Anonymus titkos közlései 9631172295 [PDF]

Zitiervorschau

FÖLDES PÉTER

Anonymus titkos közlései

TARTALOM

Kulcsok Mikor működött Évszám az iniciáléban FEJ- FEJ MELLETT Anonymus és az ősgeszta A GESZTA MINT TÖRTÉNETI MŰ A HONFOGLALÁS KRÓNIKÁJA A Gesta Hangarum és a chanson de Beste HOGYAN KÖVETKEZTETHETÜNK SZERZŐNK KILÉTÉRE? A GESZTA MINT PRÉDIKÁCIÓ ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /IV. BÉLA/ ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /V. ISTVÁN ÉS KUN LÁSZLÓ/ ANONYMUS KÖRÉRŐL ÉS MŰVÉRŐL ANONYMUS ÖNMAGÁRÓL A VÉLT SZÜLETÉSI ÉV ANONYMUS LEGSZEMÉLYESEBB ÜGYE A geszta és szerzője utóélete Zárszó ANONYMUS ÉL A MISZTIKUS SZÁMOKKAL A POGÁNYLÁZADÁS AZ ATTILÁTÓL SZÁRMAZÁS TUDATA ÁRPÁD HÁZÁBAN ZOBOR, A NYITRAI VEZÉR MÉN-MARÓT TÉTÉNY ERDÉLYI HÓDÍTÁSA

Kulcsok A világirodalom és a zenei kultúra nem egy ismeretlen szerzőt tart számon; e "névtelen"- eket többnyire latin szóval "Anonymus"ként szokták megjelölni. A mi Anonymusunk, a magyar honfoglalás történetéről latin nyelven író névtelen középkori krónikásunk személye még a művét nem vagy alig ismerők tudatában is elevenen él megkapó, közkedvelt városligeti szoboralakjának jóvoltából. "Névtelen jegyző"- nek is hívjuk, mivel munkája élén "a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának" nótáriusaként mutatkozik be. A harmadik név, amelyen szintén emlegetjük P. mester, mert műve így kezdődik: P. dictus magister azaz Mesternek mondott P. Az még hagyján, hogy nevéből csupán a díszes iniciálé formájában megfestett kezdőbetűt ismerjük, de minthogy négy Béla nevű királyunk volt, egy néhai Béla király jegyzője éppígy működhetett 1063, vagyis I. Béla halála után, mint az 1141-et, II. Béla és az 1196-ot, III. Béla holtát követő esztendőkben, vagy akár IV. Bélának 1270-ben történt elhunyta után valamelyik évben. E titokzatosságával a Gesta Hungarorum - ez a címmegjelölés áll a kéziraton - immár kétszázötven esztendő óta megfejtetlen rejtvény elé állította a kutatókat és az érdeklődő közönséget. Az addig ismeretlen művet a XVIII. század közepén a bécsi udvari könyvtárban fedezték föl, és 1746-os első kiadása óta magyar és nem magyar tudósok serege fáradozott a gesztaíró korának, nevének, munkája céljának, történeti hitelének, igazi mondanivalójának feltárásán. Mára I. Béla és II. Béla jegyzőjének föltételezhetősége a mind erősebb tudományos érvekkel fölfegyverkezett kutatás rostáján végképp kihullani látszik, az Anonymust IV. Béla jegyzőjének vallók, vagyis azok, akik a gesztát Kun László korában írottnak tartják, a tudományos körökben eléggé általános ellenkezésre találnak. Hosszabb ideje szilárdan tartja magát az a vélekedés, hogy Anonymus III. Bélának volt a nótáriusa, és annak utóda, Imre király idején alkothatta művét. Ez a nézet Györffy Györgynek a hasonló álláspontot képviselő elődeiét kiteljesítő, széles körű és aprólékos kutatómunkája révén végérvényesnek tekinti magát, és a műről ennek alapján kialakított értékítéletét is megdönthetetlennek; csak apró részletekben vár újabb fölismeréseket. Lehet-e kétségbe vonni olyan kormeghatározó érveket, mint például azt, hogy a geszta még egy tatárjárás (mongol invázió) előtti Magyarországot ábrázol, vagy hogy Anonymusnak az Erdélyre használt latin terra Ultrasilvana kifejezését Kun László korára már a terra Transilvana váltotta fel? Györffy impozáns adatismeretével, szellemes megoldásaival olyan tökélyre vitte az Imre király kori Anonymus bemutatását, hogy még azt is tudni véli, melyik két korabeli főúr hajdani ősét teszi meg a szerző a Salánnak küldött követség tagjául, és hogyan ismerte meg ezeket, az urakat III. Béla kancelláriáján, miként értesült családi hagyományaikról.

Anonymusról erdőnyi hasznos és haszontalan tanulmányt, könyvet írtak tudósok és nem tudósok. Fölmerül a kérdés, ha a rejtély ennyire megoldott, van-e értelme ezt az erdőt még szaporítani? "Hogy ki volt ez a világosan fogalmazó és merész fantáziájú szerző, aki nevének csupán kezdőbetűjét adta meg, az elmondottak után nem is tekinthető elsőrendű kérdésnek - írja Györffy György Anonymus. Rejtély, avagy történeti forrás? című, 1988-ban megjelent, a kérdésről alkotott nézeteit összefoglaló munkájában. Mert vajon többet mond nekünk, ha Péter vagy Pál vagy Pósa mesternek nevezzük?" S a más tudományos területről kiruccanók és féldilettánsok meg-megújuló próbálkozásaira utalva, így bosszankodik "De mi is az az indíték, amely egy tudományos kérdést újból és újból megoldandó rejtéllyé avat?... A rejtély köztudott kell legyen az iskolai anyagból vagy a sajtóból, lehetőleg ápolja a nemzeti tudatot pozitív irányban, és szükséges, hogy megtalálása, megfejtése a felfedezőnek sikerélményt, széles körben elismerést vagy éppenséggel hasznot jelentsen!" E kifakadásra csak azt mondhatom - és bizonyára nemcsak a magam nevében -, hogy Anonymus műve roppant szuggesztív hatású. Egy tudatosan és kiválóan komponáló író monumentális alkotásának kerülünk befolyása alá, még ha nem is vagyunk egészen tisztában vele, hogy ez a hatalmas építmény, zsúfolt retorika a megfogalmazottakon túl mire szolgál. A mű szakértő kutatóitól éppen erre szeretnénk feleletet kapni. De az a végítélet, a mű megteremtésének módjáról és céljáról alkotott az a felfogás, amelyet az impozáns bizonyítási apparátus válaszképpen felvonultat, roppant hiányérzetet keltően szegényes. A III. Béla kori időzítés és tájékozódás alapján a korrekt történészi eszközökkel egy, a regős énekeket és az ősgesztát is megvető, a korában divatba jött, hitelességre nem törekvő, csupán az érdeklődést fölkelteni akaró "regényes gesztá"-t művelő, kicsinyes Anonymust mutat be. Ez a korántsem igényes íróember csupán saját korának viszonyait vetíti vissza a honfoglalás idejébe, amelyről alig van fogalma, a legjobb esetben is családi legendákra hagyatkozik; a meseszövés szükséglete szerint hoz létre alakokat, és kitalált történeti környezetben, elképzelt események, epizódok során szerepelteti őket. Ezt nevezné a "magyarok cselekedetei"- nek? S ugyan miért mindez? Mert a királyi udvarhoz és kancelláriához közel álló, ősi jogon birtokló főurak, főpapok féltik birtokaikat, befolyásukat a királynék kíséretében Nyugatról jött udvaroncoktól, és Anonymus e pozícióit mindenáron megtartani akaró rétegnek kíván a szószólója lenni. Ez az igazán nem nagystílű "lobbyzás", mint vélt és bizonygatott célkitűzés, kiáltó ellentmondásban áll a mű mélyen meggyőződött és méltóságteljes hangulatával. Kénytelen arra gondolni az ember, ez mégsem lehet az igazi Anonymus Hogy nem valami laikus, ösztönös "többet vártunk volna" érzésről van szó, arra hadd mondjak egyetlenegy példát. Anonymus szinte modern elbeszélői eszközeit jelzi a késleltetés technikájának kitűnő alkalmazása a Salánnal, Mén-Maróttal való leszámolás előadásával kapcsolatban és a gyula család öt nemzedékének fokozatos ismertetésében. Nem kicsinyes célokért való nagy drámai erő feszíti Anonymust.

Aki a gesztára olvasmányként, ha úgy tetszik: irodalmi műként tekint, világosan érzékeli ezt. A történész azonban e részleteknél írás közbeni kitalálásra, későbbi beszúrásra gyanakszik. A gyula család névsorának kapcsán egyenesen arra, hogy egy hasonló nevű másik család tagjainak neveit használja kiegészítésül, mert hát mi más okból nem közölte már az első említéskor az egész családfát? S itt korántsem csak az irodalmi és a történészi megítélés különbözőségéről van szó. A III. Béla, illetve Imre király korába való behelyezés lehetséges vonatkozásai valóban csak egy minden tekintetben kicsinyes Anonymust föltételező következtetést tesznek lehetővé. Másfél évtizeddel ezelőtt Árpád után című regényem utószavában Anonymus művéről azt a megjegyzést tettem: "nem vagyunk - ma már alig is lehetünk - eléggé birtokában a kellő megértéshez szükséges kulcsoknak." A tudomány mai álláspontja, amelyre Györffy idézett munkája tette föl a koronát, minden eddigi felfogás közül kétségtelenül a legmegalapozottabb. De csak akkor igaz, ha 1. Anonymus valóban III. Bélának volt a jegyzője; 2. csakugyan "regényes gesztá"-t írt; 3. műve valóban szó szerint értendő. Még pontosabban fogalmazva: amennyiben a geszta, mint a krónikás híradások általában, csakis egy az egyben értendő közléseket tartalmaz, és valóban csupán az érdeklődést fenntartani akaró "regényes geszta" műfajába tartozik, akkor egyedül III. Béla kori lehet, és csakugyan olyan, amilyennek Györffy leírja. Időközben azonban mégis előkerültek a hiányolt "kulcsok", és egészen más zárat nyitnak, mint az elismert történészek véglegesnek hitt föltevése. Ezért kell tehát mégis újból írni Anonymus munkájáról. Korábban két történeti esszékötetben igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy az ősi regösénekek, amelyekre legelső krónikai művünk, gesztáink őse, az úgynevezett "ősgeszta" támaszkodott, pogány kori mágikus korlátoknak voltak alávetve, miáltal bizonyos tekintetben deformálódtak adataik. Ez tükröződik Anonymus művének kételyeket kiváltó több részleténél. Mert szerzőnk (persze mit sem tudva e torzulásokról), éppen az ősgesztát igyekezett munkájában átmenteni. Rejtegető módon, mivel az egyház tiltotta annak tanulmányozását. Egyéni következtetéseinek, koncepciójának megfelelően és más forrásokból is merítve, itt-ott változtatott alapanyagának állításain, elsősorban mégis e fő forrását közvetítette. Ha pedig valóban igaz - s még majd meglátjuk, igaz-e -, hogy a maga korában (amelynek nyomai szintén ott vannak a művön), egy régi gesztát szólaltatott meg - szó szerint is idézve belőle és stílusát hozzá alkalmazva -, akkor az ő Gesta Hungaroruma szempontjából sem a tatárjárás előttinek ábrázolt Magyarország, sem bármely régies kifejezés nem lehet kormeghatározó! Így e jegyei ellenére Anonymus IV. (Kun) László korában is működhetett. A mű "kétkorisága" - a régi gesztáé és a maga idejéé - egyaránt magyarázza a még III. Béla korához képest is archaikus nyelvi jelenségeket és a korábbi rímelő, meg a XII. század végétől jellemző ritmikus próza párhuzamos jelenlétét nála.

Ez tehát az egyik kulcs a titokzatos zárhoz. Egy másik, igen fontos kulcsot illesztett be abba az ófrancia irodalom budapesti professzora, dr. Süpek Ottó. Évek óta hangoztatott fölfedezését 1990-ben fejtette ki legkiérleltebb formájában az Etudes Finno-Ougriennes XXII. számában. Ő ugyanis egy sor francia gesztával hasonlította össze Anonymus művét, és kimutatta, hogy a magyar geszta pontos párhuzama a nyugatiaknak. Anonymus szigorúan tartotta magát a chanson de Beste műfajának fő esztétikai követelményeihez. Ami egyebek közt a keresztény számmisztika alkalmazását jelenti, még az alkotás konstrukciójában is, továbbá lényeges mondanivalók szimbolikus kifejezését. Francia hatásokat kutatóink már korábban is megállapítottak Anonymus szövegében. A középkori ember világképében - mutatott rá egyik előadásában Süpek Ottó -, mint az Szent Ágoston tanításában kifejeződik: mindennek többszörös jelentése van. Egy nyilvánvalón kívül még mágikusak, misztikusak. Ez hatja át - figyelmeztet az irodalomtörténész - a középkor irodalmát. Süpek felismerése azt jelenti problémánk szempontjából, hogy az anonymusi mű nem a figyelem ébrentartását célzó regényes írásmű, hanem a középkori filozófia alapján álló többrétegű alkotás. Előveszem a Gesta Hungarorumot, és rányitok egy mondatára, amelynek igazi jelentését éveken át nem tudtam felfogni. Arról van szó a műnek ezen a helyén, hogy "Árpád vezér", előkelőinek és vitézeinek az élén, bevonult Atilla király egykori városába; itt aztán nagy vigasságban voltak. "Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak." A honfoglalás korában vértezett lovakon lovagi tornát vívó magyar vitézekről beszélni nyilvánvaló anakronizmus. Az íjas-nyilas játékok viszont - de még felnőtt harcosok részéről is - teljesen megfelelnek Árpád idejének. Amit nem tudtam felfogni, az volt: miért éppen az ifjak játékánál hangsúlyozza szerzőnk (különben éppen itt helyesen), hogy "pogány szokás szerint" ? Ez úgy hat, mintha előzőleg az anakronizmust tudatosan követné el. Holott a magyar pogány kornál sokkal később élt Anonymusról azt gondolta az ember, hogy Halicsról, Lodomériáról, vértezett lovakról és a többi, azért írt, mert azt hitte, Árpád idején is léteztek ezek. Most azonban annak tudatában, hogy a gesztának szimbolikus eszközei vannak, a mondat egyszerre felfoghatóvá válik. Szó sincs anakronizmusról! Pontosabban: az anakronizmus itt csak látszólagos, mert Anonymus egyenesen arra céloz, hogy műve többrétegű. Maga Anonymus céloz tehát erre! (Ezért is választottam ezt az idézetet e könyv mottójául.) Jelzi, hogy egyrészt a magyar nép pogány "ifjúkoráról" beszél, másrészt a saját kora "felnőtt" (mert keresztény) idejéről. Az utóbbiról sem úgy, mint az Imre király korabeli Anonymusról vélik, hogy tudatlanságból vagy szándékosan a maga kora viszonyait vetíti vissza a távoli múltba. Azt súgja meg itt, hogy szól arról, amit tud vagy tudni, vél a pogány kori magyarokról, egyben - nyilván szimbolikusan -, a maga korát is megjeleníti. És arra is céloz mindez

valamiképp játék, de elvont, misztikus játék - vagyis művészet. Az említett mondat ugyanis a mű 46. fejezetében olvasható, s korántsem véletlenül itt, mert misztikus szám a 46, amely a Süpek Ottótól tanult aritmozófikus számítás szerint az 1-re, az Istent, az Örökkévaló Szellemet, a Mindenek kezdetét jelképező s további áttétellel a kezdetet, kiindulást szimbolizáló számra vezethető vissza: 46 -4+6- 10 -1+0- 1. Anonymus tehát művének "alapállás"- át közli itt velünk. Hogy aztán a honfoglaláshoz kapcsolódva saját koráról vagy saját korához beszél-e, az itt még nem derül ki. Anonymus gesztája tehát a nyugati "chanson de Beste" (történeti ének) műfajába tartozik. Olyan történeti elbeszélés ez, amelynek során mélyebb mondanivalóinak szimbolikus kifejezése érdekében a költői szabadság jogával élve a gesztaíró el is térhet a történeti valóságtól. Tapasztaljuk majd, Anonymus művének a magyar pogány korról szóló első rétegén kívül nemcsak saját korát érintő emelkedett hangú, szimbolikus második, hanem még egy harmadik rétege is van, amely utóbbi a gesztával és szerzőnk személyével kapcsolatos dolgokat közöl velünk titokban. Lépésről lépésre fogunk haladni, hogy megtudjuk, mikor működött igazában Anonymus, mit s hogyan vett át az ősgesztából (vagyis mennyiben és milyen formában hiteles), mit és miképp mond a saját korával kapcsolatban, és ki volt ő valójában, milyen érdeket képviselt.

Mikor működött A MÉRLEG KUN LÁSZLÓ KORÁNAK JAVÁRA BILLEN Különösen sokat foglalkoztak a kutatók a mű 9. fejezetének egy megjegyzésével, amelyben gesztaírónk egyenesen elárulni látszik saját korszakát. "És joggal mondhatták Pannónia földjéről - írja Anonymus -, hogy a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból." Szerzőnk kilépve a múlt történéseiből, kétségtelenül egy, a maga idejére jellemző helyzetre hivatkozik. Nosza - vetették rá magukat a kérdés kutatói az ország középkori történetére -, melyik időszakra illik, hogy rómaiak élősködtek rajtunk. A legelső kérdés természetesen az, hogy kiket is értsünk itt "rómaiak"- on. A mondat első felében szereplő "rómaiak"-ban Anonymus kétségtelenül az eredeti rómaiakra gondol, természetesen tévesen, mert a honfoglalás idején már régen nem létezett a Római Birodalom. Viszont Anonymus kori "rómaiak" éppenséggel lehettek a németek is, minthogy birodalmukat ezekben az évszázadokban Német-római Császárságnak hívták. És aztán itt volt Róma, vagyis a Szentszék, így a pápa embereit szerzőnk szintén nevezhette "rómaiak"-nak. Györffy egyszerűen avval magyarázza ezt a kitételt, hogy általában vonatkozik a Német-római Császárságból az Árpádok udvarába került "rómaiak"- ra. Ez azonban legkevésbé valószínű, éppen III. Béla és Imre király

korában, hiszen Bélának első felesége antióchiai Chatillon Anna, a második Capet Margit volt, Imre király hitvese pedig Konstancia, aragóniai hercegnő. Vagyis ezek kíséretében egyáltalán nem a Német-római Birodalomból jöttek Magyarországra birtokokat, hivatalokat szerző lovagok. Megalapozottabb a másik "Rómá"- ra, vagyis a pápaságra utaló célzás föltételezése. Már IV. Béla idején egyre növekvő feszültség alakult ki az ország és Róma között. Annyira, hogy a szokással szöges ellentétben az elaggott király végrendelkezésében családja védelmét nem a pápára, hanem unokájára, II. Ottokár cseh királyra bízta. S nemcsak politikai érdekek okozták a feszültséget, ellentéteket. A Szentföld felszabadítása érdekében a pápa emberei 1216 óta rendszeresen adót szedtek Magyarországon. II. Endre idejétől a pápák káplánjaiknak és más papoknak sűrűn juttattak magyarországi javadalmakat. Alig néhány esztendővel az országot romba döntő tatárjárás után a magyar egyházaknak rendszeresen kellett támogatniuk Itáliában bajba jutott püspököket. S amikor Kun László idején, 1279-ben a pápa legátusául küldi Magyarországra Fülöp fermói püspököt - hogy "irtson és romboljon, építsen és ültessen az Úr nevében" -, ez itt úgy intézkedik, mintha az országnak nem is volna uralkodója, s a pápa még arra is felhatalmazza, hogy népes kíséretének ellátásán kívül tizenöt magával hozott papját a magyar székesegyházakhoz praebendával (egyházi földbirtokkal) rendelkező kanonokokká nevezze ki. Egy Kun László kori Anonymusnak minden oka megvolt arra a panaszra, hogy "éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”! De kitörését talán valamilyen személyes ok is magyarázza, ezt azonban csak később tudjuk valószínűsíteni. Hogy Anonymus távoli analógiákkal dolgozik, azt nemcsak művészi ízlése diktálja, hanem az a szintén mindvégig tapasztalható igyekezete is, hogy célzásain keresztül se lehessen következtetni személyére. A nyugati gesztában kötelező szerénység, hogy a szerző titkolja kilétét. De hogy rejtezkedésével Anonymus messze túltesz ezen, annak oka nála a mindennapos, még királyokat sem kímélő kiátkozások korszakában, az egyház által tiltott ősgeszta átmentésén kívül, nem utolsósorban ez az igen kemény és merész kirohanása a pápaság ellen. A XIII. század folyamán jelenik meg az a szokás, hogy az oklevelekben feltüntetik a bennük megnevezettek nemesi nemzetségből való származását, ilyen formában: "Omodei de genere Oba" (Aba nembeli Amadé), "Dominicus de genere Rathold" (Rátold nembeli Domonkos). Györffy György írja, hogy a "de genere" kifejezés Anonymusnál fordul elő írásban legelőször, s mivel Imre király korában ezt még nem használták, úgy véli, Anonymus a "de genere" formulát a Bibliából vette, és az ő művének hatására terjedt el használata az oklevelekben. Bár kiváló érvelő készségével ehhez hasonló esetre felhoz egy külföldi példát is, magyarázata semmivel sem bizonyítható, és csak akkor lehetne elfogadni, ha a gesztának Imre király korabeli volta kétségtelenül beigazolódott, s már csupán ezt az egyetlen ellentmondást kellene feloldani: Mivel azonban egyértelmű bizonyíték a III. Béla, illetve Imre koriságra

egyáltalán nem került elő, a "de genere" előfordulása Anonymusnál igenis IV. Béla jegyzőjére vall. És most térjünk Anonymus művének néhány olyan vonatkozására, amelyekkel a kormeghatározás szempontjából még nem foglalkoztak. A magyar középkorban kifejezetten várépítési programja egyedül IV. Bélának volt. A tatárjárás után, félve, hogy a pusztító ellenség újból visszatérhet, minél több erősséget akart útjába állítani annak. Erre ösztönözte a világi urakat és az egyházfőket, s maga is jó példával járt elöl. Anonymus honfoglalói lépten-nyomon várakat emelnek. Tizenhárom vár építéséről beszél a Gesta Hangarum. Azt nem állítja szerzőnk, hogy ez a fejedelem utasítására történnék, mint történik az ő korában, de már tudjuk, hogy óvakodik az átlátszó párhuzamoktól. A 37. fejezetben különös eseményről értesülünk. Szokatlan dolog a történelemben. Az ország északnyugati részének meghódításáról van szó. "Mindenkit, aki csak azon a földön nem akart hűségükre állni - olvassuk -, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak." Majd: Árpád "nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket ajándékozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak, s így majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határokon lakó híveiket is". Nemcsak a tartalom, hűtleneknek a megjutalmazása, feltűnő itt, hanem az is, ahogy a dolog elmondására sort kerít a szerző. Mert bizony igen erőltetett módon talál ürügyet rá. Hiszen aligha nevezhető "hűtlen"- nek az elfogott, hűségünkön sohasem állott ellenfél, amiért nem kíván a hódítóhoz csatlakozni. És dehogynem akar, hiszen Árpádnak minden további nélkül fölesküszik. Szerzőnk sohasem szokott így ügyetlenkedni. Ez az erőltetettség azt a benyomást kelti, hogy egészen friss élmény hatására igyekszik az eseményt mindenáron ide behelyezni. Ami különben valóban megtörtént 1279-ben, Kun László idején. A király megbocsátott a már az apja ellen és őellene is számtalanszor - utoljára 1278-ban - fellázadt, szüntelenül hűtlenkedő Kőszegieknek. Megerősítette eddigi javaikban, és még a királyi tanácsba is bevette őket. A Kőszegiek szintén a határokon birtokoltak, ha nem is Nyitránál, hanem lentebb, a nyugati végeken. Anonymus itt távoli analógiával a megbékélés érdekében tett engedményként említve ezt, egy kis berzenkedő mosolyt is elrejt fogalmazásában a mégiscsak képtelen ügy fölött. A sort még folytathatnám, de a továbbiakban úgyis fölmerülnek más vonatkozások kapcsán a műnek Kun László korát tanúsító egyéb jegyei. A legfőbb érvet mondom: tegyük föl a kérdést, amit nem tettek föl az Anonymust III. Béla király jegyzőjének vallók. Lehetséges-e egyáltalán, hogy III. Béla vagy Imre korában olyan gesztát írjanak, amely Magyarország egy sor ősi nemzetségéről, belőlük származó országos tisztségeket betöltő főurakról azt állítsa, hogy kunok, még ha régi időből való kunok is? Hiszen Anonymus ugyanazon a "cumanus" néven emlegeti a szkítiai kunokat, vagyis

kabarokat, meg a velük azonos honfoglalás idei - tegyük hozzá: állítólagos "kunok"- at, mint amilyen néven a saját korabeli valódi kunokat is hívták. Ezt III. Béla idején nem lehetett volna másképp érteni, mint hogy e magyarországi "kun" főurak a délkeleti határainkon túl élő nyughatatlan, ellenséges, az országba be-betörő pogány kunok őseinek egyik csoportjából erednek, "vérei" a jelenlegieknek. III. Béla idején magasra csapott Szent László kultusza, ekkor, 1192-ben avatják szentté I. László királyt. Márpedig Szent Lászlót éppen a kunok és besenyők elleni hősi küzdelmeinek emléke tette dicsőséges pogányverő lovagkirállyá. Két ízben is kiűzte az országból a rabló és pusztító kun seregeket, s a nép lelkesen számon tartotta, különösen kedvelte herceg kori legendás párbaját a leányrabló kunnal. A kunok neve III. Béla korában is a zsákmányoló, öldöklő pogány horda képzetét keltette. Botrányos, sértő, rágalmazásszámba menő megnyilvánulás lett volna tekintélyes, előkelő családok holmi régi kun származásával előállni ekkor, ami ellen maguk a "kun" eredetű főurak tiltakoznak a leghangosabban. László szentté avatása után tíz évvel, Imre király korában sem lehetett kívánatos ezt egy gesztában előadni, de még további tíz esztendő múlva sem, amikor 1211-ben II. Endre azért telepítette be a Német Lovagrendet a Barcaságba, hogy védjék az országot a veszélyes kun szomszédságtól. Csupán a tatárjárás után változott meg a kunokkal szembeni ellenséges közhangulat, amikor betelepülésük után a tatárok visszatérésétől rettegő ország e harcos népben védelmezőjét kezdte fölismerni. Egyetlen olyan III. Béla idejére mutató eredményt, adatot sem találtunk a kormeghatározó érvek részletes felsorolásában, amelyet ne lehetne - s többnyire még meggyőzőbben is -, Kun László korinak tekinteni. Viszont láthattuk a gesztának olyan jegyeit, amelyek III. Béla és Imre király korára nem is vonatkoztathatók. Teljes biztonsággal szögezhetjük le, hogy Anonymus "a néhai, dicsőséges IV. Béla királynak" volt a jegyzője! A III. Béla jegyzősége mellett kardoskodó jeles szakemberek tehát elképesztő tévedést, súlyos hibát követtek volna el? - kérdezheti bárki. Sietve mondom: másról van szó. Először is e korszakhoz szögezték oda őket azok a gesztát korábbinak mutató kormeghatározó adatok, amelyeket én ideiglenesen félretettem. Nem gondolhattak - s hogy miért nem, majd még kiderül - a mű "kétkoriság"- ának lehetőségére sem. Másodszor: Anonymus történetírói pózával, amely mögé egy másik, sajátos írói magatartást is rejtett, az egész kétszázötven év során csapdát állított minden kutatónak. Ezt a csapdát más gesztákkal, összehasonlító módszerével Süpek Ottó fedte föl először. A szakemberek egy, a többinél színesebben író, egyénibb, nagyobb stílusművészetű krónikást, de mindenképpen krónikaszerzőt láttak benne, mint jó ideig én magam is. Nyílt beszédűt, aki egyértelműen közli mondanivalóit, amint ez a krónikások feladata, hiszen a múlt eseményeit akarják megismertetni velünk. Ezért firtatták hitelességét, akadtak fenn vélt anakronizmusain és valóban képteleneknek tűnő évszámain. Ugyanolyan természetű alkotásnak hitték, mint amilyenek a Gesta Hungarorummal több párhuzamos epizódot előadó krónikáink. Történeti műhöz nyúltak hozzá, úgy, ahogy történészeknek kell és lehet, hozzáértéssel, felelősséggel s olykor igen szellemes

föltevésekkel is. Nem sejthették, hogy Anonymus egy nálunk szokatlan műfajt művelt, hogy bár alkotása ősi történeti hagyományokat őriz, rejteget olyan mondanivalókat is, amelyeket nem közérthető formában, még a saját kora beavatott olvasói számára sem egykönnyen megfejthetően ad elő. Tudósaink aprólékos szövegkritikai, forráskutató, adatfeltáró működése távolról sem volt hiábavaló. Éppen ellenkezőleg: az ő fáradozásaiknak is érdeme lesz abban, ha itt eredményre jutunk. Hiszen honnan volna e könyv szerzőjének áttekintése az ő munkásságuk nélkül, honnan vehetnénk adatainkat, hivatkozásainkat? Még eltérő következtetéseink is nagyrészt az ő teljesítményeiknek a pillérein alapulnak. Mind a nélkül, amit teremtettek, a zár se volna most, amelybe végre megtalált kulcsaink beleillenek. Elődökre való támaszkodás nélkül újdonság sem születhet, mindenkor mindenki csupán egykét lépéssel haladhat tovább.

Évszám az iniciáléban Süpek Ottó a geszta keletkezésének pontos évszámát is fölfedezte. 1279-ben született a mű. A díszes iniciálé gondos vizsgálata közben lelt rá. A P betű fejében a POV V betűje fölött, attól jól elkülönítve, kétoldalt közös zárójel közé fogott jegyek sorakoznak, függőleges elhelyezésben. Egymás mellé állítva őket - sematikus ábrázolásban - így festenek: Archaikus formájú arab számjegyek Anonymus korából. Arab számokat az ő idejében csak a mohamedán népek használtak, s ez kitűnő alkalom volt gesztaírónk számára a rejtőzködésre. Megvallom azonban, hogy Süpek Ottó említett francia nyelvű tanulmányának - amely a L'oeuvre et la personne de l'Anonymus hongrois címet viseli - ezt az állítását először erős fenntartással fogadtam. Meg is írtam a szerzőnek: azért érzem problematikusnak, mert valamely rajzolatban egy függőleges vonal, egy hátán fekvő félkör és egy v alak olyannyira elemi díszítő formák, díszítő elemecskék sorának tetszik, hogy nehezen fogható fel jelentéssel bíró ábrák egymásutánjának. Valaha létezett arab számjegy voltukat akkor látnám igazoltnak - fejtegettem -, ha sikerülne Anonymus korából legalább egyetlen, a Nyugat egyetemein forgatott olyan művet felmutatni, amelyben ezek a maiaktól erősen eltérő formájú számjegyek szerepelnek. Arra, amit a tanulmány szintén megjegyez, hogy gesztaírónk e számokat magyarországi mohamedán kereskedőktől is elleshette, nem reagáltam, mert azt gondoltam, erre nem is lehetne bizonyítékot találni. Végül, a sajátos körülmények folytán, mégis ez volt az, ami beigazolódott

Válaszképpen Süpek professzor rendelkezésemre bocsátotta forrását. A számjegyírás történetéről alig egy évtizeddel ezelőtt megjelent francia szakmunkából az arab számírás XII, és XVI, század közötti fejlődését bemutató táblázatot. Az adatok különböző európai tudományos gyűjteményekben őrzött kéziratokból valók, és az áttekintés 22 egytől nulláig tartó számsor ábráit közli az öt évszázadon át megfigyelhető változatokban. Itt, a kilencedik rubrikában, egy Berlinben lévő XII. század végéről származó kódex asztrológiai tabellájának számsorában találhatók az anonymusi számjegyek megfelelői. Tanulmányozásuk, összehasonlításuk a többi huszonegy változattal, váratlan tanulságok levonásához juttatott. A táblázatból nem egy egységes számjegyírás fejlődését olvashatjuk le, hanem több típus egyikének dominánssá és kifinomultabbá válását a jelenlegi arab számaink alapformáivá alakulásáig. Az Anonymus által használt számjegyek típusa meglepően eltér az összes többitől, az előtte lévő nyolc és az utána való tizenhárom számsor ábráitól. Illetve, csakis az 1-es és a 9-es szám formájában egyezik azokkal, mint ahogy ez a két számjegy az összes többi változatban is csaknem azonos alakú. Egy sajátságos változattal állunk szemben tehát. És nincs okunk arra gondolni, hogy ez az egyedülálló típus csupán a XII. század végére volna jellemző. Ha változott egyáltalán, csak nagyon csekély mértékben tehette. Számsorunk ugyanis a többi variációhoz képest is kifejezetten archaikus jellegű. Hogy csupán a bennünket érdeklő számokról beszéljünk: a 2-es itt hátán fekvő félkör, hosszú szárral a bal oldalán, a XII. század korábbi ideiből való változatokban már ennek fejlettebb formáit láthatjuk; a V alakú 7-esnek pedig a táblázat számsoraiban egyáltalán nincs párja. Korábban és később is ennek háztető alakú fordítottját, illetve a megdőlt háztetőt >, jelenlegi hetesünk kezdeti formáját találjuk. A v alakú 7-es tehát igen ősi forma. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az a műveltségi centrum, ahol ezeket, az egyedülálló számjegyalakzatokat használták, a mohamedán kultúrának Arábiából Észak-Afrikán át az Ibériai-félszigetig való terjeszkedése során periferikus helyzetbe került, számírása önmagában fejlődve, külső hatások nélkül csupán lassan és csekély változásokkal tért el a régebbi formáktól. Döntő fontosságú számunkra az a tény is, hogy táblázatunk tanúsága szerint ennek a típusnak az alakzatai az arab számírás további négy évszázada során egyáltalán nem jelentkeznek többé. Továbbalakulva sem! Ezáltal következtetni lehet származási helyükre. Közép-Ázsia, Turkesztán az iszlám műveltségnek az a területe, ahol a mongol hódítás következtében megszakadt a mohamedán kultúra folyamatossága. 1218 és 1222 között Dzsingisz kán sorra elfoglalta, fölégette Buharát, Hívát (Chorozmint) és Szamarkandot. Másfél évtizeddel ezután a Volga melletti Bulgáriát szintén hasonló sors érte. Vagyis az a központ is elpusztult, ahonnan a turkesztáni arab számírás eljutott a magyarországi mohamedánokhoz.

Minthogy ezáltal igazolódik, hogy a volgai Bulgáriával összeköttetést tartó magyarországi kálizok (chorozminek) és izmaeliták, tehát az eredetileg a volgai Bulgáriából származó és azzal továbbra is összeköttetést tartó mohamedán kereskedőink használták számításaiknál ezeket a számjegyeket, már azt a személyt is tudhatjuk, akitől Anonymus elsajátította őket. A geszta 57. fejezetében olvashatunk a Taksony fejedelem idején Magyarországra költözött, Pesten letelepedett "nagyon sok izmaelitával jött" keleti bulgárokról, "kiknek sarjadékából származik Etej". Etej tehát kortársa volt szerzőnknek, s bizonyára nem hiába jegyzi föl nevét, jó ismerőse lehetett. Tapasztalni fogjuk, ha Anonymus azt írja: "X-től származik Y", akkor Y olyan valaki, aki személyes kapcsolatban állt ővele. Láthatjuk azonban, hogy bár csak bizonyos - és latinul nemigen tudó - rétegnél, mégis elég sokak számára lehetett ismert ez az arab számírás Magyarországon. Márpedig Anonymus, aki titkolja, melyik Béla királynak volt jegyzője, művének keletkezési dátumát sem akarhatta könnyen megismerhetővé tenni. Még azt sem tekintette elég rejtettnek, hogy a korabeli keresztény művekben és oklevelekben egyáltalán nem használt arab számokkal fejezze ki. Ő az iniciálé rajzába illeszkedő stilizálással e számjegyeknek is a szimbólumait rajzoltatta meg. Ezért nincs szára nála a 2-es számnak, ezért nem merev egyenes, hanem csöppet körte alakú az 1, és ennek képi ellentéteként, ezért kitöltött fejű a 9. Tapasztalhatjuk itt - és még bőven lesz alkalmunk megfigyelni -, hogy Anonymusnak csak látszólag tulajdonsága a rejtezkedés, misztikusszimbolikus eszközeinek védelme alatt egyenesen kitárulkozó. Erősen leplezve ugyan, de lépten-nyomon elárul magáról személyes dolgokat, mint ahogy ezen most Etejjel kapcsolatban is rajtaértük. A leplezés és egyszersmind figyelemfölhívás anonymusi technikájához tartozik, hogy a keletkezés dátumának 9-es száma alatt attól jól elválasztva (mert más, minket itt nem érintő szimbólumot fejez ki vele) - egy világosan írt újabb 9-es látható. Ez felhívja a figyelmet: szerzőnk arab számot is használ, de a fölületes szemlélő számára el is leplezi a fölötte lévő, kitöltött fejével tőle annyira elütő 9-est. Akik tudják, hogy misztikusszimbolikus művet tartanak a kezükben - vagyis a korabeli beavatottak -, a kitöltött fejű 9-es kerek díszítőelemhez nem illő farkincájáról jöhetnek rá a dátum számjegyeinek titkára. Már megismerkedtünk az aritmozófikus számítással. Csekély összeadás, és meggyőződhetünk róla: az 1279 szintén misztikus szám, 1-re vezethető vissza, ami mint már tudjuk - a kezdet jelképe. Emiatt pedig fölmerülhet bennünk a gyanú, hogy a mű maga, a titkosan közölt évszám ellenére, valamivel korábbi vagy későbbi is lehet. Hogy miért? Ennek megértéséhez távolabbról kell kiindulnunk. Anonymus misztikus számairól a fölfedező Süpek Ottónak Az Anonymus kérdés új megvilágításban című, a Magyar Nemzetben, 1979. júniusában megjelent cikksorozatából értesültem először. Alighanem magam voltam az első s eddig talán az

egyetlen is, aki e fölismerést alkalmaztam krónikatörténeti esszéköteteimben. De természetesen előbb próbára tettem. Mivel gesztaírónk történészeink által oly sokszor és jogosan emlegetett számos, messze nem hiteles évszámánál is valamilyen "kulcs" hiányára gyanakodtam, ezeknél vizsgáltam, megmagyarázhatókká válnak-e az aritmozófikus számítás tükrében. Anonymus szerint Atilla pannóniai bejövetele 451-ben történt. Ez a számok összeadásával a szimbolikus 1-et adja. Álmos Szkítiából 884-ben indul Pannóniába; ez 2-re redukálható. Árpád 903-ban kezdi meg a honfoglalást, ami 3-ra vezethető vissza; a 3-as szám pedig a Szentlélek jelképeként, annak kegyelmét, pártfogását sugározza a magyar föld megszerzésének művére. Szerzőnk tehát három hőshöz fűzi honunk birtokbavételét: Attilához, a Pannóniát örökül hagyóhoz; a népét Szkítiából kivezető Álmoshoz; és Árpádhoz, a honszerzőhöz. E próbák és más vizsgálódások meggyőztek arról, hogy Anonymus valóban él a misztikus számokkal. / A* azt jelzi, hogy az adott kérdéssel kapcsolatban a FÜGGELÉKben kiegészítés, részletezés található. A kiegészítő szöveg címét a főszövegben a * előtt dőlt betűkkel írt szavak mutatják. Itt például a kiegészítést a FÜGGELÉKben az "Anonymus él a misztikus számokkal" címnél találjuk./ Az évszámok vizsgálata során más is kiderült. Éspedig az, hogy gesztaírónk e jelképi mondanivalójuk miatt választott évszámainál kerüli a határozott fogalmazást, azokat a várt eseményhez viszonyítva időben körülbelülinek érzékelteti. Például: nem a magyarok bejövetelének az évszámát adja meg, hanem az Álmos vezetése alatt Szkítiából való kiköltözés kezdetét, majd meg azt, hogy Árpád serege mikor indult tovább a Hung folyótól. Ugyanilyen viszonylagos, hogy Álmos születési esztendeje helyett szülei egybekelésének idejéről beszél, ami után megszülethetett még abban az évben, de akár tíz esztendővel később is. Ettől teljesen eltérően, határozott fogalmazásban állítja, hogy Árpád 907-ben halt meg, és hogy Taksony 931-ben született. Az összehasonlításból kitetszik, hogy az utóbbiak valóságos évszámok, még akkor is, ha éppen vissza lehetne őket vezetni valamely szimbolikus számra. Ebben a tudatos megkülönböztetésben kifejezésre jut, hogy gesztaírónk a maga módján igenis törekszik a hiteles közlésre. Később is tanúi leszünk annak, hogy amikor szimbolikus mondanivalói érdekében költői szabadsággal él, a történeti valóságtól való eltérést, e közlésének fiktív voltát valamilyen fogással jelezni igyekszik. Ezzel most visszatérhetünk kiindulópontunkhoz, az iniciáléban megtalált 1279-es dátumhoz, amely Anonymusnál a keresztény számmisztika kezdetet jelentő 1-es számára vezethető vissza. Most már érthetjük a gyanú okát: minthogy misztikus számról van szó, vajon nem fiktív évszám-e ez? Szöveg nincsen hozzá, nem bízhatjuk magunkat annak útbaigazítására. Viszont, ha a gesztát az adott történeti körülmények közé helyezzük, rendelkezünk útmutatással. Kun László, akinek Anonymus a geszta írásakor oly töretlen híve és propagálója, csak 1277-ben nyilvánította nagykorúnak

magát, ettől kezdve lehetett tényleges uralkodónak tekinteni. Márpedig valamennyi időnek el kellett telnie, hogy Anonymus az ifjú király uralmi elképzeléseiről fogalmat szerezhessen. Ahhoz szintén, hogy a geszta megírására elszánja magát, s műve előkészületeihez is hozzáfogjon. Mindehhez két esztendőre föltétlen szüksége lehetett. 1280-tól kezdve viszont Kun László nem egy olyan tettet követett el, amelyet az egyházzal bizonyos tekintetben ugyan ellentétben álló, de katolikus hitében megingathatatlan szerzőnk semmiképpen sem fogadhatott rokonszenvvel. E körülményeket figyelembe véve az évszámot pontosnak kell tekintenünk. Talán a két zárójellel, amelyek a dátum arab számait összefogják, éppen ezt akarja kifejezni Anonymus. Mintha csak mondaná nekünk: "szorosan véve 1279". Ekkorra már a geszta szerkesztésével hónapok óta foglalkozhatott, és előre kiszámította, hogy az i-re visszavezethető alkalmas számú év folyamán kell vele elkészülnie. Hiszen nemcsak dolgozott a misztikus számokkal, hanem minden bizonnyal mélyen hitt is bennük. A kezdetnek Istent is jelentő évszáma, meggyőződése szerint, munkája elvégzéséhez Isten segedelmének ígéretét hordozta magában. Kéziratának latin folyóírással írt és bizonyára összevissza javítgatott piszkozatával erősen előrehaladhatott már, amikor az elkészült fejezeteket az 1279-es esztendő valamelyik napján átadta egy titoktartó scriptornak, hogy kezdjen hozzá annak letisztázásához, kódexbe illő, ékes barátbetűkkel. Végül két megjegyzés. Emlékezzünk vissza: az előző fejezetben, látva, hogy bölcs szerzőnk, a kiváló stiliszta, szokatlan erőltetettséggel teremtett ürügyet a hűtlenek megjutalmazásának elbeszélésére, arra gondoltunk, ez valamely egészen friss benyomás hatására történhetett, mielőbb és mindenáron sort akart keríteni reá. Nos, 1279 éppen az az esztendő, amikor Kun László nagy adományokkal halmozza el a számtalanszor hűtlen Kőszegieket. És - mint még csak az imént említettük -, 1279 annak éve is volt, hogy Fülöp fermói püspök Kun László hosszas ellenkezése után a pápa teljhatalmú legátusaként megérkezett hazánkba. Vagyis ekkor történt az az esemény is, amely a Magyarország javaiból legelő "rómaiak" elleni éles kifakadást váltotta ki szerzőnkből. A hirtelen felindulás magyarázza, hogy Anonymusnak ez az egyetlen nyíltan aktualizáló kitétele az egész gesztában.

Mikor működött FEJ- FEJ MELLETT

Ideiglenesen félretettük tehát azokat a kormeghatározó adatokat, amelyek szerintünk a régi gesztából, annak elbeszéléseivel együtt kerültek Anonymus szövegébe. E kérdéssel később foglalkozom. Az oly hosszú időn át folyt kutatás azonban számos más érvet is felhasznált, hogy a mű keletkezésének korára fényt derítsen. Ezek közül itt a III. és IV. Béla (illetve Imre és IV. László király) korszakára vonatkozókat fogom egymással szembesítve sorra venni, végül kiegészítve őket néhány olyan következtetéssel, amit magam vetek föl először. Gondos vizsgálatnak vetették alá a mű 48 oldalnyi kéziratának írásmódját és hártyalapjait, ennek során azt állapították meg a szakemberek, hogy a kézirat a XIII. század második feléből való. A szövegben található sok íráshiba nem vall a szerző kezére, bár az a gondolat is fölmerül, hogy a javításokat maga Anonymus végezhette el. A kézirat tehát kétségtelenül Kun László korára utal. Csakhogy a mű születésének az idejét ez nem határozza meg föltétlenül, mivel a Gesta Hungarorum egyetlen ismert példánya a III. Bélát követő Imre király idejében készült gesztának a másolata is lehet. Pláne, hogy a szöveget nem maga a szerző tette át díszes formájú írásba. A kézirat élén álló "P" iniciáléról az utóbbi időben többen is fölvetették, hogy a Magyarországon csak 1220 óta működő domonkos rendnek a szimbólumait ábrázolja. A kacskaringós vonalakból nehéz megítélni, hogy jelentésük értelmezésénél nincs-e szerepe itt-ott némi belemagyarázásnak is. Azt azonban aligha lehet kétségbe vonni, amit Süpek Ottó állít, hogy a P betű felső öblében, "fejében" egy vékony piros keretbe foglalt D van jelen, azon belül pedig egy V betűt formázó, könyvszerűen szétnyíló díszítés látható, vagyis az iniciáléba a POV betűk vannak belerejtve, ezek pedig a "Predica Orói Vade" (Menj, prédikálj a világnak), a domonkos rend jelszavának a kezdőbetűi. Imre király korában még nem voltak hazánkban dominikánusok. Ám ha a kézirat csakugyan másolat, e jelszó szimbolikus jelenléte legföljebb a miniátor (kódexfestő) domonkos rendi mivoltára utal. A kormeghatározásnak mindenkor egyik vitatott kérdése volt a mű 50. fejezetének az a kitétele, hogy a honfoglalók "a murai karantánok határait ugyancsak sűrű betörésekkel rohanták meg... tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat maradékuk mindmáig hatalommal és szépszerével a kezében tartja". Györffy szerint Anonymus e helyének nincsen történeti földrajzi jelentősége, mivel szerzőnk ezt az adatot Regino évkönyvéből félreértést elkövetve vette át. Ez tehát mint kormeghatározó lehetőség elesik. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert Anonymus mindenképpen egy általa karantán végeknek hitt területre gondolt, mégpedig olyanra, amely az ő idejéig szilárdan magyar kézen maradt. Minthogy a mű e fejezetében a Dunántúl elfoglalásáról van szó, az idézett hely előtt pedig a honfoglalók a Rábáig és Rábcáig nyomulnak, nyilván az innen délre fekvő, a Rába és a Mura között

lévő Őrség és Hetés vidékének elfoglalására céloz, mely országrész a honfoglalás idején csakugyan a karantán földdel érintkezett. Ez azonban Imre király meg Kun László idején egyaránt Magyarország része volt, így nem dönti el a vitát. Anonymus 44. fejezete szerint Glad (Pais Dezső fordításában: Galád) vezér kun, bolgár és blak segítséggel rendelkezik. A szerzőnket III. Béla jegyzőjének tartó kutatók föltételezik, hogy az 1186-ban magát Bizánctól függetlenítő és kun, bolgár és vlach népelemekre támaszkodó "aszenida" Bolgárország megjelenése adott ötletet a Gladtörténet kitalálására. Ezt perdöntő bizonyítéknak tartják. Azonban helynevek tanúskodnak arról, hogy Glad valóban élt, és temesközi nagyúr volt. A Temesközbe is betelepültek a kabarok, akiket Anonymus következetesen "kunok"-nak nevez, a blakok pedig nem azonosak a román vlachokkal (amiről még részletesen szólunk), s Glad maga bolgárföldi sereggel jött ide. A kun, bolgár és blak felsorolás miatt így semmi okunk ki találásra gyanakodni, még kevésbé összevetni azt az aszenida Bolgárország évszázadokkal későbbi ténylegesen kun és vlach népelemeivel. Egyik érvelés sem rendelkezik azonban a kérdésben végső bizonyítékkal. A gesztának Kun László kori keletkezése mellett kardoskodók egyik fő érve viszont az, hogy a korábbi krónikai művekkel ellentétben szerzőnk nem a meótiszi, vagyis a Don deltájánál lévő őshazáról beszél. Nála a Szkítiából kiköltöző magyarok az Etel (Volga) folyó keleti partjától többnapi járóföldre levő területről indulnak el, és az Etelt átúsztatva, még hosszú időn át nem találnak "emberi lakóhelyhez vezető utat". Ez pedig nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy Anonymus ismerte már Julianus és domonkos rendtársainak a keleten maradt magyarok megtalálására indított, IV. Béla által is szorgalmazott expedíciójának eredményét; tud még arról a pusztaságról is, amelyen Julianus barát oly nagy nehézségek közepette vergődött át. Györffy György azonban úgy véli, hogy ebben az elbeszélésben csupán az a kereskedelmi út tükröződik, amely a szuzdali új orosz székváros létrejöttével teremtődött meg a volgai bulgárok és a magyarok között. Mivel ilyen összeköttetés valóban létezett, ezt a föltételezést sem lehet teljesen kizárni. S itt vari az Atilla örökségekénti honfoglalásnak Anonymusnál ismételten hangsúlyozott teóriája. Az ősgesztára szintén (de Anonymusnál kevésbé) támaszkodó krónikában - abból az időből, amikor még nem csatolhatták hozzá a később megszülető hun történetet -, erről a Fehértó-monda szövegébe illesztve csak annyi áll: "Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örök jogon birtokukba vegyék a földet mint igaz örökségüket." (A krónika Erdélyben választott "kapitányok"-ról beszél, az ősgesztából való eredetet itt az ettől eltérő "a hét vezérrel bejött" fogalmazás mutatja.) A krónikákból tehát kiveszett az, hogy Atilla örökségéről van szó, nyilván azért, mert a hajdani zsákmányszerző kalandozások

erőszaktételei miatt a magyarokat Nyugaton gyakran azonosították a hunokkal, s így egy idő után kényelmetlenné vált a hun király emlegetése. Atilla neve IV. Bélának a tatárok közeledése idején a pápához írt egyik levelében bukkan fel ismét. Arra hivatkozik a király, hogy Attilának is Magyarországon volt a székhelye. De nem a régi gesztában szereplő Atilla-hagyomány alapján írja ezt, hanem a Magyarországon ez időben ismertté vált Nibelung-ének hatására, amely az Ecilburg kifejezésben és Óbudának Atilla király városaként való emlegetésében Anonymusnál is tükröződik. III. Béla idején nem volt különösebb aktualitása annak, hogy az Árpád-ház ősének tüntessék fel Attilát. Viszont Kun László korában a király környezetében egyenesen Atilla-kultusz uralkodott (nemhiába konstruálta meg Kézai Simon, az ifjú király udvari papja a hun történetet). A saját báróitól és az egyház meg a pápa által is szorongatott király arról ábrándozott (majd kézzelfoghatóan fáradozni is kezdett megvalósítása érdekében), hogy keleti népek élén, kunjain kívül még tatárokkal is szövetkezve, és persze hozzá hű magyar seregekkel, "új Atillaként lépjen Európa színe elé. Kézai művével ellentétben Anonymusnál nem szerepelnek hunok, mivel nyilvánvalóan forrásában, az ősgesztában sem szerepeltek, ott is csak Álmosnak és Árpádnak Attilától való származásáról volt szó, s szerzőnk ezt átvéve állította vissza az Atilla örökségekénti honfoglalás gondolatát eredeti formájában. E hagyomány fölélesztése tehát a művet Kun László korinak mutatja. Nem tudok róla, hogy az Anonymust III. Béla jegyzőjének tekintők foglalkoztak volna külön ezzel a kérdéssel, de várható ellenvetésüket sejtem. Csak az lehet, hogy a Nibelung éneket már igen korán, úgyszólván keletkezése után azonnal - 1200 körül - ismerhették meg Magyarországon, és az Imre király idei Anonymus ennek hatására figyelt fel Attilára, s helyezte őt be a gesztájába. Ezt sem lehet teljesen kizártnak minősíteni. A fej-fej mellett haladó érvekből jól látható, hogy jeles történészeink nem minden ok nélkül vélik annyira bizonyosnak gesztaírónk III. Béla idei jegyzőségét. De kitűnik az is, hogy a Kun László korabeliséget Marczali Henrik nyomán hangoztatók sem beszélnek éppen a levegőbe. Marczali arra hívta fel a figyelmet, hogy a honfoglalás kori kunok emlegetése Anonymus részéről csakis olyan időben történhetett, amikor a korabeli kunok már nem számítottak ellenségnek, vagyis az után, hogy IV. Béla a tatárjárást követően betelepítette őket az ország védelmére. S aligha kétséges, annak a IV. Lászlónak a korában, kinek anyja kun hercegnő volt, s akit ezért és a kunokkal való barátkozása miatt neveztek Kun Lászlónak. Györffy csak arra utal, hogy az oklevelekben a kunok latin neve 1200-ig "cuni", azután "cumani". Vagyis az Anonymus által használt utóbbi kifejezés már nem lehetetlen az 1204-ben meghalt Imre király idejében. {Hadd tegyem hozzá: ez is annyira "épp hogy nem lehetetlen", mint a Nibelung-éneknek 1200-ra datált megismerése.) Továbbá szögezi le Györffy, s ez föltétlen helytálló -, Anonymus "kunjai" eredetileg kabarok, amit az is mutat, hogy a geszta nem azokon a területeken

jelzi jelenlétüket, ahová a IV. Béla idején beköltözött kunokat telepítették, hanem ott kapnak birtokokat, ahol a magyarokkal együtt jött kabarság helyezkedett el a honfoglaláskor. De szerintem Anonymus honfoglalás kori kunjaival szimbolikusan a saját idejében Magyarországon meghonosodni kezdő új kunokra is céloz. Mintegy, hogy ezek "őseinek" egy tekintélyes csoportja élen járt a magyar föld megszerzésében, se kun ősök utódai a magyarsággal teljesen összeforrva hatalmas földeknek jutottak birtokába és magas méltóságokra emelkedtek. Ami egyaránt intelem a magyaroknak, hogy fogadják bizalommal a betelepült kunokat, meg biztatás a kunoknak: ha a régi "kunok" hősi példáját követik, az ország őket is meg fogja becsülni, leszármazottaik legjobbjai magas polcokra emelkedhetnek. Annak lehetünk itt tanúi, amivel majd lépten-nyomon találkozunk, hogy Anonymus szimbolikája távoli analógiákkal dolgozik, nem pedig közvetlen célzatossággal. De- visszatérve az időpontvitához - érveink ebben a kérdésben sem tudják egymást véglegesen megcáfolni. Említettem már, Györffy György a királynékkal bejött idegen udvaroncok birtokszerzésével, az ország legfőbb tisztségeibe való benyomulásukkal magyarázza azt, hogy Anonymus a honszerző nemzetségek, leszármazottainak követeli az ország kormányzásának jogát. Ilyen feszültség a két réteg között Imre király korában valóban létezhetett. De Kun László idején ennél sokkal többről van szó: fegyveres harc dúl a bárók csoportjai között, amelynek egyik fő kiváltója a német Héder nemzetségből származó, egyre hatalmasabb Kőszegiek és "familiáris"- aik terjeszkedése. Ez a küzdelem oly kegyetlen, hogy 1274-ben a Tác melletti Fövényen maga a családfő, Kőszegi Henrik is ott marad a csatatéren. 1276-ban pedig Csák Péter nádor Veszprémnek a Kőszegiektől való visszavételekor még az oltár mögé menekült papoknak sem kegyelmez, és a harc hevében a város nagyhírű főiskoláját, sok ezer márkára becsült kódexeivel együtt, elpusztítja. A bárók e harcai az egész ország békéjét fölforgatták. Anonymus Árpád utódának, a kunokra támaszkodó, szorongatott királynak a szószólója. A királlyal és az új kunokkal való magyar főúri szövetségnek a szükségességét ideologizálja. Ezt jelzi művében a Vérszerződés meg a "kun" vezérek fogadalma, amelyekben az ősök hűséget esküdtek Álmosnak és utódainak. Egyben szimbolikus figyelmeztetés ez, hogy a magyar főurak mindenkor tartsanak ki az Árpádházi király mellett, hiszen ezért jogosultak éppen ők az ország fő tisztségeinek a betöltésére. Szerintem a geszta keletkezésének pillanatát éppen ennek az országos méretű küzdelemnek az idején lehet utolérni, nem pedig az Imre kori apró súrlódások korszakában. Györffy egy konkrét kérdésben való állásfoglalást is fölfedezni vél Anonymusnál az Imre király korára legjellemzőbb problémával kapcsolatban. III. Béla fiát már gyermekként megkoronáztatta, "ifjabb királlyá" tette. Imre ugyanígy járt el trónra lépése után saját kisfia, a később nem egészen egy évig uralkodó III. László javára. Endre herceg (a későbbi II. Endre), Imre öccse, kemény harcot vívott bátyja ellen, hogy magának szerezhesse meg a trónt. Félő volt, hogy ha Imre király meghal, László trónra jutását Endre megakadályozza. Anonymusnál pedig azt olvassuk - állítja Györffy -,

hogy Árpád fejedelem még életében megteszi fiát, Zoltát utódának, és később Zolta részéről is hasonló történik az ő fiával, Taksonnyal. Györffy ebben az Imre király korabeli körülmények párhuzamát látja, a gesztaíró kiállását Imre uralkodói joga és a kiskorú László királlyá tétele mellett. Ennek az érvelésnek az a gyöngéje, hogy a párhuzam nem egészen pontos. Taksonyt ugyanis Anonymus szerint Zolta fejedelem nem halála utáni királynak jelöli ki márpedig ez vonatkoznék Lászlóra -, hanem még életében átruházza Taksonyra teljes hatalmát, maga pedig csak három év múlva hal meg. Ám önmagában az, hogy az anonymusi hely, amire Györffy hivatkozik, mégsem igazolja a műnek Imre király korában való létrejöttét, nem dönti el a kérdést a másik irányban sem. Eddig azt tapasztalhattuk, hogy a felsorolt kormeghatározásra alkalmas körülmények egyaránt voltak magyarázhatók akár III. Béla, akár IV. Béla jegyzőjének idejére. Ezután azonban olyan érvekről szólok, amelyek egyre inkább a geszta Kun László koriságát igazolják. De nem szeretném, ha az az adattömeg; amelyet kénytelen vagyok itt felvonultatni, az olvasót túlságosan kifárasztaná, ezért lélegzetvételnyi szünet kedvéért a pengeváltást új fejezetben folytatom.

