták a kibontakozó dráma minden új fejleményéről a BSC New Yorkba küldött jelentései révén. Knut Haukelidet és öt bajtársát 1943. február 16-án dobták le ejtőernyővel Norvégiában. Eközben James Chadwick körültekintően megfogalmazott üzenetet küldött Niels Bohrnak, miszerint „nincs még egy tüdós a világon, akit nagyobb tisztelettel fogadnának Angliában, mint őt”. Chadwick úgymond csak bizonyos „speciális problémákról” szeretne elcsevegni vele, amelyekhez Bohr együttműködése rendkívül hasznos lenne. A levelet mikrofilmre rögzítették, azt pedig elrejtették egy kulcscsomóban. Február 23-án a Fecskét megerősítették Haukelid csoportjával. Ekkorra majdnem mindnyájukat fagysérülések kínozták. A tíz ügynök elegendő robbanóanyaggal rendelkezett, hogy megsemmisítse a Barren-hegységbeli gyárat, alig volt azonban élelmük: gyógyszerük és kötszerük pedig még kevesebb. Megtörtént a végső eligazítás: „Mindenki egyenruhába öltözik. Éjfélkor a kerítéstől 500 méterre mindenki elfoglalja a helyét. Támadás 0 óra 30-kor, őrségváltás után. Ha az őrséget riadóztatják, a biztosító csoport azonnal megtámadja az őröket, ezalatt a robbantó csoport továbbmegy. Ez a csoport megsemmisíti az elektrolizáló üzemcsarnok alatti pincében levő berendezéseket. Minden robbantót egy ember fedez; fegyver: egy darab 45ös pisztoly. Ha harcra kerül sor a célhoz érés előtt, szükség esetén a biztosító csoport emberei helyezik el a robbanóanyagokat. Mindenki két „L” ciánkapszulát visz magával. Ha valakit a fogságbaesés veszélye fenyeget, végezzen magával.” A komor parancs kétségbeejtő helyzetben, hóviharban, egy széltépázta gleccseren íródott. A gyár elpusztításáról már kis-híján egy éve döntés született, de egyik kísérlet a másik után vallott kudarcot. „Ha a németek élve elfogják a Fecske-teamet, joggal következtetnek arra, hogy a .Szövetségesek csak azért indították ezt az öngyilkos akciót, mert rájöttek: gyakorlati lehetőség van az atombomba megvalósítására” – közölte Stephenson Roosevelttel. 456

Két hónappal azután, hogy Chicagóban sor került az amerikai nukleáris áttörésre, a Fecskék leereszkedtek az ijesztő szakadékba, amelynek mélyére nem hatolt le a téli nap, Egy modell alapján, amelyet a gyár előző főmérnöke, Jonar Brun professzor épített, alaposan ismerték a Norsk Hydrót. (Brun az üzem tervrajzaival együtt szökött Angiiába.) Egy kábelalagúton át kúsztak az elektrolizáló pince felé, teljes sötétségben vergődve át a jégborította csövek labirintusán. A jelszó, amelyet választottak, a Hosszú az út Tipperaryba című katonanóta szövegéből származott. Támadás vagy bizonytalanság esetén a hívószó Piccadilly volt, a rá adandó válasz pedig Leicester Square. Egy órával később a robbantó csoport visszatért. A tölteteket elhelyezték, a kanócokat meggyújtották. Haukelid hat gránátot vett elő a zubbonyából, hogy szükség esetén fedezze a visszavonulást. Néhány perccel később lágy, suhogó hang hallatszott a hétemeletes főépületből, amelyet mély, tompa robaj követett. „Egy jelentéktelen kis pukkanás” – ahogyan Haukelid nevezte. Néhány órával később, már ismét a hegyi rejtekhelyen, a küldetés kudarcán bánkódott. Csak jóval később tudta meg, hogy a berendezések tökéletesen elpusztultak. Az ügynökök közül öten – valamennyien brit uniformisban – elindultak, hogy megtegyék a 350 mérföldes, hegyeken és völgyeken át Svédország felé vezető utat. A többiek Norvégiában maradtak, olyan területen, amelyekre a németek dühükben sítalpas egységeket küldtek – Gestapo és SS-erőket, valamint a Quisling-féle Hird rohamosztagait. Amikor a gyárban újra beindult a termelés, a Királyi Légierők megpróbálták lebombázni. A súlyos támadások sorozata nem okozott jelentős kárt, sokan haltak meg azonban a bombázók személyzetéből, és a norvég lakosság soraiból. Az amerikai légierő is próbálkozott, hasonló eredménnyel. A Fecske megmutatta a gerillahadviselés jelentőségét, de a szövetséges katonai vezetők haboztak levonni a tanulságokat. Egy évvel azután, hogy a Fecske megrongálta az üzemet, a nehézvizszállítmányok ismét megindultak. Knut Haukelid azonban azt javasolta, ne kísérletezzenek ismét szabotázzsal, hanem próbálják elvágni a szállítmányok útját. A németek 2250 kilogramm nehézvízszállítmányt, öthónapi gyártás eredményét készültek útnak indítani. Az útvonal legkényesebb szakasza a vasúti kompon való átkelés volt. Haukelid és a titkos hadsereg két tagja felment a komp fedélzetére, és elhelyezte a tölteteket. A komp és létfontosságú szállítmánya másnap délben, amikor már a nyílt vizeken haladtak, a levegőbe repült. Négy norvég hajós is életét vesztette – Haukelid vigasztalhatatlan volt. 457

Honfitársai elvesztésével szemben nyolcvanhárom szövetséges katonának a korábbi hadműveletek során bekövetkezett halála állt. Szerényen ezt írta a háború után: „A nehézvíz maga nem volt a bomba része, de a bombához szükséges anyagok kikísérletezéséhez fontos adalékot jelentett.” Végül is három évig tartott, míg sikerült lerombolni a nácik kutatási alapanyagának ezt a forrását – ennyi idő telt el azóta, hogy Stephenson kifürkészte a norvégiai utánpótlási útvonalakat. Roosevelt részben Stephenson 1940-ben kelt, a nehézvízre vonatkozó jelentése alapján támogatta a titkos hadviselést, részben pedig mert a Rettenthetetlen arra következtetett, hogy az atombomba már nem tartozik a lehetetlenségek birodalmába. Stephenson a BSC irataiban mindössze ennyit fűzött hozzá az egészhez; „Ha a Haukelid-féle megoldás nem talált volna támogatásra, a németeknek meg lett volna a lehetőségük, hogy elpusztítsák a civilizált világot. Vagy elpusztultunk volna, vagy Hitler martalócai uralkodnának rajtunk.”

458

45. Dr. Bohr, miközben a dán titkos hadsereg vezetői szemmel tartották, szívósan dolgozott tovább Koppenhágában. X. Keresztély dán király és filozófus-természettudósa még mindig remélték, hogy ha sikerül elkerülniük a nyílt konfrontációt a Gestapóval, megmenthetnek másokat. Bohrt azonban buzgalma olyan eredmény irányába sodorta, amely szükségképpen a németeket segítette atombombájuk előállításában. Laboratóriuma az Elméleti Fizikai Intézetben egyre terebélyesedett. Újabb és újabb helyiségeket toldották hozzá új kísérletek elvégzése céljából, és Bohrék egyre-másra jutottak rejtélyes pénzalapokhoz. A ciklotron- laboratórium alatti nehézvíz-vezetékeket a dán szabotőrök minden eshetőségre felkészülve, aláaknázták. – A Barren-hegységbeli és más norvégiai hadműveletek elterelik az ellenség figyelmét arról, ami bennünkét a leginkább aggaszt – Niels Bohr munkájáról, amely éppen olyan veszélyes, mint az Egyesült Államokban folyó atomprojektumok – mondta Stephenson Rooseveltnek. – Mérlegelni kell, minek nagyobb a veszélye. Annak-e, hogy atomtitkok kerülnek a németek kezébe, vagy annak, hogy ha felrobbantjuk Bohr ciklotronját, megtorlásokra kerül sor. Ezt leginkább Sven Truelsen ítélhette meg, a dán katonai hírszerzés főnöke, aki folyamatosan ingázott London és a nácik megszállta Európa közt. Futárai kényes levelezést közvetítettek Bohr és a Baker Street közt. Sir James Chadwick, a kitűnő és rendíthetetlen nyugalmú fizikus, virágnyelven megfogalmazott felhívást intézett Bohrhoz. Előtte azonban elküldték Dániába egy sor, egyéb instrukciót tartalmazó üzenetet: „Peternek”, Jarlentől A közeljövőben egy kulcscsomót küldünk a Justitsraadenbe, amely a brit kormány fontos üzenetét tairtalmazza majd Niels Bohr professzor számára. Rendkívül hálásak lennénk, ha te, vagy egy megbízottad, jelen lennétek, amikor megkapja a kulcsokat, és elmagyaráznátok neki, hogyan találja meg az üzenetet. A mellékelt ábra mutatja a kulcsok sorrendjét az üzenet 459

összeállításához. A kulcsokban 4-4 milliméteres lyukat fúrtak, majd miután az üzenetet elhelyezték bennük, a lyukakat lezárták. Bohr professzornak finoman le kell reszelnie a kulcsokat a jelzett pontig, míg elő nem bukkannak az üregek. Az üzenetet ki kell öblíteni vagy áztatni belőlük, majd tárgylemezre helyezni. Maga az üzenet egy igen apró mikrofilmen van, kulcsonként két példányban. Óvatosan kell bánni vele. Magam sem tudom, mit tartalmaz, csak azt, hogy nagyon fontos. Légy szíves, figyelmeztesd a Justitsraadent, hogy várják a kulcsok érkezését. Mihelyt tudomásunkra jut, hogy megkaptad jelen küldeményünket és volt alkalmad figyelmeztetni a Justitsraadent, külön futárral küldjük el neki a kulcsokat.” A kulcsok 1942 hideg telén éppen akkortájt érkeztek meg, amikor a Fecskék csakugyan elpusztították a Norsk Hydro nehézvízgyárat. Bohr maga nyitotta ki őket laboratóriumában, és saját kezűleg áztatta ki a tűhegynyi közleményeket. A New York-i BSC döbbenten olvasta a tudós válaszát: „Jelenlegi kétségbeejtő helyzetünkben kötelességemnek érzem, hogy segítsek mindenkit, aki kiáll demokratikus intézményeink szabadságáért, és védelmezni igyekszik a száműzött tudósokat, akik nálunk keresnek menedéket... Az atomfizika újabb, bámulatra méltó eredményei amúgy sem használhatók fel közvetlenül.” Elutasította, hogy abbahagyja a munkát, és hogy Angliában folytassa kutatásait. Chadwick az üzenetben nem is merte említeni, hogy Bohrra a bomba készítésének angol-amerikai munkálatainál volna szükség. Bohr viszolygott az erőszaktól. Dániában hatalmas tekintélyt élvezett. A Dán Királyi Akadémia elnöki tisztét töltötte be, és közeli kapcsolatban volt a hetvenhárom éves, beteg királlyal. A nácik kezdetben mindkettőjükkel kesztyűs kézzel bántak. A király palotájából próbálta védelmezni népét. A természettudós, legalábbis így gondolta, teljesítette a tudománnyal és az emberiséggel szembeni kötelességeit. Folytatta veszélyes angliai levelezését Chadwickkel, és 1943 kora tavaszán arra hívta fel a brit tudós figyelmét, hogy a németek ismét fémes urániumot és nehézvizet keresnek, amit esetleg atombombák készítésére használhatnak fel. Sürgős megbeszéléseket hívtak össze New Yorkban és Londonban. A 460

