A fák titkos élete 9789633552803 [PDF]

Zitiervorschau

Buchjournal „Wohlleben vágyakozásunk színterét ismét új életre keltette.” Neue Osnabrücker Zeitung „Lebilincselő népszerűsítő könyv, amely egy sok tekintetben ismeretlen, szomszédos univerzumból szórakoztatóan mutat be különféle felfedezéseket.” Greenpeace Magazin

PETER WOHLLEBEN

A FÁK TITKOS ÉLETE MIT ÉREZNEK, HOGYAN KOMMUNIKÁLNAK? EGY REJTETT VILÁG FELFEDEZÉSE

PARK KÖNYVKIADÓ

Előszó Amikor erdészként megkezdtem szakmai pályafutásomat, nagyjából annyit tudtam a fák titkos életéről, mint egy mészáros az állatok érzelmeiről. A modern erdőgazdálkodás fát termel, értsd ezen: fatörzseket vág ki, majd újabb facsemetéket ültet. Ha utánaolvasunk a szakfolyóiratokban, hamar az a benyomásunk támad, hogy az erdő jólléte csak annyiban érdekes, amennyiben az az optimális üzemvezetés számára szükséges. Az erdészet mindennapjai szempontjából ennyi elegendő is, ám eközben fokozatosan torzul szemléletünk. Mivel lucfenyők, bükkfák, tölgyek és erdeifenyők százait kellett nap mint nap a tekintetben felmérnem, mire lesznek alkalmasak a fűrésztelepen, és hogy mennyiért lehet őket értékesíteni, észlelésem beszűkült erre az egyetlen nézőpontra. Kereken húsz évvel ezelőtt kezdtem turisták számára túlélőtréningeket és rönkkunyhótúrákat szervezni. Később létesítettem egy kegyeleti emlékerdőt, valamint néhány őserdőrezervátumot. A számos látogatóval folytatott beszélgetésem során árnyalódott az erdőről kialakított képem. A görbe, göcsörtös fák, amelyeket akkoriban silánynak minősítettem, a kirándulók körében lelkesedést váltottak ki. Velük együtt tanultam meg, hogy ne csak a törzsre és annak minőségére figyeljek, hanem a szokatlan gyökérzetre, a különös növekedési formákra vagy a kérgen a finom mohapárnákra is. Természetszeretetem, amely már hatesztendős koromban sem hagyott nyugodni, új erővel lobbant lángra. Hirtelenjében számtalan csodát fedeztem fel, ezekre azonban alig-alig találtam magyarázatot. Ráadásul az Aacheni Egyetem területemen rendszeres kutatómunkába fogott. Számos

kérdésre sikerült választ találnunk, számtalan egyéb kérdés pedig közben merült fel. Erdészként az élet ismét érdekfeszítő lett, minden nap, amelyet az erdőben töltöttem, felfedezőúttá vált. Mindez az erdőgazdálkodásban szokatlan körültekintést tett szükségessé. Aki tisztában van azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a faszülők együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket, és nem fog nagy gépekkel garázdálkodni közöttük. A gépeket az én területemről már két éve száműztük, és ha olykor-olykor mégis ki kell vágnunk egyes törzseket, akkor az erdei munkások lovaikkal együtt ezt kímélettel teszik. Egy egészséges, akár még boldognak is nevezhető erdő lényegesen termékenyebb, ami gazdaságilag is megtérül. Ez az érv győzte meg munkaadómat, a hümmeli önkormányzatot, így aztán ebben az Eifel-hegységben fekvő parányi faluban a jövőben szóba sem jöhet semmilyen más gazdálkodási forma. A fák fellélegeznek, és még több titkot árulnak el, különösen azok a csoportok, amelyek az újonnan kialakított védett területeken teljesen háborítatlanul élnek. Életem végéig tanulni fogok tőlük. Már az minden képzeletet felülmúl, amit eddig felfedeztem ott, a lombsátorban. Most arra invitálom az olvasót, ossza meg velem a fák nyújtotta örömöket. És ki tudja, talán legközelebb, amikor az erdőben sétál, ön is felfedez néhány csodát.

Barátságok Évekkel ezelőtt a hozzám tartozó erdészkerület egy régi bükkös rezervátumában különös, mohával benőtt kövekre bukkantam. Utólag már nyilvánvaló számomra, hogy sokszor elmentem mellettük, ügyet sem vetve rájuk, egy nap azonban mégiscsak megtorpantam és lehajoltam. Formájuk szokatlan volt, görbe, üreges, amikor pedig valamennyire megemeltem a mohát, alatta fakérget fedeztem fel. Egyszóval mégsem kő volt az, hanem egy régi fadarab. Mivel azonban a bükkfa nedves talajon néhány év alatt elkorhad, meglepődtem, hogy ez mennyire kemény. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem tudtam felemelni, szemlátomást szilárdan összenőtt a talajjal. Zsebkésemmel óvatosan lekapargattam valamennyit a kérgéről, mígnem egy zöld rétegre bukkantam. Zöld? Ez a színanyag csak klorofillból származhat, ahogyan az a friss levelekben előfordul, és tartalékként az élő fák törzsében is elraktározódik. Ez csakis azt jelenthette, hogy ez a fadarab mégsem volt halott! A többi „kődarabból” aztán gyorsan kirajzolódott a logikus kép, ugyanis azok egy másfél méter átmérőjű körön belül helyezkedtek el. Egy hatalmas, ősrégi fatörzs göcsörtös maradványai voltak. Csak egykori pereme maradt meg csökevényesen, míg belseje már régen humusszá korhadt szét – nyilvánvaló jeleként annak, hogy a törzset már vagy 400-500 évvel ezelőtt kellett hogy kivágják. De hogyan maradhattak fenn ilyen hosszú ideig az élő maradványok? Utóvégre a sejtek cukor formájában tápanyagot használnak el, lélegezniük és legalább egy keveset nőniük kell. Márpedig levelek, így fotoszintézis nélkül ez lehetetlen. Több

évszázados koplalókúrát bolygónk egyetlen lénye sem bír ki, és ez érvényes a fák maradványaira is. A fatuskókra legalábbis, amelyek csak magukra számíthatnak. Ennél a példánynál azonban mindez nyilvánvalóan másképpen volt. A szomszédos fáktól kapott támogatást, mégpedig a gyökerek segítségével. Olykor csak laza kapcsolat létesül a gombafonalak hálózata révén, amely beburkolja a gyökércsúcsokat, és segít nekik a tápanyagcserében, olykor azonban vannak közvetlen összenövések is. Hogy esetünkben mi volt a helyzet, azt nem sikerült megtudnom, nem akartam ugyanis az öreg fatönknek az ásással kárt okozni. Egyvalami azonban egyértelmű volt: a környező bükkfák – hogy életben tartsák – cukoroldatot pumpáltak át neki. Azt, hogy a fák gyökérzetük révén összekapcsolódnak, olykor megfigyelhetjük a rézsűkön. Az eső ott elmossa a földet, és szabaddá teszi a föld alatti hálózatot. Hogy valóban összefonódó rendszerről van szó, amely egy faj és egy állomány legtöbb egyedét összekapcsolja, a kutatók a Harz hegységben derítették ki. A tápanyagcsere, a szomszédok segítségnyújtása szükséghelyzetben minden jel szerint megszokott dolog, és arra a megállapításra vezetett, hogy az erdők szuperorganizmusok, vagyis hasonló képződmények, mint például egy hangyaboly. Természetesen feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon a fák gyökerei nem egyszerűen érzéketlenül és céltalanul nőnek-e a földben, és mindig akkor kapcsolódnak össze fajtársaikkal, amikor találkoznak velük? Ettől kezdve törvényszerűen folyik közöttük a tápanyagcsere, mintha egy feltételezett társas közösséget építenének ki, miközben véletlenszerű adokveszeknél mégsem élnének meg többet. Az aktív segítség megkapó képét ezzel felváltaná a véletlenszerűség elve, jóllehet még az efféle mechanizmusok is előnyösek lennének az erdő ökoszisztémájának működése szempontjából. Ennyire azonban nem egyszerű a természet működése, mint azt Massimo Maffei a Torinói Egyetemről a Max Planck Forschung magazinban

(2007/3. sz., 65. o.) megállapítja: a növények – következésképpen a fák is – nagyon jól meg tudják különböztetni a gyökereiket más fajok, sőt a saját fajuk más egyedeinek gyökereitől is. De vajon miért ennyire társas lények a fák, miért osztják meg táplálékukat fajtársaikkal, nagy gonddal felnevelve így saját konkurenciájukat? Az okok ugyanazok, mint az emberi társadalmakban: közösen jobban megy. Egy fa nem erdő, nem képes kiegyensúlyozott, helyi klímát kialakítani, védtelenül ki van szolgáltatva szélnek-viharnak. Együttesen ellenben sok fa ökoszisztémát alkot, amely csillapítja a szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérséklet hatásait, nagy mennyiségben tárolja a vizet, és igencsak párás levegőt hoz létre. Ilyen környezetben a fák védetten élhetnek, és nagyon magas kort érhetnek meg. Hogy ez megvalósuljon, a közösséget mindenáron fenn kell tartaniuk. Ha minden egyes példány csakis önmagával törődne, akkor jó néhányan nem érnék meg az öregkort. Az állandó pusztulás eredménye az lenne, hogy sok nagy lyuk tátongana a koronasátorban, ennek folytán pedig a viharok mélyebbre hatolhatnának, és további fákat dönthetnének ki. A nyári forróság benyomulna egészen az erdő talajáig, és kiszárítaná. Ettől mindenki szenvedne. A közösség számára így minden fa fontos, és megérdemli, hogy amíg csak lehetséges, megmaradjon. Ezért aztán a beteg egyedeket is támogatják, ellátják őket tápanyaggal mindaddig, amíg helyre nem rázódnak. Könnyen megeshet, hogy legközelebb fordítva lesz: a támogató fa szorul rá a támogatásra. Engem az így viselkedő vastag, ezüstszürke bükkök elefántcsordára emlékeztetnek. Az is törődik a tagjaival, talpra állítja a betegeket és a gyengéket, és még az elhullott csordatagokat sem hagyja szívesen hátra. Minden fa tagja ennek a közösségnek, ugyanakkor mégiscsak vannak fokozatok. A legtöbb fatönk lassanként elkorhad, és néhány évtized alatt (a fák életében ez nagyon rövid idő) eltűnik a televényben. Csak kevés példány akad,

amelyet – akárcsak az imént leírt „mohával benőtt követ” – évszázadokon át életben tartanak. Mi az oka ennek a különbségtételnek? A fák is osztálytársadalomban élnének? Nagyon úgy tűnik, de az „osztály” kifejezés mégsem igazán helytálló. Inkább az összetartozás, sőt a rokonszenv foka az, ami a társak segítőkészségét meghatározza. És ezt mi magunk is felmérhetjük akár a lombkoronára vetett egyetlen pillantással. Egy átlagos fa addig terjeszkedik ágaival, míg el nem éri egy hasonló magasságú szomszédja ágvégződéseit. Tovább nem megy, mert a lég-, pontosabban a „fénytér” már foglalt. Ennek ellenére a kinyúló karok határozottan megerősödnek, úgyhogy az az érzésünk, ott fenn szabályos harc folyik. Egy igazi baráti páros ugyanakkor eleve ügyel arra, hogy ne fejlesszen túlságosan vastag ágakat a másik fa irányába. Egyik fa sem akar a másiktól elhappolni semmit, a lombkorona erőteljesebb részeit ezért kifelé, azaz a „nem barátok” irányába fejleszti. Az ilyen párok a gyökerek révén olyan bensőségesen összekapcsolódnak, hogy olykor még együtt is halnak meg. Ilyen, egészen a tönkök ellátásáig terjedő barátságok rendszerint csak természetes erdőkben tapasztalhatók. Talán mindegyik faj ezt teszi, jómagam megfigyeltem már kivágott fák hosszan tovább élő tönkjeit a bükkök mellett tölgyeknél, jegenyefenyőknél, lucfenyőknél és duglászfenyőknél is. A telepített erdők – ilyen Közép-Európa legtöbb tűlevelű erdeje – szemlátomást úgy viselkednek, mint az utcagyerekek könyvünk azonos című fejezetében. Mivel az ültetés révén a gyökerek tartós sérülést szenvednek, úgy tűnik, már aligha képesek hálózattá összeszerveződni. Az ilyen mesterséges erdők fái rendszerint magánzóként lépnek fel, és így különösen nehéz nekik. Mindamellett a legtöbb esetben amúgy sem vár rájuk hosszú élet, mert a törzsük fafajtától függően nagyjából száz év alatt kivágásra érettnek minősül.

A fák nyelve Az értelmező szótár szerint a nyelv egy ember által létrehozott jelrendszer, a gondolatok megformálásának és kicserélésének eszköze. Innen nézve csakis mi tudunk beszélni, mert a fogalom a mi fajunkra korlátozódik. Nem lenne azonban érdekes tudni, hogy vajon a fák szintén ki tudják-e fejezni magukat? De hogyan? Hallani semmit nem hallunk, mert a fák alapvetően hallgatnak. A súrlódó ágak recsegése a szélben, a lombok zizegése – mindez passzív módon történik, maguk a fák nem befolyásolják. Máshogyan mégis felhívják magukra a figyelmet: illatanyagok révén. Illatanyag mint a kifejezés eszköze? Nekünk, embereknek sem ismeretlen ez, különben miért használnánk dezodort és parfümöt? De testünk szaga ezek használata nélkül is ugyanúgy hat más emberek tudatára és tudatalattijára. Egyeseket szaglással nem is érzékelünk, míg mások illatuk révén erőteljesen vonzanak bennünket. A tudomány álláspontja szerint az izzadságban megtalálható feromonok egyenesen meghatározó jelentőségűek abban, hogy kit választunk partnerünknek, vagyis ki lesz az, akivel utódokat kívánunk nemzeni. Eszerint rendelkezünk egy titkos illatnyelvvel is, és ezt a nyelvet a fák is ismerik. Lassan már négy évtizede ismert az a tény, amelyre a kutatók az afrikai szavannákon lettek figyelmesek. A zsiráfok megrágják az ernyőakáciákat, ami persze a növényeknek egyáltalán nem tetszik. Hogy megszabaduljanak a nagy testű növényevőktől, néhány perc alatt méreganyagokat raktároznak el leveleikben. A zsiráfok is tudják ezt, és nyomban odébbállnak a következő fákhoz. A legközelebbiekhez? Nem. Néhány

közvetlenül mellette álló fát kutyába se vesznek, és csak mintegy száz méter megtétele után kezdenek újabb lakmározásba. Ennek oka megdöbbentő. A megdézsmált akácia figyelmeztető gázt (ez esetben etilént) bocsát ki, amivel a közvetlen környezetében lévő fajtársai tudomására hozza, hogy veszély közeleg. Ezt követően az összes előre figyelmeztetett egyed, hogy felkészüljön, szintén méreganyagokat halmoz fel a leveleiben. A zsiráfok ismerik ezt a játékot, ezért kissé odébb vonulnak a szavannán, ahol gyanútlan fákat találnak. Vagy pedig a szél ellenében dolgoznak. Az illatüzeneteket ugyanis a levegővel együtt a szél a közeli fák felé fújja, és ha az állatok a légárammal szemben mozognak, rögtön az előző mellett találnak olyan akáciákat, amelyek még mit sem sejtenek az ő jelenlétükről. Ilyen folyamatok a mi itthoni erdeinkben is lejátszódnak. Legyen szó akár bükkről, lucfenyőről vagy tölgyről, valamennyi fájdalmasan megérzi, ha valaki rágcsálja őket. Ha egy hernyó alaposan beléjük harap, a harapás helye körül megváltoznak a szövetek. Mindamellett elektromos jelzéseket bocsátanak ki, akárcsak az emberi test, ha sebesülés éri. Igaz, ez az impulzus nem néhány milliszekundumos sebességgel terjed, mint a mi esetünkben, hanem percenként mindössze egy centimétert tesz meg. Ezután még egy órába telik, mire az ellenanyagok a levelekbe kerülnek, hogy ott elraktározódjanak, és elrontsák a paraziták lakomáját.1 A fák lassúak, még vészhelyzetben is ez a csúcssebesség. A lassú tempó ellenére a fa testrészei semmiképpen sem egymástól elszigetelve működnek. Ha például a gyökerek kerülnek veszélyeztetett helyzetbe, az információ szétterjed az egész fában, és a leveleken keresztül előidézheti illatanyagok kibocsátását. Nem is akármilyenekét, hanem kifejezetten az adott célra előállított illatét. További olyan tulajdonság ez, amely az elkövetkező napokban segít a támadás elhárításában, egyes rovarfajok esetén ugyanis felismerik, melyik gazfickóról van szó. Tudniillik minden faj

nyála sajátos és azonosítható. Olyannyira jól besorolható, hogy csalogatóanyagok révén célzatosan hívhatók oda ragadozó ellenségeik, amelyek szíves-örömest vetik rá magukat a kártevőre, így segítve a fát. A szilfák és az erdeifenyők például kis darazsakhoz fordulnak.2 Ezek a rovarok petéiket a levélevő hernyókba rakják. Az új darázsnemzedék itt fejlődik ki, belülről, darabról darabra falva fel a nála nagyobb pillangóhernyót – nem valami szép halál! Mindenesetre a fák így megszabadulnak a kellemetlen parazitáktól, és sértetlenül nőhetnek tovább. Mellesleg a nyál felismerése a fák egy további képességének bizonyítéka: eszerint ízlelőérzékkel is rendelkeznek. Ugyanakkor az illatanyagok hátránya, hogy a szél hamar felhígítja őket. Ezért gyakran még 100 méternyire sem jutnak el. Igaz, eközben rögtön még egy másik célt is szolgálnak. Mivel a jelterjedés a fa belsejében felettébb lassú, levegőn keresztül jobb ütemben és nagyobb távolságokat tud áthidalni, és saját testének sok-sok méterrel távolabb eső részeit jóval gyorsabban képes előre figyelmeztetni. Gyakran speciális segélykiáltásra sincs szükség a rovarok elhárításához. Az állatvilág elvileg érzékeli a fák kémiai üzeneteit, így tudja, hogy ott valamiféle támadásra került sor, és a fákon minden bizonnyal ellenséges fajok garázdálkodnak. Amelyik állatnak étvágya támad az efféle kis organizmusokra, ellenállhatatlan késztetést érez a cselekvésre. Ámde a fák maguk is képesek védekezni. A tölgyek például keserű és mérgező cserzőanyagokat továbbítanak a kéregbe és a levelekbe. Ez vagy végez a rágcsáló rovarokkal, vagy olyan mértékben megváltoztatja az ízeket, hogy a levél zamatos salátából maró epévé változik. A fűzfa szalicilt termel védekezésképpen, ami hasonlóan hat. Nálunk, embereknél azonban nem: a fűzfakéregből készült főzet épp ellenkezőleg, mérsékelheti a fejfájást és a lázat, és az aszpirin előfutárának számít. Az efféle védekezéshez természetesen idő kell. Ezért van a

korai figyelmeztetésben döntő szerepe az összjátéknak. Persze a fák ennek során nem bízzák magukat egyedül a levegőre, hiszen ez esetben nem mindegyik szomszédjuk neszelné meg a veszélyt. Üzeneteiket inkább elküldik a gyökérzeten keresztül is, amely az összes példányt behálózza, és az időjárástól függetlenül működik. Meglepő módon a híreket nemcsak vegyi úton, hanem elektromosan is terjesztik, méghozzá másodpercenkénti egy centiméteres sebességgel. A mi testünkkel összevetve ez kétségtelenül szélsőségesen lassú, elismerem, de az állatvilágban vannak fajok – mint például a medúzák vagy a férgek –, amelyeknél az ingervezetés sebessége hasonló értékeket mutat.3 A hír elterjedését követően köröskörül az összes tölgy azonnal szintén cserzőanyagokat pumpál leveleibe erein keresztül. Egy fa gyökerei igen messzire nyúlnak, a távolság több mint kétszerese a korona szélességének. Így adódhatnak átfedések a szomszéd fák föld alatti nyúlványai között, és alakulhatnak ki kapcsolatok összenövések révén. Igaz, nem minden esetben, mert az erdőben is vannak a maguk útját járó különcök, akik nemigen akarják tartani a kapcsolatot társaikkal. Vajon az ilyen morc alakok képesek a vészjelzések blokkolására egyedül azzal, hogy egyszerűen nem vesznek részt semmiben? Szerencsére nem, ugyanis a hír gyors terjedésének szavatolása érdekében a legtöbb esetben a gombák is bekapcsolódnak a munkába. Ezek úgy működnek, akár az internet optikai kábelei. A vékony szálak áthatolnak a talajon, melyet alig elképzelhető sűrűségben át- meg átszőnek. Így egy teáskanál erdei föld több kilométernyi ilyen „hifát”, azaz gombafonalat tartalmaz.4 Egyetlen gomba évszázadok alatt jó néhány négyzetkilométernyi területen terjeszkedhet, így egész erdőket hálózhat be. Vezetékei révén továbbítja a jelzéseket az egyik fától a másikig, és segíti őket a rovarokkal, a szárazsággal és az egyéb veszélyekkel kapcsolatos hírek cseréjében. Időközben már a tudomány is „Wood Wide Web”-ről beszél, amely

behálózza erdőségeinket. Annak kutatása, hogy ez az információcsere mit ölel fel és mekkora volumenű, napjainkban legfeljebb még csak a kezdeteknél tart. Alkalmasint a különböző fafajták között is létezhet kapcsolat, még akkor is, ha azok konkurenseknek tekintik egymást. A gombák éppenséggel a saját stratégiájukat követik, amivel elősegíthetik a közvetítést és a kiegyenlítődést is. Ha egy fa legyengül, akkor talán nemcsak ellenálló képessége szenved csorbát, hanem alábbhagy beszédessége is. Másképpen aligha lenne magyarázható, hogy a támadó rovarok mindig célzatosan a legsérülékenyebb példányokat választják ki maguknak. Elképzelhető, hogy e célból hallgatják a fákat, észlelik az izgatott vegyi figyelmeztető jeleket, a néma egyedeket pedig úgy tesztelik, hogy a levelükbe vagy a kérgükbe harapnak. A hallgatagság esetleg tényleg visszavezethető egy komoly betegségre, olykor a gombafonalak szövedékének elvesztésére, aminek következtében a fa nem értesül semmilyen hírről. Már nem veszi észre a közelgő veszedelmet, és ezzel meg is nyílott a hernyók és a bogarak falatozója. Máskülönben épp ennyire ki vannak téve a támadásnak az imént leírt különcök is: ők egészségesnek hatnak ugyan, de gyanútlanok maradnak. Az erdőnek nevezett életközösségben nemcsak a fák kommunikálnak ily módon, de a cserjék és füvek is, sőt talán valamennyi növényfaj. Mihelyt azonban a veteményeskertekbe lépünk, a növények igencsak hallgatagok. Kultúrnövényeink a nemesítés révén jórészt elvesztették azon tulajdonságukat, hogy a föld felett és a föld alatt információkat közöljenek magukról. Mondhatni, süketnémák, így pedig könnyen válhatnak rovarok prédájává.5 Ez az egyik oka annak, hogy a modern mezőgazdaság miért alkalmaz olyan sok permetezőszert. Talán a növénynemesítők a jövőben elleshetnek valamennyit az erdőktől, és keresztezés révén újra több „vadságot”, ezzel pedig beszédességet vihetnek a gabonába és a burgonyába. A fák és a rovarok közötti kommunikációnak nem feltétlenül

kell csakis a védekezésről és a betegségről szólnia. Azt, hogy nagyon is sok pozitív jelzés van ezek között az olyannyira különböző lények között, már nyilván mi magunk is észleltük, pontosabban szagoltuk. Mi másról lenne szó, mint a virágokból szétáradó, kellemes illatüzenetekről? Nem holmi véletlenszerűségből terítik szét a csábító illatanyagokat, és nem is azért, hogy elnyerjék tetszésünket. A gyümölcs-, a fűz- vagy a gesztenyefák az olfaktorikus (illatanyagokon keresztüli) hírközléssel felhívják magukra a figyelmet, arra ösztönözve a méheket, hogy náluk „tankoljanak”. Az édes nektár, a koncentrált cukros lé a beporzás jutalma, amit a rovarok csak úgy mellékesen elvégeznek. A virág formája és színe is – egy hirdetőtáblához hasonlíthatóan – jelzés, ami egyértelműen kitűnik a lombkorona egyöntetű zöldjéből, és mutatja az utat a lakmározás helyszínéhez. A fák ezek szerint az illatok nyelvén, optikailag és elektromosan (a gyökérvégződéseken található valamiféle idegsejtek segítségével) kommunikálnak. De mi a helyzet a zörejekkel, vagyis a hallással és a beszéddel? Noha korábban azt mondtam, hogy a fák eltökélten hallgatnak, a legújabb felismerések ezt is kétségbe vonják. Monica Gagliano, a Nyugat-ausztráliai Egyetem munkatársa a Bristoli és a Firenzei Egyetemről érkezett kutatótársaival együtt ugyanis belehallgatott a talajba.6 Laboratóriumban célszerűtlen a fák vizsgálata, ezért könnyebben kezelhető gabonacsíracsemetéket vizsgáltak. És valóban: a mérőeszközök kisvártatva a gyökerek halk pattogását érzékelték 220 Hz-es frekvencián. Pattogó gyökerek? Ennek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen még a holt faanyag is pattog, legkésőbb akkor, amikor a kályhában elég. Csakhogy a laboratóriumban megállapított zörejekre sokan felkapták a fejüket. Ugyanis a kísérletben nem érdekelt csírák gyökerei reagáltak rájuk. Amikor 220 Hz-es pattogásnak voltak kitéve, csúcsaik mindig ebbe az irányba fordultak. Ez annyit jelent, hogy a fű érzékeli,

vagyis nyugodtan mondhatjuk, „hallja” ezt a hullámhosszt. Információcsere a növényeknél hanghullámok révén? Ez még inkább kíváncsivá tesz, hiszen mivel mi, emberek, magunk is a hanghullámok révén történő kommunikációra vagyunk hangolva, ez talán kulcs lehetne a fák jobb megértéséhez. Elképzelni is nehéz annak a jelentőségét, ha hallhatnánk, hogy a bükknek, tölgynek, lucfenyőnek jól megy-e a sora, vagy tudnánk, mi a baja. Itt azonban sajnos még nem tartunk, ezen a területen a kutatás még gyerekcipőben jár. Ha azonban legközelebb az erdőben járkálva halk kattogást hallanak, akkor az talán nem csak a szél volt…