Az őskrónikák létrejötte Tartozom annak igazolásával, hogy Anonymus valóban a tiltott ősgesztát igyekezett átmenteni művében. Hiszen erre hivatkozva tettem félre a Gesta Hungarorum XIII. század második felénél korábbinak mutató kifejezéseit, amelyek szerintem az ősgeszta nyomán kerültek bele gesztaírónk munkájába. Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mert nélküle nem tudnánk helyes képet adni a mű első - krónikai - rétegéről. Csakhogy előbb természetesen tisztázandó, mit is tartalmazott az ősgeszta valójában, ez pedig korántsem mindenki számára eldöntött kérdés. Úgyhogy most bizony bonyodalmas fejtegetések fognak következni. Ahogy mondani szokás: "Ádám-Évá"-tól kell elindulnom. E legrégebbi krónikai művünk elveszett. De fennmaradtak részletei a krónikákban; alig valaki kétli, hogy Anonymusnál is; és Kézai szintén átvett belőle néhány értékes adatot. Korábban a kutatás a pogány kori magyar hagyományról szóló híradást tulajdonította az ősgesztának. Volt, aki a hun történetet is innen eredeztette; ez azóta megdőlt: az "első bejövetel", vagyis Attiláé, Kézai XIII. század végi leleményeként jutott be egy folytatója révén a későbbi krónikába. Régebbi kutatóink legelső krónikánkat általában olyan műnek gondolták, amely a magyarok történetének kezdetét a honfoglalásban látta. Kiváló tudósaink jó néhánya I. Endre korában sejtette az ősgeszta létrejöttét, fő érveként a krónikában olvasható, úgynevezett "királykronológiá"- ra hivatkoztak. E

krónikarészletben arról van szó, hogy Szent István halála után I. Endre trónra léptéig kik és mennyi ideig uralkodtak. Márpedig ez olyan szöveg, amelynek az ősgeszta befejező soraiban lehetett a helye. A századunk hatvanas éveiben kialakult tudományos álláspont élesen eltér ettől a felfogástól. Úgy véli, a magyarság korai keresztény korszakában született műben, az új hit képviselőinek féltékeny türelmetlensége folytán, pogány kori hagyományok följegyzése nem volt lehetséges. Egyházias szellemű ősgesztának kellett létrejönnie, amelynek szemlélete szerint a magyarság igazi léte a kereszténység fölvételével vette kezdetét. Ez a mű a nép pogány korszakát oly mélyen megvetette, hogy "átvett, sőt meg is tetézett minden becsmérlést", amit csak szerzője a nyugati forrásokban talált a magyarok korábbi dolgairól. Így ismerteti ezt a felfogást Mályusz Elemér A Thuróczykrónika és forrásai című munkájában. Az ősgeszta példamutató hősei e föltevés szerint István király és Gellért püspök voltak. Gerics József forráskritikai kutatásai alapján az egyházias szellemű ősgesztát Salamon király korában keletkezettnek tartják. A krónikában található ősi mondák csak a XII-XIII. században kerültek be oda, szájhagyományból, szögezi le ez az álláspont. S hozzáteszi: ha kézirata el is veszett, az ősgeszta megvan a későbbi krónikák korai időkkel foglalkozó részeiben, de minthogy a krónika folytatói a maguk korának problémái, érdekei szerint visszamenőleg javítgattak benne, az ősgeszta "szüntelenül változva őrződött meg". Említettem, hogy történészeink nem gondoltak a Gesta Hungarorum "kétkoriság"- ára, és nem is gondolhattak rá. Mert ha csakugyan ez az egyházias, a pogány korszak eredményeit mélyen megvető krónikai mű volt az ősgeszta, hogyan is hozhatták volna szoros összefüggésbe Anonymusszal. Összegezzük csak... Volt tehát egy "hagyományőrző", az ősgesztát I. Endre király korából föltételező felfogás, és van az "egyházias szellemű", Salamon király idejében keletkezettet elképzelő álláspont. Bármilyen különösen hangzik is, de mindkét hipotézis elvileg teljesen helytálló. Ha az ősi krónikák igazat mondanak (1982) és Vallanak az ősi krónikák (1986) című köteteimben régmúlttal foglalkozó krónikarészeink összefüggéseit, belső törvényszerűségeit vizsgáltam. Arra a különös jelenségre figyeltem föl, hogy ha áttekintjük hazai írott forrásainknak az ősidőktől Salamon király koráig - mondjuk: 1075-ig- terjedő időkre nézve felsorakoztatott összes adatát, akkor ennek az anyagnak minden részletével kétféle formában találkozunk. Minden egyes krónikai elbeszélés tartalmában és szellemében egyaránt két eltérő változatban fordul elő. Sem két teljesen megegyezőt, sem harmadik variációt nem találunk közöttük, mindig csak egymástól élesen eltérő kettőt. A magyarok őseinek tekintett szkítákról a következőket írják például, egyrészt: dicső, bátor nép volt, másrészről pedig: illetlen természetűek, bujaságra hajlamosak. A magyarok Magóg királytól erednek - így az egyik hagyomány -, a magyaroknak Nimród volt az ősük - így a másik. A hét vezér Szkítiából jött - a hét

"kapitány"- t Erdélyben választották. A "Hétmagyar" a honfoglaló hét vezér elnevezése - a "hét magyar" az augsburgi csatavesztés után hazaengedett úgynevezett hét "gyászmagyar". És így tovább... Endre és Levente támogatta a pogánykodó magyarokat - Endrét keresztényi érdemeiért Katolikus Endrének nevezték. Véges-végig jelentkeznek ezek az ellentétpárok. Ebből pedig az tűnik ki, hogy két eredeti forrásnak, vagyis két ősgesztának kellett lennie. Krónikáink talán legteljesebb változata, a XIV. századi Képes Krónika is számos helyén tartalmaz kétféle állítást, nemegyszer úgy, hogy a korábban előadottal ellentéteset a történeti sorrenden kívüli, más tartalmú részletekben bújtatja el. Vagyis két arca van. Anonymus művének nincsen két arca, véges-végig hagyományőrző, és pontosan kiegészíti a krónika pogány hagyományokat felmutató részleteit. Az ősgesztáról kialakított mindkét, egymással ellentétes álláspont azért helytálló, mert az írott hagyomány elbeszéléseiből az egyik az egyik, a másik a másik ősforráshoz tartozókat ismeri föl. Mivel pedig az egyházias szellemű, a pogány magyarságot megvető változat fogalmaz úgy, hogy a "hétmagyar" nem a vezérek, hanem a fületlenül hazaküldött hét "gyászmagyar" elnevezése volt, a cáfoló utalás világosan jelzi: a hagyományőrző ősgeszta keletkezett előbb - vagyis valóban a legelső magyar krónikaként jött létre -, míg az egyházias szellemű rá válaszképpen született. Emiatt ez utóbbit "ellenősgesztá"-nak neveztem el. A jelenlegi tudományos felfogás tehát nem az ősgesztát, hanem az ellenősgesztát tartja szem előtt. Ez a korábbival szemben valóban Salamon korában keletkezett. A visszafelé javítgatás csak a Kálmán kori krónikakompozíciót követően vált gyakorlattá. Az ősgeszta kapcsán erre nem volt szükség, mert az új, egyházias ellenősgeszta maga volt az ősforrás minden mondanivalójára kiterjedő "javítgatás". Így az ősgeszta nem "szüntelenül változva" őrződött meg, hanem részben a krónikában, részben Anonymus művében. A krónika kétarcúságát pedig az okozza, hogy Kálmán király korában a kereszténység érdekére, de a magyarság öntudatára is tekintettel, a két őskrónikát egyesítették. Ezért hívom két említett könyvemben a Kálmán kori gesztát egyesített krónikának. Kálmán járatos volt az egyházi tudományokban váradi püspökként került trónjára -, s a XII. század elején a krónikaegyesítés művével a magyarság és a kereszténység végső szellemi összekovácsolását kívánta szolgálni. Nyilván az ő személyes irányítása alatt létrehozott nagy jelentőségű munkára gondoltak kortársai, amikor Könyves Kálmánként őrizték meg a nevét. Ez a mű a keresztény eszme előtérbe állítása érdekében az ősgeszta pogány kori részéből keveset, az ellenősgesztából annál többet vett át. A krónikaegyesítés természetesen azzal járt, hogy mind a két őskrónikát - az ősgesztát és az ellenőrgesztát is - apokrif írásnak, az egyház által elutasított, nem hitelesnek bélyegzett műnek nyilvánították. Egyetlen kivételével minden példányukat megsemmisítették, a megtartottat pedig szigorú felügyelet alatt őrizve, olyan tiltott irománynak tekintették, amelybe csupán az udvarhoz tartozó tudós egyházi

személyiségek tekinthettek bele. Ha nem így történik, vagyis ha az ősforrások megközelíthetők lettek volna, a Kálmán kori egyesített krónika nem válik azzá a kizárólagos "krónika törzsé", amelyre az összes későbbi hivatalos krónika épül. Emiatt szokták őket a "krónika" vagy "krónikák" összefoglaló néven hívni, hiszen valamennyi egy tőről fakad. S hogy a krónikaegyesítés megtörténte nemcsak föltételezés, azt egyszerűen lehetett igazolni. Abból az elvből kiindulva, hogy amit összetettek, szét is lehet fejteni. Vallanak az ősi krónikák című munkámban megtettem ezt. A Képes Krónikának Salamon király trónra léptéig szóló részét - kiegészítve elsősorban Anonymusszal, továbbá Kézai és egy-két krónikaváltozat némely adatával, hogy írott hagyományunk lehetőségig teljes adat- és eseménytárát tartalmazza - az egymástól eltérő tartalmú, szellemű részleteknek megfelelően kétfelé választottam. Az anyag minden erőszaktétel nélkül vált szét két, önmagában teljes és homogén - egy hagyományőrző és egy egyházias szellemű – őskrónika szövegre, mintegy az ősgesztát és az ellenősgesztát rekonstruálva. Ezzel pedig már az a föltételezés is elesik, hogy az ősi, pogány kori mondák csupán a XIIXIII. században kerültek volna bele a ma is meglévő krónikákba, hiszen teljesen illeszkednek a hagyományőrző ősgeszta szövegébe. Igen ám - mondhatnánk -, de hát miképp jöhetett létre a hagyományőrző ősgeszta, amikor kétségkívül meggyőzőnek látszik az az érvelés, hogy a fiatal keresztény korszakban született műben az egyház semmiképpen sem tűrhette meg a pogányság emlékeinek följegyzését. Azonban ami elvileg igaz, gyakran egészen másképp fest a gyakorlatban. A gyakorlat itt azokat a sajátságos történeti körülményeket jelenti, amelyek egyenesen szükségessé tették az ősgeszta megírását, mégpedig éppen világias, hagyományőrző szellemben. Mert e legrégibb krónikai mű rendkívüli viszonyok közepette jött létre, azok miatt a problémák miatt, amelyek Imre herceg halála folytán végül is a pogánylázadás* kitörésére vezettek. A pogánylázadás elsősorban nem az új hittel szembeni ellenérzésből következett. Ilyen hangulatot e tekintetben másodlagos okok váltottak ki. A nép széles rétegei az egyházi dézsmaszedőket gyűlölték meg, és sok ártalmatlan régi szokásuk eltiltása miatt háborogtak. A magyar vezető réteget az keserítette el, hogy az egyház képviselőinek türelmetlensége (amely később az ellenősgesztában írásban is megnyilvánult) megfosztotta őket pogány kori őseik dicsőségétől: identitásukat érezték elvesztettnek. Az Imre herceg halála után történtek még jobban kiélezték a sérelmeket. Az ősi utódlási jogszokást sértette az Árpád-ház görög rítusra tért ágából való jogos utódnak, Vazulnak a megnyomorítása és fiainak száműzése; István király halála után az idegenből jött és idegenként viselkedő Péter király országlása s az, hogy a helyére választott Aba Sámuelnek a német császár seregeit hozta a nyakára, hazai hívei pedig a döntő ütközetben átálltak az ellenség oldalára. Tovább növelte a feszültséget, hogy Péter a trónra visszatérve hűbérül adta az országot a német császárnak, s ebben az egyház sem fékezte, inkább támogatta. Mindez előbb összeesküvésre, az összeesküvésnek Péter

által való kegyetlen megtorlása pedig a felhalmozódott sérelmek kirobbanására vezetett, s ez öltötte magára a pogánylázadás vészes arculatát. Vazul fia, a száműzetésből hazahívott Endre herceg végül is elfoglalva a trónt, elrendelte, hogy mindenki térjen vissza a kereszténységre. A pogánylázadással tehát sikerült végezni, de igen bonyolult helyzet állt elő. Endre, bár a magyar kereszténység megmentője lett, mégsem érezhette magát trónján biztonságban, hiszen a keresztény állam megalapítója, István király éppen őt és fivéreit zárta ki a dinasztiából, amit az egyház nem felejthet el, mint ahogy a "nem igaz házasságból" való származásának vádját sem. Az egyház hatalmas személyi és anyagi veszteséget szenvedett, tekintélye is végzetesen alászállt a néptömegek előtt, és minden pillanatban tarthatott a pogánylázadás felújulásától. A Géza és István korában beköltözött keresztény lovagok ugyanolyan bizonytalannak érezték helyzetüket, mint az egyház. Péter volt hívei attól rettegtek, hogy megbosszulják rajtuk a ménfői árulást, meg azt, hogy segítették visszatérni a trónra az országot a német császárnak ajándékozó királyt. Aba Sámuel egykori hívei pedig a pogánykodás felszítása miatti bűnükért való megtorlástól tartottak az új keresztény korszakban. S közben mind e szemben álló és egymás iránt bizalmatlan csoportok közösen félhettek attól, hogy az országra igényt tartó német császár, hogy Péter király elvesztését megbosszulni ismét megjelenik hatalmas seregével. Talán éppen a közös veszély segítette a kiegyezést. Az egyetlen kiutat választották, azt, hogy kölcsönösen szemet hunynak egymás vétkei fölött. De a nagy bizalmatlanság közepette a megbékélést meg is kellett pecsételni. Így vált szükségessé egy egyház és király által szentesített olyan latin nyelvű "okmány", amely az írás hatalmával "örök időkre" rögzíti a megkötött egyezséget. Erre volt alkalmas a Gesta Hungarorum, "a magyarok cselekedeteiről" szóló geszta megteremtése. Hogy valóban ezek voltak a problémák, és hogy csakugyan ezek miatt hozták létre az ősgesztát, arról a krónika hagyományőrző részletei és az Anonymusnál megőrzött ősgesztarészletek együtt tanúskodnak. Mert mit is szögeznek le? Az ősi családokból származók előjogai, valamint birtokaik - István kori állapotukban - elődeik honfoglalási érdemeiért kapott jutalmak. A beköltözött lovagok a kereszténység terjesztésében tanúsított érdemeikért a honfoglalás kori nemesekkel teljesen egyenrangúak. István királynak a kereszténység ügyéért folytatott küzdelmei, és Gellért püspök mártíriuma igazolja a keresztény hit egyedül üdvözítő voltát s az egyház kivételes jogait. A Vazul fiak "nem igaz" házasságból való származása "hamisság és gonosz mese"; fia halála után az öreg és beteg István király éppen Vazult akarta megtenni utódának, amikor unokatestvére szörnyű megvakíttatásáról értesült. Mindezek a pogánylázadás utáni helyzet ellentmondásainak a feloldására utalnak, s a legelső krónikai mű "egységokmány" jellegét mutatják - az egymás iránt bizalmatlan csoportok érdekei figyelembevételének és kielégítésének törekvését.

Egyházi szempontból az ősgesztával kapcsolatban a fő gondot éppen az okozta, hogy a magyar urak az új hittel csak úgy voltak hajlandók teljesen kiegyezni, ha képviselői a pogány kori ősök vitézi tetteit is tisztelni engedik, ha lehetővé teszik legfontosabb, leglelkesítőbb hagyományaik megörökítését. Vagyis ha a gesztába bekerülhet - mágikus pogány elemeiktől ugyan megfosztva - a "Hétmagyar" névsora, a honfoglalás mondái meg a kalandozások merész hadjáratai (amelyekben a magyarság "Isten ostorá"-nak szerepét vállalta). A pogánykodóknak éppen ezeknek, a hagyományoknak a fenntartása és felelevenítése volt a fő hatóerejük. Emiatt, és mert e pillanatban még a helyzet urai az ezt követelő előkelők voltak, hiszen az imént visszahúzódott pogánykodók még mindig hallgattak szavukra, rajtuk múlt tehát, hogy lángra lobban-e újból a veszélyes fölkelés -, a hatalmában annyira meggyöngült egyház kész volt jelentős engedményekre. Ezért készülhetett, kellett készülnie igenis hagyományőrző gesztának I. Endre korában. Készült csupán, sőt nyilván el is készült, mert a király jegyzője buzgón munkálkodott rajta, de mégsem jöhetett igazában létre. S megint csak a történeti körülmények miatt. Endre hazahívta Béla öccsét is, aki apósának, a lengyel királynak a jóvoltából lengyel sereget hozott magával, hogy a német császár támadása esetére megerősítse az ország védelmét. Ennek ellenében Endre - nem lévén fia - Bélát megtette jövendő utódának. A császár támadása rövidesen bekövetkezett, és egy esztendő múlva újból megismétlődött. Védelmül többek között a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták, miáltal a Dunántúl nyugati fele hatalmas károkat szenvedett, s bár az országot sikerült megvédeni, a tekintélyes anyagi veszteségeket csak nagy erőfeszítéssel lehetett pótolni. Mindez elvonta a figyelmet a készülő gesztáról, melynek részleteit nyilvánvalóan az összes érdekelt csoport hangadóival kellett egyeztetni, s végül a királlyal és az egyházzal is. Közben az egyház kezdett új erőre kapni; a "pogányízű" tartalmak ellen egyre fokozódott az ellenállás. Majd mindjobban mélyülő válságot okozott, hogy Salamonnak - Endre késői fiának - megszületése után a király vissza szerette volna vonni a Bélát trónörököséül kijelölő egyezséget, s ez végül fegyveres összecsapáshoz vezetett. Az egyház Endre és a gyorsan megkoronázott gyermek, Salamon mellett állt, az ország előkelőinek fölényes többsége viszont Béla herceget támogatta. A véres küzdelemben Béla kerekedett felül, Endre pedig, akit korábban szélütés ért, az ütközetben leszédült lováról, és rövidesen belehalt sebeibe. Béla lett a király. Az ősgeszta valószínűleg készen állt már, záró-soraiban a királykronológiával, de egyházi jóváhagyásra nem számíthatott. Ám váratlan fordulat következett. Az új király népgyűlésre hívta Fehérvárra a falvak véneit. Óriási sokaság tódult a falak alá, amely a pogány hit gyakorlásának szabadságát követelte vissza, és azt, hogy a papokat, dézsmaszedőket megölhessék. Béla erős sereggel rontott rájuk, kegyetlenül szétverte őket, úgyhogy a "második pogánylázadás" összeomlott, mielőtt még igazában kitört volna. Ezzel a tettével I. Béla király egyszeriben kivívta az egyház bizalmát, s a riadt klérus ismét engedményekre kényszerült. Az ősgesztára még mindig szükség volt. Maga a király sürgette legjobban, mert a bátyja halálával végződött testvérharcban

betöltött szerepére kívánt benne igazolást nyerni. Így aztán Endre király korábbi jegyzője, most már, mint Béla királyé, szerényebb helyre tolva a királykronológiát, némi kiegészítéssel befejezhette hagyományőrző művét, s így az Endre korában kezdett és Béla idején befejezett ősgeszta* király és egyház jóváhagyásával valóban megszülethetett. Legújabban írt részében a trónviszályt természetesen Béla javára szóló érveléssel adta elő, s két megjegyzésével Endre keresztényi hűségét is igyekezett kicsinyíteni. Az egyháznak ez sem lehetett ínyére, de a keresztényi szempontból némiképp elfogadhatóvá alakított pogány korszakbeli elbeszélésekkel együtt ezt is kénytelen volt megtűrni. Amikor Anonymus arra hivatkozik, hogy a "néhai jó emlékű Béla királynak" volt a jegyzője, királyaik véletlen névazonosságát is felhasználja, hogy a másik "Béla király jegyzőjére", az ősgeszta alkotójára utaljon. Aki különben - elterjedt vélemény ez tudósaink körében -, a "beatissimus"-nak mondott, legendás Miklós püspök* lehetett, kinek a Tihanyi Alapítólevél magyar nyelv "u szórványait köszönhetjük. Az egyház nem nyugodott bele az általa kényszerűségből engedélyezett írásmű megszenteltnek tekintett létezésébe. A "második pogánylázadás" intő jele alig egy évtized múltán feledésbe ment, és Salamon király idejében eljött az alkalom az egyház kedve szerinti, mintegy az előbbire a hitnek megfelelő választ adó új, egyházias szellemű geszta, az "ellenősgeszta" megírására. Az ősgeszta Béla király rövid uralkodása idején, 1062 körül jöhetett létre. Az ellenősgeszta megírására pedig 1075ben kerülhetett sor. Az ellenősgeszta tehát igen rövid idő múlva követte elődjét. Az ősgeszta - de elvétve még az ellenősgeszta is - pogány kori eseményekről szólva, nem a burjánzásra hajlamos, történeti dokumentumként nemigen használható népi mondákra, hanem a regösénekekre támaszkodott, amelyek többnyire közvetlenül az előadott események megtörténte után jöttek létre, vagyis kortársi tanúságként. E történeti énekeink kötött formájuk miatt - és azért, mert a regösök a táltosok rendjébe tartozván, a regösének költése kultikus tevékenységnek számított - szájról szájra adva is változatlanul éltek tovább, akár évszázadokig is csaknem hitelesen őrizve meg az eseményeket. Hitelességüket az csorbította, hogy a regős énekek mágikus kötöttségeknek, elsősorban a szómágia követelményeinek voltak alávetve.* Így bizonyos adataik torzulást szenvedtek. Ellenséges vezért nem nevezhettek igazi nevén, helyettesítő névül olykor népének nevét adták neki. Olyan népnek a nevét sem ejthették ki, amellyel összeütközésbe kerültek. Ilyenkor úgy jártak el, hogy az annak szállásföldje irányába eső távolabbi népet nevezték meg helyette., Anonymus hitelességét többek között e mágikus sajátságok gyanútlan átvétele miatt vonják kétségbe. Pedig nemcsak az ő művében találkozunk helyettesítő elnevezésekkel, hanem a krónikában is. (Amikor Belárt ír, amikor Marótról beszél, amikor az augsburgi csatavesztést először "reichenachi"-nak mondja, vagy Szvatoplukról azt állítja, hogy Lengyelországból jött.)

Az őskrónikák a felhasznált regős énekek tartalmát beszélték el, miáltal azok monda formájúakká váltak. E regős énekekből származó mondák megfejtésénél a mágikus torzulások problémát okoznak, de kiszámítható, többnyire meg is oldható nehézségeket állítanak elénk. Most azonban Anonymus, aki nem szeretett egyetlen témánál sokáig időzni, bizonyára azt mondaná nekünk: "Elég! Haladjunk a történelem útján!"

Anonymus és az ősgeszta Anonymus munkáját a magyar honfoglalás gesztájaként szoktuk emlegetni. Nagyrészt erről szól valóban, de beszél a kalandozásokról is, műve végén pedig megemlíti Géza fejedelem születését és Szent István királyt, ki "az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte". Az ősgeszta jóval tovább ment időben, I. Béla király uralkodásának elejéig mondta el a történteket. Anonymus tehát nem arra vállalkozott, hogy a legrégibb gesztát egészében közvetítse, csupán a pogány korszak elbeszélésében követte fő forrását. Itt sem másolta, nem is újraírta vagy bemutatta, és nem követte nyomról nyomra az ősgesztát. Hanem a szó szoros értelmében "átmentette". Azokat a részeit pótolta ugyanis, amelyek kimaradtak az egyesített krónikából. Ott megtalálható epizódot alig vagy csak abban az esetben ismétel meg, ha a krónikai átvétel jelentősen torzította az ősgesztából való hagyományt. Több okból gazdálkodott így anyagával. Először is azért, hogy a tiltott műből megközelíthetővé tegye azt is, amihez csak a legkiváltságosabb bennfentesek juthattak hozzá. Másodszor azért, mert a pogány kori ősgeszta rész egészében való közvetítése leleplezte volna, hogy az apokrifnak nyilvánított művet éleszti föl. Csak e pótlásokkal élve és azáltal, hogy művébe más forrásokból származó részleteket is felhasznált, meg szimbolikus mondanivalói miatt egyéni "adat"- okat kevert bele, s mindezt stilárisan kiszínezte, remélhette, hogy "általa talált régi krónikaként" elfogadják tőle. A magyar krónikák szerkezetét az ősgeszta alapozta meg. Az ellenősgeszta, hogy az első krónikának minden témájára más, ellentétes magyarázatot adhasson, nagyrészt ugyanezt a szerkezetet használta fel, ami aztán a krónikaegyesítést igen megkönnyítette, s a Kálmán kori krónika is ehhez alkalmazkodott. Anonymus műve szerkezetének összehasonlítása a krónikáéval* azt mutatja, hogy a témák azonosak, de a krónika egy helyen célzatosan eltér az eredeti időrendi sorrendtől. Vagyis azt látjuk, hogy Anonymus gesztája pontosan az ősgeszta szerkezetét követi. (Szerzőnk viszont a Géza és István korában bejött keresztény lovagok névsorát elhagyja. Ő ugyanis, mint az a Vérszerződés egyes pontjaiból világosan kitetszik, az ország kormányzásában való részvételt egyedül a honfoglalóktól származó családok előjogának tartotta.)

Az egyházi cenzúra az ősgeszta sajátos helyzetben való keletkezése ellenére sem szűnt meg teljesen, csupán jelentősen enyhült. Azok a regős énekek, amelyekben egy-egy kiemelkedő honfoglaló vezér mintegy maga adta elő győzelmes küzdelmének eseményeit, nem kerülhettek felhasználásra benne. Ahogy a krónikából, de Anonymusnál is kiderül: a klérus ezeket dicsekedésnek és arra valóknak vélte, hogy "maradékuk hivalkodhassék a szomszédok és barátok között". (Hozzájuk hasonló ősi regős énekeket őriztek meg a magyar honfoglalásnál több mint másfélszáz évvel korábban a türkök Mongólia területén a rovásírással kőbe vésett úgynevezett "orhoni feliratok"- on. Ahhoz azonban az egyház hozzájárult, hogy az ősgeszta a honfoglalás lefolyását a keresztény fülnek meseszerűen ható Fehérló mondákkal fejezze ki. De természetesen a pogány áldozati fehér ló helyett az ősgeszta csupán egy "nagy" vagy "kövér" lóról beszélhetett, és pogány áldozat bemutatásáról (nyíltan) nem lehetett szó benne. Anonymus és az ősgeszta szoros viszonyát itt csupán két fő motívum, a Fehérlőmondák és a vezérnévsorok kapcsán kívánom kimutatni. Így is aprólékos, néhol egyenesen pepecselő elemzésekre kényszerülök, amelyek elviselésére néhány oldalon át az olvasónak föl kell készülnie. Fehérló-mondáink* az új haza szellemeivel szövetséget kötő mágikus szertartásból alakultak ki. És mert e szertartást, úgy látszik, a honfoglalás minden részhadjárata előtt megtartották, van úgynevezett "erdélyi" (nyitrai) - mert Erdélyben kezdődő, de valójában Nyitra elfoglalására vonatkozó - és van Duna-Tisza közi, vagyis bolgárok elleni Fehérló-mondánk. Töredékeikből kimutatható, hogy volt még dunántúli (bánhidai) és bihari is. Az ősgesztából egyedül-a dunántúli maradt ki, mert ott is, mint az "erdélyi"- ben, Marót (Mojmir) volt az ellenséges fejedelem. Ugyanis a Dunántúl elfoglalásakor a magyarok Mojmir morváival is szemben találták magukat, mivel azok ugyanakkor szintén meg akarták szerezni ezt a területet. Színeitől, fordulataitól és még rejtett mágikus elemeitől is megfosztva, az ellenősgeszta használta fel a bánhidai honfoglaló mondát. A helyi szellemekkel való szövetségkötés szertartása abból állt, hogy az elfoglalandó területről föld-, víz- és fűmintákat szereztek, ezeket a Föld, a Víz, a Fű szellemének (az orhoni feliratokban is szó van Föld és Víz istenségről} mágikus jelképeiként értelmezve, a törzsszövetség vezetői kézről kézre adták, és hangos szóval dicsőítették. Ezután a vezér - a pannóniai honfoglaláskor Árpád fejedelem - áldozatot mutatott be a legfelső ég istenének, kérve őt, hogy járjon közbe a helyi szellemeknél a magyarok érdekében. Ez az ősgeszta erdélyi-nyitrai mondájában vízáldozatként* jelentkezik.

Ezután vezették elő a földíszített áldozati fehér lovat, aranyos nyergét vízbe vetették, ékes kantárát a magas fűbe dobták, magát a lovat leölése után földbe temették, így adva meg a három helyi szellemnek a maga áldozatát. Eleinte nyilván csak a szertartás lefolyását mondogatták a regösök. S az mindinkább az új haza megszerzésének roppantul szeretett jelképévé vált, ekkor kerekített belőle egy regős valóságos regős éneket, igazi költeményt. Pedig úgyszólván csak egyetlen, keleties ízű, fortélyos fordulatot iktatott be a szertartás eredeti menetébe. Az áldozati lovat itt nem maguk a magyarok áldozták fel, hanem a terület urának küldték el, aki azt ajándékként fogadta. De nemsokára rá felbőszítették annak a kijelentésével, hogy a gazdagon fölékesített ló elfogadásával eladta országát. Mire ez dühében vízbe dobatta a nyerget, fű közé a kantárt, és a lovat agyonütve földbe temettette. Tehát tudtán kívül a magyarok vele, magával végeztették el az ő javukat szolgáló áldozat bemutatását. (A szövetségkötés megtörténtét jelzi, a keresztényiesített változatban is fennmaradt következtetés: "Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!") Így aztán az elkövetkező ütközetben a magyarok szövetségesévé vált földön a terület addigi ura csatát vesztett, a rét füvén megfutamodni kényszerült, és menekülés közben a folyóba ugratva, belefulladt az immár a magyarokat pártfogoló vízbe. {Hogy ez volt az eredeti változat gondolatmenete, az abból következik, hogy az áldozatot el kellett végezni, és a regős éneknek igazolnia is kellett, hogy az áldozattal a helyi szellemekkel való szövetség megteremtődött.) A néhai regős mítoszt teremtett. A Fehérlő-monda második mítoszunk a Csodaszarvas-monda után. Az ősgeszta keresztény szerzőjének azonban nem volt szabad érzékeltetnie, hogy itt pogány áldozat bemutatásáról van szó, ezért úgy alakította át a mondát, hogy a magyarok követe lebeszéli az ellenséges fejedelmet annak megtételéről, amit eredetileg megtett haragjában. (A Föld, a Fű és a Víz szellem támogatásának megnyilatkozásából is csak annyi maradt, hogy Marót a vízben leli halálát.) Emiatt vált a fortélyos áldozatbemutatásból hamis vásár e nagyszerű mondánkban. Anonymusnál egy másik, részletesen előadott Fehérlő-mondát találunk. A Salán vezérnek ajándékot küldő Duna-Tisza közit. Kutatóink ezt az erdélyi-nyitrai monda egyéni variációjának vélik. De mivel négy Fehérló-monda létezéséről tudunk, közülük kettőről (az erdélyiről és a bánhidairól) a krónikában is, semmi okunk ezt Anonymus egyéni leleményének tekinteni. Figyeljük csak meg, miben különbözik a két monda? (E különbözőségek miatt hiszik szerzőnkét önkényes variációnak.) Anonymus mondájában Árpád a földíszített ló helyett 12 fehér lovat és még más 12 ajándékot küldet Salánnak. A sok ajándék között nem tűnik föl az áldozati fehér lóra történő utalás. De ezek feláldozásáról vagy nem feláldozásáról itt nincs is szó többé. (A Képes Krónikában, ahol "nagy" lóról olvasunk, a kódexfestő illusztrációja érzékelteti, hogy a ló fehér.) A föld-, fű- és víz-mintákat itt magától Salántól kérik ajándékba, majd

e kérés teljesítését tekintik meghódolásnak. Aki itt a szövetségkötési szertartást végzi, nem Árpád, hanem - elsősorban - Ond vezér. Azért, mert ebben az elbeszélésben, titokban olyan sommás pogány fehérló-szertartásról van szó, amelybe magát Árpád fejedelmet nem volt tanácsos a krónikásnak belekevernie, az ő személye az egyház figyelmét a szokottnál is jobban fölkeltette volna. A pogány korszakban kétféle szerződéskötő szertartás létezhetett a helyi szellemek megnyerésére. Ha a fejedelem meghalt, utódának csak meg kellett erősítenie, föl kellett újítania azt a szövetséget, amelyet elődje kötött. Ilyenkor mutathattak be a főistenségnek vízáldozatot. Ha új hazába költözött a nép, mérhetetlenül többről volt szó. A táltosok megölték a fejedelmet, mert csak más szellemeknek még nem elkötelezett új fejedelem köthette meg a szövetséget a még idegen helyi szellemekkel. Ez esetben minden bizonnyal "áldomás"- hoz folyamodtak, vagyis az egész közösségnek a pártfogó főistennel való azonosulását kifejező, totemisztikus fehérlóáldozatot mutattak be, ami abból állt, hogy egy {feldíszítetlen) áldozati fehér lovat szertartásos módon földre döntöttek, megölték, bőrét lenyúzva a szív, máj, tüdő egy darabkájával együtt eltemették, húsát pedig megsütve apró szeletekre vágták, és a nép jelen lévő vezetői mind ettek belőle. Az ősgeszta szerzője az erdélyi-nyitrai honfoglaló mondában a pogány szertartásnak ezt a drámai elemét azért cserélte föl a kisebb jelentőségű vízáldozásra, mert Árpádnak az ivókürtből kortyolgatás közbeni fohászkodása hasonló a boros kehellyel való köszöntéshez, leplezi, hogy pogány szakrális tevékenység folyik. Anonymusnál viszont a Salánhoz induló három követ Tarcal hegyéről megszemléli körös-körül a földet, "és mindjárt azon a helyen pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott". Az eredeti latin szövegben az "áldomás" azáltal van kiemelve, hogy a szót Anonymus magyarul írja le: "aldamas". Az ősi áldozásnak ezt az Anonymus művéből híressé vált régi magyar kifejezését nyilván már az ősgeszta idején is használták átvitt értelemben, ivással járó ünnepi lakomázás megjelölésére, ezért lehetett vele a minden egyéb pogánykodásnál tilalmasabb szertartást rejtetten érzékeltetni. Ha latinul írják le, illetve körül, mi is történik, az mindent elárult volna. De hogy itt e szó mégsem egyszerűen a lóhús pogány élvezetét jelenti, arra a mellette álló latin jelző figyelmeztet, a "magnus", vagyis hogy a "nagy áldomás"-ról van szó. Az anonymusi monda tehát két igen lényeges elemmel egészíti ki a másikat. Azzal, hogy ügyesen sejteti, a fehér lovat küldik Salánnak, és azzal, hogy a vízáldozat helyett az eredeti totemisztikus lóáldozásra utal. A két monda egymást kiegészítő elemei mutatják összetartozásukat, közös szerző óvatos kezére vallanak. Mindkét monda tehát az ősgesztából való. Az ősgeszta szerzőjének fortélyos megoldása, hogy amit az egyikben elhallgat, a másikban adja elő. A vízbefúlás motívuma az áldozat bemutatása eredményének fontos jelképeként e második mondában is szerepel. Anonymusnál a fejedelem, Salán ugyan maga megmenekül, de bolgár és görög katonái a Tisza vizébe vesznek.

Az ősgesztában nyilván Salánnak csak görög katonái voltak. (Az eredeti regős ének mágikus módszerével görögnek nevezte a bolgárokat, Anonymus azonban más forrásokból tudva a honfoglalás idei bolgár ellenfélről - és nem tudva, hogy a "görög" itt éppen a bolgár helyettesítő elnevezése -, e kétféle értesültségének keverésével, mint művében még több helyen is, a két népet együtt emlegeti.) Ezenkívül az ősgesztában nyilvánvalóan maga Salán fúlt a vízbe. Látni fogjuk, az ő elmenekülésére Anonymusnak szimbolikus mondanivaló kifejezése érdekében volt szüksége. E fordulat fiktív voltát szokása szerint jelzi, mégpedig egy nem csekély ellentmondással. Azt állítja, hogy a helyet, ahol Salán katonái a Tiszába fúltak, azóta nevezik Görög-révnek. Az ellentmondás abban rejlik, hogy az elnevezés igazi okát mindennapi tapasztalat jelezte. Hiszen a révet görögök használták, a XII. század óta a közelben birtokló görög szerzetesek. Most pedig a két honfoglaló vezérnévsorunk összefüggésének szövevényes szálait kezdjük el bontogatni. Az ősgeszta két pogánylázadás között született, amikor a pogány hagyományok a nép bizonyos köreiben, de a táltosok és regösök között mindenképpen, teljes elevenséggel éltek. Elképzelhetetlen, hogy a legendás "Hétmagyar" (ahogy Anonymus mondja: a hét honfoglaló vezér) névsora ne lett volna ismert. Méghozzá egy olyan korban, amikor az írásbeliség hiányában okmányt pótlóan jegyeztek meg és adtak tovább nemzedékeken át névsorokat, leszármazási, de még anyagi javak birtoklásával kapcsolatos jogok számontartása érdekében is. Ha a krónika a maga vezérnévsorát az ősgesztából vette át, ami nyilvánvaló, és Anonymus is az ősgesztára támaszkodott, akkor egyrészt mind a két névsornak elvileg hitelesnek kell lennie, másrészt képtelenség, hogy két vezérnévsorunk legyen. Ennek az ellentmondásnak a feloldása az, hogy csupán látszat a kétféle névsor létezése, nem lehet másról szó, mint hogy kétfajta névsorral állunk szemben. Ezt a kérdést vizsgálva Ha az ősi krónikák igazat mondanak című könyvemben arra az eredményre jutottam, hogy az egyik vezérnévsor a honfoglaló vezérek neveinek listája, ez van meg Anonymusnál. A másik lista ugyanezeknek a vezéreknek a törzsszövetségben betöltött méltósága elnevezését, mondjuk úgy: címeiket, tartalmazza. Ez van meg a krónikában. Hogy eredetileg mindkét névsor a hagyományőrző ősgesztában együtt szerepelt, annak bizonyítéka: az egyik nevet és a hozzá tartozó méltóságnevet szándékosan elcserélték a két névsor között. De kezdjük az elején. A névlista ellen az egyháznak nem lehetett kifogása, a méltóságnevek lajstroma ellenben fölfedte volna a hajdani pogány törzsszövetség szervezetét, ami Endre és Béla korában még veszélyt jelenthetett a múlt felé forduló vágyakozások szempontjából. Ezért az ősgeszta a méltóságlistát is névlistának álcázta. Amit megkönnyített az a szokás, hogy a pogány kori magyarság előkelői méltóságneveket személynévként is viseltek, bár csupán azok, akiket a méltóság

megilletett, és ők is csak olykor. Az ősgeszta úgy állította be, hogy ezek és ezek kötötték meg a Vérszerződést Szkítiában, majd a kiköltözés eseményei után sorolni kezdte, hogy ez és ez, a másik névsor szerinti hét vezér "bejött Pannóniába". Emiatt a két névsor egy kicsit úgy hatott, mintha egyik az apák, a másik a fiak listája volna. László Gyula nevezetes fölfedezése, hogy az ősi "nomád rangsor"-ban a legmagasabb méltóság neve nem a névsor élén állott, hanem a közepén. A hét magyar vezér névsorában tehát a negyedik helyen. Az ilyen névsor ugyanis eredetileg a hadrendet is kifejezte, ahol a fővezér a jobb- és balszárny vezérei között, a zöm csapatai élén helyezkedett el. Az eredeti honfoglaló vezérnévsor (pontosabban a Vérszerződést megkötő vezérek névsora) negyedik helyén így a Kend, a szakrális fejedelem neve, a másik listában pedig a címe, a kende szerepelt. Csakhogy keresztény szokás szerint a legmagasabb rangú személy neve legelöl áll. A pogány kori névlistán a legelső név Szabolcs volt, s ennek megfelelően a méltóságnévsorban a címe, az előd (az elővéd vezére) szerepeit. Utána Álmos neve következett a személyek névsorában, melynek megfelelője a méltóságlistán árpád volt. Bármilyen különösen hangzik, valószínűsítettem, hogy az "Árpád"- ot is használták méltóságnévként.* E nomád rangsort úgy alakították át keresztény sorrendre, hogy a névsorokat további részükben érintetlenül hagyva, a két legelső nevet fölcserélték Álmos, Szabolcs-ra, illetve Árpád, Előd-re. Ám az "elsőt" meg még "elsőszülöttet" is jelentő Előd Árpád különösen exponált neve után is zavaróan hatott, ezért - s itt a szándékos csere a két névsor között: - Elődöt áttették a másik névsorba Szabolcs helyére, Szabolcsot pedig onnan az Előd volt helyére. Így alakult ki a két ősgesztabeli vezérnévsor elejének jelenlegi, egyrészt Anonymusnál, másrészt a krónikában megőrzött sorrendje: Álmos, Előd, illetve: Árpád, Szabolcs. Három méltóságnevet (kende, előd és árpád) már tisztáztunk azok közül, amelyeket a krónika vezérnévsora tartalmaz (illetve elődre nézve tartalmaznia kellene). A gyula jól ismert méltóságnév. A bulcsu, pontosabban - mint szintén előfordul: - a "vérbulcsu" (vérkeverő), a horka alakban is jelentkező "karcha" méltóságnév magyar megfelelője. Az őrs, mint ezt "őrsúr"- kémi előfordulása is mutatja (úr - fejedelem), szintén méltóságnév. Hét névből tehát hat valóban méltóság elnevezésének bizonyul. A hetedik méltóságnév elfelejtődött. Mindkét vezérnévsorunk ötödik helyén fiktív nevek szerepelnek. Történeti oka van ennek. Anonymustól tudjuk, hagy a hét törzsünk egyike, törzsfőjével az élén elhagyta az országot, és a Balkánon telepedett le. Anonymus arról beszél, hogy Szovárd vezér vezetése alatt a "csabamagyarja" nem tért vissza többé egy kalandozásról. A türk nyelven "útról letérő"-t, "elkóborló"-t jelentő "Szovárd" nyilvánvalóan helyettesítő név. A Vérszerződést, megszegő vezért népével együtt "örök átok"- kal kellett hogy sújtsák a táltosok, így nevét többé nem volt szabad kiejteni. Hogy Csabának hívták, azt törzsének "csabamagyarja" elnevezése igazolja, és a Csabáról szóló, Atilla idejébe áttett mondák is jelzik. Csabából tehát a regösök

nyelvén "Szovárd" lett, így hát a vezérnévsor és a méltóságnévsor ötödik helyén is "Szovárd"- ot mondtak ezután. Az ősgeszta szerzője már mit sem tudott erről. Ismerve egy (jóval későbbi) Szovárd nevű táltosnemzetséget {a táltos is "letér útjáról", amikor "rejtezik", vagyis eksztázisba kerül), amelyről tudta és föl is jegyezte, hogy Tastól és annak fiától, Léltől származik, azt hitte, a regösök tévesen szerepeltetik névsoraikban ezek ivadékát, és a vezérek személynévsorába Tast, az álcázott méltóságnévsorba pedig Lélt írta be. Nem sejthette már, hogy Tas nem kortársa, hanem unokája volt Árpádnak. Ez a javítása azt is jelzi, fogalma sem volt a csabamagyarja Szovárdjáról. Így annak mondáját Anonymus nem az ősgesztából, hanem általa hallott regős énekből merítette. De Anonymus is ismerte Szovárd nemzetségét*, nyilván valamelyik tagjuktól értesült Kadocsáról, a nemzetség névadójának fivéréről. A vezérek eredeti névlistájának ötödik helyén tehát Csaba neve szerepelt. A vezérnévsorok rekonstruált eredeti sorrendjének (a nomád rangsornak) törzseink névsorával való egyeztetéséből pedig az derül ki, hogy az ötödik helyen álló vezér az ötödik törzsnek, a Jenőnek volt a feje. E törzsnév (értelme: "tanácsadó", "miniszter") maga is méltóságnevet jelentett ("a tanácsadó törzse"), így a feledésbe ment méltóságnév is rekonstruálható: nagy valószínűséggel a Jenő lehetett. Két vezérnévsorunk* azonban - ismétlem - nem a honfoglaló vezérek névsora volt (hiszen a személynévsorban szereplő Kend még a honfoglalás előtt meghalt), hanem a Vérszerződést megkötő magyar törzsi fejedelmek személy- és méltóságnévsora, amiként azt Anonymus is állítja. A vezérnévsoroknak van még egy titkuk*, de azt itt mellőzhetjük. Minthogy a krónika az Árpáddal kezdődő, személyek névsorának álcázott méltóságnévsort vette át az ősgesztától, Anonymus itt is, mint a Duna-Tisza közi Fehérló-monda esetében, az ősgeszta átmentőjeként, a másik névsort közli, a személyekét, amelyet a krónika elhagyott. Most már tényként állíthatjuk, hogy az ősgeszta régmúltról szóló részeinek híradásai képezték alapját Anonymus munkájának. Ugyanúgy vette át belőlük a Kun László idejénél korábbi "Ultrasilvana" kifejezést is, akárcsak a Fehérló mondáját vagy vezérnévsorát. S az sem datálja a Gesta Hungarorumot Imre király korszakára, hogy például az ősgeszta idejének, a XI. század közepének megfelelően, Kölcse nemzetségről beszél, holott e nemzetséget 1220 után már Szente-Mágocsként említik. (Az pedig természetes, hogy tatárjárás előtti képét adja annak az országnak, amelynek több mint négy évszázaddal korábbi állapotáról beszél.) Mindezek az ősgesztára vallanak, nem a Gesta Hungarorum keletkezésének idejére. A kutatás sokat foglalkozott Anonymus szövegének egyes archaikus vagy úgymond: archaizáló jelenségeivel. "Emesut", "Borsut", "Zeremsut", "Saroltut" ír például, holott e szóvégi magánhangzók már a XII.

század közepén elsorvadtak. Szaktudósaink a mű helyesírását, magyar kifejezéseinek, neveinek hangállapotát általában 1200-nál korábbinak tartják, s volt, aki éppen a XI. század közepére jellemzőnek vélte, hozzátéve, hogy előfordulnak a műben későbbinek tekinthető nyelvi, helyesírási jelenségek is (például az y használata). Mindez csak megerősíti azt, amit Anonymus gesztája "kétkoriság"- ának neveztem. Szerzőnk az ősgeszta némely mondatát szó szerint másolta le, másutt a maga szavaival idézte, de ekkor is alkalmazkodni igyekezett az ősgeszta régies nyelvi formájához, olykor ebben hibát is elkövetve. Természetesen az ősgeszta még a régmúltról szóló részében sem csak regős énekekre támaszkodott. Fontos forrása volt Regino prümi apát Világkrónikája, a kalandozásokkal kapcsolatban annak folytatása is. Az Exordia Schytica című gyűjtemény egyik változatát szintén használta. Az egyesített krónika által átvett egyes ősgesztarészletek mutatják, hogy a legrégibb geszta szövege szorosabban követte Regino fogalmazását, mint Anonymusé. Szerzőnk tehát az ősgeszta révén támaszkodott Reginóra. Ugyanez vonatkozhat talán, de nem bizonyosan, az Exordiára visszavezethető szövegekre. Anonymus támaszkodott számos klasszikus auktorra is. Dares Phrygiust megemlíti, a többit a forráskutatások igyekeztek kimutatni. Az ősi magyar hagyományra nézve azonban legfőbb forrása mégis az ősgeszta volt, s egy-két eredeti regős ének.

Első réteg A GESZTA MINT TÖRTÉNETI MŰ Említettem, hogy Süpek Ottó szerint a chanson de Beste többrétegű mondanivalóinak első rétege az, amelyben jelentése nyilvánvaló. Vagyis ahogy a mű közvetlenül érthetően jelenik meg előttünk. Anonymus gesztája első olvasásra azonos azzal, amit címe ígér: "A magyarok cselekedetei." Tudósaink úgy is vették kezükbe, mint történeti művet, sőt mindmáig egyedül annak tekintik. Így mindenkor fölmerült hitelességének kérdése. Ezt firtatva a történészek elsősorban a pogány korról várnak históriai adatokat tőle. Magam szélesebben értelmezem a mű hitelességét. Annak szempontjából a pogány kori hagyománynak, tehát az ősgesztának és az - Anonymus által ugyan föl nem ismert

- ősi mágikus sajátosságoknak a közvetítése sem hátrább való az igen fontos történeti adatoknál. Most hát fussunk végig a Gesta Hungarorum mint történeti híradáson. Későbbre hagyva a sok titkot rejtő előbeszédet, kezdjük az első fejezetnél. De már ez is egy csokorra való kérdést zúdít ránk: Szkítia, Dentü-mogyer, Magóg király, Atilla, Hetumoger,, fejedelmi személyek"... Ha erre itt mind kitérnék, nagyon is rágós falattal kínálnám meg azokat az olvasóimat, akiknek nincsen kezükben Anonymus műve. Ezért ezen a helyen csak a legfőbb problémákról szólok. De akik elő tudják venni a művet, mondjuk Pais Dezső több kiadást is megért kiváló fordításában (amelyből idézeteimet magam is merítem), ezekre nézve is megtalálják tájékoztatásomat "Szkítia" és a többi* címszó alatt. "Szcítia tehát igen nagy föld - így kezdődik az első fejezet -, melyet Dentü-mogyernak hívnak." Megtudjuk Szkítia fekvését, amelynek leírása az ősgeszta közvetítésével Reginótól származik. "Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és ez a nemzet Magóg királytól nyerte a magyar nevet." A Magógtól való származtatás nem a pogány hagyományra támaszkodik, a Bibliából vett "tudományos" fölfedezése az ősgeszta szerzőjének. Igazi eredet mondánk a Csodaszarvas-monda, amelyet oly módon keresztényiesítettek - éspedig a pogány időkben a legelső, talán görög rítusú hittérítők -, hogy Enéh (eredetileg Szarvasünő szellem) mellé a bibliai Nimródot állították férjül. Csakhogy ez Noénak megátkozott fiától, Káintól származott, a középkori egyházi felfogás pedig a Káintól eredő népeket bűnös, megvetett nemzetekként tartotta számon. Nem tévedésből választották Nimródot, éppen ez felelt meg a kalandozások korszaka magyarjai keresztényi megítélésének. Nemhiába használta fel az ellenősgeszta ezt a mondát. Később sok zavar is támadt miatta a krónikákban. Éppen ezért kutatott az ősgeszta szerzője a Bibliában alkalmasabb ős után. A Magógtól való eredeztetés a naiv, de a középkori szószármaztatás gyakorlatában kielégítő MagogMagor etimológián alapisit. Anonymus azonban Magógot "moger"-ral állítja párhuzamba, ami arra mutat, hogy nem ő a Magógtól származás "fölfedezője". Minthogy Magóg apja Noé Jáfet nevű fia volt, a magyarok a megbecsült keresztény nemzetek sorában foglalhattak helyet, amire Szent István kora óta joggal tarthattak igényt. Továbbá Magógnak az "Isten ostora" küldetést tulajdonították, minélfogva a tőle származó nép a kalandozások ódiumától is megszabadult, hiszen az Úr megtorló eszközeként cselekedték a nyugati keresztény népekkel azt, amit zsákmányszerző hadjárataikon elkövettek. Így az ősgeszta a hajdani kemény dúlásokat már nem is tekintette mentegetnivalónak, a magyar vitézség dicsőséges emlékeiként tárgyalhatta őket. Különben a Magógtól származás a Képes Krónikában* is szerepel, ez is jelzi, hogy az ősgesztára vezethető vissza. Magógtól származik - és ez szintén az ősgeszta szerzőjének "tudományos" föltételezése - Atilla, akinek Anonymus tolmácsolása szerint Ügyek fia Álmos és Álmos fia Árpád az ivadékai. Geszta írónk azért hangsúlyozza a Magógtól származást elsősorban Ügyekkel

kapcsolatban, mert Álmos és Árpád esetében számára már a Magóg- leszármazott Attilától való eredet előtérbe helyezése a fontos, mivel az ő személyükkel függ össze Pannóniának Atilla örökségekénti elfoglalása. Annak, hogy Atilla a mitikus Magógnak, "a szkíták királyának" lett volna lemenője, semmi más alapja nincsen, mint hogy az ősgeszta szerzője arra következtetett, ha Álmos apja Magóg ivadéka, és Álmos Atillától eredt, akkor e leszármazásban valahol közbül Attilának szintén ott kellett lennie. Két sokat vitatott kérdéssel kell itt szembenéznünk. Az egyik, hogy csakugyan volt-e ősi Atilla-hagyományunk? A másik: mi az oka annak, hogy az Attiláról beszélő Anonymusnál sohasem tűnik fel a hunok neve Csodaszarvas-mondánk tizennégy évszázadra visszanyúló tanúskodása ad mind a kettőre választ. Pontosabban, a mondának a szarvaskalandot követő része. E monda szerint Hunor és Magor Belár (már tisztáztuk, hogy ez a nagy varázserejű Kovrat kagán helyettesítő neve) fiainak ünnepet ülő feleségeire és gyermekeire találva, Dula alán királynak a közöttük lévő két lányát elrabolta, és az egyiket az egyik, a másikat a másik vette feleségül. A leányrablás itt a házasságkötés ősi szertartása, a menyegző részét képező jelképes játék, amely még a honfoglalás után is szokásban volt minálunk, egészen Szent István idejéig. A monda szerint Dula, az alán király, Kovrat kagánnak a fia volt, Hunor és Magor tehát a kagán unokáit vették feleségül. Kovrat pedig Atilla legkisebb fiától, Irniktől származtatta magát. S így Magor utódai számára leányágon valóban létrejött Attilával a rokonság. Irnik a hun birodalom bukása után Európa legkeletibb részén vetette meg a lábát. Rövidesen azonban az avarok és türkök legyűrték az őáltala alapított birodalmat. Kovrat jó sok idő múltán szabadította fel a népét, amelyben azonban ekkorra már alig létezett töredéknyi hun, az is szétszóródva. Kovrat új birodalmát nem is nevezték hunnak, hanem mivel számtalan népelemből állt - köztük alánokból is -, a többség meg onogur volt, "bolgár"-nak hívták, ami "kevert"- et jelent (különböző népekből összetett). Ezeknek az ősi bolgároknak már édeskevés közük volt a hunokhoz, az ő tudatukban Atilla nem a hunok királyaként élt, hanem mint a világraszóló hatalom megtestesítője. Ezért is hangsúlyozta Kovrat a tőle való származását, és ezért nem beszélt az ő birodalmában már senki a letűnt s az itt élő népek szemében nem is jó emlékű, az őket egykor elnyomó hunokról. Történeti szempontból a regős éneken alapuló Csodaszarvasmondának itt említett részlete arról szól, hogy vagy három évszázaddal a honfoglalás előtt egy, a keleti pusztákon történt nagy vereség, a törzsszövetség tekintélyes részének (a szavárd törzseknek) az elvesztése után a magára maradt néhány finnugor (magyar) törzs Kovrat kagán óbolgár birodalmához csatlakozva, hogyan tett szert új törzsszövetségre. A nomád birodalmak hierarchiájában való elhelyezkedés az uralkodó dinasztia családi hierarchiájába való beilleszkedést jelentette, s így Hunor és Magor kettős

házasságkötése és az új törzsszövetség létrejötte szorosan összefüggött. Az új "onogurmagyar" törzsszövetség ugyanis onogur és magyar vezérének Dulával való rokoni kapcsolata révén kötődött a birodalom urához. Egyébként Atilla nemzetsége a "Dulo" nevet viselte, Dula, a nagy alán törzsszövetség fejedelme ezt a nevet valószínűleg méltóságnévként használta, ahogy Caesar neve lett a rómaiaknál "caesar"- ként a "császár" elnevezésévé. (S lehetséges, hogy gyula méltóságnevünk is eredetileg "dula" volt.) Hunor (- onogur) a mondában annak az onogur néprésznek a megszemélyesített neve, amelynek a vezéréből vált az onogur-magyar törzsszövetség szakrális fejedelme. Magor pedig e törzsszövetség másik felének, a finnugor néprész vezető törzsének (ma "megyer"- nek ejtjük) a megszemélyesítése. Ennek vezéréből a törzsszövetség világi fejedelme lett. A pusztai népeknél a beházasodott hercegek egyenrangúaknak számítottak a valóságos leszármazottakkal, amelynek szintén mágikus oka volt. A méltóság és a cím a korabeli ember szemében varázserőt tételezett föl. A beházasodottak kiválasztódása a rokonsággal kapcsolatos méltóságra azt jelentette, hogy "árnyéklelkük" rokon azzal a varázserejű árnyéklélekkel, amely a bűvös hatalmú család tagjait jellemzi. Így hát Megyer törzsének az óbolgár birodalom idejében élő vezére (és természetesen ugyanúgy az onogur törzsek vezére), minthogy Atilla családjába került, a leányági leszármazástól függetlenül is a világbíró hős teljes jogú ivadékának számított. Tiszteletet keltő címként viselhette ezt a fiktív, de mágikus szempontból teljesen érvényes rokonsági megjelölést. A keleti hatalmasságok gyakran és szívesen használtak egyéb címeik mellett fényes származásukra utaló jelzőket. És ez a nagy tekintélyű cím ha tetszik: díszítő jelző -, a Megyer törzs minden további, bármely családból származó vezérét megillette, hiszen nem személyhez, hanem a méltóságra alkalmassághoz fűződött. Álmosnak, amikor a Megyer törzs élére került*, szintén óriási tekintélyt adó díszítő jelzője lett az "Atilla nemzetségéből származó". S ő is, mint később Árpád, úgy érezhette, elnyerve ezt a tisztet; belőle is árad és reá nyomja bélyegét cselekedeteire az, hogy Atilla géniusza egy darabjának került a birtokába. Teljes mértékig eltöltötte őket e régi hatalmassággal való mágikus kapcsolatuk tudata, és valóban úgy gondolták, hogy Pannónia elfoglalásával Atillától rájuk hagyott örökségüket veszik át. Amit minden bizonnyal hangoztattak is népük és az idegen követek előtt. Azt már az ősgeszta szerzője sem tudta, hogy nem valóságos rokonságról van szó. Tehát volt Atilla-hagyományunk, mégpedig olyan, amely a hunok egykori létezéséről nem vett tudomást. S hogy az Atillától származás tudata Árpád házában később is élt, igazolható. Anonymus az ősgeszta révén itt szintén olyasmit őrzött meg, amit a csak racionális összefüggéseket föltételező kutatóink nem képesek elhinni neki.