BSC a Rockefeller Centerben Bohrról, és a menekült tudósokról is őrzött néhány személyiségrajzot. Stephenson jól értette Bohrt – s azt, hogy nehéz dolog lesz rábeszélni a menekülésre. Churchill türelmetlen volt a Bohr-féle tudósokkal kapcsolatban, és úgy vélte, a dán fizikus „közel áll ahhoz, hogy halálos bűnt kövessen el”. Lindemann professzor, aki csaknem a vendetta dühével gyűlölte a németeket, végül már arra gondolt, hogy a dán partizánoknak a levegőbe kellene röpíteniök Bohr intézetét, mivel: „Németország nehézvízés fémesuránium-szükségletei egyre növekszenek, és a német tudósok javasolni fogják, hogy a lassú neutronos láncreakciót bombák előállításához használják fel.” Stephenson Londonba repült, és Bohr kihozatala mellett érvelt. „A nácik kitűnően profitálnak abból, elkerülhetik a megszállók és meghódítottak közti konfliktusokat Dániában, márpedig ez tarthatatlan. Doktor Werner Best, a Führer teljhatalmú dániai különmegbízottja barátságosan beszél, és hatalmas hasznot húz belőle. Ha azonban Koppenhágában elszabadul a pokol, és a németek terrorhoz folyamodnak, bízhatunk benne, hogy Bohr megteszi majd, amit tennie kell. Most azonban az a fontos, hogy megszervezzük a menekülését.” [33] A németek szándékosan összezavarták azokat, akiket meghódítottak. A hithű nácik félkatonai ereje, a Schutzstaffeln, másképpen SS a birodalmi főmegbízottal párhuzamosan fejtette ki tevékenységét. A helyi közigazgatás emberei nem tudták biztosan, ki az igazi gazda, hajlamosak voltak együttműködni a kevésbé nyers modorú német tisztviselőkkel, és megfeledkezni az SS céljairól – egészen addig, amíg ki nem derült: a paramilitáris szervezet bársonykesztyűbe rejtett vaskéz... A Keresztély királlyal való leszámolás augusztusban következett be, s ezzel megoldódtak barátjának, Niels Bohrnak a dilemmái is. Amikor Berlin azt sugallta, hogy a dán náci párt vezetői segítenének kormányozni az országot, a király kijelentette: „Nincsenek dán nácik.” Hitler a szándékos sértést eleresztette a füle mellett, Werner Best SS Oberführer azonban nem. Javasolta Berlinnek, hogy a királyt „semlegesíteni” kell, Bohr kísérleteit pedig német irányítás alá kell helyezni, SS-bíróságok kezdtek ítélkezni „terroristák” ügyeiben. A királyt azzal a kéréssel sikerült sarokba szorítani, hogy azontúl a dán rendőrség nyújtson segítséget a Gestapónak. 461

„Soha!” – felelte a király. Néhány nap múlva SS-csapatok rohamozták meg a palotát. Vezetőjüket, egy tábornokot X. Keresztély ezekkel a szarkasztikus szavakkal fogadta: „Jó reggelt, derék tábornokom. Ragyogó győzelmet aratott.” Az akcióban ezer rohamcsapatos vett részt, géppisztolyokkal és gránátokkal – a kardokkal és lándzsákkal felszerelt ötven királyi gárdista ellen. A tábornok, miután feldühödött azon, ahogyan a király kinyilvánította megvetését, visszacsattogott a páncélautójához. Az uralkodó pontosan ezt akarta. Üzenetet firkantott Bohrnak, amelyben azt tanácsolta: menjen; ezzel teheti a legtöbbet a katasztrófa elhárításáért. Bohrnak Svédországban tudatnia kellett Ingeborg hercegnővel, hogy a király azt kívánja: járjon közbe Gusztáv királynál több ezer dán állampolgár érdekében. Kezdték összegyűjteni a zsidókat. Többé nem volt mód arra, hogy Stefan Rozentalnak, aki Bohrral dolgozott együtt, védelmet nyújtsanak. – Bohr meghívott carlsbergi otthonába – emlékezett vissza utóbb Rozental. – Azt mondta, Angliába kell szöknöm, és átadta minden, a töltéshordozórészecskéknek az anyagban való mozgására vonatkozó kutatási eredményét, egy kéziratot, amelyet a náciknak semmiképpen sem volt szabad megkaparintaniuk. Pénzt is adott, és azt mondta, hamarosan újra látjuk majd egymást. Magánemberként meggyőződése volt, hogy Németországba küldik, mielőtt elmenekülhetne, és átadott néhány üzenetet Keresztély király nővére, valamint a svéd király számára is. Bohr carlsbergi rezidenciája kertjében elásta a szabad világgal való kapcsolattartása minden dokumentumát, beleértve azokat is, amelyek a német urán- és nehézvíztermelés növekedésére vonatkoztak. Az iratokat előzőleg egy fémcsőbe helyezte, és a csövet lezárta. Tette mindezt azért, hogy bizonyítsa: hű maradt a királyhoz. A tudós gyakran fejtegette, hogy a civilizált német viselkedés nem tűnhet el nyomtalanul, ha az ember úgy viselkedik velük, mintha racionális emberi lényekkel volna dolga. Mint kiderült, tévedett. Menekülési útvonalakat alakítottak ki, szökevények keltek át az Öresund Koppenhága és a svéd Landskrona közti szakaszán. Szeptember közepe volt, a Gestapo főhadiszállásán elrendelték Bohr őrizetbe vételét, Rozental pedig egy evezős csónakon tartott a biztonságos Svédország felé. A távozása körüli zűrzavarban elveszítette Bohr papírjait, amelyek nem is kerültek meg többé. Terrorhullám söpört végig Dánián a következő napokban. A zsidók 462

deportálásával kezdődött. Stephensonnak úgy tűnt, Bohr túl sokáig habozott. Stephenson a Skandinávia és Anglia közti titkos hadműveletekhez már öt hónapja megigényelte a három gyors hajót. Az igényeket aprólékos pontossággal közölte: legalább háromezer mérföldes hatótávolság, tizenhat csomós csúcssebesség, négy tonna rakodótér, és megfelelő fegyverzet. Szeptemberre Bill Donovan – aki semmiféle felvilágosítást nem adott rendeltetésükre nézve –, három tengeralattjáró-vadászhajót szerzett az amerikai haditengerészettől. A hajóknak stratégiai fontosságú anyagokat és rendkívül fontos személyeket kellett áthozniuk Svédországból – úgy tervezték, azok egyike Bohr professzor lesz. Szeptember utolsó napján, röviddel azelőtt, hogy a Gestapo nagyszabású letartóztatásokat hajtott végre, Bohr partot ért Svédországban. Még aznap éjszaka felkereste Ingeborg hercegnőt, Keresztély király húgát. A vonzó asszony Stephenson szolgálatának tagja volt. Bohr gyors akciókat sürgetett a Dániában maradt zsidók érdekében, akiket éppen aznap reggel szedtek össze, hogy aztán állatszállító hajókon Németországba vigyék őket. A hercegnő elvitte a fizikust Gusztáv királyhoz, aki, úgy tűnt, az egészet nem nagyon hiszi. Bohr azt akarta, hogy a király a zsidó foglyokat szállító hajókat irányíttassa át a németekkel Svédországba. Gusztáv király azt válaszolta, hogy pontosan ezt javasolta, amikor a norvég zsidók deportálása megkezdődött. Kérését megalázó formában utasították vissza. Bohr nem adta fel, s a király végül beleegyezett, hogy személyesen forduljon Hitlerhez. – Ön nemigen ismeri a valóságot – mondta szomorúan Bohrnak Ingeborg hercegnő. – Ön a Harmadik Birodalomban élt, mégsem értette meg. Kifelé igyekeztek a királyi palotából, s Bohr megütközve nézett az asszonyra. – Egy Hitlernek küldött felhívás bizonyára... – mondta. – Úristen! – tört ki a hercegnő. – Egy kérés Hitlerhez annyi, mint egy kérés az ördöghöz. Ha felhívjuk a figyelmét azokra a zsidókra, megöleti őket az utolsó szálig, és ráadásul még bennünket is... Az ön laboratóriuma, úgy látszik, a boldog tudatlanság paradicsoma volt. Anélkül, hogy tudott volna róla, Bohr különleges kedvezményeket élvezett, még akkor is nagy hatalmú személyek léptek közbe az érdekében, 463

amikor aláírták az első parancsot a letartóztatására. Elszigeteltségében sejtelme sem volt a mindennapok szörnyűségeiről. Most, amikor valóban szabad volt, gyötörte, amit megtudott. A svéd király egy rádióbeszédben felajánlotta Dániániának, hogy menedéket ad menekültjeinek. Svéd hajókat küldtek a dán felségvizek határára, hogy felvegyék azokat, akik szökni akartak. Mindennek eredményeképpen Dániából kevesebben haltak meg haláltáborokban, mint a többi, az SS ellenőrzése alatt álló országokban. Bohrt megkérdezték Baker Street-i testőrei, vállalná-e a téli blokád veszélyeivel járó, kockázatos utazást Londonba. Azt gondolta, hogy az angolok valamilyen óriási amerikai projektum részeként építik a bombát. Az atomfegyvereknek a gondolatától is elborzadt, de kezdett rájönni, hogy ha a háborút az egyik félnek egy óriási hamvasztással kell befejeznie, jobb, ha ezt a diktátor ellenfelei teszik meg. Igen, megy, egyezett bele Bohr. De hogyan? A Baker Street úgy döntött, mégse a tengeralattjáró-vadászok hozzák el a fizikust, talán így elkerülhető, hogy a németek feltartóztassák őket. Ez túl kockázatos lett volna a dán tudós kimenekítésére. Hajlandó lenne Bohr beülni a Különleges Rendeltetésű Repülőszázad egyik fegyvertelen Moon gépébe? A nagy magasságban repülés számos veszéllyel járt. De ez volt az alternatíva. Bohr csak ennyit kérdezett: milyen repülőgép? Nagy titoktartás. övezte, és övezi ma is a Moonoknak ezeket az útjait. A repülőgépek semleges repülőtereket használtak, a kormányhivatalnokoknak azonban, akik ezt lehetővé tették, nem volt formális felhatalmazásuk rá. Svédország és a többi hasonló állam borotvaélen táncolt, hiszen a Szövetségesek iránti rokonszenv legkisebb jele a nácik megtorlását válthatta ki. Bohr professzor kérdését egyetlen módon lehetett megválaszolni: kivitték a Stockholm melletti, szemmel láthatólag elhanyagolt repülőtérre. Megmutatták neki a furnér-gépet, amit közönségesen csak „Facsodának”, vagy „Termeszek örömének” neveztek. Éppen akkor szállt ki belőle a Moonszázad egy feketébe öltözött pilótája. A hatalmas motorok még zúgtak, a gép 464