Szociális hivatal Gyakran kérdezgettek kerttulajdonosok, hogy fáik nem állnak-e túlságosan közel egymáshoz? Végtére is elveszik egymástól a fényt és a vizet. Ez az aggodalom az erdőgazdálkodásból ered: ott a fatörzseknek a lehető leggyorsabban meg kell vastagodniuk és kitermelésre érettnek kell lenniük, márpedig ehhez sok helyre és egyenletesen kerek, nagy lombkoronára van szükségük. Hogy ez így legyen, ötévente rendszeresen megszabadítják őket állítólagos konkurenseiktől, mégpedig úgy, hogy kivágják őket. Mivel a fák nem öregednek meg, hanem már százesztendős korukban a fűrésztelepre kerülnek, ennek az eljárásnak a fák egészségére gyakorolt kedvezőtlen hatásai alig mutatkoznak meg. Miféle kedvezőtlen hatások? Vagy talán nem az tűnik logikusnak, hogy egy fa jobban nő, ha megszabadul a kellemetlen versenytársaktól, és koronája sok napfényhez, gyökérzete pedig rengeteg vízhez jut? Az eltérő fajokhoz tartozó példányokra ez valóban igaz. Azok harcban állnak egymással a helyi erőforrásokért. Az egyazon fajhoz tartozó fák esetében azonban más a helyzet. Azt, hogy például a bükkök képesek a barátkozásra, mi több, még táplálni is képesek egymást, már említettem. Az erdőnek nyilvánvalóan nem érdeke, hogy elveszítse gyengébb tagjait. Ezzel ugyanis hézagok keletkeznének, amelyek megzavarnák a félhomályból és a magas páratartalomból adódó érzékeny mikroklímát. Egyébként azonban minden egyes fa szabadon kibontakozhatna, és önállóan élhetné életét. Feltételes módban! A bükkök ugyanis – ők legalábbis mindenképpen – szemlátomást nagy gondot fordítanak az

egyensúlyteremő igazságosságra. Vanessa Bursche, az aacheni Rajnai–vesztfáliai Műszaki Főiskola (Rheinisch-Westfälische Technische Hochschule, RWTH) munkatársa kiderítette, hogy a még érintetlen bükkösökben a fotoszintézist illetően egy egészen különös felfedezést tehetünk. A fák szemmel láthatóan egymásra hangolódnak azért, hogy mindegyikük teljesítménye ugyanolyan legyen. És ez nem magától értetődő dolog. Minden bükkfa egyedi helyen áll. Az, hogy a talaj köves vagy nagyon laza, hogy sok vizet tárol-e vagy szinte semmit, hogy gazdag vagy szélsőségesen sovány tápanyagkínálattal rendelkezik-e – e feltételek néhány méteren belül is erősen eltérőek lehetnek. Eszerint minden egyes fa különböző növekedési feltételek közé kerül, és ennek megfelelően gyorsabban vagy lassabban gyarapodik, vagyis több vagy kevesebb cukrot és faanyagot képes termelni. Annál meglepőbb a kutatómunka eredménye: a fák kiegyenlítik egymás között a gyenge és erős tulajdonságokat. Mindegy, hogy a fa vastag-e vagy vékony, a fajtársak egy-egy levélre számítva hasonló mennyiségben állítanak elő cukrot a fény segítségével.7 A kiegyenlítődés a föld alatt, a gyökérzet révén következik be. Minden jel szerint élénk csere folyik itt. Akinek bőséggel van, az lead, aki szegény éhenkórász, az segélyszállítmányokat kap. A folyamatban ismét részt vesznek a gombák: hatalmas hálózatukkal gigantikus újraelosztó gépezetként működnek. Mindez kissé a szociális segélyrendszerre emlékeztet, amely éppen így akadályozza meg, hogy társadalmunk egyes tagjai mélyre zuhanjanak. A bükkfák „túl sűrűn” sosem állhatnak, épp ellenkezőleg. Csoportos összebújásra törekednek. A törzsek gyakran kevesebb mint egy méter távolságra állnak egymástól. A fakoronák ezáltal kicsik és tömörek maradnak, és sok erdésznek az a véleménye, hogy ez nem tesz jót a fáknak. Ezért aztán fakitermelés útján szétválasztják őket egymástól, vagyis a feleslegesnek vélt fákat eltávolítják. Lübecki erdészek ellenben arra a következtetésre jutottak, hogy az a bükkerdő, amelynek

tagjai szorosan egymás mellett állnak, hatékonyabban működik. A biomassza, mindenekelőtt a fatest számottevő évi többletnövekedése az, ami a facsoportok egészségét bizonyítja. Nyilvánvaló, hogy a tápanyag- és a vízelosztás optimális valamennyi fa között, úgyhogy az összes fa a legjobb formáját hozhatja. Ha „rásegítünk”, és megszabadítjuk az egyes példányokat vélt versenytársaiktól, akkor a megmaradt fákból remeték lesznek. A szomszédokkal fenntartott kapcsolataik üresben futnak, hiszen ott már csak tönkök állnak. Mindegyik fa magában küzd, a következmény pedig az lesz, hogy nagy különbségek keletkeznek produktivitásukban. Akadnak egyes példányok, amelyek vadul fotoszintetizálnak, és csak úgy bugyog bennük a cukor. Ezáltal erőteljesebben növekednek, jó formában vannak, mégsem élnek különösebben sokáig. Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van. Ott azonban sok vesztes is áll. A gyengébbek, amelyeket korábban az erősebbek támogattak, egyszerre hátrányos helyzetbe kerülnek.8 Legyen az ok akár a hely, akár a hiányos tápanyagellátás, akár időleges gyengélkedés vagy a genetikai állomány – ezek a fák könnyebben esnek a rovarok és a gombák áldozatául. Vajon nem az evolúció jegyében történik mindez, amelynek során csak a legerősebbek maradnak életben? A fák erre csak ráznák a fejüket – pontosabban a koronájukat. Jóllétük a közösségtől függ, és ha az állítólagosan erőtlenek eltűnnek, azzal a többiek is veszítenek. Az erdő nem zárt többé, a forró napsütés és a viharos szelek lehatolhatnak egészen a talajig, megváltoztatva a nedves, hűvös klímát. Életük során még az erős fák is többször megbetegszenek, és gyengébb szomszédjaik támogatására szorulnak. Ha ők már nincsenek, akkor egy ártalmatlan rovarfertőzöttség is megpecsételheti akár az óriások sorsát is. A „segélynyújtásnak” egy rendkívüli esetét egyszer én magam indítottam el. Erdészpályafutásom kezdeti éveiben

fiatalabb bükkfákat gyűrűztettem meg. Az eljárás során egyméteres magasságban eltávolítunk egy kéregcsíkot, hogy meginduljon a fa fokozatos elhalása. Végső soron ez is a gyérítésnek egy módja, amelynek során nem fűrészeljük ketté a törzset, az elszáradt fák holtfaként, állva maradnak ott az erdőben. Mégis több helyet biztosítanak az élőknek, mert koronájukon nincs levél, és sok fényt átengednek szomszédjaikhoz. Brutálisan hangzik? Én is úgy találom, a halál ugyanis néhány év késleltetéssel következik be, ezért a jövőben soha többé nem tennék ilyet. Láttam, mennyire küzdöttek a bükkök, mindenekelőtt pedig azt, hogy egyik-másik mind a mai napig életben maradt. Rendes körülmények között ez egyáltalán nem lenne lehetséges, hiszen kéreg nélkül a fa nem tudja eljuttatni a cukrot a levelektől a gyökérzetig. Így az utóbbi éhen marad, leáll a szivattyúműködés, és mivel nem jut víz a törzs faanyagán keresztül a koronába, az egész fa elszárad. Sok példány azonban többé-kevésbé elevenen növekedett tovább. Ma már tudom, hogy ez csak az érintetlenül hagyott szomszédok segítségével volt lehetséges. Föld alatti hálózatukon keresztül ezek vették át a gyökerek megszakított ellátását, lehetővé téve ezzel társaik túlélését. Ráadásul egyesek még a kéregben keletkezett hézagot is újbóli növekedéssel hidalják át, és bevallom: minden alkalommal kissé szégyenkezem, ha látom, mit tettem egykor. Mindenesetre megtanultam ebből, mennyire erőteljes lehet a fák közössége. „Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme” – ezt az ősi kézművesmondást akár a fák is kitalálhatták volna. És mivel ők ezt ösztönösen érzik, feltétel nélkül kisegítik egymást.

Szerelem A fák higgadt lassúsága szaporodásukban is kifejezésre jut, mert a reprodukciót legalább egy évvel előbb megtervezik. Hogy minden tavasszal sor kerül-e a szerelemre, az a hovatartozástól függ. Mert míg a tűlevelű fák lehetőség szerint minden évben útjukra bocsátják magvaikat, a lombos fák egészen más stratégiát követnek. Mielőtt sor kerülne a virágzásra, egyeztetnek egymással. Belefogjanak-e a következő tavaszon, vagy jobb lenne, ha mégis várnának még egy-két évet? Az erdei fák a legszívesebben mind egyszerre virágoznának, mert ez esetben a különböző egyedek génjei jól keveredhetnének egymással. A tűlevelű fák esetében ez így is van, de a lombhullató fák ennek során egy további körülményt is figyelembe vesznek: a vaddisznókat és az őzeket. Ezek az állatok mohón fogyasztják a bükk és a tölgy makkját, segítségükkel ugyanis vastag téli zsírpárnához juthatnak. Azért vannak annyira oda ezekért a termésekért, mert akár 50 százalékban is tartalmazhatnak olajat és keményítőt – nincs még egy eleség, amely táplálóbb lenne számukra. Ősszel gyakran átkutatnak egész erdős területeket a legutolsó morzsáért is, úgyhogy tavasszal bajosan csírázhatna ki a fák új nemzedéke. Ez az oka annak, hogy a fák egyeztetnek egymással. Ha nem virágzanak évről évre, a vaddisznók és az őzek sem számolhatnak ezzel a táplálékforrással. Szaporodásuk korlátok közé szorul, mert a vemhes állatoknak télen egy hosszú, táplálékszegény időszakot kell átvészelniük, és akadnak példányok, amelyeknek ez nem sikerül. Ha aztán végül az összes bükk vagy tölgy egyszerre borul virágba és hoz termést,

a csekély számú növényevő nem képes mindent elpusztítani, úgyhogy marad elég fel nem fedezett mag, amely kicsírázhat. Az ilyen esztendőkben a vaddisznók megháromszorozhatják szaporodási rátájukat, mert a tél folyamán az erdőben elegendő mennyiségben találnak eleséget. Régebbi időkből származik a „magtermő év” kifejezés, amely a bükk- és tölgyerdők terméshozó éveire vonatkozott. Akkoriban a vidéki lakosság kihasználta ezt az áldást, és a vaddisznók megszelídített rokonait, a házi sertéseket kihajtotta az erdőkbe. A cél az volt, hogy vágás előtt a vad termésekkel hizlalják őket, és azok szép vastag szalonnaréteget növesszenek. Rendes körülmények között a vaddisznóállomány aztán a következő évben újból lecsökken, mert a fáknál „time out” következik, az erdő talaja pedig üres marad. Ez a többévente bekövetkező időszakos virágzás éppennyire súlyos következményekkel jár a rovarok, különösen a méhek számára. Rájuk nézve ugyanis ugyanaz érvényes, mint a vaddisznókra: a többéves szünet állományaik összeomlásához vezet. Jobban mondva vezethetne, mert nem alakulhatnak ki nagy méh-populációk. Az ok: az igazi erdei fák fütyülnek a kis segítőkre. Mit számít nekik az a pár beporzó, ha egyszer milliószámra bontanak virágot négyzetkilométerek százain? A fáknak tehát valami mást kell kiagyalniuk, valami megbízhatóbbat, amiért még sarcot sem kell fizetniük. Ugyan mi lenne kézenfekvőbb, mint az, hogy a szelet hívják segítségül? A szél kiragadja a porfinomságú pollent a virágból, és eljuttatja a szomszédos fákhoz. A légáramlatoknak mindemellett van egy további előnyös tulajdonságuk: alacsonyabb hőmérsékleten, még 12 °C alatt is működnek, márpedig ez alatt az érték alatt a méhek nem érzik jól magukat, inkább a kaptárban maradnak. Vélhetően ez az oka annak, hogy a tűlevelű fák szintén ehhez a stratégiához folyamodnak. Voltaképpen nem lenne szükségük erre, hiszen majd minden évben virágoznak. A vaddisznóktól nincs mit tartaniuk, ugyanis a lucfenyő és társai kis magjai nem

jelentenek vonzó táplálékforrást számukra. Akadnak ugyan madarak, mint például a keresztcsőrű, amely – miként neve is mutatja – erős, keresztben álló csőrének hegyével felfeszíti a tobozt és megeszi a magvakat, de ez az összmennyiségre vetítve nem tűnik nagy problémának. És mivel alig van olyan állat, amely tűlevelű fák magját raktározná el télire, potenciális utódaikat a fák helikopterszárnyakkal látják el az útra. Így csak lassan ereszkednek lefelé az ágról, miközben a széllökések könnyűszerrel továbbvihetik őket. A tűlevelű fának mindenesetre nem kell szüneteket közbeiktatnia, ahogyan a bükknek és a tölgynek. És mintha a lucfenyő és társai a szaporodás során még a lombos fákat is le akarnák pipálni, hatalmas mennyiségű virágport termelnek. Olyannyira, hogy a virágzó tűlevelű erdők felett már egy könnyű szellő esetén is porfelhők lebegnek, akárha a koronák alatt tűz égne és ontaná a füstöt. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ekkora összevisszaság esetén hogyan kerülhető el a beltenyészet. A fák csakis azért maradtak fenn mind a mai napig, mert egyetlen fajon belül is nagy genetikai sokféleséget mutatnak. Ha az összes fa egyszerre engedi szabadon virágporát, akkor valamennyi egyed picinyke szemecskéi összekeverednek, és végigsöpörnek az összes fa koronáján. Mivel pedig a saját pollenek a mindenkori fatest körül különösen nagy koncentrációban fordulnak elő, nagy a veszélye annak, hogy végül saját termős virágaikat is megtermékenyítik. Csakhogy épp ez az, amit a fák az imént ecsetelt okból semmiképp sem szeretnének. Ennek elkerülésére különféle stratégiák alakultak ki. Egyes fajok – mint a lucfenyő – az időpont helyes megválasztásában bíznak. A porzós és a termős virágok néhány napos különbséggel nyílnak ki, úgyhogy ez utóbbiakat zömmel más fajtársak idegen virágpora termékenyíti meg. A madárcseresznye a rovarokra bízza magát, neki ez a lehetősége nincs meg. Náluk a hím és női nemi

szervek egyazon virágon belül helyezkednek el. Mindamellett a kevés igazi erdei faj egyikeként méhekkel poroztatja be magát, amelyek szisztematikusan végigkutatják az egész koronát, ennek során pedig óhatatlanul is szétosztják a fa saját virágporát. Ámde a cseresznye érzékeny, és megérzi, ha a belterjesség veszélye fenyegeti. Megvizsgálja a pollent, amelynek finom tömlői a nőivarú virág bibéjére történő érkezését követően behatolnak, és a petesejt irányában akarnak növekedni. Ha a sajátja, akkor leállítja és elkorcsosítja a nyúlványokat. Csakis az idegen, sikerrel kecsegtető genotípus juthat tovább és hozhat létre később magot és gyümölcsöt. Hogyan képes a fa az „enyémet” megkülönböztetni a „tiédtől”? Ezt ma még nem tudjuk teljes pontossággal. Ismeretes azonban, hogy a gének valóban aktiválódnak, és szükségszerűen összeillenek. Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy a fa képes megérezni. Vajon nem több-e a jelentése a testi szerelemnek nálunk is a messengerek, hírvivő anyagok kibocsátásánál, amelyek kiválasztásra késztetik a testet? Hogy milyen érzés a fák számára a beporzás, az minden bizonnyal még sokáig a spekuláció birodalmába fog tartozni. Egyes fajok különösen következetesen akadályozzák meg a beltenyészetet: minden egyed egynemű. Így vannak hím és vannak női ivarsejtekkel rendelkező kecskefüzek, amelyek szükségszerűen önmagukkal soha nem szaporodhatnak, csakis idegen fákkal. Mindamellett a füzek nem igazi erdei fák. Pionír élőhelyeken terjeszkednek, azaz mindenhol, ahol még nem áll erdő. Mivel az ilyen élőhelyeken virágzó lágy szárú növények és cserjék sokasága telepszik meg, amelyek odacsalogatják a méheket, a beporzás során a füzek szintén rovarokra bízzák magukat. Itt azonban felmerül egy probléma: a méheknek először a hímivarú füzekhez kell repülniük, onnan magukkal hozniuk a virágport, majd ezeket el kell juttatniuk a nőivarú fákhoz. Ellenkező esetben ugyanis nem kerülne sor megtermékenyítésre. Hogyan oldja meg ezt a fa, ha egyszer

mindkét nemnek ugyanakkor kell virágoznia? A kutatók kiderítették, hogy ehhez az összes fűzfa illatanyagot választ ki, amely odacsalogatja a méheket. Ha a méhek megérkeztek a célterületre, a látványnak kell átvennie az irányító szerepet. E célból a hímivarú fűzfák a maguk barkáival különösen kitesznek magukért: világossárga színben tündökölnek. Ezzel magukra vonják a méhek figyelmét. Ha a rovarok túljutottak az első cukorlakomán, továbbrepülnek, és felkeresik a nőivarú fák jelentéktelen külsejű, zöldes virágait.9 A beltenyészet, ahogy az emlősállatoknál ismerjük – vagyis hogy az egymással rokonságban álló egyedek szaporodnak –, ennek ellenére mindhárom említett esetben lehetséges. És ebben szerephez jutnak akár a méhek, akár a szél is. Mindkettő nagy távolságokat hidal át, és ezzel előidézi, hogy legalábbis a fáknak egy része távoli rokonaik pollenjeit fogadja be, újra meg újra felfrissítve ezzel a helyi génállományt. Csupán ritka fafajok teljesen elszigetelt előfordulása esetén mehet veszendőbe a sokféleség, amikor is csak néhány példány áll egymás mellett, és így válhatnak a fák fogékonyabbá a betegségekre, néhány évszázad alatt pedig akár teljesen el is tűnhetnek.

Falottó A fák belső egyensúlyban élnek. Gondosan beosztják erejüket, gazdálkodniuk kell, hogy minden szükségletüket kielégítsék. Az energia egy része elmegy a növekedésre. Az ágaknak meg kell hosszabbodniuk, a törzs átmérőjének növekednie kell, hogy hordozni tudja a mind nagyobb súlyt. A fa visszatart valamennyi tartalékot is arra az esetre, ha egyszer rovarok vagy gombák támadnák meg, hogy azonnal tudjon reagálni, és aktiválhassa leveleiben, valamint kérgében az ellenanyagokat. Végezetül pedig ott van még a szaporodás. Az évente virágzó fajok ezt az erőmutatványt beillesztik a gondosan mérlegelt erőegyensúlyba. Az olyan fajokat ellenben, mint a bükk vagy a tölgy, amelyek minden harmadik–ötödik évben virágoznak, egy ilyen esemény kizökkenti a megszokott kerékvágásból. Az energia nagy részét már más célokra táblázták be, mindamellett a bükk- és a tölgymakkot olyan mennyiségekben termelik, hogy mögötte minden másnak háttérbe kell szorulnia. Az egész már az ágakon biztosítandó hellyel elkezdődik. A virágoknak ott tulajdonképpen egy fikarcnyi hely sem jut, ezért számos levélnek kell szabaddá tennie már betervezett helyét. Amikor aztán az elhervadt virágok lehullanak, a fák furcsán megkopasztva néznek ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az erdőállapotról szóló jelentések a kérdéses fajoknál ezekben az években a koronák ritkás állapotát jelzik. Mivel az összes fa egyszerre virágzik, első pillantásra ilyenkor az erdő betegnek tűnik. Betegnek ugyan nem mondható, de a kártevőkre érzékenynek igen. A dús virágzásra ugyanis utolsó erőtartalékaik bevetése révén kerül sor, és nehezíti a helyzetet

az is, hogy ezáltal csökken a levelek mennyisége, és így az átlagos években megszokottnál kevesebb cukrot képesek termelni. Ez ugyanakkor olajjá és zsiradékká átalakítva zömmel szintén a magvakba vándorol, aminek következtében alig marad valami a fa és téli készletei számára. Nem is szólva az energiatartalékokról, amelyek voltaképpen a betegségek leküzdésére szolgálnak. Sok-sok rovar csak erre várt. Mint például a mindössze két milliméteres bükk-bolhaormányos, amely most milliószámra rakja petéit a friss, védtelen lombokba. Itt aztán aprócska lárvái lapos járatokat harapdálnak a levél színe és fonákja között, és barna foltokat hagynak maguk után. A kifejlett bogár aztán lyukakat rág a levelekbe: ezek úgy festenek, mintha sörétes puskával lövöldöztek volna rájuk. Vannak évek, amikor a bükköket olyan erőteljes támadás éri, hogy messziről inkább tűnnek barnának, semmint zöldnek. Megszokott körülmények között a fák védekeznének, és igencsak élvezhetetlenné tennék a rovarok számára a lakomát. A virágzással azonban kifogy belőlük a szusz, így ebben a szezonban zokszó nélkül el kell tűrniük őket. Az egészséges példányok tudomásul veszik mindezt, különösen, hogy ezután több év pihenés következik. Ha ellenben egy bükkfa már korábban is gyengélkedett, akkor egy ilyen rovartámadás könnyen a teljes véget jelentheti. Még ha a fa tudná is ezt, semmiképp sem engedné eltántorítani magát a virágbontástól. Az erdőpusztulás csúcsidőszakaiban tapasztalhatjuk, hogy a különösen megtépázott példányok gyakran virágoznak. Feltételezhetően még gyorsan szaporodni akarnak, mielőtt fenyegető pusztulásukkal elveszne genetikai örökségük. Hasonló hatást váltanak ki a szélsőséges szárazsággal az „évszázad nyarai”, amelyek egyes fákat a pusztulás határára sodornak, majd a rá következő évben együttes virágzásra késztetnek. Ezzel egyszersmind az is nyilvánvalóvá válik, hogy a sok bükk- és tölgymakk nem a különösen szigorú tél

előhírnöke. Elvégre a virágzásra még az előző év nyarán került sor, így a bő termés mindössze az előző esztendőre való visszapillantást teszi lehetővé. A gyenge ellenálló képesség ősszel még egyszer észrevehetővé válik, méghozzá a magvakban. A bükkbolhaormányos a magházkezdeményeket is átfúrja, így bükkmakkok képződhetnek még ugyan, ám ezek léhák, vagyis belül üresek, így értéktelenek lesznek. Ha a magvak már leestek a fáról, minden fajnak megvan a maga stratégiája, hogy mikor csírázzon ki. Hogyhogy mikor? Ha a szemek a puha, nedves talajban vannak, a melengető tavaszi napsütés hatására nyomban ki kellene hajtaniuk. Utóvégre minden egyes nap, amit a fakezdemények a földön szanaszét heverve, védtelenül töltenek, életveszélyes. Hiszen tavasszal a vaddisznók és az őzek is éhesek. A nagy termést hozó fajok legalábbis – így a bükk és a tölgy – pontosan így tesznek. Az új nemzedék olyan gyorsan rajtol, amilyen gyorsan csak lehet, bújik kifelé a bükk és a tölgy makkjából, hogy kevésbé vonzó legyen a növényevők számára. És mivel más nincs betervezve, a magvaknak a gombákkal és a baktériumokkal szemben nincs hosszabban tartó védekezési stratégiájuk. Az álomszuszékok, amelyek elmulasztják a csírázást, és még a nyári fél évben is változatlanul ott hevernek szanaszét, a következő év tavaszáig elrothadnak. Sok más faj ugyanakkor megadja magvainak azt az esélyt, hogy még egy vagy több évet várjanak, mielőtt beindul a folyamat. Ennek során nagyobb ugyan az esélye annak, hogy megeszik őket, de akadnak számottevő előnyök is. Egy száraz tavaszon a csíracsemeték szomjan pusztulhatnak – ez esetben minden erőfeszítés, ami az utódok létrehozására irányult, hiábavalónak bizonyul. Vagy például egy őz a területét és a fő táplálékát épp azon a helyen keresi, ahol a mag földet ért. Az alig néhány napos magonc kizöldülő, ízletes levelei így nyomban az állat gyomrában végzik. Ha ellenben a magok egy része csak egy vagy több évvel később csírázik ki, akkor az

eshetőségek úgy oszlanak meg, hogy néhány kis fa mindenképpen kialakulhat belőlük. Pontosan ezt a módszert követi a madárberkenye: apró magvai akár öt éven át nyugalomban maradhatnak, mielőtt kedvező feltételek mellett nekiiramodnak. Tipikus úttörő fafajtaként ez a megfelelő stratégia. Míg a bükk és a tölgy termése mindig az anyafa alatt ér földet, és így a magoncok egy előre látható, kellemes erdei klímában nőnek fel, a kis madárberkenyék bárhol landolhatnak. Végtére is a véletlen műve, hogy a madár, amely a fanyar gyümölcsöt elfogyasztotta, a magvakat a trágyacsomaggal együtt hol engedi újból szabadjára. Ha ez szabad térségben történik, úgy ott a szélsőséges időjárású évek hatása – amikor különösen magas a hőmérséklet, és ennek megfelelően vízhiány van – sokkal drasztikusabb, mint az idős erdők hűvös-nedves árnyékában. Ilyenkor mindenképp előnyösebb, ha a potyautasoknak legalább egy része csak évekkel később kel új életre. És ébredés után? Mennyi esélye van egy facsemetének, hogy egyszer igazán nagyra nőhessen és utódai lehessenek? Ezt aránylag könnyen kiszámíthatjuk. Minden fa – statisztikailag – pontosan egy utódot nevel fel, amely majd átveszi a helyét. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, a magvak csírázhatnak ugyan, és a fiatal hajtások néhány éven vagy akár évtizeden át vegetálhatnak az árnyékban, de egyszer csak kifogy belőlük a szusz. Hiszen nem ők a kiválasztottak. Más évjáratok tucatjai szintén ott állnak az anyjuk lába alatt, míg fokozatosan a legtöbb példány feladja, és újból humusszá válik. A szerencsések közül, akiket a szél vagy az állatok szabadon álló erdőtalajra szállítottak, csupán néhányan indulhatnak akadálytalan fejlődésnek, és válhatnak felnőttekké. De vissza az esélyekhez! Egy bükk minden ötödik évben legalább 30 ezer makkot terem (időközben a klímaváltozás révén akár már két-három évente is, de ezt hagyjuk most figyelmen kívül): életének 80. és 150. éve között, attól függően,

mennyi fényt kap azon a helyen, ahol él, válik ivaréretté. Ha tehát eléri a legmagasabb életkort, a 400 évet, legalább hatvanszor hozhat termést, összesen kereken 108 millió makkot. Ezek közül pontosan egy lesz kifejlett fa – és az erdei viszonyok között ez már jó találat, akár egy ötös a lottón. Az összes többi szép reményű embriót vagy az állatok eszik meg, vagy a gombák és baktériumok bontják le humusszá. Számítsuk ki e séma alapján, milyen esélyei vannak a facsemetéknek kedvezőtlen feltételek mellett – például a nyárfa esetében.10 Az anyafák akár 26 millió magot is teremnek – évente.11 Milyen szívesen cserélnének a kicsinyek a bükk utódaival! Hiszen mire az öregek lelépnek, több mint egymilliárd kis magot hoznak létre, amelyek egy bolyhos bevonat segítségével, légipostával kelnek útra új tájak felé. És statisztikailag közülük is csak egy nyer.