De alig hogy elkezdtük a Gesta Hungarorum rövid ismertetését, máris meg kellett azt szakítanunk magyarázatainkkal. Folytassuk tehát. Gesztaírónk rendkívül megnyerő képet fest a szkíta föld gazdagságáról és a szkíták kiváló erkölcseiről. Mindezt az ősgeszta közvetítésével az Exordia Schytica nyomán teszi, de talán forrását az eredeti szövegből itt-ott ki is egészítve. "A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá." És sorolja a híres ókori hódítókat, akiket a szkíták mind megvertek. De aztán - mint elbeszéli -, a sok háborúskodásba belefáradva, kegyetlenné váltak. Majd az ősgeszta Regino tolmácsolásának alapján a Szkítaföld túlnépesedéséről beszél, ami miatt a hét "fejedelmi személy", akiket "Hétmagyar"-nak mondottak, a helyszűkét tovább nem tűrve, elhatározta, hogy új hazát keres. Szerzőnk a történetet itt váratlanul megszakítva, sajátos etimológiával arra tér ki, miért nevezik az idegen népek a magyarokat "hungarusok"-nak? Majd még mindig nem a megkezdett történetet folytatva, Álmos fogantatásának és anyja álombeli látomásának mondáját adja elő. Ez az Emese-monda. Itt Anonymus olyan elbeszélést közöl, amely a krónikában is megtalálható. Ott azonban elhagyták Álmos anyjának Emese nevét, nyilván azért, mert az egyesített krónika szerzője, a pogány mágikus technikáknak az ellenősgeszta írójánál alaposabb ismerője lévén, nem tűrte meg ezt a pogány "ősanyá"- t is jelentő nevet. De még Emese apjának nevét és mivoltát: az "Önedbelia vezért is kihagyta, sőt belőle az anya nevének pótlására egyenesen "Önedbeli lány"- t csinált. Nem utolsósorban talán azért is, mert az egy nagy varázserejű ősnek pogány gyakorlat szerint kifordított neve volt. De - tegyük hozzá - Anonymusnak ezúttal nemcsak a pontosítás, hanem- látni fogjukszimbolikus mondanivalója miatt is szüksége volt erre a mondára. Csak ezután tér vissza szerzőnk megkezdett történetéhez, az új hazát kereső hét vezérhez. Választásuk Pannónia országára esik, s mivel hallották, hogy az Attilának volt a földje, akitől Álmos származik, és mert Álmosnak nemzetsége kiválóbb a többiénél, nagyobb a serege is, egyhangúlag őt választják "urukká és parancsolójukká". Ezt pogány szokás szerint vérszerződéssel szentesítik. Hogy a Vérszerződés* nem Anonymus kitalálása, bizonyítja az, hogy magyaroknak nevezzük magunkat, elsősorban pedig igazolja a honfoglalás kori törzsszövetség "Hétmagyar" neve. Hajdani törzseink elnevezéseit azért tudjuk csak Bíborbanszületett Konsztantinosztól (és hogy helyesen tudjuk tőle, azt helyneveinkben való előfordulásaik mutatják), mert Álmos a Megyer vezértörzs fejeként, valóban még Szkítiában (Etelközben) testvérbaráti vérszerződés formájában rokonaivá fogadta a

másik hat törzs vezérét, miáltal minden törzsünk a vezértörzs rangjára emelkedve, Megyerré (Magyarrá) lett. Az egész nép pedig a "Megyerhez tartozó", vagyis "magyari". A törzsek régi neveit ezután már csak a törzsi seregek megkülönböztetésére, vagyis hadi gyakorlatban használták, különösen pedig az egyes törzsek vitézeiből kiállított őrhelyek megjelölésére; így maradtak meg helyneveinkben. Gesztaírónk elsorolja a Vérszerződést megkötő hét vezér nevét, többnyire utódukkal kiegészítve, sőt néhol utalva a tőlük származó nemzetségre vagy nemzetségekre is. Téténynek nemcsak a fiát, még unokáját is megemlíti. Mint már tudjuk, a névsorba Tas neve az ősgeszta révén tévesen került bele, s a rangsor fő helyén az ősgeszta ekkor még létező másolata nyomán a Taksony kori "újítás"-nak megfelelően, Ond neve áll. (Lásd a Függelékben: "A vezérnévsoroknak van még egy titkuk") A Vérszerződés megkötése után megkezdődik a kivonulás Szkítiából. Az Etel folyón átúsztatva, Szuszdalon át Kijevnek tartanak, és azt elfoglalják. Ez az út és eseményei az Etelen túlról elindulás meg a "kunok" csatlakozása adatának kivételével - Anonymus leleménye, amely - mint majd a maga helyén kifejtjük - fontos szimbolikus mondanivalóit hordozza. Ad is jelzést fiktív voltukról (akárcsak évszámainál). A kijevi küzdelem kitalált voltát egy szándékos ellentmondással fejezi ki. Lényege az, hogy a Pannónia elfoglalására induló magyarok először átvonulnak Kijeven, majd minden logikának ellentmondva kívülről kezdenek ostromot ellene. A magyarok valóban elvonultak Kijev alatt, erről az orosz Nyesttor-krónika is tud, és benne lehetett az ősgesztában. A Kijeven átvonulás Anonymusnál egyenesen az ellentmondás létrehozásának szándékából történik. Ne felejtsük el, hogy a Gesta Hungarorum kivéve első rétegét - ezoterikus mű. E később is előforduló elvont jelzések a beavatottakat figyelmeztették, és csak számukra lehettek érthetőek. De hogy Anonymus a maga sajátos eszközeivel megkülönböztetni igyekszik a valóban megtörténtet - vagy amit annak vél - a költői szabadsággal elmondottól, az adatértékűt a szimbolikus mondanivalói érdekében megváltoztatottól - ismét hangsúlyozom mutatja, igenis törekedett a hitelességre. Az is jellemző Anonymusra, hogy leleményeivel több legyet üt egy csapásra. A Kijev körüli háborúra azért is szüksége van, hogy a "kunok" harc közben, az ellenségből váljanak szövetséges néppé. Ez szimbolikusan utal a maga korabeli, hajdani ellenségből szövetségessé vált kunokra. Viszont a régi "kunok" - bár nem ilyen körülmények között történt - csatlakozásának hitelességére vet fényt, hogy nem a magyaroknak, nem a hét vezérnek, hanem személy szerint Álmosnak vetik alá magukat. Mert amit Anonymus már aligha tudhatott, az úgynevezett "katonai segédnépek" nem kerülhettek be a törzsszövetségbe. A fejedelemnek személy szerint tettek hűségesküt, de mivel az maga is a törzsszövetséghez tartozott, nem az ő közvetlen alávetettjeivé váltak, hanem a trónörökös herceg lett a parancsolójuk. (Árpád még Álmos életében a katonai segédnépek élén tört be a Vereckei-szoroson át a legelsőnek az elfoglalandó Pannóniába.) A "kunok"-nak nevezettek a Bíborbanszületett Konsztantinosz említette

kabarok voltak. Bizonyosan szó esett róluk az ősgesztában, de a csatlakozás körülményeit az aligha közölte. A kijevi kaland után a magyarok Oroszországból jövet Ladomér és Halics városán haladnak át. Ezek emlegetése a honfoglalás idején vaskos anakronizmus, így tehát nem is lehettek jelen az ősgesztában. Anonymus műve második - szimbolikus - rétegéhez tartoznak, s ott foglalkozunk majd velük. No de a nélkülözhetetlen magyarázatok ballasztjaival terhelve, rövid áttekintésünkben csak most érünk el a honfoglalás szorosabb történetéhez.

Első réteg A HONFOGLALÁS KRÓNIKÁJA Anonymus szerint az oroszok, majd Ladomér és Halics vezérei is azt tanácsolják a magyaroknak, hogy a Havaserdőn (a Kárpátokon) átkelve menjenek a gazdag Pannóniába, amelynek földjét "szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Atilla király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel nyájaik Pannónia földjén legeltek." Ez más szavakkal a halicsi urak szájából is elhangzik, azzal az eltéréssel, hogy: "római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig." Vagyis a Dunántúlról van szó. A "rómaiak pásztorai"* ittlétéről a Julianus barát expedíciójáról szóló Riccardusjelentés is említést tesz, egyenesen az ősgesztára hivatkozva. Tehát közvetlen bizonyíték van rá, hogy onnan való. Mivel, mint mondtuk, az ősgeszta a dunántúli Fehérló-mondát a bánhadait - kihagyta, Anonymus fő forrását forgatva, a "rómaiak pásztorai"-ban vélte fölfedezni a honfoglalók dunántúli ellenfeleit, vagyis e pásztorok uraiban, ezért beszél a Dunántúlon rómaiakról. A blachokról, akik itt a rómaiak pásztoraival együtt szerepelnek, kutatóink kimutatták, a pannóniai szlávok ezen a néven azokat a frankokat nevezték, akik Nagy Károlynak az avarok fölötti győzelme után telepedtek meg a Dunántúlon. De vajon Anonymus kiknek vélte őket? A blakok nála háromféle írásmódban szerepelnek. A dunántúli blakokat "blachii"-nak írja, az erdélyi blakokat egyszer "blasij "nak, kétszer "blaci"-nak nevezi, a temesközi blakokat pedig szintén "blaci"-nak.

A blak-kérdésben nagy bizonytalanságot teremt a szónak a "vlach"- hoz való hasonlósága és gyakori azonosítása. De még a vlach sem jelenti mindig ugyanazt az etnikumot. Az erdélyi blakok említése miatt Anonymust anakronizmussal szokták vádolni, amiért a honfoglalás idején vlachokról, azaz a románok őseiről beszél. A Kun László idei Anonymus Erdélyében már valóban megjelentek románok, így fölvethető a kérdés, hogy az ősgesztában szereplő erdélyi blakokat ő román vlachoknak vélte-e. Erre még választ találunk. Anonymus fő forrása Erdélynek Árpád halála utáni elfoglalásával kapcsolatban szólhatott az ott élő blakokról. A székelységnek a XI. század végén Erdélybe telepítését egy későbbi krónikás a XII. században úgy fogja föl, hogy a székelyek a honfoglalás támogatásáért "a határ menti hegyekben a vlahokkal kapták meg osztályrészüket, így hát összekeveredtek a vlahokkal, és mint mondják, azoknak hetűit használják". Eszerint egyrészt már a székelyek áttelepítésekor e "vlahok" régi lakókként éltek Erdélyben, másrészt a türk eredetű székely rovásírást korábban e nép használta. A román vlachoknak a XI. század végén még nyomuk sem volt Erdélyben, s aligha ők az erdélyi blakok* vagy vlahok, akiket íme: türk kultúrájú népnek tartottak. Pais Dezső ezért vetette föl, hogy a blak népnév "rész", "töredék" értelemben a türk nyelvből is levezethető. Rásonyi László egy bulak nevű, az onogur-bolgárokkal együtt élő karkuk törzs nevére gondol. Más érvek is szólnak amellett, hogy Anonymus erdélyi blakjainak nem volt közük a románok őseihez. De térjünk vissza a műben előadott történésekhez. Halics urai tájékoztatják a magyarokat a Pannóniában rájuk váró ellenfelekről. Közlik, hogy a Duna-Tisza közét a bolgárok nagykánja, Salán vezér őse foglalta el. A Maros folyótól a Szamosig és Igyfon erdejéig lévő földet Marót hódította meg, az ő unokája uralkodik ott; "a magyarok MénMarótnak mondják", jegyzi meg Anonymus. A Maros folyótól Orsováig elterülő földet pedig Galád vezér szállta meg. Íme, ezek azok az ellenséges fejedelmek, akiket kutatóink Anonymus fantáziájából valóknak ítélnek. Hadd szögezzem le - és az olvasó tapasztalni fogja -, hogy Anonymus szimbolikus mondanivalói egyáltalán nem teszik szükségessé e fejedelmek kitalálását. Szerzőnk hitelességre törekvésének pedig már több példáját láttuk. Nem egészen világos, hogy amikor oly kevéssé ismerjük az ország honfoglalás idei politikai térképét, miképpen lehet gesztaírónk ezekkel kapcsolatos híradásait teljes határozottsággal kétségbe vonni. Miután pedig már kimutattuk, hogy Anonymus milyen nagymértékben támaszkodik az ősgesztára, inkább e fő forrásában lehetne kétkedni, ha fenti adatok igen sok tekintetben nem igazolnák önmagukat. Az említett felsorolásnak például van egy igen sokatmondó hiányossága. Nem szerepelnek benne a morvák. Márpedig ez beszédes, hitelt érdemlő hiány. Mert ha volt

arról szóló regős ének, hogy milyen ellenfelek vártak Pannónia földjén a honfoglalókra, akkor abból a Moráviához tartozó terület urának föltétlen hiányoznia kellett. Márpedig sem az ősgeszta szerzője, sem Anonymus nem tudhatott arról, amivel egy 895 és 900 között működő regős mindenképpen tisztában volt, hogy tudniillik a honfoglalás megkezdése előtt morva terület elfoglalására gondolni sem lehetett, mivel ekkor Szvatopluk morva fejedelem szövetségese volt a magyaroknak. Csak Szvatopluk halálával, ami a szövetség megszűntét jelentette, nyílt meg - és már Mojmírral szemben - e terület meghódításának lehetősége. A Duna-Tisza közén a bolgárok valóban ott voltak, még Nagy Károly idejében, annak dunántúli hadjáratát kihasználva nyomultak be oda, és a bolgárok fejedelmét akkor csakugyan kánnak nevezték (később már cárnak). Hogy Marót - ez esetben Szvatopluk szemet vetett a déli, úgynevezett Nagy-Morvaországra, arról újabb adatok szólnak. Ezek valószínűvé teszik, hogy a honfoglalás előtt a morvák átlépték a Garam folyót, és a Duna-Tisza közének északi részén is megvetették a lábukat. A helyettesítő nevet viselő Mén-Marót pedig élt, és "Biharország" röpke időre akkor létezett. Ezt később fogjuk valószínűsíteni. Most csak annyit róla, hogy a királyi családot Zolta személye kötötte össze a honfoglaló Árpáddal, kiről dinasztiájukat Árpád házának nevezték; a királyához hűséges Anonymus nem találhatott ki olyat, hogy éppen Zolta egy gúnyosan emlegetett kis fejedelmecskének vette a lányát feleségül, akitől aztán Taksony fejedelem született. Ez a házasság az ősgeszta idején még nem volt annyira diffamáló, hiszen Szent István egyik nőtestvérét az alávetett kabarok vezéréhez adták feleségül (akinek fiából, Aba Sámuelből váratlanul lett király). Később Zoltának a Mén-Marót lányával kötött nászáról hallgattak a krónikások. De IV. László korában, akinek nem volt fényes származású anyja, lévén az csupán a betelepített kunok hercegnője, precedens értékűvé vált Árpád fiának rangon aluli házassága, hogy Kun Erzsébet se számítson többé foltnak a dinasztia ragyogó családfáján. Mén-Marót - mint mondtam - helyettesítő név. Salán neve is az. Mivel a bolgárok a honfoglalás előtt sóháborút folytattak morvák ellen (a kezükön lévő erdélyi sóbányák termését vonták meg tőlük), lehetséges, hogy "Sós", "A só ura" jelentésű. Galád (Glad) viszont valódi név, mert Glad behódolt a magyaroknak.* Ő azonban később élt, Anonymus félreértése, hogy honfoglalás előtti fejedelemnek véli. Eljutottunk a geszta történetében oda, hogy a honfoglalók a Havaserdőn átvonulva Hung várához (Ungvárra) érkeznek. Itt újabb példája következik annak, amiért a történészek Anonymust hamis adatok hirdetőjének tartják. A vár Laborc nevű ispánja "akit az ott lakók nyelvén dukának hívtak" -, megfutamodik, de elfogják, felakasztják, s Anonymus szerint róla nevezik el a folyót, ahol ez történik. A "duka" kifejezés megőrzése értékes és nyilvánvalóan hiteles adat. És ki lehet biztos abban, hogy a regösök nem a Laborc folyó nevét használták a duka helyettesítő nevének? Amit aztán a gyanútlan Anonymus már fordítva ért, úgy, hogy a folyót nevezték el róla. Ugyanígy nem kitalált, hanem helyettesítő név később Zobor, a nyitrai vezér* elnevezése is.

(Egyetlen valóban Anonymus adta név a gesztában Tarcalé - az eredetiben: Tursol -, szimbolikus szerepét Süpek Ottónak sikerült fölfednie.) Anonymus szerint Álmos Hung várában még életében vezérré és parancsolóvá teszi fiát, Árpádot. A krónikában az áll, hogy "Álmost megölték, nem jöhetett be Pannóniába". Anonymus tehát a krónikában megőrzött ősgeszta-részletet most sem veszi át, azonban ennél többet is tesz: mást talál ki helyette. Gondolhatnánk: azért magam is így véltem korábban -, mert dicsőségesebb véget szán Álmosnak. De nem erről van szó. Látni fogjuk, hogy ez a hagyománytól való eltérés szimbolikus célt szolgál, így okát e réteg tanulmányozásakor fogjuk megérteni. Állításának fiktív voltát itt is jelzi. Azzal, hogy többé nem szól Álmosról, halálát sem említi. Hung várából Árpád vezetésével indulva tovább - a 14. fejezettől az 53.-ig bezárólag -, már a honfoglalás hadjáratai következnek. Mivel ezekhez szerzőnknek csak itt-ott lehetett egy-egy regős ének nyomán valamiféle részletforrása, nagy részüket a maga kora hadi tudományának színvonalán rekonstruálva, hitelesnek tekinti. Erre abból következtethetünk, hogy ahol szimbolikus mondanivalója miatt nagy ritkán hozzátold ezek valamelyikéhez, ott, és csakis ott, ismét jelzéssel él. Szokása szerint több legyet ütve egy csapásra, még két másik célt is igyekszik elérni a hadjáratok terjedelmes előadásával. Elvonni a figyelmet az ősgesztából merített tilos adatokról, és - ahelyett hogy csak hangoztatná - megjelenítve érzékeltetni a honfoglalók erejét, vitézségét s nagy-nagy hangsúllyal: fejedelmük iránti engedelmességüket. A hadjáratok sorrendjénél feltűnő, hogy a Duna-Tisza közének és a Dunántúlnak az elfoglalására később kerít sort, mint az északnyugati részekére. Ennek igen egyszerű a magyarázata. Emlékezzünk vissza az úgynevezett "erdélyi" Fehérló-mondára, amely az erdélyi megpihenéssel kezdődik, majd Marót (Mojmir) megveretéséről szól, ami Nyitra alatt történt. Benne a honfoglalás kezdete és vége összeér. Ez ugyanis az erdélyi szorosokon át beköltöző törzsszövetségi erők regöseinek volt a mondája. E honfoglalók zömét képező sereget megelőzte a Vereckénél benyomuló katonai segédnépek ("kunok") Árpád vezette előhada, amely a Duna-Tisza közét és a Temesközt addigra elfoglalta. Így a törzsszövetség regösei az erdélyi pihenő elbeszélése után hol az ősgeszta által kihagyott bánhidai, hol a nyitrai - mindkét esetben Marót megveréséről szóló - Fehérlőmondát adhatták elő, hiszen az övéik a Dunántúlt és az északnyugati országrészt foglalták el. Anonymus így az "erdélyi" monda alapján az ősgesztából azt vette ki, hogy a nyitrai morva vezér legyőzése a honfoglalók legelső hadjáratainak egyike volt. A honfoglalás utolsó összecsapása viszont szerzőnknél Bihar meghódítása. Nyilván az ősgeszta is így tárgyalta ezt, s majd még meggyőződhetünk róla, hogy hitelt érdemlően. A honfoglalás minden egyes hadjáratának befejezése után a Gesta Hungarorumban Árpád birtokokkal jutalmazza a csatákban érdemeket szerzetteket. Anonymus ezzel is a honfoglaló hősök dicsőségét igyekszik megjeleníteni, mert fő forrásában valószínűleg egyetlen lista - és talán függelékként - tartalmazta az összes birtokadományt. Hogy Árpád fejedelem honfoglalási hőstettekért osztott volna birtokokat, ez természetesen

nem felel meg a valóságnak, de - mint már tudjuk -a főemberek pogánylázadás utáni, az ősgesztával megpecsételendő kiegyezésének ez a beállítás volt a föltétele. Erről Anonymusnak már nem lehetett fogalma, s így igazságnak hitte. Az ősgeszta listája az Endre-Béla kori 108 magyar birtokló nemzetség földjeit sorolhatta fel. Geszta írónk ennek egyharmadát ha közli. És aránytalanul több "kun" vitéz megjutalmazásáról számol be, mint magyaréról. Úgy tűnhet, mintha az ősgesztában talált néhány ősi magyar hagyományon kívül szerzőnk érdeklődését elsősorban a régi "kunok" szereplése kötötte volna le, és honfoglalási történetében a kabarok hőskölteményét kívánná zengeni. De ehhez Anonymus kétségtelenül erős "kunok" iránti rokonszenvén kívül az is hozzájárul, hogy a magyar törzsszövetség "erdélyi" mondáját a krónika őrizte meg, Anonymusra nagyrészt az előhadat képező "kunok" Árpád vezette harcainak bemutatása maradt. Azzal pedig, hogy a birtokadományokat a hadjáratokhoz fűzte, a még kétszer annyi "hős"- sel, mint amennyit szerepeltet, nem tudhatott mit kezdeni. A hadjáratok anonymusi megkonstruálásával később foglalkozom. Ezek kapcsán azonban néhány fontos és hiteles adat is fölmerül a műben. Az ősgeszta nyomán a szeri gyűlés*, továbbá valószínűen Szabolcs várának építése, Csongrád alapítása, a Csepel szigeti fejedelmi szálláshely és Csepelnek, Árpád "kun" lovászmesterének személye. (Aligha végleg eldönthető azonban, hogy valóban a sziget kapta-e nevét Csepelről, vagy az emlékezetben Árpád lovászmestere a szigetről, amelynek tiszte szerint vezetője volt; de inkább az utóbbi valószínű.) Árpádnak, trónörökösként jó ideig a "kunok" ura lévén, igen hihetően lehetett közülük való a lovászmestere. S minthogy ez a méltóság nagyrészt ugyanazt a funkciót jelentette, mint később a nádorispáné (udvarispán), hagyománnyá is válhatott, hogy a fejedelmek e főemberüket a "kunok"- hoz tartozó, gazdasági dolgokhoz jól értő kálizok közül válasszák. (A krónika egy megjegyzéséből következtethetően Aba Sámuel, Szent István nádorispánja is káliz - korozmin származású lehetett.) Az ősgesztára tekinthet vissza Kurszán vára, Árpád halálozási évszáma és temetkezési helye, Taksony születési éve, Erdélynek Tétény által való elfoglalása. Ketelpataka viszont helyi névmagyarázó mondából, a csabamagyarja eredeti regős énekből való, mint Léd és Bulcsu balkáni hadjárata is. A nyírségi hadjárat és a meszesi kapuban állított gyepűakadályok története pedig - már említettem - egy, talán Anonymus korára egyes-egyedül fennmaradt "öndicsérő" hősi énekből. Az 54-56. fejezetben az ősgesztának Regino folytatója nyomán megírt, a kalandozásokról szóló részét veszi át Anonymus, azonban igen szabadosan - már csak azért is, mert nagyrészt megtalálható a krónikában, s mint látjuk majd, szimbolikus mondanivalója is van vele. Itt szerzőnk fő törekvése az, hogy a kalandozások számos eseményét Lél és Bulcsu elfogatása, felakasztása miatti vitézi visszavágásnak, kérlelhetetlen bajtársi bosszúnak állítsa be, a magyaroknak a vereséget is győzelemmé

tévő bátorságát, erejét hangsúlyozva. A Lehel kürtje mondát, amelyet a krónika részletesen elmond, nem adja elő, csak a két főember kivégzésének színhelyét javítja ki az eredeti monda mágikus manipulációjának megfelelően Regensburg helyett az "Inn folyó mellett"- re; nyilván szintén az ősgeszta nyomán. Így érünk el a mű 57., többrétegűen értelmezhető, számos mondanivalót hordozó (záró) fejezetéhez, amivel még bőségesen fogunk foglalkozni. Az első rétegre belőle csak az tartozik, hogy Anonymus közli a pogány kori Magyarország határait. Itt-ott tévesen, mert balkáni kalandozó vállalkozásokat sikeres hódító hadjáratoknak vélve, olyan területeket is megjelöl, amelyek ekkor még nem tartoztak az országhoz. A keletről, beköltözöttekről szólva pedig szintén átmenti az ősgeszta néhány értékes adatát. A mű első rétegéről elmondottakból meggyőződhetünk róla, hogy Anonymus nem egy anakronizmusnak vagy kitaláltnak vélt adatáról derül ki: nem anakronizmus és nem kitalált. Tudatos anakronizmusai és valóságos kitalálásai a mű szimbolikus rétegéhez tartoznak, de mivel jelzi fiktív voltukat, nem kíván velük hamis adatokat közölni. A Gesta Hungarorumnak a pogány kortól nem nagyon távoli, pogánylázadások korszakában született legelső krónikánkkal való szoros kapcsolata pedig a honfoglalás után közel négyszáz esztendővel is szinte a közvetlen tanú értesüléseivel ruházza fel Anonymus elbeszélésének számos részletét. Megállapíthatjuk, hogy Anonymus művének első - történeti, krónikai - rétegét a hitelességre törekvés jellemzi. Ami nem azt jelenti, hogy saját és fő forrása korának szemléleti korlátai között mindig valóban hiteleset képes nyújtani. Így is igen gazdag az az ismerettár, amellyel históriai adatokban, hiteles mondákban s az azokban megnyilvánuló ősi tudatnak a közvetítésével megajándékoz bennünket. De ezt csupán akkor ismerhetjük föl, ha eltekintünk a kizárólag racionális összefüggéseket föltételező kutatói gyakorlattól, és belátjuk, hogy amit pogány kori magyar hagyománynak nevezünk, az mágikus hiedelemvilágban élő emberek alkotása s ilyenként kell vizsgálnunk és megértenünk.

A Gesta Hangarum és a chanson de Beste Anonymus művének szövege az első oldalon nagy, élénkzöld színű P iniciáléval kezdődik, amelyet finom vezetésű, lendületes piros vonalak, kacskaringók fognak körül. Jut belőlük, mint már említettük, a P betű fejébe is. A domonkos rend szimbólumainak elvont ábrái ezek. Az iniciálé után két fekete betűs szó áll, majd egy piros betűkkel írt mondat tölti ki az első sor további részét. Ez az élénk színével kiemelt fél sor nem olvasható össze a többi szöveggel. Azt közli az olvasóval, hogy "Incipit prologus in Gesta Hungarorum", azaz: "Kezdődik az előbeszéd a magyarok cselekedeteihez."

Anonymus művének tehát Gesta Hungarorum a címe. De ki hallotta így idézni? A szakirodalom a művet Gesta Hungarorumként tartja számon. Kétségtelen, a "hungarus" szó többes számú genitivusa: "hungarorum". A szerző által adott eredeti cím helyett ez a helyesbített elnevezés vált hagyományossá. Ha jól meggondoljuk, mulatságos és elszomorító is a latinul kiválóan író magyar auktor fogalmazásának ilyen iskolás kijavítása. Mentsége az lehetne, hogy a középkori latin írás tele van rövidítésekkel, ám erre jelek figyelmeztetnek, mint például a fenti piros betűs anonymusi szövegben a "plog"-nak írt "prológus" kifejezésnél; a Hungarorumnál azonban nincs jelzett rövidítés. Elírásra sem gyanakodhat senki, hiszen a címbeli hiba semmiképp sem kerülhette volna el annak a figyelmét, aki az írást ellenőrizte, és sűrűn javítgatott benne. Viszont a korabeli irodalmi műveknél poetica licenciaként korántsem egyedülálló az ilyen összevont forma. Magam korábban megpróbáltam a szakirodalomban gyökeret vert elnevezést úgy összeegyeztetni Anonymuséval, hogy "Gesta Hunga (ro) rum"- ot írtam. De ez sem jó megoldás, mert úgy is értelmezhető, mintha az eredeti cím mégiscsak kiegészítendő rövidítés volna. Nincs más választás: vissza kell térni a "Hungarorum"- hoz; értelmetlen dolog elferdíteni egy klasszikus mű címét, pápábbnak lenni a pápánál, "latinistább"-nak Anonymusnál. Süpek Ottó már említett francia nyelvű tanulmányából az is kiderül, miért élt ennél a szónál költői szabadsággal gesztaírónk. Azért, mert a mondat, amelyben szerepel, kötött formájú: annak a ritmikus prózának a megnyilvánulása, amelyet az ő idejében a magyar kancellária okleveles gyakorlatában is gyakran alkalmaznak. Tessék csak skandálni: "Incipit /prológus/ in Gesta / Hungarorum". Méghozzá - mutat rá a fölfedező -, ugyanaz a ritmus ez, mint a Halotti Beszéd kezdő sorában: "Látjátok / feleim / szümtükkel / mik vogymuk." Süpek bőven fejtegeti, mi mindent fejez ki e ritmussal Anonymus a számmisztika nyelvén. A négyszer három szótag a 12-es szám szimbóluma, a hatalom jelképe; a három a szelleminek, a négy az anyaginak; a testinek. De a 12 aritmozofikus számítással (12 -1+2- 3), a Szentlélek jelképes számához is vezet. A honfoglalás kezdetének anonymusi fiktív évszáma - mutat rá tudós szakértőnk - a 903, ugyancsak a 12-es és a 3-as szám kettős szimbolikáját hordozza magában. Mindehhez a magam részéről még hozzátehetem, hogy az "incipit"- tel kezdődő mondat 30 betűből áll, így az utolsó m- amely a címnek is utolsó betűje - a Szentlélek oltalma alá helyezi az egész művet. S hogy valóban az egészet, kiderül a gesztának legutolsó, szintén m betűvel végződő "perpetuum" szavánál (amely különben 9 betű, tehát 3X 3). Mindez nem lehet egyszerűen csak egy forma gyakorlása; Anonymus misztikus lelkületét és mélyen vallásos érzelmeit bizonyítja. Példája annak is, hogy szerzőnk rendkívül tudatos, aprólékos munkával dolgozta ki művét, s hogy ennek kapcsán hihetetlenül bonyolult stiláris problémákkal volt képes kiválóan megküzdeni.

Az ófrancia irodalom alapos ismerője és kutatója gazdag példatárral támasztja alá megállapításait. Ezek alapján szögezi le, hogy Anonymus híven követi a középkori francia világi irodalom hagyományossá vált alapkövetelményeit. Ilyenek elsősorban az előbeszédre és a mű záró soraira vonatkoznak. A közbülső tartalomra a többrétegűség: egy történeti tárgy és a misztikus-szimbolikus mondanivaló kifejtése, továbbá valamely korabeli aktuális politikai célkitűzés útjának egyengetése a jellemző. A chanson de Beste prológusának alapelemeit Süpek Ottó így sorolja fel (magam pedig azok anonymusi megoldását Süpek megjegyzéseit kiegészítve teszem hozzá): 1. A szerző bemutatása nevének közlésével vagy neve kezdőbetűjének iniciáléja által, valamint társadalmi hovatartozásának megjelölése. Anonymus előbeszédének P iniciáléja tehát kétségtelenül a szerző nevének kezdőbetűjét jelenti. A középkori szerzők csupán nevük kezdőbetűjének közlésével általában az illendő szerénységnek tettek eleget. Anonymust azonban ebben az is vezeti, hogy a már ismert okok miatt eltitkolja kilétét. AP sigla utáni "dictus" szónak, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy az illetőt valaminek mondják, többféle értelmezése is lehet. Néha olyan funkciót jelző cím mellett áll, amelyben a nevezettet még nem erősítették meg véglegesen. De mivel itt "dictus magister"- ről van szó, a magister (- lat. mester) egyetemi rendfokozatot vagy iskolamestert jelölhet. Ám a "dictus"- szal másfajta "mester" is élhet, például, akinek ez a cím udvari rangjához tartozik: lovászmester, tárnokmester vagy más efféle. És még az sem kizárt, hogy akit megillet a magister cím, puszta szerénységből fejezi ki magát így: "magisternek mondanak". Ám lehetséges egészen más magyarázat is. Tehát még sok mindent meg kell tudnunk ahhoz, hogy a "dictus magister" anonymusi értelmét illetően állást foglalhassunk. Gesztaírónk műve írásakor már nem nótárius, hiszen a "néhai" Béla király kancelláriáján töltötte be ezt a tisztet. Hogy melyik Béla király idejében, arról, tudjuk, hallgat. Szokása szerint evvel is több legyet üt egy csapásra. Egyrészt - véleményem szerint az ősgeszta szerzőjével kíván azonosulni, aki szintén "Béla király" jegyzője volt, éspedig I. Béláé, kinek neve elé még nem tettek számot; másrészt: ahogy nem puszta szerénységből közli nevének csak kezdőbetűjét, konspirálja el ugyanígy az iniciáléban műve keletkezési ideje évszámát is, Béla királyának pontos kiléte meg nem határozásával szintén saját kilétét kívánja ködbe burkolni, titkolni, rejteni. 2. Annak a valóságos vagy fiktív személynek a megjelölése, akinek kérésére vagy parancsára alkotta művét.

Anonymus ebben a föltételben is híven követi a chanson de geste műfajának hagyományát. Közli, ki ösztönözte munkára. "N" barátja az, "tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiú". Vagyis egyházi személy, aki vélhetően szintén létrehozott valamely írásművet. Iskolai tanulmányaik idején - mondja Anonymus együtt tanulmányozták a trójai háború történetét, amelyről ő Dares Phrygius meg egyéb szerzők munkái alapján könyvet szerkesztett, és ekkor kérte tőle "N", hogy írjon a magyarok múltjáról is, nemrég pedig levélben figyelmeztette erre. Anonymus távoli analógiákra épülő szimbolikájában a trójai háború "N" részéről való "tanulmányozása" és Miklós (Nicholaus) püspöknek a "trójai faló" szerepét játszó Gebhart püspökhöz eljuttatott hamis levele megfér egymással. Ám "N" kitalált személynek, a mű fiktív megrendelőjének tetszik, de ez is a rejtezkedés célját szolgálja. Szöget üt az ember fejébe: ha Anonymus még egykor írott munkájának forrását is közli, lehetséges-e az, hogy éppen jelen művének, a Gesta Hungurumnak a forrásáról ne szólna. Márpedig erről csak efféle homályos megjegyzései vannak: "különböző történetírók példája szerint", "iratok biztos előadásából", meg "történeti művek világos értelmezéséből" tudatja olvasóival "a dolgok igazságát". S ez a homályosság természetes is, hiszen általunk bizonyított fő forrását, a tiltott ősgesztát nem is árulhatja el. Csupán az a kérdés, hogy ismerve Anonymus rejtegetve közlő módszerét, végül is tudatja-e, és ha igen, hogyan tudatja itt az ősgesztával való szoros kapcsolatát. Megerősítve látom azt, amit régebben éppen csak megpendíteni mertem (a Vallanak az ősi krónikákban), hogy "N"ben Anonymus Nicholausnak, a legendás Miklós püspöknek, az ősgeszta szerzőjének személyét idézi meg, s a maga rejtezkedő módján így adja tudtunkra, kitől való értesüléseinek fölényes többsége. A Dares Phrygiusra, mint trójai történetének forrására való hivatkozás nagyon hasonló ahhoz a fogáshoz, ahogyan az iniciáléban a világosan írt arab 9-es számmal egyszerre rejti is és föl is fedi a fölötte lévő, a mű keletkezési dátumához tartozó kitöltött fejű 9est, s vele az arab számokkal följegyzett évszám titkát. Trójai történetének és jelen művének egymás mellé állításával oly módon jár el, hogy az 1-re, a kezdet számára visszavezethető 46. fejezet - könyvünk mottójául választott - különös mondatában állítja egymás mellé a saját korabeli tornajátékot a pogány kori íjászversengéssel, hogy művének többrétegű voltára figyelmeztessen. Trója története a magyarok történetének távoli analógiája, amikor azt mondja róla, hogy azt valaha együtt tanulmányozták "N"nel, és "N" kérését idézve, jelenlegi műve történeti témáit - mondanivalójának első rétegét - szinte "N" szájába adva, így sorolja fel: "a hét fejedelmi személy, aki a Hétmagyar nevét viseli, miképpen jött ki szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek maguk alá, vagy ezt a szittyaföldről kijött népet mi okból hívják az idegenek beszédében hungarusoknak, a maga nyelvén meg magyarinak." Ezek mind - mint láttuk Anonymusnak az ősgesztából vett témái. Gesztaírónk azt is érzékelteti vele, hogy "N" ugyanolyan jól ismerte mindezt, akárcsak elmondásukra készülve ő maga. Azt hiszem,

immár nem alap nélkül való annak föltételezése, hogy Anonymus fiktív "N" barátja és "iskolatársa" kétszáz évvel korábbi elődjének, a hajdani legelső geszta írónak, Miklós püspöknek konkrét személye. 3. Öntudatos kifejezése művével való elégedettségének és a szerző abbeli meggyőződésének, hogy olvasói hasznára lehet. A Gesta Hungarorum hasznát szerzőnk így jellemzi: "magam is jónak láttam, hogy mindazt (tudniillik aminek megírását "N" kérte tőle) utódainak legvégső nemzedékéig feledésnek ne engedjem." Továbbá - és most következik egy homályos, értelmezésre szoruló kijelentés: - "ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna." A "mintegy álomban hallaná", véleményem szerint arra vonatkozik, hogy Anonymus korában e pogány énekeknek az előadása és meghallgatása egyházi tilalom alá esett, így a lakomákon a regösök keresztény kori - például László király hőstetteiről szóló énekekkel szórakoztatták a nemes urakat, akik a szívükhöz közel álló tiltott ősi énekeket akkor kezdték követelni, amikor már derekasan kapatosak voltak, így azokat mintegy álomban hallották, s miáltal keresztényi szempontból nagyon is nem szép, illetlen dolgot műveltek. Ám úgy is lehet érteni - s ez a második értelem az elsőnek a leplezését szolgálja -, hogy a parasztok hamis meséi és a regösök csacsogó énekei nagyon is nem szép, illetlen, keresztény nemesemberhez nem méltó álomvilággal kecsegtetik hallgatóikat. A parasztok meséinek hamis és a regösök (Anonymus joculatorokat ír) énekei csacska voltának emlegetése - mint Süpek Ottó rámutat - szintén a chanson de Beste műfajának sztereotípiái közül való. Hozzátehetem, hogy bár Anonymus ezt a frázist nemegyszer ismételgeti, egyáltalán nem veszi komolyan. Hiszen a 42. fejezetben (a 6-os szám a teremtés s így az alkotás szimbóluma), egyszerre csak azt mondja: "Háborúikat és egyes hőstetteiket - ti. a honfoglaló magyarokéit - ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni." A 25. fejezetben még egy regösének két sorát is idézi: "Omnes loca sibi acquirebant / et nomen bonum accipiebant." Amit Képes Géza a türk kultúrkör előrímes, sajátos ritmushoz kötött verselési hagyományának megfelelően így fordít magyarra: "Ők menten ott földet fogának / Örökös jó hírt maguknak szerzének." Dehogyis vetette meg Anonymus a regösöket, láttuk, közvetlenül is támaszkodott néhány énekükre, s íme, ezzel kapcsolatban is rejtetten tudtunkra adja igazi véleményét. Ami a művével való elégedettségének kifejezését illeti, Anonymus valóban igen öntudatosnak látszik. Fel is szokták róni önteltségét. Mert az előbeszéd vége felé így ír:

"Magyarország tehát boldog, / jutott neki adomány sok; / hisz örülhet minden órán, / deákjának ajándékán, / mivel megvan, íme neki / királyai és nemesei / származásának a kezdete." Bármilyen jogosan elégedett munkájával, azért úgy tűnik, el is veti kissé a sulykot annak kijelentésével, hogy Magyarország boldog, mert minden órában örvendezhet az ő alkotásán. És nem is teljesen igaz az, amit itt állít. Nem igaz, hogy beszámol a nemesség származásáról, hiszen a Géza-István kori külföldről jött keresztény lovagokról, akiknek leszármazottai nemességükben teljesen egyenrangúak a többiekkel, egyetlen szót se szól. Királyaink származását is csak következtetéssel lehet művéből kivenni. Amellett mindez már rég pontosan meg volt írva a krónikában, úgyhogy teljesen alaptalan azt mondania, hogy mindez "íme" megvan. Azonban az egész műnek új szemmel való megvizsgálása, misztikus-szimbolikus mondanivalóinak feltárása után nyugodtan állíthatom, Anonymusra az önteltség nem jellemző. E túlzott önelégültség látszatát árasztó kijelentésének egészen más a nyitja. Ha arra gondolunk, hogy ugyanezek a sorok mennyire megfelelnek a tényeknek, ha őket nem Anonymus, hanem az ősgeszta szerzője írja művéről, azt kell föltételeznünk: az ősgesztának a zárósorait helyezte ide Anonymus. Mert az ősgeszta nemcsak hogy ténylegesen felmutatta királyaink származását - ennek kapcsán az akkor legaktuálisabb kérdés megoldásaként az Endre-Béla-ág trónra való leszármazási jogát is leszögezve -, s beszélt nem csupán a honfoglalóktól eredő, hanem a keresztényi szempontból mellőzhetetlen Géza-István kori beköltözött lovagok egyenrangú nemességéről is, hanem a gesztának az egymás iránt teljes bizalmatlansággal viseltető vezető rétegek kiegyezési okmányakénti megalkotásával valóban olyan művet hozott létre, amelyen akkor Magyarország boldogulása múlott, hiszen az ország békéjének alapját teremtette meg. Nem először fejtem ki, hogy itt az ősgeszta zárósorainak szó szerinti átvételéről van szó, s most láthatjuk, hogy szerzőnk ezt egyrészt a chanson de Beste műfaji föltételeit követve teszi, másrészt rejtett utalásul és sokszor megnyilvánuló játékos kedvében. Süpek Ottó azt is írja, hogy a középkori latin francia szótár szerint a gesta szó első két jelentése 1. történet, 2. adomány, oklevél. Lehetséges, hogy a középkori latinban nálunk is ugyanezek a jelentései voltak. (Lásd: "jutott neki adomány sok", "deákjának ajándéka.") Ami annál is inkább föltehető, mert amellett, hogy (egyházi) értelmiségünk legjava ez időben Franciaországba járt tanulni, a mi veszprémi főiskolánkról is azt írja Kun László 1276. évi oklevelében, hogy amióta Magyarország katolikus lett, itt virágzott a szabad művészetek tudománya, "úgy, mint Párizsban, Franciaországban". S ha most a gesta szónak e két középkori francia értelmezését nézzük, ezek teljesen fedik az ősgesztát, amely a magyarok történetét adta elő, és amelyet szerzője méltán nevezhetett adománynak s a vezető rétegek különböző érdekű csoportjai közötti megegyezés okmányának. Fölvetődik a kérdés, nincs-e abban is Süpek Ottónak teljesen igaza, hogy a Gesta Hangarumot egyszerűen a "Magyarok történeté"- nek kellene fordítanunk?

S most Anonymus művének befejezéséről. A középkori írók, figyelmeztet tudós szakértőnk - műveiket mindig az Örök Isten dicséretének evokációjával fejezték be. A történeti művek, a geszták pedig a kereszténységnek a pogányság fölötti győzelmét fejezik ki záró soraikban. Anonymusnál ez nyilvánul meg ilyen drámai mondatokban: "S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott: így hát temetkezett élve feleségével az Abád révbe, hogy a kereszténységben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké." (Tanuzaba és felesége élve temetkezése* sok értelmezési vitára adott alkalmat.) Süpek Ottó tanulmányából azt is megtudjuk, hogy a középkori szerzők azt a szokást is fölvették, hogy az illendő szerénységű kezdőbetűs iniciálén kívül művük záró soraiba rendkívüli ügyességgel rejtsék bele egész nevüket. Ez anagrammaszerű módszerrel történik, de a középkori etimológiáknál nem volt kívánalom a betűk pontos visszaadása, sőt még a szótagoké sem. Tehát e névrejtés igen nagy szabadságot engedett meg. Süpek példája erre: a XIII. századi Jean Renart udvari regényének, a Rózsaregénynek a végén kijelenti, hogy abbahagyta a szerelmes történetek kitalálását, amióta szerzetes lett; ez utóbbit pontosan idézve: "qu'il en TRA EN Religion". A nagybetűkkel jelezzük az elrejtett nevet, amely tehát: RENART. Láthatjuk, valóban, sem a betűk sorrendje, sem egy szóhoz tartozása nem volt fontos, és az sem, hogy oda- vagy visszafelé olvassuk-e a betűket. Süpek következtetése: Anonymus műve legutolsó szavában, a "perpetuum"-ban is rálelhetünk szerzőnk elrejtett egész nevére. Többféle módon is kiolvashatjuk. Így: peRPET Uum - PETR U (s) vagy akár: "PER PETuUM", értsd: Péter (Petus) részéről. "Anonymus néviniciáléja és a gesta végén elrejtett neve, mintegy személyes keretbe helyezi az egész gestát" - állapítja meg Anonymus nevének fölfedezője. Szerzőnket tehát Péternek hívták. Az anonymusi geszta francia párhuzamainak felkutatása pompás eredménnyel járt. Számos más fontos fölismeréssel is gazdagodtunk. A szerzői névrejtés a középkor folyamán született irodalmi, történeti műveknél nem ment ritkaságszámba, és nem fűződött csak a chanson de geste műfajához. Az ősgeszta tényeket közölni kívánó krónika volt, nem többrétegű mű. Mégis fölmerülhet bennünk a kérdés, ha Anonymus az előbeszédben valóban az ősgeszta záró sorait őrizte meg, mégpedig szó szerint, vajon e középkori irodalmi szokás kapcsán nem lelhető-e meg ebben a szövegben is a szerző, azaz az ősgeszta szerzőjének a neve? Feltűnik például, hogy a "gyönyörködhet minden órán" kifejezés eléggé erőltetett, s talán nem csupán a rím kedvéért az. A latin szöveg így hangzik: "omni (bus) eNI (m) HOris gaudeat de munere sui Litt (er) Ator ls". A zárójelben lévők a rövidítéseket

pótolják, a nagybetűkkel, mint fentebb is, magam jelzem a rejtett név betűit. Tehát: NIHOLAI olvasható ki, azaz Miklósnak az ajándékáról van szó. (A név betűi közül egyedül a h előtti c hiányzik.) Hogy való adat ez, vagy merő véletlen, azon ki-ki törheti a fejét. Én föltétlenül bízom benne. S nem mondható, hogy Anonymus vagy Renart ügyesebb lett volna a névrejtésben a XI. századi szerzőnél, aki - habár szétszórt betűkkel és egy betűkihagyással - névbetűinek eredeti sorrendjét megőrizve volt képes nevét szövegébe belerejteni. Meg vagyok győződve róla, hogy amikor Anonymus e sorokat előbeszédébe belevette, maga is tisztában volt e név rejtett jelenlétével, s így titokban meg is nevezte műve fő forrásának szerzőjét, "N" "barátját".

Anonymus és az Abák HOGYAN KÖVETKEZTETHETÜNK SZERZŐNK KILÉTÉRE? Anonymus neve tehát ismert. Most annak kell következnie, hogy megismerjük PetrusAnonymus szorosabb kilétét és művének szimbolikus mondanivalóit. Mi a módja e kutatásnak? Valamilyen alapon következtetni arra, ki lehetett a szerző, és ha a kiszemelt elég valószínűnek látszik, további adatokat keresni a műben, amelyek ezt hitelesen alátámaszthatják. Amióta Anonymus foglalkoztatja a kutatókat, mindig így igyekeztek személyéhez közelebb kerülni. Most Anonymus szimbolikus mondanivalóinak feltárása szolgáltathatja a legfőbb bizonyítékokat. A chanson de Beste hagyományaihoz tartozik - mint már tudjuk - egy aktuális politikai célkitűzés útjának egyengetése, ennek megtalálása is vezetheti a kutatót. Anonymus családi hovatartozásának tisztázása szintén kiinduló alapot szolgáltathat. Csakhogy ami a szimbólumokat illeti, ezek keresése túlságosan tág lehetőséget enged a képzelőerő csapongásának, ezért ez az út eléggé süppedékes, ingoványos, nagyon csekély az olyan ellenőrzésre alkalmas mozzanat, amely a feltételezéseket a realitás határai, közé szoríthatja. De hát látszólag más módszer nincs, ebbe kell belevágni. Tanulmányának további részében Süpek Ottó is szerzőnk családjának meghatározásából indul ki, amire szintén készen adottnak látszik a válasz, s méghozzá olyan válasz, amely a politikai célkitűzés mibenlétét is rögtön felkínálja.

Egy alkalommal Györffy György fölveti, hogy Anonymus az Aba nemzetségből származhat. Gyanújának alapjaként egymással összefüggő idézetekre hivatkozik. Az egyik a geszta 17. fejezetéből való. Arról van szó itt, hogy Árpád sok földet adott az Abák őseinek, Ednek és Edöménnek (Anonymus írásában e nevek: Oba, Edu, Edumen), és "ezek utódai Isten kegyelméből még most is érdemesek a földek birtoklására". Kétségtelenül feltűnő megjegyzés ez, mert gesztaírónk más családokkal kapcsolatban legföljebb annyit ír, hogy a honfoglaláskor kapott földet most is birtokolják. A másik idézet, amely az előbbinek az eredetét megmagyarázza, a Bibliából való, és Györffy kutató tehetségének egyik telitalálata. Sámuel II. könyvében (6,11-12 ) ez áll: "... megáldó az Úr Obed Edomot és egész háza népét... megáldotta az Úr Obed Edom házát és mindent, amije van." Nem vitatja - jegyzi meg Györffy -, volt-e az Aba nemzetségnek Ed és Edömén nevű ősapja, csak arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy a bibliai "Obed Edom" hathatott az Anonymusnál található nevekre, "s mivel ilyen érdekközösséget egyetlen más főúri családdal sem árul el, nagyobb joggal lehet a szerzőt az Aba nemzetségből eredeztetni bármely más nemzetségnél". Ezzel kapcsolatban három kérdés vár tisztázásra. Az első az, hogy kik voltak a hagyomány szerint az Abák ősei. Ed és Edömén a krónikában is szerepel, az Abák nevét eredetileg is Obának mondták (oklevélben is így szerepel), tehát e tekintetben a bibliai hely nem hatott Anonymusra. A második kérdés, vajon Anonymus fedezte-e föl e nevek bibliai párhuzamát? E tekintetben eligazíthat minket, hogy éppen Sámuel Könyvéből való az idézet, s az Anonymus korabeli Abák nevezetes őse Aba Sámuel király volt. De eligazíthat az is, hogy a Salamon király idei ellenősgeszta a Bibliában található Salamon példabeszédei több fejezetéből válogatott uralkodójának kedvező részleteket, amelyeket az egyesített krónika átvett, és jelenleg a Képes Krónika előbeszédében olvashatók. Magától értetődő, hogy a bibliai neveket viselő királyok papjai igyekeztek az ótestamentumi névadónál uralkodójuk számára megtisztelő kitételeket keresni. Aba Sámuel uralkodása idején is ez történhetett, vagyis az ő papja lehetett az, aki Sámuel Könyvében megtalálta az idézett helyet. Az Abák aztán jó érzéssel emlegették maguk között, hogy az Úr áldását viselik személyükön és minden tulajdonukon. Ami egyben felelet a harmadik, arra irányuló kérdésre is, hogy föltételezhető-e mindebből szerzőnknek az Aba nemzetségből való származása. Az a tény, hogy Anonymus ismeri és kifejezi az Abáknak ezt a hagyományát, Györffy György "nagyobb joggal"- ját nem igazolja. Vagyis az Abáktól való származását közvetlenül nem támasztja alá. De arra föltétlenül utal, hogy szorosabb - rokoni vagy baráti - kapcsolat fűzhette e családhoz a gesztaírót. Süpek Ottó nem ebből indul ki, de ő is az Aba nemzetségből valónak tartja Anonymust. Gondolatmenete a következő Tarcalban (a geszta kéziratában: Tursol), a kun vitézben, "akinek a maga személyében magva szakadt" - mint Anonymus hangsúlyozza -, Süpek véleménye szerint szerzőnk saját maga honfoglalás kori alteregóját teremtette meg, s Tursol alakja révén fejeződik ki gesztaírónk származása. A 17. fejezetben elbeszélt

birtokadományozásoknál Anonymus párhuzamosan szól Ed és Edömén birtokszerzéséről meg Tursoléról. Az a megjegyzés is elhangzik itt, hogy Tursol "földvárat emelt, amely most a jelenben a Hímesudvar nevet viseli". Márpedig történeti adatok igazolják, hogy Anonymus idején Hímesudvar az Abák udvarháza volt. A 32. fejezetben Ednek és Edöménnek újabb birtokok jutnak, és Anonymus az adományozásnál latin részeshatározó eset helyett különös módon magyar ragot biggyeszt az Aba ősök nevéhez: "Edunec"- et meg "Edumenec"- et ír, és az utóbbinál a "menec" (olvasd: menek), a magyar "nekem" anagrammájaként fogható fel, vagyis szimbolikusan szerzőnk az, aki az Aba birtokokat kapja. A 19. fejezetben feltűnik Torda (Turda) püspök neve. A "turda" szó Horváth János szerint ugyanazt jelenti, mint a latin "petrus", vagyis kősziklát. (Süpek a "kősó" értelmezést is reálisnak tartja, és Tursol nevét is annak értelmezi.) Petrus, Turda és Tursol tehát azonos egymással. A sorba még beletartozik az Abák egyik nevezetes őse, Pata (Pota) is, ezúttal Torda helység latin neve, a Potaissa teremti meg a szimbolikus kapcsolatot. Anonymus, vagyis Petrus ezek szerint Aba Péter volna. Ő pedig ismert személyiség, a XIII. század végének nagy befolyású, "kun" eredetű oligarchája. S ez az előkelő világi ember a geszta élén azért mutatkozik be "dictus magister"- ként, vagyis ezért fejezi ki címét úgy, hogy "mesternek mondott", mert udvari rangja szerint "magister agazonum", Kun László király lovászmestere. Az iniciálé domonkos rendi szimbólumai ezek szerint nem őreá, a világi főúrra, az Aba Péternek vélt Anonymusra, hanem csak a kézirat bizonyára szerzetes illuminátorára, kódexfestőjére utalnak, akinek francia voltát - Süpek szerint -, a szöveg néhány párizsias francia megfogalmazása igazolná. Aba Péter személyével készen adódik az az ügy is, a korabeli aktuális politikai célkitűzés, amelynek megvalósulását a geszta igyekszik egyengetni. Az Abákról ugyanis föltételezik, hogy Árpád házának abban a helyzetében, amikor Kun László egyetlen öccse is meghalt, a király pedig elutasította feleségét, és kun ágyast tartott, utódra nem lévén kilátás, ők szerették volna a trónt megszerezni. A geszta 57. fejezetében Aba Péter öccsének, Amadénak, a későbbi tehetséges hadvezérnek a neve is föltűnik. (Oly módon, hogy Anonymus itt a Tomaj nemzetség nevét "Thomoy"-nak írja, s az ipszilonon pont van, ami így i-nek olvasandó; a "th"- t pedig a középkorban d-nek ejtették: a "Thomoy" tehát egyenlő "Domoi"- val, ennek pedig Omodi, azaz Amadé az anagrammája.) A Gesta Hangarum szerzője ezek szerint öccsének, Aba Amadénak a trónra kerülése érdekében buzgólkodnék művében. A továbbiakban Süpek Ottó grandiózus épületet emel, amelyben a geszta legkülönbözőbb részletei a fentieket támogató szimbólumok egész rendszerévé alakulnak. Említettem azonban a fantázia csapdáját a szimbólumok föltételezésével és magyarázásával kapcsolatban. E szimbólumkonstrukció kritikája túlságosan hosszadalmas volna. De ha a kiindulópontok bizonyulnának eleve tévesnek - márpedig

éppen erre van kilátás -, akkor az egész koncepció statikailag összeomlik, úgyhogy az elképzelés vizsgálatánál ezt a rövidebb, egyszerűbb utat választhatjuk. Tehát a kiindulópontok... Kun László a geszta születésekor, 1279-ben mindössze 17 esztendős. Ekkor még nem lehetett bizonyossággal arra következtetni, hogy ne lehessenek utódai. Ráadásul a Kőszegiek 1274-ben a Délvidéken már fölléptették ellenkirályul Endre herceget (a későbbi III. Endrét), tehát Anonymusnak nyilvánvalóan volt tudomása arról, hogy az Árpád-háznak még van utódlásra jogosult tagja: II. Endrének száműzetésben született unokája. Amikor Anonymus a Vérszerződés legelső pontjában oly hangsúlyozottan hirdeti "Ameddig az ő életük (a szerződést kötőké), sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük", aligha lehet arra következtetni, hogy egy nem Árpád-házi király érdekében kívánna tevékenykedni. Aba Amadé trónra kerülésének propagálása az ő részéről teljesen valószínűtlen. És fölösleges, hisz van egy pillanat 1285-ben -, amikor Kun László, szövetségest keresve bennük, behívja a tatárokat, ám a főurak hadai élére állva, éppen Aba Amadé veri ki a garázda vendégeket a Felvidékről; ha máskor nem, ekkor Aba Amadé igazán kihasználhatná a helyzetét a király eltávolítására és a maga fölemelésére. Nem történik ilyen. S nem az Abák, hanem a Borsák gyilkoltatták meg Kun Lászlót 1290-ben. Utána az Abák 76 77 az elsők között csatlakoztak III. Endréhez. A későbbi, az Anjou-házból való király, Károly Róbert ellen vívott rozgonyi csatájukkal talán csakugyan volt efféle tervük, de ez 1312-ben történt, harminchárom évvel a geszta létrejötte után. Értékes és igen fontos fölismerése Süpek Ottónak az, hogy Tursol kitalált alakjában Anonymus szimbolikusan önmagát helyezi bele, ha néhány villanásnyira is, a geszta történetébe. Ezt még más módon is igazolni lehet. De Tursolt Anonymus sehol sem jelzi egyenesen az Abák közül valónak. A 17. fejezet birtokadományozásánál Tursol csak Eddel és Edöménnel párhuzamosan, mint szintén megajándékozott szerepel. Sőt, abból, ahogy Anonymus az Abákról szól, inkább baráti csipkelődést lehet kiolvasni. Mert bár tény, hogy ez a nemzetség Edet és Edömént együtt tekintette nemük alapító ősének (az elsőszülött ikrek rímelő neve a családi vagyon és méltóság öröklése szempontjából volt meghatározó), de Anonymusnál e testvérősökre való sztereotip hivatkozás megmosolyogtatóvá válik, amikor nem külön, hanem együtt adat birtokokat nekik, sőt, úgy állítja be, mintha Pata leszármazottjuk mindkettőjük unokája volna, s az ő révén aztán Aba Sámuel sem egyiküktől vagy másikuktól, hanem kettőjüktől ered. És csupán az Aba ősökről beszél, a büszke, nevezetes Aba nemzetséget nem említi egyáltalán. Még Sámuel király Aba nevének magyarázatánál is elkerüli ezt azzal, hogy az Aba szó értelmét fejtegeti, csupán Sámuel király személyére vonatkozó etimológiával. Ebbe a bajusz alatti tréfálkozásba illik bele az az állítása, hogy Hímesudvart kitalált figurája, hasonmása, Tursol alapította. Ez utóbbi megjegyzés azonban - mint még majd visszatérünk rá - arra mindenképpen céloz, hogy Hímesudvar - mint színhely valamikor jelentős szerepet játszott Anonymus életében. Ez a bensőséges tréfálkozás az

Abákkal való szorosabb kapcsolatra, rokonságra utal, s talán anyja révén - leányágon tartozván az Abákhoz, tölthetett szerzőnk a Hímesudvar körüli birtokon "Tursol korában", ifjúságában, emlékezetes éveket, s így volt arra szimbolikus jussa. A "nekem" anagramma még illenék is e tréfálkozásba, de Anonymus más neveknél Kendnél, Ócsádnál, Ondnál és Ődnél - szintén használ magyar részeshatározó-ragot, úgyhogy ez a feltételezés nem megalapozott. Az Aba ős Patát nem lehet Tordával és Torda révén Anonymusszal összefüggésbe hozni, mert a geszta csak "Torda püspökről", tehát személyről beszél, Torda helységről nincsen szó egyáltalán. Nem szól Potaissáról sem, amely a jóval későbbi Tordának a helyén állt egykori római castrumnak volt a neve, így nincs köze a csak hosszú évszázadok múlva született Potához, és szimbolikusan sem lehet az ő személyéhez hozzáfűzni, mivel semmi sem igazolja, de még csak nem is valószínű, hogy Anonymusnak fogalma lett volna a római kori Potaissáról. Petrus és Torda azonos volta, amit Horváth János vallott, föltehetőnek látszik, de Torda (és Petrus) eleve nem sorolható be az Aba nembeli Pota leszármazottai közé, mivel Anonymus 19. fejezetében világosan megmondja, hogy Torda püspök Veleknek volt az ivadéka. Vagyis egy másik ősi nemzetséghez tartozott. Ez a Velek ős a X. században élhetett, a Veleg nevű helységen kívül számos "Velek"- ből alakult Elek nevű helynév igazolja létét. Ezen kívül az Abák a "kunok" közül valók voltak, viszont Anonymus Veleket sehol sem mondja "kunnak". Minthogy pedig valaki nem lehet egyszerre két nemzetségnek a leszármazottja, Tordának Veleétől és Potától való eredeztetése vaskos ellentmondás. Torda - "Tursol" Petrus Velekhez tartozik, de apai ágon az Abákhoz semmiképpen. Anonymusnak Aba Péterrel való azonosításából semmi nem marad, s az erre épülő szimbólummagyarázatok alól kicsúszik a talaj. Az viszont, hogy az 57. fejezetben csakugyan feltűnik anagrammaként az "Amadé" név, amely minden bizonnyal valóban Aba Amadéra vonatkoztatható, fontos körülmény. De önmagában nem támaszthatja alá gesztaírónknak Aba Péter voltát. Mindezen túl, hadd jegyezzem meg, az az aktuális politikai célkitűzés, amelynek útját a geszta egyengetni kívánja, nem is igen rejtett, aligha szorul különösebb kutatásra, hiszen a műben szinte minden ezt sugallja. Ez a célkitűzés a honfoglalóktól származó előkelők összefogása Álmos és Árpád leszármazottjával (az új Attilává lenni akaró Kun Lászlóval) meg a hozzá hű kunokkal (akiket az Álmoshoz csatlakozott régi "kunok" szimbolizálnak) és az, hogy az ország kormányzását az ősi családok tagjai irányítsák. Korábbi cikksorozatában Süpek Ottó is még nagyjából ezt vallotta. Félreérthetetlenül következik mindez a Vérszerződés első három szakaszából, az Atilla-hagyomány felújításából és erős hangsúlyozásából, a honfoglalás kori "kunok" szerepeltetéséből, érdemeik előtérbe állításából, s nem utolsósorban a Géza-István korában külföldről jött keresztény lovagok névsorának elhallgatásából. De ezt húzza alá a honfoglaló seregvezéreknek a "vezér"- hez, vagyis a fejedelemhez való viszonya, és fordítva, Árpádnak e hű és sikeres hadvezérei iránti magatartása, győzelmeik megünneplése, a

nekik juttatott hatalmas birtokok: "amint az már szokásuk a jó uraknak, hogy híveiket szeretik." S az is hozzátartozik, hogy Árpád és Zolta, amikor ide vagy oda küldi seregeit, mintegy csak a hadi stratégiát állítja fel, a hadjáratok vezetését híveire bízza. Ez Anonymus urának, László királynak, Árpád leszármazottjának szól: a végrehajtást bízza Árpád hőseinek utódaira, és becsülje meg hűségüket. Legföljebb még annyit várhatunk e tekintetben Anonymus további szimbólumaitól, hogy a fentieket még kiegészítsék, konkretizálják. Az Aba Péterrel kapcsolatos föltevés tehát nem járt sikerrel. Azonban a kizárásos eredmény is eredmény, mert egy kézenfekvőnek látszó tévutat kiiktat. Süpek Ottónak, aki a geszta új szemlélettel való megközelítésének minden tiszteletet megérdemlő úttörője, ezt is köszönhetjük. S föltevéseinek részletei közül még Tursolban Anonymus hasonmásának fölfedezését, a Petrus-Torda- azonosság újabb fölvetését és Aba Amadé nevét a geszta utolsó fejezetében. Győrffynek pedig Anonymus Abákkal való rokonságának valószínűsítését. De ezek után mi a teendő, hogy Anonymus kilétét és szimbolikus mondanivalóit mégis megfejthessük? Új jelöltet keresni a kor történeti szereplői között ? Sorra venni a geszta minden részletét, hogy melyik szimbolikus értelmű és mire vonatkozhat? Ugyanarra a bizonytalan, ingoványos talajra lépni, amelyik elnyelte a nagy fölkészültségű és képzelőerejű irodalomtörténész próbálkozását? Szerencsére ezúttal egészen más módszer is kínálkozik. Az Anonymust kereső eddigi gyakorlattól teljesen eltérő. Szerzőnk, aki a mottónkul választott mondatában felhívta figyelmünket művének többrétegű voltára, és akinek egyéb jelzéseit is már észrevettük, minden bizonnyal szimbolikus mondanivalóinak megismeréséhez maga segít hozzá. Eligazít rejtett útmutatásaival. Azokat keresni és követni, ez az a módszer, amit választhatunk. Már az elinduláskor is fontos adatokhoz jutunk. Emlékezzünk vissza, a geszta kéziratának hártyalapjairól és írásáról azt állapították meg, hogy a XIII. század végéről való, és csak azért tartották másolatnak, mert tudósaink korábbinak hitték a művet. De most már tudva: a Gesta Hungarorum IV. László korában, mégpedig 1279-ben született, nem mehetünk el többé amellett, hogy pergamenje, írása is erre az időre mutat. Nem szükséges másolatnak tekinteni többé, és csakugyan Anonymus volt az - mint egy régebbi kutatónk már fölvetette -, aki a geszta eredeti példányán az íráshibákat javítgatta. Ha pedig a kézirat és a mű egyidős, akkor nem lehet vitás, hogy a domonkos rendi szimbólumokat tartalmazó iniciálé szerzőnk akaratából került a mű élére. Az ő hitét, meggyőződését, elhivatottságát fejezi ki, és ezzel is mondani kíván valamit beavatott olvasóinak. Tehát Velek nembeli Torda, akinek egyházi neve Petrus, domonkos rendi szerzetesként írta meg művét. Ez a legelső mozzanat ahhoz, hogy magából a gesztából következtessük ki az anonymusi rejtély megoldását.