akkor fejezte be Angliától Stockholmig tartó hosszú, veszedelmes útját. A Moon gépei az ellenséges erők közt még olyan távoli helyekre is eljutottak, mint Észak-Olaszország. Leggyakrabban a kétmotoros Mosquitót használták, mert a faszerkezetű gépet nehezebben vették észre az ellenséges radarok. A vadászbombázókat úgy alakították át, hogy bombák helyett ügynököket szállítsanak. Egyetlen felszállást sem hagytak kihasználatlanul: ezúttal például egy lányt hoztak, aki csuklyás overallba öltözötten állt a törzs mellett. Bohr átlátta, mit jelent, ha egy Mosquitó törzsében szállítják el. Udvariasan meghallgatta a fiatal nő tanácsait, aki éppen most jött Angliából, és fedőneve Trudi volt. Korábban az Elsősegély Szolgálat hírközlési részlegénél dolgozott távírászként, egyébként pedig VI. György király unokahúga volt. Komoly kifogások merültek fel az ellen, hogy kitegyék a fogságba esés veszélyének, mert ha kiderül róla, kicsoda, túszként használhatják fel. Mindenki tisztában volt vele, hogy kellemetlen politikai hatásai lehetnek, ha megkínozzák, és a dolog később kiderül. Valódi kiléte titokban is maradt. Dániában, amelyet jól ismert, elfogták. Utoljára a Gestapo koppenhágai főhadiszállásán látták, hol a vallatások során, valószínűleg az L pirula segítségével végzett magával. Trudi őszintén beszélt az atomtudóssal. Nem a pilótafülkében utazik majd, és ha a védtelen és fegyvertelen gépet támadás éri, nem lesz kihez segítségért fordulnia. Ha megsebesült, ki kell tartania, míg a Mosquito Angliába ér. Kap morfiumot és fájdalomcsillapítókat, de mozogni nemigen lesz helye. Ha a gép az Északi-tengerbe zuhan, a pilóták szerint mindössze kilencven másodperce van hátra a kihűlés okozta halálig... Bohr a koromfeketére festett, mindenféle felségjelzés nélküli Mosquitóra pillantott. – És a feleségem, meg a gyerekeim? – Itt, Svédországban viselnek majd gondot rájuk... valaki mindig szemmel tartja majd őket. Itt biztonságban vannak. – Utánam jöhetnek később? A lány megrázta a fejét. – Az veszélyes volna. Az ellenség tudni fog 465

minden lépésükről. Itt tudunk rájuk vigyázni. Svédország és Anglia közt azonban tökéletesen kiszolgáltatottak lennének. Bohr követte a lány kezét tekintetével, amikor az az északi égboltra mutatott. Trudi kibújt a bundabélésű ruhából, amelyben utazott. – Ez most már a magáé. Egy pillanatra elhallgatott. – Vagyis, ha még ezek után menni akar. – Igen – felelte Bohr. – Nincs más választásom. Így aztán Niels Bohr professzor, a világ egyik legnagyobb atomfizikusa, ötvennyolcadik születésnapja után nem sokkal, 1943. október hetedikén bebújt a síruhához hasonló kezeslábasba, amely még őrizte a fiatal lány testének melegét. Sisakot és arcvédőt vett fel, majd beszíjazta magát a gép favázára szerelt két hatalmas Rolls-Royce motor közti bombatérbe, hogy útnak induljon az atomkor felé. A bombaszekrény ajtói, akár egy kagyló szája, sziszegve rácsukódtak. Az ittmaradók félreálltak az útból, és a sövényhez húzódtak. Elég sokáig vártak, míg meghallották a beinduló motorok robaját, és a fékek csikorgását, ahogyan a Moon-gép irányba állt. Figyelték a kék lángnyelveket, ahogy a gép a magasba emelkedett, aztán visszasiettek a pékfurgonhoz, amely Stockholmba, újabb feladatokra vitte őket. Bohr professzor élete Isten kezében volt, s alighanem az atomtudomány jövője is. A Mosquito olyan magasságba emelkedett, ahol már nem volt elég oxigén. A pilóta átszólt a fedélzeti rádión: – Mostantól használja az oxigénmaszkot! Nem jött válasz. A pilóta ellenőrizte az utas oxigénellátását jelző műszereket, a fekete-fehér műszerfalon levő kijelző azonban nem adott választ. Ismét a fedélzeti rádióval próbálkozott, válasz azonban továbbra sem jött. Még két óra repülés volt hátra. A Mosquito számára kizárólag a rendkívül nagy repülési magasság jelentett némi biztonságot, ahol az ellenség csak nehezen kaphatta el. Ha ezen a magasságon maradnak, Bohr meghal, hiszen úgy tűnt, az eszméletét máris elvesztette. Ha lejjebb ereszkednek, észrevehetik és lelőhetik őket az éjszakai vadászok. A visszafordulás egyet jelentett az internálással. A légi támaszponton, 466

ahonnét indultak, azóta már nem volt senki, úgyhogy, ha Bohrnak sürgős orvosi segítségre van szüksége, csakis Stockholmban szállhatnak le. A svédek a nácik nyomására többé bizonyosan nem tévesztik szem elől. A pilóta megvonta a vállát, és süllyedni kezdett. Ha már vállalni kell az alacsony repülési magasság veszélyeit, akkor minél előbb, annál jobb. Maximális sebességgel repült, nem törődve azzal, hogy egy műszer figyelmeztette, túllépte azt a süllyedési sebességet, amely után már a szárny leválásával kell számolnia... Irányt vett a tengerre, és ugyanakkor lassan észak felé fordult. Fél szemmel a műszerfalat figyelte, közben számításokat végzett a combjaira szíjazott Dalton-számológépen. Ha alacsonyan a tenger szintje felett repül, elég üzemanyaga marad, hogy észak felé kerüljön, és olyan útvonalon közelítse meg Skóciát, amely kívül esik a német vadászok hatótávolságán. Mesteri ügyességre volt szüksége, hogy a gép ne fogyasszon túl sokat, és ne majdnem üres üzemanyagtartállyal érjék el az angol partokat. A sivár Orkney-szigetektől északkeletre a pilóta bekapcsolta az azonosító-készülékét, amely közölte az angol radarokkal: jó barát közeledik. Scapa Flow-tól tíz mérföldnyire rádión sürgős leszállási engedélyt kért. Bohr professzor még mindig nem adott életjelt.

467

46. A férfi, aki rábeszélhette Bohrt, hogy vegyen részt a Szövetségesek bombaépítési kísérleteiben, egy Edinborough közelében levő sivár Moontámaszponton várakozott, és nem volt más, mint Bill Stephenson. A Királyi Légierők egy kis furgonja robogott keresztül a kifutópályán a Mosquitóhoz. Amikor kialudtak a kipufogócsövekből kicsapó kék lángok, mentők futottak a gép törzséhez. A bombaszekrény ajtói sziszegve nyíltak. A szanitécek megpillantották a professzor ernyedt alakját. A Mosquito pilótája lecsúszott a szárnyról. – Nem sokat tehettem... A nehezen leírható ruházatú, apró ember megszorította a karját. – Nem feledkezünk meg róla. A pilóta vetett egy pillantást a civilek néma gyűrűjére. – Hát... – Semmi baj – hasított bele a parancsoló hang a szomorú hangulatba –, maga teljesítette a kötelességét. A pilóta bólintott. Ebben a furcsa szakmában az ember keveset beszél, és még kevesebbet kérdez. Vállára vetette az ejtőernyőjét, és távozott a mentőautók lámpáinak fényköréből. Az ő emlékezetében ez a magányos és veszélyes küldetés most már mindörökre katasztrófával végződött. Stephenson visszafordult a Baker Street-i orvoshoz: – Van esély az életben maradására? A professzor mikrofonzsinórja kicsúszott a csatlakozójából a felszállás során. Látni nem látott, mozogni is alig tudott, nem nyomozhatta ki a zavar forrását. Az oxigénmaszkját nem vette fel, és azt sem hallotta, amikor a pilóta figyelmeztette rá. Csak a szerencsén múlt, hogy életben maradt... A fiatal férfi csövekkel és tűkkel babrált. – A pulzusa gyenge egy kicsit. De megmentjük. Stephenson kis híján 468

sürgetni kezdte, de aztán visszanyelte magába a mondatot; „adjon bele apaitanyait!” Megfordult, és a repülésirányító barakkhoz lépdelt. A mezőkön túlról odalátszottak Elmdon falu lámpái, ahol a földművesek már a másnapra készültek. – Át kell majd hoznunk a fiát is – mondta Stephenson a fiatal tisztnek, aki közben csatlakozott hozzá. – Aage Bohr ismeri az apja munkáját. – Igen, Sir. Aage Bohrt néhány nappal később hozták ki Svédországból, édesapja ekkorra már felépült. Apa és fia hamarosan beköltöztek egy szürke westminsteri szállodába, és kaptak egy irodát az Old Queen Streeten, az angol atomvállalkozás, a Tube Alloys főhadiszállásán. „Zavarba ejtett bennünket a sok különc, aki mind azért jött, hogy szemügyre vegyen – írta később Aage. – Meghökkentünk, mi mindent tudnak... Koppenhágából mi csak annyit láttunk Európából, amennyi egy aprócska falrepedésen át látszik.” – Bohr professzor nemes lélek volt – mondta Stephenson. – Őszintén hitt Gandhinak abban a tanában, hogy a rosszal az alázatosságot kell szembeszegezni, és hogy az erőszak ellen a szellem fegyvereivel kell felvenni a harcot. Ki kellett jönnie a nácik gyűrűjéből, hogy megértse, milyen gonoszsággal van dolgunk. Az atomtudós a furcsa repülőút után öt nappal találkozott Churchill-lel. A miniszterelnök külügyi tanácsadója, Alexander Cadogan ezt jegyezte fel naplójába: „Nils (sic!) Bohr. Micsoda ember! Háromnegyed órát beszélt alig hallhatóan – a leghalványabb sejtelmem sincs, miről. Zagyva, összevissza gondolatokat motyogott.” Cadogannak fogalma sem volt arról, milyen körülmények közt érkezett Bohr. Churchill, akit már informáltak, nem vesztegette idejét formaságokra. Bohrt Hitlernek arról a tervéről faggatták, hogy naponta 5000 V-1 rakétát (V = Vegeltung = megtorlás) akar Londonra zúdítani. Hogyan illeszkedik ez az atomrakétákról szóló jelentésekhez? Ezek a már létező német rakéták alkalmasak arra, hogy atomrobbanófejeket juttassanak célba? Rakéták részleteit mutatták neki, amelyeknek létezéséről sejtelme sem volt. Közölték vele, hogy ezekkel a nagy hatótávolságú megtorló 469