Csak semmi sietség Hogy mennyire lassan nőnek a fák, azt hosszú időn át jómagam sem tudtam. Kerületemben fiatal bükkök állnak, amelyek magassága egy és két méter között van. Korábban legfeljebb tízévesnek gondoltam volna őket. Amikor azonban az erdőgazdálkodáson túl a fák titkaival is foglalkozni kezdtem, alaposabban szemügyre vettem őket. A fiatalabb bükkök kora jól leolvasható a fákon található kis csomókról. Ezek a csomók aprócska megvastagodások, amelyek egymásra rakódott, egészen finom gyűrődéseknek tűnnek. A rügyek alatt képződnek minden évben, és amikor a következő tavasszal a rügyek kihajtanak, és az ág meghosszabbodik, a csomó ott marad. Évről évre ugyanez ismétlődik, így a csomók száma megegyezik a fa életkorával. Ha az ág vastagsága eléri a három millimétert, a csomók belevesznek az egyre terjeszkedő kéregbe. Az általam vizsgált bükkök esetében kiderült, hogy már egyetlen, 20 centiméter hosszúságú ágacska is 25 ilyen megvastagodással rendelkezik. A centiméteres vastagságú kis törzsön már nem lehetett ugyan felfedezni a korra utaló jeleket, de ha az ág életkora alapján óvatosan megbecsültem a fa összéletkorát, a kis fának legalább 80 évesnek kellett lennie, de akár több is lehetett. Ez akkoriban hihetetlennek tűnt számomra, mígnem jobban elmélyedtem az őserdők világában. Azóta tudom: ez teljesen rendben van így. A kis fák szívesörömest növekednének gyorsan, és szezononként félméteres, magasba törő hajtás egyáltalán nem jelentene problémát számukra. Csakhogy saját anyafáik ezt ellenzik. Hatalmas koronájukkal beárnyékolják az új nemzedéket, és a többi,

felnőtt fával összefogva vastag koronasátrat alkotnak az erdő felett. Ez a napfénynek mindössze három százalékát engedi lehatolni a talajra, illetve gyermekeik leveleire. Három százalék – ez gyakorlatilag a semmivel egyenlő. Ezzel épphogy csak olyan mértékben végezhető fotoszintézis, hogy a fa teste el ne haljon. Egy hajtás felfelé, vagy különösen a vastagabb törzs, ebbe nem fér bele. A lázadás ez ellen a drasztikus nevelés ellen lehetetlen, mivel hiányzik hozzá a szükséges energia. Nevelés? Pontosan. Valóban pedagógiai intézkedésről van szó, amely csakis a csemeték javát szolgálja. Máskülönben a fogalom nem légből kapott, az erdészek nemzedékek óta alkalmazzák ennek a viselkedésnek a leírására. A nevelés eszköze a fénycsökkentés. De mire való ez a korlátozás? Nem az a szülők óhaja, hogy saját utódaik a lehető leghamarabb önállóvá váljanak? Legalábbis a fák hevesen tiltakoznának ez ellen, újabban pedig a tudomány is támogatja őket ebben. A kutatók megállapították, hogy az ifjúkori lassú növekedés a magas kor elérésének feltétele. Mi, emberek könnyen elbizonytalanodunk abban, mit is nevezhetünk igazán öregnek, hiszen a modern erdőgazdaság mindössze 80–120 évre irányozza be egy fa maximális életkorát, az ültetett fák ugyanis akkor válnak kitermelhetővé és értékesíthetővé. Természetes körülmények között azonban a fák ekkor még csak ceruzavastagságúak és embermagasságúak. Belső fasejtjeik a lassú növekedés folytán még nagyon kicsik, és kevés levegőt tartalmaznak. Ez ruganyossá teszi őket, és ellenállóvá a vihar folytán keletkező törésekkel szemben. Még fontosabb megnövekedett ellenálló képességük a gombákkal szemben, amelyek a szívós kis törzsekben aligha tudnak elterjedni. A sérülések az ilyen fák számára nem vészterhesek, mert sebeik zavartalanul behegednek, azaz kéreggel benőve zárulnak anélkül, hogy a korhadás folyamata elindulna. A jó nevelés kezeskedik a hosszú életért, de olykor szörnyen próbára teszi a facsemeték türelmét. Az „én” kis bükkjeim, már legalább 80 éve

várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsecsemőket. Önök is megfigyelhetik, vajon a fiatal fák várakoznak-e, vagy épp azon vannak, hogy gyorsan növeljék magasságukat. Vegyék szemügyre egy kis jegenyefenyő vagy bükk ágacskáit. Ha az oldalsók számottevően hosszabbak, mint a függőleges fő hajtás, akkor a csemete „várakozó üzemmódban” működik. A jelenlegi fény nem ad elegendő energiát ahhoz, hogy a fa hosszabb törzset fejlesszen, ezért a csemeték inkább arra törekszenek, hogy a kevéske maradék fénysugarat a lehető leghatékonyabban befogják. Ehhez vízszintes irányba szépen kiterjesztik ágaikat, amelyeken nagyon érzékeny és vékony árnyékleveleket, illetve -tűket alakítanak ki. Gyakran ezeknél a kis fáknál már egyáltalán nem ismerhetjük fel a csúcsot, inkább úgy festenek, mint valamiféle laposkoronás bonszaiok. Egy szép napon végül eljön az ő idejük. Az anyafa eléri életkorának végső határát, vagy megbetegszik. Alkalmasint egy nyári zivatar során kerül sor a döntő ütközetre. A zuhogó záporesőben a korhadt törzs már nem képes tartani a tonnányi koronát, és szilánkokra törve széthasad. Amikor a fa a földre zuhan, néhány várakozó csíracsemete is odavész. Az óvoda többi tagja azonban a létrejövő résen át megkapja a startjelet, mert mostantól fogva kedvükre végezhetik a fotoszintézist. Anyagcseréjük is átkapcsol, ehhez leveleket és tűket kell növeszteniük, amelyek elviselik és fel tudják dolgozni az erősebb fényt. Ez egy–három évet vesz igénybe. Ha ezen túl vannak, a jelszó: igyekezzünk! Most már az összes csemete növekedni akar, és csak azok maradnak versenyben, akik kitérők nélkül, nyílegyenesen felfelé hozzák hajtásaikat. A

manóknak azonban, akik úgy hiszik, hogy előbb gondtalanul elágazhatnak jobbra vagy balra, hogy piszmoghatnak, mielőtt ők is nekiiramodnának felfelé, rosszul áll a szénájuk. Társaik túlnőnek rajtuk, és ők újra csak a félhomályban találják magukat. A különbség annyi, hogy a mellettük elhúzó új nemzedék kis levelei alatt még sötétebb van, mint anyjuk alatt volt, mert az óvoda a gyenge maradék fény legnagyobb részét is felhasználja. Ezért a későn jövők életének világa kialszik, és újra humusszá válnak. A felfelé vezető úton további veszélyek leselkednek rájuk. Mihelyt ugyanis a fényes napsugár gerjeszteni kezdi a fotoszintézist, és elősegíti a növekedést, a sarjak rügyei több cukrot tartalmaznak. Várakozó állapotban rágós, keserű pirulák voltak, most ellenben édes praliné lett belőlük – legalábbis az őzek szemszögéből. Ezért a facsemeték egy része ezeknek a növényevőknek esik áldozatul, amelyek a pótkalóriákkal mentik át magukat a következő télre. Mivel azonban a sereg óriási, még mindig marad elegendő kis fa, amely tovább kapaszkodik felfelé. Ott, ahol néhány évre hirtelen több lesz a fény, szerencsét próbálnak a virágos növények, köztük a búbos lonc is. Indáival kapaszkodik felfelé a kis törzseken, miközben mindig szépen jobbra (vagyis az óramutató járásával megegyezően) tekergőzik. Így lépést tarthat a fautánpótlás növekedésével, és virágaival a nap felé nyújtózkodhat. Igaz, tekergő hajtásai az évek során belenőnek a kéregbe, és fokozatosan megfojtják a kis fát. Nos, ez is szerencse kérdése. Vajon az öreg fák koronasátra egy idő után újra bezáródik? Ez esetben a búbos lonc elhal, és mindössze hegek maradnak vissza. Ha ellenben a fényár hosszabb időn át megmarad, talán azért, mert az elhalt anyafa különösen nagy volt, és ennek megfelelő méretű rés alakult ki, akkor a megtámadott fiatal fa megfullad. Ezt követően csak számunkra, emberek számára okoz örömet, mert a fatest furcsán csavarintott sétabottá dolgozható fel.

Aki minden nehézséggel megbirkózott, és szépen, karcsún növekszik tovább, annak legkésőbb 20 év múlva mindenképpen újabb buktató teszi majd próbára a türelmét. Ennyi ideig tart, míg az elhalt anyafa szomszédjai ágaikkal belenőnek a résbe. Ők is élnek a kínálkozó lehetőséggel, hogy öreg napjaikra valamennyi kis pluszhelyet találjanak, ahol a fotoszintézist végezhetik, és kiépíthetik koronájukat. Ha a legfelső emeleten minden összenő, akkor odalenn megint sötét lesz. A fiatal bükkök, jegenye- vagy lucfenyők még csak az út felét tették meg, és most újból várakozniuk kell, míg a nagy szomszédok valamelyike bedobja a törülközőt. Ez eltarthat évtizedekig, mindenesetre ebben a stádiumban a kocka el van vetve. Mindazokat, akik eljutottak eddig a középső emeletig, már nem fenyegetik versenytársak. Ők már a koronahercegek és hercegnők, akik a következő adandó alkalommal végre felnőtté válhatnak.

A fák illemkódexe Az erdőben a fák számára létezik egy íratlan illemkódex. Ez megszabja, hogy az őserdő igazi tagjaként hogyan kell festenie egy fának, miként kell viselkednie. Egy engedelmes, kifejlett lombhullató fapéldánynak a következőképpen kell kinéznie: a törzse legyen nyílegyenes, a farostok fussanak benne egyenletesen. Gyökerei terjedjenek szét szépen, szimmetrikusan minden irányba, a fa alatt pedig törekedjenek a mélybe. A törzsből kiinduló oldalágai fiatalkorában feltehetően igen vékonyak voltak, de már régen elhaltak, és a hegeket friss kéreg és új fa fedte be, így a látvány egy hosszú és sima oszlop. Csak a felső végén képződik erős ágakból egy egyenletesen kiterjedő korona, amely – akár az ég felé kinyújtott karok – ferdén felfelé mutatnak. Egy ilyen ideális fa nagyon magas kort érhet meg. A tűlevelűeknél hasonló szabályok vannak érvényben, azzal a különbséggel, hogy a koronaágaknak szabad vízszintben lenniük, vagy hajolhatnak enyhén lefelé is. És mire jó mindez? Netán a fák titokban esztétikai érzékkel is rendelkeznének? Ezt sajnos nem tanúsíthatom, de az ideális küllemnek nagyon is megvan a maga oka: a stabilitás. A kifejlett fák nagy koronái ki vannak téve a viharos szélnek, a heves záporoknak és a súlyos hótehernek. Ezeket az erőket csillapítani kell, és a törzsön keresztül tovább kell vezetni a gyökerekhez: nekik kell a teher jelentős részét viselniük, megakadályozva, hogy a fa kidőljön. Ehhez szilárdan belekapaszkodnak a talajba és a kövekbe. Az orkán átirányított ereje akkora energiával cibálhatja a fa tövét, amely akár 200 tonna húzóerőnek is megfelelhet.12 Ha valahol a fában van egy gyenge pont, akkor repedések keletkezhetnek rajta, a legrosszabb esetben pedig a

törzs és vele az egész korona kettétörhet. Az egyenletes formájú fák a fellépő erőhatásokat éppennyire egyenletesen csillapítják is, amennyiben mindenhová elvezetik és a testükben elosztják őket. Ha ellenben valaki nem tartja magát ezekhez a szabályokhoz, nehézségei támadhatnak. Ha például a törzs meghajlik, akkor a fa már nyugalmi állapotban sem panaszmentes. A korona irdatlan súlya nem a törzs teljes átmérőjén oszlik meg, hanem egyoldalú nyomást fejt ki rá. Hogy a fa ne törjön el, itt erősítés kell, ami megmutatkozik a különösen sötét évgyűrűkön (e helyeken kevesebb a levegő, és több faanyag raktározódott el). Még kedvezőtlenebb a helyzet, ha két fő hajtás alakul ki. Az ilyen fákat nevezzük villás elágazásúaknak. Ezekben az esetekben a törzs egy bizonyos magasságban kettéágazik, és a továbbiakban minden duplán nő tovább. Heves széllökések esetén a fának ez a két része – hiszen mindkettőnek megvan a maga koronája – egymástól eltérően hajladozik, amivel igen nagy megterhelésnek teszi ki a kettéágazás helyét. Ha ez az átmeneti terület olyan, mint egy hangvilla, azaz „U” alakú, akkor legtöbbször semmi sem történik. Ám nagy a baj, ha a villás elágazás „V” alakú, vagyis túlságosan hegyes szögben fut össze. Ekkor legmélyebb pontján, ahonnan a két résztörzs kiágazik, újra meg újra felszakad. Mivel ez igencsak fájdalmas a fa számára, a további beszakadás megakadályozására faanyagából vastag dudorokat képez. Ez persze a leggyakrabban hiábavaló, és az adott helyen állandó a folyadékszivárgás, amit a baktériumok feketére színeznek. Ráadásul még a víz is összegyűlik benne, behatol a repedésbe, és korhadást idéz elő. Sok villás fa ezért egy napon kettétörik, és a stabilabb fele marad talpon. Ez a fél fa aztán még néhány évtizeden át életben maradhat, de sokkal tovább nem. A hatalmas nyitott sebfelület már nem képes begyógyulni, ebből adódóan pedig a gombák szép lassan felfalják a belsejét. Egyes fák törzsük megformálásához mintha a banánt

szemelték volna ki példaképként. Lent nagyon rézsútosan nőnek, és mintha csak később vennék felfelé az irányt. Fütyülnek a fák illemtanára, és ezzel szemlátomást mások is vannak így. Gyakran egész erdőszakaszok viselkednek így. Vajon érvénytelenné váltak itt a természet törvényei? Épp ellenkezőleg. A környező természet az, amely ilyen növekedési formákra kényszeríti a fákat. Például a hegyek magas fekvésű részein, nem sokkal a felső erdőhatár előtt. Télen a hó többnyire méteres magasságú, és gyakran megcsuszamlik. Még csak nem is kell lavinának lennie, hiszen a hó nyugalmi állapotban is csúszik a völgy felé – szép lassan, a szemünk számára érzékelhetetlenül. Ennek során meghajlítja a fákat, legalábbis a fiatalokat. A kisebbeknél ez nem tragikus: a hóolvadást követően egyszerűen újra kiegyenesednek anélkül, hogy bármilyen sérülést szenvedtek volna. A serdülőkorúaknál ellenben, amelyek éppen hogy megnőttek néhány méter magasra, megsérül a törzs. A legrosszabb esetben eltörik, ha nem, marad a rézsútos helyzet. Ebből a helyzetből próbálnak meg a fák újból visszakerülni a függőleges irányba. És mivel egy fa csak a csúcsán képes a növekedésre, a lenti, ferde vége megmarad ebben a pozícióban. A következő télen a hó a fákat megint valamennyire megdönti, az azt követő évben pedig a hajtás ismét csak függőlegesen felfelé mutat. Ha ez a játék sok-sok éven át folytatódik, fokozatosan egy szablyaszerűen hajlott fa alakul ki. Csak a gyarapodó életkorral válik a vastag törzs annyira stabillá, hogy a normális hómennyiség ne okozzon már semmilyen bajt. Az alsó szablya alak megmarad, miközben a törzs felső része zavartalanul fejlődik szép egyenesen – mint a szabályos fák. Hasonló dolog megeshet a fákkal hó nélkül is, igaz, szintén lejtőn, hegyoldalon. Az ok itt olykor maga a talaj, amely sok-sok éven át elképesztő lassúsággal csúszik lefelé, a völgy irányába. Gyakorta csak néhány centimétert tesz meg. A fák lassan csúsznak vele együtt, és megdőlnek, miközben egyidejűleg

továbbra is nőnek felfelé. Igen szélsőséges formában figyelhető meg ez a jelenség Alaszkában és Szibériában, ugyanis itt a klímaváltozás folyamatában a permafroszt, az örökké fagyott talaj felenged. A fák elveszítik tartásukat, a latyakos talajon képtelenek egyenesen állni. És mivel minden fa más-más irányba dől, úgy fest az erdő, mintha tántorgó részegek sokasága lepte volna el a környéket. Innen ered a „részeg fa” kifejezés, melyet a kutatók használnak. Az erdőszéleken már nem olyan szigorúak a törzsek egyenes növésének szabályai. Itt jöhet a fény oldalról, egy rét vagy egy tó felől, amelyen értelemszerűen nem nőnek fák. A kisebb példányok lentről kikerülhetik a nagy fákat, hogy a nyílt térség felé növekedjenek. Különösen a lombos fák képesek szélsőségesen ferde törzsükkel, koronájukat akár tízméteres távolságban is odébb helyezni: ilyen esetekben fő hajtásuk szinte vízszintesen kanyarodik el. Természetesen a fa ezzel a törést kockáztatja, például akkor, ha sok hó esik, és az emelőtörvény megköveteli a maga sarcát. Igen ám, de a megrövidült élet a szaporodáshoz elegendő fénnyel még mindig jobb a semmilyennél. Míg a legtöbb lombhullató fa kihasználja ezeket az esélyeket, a legtöbb tűlevelű makacs. Nőni egyenesen kell, és punktum! Mindig szépen, leküzdve a föld vonzerejét, vagyis nyílegyenesen felfelé, hogy a törzs alakja tökéletes formájú és stabil maradjon. Csak az erdőszélen, az oldalsó ágak lehetnek észrevehetően vastagabbak és hosszabbak a fény irányába. Ez minden. Egyedül az erdeifenyő kíváncsi, és helyezi sóvárgón odébb a koronáját. Nem csoda, hogy ez a tűlevelű fajta az, amelynek ágai a leggyakrabban roskadnak össze a hó súlya alatt.

Faiskola A fák nehezebben tűrik a szomjúságot, mint az éhséget, mert ez utóbbit bármikor enyhíthetik. Akárcsak a pék, akinek mindig van elegendő kenyere, a fotoszintézissel a fák azonnal véget vethetnek a gyomorkorgásnak. Víz nélkül ugyanakkor a legjobb pék sem képes sütni semmit, és nedvesség hiányában a fáknál is vége a tápanyagtermelésnek. Egy kifejlett bükk naponta több mint 500 liter vizet képes az ágain és a levelein keresztüláramoltatni, és mindaddig, amíg alulról van elegendő utánpótlás, ezt meg is teszi.13 Mindamellett a talajnedvesség hamar kimerülne, ha nyaranta mindez nap mint nap megismétlődne. A meleg évszakban az utánpótláshoz, ahhoz, hogy a kiszáradó talaj ismét feltöltődjék, túl kevés eső esik. Ezért a feltankolás télen folyik: ilyenkor bőséges a csapadék, és a felhasználás ebben az időben nullára esik vissza, hiszen szinte az összes növény szünetet tart. A föld alatt tárolt tavaszi csapadékkal együtt az összegyűjtött eső rendszerint nyár elejéig kitart. De ezt követően sok évben már kevésnek bizonyul. Egy kéthetes, eső nélküli hőhullám elegendő ahhoz, hogy a legtöbb erdő szorult helyzetbe kerüljön. Ez különösen azokra a fákra igaz, amelyek vízzel különösen jól ellátott talajon állnak. A fogyasztásban nem ismernek korlátokat, pazarlóan bánnak a folyadékkal. Leggyakrabban épp a legerősebb, legnagyobb példányok azok, amelyeknek egyszer még vezekelniük kell ezért. Erdészkerületemben főleg a lucfenyők repednek meg ilyen esetekben. Igaz, nem mindenütt repedeznek, csak a törzsükön. Ha a talaj kiszáradt, de a tűlevelek odafent a koronában ennek dacára még többet kívánnak, akkor a kiszáradt fában egyszerűen túl nagy lesz a

feszültség. Recseg-ropog, majd a kérgen méteres repedés jelenik meg. A mély repedés a szövetekig hatol, és súlyosan megsebesíti a fát. A hasadékon át ugyanis nyomban gombaspórák jutnak be a fa legbelsejébe, és megkezdik pusztító munkájukat. A következő években a fenyő megpróbálja ugyan begyógyítani ezt a sebet, de az újra meg újra felszakad. Már messziről felismerhető a fekete, gyantás csatorna, amely ennek a fájdalmas folyamatnak a hírnöke. És ezzel máris megérkeztünk a faiskolába. Itt sajnos még mindig bizonyos mértékig az erőszak az úr, hiszen a természet szigorú tanár. Aki nem elővigyázatos és nem alkalmazkodik, annak szenvednie kell. Repedések a fatestben, a kéregben, a rendkívül érzékeny kambiumban: sokkal rosszabb egy fa számára már nem is történhet.14 Reagálnia kell, mégpedig nem csak azzal, hogy megpróbálja bezárni a sebhelyet. Ettől fogva jobban beosztja a vizet, nem pumpálja fel rögtön tavasszal tekintet nélkül a veszteségekre az összes nedvességet, amit a talaj biztosít. A fák szabályszerűen gyarapítják tudásukat, és a továbbiakban meg is őrzik ezt az új, takarékos viselkedésmódot, még akkor is, ha a talaj kellő mértékben nedves – sose lehet tudni! Nem csoda, hogy épp a nedvességben gazdag talajon élő lucfenyőket éri a baj. El vannak kényeztetve. Már egy kilométerrel odébb, a köves, száraz déli lejtőn egészen másképpen fest minden. Legelőször itt vártam volna, hogy a nagy nyári szárazság következtében károk keletkezzenek. Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Az itt álló szívós aszkéták sokkal többet bírnak, mint a vízbőségtől elkapatott társaik. Noha itt egész évben sokkal kevesebb víz áll rendelkezésükre, mert a talaj kevesebbet tárol, és a nap sokkal erősebben süt, a lucfenyők jól vannak. Lényegesen lassabban nőnek, a kevés vizet nyilvánvalóan jobban beosztják, és még a szélsőséges éveket is egészen jól kibírják. Sokkal nyilvánvalóbb tanulási folyamat saját állóképességük fokozása. A fák nem szívesen nehezítik meg fölöslegesen

helyzetüket. Miért is fejlesztenének vastag, stabil törzset, amikor kényelmesen rátámaszkodhatnak a szomszéd fákra? Ameddig ezek állnak, nem történhet nagy baj. Csakhogy KözépEurópában néhány évente erdei munkások csapata vagy egy fakitermelő gép jelenik meg, hogy kivágja a fák tíz százalékát. Természetes erdőkben egy hatalmas anyafa időskori halála következtében a környezete támaszték nélkül marad. Ekkor rések keletkeznek a koronasátorban, és egyik-másik elkényelmesedett bükk vagy lucfenyő nagy hirtelen elbizonytalanodva áll ott a maga lábán, azaz a gyökerein. Nos, a fák nem éppen gyorsaságukról nevezetesek, így aztán eltart vagy három, de akár tíz évig is, mire egy ilyen átállás után megint biztosan állnak a lábukon. A tanulási folyamatot fájdalmas mikrorepedések ösztönzik, amelyeket az erőteljes szélben való hajlongás idéz elő. A fájdalmas helyeken a fáknak erősíteniük kell csontvázukat. A folyamat rengeteg energiát emészt fel, ami mindenekelőtt a magassági növekedés kárára megy. Némi vigaszt csak a többletfény nyújt, amely a szomszéd fa kiesése révén most már a saját koronájukat éri. Csakhogy az is eltart néhány évig, mire a fa teljesen ki tudja használni a többletfényt. Eddig ugyanis a levelek félhomályra voltak beállítódva, ennélfogva nagyon zsengék és különösen fényérzékenyek. Ha a tűző napsugár közvetlenül éri őket, akkor egy részük elég – még egyszer jaj! És mivel a következő évben majdan kibomló rügyeket a fa már az előző szezon tavaszán és nyarán megalapozza, a lombos fák az átállást legkorábban két vegetációs periódus alatt tudják megvalósítani. A tűlevelűeknek még több időre van szükségük, mert tűik akár hét évig is az ágakon maradnak. A helyzetből adódó feszültség csak akkor oldódik, amikor az összes zöld levél kicserélődik. A törzs vastagsága és stabilitása attól függ tehát, hogy minden klappole. Ez a játék a természetes erdőkben többször is megismétlődhet egy fa életében. Ha azt a hiányt, amit egy fa kiesése okozott, a többiek kiheverték, valamennyien olyan szélesre terjesztik ki

koronájukat, hogy a fényablak az erdőben újból bezárul, és megint támaszkodhatnak egymásra. És így szélességük növelése helyett megint több energiát fektetnek magasságuk növelésébe, annak jól ismert következményeivel, ha évtizedekkel később a következő fa kileheli a lelkét. Térjünk még vissza az „iskola” témájához. Ha a fák képesek tanulni (márpedig ez jól megfigyelhető), akkor felmerül a kérdés, hogy a megtanult tudást hol raktározzák el, és honnan hívják újból elő. Utóvégre nincs agyuk, amely adatbankként működne és irányítaná az összes folyamatot. Ez minden növényre igaz, ezért egyes kutatók szkeptikusak, és sok erdész utalná a növényvilág tanulóképességét a fantázia birodalmába. Csakhogy dr. Monica Gagliano ausztrál kutató ismét hallatta a hangját. A mimózát kutatta, ezt a trópusi félcserjét. A mimóza azért tökéletes kutatási alany, mert könnyen fel lehet bosszantani, és laboratóriumi körülmények között könnyebben vizsgálható a fánál. Érintéskor védekezően összezárják szárnyasan összetett kis leveleiket. Egy kísérletben egyesével vízcseppet csöpögtettek a növény lombjára. Eleinte a levelek azonnal riadtan összezárultak, egy idő után azonban a cserjék megtanulták, hogy a csöpögő nevesség nem veszélyes, nem jár semmilyen károsodással. Ettől kezdve a levelek a csöpögés ellenére is nyitva maradtak. Még meglepőbb volt azonban Gagliano számára, hogy a mimózák még hetekkel később, további tesztek nélkül is emlékeztek, és alkalmazni is tudták a leckét.15 Kár, hogy nem tudunk egész bükköket és tölgyeket a laboratóriumba szállítani, hogy alaposabban utánajárjunk a tanulási folyamatnak. Ugyanakkor legalább a víz kérdésében ismeretes egy szabadföldi kutatás is, amely viselkedésük megváltozása mellett valami másra is fényt derített: ha a szomjúságérzetük felerősödik, a fák kiabálnak. Az erdőben sétálgatva ebből ugyan semmit sem fogunk hallani, mert az ultrahangtartományban zajlik. A svájci Szövetségi Erdő-, Hó- és Tájkutató Intézet

(Eidgenössische Forschungsanstalt für Wald, Schnee und Landschaft) kutatói rögzítik a hangokat, és a következő magyarázatot adják rájuk: ha a víznek a gyökerektől a levelekig tartó áramlása a törzsben megszakad, rezgések jönnek létre. Ez tisztán mechanikai folyamat, és valószínűleg nincs 16 jelentősége. Vagy mégis? Csak annyit tudunk, hogyan jönnek létre a hangok, és ha közelebbről megvizsgáljuk saját hangadásunkat, abban sincsen semmi különös: a légcsőben áramló levegő rezgésbe hozza a hangszalagokat. Ámde ha a kattogó gyökerekkel kapcsolatos kutatási eredményekre gondolok, akkor nagyon is lehetséges, hogy ezek a rezgések sokkal többet jelentenek, magyarán szomjkiáltások. Sőt lehetnek akár sürgős figyelmeztetések is a fatársaknak, hogy fogytán a víz.