Második réteg A GESZTA MINT PRÉDIKÁCIÓ Ismét a mottónk beli idézetre kell hivatkoznom, amely a magyarság jelenlegi (Anonymus korabeli) "felnőtt" - mert keresztény - korát állítja szembe a nép pogány kori "ifjúság"- ával, célozva a mű két rétegére. Az elsőt, a krónikás réteget már elemeztük, a mű második rétegében nyilvánul meg Anonymus kapcsolata saját korával. Hangsúlyozom azonban, hogy műfajelméleti okból nevezzük első rétegnek a történetit, a nyilvánvaló értelműt, azt, amilyennek a mű első látásra mutatkozik, ám Anonymus a mottóban idézett soraiban először a saját korára utal, s csak utána a pogány időkre, vagyis ő a rejtett szimbolikus mondanivalóit tartalmazó rétegnek adta az elsőséget. Hogy csakugyan így gondolkodott, arra újabb utalást találunk majd. De térjünk vissza Anonymus szerzetesi mivoltához. Láttuk a POV, a domonkos rend "Prediea Orbi Vade" jelmondatának félreérthetetlen jelenlétét a geszta iniciáléjában. "Menj, prédikálj a világnak!", ez gesztaírónk teljes szívvel vállalt elhivatottsága. A dominikánusok rendje térítő rend volt, amelyet prédikáló rendnek is neveztek, mert alapos tanulmányok során kifejlesztett szónoki képességüknek fontos szerep jutott térítő munkájukban. Anonymus már az iniciáléban céloz rá tehát, hogy a maga korának is szól majd, mégpedig "térítő" elhivatással, mint prédikátor atya. Tehát nem oly módon, ahogy annyiszor föltételezték, hogy a XIII. század viszonyait vetítené vissza a magyarság régmúltjába, s pláne, hogy ezt azért tenné, mert az akkor történtekről nem volna fogalma. Nem a koráról, hanem nagy hitű, jóra buzdító papként, korához szól, annak erkölcseit kívánja javítani. Mindenekelőtt azonban tudnunk kell, milyen az a világ, amelyben a geszta létrejön. A feudális anarchia tombolásának korszakában vagyunk. A magyar társadalomnak ez az állapota hosszú idő óta kísértett, kiteljesedése IV. Béla uralkodása végső éveinek körülményeiből nő ki. Az "ifjabb király"-nak, Istvánnak (a későbbi V. István), apjával való, belháborúkig fokozódó összeütközéseiből, amelyeknek mindkét oldalon a hűségüket megfizettető, egyre hatalmasabb birtokokkal rendelkező oligarchák különböző csoportjai a haszonélvezői. E szűk réteg tagjai a maguk és "familiárisaik" már-már országrészekre kiterjedő óriásbirtokain szinte tartományúri hatalomra kezdtek szert tenni. 1267-ben, az Aranybulla második megújításakor közjogi elismertetést is nyertek, a dél-olaszországi, szicíliai normann hagyományból származó "báró" elnevezéssel. A király ezután "bárói tanács"-ra támaszkodik, bizonyos ügyekben a bárókkal együtt ítél. A kiskorú IV. László névleges királysága alatt az anarchia a

tetőpontjára hág, a központi hatalom befolyása alól csaknem teljesen kiszabadult bárók a saját területükön most már a királyéval vetekedő hatalmat gyakorolnak. Előfordul, hogy idegen uralkodóval szövetkeznek saját uralkodójuk és hazájuk ellen, és akad bárói család, amelyik a szomszéd ország urával saját szakállára vív háborút. Se szeri, se száma e tartományurak egymás vagy a király hívei ellen vívott fegyveres harcának, és a parasztokkal, de még a gyöngébb nemes családokkal, egyháziakkal szembeni erőszaktételeinek. S míg a bárók egyre hatalmasabbak, az ország kiszolgáltatott népének élete egyre keservesebb, mind nagyobb a nyomorúság, mind több a jogtalanság. 1277-ben a 15 éves Kun László nagykorúnak nyilvánítja magát, és valóban kezébe veszi a királyi jogart. Ez némi reményre jogosít fel. S még inkább az, hogy 1278-ban, a cseh Ottokár király ellen vívott morvamezei ütközetben határozott, bátor és tehetséges uralkodónak tűnik az ifjú király. Anonymus műve egy esztendővel ezután születik meg. Gesztaírónk a világot korszaka előkelő származású magyarjának szemüvegén át látja. Családilag és érzelmileg maga is a bárók rétegéhez tartozik. Szerinte - mint már körvonalaztuk - a harcias nagybirtokos réteg egyik csoportja az, amely a királyt támogatva szabadíthatja ki az országot súlyos helyzetéből. Nem csodálkozhatunk, ha korának és társadalmi helyzetének foglya, ugyanúgy, mint általában mi mindannyian. Nagy műveltségével és jobbító szándékával számtalan káros dolgot meglát, de a fenti okból azok gyökereit nem ismerheti fel igazán. Ezt kell belátnunk, hogy megértsük kora magyarjaihoz szóló prédikációját. A bárók fokozott harci kedvét Anonymus az ősi vitézi ideál továbbélésének, kiteljesedésének tulajdonítja. De azt sugallja, hogy ezt a fokozott energiát az egész nemzet érdekében kellene fölhasználni. Ami illúzió, mert e dühödt harckészség a nyereség és a hatalom vágyából, a személyes és családi befolyás minél nagyobb kiterjesztésének akaratából táplálkozik. De ezt nem látva, mély meggyőződéssel állítja a kalandozásokról szóló 55. fejezetében: "Szerencsés hát a magyarok így nyert poggyásza: a veszedelmekben szerzett tapasztalat; már biztosabb, gyakorlottabb is ez a szakadatlan hadakozás következtében, meg erőben, hatalomban is kitűnőbb." Még élesebben kitetszik ez a 44. fejezetben, amikor Szovárd vezér arra kér engedélyt Árpádtól, hogy Görögországba mehessen, egész Macedóniát elfoglalni. "Hiszen a magyarok lelke ebben az időben semmi mást nem áhított, csak földeket foglalni, népeket hódítani és hadimunkát végezni", s kegyetlen korának gyermeke lévén, így folytatja: "Tudniillik a magyarok akkor úgy örültek az embervér kiontásának, mint a nadály, bizony, ha nem így tettek volna, nem hagytak volna annyi jó földet utódaikra." Ne lepődjünk meg rajta, hogy ezt egy szerzetes írja. A XIII. században járunk, amikor az embervér kiontását valamely fontosnak vélt cél érdekében nemcsak minálunk tekintették Istennek tetsző, örvendetes tettnek. A maga vagy a hit sérelmeivel szemben kérlelhetetlen szigorral, a vérontást sem kerülve lép föl az egyház is. Bár papok, szerzetesek fegyvert nem viselhetnek, de megszentelt ügyben a véres harcot ösztönző

személyes részvételük keresztényi és megszentelt tettnek számít. A térítő papokon és a kolduló laikus barátokon kívül a domonkosok harmadik rendje a "Krisztus katonasága" nevet viselte, s ez harcos világi férfiak szervezete volt a pogányok és eretnekek elleni fegyveres küzdelemre, a domonkos apácák pedig imádságaikkal igyekeztek segíteni üdvözítőnek hitt véres munkájukat. Ami pedig a hódítást, a "jó földek szerzését" illeti, az ebben a korban a legtermészetesebb törekvésnek számított. E bárói és korához fűződő elfogultságai ellenére Anonymus célba veszi, ha nem is a vérontást, de a kegyetlenséget, kérlelhetetlenséget. Az "emberhúst evő", "embervért ivó" szkítákról szólva írja első fejezetében: "Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint ezt most is megismerhetitek ivadékairól", vagyis a korabeli magyarokról. Ugyanitt, ugyancsak a szkíták kapcsán emeli fel szavát kortársai kapzsisága ellen. "S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak." Anonymus korszakát tekintve nem csoda, ha a honfoglalás szereplői a gesztában (mintegy vitézi tetteik jutalmaként) hatalmas földbirtokok uraivá válnak. Mégsem jelennek meg "bárók"- ként, sőt korának báróival ellentétben, mindenben a "vezér", vagyis Árpád és Zolta parancsait követik. Ez már a művelt pap és szolgáló szerzetes látószöge. Intelem, hogy a báróknak így kellene viselkedniük. Lél, Bulcsu és Botond alakjában e szemünk előtt kialakult nagybirtokos réteg agresszív ifjabb nemzedékét közvetlen kortársaiét - is megjeleníti. De az egyenes célzásokat, nyilvánvaló párhuzamokat szokása szerint elkerülve, a távoli analógiák módszerével csak hadi agresszivitásukat mutatja meg, nem hatalmaskodásukat. A "végeredmény"-ben kora agresszív báróit példázó Lél, Bulcsu és Botond kíméletlensége nála nemcsak hogy egyenesen az ország és vezére érdekében érvényesül, hanem hangsúlyozottan a haza területén kívül, idegenben. Láttuk ezt már a Szovárd vezérrel kapcsolatban idézettnél is. "Szörnyű nagy öldöklésről" a kalandozásokkal kapcsolatban beszél, csupán ezek során dúlnak fel a pogány magyarok templomokat, veszik el menekülő püspök kincsét, nyilaznak le ellenséges előkelőséget még a "félrehelyen" is. Pedig effélék az ő korában idehaza esnek meg számtalanszor. De hiszen éppen ezért különbek pogány voltuk ellenére azok, akikkel példálódzik. S akkor ír dicsőségükről, amikor Lél és Bulcsu vesztét követően helytállásnak ítélheti kemény tetteiket, és az egymás megbosszulása a bajtársiasság, összetartozás kifejezésévé válik a szemében. "Ezek ugyanis - így a bosszúállókról az 53. fejezetben - harcias és bátor lelkű férfiak voltak, kik semmi másra nem viseltek gondot, csak arra, hogy uruk számára népeket hódítsanak és más országokat pusztítsanak." A hangsúly azon van, hogy "uruk számára" és hogy "más országokat". Az Anonymus korabeli olvasó vagy hallgató e kijelentést bízvást magában így folytatta volna: "nem úgy, mint a királyukra is kezet emelő és saját népüket pusztító maiak". S hogy így fogják föl, ez a gesztaíró célja.

Anonymus prédikációja csendes, lefojtott, kerüli a nagy szavakat, az erélyes, hangos okítást. Elsősorban az ősök ideálisnak föltüntetett magatartásának példájával igyekszik hatni. De éppen emiatt rendkívül merész és kemény. Hiszen ezek az ősök: pogányok; a pogány magyarság erkölcseit helyezi jóval magasabbra, mint kora keresztény főuraiét. Pogányokat állít eléjük példaképül! A pogányságot iszonyodva megvető, keresztény mivoltát hipokrita gőggel viselő korszakban ez az összehasonlítás - méghozzá egy szerzetes részéről - egyenesen eretnek, az egyház által üldözendő gondolat. Eggyel több ok arra, hogy szerzőnk rejtezkedésre kényszerüljön. Mégse lepődjünk meg rajta. Sem az egyházilag tiltott ősgeszta átmentésén, sem Anonymusnak a Róma elleni kifakadásán. Mindez nem állt ellentétben a rend hagyományaival. A domonkosok is azok közé az anyagi javakról lemondó, teljes szegénységet fogadó kolduló rendek közé tartoztak, amelyeket a XIII. században az egyház, elsősorban a pápaság tobzódó életvitele és agresszív mentalitása elleni tiltakozás hívott életre. S bár hamarosan belekényszerültek az egyházi fegyelembe, titokban, de olykor még nyíltan is (pl. Savonarola a XV. században), továbbra is fenntartották ellenérzésüket. Különben Anonymus, aki nem hírből, hanem közvetlenül ismerte a pogányságot (a kunokét), nyilvánvalóan sajnálatos tévelygésnek, nem pedig az ördögi gonoszság megtestesülésének tekintette azt. E túlságosan merész kritikát. Anonymus némiképpen azzal enyhíti, hogy a (keresztény) Úristen kegyeltjeiként jellemzi a pogány magyarokat. "Álmos vezér, akinek a segítsége a Szentlélek volt", "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője" - írja. Még Zolta vezérnek is "Isten kegyelméből" születik a fia. S nemcsak a fejedelmekre vonatkozik ez. "Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt előttük, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket...". S hogy mi okból? "Tudták ugyanis (az ellenségeik), hogy a magyarok a hadakozás megszokott viszontagságaiban legyőzhetetlenek, s igen sok országot az Isten általuk sújt haragjával." A pogány honfoglalók, és a keresztény Isten e kivételes viszonyához a példát szerzőnk az ősgesztából meríti, amelynek "erdélyi" Fehérlő-mondájában Árpád ivókürtjére a "mindenható Isten kegyelmét" kéri, "adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre". Atudjuk, pogány - magyarok pedig erre háromszoros "Isten" kiáltással felelnek, amely szokás a krónikában megőrzött szöveg szerint, ekkor keletkezett. Az ősgesztának e "keresztényiesítő" megoldásait Anonymus sokszorosan meghaladja. És természetesen nem csupán az előbb említett ok miatt, hanem hogy - amint szerzőnknél már megszokhattuk - később más cél érdekében is felhasználja. A geszta tehát távoli analógiáival véges-végig egyetlen nagy tanítás a versengő, széthúzó, végtelenül kapzsi és kegyetlen korabeli főurak jobbítása érdekében. Egyetlen nagy, kemény - ám rejtett prédikáció. Rejtett azért, mert Anonymus sohasem esik ki abból a szerepéből, hogy ő a magyarok rég múlt történetének krónikása (aminthogy valóban az is), márpedig a krónika nem prédikáció. De rejtett azért is, mert egyházi beszédnek a hívők gyülekezetében van a helye, s ennek érdekében kell készülnie. Most

az a kérdés, hogy ez a bíráló, jobbító szándékú tartalom formailag is megfelel-e a prédikáció követelményeinek, vagy csupán prédikációszerű. Vagyis hogy maga Anonymus, mint a domonkos iniciálé alapján föltehetjük, valóban prédikációnak szánta és tekintette-e? Az egyházi szónoklatnál a lelkipásztor beszéde bevezetésének végén azt az alapgondolatul választott bibliai szöveget idézi, amelyhez kapcsolva kívánja kifejteni aktuális mondanivalóját, a Szentírással támasztva alá annak hitelét. Anonymus eljárása e tekintetben bonyolult játék a szimbólumokkal. Tekintsünk bele ennek elemeibe! Az előbeszéd végén ugyanis szerzőnk a bibliai idézetet látszólag egy elmélyült imádsággal helyettesíti. Látszólag, mert ez az ima maga is egy bibliai hely továbbgondolt alkalmazása. Közelebbről az előbeszéd végén annak kijelentése után, hogy Magyarország boldog, mivel íme, megvan neki királyai és nemesei származásának a kezdete, így folytatja: "Ezekért, a királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai és nemesei bírják az országot boldog véggel, most és mindörökké. Ámen." Az említett bibliai idézet pedig a következő szövegösszefüggésben van elhelyezve egy későbbi fejezetben: "Isten Álmos vezéren és a fián jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: "És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek lészen." S hozzáteszi: "Hiszen attól a naptól fogva mindazon helyet, amelyet Álmos vezér és, fia, Árpád a nemesikkel együtt tapodtak, az ő maradékaik birtokolták és birtokolják mindmáig." Az előbeszéd imája pedig e "mindmáig"-ra visszhangozva kéri, hogy "mindörökké" birtokolhassák "boldog véggel". A közvetlen és szoros összefüggés nyilvánvaló. A gesztának az a szövegrésze pedig, ahol ez a bibliai hely található, a 2-es számra visszavezethető 20. fejezet. Így a bibliai idézet a 2-es jelzéssel a krónikarétegre vonatkozik, hiszen az Álmos és Árpád tapodta földről, azaz a honfoglalásról van szó. Ez újólag igazolja, hogy Anonymus a szimbolikus réteget tartotta elsődleges, a történetit pedig másodlagos mondanivalójának. Megjegyzésre méltó az is, hogy a 20. fejezetben, amikor állítólag "valóra váltódott" a jövendölés, még csak a honfoglalás kezdeténél tartunk, amit szerzőnk a "hiszen attól fogvá"- val ügyesen hidal át, de ami mégis mutatja, hogy Anonymus az idézetet mindenképpen a 2-es számhoz akarta hozzáfűzni. Sőt, az a gyanúnk, hogy ez az idézet eredetileg az ősgesztában szerepelt, ahol a honfoglalás utolsó, bihari csatáját, győzelmét követően logikus helyén: Árpád halálának bejelentése után kerülhetett sor rá. Ezt egyrészt az támasztja alá, hogy a 20. fejezetben is Bihar elfoglalásáról van szó, s még a fejezet címe is az, hogy "Miképpen mentek Bihar ellen", de hogy csakugyan, közvetlenül Bihar ellen menjenek, az csak sokkal később, a honfoglalás utolsó etapjaként, az 50. fejezetben kezdődik el, Bihar elfoglalása után pedig, az 52. fejezetben következik be Árpád halála. Másrészt: aligha kétséges, hogy nem maga Anonymus választotta ki a bibliai idézetet,* mert nem pontosan, némiképp félreértve közvetíti a forrásában is nyilván tömörített szöveget.

Visszagondolva ismét mottónkra, az 1-re visszavezethető 46. fejezetnek arra a jelzésére, hogy szerzőnk művének a történeti mellett van saját korával kapcsolatos rétege is, megállapíthatjuk: ezt a számára aktuális réteget vezeti be az előbeszéd végének a fenti bibliai idézetet kiterjesztő imádságával. Vagyis Anonymus szimbolikusan tesz eleget az egyházi beszéd formai követelményének, és művét a POV jegyében csakugyan prédikációnak szánja. De ennél többről is szó van itt. Arról az esztétikai törekvésről, hogy egyetlen bibliai hely jegyében közös koncepcióba fogja össze gesztájának mindkét, egymástól látszólag elkülönült mondanivalójú rétegét. Ennek megtervezése és megvalósítása egyedülálló bravúrja Anonymus írásművészetének. Gesztaírónk cselekvő szellem. Hogy a szimbolikus rétegnek adja az elsőbbséget, azt jelenti, nemcsak a régmúlt példáit akarja felmutatni, hanem tőle telhetően jó irányba igyekszik befolyásolni vészterhes korszakának szereplőit. Láttuk politikai célkitűzését, melynek összetartozást, belharctól tartózkodást, a királynak való engedelmességet, hirdető prédikációját is szolgálatába állítja. Csak egy nem világos még. Ha prédikációjának alapeszméjeként az országot boldog véggel megtartani képes királyokra utal, akkor e királyoknak jelen is kell lenniük művében, igazolva a személyükben rejlő és cselekedeteikkel igazolt, biztos jövőt jósoló ígéretet. Csakhogy királyokról a geszta alig tesz említést. S akikről szól, Szent István és András király, nem saját korszakának uralkodói. Bár nemhiába beszél éppen e kettőről. Szent István a magyar kereszténység megteremtője, András pedig, azaz I. Endre, a nagy pogánylázadás után emelte föl újra az országban a kereszténység ügyét. (Amiről különben a távoli utalásokat kedvelő szerzőnk nem tesz közvetlen említést.) Ők azonban a mű első rétegéhez tartoznak, és szereplésük nem szimbolikus. Keresnünk kell tehát a szimbolikusan megidézett királyokat, akikért dicséret illeti Krisztust és Máriát.

Második réteg ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /IV. BÉLA/ Ha a geszta szimbolikus rétegében királyokat keresünk, rögtön fölmerül előttünk ez a történeti párhuzam: Árpád, a honalapító IV. Béla, a második honalapító. A tatárdúlás szörnyű pusztítása után IV. Béla virágoztatta föl ismét az országot nagy eréllyel és

tehetséggel. A gesztában szimbolikusan, távoli analógiával csak ő lehet Árpád "vezér" megfelelője. Tehát Árpád némiképpen IV. Béla is. Már hivatkoztam rá, hogy a gesztában a honfoglalók sorra várakat emelnek, és hogy éppen IV. Béla király volt történelmünkben a várépítések nagy ösztönzője, mert újabb tatár betöréstől tartva minél több, a pusztai hadak által nehezen megvívható erősséget kívánt létrehozni. A honalapítók földvárai az új honfoglalás kővárainak szimbólumai. A várépítések előmozdítására IV. Béla számtalan birtokot adományozott. És hogy az elmúlt katasztrófa folytán birtokos nélkül maradt nagyszámú föld gazdára leljen, ezeket is sorra elajándékozta. Ezen kívül - akárcsak a gesztában Árpád vezér teszi - neki is szokása volt érdemes embereinek földekkel és értékes ajándékkal való jutalmazása. Már szlavóniai herceg korában így ír egyik oklevelében: "A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell rendelkeznie, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és minél készségesebbnek mutatkozik a dolgok vitelében, annál nagyobb jóindulattal ajándékozza meg az érdemek méltó jutalmával." IV. Béla király is oly bőkezű birtokadományozó volt tehát, mint amilyennek Anonymus Árpád vezért tünteti föl. És az ország újabb gazdagodásával ünnepi lakomákban sem volt hiány, csakúgy, mint a gesztában Árpád jóvoltából. IV. Bélára is ráillett, hogy: "Mert szokásuk a jó uraknak, hogy híveiket szeretik." Már ennyi is elég volna a szimbolikus párhuzamhoz, de gesztaírónk számára a történelem további analógiák lehetőségét is tartogatja. A honfoglaló fejedelem győzelmet győzelemre halmozó "kun" (kabar} vitézeinek, katonáinak a IV. Béla által a tatárjárás után az ország védelmére betelepített, küzdőtársakká vált új kunok a távoli párhuzamai. S van másik, bonyolultabb szimbolikus párhuzam is, amelynek esetében, ha nem tévedek, Anonymus valami különös dolgot művel. Ugyanis egyszerre két, némiképp egymáshoz hasonló esemény együttesen jelenik meg jelképi vonatkozásként. Említettük, hogy szerzőnk a "rómaiak pásztorai" kitétel alapján következtetett a Dunántúlon római ellenfelekre. Az e rómaiakkal való összeütközést megkonstruálva beszél a Veszprém várában megvert, innen megfutott és a Lapincs folyón - Pais Dezső szellemes fordítása szerint "lappangva" átúszó "rómaiak"-ról. IV. Bélának 1246-os hadjáratára utal ezzel, amelynek során végül az álnok Babenberg Frigyes osztrák herceget megölték, és annak "német-római" serege kitakarodott a tatárjárás idején zsarolással elorzott három nyugati vármegyéből. De ugyanakkor egy sokkal frissebb eseményre is gondol. Arra, amikor 1276-ban Csák Péter verte ki a nyugati vármegyéket birtokló álnok, "német-római" származású Kőszegieket Veszprémből. Ez a mintegy "egymásra fényképezett" két esemény {a 3-ra visszavezethető 30 év van köztük) adja a gesztarészlet szimbolikus párhuzamát, nyilván azért, hogy a számára személyesebb érdekességű és mindenáron kikívánkozó, művében máshol el nem helyezhető célzást mégis elröppentse. A IV. Béla hadjáratára utalás színhelye ezért Veszprém.

Még valamit megértünk IV. Béla titkos, jelképes szerepléséből. A Szentlélek pártfogását, a keresztény Istennek a pogány Árpád fejedelem iránti kedvezését. Hiszen Árpád egyben az Anonymus korabeli keresztény királynak, IV. Bélának a megtestesítője. Elsősorban tehát keresztény uralkodókra vonatkozik, és szerzőnk szimbólumokkal való bonyolult játéka folytán róluk tükröződik vissza a pogány elődökre Krisztus kegyelmének fénye. A jelképes párhuzam Árpád és IV. Béla között most már aligha kétségbe vonható. S az következik belőle, hogy Árpád fia Zoltának a gesztában IV. Béla fia és utóda, V. István felel meg. Zolta Taksony fiának pedig IV. László, Anonymus Kun László királya. Mint majd a következő fejezetben meg is győződhetünk róla. Tehát ők azok a királyok, akikért tisztelet és dicséret illeti Krisztust és Máriát, és akiknek országlása záloga a magyar föld mindörökké való megtartásának. Mivel pedig a geszta legnagyobb részét a honfoglalás és Árpád vezérsége tölti ki, a mű szimbolikusan IV. Béla király kiemelkedő szerepét és áldásos uralmát is méltó módon kifejezi. E párhuzamok megtalálása után probléma elé állít minket Álmos alakja. Őt is a Szentlélek pártfogolja. A korábban erről idézett szövegrészek után hadd említsük most az ifjú, a történelembe belépő Álmosról szólót. "Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb Szcítia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint vagy az ő segítségével intézték." Eszerint Álmosnak is kell legyen keresztény királyi párhuzama. De ki volna az? IV. Béla apjára, az ingatag, könnyelmű, erőszakos II. Endrére még távoli megfelelésként sem gondolhatunk, reá vonatkozó párhuzamnak nyomát sem találni. A fent idézett anonymusi szöveg alapján keresnünk kell azt az érett kort éppen elért királyi személyiséget, akinek tanácsai szerint és segítségével intézték egy időben az ország ügyeit. II. Endre korában az "ifjabb király" volt ehhez hasonló egyéniség, aki számtalanszor föllépett apja politikája ellen, megváltoztatni igyekezett annak nem egy intézkedését, a főurakkal szemben a servienseket támogatva jelentős része volt az Aranybulla kikényszerítésében, s egy ízben két és fél éven át II. Endre teljesen át is engedte neki az ország kormányzását. Az Aranybulla szelleme és a Vérszerződés anonymusi pontjai között némelyik kutatónk konkrét párhuzamot tételez föl. Tehát alighanem jó helyen kereskedünk. Ám ez az "ifjabb király", akire mindez nagyon illik, éppen Béla herceg volt, azaz senki más, mint a későbbi IV. Béla. Odajutottunk tehát, hogy Álmosnak is IV. Béla volna a megfelelője. Pontosabban az ifjú Béla herceg és a tatárjárás előtti Béla király. Ez a következtetés első tekintetre elképesztő, csaknem hihetetlen. Arra a sajátos tényre gondolva azonban, hogy IV. Béla pályafutása két, egymástól élesen eltérő szakaszra oszlott, ellenkezésünk alábbhagy. Bélának "ifjabb királyi" és tatárjárás előtti uralkodói korszakában, ha nem is élesen

elütő egyéniség, de egy egészen más politikus áll előttünk, mint uralkodásának második, tatárjárás utáni szakaszában. Ha e két korszakát nézzük, olyan volt Béla magatartása, olyanok voltak a törekvései, és olyan volt tetteinek országos visszhangja, mintha két különböző uralkodóról volna szó. Ezt természetesen a két korszak merőben eltérő feladatai és problémái okozták. Első korszakában látszólag főképp a királyi tekintélyt és a királyi érdekeket képviselő okos, de bősz ifjú, nem annyira birtokok adományozása jellemző reá, mint az apja által könnyelműen szétosztogatott, elherdált királyi birtokoknak nagy eréllyel folytatott visszacsikarása. Mindezzel gyűlöletet kelt a keményen érintett főurakban. Trónra léptekor a királyi tanács tagjai székeinek tűzre vetésével - hogy ne ülhessenek le az ő jelenlétében - meg is alázta a dölyfös előkelőket. A tatárjárás után pedig egy kegyes, segítőkész, minden tekintetben a tönkretett és még mindig fenyegetett ország érdekeit szem előtt tartó, bőkezű uralkodó áll előttünk. Már nem látjuk annyira lehetetlennek, hogy Álmos az ifjú, Árpád a későbbi IV. Bélának legyen a szimbolikus megfelelője. Jó, jó - gondolhatja most az olvasó -, ezek csak következtetések, és a szimbólumok gyakran csapdát állítanak annak, aki értelmezni akarja őket. Magam is ezt gondoltam. Ezért próbaképp elővettem Álmos születésének fiktív évszámát - ez 819 -, majd IV. Béla születési dátumát - ez 1206. S mi derült ki? Mindkét szám 819 - 18 -9 és 1206 - 9) a 9-es misztikus számra vezethető vissza. Így jelzi maga Anonymus szimbolikus azonosságukat. A szűkössé vált Szkítiából népét kivezetni hivatott Álmos vezér tehát egyben a királyi ház szűkössé lett viszonyaiból kitörni és az ősi örökség "Pannóniáját" visszaszerezni akaró Béla herceg (meg az ifjú Béla király). Az Álmost megválasztó hét vezér távoli analógiája a trónjára lépő IV. Béla hűséges kormányának, amelynek tagjai ugyanazok voltak, akikből "ifjabb királyi" kormánya is állott. Ladomér és Halics szintén a fiatal Béla révén kerül a gesztába - a honfoglalás szempontjából anakronisztikusan -, arra való távoli utalásként, hogy Béla herceg fivére ottani uralmának érdekében hadat vezetett Halicsba. Az Álmoshoz, vagyis a tatárjárás előtti Bélához csatlakozó "kunok" az ifjú Béla királyhoz csatlakozott tragikus sorsú Kuten (Kötöny) vezér kunjainak jelentik távoli párhuzamát. Az Álmos ifjú Béla megfelelés az oka annak a furcsaságnak, hogy Pannónia Atilla örökségekénti meghódításának elhatározása a geszta elején kétféle formában és háromszoros említéssel történik. Először Álmos és a hét vezér által - az első réteghez tartozó - kitűzött célként. Másodszor - és harmadszor is - mint a kijevi, majd a halicsi vezér kérésének elfogadása. Jelentősége van annak, hogy Anonymus e második és harmadik alkalommal egyetlen szóval sem említi, hogy eleve ezt tervezték, szinte úgy tesz, mintha valami új elgondolás kerülne terítékre. Ez a jelzése a kijevi és halicsi epizód nem történeti voltának. S itt megint tanúi lehetünk Anonymus bajusz alatti humorának. A halicsiak kérésével titokban arra céloz, hogy

Béla hadát ott nem fogadták szívesen, mintegy azt kívánták, "menjenek Pannóniába", azaz: haza; amiért is Béla herceg hadjárata sikertelenségre volt ítélve. A kijevi ajánlat közvetlenül is megtörtént az ifjú Béla király idején, de nem a magyaroknak tették, hanem - mint Marczali Henrik egy megjegyzéséből tudjuk - a tatároknak. A tatárok által megvert kijevi hadvezér, Dimitrij, javasolta a mongol kánnak, hogy a gazdag Magyarországot hódítsák meg; így akarta a vad hordáktól mielőbb megszabadítani elfoglalt országát. Anonymus tudva, hogy a tatárok e nélkül sem kerülték volna el a magyar földet (mint ahogy Álmos és vezérei is eleve Pannónia meghódítását tűzték maguk elé), e tragikus epizódban csak hazája csodás hírének és gazdagsága általános elismertségének kifejezését látja. Ám ha Álmos alakja Anonymus művében az ifjú Bélát jelképezi, akkor kettős szimbólummal állunk szemben. Mert ez egyben azt jelenti, hogy Álmos az ifjú Árpádnak is jelképe. Amivel szerzőnk azt kívánja kifejezni, hogy a honfoglalás egész művére, annak elhatározásától fogva, Árpád géniusza nyomja rá a bélyegét. Tehát jelképesen - Árpád az is, akit Szkítiában a vezérek "urukká és parancsolójukká" fogadtak, aki a Vérszerződést megkötötte velük, s aki Atilla örököseként a nép élén elindult az új haza elfoglalására. Ez a szimbólum egy bizonyos hagyományos szemléletben gyökerezik. Két évszázad óta csupán Árpádnak volt kultusza, Álmos alakja, szerepe attól fogva, hogy az ősgeszta tiltott mű lett, elhomályosult Gesztaírónk e szimbolikus eljárásával az ő történeti személyiségét és tetteit szintén Árpádhoz csatolja. Bár szétszálaztuk Anonymus jelképcsokrának ezt az ágas-bogas szövevényét, valljuk be, minden valószínűsítés, bizonygatás ellenére racionális gondolkodásunk nehezen békül meg azzal, hogy Árpád apja, Álmos a fiatalkorú Árpádnak (az ifjú Bélának), saját fiának legyen a szimbóluma. Pedig e misztikus elképzelésnek számunkra is elfogadható példáját láttuk már szerzőnknél, amikor a maga korával szemben a magyarság ifjúkoraként érzékeltette a pogány elődökét. E logikának extrém továbbvitele az a gondolat, hogy az apa jelképesen fiatalabb megtestesülése később születő saját gyermekének. A középkor gondolatvilágában azonban ez mégsem egyedülálló. Hasonlót találni Danténál, a mintegy három-négy évtizeddel gesztánk után napvilágot látott Isteni színjátékban. "Oh szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak" (XXXIII.1., Babits fordítása). De visszatérve az ifjú Béla - Álmos azonosításához: szerzőnk még tartogat ehhez kapcsolódó további szimbolikus közléseket. Céloztunk rá, hogy az ifjú Béla az ország vezető rétegének nagyobb része számára nem volt rokonszenves. A várföldek visszavételén és a serviensek támogatásán kívül volt ennek más oka is. Az, hogy hatalmat nyerve, azonnal keresztülvitte - bár sok év telt el az óta - anyja halála okozóinak megbüntetését. Az anya, a rossz emlékű Gertrúd királyné - mint a Bánk bán történetéből is tudjuk - a legnagyobb mértéktelenséggel juttatta előnyökhöz, hatalmat és gazdag javadalmakat jelentő tisztségekhez családjának tagjait, míg a főurak egy csoportja, a nemzetet ért sérelmek megtorlásának jegyében, nem végzett vele. A királyi

férj, II. Endre a tett közvetlen elkövetőit kivéve, a magas rangú bűnrészeseket futni hagyta, még országos tisztségeikből sem mozdította el őket. (Ezek különben eredetileg éppen Gertrúd legszűkebb környezetéhez tartoztak, úgyhogy teljes mértékig tisztában lehettek véres elhatározásuk nyomós indokaival.) Az ifjú Béla mégis fiúi kötelességének és a királyi tekintély érdekének tartotta, hogy bosszút álljon rajtuk. De ezt sokan a nemzeti érdek védői elleni föllépésnek vélték. Anonymus fontosnak tekinti, hogy nagy királyát fölmentse e cselekedetének ódiuma alól, helyreállítva anyjának becsületét is. Ilyen értelmű szimbolikus második jelentést rejt magában az Emesemonda. A mondát, a Szentlélek számát viselő 3. fejezetben találjuk. A 9-es számnak pedig, amelyre Álmos vezér fiktív születési évszáma visszavezethető - mint Süpek Ottótól tudjuk -, többféle értelmezési lehetősége van. Közülük az egyik - a 9-et 3x3-ra alakítva: "a Szentháromság egységének kivetítése az egész világra". Íme, maga a monda Emesének álmában - Szkítiában - isteni látomásként (a Turult idéző) héjaszerű madár jelent meg, s ez mintegy teherbe ejtette őt. Ügy tetszett Emesének, hogy méhéből forrás fakad, ágyékából dicső királyok származnak, de nem azon a földön sokasodnak el. Mivel így Álmos születését álom jelezte előre, ezért nevezték a megszületett fiút Álmosnak. És itt következik a regösénekből származó monda anonymusi kiegészítése, amelyről már szóltunk. Tudniillik, hogy: "vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő sarjadékából szent királyok és vezérek voltak születendők." A 9-es szám tehát ezúttal azt jelenti, hogy az "egy és oszthatatlan Szentháromság" világra kivetülésének jegyében sokasodnak el Álmos fejedelmi ivadékai más hazában. Azaz - úgy, ahogy Anonymus mondja -, szent életű keresztény uralkodók lesznek majd Pannóniában. A 9-nek másik misztikus értelme: "a fehér erők harca a sötét erők, elfen". Ez fejeződik ki az Emese-monda valószínű második, szimbolikus értelmében. A héjaszerű madár itt nem a Turult, Álmos apja nemzetségének madárszellem-ősét jelképezi, hanem azokat a pozitív, "fehér" nemzeti erőket, amelyek a Gertrúdban és családjában megnyilvánuló sötét erőt véresen legyőzték. A véres nászban halálba hulló királynénak, úgy tetszik, patakzó véréből, véres vezekléséből a nemzettel való megbékélés dicső királyai származnak majd. (S nem "ugyanazon a földön", hiszen a gazdag országot közben a tatárjárás romba dönti.) E vérnászban való megtisztulásra vonatkozik a Szentléleknek a fejezetszámban, a 3-bon megnyilatkozó kegyelme. S az Anonymus kiegészítő soraiban szereplő királyok most a mű szimbolikus királyai, mert ezúttal a latin "almos" szó nem átvitt értelemben egyházi szentekre vonatkozik, hanem a latin szó eredeti értelmében "áldást hozó" királyokra. Amilyeneknek Anonymus IV. Bélát, V. Istvánt és - ekkor még - IV. Lászlót tekinti.

De ha egyszer ők Anonymus szimbolikus királyai, fölmerül a kérdés: azok a fejedelmi portrék, amelyekben Anonymus a honfoglalás kori "vezérek" (fejedelmek) külsejét és egyéniségét írja le, vajon nem e szerzőnk által személyesen ismert királyok ábrázolásaie? Ezekről, a portrékról általában föltételezik, hogy a Dares Phrygius trójai történetének főalakjairól írottaknak az átvételei, de volt kutató, aki cáfolta ezt. Lehet, hogy fogalmazásában Anonymus némiképp támaszkodott a régi auktorra, ami meg is felei kora irodalmi divatjának, de nem másolta, legföljebb utánozta őt. Én egy olyan próbának a lehetőségét látom itt, amely egyszerre igazolhatja Álmosnak és Árpádnak IV. Bélával való kettős szimbolikus azonosítását, és azt, hogy ezek a portrék valóban IV. Bélát, V. Istvánt és Kun Lászlót ábrázolják. Ennek az a próbája ugyanis, ha Anonymus művében Álmosnak és Árpádnak a külsejéről és egyéniségéről csak egy portré szól, hiszen nyilvánvaló, hogy Béla király a tatárjárás után sem lehetett más külsejű, jellemű, mint a tatárjárás előtt. S íme: Álmosnak, Zoltának, Taksonynak van portréja a műben, de éppen a geszta legexponáltabb személyiségének, Árpádnak ilyen leírását sehol sem találjuk. Tehát IV. Béla volt - mint szerzőnk Álmosról írja: "Szép, de barna orcájú; a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, ujjai vaskosak." És IV. Béla volt "... egyszer s mind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona; vidám adakozó mindazok részére, akik Szcítia országában, abban az időben katonák voltak." (Hogy személyes oka van rá, amiért IV. Bélát, aki nem volt szerencsés hadvezér, éppen katonának ábrázolja, azt a Tursollal kapcsolatos fejezetünk világítja meg.) Amikor fentebb arról volt szó, hogy Anonymus szerint Álmos Hung várában átadja hatalmát Árpádnak, s hogy ezután a geszta nem beszél róla többé, haláláról sem szól, megjegyeztem, ennek okát a szimbolikus réteg kapcsán fogjuk megérteni. Nos, világos, ha Álmos is és Árpád is Béla király szimbóluma, akkor ez azt jelenti, hogy a tatárjárás előtti Béla mintegy átadta hatalmát a tatárjárás utáni Bélának (szerepet váltott), és természetesen az ifjú Béla király nem halt meg akkor, s ezért nem halhat meg a gesztában Álmos sem. Másképp fogalmazva: Álmos uralma végének anonymusi, nem hiteles beállítása (hiszen Árpád apját Erdélyben megölték) a IV. Bélára vonatkozó kettős szimbólumban leli magyarázatát.

Második réteg ÍGÉRET A KIRÁLYOK ÁLTAL /V. ISTVÁN ÉS KUN LÁSZLÓ/ Folytatva a portrékat: V. Istvánra vonatkozik az, amit Anonymus Zoltáról ír. "Apjához hasonló erkölcsére, de elütő természetére nézve. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú; középtermetű harcias vezér, bátor szívű, ám alattvalói iránt kegyes; nyájas beszédű, de hatalomra törő, akit Magyarország

valamennyi főembere meg vitéze csodamód szeretett." A Taksonyról szóló leírással pedig IV. Lászlót ábrázolta: "Szép nagy szeme volt, és fekete, puha haja, üstöke pedig hasonló az oroszlánéhoz." Bár e királyaink külsejét és jellemrajzát közvetlen forrásból nem ismerjük, de amit például arról mond szerzőnk, hogy "Zolta harcias vezér, bátor szívű... de hatalomra törő", teljesen megfelel annak, amilyennek V. Istvánt gondolhatjuk tettei alapján. A Zolta - V. István-párhuzam részletesebb kibontása előtt azt kell megvizsgálnunk, mit találhatott Zoltáról Anonymus az ősgesztában. Annak szerzője számára Zolta szerepe, helyzete, története elég ködös lehetett. A magyar hagyományban ugyanis Árpád halála és Taksony uralomra kerülése között akkora űr tátongott, hogy az ellenősgeszta egyenesen azt állította, Árpád után Taksony lett a fejedelem*, és hogy Taksony Árpádnak volt a fia. Az Árpád és Taksony közötti fél évszázados űr néhány esztendejét egy régenstanács, nagyobb részét pedig a pogány korszak végére teljesen elfelejtett Fajsz fejedelem uralma töltötte ki, amelyről Bíborbanszületett Konsztantinosztól van csak tudomásunk. Nyilván 955-ben Fajszot az Álmos és Árpád által megszabott egyenes ági utódlástól való eltérése miatt "örök átok"- kal sújtották a fejedelemséget átvevő Taksony táltosai. Nevét, akár Csabáét, nem volt szabad többé kimondani, csak helynevekben maradhatott fönn. Ezért nem tudott róla már az ősgeszta sem. E fél évszázad ködös uralmi viszonyai folytán a legelső krónikai: mű Zoltáról mint Árpád fiáról és Taksony apjáról beszélt, nem állította, hogy fejedelem lett volna. (Ezt a krónikában tapasztaljuk). Tett még egy megjegyzést szűkszavú előadásban - mivel a Zoltától származó dinasztia e tény emlegetését nemigen kedvelte -, ami arra vonatkozhatott, hogy Árpád halála után a tizenhárom éves Zolta helyett valamiféle vezéri testület vette át a kormányzást (ilyen módon célzott a Szabolcs vezette régenstanácsra). Erre mutat Anonymusnak az az ősgesztára támaszkodó, de egyéni értelmezésű fogalmazása, hogy "Bizonyos idő elteltével - tehát nem közvetlenül Árpád halála után -, mikor Zolta vezér tizenhárom esztendős volt, országának főemberei: .. egyeseket országbírókul rendeltek a vezér alá..." (Hogy miért "bizonyos idő elteltével", nemsokára látni fogjuk.) Az országbírókat gesztaírónk Lélnek, Bulcsunak és Botondnak a seregek vezéreivé való megtételével is kiegészíti, "hogy különböző országokat feldúljanak velük". Így lesz nála Zoltából a kalandozások irányítója. Anonymus félreértve az ősgesztának a régenstanácsra tett homályos utalását, és természetesen mit sem tudva Fajsz uralmáról, úgy vélte-- és nem is képzelhette másként -, hogy Árpád és Taksony korszaka között Zoltának, mint Árpád fiának és Taksony apjának kellett fejedelemnek lennie. A gesztában Zolta e miatt az "országbírói" testület miatt is István herceg (a későbbi V. István) jelképes megfelelője, szimbolikus párhuzama. Ugyanis tizenhárom éves és néhány hónapos volt István, amikor őt IV. Béla a meghódított Stájerország hercegévé tette. Ez 1254-ben történt. És bár István ténylegesen csak 1258-ban vette át az uralmat a

rövidre rá már el is vesztett hercegség fölött, de névleges hercegként is "alája rendelték" az ott létrehozott kormányt, amely mellé bizonyára seregvezéreket is állítottak például Gudkeled nembeli Istvánt, a később hírhedtté vált Joakim bán édesapját - a szüntelen lázongások, cseh betörések miatt. Anonymus szemében párhuzamra vallott, hogy Zolta is, István is kései fia volt apjának. IV. Bélának előbb hat lánya született, s csak ezután örvendhetett az első fiúnak, aki majd követheti trónján. S bár Árpádnak Zoltán kívüli fiairól semmit sem tudtak* (mi is csak Bíborbanszületett Konsztantinosztól értesülünk róluk), könnyű volt szerzőnknek kitalálnia, hogy ha a 907-ben bizonyára nem ifjan meghalt Árpádnak csak huszonnégy évvel elhunyta után született az unokája, Taksony, akkor annak apja igen késői, a fejedelem halálakor még eléggé kiskorú gyermek lehetett. Ezért jelenti be szerzőnk Zolta megszületését az 50. fejezetben, szinte közvetlen azelőtt, hogy az 52. fejezetben Árpád halálát közli. Úgy ítélte meg - különben tévesen -, hogy 907-ben Zolta még nem lehetett tizenhárom éves. A kalandozóknak Lél és Bulcsu halála utáni helytállása és az, hogy "Zolta vezér meg vitézei... bosszút lihegtek, és nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják... a kölcsönt", V. István II. Ottokár ellen vívott háborújának első, vereséges szakaszának szimbolikus párhuzama, a kalandozók kemény visszavágása pedig V. István seregének a hadiszerencsét megfordító győzelmes brünni előretöréséé. Se diadalnak még a következményei is ezt a jelképes párhuzamot erősítik. Mert a békére kényszerülő Ottokár visszaadta az ország átmenetileg elveszett északi területeit, se békekötéssel az is lehetővé vált, hogy V. István az Ottokárral szövetkezett Kőszegi Henriket kiverve az országból, annak a nyugati határon lévő várait elfoglalja, s így ezt az oly érzékeny határszakaszt megerősítse. Zoltáról pedig az 57. fejezetben azt olvassuk: megerősítette az ország határait "a németek felé egészen a Göncöl hídjáig... és ugyanezen a határon a Mosony fertőn túl... hogy valamikor a jövőben rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák. A csehek felé pedig egészen a Morva folyóig tűzte ki a határokat." Zolta és V. István működésének távoli analógiája ez, még akkor is, ha a határ megerősítést Zolta nem háború útján, hanem oroszok és besenyők odatelepítése révén éri el. (Amely telepítés különben Taksony idejében történt.) Zoltának és István hercegnek még a házassága is szimbolikus párhuzamot mutat. Az ősgeszta és Anonymus tudomása szerint Árpád Zoltát az imént levert, csekély tekintélyű Mén-Marót fejedelem lányával házasítja össze, hozományul megszerezve ezzel Mén-Marót bihari országát, IV. Béla pedig Istvánnal az imént betelepített, nemrég még ellenséges kunok, Európa fejedelmei szemében tekintélyt nem jelentő vezérének a lányát (vagy húgát), Kun Erzsébetet vétette el, azért, hogy újabb tatár betörés esetére dinasztiája és országa mellett kötelezze el ezt a nem kis katonai erőt képviselő népcsoportot.

E megfelelések, szimbolikus hasonlóságok nem Anonymus beállításának a következményei. Gesztaírónk nem megteremteni akarja Árpádban IV. Béla, Zoltában V. István szimbólumát, hanem úgy látja, hiszi, hogy az ő korának királyaiban a nagy ősök géniusza jelentkezik újra. Vagyis a megkapó párhuzamok valóban isteni ígéret megnyilvánulásai az országnak mindörökké boldog véggel való birtoklására. Nem arra gondol tehát Anonymus, hogy a történelem megismétli magát. Vagy hogy a nagy ősök reinkarnációjáról, lélekvándorlással való újjáéledéséről volna szó. Hanem arra a mindennapi tapasztalatra, hogy az ősök tulajdonságai meg-megjelennek az utódokban. Hiszen Árpád vagy IV. Béla, Zolta vagy V. István egy és ugyanannak a családnak a tagjai, mind Árpád házából valók. Szerzőnk a történteket e szimbólumok kedvéért a poetica licentia jogával élve csak kevéssé alakítja át (Álmosnak Hung várába hozatalával, honfoglalás idei kitalált várépítésekkel, a Taksony kori besenyő telepítés Zoltának tulajdonításával). S ha ilyenkor él is a költői szabadsággal, csupán azért teszi, hogy mások, a leendő olvasók, hallgatók számára tegye észrevehetőbbé ezeket, a párhuzamokat, amelyek meglétét ő egész hitével érzékeli. Vagyis, hogy föltétlen tudatosítsa a boldogító ígéretet. (E hite jellemző korára. A fékét vesztett anarchia egyenesen az ország, a dinasztia meg a nemesség létét, jövőjét fenyegeti, így hát transzcendens erőkben kell bizakodni.) Ennek az ígéretnek vélt felismerése, reménye nyilvánul meg abban, hogy V. István fiának, Kun Lászlónak, a geszta létrejötte ideje királyának a szimbólumát az egykori híres Taksony fejedelemben látja. S az ifjú királyba vetett bizalmát az isteni ígéretre alapozott jóslatként fogja fel, mikor a fejedelemmé lett Taksonyról azt írja: "Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát." Korszakának kétségbeejtő viszonyai közepette ezt reméli tehát bátor, szenvedélyes, alapjában véve tehetséges ifjú királyától. A bölcs, hatalmas tudású, csupa jó szándéktól vezetett és - nyugodtan kimondhatjuk: - zseniális szerzetes pap sem sejtheti még, hogy ez a reménye illúziónak fog bizonyulni, se tekintetben keserves csalódás vár reá. "Hatalommal és szépszerével", Anonymus nem ritkán használja ezt a fordulatot. Az oligarchia versengése és tobzódása csak a gazdagság és erőszak hatalmát ismeri. A kérlelhetetlenséget elítélő pap arra figyelmeztet, hogy nemcsak az erőszak kényszerével kell gyakorolni az uralmat, hanem a hatalom alatt állók iránti kedvezéssel, azok megnyerésével is. Ez a fogalmazás szintén hozzátartozik csendes, higgadt, de szívós jobbítási törekvéseihez, s ifjú uralkodójának a bölcsebb hatalmi gyakorlat követését szuggerálja vele. Kun Lászlónak Taksonnyal való szimbolizálása Anonymus királya iránti odaadásának megnyilatkozása, és felhívás az ekkor még jobb sorsra érdemesnek látszó uralkodó támogatására. Az idézett jóslattartalmú szöveget megelőzi pár mondat. "Zolta még életében megeskette nemeseit, és fiát, Taksonyt még életében vezérré meg uralkodóvá tette egész Magyarország felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik esztendejében" meghalt. Ez semmiképp sem származik az ősgesztából, amely Zoltát

nem szerepeltette fejedelemként. Tehát V. István és IV. László konstruált párhuzamaként történik ez Zoltával és Taksonnyal. Csakhogy V. Istvánra és IV. Lászlóra is hogyan vonatkozhat? Tény, hogy V. István uralkodásának harmadik évében halt meg, de a saját uralkodása harmadik évében, és nem fiáéban. Az összecsengő harmadik év mégis elgondolkodtató, és a "még életében" hangsúlyozott megismétlése nem kevésbé. Azt hihetnénk, hogy V. István trónra lépésekor Kun László apjának (legalábbis) társuralkodója lett. A történetírás azonban nem tud semmit erről. Márpedig szerzőnk ezzel az álpárhuzammal valamit közölni akar. V. István halálának körülményei elég titokzatosak. Ez a bátor, harcias, harminckét esztendős király 1272. június 24-én arról értesül, hogy tízéves fiát, trónörökösét, feleségével, Kun Erzsébettel összejátszva, Joakim horvát bán elrabolta. A kaproncai várat, ahová a fiút vitték, nem tudja bevenni. Mások szerint azért volt tehetetlen, mert a gyermekrablók külországba menekültek. Pestre jön, majd Csepelre, és ott augusztus 6án kiszenved. Állítólag kétségbeesésébe hal bele. El is képzelhető, hogy felesége csalárdsága és fia elvesztése miatti szörnyű indulatában agyvérzés vagy szívroham végzett vele.

Csak a tett elkövetőinek célja nem világos. Mi történhetett? 1. Erzsébet Joakim bán szeretője lett, és esztelenül, a következményekre nem gondolva cselekedtek. Véletlen szerencséjük volt, hogy a király oly váratlanul kilehelte lelkét. 2. Hatalmi vágy vezette őket, az, hogy Kun Erzsébet kiskorú fia nevében magához ragadhassa a kormányt. István életében azonban ebben nem reménykedhettek, mert a legitim uralkodó ellenében sem az egyház, sem a pápa, a Főurak bizonyos csoportjairól nem is beszélve, nem egyeztek volna bele, de még az idegen uralkodók is felemelték volna a szavukat. Tehát, ha ez volt a tervük, valami okból eleve számíthattak István közeli halálára. Ami viszont arra a következtetésre vezet, hogy a király titkolt betegségben szenvedett, amely olykor önkívülettel járt, vagy zavarodottsággal. Mindenképp cselekvésképtelenséggel. 3. De akkor az sem lehetetlen, hogy a titkolt betegségben szenvedő V. István trónra léptekor Kun Erzsébet kivett férjéből egy tanúk előtt esküvel megerősített olyan megnyilatkozást, amely szerint uralkodói tevékenységében való akadályoztatása esetén Lászlót tekintsék királynak, és fia gyámjaként anyja vigye az ügyeket. Amit a királyné el is érhetett nála, mert István bizonyára belátta, hogy e nélkül a királyfi feletti gyámságot a bárók kivennék nem fejedelmi származású felesége kezéből, s a fiút is elszakítanák anyjától. Tehát nem kizárt, hogy László apja trónra lépte óta elvileg és föltételesen bár, de letéteményese lett a királyi jogoknak.