fegyverekkel egykori laboratóriumától 120 mérföldnyire, Peenemündében kísérleteznek, olyan titoktartás mellett, hogy az SS-őrség száma megegyezik a város lakóiéval: 40 ezren vannak. Végül elmondták neki, hogy az Egyesült Államokban van rá szükség, hogy a bombán dolgozzék”. Bohr ellenkezett. – Nem harcolhatunk a barbárság eszközeivel a barbárság ellen. – Ha ezt az új fegyvert elhanyagoljuk, nem fogjuk megérni, hogy bármiért is harcolhassunk – érvelt a kutatók egyik vezetője. – Nem járulhatok hozzá az erőszakhoz – mondta Bohr. – Ha nem szegül szembe az erőszakkal, behódol egy erőszakos ideológia előtt, és feladja civilizációnk minden értékét, amelyekért nemzedékek küzdöttek. – A civilizált magatartás azonban feltételezi az erőszakmentességet. – Meg kell védenünk a lehetőségét, hogy civilizált módon viselkedhessünk, ez pedig azt jelenti, hogy néha erőszakhoz kell folyamodnunk... Régi dilemma volt ez. Bohrt, az elméleti embert le kellett csalogatni elefántcsonttornyából. Csatlakozott a csoporthoz, amely versenyt futott az idővel, hogy előállítsa a bombát. Még mindig ragaszkodott azonban ahhoz a jogához, hogy utóbb visszakapaszkodhassék a toronyba, és újra felülről tekinthessen az emberiségre. 1943 végén, amikor Anglia negyedik háborús telét kezdte, Bohr fiával együtt New Yorkba utazott. Hamis papírokkal látták el, amelyek a Baker névre szóltak – úgy tűnt, ez az egyetlen, amelyet Bohr képes fejben tartani. Baker, mint Baker Street... Stockholmban és Londonban más fedőneveket kapott, ezeket azonban újra és újra elfelejtette. A telefonban is saját nevén jelentkezett be: „Bohr beszél...” Most már ő is a Baker Street-i Szabadcsapat tagja volt, és mint „Nick Baker bácsi, az ifjú Jim Baker apja” kapcsolódott be a Manhattan-tervbe. Tizenhat hónapon át erejük megfeszítésével dolgoztak és ahogy a BSC-nél feljegyezték, 1945 márciusában a fegyver tervezése befejeződött, és még mindig lázas munkára volt szükség Los Alamosban, hogy el tudják készíteni. Hogy Bohr, 470

legalábbis Churchill szerint, milyen közel állt ahhoz, hogy a rossz oldalt segítse, kiderül a feljegyzésből, amelyet a miniszterelnök tudományos tanácsadójához, Lindemann professzorhoz, a későbbi Lord Cherwellhez intézett: „Nekem úgy tűnik, hogy Bohrt be kéne csukni, vagy valamiképpen ráébreszteni: közel áll ahhoz, halálos bűnöket kövessen el.” Aage Bohr leírja, hogyan tért vissza apja egy Churchill-lel való találkozásáról: „...lehangolt volt. Zsémbeskedett, és azonnal diktálni kezdett egy levelet, amelyben leírta az atomenergia-projektumot és a bomba ellen szóló érveket.” Roosevelt visszaküldte Bohrt Londonba, aki magával vitte az elnök üzenetét, amelyben kifejtette, hogy a tudósok aggódnak, amiért Oroszországot kirekesztik az atomtitokból. Az elnök azonban ezúttal nem olvasott a miniszterelnök gondolataiban. Churchillnek minden oka megvolt a kételyre és a gyanakvásra. Úgy érezte, hogy a nácizmus és a zsarnokság egyéb formái azért létezhetnek, mert a Bohrhoz hasonló emberek vakon hiszik: az embereket irányító legnagyobb erő a ráció. E hite miatt Bohr ki volt szolgáltatva a németek hízelgésének. Az SS bűnei nyomán ez az öncsalás szertefoszlott ugyan, Bohr azonban továbbra is hirdette, hogy hisz az emberben, s hirdette, hogy az atomtitkokat meg kell osztani másokkal, hogy többé ne kerülhessen sor effajta végzetes fegyverkezési versenyre. Lehet, hogy Bohrnak igaza volt, Churchill azonban nern így gondolta. Csak vissza kellett gondolnia 1938-ra, Münchenre. Akkor a Savoyban találkozott a Focus-csoport tagjaival, és táviratot fogalmaztak, amelyben figyelmeztették Chamberlaint, hogy ne tegyen több engedményt. A kis csoport tagjai akkor egytől egyig kénytelenek voltak elismerni: nem látnak lehetőséget rá, hogy szembesítsék a valósággal Hitler jóllakatásának e megszállottját. – Winston ott ült egyedül, könnyekkel a szemében – emlékezett Stephenson. – Össze volt törve. Tiszteletre méltó, jóhiszemű mentési kísérlete kudarcot vallott... – München nagy tanulsága az volt, hogy a szabad embereknek össze kell tartaniuk. Churchill 1940-től nem habozott megosztani titkaikat az amerikaiakkal, mert ők is a szabadságnak ugyanazokat a hagyományait ápolták, nem volt azonban oka, hogy higgye: a Szovjetunió meghálálna egy ilyen gesztust. Tapasztalta, hogy a szovjet vezetők ugyanúgy viselkednek, mint más totalitárius államok vezetői. Csak egyvalamiből értettek – az 471

erőből. Bohr idealizmusával összevetve, ez bizony komor következtetés volt, de Churchill a maga történelmi szerepe során ezt a konzekvenciát vonta le. Négy évvel azután, hogy Anglia vállalta a kockázatot és megosztotta tudományos titkait Washingtonnal, Stephenson igazolva látta akkori álláspontját. Hitte, hogy az egyén magasabbrendű az államnál, és Európa bizonyítékokkal szolgált erre a hitre. 1944 nyarán a németek sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakétaössztüzeket zúdítottak Londonra. Egy ilyen hatórás periódusban 672-840 szárnyas bomba csapódott be a brit fővárosban. A repülőbomba-ezred parancsnoka, Ulrich Wachtel ezredes nem tudta, hogy az amerikaiak, fizetségül a „varázsdobozért”, kifejlesztették az első hatásos repülőgépelhárító radarrendszert. Az angol vákuumcső és a célközelben robbanó automatikus gyújtószerkezet – ezeket az ajándékokat Sir Henry Tizard adta át – elvezetett az amerikai SCR 584-hez, amely összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a légvédelmi ágyúval. Az SCR 584-et akkor vetették be, amikor az angoloknak fel kellett venniük a harcot a félelmetes V-l -támadásokkal szemben. Kevesebb mint száz mérföldnyiré Londontól, ötezer német, mérnök dolgozott egy hatalmas betonkomplexumban, amelynek 416 láb hosszú „ágyúcsövei” minden tíz másodpercben elindítottak egy lövedéket a Whitehall és a Westminster felé. Rakétaindító állások ékelődtek az Európa erőd nyugati falába is. A náciknak hihetetlen arányú csapásra nyílt lehetőségük. „Ez azonban mégsem következett be, köszönhetően olyan embereknek, akik személyesen sohasem találkoztak, közvetlen szerepet nem is játszottak, mégis volt közük a dologhoz, s ezt jól eszünkbe kell hogy véssük – írta Stephenson nem sokkal utána egy értékelésben. – A V-1-et és a V-2-t az amerikai technika és a Baker Street által helyesen irányított titkos hadseregek hatástalanították. – A német V-rakétaoffenzíva elleni válaszlépéseink végrehajtásakor tudatában voltunk, hogy elkövetkezik majd a rakétastratégiának az a kora, amikor az emberiség a nukleáris pusztulás szélén egyensúlyozik – mondta később. – Az „atomügyekben” és a rakétafejlesztés terén meghiúsítottuk 472

ugyan a németek erőfeszítéseit, mielőtt még eredményt hoztak volna – ez azonban ezernyi egyes ember győzelme volt. Lengyelországban egy titkos hadsereg összegyűjtötte a német rakéták elemeit, amelyeket aztán Londonba és New Yorkba küldtek. Párizsban zsidó tudósok felmérhetetlen kockázatot vállaltak, hogy adatokat szerezzenek a számítógépekről, amelyek az új fegyvereket Londonra irányítják. Minden egyes csoport önállóan működött, és úgy gondolta, egyedül rajta múlik, hogy Hitlernek ne sikerüljön a V-terv, a „kis angol szamár porrá zúzása”.

473

47. Az egész náci Európában az egyéniség állt szemben a technológiával és az egész totalitárius gépezettel. Az ellenállás hadseregei nagy függetlenséget élveztek, egyáltalán nem viseltek egyenruhát, csak ritkán tisztelték a rangot, és készek voltak megkérdőjelezni bármilyen parancsot. Létfontosságú vállalkozások múltak egyes bátor tetteken, amelyekért senki sem kapott jutalmat vagy kitüntetést. Ezeknek az embereknek a számára London volt a remény forrása, s most Londont fenyegették a V-bombák. A brit fővárosban rendezte be főhadiszállását Eisenhower tábornok, és az angol titkos hadműveletek amerikai irányítás alá kerültek. London lett az OSS előretolt bázisa is, innen vitték bevetésre az amerikai ügynököket, akik ejtőernyővel, jutottak a megszállt területekre, hogy kapcsolatba lépjenek a titkos hadseregekkel. London azonban az irreguláris erők számára továbbra is jelkép maradt. Norvégok, franciák, belgák, idős pomerániai hölgyek és zágrábi kamaszlányok tevékenykedtek kettes-hármas csoportokban, hogy elhárítsák a veszedelmet a város fölül, amelyet sohasem láttak, de tudták, hogy innen érkezik a sötétségben megszólaló hang: „Itt London beszél” – s utána a Beethoven-ütem, amely a V betű morzejelét ritmizálta. A dániai ügynökök fényképeket küldtek a rakétákról és az irányítóberendezésekről. Lengyelországban egy csoportnak sikerült összeszednie és hajón Londonba juttatnia egy felrobbant V-l darabjait. Senki sem tudott a többiek tevékenységéről. Minden csoport, érthető büszkeséggel, azt gondolta, ő fejtette meg a tudományos talányt, amelyre akkor kezdték keresni a választ, amikor Stephensonnak a Barátok nevű zsidó titkos ügynökség a háború előtt először adott hírt róla. A szervezet egyes tagjai a francia vezérkar védelmi kutatásokkal foglalkozó csoportjában dolgoztak. Egyikük, dr. Alfred Eskenazy a pilóta nélküli repülőgépek irányításának új tudományával foglalkozott. Másikuk, André Heilbronner professzor a rakéta-üzemanyagok szakértője volt. Lévén mindketten zsidók, hatalmas kockázatot vállaltak, amikor a német megszállás után is Párizsban maradtak. Bekapcsolódtak a Marco Polo csoport munkájába, amelynek minden egyes tagja fantasztikus regényekből kölcsönzött fedőneveket viselt. Verne, a vezetőjük jelentette Londonnak, hogy a Hitler által beígért „atomrakéták” kísérleteit a Pomerániai-öbölben levő Peenemündébe koncentrálták. A 474