Együtt könnyebb A fák társas lények, kölcsönösen segítik egymást. Csakhogy a sikeres fennmaradáshoz az erdőnek nevezett ökoszisztémában ez nem elég. Minden fafajta igyekszik a nagyobb térnyerésre, teljesítményének optimalizálására, és ezzel más fajok kiszorítására. A fény mellett a vízért folytatott harc az, amely majd eldönti a versenyfutást. A fa gyökerei nagyon jók a nedves talaj felkutatásában. Felületük megnagyobbítására, valamint hogy a lehető legtöbb vizet szívják fel, a gyökerek finom kis szőrpihéket növesztenek. Megszokott körülmények között ez elegendő is, de a több mindig jobb. Így hát a fák már évmilliókkal ezelőtt szövetkeztek a gombákkal. A gombák különös lények. Őrájuk nem érvényes élő környezetünk szokványos felosztása állatokra és növényekre. Definíciójuk szerint a növények élettelen anyagból maguk állítják elő táplálékukat, azaz teljesen függetlenek. Nem csoda, hogy a sovány, csupasz talajon előbb a zöld vegetációnak kell megjelennie, és csak aztán követhetik őket az állatok. Nekik ugyanis az életben maradáshoz alapvetően más élőlényeket kell elfogyasztaniuk. Mellesleg sem a fűnek, sem a fiatal fáknak nincs ínyére, ha a tehenek vagy az őzek lakmároznak belőlük. Mindegy, hogy egy farkas tép-e szét egy vaddisznót, vagy egy szarvas legel-e le egy tölgyfamagoncot – mindkét eset fájdalommal és pusztulással jár. A gombák valamiképpen a kettő között lebegnek. Sejtfalaik kitinből épülnek fel, anyaguk tekintetében tehát inkább a rovarokra hasonlítanak: növényeknél ez az anyag soha nem fordul elő. Mindamellett nem képesek a fotoszintézisre, hanem más élőlények szerves vegyületeire vannak utalva, amelyeket

megehetnek. Az évtizedek során a gombafonalak föld alatti hálózata (micélium) egyre jobban szétterjed. Így például egy gyűrűs tuskógomba Svájcban majdnem fél négyzetkilométeres területen elterjedt, kora eléri kereken az egy évezredet.17 Egy másik gombát az USA-ban, Oregon államban egyenesen 2400 évesre becsülnek, kiterjedése eléri a kilenc négyzetkilométert, súlya pedig a 600 tonnát.18 Ilyenformán a gomba a föld legnagyobb ismert élőlénye. Az imént említett óriások ugyanakkor a fák ellenségei, mert „zsákmányszerző” útjuk során, amikor ehető szövetek után kutatnak, elölik őket. Nézzünk inkább békésebb fa-gomba párosok után. Egy-egy fa megfelelő gombafajának fonalzata révén – ilyen például a tölgy számára a vörösbarna tejelőgomba – a fa megsokszorozhatja hatékony gyökérfelszínét, azaz számottevően több vizet és tápanyagot képes magába szívni. Azokban a növényekben, amelyek gombapartnerekkel működnek együtt, kétszer annyi létfontosságú nitrogén és foszfor található, mint azokban a példányokban, amelyek csak saját gyökereikkel szívják fel a tápanyagot a talajból. Hogy létrejöjjön a partneri kapcsolat a több mint ezer faj valamelyikével, a fának nagyon nyitottnak kell lennie. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében, ugyanis a gombafonalak belenőnek a zsenge finomgyökerekbe. Nem tudjuk, hogy ez fájdalmas-e, de mivel a folyamat kívánatos, feltételezem, hogy a fákban inkább kellemes érzéseket vált ki. Bárhogy álljon is a dolog, innen fogva a két partner együttműködik. A gomba nemcsak a gyökérzeten hatol át és fogja körbe, de fonalzatával az erdő környező talaját is pásztázza. Ennek során átlépi a gyökerek megszokott terjeszkedési területét, és átnő más fákhoz is. Itt kapcsolatba lép más gombapartnerekkel és azok gyökereivel. Igazi hálózat jön így létre, amelyen keresztül most már gondtalanul folyhat a tápanyag- (lásd a „Szociális hivatal” című fejezetet), sőt az információcsere is, például egy közelgő rovartámadásról.

A gombák ilyenformán tekinthetők akár az erdő internetjének is. Persze az efféle kábelfektetésnek megvan a maga ára. Mint tudjuk, ezek a lények más fajok tápanyagaira szorulnak, mert sok mindenben inkább az állatokra hasonlítanak. Táplálékbevitel nélkül egyszerűen éhen pusztulnának. Vagyis fizetségként cukorra és más szénhidrátokra tartanak igényt, amit a partnerfának kell szállítania. Mindamellett, ami az igényeik kielégítését illeti, a gombák éppenséggel nem válogatnak az eszközökben. Szolgálataikért a teljes termelésnek akár az egyharmadára is igényt tarthatnak!19 Logikus, hogy ilyen függőségi helyzetben senki sem szeretne a véletlenre bízni semmit. Így aztán a finom fonatok kezdik megdolgozni az általuk bevont gyökérvégeket. Előbb hallgatóznak, mi minden mesélnivalójuk van a fáknak föld alatti nyúlványaikon keresztül. Aszerint, hogy az elmondottak hasznosak-e számukra, a gombák növényi hormonokat kezdenek termelni, amelyek szándékuk szerint szabályozzák a sejtnövekedést.20 A cukorral történő bőkezű fizetség fejében van még néhány kiegészítő juttatás, ilyen például a nehézfémek kiszűrése. Ezek semmiképpen sem tennének jót a gyökereknek, de a gombáknak nem árthatnak. A kiválasztott káros anyagok aztán minden ősszel felbukkannak a szép termőtestekben, amelyeket vargányaként vagy barna tinóruként hazaviszünk. Nincs mit csodálkozni azon sem, hogy például a radioaktív cézium, amely az 1986-os csernobili reaktorkatasztrófa óta még mindig benne van a földben, leginkább a gombákban található meg. Egészségügyi szolgáltatások is vannak a kínálatban. Legyen szó baktériumtámadásról vagy pusztító gombatársakról, az érzékeny fonalhálózat elhárítja az összes betolakodót. Fáikkal együtt a gombák, mindaddig, amíg jól érzik magukat, akár sok száz évet is megérhetnek. Ha ellenben mondjuk légszennyező anyagok miatt megváltoznak környezeti feltételeik, akkor elpusztulnak. Partnereik azonban nem sokáig gyászolnak,

egyszerűen egy másik fajra bízzák magukat, amely ekkor berendezkedik a lábuknál. Gombák tekintetében minden fának több lehetősége van, és csak ha a legutolsó is elpusztul, akkor fordul igazán komolyra a helyzet. A gombák e szempontból még érzékenyebbek. Sok faj maga keresi ki a számára megfelelő fát, és ha egyszer lefoglalta magának, akkor már jóban-rosszban összefonódik vele. „Gazdaspecifikus” – így nevezik a csak a nyírfát vagy csak a vörösfenyőt kedvelő fajok tulajdonságát. Mások, így a rókagomba, sokféle fával kijönnek: legyen szó tölgyről, bükkről vagy lucfenyőről, a lényeg az, hogy legyen egy kis hely még számukra a föld alatt. Márpedig a konkurencia nagy: csak a tölgyerdőkben száznál több különböző faj él, amelyek részben ugyanazoknak a fáknak a gyökerein fordulnak elő. Viszont a tölgyeknek nagyon is hasznos ez, hiszen ha például a környezeti feltételek megváltozása miatt kidől az egyik gomba, a következő pályázó már ott áll az ajtó előtt. Mint azonban a kutatók kiderítették, a gombák sem élnek teljesen bebiztosítás nélkül. Így nemcsak egyetlen faj, hanem különböző fafajok szövedékei is összekapcsolódnak egymással. A radioaktív szén, amellyel a tudósok beoltottak egy nyírfát, a talajon és a gombák összefonódása révén egy szomszédos duglászfenyőbe vándorolt. Jóllehet a felszín felett a fafajok késhegyre menő küzdelmet vívnak egymással, és még a gyökértérben is igyekeznek kiszorítani egymást, a gombák mintha nagyon is ügyelnének az egyensúlyra. Azt egyelőre nem sikerült tisztázni, hogy valóban idegen gazdafákat akarnak-e támogatni, vagy segítségre szoruló gomba fajtársaikat (amelyek aztán továbbítják ezt a fájuknak). Van egy olyan sejtésem, hogy a gombák egy kicsit tovább „gondolkodnak”, mint nagy növésű partnereik. Ez utóbbiak között az összes faj harcol a többi ellen. De tegyük fel, hogy hazai bükkjeink az összes erdőben végső győzelmet aratnak – vajon igazi előnyökkel jár ez? Mi történne, ha netán egy újonnan felbukkanó kórokozó megtámadná és elpusztítaná a legtöbb fát? Nem lenne előnyösebb, ha bizonyos

arányban más fajok is képviselve lennének? A tölgyek, juharok, kőrisek vagy jegenyefenyők tovább növekednének, gondoskodnának a szükséges árnyékról, amelyben a fiatal bükköknek egy újabb nemzedéke csírázhatna ki és nevelkedhetne fel. A sokféleség az őserdő biztosítéka, és mivel a gombák is nagyon rászorulnak az állandó feltételekre, egyetlen fafaj túlságosan sikeres térnyerését a föld alatt újra kiegyenlítik, amennyiben megvédik és támogatják a többit, nehogy teljesen kipusztuljanak. Ha minden segítség ellenére a viszonyok szűkössé válnak a gomba és a fa számára, akkor a gomba radikalizálódhat, mint azt a sima fenyő és partnere, a Laccaria bicolor, a kétszínű pénzecskegomba esete mutatja. Nitrogénhiány esetén ez utóbbi halálos mérget bocsát a talajba, amitől az olyan piciny lények, mint az ugróvillások, elpusztulnak, és a testükben megkötött nitrogént felszabadítják. Önkéntelenül trágyává változnak a fák és a gomba számára.21 Ugyan már bemutattam a fák legfontosabb segítőit, de van még belőlük egy egész sor. Itt lennének például a harkályok. Igazi segítőknek nem nevezném őket, de legalább részben mégis hasznosak a fák számára. Igencsak kínossá válik a helyzet, amikor például a szú megtámadja a lucfenyőket. A kis rovarok olyan gyorsan szaporodnak, hogy a legrövidebb időn belül képesek egy fát elpusztítani, mivel elfogyasztják a kérge alatti létfontosságú réteget, a kambiumot. Ha egy nagy fakopáncs, más néven tarkaharkály megneszeli ezt, tüstént a helyszínen terem. Akárcsak egy nyűvágó az orrszarvú hátán, leföl mászik a törzsön a nagy étkű, zsíros, fehér lárvák után kutatva. Csőrével aztán kiráncigálja a lárvát (a fa számára ez nem valami kellemes érzés), miközben nagy kéregdarabok is a földre hullnak. Olykor azonban épp ezzel tudja elhárítani a további károkat a lucfenyőktől. És ha történetesen a fa e procedúrát követően nem is marad talpon, a fajtársait mégiscsak sikerül megvédenie, mert a repülésre kész rovarok

nem kelnek ki a törzséből. Mindamellett a harkályt a fa hogyléte a legkevésbé sem izgatja, mint azt a költőüregeken különösen jól megfigyelhetjük. Gyakran egészséges példányokon készíti el ezeket, amihez a fát fel kell törnie és súlyosan meg kell sebesítenie. Igaz ugyan, hogy a harkály sok fát megszabadít a kártevőktől, így a tölgyeket a díszbogárfélék lárváitól, ám ez inkább csak a véletlen műve. A díszbogarak a száraz években veszélyessé válhatnak a szomjazó fák számára, amelyek ilyenkor nemigen vannak abban a helyzetben, hogy védekezhetnének a támadókkal szemben. A megmenekülést az ártalmatlan nagy bíborbogár hozhatja, amely kifejlett állatként levéltetű-anyagcseretermékekkel és növényi nedvekkel táplálkozik. Utódainak ellenben húsra van szüksége, és ezt a lombos fák kérge alatt élő rovarlárvák formájában szerzi be. Nem egy tölgy ezeknek a bíborbogaraknak köszönheti megmenekülését, amelyek mellesleg sokszor maguk is szorongatott helyzetbe kerülnek: ha ugyanis az összes bogárcsemetét elfogyasztották, a lárvák nekiesnek a saját fajtájuknak.

Titokzatos vízszállítás Hogyan jut fel a víz a talajból a levelekhez? Számomra ez a kérdés az erdő témájával kapcsolatos tudomány aktuális állásának jelképe. A vízszállítás ugyanis aránylag könnyen kutatható jelenség, amely legalábbis a fájdalomérzet vagy a kommunikáció kutatásánál egyszerűbb. És mivel oly banálisnak tűnik, az egyetemeken eddig igencsak szimpla magyarázatokkal hozakodtak elő az oktatók. Nagy örömmel vitatkozom erről újra és újra a diákokkal. A bevett válaszok a következők: a kapillárishatás, azaz a hajszálcsövesség erői érvényesülnek, továbbá a transzspiráció, azaz a párologtatás. Az előzőt nap mint nap megfigyelhetjük reggeli közben. A kapilláris erőhatás révén kúszik fel a kávé a csésze szélén néhány millimétert – e nélkül a jelenség nélkül a folyadéktükörnek teljesen vízszintesnek kellene lennie. Minél szűkebb az edény, annál magasabbra tud benne a folyadék a nehézségi erő ellenében felkapaszkodni. És a lombos fák „vízvezetékei” valóban nagyon szűkek: alig érik el a 0,5 millimétert. A tűlevelű fák még inkább visszavesznek az átmérőből, és mindössze 0,02 milliméteresek. Ugyanakkor ez még messze nem elégséges magyarázat ahhoz, hogyan jut el a víz 100 méternél magasabb fák koronájába, hiszen az erőhatás még a legvékonyabb csövecskékben is legfeljebb egy méterre elegendő.22 Itt van azonban még egy jelölt: a párologtatás. A levelek és a tűlevelek a nyári fél évben a légzéssel rendesen párologtatják a vizet; ez a mennyiség egy kifejlett bükk esetében naponta elérheti a több száz litert is. Ezzel olyan szívóhatás keletkezik, amely a vezetékeken keresztül a magasba emeli a vízutánpótlást. Mindez persze csak akkor lehetséges, ha a

vízoszlop nem szakad meg. A molekulák a kohéziós erő révén egymáshoz tapadnak, és így, egymás mellé sorolódva, mihelyt a levélben a párolgás következtében szabaddá válik egy hely, valamennyivel magasabbra húzzák egymást. Mivel pedig még ez sem lenne elegendő, az ozmózis is bekapcsolódik a folyamatba. Ha az egyik sejtben a cukorkoncentráció nagyobb, mint a szomszédosban, akkor a falon keresztül víz folyik az édesebb oldathoz mindaddig, amíg a százalékos arány mindkettőben egyforma nem lesz. És ha ez a folyamat sejtről sejtre így megy egészen a koronáig, akkor a víz végül a magasba kerül. Hm. A legnagyobb nyomást a fákban tavasszal, nem sokkal lombfakadás előtt mérhetjük. Ilyenkor a víz olyan erővel áramlik a törzsbe, hogy ezt egy sztetoszkóppal akár mi magunk is meghallgathatjuk. Az USA északkeleti részein ezt a jelenséget a cukorjuhar szirupjának begyűjtésekor hasznosítják; a fákat gyakran már a hóolvadáskor megcsapolják. A közkedvelt nedvet csak ilyenkor lehet kinyerni. Ebben az időszakban ugyanakkor a lombhullató fák ágain még nincs levél, következésképpen nincs semmi, ami párologhatna. A transzspiráció mint hajtóerő ilyenformán kiesik. A kapilláris erők is csak korlátozottan érvényesülhetnek, mert a már említett egyméteres magasságig ható erő gyakorlatilag elhanyagolható. Igen ám, de a törzs ilyenkor mégis szabályszerűen teleszívja magát vízzel. Maradna még az ozmózis, csakhogy az is valószerűtlennek tűnik számomra. Elvégre az ozmózis csak a gyökerekben és a levelekben hat, nem így a törzsben amely nem sejtek egymáshoz sorolódásából, hanem hosszú, folytonos vezetékekből áll. Akkor most mi a helyzet? Nem tudjuk. Az újabb kutatás mindamellett kiderített valamit, ami legalábbis a transzspiráció és a kohéziós erő hatását kétségbe vonja. A Berni Egyetem, a WSL Szövetségi Kutatóintézet és a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola kutatói alaposabban odafigyeltek, pontosabban a szó legszorosabb értelmében hallgatóztak. Főleg éjszaka érzékeltek halk

morajlást. Ilyenkor található a legtöbb víz a törzsben, mert a korona szünetel a fotoszintézissel, és alig párologtat. Ezért a fák szabályosan feltöltik magukat, ami akár még a törzs megvastagodásával is együtt járhat. A víz a belső vezetékekben gyakorlatilag áll, semmi sem folyik. De honnan jönnek mégis a zörejek? A kutatók feltételezik, hogy aprócska CO2-buborékokról van szó, amelyek a kicsi, vízzel teli csövecskékben képződnek.23 Buborékok a vezetékekben? Ez azt jelenti, hogy a folyamatos vízpálya ezerszeresen is meg-megszakad, és így mind a transzspiráció, mind a kohézió, mind a kapilláris erő tulajdonképpen bajosan járulhatna hozzá a víz továbbításához. Számos kérdés marad megválaszolatlanul. Talán szegényebbek lettünk egy lehetséges magyarázattal, de az is lehet, hogy egy további rejtéllyel gazdagodtunk. Vagy ez nem legalább annyira szép?

A fák vállalják korukat Mielőtt az életkorról kezdenénk beszélni, tegyünk egy kis kitérőt a „bőr” témaköréhez. A fák és a bőr? Közelítsük meg a jelenséget az ember felől. A bőr az a felület, amely védi belső szerveinket a külvilágtól, visszatartja a folyadékokat, a beleket nem engedi kiesni, és mellesleg gázokat és nedvességet ad le, illetve vesz fel. Ezenkívül féken tartja a kórokozókat, amelyek nagyon is szívesen terjednének szét véráramunkban. Ugyanakkor érzékenyen reagál az érintésre: ez lehet kellemes, felkeltheti a vágyat a folytatásra, de okozhat fájdalmat is, és ekkor védekezést válthat ki. Bosszantó módon nem marad egyszerűen ennyiben a dolog, az idő múlásával ez a bonyolult képződmény lassan egyre petyhüdtebb lesz. Gyűrődések és ráncok keletkeznek rajta, úgyhogy embertársaink néhány évnyi eltéréssel könnyedén meg tudják állapítani korunkat. A szükségszerű megújhodási folyamat sem éppen szívderítő, ha közelebbről szemügyre vesszük. Mindegyikünk naponta kereken 1,5 gramm bőrpikkelyt veszít, egy évre vetítve ez több mint fél kilogramm. Még elképesztőbb a pikkelyek száma: naponta 10 milliárd részecske pereg le rólunk.24 Ez nem hangzik valami gusztusosan, de szükség van rá, hogy ez a felszínünket alkotó szerv állandóan a legjobb formában maradjon. Gyerekkorunkban erre a folyamatra ezenkívül a növekedéshez is szükségünk van, különben természetes ruhánk egyszer csak szétrepedne. És mi a helyzet a fákkal? Hasonló. A lényegi különbség pusztán nyelvi: a bükk, a tölgy, a lucfenyő és társaik bőrét kéregnek nevezzük. A kéreg azonban pontosan ugyanazt a funkciót tölti be, és védelmezi az érzékeny belső szerveket az

agresszív külvilágtól. Kéreg nélkül a fa kiszáradna, és a folyadékveszteségen túl mindenekelőtt a gombák remekül szétbomlaszthatnának mindent, holott az egészséges, nedves fában semmi esélyük. A rovaroknak is szükségük van a csökkentett nedvességtartalomra, ép kéreg esetén ezért nincs kilátásuk a sikerre. A fa közel ugyanannyi folyadékot hordoz a belsejében, mint mi, emberek, ezért érdektelen a paraziták számára, hiszen egyszerűen megfulladnak benne. Egy lyuk a kéregben a fa számára legalább olyan kellemetlen, mint számunkra egy seb a bőrön. Ezért is alkalmaz hasonló mechanizmusokat az efféle kellemetlenségek elhárítására. Egy nedvekben hiányt nem szenvedő példány évente másféltől három centiméterig növeli kerületét. Emiatt tulajdonképpen fel kellene hasadnia a kéregnek. Kellene, de nem hasad, mert ennek elkerülésére az óriások szintén folyamatosan megújítják kérgüket, ugyanis hatalmas mennyiségű pikkelyt veszítenek. Testalkatuknak megfelelően ezek a pikkelyek jóval nagyobbak, és elérhetik akár a 20 centimétert is. Figyeljük meg egyszer szeles, esős időben a törzsek alatti talajt. Ott hevernek szanaszét a levetett kéregdarabok; az erdeifenyők esetében különösen jól felismerhetők vöröses színükről. Nem mindegyik fa hámlik azonban ugyanúgy. Vannak fajok, amelyek folyamatosan hámlanak (emberi megfelelőiknek ilyen mennyiség esetén korpásodás elleni sampont ajánlanának), de vannak olyanok is, amelyek csak nagyon visszafogottan potyogtatják hámpikkelyeiket. Hogy ki mit és hogyan csinál, megfigyelhetjük a kéregcserepeken. Ez a kéregnek egy külső, már elhalt rétege, amely kifelé érzéketlen páncélt képez. A kéregcserepek jellegzetes jegyeket hordoznak, általuk jól megkülönböztethetők a különböző fajok. Igaz, ez csak az idősebb példányoknál érvényes, mert az ismertetőjegyek a repedések megformálódására vonatkoznak, mondhatnánk úgy is, hogy a ráncokra vagy a gyűrődésekre. Fiatal fáknál, legyen szó bármilyen fajról, a kéreg sima, akár a baba bőre. Ahogy