4. Ám ha a király súlyos betegségben szenvedett, Erzsébet cselekedhetett anyai féltésből is. Látva férjének teljes leromlását, István kiszámíthatatlanná vált tetteitől akarhatta megvédeni a fiát. 5. S végül: talán csak Kun Erzsébet tálalta úgy a dolgokat férje halála után - hamis tanúskodásokat is igénybe véve -, hogy István már nem bízva önmagában, fiát titokban királyi jogokkal, őt magát, Erzsébetet pedig a fia nevében való kormányzás jogával ruházta fel. Aminek hitelt adtak a királyi ház hívei, gesztaírónkkal egyetemben. (Látni fogjuk, Anonymusban szimbólumokra fogékony lelke folytán Kun Erzsébet és Kun László iránt élt valami különös elfogultság.) Ne feledjük, a Taksony- Kun László-párhuzammal már a geszta létrejöttének időszakában járunk, így most szerzőnk izgató aktuális kérdéseket is feltűz pennájára. Anonymus annak jelképes kifejezésével, hogy Kun László már az apja halála előtti harmadik évtől birtokába jutott a hatalomnak, azok ellen a kortársai ellen lép föl, akik az anyakirálynét bemocskoló csúf pletykákkal igyekeznek lejáratni ifjú királyukat. Aktuális problémát érint még egy Taksonnyal kapcsolatos említésében. Ami így szól: "Zolta vezér Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről." Mint kiderül majd: ez Anonymus legtalányosabb sora. Minthogy a tulajdonképpeni kun nép Zolta korában még nem volt Európában, az ősgeszta idején is éppen csak megjelent itt, az ősforrásban nem kun, hanem besenyő feleségről volt szó. Kutatóink is így fogják föl ezt. A házasság és a besenyők egy törzsének vagy nagy létszámú nemzetségének a kemeji részekre való betelepítése szoros kapcsolatban állt egymással (dinasztikus házasságként), s a 948 körül már nem élő Zolta halála után történhetett. Az e korban szokásos gyermekházasságra való tekintettel, mégis Zolta taktikájának tulajdonítható: ő hozta fiának a besenyő hadakat ígérő leendő menyecskét, minden bizonnyal Tanuzaba besenyő nemzetségfőnek két nemzedékkel korábbi nőrokonát. Anonymus, azonban nemhiába beszél besenyő föld helyett kun földről. S éppen ez teszi szimbolikus kijelentését talányossá. Mert az igaz, hogy V. István hozott László fiának feleséget, de nem a kunok földjéről, hanem Nápolyból, Anjou Izabella személyében. És az is igaz, hogy Lászlónak a hazai kunok földjéről való Édua, kun hercegnő volt balkézről a felesége. Szerzőnk tehát egy mondatban céloz mindkét házasságra, a legálisra és az illegálisra, a kettőt gunyorosan összefogva. De hát csak gúnyolódásról volna szó? Kun Lászlónak Éduával való kapcsolata bonyolultabb annál, mint Ladomér esztergomi érseknek a pápához írt panaszos leveleiből gondolnánk. Egyházi felfogás szerint Édua a könnyelmű, felelőtlen ifjú király ágyasa volt, akihez keresztényhez és királyhoz nem

méltó szenvedélyének rabjaként vonzódik. Kun László előtt azonban, a szenvedélyen túl, az Éduával kötendő házasság révén politikai cél is lebegett. Nagyralátó, "új Atillá"vá válni akaró terveihez volt szüksége rá, hogy Édua hercegnőt, a magyarországi kunok vezérének lányát (vagy húgát) magához kösse. Élethalálharcra készült a vele ellenséges bárók, az egyház, maga a pápa ellen. Ezért akarta megújítani a hazai kunokkal azt a szövetséget, amelyet IV. Béla akaratából apja, V. István kötött a Kuten vezér családjából való Kun Erzsébet révén azok megnyerésére (s ami hozzátartozott: a tatárok ellen népével segíteni érkezett Kuten vezérnek a gyanakvó magyarok által történt hajdani szörnyű legyilkolásáért való kiengesztelésükre). Törvényes feleségét, Izabellát ezért elutasította magától. De a váláshoz a pápa hozzájárulására lett volna szükség, amire már csak a szentatya Anjoukat támogató politikája miatt sem lehetett kilátás. {Kun László királyi hatalmát mindenekfölött állónak tartva, a geszta létrejötténél későbbi időpontban kun szokás szerint meg is esküdött Éduával.) Anonymust ebben az ügyben elsősorban bizonyára nem a pápa politikától befolyásolt magatartása érdekelte, hanem saját, mélyen vallásos hite. Izabella feddhetetlen feleség volt, nem gyalázta meg az oltár előtt megkötött házasság szentségét, ezért az ifjú királytól oly sokat remélő, vele annyira rokonszenvező szerzőnk Lászlónak ezt a tervét mélyen el kellett ítélje. S mivel az megkötötte magát, tennie is kellett ellene. Az a politikai cél, amelyről beszéltünk, amelynek érvényesülését a Gesta Hungarorum egyengetni igyekezett, nem volt csupán költői ábránd. A király, a honfoglalóktól származó bárók és a betelepült kunok közötti szövetség létrehozásán többen fáradoztak. Hogy kik, azt is rövidesen megtudhatjuk. Mondjuk talán őket titkos társaságnak. De a szövetség még nem került tető alá, s feltehetően éppen az Édua-ügy miatt. Ha Anonymus hitének sarkalatos elve miatt, a bárói csoport politikai megfontolásból kellett, hogy ellenezze László király nem legalizálható házassági tervét. Hiszen az teljesen lejáratná a világ előtt az uralkodót, s az egyházzal is éles ellentétbe kerülne a tervezett szövetség. Anonymus e mondatot most nem azért írja le, hogy a Taksony- Kun László-párhuzamot láthatóbbá tegye. Királyára akar hatni. Anonymus, aki valóban isteni jóslatnak tekinti, hogy a László királyt szimbolizáló Taksony élete végéig megtartotta országának minden javát, most maga szól a jóslatok talányos nyelvén. A kétféle házasságot összefogó humoros ötlete segíti a maga és barátai számára igen fontos megoldáshoz, mikor azt jövendölésnek állítja be. A mondat nyugtalanító, mert nem egyértelmű. Első hallásra úgy tetszik, László vágyait igazolja. Ezért a király majd mohón követeli a világos magyarázatot. Az udvarban időnként valamely egyházi férfiú részleteket olvasott fel a krónikából. A latin szöveget mondatonként fordította le, és magyarázatokat is fűzött a textusokhoz. Anonymus úgy vélhette, ha rövidesen elkészül művével, ő is felolvas abból, mondván, hogy az egy általa talált régi krónika. Midőn Taksonyra kerül sor, mint megjövendölt Kun Lászlóra, a király boldogan elpirul, s a házasságára vonatkozóan mohón kéri a

jóslat megfejtését. Minél izgatottabb, a megfejtésnek annál erősebben kell hatnia. S a talányos mondat értelmének megoldása, amit meggyőző érveléssel közöl vele, alaposan lehűti majd. Mert így fog hangzani: a kunok földje* nem az, ahol Édua és a hazai kunok laknak, hiszen az Magyarország földje, magyar föld; az írás itt azt mondja tehát: a mai Taksony "kun" hitvese senki más, mint akit neki is az apja hozott, habár Itáliából; vagyis Izabella, a királyné Ki volna, aki egy régi írásnak, számára különben oly kedvező jóslata bármely részletével szembe merne szállni? - gondolhatta gesztaírónk. Anonymus minden bizonnyal meg volt győződve róla, a királyra a jövendölés oly nagy hatást gyakorol, hogy el is éri célját. Mert hiszen így is kell történnie! - vélhette misztikus gondolkodású szerzőnk -, elvégre a nagyapjával, apjával kapcsolatos jelképes egybeesések Lászlót csakugyan Taksonynak, nagy királynak jelölik ki. Márpedig, hogy ez a bizonyosan megvalósuló ígéret beteljesedjen, annak László részéről föltétele a nemtelen házassági tervéről való lemondás. Hangsúlyozom: azokat a szimbolikus mondanivalókat, amelyekről eddig beszéltünk, Anonymus nem akarta véka alá rejteni, sőt éppenséggel hatni kívánt velük. A curiában a főúri hallgatók előtt e jelképes vonatkozásokat sorra és gondosan elmagyarázta volna. Nem tudhatta, hogy a "talált régi króniká"- t, művét sohasem fogja felolvasni az udvarban. És még azt sem, hogy Kun László országlása nem lesz záloga az isteni ígéretnek.

Harmadik réteg ANONYMUS KÖRÉRŐL ÉS MŰVÉRŐL Volt módunk tapasztalni Anonymus nem mindennapi szerkesztési készségét. Mégis ránézésre a kézirat mintha nem erről tanúskodnék. Néhol igen hosszú fejezeteket találunk benne, másutt meg annál rövidebbeket. Nem volt olyan vizuális igénye, hogy nagyjából egyforma hosszúságú szakaszokra tagolja művét. De ami ennél sokkal feltűnőbb, arra sem törekedett, hogy fejezetei tartalmilag legyenek egységesek. Emitt többféle mondanivalót is összezsúfol egyetlen fejezetben, amott az elkezdett témát, látszólag minden különösebb ok nélkül, a következőben folytatja. Olyan fejezetet is találunk, ami semmi újat nem közöl, és már láttuk, a 2. egyszerűen töltelék fejezetnek bizonyult, mivel annak tartalmát elmondja a 13.-ban is. Az 54. fejezet mindössze négy sor, és elfért volna az 53.-ban. E példákat még lehetne szaporítani. Az ember azt gondolná, bizony pongyola szerkesztés, nincsen benne semmi rendezőelv. Anonymust ismerve azonban ez így mégsem lehet igaz, e jelenségnek valami okának kell lennie.

Süpek Ottó - emlékezhetünk - rámutatott, miért zárul a geszta éppen a misztikus 12-es számra visszavezethető 57. fejezettel. És láttuk, hogy szerzőnk műve többrétegűségének titkát a misztikus 1-re redukálható 46. fejezetbe rejtette bele. Meg azt is, hogy a 3. fejezet, nemhiába viseli a Szentlélek jelképét, de témáját nem kis erőfeszítéssel - egy töltelék fejezet árán - lehetett épp itt elhelyezni. E tapasztalatok nyomán a mű aránytalan tagolásából máris Anonymusnak az a küzdelme tűnik elénk, hogy bizonyos tartalmakat a számára megfelelő szimbólumot kifejező misztikus számú fejezetben sikerüljön előadnia. E számítgatás folytán hol témák sűrítésével föl kell duzzasztania a fejezeteket, hol meg, akár egyazon tárgy fölszeletelésével is, szaporítania őket. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy bizonyos misztikus számokra visszavezethető fejezetekben fontos közléseket rejt el. A misztikus számú fejezetek mondanivalói képezik a Gesta Hungarorum harmadik rétegét. Ezúttal már titkolt információkról van szó. Tapasztalni fogjuk, többféleképpen is igyekszik elkendőzni őket. Legelsősorban azzal, hogy a mű kéziratában a fejezeteknek csak címük van, és díszes kezdőbetűjük, de megszámozva egyáltalán nincsenek. Csupán valamelyik korai kutató, talán a mű első kiadója, Schwandtner, írt számozást melléjük. Szerzőnk tehát a mű munkapéldányából, piszkozatából a végleges leírás előtt eltüntette a fejezetszámokat, hogy legbizalmasabb közléseinek erre a technikájára ne is gondolhasson senki. A nagy óvatosság is jelzi, hogy ez a réteg személyes mondanivalójú felvilágosításokat tartalmaz, s mintha a személyét annyira titkoló Anonymus nem is akarná, hogy megfejthessék őket. De hát akkor mire szolgál mindez? Miért közli, amit közöl, ha közölni nem akarja? Ezt a kitárulkozó játékot valami belső szükséglet folytán önmaga kedvéért űzte volna? Egyenes emberként, akiben a sok kényszerű titkolózás után nem fér meg az elfojtott igazság, ha valamiképp ki nem mondhatja? Mint Midasz király borbélya, akiben nem fér meg urának fölfedezett titka, s mivel nem mondhatja el senkinek, hát egy gödörbe suttogja bele? Nehezen megválaszolható kérdés Anonymus titkos kitárulkozásának oka. S talán nem is a mi gondolkodásunk szerinti kitárulkozásról van szó, hanem a gyónás szükségletéről. Arról, hogy vállalnia kell a vétket, amelyet a tételes egyházi felfogás ellen az ősgeszta tilalmának megszegésével, pápaellenességével, a korabeli keresztény erkölccsel szemben a pogány ősök moráljának felmagasztalásával, és egyáltalán, magával titkolózásával, rejtezkedésével elkövet. Lehetséges, hogy ez igazi gyónás, s nemcsak saját keresztény lelkiismeretével való elszámolás. Azoknak a bizonyára csekély számú, mégis létező hasonlóan művelt főknek, kolostorok mélyén kódexekbe temetkező és magas egyházi funkciókat betöltő papi embereknek szól, az anonymusi típusú geszták beavatott ismerőinek, akik műve minden titkát képesek megérteni. Őnekik gyónja meg vétkeit, akik a szimbólumokba rejtett közléseket úgy is fogadják, mint a fülbegyónást, ami el nem árulható. Vagy - mint a mottónkul választott mondatában tudatja szerzőnk - ez is játék? Nagy, szent művészi játék, játék a veszéllyel, a hagyományokkal, játék a tévelygő emberek jobbításáért, játék az országnak az anarchiából való kiszabadításáért, "isteni színjáték”? Avagy - de ez mindentől

függetlenül igaz - arról van szó, hogy szerzőnk középkori alkat, de lelke mélyén már ébredező kora reneszánsz szellem. Alkotói éntudata készteti személyes megnyilatkozásra? Ezek valamelyike az ok, vagy mindegyike, avagy egészen másvalami? Bízvást akad majd tudós, a XIII. századi ember lélektanának hivatott ismerője, aki a sok "talán" helyett erre egyértelmű választ tud adni. Azt gondolnánk, további megfejtő munkánkban már könnyű a dolgunk, a fejezetszámok eligazítanak. Ám a keresztény számmisztikában nemcsak minden egyjegyű, de még néhány kétjegyű számnak is van szimbolikus jelentése (láthattuk a 12-nél is). Vagyis minden egyes fejezetnek a száma is visszavezethető volna valamely misztikus számra, néha többre (mint a 12 önmagában vagy 3-ra redukálva). Tehát korántsem minden, sőt aránylag kevés fejezetszámmal kapcsolatban van szerzőnknek jelképes mondanivalója, hiszen nyilvánvaló, hogy túl sok szimbolikus számú közléssel a művet egyáltalán nem lehetett volna megszerkeszteni; még az aránylag kevésnek a megfelelő számú fejezetben való elhelyezése miatt is elég sok, kelleténél hosszabb vagy éppen rövidebb, avagy egyszerűen töltelékül szolgáló fejezetnek kell létrejönnie. Tehát néhány, Anonymusnál megfigyelt, prominensnek tekinthető számból kell kiindulnunk. Ezeknél kell megtalálnunk rejtett közléseit. Kétségtelenül prominens szám Anonymusnál a hatalomra utaló 12, amelynek jelentését Süpek Ottó egy helyen ilyen módon fogalmazza meg: "...az uralkodó érdekei szerint rendeződnek sorra az események." A mű nagy jelentőségű zárófejezete is erre a szimbolikus számra vezethető vissza, és valóban ennek a jelképnek felel meg az első réteghez tartozó értelme, a kereszténységnek a pogányság fölötti győzelmét kifejező drámai konklúzió, Örkénd megtérése, szemben a túlvilági öröklétet elutasító apjával, Tanuzabával. Elvben ugyancsak a 12-es szám szimbólumához juthatunk a 12., a 39. és a 48. számú fejezeteknél is. A 12. fejezet jelképes értelmét Süpek megoldotta: ezzel kezdődik az első réteg fő mondanivalója, a honfoglalás; a fejezetszám szimbolizálja az eseménysornak a hatalom szempontjából való hallatlan jelentőségét, mint a 39. fejezetnél is, amely a honfoglalás döntő ütközetéről, a bolgár Salán vezér seregének megsemmisítéséről, neki magának az országból való kiűzéséről szól. A 48. fejezetben szenvednek vereséget a "rómaiak" Veszprémben, és menekülnek a német határon túlra. Szimbolikus mondanivalóját már megtaláltuk a IV. Bélára vonatkozó távoli analógiában. Személyes közlése azonban ez utóbbi három fejezetnek nincsen. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy a hatalom szimbólumáról lévén szó, egyedül az 57. fejezet az, ahol jelképesen Anonymus idejében - Kun László korszakában - járunk, amikor tehát a kor hatalmi viszonyainak alakításában szerzőnk és köre szerepet vállalhat. Lássuk tehát az 57. fejezet személyes vonatkozásait. Itt olvasunk a Taksonnyal szimbolizált Kun László uralomra kerüléséről. Itt fedezte föl Süpek Ottó a Tomaj nemzetség nevében elrejtett "Omodi" nevet, amely minden bizonnyal Aba Amadéra vonatkozik. De az eredeti kéziratban olvasható "Thomoy" szóból még egy másik név is kiolvasható, a "Thomo (s) ", azaz a Tomaj nemzetség ekkori Tamás nevű tagjáé, aki IV.

Béla király egykori kedvelt nádorának, Tomaj Dénesnek volt az unokája. S gondoljunk a fejezetnek - és magának a gesztának - a legutolsó szavába belerejtett "Petru(s)"-ra, aki maga Anonymus. Még egy kortárs neve szerepel e fejezetben, a hajdan Bulgárból jött ősöktől származó izmaelita Etejé, ugyanazé, akitől szerzőnk elleste az iniciáléban rejtezkedő dátum arab számjegyeit. Íme, ők annak a körnek a tagjai, akik az anarchia megfékezése érdekében való szövetség megszervezésén munkálkodnak. Maga a király, továbbá Aba Amadé és Tomaj Tamás, akiknek részvétele mutatja, hogy az Aba és a Tomaj nemzetség voltak a szövetség fő kezdeményezői, meg Petrus szerzetes, a terv szellemi atyja és propagátora, valamint Etej, nyilván a kör bankára, mivel mindenféle szervezkedéshez mindenkor szükség volt pénzre. De itt van szó Taksony (Kun László) "kunok földjéről hozott" feleségéről is, vagyis az Éduával való, a kör tagjai által ellenzett, illegális házasság tervéről. Még ez az ellenzés is azt a célt szolgálja, hogy az "uralkodó érdekei szerint" rendeződjenek sorra az események. Bámulatos, ahogyan Anonymus mindezt történeti témáiba beágyazva rejti el, és szimbolikusan exponálni tudja. Ha nem csalódom, az Éduával való házasság problémája csak nemrég merülhetett föl, a mű írása közben. Friss dolog, amely a lelkes szervezkedés közepette úgy csapott le, mint hívősereg közepébe a villám. Hiszen, ha csak a Gesta Hungarorum tervezéséhez és megírásához szükséges időre gondolunk, akkor is vagy két esztendeje kellett, hogy foglalkozzanak a szövetség gondolatával, mégpedig igen nagy reménykedéssel és elszántsággal, ha szerzőnk ilyen impozáns írói művel állt annak szolgálatába. S mivel oly friss dolog az utolsó fejezet megírásakor szerzőnk még reménykedhet az általa konstruált jóslat leevező eredményében. Abban, hogy a király jobb megfontolásra jut. De nem jutott jobb megfontolásra, hanem saját maga, az ország és szerzőnk kiváló művének egyaránt nagy kárára - még annál is sokkal rosszabbra. Alig valamivel Anonymus művének elkészülte után Kun László és Fülöp, fermói püspök, a pápa legátusa között annyira kiéleződik a szembenállás, hogy a sértett, könnyelmű ifjú a Szentszék teljhatalmú megbízottját a jórészt még pogány kunok kezére adja. Ez olyan hallatlan tett, hogy még a király pártján álló főurak sem tűrhetik, s mivel bizonyára indulatában alkudni sem lehet Lászlóval, Aba Finta nádor elfogja a királyt, így kényszeríti ki a legátus szabadon bocsátását. De ezt éppen most és éppen egy Aba tette, főembere azoknak, akikre a szövetség tervét alapozták. Kun László ráébred, hogy tettével a titkos terv menthetetlenül összeomlott. Nem tekintik többé alkalmasnak a szövetkezésre. Aligha lehet véletlen, hogy az a IV. László, aki rövid életében már annyi sérelmet, megaláztatást megért, és politikai megfontolásból még az apja és őellene számtalanszor fegyverrel törő Kőszegieknek kétszer is megbocsátott, adományokkal halmozta el őket, Aba Fintával most nemhogy kiegyezne, szabadulása után keményen üldözőbe veszi. Sorra megvívja várait, és oly szívósan hadakozik ellene, mint senki mással sem eddig, úgyhogy az Aba nemzetség e kiemelkedő tagja végleg el is tűnik a korszak számottevő személyiségei közül.

Az 57. fejezet személyes tartalma és a szövetséget tervező körrel kapcsolatos e kitérő után keressük tovább a prominens számokat. A 3-as is ilyen. Elvben a 12., a 21. és a 30. fejezet száma szintén visszavezethető volna rá. De láttuk, a 12-nél szerzőnk nem alkalmazta a 3-ra redukálást, és a fejezetek tartalma után ítélve a másik kettőt sem kívánta a Szentlélek jelképe alá helyezni, minthogy nem tulajdoníthatott nekik olyan jelentős mondanivalót, mint amilyenről az Álmoshoz és az ifjú IV. Bélához fűződő 3. fejezet kapcsán már beszéltünk. Ellenben, ha arra gondolunk, hogy a kezdet, a kiindulás (Isten) 1-es számára visszavezethető 46. fejezetben találtunk olyan fontos jelképes mondanivalóra, amely (lásd a könyv mottóját) egyenesen vizsgálódásunk elindítója lett, fölmerül az a kérdés, miért ilyen késői fejezetben közli Anonymus művének alapvető tulajdonságát, amikor már az 1., 10., 19., 28. és 37, fejezet száma is ugyanúgy visszavezethető a kezdet szimbólumára, mint a 46.-é és a még későbbi 55.-é. Ebből csakis arra következtethetünk, hogy nem csupán a 46. fejezet utal a geszta létrejöttével kapcsolatos kezdetekre, hanem valamennyi. Vajon milyen "kezdetekre" utalhat a 46. előtti, 1-re redukálható négy fejezet és a még utána következő? Vegyük sorra őket. Az első fejezetnél fölmerül a kérdés, vajon ebből a szempontból nem esik-e el, hiszen a krónikai elbeszélésnek nem szimbolikus, hanem tényleges kezdetéről van szó. Vajon szerzőnk nem gondolta-e úgy, hogy jelképes kezdetnek csak ott van értelme, ahol a kezdet, mint kezdet nem nyilvánvaló? Azt hiszem, valóban így gondolkodott. A következő, a 10. fejezetben a hét "kun" vezér szkítiai csatlakozásáról van szó. A gesztára vonatkozó első kezdetet Álmosnak tett fogadalmukban látom. "A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk." Anonymus ezzel Árpád házához való hűségét kívánja kifejezni, vagyis hogy ennek az elkötelezettségének szellemében fog hozzá művéhez. A 19. fejezetben a Mén-Maróthoz küldött két követtel, Ősbővel és Velekkel találkozunk, akik "igen nevezetes nemzetségű emberek voltak", mint mind a Szkítiából kijöttek. Velekről hangsúlyozottan megjegyzi: "akinek ivadékából származik Torda püspök". Süpek és előtte mások is föltételezték már, hogy Petrus és Torda azonos személy. Horváth János szerint a Torda gesztaírónk eredeti, Petrus pedig egyházi neve lehetett. A magam részéről ezt itt már korábban is elfogadtam. E fejezetben tehát Anonymus műve szerzőjét, saját magát mutatja be. Tudtunkra adja, hogy régi, nevezetes, a Szkítiából (Etelközből} bejött, a honfoglalók közül való családból származik, Velek nemzetségéből, és eredeti nevét, a Tordát is megjelöli Kérdéses a "Torda püspök" kitétel. Ilyen nevű püspököt a magyar középkor történetében nem találtak kutatóink. De nem is valószínű, hogy Torda püspök létezett volna. Titkolózó szerzőnk saját kortársai körében bizonyára sokak által ismert - eredeti nevét leírva,

gondoskodik róla, hogy a figyelmet rögtön el is terelje magáról hiszen ő, mielőtt belépett a rendbe, nem volt püspök, azóta pedig nem Torda, hanem Petrus. A püspök címnek az elkendőzésre vall felhasználása azt is mutatja, hogy Petrus sem lehetett püspök, mert különben elárulná magát, hiszen van, aki tudja, hogy Petrus és Torda mégiscsak azonos. Viszont aligha lehet csupán a titkolózást szolgáló fogás sem, egyéb jelentőségét még majd igyekszünk feltárni. A 28. fejezetben nagyon hangsúlyozottan van szó a Tiszán átvezető Dorogma-révről. Hangsúlyozottan, mert Tas és Szabolcs serege a Körösön szeretne átkelni, "hogy MénMarót ellen harcoljon". De mi történik? Mén-Marót eddig mindig könnyűszerrel megvert katonái most megakadályozzák az átkelésüket. Erre a sereg ahelyett, hogy még inkább keresné az összeütközést, minden logikának ellentmondva, a Dorogma-révhez kerül, és a Tiszán átkelve, Árpád hadiszállására tér vissza, vagyis abbahagyja hadjáratát. Kiváló logikájú szerzőnknél máskor is találkozunk nem logikus fordulattal, de tapasztalhattuk, hogy ez nála mindig tudatos, és jelzést jelent. Itt az a célja, hogy a hadjárat útjába nem eső Dorogma-révet behozza a történetbe, mégpedig oly módon, hogy rácsodálkozzunk. Eközben - állítja - Tas és Szabolcs serege egy "Ohat nevű kun vitéznek" nagy földeket szerez. Ugyan miért? - kérdezhetjük -, de választ nem találunk erre, csak még azt, hogy: "amelyet ivadékai ma is birtokolnak". Vagyis az említett rév közelében fekvő birtok urára hívja fel a figyelmet. De ez nem ősi, a honfoglalás korában adományozottnak föltüntetett birtok, mert az a furcsasága, hogy nem Árpád adományozza, mint az összes többit, hanem - mintegy "magánvállalkozás"- ként - Tas és Szabolcs szerzi neki. Ismerve Anonymus szimbolikus idősíkjait, ez az úr itt a birtokot IV. Béla korában szerezhette, és nem királyi adományként. Pais Dezső fordítása a jelenlegi kiejtés szerint adja meg az anonymusi neveket, Anonymus "Huhot"- ot ír. Ohat Tisza-balparti helység, amely Huhot helynévi nyomát őrzi. Tehát arról értesültünk, hogy Huhótnak, aki a XIII. században valóban létező úr volt, Anonymus korában a Dorogma-révnél volt egy nem adományozott, tehát vásárolt birtoka, ősi birtokának közvetlen közelében, annak kiterjesztéseként. Egy kutatási adat szerint 1212 és 1248 között Ohaton apátság működött. Huhot úr új birtokrészén udvarház állhatott, és a szintén ősi "kunok"- tól származó Huhót itt láthatta vendégül Anonymust. Mivel helynévről, a hely birtokosáról és a gesztával kapcsolatos valamilyen kezdetről van szó, ez a rejtett utalás nyilván arra céloz, hogy szerzőnk a gesztát - legalábbis annak első fogalmazványát - a világtól elvonulva, itt írta meg. Lehet, hogy a Huhótra utalásnak még kiterjedtebb tartalma is van, de azt csak egy kortárs érthette volna meg. A 37. fejezet Nyitra elfoglalásáról szól, és azzal végződik, hogy "Árpád vezér Hubát Nyitra és egyéb várak ispánjává tette, egyszersmind tulajdon földet is adott neki a Zsitva folyó mellett a Törzsök erdőig." Itt az alkalom megjegyeznünk, hogy van egy vonatkozás, amelynél gesztaírónk Árpádot IV. Béla szimbólumaként tudatos és vaskos anakronizmussal jeleníti meg. Az, amikor ispánokat tétet meg vele. Bizonyosra is

vehetjük, hogy a gesztában az Árpád kinevezte ispánokat IV. Béla helyezte váraik, vármegyéik élére. Ami azt is jelenti, hogy nem a honfoglalás kori Huba kapott ispánságot, hanem Huba nemzetségének, a Szemere nemnek egyik, IV. Béla kori tagja. Anonymus Huba vezérről először beszélve (6.) hozzáteszi: tőle származik a Szemere nemzetség. Újabb említésekor (33.) megjegyzi: "Huba, akinek a leszármazottja az okos Szemere." Csak a rejtjelezésnek tulajdonítható tehát, hogy Huba ispánná megtételéről szólva, most hallgat Szemeréről, de bizonyosan éppen őrá céloz. Ha ispáni származásával kapcsolatban említené a nevét, az áruló lenne, vagyis Szemerének éppen apja vagy nagyapja lehetett nevezetes nyitrai ispán. Továbbá: Szemere "okos" jelzője nem jelentheti azt, hogy a korabeli Szemerét általában így emlegették. Hiszen akkor megint csak rájöhettek volna, hogy nem valami távoli Szemere ősről van szó, hanem kortársukról, aki Petrus szerzetes jó barátja. Szemere tehát csak Anonymusszal való kapcsolatában "okos", vagyis olyan valaki, aki a geszta megírásában neki bölcs tanácsokat adott. Még arra is következtethetünk, hogy ezek a tanácsok mire vonatkozhattak. A kortárs Szemere (Zemera) ugyanis minden bizonnyal a Szemere nemzetségnek az az őse volt, aki IV. Béla idején a tatárok ellen hősiesen küzdve súlyos sebek szerzett. (A családi hagyomány szerint ennek emlékére szerepel Szemerecímerben egy nyíllal átlőtt csizmás jobb láb.) Ez az örv hadfi tervezhette meg Anonymusszal együtt a honfoglalás hadfára tatnak útvonalait, csatáit és az ütközetekben alkalmazott haditaktikákat. Szerzetes szerzőnk, ha papi szolgálata kapcsán részt vett i ütközetben, ezeket, a hadjáratokat csak tapasztalt katona segítségével dolgozhatta ki ilyen meggyőzően. Részletesebben is kell még beszélnünk róluk. Bizonyos, hogy Anonymus forrásain, az ősgesztán, néhány latin auktoron, két-három regöséneken kívül nem szorult külső segítségre, egyedül a számtalan hadmozdulat, vonulási útvonal kifundálásában volt szüksége szakszerű támogatásra. Így a mű megalkotásánál az "okos Zemera" lehetett egyetlen szoros és beavatott munkatársa. Az 55. fejezetben kalandozásokról, Lél és Bulcsu haláláról, annak megbosszulásáról van szó. Itt is a fejezet legvégén leljük meg azt, amit keresünk. Szerzőnk annak a Taksonynak a születését jelenti be, aki az ő királyának, IV. Lászlónak a szimbolikus megfelelője a műben. Vagyis - ami mintegy a mű kezdetei közé is tartozik: - Kun László "kezdetéről", születéséről van szó, kinek érdekében írja gesztáját. Tehát sorrendben Anonymus művének "kezdetei" azaz a Gesta Hungarorum keletkezésének összetevői, ezek: 1. A mű eszmei alapállása; 2. a szerző személye; 3. a mű születési helye; 4. megírásának egyetlen tanácsadója; 5. a mű többrétegű fölépítése; b. a király születése, kinek uralmát művével szolgálni kívánja. Roppant érdekes adatok ezek. A sorrendben azonban van egy illogikus elem. A geszta első kezdetének a szerző személyének kellene lennie, különös, hagy a második helyre szorul. Ennek több oka is lehet: a) szerénységből nem helyezi magát az első helyre; b) az elhelyezés nehézségei nem tették lehetővé, hogy reális sorrendet alakítson ki; és c) ... eszünkbe jut Anonymusnak egy esztétikai fogása, ami itt szintén magyarázat lehet.

Láttuk neve kezdőbetűjét rögtön a mű élén, majd egész nevét, amelyet viszont a mű legutolsó szavában rejt el. Ennek esztétikai jelentőségére már Süpek Ottó felhívta figyelmünket. Tapasztaltuk azt is, hogy az előbeszéd "Incipit"- tel kezdődő címsora 30 betűből áll, s így utolsó betűje, amely a Gesta Hungarorum m-je, a Szentlélek kegyelmét viseli magán, és a mű legutolsó betűje szintén a Szentlélek kegyelmét hordozó m betű. Anonymus a kezdetnek és a végnek ilyen misztikus összekötésével mintegy hatalmas körbe foglalja bele a művet. Igen valószínűen ezt teszi a mű létrejöttének kezdeteivel kapcsolatban is. Az első kezdetnek a szerző szellemi alapállását tükröző fogadalma tehát a Kun László születését közlő utolsó kezdettel kötődik össze. Azt fejezi ki vele Anonymus, hogy hűségfogadalma nem általában szól Árpád házának, hanem konkrétan az uralkodást most kezdő ifjú királynak. A szerző személye tehát azért kerül a második helyre, hogy a 10. fejezet első kezdetét az 55. fejezet utolsó kezdetével rövidre zárhassa. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az első fejezetnek a geszta keletkezésével kapcsolatban valóban nincsen rejtett mondanivalója. Lám, becses adatokat sikerült megtudnunk szerzőnktől műve születéséről.

Harmadik réteg ANONYMUS ÖNMAGÁRÓL Prominens szám a 7 is. Eredetileg a teremtés hat napja utáni megpihenésre utal. Áttételesen az alkotás megvalósulására és így arra is, aki a munkát elvégezte, vagyis a szerzőre. Más oldalról nézve: a 3 (a Szentlélek jelképével összefüggésben) a szellem, a 4 (a négy elem szimbólumából eredően) az anyag jelképes száma, ezért a 7, amely a szellem megnyilvánulása az anyagban, ebben a tekintetben is a legméltóbb misztikus szám arra, hogy a szellemi értéket anyagi megfoghatóságába emelő alkotó embert kifejezze. Anonymus a 7-re visszavezethető számú fejezetekben önmagáról ad számot. Tehát a 7., 16., 25., 34., 43. és 52. fejezet az, amelyet most abból a szempontból kell megvizsgálnunk, mit tudhatunk meg a szimbolikus jelzések nyomán szerzőnk életéről. Mivel egyenesen a személyéről van szó, most különösen elővigyázatos. Itt most nem várhatunk logikus sorrendet, az adatokat szándékosan szétdobálja, sőt a korábbitól eltérően, a 7-re visszavezethető fejezetek közléseit, kiegészítő adatokat helyez el más, általában közeli fejezetekben. Úgyhogy itt 7-re redukálható törzsfejezetekről és más számokon található kiegészítésekről beszélünk majd. Következtető munkánk ezért nehezebbé válik, és csak nem mindennapi szerencsének köszönhető, hogy történeti összefüggéseiken kívül akadnak váratlan dokumentumok, amelyek a hosszú évszázadok mélyéből feltárnak olyan vonatkozásokat is, amilyeneket egyébként csak az Anonymus idejében élők ismerhettek.

Elsőnek azért foglalkozunk a 16. fejezettel, mert erről olvashatjuk le legkönnyebben, hogyan kezeli e sorozatban szerzőnk az önmagára vonatkozó titkokat. A 16. fejezet a Tarcal vitézről szóló anonymusi mondanivaló törzshelye. Említettük Süpek Ottó fölfedezését, miszerint Tarcal - az eredeti kézirat írása szerint: Tursol Anonymusnak a honfoglalás korába visszavetített alteregója. Süpek Torda (Turda), azaz szerzőnk, és Tursol azonosságát etimológiailag igyekszik alátámasztani. Ennek bonyodalmaiba azért ne menjünk bele, mert egyrészt ősi "tur" szavunk származása, eredeti értelme mindmáig bizonytalan, másrészt az etimologizálást a maga módján ugyan igen kedvelő gesztaírónk Tursolnak saját hasonmásává választásánál aligha támaszkodott szószármaztatásra, mivel honfoglalás kori páros neveknek számos példája állt előtte. Úgy választotta a maga eredeti Turda neve mellé a kitalált s a honfoglalás keretébe helyezett Tursolt, ahogyan művében Ed és Edömén, Bolya és Bonyha, Ősbő és Őse neve cseng össze. Talán nem tudott már az elsőszülött ikreknek adott pogány kori rímelő neveknek arról a funkciójáról, amelyről Függelékünkben szó van, de ismervén eredeti regösénekeket, bizonyára tisztában volt azok előrímes verselésével, tehát azzal is, hogy e nevek rímelésükkel viselőiknek valamilyen misztikus egymáshoz tartozását fejezik ki. Így Turdának Tursollal való azonosságát kellően alátámasztja összecsengő nevük. Egyben pogány kori névadó szokást elevenítve föl, tanúságot tesz szerzőnk kiváló stílusérzékéről. Úgy vetíti itt vissza önmagát a közel négyszáz évvel azelőtti pogány világ dicsőséges szereplői közé, ahogy az előbeszédben hozta előre, a maga korába "N" barátjaként Nicholaust, az ősgeszta két évszázaddal korábbi szerzőjét. De ne feledjük el, hogy a mottónknak választott anonymusi idézetből kiderül: a pogány kort Anonymus a magyarság ifjú korának tekinti, szemben a maga keresztény kori felnőtt magyarjaiéval. Ami azt is jelenti, hogy Tursol nem egyszerűen gesztaírónk honfoglalás kori látomása önmagáról, hanem az őróla elmondottakban, saját ifjúságában történt dolgokról ad híradást. Alteregójáról természetesen a 16. törzsfejezetben mondja el az igazán lényegeset, bár már előbb is és majd később is fel-felvillant vele kapcsolatban valamit. Így Tarcal "serény vitéz"- ről a 14. fejezet végén azt tudjuk meg, hogy a Salán bolgár vezérhez követül küldött Onddal és Ketelle1 együtt indították útnak. A 15.-ben pedig, hogy "kun" vitéz volt, "kinek a maga személyében magva szakadt". A törzsfejezetben, a 16.-ban pedig a két követtel együtt nyargal fel egy magas hegy csúcsára, és mivel ő ér föl az oromra elsőnek, a hegyet róla nevezik el Tarcal hegyének. Az oromról körös-körül "megszemlélik a földet", vagyis a tájat, amelyben nagy gyönyörűséget találnak, majd "pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le" nagy "áldomást" csapnak. Arról, hogy az ősi magyar szónak az idézésével érzékelteti az áldozati lakomát, a mágikus fehérló áldozást, már korábban beszámoltam. Ezután Tursol, "aki merész ember volt, és megállta helyét a harcban", kísérő katonáival együtt visszatér Árpádhoz, hogy "neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon". Az erre kapott megbízáskor a 14. fejezetben a

"kémlelés végett" kifejezéssel találkozunk. Tursol tehát nem tartozik a Salánhoz küldött követekhez, valamiféle szemle miatt jött, és katonái vannak. Szimbolikus küldetése egyre figyelemreméltóbb. Anonymus természetesen nem mondhatja meg, hogy ő kölcsönözte Tursol nevét a hegy nevétől, ezért fordítja meg a dolgot: a hegy kapta őróla a nevét. Ezzel már meg is kezdtük az Anonymus személyére vonatkozó távoli analógiák felgöngyölítését. A lóáldomással, jelképesen tudomásunkra adja az ősi magyarokkal annyira azonosuló, pogányságuktól sem értetlenül idegenkedő szerzetes gesztaírónk, hogy bízvást Isten embere, tehát táltos lett volna akkor is. És hogy egykor valamilyen fontossággal bíró hegycsúcson Legalábbis megimádkoztatva katonáit, arról az oromról kikémlelték a tájat. Ha most arra gyanakszunk, hogy maga Anonymus ifjúkorában az ellenség elhelyezkedését kémlelte ki ugyanilyen módon, és jelentést vitt erről az Árpáddal szimbolizált IV. Bélának, az rögtön igazolódik. Mert a 17. fejezetben a kémlelés eredményéről értesülünk - nem kimondva, de gyakorlatilag -, ugyanis itt Árpád átteszi táborát éppen annak a hegynek a környékére, ahonnan Tursol "körös-körül megszemlélte a földet". Tehát Anonymus földerítése nyomán (amikor "a föld alkalmas voltáról hírt adott neki"), IV. Béla arról értesült, hogy törzsével előbbre nyomulhat. De ez azt is jelenti, hogy a hegyormot, ahonnan Anonymus körülkémlelt, korábban az ellenség tartotta kezében, így előbb el kellett foglalni tőle. Erre vonatkozik tehát a kitétel, hogy Tursol "merész ember volt, megállta helyét a harcban". Ezek szerint maga is részt vett a környéket megtisztító rohamban, mégpedig szerzetes lévén, fegyver nélkül. Joggal büszke tehát bátorságára. Ne csodálkozzunk, hogy egy követi utazásnak induló vállalkozásról kiderül, szimbolikusan hadjáratról van szó. A 7-re visszavezethető fejezetek között nemsokára egy hadjárat útvonaláról fog kiderülni, hogy valójában egy követi utazásul tájékoztat szerzőnk.. Az ilyen ellentételezések hozzátartoznak Anonymus szimbólumrendszeréhez. De hol, mikor történhetett gesztaírónkkal ez a háborús kaland? Természetesen föltételezésre vagyunk utalva. 1250 júniusára gondolok, amikor IV. Béla Hermann, bádeni határgróf Magyarországra, való betörésére válaszul kun sereg élén tört be Ausztriába. Ez időben ugyanis a domonkosok kunjainkat térítgették; szerzőnk a keresztet magasba emelve lelkesíthette a rohamozókat, azoknak a kun legényeknek az élén, akik között térítő munkáját végezte. Úgy kerülhetett a hadjáratba, hogy nem akart megválni friss híveitől. Ond és Ketel, akikkel Tursol a hegyoromra fellovagol, szintén "kunok", tehát nem alaptalan arra következtetni, hogy e kalandban szerzőnket kunok vették körül. Elfoglalták valamelyik ausztriai határhegy környékét, majd föllovagoltak az oromra - legelöl a keresztet emelő Anonymus, aki az elsőnek fölértekkel onnan gondosan körülkémlelt, hová, meddig futott az ellenség. Miután pedig kunjaival együtt

hálaimát mondott győzelmükért az Úrnak, majd nagyot ettek-ittak, előretörésük jó hírét megvitte királyának, aki így törzsével továbbnyomulhatott. Az ausztriai kaland bizonyára kedves ifjúkori emléke volt szerzőnknek. Ez az a személyes élmény, amely belopózik IV. Béláról írt portréjába, "derék katoná"-nak jellemezve ott a királyt. De azért - a szimbólumok kettős fénytörése: - a Tarcal hegyéről való letekintés kapcsán azt is kifejezésre juttatja Anonymus, hogy ő e hazai oromról eléje táruló Felső-Tiszavidéket "kimondhatatlanul megszerette". Azzal, amit más fejezetbe tolva, szinte mellékesen közöl, hogy tudniillik Tursolnak a maga személyében magva szakadt - ellentétben többi hősével, akik mind neves családok megalapítói -, rejtve céloz egyrészt a figura kitalált voltára, másrészt önmagával való azonosságára, hiszen minthogy szerzetes, neki is magva fog szakadni. Tursol "kun" voltát szintén más fejezetben, mellékesen említi. Kun, mert a hadjáraton kun seregben vesz részt. De ezúttal szintén több legyet üt egy csapásra. Anonymus kunok iránti rokonszenvét egész műve mutatja, de itt ez irányú személyes nosztalgiáját is jelzi. Veleket, akitől saját közlése szerint Torda származik, sehol sem sorolja a "kunok" közé. Benne azonban "kun" vér is csörgedez céloz rá -, tehát anyai ágon, nyilván az Aba rokonság révén. Hogy anyja lehetett az Abák közüli való, arra a 17. fejezet végén található allúzió révén is következtethetünk. Itt az Abák Takta környéki ősi birtokairól van szó, s hogy Tursol szintén kapott földet a közelben, ott, ahol a Bodrog a Tiszába ömlik. "Egyszersmind ugyanazon a helyen földvárat emelt, amely most a jelenben a Hímesudvar nevet viseli." Hadd jegyezzem meg, hogy Anonymus kéziratában nem olyan konkrét erősségről van szó, mint amilyen a honfoglalás korában egy földvár, hanem egyszerűen csak "vár"-ról, tehát "valamiféle" várról beszél. Az említett földek, Hímesudvar is, az ősi Aba birtokok közé tartoztak, s úgy tetszik, mintha szerzőnk itt Tursol - azaz ifjúkori önmaga - számára akarná elvitatni e földeket. Vajon mit szólhatott ehhez Aba Amadé, aki a tervezett szövetség egyik fő szervezőjeként bizonyára be volt avatva a tervet propagálni hivatott, készülő nagy mű titkaiba? Nyilván értette a tréfát, és jót mulatott rajta. Következtetésem szerint ugyanis szerzőnk itt egészen ifjú koráról szói, amikor az Aba rokonoknál tölthetett hosszú időket minden bizonnyal anyai nagyszüleinél -, és ez a vidék akkor mintegy az "övé volt". Abban az időben Hímesudvar még nem épülhetett föl (azért fogalmaz úgy, hogy "most a jelenben" nevezik annak), és a csak az utóbbi időben létesült udvarháznak a helyén ő olyan "várat" emelt, amilyennel a gyerekek ma is játszadoznak, vagyis: homokvárat. Egy későbbi következtetésünk ezt még jobban alátámasztja majd. És persze ez megint nemcsak tréfa, játék, önvallomás, hanem védekező fogás is. Akik Tursolban mégis Petrusra gyanakodnának - hiszen akadnak még Anonymus hegyi kalandjára emlékező emberek -, azokat megzavarja az Árpádtól kapott adománybirtok és a váremelés említése. Térjünk azonban rá a sorrendben első, a 7. fejezetre. A geszta kezdetén olyanok a történeti körülmények, hogy nem könnyű a szerzőnek ide saját magára vonatkozó

utalásokat belopnia. A Szkítiából való kijövetelt beszéli itt el, és arra céloz, hogy ősei az őshazából Álmos vezérletével kijöttek közé tartoztak, vagyis igen régi és tiszteletre méltó családból származik. Erre utal különben a 19. fejezetben is. Anonymus szeret ismételni, ami nyilván a hittérítő gyakorlat nyoma nála. Elmondja még a kivonulókról, hogy az Etelen átkelés után emberi lakóhelyet nem találva, "ifjaik majd mindennap vadászaton voltak, azért aztán attól az időtől fogva a magyarok jobb vadászok is, mint a "főbb nemzetek". Ezek szerint azt közli velünk, hogy ifjúkorában maga is hódolt a vadászat "magyar sportjának". Amely különben még az ő idejében is része volt az ifjúság hadi életre való fölkészítésének, a nagyvadak elleni küzdelem veszedelmeire szoktatással. Így még érthetőbb a harc közben tanúsított bátorsága. A 25. törzsfejezetben Anonymus a rejtezkedés magasiskoláját nyújtja. "Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőntúli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak... Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni." Agmánd apa "róka módra körözve" ki is fürkészi Erdélyt, és a föld nagy gazdagságának hírével tér vissza Tétényhez, azt is jelentve neki, hogy Gyalu, a blakok vezére* csak igen csekély harci erővel rendelkezik. A következő kapcsolódó - fejezetekben aztán Tétény megveri és megöli Gyalut, valóban elfoglalja Erdélyt, amelynek lakói hűséget esküsznek neki. S hogy mit árul el ezzel Anonymus önmagáról? Előbb rejtetten szólt rokonairól is, a következő vizsgált fejezetben újabb rokoni kapcsolatát fogjuk megismerni, tehát itt megint családi vonatkozásról lehet szó. Pontosabban arról, hogy nemzetségének honfoglalás kori őse Tétény vezér volt. De ezt csak az igazolja majd, amit "Anonymus legszemélyesebb titka" című fejezetünkben fogunk előadni. S mert ez annyira féltett titka, a jelenlegi törzsfejezetben rendkívüli ügyességgel tereli figyelmünket a különös nevű és roppant karakterisztikusan ábrázolt "Apafarkas-Agmánd"-ra. A törzsfejezethez kapcsolódó, Tétény erdélyi győzelméről szóló fejezetekben azonban őróla már egyáltalán nem esik szó többé. S itt megint a kettős fénytörés: amikor Agmándról megjegyzi, hogy bejárva Erdélyt "kimondhatatlanul megszerette azt" - noha ez a kitétel elég gyakori Anonymusnál -, bizonyára saját, Erdély földje iránti csodálatát is kifejezi. A 34. fejezet hőse a honfoglalás kori "kun" Bors vezér. Ő építi a Zólyom-erdőben kőből meg fából is az ország határának erődítéseit a csehek és lengyelek távol tartására. Mikor Bors vitézeivel a Garam folyó mellett lovagolt, "egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta." Ez bizony jellegzetesen mitikus kaland, a szarvas, mint "vezető állat" megmutatja a hősnek azt a helyet, ahol naggyá lesz majd. Bors is így értelmezheti, mert midőn "a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott". Így létesül Bors vára. A Zólyom-erdőben pedig Borsséd-Zólyom várát építi föl.

Ebből azonban, azon túl, hogy Bors roppant tekintélyes személyiség, édeskeveset következtethetnénk ki Anonymus életéről. A törzsfejezetet itt csak arra használja fel, hogy jelezze, Borshoz neki valami köze van, és egy mítosszal is aláhúzza: a honfoglaló Bors vezérről beszél. Fontos kiegészítő adatot a 31. fejezetben találunk, melyben megemlíti, hogy Árpád Böngérnek, Bors apjának "nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak, azon kívül odaadta neki azt a várat, amelyet most Győrnek mondanak. (Diósgyőrről van szó.) Ezt a várat Böngér fia Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette." Árpád idején még nem volt vármegye. De jobban is megértjük a szerző szándékát, mert messze-messze a törzsfejezettől, a 18.ban ezt olvashatjuk: Bors a Boldva mellett megépítteti Borsod várát, "a vezér pedig jeles cselekedeteiért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje a gondját". Most hát megtudtuk, hogy a honfoglalás idei Bors vezér egy IV. Béla idei Bors ispánnak a jelképe is. A Bors nemzetség Kálmán király korában két ágra szakadt, de a 31. fejezet pontosító célzása szerint a Miskolc nemből való Bors ispánról van szó. Hadd mondjuk el, hogy ennek a Borsnak az apja Domonkos bán volt, akit III. Béla egy 1194ben kelt oklevelében rokonának nevez, nyilván valami házassági kapcsolat révén. Ez a nagyúr kolostort is alapított, és Györffytől megtudjuk: a legelső magyar főurak egyikeként, akinek a kúriájában már nem gond az írásbeliség, maga adott ki oklevelet erről, saját pecsétjével. A kolostor működése csak fia idején kezdődhetett el, mert Borsmonostorának nevezték. De vajon mi köze Anonymusnak a honfoglaló Borstól származó kortárs Bors ispánhoz? Aligha tudnánk felelni rá, ha véletlenül nem értesülnénk egy fontos körülményről, arról a történeti tényről, hogy 1225-ben Miskolc nembeli Bors ispán Velek bán lányát vette feleségül. Emlékezzünk a 19. fejezetre, ahol kiderült, hogy Torda "püspök", azaz Anonymus Velek nemzetségéből származott, s ha most előreugrunk az 52. törzsfejezethez, és ott azt olvassuk: -Velek a Mén-Marót elleni küzdelemben szerzett érdemeiért Árpádtól "a zarándi ispánságot kapta", megértjük, hogy a Velek ősnek szintén Velek nevű utóda, aki Domonkos bán korában, tehát II. Endre idején bán volt, IV. Bélától ispánsághoz jutott. S felfogjuk rögtön: ha Torda (Anonymus) Velektől származik - mint azt szerzőnk az ősi Velekkel kapcsolatban állította -, akkor ő a IV. Béla kori Velek ispánnak szintén ivadéka. Márpedig - mivel Anonymus már maga is felnőtt ember IV. Béla korában - ez nem kevesebbet jelent, mint egyenesen azt, hogy Velek ispánnak a fia! Így hát Bors ispán felesége nénje, maga Bors pedig sógora Anonymusnak. Borssal való rokoni kapcsolata - hiszen annak udvarházában már Domonkos bán idejétől jelen van a korszerű kultúra -a fiatal Anonymus intellektuális fejlődése szempontjából igen nagy jelentőségű lehetett. Most már kiviláglik, miért kellett a mindezekkel kapcsolatos adatokat szerzőnknek ennyire szétszórnia. Ha nem ezt teszi, a korabeli olvasó igen könnyen rájöhet, hogy

Bors vezér bizonyos tekintetben azonos a Miskolc nembeli Bors ispánnal, aki sógora Petrus szerzetesnek. S akkor már a mű szerzőjének kilétét aligha lenne nehéz kitalálnia. Kiegészítő adatat találunk az 51. fejezetben is. Az Ősbő és Velek vezetésével megvert Mén-Marót itt ajánlja fel lányát és vele országát Árpád fiának, Zoltának. A fejedelem elfogadja ezt, Ősbőnek és Veleknek követeket küldve, azt üzeni: "hogy menyegzőt tartva, Mén-Marót lányát vegyék át feleségül fia, Zolta számára... és hozzák magukkal." Tudjuk már, Ősbő szereplése itt történeti. Az ősi Velek azonban alighanem költői szabadság révén kerül ide, célzásul a IV. Béla kori Velekre. A "menyegzőt tartva... vegyék át feleségül fia... számára" igen óvatos fogalmazás, megkerüli, hogy a menyegzőt csak egyikük tarthatta a lánnyal. Mert hiszen a kortársak még jól emlékezhettek rá, hogy - amint az abban az időben szokásban volt - a jelképes esküvőn Velek bán állt az oltár elé az Anonymusnál Zoltát szimbolizáló István herceg (a későbbi V. István) "képében" az arának kiszemelt Kun Erzsébet hercegnővel. Azért, hogy a még gyermeknyi menyasszonyt már mint a trónörökös "feleség"- ét vihesse IV. Béla udvarába, ahol nevelkedni fog az igazi frigykötésig. A király 1250-ben írja a pápának: annak érdekében, hogy országát az esetleg visszatérő tatároktól megvédhesse, fiát kun lánnyal házasította össze. A "férj" ekkor tízéves volt, a "feleség" bizonyára még fiatalabb. Igazi házasságukra csak 1254-ben került sor. Tehát a hazavivő követ és jelképes férj kényes és megtisztelő megbízatását 1250-ben Anonymus apja kapta IV. Bélától, s talán e szolgálatának is szerepe volt ispáni kinevezésében. Most már csak egyetlen törzsfejezet van hátra ebből a sorozatból. A 43., amelyet átugrottunk, mert megfejtésének bonyodalmai miatt külön fejezetet kell nyitnunk a megtárgyalására. Addig is hadd következzék itt egy szükséges kitérő. Arról, hogy nincs új a nap alatt... Pontosabban, egészen új nincsen. Hiszen hogy "P. mester" neve Petrus lehet, s hogy nyilván Velek nemzetségéből való, azt már egy időben, de külön-külön Sólyom Károly és Horváth János is föltételezte. S mivel ekkor még az az elképzelés látszott a legszilárdabbnak, hogy Anonymus III. Béla jegyzője volt, mindketten a II. Endre idei, 1207 és 1214 közötti Péter nevű győri püspökben vélték gesztaírónk kilétét fölfedezni. Ennek hitelét - s erről kell most beszélnünk - Györffy Györgynek az a megállapítása ingatta meg, hogy Velek nemzetségének szállásterülete, Zaránd megye az Anonymus által említett földrajzi neveket feltüntető térképen üresen tátong. Ebből következtethetően tehát gesztaírónk éppen e vidéken nem volt ismerős. Most már azonban tudjuk, hogy a II. Endre kori Péter püspökkel való azonosítás nem emiatt, hanem azért téves, mert Anonymus IV. Bélának volt a jegyzője, és Kun László korában írta művét. S azt is sejthetjük, hogy a Velek nemzetség szállásterülete az Anonymustérképnek érthetően fehér foltja, hiszen szerzőnk egyrészt domonkos szerzetesként szegénységi fogadalmat tett, az ősi birtokok tehát a család egy másik tagjához kerültek,

s nem is kíván hivalkodni velük. Másrészt - és ez a döntő ok -, esze ágában sincs szaporítani az olyan adatokat, amelyekből következtetni lehet személyére. Elég veszélyes számára így is Veleknek zarándi ispánként való megjelölése, amikor Petrus szerzetesről melyik ismerőse ne tudná, hogy a név és tisztség egyenesen az ő apjára vall, hát még, hogy az István herceg képében tartott esküvői szereplésről is tudnak némelyek. Amúgy is eléggé áttetsző fátylat borít ezekre, az adatokra a honfoglalás korában való előadásuk, semhogy még fokozza a gyanút. A nem említéssel éppen azt a föltételt tünteti el, amelyet az azonosság bizonyításához Györffy oly szükségesnek tartana. S bár emiatt Györffy úgy véli, Velek jelenlétének a gesztában rokonsági szempontból nincsen jelentősége, "Anonymus legfeljebb csak tisztelte az 1125-ben a Miskolc nercbéli Bors comes apósaként föltüntetett urat", ám ő is megfejti a nyilvánvaló allúziót, bár természetesen csak III. Béla korára vonatkoztatva: "Könnyen meglehet - írja -, hogy a gesztában olyan szerepben jeleníti meg (követjárás, leánykérés stb.), mint amelyet Velek III. Béla korában ténylegesen betöltött." Kiváló történészeink sokszor jártak az igazság közelében, és csak azért nem tudtak arra rátapintani, mert Anonymus személyét a valódinál korábbi időpontban keresték. Kivétel e tekintetben a mű Kun László koriságát valló Katona Imre, aki kifejtés nélkül ugyan, de fölveti a honfoglalás kori fejedelmek és az Anonymusszal kortárs királyok "azonosságát"; Álmosét azonban tévesen.

Harmadik réteg A VÉLT SZÜLETÉSI ÉV Mielőtt rátérnénk arra, mit mond magáról szerzőnk a 43. törzsfejezetben, előbb a csatlakozó 42.-kel kell foglalkoznunk. Itt Lél, Bulcsu és Botond Fejérvár (Nándorfehérvár) alatt békére kényszeríti Bolgárország vezérét, akihez a megvert Salán menekült. Innen továbbmenve áthaladnak a Vasszil-kapun (a Balkán hegységen, átvezető szoroson), meghódítják Rácföldet, eljutnak a tengerig, Spalato városát és egész Horvátországot elfoglalják, azzal visszatérnek Magyarországra. Az erről szóló monda nem hódításról, hanem azoknak a kalandozásoknak egyikéről szólhatott, amelyeket Lél és Bulcsu fenyegetésként indított a Balkánra, hogy a bizánci császárt az ötévenként lejáró, "ajándék"-nak nevezett adó megújítására kényszerítse. A fejezet végén szerzőnk egyrészt azt érzékelteti, hogy regösének szólt e hadjáratról, másrészt leszögezi, hogy nem arról a népi mondáról van szó, amely szerint Botond bárdjával bezúzta Konstantinápoly kapuját. Nemhiába határolja el magát tőle, mert abban a mondában lehetett szó arról a kivételes esetről, hogy a kalandozók a bolgárföldön és a Vasszilkapun áthaladva feldúltak még némely vidéket, és így érkeztek vissza dél felől Magyarországra. Maga a Nándorfehérvár alatti epizód és a Vasszil-kapun áthaladás itt Anonymusnak - a konstantinápolyi kalandtól való elhatárolódással jelzett - kitalálása.