tenger irányába kilőtt rakétákat, úgy tűnik, rádióval irányítják egy Dániához tartozó, Svédország partjaitól mindössze huszonöt mérföldnyire tevő szigetről. Néhány rakéta a közeli Lengyelországban zuhant le. Ahogy a német szakértők országról országra terjeszkedtek az elfoglalt területeken, egyre több különálló, és független szervezet kapcsolódott be a felderítésbe. – Hihetetlen lehetőséget jelentett, hogy Hitler úgy döntött, először Londonra lőjék ki a rakétákat – emlékezett Stephenson. – Megtorlásfegyvereknek nevezte őket. Az összehangolt támadásokra a D-napi, franciaországi invázió után került sor. A rakétákkal a Csatorna menti kikötőket kellett volna célba vennie, hogy elvágja az erősítések útját, amelyek a Normandiában lábukat megvető szövetséges felmentő seregektől érkeztek. Rosszkedvét ehelyett polgári célokon töltötte ki. A külön-külön végrehajtott, de egyeztetett szövetséges titkos hadműveletek következtében a német rakéták bevetésére már stratégiai késéssel került sor. Bletchley Parkban az Ultra a titkos rádióforgalom tengelyében működött. Az amerikai rádiókészülékek iránti igényeket a Rettenthetetlen New York-i szervezete közvetítette az amerikai gyártókhoz, anélkül azonban, hogy elárulta volna, mire fogják használni őket. A náci területeken operáló különleges egységek gyakran a Bletchleyvel, és ezáltal a New York-i BSC-vel összekötő rádiókapcsolat szálaitól függtek. Bill Donovan dolgába, aki ismerte a túlzottnak tűnő követelések hátterét, annyian avatkoztak be, hogy a BSC irattárában külön dosszié volt ezzel a címmel: „Az amerikai minisztériumok közti viszály veszélyei.” Amikor az amerikai légi felderítés hozzálátott, hogy előkészítse a Peenemünde elleni légi csapásokat, a briteknek hihető mesét kellett kitalálniuk arra nézvést, hogyan bukkantak a titkos fegyverek nyomára. Azt állították, a WAAF (Woomen's Auxiliary Air Force = Női Segédlégierő) egy csinos tisztje, Constance Babington-Smith 1943 májusában légi felvételeken figyelt fel bizonyos, rakétakilövő állványnak tűnő tárgyakra. Ugyanekkor a Marco Polo és más titkos hálózatok nagy mennyiségben küldték a megfelelő információkat. Babington-Smith fiatal fotós volt, és csakugyan több száz légi felvételen kiszúrta a T alakú rámpákat. Képes voit a tárgyak méreteit megbecsülni az olyan tényezők alapján, mint amilyen az árnyék hossza a nap egy adott órájában. Még fontosabb volt azonban, hogy a felfedezése körül kavart hírverés megtévesztette a németeket az információ 475

eredetét illetően. Babington-Smith felfedezésének egyéb szenzációs hírekkel kellett versenyeznie a világsajtóban. Győzelmes csaták folytak Kínától Olaszországig. A csendes-óceáni térségben az OSS Ausztráliát használta ugródeszkául a Singapore-tól Sanghajig húzódó japán támaszpontláncolat ellen. Allen Dulles, az OSS svájci főnöke egy színházban tárgyalt a német csapatok megadásáról. A washingtoni karrieristák rémülten fürkészték a jövőt, érezték ugyanis, hogy az OSS veszélyezteti a hagyományos hírszerzés vezetőit. Ha létrejönne egy állandó központi hírszerző ügynökség – gondolták –, hatalmat és eszközöket fog elvonni tőlük, és a diplomatákat is megfosztja majd teljhatalmuktól. Az angolok, lévén végveszélyben, csak a mai napra tudtak gondolni. A halál, előjelek nélkül, az égből hullott. London sebezhetősége sürgős megoldás keresésére késztette az amerikaiakat, hiszen ott voltak az ő főhadiszállásaik is. Az egyesült államokbeli szakértők úgy gondolták, képesek kifejleszteni az ellenfegyvert, ha megfelelő információkhoz juttatják őket. De még a legegyszerűbb náci rakétának is – az angolok „csótányoknak” nevezték – 25 ezer alkatrésze volt, mikor pedig a rakéta felrobbant, ezek a részek szerteszét szóródtak. Stephenson, miután meggyőzte Washingtont, hogy a veszély valóságos, és még befolyása lehet a háború kimenetelére, rá kellett hogy vegye Londont: biztosítsanak az amerikaiak számára, tanulmányozás céljából, egy sértetlen rakétát. A kérést rádión továbbították a lengyel földalatti hadseregnek, és futárral arra küldtek utasítást, hogy próbáljanak bekapcsolódni egyes német rakéták rádiótávirányítási rendszerébe. Nem sokkal később egy V-l a peenemündei kilövés után irányt változtatott, és a lengyelországi Bug folyó mocsaraiban ért földet. A helyi parasztok az iszapba ásták a kurta szárnyú holmit, s a német kutatóosztagok nem akadtak rá. A lengyel partizánok értesítették Londont, hogy folyik a rakéta szétszerelése. Gyötrelmes hírek következtek, az egyik rádióüzenet például így hangzott: SAJNOS, ODA A ROBBANOOFEJ. Londonban csendben töprengtek. Mi történhetett vele, talán felrobbant? Vagy az egész nem egyéb félrevezetésnél? A következő adás valamivel többet árult el. Az éles robbanófej mély vízben feküdt, nehéz volt ráakadni. Mindezek az akciók a brutális német megszállást nyögő Európában zajlottak. Ettől eltekintve, a teljes V-1-et robbanófejestül-mindenestül összeszerelték, s az angolok 476

repülőgépet küldtek érte. A kétmotoros DC-3-as Dakota viszonylag biztonságosan ért földet. 1944 júliusának egy éjszakáján, fedélzetén a rakétával, végigdöcögött a „leszállómezőn”. Az istenkísértő vállalkozás csaknem kudarcot vallott, amikor a gép megcsúszott, és elakadt az esőáztatta talajon. A kis partizáncsoport nem merte elhagyni a helyszínt, rángatták és emelgették, és teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy a németek nem hallották meg a motorok dübörgését. Nem sokkal hajnal előtt azonban a Moon-gépnek sikerült a levegőbe emelkednie. „Biztos, hogy most már hamarosan rábukkanunk a megfelelő ellenintézkedésre – jelentette be másnap Churchill –, és véget vetünk a V-1-esek pusztításának.” – Ezt meg kellett tudniuk az embereknek – emlékezett Stephenson –, de eddig nem. ígérhettünk megkönnyebbülést. A Londonra és Dél-Angliára hulló rakéták mindegyikének átlagban egy halálos áldozata volt. Churchill közölte az adatokat: a július 26-ig kilőtt 2754 V-1-es 2752 embert ölt meg. Londonra egyetlen nap -alatt kétszáz V-1-es hullott. A rakéták nem voltak érzékenyek semmire, köd, holdfény, világosság, sötétség mindegy volt nekik – az emberek pedig kiszolgáltatottnak érezték magukat velük szemben. Mihelyt úgy tűnt, meg tudjuk állítani a rakétaesőt, közöltük ezeket a tényeket. A következő hónapban, augusztusban csak minden hatodik V-1-esnek sikerült átjutni a védelmünkön. Szeptember hetedikén közölték a londoniakkal: a veszély elmúlt. S akkor hullani kezdtek a nagy V-2-esek. A titkos hadseregek London megmentésére tett kísérleteit szigorú titoktartás övezte. Egy névtelen lengyel partizán megkísérelte ellenőrizni a hírt, miszerint egyes német rakéták rádiójelek segítségével, egy megadott hullámhosszon kitéríthetők eredeti pályájukról. Bebizonyosodott, hogy így van, és a V-1 a Bugba csapódott. A német Luftwaffe egyik szállása felett, egy padlásszobában dolgozott egy mérnök, aki a német katonai konstrukciós szervezetben működött és lemásolta az indító-rámpa terveit. Ügynökök repülési adatokat szereztek, amelyek lehetővé tették a Királyi Légierő elfogó-vadászai számára, hogy kialakítsák a pilóta nélküli V-1 felbillentésének módszerét. A vadászgép egyik szárnyával alányúlt a rakéta stabilizátorának, megemelte, s ezzel meredek zuhanásba kényszerítétte. A nagyobb V-2 majdnem merőlegesen zuhant alá – ez ellen csak egyet lehetett tenni: nagy erőkkel bombatámadásokat intézni a kilövés helyszínéül szolgáló támaszpontok és az indító-rámpák ellen. A támadásokat az amerikai és angol repülők azoknak az adatoknak az alapján hajtották végre, amelyeket az európai gerillaerők hosszú idő alatt összegyűjtöttek. Rengeteg különféle ügynökség és harci egység vett részt a leszámolásban, és mindegyik úgy 477

gondolta, egymaga tehet a fenyegetés megszüntetéséről – mondta Stephenson. Végül is a Rajnán átkelő szövetséges hadseregek vetettek véget a rakétatámadásoknak. Hogy a V-fegyverek miért nem okoztak nekünk végzetes bajt? Ennek egyik oka az volt, hogy a német kettős ügynökök hamis adatokat továbbítottak a becsapódások helyéről. A Kettős Kereszt, azaz a Húszas Bizottság, fokozatosan a város keleti határába terelte a rakétákat oly módon, hogy német hírszerzési csatornákon, amelyeket a britek ellenőriztek, mind nyugatibb becsapódásokat jelentettek. Erre jött a vád, hogy ,,Istent játszanak”. A csoda az volt, hogy a rakétáknak csak hagyományos robbanófeje volt. Roosevelt 1944 végén tanulmányokat kapott a Rettenthetetlentől a V-fegyverekről. A németek azt tervezték, hogy bombázókat és rakétákat indítanak majd amerikai célok ellen. A BSC felfedezte, hogy tengeralattjárókat akarnak átalakítani, hogy ezekről indítsanak rakétákat New Yorkba, illetve Focke-Wulf Condor repülőgépeket Amerika keleti tengerpartjai ellen. Ez utóbbiak nem tértek volna vissza kiindulási pontjaikra... Tudósaik értették az atombomba elméletét. Ha a Harmadik Birodalom fennmarad, ha Hitlert egy hasonlóan kíméletlen, de kevésbé kimerült Führer váltja fel, a gombnyomásos hadviselés a nyugati civilizáció megsemmisítésével kezdődött és fejeződött volna be. Ezt legjobban az elnök tudta. A következő áprilisban Jefferson-napi beszédre készült. Egy másolat eljutott Stephensonhoz, aki ceruzával a következő szomorú kommentárt írta rá: „A legnagyobb elnök nagyszerű szónoklata. Sohasem hangzott el...” Roosevelt elnök 1945. április 12-én halt meg, mielőtt elkezdődött volna a vita, amelyet a titkos fegyverek fejlődése okozta erkölcsi dilemmák váltottak ki. Stephenson is gyakran szembesült ezekkel. A nukleáris reakció ellenőrizhetetlen beindítása nem kevésbé veszélyesnek tűnt, mint az az erő, amelyet a szabotázsra és merényletekre kiképzett egyének összessége jelentett. Roosevelt nyíltan akarta figyelmeztetni a világot arra a veszélyre, „hogy a politikusok elkerülhetetlennek tekintik majd ártatlan emberek elpusztítását céljaik eléréséhez, s hogy a tudósok az eszközökre és nem kutatásaik következményeire koncentrálnak majd”. 478