öregszenek, fokozatosan (lentről kezdődően) kialakulnak a redők, amelyek aztán az évek múlásával állandóan mélyülnek. Hogy ez a folyamat milyen gyorsan zajlik, az az adott fajtól függ. Az erdeifenyőknél, a tölgyeknél, a nyíreknél és a duglászfenyőknél hamar megkezdődik, míg a bükkök és a jegenyefenyők nagyon sokáig simák maradnak. Ennek oka valójában a pikkelyhámlás gyorsasága. A bükknél, amelynek ezüstszürke kérge 200 éves koráig sima marad, a megújhodás aránya nagyon magas. Kérgük így vékony marad, pontosan megfelel mindenkori életkoruknak, illetve átmérőjüknek, nem kell hogy repedések keletkezzenek a táguláshoz. Hasonló a helyzet a jegenyefenyőnél is. Az erdeifenyő és társai ellenben hosszasan piszmognak felszínük megújításával. Valahogy nincs ínyükre, hogy megváljanak haszontalan terhüktől, de talán a többletbiztonság is szerepet játszik ebben, amit egy vastagabb páncél nyújt. Bárhogy álljon is a dolog, olyan lassan hámlanak, hogy egy sokkal vastagabb kéregcserép keletkezik rajtuk, amelynek a felső rétegei részben akár évtizedesek is lehetnek. Egy olyan időszakból származnak tehát, amikor a fa fiatal és karcsú volt. Idősebb korban, növekvő átmérővel ezek a külső rétegek mélyen felszakadnak, egészen az alsóbb, fiatalabb rétegekig, amelyek – mint a bükknél – megfelelnek az aktuális kerületnek. Minél mélyebbek tehát ezek a gyűrődések, annál piszmogóbb a faj. A jelenség a korral még egyszer jelentősen felerősödik. A bükköt is utoléri ez a sors, mihelyt túllépett életkora delelőjén, mert ekkor a törzs alján szintén megjelennek a gyűrődések. És mintha csak világgá akarnák kürtölni: nekigyürkőznek a mohák, hogy benőjék ezeket a repedéseket. Ott tovább megmarad az utolsó esőzésekből származó nedvesség, és átitatja a párnákat. Így aztán már messziről meg tudjuk becsülni egy bükkfaerdő korát: minél magasabbra kúszik fel a törzsön a zöld növénytakaró, annál idősebb a fa. A fák egyéniségek, a ráncképződés pedig hajlam. Egyes példányok már fiatalabb éveikben is

ráncosabbak, mint ugyanahhoz a fajhoz tartozó társaik. Van a körzetemben néhány bükk, amelyet már 100 esztendős korában is tetőtől talpig durva kéregcserép borít. Erre rendszerint csak 150 évvel később kerülhet sor. Nem tudjuk, hogy ennek pusztán genetikai oka van-e, vagy a féktelen életmód is közrejátszik benne. Mindenesetre akad néhány tényező, ami megint csak ránk, emberekre emlékeztet. A kertünkben álló erdeifenyők kifejezetten mélyen barázdáltak. Önmagában a kor – százesztendősre taksáljuk őket – nem játszhat szerepet ebben, éppen hogy maguk mögött hagyták fiatalságukat. 1934 óta különösen napsütötte helyen állnak, mert ekkor épült erdészlakunk. Ehhez a telek egy részén kiirtották az erdőt, azóta a megmaradt fenyők több fényhez jutnak. Több fényhez, több napsütéshez, és több UV-sugárzáshoz. Ez utóbbi az embernél a bőr öregedését idézi elő, és szemlátomást így hat a fákra is. Feltűnő ugyanakkor az is, hogy a kéregcserép a nap felé eső oldalon keményebbé és ezzel rugalmatlanabbá válik, így hajlamosabb a repedésekre. Az említett elváltozások ugyanakkor visszavezethetők „bőrbetegségekre” is. Hasonlóan a kamaszkori pattanásokhoz, amelyek az embernél gyakran élethosszig tartó sebhelyeket idézhetnek elő, a fáknál a kéregtetűnek való kitettség eredményezheti a felszín érdességét. Ilyen esetekben nem ráncok alakulnak ki, hanem kis mélyedések és pörsenések ezrei, amelyek a fa életében már nem tűnnek el. A betegeskedő példánynál ebből gennyesedő, nedvedző sebek is kialakulhatnak: folyadéktartalmát baktériumok szállják meg, s így feketén elszíneződik. A bőr éppenséggel nem csak a mi esetünkben a lélek (vagy hogylétünk) tükre. Az öreg fáknak az erdő ökoszisztémája szempontjából még egy egészen különleges szerepük is van. Közép-Európában már nincsenek ősrégi erdők, a legrégebbi, nagy kiterjedésű faállományok életkora 200 és 300 év között van. Míg ezek a védett állományok ismét őserdőkké válnak, ahhoz, hogy

megértsük a valóban idős fák szerepét, egy pillantást kell vetnünk Kanada nyugati partjaira. Itt vizsgálta dr. Zoë Lindo, a montreali McGill Egyetem kutatója a legalább 500 éves Szitkafenyőket. Csak ezeken a matuzsálemi korú példányokon talált a kutatónő az ágakon és az ágvillákban nagy mennyiségben mohát. A zöld párnákban kékmoszatok telepedtek meg, amelyek nitrogént fogtak be a levegőből, és úgy átalakították, hogy a fák felvehessék. Amikor esett, a víz lemosta ezt a természetes trágyát, és akkor a gyökerek rendelkezésére állt. Eszerint az idős fák trágyázzák az erdőt, ezzel pedig hozzásegítik utódaikat a jobb kezdéshez. Ők ugyanis még nem képesek mohát hordozni, mivel az nagyon lassan nő, és csak évtizedekkel később telepszik meg.25 A kérgen és a mohabevonaton kívül vannak más külső elváltozások is, amelyekből a fa életkorára következtethetünk. Itt lenne mindjárt a korona, és nyomban kínálkozik is a párhuzam, mégpedig jómagammal. Legfelül a hajam ritkás lett, már nem nő úgy, mint ifjúkoromban. A korona legmagasabban fekvő ágai esetében sincs ez másként. Egy bizonyos időponttól fogva, fajtól függően 100–300 év után, az éves új hajtások egyre rövidebbek lesznek. Ezeknek a rövidke hajtásoknak az egymás mellé sorolódása lombos fák esetében karomszerűen meghajlott ágakat eredményez, amelyek egy reumás kézre emlékeztetnek. A tűlevelű fák nyílegyenes törzse olyan felső hajtásban végződik, amely fokozatosan nullára csökken. Míg a lucfenyők megrekednek ebben az állapotban, a jegenyefenyők széltében növekednek odafent, úgyhogy a látvány olyan, mintha egy nagy madár ott építette volna meg fészkét. Érthető, hogy szakmai körökben „gólyafészek-koronának” nevezik ezt a jelenséget.26 Az erdeifenyőnél ez a folyamat korábban elkezdődik, aminek az a következménye, hogy a korona egésze a fa időskorában kiszélesedik, és nincs felismerhető csúcsa. Mindenesetre valamennyi fa fokozatosan leállítja a felfelé való növekedést. Gyökere és érrendszere már nem képes

magasabbra felpumpálni a vizet és a tápanyagokat, mert ez az erőfeszítés túlterhelést jelentene számára. Ehelyett a fa egyszerűen csak testesebb lesz (további párhuzam sok idősebb emberrel…). Ám ezt a nyugalmi állapotot sem tudja sokáig fenntartani, mert erői az évek múlásával szép lassan lanyhulnak. Most már nincs abban a helyzetben, hogy biztosítsa legfelsőbb ágai ellátását, így azok elhalnak. A fák idővel ugyanúgy elkezdenek apránként összezsugorodni, ahogyan az emberek. A következő vihar kisöpri a holt ágakat a koronából, és ez után a takarítás után a fa egy időre valamivel üdébben fest. E folyamat évről évre megismétlődik, és eközben a korona alig észrevehetően zsugorodik. Ha az összes fenti ág elpusztul, csak a vastagabbak maradnak vissza. Ezek is elhalnak, de nem esnek le olyan könnyen. A fa immár nem rejtegetheti magas korát, és fokozatos sorvadását sem. Legkésőbb ekkor újra szerephez jut a kéreg. A kis, nedvedző sebek nyílt ajtók a gombák számára. Ezek pompázatos termőtestekkel adják ország-világ tudtára diadalmenetüket, amelyek – félbevágott csészealjhoz hasonlatosan – a törzsre tapadnak, és évről évre nagyobbak lesznek. A fa belsejében áttörnek minden akadályon, és mélyen egészen a gesztig behatolnak. Ott, fajtától függően, felfalják az elraktározott cukorvegyületeket, vagy – ami még rosszabb – a cellulózt és a lignint. Ezzel szétbomlasztják, szétporlasztják a fa vázát, amely pedig még mindig derekasan, évtizedeken át küzd ez ellen a folyamat ellen. Az egyre táguló sebtől jobbra és balra új faanyagot képez, és azt duzzanatszerű, stabilizáló megvastagodások formájában növeszti tovább. Ez egy ideig még segít megtámasztani a szétmálló testet a heves téli viharokban. Egy napon azonban csak bekövetkezik a vég: a törzs eltörik, és a fa életének vége. „Végre”, halljuk szinte a várakozó faifjúságot, amely az elkövetkező években gyorsan tolakszik felfelé a szétmorzsolódó törzs mellett. Az erdőnek tett szolgálat azonban a fa életének bevégeztével még mindig nem ért véget. A

korhadó „tetem” még évszázadokon át jelentős szolgálatot tesz az ökoszisztémában. Erről azonban később esik majd szó.

A tölgy – puhány alak? A körzetemet járva gyakran látok szenvedő tölgyeket. És egyikük-másikuk valóban nagyon szenved. Ennek csalhatatlan bizonyítékai a pánikhajtások, azok a kis ágkötegek, amelyek körös-körül kisarjadnak a törzsön, majd gyakran gyorsan újra elszáradnak. Azt mutatják, hogy a fa már régóta agonizál, és félelem kerítette hatalmába. Sok értelme nincs, hogy annyira lent, mélyen ágakat hajtson. A tölgy ugyanis fénykedvelő fafaj, a fotoszintézishez világosságra van szüksége. Az alsó szinteken uralkodó félhomályban a „napellenző ponyvái” szinte semmit nem engednek át, és a felesleges részeket a fa hamar újra eltávolítja. Egy egészséges fa meg sem próbálkozik azzal, hogy energiát fektessen ilyen ágak létrehozásába, inkább odafent, a koronában terjeszkedik tovább. Legalábbis akkor, ha békén hagyják. Csakhogy a közép-európai erdőkben nem egyszerű a tölgyek helyzete, mert itt a bükk honos. A saját fajtájával szemben elképesztően szociális beállítottságú, de csakis azzal szemben. Az idegen fákat erőszakosan félrehúzódásra készteti. A folyamat egészen lassan és ártalmatlanul kezdődik, azzal, hogy egy szajkó elás egy bükkmakkot egy hatalmas tölgy lábánál. Mivel elegendő eleséget rejtett el, a makk érintetlen marad, és a következő tavasszal kicsírázik. Egészen lassan, csöndben, titokban növekszik évtizedeken át. Igaz, a kis fának hiányzik az anyja, de legalább árnyékot biztosít neki az öreg tölgy, és segít a bükkpalántának abban, hogy szép lassan, egészségben felnövekedjék. Ami a föld felett felhőtlen összhangnak tűnik, az a föld alatt a túlélésért folytatott kezdődő küzdelemként lepleződik le. A bükk gyökerei behatolnak minden hézagba, amit a tölgy nem

használ ki. Így befurakodik az öreg törzsbe is, és megkaparint magának minden vizet és tápanyagot, amit a nagy fa tulajdonképpen magának rakott félre. Ez lopakodva közeledő gyengülést eredményez. Kereken 150 év múlva a kis fa már annyira elterjeszkedett, hogy lassan belenő a tölgy koronájába. Bele, majd további évtizedek elteltével át rajta és el mellette, mert vetélytársával ellentétben gyakorlatilag egész életében képes koronájának alakítására és a további növekedésre. Most már a bükk levelei közvetlenül is napfényhez jutnak, úgyhogy a fa nagy mennyiségben jut energiához, és továbbterjeszkedik. Pompás koronát növeszt, amely a faj jellegzetességeinek megfelelően befogja a napfény 97 százalékát. A tölgy ismét az alsóbb emeletre került, ahol levelei hiába kapkodnak fény után. Cukortermelése drasztikusan visszaesik, tartalékai elfogynak, és a fa lassan elpusztul. Észreveszi, hogy már nem képes érvényesülni az erős konkurenciával szemben, soha többé nem sikerül a magasban hajtásokat hoznia, és felülkerekednie a bükkön. Szorultságában vagy ijedtében, olyasvalamit tesz, ami megszeg minden szabályt: új ágakat és leveleket hoz – mélyen lent, a törzsön. Ezek a levelek különösen nagyok és puhák, kevesebb fénnyel beérik, mint a koronasátorban lévők. Csakhogy a három százalék édeskevés, a tölgy nem bükk. Pánikhajtásai elszáradnak, és az értékes, megmaradt energia kárba vész. Az éhen pusztulásnak ebben a stádiumában a tölgy akár további évtizedekig is megmaradhat, egyszer azonban feladja. Erői alábbhagynak, olykor azonban a díszbogár megváltást hoz számára. Petéit a kéregre rakja le, és a kikelő lárvák nem sokat teketóriáznak, szétrágják a tölgy „bőrét”, ezzel a védtelen fa sorsa megpecsételődött. Nos, valóban puhány alak lenne a tölgy? Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ennyire gyenge fa az állhatatosság és a maradandóság jelképe lett? Bármennyire hátrányban van is a bükkel szemben a legtöbb erdőben, ha versenytársak nélkül marad, a tölgy rendkívül

szívós. Például szabadföldön, azaz a mi kultúrkörnyezetünkben míg a bükk az otthonos erdei környezet nélkül alig képes meghaladni a 200 évet, a tölgy a régi parasztgazdaságok mellett vagy a legelőkön simán elérheti akár az 500-at is. Mély seb keletkezett a törzsön, vagy villámcsapás következtében egy hosszú repedés? Az ilyesmi nem tud ártani a tölgynek, mert faanyagát gombagátló anyagok itatják át, amelyek erőteljesen lassítják a korhadási folyamatokat. A cserzőanyagok a legtöbb rovart is elriasztják, és mintegy mellékesen ez a védekezőanyag a bor aromáját is javítja („barrique” bor), amikor a fából egyszer tölgyfa hordó lesz. Még a súlyosan sérült példányok, letört vastag ágak is képesek egy pótkorona újbóli kialakítására, mellyel további évszázadokig elélhetnek. A legtöbb bükkfa ezt nem tudná megtenni, főleg nem az erdőkön kívül, távol szeretett rokonságától. Ha egy viharban megsérülnek, a hátralévő élettartamuk legfeljebb néhány évtizedre tehető. Az én körzetemben is azt bizonyítják a tölgyek, hogy rendkívül kemény fából faragták őket. Egy különösen meleg déli lejtőn áll néhány fa, amely gyökereivel a puszta sziklába kapaszkodik. Amikor a nagy nyári hőségben a kőzet elviselhetetlenül felmelegszik, elpárolognak a nedvesség utolsó cseppjei is. Télen mélyen behatol a csikorgó fagy, mert hiányzik a széles földréteg, rajta a vastag, szétrohadó levélréteggel. A leveleket már a legkisebb szélmozgás is lefújja, úgyhogy mindössze néhány sovány zuzmó telepszik ott meg, ezek azonban aligha képesek kiegyensúlyozni a szélsőséges hőmérsékleti ingadozásokat. Az eredmény: a fák, pontosabban a fácskák egy évszázad elteltével is csak karvastagságúak voltak, magasságuk pedig alig haladta meg az öt métert. Miközben fajtársaik az otthonos erdei klímában már a 30 méteren is túl voltak, és tekintélyes törzset fejlesztettek, ezek az aszkéták kevéssel is beérve kitartanak, és megelégszenek a cserjestátusszal. De túlélik! Az éhező állapot előnye, hogy más fajoknak itt már régen fel kellett volna adniuk. Egy

nélkülözésekkel teli létnek, amely ugyanakkor megkímél a más fajokkal való konkurenciaharc gondjaitól, éppenséggel megvannak a maga előnyei. Máskülönben a tölgy vastag, cserepes kérge sokkal robusztusabb a bükk sima, vékony védőrétegénél, és ezzel távol tart magától néhány külső ellenséget. Ebből még egy német közmondás is született: „Was schert es eine alte Eiche, wenn sich ein Wildschwein an ihr scheuert?” (Mit érdekli az öreg tölgyet, ha egy vaddisznó hozzádörgölőzik?)

Szakértők A fák a legszélsőségesebb helyeken tudnak növekedni. Tudnak? Kénytelenek! Ugyanis ha a mag egyszer leesett a fáról, a helyét már csak a szél vagy valamely állat segítségével változtathatja meg. Ha ellenben tavasszal kicsírázik, a kocka el van vetve. Ettől fogva a magonc egész élete folyamán ehhez a kis darabka földhöz van kötve, mindent úgy kell vennie, ahogy jön. És a legtöbb facsemete számára nem alakulnak valami fényesen a dolgok. Hiszen véletlenszerű találataik sajnos sokszor vesztes sorsjegynek bizonyulnak. Vagy túl sötét van, például ha fényéhes fafaj, mint a cseresznye csírázik ki a nagy bükkök alatt. Vagy túl világos, ez éppenséggel a bükkcsemetékre érvényes, amelyeknek zsenge lombja szabad területen megég a tűző napsütésben. A mocsaras erdei talajban a legtöbb faj gyökere rothadásnak indul, míg a száraz homokos talajban szomjan hal. Különösen szerencsétlenek azok a magvak, amelyek semmilyen tápláló talajt nem tartalmazó helyeken, sziklán vagy nagy fák ágvilláin landolnak. Sokszor a szerencse csak rövid ideig tart. Például akkor, amikor letört törzsek magasba nyúló csonkjain akadnak fenn a magvak. Itt kis fákká fejlődnek, amelyek gyökereiket a korhadó fába eresztik. Csakhogy legkésőbb valamely rendkívül száraz nyáron, amikor a már holt fa elpárologtatta az utolsó csepp nedvességet is, elszáradnak a vélt nyertesek. Pedig sokuknak ugyanolyan elképzelésük volt az eszményi lakhelyről. A legtöbb európai fafajta számára ugyanis a komfortérzet kritériumai ugyanazok. Kedvelik a tápanyagokban gazdag, laza, morzsalékos, több méter mélységig jól szellőző talajt. És persze legyen a föld,

mindenekelőtt nyáron, kellemesen nedves. Ugyanakkor nem szabad túlságosan felmelegednie sem, a tél pedig nem lehet túl fagyos. A hóesés legyen mérsékelt, de úgy, hogy olvadáskor alaposan itassa át a talajt. Az őszi viharokat legjobb, ha egy előttük magasodó hegyhát csillapítja, az erdő pedig legyen szegény a kérget és a fatestet megtámadó gombákban és rovarokban. Ha a fák tudnának eldorádóról álmodni, annak pontosan így kellene festenie. Igen ám, de néhány kis földdarabot leszámítva ilyen eszményi körülményeket szinte sehol sem találunk. És ez jót is tesz a fajok sokféleségének. Ugyanis ha Közép-Európa lenne ez a csodaország, a versengést pillanatnyilag szinte kizárólag a bükk nyerné meg. Ő ugyanis tökéletesen ki tudja aknázni a bőséget, és minden vetélytársát kiszorítja azzal, hogy egyszerűen átnő a koronájukon, ezt követően pedig csúcshajtásait a vesztes fa hajtásai fölött hozza. Aki ilyen erős konkurenciával szemben életben akar maradni, annak valami mást kell kitalálnia. Az eltérések a faeldorádótól nehézségeket jelentenek. Aki a bükk mellett akarja megtalálni a maga ökológiai niche-ét,27 annak tudnia kell lemondani. Ökológiai élőhely? Mivel a legtöbb földi élettér nem nyújt ideális feltételeket, inkább fordított a helyzet. Nehézségekkel járó élőhelyek garmadával vannak, aki ott eligazodik, az hatalmas területeket hódíthat meg. Valami ilyesmit tett a lucfenyő. Mindenhol gyökeret verhet, ahol a nyarak rövidek, a telek pedig csikorgóan hidegek – a messzi északon vagy a mi hegységeinkben a felső erdőhatár közelében. Mivel Szibériában, Kanadában vagy Skandináviában a vegetációs periódus gyakran mindössze néhány hétig tart, a bükk ott még a lombfakadáson sem lenne túl, mire az idénynek már vége is lenne. Mindamellett a telek annyira cudarul hidegek, hogy a vége felé már elfagyás lenne belőle. Márpedig a lucfenyő épp ebben szerezhet pontokat. Tűiben és kérgében illóolajokat tárol, melyek egyfajta fagyvédelemként szolgálnak. Így aztán nem kell megszabadulnia zöld pompájától, a hideg

évszakban egyszerűen az ágakon hagyja. Mihelyt tavasszal felmelegszik az idő, kezdődhet a fotoszintézis. Minden nap számít, és ha csak néhány hétig folyhat is a cukor- és faanyagtermelés, a fa évről évre növekedhet néhány centimétert. Azonban ha a tűk a fán maradnak, azzal komoly kockázat is jár. Megül rajtuk a hó, és hatalmas terhet növelhet, amely alatt a fa letörhet. Ennek elkerülése érdekében a lucfenyő két védekező stratégiával is rendelkezik. Egyfelől törzsét rendszerint teljesen egyenesen növeszti. Ha valami nem tér el a függőlegestől, nem olyan könnyű kibillenteni egyensúlyából. Másfelől nyáron ágai vízszintesen állnak. Ahogy a hó megtelepszik rajtuk, lassan lesüllyednek, és tetőcserépszerűen fekszenek egymáson. Így kölcsönösen védelmezik egymást, és felülről nézve számottevően csökken a térfogatuk. Így a hó nagy része a fa mellett a földre hull. A hóban gazdag, magasan elterülő vagy a messzi északon fekvő helyeken kívül a lucfenyő igen karcsú, hosszú koronát is fejleszt rövid ágakkal, ami erősíti az iménti effektust. A tűlevelek ugyanakkor még egy további veszélyt is előidéznek. Fán maradásuk megnöveli a szél támadási felületét, így a téli viharok idején a lucfenyők könnyen kidőlhetnek. Ettől csak szélsőségesen lassú növekedésük óvja meg őket. Több száz éves fák gyakran nem magasabbak 10 méternél, míg a veszély statisztikailag csak 25 méter fölött nő jelentősen. Természettől fogva a mi földrajzi szélességünkön az ősbükkösök vannak túlsúlyban, és ezek alig engednek fényt a talajra. Erre rendezkedett be a tiszafa. A tiszafa az igénytelenség és a türelem megtestesítője. Mivel tudja, hogy a nyomába sem érhet a bükköknek, az alsóbb szintekre specializálódott. Itt a maradék három százalék fény segítségével növekszik, amit a bükkök engednek áthatolni a leveleiken. Gyakran azonban egy egész évszázad eltelik, mire ilyen feltételek mellett a tiszafa elérheti a néhány méteres magasságot és az ivarérettséget. Ez alatt az idő alatt sok minden történhet vele: növényevők

fazonírozhatják, ami évtizedekkel vetheti vissza a fejlődését, vagy ami még rosszabb, egy elpusztuló bükk kidöntheti. Csakhogy a szívós fa előre gondoskodott magáról. Más fajokkal összevetve kezdettől fogva lényegesen több energiát fektet gyökérzetének kialakításába. Itt tápanyagokat tárol, és ha a föld felett történetesen valami szerencsétlenség éri, nagy lendülettel nyomban újra kihajt. Ennek során gyakran egyszerre több törzset is növeszt, amelyek később, a fa időskorában összenőhetnek. Ez ráncos külsőt kölcsönöz a fának. És milyen szép kort érhet meg! Ezer évnél is idősebb lehet, és túléli legtöbb, nála nagyobb versenytársát, úgyhogy az évszázadok folyamán egyszer-egyszer, amikor felette egy idős fa „kileheli a lelkét”, mégiscsak kijut a napra. A tiszafák ennek ellenére nem nőnek 20 méternél magasabbra – hiszen kevéssel beérik, és nem törnek a fellegekbe. A gyertyán (a nyírek rokona) igyekszik utánozni a tiszafát, ugyanakkor nem annyira igénytelen, és valamivel több fényre van szüksége. Kibírja ugyan a bükkök alatt, ott mégsem lesz belőle nagy fa. Egyébként sem nő 20 méternél magasabbra, és ezt a magasságot csak egy fénykedvelő fafaj, a tölgy alatt éri el. Itt szabadon kibontakozhat, és amennyiben nem téved nagyobb tölgyek védett területére, a hely elegendő mindkét faj számára. Gyakran azonban a bükk is társul hozzájuk, amely túltesz mindkét fafajon, a tölgynél legalábbis mindenképpen magasabbra nő. A gyertyán csak azzal tehet szert előnyre, hogy a sok árnyék mellett a nagy szárazságot és meleget is bírja – ilyenkor a bükköknek csak passzolniuk kell –, úgyhogy a gyertyánok legalább a száraz, déli hegyoldalakon némi esélyhez juthatnak. A legtöbb fafaj gyökérzete nem bírja a mocsaras talajt, az alacsony oxigéntartalmú állóvizet, és elhal. Ilyen környezetre patakok forrásvidékén vagy folyása mentén bukkanhatunk, amelyek árterülete újra és újra víz alá kerül. Ha például egy bükk-makk odatéved és csírázásnak indul, abból egy ideig még

nagyon is lehet tekintélyes fa. Valamikor azonban egy nyári viharban egyszer csak kidől, mert szétrohadt gyökerei már nem tartják meg. Hasonló nehézségekkel kell szembenézniük a lucfenyőknek, az erdeifenyőknek, a gyertyánoknak és a nyíreknek is, ha időlegesen, vagy akár tartósan, nedves, poshadó vizű talajban állnak. Nem így az égerfa. A maguk 30 méteres összmagasságával nem nőnek ugyan olyan nagyra, mint versenytársaik, de remekül növekedhetnek a nem kedvelt, mocsaras talajon is. A titkuk az, hogy gyökereikben belső szellőzőcsatornák vannak. Így a legapróbb csúcsokig eljuttatják az oxigént, mint a búvárok, akik egy tömlőn keresztül állnak összeköttetésben a felszínnel. A törzs alsó részén a fák ezenkívül a levegő bejutását lehetővé tevő parasejtekkel is rendelkeznek. Csak ha a vízállás tartósan magasabb ezeknél a légzőnyílásoknál, akkor gyengítheti le az égereket annyira, hogy gyökereik agresszív gombák áldozataivá válnak.