Amire azért van szüksége, hogy a hadjárat útvonalának valóságos irányát megfordítsa. Mert természetesen Bulcsu és Lél kalandozói Magyarországról mentek dél felé, megdúlva a Rácföldet, Spalatóig és onnan vissza, Horvátországot is megsarcolva, hazájukba. De éppen ez a megfordított útirány függ össze a 43. fejezetben előadottakkal. Így fedezi azt az áruló jelet, amit ott éppen a délről északnak megtett út jelent. A nagy fontosságú 43. törzsfejezet roppant különösen indul. Bulcsu, Lél és Botond "onnan" - így mondja a szerző - továbbtartva "alászálltak a Péter-gaznak mondott erdőn, és tábort ütöttek a Kulpa folyó mellett". De hiszen Lél, Bulcsu és Botond az előző fejezetben balkáni hadjáratukról már hazatértek, vagy ahogy ott fogalmaz: "és visszatértek Magyarországra Árpád vezérhez." Törzsfejezetünk pedig úgy kezdődik, mintha még mindig a Balkánon volnának, és egy "onnan"- ból indulva - amiről nem tudni, mire vonatkozik - ismét délről észak felé tartanak, a Száva folyón átkelve Zágrábot foglalják el, Pozsega és Valkó várát is beveszik (miután előbb már megtudtuk: egész Horvátországot meghódították), majd "a Dunán a Geréc-révnél" átkelve érkeznek Árpád udvarába - ahová már az előző fejezetben megérkeztek. Tehát Anonymus egyrészt úgy tesz, mintha kissé pongyola szerkesztéssel az előbb nagy vonalakban ismertetett hadjárat részleteit közölné, másrészt titokban azt érzékelteti velünk, hogy egészen másról van szó. A szándékos ellentmondás, már tapasztalhattuk, Anonymusnál mindig rejtett figyelmeztetés. Ez az útvonal tehát a Péter-gaz erdővel kezdődik. A "gaz" a szláv gozd - erdő magyarított változata. Anonymus azonban a kéziratában nem Pétert, hanem "Petur"- t ír. Mivel személyére, vonatkozó közlésre megjelölt fejezetben fordul elő, ezt nem érthetjük másként, mint hogy titokban azt tudatja velünk: szerzetesi Petrus nevét ő a hétköznapokban magyarul, mégpedig Petur formában használja (különben e korban sok másokkal egyetemben). Tehát ugyanúgy nevezte magát, mint a Bánk bán szenvedélyes Petur bánja. A "perpetuum"- ból neve így is kiolvasható: peRPETUum. Az imént Turdával és Tursollal kapcsolatban a honfoglalás kori előrímes nevekről beszéltünk, ám maga Anonymus nem honfoglalás kori, és az ő korszakának latin kultúrája utórímeket használ. Említettük, hogy egy regösének két sorát latinul idézi, s ott ő is a sor végén rímelteti őket, hiszen az egyház nyelvéhez nem illenék a pogányos előrím. A Petur név a "pogány" Turdához és Tursolhoz képest most ezért utórímes. Vagyis Anonymus nevei a gesztában: Turda, Tursol és Petur. Ennyire koncepciózus mester és ilyen nagy játékos Anonymus. Céloztunk arra, hogy a 42. fejezetben leírt hadjárat útirányát Anonymus azért fordította meg, hogy a 43. fejezet dél felől induló hadjáratáét, annak sajátos voltát leplezze vele. S hogy itt másvalamiről van szó, nem a 42. fejezet rövid eseménysorának a részletezéséről. Tehát olyan útról, aminek dél-észak volt eleve az iránya. De ezzel a

következtetéssel nem sokra mennénk, ha még egy váratlan dokumentum nem állna rendelkezésre, ami segít a történtekhez közelebb kerülnünk. Marczali Henrik ismerteti Bors ispán nejének végrendeletét. Már tudjuk, Velek ispán lányáról, Anonymus nővéréről van szó. E testamentum adatai roppant érdekesek, következtetési elszántságunkat ingerlőek. A végrendelet még a tatárjárás előtt készült. Az asszonynak nem születtek gyermekei. (A Miskolc nemzetség Bors comes 1237 körüli halálával kihalt.) Borsné nőtestvérei, és egyházi intézmények között osztja ki javait. A Bors birtokokról és vagyonról természetesen a férj végrendelete rendelkezett, amelyet nem ismerünk. Bors felesége azért gondoskodik csak nőtestvéreiről, mert fivérei apjuktól örökölnek. Így éppen szerzőnkről nem esik közvetlenül szó itt, de bizonyos adatokra vele kapcsolatban is következtethetünk. Leánytestvéreire Borsné drága öltözeteket hagy, sok prémmel, továbbá lovakat. Ami feltűnő, kevésbé gondoskodik Margit nővéréről, mint Anna nevű húgocskájáról, akit elhalmoz értékeivel. S ebből talán nem az derül ki, hogy őt jobban szerette. Inkább úgy érződik, mintha Anna iránt "anyai" érzelmekkel és elkötelezettséggel viseltetne. Említettük, hogy Anonymus gyermekkorában az Abák között, anyai nagyszüleinél élhetett, s most úgy tűnik, mintha Annának kiskorától Borsné lett volna a gyámolítója. Aminek alapján viszont arra gondolhatunk, hogy Anonymus anyja Anna lánykájának születésekor vagy rövidesen utána meghalt, és a két, még serdületlen gyereket rokonok vették magukhoz. Anonymust, a fiút az Aba nagyszülők, anyjának szülei, Annát pedig nénje, Bors ispán felesége. Annának Borsné ruhákon, prémeken, lovakon kívül ágy- és asztalneműt is juttat, két gyűrűt és hét rabszolgalányt. Anna a korabeli előkelők házassági szokásainak megfelelően ekkor már István bán neje, de a reáhagyott javakat csak akkor veheti majd át, ha fölserdült, és átadták férjének. Addig örökségét az esztergomi domonkos rendiek őrzik. 80 márka ezüstjét, amely egy budai olasz kereskedőnél van elhelyezve, egy lóval együtt Borsné a domonkos rendiek fehérvári egyházára hagyja. Az esztergomi Katalinegyháznak azt a serleget juttatja, amelyet Béla királytól kapott, födelestül, és szintén egy lovat. Végül a bolognai domonkos rendiek kapják azt a nagy szőnyeget, amelyet anyja hozott Görögországból. Két olyan tárgyról is szó van itt, amelynek eredetén érdemes elgondolkodni. Az egyik a Bélától kapott födeles serleg. Valamely szolgálatának jutalma lenne? Főúri hölgyek legföljebb a királynénak tettek szolgálatokat, és az is jutalmazta őket. Különleges oka lehet annak, ha Bors ispán neje magától a királytól (vagy még mint "ifjabb király"- tól) kapott egy serleget. Ennél is érdekesebb története lehet a Görögországból hozott nagy szőnyegnek, azért mert anyja - Borsné és Anonymus anyja - volt hozója az idegen

országból. A XIII. században nem voltak sem turista-, sem luxusutazások. Kereskedők, egyházi személyek, uralkodók, főurak és királyi követek utaztak külországokba, mindig jelentős kísérettel. Kivéve a kolduló barátokat, akik magányosan és párosával is nyugodtan útra kelhettek, nem volt mitől megfosztani őket. Asszonyok legföljebb férjükkel főúri rokonaikhoz vagy királynői, hercegnői kíséretként utaztak. A legvalószínűbb, hogy Velek járhatott valami követségben, Görögországban, olyan küldetésben, hogy szükség volt a feleségére is. Rendkívül előkelő hölgyet kísérhettek, akinek főrangú dáma társaságára és törődésére volt szüksége, s kinek ez rangjánál fogva föltétlen kijárt. S most visszatérünk a 43. törzsfejezethez, amelyet Anonymus hadjáratnak - a 42. fejezetbeli hadjárat részletezésének - tüntet föl, de már sejtjük, valójában olyan követi utazás lehetett, amelyben saját szülei vettek részt. Kétségtelen, hogy az út hazafelé tartó részéről van szó. De mi okból kellett úgy utazniuk, hogy Görögország felől jövet a Peter-gozd (ma Petrovagora) erdőhöz értek el, hiszen e kerülő nélkül sokkal előbb Magyarországra érkezhettek volna. Ez az útvonal mégis a Kulpa mellől indul, Zágrábon át vezet, s onnan sem a legrövidebb úton visz a Dunántúlra, hanem utasaink északkeleti irányba tartva a Geréc-révnél a Dunán kelnek át, éppenséggel a Duna-Tisza közére; ugyan mi célból? Egy kézenfekvő föltevés kínálkozik, amely mindezt megmagyarázza. A fiatal Béla (a későbbi IV. Béla), ekkor Szlavónia hercege, házasságának volt egy sajátságos epizódja. Apja, II. Endre visszafelé jövet szentföldi keresztes hadjáratáról, 1218-ban megfordult a Kis-Ázsiában lévő Nikaia (Nicea) császárságban. (Ekkor itt uralkodott a legális bizánci császár, mert 1204-ben francia és olasz keresztesek a Szentföld, pontosabban Egyiptom helyett, ahová indultak, Görögországot szállták meg, kikiáltva ott a "latin császárság"ot.) E látogatáskor Endre, Béla fia számára Laszkarisz Theodorosz nikaiai császártól megkérte Mária nevű lánya kezét. 1220-ban a házasság létre is jött; ekkor tette meg a király Bélát Szlavónia hercegévé. Bár a fiatal pár igen jól megértette egymást, II. Endre 1222-ben meggondolta magát, előnyösebb házasságot kívánt köttetni jövendő utódával. A már megtörtént házasság felbontásához megfelelő ürügyre volt szükség, amelyről az udvaroncok gondoskodtak. Így - bár korántsem könnyen - sikerült a királynak elérnie, hogy Béla a feleségét visszaküldje hazájába. A válást a pápának kellett engedélyeznie, aki két magyar püspököt bízott meg az ügy kivizsgálásával. Ezek azonban rájöttek, hogy a hercegnét komiszul megrágalmazták, egy szó sem igaz a vádakból, mire a pápa megtiltotta a házasság felbontását. Endre még ekkor sem mondott le tervéről, Béla viszont a vádak hamis voltáról értesülve, apja engedélye nélkül elküldött Máriáért, hogy helyreállítsa házasságukat. A hazahozó követség minden bizonnyal a szlavóniai herceg székhelyére, Zágrábba igyekezett Bélához, és Magyarország királyi országrészét el kellett kerülnie, nehogy Mária a házasságot ellenző Endre király kezére jusson. Tehát a Máriával visszatérő követség útja Görögországon át a Balkán hegyei között vezetett, és elhihetjük

Anonymusnak, hogy a Peter-gozd erdőtől fordult Zágráb irányába. A törzsfejezet a visszafelé tartó útnak a "Petur-gaz"- zal kezdődő utolsó szakaszát mutatja be. Mivel a nikaiai császár lányát, a szlavóniai hercegnét hozták magukkal, legalább egy főrangú hölgy is részt vett benne, hogy méltó nőtársaságot biztosítson Laszkarisz Máriának. A Nikaiába menesztett követ - vagy a követség egyik kiemelkedő tagja - ezek szerint Velek bán lehetett, a kísérő hölgy pedig - vagy a hölgyek egyike - Velek felesége, Borsné és Anonymus édesanyja. A nagy görög szőnyeget Velekné erről az útról hozhatta magával, Laszkarisz Theodorosz császár vagy Mária ajándékaként, avagy maga vásárolta útközben Görögországban. De vajon miért a Geréc-réven át jöttek a királyi magyar területre, ami Zágrábtól nagy kerülő kelet felé? Ennek nyilván az a magyarázata, hogy az útnak ezt a szakaszát már csak Velekék tették meg, fontos küldetéssel. Azt kellett megtudniuk, hogyan fogadja a király a kész helyzetet, s arra is felkészültek, ha rosszul fogadná. Ezért azt színlelték, mintha csak Valkó várából jönnének, és azt jelenthették II. Endrének, hogy ott váratlanul megjelent Laszkarisz Mária. A király tombolt, nem akart belenyugodni a dologba, és talán el is küldte fogdmegjeit Valkóba. Persze hiába. Minderre abból következtethetünk, hogy a Zágrábban tartózkodó hercegi pár, tudomására jutva Endre dühödt ellenállása, Szlavóniából a szomszédos Ausztriába menekült. Nyilván Velek menesztett hozzájuk titkos küldöncöt a király haragjáról szóló üzenettel. Ez 1223-ban történt. 1224-ben Endre kibékült fiával, és Béla Máriával együtt hazatérhetett. (Erre is utal szerzőnk, nagy örömről adva hírt, "mikor a második esztendőben visszatértek", persze úgymond: a "kalandozók".) Ha Velekék hozták haza Laszkarisz Máriát, ez azt is megmagyarázhatja, milyen alkalomból ajándékozta Béla a födeles serleget Bors ispán feleségének. Velek bán középső lánya 1225-ben ment férjhez, Borshoz, és érthető, ha Béla herceg a Velek házaspár neki tett házassági szolgálatáért hálából nászajándékot küldött lányuknak. A házasságkötés abban az egyházban történhetett, amelyikre Borsné a kelyhet hagyta. De a Laszkarisz Máriával kapcsolatos házassági szolgálat azt is valószínűsítheti, miért választotta IV. Béla király 1250-ben hasonló szolgálatra éppen Veleket, akkor, amikor valamelyik hűséges főurának István herceg nevében jelképes szertartáson Kun Erzsébettel kellett megesküdnie. Ez időben Velek bán minden bizonnyal jócskán túl lehetett ötvenedik évén, és az is nyilvánvaló, hogy az ifjú menyasszony mellett a herceget nem valami szemrevaló fiatal férfival képviseltették, hanem egy már élemedett korú főúrral. Anonymus tehát itt szüleiről mond el egy nem mindennapi történetet. Csakhogy a 7-re visszavezethető számú fejezetekben rokonairól beszélve is önmagáról kíván elmondani lényeges dolgokat. S "Petur" nevén kívül - amit a Petur-gaz közbeiktatásával akár a 42. fejezet hadjáratán belül is jelezhetett volna, ha annak ezt a részét a 43. fejezetnek teszi

meg - nem értesültünk róla semmi továbbiról. Föl kell figyelnünk azonban arra, hogy a Máriát hazahozó útnak egyedül csak a Petur-gazzal kezdődő szakaszáról beszél. Annak, hogy éppen Petur-gazzal kezdi - amelyben a Petur őrá vonatkozik -, föltétlen jelentősége van. Mintha azt mondaná: "itt kezdődött Petur". Pontosabban: "onnan (a rejtélyes onnan) kezdődött el Petur". A családi emlékezet szerint édesanyja itt ébredhetett rá, hogy terhes lett vele: innen indult el szerzőnk létezése. S mivel a Laszkasisz Máriát hazahozó utazás fontos, érdekes epizódja IV. Béla király történetének, amelynek időpontját az emlékezet, a történelem bízvást megőrzi, gesztaírónk számíthatott arra, hogy szimbolikus utalásainak megfejtői kikövetkeztethetik belőle az ő születési esztendejét. Szerzőnknek eddig tapasztalt annyi kitárulkozása után elképzelhetetlen lenne is, ha éppen azt ne tudatná valamiképpen, mikor látta meg a napvilágot. Mivel pedig szülei 1223 őszén jártak Petur-gazban, Anonymusnak 1224-ben kellett megszületnie. A 7-re visszavezethető számú fejezetekben tehát gesztaírónk azt árulta el nekünk, hogy Tétény honfoglaló vezértől származó családból, Velek bán - később zarándi ispán fiaként, 1224-ben született. Egyházi nevét úgy választotta, hogy a magyar Petur névformában használhassa - arra a helyre emlékeztetően, ahol hírül adódott jövendő megszületése -, és hogy a név emlékeztesse korán elvesztett édesanyjára is, kinek elhunyta folytán őt gyermekkorában anyjának szülei, az Aba nagyszülők nevelték ősi birtokukon. Fölcseperedve sógora, Bors ispán udvarházába került, igen művelt környezetbe, ahol nem vetették meg a magyaros, férfias vadászatot sem, s nagy becsben tartották a domokos rend szerzetes papjait. IV. Béla királlyal annak ausztriai kun hadjárata során került személyes kapcsolatba egy harci kalandja révén. És édesapjának István herceg képében Kun Erzsébet mellett teljesített esküvői szolgálata folytán ő maga jelképesen "testvére" lett a hercegi pár végleges házasságából született IV. Lászlónak, jelenlegi királyának. Lám, ez a szimbolikus kapcsolat táplálja Anonymus Kun László iránti elfogult szeretetét.

Következtetések egyéb adatokra Ha szerzőnk 1224-ben született, 1279-ben a geszta elkészülte évében éppen ötvenöt esztendős. Tehát a misztikus 1-re visszavezethető évben, ugyancsak a misztikus 1-re visszavezethető életkorában hozta tető alá művét. Anonymus, a jelképes kombinációk mestere nagy gonddal és e véletlenül adódó lehetőségeket teljesen kihasználva, úgy időzítette gesztáját, hogy az a legkedvezőbb, föltétlen sikert ígérő előjelek jegyében szülessen meg. Régen készülhetett rá, hogy ebben a számára kettős jó jelet kínáló esztendőben valami nagy művet hoz létre. Testvérei közül a legidősebb, Margit egy-két évvel előzhette meg Bors feleségét, aki pedig egy évvel Anonymus világra jötte után állt férjével oltár elé; a kor szokása szerint 13-14 éves lehetett ekkor. Margit talán 14-15, Borsné 12-13 évvel idősebb, mint Anonymus. Anna, akinek még évei vannak hátra az István bánnal való végleges

házasságig, mintegy három-négy esztendővel fiatalabb szerzőnknél, Borsné végrendelkezésekor kilencedik-tizedik évében járhat. Anonymuson kívül egy másik fiúnak is lennie kellett, mert a hatalmas birtokokkal rendelkező főúri családokban utódot nem hagyó, szegénységi fogadalommal járó szerzetesi pályát csak akkor választhatott valaki, ha a családi név és vagyon folyamatossága biztosítva volt. Anonymus a fiatalabbik vagy a legfiatalabb fiú lehetett Velek családjában. Három-négy éves korában kerülhetett az Aba nagyszülőkhöz, s ott növekedve szerezte "kun" öntudatát. Bors ispán környezetében ez csak még jobban megerősödhetett. Serdülő legénykeként, nyolc-tíz éves korától gazdag és nagy hatalmú sógorának apródja lehetett. Rövidesen részt vett a nagy vadászatokon. De Bors ispán házában a korabeli műveltség elemeivel, a művelődés igényével és az írásbeliség tiszteletével is találkozott a tehetséges ifjú. És - kétségtelenül - mélyen átélt vallásossággal s a dominikánusok iránti nagy becsüléssel. Látva a végrendeletből, hogy a Bors házaspár milyen szoros kapcsolatban állt a domonkos renddel - még bolognai központjukkal is -, nem kell találgatnunk, miért lett Anonymus, azaz az ifjú Torda, rövidesen Petrusként ennek a rendnek a tagja. Bors ispán 1237 körüli halála után hamarosan döntenie kellett, ő is a világi főurak életmódját választja-e, avagy pap lesz. Szerzetes kívánt lenni. Borsné végrendelete talán azért ajándékozza meg a fehérvári dominikánusokat, mert öccse éppen itt kezdte novíciusi szolgálatát. És az is lehetséges, hogy papi tanulmányait előre tervezetten Bolognában folytatta. De bizonyára nem ott fejezte be, hanem Franciaországban, ahol, úgy látszik, nagy előszeretettel foglalkozott a világi irodalom műveivel is. Jakubovich Emil véleménye óta elfogadott föltevés, hogy Anonymus francia egyetemen tanult. Süpek Ottó a gesztában párizsias nyelvi elemeket talált. Anonymus a tatárjárás idején tartózkodhatott külföldön. És csak egy-két esztendővel 1250 előtt térhetett vissza, amikorra ausztriai kalandját datáltuk. Abban az időben jöhetett haza, midőn a tatárdúlás után az ország már valamelyest feltápászkodott. Művében semmi nyoma annak a sorscsapásnak, amely az országot érte. Szimbolikus mondanivalói között nincs egyetlen, erre vonatkoztatható fájdalmas megjegyzés sem. S bár rejtezkedésében ilyen kormeghatározó utalást nem is engedhet meg magának, a tatárjárás oly szörnyű élményt jelentett, hogy ha közvetlen tanúja lett volna, nem állhatja meg, hogy erős áttétellel bár, de ne adjon hangot valami döbbenetnek. S mégis van egy áruló momentum. A honfoglalók várépítései, amelyek IV. Béla várépítési programját a maga kora számára is propagálva nem egyedül csak azt a célt szolgálják, hogy Árpádnak szimbolikus Béla király voltát erősítse velük. Bizonyos, hogy hazatérte után - lehetett vagy huszonhárom éves - olyan feladatot vállalt, amellyel képességei szerint az ország biztonságát a legjobban szolgálhatta. Ez pedig, domonkos rendi szerzetes pap lévén, nyilvánvalóan a frissiben betelepített kunok térítésének

missziója volt. Közelebb hozni az ország védelmére behívott vad erkölcsű népet a keresztény magyarsághoz. 1250-ben, az ausztriai kaland kapcsán történhet, hogy IV. Béla fölfigyel a külföldön tanult, írástudó fiatal szerzetes papra, a bátor domonkos rendi térítőre, hűséges hívének, Velek ispánnak a fiára, és udvarába hívja, megteszi egyik nótáriusává. Az okleveleknek nem leírója, hanem megfogalmazója lehetett, vagy a királyi oklevelek stiláris ellenőrzője, s ezért nincs ott a neve egyetlen, e korból ismert okmányon sem. Valószínű, hogy ez a hivatali munka kevésbé volt kedves a szívének, mint térítő fáradozása, s hogy mégis kitartott mellette, annak egyik oka: ott lehetett a nagy király közelében. A másik ok legalább ennyire fontos. Sőt sorsdöntő. Párizsi tanulmányai idején, klasszikus szerző nyomán, mintegy ujjgyakorlatként megírta a trójai háború történetét. Kár, hogy a mű elveszett, talán a távoli hírek alapján a tatárok elleni élethalálharcot próbálta benne elképzelve megjeleníteni. Most pedig a királyi udvarban, mint papnak és udvari embernek módja nyílik rá, hogy betekinthessen a tiltott és szigorúan őrzött művekbe, köztük az ősgeszta egyetlen meghagyott példányába. Óriási hatással lehet rá a legendás Nicholaus püspök krónikája, régi mondáival, melyeknek egyikét- másikát az Abák, Velek és Bors ispán lakomáin hallott eredeti regösénekekből is ismerte, s amelyekben többek között említés történik a Szkítiában csatlakozott régi "kunok"-ról, akikről az Abák, Borsok és Miskolcok szájhagyományai szólnak. Lám, e régi krónikában az ő és rokonságának elődei a szereplők. Domonkos rendi ellenzékiségével háborog magában az egyházi tilalom miatt, s gondolkodni kezd azon, hogyan lehetne átmenteni, hozzáférhetővé tenni e sajnálatosan eltitkolt hagyományokat. Talán ezért is vált meg - valószínűleg IV. Béla halála után - a kitüntető királyi jegyzőségtől, s tért vissza a kunok közötti térítő munkához vagy annak szervezéséhez. Ekkor már ősi rokonokat kezdett látni az új kunokban, és ráébredt, hogy ezek életmódja, szokásai emlékeztetnek a pogány kori magyarokéira. Pogányságukat is megértőbben figyelte, emberibbnek látta, miként az ősi magyarokét is. Szinte mintha ősei közt járna, és az egyenesen Szent Istvántól kapott feladatot igyekezne teljesíteni körükben. A térítő szerzetes szemében - tapasztaljuk majd - az egykori térítő király, "Boldog István" személye is egyre jobban felmagasztosul. A kunok közötti fáradozásaiban nyilván nagy eredményeket érhetett el, és igen valószínű, hogy az uralmat saját kezébe vevő Kun László püspökké is meg akarta tenni. Bár a milkói kun püspökség már nem létezett, a kun püspöki cím még rendelkezésre állt, és Anonymus e méltóságra jogosultnak is tarthatta magát. A "Torda püspök" kitétel Anonymus művének 19. fejezetében egyrészt rejtezkedés (hogy saját eredeti Torda nevéről elterelje a figyelmet). Másrészt jogos önértékelés (fáradozásai eredményének, tanultságának és képességeinek tudatában). Harmadszor: öngúny (mivel a pápa Kun László egyházi kinevezéseit rendre elutasítja, s így aligha lehet reménye rá). Negyedszer: célzás pap voltára, s hogy

egyházi méltósága is van (legalábbis kanonok lehetett). Végül rejtett utalás az ősgeszta püspök szerzőjére (hogy tudniillik ez az egyházi méltóság kijárna a Gesta Hungarorum alkotójának is). Fülöp fermói püspöknek, a pápa legátusának magyarországi kemény föllépése éppen 1279-ben, az, hogy egyházi és országos ügyekben a királyt félretéve kezd intézkedni, végleg elsöpri püspökké megtételének reményét. Az objektív okokon kívül ez lehet személyes oka annak, hogy az egész gesztában egyetlenegyszer kiszól a művéből az "éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból" kitétellel. Minderre pedig azért gondolhatunk, mert - úgy tetszik - a "Torda püspök"- öt művének igen exponált helyére is belerejti, mégpedig a "P. dictus magister" változataként. Aziránt semmi kétség sem lehet, hogy a "P. dictus magister" elsődlegesen mindenképpen "P (etrus) dictus magister"- t jelent, azaz "mesternek mondott Péter"- t. De a mű szimbolikus rétege, a domonkos rend prédikátori iniciáléjával, sugall egy második variációt is, a "P" hátralévő betűhelyeinek másféle kitöltését. Ezt: "P (ater) dictus magister", "mesternek mondott atya". A "Fater dictus" pedig egy fölösleges t betű kivételével az "episc. Turda", vagyis "Turda püspök" anagrammája. A Turdáé így: pAteRDicTUs - a kiemelt betűket párosával visszafelé olvasva. A latin püspök szó, az "episcopus" episc rövidítéséé pedig így: PatErdICtuS - az I előtt előbb visszafelé olvasva a két kiemelt betűt, majd maga az elvileg középen álló I, és utána is fordítva véve a két kiemelt betűt. A "Fater dictus"-ban az episc Turda együtt így helyezkedik el: PAtERDICTUS. Ezt a változatot az is alátámasztja, hogy a "Petrus dictus magister" esetében nem lett volna föltétlen szükség a "dictus" (- mondott) szó beiktatására, míg a "fater dictus magister"- nél - nemcsak az anagramma miatt - föltétlen szükség van rá. Ehhez azonban tudnunk kell végre, hogy a "mester" cím mire vonatkozik. E korban "báró" az volt, aki hatalmas földbirtokkal és országos tisztséggel vagy tisztségekkel rendelkezett. A bárók fiai, ameddig nem örökölték a földbirtokokat, és nem volt országos tisztségük, nem voltak bárók. A XIII. század közepén - mint Marczali tudósít róla - lábra kapott az a szokás, hogy (nyugati mintára) a bárók fiai is kitüntető címet viseltek, mégpedig "magister"- nek, "mester"- nek hívták őket. Ez a magister címnek új, eddig nem ismert funkciója volt, s azt jelentette, hogy "bárófi", bárói sarj, főúri származék. Nos, Petrus mesternek, mint a néhai Béla király jegyzőjének, nem kellett udvari tiszte elé odatennie, hogy: dictus, vagyis mesternek "mondott". De amikor egy pap "atyá"-nak jelenti magát, hitéleti megnevezéséhez "mester" címét csak azzal teheti hozzá, hogy e világi rangot is viseli, vagyis hogy ő "mesternek mondott atya". Velek ispán a bárók közé tartozott, és fiát nemcsak Torda korában, hanem szerzetes papként is bizonyára sokan szólították világi rangját megadva neki: "Petrus mester"- nek. De még csak az sem bizonyos, hogy az "atya" ebben a változatban egyedül Anonymus papi mivoltára, megszólítására utal. Különösnek és magyarázatra szorulónak tűnik az, amit gesztaírónk Aba Sámuel király Aba nevéről mond. Nem beszél arról, amit féligmeddig e nemzetséghez tartozva, neki is büszkeséggel kellene kijelentenie: hogy az

Aba, Sámuel király nemzetségének a neve. Ehelyett azt írja, hogy "pietas"- a, vagyis "kegyessége" miatt nevezték így. Teszi ezt bizonyára a krónikára válaszul is, amely Aba Sámuelnek rossz hírét költötte. De elsősorban azért, mert a latin pietas az atya szóra utalva "atyai tekintély"- t, valakinek "atyai voltá"- t jelenti, és Anonymus itt a latin pietast rejtett szójátékkal kapcsolja a türk eredetű "aba" szó apa, atya értelméhez, "atyai jótevő"- t fejezve ki vele. Péter király elkergetése után Aba Sámuel volt az a király, aki mögé a honfoglaló magyarok előkelőitől származók tömörültek, aki minden bizonnyal a hatalomban újból egyesítette a pogány kori vezető réteget, újra fölvéve oda azokat is, akik István király korában kiestek belőle, váltak "nemtelen"- ekké, "paraszt"- okká, mert csak Sámuel király idejében fogadták el a keresztséggel együtt az ősi javaikat egyharmadára kurtító Szent István-i birtoklási rendet. Bár nem bizonyítható, de az a gyanúm, hogy mint a titkos társaságoknál ősidők óta szokás, a Kun László köré szervezendő szövetség tervezői is adtak titkos közös nevet maguknak. Pontosabban, hogy Aba Sámuelt példaképüknek tekintve, "atyai jótevő" értelemben "abá"- knak mondták magukat, mivel tervükkel a magyarság atyai jótevői kívántak lenni, és mint Aba Sámuel tette, szövetségükkel az ősi magyar vezető réteget kívánták újból egyesíteni. Ez esetben érthető, ha a beavatott Aba Amadé, bármennyire csüggött nemzetsége nevén, szintén elfogadta királyi őse Aba voltának ezt a magyarázatát. A "pater dictus"-ban ez esetben a "pater" a jóra összeesküvő "atyá"- t, a titkos társaság tagját is jelentheti. Az "atyák társaságá"-nak - így hívták-e magukat vagy sem mindenesetre jelentős szerepe volt abban, hogy Anonymus (bizonyára a többiek biztatására is), hozzáfogott művéhez. Kun László nagykorúnak nyilvánítja magát, kezébe veszi a kormányt, és úgy tetszik, a honfoglalóktól származó bárókat egyesíteni lehet a királyi trón körül; Anonymus szellemi vezérévé válik az ország mentőnek vélt akciónak, miáltal cselekvésre indító célt nyer a geszta megírásának évtizedek óta dédelgetett - s nyilván építgetett - terve. Kialakulnak végleges körvonalai, szerzőnk hozzáfog, hogy régóta őrzött és egyre szaporított jegyzeteinek alapján tető alá hozza a művet. Ekkor veszi észre, hogy a hadjáratok rekonstruálásának "tudományos" megtervezéséhez szakértő segítségre van szüksége. Választása Zemerára esik (ahogy ő a Szemerét írja), aki ez időben, afféle hadtudományban jártas férfiú lehet. Talán rokona is neki. (Mint ahogy az északnyugati országrészen birtokló, a Keteltől és Alaptolmától származó másik befolyásos famíliához is rokonság vagy régi keletű barátság fűzheti. Az ő esetükben igaza lehet Györffy Györgynek, hogy családi hagyományaikat dolgozta föl, az ő körükben élhetett tovább a Ketelpatakáról szóló népi monda is.) Anonymus dolgozik művén, s közben sok-sok napon át együtt görnyed Zemerával a magyar hon földabrosza fölött, a honfoglalási hadjáratok legkézenfekvőbbnek látszó irányait, terepét, stratégiáját vitatják meg. Ezek többnyire olyan területeket érintenek, ahol Anonymus amúgy is otthonos, s ha helyismerete itt-ott mégis kiegészítésre szorul,

a leendő geszta szerzője nem röstell nyeregbe szállni, hogy gondosan végigjárja a nem vagy nem eléggé ismert útvonalat. Az még bizonyára Anonymus saját hadi élménye, amit a 39. fejezetben ír le: "S mialatt a két [ellenséges] sereg egymás közelében éjszakázott, egyik se mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovaikat kézen tartva virrasztottak." Az összecsapás előtti éjszakának ez a hangulata élethű, megélt, bizonyára az ausztriai hadikalandra tekint vissza. Hallani véljük nemcsak az itteni sereg paripáinak izgatott topogását, fel-felnyihogását, hanem a távolabb tartózkodó ellenség lovaiét is, ahogy a szél időnként idehozza a hangokat. Azt pedig, hogy elfoglalt várat lerontanak, vagy hogy árvíz miatt csak negyednapra tudnak átkelni egy folyón, meg hogy várostromkor hajítógépeket használnak, a roham előtt a vár árkait behányják, és hágcsókat igyekeznek támasztani a falakhoz, tudhatta tapasztalatból, öreg vitézek elbeszéléséből és olvasmányaiból is. A hadjáratok útvonalán kívül a hadicselek vallanak Szerverére. A folyó túlpartján tartózkodó ellenség két tűz közé szorítása, azáltal, hogy a támadó sereg hajnal előtt kettéválik, s az egyik rész kissé fölfelé vonulva kel át a folyón, amikor aztán a lentebb maradtak is a túlsó parton vannak, egyszerre bocsátkoznak elől-hátul harcba. Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem lehet véletlen, hogy ez a két hadifortély éppen abban a két - a Gyalu és a Glad elleni - "hadjáratban" fordul elő, amelyekről elemzésünk kimutatta, hogy szerzőnknek szimbolikus célú kitalálásai. Ezúttal Szemere szakértelmére azért lehetett szükség, hogy Anonymus kérésére olyan hadicselt eszeljen ki, amely csak papíron elképzelhető, a hadi gyakorlatban megvalósíthatatlan. Anonymus mindkét összecsapásnak éppen fiktív voltát kívánta érzékeltetni ezzel. (E taktikai fogás a folyó - az egyik esetben az Almás, a másikban a Temes - jelenléte miatt nem megoldható. A víz viszi a hangot, seregnyi ló patáinak dobogása, a horkolás, nyihogás áthallatszik; a túlsó parton lévő ellenség rájön, mi készül ellene, és - ami nem nehéz - megakadályozza az átkelést.) Ez a megoldhatatlan hadicsel is jelzés tehát. Különösen pedig az tanúskodik szakértőről, amikor a Dunántúl elfoglalásánál Árpád három seregre osztja hadait, amelyek legyező alakban rontanak a meghódítandó területre. Ősi magyar haditaktika nyilvánul meg ebben. Már említettem, hogy a kalandozók mindig kisebb seregrészek legyező alakban szétnyíló előnyomulásával rémítették meg az ellenséges földnek hirtelen elől-hátul őbeléjük ütköző lakóit. Rendkívül modern haditaktikának tűnik az a módszer, amelyet Mén-Marót katonái ellen alkalmaznak. "Az egyik rész a Szamos folyó mellett haladt, a másik meg a nyíri részeken", s a két sereg végül a meszesi kapu közelében találkozik, mintegy bekerítve, tartalékaitól elvágva a bihari vezér országának egy tekintélyes darabját. A II. világháborúban a tankjaikkal két irányban előrerohanó, majd a "zsák" száját összezáró hadműveleteikkel aprózták föl és bénították meg ellenfeleiket sokszor a németek.

Itt azonban Anonymus haditechnikai modernségének - sőt a "késleltetés" módszerét alkalmazó esztétikai modernségének is - a nyitjára bukkanunk. Hiszen a zsákhadműveletre nem katonai okból, hanem azért van szüksége, hogy már a 20. fejezetben elkezdődjék az a bihari hadjárat, amelyet csupán az 50.-ben kíván befejezni. Esztétikai célúnak látszó késleltetései sem az elbeszélés feszültebbé tételét szolgálják, kényszerűségből alkalmazza őket, azért, hogy bizonyos közléseit meghatározott misztikus számú fejezetekben adhassa elő. De bár a dolgot csupán szerkesztési megfontolás vezérli, szerzőnk mégis modern hangulatú esztétikai (katonai) hasznot húz belőle, és minden bizonnyal rá is ébred, hogy ezek a fogások nem várt hatást kölcsönöznek előadásának. Vagyis hogy - mint annyiszor - a szükségből erény terem. A kezdet és eredendően az Isten szimbolikus számára, az 1-re visszavezethető 1279-es év elejére már díszes leírásra érett Anonymus sokrétegű, mondanivalókban oly gazdag, félig-meddig rejtett tartalmú alkotásának nagy része. Személyét titokban tartó leírót és kódexfestőt bizonyára nem nehéz találnia azok között, akikkel IV. Béla király jegyzőjeként együtt dolgozott, mélyebb barátságot kötött az udvar leíróműhelyében. De a leírás során lehetett egy kicsi, nagyon kicsi zökkenő is. Műve 15. fejezetében elmondja, hogy I. Endre Ketel ivadékaitól megszerezte Ketelpatakát, egyrészt vadászóhelynek, másrészt, mert felesége, aki az orosz fejedelem lánya volt, ott közelebb lehetett szülőföldjéhez, "...azon kívül pedig félt a német császár jöttétől is, hogy majd Péter király vérének megbosszulása végett betör Magyarországba - s hangsúlyozottan hozzáteszi: -, amint majd lentebb beszélünk róla". A folytatást azonban az egész műben hiába várjuk. Sokáig azt hittem, megfeledkezett róla, de a geszta tüzetes tanulmányozása után kiderült, ígéretét, bár kissé különös módon, mégis beváltotta. Az utolsó fejezetben ugyanis elmondva, hogy Zolta oroszokat és besenyőket telepített az ország nyugati határára, így fogalmaz: "... hagy valamikor a jövőben rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák." Értsd Endre király felesége fölöslegesen ijedezett, mert az ország nyugati határát Zolta idejében a távoli jövő számára is biztonságosan megerősítették a németek pusztító dühe ellen. Ez azonban kétségkívül csak rögtönzött megoldás, és a történelem tanúsága szerint nem is felel meg az igazságnak. Érdemes tehát firtatnunk a dolgot, mivel ezen a szűk résen át bepillanthatunk Anonymus műhelyébe. Mert mit akarhatott eredetileg mondani? Hát azt, hogy mi történt akkor, amikor a németek csakugyan betörtek, amikor bekövetkezett az, amitől a királyné annyira rettegett. Már beszéltünk is róla. Ekkor esett meg, hogy Magyarország püspökkancellárja a saját levelére cserélte ki az elfogott császári kengyelfutónál talált parancsot, és a németek utánpótlását ezzel hazatérésre késztetve, a császár bosszuló hadjárata összeomlott. Ennek közlésére pedig itt Anonymusnak azért lett volna szüksége, mert ez a püspökkancellár éppen az ősgeszta szerzője, Miklós (Nicholaus)

püspök volt. Gesztaírónk eredetileg itt akarhatta "N" barátja kilétét leplezve elárulni. Csakhogy nem lehetett elégedett ezzel a megoldással. A célzás így csak a püspök személyének szólt, távolról sem érintette művét, a legelső krónikát, s így nem is visszhangozhatott eléggé az előbeszédben szereplő "N"- re. Hőstette különben is olvasható volt a krónikában, annak átvétele ellenkezett Anonymus szerkesztési alapelvével is. A többit már könnyű kitalálni. A kézirat díszes másolásra való átadása előtt a legutolsó pillanatban juthatott arra az elhatározásra szerzőnk, hogy a geszta jelentőségéről szólva az előbeszédben az ősgesztának a Nicholaus nevét is rejtő zárósorait használja föl. Ekkor törölhette ott a bizonyára sokkal szerényebben fogalmazott saját szövegét, s tette annak helyére Miklós püspök rímelő mondatát. Csakhogy ezzel egyszeriben fölöslegessé vált az eredeti elképzeléshez fűződő nem csekély előkészítés. Az a miatt exponált Ketelpataka-mondát és az Ond mellé szintén a miatt adott Ketel személyét nem akarta elhagyni; András király említésétől sem mondhatott le, hiszen mindez már mélyen beágyazódott művébe. Így hát megtartotta az "amint lentebb beszélünk róla" utalást, s a zárófejezetben a nyugati határ megerősítéséről szólva, azt kiegészítette annak a "valamikor a jövőben" betörő németek ellen is védelmet gyújtó voltára célzó félmondattal. Így segített magán. Az 57. fejezetet tehát eredetileg nem adta ki a kezéből a kézirat többi részével együtt. És bizonyára nem adta ki még jó ideig. Mert nyilván a szeretett királyának címzett, fricskával felérő házassági jóslatot szívesen törölte volna belőle, ha Kun László enged az Edua-kérdésben. De az nem engedett. Így hát Anonymus az év vége előtt még idejében átadta a zárófejezetet is a leírónak, hogy a kezdet - s mint már mondtuk: eredeti értelmében az Isten - jelképét viselő esztendőben s az e szimbólumot még jobban megerősítő ötvenötödik életévén belül, jó kezdéssel és Istennek ajánlva, végleg elkészülhessen a Gesta Hungarorum.

Harmadik réteg ANONYMUS LEGSZEMÉLYESEBB ÜGYE Még most sem bogoztuk ki Anonymus valamennyi rejtett mondanivalóját. Volt egy titka, mindegyiknél régibb, fájdalmasabb és magasztosabb. Ha Anonymus végigtekintett a hozzá legközelebb állók körén, e fényes családokból valók mindegyike magyar királyi vagy fejedelmi rokonsággal büszkélkedhetett. Bors ispán apja révén rokona volt a királyi családnak. Az Abák őse, Sámuel, mind az ideig az egyetlen nem Árpád-házi királyként uralkodott. A Tomaj nemzetség ősei sorába

tartozott az a besenyő hercegnő, aki Taksony felesége, az elsőként kereszténységre tért magyar fejedelemnek, Gézának az anyja lett. Anonymus pedig annak volt tudatában, hogy az ő családja mindegyikükénél szentebb királyi rokonságot tudna felmutatni, ha... Ez a "ha" nehéz keresztje lehetett gesztaírónk famíliájának. Minden eddiginél jobban rejtegeti szerzőnk ezt a titkot, még a már ellesett, általunk begyakorolt jelzésrendszerével sem lehet azt egykönnyen utolérni. Figyelmeztető jelek szerencsére akadnak. Törvényként mondtam ki, hogy Anonymus, az ősgeszta átmentője, a krónikában is megtalálható ősgeszta részleteket nem kívánja újból följegyezni, hiszen azok úgyis megőrződtek, s az egész ősgeszta átvétele áruló volna; csak akkor nyúl a krónikában megtalálható epizódhoz, ha azt ott torzítottan közvetítették, és ki kell javítania. Most azonban leszögezem: van két roppant jellegzetes és figyelemre méltó kivétel e szigorúan követett gyakorlat alól. Mindkettő Szent István személyével és megítélésével kapcsolatos. E két esetben Anonymus mindennél jobban becsült forrásával, az ősgesztával élesen szembehelyezkedve, a krónika álláspontját teszi magáévá. Az egyik meglepő szembehelyezkedés: az ősgesztában még Levente, Endre és Béla a történeti igazságnak megfelelően Vazul fiaiként szerepeltek. Ez azonban - mint már szó volt róla - rossz fényt vetett a dinasztiának Endrével, majd Bélával trónra került ágára, mert István király semmiképp sem akarhatta, hogy halála után Árpád házának e görög rítust követő ága vegye kezébe az ország fölötti hatalmat. Ezért tétette Vazult megvakíttatással alkalmatlanná a trónra, fiait pedig száműzte, s nem Árpád házából valóknak nyilvánította. A megvakíttatás ténye is zavart okozott volna a Kálmán kori egyesített krónikában, mert ha elhallgatták - és a Vazul-ág trónra kerülése miatt el kellett hallgatni -, hogy a szent király a nyugati rítusú, a római pápától kapott koronával megszentelt magyar egyházat és a Nyugat felé forduló országot féltette a bizánci szellemi és hatalmi befolyástól -, akkor ez a tett nem fért össze a kegyes keresztény király alakjával. A Kálmán kori krónika úgy segített ezen, hogy egyrészt Szár Lászlót, Vazul fivérét tette meg (a pogány Leventét is sorrendben hátravetve), úgymond Endre, Béla és Levente apjának. Másrészt a Vazul elleni merényletet a királyné és Orseolo Péter - az utóbbi trónra kerülésének érdekében szőtt - összeesküvésének tüntette föl. Amikor Anonymus I. Endréről az ősgesztával ellentétben Szár László fiaként beszél, azt árulja el, hogy a történteknek csak olyan felfogásában hisz, amely nem vet árnyékot Szent István alakjára. A másik meglepő szembehelyezkedés az ősgesztával Gyulának megrögzött pogányként való beállítása. Tétény leszármazottja, a "kisebbik" Gyula, Erdély ura nem volt pogány, még nagybátyja, Gyula gyula keresztelkedett meg Bizáncban. Ásatási leletek bizonyítják, hogy Gyula fivére, Zombor - a kisebbik Gyula apja -, szintén görög keresztény hiten élt már. Az ősgeszta szerzője még tudott erről, de csak a sorok között mondhatta ki. Oly módon célzott rá, hogy István király a kisebbik Gyulától való

kegyszerekkel látta el a székesfehérvári bazilikát, és azt írta, hogy mivel azokat erőszakkal szerezték meg tőle, a bazilika sokszor lett tűz martaléka. Anonymus ebben a kérdésben is a krónika álláspontját fogadja el, amely szerint Szent István azért fosztotta meg a kisebbik Gyulát erdélyi hatalmától, mert nem volt hajlandó keresztény hitre térni. Nemcsak az feltűnő, hogy az ősgeszta átmentője e két esetben cserbenhagyja oly nagyra tartott forrását. Még feltűnőbb, hogy Anonymus, aki a 25. fejezetben azt fejezi ki, hogy Tétény volt az őse - és: a kisebbik Gyula is felmenője neki -, az ősapját védelmező ősgeszta-beállítás ellenében a kisebbik Gyulát súlyosan elítélő krónika álláspontjára helyezkedik, Természetesen ezt is Szent István érdekében teszi, aki nem követhetett el olyan vétket, hogy nagyszerű művét, a székesfehérvári bazilikát az Úr tüzekkel sújtaná miatta. S még egy feltűnő és figyelemreméltó jelenség. A kisebbik Gyulának, saját ősének állítólagos bűnét Anonymus a 27. fejezetben ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki, mint Tanuzabáét az 57. fejezetben: "a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott." Mivel a 25. fejezetben szerzőnknek önmagára vonatkozó rejtett közléséből csak annyit tudtunk kibogozni, hogy Anonymus Tétény vezértől származik, most valami kézzelfoghatóbbat is várunk erről az eredetről, tudtunkra adásának közvetlenebb okát keressük. Arról nem is beszélve, hogy gesztaírónk Velek (kinek, mint mondtuk, ősi létezését helynevek igazolják) nemzetségéből valónak mondta magát. Ez a régi Velek, Tétény ivadéka lett volna Meg is kapjuk a válaszokat, de immár nem a 7- re visszavezethető számú fejezetekben. A megfejtést minden eddiginél jobban nehezíti Anonymus. Bár kezdetben mintha szokott jelrendszerét alkalmazná, most a 6 jelképes számát véve alapul. Ez a szám a Világteremtés hat napjára utalva, a "teremtés" szimbóluma. A 6. fejezetben a Vérszerződést megkötő hét vezér esküjéről és személyéről van szó. A fejezetszám arra utal, hogy a magyar nemzet megteremtése történt meg ezzel. Tétényről pedig azt olvassuk: "A hetedik [vezér] Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zomóor, akiktől a Maglód nemzetség származik." A többi vezérnek csupán egy utódát tünteti föl, és csak némelyiknél említi a leszármazó nemzetséget, Téténynél azonban még az unokákat is felsorolja, azon kívül, hogy megnevezi a tőlük való nemzetséget is. A Tétény családról tehát eleve különleges hangsúllyal szól. Ezúttal -s itt kezdődnek számunkra a megfejtési problémák nem minden 6-ra visszavezethető számú fejezet van kapcsolatban Téténnyel és családjával, csak még egy: a 24.-ik. Itt azt írja: "...ugyanis az erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta: sőt tovább is birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és Bonyhával együtt hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem cselekedett volna mindig a szent király ellenére, mint az majd a következőkben szóba

kerül." "Teremtés" az is - a leszármazott szemszögéből -, hogy Tétény kivívt maga és ivadékai erdélyi uralmát. De ez már személyes, szűk körre érvényes, és olyan teremtés, amelynek eleve megszámláltattak a napjai. Így aztán a szerzőnk által beígért folytatás már nem is "teremtés"-i fejezetben kerül sorra, hanem a 27.-ben. 2+7- 9, amely 3x 3-ra alakítva - mint már tudjuk -a" Szentháromság egységének az egész világra való kivetülését", azaz a keresztény eszme végleges győzelmét szimbolizálja. "Tétény pedig - mondja itt Anonymus onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet [Erdélyt], ivadéka meg egészen Szent István király idejéig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt két leánya; egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak hinták. Sarolt Szent István királynak az anyja volt. Zombornak pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kinek az idején Szent István uralma alá vetette az erdőntúli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, és egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, aztán meg sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott." A fejezetszám magasztos jelképe a keresztény eszme győzelmét kivívó királynak életet adó Saroltra és magára Szent Istvánra vonatkozik. Tudjuk, Tétény erdélyi hódítása regösénekből származó mondaként benne volt az ősgesztában. Ami a kisebbik Gyulával történt, az ott nem e mondához, hanem István király történetének elbeszéléséhez tartozott, s szerzőnk itt pártolt át a krónikához. Anonymus a mondát és Tétény ivadékainak történetét összekapcsolja, így kerülnek a fent elmondottak a Gyula halálát elmondó 27. fejezetbe. Íme, most is késleltetve, lépésről lépésre bontakozik ki gesztaírónk tolla alól a dráma. Őseié, a Téténytől származó jeles gyula családé, Erdély uraié, akik még abban a különleges tisztességben is részesültek, hogy fényes nemzetségükből került ki Sarolt, aki a magyarság boldogulására magát Szent Istvánt hozta a világra. S aztán a váratlan, ám megérdemelt zuhanás, mert a kisebbik Gyula és fiai még e családi dicsőséget is semmibe véve, nem akarnak kereszténnyé lenni. De még mindig nem tudjuk, hogyan kapcsolódik mindez Anonymus személyéhez. Tétény leszármazottairól a 20. fejezetben is szó esik, azonban itt csak ugyanazt ismétli meg, mint amit már elmondott a 6. fejezetben. És hiába törjük a fejünket, hogy mi lehet a szerepe ennek az ismétlésnek, ha nem térünk vissza a 20. fejezet lényegi tartalmához. Oda, amit már elmondtunk, hogy ennek a fejezetnek a címe: "Hogyan mentek MénMarót ellen?", ám még a következő fejezetekben is csak kerülgetik Bihart, és csupán az 50. fejezetben indulnak el csakugyan Mén-Marót és Bihar vára ellen. A 20. fejezet tehát Mén-Marót legyőzése tekintetében a tervet jelenti, a megvalósulást utána a harmincadik szerkezeti egység (fejezet) hozza meg. A terv és megvalósítása közötti fejezetek száma, a 30, a 3-ra, a Szentlélek jelképére vezethető vissza. A harmincadik szerkezeti egység

tehát a Szentlélek pártfogásának elérkeztét jelenti, amelynek révén létrejöhet a honfoglalás utolsó győztes csatája, a honfoglalás diadalmas befejezése. Ezek szerint a 20. fejezetben a Tétény családjáról puszta ismétlésként jelentkező szöveg arra való utalás, hogy e témánál is a harmincadik szerkezeti egység fogja meghozni a Szentlélek kegyeimét. Tehát a Tétény családnak a 27. fejezetben kibontakozott drámája az 57. fejezetben nyeri feloldását. Ha ezt a kulcsot Anonymus a 20. fejezetben való ismétléssel nem adná kezünkbe, végképp elakadnánk. Az 57. fejezetben ugyanis látszólag már nincs szó sem Tétényről, sem a kisebbik Gyuláról és Saroltról sem, csupán Tanuzaba megrögzöttségével kapcsolatban találjuk ugyanazt a formulát, amellyel szerzőnk a 27. fejezetben fogalmazta meg a kisebbik Gyulának és fiainak bűnét. S hogy mi a feloldás? És mi köze ennek Anonymushoz? Olvassuk el még egyszer az 57. fejezet végét. Az áll itt: "Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké." Ez a "mindörökké", a latin "perpetuum" szó, a geszta utolsó szava rejti Anonymusnak, Tétény és a kisebbik Gyula leszármazottjának Petrus (vagy Petur) nevét. Ismét egy távoli analógiával állunk tehát szemben. A 27. fejezet drámájának feloldása az 57. fejezetben ez: a kisebbik Gyulának fiaival együtt bűnhődnie kellett, mert a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, hogy ne éljen Krisztusban örökké; ám utóduk, Petrus, mint keresztény, Krisztusban él mindörökké. Anonymus elvetve őseinek vétkét, hirdeti a Krisztusban való örök életet, amelynek számára megmentette lelkét. De hát - töprenghetünk - Anonymus esetében egy évszázadok óta keresztény családról van szó. Költői reveláció ez, vagy reális magyarázata is van? Személyes hitvallását erősíti meg, nyilatkoztatja ki itt, vagy családjának titkos vétkét leplezi le és tagadja meg? Azt, hogy az ő, Szent István anyját adó nemzetsége e származásának tudatában, több mint kétszáz esztendő óta titokban még mindig Szent Istvánt okolja rangjának és hatalmának alászállásáért? Nemzedékről nemzedékre, szájról szájra adva, hogy a kisebbik Gyula és fiai nem voltak pogányok, s így a szent király méltatlan váddal fosztotta meg őket a Tétény által megszerzett Erdély fölötti hatalomtól? Ettől a Szent István elleni bűntől szabadítja meg magát gesztaírónk, és nemcsak e titkos kinyilatkoztatásával, hanem a Gesta Hungarorum utolsó szavába rejtve bele nevét: egész istenes művével? Lehetséges, hogy családjának hosszasan ápolt sérelmi háborgása igaz. Mert Anonymus itt egy némiképp erre utaló történeti kérdést is megold a számunkra. Fennmaradt helynevei (és személynevei) alapján történészeink megállapították: az Anonymus által Tétény leszármazottjaként említett Maglód nemzetségének valóban léteznie kellett, de az elé a rejtély elé kerültek, hogy a gesztán kívül e nemzetség neve nem szerepel egyetlen írott forrásban, oklevélben sem, mintha mégsem létezett volna. Most hát kiderül, hogy a Velek nemzetségből való Anonymus tulajdonképpen Maglód

nemzetségének a leszármazottja, vagyis a Maglód nemzetség egy időtől fogva másképp kezdte nevezni magát. Ha csak az történik, hogy a Velek nemzetség a Maglód külön ágaként alakul ki, akkor a régi ág megtartotta volna az eredeti nevet, és a Maglód nemzetség nem tűnik el. Anonymus itt elemzett részlete alapján arra következtethetünk, hogy a Maglódok sokáig nyíltan ágáltak az István király idejében elszenvedett sérelmük miatt, miáltal nemzetségnevük a "megrögzött pogány ősök utóda", "a szent király ellen lázadó" rosszízű értelmet nyerte, s hogy ettől megszabaduljanak, választottak új nevet maguknak. Anonymus tanúsága szerint azonban a névcsere nem meggyőződésből történt, a Téténytől és a kisebbik Gyulától való származásukat ezután ugyan nyíltan nem emlegették, de ivadékaik között továbbterjesztették, hogy Szent István igaztalan ürüggyel fosztotta meg gazdag országrészétől ősüket. Roppant érdekes összefüggésekre derül fény itt. Az anonymusi utódlási névsorból látjuk, hogy Gyula, mivel elsőnek nem fia, hanem ikerlányai születtek, kénytelen volt a gyula tisztséget Zombor fivérének, a kisebbik Gyula apjának ágára adni. Ennek az oldalágnak a leszármazottai viselték, majd cserélték Velekre a Maglód nemzetségnevet. Tétény eredeti nemzetségét tehát az egyenes ág, a Gyulától eredő vitte tovább. Ez az ismert, még sokáig virágzó Tétény nemzetség nem kellett hogy megváltoztassa a nevét, mivel tagjai soha nem voltak Erdély urai, sem pedig utódai a kisebbik Gyulának, így nem is volt miért zúgolódniuk Szent István egykori kemény eljárása ellen. Kiderül hát a mélyen rejtegetett családi titok. Anonymus a hét honfoglaló vezér egyikéig vezeti vissza családfáját. A gyulák oly nagy hatalmú, egykor a nép második fejedelmeit adó törzsökének az ivadékai. E legféltettebb, legrejtegetettebb, legszemélyesebb titkának megismerése új fényt vet a geszta egész világára. Látjuk, szerzőnket büszkeség és hála tölti el, amiért Szent István anyja az ő nemzetségéből való. Ő sem mentes egészen a családja hajdan volt, elvesztett erdélyi uralma iránti nosztalgiától, ("sőt tovább is birtokolta volna"). Egyszerre megértjük azt az ellentmondást, hogy a keresztény szerzetes pap oly mohó érdeklődéssel és vonzalommal fordul a pogány hősök és ősök felé, és az ellentmondásnak azt a mélyen Anonymus lelkében rejlő áthidalását, hogy az országot kereszténnyé tevő szent is elődei közé tartozó asszony méhéből fakadt. Anonymus gesztájának igazi indítéka áll előttünk, művének fő ihletője. A mű eredeti rugója tehát mégsem a geszták műfaji követelményét jelentő politikai célkitűzés, a Kun Lászlót támogató. Hanem az, hogy egyszer végre meg kell vallania - ha rejtetten, ha titokban is - Sarolttal, Szent István anyjával és a Vérszerződést kötő hősök egyikével való rokonságának hitében és világi tudatában egyaránt fölemelő, dicsőséges, felzaklató és megrendítő élményét. Ki kell írnia magából! S talán ez is a nyitja - vagy éppen a legfőbb nyitja -a többi rejtett kitárulkozásának. Hogy azok lépcsőfokain eljuthasson a

számára legfontosabb önvallomáshoz, a családja Szent István keresztényi tökéletességét eretnekül tagadó megrögzöttségével való szakításhoz és a mennyországi továbbélés boldog reményéhez. Úgy is kifejezhetjük: földi síkjáról a gesztát szerzőnk e legszemélyesebb vallomásával az égi szférába emeli föl.