Az ember kezébe jutott félelmetes erő és felelősség szimbóluma volt a részecskegyorsító, amelyet Bohr Dániában hátrahagyott. Hogy milyen erkölcsi terhet rótt Rooseveltre és Stephensonra ez a lelket emésztő aggodalom, egy kisebb horderejű ügyből derült ki az elnök halála előtt mindössze három héttel. A sors fura fintoraképpen a helyszín éppen Dánia volt. A nagy sikerű akció rávilágított, milyen állandó teher nehezedik azokra, akik életről és halálról döntenek, jóllehet, a világ többi része alig vett róla tudomást, céljáról pedig csak kevesen tudtak. A Királyi Légierő támadásáról van szó, amelyet a Gestapo koppenhágai főhadiszállása ellen hajtottak végre.

479

48. – Szörnyű idők jönnek – mondta Niels Bohr Stephensonnak –, amikor, hogy megmentsük egy nemzet legnagyobb értékeit, szembe kell szegülnünk a fennálló viszonyokkal. Az ellenállást azon a napon kényszerítették rá a dán népre, amelyen Bohr eltűnt. Amikor a németek 1940-ben betörtek, királyuk azt tanácsolta nekik, folytassák korábbi életüket, tegyék, amit addig tettek: Mint jó állampolgárok, továbbra is engedelmeskedjenek a királyi és kormányhatalomnak. A kormány azonban egyszer csak úgy találta, hogy továbbra már nem engedelmeskedhet a Harmadik Birodalom rendeleteinek. A Gestapo több ezer dánt gyűjtött össze. Az erőszak révén megoldódtak a lelkiismereti konfliktusok. Eljött az idő, hogy ki-ki szembeforduljon a fennálló viszonyokkal. A kínok kínját jelentette a dán ügynökök számára, amikor parancsot kaptak, hogy kérjék a Gestapo főhadiszállásának elpusztítását, jóllehet, ezzel vezetőik életét és több száz ártatlan gyerek életét kockáztatták. Amikor Bohr 1943-ban New Yorkba érkezett, nemcsak atomtitkokat hozott magával. Elmondta a BSC-nek, hogyan zavarja össze a dánokat a Gestapo azáltal, hogy a „korrekt” hivatalnokokat használja fel fedezékül. A dánok egy kalap alá vették a királyt a német hódítókkal, mert lojalitást és odaadást parancsolt alattvalóinak. A király abban a reményben működött együtt a megszállókkal, hogy sikerül elkerülni a legrosszabbat, s közben nem is tudta, hogy sok dánt, aki tevőlegesen szembeszegült a németekkel, távol a nyilvánosságtól, a Jütlandi Aarhus Egyetemen megkínoztak és megöltek. Bohr, aki tudta, hogy ez a kétszínű német adminisztráció lassacskán aláásta a nemzet függetlenségét, segítséget nyújtott ahhoz, hogy az X táborban felépítsék a náci főhadiszállás makettjét, melyen a gerillák gyakorlatozhattak. Bohr csak azt kérte, kíméljék meg laboratóriumait, és a Van de Graaff-berendezését, amelyben nehézvizet használt a deutérium atommagok gyorsításánál. Tudta, hogy a dán ellenállók aláaknázták a laboratóriumokat, de félt, hogy ha felrobbantják, azok a németek, akik úgy vélték, hogy atomkísérleteinek gyakorlati jelentősége van, igazolva látják magukat. Furcsa viszály dúlt a Manhattan tervben részt vevő és a még Koppenhágában, a nácik ellenőrzése alatt dolgozó tudósok közt. Szabad-e 480

vajon elpusztítani a laboratóriumokat? A parancs titkos csatornákon át, ügynökök által hozott kódolt üzenetben érkezett Koppenhágába: NE, ISMÉTLEM, NE ROBBANTSANAK. A ciklotron sértetlen maradt. Ha megsemmisítik, Hitler felismerte volna Bohr munkájának jelentőségét. Most azonban még keservesebb döntést kellett hozni. A Gestapo dán ügynököket fogott el, akik tudtak a dán titkos hadsereg terveiről és arról, hogy ipari szabotázsra és fegyveres akcióra készül a szövetségesek inváziójának útjában álló német erők ellen. A foglyok azt is tudták, milyen fontos kutatásokkal foglalkozik Bohr. A lényeget Bohr összefoglalta a menekülés során elveszett kéziratban, amely, ha megfelelő kezekbe kerül, segítséget jelentett volna a német atomkutatás számára. Ha a német tábori csendőrség mégis megtalálja a papírokat, rájöhetett volna a jelentőségükre, hiszen a vallatás során a foglyokból ki lehetett volna csikarni erre vonatkozó információkat. A Baker Street pedig abból indult ki, hogy – végül – a foglyok beszélni fognak. A letartóztatottaknak nem voltak méregkapszuláik, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Gerillavezérek voltak, öt különböző csoport fejei, akik a semleges Svédországon keresztül kapták az utasításokat Londonból. Ha megfelelő ügyességgel manipulálják őket, segíthetnek a németeknek, hogy még jobban kizsákmányolják az országot, amely nem tudott dönteni, hogy fennmaradását biztosítsa-e, vagy inkább nyílt felkeléshez folyamodjék. A brit külügyminisztérium elítélte azokat a dán vezetőket, akik végrehajtották az ellenség parancsait. „Dánia nem szövetségesünk, nem is hadviselő fél, hanem egy, a német diktátumot elfogadó nemzet” – írta egy diplomáciai tanácsadó. Churchill rendreutasította az illetőt: „A dán vezetők elsősorban saját népüknek tartoznak felelősséggel akkor, amikor leigázóik készek, hogy túszokat szedjenek és egész közösségeket büntessenek meg bosszúból az engedetlenségért. Parancsokat elfogadni nem jelent mindjárt kollaborációt, jóllehet, a kettő közti határvonal sohasem lehet egyértelmű.” A köztisztviselők mindazokon a meghódított területeken szembesültek ezzel a lelki gyötrelemmel, ahol a németek a helyi tisztségviselők útján kormányoztak. Egy polgármesternek kiadhatták, hogy biztosítson munkásokat 481

a német ipar számára. Egy miniszternek elrendelhették, hogy gyűjtse össze a zsidókat. Hogy mi történik velük, vagy rá tartozik, vagy nem. Egy király, azt hívén, a népét óvja, elnökölhetett annak kivégzésén. Dánia gyakorlatilag egy németek által elfoglalt semleges ország volt, a király és a kormány azonban névlegesen még gyakorolta hatalmát. Mellettük ott állt a kétfejű szörnyeteg: a „korrekt” berlini kormányzók és az árnyékban csöndben meglapuló SS-ek. Ott volt a király – amíg ő a hivatalában marad, a lojális dán polgárok nem tudhatják, segíthetik-e a földalatti hadsereget. Keresztély nagyon is jól tudta, hol húzódik a határvonal az alávetettség és a náci hódítók kiszolgálása közt. Amikor rákényszerítették, hogy ellenállást tanúsítson, az idős uralkodó tudta, milyen szörnyű következményei lehetnek, ha csak magával törődve kimutatja haragját. – Jóllehet, tartozna vele magának, de az emberek életébe kerülne – mondta Sven Truelsen Stephensonnak. – Az ilyen hadviselésben annak a prominens figurának a legnehezebb a dolga, akinek vállalnia kell a kockázatot, hogy félreértik a tetteit. Az Európa elleni szövetséges invázió után Keresztélynek szembesülnie kellett a rémítő perspektívával, hogy amennyiben népe nem lázad fel, a mind kétségbeesettebben védekező nácik lassan elpusztítják őket. Truelsennel üzenetet küldött a Baker Streetnek: „Mintegy nagyítóüveg alatt látjuk a németeket, ismerjük a csatarendjüket, le egészen az utolsó szakaszig. Tudjuk, melyik német csatahajó melyik kikötőt használja, és hogy milyen ágyúk vannak rajta. Ismerjük a repülőtereket, az ottani repülőgépek számát és típusait... Elvesztettük legjobb vezetőinket is; jelenleg a Gestapo börtöncelláiban vannak.” Truelsen, ahogy szokta, véletlenszerűen és figyelmeztetés nélkül bukkant fel Londonban. A Királyi Légierő közvetlenül ez előtt támadást intézett egy koncentrációs tábor ellen, s a megrongált falakon át dán ügynököknek sikerült elmenekülniük. A gépek személyzete most ezt ünnepelte. – A parti javában folyt – emlékezett Stephenson. – Hirtelen egy szerény civil lépett be, aki egy egészen más világból érkezett. Truelsen volt az. Sir Basil Embry légimarsall, aki a különleges légi hadműveleteket irányította, így mesélte el a találkozást: – Megkért, hogy romboljak le egy megerősített betonépületet Koppenhága központjában. Arra való tekintettel, hogy mekkora kockázatot vállalt, hogy eljusson erre a partra, meg kellett 482