Fa vagy nem fa? Tulajdonképpen mi a fa? A német értelmező szótár törzzsel rendelkező „fás növényként” határozza meg, „amelyből ágak nőnek ki”.28 A fő hajtásnak tehát dominánsnak kell lennie, és folyamatosan kell továbbnövekednie felfelé, különben a növény cserjének számít: egy közös gyökértörzsből sok kis törzs, pontosabban ágak nőnek ki. De mi a helyzet a mérettel? Amikor a Földközi-tenger térségének erdeiről szóló beszámolókat olvasom, mindig csóválom a fejem, hiszen azok az erdőségek számomra inkább hatalmas bozótosnak tűnnek. Én felséges, méltóságteljes lényeknek látom a fákat, amelyek koronája alatt olyan vagyok, mint a hangya a fűben. Mindamellett lappföldi utazásaim során egészen másfajta egyedekre is bukkantam, mellettük inkább olyannak látszunk, mint Gulliver Liliputban. A tundra törpefáiról van szó, amelyeken egyes kirándulók figyelmetlenül átgázolnak. Olykor ezek száz év alatt sem nagyon lépik túl a 20 centiméteres magasságot. Tudományosan nem ismerik el őket fának, mint ahogyan a törpenyírt sem. Ugyanakkor törzse mégiscsak elérheti akár a háromméteres magasságot is, igaz, leggyakrabban szemmagasság alatt marad, és nyilvánvalóan nem veszi senki komolyan. Ha mármost ugyanazzal a mércével mérnénk, akkor a kis bükköt vagy a madárberkenyét sem vehetnénk faszámba. Ráadásul a nagy emlősök, mint az őzek és a szarvasok, gyakran annyira lerágják ezeket, hogy cserje formában, sok-sok hajtással évtizedeken át megrekednek az 50 centiméteres magasságnál. És ha egy fát elfűrészelnek? Akkor halott? Mi a helyzet az említett, több száz éves tuskóval, amelyet társai mind a mai

napig életben tartanak? Fa vajon? És ha nem, akkor micsoda? Még bonyolultabb a helyzet, ha ebből a tuskóból újabb törzs hajt ki. Az erdőkben ugyanis a szénégetők évszázadokkal ezelőtt épp a lombos fákat vágták ki és dolgozták fel faszénné. Ezekből a tuskókból hajtottak ki az új törzsek, amelyek sok mai, lombos erdő alapját képezik. Különösen a tölgy- és a gyertyánerdők származnak ilyen sarjerdőkből. Esetükben a kivágás és az újbóli növekedni hagyás néhány évtizedes ritmusban követte egymást, úgyhogy a fák soha nem fejlődhettek ki teljesen, és nem nőhettek nagyra. Történt mindez azért, mert az akkori lakosság nagyon szegény volt, és nem engedhette meg magának, hogy tovább várjon az új tűzifára. Ezeket a maradványokat felismerhetjük erdei sétáinkon, ha bokor jellegű, többszörös töveket látunk, vagy duzzanatszerű megvastagodásokat a tőterpeszen, ahol a rendszeres kivágás nyomán burjánzások keletkeztek. Nos, ezek a törzsek fiatal fák, vagy ezeréves aggastyánok? Ezt a kérdést tették fel a kutatók is, akik például ősrégi lucfenyőket vizsgáltak Dalarna svéd megyében. A legrégebbi fenyő valamiféle alacsony bozótost alkotott, amely szőnyegként vett körül egyetlen kis törzset. Mindez egyetlen fához tartozott, amelynek gyökérfáját C14-es módszerrel, radiokarbon kormeghatározással vizsgálták. A C14 radioaktív szén folyamatosan újraképződik, majd lassan újra szétbomlik a légkörben. Ezáltal aránya a többi szénhez mindig ugyanaz marad. Aktív biomasszához kapcsolódva, mint amilyen a fa anyaga, a bomlás folyamatosan zajlik tovább, miközben új radioaktív anyag felvételére már nem kerül sor. Minél kisebb arányban fordul elő a fában, annál régebbinek kell lennie a szövetnek. A lucfenyő vizsgálata valósággal hihetetlen életkort eredményezett: 9550 évet. Az egyes hajtások fiatalabbak voltak, de az utóbbi évszázadoknak ezeket az új hajtásait nem értékelték új faként, az egész részeként tekintettek rájuk.29 Úgy gondolom, joggal! Hiszen teljesen biztos, hogy a gyökér inkább

volt meghatározó, mint a föld feletti hajtás. Voltaképpen a gyökér gondoskodott az organizmus fennmaradásáért, túlélt erőteljes klímaváltozásokat, s időről időre új törzseket hajtott. Évezredes tapasztalatok raktározódtak el benne, lehetővé téve a túlélést – mind a mai napig. Csak úgy mellesleg a lucfenyő több tudományos tételre is rácáfolt. Egyfelől addig senki sem tudta, hogy ezek a tűlevelűek 500 évnél lényegesen idősebbek lehetnek, másfelől addig azt feltétezték, hogy a lucfenyők Svédországnak ezen a területén mindössze 2000 évvel a jég visszahúzódását követően jelentek meg. Számomra ez a jelentéktelen kis növény annak jelképe, mennyire keveset értünk meg a fákból és az erdőkből, s hogy mennyi csoda vár még felfedezésre. De vissza a kérdéshez, miért a gyökér a fontosabb rész. Akár az is lehet, hogy itt található a fának egy olyasfajta szerve, mint az agy. Agy? Nem rugaszkodunk el kissé messzire? Talán. De ha tudjuk, hogy a fák képesek tanulni, következésképpen rögzíteni tudják a tapasztalatokat, akkor a fa szervezetén belül ehhez egy megfelelő helynek is kell lennie. Hogy hol, azt nem tudjuk, de erre a célra a gyökerek lennének a legalkalmasabbak. Egyfelől az öreg lucfenyők Svédországban arról tanúskodnak, hogy a föld alatti rész a fa legtartósabb része – ugyan, hol máshol tárolhatna hosszú távon információkat? Másfelől a kutatás jelenlegi állása szerint a finom szövevény mindig okozhat meglepetést. Eddig ugyanis vitathatatlan ténynek számított, hogy minden tevékenységet vegyi úton vezérel. Nincs ebben semmi becsületsértő, hiszen nálunk, embereknél is sok folyamatot hírvivő anyagok (messengerek) szabályoznak. A gyökerek felvesznek bizonyos anyagokat, továbbítják őket, ellenszolgáltatásként pedig a fotoszintézis termékeit juttatják el a gombapartnerekhez, sőt figyelmeztető anyagokat is küldenek a szomszéd fákhoz. De hogy agy lenne? Ehhez ismereteink szerint neuronális folyamatokra van szükség, ezekhez pedig a hírvivő anyagon túl elektromos kisülésekre. Márpedig ezek

mérhetők is, méghozzá a 19. század óta. Tudós körökben soksok éve dúl erről a vita. Tudnak-e a növények gondolkodni? Intelligensek-e? František Baluška, a Bonni Egyetem Sejt- és Molekuláris Botanikai Intézetének kutatója, munkatársaival együtt úgy véli, hogy a gyökérvégződésekben az agyi struktúrákhoz hasonló képződmények találhatók. A jelvezetésen kívül vannak olyan képletek és molekulák, amelyek hasonló formában 30 megtalálhatók állatoknál is. Ahogy a gyökér a talajban tapogatózva halad előre, ingereket vehet fel. A kutatók mérni tudják az elektromos jeleket, amelyek feldolgozására egy átmeneti zónában kerül sor, és amelyek magatartásváltozásokat idéznek elő. Ha a gyökerek mérgező anyagokra, áthatolhatatlan kövekre vagy túl nedves területekre bukkannak, elemzik a helyzetet, és a szükséges változtatásokról értesítik a növekedési zónát. Az aztán megváltoztatja az irányt, és a nyúlványokat a kritikus talajterület megkerülésére készteti. Hogy vajon ezen túlmenően kereshetjük-e itt az intelligencia, az emlékezőképesség és az érzelmek hajlékát is, azt pillanatnyilag a növénykutatók többsége kétségbe vonja. Többek közt a vizsgálati eredmények átvitele bosszantja őket az állatoknál tapasztalt hasonló szituációkra, végső soron pedig az, hogy a határok elmosódása fenyeget a növények és az állatok között. Hát aztán? Mi annyira rossz ebben? A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul. Az egyik fotoszintézist végez, a másik élőlényeket fogyaszt. Nagy különbségek végső soron már csak az időtartamban vannak, amely alatt az információfeldolgozás megvalósul és cselekedetté válik. De vajon a lassú lények eleve csekélyebb értékűek a gyorsaknál? Olykor-olykor feltámad bennem a gyanú, hogy ha vitathatatlanul leszögeznénk, mennyi mindenben hasonlítanak a növények az állatokhoz, akkor nyomban nagyobb figyelem illetné meg a fákat és más növényeket is.

A sötétség birodalmában A talaj még a víznél is kifürkészhetetlenebb az ember számára, Miközben az óceánok fenekét kevésbé derítettük fel, mint a Hold felszínét,31 a talajban zajló életet még ennél is kevésbé kutattuk. Azért persze felfedeztünk már jó pár fajt, megismertünk jó egynéhány tényt, amelyek felől tájékozódhatunk is. Igen ám, de a lábunk alatt nyüzsgő élet sokféleségéhez viszonyítva ez mindössze parányi töredék. Az erdők biomasszájának akár a fele is ezen az alsó emeleten található. A legtöbb itt sürgő-forgó élőlény nem látható szabad szemmel. Vélhetően ez a fő oka annak, miért nem keltik fel annyira érdeklődésünket, mint például egy farkas, egy fekete harkály vagy egy foltos szalamandra. Ugyanakkor a fa számára esetleg sokkal fontosabbak. Nagyobb testű lakóiról az erdő minden további nélkül lemondhat. Az őzek, a szarvasok, a vaddisznók, a ragadozók, sőt még a madarak jó része sem hagyna maga után fájdalmas űrt az ökoszisztémában. Még ha egyszerre el is tűnne mind, az erdő minden különösebb károsodás nélkül egyszerűen nőne tovább. Egészen más azonban a helyzet a lábunk alatt nyüzsgő parányokkal. Egy maréknyi erdei földben több élőlény található, mint amennyi ember a Földet benépesíti. Egyetlen teli teáskanál föld több mint egy kilométernyi gombafonalat tartalmaz. Ezek a lények mind hatnak a talajra, átalakítják, és ilyenformán értékessé teszik a fa számára. Mielőtt e lények egyikét-másikát alaposabban szemügyre vesszük, térjünk vissza a talaj keletkezésének kezdeteihez. Talaj nélkül nincs erdő, hiszen a fáknak valamibe bele kell tudniuk ereszteni a gyökereiket. A puszta kő ehhez nem lenne elégséges,

a laza kavicshordalék pedig jóllehet támasztékot nyújthatna a gyökereknek, nem tudná kellő mennyiségben megkötni a vizet és a tápanyagokat. A földtörténeti folyamatok, mint amilyenek a maguk fagyperiódusaival a jégkorszakok voltak, szétfeszítették a kőzetet, a gleccserek homokká és porrá csiszolták a szikladarabokat, úgyhogy ezt követően egy laza szerkezetű szubsztrátum jött létre. A jég elolvadása után ezt a víz alacsonyabb fekvésű területekre és mélyedésekbe sodorta, vagy a viharok ragadták magukkal, és méteres vastagságú rétegekben ülepítették le. Később megjelent az élet baktériumok, gombák és növények formájában, amelyek haláluk után humusszá mállottak szét. Az évezredek során ezt a talajt – amelyet csak ettől fogva illethetünk joggal ezzel az elnevezéssel – belakhatták és közben egyre értékesebbé tették a fák. Gyökereikkel megtartották és megvédték az esővel és a viharral szemben. Erózió így ekkor még aligha következhetett be, ehelyett a humuszrétegek egyre növekedtek, és megindult a barnaszén kialakulásának előzetes folyamata. Ha már szóba került az erózió: ez az erdők egyik legnagyobb természetes ellensége. Mindamellett a talaj elhordása csak szélsőséges események hatására következik be, leggyakrabban különösen heves esőzések következtében. Ha az erdő talaja nem tudja azonnal magába szívni az összes vizet, a maradék a felszínen folyik el, és kis részecskéket sodor magával. Esős időben mi magunk is megfigyelhetjük ezt: ha a víz zavarosan barnás, akkor mindig értékes talajt mosott el. Évente és négyzetkilométerenként ennek mennyisége elérheti a 10 ezer tonnát. A föld alatti kövekből mállási folyamatok révén ugyanazon a területen évente csak 100 tonna képződhet újra, úgyhogy a következmény hatalmas méretű sorvadás. Egy napon már csak a kavicshordalék marad meg. Ilyen elszegényedett területek napjainkban sokfelé találhatók az erdőkben, amelyek kimerült, évszázadokkal ezelőtt még mezőgazdaságilag hasznosított talajokon nőnek. Ha ellenben az erdő folyamatosan

fennmarad, akkor négyzetkilométerenként és évente mindössze 0,4 és 5 tonna közötti mennyiséget veszít. A fák alatt a talaj ezáltal idővel egyre erősebb lesz, ennélfogva a feltételek a fák számára egyre javulnak.32 Térjünk rá a talajban élő állatokra. Be kell vallanom, nem valami vonzóak. Kis méretük miatt a legtöbb faj szabad szemmel láthatatlan, és nagyítóval sem sokkal jobb a helyzet. A páncélosatkák, az ugróvillások és a sertelábú férgek éppenséggel nem olyan rokonszenvesek, mint az orángutánok vagy a hosszúszárnyú bálnák. Az erdőben ezek a kis gézengúzok alkotják a tápláléklánc kezdetét, ezért afféle talajplanktonként is tekinthetünk rájuk. Sajnos a kutatás csak szőrmentén érdeklődik ezek iránt az eddig felfedezett, kimondhatatlan latin nevű fajok ezrei iránt, további, megszámlálhatatlanul sok faj pedig hiába vár felfedezésre. Van ebben azonban valami vigasztaló is: az erdők, közvetlenül ott, a házunk ajtaja előtt, még mindig sok titkot rejtegetnek. Vegyük szemügyre azt a keveset, ami eddig napvilágra került. Ott lennének mindjárt a már említett páncélosatkák, amelyekből a mi szélességi körünkön több mint ezer faj ismert. Kisebbek egy milliméternél, és úgy festenek, mint a pókok, csak a lábuk sikerült túl rövidre. A testük bézs színű, ezzel sikeresen álcázzák magukat természetes élőhelyükön, a talajban. Atkák? Nyomban felötlik bennünk a képzettársítás a poratkákkal, amelyek bőrpikkelyeinkkel és más hulladék anyagokkal táplálkoznak, mellesleg allergiát okoznak. A páncélosatkáknak legalább egy része hasonlót tesz a fák közelében. Ezek lehulló levelei és kéregpikkelyei méter magas halmokban állnának, ha a parányi állatkák kiéhezett serege nem vetné rá magát. Ezért élnek a lehullott lomb között, amit aztán nagy étvággyal elfogyasztanak. Más fajok a gombákra specializálódtak. Az állatkák a talaj kis csöveiben kuksolnak, és a finom fehér fonatok által kiválasztott nedveket fogyasztják. Végső soron ezek a páncélosatkák a fák által termelt cukorból táplálkoznak,

amelyet azok gomba partnereiknek átadnak. Legyen szó elhalt fáról vagy döglött csigáról, nincs olyan táplálék, amihez egy páncélosatka-faj ne alkalmazkodna. Mindenütt felbukkannak a születés és az elmúlás határmezsgyéjén, ezzel pedig az ökoszisztéma szempontjából létfontosságúnak számítanak. Vagy itt vannak az ormányos bogarak: kis híján úgy festenek, mintha aprócska elefántok lennének vitorlafülek nélkül, és világszerte a fajokban leginkább gazdag rovarcsaládok közé tartoznak; csak nálunk kereken 1400 fajtájuk ismert. Máskülönben az ormány nem annyira a táplálékfelvételt szolgálja, mint inkább az utódokról való gondoskodást. E hosszú szerv segítségével az állatkák kis lyukakat marnak a levelekbe és a szárakba, majd ide helyezik el petéiket. A lárvák így ellenségeiktől megvédelmezve, kis járatokat rághatnak a növényben, és nyugalomban 33 növekedhetnek. Az ormányos bogarak egyes fajai, amelyek rendszerint a talajban élnek, már nem tudnak repülni, mert hozzászoktak az erdők lassú ritmusához és mintegy örök életéhez. Évente legfeljebb tíz méter megtételére képesek, de többre nem is igen van szükségük. Ha egy fa elpusztul és környezete megváltozik, az ormányos bogaraknak csak a legközelebbi fához kell eljutniuk, és ott a lebomló lombok között máris kedvükre lakmározhatnak. Ha ilyen bogarakkal találkozunk, abból az erdő hosszú, megszakítás nélküli történetére következtethetünk. Ha ellenben az erdőt a középkorban kiirtották, majd később újratelepítették, akkor ott hiányoznak az ilyen rovarok, mert a visszaút a legközelebbi ősi erdőtől idáig gyalogszerrel túl hosszú lenne. Az összes említett állatban egyvalami közös: nagyon kicsik, így tevékenységi körük szélsőségesen korlátozott. Ez a nagy őserdőkben, amelyek egykor Közép-Európát beborították, még nem játszott szerepet. Mára azonban az erdők zömét az ember megváltoztatta. Lucfenyő a bükk helyett, duglászfenyő a tölgy

helyett, csupa új fa a régiek helyén – ez nem tetszik (és ízlik) az állatoknak, így aztán éhen vesznek és lokálisan kihalnak. Ugyanakkor még mindig vannak régi lombos erdők, és velük együtt menedékek, amelyekben fennmaradt az egykori fajgazdagság. Az erdőgazdaságok országszerte azon fáradoznak, hogy tűlevelű erdő helyett újból több lombos erdőt neveljenek. De hogyan kerülnek majd oda a páncélosatkák és az ugróvillások, ha majd megint hatalmas bükkfák állnak ott, ahol lucfenyők dőlnek ki a viharban, helyet teremtve a változásnak? Gyalogszerrel bajosan, hiszen egész életükben alig tesznek meg egy métert. Van így egyáltalán remény arra, hogy egy szép napon legalább olyan nemzeti parkokban, mint amilyen a Bajor-erdő, újra igazi őserdőket csodálhassunk meg? Lehetségesnek éppenséggel lehetséges, mert a körzetemben dolgozó diákok vizsgálatai kimutatták, hogy legalábbis a tűlevelű erdőkhöz kötődő parányi állatok meglepően nagy távolságokat képesek megtenni. Különösen a régi lucfenyőültetvények mutatják ezt egyértelműen. Az ifjú kutatók itt olyan ugróvillás fajokat találtak, amelyek lucfenyőerdőkre specializálódtak. Csakhogy az ilyen erdőket elődeim itt, Hümmelben mindössze száz évvel ezelőtt telepítették, azelőtt nálunk is, mint mindenhol Közép-Európában, főleg régi bükkösök álltak. De hogy kerültek a tűlevelűekre utalt ugróvillások Hümmelbe? Feltételezésem szerint a madarak cipelték magukkal ezeket a talajhoz kötött kis állatokat potyautasként a tolluk között. A madarak szívesen vesznek porfürdőt a lombban, hogy megtisztítsák tollazatukat. Biztos, hogy ilyenkor az aprócska talajlakók közül néhányan fennakadnak, s miután a madár átrepült egy másik erdőbe, majd ott is porfürdőt vesz, lepotyognak a tollazatról. És ami a lucfenyőre specializálódott fajoknál sikerült, talán a lombokat kedvelő fajok esetében is sikerülni fog. Ha a jövőben újra lesz több idős lombos erdő, amelyek háborítatlanul növekedhetnek, akkor a madarak gondoskodhatnának arról,

hogy az oda tartozó albérlők ismét felbukkanjanak. Ugyanakkor persze a parányi lények visszatérése sokáig, nagyon sokáig tarthat, mint azt a legújabb kieli és lüneburgi kutatások bizonyítják.34 A lüneburgi mezőn több mint 100 évvel ezelőtt tölgyerdőket ültettek egykori szántóföldeken. Már néhány évtized elteltével újra meg kellene telepednie a talajban a gombák és baktériumok eredeti struktúrájának – ez volt a tudósok álláspontja. Óriási tévedés! Még egy ilyen aránylag hosszú idő után is nagy hézagok tátongnak a fajok leltárában, ennek pedig súlyos következményei vannak az erdőre nézve. A születés és az elmúlás tápanyagkörforgása nem működik kifogástalanul; mindamellett a talajban még mindig kimutathatók az egykori trágya nitrogénfeleslegei. A tölgyes gyorsabban növekszik ugyan, mint a kontrollállományok, amelyek régi, őserdei talajon állnak, de egyértelműen érzékenyebbek, például a szárazsággal szemben. Hogy mennyi ideig tart, míg újra igazi erdei talaj képződik, azt senki sem tudja; annyit már tudunk, hogy száz év erre nem elegendő. Ahhoz azonban, hogy a regenerálódás végbemehessen, olyan védett, érintetlen erdőkre lesz szükség, amelyeket nem ért semmilyen emberi hatás. Itt a talajban zajló élet sokfélesége képes lesz a túlélésre, és csírasejtként szolgálhatja a környező területek magához térését. Mellesleg ehhez még csak nem is kell különösebb lemondást gyakorolni, amint azt Hümmel község példája évek óta mutatja. Az összes idős bükkfaerdőt védelem alá helyezték, és az értékesítés most más formákban zajlik. Egy részét kegyeleti erdőként hasznosítják: a fákat eleven sírkövekként adják bérbe az urnaelhelyezésekhez. Nem szép elképzelés, hogy halálunk után az őserdő részeivé válunk? A rezervátumok egy másik területét cégeknek adjuk haszonbérbe, akik ilyen módon támogatják a környezetvédelmet. A fahasználatról való lemondás kiegyenlítődik, ember és természet pedig egyaránt boldog lehet.

CO2-porszívó A természet körforgásáról kialakított, egy még ma is rendkívül elterjedt és nagyon leegyszerűsített kép alapján a fák a kiegyensúlyozottság jelképei. Fotoszintézist végeznek, melynek során szénhidrogént termelnek, amit felhasználnak növekedésükhöz, és ezzel életükben akár 20 tonna széndioxidot (CO2) is tárolhatnak törzsükben, ágaikban és gyökérzetükben. Amikor egy napon elpusztulnak, pontosan ugyanekkora mennyiség szabadul fel üvegházhatású gázokból, amennyiben a gombák és a baktériumok megemésztik a fát, és feldolgozva újból kilélegzik. Ugyanezen a gondolaton alapszik különben az a megállapítás is, hogy elégetése során a fa klimatikus szempontból semleges. Elvégre teljesen mindegy, hogy a fahasábot kis organizmusok bomlasztják-e fel gáz formájú összetevőire, vagy otthonunkban a kályha veszi-e át ezt a szerepet. Csakhogy ennyire egyszerűen azért az erdő sem működik. Valójában az erdő CO2-porszívó, amely a levegőnek ezt az alkotóelemét folyamatosan kiszűri és elraktározza. Igaz ugyan, hogy ennek egy része a fa halála után valóban visszajut az légkörbe, de a többi, nem kis mennyiség, tartósan az ökoszisztémában marad. A szétmorzsolódó törzset különböző fajok szép lassan egyre kisebb darabkákra aprítják fel, megeszik, miközben centiméterről centiméterre egyre mélyebben dolgozzák bele a talajba. Az utolsó maradékokról az eső gondoskodik, amely a szerves maradványokat belemossa a földbe. Minél mélyebbre kerülnek, annál hidegebb lesz. A csökkenő hőmérséklettel pedig az élet is lelassul, míg szinte teljesen nyugalmi állapotba nem kerül. Így a szén-dioxid

humusz formájában megtalálta a maga végső pihenőhelyét, és lassanként egyre gyarapodik. Egy távoli, nagyon távoli jövőben egyszer talán barna- vagy kőszén lesz belőle. Ezeknek a fosszilis nyersanyagoknak a mostani lelőhelyei kereken 300 millió évvel ezelőtt jöttek létre, szintén fákból. Másképpen festettek ugyan, inkább 30 méter magas páfrányokra vagy zsurlókra hasonlítottak, de törzsük kétméteres átmérőjével hasonló méreteket érhettek el, mint a mai fajok. A legtöbb fa mocsarakban nőtt, és amikor öregkorukban elpusztultak, törzsük az ingoványba zuhant, ahol azonban alig mállott szét. Évezredek során vastag tőzegrétegek alakultak így ki, amelyet később befedett a kavicshordalék, és a nyomás hatására a tőzeg fokozatosan szénné változott. Ilyenformán a nagy, hagyományos erőművekben napjainkban fosszilis erdőket tüzelnek el. Nem lenne szép és értelmes dolog, ha viszonzásképpen mi biztosítanánk fáinknak a lehetőséget, hogy elődeiket utánozzák? A szén-dioxidnak legalább egy részét befognák, és a talajban tárolnák. Szénképződésre azonban napjainkban már alig kerül sor, hiszen az erdőket a gazdálkodás (fakitermelés) révén állandóan felritkítják. Ezzel melengető napsugarak hatolnak le a talajig, és az ott élő fajokat segítik abban, hogy igazából lendületbe jöjjenek. Így ezek az alsóbb rétegekben fellelhető utolsó humuszkészleteket is elfogyasztják és gáz formájában felengedik a légkörbe. Az elszökő üvegházhatású gázok összmennyisége nagyjából megfelel a haszonfa lehetséges mennyiségének. Minden egyes fahasáb miatt, amelyet otthon, a kályhában elégetünk, odakint az erdei talajból ugyanakkora mennyiségű szén-dioxid szabadul fel. A fák alatti szén-dioxidtartályt tehát a mi földrajzi szélességünkön már keletkezése folyamán kiürítjük. Ennek ellenére, erdei sétáik során a szénképződésnek legalább a kezdeti folyamatait megfigyelhetik. Ássanak le a talajban, míg egy világosabb rétegre bukkannak. Eddig a

vonalig a felső, sötétebb rész igen dús karbonban. Ha mostantól fogva nyugton hagynánk az erdőt, akkor itt, kialakulásának korai szakaszában szenet, gázt vagy olajat találnánk. Az olyan nagy védett területeken, mint a nemzeti parkok központi övezetei, ezek a folyamatok napjainkban is zavartalanul zajlanak. Mellesleg a szűkös humuszrétegek nem pusztán a mai erdőgazdálkodásra vezethetők vissza: már a rómaiak és a kelták is szorgalmasan irtották az erdőt, amivel beavatkoztak a természetes folyamatokba. De vajon mi az értelme a fák számára annak, hogy kedvelt táplálékukat állandóan eltakarítsák? És nem csak a fák tesznek így: minden növény – beleértve az óceánokban az algákat is – kiszűri a szén-dioxidot, amely a növény pusztulása után a mélyre süllyedve, az iszapban szénvegyületek formájában tárolódik. Az állati maradványokkal együtt, mint amilyen a korallokból kioldódó mész, amely egyébként az egyik legnagyobb széndioxid-tároló, a légkörből évmilliók százai során elképesztően sok szenet vontak ki. A legnagyobb szénelőfordulások keletkezése idején, a karbonkorszakban sokkal magasabb, a ma mért értékek kilencszerese volt a széndioxid-koncentráció, mielőtt többek között az akkori erdők előidézték a lebontást, igaz, még mindig csak a mai érték háromszorosára.35 De hol érik el erdeink a végső határt? Folyamatosan egyre csak elraktározzák a szenet, míg végül a légkörbe már egyáltalán nem jut ki? A kérdés persze már fel sem merül a telhetetlen fogyasztás lázában, hiszen a fegyvert már magunk ellen fordítottuk, és gátlástalanul ürítjük az összes szén-dioxid-tárolót. Az olajat, gázt, szenet fűtő- és üzemanyagok formájában eltüzeljük és a levegőbe fújjuk. A klímaváltozástól eltekintve vajon akár még áldásnak is tekinthető, hogy napjainkban az üvegházhatású gázokat kiszabadítjuk föld alatti börtöneikből, és a légkörbe engedjük őket? Ilyen messzire nem merészkednék, de mindenesetre az időközben megnövekedett koncentrációnak már kimutatható a trágyázó hatása. Mint azt a

legújabb erdei állományfelvételek tanúsítják, a fák gyorsabban növekednek. A fakitermelés megbecsüléséhez a táblázatokat ki kellett igazítani, mert időközben a biomassza növekedése harmadával nagyobb, mint akár néhány évtizeddel korábban. De hogy is volt ez korábban? Lassúság – ezt volt a jelszó, ha egy fa hosszú életet akart élni. Ez a növekedés egészségtelen, amit mellesleg még a mezőgazdaság erős nitrogénbevitele is tovább serkent. Vagyis még mindig érvényes a régi szabály: a kevesebb több, azaz kevesebb szén-dioxid hosszabb élettartam. Már erdészhallgató koromban megtanultam, hogy a fiatal fák életerősebbek és gyorsabban növekednek, mint az idősebbek. Ez a tétel ma is tartja magát, és azt eredményezi, hogy az erdőket meg akarják fiatalítani. Megfiatalítani? Ez semmi mást nem jelent, mint hogy a régi törzseket kivágják, és frissen ültetett kis fákkal pótolják. Csakis így maradnak majd az erdők stabilak, és tudnak ennek megfelelően sok fát termelni, ezáltal a levegőből szén-dioxidot vehetnek fel és köthetnek meg – ez legalábbis az erdőbirtokosi szövetségek és az erdőgazdaságok képviselőinek pillanatnyi álláspontja. Fafajtól függően, 60–120 év között állítólag alábbhagy a növekedési erő, ennélfogva ideje, hogy megjelenjenek a fakitermelő gépek. Netán az örök ifjúság társadalmunkban oly ellentétes véleményeket provokáló eszményét vinnénk egyszerűen át az erdőre? Látszat szerint igen, ugyanis egy 120 éves fa – emberi léptékkel – éppen hogy csak kinőtt az iskoláskorból. Valójában egy nemzetközi kutatócsoport vizsgálata alapján az eddigi tudományos feltevések épp a fordítottját mutatják. A tudósok kereken 700 000 fát vizsgáltak meg világszerte, az összes kontinensen. A meglepő eredmény: minél öregebbek a fák, annál gyorsabban nőnek. Így azok a fák, amelyeknek a törzse egy méter átmérőjű volt, háromszor annyi biomasszát termeltek, mint azok, amelyek csak fele olyan vastagok voltak.3637 Az „öreg” fa tehát nem azt jelenti, hogy a fa gyenge, hajlott és fogékony a betegségekre, hanem ennek épp az

ellenkezőjét: lendületes és erős. Az agg fák eszerint érzékelhetően produktívabbak, mint a tejfelesszájú csemeték, és a klímaváltozás összefüggésében fontos szövetségesei az embernek. A jelszót, miszerint az erdőket vitalizálásuk érdekében fiatalítani kell, a kutatás eredményeinek közzététele óta legalábbis félrevezetőnek nevezhetjük. Legfeljebb a fahasználat tekintetében mutatkozik a fák egy bizonyos életkorától fogva az értékcsökkenés. Ilyenkor a gombák a törzs belsejében elindíthatják a korhadást, ám ez a további növekedést a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti. Ha az erdőket fegyverként akarjuk bevetni a klímaváltozás elleni harcban, hagynunk kell, hogy megöregedjenek, pontosan úgy, ahogyan azt a nagy természetvédelmi szervezetek követelik.