A geszta és szerzője utóélete Mindaz, amire itt fény derült, bizonyítja: Anonymus a középkori nagyirodalom zseniális hazai művelője volt. Az irodalom és a művészet története tanúsítja, ennyire kiemelkedő mű szerzője ritkán áll magában, ilyen magasságba többnyire számos kisebb, de nem lebecsülhető tehetséget felmutató korszakokban ér fel valaki. Gesztaírónk monumentális műve a XIII. századi korszerű magyar műveltség kolostorok mélyén lappangó, elfeledett, eltűnt irodalmi eredményeinek csúcsteljesítménye. Művészi játék és a legelső krónika hiteles közvetítése, megrovó és lelkesítő szentbeszéd, szerzőjének pedig a mennyei öröklét ígérete. A geszta lendületes és érzékletes elbeszélésmódján kívüli számtalan költői erényéről - mint nem közvetlen tárgyunkhoz tartozókról - hadd idézzek egy szakértő tanút. "Magyar deák, aki Dante Alighieri kortársaként, a francia középkor alkonyának kezdetén, a Rózsa-rege és a Róka-rege idején, a közép-latin ritmikus próza alakzataival: a "cursus planusu"-szal, a "cursus tardus"-szal s a "cursus velox"-szal, e három "cursus"-sal, amelynek alkalmazása Magyarországon a XIII. század derekán kezdődik, valamint a régebbi hagyományt őrző rímekkel és alliterációkkal, asszonáncokkal és szójátékokkal, szóhalmozásokkal és mondatpárhuzamokkal teremtette meg művét." (Süpek Ottó: Az Anonymus-kérdés új megvilágításban) Itt elsősorban szerkesztési ötletességét csodálhatjuk, az egymásba épülő rétegek bravúrját. S nem csupán a misztikus számokhoz fűződő jelképrendszerének kezelésében. Egy és ugyanannak a dolognak többféle, mégis különválasztható érthetőségével játszik. Művének utolsó, nyomatékos "perpetuum" szavát például háromszorosan is képes saját személyére vonatkozóan felhasználni. Először titkolt nevét árulva el benne, másodszor éreztetve, hogy a rejtett Petrus a szövetséget szervező társaság beavatottjai közé tartozik, harmadszor Örkénd keresztény hitre térésének távoli analógiájaként, önmaga Krisztusban való továbbélésének reményét nyilvánítva ki, büszke boldogsággal. Egy korában modern, világi módon is gondolkodni kész szerzetes áll előttünk. Egy nevezetes ősökkel rendelkező, nem csekély világi javakról lemondott nagyúr. Látszólagos botlásai is megtervezettek. Ahogy a mottónknak választott mondatban jelzi műve többrétegűségét, a furcsa "Ecilburgu"-val s annak magyarázatában, a tévesen írt "Buduvár"-ral (Budavár?), rejtetten arra céloz, hogy régi időből való szövegre alapoz,

hiszen annak letűnt nyelvi sajátosságait a stiláris egység érdekében olykor - s ezt fejezi ki a szándékos ügyetlenséggel - csak utánozza. Csodálkozhatunk, amiért éppen a Velek nevet háromféleképpen: "Velec", "Veluc" és "Veluc" formában írja. Kortársainak jár túl az eszén a rejtezkedés nagymestere ezzel, akik tudják, hogy az ő apját és nemzetségét ugyanígy hívják, higgyék: ha ő volna a szerző, éppen e név írásában nem bizonytalankodnék. Hihetetlen aprólékossággal és körültekintéssel kidolgozott alkotás ez, jó néhány részletét évtizedeken át érlelhette. Anonymus, az írásművészet zsonglőrje azonban szomorú sorsú zseni volt! Mert mi történhetett művével elkészülte után? Erre nézve nem állnak rendelkezésre adatok. Egyetlen dokumentum sem, egészen addig, amíg évszázadok múltán a Gesta Hungarorum föl nem bukkan a bécsi udvari könyvtárban. De következtetni lehet rá, ahhoz akadnak fogódzók. E következtetések, közé tartozik, hogy a későbbi krónikák nem merítettek belőle, egyszerűen azért, mert nem ismerhették. A műnek - mint "talált", "régi" krónikának - az udvarban való bemutatása, felolvasása a dogmák szigorát szélsőségesen képviselő pápai legátus jelenléte idején a geszta azonnali elítélését és az ismeretlen szerző utáni hajszás, még a korabeliség gyanúját is fölvető kutatás elindítását jelentette volna. Anonymus ekkor még nyilván jobb és alkalmasabb napokra várt. De már elmondtuk: 1280-ban a szövetség terve összeomlott. Utána Kun László kényszerű esküvések és nyílt esküszegések szövevényeibe bonyolódott, s így minden bizonnyal szerzőnk egyre inkább elvesztette jelképes "testvére" iránti oly lelkes rokonszenvét. A régi "kunok"- tól származó hatalmas főurak - sőt gesztaírónk maga is - hallani sem akarhattak többé a király kunjaival őket ősi rokonságba keverő fel fogásról. Mindannyiuknak - szerzőnkkel együtt - a király politikájában és emberi, keresztényi mivoltában egyaránt csalódniuk kellett. Még Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak ura "új Atilla" kultuszát elvontan szolgáló művében sem mutat semmi arra, hogy ismerte volna a Gesta Hungarorumot. Pedig az ő krónikája alig néhány esztendővel később készült el Anonymus gesztájánál. (Kézai csak egy-két adatot szemelget az ősgesztából, s még az ellenősgesztából is, nehezen érhetően.) A mind kedvezőtlenebb körülmények miatt szerzőnk aligha tehetett mást, mint hogy ugyanolyan mély titokban tartotta alkotását, mint ahogy a gesztán belül titkolt annyi mindent. Életének súlyos keresztjeként viselhette, hogy nagy művével nem szolgálhatja korát. De tudjuk, erősen hitt a feltámadásban, s hogy műve feltámadásában is - hiszen annak a Kun Lászlóhoz kapcsolódókon kívül még rengeteg értékes mondanivalója volt , bizonyítja: kéziratát minden veszélyessége ellenére sem semmisítette meg. Hogy ez a mű szerzője számára mekkora veszélyt jelentett? Kun László papi híveivel nem bántak éppen kesztyűs kézzel. Gergely esztergomi prépostot, aki elkísérte a királyt a kunok

táborába, ott orvul -s nem kunok - meggyilkolták. A szintén vele volt Miklós, választott (de a pápa által elutasított) esztergomi érsek a táborban halálos betegségbe esett; miután pedig a legátus elé vitette magát, s ott bűnbocsánatért esedezve elhunyt, a fermói püspök csak a bélpoklosok temetőjében engedte elföldelni. Az 1279-es "kun törvény" a kunok teljes és mielőbbi megkeresztelését rendelte el. Ez az eddiginél is nagyobb teret nyithatott Anonymus térítő munkájának, ki pompás készségei birtokában bizonyára jelentős szervező szerepet vállalhatott benne. Mindazonáltal az addiginál magasabb egyházi tisztségre aligha számíthatott, mert ha a gesztáról nem is tudtak, korábbi személyes megnyilatkozásaiból bizonyára ismerték az egyházzal szemben álló király iránti rokonszenvét, s ennek híre az után is sokáig elkísérhette, hogy a szerencsétlen; vakmerő királyt 1290-ben eltették láb alól. A geszta kézirata Anonymus halálakor szerény szerzetesi hagyatékából kerülhetett elő. De csupán tulajdonosának gondolták, nem megalkotójának. Föltételezhetjük, hogy a műben található magyar nevek régies formája elhitette, ódon írásról van szó, s a mű szimbolikus rétegeiről mit sem tudtak. A régi "kunok" előtérbe állítása ekkor csupán elképedést válthatott ki az egyházi vizsgálókban, de hogy az ősgesztának a krónikában nem szereplő tilalmas részleteit tartalmazza, amit könnyű volt megállapítaniuk, felháborította őket, s mint egykor fő forrását, most az ő gesztáját is tiltott műnek nyilvánították. Az a gyanúm, ennél többet is tettek. A tárgyak fölött is ítélkező középkori szokásnak megfelelően, az ősgesztát tartva a meglelt "apokrif ' irat "felbujtójá"-nak, azt újfent elítélték, máglyára küldve eddig megtartott egyetlen példányát. Két dolog szól emellett. A XIII. század végén Kézai még ismerte, használta az ősgesztát, a XIV. századi krónika már nem. Egy későbbi krónikaváltozat pedig - mint már említettem - forrásként hivatkozik "a régi krónikaszerkesztésről szóló jelentés"- re, amelyről, ámbár szintén elveszett, egy ismert adata alakján gyanítható, hogy Reginóra támaszkodó munkára vonatkozott. Így az éppen az ősgeszta lehetett. Tehát ekkor történhetett, hogy a mégiscsak becses régi mű megsemmisítése előtt annak legfőbb adatait egy rövid jelentésben összegyűjtötték, megőrizték, bár azt is lakat alatt tartva. Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője a XIV. században már csak erre támaszkodhatott, amikor a Magógtól való származás gondolatát felújította. A Gesta Hungarorum tehát maga is a tiltott művek sorsára jutott. A székesfehérvári curia könyveshelyiségének egy számos zárral, pecséttel ellátott nehéz tölgyfa szekrényében őrizhették, lakatokkal zárt ajtó mögött. Itt lappanghatott vagy két és fél évszázadon át. Egy-egy, az udvarhoz közel álló magasabb rangú egyházi ember, ha tán beletekintett, egykettőre fejcsóválva letette, és igyekezett az olvasottakat elfelejteni. Sorsában akkor történt változás, amikor 1543-ban a törökök elfoglalták és feldúlták a várost.

A török nyelvű magyar krónika, a Tarih-i Üngürüsz {Magyarország története) szerzője, Mahmud Terdzsümán ott volt Székesfehérvár e súlyos napjaiban; elmondja, hogy ekkor találta és vette magához azt a latinul írt krónikát, amely alapul szolgált későbbi munkájához. Ismerjük a szabadrablásnak kitett városok körülményeit - kapuk, ajzok felszakítva, bútorok, használati tárgyak az utcákra hajigálva -, akárcsak Terdzsümán, mások is hozzájuthattak így féltett kódexekhez. Talán valamely elszánt, magát a törököket kiszolgáló segédhad teherhordójának, kocsisának álcázva menekülni akaró magyar pap vagy zsákmányra éhes, a kéziratok anyagi értékét ismerő tőzsér, találomra felragadhatott egy-kettőt az ebek harmincadjára jutott művek közül, amelyek egyike a Gesta Hungarorum lehetett. Ha így történt, Északnyugat-Magyarországra, Ferdinánd király országrészébe vihették, akár azért, hogy visszaszolgáltassák az udvarnak, akár hogy zsákmányként értékesítsék. A mű átvevője vagy hivatalos megvásárlója Bécsbe küldhette, ahol az udvar tartózkodott. Ott témáját, a magyar honfoglalás történetét nem tartván aktuálisnak, a könyvtár érdektelennek ítélt kötetei közé került, és elsüllyedt azok tömegében. Megtalálásáig itt múlt el újabb kétszáz esztendő fölötte. No de Anonymus írói tehetsége 1279-től ismeretlen időben történt haláláig végleg elnémult volna? Talán alkotott még valamilyen munkát, ami szintén eltűnt az idők sodrában, mint ahogy trójai történetének is csak föltételezett nyomai maradtak. Az "Árpád-kori és Anjou-kori levelek" kitűnő kötetét forgatva, az az ötletem támadt: ha Anonymus írt leveleket, és akár egy is fennmaradt belőlük, kiváló stiliszta voltát ismerve, bizonyára beleválogatták e gyűjteménybe. Így botlottam bele abba a folyamodványba, amellyel "Párizsinak nevezett Péter kanonok", a gyulafehérvári Szent Mihály arkangyalról elnevezett egyháznak "a káptalan által megválasztott törvényes ügyvédje" fordul 1308-bon Gentilis, akkori pápai követhez. Felpanaszolva, hogy a Péter erdélyi püspök elhalálozása miatt szükségessé vált püspökválasztáskor Kán László erdélyi vajda a káptalan akarata ellenére, erőszakkal saját fiát tette meg püspöknek, s kéri a káptalan választási jogának visszaállítását. Az egyház nagy súlyt helyezett iratainak stílusára. Párizsi Péter levelének kiváló stílusa azonban inkább költőre vall, mint csupán egyházi személyre, és ugyanez elmondható Anonymusról is, aki a jellegzetes egyházias szófordulatokat általában szintén kerüli. "Minden erőszakos beavatkozás kezdetben erős, később gyöngül - írja Párizsi Péter. Ez áll arra is, hogy László vajda belevágta sarlóját a püspöki aratásba akkor, amikor Péter püspök a halandó testek közös útjára lépett." Ennek olvastán Anonymus szövege csendül a fülembe: "Zolta vezér... a test börtönéből minden húsnak útjára költözött." 1308-ban Anonymus 84 éves lett volna. Igen magas életkor, de az időben is akadtak aggastyánok. A "Párizsinak nevezett Péter" szinte összecseng a "mesternek mondott Péter"- rel, s a "P. dictus magister" éppen egy "Párizsinak mondott mester" értelmezést is föltételezhetővé tehet, immár e formula harmadik jelentéseképpen. S ha Anonymust papi körökben, a sok Péter nevű pap közötti megkülönböztetésül csakugyan így

nevezték, e harmadik változatú rejtett értelmezés alkalmat adott neki, hogy az önmagáról való rejtett közlései között legfőbb tanulmányi helyére is célzást tehessen. Hogy erről az elnevezéséről csak kortársai tudhattak? Velek bánnak Bors ispánnal való atyafiságáról is csak azok tudtak, s puszta véletlen, hogy dokumentum maradt róla. Az emberek önkéntelenül abban a gondolatvilágban élnek, hogy amit korukban tudnak, az mindig is tudott fog maradni. Pláne a miénknél lényegesen lassúbb tempójú korszakokban. Csakhogy - s ezt erősen kell hangsúlyoznom - Anonymus Párizsi Péter kanonokkal való azonosításának lehetősége semmiképpen sem jelenti ennek állítását, de még csak föltevéskénti hangoztatását sem. Itt csak egy teljesen nem kizárható eshetőségről van szó, ami valószínűleg örökké kérdőjel marad. Mert arra, hogy Anonymus Párizsban végezte a tanulmányait, ha valószínű is, nincsen közvetlen bizonyíték. Még kevésbé tudhatjuk azt, hogy Párizsi Péter egy Párizsban tanult magyar vagy egy Párizsból Magyarországra származott francia pap, és hogy egyáltalán domonkos rendi volt-e. S bizonyosan még az sem tudható, hogy az elhalálozás drámai kifejezése nem egy, az egyházban, ez időben felkapott olyan költői kép-e, amely Anonymusnál és a kanonok levelében csupán sztereotípia. Nincs nagy esélye, sem pro-, sem kontrabizonyítékok előkerülésének. Minden bizonnyal marad a homályos kérdőjel. Bármennyire is jólesnék azt tudnunk, hogy megbecsült kanonokként magas kort ért meg, és élete alkonyán még egy pompás folyamodványával - Gentilis valóban elrendezte a dolgot - egy mohóságában határt nem ismerő oligarcha ellen eredményesen lépett föl nagyszerű gesztaírónk, Anonymus. Igenis: Anonymus. Mindvégig e néven szóltam róla. Habár ismerjük már igazi nevét, ezután is elsősorban Anonymusként fog élni tudatunkban. És nem csupán a miatt, mert kétszázötven esztendő óta ekképp nevezzük, hanem azért is, mivel műve megismerőinek legszélesebb köre számára önmaga kívánt névtelen, "anonymus" maradni. Legföljebb említésekor most már hozzátehetjük "Anonymus, azaz a Maglód nemzetségből származó Velek fia Torda, egyházi nevén Petrus". Vagy egyszerűbben: "Anonymus (Petur mester, domonkos rendi szerzetes pap) ".

Zárszó A Gesta Hangarum kétszázötven éven át tengerben úszó jéghegyként csak fölmeredő csúcsát - krónikarétegét - mutatta. S míg kiváló kutatóink e látható meredélyt ostromolták, maga az alkotás hidegen távol tartó és titokzatos maradt. A francia gesztákkal való összehasonlítás és Anonymusnak műve többrétegűségére figyelmeztető saját mondata most fölfedi a mélyben rejtőzködő tömböt. Ezzel az Anonymus-kérdés az én elképzeléseim szerint, avagy másként, de mindenképpen megérett a megoldásra. Nem utolsósorban azzal a tanulsággal, hogy a mű titkainak megfejtésére nem csupán az eddig kompetensnek vélt tudományág az egyedül illetékes.

Magam a szimbolikus rétegek feltárásánál a következtetés eszközével a belső összefüggések és törvényszerűségek kibontására törekedtem, ha úgy tetszik, krimibe illő nyomozás révén. Így tettem már az őskrónikákat vallató köteteimben is. Nem volt szükség másra, mint a tudósaink munkássága nyomán rendelkezésre álló történeti vonatkozások tiszteletére, kritikai készségre, valamelyes logikára, némi képzelőerőre, beleélő és összegező készségre, amelyeknek szükségképpen birtokában van minden többé-kevésbé jártas íróember. Könyvem műfaja az esszé, a szónak eredeti, "kísérlet" értelmében. Olyan adatokra hivatkozom és olyanokkal vitázom, amelyek a szaktudományban közismertek, s így elkerülhetem a lábjegyzeteket. De számos fejtegetésemben, a FÜGGELÉK magyarázataiban pedig elsősorban, a Ha az ősi krónikák igazat mondanak és Vallanak az ősi krónikák című könyveimben kifejtettekre támaszkodom - néhol a korábbitól is eltérőt mondva -, meg a keleti nyelvészet kérdéseiben alapos fölkészültségű kitűnő költő, Képes Géza néhány megállapítására. Az említettekről azonban nem mondható el - sőt Süpek professzor e tárgyban elért eredményeiről sem -, hogy specialista szakembereink kellő figyelmet fordítottak volna rájuk. De ez legyen a szakemberek gondja. Ami eszmefuttatásom révén a víz alatti, immár olvadozó jégtömbön át kitapintható, az a középkori magyar műveltség gránit emlékműve, Anonymus és a mögötte fölsejlő Miklós püspök lenyűgöző bronzalakjával. Átadom a stafétabotot azoknak, akik e tenger alatti tartományból többet, mélyebbre hatolót, véglegesebbet fognak, tudnak felhozni a napvilágra.

Függelék ANONYMUS ÉL A MISZTIKUS SZÁMOKKAL A misztikus, szimbolikus számok érvényesülnek a mű konstrukciójában is. A geszta állapítja meg dr. Süpek Ottó - azért áll 57 fejezetből, mert az 57-es szám két alkotórészéből származó 12 a hatalom kifejezése. És ezért is kerül sor a mű lényegének, a honfoglalás elkezdésének elbeszélésére éppen a 12. fejezetben. Íme, Anonymus nem azért írt le a történész szemében valóban nem hitelt érdemlő évszámokat, mintha kitalálni igyekezett volna őket, hanem mert jelképes mondanivalói voltak velük.

A POGÁNYLÁZADÁS A magyar XI. század közepének, I. Endre és I. Béla uralkodása idejének súlyos gondjai oda vezethetők vissza, hogy István király (csak 1083-tól szent) kiszemelt, az új keresztény királyság megerősítésére minden tekintetben alkalmas utóda, Imre herceg vaddisznóvadászat alkalmával váratlanul meghalt. Ezzel pedig a trónnak a király unokatestvérére, a család görög hitű ágából származó Vazul hercegre kellett volna szállania. A latin rítusú, a Nyugat felé forduló magyar kereszténység létrehozója, a katolicizmus megrendülésétől és az ország Bizánc befolyása alá kerülésétől - a pillanatnyi körülmények között joggal - tartva, ebbe nem nyugodhatott bele. Vazult megvakíttatással az uralkodásra alkalmatlanná tették, fiait pedig (neveiket itt a valóságos születési sorrendbe téve: Leventét, Endrét és Bélát) külországba száműzték. Azt is állították róluk, hogy nem "igaz", vagyis nem keresztényi házasságból születtek, így anyjuk Tátony nemzetségébe tartoznak, nem Árpád házába. István király halálával Orseolo, velencei dózse idegenben felnőtt Péter nevű fia (anyja István király nénje volt) került uralomra. A magyarok gyűlölték, Vazul tragédiájának okozóját, haszonélvezőjét látták benne, és ő is bizalmatlansággal viseltetett a magyarokkal szemben. Az ország előkelői összefogtak ellene, elkergették trónjáról, és István király másik nénjének fiát, Aba Sámuelt ültették helyére. Legelső dolguk azok kézre kerítése és megölése volt, akik Vazul szemét kitolták. Péter a német császárhoz futott, hűbérül ajánlva föl neki Magyarországot, ha visszahelyezi trónjára. Hazai hívei lázongtak Aba Sámuel ellen, s a német császár udvarába szökdöstek Péterhez. A főemberek egy másik csoportjának azért nem tetszett Sámuel király uralma, mert - mint a krónika panaszukat közvetítve írja- "megvetette az ország nemeseit és mindig parasztokkal, nemtelenekkel volt együtt". Ez utóbbiak azonban nem holmi közemberek voltak, hanem a pogány kori vezetőrétegnek azok a tagjai, akiket István király megfosztott nemességüktől, mert nem voltak hajlandók az új rendnek megfelelően birtokaik és azokon élő népük egyharmadát a várnak, másik harmadát meg a királynak adni, s többségük az új hitet is elutasította. Olyan emberek voltak tehát, mint a "kisebbik Gyula" fiai, Bolya és Bonyha. Azóta mind keresztény hitre tértek, és Sámuel király visszafogadta őket a főemberek közé, volt birtokuk egyharmadát is nyilván visszaadta nekik, néha talán éppen az említett háborgóktól visszavéve azt. A német császár hadaival vívott ménfői ütközetben Sámuel király ellenségei csata közben álltak át a németek oldalára. Így az ütközet elveszett, a menekülő Aba Sámuelt pedig orvul meggyilkolták. Péter visszatért a trónra, és az országot valóban a német császár hűbérbirtokává nyilvánította. A volt Aba Sámuel-párti előkelők Bolyával és Bonyhával az élükön összeesküdtek ellene, és amikor árulás folytán Péter király ezért Bolyát és Bonyhát kivégeztette, az összeesküvők a köznépet is fellázították, sőt hogy teljesen megnyerjék, szabad utat engedtek a keresztényellenes, a régi hitet visszaállítani akaró törekvéseknek is. Félretéve azt a gyanút, hogy a száműzött hercegek nem Árpád-háziak, Leventét,

Endrét és Bélát hazahívták, felajánlva nekik az uralmat. Az egész országot elborította a papokat, püspököket öldöső, egyházakat, monostorokat feldúló, fölégető, leromboló pogánylázadás. A hercegek közül a trónra jogosult legidősebb, Levente és a leendő trónörökösnek számító Endre tért haza. Az utóbbinak apósa, az orosz fejedelem egyik seregét is rendelkezésére bocsátotta. Levente a pogánykodók élére állt. Péter királyt menekülés közben elfogták, s mintegy a Vazulon ejtett súlyos sérelmet torolva meg rajta, nem megölték, hanem megvakították. Így is rövidesen meghalt. A nép jelentős rétegei azonban megmaradtak kereszténynek, a pogány korszak viszonyai nem voltak visszaállíthatók, mivel az azok alapját képező nemzetségi társadalom már nem létezett, az Istváni állam intézményei - a megyerendszer, az ispáni várak pedig a zűrzavarban is tartani tudták magukat. Így az Endrével jött sereg a mérleg nyelvét képezhette, s a kereszténységhez hű főurak jó néhánya kíséreteinek segítségével legyőzte a pogánykodókat. Levente kénytelen volt Endre herceg javára lemondani az uralomról, ezt követően pedig ismeretlen körülmények között meghalt. I. Endre az életben maradt három püspökkel megkoronáztatta magát, s miután előzőleg nyilván a görög rítusról a latin hitre tért, visszaállította a keresztény államot, és fejvesztés terhe alatt megparancsolta, mindenki térjen vissza a kereszténységre.

AZ ENDRE KORÁBAN KEZDETT ÉS BÉLA IDEJÉN BEFEJEZETT ŐSGESZTA Hogy az ősgeszta 1. Endre uralkodása alatt már készült, a királykronológián kívül például a krónikának az a részlete is mutatja, amelyben Endre - mintegy a sokgyermekes Béla herceggel versengve a maga termékenységét igazolandó - nem csupán azt jegyezteti föl, hogy Salamont és Dávidot nemzette, még a Marót falubeli ágyasától született Györgyöt is szükségesnek tartja megemlíteni. Az ősgeszta mégis I. Béla korában jött véglegesen létre. Csak ez időben kerülhettek a krónika szövegébe az Endrét jellemileg (hogy tudniillik Péter királyt alattomos módon akarta tőrbe csalni) és keresztényi hűségében kicsinyíteni igyekvő megjegyzések, az a megismételt súlyos vád, hogy Leventével együtt ő is megengedte a pogánykodást. (Amire az ellenősgeszta válasza az volt, hogy Beneta püspököt Endre mentette ki a pogánykodók kezéből - mint ez a kétarcú krónikában szintén olvasható.) A papok, püspökök, dézsmaszedők ellen a "második pogánylázadás"- kor megnyilvánuló tömeggyűlöletnek nagyon is szókimondó leírásával Béla király nyilvánvalóan az egyház veszélyérzetét kívánta a mű minden felolvasásakor megújuló figyelmeztetésként fenntartani.

A LEGENDÁS MIKLÓS PÜSPÖK Aki a Tihanyi Alapítólevélben többek között a "feheruuaru rea meneh hodu utu rea" (a Fehérvárra menő hadútra) sort magyarul megfogalmazta - holott tehette volna latinul is -, az az egyház nyelvén írt szövegbe a magyar szó hangzását akarta belelopni.

Miklós püspök legendás hírét 1051-ben szerezte. A német császár támadásakor akárcsak a hadifurfangot annyira kedvelő ősök - az ellenséggel szemben nem mindennapi fortélyt alkalmazott. Egy elfogott kengyelfutónál talált, a németek utánpótlását hajókon Pozsonyba hozó Gebhard püspöknek szóló császári parancsot maga fogalmazta rendelkezésre cserélt ki, amely oly hitelesnek látszott, hogy Gebhard az élelmiszerekkel és fegyverekkel megrakott hajóhadat elsüllyesztve, gyorsan hazatért. A támadók pedig a magyarok által fölperzselt földön eleség nélkül maradva, kénytelenek voltak eltakarodni. A magyar öntudatú Miklós püspök a hagyományőrző ősgeszta szerzője lehetett, nem a pogány magyarokról "minden becsmérlést átvevő" ellenősgesztáé. Annál is inkább, mert az utóbbit csak fortélyos tette után huszonnégy esztendővel írhatta volna meg, és korántsem bizonyos, hogy ezt az időt egyáltalán megérte.

AZ ELLENŐSGESZTA IGEN RÖVID IDŐ MÚLVA KÖVETTE ELŐDJÉT Az ellenősgeszta megszületésére 1075 körül azért kerülhetett sor, mert a Géza herceg seregei által az ország nyugati határára szorított Salamon királynak uralkodásra jogosultsága elismertetéséhez nagy szüksége volt legalább az ismét megerősödött magyar egyház megnyerésére. Egyedül sógorához, a pápával éppen élesen szembekerült (a később Canossát járó) IV. Henrik császárhoz fordulhatott segítségért, emiatt viszont elvesztette Róma jóindulatát, mely most Géza felé fordult. Amíg az országon csakugyan uralkodott, Salamon a jogaikat rögzítő ősgesztához ragaszkodó főurak miatt aligha írathatta volna meg ezt az egyház által annyira áhított művet. Most azonban, hogy a főemberek legnagyobb része Géza herceg oldalán állt, még jól is eshetett neki, hogy kedvük ellen tegyen. Nyilván az egyházias szellemű mű létrehozása miatti hálának is szerepe volt abban, hogy a magyar egyház többször is igyekezett közvetíteni a sarokba szorított Salamon érdekében.

A REGŐSÉNEKEK MÁGIKUS KÖTÖTTSÉGEKNEK VOLTAK ALÁVETVE A "regős" elnevezés a táltos eksztázisban való, nem e világi tartózkodásával, "rejtőzésével" van kapcsolatban. ("Haj, regő rejtem...") A pogány kori regösének tehát a kultusz körébe tartozott. Különösen a nevekben megnyilvánuló varázserővel szemben kellett védekezni. A honfoglalás idei morva uralkodó, Szvatopluk fia, Mojmir neve helyett ezért mondtak a regösök "Marót"- ot, ami az ősi magyar nyelvben "a morva" értelmű volt. Még a baráti, de "túl nagy" varázserővel rendelkező személyiségek nevétől is óvakodni kellett. Így lett az ellenősgesztában felhasznált Csodaszarvasmondánkban az óbolgár Kovrat kagán helyettesítő neve a bolgárt jelentő "Belár". A különösen nagytekintélyű, "varázserejű" ősök nevét nem helyettesíthették népnévvel,

ezért néhány betűjét megfordították, mintha nem ugyanarról a személyről volna szó. Emiatt mondtak "Nemrot" (Nimród} helyett "Menrot"- ot (Ménrót). Az ellenséges morvákat a távolabbi népről, amellyel nem hadakoztak, csehekként emlegették (vagy lengyelnek, ahogy a krónikában Szvatoplukról írják), az ellenséges bolgárokat pedig görögökként. Vereségről nagy ritkán, már csak a pogány korszak vége felé szólva {ami a kultusz gyöngülésére mutat), más formában léptek működésbe a védekezés naiv eszközei. A Lehel kürtje-mondában Henrik bajor herceg helyett "Konrád császár"-ról beszélnek, és a kivégzés baljós helyét nem Regensburgban, hanem az Inn folyónál jelölik meg.

ANONYMUS MŰVE SZERKEZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA A KRÓNIKÁÉVAL Mivel a krónika is és Anonymus is az ősgeszta szerkezetét vette át, ez az összehasonlítás megmutatja, melyik mű állt az ősgeszta szerkezetéhez közelebb. Állítsuk tehát szembe egymással a két mű témáit Anonymus a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, Vérszerződés, a hét vezér, honfoglalás, Zolta, kalandozások, Taksony, beköltöző idegenek, Géza születése Krónika a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, a hét kapitány, beköltöző idegenek, Taksony, kalandozások, Géza A krónikában nincsen szó a Vérszerződésről, mert ez a mű Álmost éppen csak megemlíti (vezérnévsorául is az Árpáddal kezdődőt választotta). A honfoglalást (Fehérlő-monda) a vezérnévsorba foglalja bele. Azért teszi, hogy a történeti sorrendet fölborítva, a hét kapitány után sorolja fel a beköltöző idegeneket. Elvileg a Géza- István korában bejött keresztény lovagok névsoráról van szó. S a miatt sorolja fel őket a honfoglaló "kapitányokkal" párhuzamosan, hogy hangsúlyozza: a kereszténység fölvétele, annak nyugati segítői révén, a magyarság életében semmivel sem kevésbé jelentős történeti esemény, mint a honfoglalás. A keletről korábban beköltözötteket, máshonnan jöttekkel egybevegyítve, csak a keresztény lovagok után említi, különben zavarták volna az elérni kívánt párhuzamot. Anonymus a Taksony idején keletről érkezetteket veszi át az ősgesztából (kivéve természetesen Etejt, a kortársát}, a nyugatról betelepült keresztény lovagok névsorát pedig nem azért hagyja ki, mert a krónikában úgyis megvan. Már az Anonymus korabeli krónikának is ez a névsora jóval több, a királynék kíséretében beköltözött lovagot sorolt fel, mint Géza és István korit, úgyhogy - ha akarja - itt helyreállíthatta volna az ősgeszta eredeti lajstromát, ő azonban a honfoglalóktól származók előjogát hirdetve, e névsorról nem vesz tudomást.

Anonymusnál a témák természetes időrendje, ellentétben a krónika sorrendjével, világosan mutatja, hogy szerzőnk valóban közvetlenül az ősgesztához nyúlt vissza, onnan merített.

A ROVÁSÍRÁSSAL KŐBE VÉSETT "ORHONI FELIRATOK" Karakorumtól 60 kilométernyire északra, az Orhon folyó partján áll az a két kőoszlop, amelyekre 731-ben, illetve 734-ben Bilge kagán és Kül tegin tetteit türk rovásírással jegyezték föl, a Tola folyónál pedig Tongukuk tanácsadóéit, 720-ban. Úgy fogalmazták őket, mintha maga a hős mondaná el dicsőséges cselekedeteit, mégpedig kötött ritmusú, előrímes versben -, de Bilge kagán a regösénekek szerzőjének nevét is följegyeztette: "Jolig tegin". (Képes Géza a magyar kiejtés szerint a "Gyalu" névvel azonosítja.) Kőbe vésett eposzok című kötetében Képes e regösénekek kitűnő műfordítását is elkészítette. Hogy az ilyen típusú regösénekek (persze nem kőfeliratokon) nálunk is megvoltak, a krónika és Anonymus erre utaló megjegyzése nyomán nem lehet kétséges. De nem bizonyos, hogy elsősorban az egyház cenzúrája akadályozta meg az ősgesztába való bekerülésüket. A honfoglalás korának magyar előkelői többnyire türk neveket viseltek, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna magyarok, de bizonyítja a türknek afféle kultúr - vagy divatnyelv szerepét a keleti pusztákon. A magyar főemberek ez időben nemcsak türk neveket használtak, hanem egymás között nyilván ezen a nyelven is beszéltek. A honfoglalás után a türkök kultúrájának befolyása a kazár birodalomtól való messze kerülésünk folytán elhalványult, a kereszténység fölvétele után pedig végleg elenyészett. Föltehető, hogy a hős nevében szóló regösénekek nálunk is türk nyelven hangzottak, és szintén a főemberek közül való regösök költötték őket, mint ahogy az orhoni feliratok regöse is "tegin" (- herceg) címet viselt. A XI. század Magyarországán már alig valaki ismerhette a türk nyelvet, és e regösénekeknek csak annyi emlékük maradt, hogy a hős mintegy saját magát dicsérte bennük, amit az egyház félreértve, a pogány honfoglaló vezérek kicsinyes hiúságának tulajdonított. De magyarul szóló kivétel is akadhatott az efféle énekek között. Egy ilyen szólhatott Szabolcs és Tétény nyírségi hadjáratáról, a meszesi kapu megerősítéséről. Ezt Anonymus dolgozta fel. (Lásd a mű 22. fejezetét.)

FEHÉRLÓ-MONDÁINK A krónika meg Anonymus Fehérlő-mondája közismert. A honfoglalás más frontjainak Fehérlő-mondáira is módunk van következtetni. Az ellenősgeszta által átvett bánhidai honfoglaló monda szintén (ámbár eredeti jellegétől szándékosan és gondosan megfosztva) a regösénekből származó Fehérlő-mondák közé sorolható. Igazolásul: a krónikában - a hun történet végébe beleszőve - azt olvashatjuk, hogy Szvatoplukot "a magyarok Erdőelvéből és az Ung folyó mellől mindenféle ajándékkal hitegették, követek és kémek által kifürkészték, hogy serege gyönge, majd hirtelen támadással

elnyomták Szvatoplukot egész seregével Bánhida táján, valami városban Tata mellett. Ennek a városnak a romjai még ma is láthatók... Némelyek azt tartják, hogy a magyarok visszatérésekor (a honfoglaláskor) Pannóniában nem Szvatopluk, hanem Marót uralkodott..." Kézai, nyilvánvalóan az ellenősgesztából közvetlenül merítve, a helyszínt így tolmácsolja: "... a Rákos folyó közelében, Bánhida mellett egy városban, melynek romjai máig láthatók." Az ellenősgeszta tehát a "hitegető ajándék"- on kívül a folyót is megemlítette, de a Fehérlő-mondák oly áruló motívumát, azt, hogy az ellenséges fejedelem e vízben leli a halálát, már elhallgatta. Ugyanúgy nem részletezte, hogy a hitegető ajándék miből állott, vagyis hogy fölékesített fehér ló volt. Létezett bihari honfoglaló Fehértó-mondánk is, ezt Anonymusnak az a megjegyzése tanúsítja, amely szerint Árpád "Elküldte neki (Mén-Marótnak) ajándékait is, amint előbb Salán titeli vezérnek" {19. fejezet). Vagyis a 12 fehér lovat és a többit.

VÍZÁLDOZAT Italáldozáskor néhány kortyot földre csorgatnak az alvilági szellemek kiengesztelésére. (Ennek a népi szokásokban még ma is megvan a nyoma.) Ha a vízáldozat a felső hatalmaknak szól, annak bemutatója az ivókürtből ujjával fölfelé fröcsköli a vizet, aztán kortyol belőle. A fröcskölések és a kortyolások közeiben szól a pogány istenséghez.

Az "ÁRPÁD"-OT IS HASZNÁLTÁK MÉLTÓSÁGNÉVKÉNT Árpád, nemhiába szerepel a személynévsornak álcázott méltóságlistában. A Bíborbanszületett Konsztantinosznál található két ellentmondás csak úgy oldható fel, ha Álmos az "árpád" címet viselte. Bíborbanszületett Konsztantinosz ugyanis: 1. Leventét Árpád fiának mondja, de amikor felsorolja a honfoglaló Árpád négy fiát, Levente nem szerepel köztük, s nem azért, mintha korábban meghalt volna, hiszen a forrás azt is megjegyzi, hogy Árpád fiai közül (1048 körül) egyik sem él már. Egyébként Györffy honfoglalás kori magyar területen Levente nevét helynévben is megtalálta, tehát nem halt meg a bolgárok ellen viselt hadjáratban. 2. Azt is állítja Konsztantinosz, hogy a magyarok Álmos helyett fiát, Árpádot választották fejedelemmé, mert bölcsebb volt apjánál. Ami nemcsak Álmos-hagyományunknak mond ellent, hanem a nemzetségi társadalom mentalitásának is, amelynél az idősebb és az apa tekintélyi elsőbbségének ilyen megsértése eleve elképzelhetetlen. Álmosnak, Árpádnak fejedelmi méltóságneve nem derül ki az írott hagyományból. Téves az az elképzelés is, hogy Árpád a gyula címet viselte volna: a vezérnévsorok vizsgálatából kiderül, hogy a honfoglalás gyulája Huba vezér volt. Árpád nevének oly szerény "árpácska" értelmezése pedig valószínűtlen. Képes Géza szerint az Árpád név első tagja, a türk eredetű "ár", férfit,

hőst jelent, második tagja pedig az iráni nyelvből származó "pád" (a különböző nyelvek elemeiből alkotott név keleti népeknél nem ritka e korban) védelmező, állhatatos, szilárd, sőt: trón, hatalom jelentésű. A név értelme "védelmező hős", vagy "a trón őrzője" lehetett. Álmos a magyar nép első teljhatalmú főfejedelme, a Hétmagyar törzsszövetségnek bizonyos tekintetben szakrális, de egyben a világi hatalmat is gyakorló, nagyfejedelme volt. De nem feje a táltosoknak, mert azok irányítása nyilván továbbra is a kende funkciója maradt, ám a Vérszerződés után már ő kötötte meg a helyi szellemekkel a nép jólétét biztosító mágikus szövetséget, s ennyiben vált szakrális fejedelemmé is. Ezt mutatja a krónika által megőrzött "mózesi" halála Erdélyben. A kende a Vérszerződés után főtáltossága mellett a törzsszövetség főhadvezére lett. Amit Kurszánnak a nyugati krónikákban is följegyzett tevékenysége igazol. Az "árpád" méltóságnév Álmos ideje előtt éppúgy nem létezett, mint maga a nagyfejedelmi tiszt sem.

ANONYMUS IS ISMERTE SZOVÁRD NEMZETSÉGÉT A XIII. század végén még éltek a Szovárd nemzetség ivadékai. "Hülek", Árpád "nagybátyja" leszármazottainak tartották magukat. Hülek az Üllő név változata, és Üllő valóban a Szovárd nemzetség ősének, Tasnak volt az apja, csakhogy nem nagybátyja, hanem második fia Árpádnak. A tévedés onnan adódhatott, hogy szerencsétlen történeti körülmények folytán Üllő ágát még a pogány időkben kizárták a dinasztiából. Üllőről Árpád fiaként többé nem volt szabad említést tenni, ezért a közvetlen utódok a szokott fogással - mintha nem ugyanarról a személyről volna szó - "Hülek" ősüket Árpád nagybátyjaként szerepeltették, aki ennek megfelelően eleve nem tartozott Árpád leszármazottai közé, viszont a fejedelmi családdal való rokonságuk hírét így mégis fenntarthatták. A késői utódok már ezt hitték valóságnak. Kadocsa a nemzetség jóval a honfoglalás után élt névadójának (vagy talán egy még későbbi Szovárdnak) volt a testvére, bizonyára nevezetes vitéz. Anonymus a történetileg létező Szovárdot azonosnak gondolta a helyettesítő nevet viselő, kiköltöző Szovárd vezérrel, elbeszélésében ezért adta melléje Kadocsát. S az ősgeszta másik névsorát is ismerve, vélte nemcsak Tasról, hanem Létről és Bulcsuról is, hogy részt vettek a honfoglalásban. Efféle adatait a történészek anakronizmusnak fogják fel, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy szerzőnket önkényes kitalálónak tartsák. Holott itt az az oka anakronizmusának, hogy az ősgeszta szerzője "tudós" következtetésének meg a saját kora téves föltételezéseinek megfelelően tájékozódik és tájékoztat minket.

KÉT VEZÉRNÉVSORUNK A vezérek személynévsora és méltóságnévsora a dolog természeténél fogva volt elkülönült. Mert míg a méltóságokat betöltő személyek mintegy nemzedékenként

változtak, a méltóságnévsor hosszú időn, elvileg akár évszázadokon át is, alig módosult. A magyar törzsszövetség tisztségeinek elnevezései - amelyeket az ősgeszta személyek névsorának tüntetett föl - így sorakoznak a krónikában Árpád, Szabolcs, Gyula, Kende, Lél, Vérbulcsu, Örs Már említettem, hogy a pogány kori méltóságnévsorban Szabolcs helyett előd, Lél helyett szovárd (még korábban pedig jenő) szerepelt. Az első két méltóságnév sorrendje eredetileg: előd, árpád volt. Az előd nevű méltóság a nomád rangsornak középről számítva harmadik helyén állt. Az előd tisztség, mint törzséé, a sövényt, kerítést jelentő Nyéké is, a törzsszövetség védelmére utalt, vagyis az elővéd vezérét jelentette. Mivel a jobbszárny rangban fölötte állt a balnak, a jobbszárny harmadik helyén az előd igen magas méltóságnak számított. Bár a jobbszárny második helye, ahol az árpád méltóságnév áll, még tekintélyesebb rangot jelentett, hangsúlyozni kell, hogy a nevek sorrendje, vagyis a nomád rangsor itt a Vérszerződés előtti helyzetet tükrözi, hiszen a Vérszerződést megkötők névsoráról van szó, s nem a honfoglaló vezérekéről. A Vérszerződés után a rangsornak meg kellett változnia, nyilván a főhelyet jelentő negyedik helyre ekkor az "árpád" került. De, mint látjuk, a krónika névsorában a Vérszerződés előtti állapotnak megfelelően a főhelyen még a kende áll. Az ennek a méltóságnévsornak megfelelő személynévsor az ősgeszta eredeti példányában ez lehetett: Álmos, Előd, Huba, Kend, Tas, Tétény, Ond De mint még beszélünk róla, az ezt tartalmazó kézirat az egyesített krónika létrejöttekor megsemmisült, és egy másolatát őrizték meg, amelynek sorrendje eltért az eredetitől. Kézai méltóságnévsora és Anonymus személynévsora ezt a másfajta sorrendet követi. (Erről lásd: "A vezérnévsoroknak van még egy titkuk".) Némelyik ősi méltóságnevünk több változatban is előfordul. Bulcsu maga mondta Bíborbanszületett Konsztantinosznak, hogy ő karcha, és apja, Kál is az volt. Konsztantinosz szerint a karcba bírói tisztség. Bulcsu nevének "Vérbulcsu" formája ősi magyar nyelven azt jelenti: vérkeverő, és a karcha szó is tartalmazza a türk far - kever, vegyít igét. Nagy fontosságú ügyekben ez a bíró döntötte el (például vérbosszú megelőzésére) a vérszerződés megkötésének szükségességét, és az ő felügyelete alatt történt ennek ünnepélyes véghezvitele is, amelynek lefolyása az volt, hogy a peres felek megvágott karjukból vért csorgattak egy borral teli üstbe, a bíró megkeverte a folyadékot, és az ellenfelek kölcsönösen ittak a vérükkel keveredett borból" bizonyos fogadalmi szöveget is elmondva, amelyet a bíró adott a szájukba. A bulcsú tehát a karcha méltóságnév magyar megfelelője.

A honfoglalás eredeti karchája azonban Tétény volt. Ő a fiának a karcha szó hangátvetéses formáját adta névül, a Harkát (Horka). Majd amikor Huba vezér utód nélkül halt meg, helyébe gyulaként Tétény került, így Tétény unokája már a Gyula nevet kapta. Ugyanekkor vette át Kál a karcha tisztet. (De mint tapasztaltuk, az ő családjában sem a Karcha, sem a Harka nevet nem használták, hanem a Bulcsut.) A tisztség megszerzője új méltóságáról nevezte el fiát vagy unokáját, így jelölve ki a méltóság egyenes ági utódlását, nehogy a szeniorátusi rendnek megfelelően a méltóság a család egy távolabbi tagjához kerüljön. Csakhogy - miközben "hivatalosan" az eredeti méltóságnevet emlegették (láttuk: Bulcsu is karchának mondta magát) -a családi elnevezésnél nem ezt, illetve nem pontosan ezt használták. Kockázatosnak hitték ugyanis az olyan név adását, amelyet más családbeli ember viselt előzőleg. Hiedelmük szerint a név korábbi, más családhoz tartozó tulajdonosának szelleme, "meglopott"-nak érezvén magát, ártó szellemmé válva venné üldözőbe a név új viselőjét. Így aztán a tisztségnek valamiféle változatát, jelképét használták névként a saját családjukban. Azt mondtam, az utódot nem hagyó Huba halálával lett Tétény gyulává. De Anonymusnál azt olvassuk, hogy Szemere Huba nemzetségéből származott. Ez mégsem ellentmondás. Méltóságot csak fiú elsőszülött örökölhetett. Ha Huba elsőszülötte lány volt, az utána született fiú már nem kaphatta meg apja tisztét, de ha neki lett fiú elsőszülötte, az a nemzetséget továbbra is fenntarthatta, s hivatkozhatott nemzetségének magas tisztséget betöltő elődeire.

A VEZÉRNÉVSOROKNAK VAN MÉG EGY TITKUK Kézai is méltóságnévsort közöl, de nála nem a kende áll a főhelyen, hanem Őrs. És bizonyára nem véletlenül, mert Anonymusnak a vezérek neveit felsoroló listájában is a Vérszerződés idei őrsnek a nevét, Ondét találjuk. Magyarázatképpen többféle előzményről kell beszámolnunk. 904-ben a honfoglalás kendéjét, Kurszánt a bajorok orvul meggyilkolják. Tisztségében nem követi senki, holott lett volna utóda. Népes kíséretét széttelepítik az ország határvidékeire. Árpád fejedelem elfoglalja Kurszán volt fejedelmi partvonalát a Duna bal partján, és a magáéhoz csatolja. A kende törzsének szálláshelyét a Nyírségben őrségekkel veszik körül. Mindez azt jelenti, hogy Árpád megszüntette a kende méltóságot. Ond vezér, aki a Duna Tisza közi Fehértó-mondában bizonyos szakrális funkciót tölt be, a mágikus követ szerepét, vagyis törzsfő mivolta mellett kiemelkedő tekintélyű sámán is lehetett, úgy látszik, főtáltosként átveszi a táltosok egybetartásának és irányításának feladatát. Az "őrsúr" cím ennek az új tisztségének lehet a kifejezője. Nyoma van annak (éppen Anonymusnál), hogy jóval későbbi időben Lél és Bulcsu Ondnak Katán nevű őrsúr utódát, valószínűleg unokáját, leverte, talán meg is ölték. Mintegy másfél évtized múltán pedig a főtáltosi őrsúr cím váratlanul ismét megjelenik. A XIII. század végén Ortilo de Lilienfeld régi forrásokra támaszkodó évkönyvében a 955-ös évről az á11, hogy a magyarok "Urzu"- t emelték vezérükké, a 972-es évről pedig az, hogy "Ursu"

halálával Gézát tették fejedelmükké. Az "ursu"-ra vonatkozó évszámok és az, hogy Géza az utóda, kétségtelenné teszik, hogy Taksony fejedelemről van szó. Az "őrsúr" írása Anonymus latin szövegében "Ursuur". Ortilónál vagy eredeti forrásában az őrsúr latin megfelelője azért torzult, mert mint a szövegből kiderül, a névnek hitt szót az "ursus", a latin medve értelmével hozták összefüggésbe. Taksony tehát átvette a gazda nélkül maradt őrsúr funkciót, vagyis táltosfejedelemnek nyilvánította magát. Ez időben történhetett, hogy némely regösök a vezérnévsor negyedik, az ősi szakrális fejedelmet szerepeltető helyén a méltóságnévsorban a kende helyett az őrsöt nevezték meg, a személynévsorban pedig Kend nevét a Vérszerződés megkötésében résztvett őrs nevével, Ondéval váltották fel. E párhuzamos névsorok megjelenésében az ősi hiedelemrendszer válságának lehetünk tanúi. A regösök megpróbálnak a valóság változásai és a társadalom ősi rendjének alapjain kialakult hagyomány között kiegyezést keresni, ami természetesen irreális eredményre vezet. Hiszen a Vérszerződést megkötő vezérek eredeti, valóságos névlistájának rangsora utólag nem változhatott meg azért, mert Taksony fejedelem őrsúrnak nyilvánította magát. Mindebből az is kiderül, hogy Anonymus és Kézai az ősgesztának ugyanazt a példányát forgatták, míg jóval előbb az egyesített, vagyis a Kálmán kori krónika szerzője egy másikat. Ez azzal magyarázható, hogy míg az ősgeszta eredeti kéziratának szerzője a régi hagyományt követte, művének apokrif írássá nyilvánításakor a mű egy olyan másolatát őrizték meg, amelynek leírója az Ond és őrs központú névsorokat tartván hitelesebbnek, azokat iktatta a műbe. Nyilván azért kellett másolatot megőrizni, mert a Kálmán kori krónikás a két ősforrás összeszerkesztésekor az eredeti kéziratból kivagdosta az átveendő részleteket, miáltal ez a példány megsemmisült. Az ősgeszta másolója egyébként a hagyományokat szintén igen jól ismerő papi ember lehetett: nemcsak ebben az esetben tért el az eredeti kézirat szövegétől, helyesen javította például a Kuszán-Kupán ikerpár nevét "Kurszán-Kupján"-ra. (A Kupán Koppányt jelentene, de a leszármazottak a Kupjánból való Kaplyon később Kaplony nemzetségnevet viselték.) Még Géza fejedelem is, időközben történt megkeresztelkedése ellenére, egy ideig őrsúr lehetett (erre vonatkozhatott Theotmar célzása, hogy "két urat szolgált"). A kazár fejedelmek éltek hasonlóképpen, maguk a zsidó hitet követték, de megmaradtak népük szakrális fejedelmének. A latin egyház azonban - és a szomszéd országok keresztény uralkodói - ebbe nyilván nem nyugodhattak bele, s így Géza főtáltosi tisztségét átadta családja egyik tagjának, aki az Anonymusnál említett "Őrsúr nemzetség" alapítója lett. E nemzetség címerében is turulmadár szerepel, de halványabb színben az Árpádokénál, ami arra utalhat, hogy Géza ezt a tisztét egy családjába beházasodott hercegre ruházta. "SZKÍTIA" ÉS A TÖBBI Európa keleti területét csaknem egy évezreden át a szkíták lakták, a III. századig. Az ókori szerzők e földet Szkítiának hívták, mégpedig az után is, hogy a szkíták régen

eltűntek. A tekintélyes auktorok nyomán a középkori írók szintén ezt az elnevezést használták. A XI. századi ősgeszta is itt jelölte meg az ősök helyét. Anonymus azt állítja, hogy Szkítiát magyarul Dentu-mogyernek hívják. Az ősi magyarban "Den"- nek mondták a Don folyót. A "Dentu" "Donocská"- t jelentene, de a kicsinyítő képzőnek olykor átvitt értelmet jelző jelentése is volt, vagyis a Dentu egy bizonyos doni vidéket jelölt, mégpedig a Don mocsaraiét. Ugyanis az őshazáról szólva, mint Anonymus is, mindig a Don mocsarait emlegették. A Dentu így ugyanazt jelenti ősi magyar nyelven, mint más megközelítésben a Meótisz ingoványai. Tehát nem azonos Szkítiával, annak csak egy darabkája. A magyarok Etelközben valóban éltek a Don mellett, de a Csodaszarvas-monda sokkal régebbi időből, az óbolgár birodalomban tartózkodás korszakát is megelőzően említi a Meótisz ingoványait. Figyelemre méltó, hogy ez a hely a hun szarvasmondában is őshazaként szerepel. így csupán egy, a keleteurópai nomád népek között elterjedt ősi, mitikus őshaza-elképzelés fejeződik ki benne, nem a magyarok valóságos őshazájáé. Hogy a Dentu szerepelt az ősgesztában, bizonyítja a krónika "dentus" szójátéka is. A "mogyer" szónak a Dentuhoz kapcsolása viszont Anonymus egyéni elképzelése. Ő, tudva arról, hogy Julianus barát megtalálta a keleti magyarokat, úgy vélhette, hogy Dentu az ő korában is magyar föld. Julianus második útjának arról való híréről, hogy a tatárok (mongolok) a volgai Magna Hungariát elsöpörték, vagy nem tudott, mert ekkor már külföldön végezte tanulmányait, vagy nem tekintette véglegesnek, mert Magyarország példája lebegett a szeme előtt, amelyet a mongolok szintén elözönlöttek, feldúltak, de az ország mégis újraéledt. A Hetumogyer a Hétmagyar szó ómagyar kiejtése. A "Hétmagyar" eredetileg a Vérszerződés megkötése utáni magyar törzsszövetség neve volt, mivel azonban az egyház nem tűrt pogány kori nemzetségi szervezetre utalást, az ősgeszta szerzője ezt a kifejezést olyan értelemben őrizte meg - mentette át -, mintha a honfoglaló hét vezér összefoglaló elnevezése lett volna. Anonymus így találva ott, ilyen értelműnek hitte. Bíborbanszületett Konsztantinosz említi, hogy a magyarok törzsfői mind "fejedelmek" voltak (amit az "úr" szavunk fejezett ki ekkor). Természetesen így élt ez a magyar hagyományban is, és az ősgeszta nyilvánvalóan fejedelmeknek nevezte a törzsek fejeit. Alig két emberöltővel a pogány korszak után, I. Endre és I. Béla korában, ez még evidenciának számított. Kálmán király idejében a dinasztia már nem kívánta napirenden tartani, hogy Árpád házának elődein kívül voltak a népnek más "fejedelem" című vezérei is, méghozzá egyes korabeli régi családok ősei, ezért az egyesített krónikában az egykori törzsek fejeit seregvezéreknek, "kapitány"oknak nevezték el. Anonymus a dinasztia érzékenységére tekintettel "vezér"- eknek mondja őket, de hogy az ősgeszta kifejezését mégis átmentse, hozzáteszi, hogy ezek "fejedelmi személyek".

A MAGÓGTÓL SZÁRMAZÁS A KÉPES KRÓNIKÁBAN Az egyesített krónika nyomán krónikáink egészen a XIV. századig (az ellenősgesztából származóan), Nimródtól eredeztették a magyarokat, és a Kámtól való származás megbélyegző volta ellen kétféle módon védekeztek. Vagy elhallgatták Nimródnak a bibliai nemzedékrendben elfoglalt helyét, vagy teljesen alaptalanul Jafetet tették meg apjául. A Képes Krónika szerzője azonban fölfedezte, hogy a magyaroknak nem lehet Nimród az ősatyjuk, hiszen ő nem Jafetnek volt a fia. Tehát a magyarok Magógtól származnak - jelenti ki -, és őt helyezve be a Csodaszarvas-monda történetébe, azt állítja: Magóg vette el feleségül Enéht, nem Nimród. Ez időben az ősgeszta megtartott másolata sem létezhetett már. A Képes Krónika szerzője, Kálti Márk a régi krónikaszerkesztésről szóló "Jelentés"- ből meríthette Magógnak mint ősatyának a nevét. Ez az azóta szintén elveszett feljegyzés, amelyről azonban tudni, hagy a honfoglalás dátumául a Reginónál található 889-et tartalmazta (mint nyilván a Reginóra támaszkodó ősgeszta is) a legelső krónikai mű utolsó példányának megsemmisítése előtt, úgy látszik, csokorba szedte annak legfontosabb adatait. A szakirodalomban a Képes Krónika Magógra hivatkozásával és más krónikarészletekkel - például az Emese-mondával - kapcsolatban fölmerült annak föltételezése, hogy Anonymus nyomán kerültek e művekbe. A Képes Krónika azonban Ákos mesternek Anonymus előtti krónikájából átvette a következő sorokat: "Ha Pannóniába ez a hét kapitány jöttbóe, és Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyarság nemzetsége?... Ha tehát családostul csupán heten voltak magyarok... ennyi családdal hogyan foglalhattak országot?" Aki ennek a szövegnek helyt adott, nem ismerhette Anonymust. Hiszen, ha nem is vette volna észre a Bor és az Aba nemzetség őseit a Gesta Hungarorumban, azt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Anonymus művében a "hét vezérrel" együtt több mint húsz vezér vezeti seregeit a honfoglalásnak majdnem az egész gesztát kitöltő hadjárataiban. Ha ismeri Anonymust, legfeljebb ennek alternatívájaként - a szokott "mások szerint viszont..." formulával - szerepeltethette volna Ákos mester megjegyzését.

ÁLMOS A MEGYER TÖRZS ÉLÉRE KERÜLT Mivel a vezérnévsorok eredeti sorrendjét - a "nomád rangsort"- t - sikerült rekonstruálnom, ez egybevethető törzseink névsorával, és megállapítható, hogy a honfoglalás idején - pontosabban a Vérszerződés megkötésekor - melyik vezér melyik törzsünknek volt a fejedelme, egyben milyen törzsszövetségi méltósággal rendelkezett. Íme: A törzs neve: Vezére: A vezér méltósága NYÉK Szabolcs előd

MEGYER Álmos árpád KÜRT-GYARMAT Huba gyula TARJÁN Kend kende JENŐ Csaba jenő KÉR Tétény karcha KESZI Ond örs Álmos tehát valóban a Megyer törzsnek került az élére.

AZ ATTILÁTÓL SZÁRMAZÁS TUDATA ÁRPÁD HÁZÁBAN A XI. század közepén Salamon király anyja néhai férjének, I. Endrének családi ereklyéi közül egy (ma is meglévő, valójában honfoglalás kori) aranyveretes markolatú és hüvelyű díszes szablyát azzal ajándékozott a fia trónra kerülését támogató Ottó, bajor hercegnek, hogy az "Atilla kardja" volt. S bár legenda, hogy a fegyver Attiláé lett volna, ez a történet is mutatja: Árpád házában úgy tartották számon, hogy őseik a szablyát Attilától örökölték. Az Atilla-hagyomány meglétét jelző ajándékozás az ősgeszta létrejöttével szinte egy időben történt.

MIÉRT NEVEZIK AZ IDEGEN NÉPEK A MAGYAROKAT "HUNGARUSOK"-NAK? Az "onogur-magyar" törzsszövetség fennállása idején a környező népek a magyarokat onoguroknak nevezték, és ezt vette át számos nép ugri, vengri, hungarus, ungar stb. formában. Mivel a kárpát-medencei új hazában a szlávokkal összekeveredett onogur bolgárok szomszédságába kerültünk, az ősgeszta szerzője a latin hungarus szónak ettől eltérő, olyan értelmezést igyekezett adni, mintha ez a szó a honfoglalással kapcsolatos földrajzi névre volna visszavezethető. S ez valóban az ősgeszta szerzőjének törekvése volt, mert Kézai is az Ung nevéből származtatja az ungarus kifejezést. Anonymus (az ő korában az Ungot Hungnak ejtették), talán az etimológiát tökéletesíteni akarva, a "hungarus" szót Hung várának a nevéből eredezteti. De akár azért, mert az így képzett elnevezést végül is mulatságosnak találta, akár mert eleve az volt a szándéka, hogy kifejezze: a bolgárok csúfolják így a magyarokat, végül is elbeszélésének néhány részletében a "hungvarus"- t gúnyos értelemben adja az ellenfél szájába. Egyébként nemegyszer "hungvarus" - "Hungvaria" helyett maga is a "hungarus"- t - "Hungariá"- t használta.