hallgatnom. A terv még így is őrültségnek tűnt. A legendák övezte dán ügynök azért választotta a fiatal RAFparancsnokot, mert annak pilótái Jütlandon már szétbombázták a Gestapo egyik központját, hogy kiszabadítsák az ott őrzött foglyokat. Amit Truelsen ezúttal javasolt, attól égnek állt a haj a brit légügyi minisztériumban a jómodorú fejeken. – Truelsen azt akarta, hogy egy csoport bombázó úgy rongálja meg a koppenhágai Shell épületének alsó szintjeit, hogy a legfelső szinten őrzött, körülbelül negyven dán partizánvezető közben, elmenekülhessen – mondta Stephenson. – A földszinten meg kellett semmisíteni a Gestapo dossziéit, mielőtt odafenn a kihallgatások megkezdődtek volna. A háborús kabinet kijelentette, hogy a dolog lehetetlen. Én közöltem, hogy az amerikaiaknak új radarberendezéseik vannak, amelyet az OSS meg tud szerezni számunkra. A cél még így is túl nagy távolságra volt a Mosquitóknak, amelyeknek a szükséges különleges bombákat is szállítaniuk kell. A pilótáknak a tenger színe felett kell repülniük, hogy kikerüljék a német radarokat és nagyon nagy sebességgel kanyarogva a háztetőnél is alacsonyabban kell suhanniuk Koppenhága utcái felett, hogy sikerüljenek a támadások... Senki sem bízott a sikerben. Sir Basil Embry légimarsall azonban odafigyelt a továbbiakra is. Ha a támadásra nem kerül sor, az akkorra összegyűjtött Gestapofeljegyzéseket a dán ellenállóvezérek kínvallatásával vizsgálják át, és sürgetett az idő is, mert éppen folyt egy nagy német tisztogató akció a dán földalatti hadsereg ellen. Amíg a dán hazafiak képesek gerillaakciókra, a németek 200 ezer katonát kénytelenek állomásoztatni az országban. Ha sikerül eltiporniuk a dán ellenállást, ezeket az amerikai hadsereg ellen vetik be. Churchill beleegyezését adta, amikor Sir Basil négyszemközt közölte vele, hogy a támadásban álnéven ő maga is részt venne. Az akciót így magas szintről irányítanák. Ted Sismoret jelölték ki, hogy mint az effajta trükkös, mélyrepülésben végrehajtott támadások mestere, oldja meg a navigációs problémákat. Jó volna, ha a tenger felől valaki lefényképezné a gátakat – mondta Truelsennek. Az ügynök két héttel később ismét megjelent Sismore irodájában. – Pontosan azt a képet hozta el, amit akartam. Visszament, ellopott egy csónakot, hogy megfelelő szintből készíthesse el a felvételt, aztán újra elillant. A kép tökéletesen azt mutatta, amit a tenger fölött repülő pilóta látott. 483

Régi képeslapokat és utazási irodák prospektusait megszerezve elkészítették Koppenhága kisléptékű modelljét. Az útvonalat Ted Sismore tervezte meg. – Úgy helyeztük el a modellt, hogy a személyzet minden tagja láthatta, ha az asztal fölé hajolt. Úgy látták a várost, ahogy később hirtelen – nagyon gyorsan – felbukkant. Vita folyt a támadó erő nagyságáról. Robert Bateson kapitány, az akció taktikai vezetője kifejtette: hat Mosquitó az ideális mennyiség. – Minél több a repülőgép, annál nehezebb irányítani őket. Embry ragaszkodott legalább tizennyolc géphez. „Ha egyszer belekezd az akcióba, nem hibázhat és nem térhet vissza dolgavégezetlenül. Másodjára a németek készenlétben volnának.” A nácik újabb dánokat zártak a Shellépület hatodik emeletére. Itt őrizték dr. Mogens Fogot, a Szabadságtanács alapító tagját, náciellenes akciók politikai irányítóját. A foglyok között volt Brandt Rehberg professzor, Bohr kollégája is. Vajon szabad-e támadni a Shell-házat, ha ilyen emberek életét teszik vele kockára? A szomszédos épületben kolostori iskola működött, benne sok-sok gyerek. A Királyi Légiarő elemzői úgy számítottak, hogy akkor is halnak meg dán polgári személyek, ha a Mosquitók eltalálják a célt és véletlenül sem támadják a szomszédos utcákat. S vajon mit gondol Bohr? Ajánlaná, hogy fogadjuk el a döntést, amit régi kollégája, Rehberg professzor hozott? A kérdéseket Stephenson tette fel Bohrnak. A Rettenthetetlen beszámolt Bohrnak, hogy Rehberg szerint érdemes vállalni a kockázatot, de nem ártana egy embert Dániába küldeni, aki meghozná a sorsdöntő elhatározást Ole Lippmann, a már huszonnyolc évesen is veteránnak számító ügynök volt erre a legalkalmasabb. – Hat hónapja voltam távol – mondta később. – A Gestapo távollétemben sok mindent elkövetett. Titokban visszamentem Koppenhágába és sorra hívtam embereinket. Minden alkalommal a Gestapo vette fel a telefont. Kivonatoztam Deer Parkba, ahol hosszú sétára indultam. Korábban megpróbáltam L kapszulákat becsempészni bajtársaimnak, akiket itt vallattak. Úgy gondoltam, ezzel a javukat szolgálom. Ha az L kapszulák az ő javukat szolgálták, gondoltam, talán a bombák is a javukat szolgálják majd. A Shell padlásán három tucatnyi partizán vezetőt tartottak fogva. Úgy éreztem, tudom, mit gondolnak a további kínvallatásokkal kapcsolatban. Azt 484

teszik, amit elődeik tettek: a halált választják. Még egyszer körüljártam a Shell épületét. Nyilvánvaló volt: kétoldalt a házak, akárcsak az utca túloldalán levő iskola, találatot kapnak majd. Úgy döntöttem azonban, hogy tekintet nélkül erre, tekintet nélkül a rács mögött levő barátaimra, kérnem kell a támadást. Basil Embry borzadva vette tudomásul a döntést. „Mégis azt mondtam, ha Lippmann ezt akarja, végrehajtom a támadást.” Tizennyolc Mosquitót vezényeltek át az európai frontokról. – A gépekre és a legénységekre mindössze negyvennyolc órára lesz szükségünk – mondta Bob Bateson, a kötelék parancsnoka. – Az első eligazításra akkor került sor, amikor a Mosquitók megérkeztek a különleges rendeltetésű repülőgépegység norfolki repülőterére. Truelsen is ide érkezett Dániából. Szerettem volna, ha a legénységem megérti az ügy emberi vonatkozásait is. Nemcsak a Shell épületének lerombolásáról volt szó. Emberek voltak ott, akiknek a számára lehetővé kellett tennünk a menekülést. A harminchat fiatal repülős titkolt furcsálkodással nézte Sven Truelsent. Ilyen emberrel még nem találkoztak. A titkos háborúkat láthatatlanul vívták, a repülőgépek személyzetét csak speciális feladatokra vették igénybe, amelyekről csak a legszükségesebbeket közölték velük. Csak nagy ritkán pillanthatták meg az európai ellenállás egy-egy tagját. Többen közülük gyanakodtak, hogy ilyesmi a valóságban nem is létezik. Nem nagyon szerették azokat az akciókat, amelyek nem jártak látható eredményekkel, de végrehajtásukhoz túl nagy kockázatot kellett vállalni... Előfordult, hogy sáros földeken vártak kísérteties, figurákra, akik sohasem beszéltek és néha meg sem érkeztek. A telihold fényében ragyogó tavak felett siklottak az ellenség légvédelmének tüzében, hogy névtelen külföldieket és titokzatos csomagokat dobjanak le a pokol tornácára. Amikor ezekről a kimerítő és magányos repülőutakról visszatértek, nem kellett jelentést tenniük. – Elmondtam nekik, hogy ha a túszok túlélik a támadást, mindenképpen lassú és gyötrelmes halál vár rájuk – mesélte Truelsen –, de ha sikerül elmenekülniük, nagyon nagy hasznukat vesszük. Ha pedig megsemmisítik a németek irattárát, megmentik a dán földalatti hadsereget a Gestapótól. 1945. március 21-én, röviddel virradat előtt, a Mosquitók elhagyták az angol partokat. Tizenegy másodperces késleltetésű bombákat vittek 485

magukkal, ami azt jelentette, hogy minden gépnek tizenegy másodperce van, hogy elmeneküljön saját bombái légnyomása elől, illetve, hogy ugyanennyi időnek kell eltelnie a két támadás között. Az első és a harmadik hullám gyújtóbombákat vitt, hogy lángba borítsa a már megrongált épületeket. Majdnem viharban, közvetlenül a hullámtarajok felett repültek át az Északitengeren. A pilóták nehezen tartották az irányt – emlékezett Sismore, az akció főnavigátora. – Csak bajosan tudtam kezelni a térképet, hasonlóképpen nehezen ment a számolás is. Tengeri só borította a szélvédőket, ami komoly veszélyforrás volt, mert a Mosquitókat alig lehetett vakrepülésben vezetni. Batesonnak rádió használata nélkül kellett irányítania az alakzatot, azaz a gépeknek látótávolságon belül maradva, előre megbeszélt jelekkel kellett kommunikálniuk. A hármas formációban Bateson mellett egy bizonyos „Smith” repült, aki valójában nem volt más, mint Sir Basil Embry légimarsall, a különleges repülőegységek parancsnoka Közvetlen főnökei megtiltották, hogy részt vegyen effajta küldetésekben, mert úgy tartották, túl értékes tapasztalatokkal rendelkezik. Ha odavész, nincs aki helyébe lépjen. Túl sokat tudott az Ultráról is. Ez azonban olyan kaland volt, amelyben maga Churchill is szívesen részt vett volna, így aztán hozzájárult Embry kéréséhez. Sir Basilt a többiek Smith-ként ismerték, mert ha lezuhan és a németek megállapítják kilétét, vallatása során valószínűleg olyan drogokat adnak neki, amelyek hatása alól nem vonhatja ki magát. Smith ezért ciánkapszulákat is vitt magával. – Rendíthetetlenül ragaszkodott hozzá, hogy részt vesz a támadásban – idézte fel Bateson. – Mivel elöljáró – mondta –, nem vitatkozhattam. Mihelyt azonban a levegőbe emelkedtünk, már én voltam a parancsnoka. El kellett felejtenem, kicsoda valójában és nem törődhettem a biztonságával. Truelsen jelentéséi alapján Embry úgy időzítette a koppenhágai támadást, hogy a Shell-házban a lehető legtöbb gestapós tartózkodjék. „Minél többet akartam megölni közülük.” Az alakzat laza, de irányítható formációba bomolva, egyenesen Jütland felé repült. A megfelelő időben érték el a dán partokon levő első iránypontot. – Szívderítő látvány volt – emlékezett Smith. – A dánok mindenütt felálltak és integettek nekünk. Fasorok között húztunk, néhány lábnyira repültünk el a felső vezetékek felett. A Mosquitókat Michel 486