A fa mint klímaberendezés Ami a hőmérsékletet és a nedvességet illeti, a fák nem kedvelik a szélsőséges ingadozásokat. Ugyanakkor a regionális klíma a nagy növényekkel sem tesz kivételt. De egyik-másik fának van talán lehetősége arra, hogy maga is beavatkozzék? Az én alapélményem ezzel kapcsolatban egy kis erdő volt Bamberg közelében, amely száraz, tápanyagokban szegény, homokos talajon állt. Itt csak az erdeifenyő képes növekedni, állították egykor az erdészettudomány képviselői. Hogy ne sivár monokultúrát hozzanak létre, akkoriban még bükkfákat is telepítettek melléjük, amelyeknek lombjukkal a fenyők savanyú tűit kellett a talajlakók számára enyhíteniük. Ezekkel a lombhullató fákkal nem a fakitermelést tartották szem előtt, hanem úgynevezett segédfafajként tekintettek rájuk. Csakhogy a bükknek esze ágában sem volt alárendelt szerepet játszani. Néhány évtized elteltével megmutatták, mi lakozik bennük. Évről évre ismétlődő lombhullásukkal jótékony humuszt hoztak létre, amely sok vizet tudott megkötni. Mindamellett a levegő ebben a kis erdőben fokozatosan egyre nedvesebb lett, mert a mind feljebb törekvő kis fák levelei megfékezték a szelet a fenyők törzsei között, és gondoskodtak a nyugodt levegőről. Így kevesebb víz tudott elpárologni. A bükkök ennek nyomán egyre jobban gyarapodtak, és egy szép napon végül fölébe kerekedtek a fenyőknek. A talaj és a mikroklíma időközben annyira megváltozott, hogy a lombos fák számára kedvezőbbé váltak a feltételek, mint a kis igényű tűlevelűek számára. Mindez szép példája annak, mi mindent képesek megváltoztatni a fák. Az erdészek is ezt mondják: „Az erdő maga teremt ideális élőhelyet a maga számára.” Ami a

szélcsendet illeti, az belátható, de mi a helyzet a vízháztartással? Ha nyáron a forró levegő nem tudja kiszárítani az erdő talaját, mert árnyékban van és védelmet élvez, még az is belátható. Hogy mennyire nagy lehet a hőmérsékletkülönbség egy felritkított tűlevelű erdő és egy természetes régi bükkös között, azt területemen az aacheni székhelyű Rajna– vesztfáliai Műszaki Főiskola diákjai mutatták ki. Egy szélsőségesen meleg augusztusi napon, amikor a hőmérő higanyszála 37 °C-ra emelkedett, a lombos erdő talaja 10 °C-kal volt hűvösebb az onnan mindössze néhány kilométerre található tűlevelű erdőétől. Ez a hűtés, amelynek révén a párolgás is kisebb, az árnyékolás mellett döntően a biomasszából eredeztethető. Minél több élő és holtfa van egy erdőben, minél nagyobb méretű a talaj humuszrétege, annál több víz tárolódik a biomassza összmennyiségében. A párolgás hűvöset eredményez, ami megint csak azzal jár, hogy nem párolog el annyi víz. Azt is mondhatnánk, hogy egy érintetlen erdő nyáron képes izzadni, és ezzel ugyanazt az eredményt éri el, mint az ember a verejtékezéssel. Máskülönben a fák izzadását közvetve önök is megfigyelhetik, mégpedig a házakon. Gyakran egykori karácsonyfákat, amelyeket nem akartak kidobni, szépen, földlabdával együtt kiültetnek, és ezek a fák remek egészségnek örvendenek. Csak nőnek, nőnek, és egyszer csak sokkal nagyobbak lesznek, mint azt tulajdonosuk várta volna. Mindenekelőtt azonban a legtöbb esetben túl közel állnak a házak falához, ágaikkal részben még a tető fölé is érnek. És ekkor afféle izzadtságfoltok keletkeznek a házon. Ami nálunk, hónaljban már elég kellemetlen, a házak számára nem csak optikai következményekkel jár. A fák izzadása révén a ház annyira átnedvesedik, hogy a homlokzaton és a tetőcserepeken megtelepszenek az algák és a moha. Az esővíz most már nehezebben, fékezve csurog lefelé, a növényzeten át, és a leszakadt mohapárnák eltömítik az ereszcsatornát. A vakolat az

évek során a nedvesség következtében lemállik, és idő előtt felújításra szorul. A fák alatt parkoló autók tulajdonosai ellenben profitálnak a kiegyenlítő hatásból. Fagypont körüli hőmérséklet esetén a szabad ég alatt álló autók tulajdonosainak már kapargatniuk kell a jeget a szélvédőről, míg a fakoronák alatt parkoló járművek gyakran jégmentesek maradnak. Eltekintve attól, hogy a fák az építmények külsejét esetleg kedvezőtlenül változtatják meg, lenyűgözőnek tartom, ahogyan a lucfenyők és más fajok képesek környezetük mikroklímájának befolyásolására. Mennyivel nagyobb lehet akkor egy érintetlen erdő hatása? Aki rendesen verejtékezik, annak sokat kell innia. Valóban megfigyelhetjük, ahogyan a fák „poharazgatnak”, igaz, csak akkor, ha heves felhőszakadás zúdul rájuk. Mivel az ilyesmi rendszerint csak zivatarokkal együtt fordul elő, nem javasolnám, hogy emiatt az erdőben mászkáljanak. Ha ellenben amúgy is kint tartózkodnak (mint jómagam, gyakran foglalkozásomból adódóan), lenyűgöző látványban lehet részük. Leginkább a bükkök csapnak valóságos tivornyát ilyenkor. Ágaik, mint sok lombos fáé, ferdén felfelé nyújtózkodnak, de éppennyire jogosan mondhatnánk, hogy ferdén lefelé. Mert a korona nemcsak arra szolgál, hogy a lombozatot szélesre tárja a napsütésben, hanem arra is, hogy befogja a vizet. A csapadék levelek százezreire esik, ahonnan az esővíz lecsöpög a kisebb ágakra, majd onnan a fa törzséből kinövő ágakra csorog lefelé, ahol a picinyke csermelyek valóságos folyammá állnak össze, és lezúdulnak a törzsön. A törzs alsó részén a víz már annyira hömpölyög, hogy amikor eléri a talajt, élénken felhabzik. Egy heves zivatar esetén egy felnőtt fa pótlólagosan több mint ezer litert képes bekebelezni, amit felépítése révén célirányosan a gyökereihez vezet. Ott aztán a víz a környező talajban elraktározódik, és segít később átvészelni egynémely száraz időszakot. A lucfenyők és a jegenyefenyők nem képesek ilyesmire. Míg

a jegenyefenyők ravaszul elkeverednek a bükkök között, a lucfenyők gyakran meglehetősen szomjasan álldogálnak a hozzájuk hasonlók mellett. Koronájuk úgy működik, akár az esernyő, ami nagyon előnyös a kirándulók számára. A törzs közelében legalábbis egy zivatar alatt alig ázunk meg, és persze ugyanez érvényes a fa gyökerei számára is. Négyzetméterenként tíz literig az esővíz (és ez már nem is kevés) teljes egészében ott marad a fa tűin és ágain. Nyomban elpárolog, mihelyt a felhőtakaró felszakadozik, és ezzel az értékes víz elvész az erdő számára. Miért tesznek a lucfenyők ilyet? Egyszerűen nem tanulták meg, hogy álljanak hozzá a vízhiányhoz. Az ő komfortzónájuk a hideg régiókban van, ahol az alacsony hőmérséklet következtében a talajvíz alig párolog. Így például az Alpokban, nem sokkal a fahatár előtt, ahol mellesleg még a nagy csapadékmennyiség is gondoskodik arról, hogy a vízhiány soha ne legyen probléma. Az erős havazás azonban már gondot okoz, ezért vízszintesek az ágak vagy hajlanak enyhén lefelé, hogy nagy terhelés esetén le tudják rakni terhüket. Így azonban a víz nem csurog végig rajtuk, és ha lejjebb fekvő, szárazabb területen állnak, ez a téli előnyük semmivé válik. A mai közép-európai tűlevelű erdők nagy részét ültették, ráadásul ott, ahol az ember észszerűnek tartotta. Itt a fák állandóan szenvednek a szomjúságtól, mert beépített esernyőjük a csapadék egyharmadát felfogja és visszaadja a levegőnek. A lombos erdők esetében ez az érték csak 15 százalék, így azok 15 százalékkal több vizet kapnak, mint tűlevelű társaik.

Az erdő mint vízszivattyú Voltaképp hogyan kerül a víz az erdőbe? Vagy ami még alapvetőbb kérdés, egyáltalán a talajra? A kérdés egyszerűnek tűnhet, a válasz ellenben korántsem az. A szárazföld leglényegesebb tulajdonságai közé tartozik ugyanis, hogy a tengereknél magasabban fekszik. A víz a nehézségi erő révén mindig a legmélyebb pont felé tart, így a kontinensek kiszáradnának. Ezt csak az állandó utánpótlás akadályozza meg, amit a tengerek felett képződő felhők hoznak, s aztán a szelek segítségével szállítanak tovább. Ugyanakkor ez a mechanizmus a tengerparttól mindössze néhány száz kilométer távolságig működik. Minél messzebb haladunk a szárazföld belseje felé, annál nagyobb lesz a szárazság, mert a felhők kiadják magukból az esőt, és eltűnnek. Már 600 kilométer után akkora a szárazság, hogy feltűnnek az első sivatagok. Az élet tulajdonképpen csak egy szűk sávban lenne lehetséges a kontinensek külső szélén, belsejük kietlen és sivár lenne. Tulajdonképpen. Hiszen szerencsére itt vannak az erdők. Ez a legnagyobb levélfelületű vegetációs forma. Egy négyzetméternyi erdő koronájában 27 négyzetméternyi lomb és tűlevél terül szét.38 Ott fenn a csapadék egy része fennakad, és nyomban elpárolog. Emellett a fák nyáron négyzetkilométerenként akár 2500 köbméter vizet is elpárologtathatnak, ezt a lélegzés során adják le a levegőbe. Ebből a vízgőzből új felhők képződnek, amelyek a szárazföld belseje felé tartanak, majd ott ismét kiesik magukat. A játék megszakítás nélkül folytatódik, így aztán a legtávolabbi vidékekre is jut a nedvességből. Ez a vízszivattyú annyira jól működik, hogy a föld egyes

nagy régióiban, mint amilyen például az Amazonas-medence, a csapadékviszonyok még több ezer kilométerre a szárazföld belseje felé is alig különböznek a tengerparti körülményektől. Az egyetlen feltétel: a tengertől a legtávolabb eső szegletig kell lennie erdőnek. Ha ellenben különösen az első építőkocka, a tengerparti erdő hiányzik, a rendszer összeomlik. E hihetetlenül fontos összefüggések felismeréséért a szentpétervári Anasztaszja Makarijevát és kutatócsoportját illeti elismerés.39 Szerte a világban, különböző erdőkben végeztek vizsgálatokat, és újra meg újra ugyanarra a következtetésre jutottak. Akár az esőerdőben, akár a szibériai tajgán, mindig a fák adták tovább a létfontosságú nedvességet a szárazföld belseje felé. A kutatók azt is kiderítették, hogy ha a tengerparti erdőket kiirtják, az egész folyamat elakad. Ez körülbelül olyan, mintha egy elektromos szivattyú végét kihúznánk a vízből. Brazíliában már látszanak is ennek következményei. Az Amazonas esőerdeje egyre jobban kiszárad. Közép-Európában, ezen a 600 kilométeres sávon, a szivattyú működési területén belül élünk. Szerencsére itt még vannak erdők, még ha erősen összezsugorodtak is. Az északi félteke tűlevelű erdőinek van egy másik lehetőségük is a klíma és a vízháztartás befolyásolására. Terpéneket párologtatnak, olyan anyagokat, amelyek eredendően a betegségek és a paraziták elleni védekezésre szolgálnak. Amint ezek a molekulák a levegőbe jutnak, kondenzálódik rajtuk a nedvesség. Ezáltal kétszer olyan vastag felhők képződnek, mint az erdőmentes területek felett. A csapadék valószínűsége növekszik, és a napfény visszaverődése is kereken 5 százalékkal nagyobb lesz. A helyi klíma lehűl – hűvös és nedves lesz, ez az, amit a tűlevelű erdők kedvelnek. Meglehet, hogy e kölcsönhatás révén ezek az ökoszisztémák a klímaváltozásban is erősen fékező hatást gyakorolhatnak.40 A mi itthoni ökoszisztémáink számára a rendszeres csapadék rendkívül fontos, mert a víz és az erdő szinte

elválaszthatatlanul összetartozik. Legyen szó patakokról, tócsákról vagy magáról az erdőről, valamennyi ökoszisztéma rendeltetése, hogy lakóinak lehetőség szerint állandó létfeltételeket biztosítson. Tipikus eset a forráscsiga, amely nem kedveli a nagy változásokat. Fajtól függően gyakran kisebb két milliméternél, és szereti a hideg vizet, amelynek a hőmérséklete nem több 8 °C-nál. Egyes forráscsigáknál ez a múltjukkal magyarázható: elődeik a gleccserlefolyások olvadásvizeiben éltek, amelyek a legutolsó jégkorszakban Európa számos területén megtalálhatók voltak. Hasonló feltételeket biztosítanak a tiszta erdei források is. A víz itt is állandó hőmérsékleten, hűvösen buggyan ki a földből, a forrás ugyanis nem más, mint felszínre kerülő talajvíz, mely a talaj mélyrétegeiben elszigetelődik a külső hőmérsékletektől, így télen-nyáron ugyanolyan hőfokú. Eszményi pótélettér ez a forráscsigák számára manapság, amikor már nincsenek gleccserek. Csakhogy ehhez a víznek az év minden szakában buzognia kell, és ebben kap szerepet az erdő. A talaja nagy tárolóként működik, és szorgalmasan gyűjt minden csapadékot. A fák gondoskodnak arról, hogy az esőcseppek ne koppanjanak túl keményen a talajra, hanem finoman csöpögjenek le az ágakról. A laza talaj teljesen magába szívja a vizet, úgyhogy az nem kis patakokká folyik össze, és nem tűnik el a legrövidebb időn belül, hanem egyelőre a talajban marad. Ha a talaj telítődött, és a fáknak van elegendő innivalójuk, akkor a felesleges csapadék lassan és sok-sok év alatt egyre mélyebb rétegekbe kerül le. Olykor évtizedekig eltart, míg a nedvesség újra felszínre jut. A száraz periódusok és a heves esőzések közötti ingadozások ebben az időszakban eltűnnek, és marad az egyenletesen buzgó forrás. Habár „buzgónak” nem mindig nevezhetjük. Gyakran úgy fest, mint egy posványos, latyakos folt az erdő talaján, amely sötéten húzódik a következő patakig. Ha alaposabban szemügyre vesszük (ehhez persze le kell térdelnünk), aprócska

patakokat észlelhetünk benne, amelyek forrást sejtetnek. Hogy most vajon egy heves zivatar után a felszínen folyó vagy valóban a mélyből feltörő vízről van-e szó – ennek megállapításához elegendő egy hőmérő. 9 °C alatt van a vízhőmérséklet? Akkor ez minden bizonnyal igazi forrás! De ugyan már, ki hord magánál állandóan mérőeszközöket? Ennek alternatívája lenne egy séta a csikorgó fagyban. Míg a pocsolyák és az esővíz ilyenkor csonttá fagynak, a forrásokból a víz ilyenkor is vidáman csurog. Vagyis itt van a forráscsigák otthona, amelyek így egész évben élvezik a számukra kellemes hőmérsékletet. És nem csak az erdei talaj az, ami gondoskodik erről. Nyáron egy ilyen aprócska élőhely gyorsan felmelegedne, a csigák pedig túlhevülnének. Ám az árnyat adó lombsátor megakadályozza, hogy a nap sugárzása túl erős legyen. A patakok számára is tartogat az erdő egy hasonló szolgáltatást, ami itt azonban még fontosabb. A patak vize ugyanis, ellentétben a forrással, ahol mindig van hűs utánpótlás, ki van téve a nagyobb hőingadozásoknak. Ugyanakkor például a szalamandralárvák, amelyek az ebihalakhoz hasonlóan itt várakoznak a patakon kívüli életükre, ugyanúgy vélekednek, mint a forráscsigák: a víznek hűsnek kell maradnia, hogy az oxigén ne szökhessen meg belőle. Ha ellenben minden átfagy, akkor a szalamandrák következő nemzedéke is odavész. Jó, hogy a fák ezt a problémát csak úgy mellékesen megoldják. Télen, amikor a nap alig melegít, a kopasz ágak sok meleget átengednek. A víz folyása árkon-bokron át szintén megakadályozza a gyors befagyást. Amikor a tavasz vége felé a nap egyre magasabb áll, érezhetően melegebb lesz, a lombos fák az új levélhajtások segítségével lehúzzák a sötétítőt, és árnyékot vetnek a folyóvizekre. Az ég a patak felett majd csak ősszel tárulkozik ki újra, amikor a hőmérséklet ismét zuhanni kezd: a fák ilyenkor elhullajtják leveleiket. A tűlevelűek alatt csordogáló patakoknak sokkal nehezebb a helyzetük. Itt télen fogcsikorgató a hideg, a víz

gyakran teljesen befagy, és mert tavasszal is csak lassan melegszik fel újra, sok organizmus számára nem jön szóba élőhelyként. Ilyen koromsötét patakvölgyek azonban természettől fogva nemigen jönnek létre, mert a lucfenyők nem kedvelik a sok nedvességet maguk alatt, ezért inkább tartják a távolságot. Főleg a beültetett területek azok, amelyek a tűlevelű erdő és a pataklakók közötti konfliktust megalapozzák. A fák jelentősége a patakok számára azok halála után sem csökken. Ha történetesen egy elhalt bükk keresztbe zuhan rá a patakmederre, akár évtizedekig is ott marad. Afféle kis duzzasztógátként picinyke állóvizes területeket hoz létre: ezekben olyan fajok is megmaradnak, amelyek nem viselik el az erős áramlást, például a jelentéktelen külsejű szalamandralárvák. Úgy festenek, akár a gőték, ugyanakkor kopoltyúpamacsaik vannak, egészen finom fekete foltok díszítik őket, a lábuk tövében pedig sárga pont látható. A hideg erdei vízben kis rákokra leselkednek, amelyeket jóízűen elfogyasztanak. A vízminőségnek tökéletesnek kell lennie a kis lények számára, és a holtfák még erről is gondoskodnak. A felgyülemlett tócsákban a sár és a lebegő részecskék leülepszenek, és mivel csökkent az áramlás sebessége, a baktériumoknak több idejük marad a káros anyagok lebontására. Mellesleg az sem ad okot aggodalomra, ha heves esőzések után a víz habzani kezd. Úgy tűnik, mintha büntetendő környezetszennyezés lenne, de valójában a huminsavak következménye, amelyek a kisebb vízeséseknél a levegővel keverednek. E savak a lombok és a holtfa lebomlása során keletkeznek, és rendkívül értékesek az ökoszisztéma számára. A kis tócsák kialakításában az erdő az utóbbi években egyre kevésbé szorul a kidőlő, halott törzsekre. Fokozódó mértékben kap támogatást az egykor itt kiirtott, nagy visszatérőtől, a hódtól. Hogy a fák ennek valóban örülnek-e, az kétséges, mert ez az akár a 30 kilogrammot is elérő rágcsáló az erdei munkás

az állatok között. Nyolc-tíz centiméter vastagságú fákat dönt ki egyetlen éjszaka, a nagyobb példányokat pedig több műszakban intézi el. A hódnak a táplálkozásához van szüksége az ágakra. Télire komoly készleteket halmoz fel belőle váraiban, amelyek az évek során több méter szélesek lesznek. Arra szolgálnak, hogy építményének bejáratait elrejtse. A további biztosítást az adja, hogy ezek a csövek a víz alatt fekszenek, így a ragadozók nem férhetnek hozzájuk. Csupán a lakrész fekszik a földfelszín felett, így az száraz marad. Mivel a víztükör az évszakoktól függően ingadozhat, sok állat gátat épít, így a patakokat nagyobb tavakká duzzasztják fel. Ezzel a víz lefékezve folyik el az erdőből, és a felduzzasztott térségben nagy, nedves területek képződnek. Az égerfa és a fűz örvend neki, a bükk ellenben nem bírja, ha nedves a talaj a talpa alatt, és elhal. Hanem a nyertesek a fafajok között szintén nem érhetnek meg magas kort a hódvár vonzáskörzetében, hiszen eleven táplálékkészleteket jelentenek. Egyszóval a hódok károsítják az erdőt a maguk környezetében, de a vízháztartás szabályozásával összességében mégis kedvezően befolyásolják. Egyszersmind pedig élettereket alkotnak olyan fajok számára, amelyek rá vannak utalva a nagyobb állóvizekre. E fejezet végén térjünk még egyszer vissza az erdőben található víz eredetére, az esőre. Egy kirándulás során remek hangulatot teremthet, de ha a ruhánk nem megfelelő, terhünkre is lehet. Az öreg lombos erdők ehhez külön szolgáltatást nyújtanak: rövid távú időjárás-előrejelzést – az erdei pintyek révén. Ezek a szürke fejű, rozsdavörös madarak megszokott körülmények között egy strófát énekelnek, amelynek a ritmusát az ornitológusok előszeretettel adják vissza a következőképpen: „Bin bin bin ich nicht ein schöner Feldmarschall.”41 Tegyük hozzá: ez csak szép időben hallható. Ha közeledik az eső, akkor az énekből egy hangos „reeeecs” lesz.