AZ EMESE-MONDA A szakirodalom Turul-mondaként szokta emlegetni, de ez szakzsargon, mivel sem Anonymusnál, sem a krónikában, e mondában nem említik a turult, hanem egy

héjaszerű madárról beszélnek (Anonymusnál "astur" áll). Hogy azonban az Emese látomásáról szóló eredeti regösénekben valóban Turulról, az Árpádok mitikus ősének madárszelleméről lehetett szó, az bizonyosnak tekinthető. Az Árpád-háznak a Turul nemzetségből való származását egyébként Kézai mentette át az ősgesztából. Az egyház annak nem tulajdonított jelentőséget, hogy egy nemzetség milyen nevet visel. Emese és a Turul nászánál azonban egy megjelenített pogány szellemről van szó, s így azt csak körülírni lehetett. Anonymus a krónika mondáját nemcsak torzításaitól fosztja meg, hanem hozzá is fűz valamit Emese születendő fiáról. Vagy az álom 1~4 X75 ról - mondja -, "vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők". Ez sem az ősgesztában, de még az egyesített krónikában sem lehetett benne, mert még Kálmán korában is egyedül István király volt szent, nem úgy, mint Anonymus idején, amikorra már I. László királyt is szentté avatták. De ez ennek a szövegnek csak első értelmezése. Anonymus szimbolikus rétegében a mondának van egy másik jelentése is, és ott szerzőnk nem egyházi szentekre gondol, hanem "szent emberek"-re, mivel az almus szó, amire hivatkozik, áldáshozót jelent. Ott a szimbolizált korabeli királyokra - IV. Bélára, V. Istvánra és IV. Lászlóra- gondol, mint áldást hozó uralkodókra. De ezt majd csak a mű második rétegének tárgyalásakor fogjuk megérteni.

ÖNEDBELIA VEZÉR Képes Géza kimutatta, hogy régebbi kutatóink a görög forrás Lebedias nevét tévesen vezették vissza a Levedi névformára. A név eredetileg a türk Elbedüa (Országgyarapító) lehetett. (Képes Géza: Az idő korvonalai, 77-78. o.) Véleményem szerint e türk névalakból a magyarban egy kiejtéskönnyítő a közbeiktatásával előbb Elbendüa lett, majd túl nagy varázserejű ős nevéről lévén szó, megfordítással Enüdbela vagy Ünedbela, s ebből latinosítva az Anonymusnál olvasható "Eunedubelianus". Pais Dezső olvasatában: Önedbelia. A honfoglalás előtt élt legendás kendének, akit megrögződött (de téves) néven Levedinek szoktunk emlegetni, emléke tehát fennmaradt a magyar hagyományban.

VÉRSZERZŐDÉS Úgynevezett testvérbaráti szerződésről volt szó, amelyet a vérszerződés szertartásával pecsételtek meg, amikor Álmos, a Megyer törzs vezére rokonává fogadta a másik hat törzs vezérét. Ezt Anonymus fogalmazása is kifejezi. Íme: "Ha valaki... egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között (értsd: a fejedelem és a rokonná lett többi törzsi vezér között), a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben." A Vérszerződés pontjainak egy részét valószínűleg Anonymus fogalmazta, de hogy Álmos és utódai lesznek mindenkor a törzsszövetség fejei, és hogy a szerződést kötő

törzsi vezérek méltóságait fiaik is öröklik, annak e szerződéskötés természeténél fogva mindenképpen benne kellett lennie esküjükben, így ez az ősgesztában is Anonymus fogalmazása szerint szerepelhetett. Hogy ezután a törzsszövetség új nevet visel, a Hétmagyart, azt a Vérszerződésről szóló eredeti regösének föltétlen tartalmazta, de mint már megokoltam, erről az ősgesztának hallgatnia kellett. Hogy törzsszövetségről volt szó, azt a Szkítiából való kijövetel elbeszélésébe bújtatta el, mondván: "a szövetséges népek" sokaságával indultak el az új hazába.

A BÍBORBANSZÜLETETT KONSZTANTINOSZ EMLÍTETTE KABAROK Konsztantinosz Porphürogennetosz, bizánci császár (905-959) a fia számára íratott A birodalom kormányzásáról című történeti gyűjteményében megemlíti, hogy Etelköz földjén a magyarokhoz három néptöredékből álló csoport csatlakozott, amely fellázadt a kazár kagán ellen, és ezért a kazárok "lázadók"-nak, "kabarok"-nak nevezték el őket. Ezek Anonymus "kunjai". A magyarok eredetileg a keleti nomádokat emlegették "kunok"- ként. A történeti kun nép ekkor még nem is volt Európában. Mivel nem valószínű, hogy átvettük volna a kazároktól az ellenük való lázadást kifejező kabar nevet, őket is kunoknak nevezhették nálunk. Később más katonai segédnépekkel, újabb "kunok"-nak nevezettekkel gyarapodhattunk. A honfoglalás előtt ősi magyar gyakorlat szerint hét részből álló szervezetet alakítottak belőlük. Anonymusnál meglévő vezérnévsoruk nem ment át keresztényiesítésen, az eredeti nomád rangsort tükrözi. A negyedik helyen álló Böngér - aki a honfoglalás idején már nem élt, neve helynévben nem szerepel - lehetett rangban első vezérük. Fiának és utódának, Borsnak a honfoglalás idei határvédelemben betöltött szerepe és a személyéhez fűződő, magas származásra valló mitikus szarvasmonda valószínűsíti ezt. Hogy mi állt minderről az ősgesztában, és mi az, amit Anonymus a Bors utódok regöseitől hallott róla, aligha lehet eldönteni.

A "RÓMAIAK PÁSZTORAI" A nyugati világban elterjedt elképzelés, afféle történeti szóbeszéd volt, hogy a magyar honfoglalás előtt Pannóniát a "rómaiak pásztorai" lakták, illetve, hogy ez a terület a "rómaiak legelője" volt. Györffy György e hiedelem eredetét Bíborbanszületett Konsztantinosz műve egy megjegyzésének tulajdonítja, amely szerint Diocletianus császár Rómából "románok"-nak nevezett népeket telepített Dalmáciába, egészen a Dunáig, s azok aztán a szomszédos avaroktól barmokat zsákmányoltak. Nézetem szerint föltehető, hogy az ősgeszta szerzője a "rómaiak pásztorai"-ról nyugati műben olvasva, ezt egy elhomályosult magyar szájhagyományban is megerősítve látta, ezért vette be művébe. A magyar hagyomány arra vonatkozhatott, hogy 895 és 900 között a magát "Római Birodalom"-nak nevező bizánci császárság, amely a régi római provincia jogán igényt tartott Pannóniára, elküldte Gabriel Klérikosz követségét a

nemrég érkezett honfoglalókhoz, s arra szólította fel a magyarokat: űzzék el a besenyőket, és térjenek vissza Etelközbe. Ennek az egyébként sikertelennek bizonyult követelésnek igazi célja az volt, hogy a magyarok maradásuk fejében bizonyos alárendeltséget és adót vállaljanak Bizánccal szemben. Gabriel Klérikosz hivatkozhatott arra, ami nem minden esetben volt igaz, hogy csak olyan "pásztornépek" (értsd: longobárdok, avarok és mások) telepedhettek le e földön, amelyek a "római császár" engedélyével szálltak meg itt. Vagyis, hogy a "rómaiak"-nak itt korábban pásztornépeik voltak. E történeti epizódra bizonyára sokáig emlékeztek az elődök. Egy idő múlva azonban a "rómaiak" értelme a bizánciakról a régi rómaiakra tevődhetett át. Annál is inkább, mert a X. század elejétől a magyarok voltak azok, akik Bizáncot kényszerítették "ajándék"-nak nevezett adó fizetésére, és különösnek hatott, hogy az követelhetett volna engedélykérést a magyaroktól. Gabriel Klérikosz követségéről nekünk már csak görög forrásból van tudomásunk.

AZ ERDÉLYI BLAKOK Az 1235-ben a mongol nagykán udvarában járt Rubruk, francia szerzetes úgy értesült, hogy Baskíriából, a Volga mellől jöttek egykor nyugatra a magyarok, blakok (balakok), bolgárok, vandálok. Rogerius Bacon szintén a XIII. század közepe táján, ugyancsak a Volga menti Bulgária és Magyarország (Magna Hungaria) mellett lévő Blaciából származtatja a blakokat. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy a székelyek föltételezhető ősei, a Volga és a Don között lakó bolgár-török "estekelek", a VIII. században a kazár kagán adófizetői voltak. Tehát úgy látszik, ez időben egymás közelében éltek a magyarok és a két kisebb etnikum, a blakok és eszekelek. Az a három nép, amelyet egy évszázaddal később jóval nyugatabbra ismét egymás közelében találunk. Az estekelek utódait, a székelyeket a Dunai Bolgárország pannóniai határvidékén, a blakokat hagyományunk szerint Erdélyben (szintén Bolgária fennhatósága alatt), a magyarokat pedig Etelköz Al-Dunához közeli területén. A magyarok rövidesen elfoglalják Pannóniát, a székelyek csatlakozott határvédő népünkké válnak, a blakok pedig Erdélyben maradva szövetségesei lesznek a magyaroknak (a honfoglalók erdélyi megpihenésekor), majd magyar fennhatóság alá kerülnek, végül felszívódnak a XI. század végén odatelepített székelységben. (Lásd még: "Gyalu, a blakok vezére")

GLAD BEHÓDOLT A MAGYAROKNAK Minden valószínűség szerint Glad történetét az ősgeszta nem honfoglalási eseményként adta elő, hanem Szent Istvánnak Ajtony elleni harcával kapcsolatban beszélt Ajtony őséről, Gladról, Anonymus azonban nem tudta elképzelni, hogy egy bolgár vezér a honfoglalás után szerezhette volna meg az ország egy darabját, ezért gondolta Gladot honfoglalás előtti fejedelemnek. S mivel Glad temesközi országocskája a Balkánra vezető útvonalba esett, úgy vélte, a helyettesítő nevet viselő "Szovárd vezér"- nek, akit ő a valóban létező Szovárd nemzetség névadójának gondolt, itt kellett "fivér"- ével,

Kadocsával együtt harcolnia, mielőtt elindult a Philippopolisba vezető kalandozásra, ahonnan népével, a "csabamagyarjá"-val nem tért vissza többé. Gladról az ősgeszta nyomán azt tudjuk Anonymustól, hogy a bolgáriai Vidinből jött, "kunok" és blakok segítségével lett ura a Temesköznek. Valóban, a "kunok" (kabarok) egy részét ezen a területen is letelepítették. Glad tehát valamikor itt csakugyan bolgár vazallus fejedelemséget hozott létre. Mindez az ország történetének abban a válságos időszakában a legvalószínűbb, amikor a 955-ös augsburgi katasztrofális vereség után Taksony hozzákezdett Fajsz rezsimjének felszámolásához. A nyugati és északnyugati határ védelme Bulcsu és Lél seregeinek elvesztése miatt meggyöngült, s az ország számos területén egy ideig senki sem tudta, kit tekintsen urának. Fajsz korszakában a "kunok" parancsolója a szeniorátusi rend szerinti trónörökös, Tas lehetett, aki azonban együtt bukott Fajsszal, így az ország többi kunjaitól legelszigeteltebb temesközi "kunok" vezetés és irányítás nélkül maradtak. E laza, kaotikus helyzet lehet a magyarázata annak, hogy a szomszéd bolgárok megkísérelték a Temesköz megkaparintását, és hogy a "kunok" csatlakoztak a vállalkozó kedvű Glad vezérhez, az itt is jelen lévő blakokról nem is beszélve. 968-ban Bolgárország dunai területe a kijevi fejedelem, majd rövidesen Bizánc fennhatósága alá került. Nyilván Bolgárországnak ezt a megrendülését használta ki az ország állapotát időközben helyreállító, megerősödött Taksony fejedelem - vagy már Géza a Temesköz visszavételére, hiszen Glad nem számíthatott ekkor bolgár segítségre. Anonymus szerint Keve várába beszorítva megadta magát a magyaroknak. Szerzőnk először véres összecsapásról ír, ami bizonyosan túlzás. Szálláshelyeinek tanúsága szerint - amelyeket Györffy kimutatott - Glad magyar főemberként folytatta életét, s unokája vagy dédunokája, Ajtony már kétségtelenül igen nagy úr volt e hazában. Olyan nagy úr, hogy Árpád-házi herceg volt a serege vezére ! Csanádról - Ajtony későbbi legyőzőjéről - Anonymus csak azt mondja, unokafivére Szent Istvánnak, de a Gellért-legenda (nyilvánvalóan szintén az ősgeszta nyomán) azt is megőrizte, hogy Csanád eredetileg Ajtony "legnagyobb tisztségre állított vitéze" lett, majd elment a királyhoz, és felajánlotta: harcol Ajtony ellen. István király ezt először bizalmatlanul fogadta, de amikor Csanád kész volt a görög rítusról a római hitre térni, rábízta a hadjárat vezetését, amelyet a legteljesebb sikerrel látott el az ifjú. Az is kiderül tehát, hogy Csanád eredetileg ugyanúgy görög rítusú keresztény volt, mint Ajtony. Aki egyébként ugyanott "keresztelkedett meg", Vidinben, ahonnan elődje, Glad érkezett. (A "megkeresztelkedett" itt nem azt jelenti, hogy keresztény hitre tért volna; a keresztelőjét tartották Vidinben, hiszen a görög rítusú Bolgárországból bejött Glad is már ezt a hitet kellett, hogy kövesse.) Ajtony tartományúr volt. István király korában az örökletes tisztségű tartományuraknak - akik különben mind rokonságban álltak a királyi családdal - a seregvezére nyilván

ugyanúgy a leendő utódjuk volt, mint a királynak előbb Imre herceg, majd Orseolo Péter. Így Csanádot eredetileg Ajtony "trónörökös"- ének tekinthetjük ("a legmagasabb tisztségre állítás" ezt is jelenti), aki éppen ebben a minőségében bizonyította hűségét királyának, amikor az a sószállítás jogtalan vámolása miatt szembekerült Ajtonnyal. Mindezt figyelembe véve az derül ki, hogy Glad, Ajtony elődje nem egyszerűen megadta magát a magyaroknak, hanem - nyilván különösebb ellenállás nélkül - Keve várában békét kötött velük, és országocskáját felajánlotta Taksony {Géza?) fejedelemnek. Az ilyen szerződést a kor szokása szerint dinasztikus házassággal szokták megpecsételni, s így Glad minden valószínűség szerint fia számára megkérte és megkapta Taksony görög hitre tért Mihály fia (Géza öccse) lányának a kezét. Ezek szerint már Gladból is Temesköz magyar tartományura lett. A többit így képzelhetjük el: Glad fiának Mihály herceg lányával (Vazul és Szár László nőtestvérével) való házasságából két fiú született: Ajtony és Csanád apja, Doboka. Ezek szerint Ajtony (bár ezt a krónikások később érthetően elhallgatták) éppúgy rokona volt a királynak, mint az ország egységének megteremtése érdekében István által szintén levert erdélyi Gyula. Ajtonynak, úgy látszik, nem volt fia, így Doboka elsőszülötte, Csanád lett az utódjelölt, aki aztán nagybátyjával szembeszállva, kötelességszerűen állt az ország királya mellé.

ZOBOR, A NYITRAI VEZÉR Az "erdélyi"- nyitrai Fehérlő-monda színhelyet nem említve, mágikus elvontsággal beszél a morvák fejedelmének leveretéséről. Úgy látszik azonban, egy konkrétabban fogalmazott regösének is szólt az ország északnyugati részének elfoglalásáról. Ez nem a honfoglaló szertartásból keletkezett, hanem a megtörtént eseményt adta elő, persze azért a mágikus megkötöttségek figyelembevételével. Ez a regösének - s így a belőle keletkezett monda is - a morvákat, helyettesítő néven cseheknek nevezte. A magyarok nem Mojmirt (Marótot) ölték meg benne, ami csak a Fehértó-monda költői nagyítása, hanem - mint megtörtént - Nyitránál a morvák (itt csehek) tartományurával ütköztek meg, őt verték le. A nyitrai morva vezér helyettesítő neve a Zobor. A szó a hegy tetején volt "konvent", "monostor" szláv elnevezéséből, a "zbor"- ból származik. Melich János kimutatta, hogy a Zbort a rnagyarok, mégpedig személynévként, ruházták a hegyre, ezért lett a szó alakja "Zobor" és nem szlávosan "Zborov". A konvent körül foghatták el a morva vezért, se helyről választotta a regösének a vezér helyettesítő nevét. Az, hogy felakasztották volna, egyáltalán nem bizonyos. A regösénekekben mágikus okból mindig el kellett pusztulnia az ellenség vezérének.

A SZERI GYŰLÉS Anonymus az anyagi világ jelképét hordozó 4-re visszavezethető 40. fejezetében írja: a bolgár Salán vezérnek az országból való kiveretése után a honfoglalók a Körtvély-tó melletti mocsárnál, a Gyümölcsény-erdő mellett tartózkodtak 34 napig. {Ez az anyag és szellem együttesét, egyben a megpihenés szimbólumát jelentő 7-re redukálható misztikus számú időtartam.) Itt rendezték el az ország szokástörvényeit, meg "hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek", és hogy hogyan tegyenek igazságot bármilyen elkövetett vétekért. "Azt a helyet - folytatja -, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának." Vagyis Anonymus a hely nevét a "szerét ejteni" kifejezésből magyarázza. A ma is élő népi monda Szert - a helynév más értelmezésével (szerkötés) - a Vérszerződés helyének tartja. A Vérszerződést még Szkítiában, azaz Etelközben kötötték, de nem lehetetlen, hogy a szeri gyűlésen megújították. Hogy a szeri gyűlés megtörtént, azt színhelyének földrajzi elhelyezkedése is igazolja. Verecke felől, ahonnan Árpád tört be az előhaddal, az út egyenesen a Duna-Tisza közére vezet, tehát az annak középvonalán, a Tisza közelében lévő Szerhez is. Szertől északra és délre csaknem egyforma távolságban volt a Böldi-rév ahol a törzsszövetségnek Erdély felől Biharon át, meg a Maros északi völgyében haladva érkezői - és a Kanizsa-rév - ahol ugyanezen erőknek más csoportjai az Al-Duna felől Temesközön át, majd a Maros déli partján való vonulásuk után érve el a folyót, kelhettek át a Tisza jobb partjára. (Az Al-Dunánál az utat Levente Bolgárország elleni támadása szabadította föl a honfoglalóknak, de csak egy időre.) A magyarok azoknak a hadjáratoknak a során, amelyeket a korábbi években még Arnulf, frank királlyal szövetségben Szvatopluk ellen vetettek, alaposan kiismerték, földerítették a Kárpát-medence földrajzi viszonyait. S úgy tetszik, már a honfoglalás megindítása előtt kijelölték Szer helyét valamennyi haduk vezéreinek találkozási helyéül. Pais Dezső a magas hangalakú szer és a mély hangalakú sor szó közös nyelvi eredetéből kiindulva, a szer alapjelentését a "sodor", "sodorék" értelemben állapítja meg. Talán nem nagy merészség, ha a "sodorék"- ból átvitt értelemben a szernek egy összefonódás, összefutás, találkozás jelentésére következtetek. Véleményem szerint hadi kifejezésként a különböző irányból érkező seregrészek találkozási helyét mondhatták szernek vagy szerinek. Efféle kifejezésnek annál inkább léteznie kellett, mert például a kalandozóknak az volt a taktikájuk, hogy a megtámadandó terület határának egy helyén legyező alakban szétválva, számos kisebb haddal özönlöttek el a kiszemelt országot, a hadjárat befejezése után pedig e szétvált seregrészek többnyire egy adott helyen ismét egyesültek, és együtt tértek haza.

Szer elhelyezkedése egyben pontot tesz arra a vitára is, vajon az Anonymusnál előadott Verecke felőli és a krónikákból kiolvasható Erdélyen át való beköltözés ugyanarra a honfoglalásra vonatkozik-e. Ha csak az egyik bevonulási irányról lett volna szó, Szer északabbra vagy délebbre is lehetne, és talán nem is a Duna-Tisza közén volna. Az pedig nyilvánvaló, hogy amikor az egész nép bejutott az új hazába - még ha annak csak kisebb, nem teljes területére is -, a törzsfőknek, vezéreknek gyűlésen kellett a tapasztalataikat megvitatniuk, kidolgozniuk a további stratégiát, és nem utolsósorban az összezsúfolódott nép területi elhelyezéséről is gondoskodniuk.

TANUZABA ÉS FELESÉGE ÉLVE TEMETKEZÉSE 1. Nem tudni az ősi magyaroknál olyan szokásról, hogy élve eltemettetéssel büntettek volna, s pláne nem, hogy feleséggel együtt. Azokat az előkelőket, akik nem vették fel a keresztséget, vagy pogány kiváltságaikról, birtokaik kétharmadáról nem voltak hajlandók lemondani, nem büntették halállal. Elkobozták összes birtokaikat, és megfosztották előkelő mivoltuktól (nemességüktől) őket, miáltal társadalmilag a föld nélküli parasztokkal kerültek egy színvonalra. Tanuzaba és felesége tehát elvesztette javait és méltóságát, viszont megkeresztelkedett fiuk, Örkénd a kétharmados csökkentéssel visszakapta azokat. 2. Az élve temetés vagy temetkezés nem tény, nem történt meg, és Anonymus is aligha ezt akarja mondani. 3. A kegyetlen megtorlásra vonatkozó elképzelés a szerzőnk által használt vivus szó kézenfekvőnek látszó, mégis téves "élve" értelmezéséből eredt. S ennek folytán Tanuzaba és felesége állítólagos élve temettetése annyira meggyökeresedett a magyar köztudatban, hogy Anonymus művének kiváló fordítója, Pais Dezső sem szabadulhatott tőle. (Jókai is ilyen értelemben írt Tanuzabáról egy szép regét, és sokan mások szintén ekképpen tárgyalták ezt a históriát.) 4. Pedig e szövegrészében a Gesta Hungarorum kétségtelenül csupán a halálig tartó életfogalom és a keresztségben elnyerhető halálon túli élet fogalmának drámai ellentétéről beszél. E részletnek már indításában is a keresztelő Szent István az életet hirdeti, vagyis a teljesebb életet, a túlvilágit is. Sa továbbiakban nem a kereszténység elutasítása miatti erőszakos vagy önként vállalt világi bűnhődésről van szó, hanem arról, amivel a pogány megrögzöttség az élet jövőjéről való lemondással bünteti önmagát. Arról, hogy a hitetlen ember élete a sírban végződik, míg a hívő elnyeri az öröklétet. 5. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a szöveget, jelentősége van annak, hogy rímes prózával állunk szemben. Anonymusnak azt kellene mondania - és nyilván azt is mondja -, hogy Tanuzabának és feleségének az élete temetődött el, nem mint a

megkeresztelkedett fiuké. De a rím kedvéért, amelyre a "sepultus"-nak visszhangoznia kell, - us végződésű kifejezést kényszerült keresni, s így lemondott az egyértelmű "vita" szóról. A vitatott sor az eredetiben így hangzik: "... Thonusoba... noluit esse Christianus sed cum uxore vivus ad portam Obad est sepultus..." A "vivus" szó "élőt, életben lévőt, elevent" is jelent. A "sepelio" pedig "temet, sírba tesz, megsemmisít, semmivé tesz". Vagyis: a temetéssel az életnek véget vet. 6. Az egész szövegrész magyarul (Pais Dezső fordításán belül a dőlt betűs sor a magam rögtönzése a fentiek alapján) : "...akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, így hát az élő a feleségével sírban enyészett el az Abád-révben, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké." Egyszóval Tanuzaba és felesége, amikor a természet rendje szerint sor került rá, különkülön meghalt, és mindkettőt a maga idejében az Abád-révbe temették, csakhogy a keresztség elutasítása miatt az ő életük ezzel véget ért.

ELSŐSZÜLÖTT IKREK RÍMELŐ NEVE Három családi névsort ismerünk az írott forrásokból. Árpád utódainak két nemzedékéét Bíborbanszületett Konsztantinosz, a Téténytől származó gyula család öt nemzedékének névsorát pedig Anonymus őrizte meg. A krónikában még ezt a nyúlfarknyi leszármazási listát találjuk: "Kend fiai Kurszán és Kupján". A három névsor egyike sem családfa, utódlási lajstrom valamennyi, az elsőszülött fiúk (pontosabban: a fiú elsőszülöttek) neveit tartalmazza. Az tetszik ki belőlük, hogy a családi méltóságot és vagyont csak az első szüléskor világra jövő fiúk örökölhették. Az ilyen rendszernek azonban az elsőszülöttként napvilágot látó ikrek társadalmi helyzetét is tisztáznia kellett. Kend leszármazottainál együtt találjuk a Kurszán és Kupján testvéreket, a gyula család listáján Bolyát és Bonyhát. Anonymus és a krónika egyaránt számon tartja Edet és Edömént, s ez a két testvér a hét "kun" vezér névsorában két külön "kun" néprész vezéreként szerepel. Ősbő és Őse, Kalán és Kaján szintén összecsengő neveket viseltek. Mindez azt mutatja, hogy az elsőszülött ikrek egyenrangúak voltak, és ennek hangsúlyozására adtak nekik egymáséra rímelő nevet. Így történhetett az, hogy az Abák két testvértől származtatták nemzetségüket. De persze az utódok már csak az egyiktől vagy csak a másiktól eredtek, s nyilván eszerint is tartották számon őket. Az Abáknál az (elvileg) kétféle származás egyébként nem okozott gondot, mert a jelek szerint Etelközből az ikrek közül csak az egyik jött be Pannóniába, ez pedig Ed (Edu) lehetett, kinek helynévi nyoma maradt "Edve" helység elnevezésében. Így tehát mind Ed leszármazottai voltak. Érdekes azonban, hogy a krónika fordítva tudja, úgy, hogy Edömén jött be, és Ed maradt Szkítiában. De ez az állítás a hun történet egyik zavaros részletében fordul elő, és csak annyi érdemel belőle figyelmet, hogy ez a följegyzés is csak az egyik ikertestvér Magyarországra jöttét tartotta fenn.

NEM MAGA ANONYMUS VÁLASZTOTTA KI A BIBLIAI IDÉZETET A Bibliában ez áll: (Mózes V. Könyve 32,48) "...Szól a az Úr Mózesnek, mondván... (49.) Nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izrael fiainak adok örökségül." "...de arra a földre... nem mégy be..." (Józsué könyve 1,1) "Mózesnek... a halála után szól a az Úr Józsuénak...mondván: (1,3) Minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek adtam, amiképpen szóltam Mózesnek." Az Úr Mózesnek tett ígéretét, hogy Kánaánt Izrael fiainak adja, a "minden helyet, amelyet talpatok érint" szavakkal Józsuénak fejezte ki. Tehát nem Mózes próféta zengte így.

AZ ELLENŐSGESZTA AZT ÁLLÍTOTTA, ÁRPÁD UTÁN TAKSONY LETT A FEJEDELEM Árpád elsőszülött fia Tarhos volt, neki kellett volna a fejedelemségben követnie az apját, de úgy látszik, még annak életében meghalt. A szokásjog szerint az elsőszülött után a legkisebb fiúnak volt bizonyos tekintetben kivételes helyzete, például ő örökölte apja szálláshelyeit. Ezért Árpád Zoltát akarta megtenni utódának. Mielőtt azonban ezt a két idősebb fiával elfogadtathatta volna, maga is elhunyt. Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklása változásaival kapcsolatos kutatásai Árpád után Szabolcs fejedelemségét látszanak igazolni, de valószínűbb e kutatási adatokból arra következtetni, hogy Szabolcs vezetése alatt álló régenstanácsról volt szó (tagjai még Tétény és Ond lehettek), ami egybevág Anonymus "országbírói" testületének értelmezhetőségével. Ez a régenstanács, Árpád óhaját is némiképp figyelembe véve, bár Zolta helyett, de Zolta nevében kormányozhatott. Egyrészt az Árpád halála utáni zűrzavaros helyzet miatt, másrészt azért lehetett erre a megoldásra szükség, mert nem lévén precedens a legkisebb fiú egyenes ági öröklésére, Zolta bátyjai nem voltak hajlandók öccsük hatalmát elismerni, s a régenstanács megalakulása ezt a kérdést függőben hagyhatta. Szabolcs halála után Árpád családja úgy döntött, hogy visszatér a hajdanvolt szeniorátusi utódlási rendhez. Így lett Árpád harmadik fiának, Jutasnak elsőszülötte, Fajsz - egyben ekkor a fiak elsőszülöttei közül a legidősebb herceg - a nép fejedelme, se Bíborbanszületett Konsztantinosz művéből ismert szeniorátusi utódlás szerint Árpád második, Üllő nevű fiának fia, Tas pedig Fajsz fejedelem trónörököse. Zoltát ekkor az Árpád halála után meghódított gazdag Erdély fölötti vezérséggel kárpótolták. Erre az ellenősgeszta utalt, hozzátéve, hogy köznyelven "erdőelvi Zoltá"-nak nevezték emiatt. Az ellenősgeszta szerzője, úgy látszik, azt hitte, hogy igen öregember lehetett, aki hiába várakozott a trón betöltésére, azért kellett kárpótolni. S mert a kiátkozott Fajszról már ő sem tudott, arra gondolt, hogy a következő ismert fejedelem Taksony, Árpád fia és

közvetlen utóda volt. Ezt az állítást tőle a Zágrábi és Váradi Krónika vette át. Az egyesített krónika viszont - a Képes Krónika tanúsága szerint (ebben a forrásban Zolta neve "Zoltán"- ként szerepel) - átteszi "erdőelvi Zoltán"- t Szent István korába, a király még élő dédapjaként. Teheti, mert az ellenősgeszta nem mondta meg, ki kárpótolta Zoltát, és teszi is azért, mert az első keresztény király különböző okoknál fogva, de elsősorban az ország egysége megteremtésének érdekében, keményen járt el egy sor rokonával szemben {Koppány, Gyula, Ajtony, Tanuzaba), és úgy gondolja, bizonyára jóindulatát is tanúsította valamelyik rokona irányában.

ÁRPÁDNAK ZOLTÁN KÍVÜLI FIAIRÓL SEMMIT SEM TUDTAK Fajszék Árpád házában áttérve a szeniorátusi rendre, megszegték Álmosnak és Árpádnak az egyenes ági utódlásra vonatkozó útmutatását, amely teljes mértékig megfelelt a magyar főemberek között immár hosszú idő óta követett "új" szokásjognak. A bevett utódlási szokás elleni vétség igen nagy bűn volt, miatta a türkök például egy ízben kiirtották annak elkövetője egész családját. Taksony uralomra kerülésekor Fajszot, az e tekintetben főbűnöst, a Vérszerződésben meghatározott "örök átokkal" sújtották: nevének kimondási tilalmával még az emlékét is eltüntették. Jutasnak, Árpád harmadik fiának ágát, amelyből származott, törölték a dinasztiából. Fajsz trónörökösét, Tast, Árpád második fiának, Üllőnek a fiát nem fosztották meg nevétől, de az ő ágát is kitaszították Árpád házából, s Árpád leszármazottjaként nem említhették többé. Tarhosról, Árpád elsőszülött fiáról talán hallott még az ősgeszta szerzője, de nevét nem írhatta le, mert ivadéka, Koppány Szent István anyjával szemben akarta érvényesíteni a "vérfertőző"- nek ítélt ősi sógorházasságot, s bár ő maga már alighanem keresztény volt, a pogánysághoz ragaszkodók nevében lépett föl, méghozzá fegyverrel. Őt és nemzetségét a keresztény egyház excommunikációja folytán törölték Árpád utódai sorából. Így Zolta maradt Árpádnak egyetlen fia, akit a krónikák emlékezete még elért. A lényeg azonban az, hogy Taksony azért ítélhette Fajszék rezsimjét illegálisnak, mert Zolta Szabolcs régenstanácsa idején, ha névlegesen is, de fejedelemnek számított, így hát ő, mint Zolta fia, jog szerinti egyenes ági utódként léphetett föl, s állíthatta vissza az utódlás törvényesnek tekintett rendjét.

MÉN-MARÓT Történészeink Anonymus kitalálásának tartják Mén-Marót személyét és bihari országát. Magam ezt nem osztom. Vegyük sorra az adatokat és a történeti tényeket. Előre kell bocsátanom, hogy az a helyettesítő név, amellyel a regösök a morvák vezérét megszemélyesítették, a "Marót", a hagyományban hol Szvatoplukot, hol fiát, a honfoglalók ellenfelét, Mojmirt, hol pedig

a bihari morva vezért jelentette. Nyilván nem egy és ugyanannál a regösnél. De mind a három történeti személy "a morva" volt az ő szemükben. Anonymus művének i 1., 19., 20., 51. és 52. fejezetében mondja el a Mén-Maróttörténet lényegét. A következőket: Mén-Marót Bihar területén lévő országát nagyapja, Marót vezér (ez Szvatopluk) foglalta el. Őt magát a magyarok nevezték el "MénMarót"-nak. Földjét kazárok lakták (ez helyettesítő népnév, s a regösök nyelvén egy Pannóniához közelebb szállásoló nép töredékét, talán ruszokét jelenthette). Árpád ugyanazt az ajándékot küldte neki, mint Salánnak. (Vagyis Mén-Marót országának elfoglalása előtt is honfoglaló szertartást, fehérlő-áldozást végeztek, ami a történet regösének eredetét jelzi.) Mén-Marót a görög császárt nevezte urának, aki a regösök szótárában a bolgár kánt jelentette. Ezek szerint Szvatopluk unokája - a mondai nagyítást figyelembe véve: inkább unokaöccse - a honfoglalást megelőzően a bolgárokhoz csatlakozott. Amikor a magyarok megtámadták - mégpedig (s ez fontos ősgeszta-tudósítás), a melléjük álló székelyek segítségével -, katonáit Bihar várának védelmére hagyta, maga feleségével és lányával az Igyfon- erdő bozótosaiban rejtőzött el. Ott megtudva, hogy Bihar védői megadták magukat az ostromló magyaroknak, követet küldött a hódítók Ősbő és Velek nevű vezéreihez, azzal az ajánlattal, hogy egész országát átadja a magyaroknak, lányát pedig feleségül ajánlja fel Zoltának. Árpád elfogadva az ajánlatot, Mén-Marót lányát táborába hozatta, és ott meg is történt a fiatalok esküvője. Két évre rá Mén-Marót meghalt. És még egy fontos megjegyzés: Anonymus szerint Árpád Ősbő vezért, aki korábban a Dunántúl elfoglalásában kitüntette magát, nem emiatt, hanem Bihar elfoglalásáért jutalmazza a dunántúli Veszprém várával. Ami már azért is figyelemkeltő, mert egyetlen eset a műben, hogy valakit nem az éppen elbeszélt hadjárat területén fekvő birtokkal vagy várral jutalmaznak. A történet nyilvánvalóan fordított sorrendben adja elő az eseményeket, mert Árpád aligha a már megvert ellenség lányát fogadta feleségül a fiának, inkább arról lehetett szó, hogy amikor még Bihar aránylag erős ellenfélnek látszott, kötött Mén-Maróttal (és nem is ő, inkább Álmos) szövetséget, amelyet e fejedelmi házassággal pecsételtek meg. A háborúra csak ezután kerülhetett sor. Vagyis Mén-Marót egy idő múlva fellázadt a magyarok ellen. Ennek a lázadásnak a leverése volt a hagyományok szerint a honfoglalás utolsó ütközete, ami után Árpád rövidesen meghalt. (Valójában a pozsonyi bajor támadást visszaverő csata idején halt meg.) E lázadás miatt nem ismerjük MénMarót igazi nevét, mert ellenséggé válva, helyettesítő nevét őrizték meg. A "mén" (csődör értelemben) paráznát jelentett. Anonymus szerint azért nevezték így, mert több feleséget tartott. De ez csak az ő késői szómagyarázása. Politikailag érthették paráznának, mert lázadásával megcsalta a magyarokat, akikkel előbb szövetséget kötött. Hogy Anonymus változtatta-e meg a történet eredeti sorrendjét, azért, hogy az 50. fejezetben született Zoltának az 52.-ben házasságáról, az 53.-ban pedig tizenhárom éves koráról beszélhessen, vagy már a regösének tette ezt mágikus okból, mert nem kívánt

magyarok elleni lázadásról beszélni, azt nehéz lenne véglegesen eldönteni, de az utóbbi a valószínűbb. Györffy kimutatta, hogy Veszprém környékén vannak "Ősi" helynevek, és ugyanígy találhatók Bihar vidékén is, s ez - szerintem - a Mén-Marót elbeszélés hitelét erősíti, mert Ősbő szerepeltetésének helytállá voltát így aligha lehet kétségbe vonni. De hogy Anonymus éppen Biharral kapcsolatban adatja neki Veszprémet, nyilvánvalóan célzás, amit majd egy Kézai által felhasznált mondatöredék révén érthetünk meg. Mén-Marót lányának Zoltával való fényes esküvője után szerzőnk igazán nem mondhatja el, hogy Mén-Marótot Ősbő őrizetére bízták, aki Veszprémbe vitte, és két év múltán, ott töltött fogságában érte a halál. A Kézai-féle töredék a Veszprém várában tartózkodó "öreg Marót"-ról szól, aki annak hírére hal meg, hogy a magyarok megölték fiát, aki "még csak nemrég uralkodott". Vagyis a szájhagyományban, a Veszprémben, fogságban lévő Marótról (Mén-Marót) szóló mondatöredék összekeveredett egy olyan mondával, amely tudatosította, hogy a honfoglalók ellenfele nem az "öreg Marót" (azaz Szvatopluk) volt, hanem a fia (tehát Mojmir). A Mén-Marótról szóló eredeti regösének végén arról is szó lehetett, hogy Veszprémben a fogoly egyre utolsó reményének elvesztésén, a "fiatal Marót", azaz Mojmir vereségén kesergett. Egyébként mintha Anonymus tudna is erről a keverék szájhagyományról, mert váratlanul szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy Mén-Marót két év múlva fiú utód nélkül halt meg. Mintha csak arra célozna, hogy MénMarót halálának nem lehetett oka saját fiának veresége, mivel nem is volt fia. És most behelyezve mindezt a történeti eseményekbe, így képzelhetjük el a történteket Újabban adatok merültek fel arra nézve, hogy uralmának fénykorában Szvatopluk szerette volna egyesíteni az északi Moráviát a Temesköztől a Szerémségig terjedő, úgynevezett "Nagy-Moráviá"-val (értsd: régi morva föld), a déli szláv - ekkor már részben bolgár-szláv - lakosságú területtel. Aventinus bajor történetíró említi is, hogy Szvatopluk hatalma kiterjedt a Tiszántúlra. Ezt a szerzeményt mintegy hídfőállásnak szánhatta a Temesköz elleni felvonuláshoz. Korábban a Garam folyó volt a morvák országának határa. A Garam és a tiszántúli Bihar között a meghódított új tartomány főhelye Pásztó környékén lehetett, melyet akkor szláv szóval "Pastuch"-nak hívtak, ami "pásztor"- t jelentett, de átvitt értelemben - ugyanúgy, mint egykor a magyar "mén" szó - "parázná"- t is. Az új tartomány élére Szvatopluk egyik unokaöccsét állíthatta. Bihar területére pedig, hogy megerősítsék, rusz zsoldosakat telepíthettek. A bajorok azonban a honfoglalás előtti években háborút indítottak Szvatopluk ellen, s a bolgárok a bajorok szövetségesei lettek. Talán éppen a pastuchi tartományfő részéről fenyegető veszély miatt. Azt erősen szorongatni kezdték, s mivel a pastuchi vezér a bajorokkal viaskodó Szvatopluktól nem remélhetett segítséget, behódolt a bolgároknak. Ekkor lett azok vazallusa. Talán e pálfordulása után nevezték el e terület szlávjai a pastuchi vezért "Pastuch - azaz parázna - "vezér"- nek. Amikor Árpád a katonai segédnépek élén Verecke felől érkezve félelmetes rohamot indított a Duna-Tisza közének északi része ellen, a pastuchi vezér a Tisza bal partjára menekült seregével, és bezárkózott a kis

"Biharország"- ba. A bolgároktól így elszakítva, most már önálló fejedelmecske lett. A honfoglalók törzsszövetségi erői a Kárpátok szorosain jutottak Erdélybe, ahol a hagyomány szerint megpihentek. Szükségük is volt erre, mivel az öregekkel, asszonynéppel, gyerekekkel és számottevő jószággal érkező törzseknek rendezniük kellett soraikat. De amúgy is megállásra kényszerültek, mert nyugat felé útjukat állta Biharország. Árpád hadai ekkor még a Duna-Tisza közén és a Temesközben a bolgárokkal vívták csatáikat, Álmos Erdélyből - mielőtt még ott megölték volna diplomáciával vitte keresztül, hogy továbbhaladhassanak: szövetséget kötött Biharral, ennek lett záloga Zoltánok és a bihari vezér lányának házassága. Mintegy öt évig tarthatott a békesség. 900-ban támadták meg a magyarok Mojmir morva országrészét, s minthogy ez időben a honfoglalókat szorongatni igyekvő besenyők sűrűn betörhettek Erdélyen keresztül, a bihari vezér talán ezek egy csoportjával is szövetkezve, de elsősorban saját morva és rusz serege élén, megkockáztatta a lázadást, hátba támadva a Mojmir elleni háborúban lekötött magyarokat. Azonban rajtavesztett, mert a magyarok legyőzték Mojmirt, s azután ellene fordultak. Ekkor nevezhették el a magyar regösök követve a szlávok szójátékát - az annyiszor köpönyeget, fordító morvát: "Mén-Marót"nak. Igazi neve talán éppen (magyar kiejtés szerint) "Bihar" volt.

A "KUNOK FÖLDJE" Anonymus szándékát e talányos mondatban a szóhasználat jelzi. Ha azt írná, hogy Zolta a fiának Kunországból hozott feleséget, ebbe Éduát jelképesen sem lehetne beleérteni. Ha meg helyeselné az Éduával való házasságot, akkor úgy fejezné ki magát, hogy Zolta a hunok közül hozott a fiának feleséget. Ám így fogalmaz: "de terra Cumanorum", vagyis: "a kunok földjéről". Ez pedig e kijelentésben szójáték, mert kétféle értelme van. Jelenti a kunok országát (ez vonatkozik Taksony feleségére), és jelent egy olyan földet, ahol kunok élnek (ez utal Éduára). Csakhogy az utóbbi mégsem kun föld, hanem magyar. A kétértelmű szóhasználat miatt válik a "jóslat" Izabella javára magyarázhatóvá.

GYALU, A BLAKOK VEZÉRE Anonymus módszereinek mostani megismerése módot ad a Gyalu elbeszélés pontosabb elemzésére. Itt használja szerzőnk Erdélyre a "terra Ultrasilvana" kifejezést, amelyet az ő korában már felváltott a "terra Transilvana". Tehát latin nyelvű, régi írott műre támaszkodott; nem vitás, hogy az ősgesztára. Forrása pedig honfoglaló szertartásról szóló regösénekből vette át a mondát. De csak a szertartás kezdetéről számolt be, a helyi szellemeknek szóló áldozat bemutatását elhagyta, amiképp az egyház szigorára tekintettel a Fehérlő-mondákban is csak rejtve érzékeltette azt. Emiatt nem találjuk Anonymusnál sem a szertartás folytatását.

Ez esetben a szertartás nem fehér lóval lehetett kapcsolatos. A mitikus követ nevéből "Apafarkas-Agmánd apa" - kitűnik, hogy ezúttal farkast áldozhattak. Tétény ugyanis a gyula méltóság elnyerésével a Kürt-Gyarmat törzsnek lett a fejedelme, ahol, úgy látszik, az onogurokra jellemző farkastisztelet volt elterjedve. (Maga a Kürt törzsnév is kapcsolatba hozható a türk kurt - farkas szóval.) E szertartás tehát, ellentétben a fehérlőmondabeliekkel, nem Árpádnak, hanem személy szerint Téténynek kívánja megnyerni a helyi szellemek jóindulatát, tehát a meghódítandó földet is. Apafarkas-Agmánd a törzs táltosaként ("apafarkasa"- ként) látja el a mitikus követ szerepét. (Az Agmánd nemzetség, amelynek címerállata valóban farkas volt, később éppen Erdélyből ismert.) Megelőlegezve azt, amiről a főszövegben majd csak később szólhatunk, meg kell jegyeznünk: Tétény és a gyula család erdélyi uralma gesztaírónk szimbolikus eszközökkel kifejezett, rejtett mondanivalói közé tartozik, tehát itt bizonyos tekintetben él a megtörténttől való eltérés jogával, ám miként máskor is, jelzi ezt. Az ősgeszta nyilván önkényes, de sikerült tettként emlékezett meg Tétény erdélyi kalandjáról. Anonymus azonban Tétényi Árpád hű vezérének igyekszik beállítani, mentegetésül itt helyezi el a híres (nem erről a történetről szóló) regösének-idézetét: "Ahogy a regöseink mondják... maguknak ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek." Ami minden bizonnyal egy Pannónia közös megvételéről szóló énekből származhat, de gesztaírónk úgy használja föl, mintha a többi vezér is azt tette volna, amit Tétény, vagyis hogy saját magának szerez egy országrészt. A megtörténttől való eltérést viszont azzal jelzi, hogy hősére és annak mitikus követére szüntelenül hátsó gondolatra utaló jelzőket használ. "Amilyen fortélyos ember volt Tétény...", "Tétény, ez az igen okos ember...", Apafarkas-Agmánd, "ez a furfangos ember...". S noha már óvatos módon kimondta az igazságot: "ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni" (tehát nem, mint eddig láttuk: Árpád adományaként), a 26. fejezetben valóban Árpádhoz fordul engedélyért, hogy az erdőntúli földre vonulhasson és azt elfoglalja - amihez a hozzájárulást meg is kapja -, ámde e kérésében egyetlen szó sincs arról, hogy az elfoglalt földet meg is akarja tartani magának. Erdély elfoglalása után szerzőnk mégis egyszerűen kijelenti, mégpedig az ősgeszta alapján: "Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet", amíg ivadékától, a "kisebbik Gyulától" Szent István el nem vette. Az ősgesztában és az eredeti regösénekben Árpádról aligha eshetett szó. Az engedélykérésre Anonymusnak éppen azért van szüksége, hogy jelzésként érzékeltesse: Tétény nem erre kapott engedélyt, tehát önkényesen járt el. Árpád szerepeltetését azért tekintjük kitaláltnak, mert a honfoglalók nem tették rá kezüket Erdélyre, hiszen az ottani megpihenés óta Árpád szövetségben állt a blak fejedelemmel, így Erdély elfoglalására csak e szövetség megszűnése, vagyis Árpád halála után kerülhetett sor. A valóságtól való más eltéréssel is találkozunk. Roppant feltűnő - mégpedig Anonymus szándékából az -, ahogyan szerzőnk Apafarkas-Agmánd szájába adva a szavakat, a

blakokról beszél. Íme "...annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek... fegyverük nincsen más, csak íj és nyíl: a vezérük, Gyalu maga is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik helyt mernének állani a magyarok merészségével szemben, végül azért is, mivel a kunok és besenyők sokat bántják őket." Ami azonban a 26. fejezetben áll a blakokról és Gyaluról, éles ellentétben van ezzel. Gyalu, Tétény jövetelét hallva, összeszedi seregét, "nagy sebesen" eléje nyargalva, a meszesi kapuban akarja megállítani, de Tétény gyorsan áthaladva ott, a két sereg az Almás vizének két oldalán kerül egymással szembe. A csatában Tétény hadi furfangot alkalmaz Gyalu vitézei ellen, és szó sincs többé azok harcra alkalmatlanságáról, sőt "Heves küzdelem kerekedett, azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul (miután Tétény vitézei elölről és hátulról egyszerre csaptak le rájuk), s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak. Mikor vezérük, Gyalu látta ezt, hogy életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt", ám Tétény vitézei "merészen futtatva", a nyomába szegődtek és megölték. Vagyis a blakok korántsem hitvány harcosokként vesztettek csatát. Ez a szándékos ellentmondás annak a jelzése, hogy Tétény hősi hadakozásából egyetlen szó sem igaz. Azt Anonymus csupán Tétény Erdélyhez való állítólagos jogának nyomatékosabbá tétele érdekében, szimbolikus célzattal konstruálja. Valójában a blakok vezérükkel együtt harc nélkül behódoltak (ezért nevezte hitvány katonáknak őket), aminek az ősgeszta világos okát adta (Anonymus is belerejti szövegébe), tudniillik, azért hódoltak meg ellenállás nélkül, mert érdekükben állt, hogy a besenyők folytonos támadásai elől a magyarok védőszárnyai alá húzódjanak. A blakok ellenállásának imitálása után Anonymus is beszél e nép behódolásáról. De hogy ellenállásról egyáltalán nem volt szó, azt az bizonyítja, hogy a regösének ez esetben nem használt helyettesítő neveket, vagyis sem a blakok, sem, Gyalu egy pillanatig sem viselkedett ellenségként. (Igazolásul: a krónika írja, hogy a székelyek Erdélyben a türk rovásírást használó "vlahok", tehát blakok közé telepedtek. Gyalu neve nem megszemélyesített népnév, s nem is annak a helynek a neve, ahol meghalt, mint Laborcé és Zoboré. Györffy pedig Gyalu szálláshelyeit is kimutatta. Erdély átadása után tehát úgy élt tovább, mint a magyar főemberek, amiként Glad is.) Györffy azonban föltételezi, hogy gesztaírónk Gyalut Gyulavár nevéből konstruálta. Idézzük hát a pontos szöveget: "...miközben [Gyalu] a Szamos folyó mellett fekvő vára felé sietve menekült... a Kapus patak mellett megölték." Ha Anonymus Gyulavár neve alapján költené Gyalu alakját, azt mondaná, hogy a vár tövében vagy az általa megemlített, a vár mellett folyó Szamosnál ölték meg, de e helyett a Kapus patakot jelöli halála helyéül. Azért, mert így tudja az ősgesztából, oda pedig az eredeti regösénekből került. A honfoglaló mondáknak mindig az a csattanójuk, hogy a Föld-, Víz-, Fűszellemekkel történt mágikus szövetségkötés érvényessé válása beigazolódik, az ellenfelet a föld, a fű megtagadja, s amit az ősgeszta egyedül vesz át, mint már tapasztaltuk: a víz pusztítja el. Az eredeti regösénekben és az ősgesztában tehát Gyalu a Kapus patakba fulladt. Hiszen Tétény honfoglaló szertartása folytán a szellemek tőle a

magyarokhoz pártoltak, s Gyalunak a mágikus logika szerint az idegenné, ellenségessé vált környezetben el kellett vesznie. A regösök bizonyára azért választották a Szamos folyó helyett a csekélyebb vizű Kapus patakot, hogy érzékeltessék: az olyan vitézt, aki ellenállás nélkül megadja magát ellenfelének, a szellemek csúful, térdig érő vízben veszejtik el. Különben Gyalu neve (jal - türk "megéget") szintén érv a blakok türk eredetű nép volta mellett. Fölmerül még az a kérdés, hogy a régi blakokat Anonymus nem azonosította-e tévesen az ő korában már Erdélyben megjelent vlachokkal, a románok őseivel. Erre maga a gesztaírónk ad frappáns választ, ismét megcsillantva humorát. Elmondtuk már, hogy a Dunántúlon szerzőnk blachij-nak mondja délszláv elnevezésük nyomán a keleti frankokat. (Nyesztornál ezek "voloch"-ok.) Az erdélyi blakokat a 24., 25. és a 26. fejezetében említi, mindegyikben egyszer. A 24. fejezetben egyes szám alanyesetben blac (us) - t ír, ennek többes számú genitivusa a 26. fejezetben (és a temesközi blakokról szólva is) olvasható blaco (rum). S csak a 25. fejezetben fordul elő az oly sokat emlegetett blasij, amely kétségtelenül a "vlach" szó eredeti többes számának, a "vlasszi"-nak felel meg, és a románok őseinek elnevezése (- vlachok}. Az első és a harmadik említésből tehát az következik, hogy Tétény idején Erdélyben Anonymus szerint is a "blakok" laknak, s csupán a második említéskor céloz a románok őseire, akik az ő korának Erdélyében friss jövevényekként már jelen vannak. Lefordíthatatlan szójátékkal egyedül ott utal rájuk, ahol az erdőntúli föld lakóiról, mint "a leghitványabb emberek"- ről beszél. A felsorolásból, hogy miért tekinti hitványaknak őket, az imént egy szövegrészt hosszan kipontoztam, hogy ne vonja el a figyelmet, most pedig pótolom: "...a leghitványabb emberek, mégpedig azért, mert blaszok és szlovének (az eredetiben: "blasij et sclavi"), aztán fegyverük sincsen más...", a többit már idéztem. Tehát csakis ebben az összefüggésben céloz Anonymus a maga korabeli vlachokra, hogy tárgyából egy pillanatra kilépve, rejtett humorral kifejezze irántuk való ellenszenvét. Mégpedig nem valamely komolyan visszataszító tulajdonságuk miatt van velük baja - mint ez szó játékából kifejezésre jut, hanem merőben szubjektív indokból, hiszen "hitványságuk" oka az, hogy "blasij et sclavi", azaz régi magyar nyelven (s számunkra már szokatlan szóhasználattal) : mert "olaszok" és szlávok; mai értelemben "szlávos latinfélék" ! Az ékes latin birtokában lévő gesztaírónk bántónak érzi latinos, de szlávval keveredett nyelvüket. Ez az oka a megvetésnek. (Magyarázatul: a vlach szóból származik "oláh" szavunk, a vlach többes számából, a vlaszi - ból pedig az "olasz". A középkor magyarja azonban olaszon latinféle népet, nyelvet értett. Olaszon kívül franciát, vallont is mondott "olasz"-nak.) Kétségtelenül kiderül, hogy Anonymus honfoglalás kori erdélyi blakjai nem vlachok. S szerzőnk az általa csak az ősgesztából ismert (mert az ő idejében már a székelységben

feloldódott) blakokat nem téveszti össze az alig néhány évtizede itt élő vlach népcsoporttal. (Lásd még "Tétény erdélyi hódítása")

A BAZILIKA SOKSZOR LETT TŰZ MARTALÉKA A Képes Krónika 66. szakasza az egyesített krónika alapján - de későbbi javítgatások nyomát is viselve - Szent István "Keán" (Bolgárország fejedelme) elleni hadjáratáról beszélve kusza, erősen manipulált szöveget tartalmaz. A bolgárországi hadjáratot emlegeti, ám kiderül, hogy valójában Erdélyről van szó, és zsákmányolt kincsekről. "Ebből a sokféle kincsből Szent István király felettébb meggazdagodott" - írja, s hogy a király az általa alapított székesfehérvári bazilikát gazdagon ellátta kegyszerekkel. A fejezet címe szerint ("Szent István király harmadik háborúja: Keán vezér ellen") azt gondolhatnánk, Bolgárországban zsákmányoltakkal, de az összefüggések a kisebbik Gyula elfogatásával kapcsolatos erdélyi zsákmányra utalnak. Majd minden összefüggés nélkül ezt olvassuk: "És minthogy ez a Gyula gonoszul szerezte a pénzét, az egyház sok tűzvészt szenvedett." A következő mondatban pedig: "Ebben az egyházban kereszteltette meg [Szent István] akarata ellenére nagybátyját (értsd: a kisebbik Gyulát) családjával együtt." A Thuróczy Krónika - amely számos, ma már ismeretlen régi krónikaváltozatra támaszkodott - teljesen ellentétesen így fogalmaz: "Mivel azonban [Szent István] Gyulának a vagyonát erőszakkal szerezte meg, azért ez az egyház gyakran szenvedett tűzvésztől." Mi lehet tehát az igazság? 1.Történeti bizonyíték van rá, hogy Szent István a bolgár hadjáraton nem tűrte a templomok kifosztását, kegyszerek zsákmányolását. 2. Bolgárországban ugyanúgy görög rítusú egyházak voltak, mint Erdélyben a kisebbik Gyula kegyurasága idején. Tehát a krónikás a görög rítusú templomokból való kegyszereket erdélyi eredetűek helyett Bolgárországból valóknak igyekszik föltüntetni, mert erdélyi eredetük a kisebbik Gyula keresztény mivoltát árulta volna el. 3. A kisebbik Gyula "gonoszsággal szerzett pénzének" emlegetése, kiforgatva a Thuróczy-krónika ősgesztát, idéző állítását, a király helyett Gyulára hárítja a bűnt, amely az egyház tüzeit okozza. 4. Az Úr haragjáról szóló - bizonyára nagyon elterjedt legenda forrása tehát az ősgeszta. 5. Az egyesített krónikából és egy későbbi krónikástól származó magyarázat kétszeresen igyekszik szépíteni Szent István szerepét Isten haragjának tüzekben, való megnyilvánulásában. Egyrészt azzal - és ez lehet az egyesített krónikából való -, hogy a szent király a kisebbik Gyulát családjával együtt "akarata ellenére" térítette meg. (Valójában arra kényszeríthette, hogy görög kereszténységét a latin rítusra cserélje fel.)

Hiszen ez végeredményben bocsánatos, túlbuzgóságból eredő bűnnek számít. Másrészt - így a későbbi javítgató - (mivel nem lehetett bocsánatos bűn az, ami miatt az Úr mégis kifejezi haragját) az ősgesztaszöveg élének megfordításával: Gyula a vétkes a tüzekért, mert gonoszul szerezte a pénzét. 6. Szent István korában még szó sem volt - nem is lehetett szó - Gyula pogányságáról. Ez az egyházi szóbeszéd később keletkezett. Miatta kellett takargatni, hogy a kegyszerek Gyulától származnak, s az ügyetlen takargatás miatt kellett mentegetni a királyt, aki a tüzekben éppoly ártatlan volt, mint Gyula.

TÉTÉNY ERDÉLYI HÓDÍTÁSA Említettem, hogy Erdély elfoglalására csak Árpád halála után kerülhetett sor. De ez volt az az időszak is, amikor Tétény hatalmának csúcsán állott, ezért kockáztatta meg az önkényes kalandot. Számomra Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklását vizsgáló kutatása derített fényt erre. Kurszán kende halála után Árpád saját eredeti, Duna-jobbparti partvonalát kiegészítette a kendéével. Árpád halála után az ő eredeti partvonalát Szabolcs, azt pedig, amelyiket korábban a kende birtokolt, Tétény vette át. Így Tétény is tagja lehetett annak a Zolta nevében kormányzó régenstanácsnak, amelynek Szabolcs volt a feje. Tétény azonban Erdély megtartásához a régenstanács engedélyét sem kérte, mert a következmények azt mutatják, hogy az nem is tűrte el ezt az illegális tettet. Úgy látszik, Tétényt kiparancsolták Erdélyből, és a területet ideiglenesen a karcba kezére bízták. Györffy a szálláshelyek vizsgálata alapján arra következtet, hogy Bogát karcha életének vége felé Erdély ura lehetett. Ezután - mint már tudjuk - Zolta kapta meg kárpótlásul a gazdag tartományt, tőle meg a fia, Taksony örökölte. A gyula család azonban továbbra is igényt tarthatott Erdélyre, s amikor Taksony Géza fiát összeházasította Gyula lányával, Sarolttal, ezért születhetett meg az a kompromisszum, amelynek alapján a gyula család a pannóniai második fejedelmi tisztéről és a KürtGyarmat törzsfőségéről lemondása ellenében valóban megkapta az Erdély fölötti uralmat. Az e közben történt eseményekről azonban az eredeti regösének még nem, az ősgeszta pedig már nem tudhatott. Így Anonymus joggal hitte, hogy Tétény ivadékai Szent István idejéig egyfolytában birtokolták Erdélyt. Egyébként a gyula család Tétény kalandja után a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalát is elvesztette, ami szintén arra mutat, hogy Tétény erdélyi kalandjáért bűnhődniük kellett.