Donnet, a belga báró parancsnoksága alatt harminc Mustang kísérte. – Nagyon kellemes utazás volt – mesélte utóbb. – Templomtornyokat „stuccoltunk” meg, fél szemmel azt figyeltük, le ne vágja a szárnyat egy felsővezeték, a másik szemünkkel azt néztük, nem jönnek-e az ellenséges vadászok. Teljesen észrevétlenül értük el Koppenhágát. Az első hullámot Bateson vezette, A sors iróniája, hogy a németeknek sikerült a Shell-ház „feltűnővé álcázása”. Ez volt az egyetlen épület, amelyet tereptarkára festettek. „Olyan volt, mint a kugli. Végigszáguldottunk a fasoron. Az utolsó pillanatban kioldottuk a bombákat, aztán egy éles fordulattal bekanyarodtunk egy mellékutcába.” Smith látta maga mögött, ahogyan az első bombák becsapódnak az épület aljába. Fölemelkedett a tető fölé, s hirtelen karnyújtásnyira találta magát egy másik Mosquitó alatt. „Leereszkedtem egy utcába, miközben attól tartottam, hogy a szárnyaim beleakadnak egy házba.” A támadás idején a Shell-házban már tizenegyedik napja vallatták Paul Bruun partizánvezetőt. „Úgy éreztem, nem bírom tovább. Akkor egyszer csak robbanást hallottam. Aztán egy másikat. A mennyezet egy darabja leszakadt, nagy lyuk maradt utána. Falak dőltek rám.” Dr. Mogens Fog később így emlékezett: – Soha életemben nem féltem úgy. A cellaajtó bedőlt és elzárta a menekülésem útját. A bombák tompán zuhogtak, egyik a másik után A Gestapo celláiban ekkortájt harmincnyolc foglyot őriztek. Egyikük megszerzett néhány kulcsot egy német őrtől, akit leterített az első légnyomás. Kleobo századparancsnok Mosquitója, miközben a második hullám, amelyet megzavart a tűz, ismét támadásra készült a cél ellen, beleakadt egy póznába és a Jeanne d'Arc katolikus iskolára zuhant. Gyerekek és apácák haltak meg. Fog kábultan kibotorkált az utcára. Tudta, hogy menekülése a hajszálpontos bombatámadásnak köszönhető. Egy lányt pillantott meg. „A füstben egy udvaron ment keresztül és amikor arcra bukott, azt hittem, a gestapósok lőtték hátba. Utóbb láttam, hatalmas seb éktelenkedik a hátán. Még akkor sem fogtuk föl, milyen áron menekültünk meg.” Az udvaron Gertrud nővér izgatottan kiáltotta: – Nézzétek, gyerekek, az angolok! – Látta a RAF-felségjelzéseket, aztán észrevette, hogy az egyik gép 487

hirtelen az iskola irányába billen. – Lezuhant és kigyulladt. A támadás vezetője, Bob Bateson utóbb töredékekből állította össze a teljes történetet: – Kleobo az utolsó forduló során járt szerencsétlenül, a bombái a gépével együtt robbantak fel. Az utána jövő pilóták nem tudták, mi ég. Némelyiküknek volt ideje megállapítani, hogy az iskola lángol és mivel a füst eltakarta az igazi célt, nem oldották ki a bombákat. Mások igen. Azt hitték, a fekete füstoszlop a célt jelenti. Bombáik az iskolára hulltak. Dánia földalatti hadseregének megmentéséért tíz repülős, huszonhét tanár és nyolcvanhét gyerek áldozta életét és még ennél is több civil vált nyomorékká. Azonban a Gestapo-irattár dossziéi, amelyekben Dánia antifasiszta erőiről őriztek anyagokat, ugyancsak megsemmisültek. Nyomozások maradtak el, és harminc vezető dán gerilla szökött meg a vallatócellákból. A közönség nem tudott a támadásról, Roosevelt azonban igen. Tudatában volt annak, milyen morális kérdések gyötrik majd utódait. Stephenson útján jelentést kért. Már nem olvashatta el, mert mire elkészült, ő már halott volt. Ted Sismore később magányos zarándokutat tett a lebombázott iskolához, hogy megpróbálja megmagyarázni, mi történt. Megdöbbenésére a halott gyerekek szülei vigasztalták. – Azt akarták, hogy tudjam: a támadásra szerintük is szükség volt. Merete Jensen tizenkét éves kislány volt ekkoriban. – Mindannyian boldogok voltunk, hogy a tenger felől itt vannak a barátaink, de egyszer csak szörnyű csattanás hallatszott és minden sötétbe borult. Aztán már mintha csak a hosszú csend következett volna. Arra gondoltam, alighanem meghaltam. Ültem és vártam. Aztán meghallottam a többi gyereket, sírtak és imádkoztak, azután ismét a tavasz illatát éreztem. Olyan gyönyörű nap volt, tudja? A tavasz első napja...

488

Epilógus EGY MÁSIK SZIGETRŐL NÉZVE „Senki sem Sziget, s csak tenmaga; mindenki a Kontinens egy darabja, a szárazföld egy része; ha egy göröngyöt a tenger elmos, Európa éppúgy megfogyatkozik akárha hegycsúcs vész oda, vagy éppen barátaid laka, esetleg épp tiéd; akárki hal meg, kárát én is szenvedem, az emberfajnak egyik részeként; s ezért ne kérdezd, kit gyászol a harang; Teérted szól.” John Donne: Ájtatosságok

489

49. – Nem furcsa befejezés egy sebesült kislány álma a tavaszról? – kérdeztem. – Nem. – Stephenson egy hosszú pillanatig hallgatott. A kézirat a mellette levő asztalon feküdt. – Nem. Az események itt nem érnek véget, csak félbeszakadnak. A háborúkat sohasem nyerik meg végleg, ennek a legutolsónak is még viseljük a következményéit. 1945 reményeink tavasza volt. Ha a világ maradéktalanul felfogta volna annak a tanulságait, amit sikerült túlélnünk, már nem volna szükségünk titkosszolgálatokra és újabb szörnyű fegyverek előállítására. – Egy darabig gondolataiba mélyedt, majd folytatta. – Roosevelt élete utolsó éveiben látta az egyre mélyülő ellentmondásokat. Egyfelől mind jobban bíztunk a technikában és a tudós szakemberekben, másfelől azonban a titkos hadviselés az intuíciótól, az egyes emberektől függött. Mindkettő kulcsfontosságú volt, hogy legyőzzük a Leviathánt. A béke a jövőben azon múlik, sikerül-e hatalmunkban tartani ezt a két erőt. Roosevelt halála után a nyugat erőteljesen fejlesztette a technológiát, Mao és Ho pedig alkalmazták a gerillák tapasztalatait. Mostanra pedig a PFSZ tanulta meg, hogyan zsarolhat egy terrorista egy kormányt. Stephenson bermudai dolgozószobájában ültünk. Most már a Sir William megszólítás dukált neki, nevét felvették a Lovagok Listájára, ebbe az ezer éve gyarapodó jegyzékbe. Churchill a királyhoz küldött indoklásban ezt a szokatlan személyes hangú jellemzést adta róla: „Ez az ember kedves a szívemnek.” Stephenson volt az első nem amerikai, akit Truman kitüntetett a legmagasabb civil érdemrenddel, az Elnöki Érdeméremmel. „Egy napon eljön az ideje, hogy az egész történet napvilágot lásson” – írta az elnök. Vajon csakugyan mindenre fény derült? Nem, és nem is fog soha. Vannak tisztázatlan pontok és rejtélyek, amelyek azok is maradnak. S a teljes történet, ha darabjaiból összeállítható is, események hatalmas láncolata. Én mindenesetre belekezdtem... Visszagondolok az Overlord hadműveletre, a Szövetségesek végső inváziójára az Európa erőd ellen. Még a legmagasabb rangú amerikai és angol katonai vezetők sem tudták, hogyan védelmezte az Ultra a D-nap 490

katonáit. Csak Churchill, Roosevelt és néhány hírszerzőfőnök tudott a döntő megtévesztésről, amelyet a dieppe-i Jubileum során szerzett felderítési adatok tettek lehetővé. Az Ultra, amely lehallgatta és elemezte a németeknek a D-napi invázióval kapcsolatos minden reakcióját, Bletchley útján hamis információkkal erősítette von Rundstedt egy tévedését. Dieppe, és a rákövetkező hírszerzési „kiszivárogtatások” elhitették a német tábornokkal, hogy a Szövetségesek európai inváziójára Calais-nál, a Csatorna legkeskenyebb részén fog sor kerülni. Még a D-napi, normandiai partraszállás után sem vetett be minden rendelkezésre álló erőt, hogy szétzúzza az Overlord hídfőállásait. Hitler és hadvezérei (Rommelt kivéve, akinek a véleményét kezdettől fogva elutasították) úgy vélték, hogy Normandia csak elterelő hadművelet. Úgy hitték, mihelyt a németek minden erejüket lekötik Normandiában, harminc szövetséges hadosztály intéz támadást Calais ellen. Ez a harminc hadosztály azonban csak Bletchley termékeny fantáziájában, valamint az európai szövetséges ügynököknek küldött megtévesztő rádióüzenetekben létezett. Az Ultra felfedte, hogyan ingadozott Hitler von Rundstedt és azok között, akik, mint Rommel, már sejtették az igazságot. Szinte tört másodperces pontossággal, kettőzött mennyiségben ontották Bletchleyből a megtévesztő híreket von Rundstedt tévhiteinek erősítésére. Ennek eredménye volt, hogy Hitler elhalasztotta azoknak a tartalékosoknak az átcsoportosítását, amelyek a tengerbe szoríthatták volna a Szövetségeseket. Még messzebbre megyek vissza az időben, akkorra, amikor döntés született az Overlordról. Jelen volt Stephenson két titkárnője, Grace Garner és Eleanor Fleming, akik félelmetes titkukat csaknem egy éven át, 1944. június 6-ig őrizték. A két kanadai lány a történelem egy fordulatokban gazdag szakaszát őrizte gyorsírófüzeteiben – s ez még csak egy mikroszkopikus töredéke volt az egésznek. A „Jedburgh” szó, amely rövid időre felbukkant a rejtjeles üzenetek millióinak sorában, önmagában is egyedülálló drámát jelentett. A név egy iskolai tankönyvből származott – így hívták a kolostort, amelyben egykor menedéket talált Stuart Mária. Azoknak az ügynökcsoportoknak a fedőneve volt, akiket az Overlord előtt a német vonalak mögött vetettek be. A háromfős teamek együttműködtek a partizánokkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy miköben az Overlord átjut 491

az erődítéseken, mechanizmusát.

igyekezzenek szétzilálni

az Európa

erőd

belső

Stephenson egy szövetséges bombázó faroklövészének ülésében kísérte el a D-nap hadseregeit, majd visszatért a BSC New York-i főhadiszállására. Ettől fogva egyszerre figyelt Európára és a csendes-óceáni térségre, s igénybe vette a valaha létezett legbonyolultabb kommunikációs rendszert, amelyet titkos hadseregek támogatására hoztak létre. Egy napon az Alsop testvérek is rájöttek, mire szolgál. A kát washingtoni újságíró, önként jelentkezett titkos feladatokra. Stewartot a német vonalak mögött dobták le. Joseph egy másik BSC-ügynök, John Keswick bankár partnereként Kínában tevékenykedett. Évekkel