Az enyém vagy a tiéd? Ökoszisztémaként az erdő finoman ki van egyensúlyozva. Minden lénynek megvan benne a maga élettere, szerepe, amely hozzájárul más lények jóllétéhez. Gyakran így vagy ehhez hasonlóan írják le a természetet, de ez a kép sajnos hamis. Odakint, a fák alatt ugyanis az erősebb törvénye van érvényben. Minden faj a túlélésre törekszik, és elveszi a többitől azt, amire szüksége van. Alapvetően senki sincs tekintettel a másikra, és a nagy összeomlás csakis azért kerülhető el, mert a túlkapások ellen védekező mechanizmusok lépnek működésbe. Az egyik legvégső fék a saját genetika: aki túl mohó és túl sokat vesz el, anélkül hogy adna, az önmagát fosztja meg saját élete alapjától, és kihal. Ezért fejlesztett ki a legtöbb faj egy veleszületett viselkedésformát, amely védi az erdőt a rablógazdálkodástól. Egy mintaszerű példát már megismertünk: a szajkót, amely a tölgy és a bükk makkjával táplálkozik ugyan, azonban az elfogyasztott mag többszörösét elássa. Így gondoskodik arról, hogy a fák még jobban is tudnak szaporodni, mint nélküle. Ha egy magas, sötét erdőben mászkálunk, az olyan, mintha egy áruházban lennénk. Az erdő ugyanis telis-tele van mindenféle finomsággal, legalábbis az állatok, a gombák és a baktériumok szempontjából. Egyetlenegy fa cukor, cellulóz, lignin és más szénhidrátok formájában kalóriák millióit tartalmazza. Ehhez jön még a víz és ritka ásványi sók. Áruházat mondtam? Helyesebb lenne „páncéltermet” emlegetni, hiszen itt a legkevésbé sem kívánatos az önkiszolgálás. Az ajtó el van reteszelve, a kéreg vastag, és meglehetősen leleményesnek kell lennie annak, aki hozzá akar férni az édes kincsekhez. Kivéve a

harkálynak. Csőre sajátos felfüggesztésének és csillapító feji izmainak köszönhetően bátran kopácsolhat anélkül, hogy megfájdulna a feje. Tavasszal, amikor a fákban buzog a víz, és ízletes elraktározott anyagokkal áramlik a rügyek felé, a madarak kis lyukakat kalapálnak a vékonyabb törzsekbe vagy ágakba. Ezek olyanok, mint egy pontozott vonal, és a sebekből a fa vérezni kezd. A fa vére nem drámaian piros, inkább a vízhez hasonlít. Ugyanakkor ennek a testnedvnek az elvesztése éppannyira kedvezőtlen számára, mint nekünk a vérveszteség. Ezt a nedvet kortyolgatják szorgosan a harkályok. Elvben a fa ezzel képes úgy-ahogy megbirkózni, feltéve, hogy a harkály nem túl féktelen, és nem okoz a fának túl sok ilyen, „harkályhegnek” nevezett sérülést. Az évek során ezek begyógyulnak, és díszsebhelyekhez lesznek hasonlatosak. A tetvek sokkal lustábbak a harkályoknál. Ahelyett, hogy buzgón repkednének körbe-körbe, és itt-ott lyukakat vágnának a fába, szipókájukkal belekapaszkodnak a levelek és a tűk ereibe. És itt teleisszák magukat, méghozzá úgy, ahogyan arra egyetlen másik állat sem képes. A fa „vére” csak úgy végigzubog a kicsiny rovarokon, amelyet aztán hátul nagy cseppek formájában ismét kiválasztanak. A levéltetveknek azért kell ennyit inniuk, mert a fanedv nagyon kevés fehérjét tartalmaz, azt a tápanyagot, amely nélkülözhetetlen a növekedéshez és a szaporodáshoz. Az állatkák e hiánycikk után kutatva átszűrik a folyadékot, a legtöbb szénhidrátot pedig, mindenekelőtt a cukrot, felhasználás nélkül továbbengedik. Nem csoda, hogy az így belakott fák alatt ragacsos eső veszi kezdetét. Talán önök is tapasztalták már ezt, amikor autójukkal egy tetvek által megtámadott juharfa alatt parkoltak, amitől a szélvédőjük teljesen összekoszolódott. Minden fafajnak megvannak a maga, csakis őrá szakosodott parazitái. Legyen szó jegenyefenyőről (jegenyefenyő-hajtástetű), lucfenyőről (lucfenyő-levéltetű), tölgyről (tölgy-törpelevéltetű), vagy bükkről (bükkfa-dísztetű) – az állatkák mindenütt

kiszívják és kiválasztják a nedvet. És mivel a leveleken az ökológiai niche már foglalt, vannak más fajok, amelyek vesződséges munkával átfúrják a vastag kérget, hogy hozzáférjenek az alatta húzódó nedvcsatornákhoz. Az ilyen kéregtetvek, mint például a bükk-gyapjaspajzstetű, egész törzseket vonnak be ezüstösfehér színű, viaszos gyapjúréteggel. A fának hajszálra olyan ez, mint nekünk a rühesség: nedvedző sebek keletkeznek rajtuk, amelyek alig gyógyulnak, és varasodott, durva kérget eredményeznek. Olykor gombák és baktériumok is behatolnak itt, és járulékosan annyira legyengítik a fát, hogy elhal. Nem csoda, hogy az elviselhetetlen nyűg ellen a fa ellenanyagok termelésével védekezik. Ha a kór ennek ellenére továbbra is fennáll, sokszor egy vastagabb, cserepes kéreg képződése segít, amivel végül is sikerülhet megszabadulni a tetvektől. Ezután a fa legalább néhány évre védett a további fertőzésektől. A lehetséges fertőzés ugyanakkor nem az egyetlen probléma. Hatalmas étvágyukkal a tetvek gigantikus mérvű tápanyagelvonást idéznek elő. Egy négyzetkilométernyi erdőre vetítve a kis komiszok több száz tonna tiszta cukrot csapolhatnak le a fákból, ami később hiányozni fog a növekedéshez vagy a következő évre félretett tartalékokból. Sok állat számára ugyanakkor a levéltetvek valóságos áldást jelentenek. Mindenekelőtt egyes rovarok, így a katicabogarak húznak hasznot belőlük: nagy élvezettel pusztítják egyiket a másik után. Az erdei hangyák ellenben a cukros nedvet, a „mézharmatot” kedvelik, így azt közvetlenül a tetvek hátsó feléből szürcsölik ki. Hogy felgyorsítsák a folyamatot, csápjukkal megtapogatják a levéltetveket, így ingerelvén őket az ürítésre. S hogy aztán más ragadozónak eszébe se jusson egy ennyire értékes tetűkolónia teketória nélküli felfalása, a hangyák megvédelmezik ezeket az állatkákat. Szabályos aprójószágtartás ez, fenn, a fák koronái közt. Az sem marad felhasználatlanul, amit a hangyák nem tudnak hasznosítani. A

beteg fa körül a növényzetet beborító finom réteget gyorsan belepik a gombák és a baktériumok. Ennek során itt penészesfeketére színeződik a talaj. Mellesleg a mi mézkészítő méheink szintén hasznosítják a levéltetvek ürülékét. Felszívják az édes cseppeket („mézharmatot”), a kaptárhoz szállítják, majd ott visszaöklendezik, végül sötét erdei mézzé dolgozzák fel őket. A vásárlók különösen kedvelik, noha a virágokhoz az égadta világon semmi köze sincs. A gubacsszúnyogok és -darazsak sokkal rafináltabban járnak el. Nem megszúrják, hanem átprogramozzák a leveleket. Ehhez a felnőtt állatok petéiket bükkök vagy tölgyek leveleire rakják le. A kibújó lárvák rágcsálni kezdenek, a nyálukban található különböző vegyületek révén pedig a levélből fokozatosan védőburok formálódik. Legyen ez a burok csúcsos (bükk) vagy gömbölyű (tölgy), belsejében a rovarutódok védve érezhetik magukat rájuk vadászó ellenségeikkel szemben, és zavartalanul majszolgathatnak. Ősszel ezek a képződmények a bentlakókkal együtt lepottyannak, ez utóbbiak bebábozódnak, és tavaszra kikelnek. Különösen a bükköt érheti tömegesen fertőzés, de ez csak csekély mértékben károsítja a fákat. A lepkehernyóknak ellenben nem a cukros nedű fontos, ők mindjárt az egész leveleket és a fenyőtűket pécézik ki maguknak. Ha egy-egy példány bukkan csak fel, az meg sem kottyan a fáknak, de rendszeres időközökben tapasztaljuk tömeges elszaporodásukat. Néhány éve saját kerületemben egy tölgyállománynál lehettem hasonlónak a szemtanúja. Június volt, amikor rémülettel lettem figyelmes a meredek, déli lejtőt benépesítő fákra. A frissen kihajtott lombozat jó része eltűnt róluk, az erdő kopaszon állt előttem, mintha tél lenne. Kiszállva a terepjáróból, hangos morajlást hallottam, mintha zuhogott volna. Ragyogóan kéklett az ég, az időjárás aligha lehetett az ok. Nem, hanem a tölgyiloncahernyók milliói potyogtatták rám ürüléküket, ami kis fekete golyócskák formájában iszonyatos

mennyiségben záporozott a fejemre és a vállamra. Pfuj! Keletés Észak-Németország nagy fenyőerdeiben évről évre hasonló jelenséget figyelhetünk meg. A lepkefajok tömeges elszaporodását – így az apácalepkéét vagy a fenyőaraszolóét – a monokultúrás telepítésű, gazdasági rendeltetésű erdők segítik elő. A későbbiekben leggyakrabban vírusfertőzések lépnek fel, aminek következtében a populáció összeomlik. A hernyórágás eredménye a csupasz korona júniusban, mire a fák utolsó tartalékaikat is mozgósítják, hogy még egyszer kihajtsanak. Ez rendszerint sikerül is, úgyhogy már néhány héttel később alig látszik valami a támadásból. Mindamellett a fák növekedése korlátok között mozog, ami később egy különösen vékony évgyűrűn lesz leolvasható. Ha ellenben két vagy három egymást követő évben kerül sor a támadásra és a teljes lombfosztásra, sok fa legyengül és elhal. A lepkehernyók mellett a lucfenyők sorsába a fésűs fenyődarazsak is beleszólnak. Elnevezésüket a hímek bozontos csápjának köszönhetik, a fák szempontjából mégis a lárvák étvágya a döntő: naponta akár tizenkét tűlevél is eltűnhet aprócska szájukban, ami hamar veszedelmessé válik a fenyők számára. Azt, hogy a fák miként hívják oda illatanyagok segítségével a fürkészdarazsakat és más ragadozókat, leírtam „A fák nyelve” című fejezetben. Létezik persze egy másik stratégia is, mint azt a madárcseresznye tanúsítja. A leveleiken nektármirigyek találhatók, amelyekből ugyanaz az édes nedű szivárog, mint a virágokból. Ezt a fa a hangyáknak szánta, azok ugyanis itt töltik a nyár nagy részét. És miként mi, emberek, ezek a rovarok sem mindig csak az édességet kedvelik, közben olykor-olykor szívesen fogyasztanak valami laktatóbbat is. E tápláló falatokat hernyók formájában szerzik be, ezzel pedig a cseresznyét megszabadítják a hívatlan vendégektől. Igaz, mindez nem mindig úgy működik, ahogy a fa szeretné. A lepkeutánpótlás elpusztul ugyan, de a hangyáknak az édes nedűből néha nyilván nem elég a számukra biztosított mennyiség, ezért

levéltetveket alkalmaznak. Ezek az állatkák megszúrják a leveleket, és cseppenként adják tovább a hangyáknak a cukortartalmú nedvet, amikor ezek csápjaikkal megbirizgálják őket. A rettegett szú telhetetlen. Legyengült fákat szemel ki, és megpróbálkozik teljes megszállásukkal. Egyetlen elv vezérli ennek során: mindent vagy semmit. Vagy sikerül egyetlenegy bogár támadása, amely odacsődíti illatüzenetekkel fajtársai százait, amelyek elölik a törzset, vagy a fa öli meg az első, fába befúródó rovart, és ezzel a többiek számára is lefújtnak tekinthető a lakmározás. A vágy tárgya a kambium, ez a kristálytiszta, osztódó szövetréteg a kéreg és a fa anyaga között. Itt növekszik a törzs: befelé a fatest, kifelé a kéreg sejtjei képződnek. A kambium lédús, és nagyon magas a cukor-, valamint ásványianyag-tartalma. Szükség esetén még az ember számára is afféle póttáplálék, tavasszal akár meg is kóstolhatják. Ha rábukkannak egy lucfenyőre, amelyet a szél nemrégiben döntött ki, zsebkéssel húzzák le a kérgét, majd a pengét laposan húzzák végig a törzsön, és hámozzanak le hosszú, egy centiméter vastag csíkokat. A tápláló kambium íze az enyhén gyantás sárgarépáéra emlékeztet. A szú ízlését is kielégíti, ezért járatokat váj a kéregbe, hogy petéit ennek az erőforrásnak a közelében helyezze el. A lárvák, ellenségeiktől jól védve, kövérre tudják itt lakmározni magukat. Az egészséges fenyők terpénekkel és fenolos anyagokkal védekeznek, ezek akár el is pusztíthatják a rovarokat. Ha ez nem sikerülne, gyantacseppekkel ragasztják össze őket. Igen ám, de időközben a rovarok is felfegyverkeztek, ahogy svéd kutatók nemrégiben kiderítették. Mindenekelőtt több olyan gomba is van, amely az állatkák testére tapad, és azok kísérőjeként befúráskor a kéregbe jut. Itt a gombák hatástalanítják a fenyő elhárító vegyi fegyvereit, és ártalmatlan anyagokká alakítják át őket. Mivel a gombák gyorsabban nőnek, mint ahogyan a bogarak fúrnak, valamivel mindig előttük járnak. Így a szú csak méregtelenített

területre jut, és zavartalanul táplálkozhat.42 A tömeges szaporodásnak most már semmi sem állja útját, és az ezrével kibújó fiatal bogarak ezt követően akár már egészséges fákat is megtámadhatnak. Egy ilyen tömeges támadást sok lucfenyő már nem bír ki. Sokkal durvábban látnak hozzá a dologhoz a nagy növényevők. Naponta több kilogramm élelemre van szükségük, de ez az erdő mélyén ritkaság. A fényhiány miatt a talajon alig zöldell valami, a lédús levelek pedig fenn a koronákban elérhetetlenek. Ezért van az, hogy természettől fogva csak kevés őz és szarvas él ebben az ökoszisztémában. Nekik akkor lesz esélyük, ha kidől egy öreg fa. Ezt követően néhány éven át fény éri a talajt, és a kis fák mellett rövid ideig lágy szárú növények és fűfélék is nőhetnek. Az ilyen zöld szigetekre valósággal rávetik magukat az állatok, és hamarosan alaposan megcsonkítják a növényzetet. A fénnyel együtt jár a cukor, és ez vonzóvá teszi a felnövekvő fiatal fákat. Általában kicsiny, csenevész rügyeik a félhomályban, az anyafák alatt, alig tartalmaznak tápanyagokat. Azt a keveset, amire a „készenléti üzemmódban” a túléléshez szükségük van, szüleik juttatják el hozzájuk a gyökereken keresztül. A cukorhiány miatt a rügyek keserűek és rágósak, így aztán az őzek ügyet sem vetnek rájuk. Ha ellenben nap éri a zsenge kis fákat, valósággal kivirulnak. Beindul a fotoszintézis, a levelek megerősödnek és nedvekkel telítődnek, a rügyek pedig, amelyek nyáron képződnek, a következő év tavaszára duzzadtak és tápanyagokban gazdagok lesznek. Ilyeneknek is kell lenniük, hiszen az új nemzedék most rákapcsol, gyorsan akar növekedni, még mielőtt a világítóablak újból becsukódik. Ez a gyorsítás azonban felkelti az őzek figyelmét is, nem mulasztják el az ilyen csemegét. És ekkor indul a néhány éven át tartó versengés a fák új nemzedéke és az állatok között. Sikerül-e vajon a kis bükköknek, tölgyeknek vagy lucfenyőknek olyan ütemben nőniük, hogy az állati szájak ne érjenek fel a fontos vezérhajtásokig? Ez rendszerint nem az

összes fát érinti egy-egy csoportból, így mindig akad néhány példány, amely sértetlenül törhet tovább, felfelé. Azok ellenben, amelyeknek csúcshajtását az állatok megették, a továbbiakban görbén és kanyargósan nőnek. A sértetlen, fiatal ágak hamar túlszárnyalják őket, végül a fényhiányba pusztulnak bele, és humusszá lesznek. Nagy méretű „ragadozó” a gyűrűs tuskógomba, amelynek ártalmatlannak tűnő termőtestei ősszel gyakran megjelennek fatönkökön. Ugyanakkor hét őshonos, egymástól nehezen megkülönböztethető gyűrűs tuskógomba nem barátja a fáknak. Épp ellenkezőleg: micéliumukkal, fehér, föld alatti nyúlványaikkal behatolnak a lucfenyők, a bükkök, a tölgyek és más fafajok gyökereibe. Ezután a kéreg alatt növekednek tovább, és legyezőszerű, fehér képződményeket hoznak létre. A zsákmányolt javakat, eleinte mindenekelőtt a kambiumból (a kéreg legbelsőbb rétegéből) származó cukrot és más tápanyagokat vastag csöveken szállítják el. Ezek a gyökérszerű fekete vezetékek különlegességnek számítanak a gombák birodalmában. A gyűrűs tuskógombák ugyanakkor nem elégszenek meg az édes anyagokkal, mert a továbbiakban már magát a fatestet is felemésztik, és ezzel elkorhasztják gazdafájukat. Ennek a folyamatnak a végén a fa elhal. A hangafélékhez tartozó fenyőspárga sokkal kifinomultabban jár el. Semmiféle zöldje nincs, és csak azért hajt ki, hogy jelentéktelen, világosbarna színezetű virágot hozzon. Egy olyan növény, amely nem zöld, nem tartalmaz klorofillt, így fotoszintézisre sem képes. Ezért a fenyőspárga idegen segítségre szorul. Becsempészi magát a mikorrhizák – a fa gyökérzetének segítői – közé, és mivel fényre nincs szüksége, így akár a legsötétebb lucfenyőállományok is megfelelnek számára. Ott aztán megcsapolja a gombák és a fák közötti tápanyagfolyamot, és lecsípi a maga adagját. Hasonlóan, de mondhatni, kissé álszent módon jár el az erdei csormolya. Szintén kedveli a lucfenyőt, és becsatlakozik a gyökér-gomba

rendszerbe, hogy hívatlanul ő is részt vegyen a lakomában. Habár föld feletti részei mégiscsak a növényekre jellemzően zöldek, és képes egy kevés fényt és szén-dioxidot cukorrá átalakítani, mindez aligha több mint alibi. A fák ugyanakkor lényegesen többet is kínálnak, mint táplálékot. Fiatal példányokat bizonyos állatok mechanikus dörgölőeszközként használnak. Az őzbakoknak és a szarvasbikáknak évente újranövő agancsukat meg kell szabadítaniuk a bőrtől, az úgynevezett barkától. Ehhez egy olyan kis fát keresnek, amely egyfelől elég vastag ahhoz, hogy ne törjön el egykönnyen, másfelől valamennyire hajlékony is. A teremtés koronái napokon át tombolnak, mire az utolsó viszkető bőrcafatot is ledörzsölik az agancsukról. Persze közben ugyanezt teszik a kis fa kérgével is, amely aztán gyakran elhal. A fa fajának kiválasztása során az őzbakok és a szarvasbikák a ritkaságra utaznak. Legyen az lucfenyő vagy bükk, jegenyefenyő vagy tölgy, mindig azt választják, amelyik az adott helyen ritkaság. Ki tudja – talán a ledörzsölt kéreg illata hat rájuk egzotikus parfümként? Mi, emberek is ilyenek vagyunk: mindannyian a nehezen megszerezhető ritkaságokra vágyunk. Legkésőbb azonban, amint a törzs átmérője eléri a tíz centimétert, vége a játéknak. A legtöbb fafajnak ilyenkorra már annyira megvastagszik a kérge, hogy ellenáll a féktelen agancshordozóknak. Ráadásul annyira stabil, hogy nem rugózik, és nem fér át az agancsok vége között. Csakhogy, legalábbis a szarvasoknak, van még egy szükségletük. Természetes körülmények között nem élnének az erdőben, hiszen fő táplálékuk a fű. Mivel ez egy természetes erdőben abszolút ritkaság, mindamellett olyan mennyiségben aligha fordul elő, mint amennyire egy egész csordának szüksége van, a fenséges állatok inkább kinn maradnak a füves pusztán. Igen ám, de a folyóvölgyekben, ott, ahol a rendszeres áradások révén újra meg újra tágas legelők születnek, már ott élünk mi, emberek is. Minden négyzetméternyi területet vagy

városépítésre, vagy mezőgazdasági célra hasznosítunk. Ezért húzódtak vissza a szarvasok az erdőbe, amelyet legfeljebb éjszaka hagynak el. Tipikus növényevőként azonban a nap huszonnégy órájában szükségük van rostban gazdag élelemre. Ha más módon nem jutnak hozzá, jobb híján a fák kérgében tesznek kárt. Nyáron, amikor a fa tele van vízzel, könnyen lehántható a kérge. Az állatok metszőfogaikkal (amelyekkel csak alsó állkapcsukban rendelkeznek) beleharapnak, és alulról indulva egész csíkokat tépnek le róla. Télen, amikor a fák alszanak, és a kéreg száraz, csak kis darabkákat tudnak kirágni. Akárhogy is, a fák számára ez a tevékenység nemcsak nagyon fájdalmas, de egyenesen életveszélyes is. A hatalmas, nyílt sebeken át ugyanis nagy felületen hatolnak be gombák, és hamar bomlasztani kezdik a fa anyagát. A seb gyors bezárása hegedéssel mérete miatt már nem lehetséges. Ha a fa őserdei körülmények között, azaz szép lassan cseperedett fel, akkor még az ilyen súlyos csapásokat is képes kiheverni. Fája egészen aprócska évgyűrűkkel rendelkezik, szívós és tömör, és igencsak megnehezíti a behatoló gombák dolgát. Jómagam is láttam nemegyszer, ilyen faifjoncokat, amelyek néhány évtized alatt mégiscsak sikerrel jártak, és bezárták a sebet. A mi gazdasági rendeltetésű, telepített erdőink esetében azonban más a helyzet. Rendszerint ezek gyorsan nőnek, nagyok az évgyűrűik, ennélfogva faanyagukban sok a levegő. Levegő és nedvesség – ez ideális a gombák számára. És akkor jön, aminek jönnie kell. A sérült fa már élete delelőjén kettétörik. Csak a télen keletkezett, sokkal kisebb sebeket képes komolyabb következmények nélkül összezárni.

Szociális lakásépítés Hiába túl vastagok már a fák az összes eddig ismertetett cél elérésére, állatok általi hasznosításuk gond nélkül folytatódik. Az óriás fák keresett lakhelyekké válhatnak, ezt a szolgáltatást azonban nem nyújtják önként. Különösen az idős példányok vastag törzse népszerű a madarak, nyestek és denevérek között. A vastagság azért fontos, mert az erős falak különösen biztos védelmet nyújtanak a forrósággal és a hideggel szemben. A kezdetet leggyakrabban egy tarkaharkály (nagy fakopáncs) vagy egy fekete harkály jelenti. Lyukat váj a törzsbe, igaz, csak néhány centiméter mélyen. A széles körben elterjedt vélekedéssel ellentétben, miszerint csak korhadt fában építenek fészket, ezek a madarak gyakran egészséges példányokat keresnek maguknak. Vajon mi beköltöznénk egy omladozó családi házba, ha mellette felépíthetnénk egy újat? A harkályok szintén azt szeretnék, hogy fészekodújuk tartós és biztonságos legyen. És bár alaposan és keményen ütlegelik az egészséges fát, a gyors lakásépítés mégis meghaladná erőiket. Ezért aztán az első szakaszt követően több hónapos szünetet iktatnak közbe, és reménykednek a gombák segítségében. Azoknak ez szíves invitálás, hiszen egyébként bajosan tudnának áthatolni a kérgen. Így azonban hamarjában ellepik a nyílást, és kezdik szétkorhasztani a fát. A fa számára ez kettős támadás, a harkály számára ellenben munkamegosztás. A rostok tudniillik rövidesen annyira elkorhadnak, hogy a továbbépítés sokkal könnyebben haladhat. Egy szép napon aztán eljön az idő, és az odú beköltözésre készen áll. A varjú nagyságú fekete harkálynak azonban még ez sem elég: egyszerre több odún is munkálkodik. Az egyikben

költ, a másikban alszik, a továbbiak pedig a környezetváltozást szolgálják. Az odúkat évről évre felújítja, mi magunk is tapasztalhatjuk ezt, látva a fák tövébe hullott faforgácsot. A felújítás azért válik szükségessé, mert a behatolt gombák most már nem képesek megállni. Egyre mélyebben beleeszik magukat a törzsbe, az élő fát nedves málladékká változtatják, márpedig abban nem jó költeni. Ha a harkály kihajítja ezt a kacatot, az odú valamivel nagyobb lesz. Valamikor túl nagy is, mindenekelőtt azonban túl mély a madárfiókák számára, hiszen nekik az első repüléshez ki kell mászniuk a kijáraton. Legkésőbb ekkor jöhetnek az új bérlők. Ezek olyan fajok, amelyek önmagukban nem képesek a fában építkezni. A csúszka például – ez a harkályhoz hasonló, de kis méretű madár – szintén körbekalapálja a holtfát, hogy bogárlárvák nyomára bukkanjon, és szívesen rakja fészkét a tarkaharkályok régi odúiban. Csakhogy ennek során adódik egy kis gondja. A számára túlságosan nagy röpnyíláson át akár ellenségei is behatolhatnak, akik kifoszthatják a fészekaljat. Ennek megelőzése érdekében agyaggal szűkíti le a nyílást, amit művészien tapaszt a nyílás pereme köré. Apropó ellenségek: albérlőiknek a fák akaratukon kívül egy különszolgáltatást is kínálnak, ami a fa egyik jellemző tulajdonságának köszönhető. A farostok különösen jól vezetik a hangot, ez az oka annak, hogy ebből a nyersanyagból hangszereket, így például hegedűt vagy gitárt készítenek. Hogy ez a vezetés mennyire jól működik, magunk is kipróbálhatjuk egy egyszerű kísérlettel. Tapasszuk fülünket egy hosszú, kivágott fatörzs vékonyabb végére, és kérjünk meg valakit, hogy a másik, vastagabb végén egy kaviccsal, kopogással vagy karcolással apró, óvatos, jeleket adjon. A törzs közvetítésével ezt meglepően tisztán halljuk, de amint a fejünket elfordítjuk csönd lesz. Ezen az elven alapszik a madarak vészjelzője a fészeküregben. Persze szó sincs ártalmatlan kopogó jelekről: ami a zörejeket okozza, az nyest- vagy mókuskapirgálás. Ezt jól

hallani fenn, a magasban a fán, és a madaraknak még van esélyük a menekülésre. Ha a fészekben fiókák vannak, a madarak legalább még megpróbálhatják elterelni a betolakodók figyelmét, ami mellesleg gyakran nem sikerül. Ez esetben viszont legalább a szülők életben maradnak, és egy második fészekaljjal kompenzálhatják a veszteséget. A denevérek számára ez nem akkora téma, hiszen nekik egészen más gondjaik vannak. A kis emlősöknek csemetéik felneveléséhez egyszerre sok faüregre van szükségük. A nagyfülű (vagy egérfülű) denevéreknél a nőstények kis csoportjai közösen nevelik fel utódaikat. Egyazon lakhelyen mindössze néhány napot töltenek, és máris ideje a költözésnek. Az ok: a paraziták. Ha a teljes idényt ugyanabban az üregben töltenének, az élősködők robbanásszerűen elszaporodhatnának, és halálra kínoznák a szárnyas éjjeli vadászokat. A rövid időközönkénti költözés megakadályozza ezt, a denevérek egyszerűen maguk mögött hagyják a parazitákat. A baglyok nem férnek át egykönnyen a harkálylyukakon, így nekik pár évet még türelmesen várakozniuk kell. Ez alatt az idő alatt ugyanis a fa folyamatosan korhad, és előfordul, hogy a törzs magától tovább nyílik, úgyhogy a búvónyílás megnő. Gyakran az úgynevezett „harkályfurulyák” gyorsítják meg a folyamatot. Voltaképpen a harkályok amolyan emeletes, szorosan egymás fölött elhelyezkedő lakhelyeiről van szó. A korhadási folyamatok eredményeképpen ezek fokozatosan átnyílnak egymásba, és egyszer csak épp megfelelővé válnak a macskabagoly és társai számára. Hát a fa? A fa kétségbeesetten igyekszik védekezni. Igazság szerint már amúgy is késő bármit tenni a gombák ellen, hiszen a kapuk éveken át tárva-nyitva álltak előttük. Mégis számottevően növelheti életesélyeit, ha sikerül legalább a külső sérüléseken úrrá lennie. Ha ezzel megbirkózik, akkor belül szétkorhad ugyan, de ennek ellenére annyira stabil marad, mint egy üreges acélcső, és elélhet még akár több mint száz évet is.

Ezeket a helyreállítási munkálatokat megfigyelhetjük a harkályok kikopácsolta lyukak körüli duzzanatszerű megvastagodásokon. Csak nagy ritkán képes azonban a fa valóban arra, hogy fokozatosan bezárja a bejáratokat. Az építő leggyakrabban kíméletlenül szétkalapálja a friss fát. A szétkorhadó fa komplex életközösségek otthona lesz. Különböző „farontó hangyák”, például lóhangyák telepszenek meg itt, melyek szétrágják a porladt fát, és ragacsos-pépes építőanyagot készítenek belőle, amely megszáradva barna kartonpapírhoz hasonlít. A falakat mézharmattal, a levéltetvek cukros ürülékével itatják át. Ezen a táptalajon gombák fejlődnek, és fonalaikkal stabilizálják a fészket. Számtalan bogárfaj él a korhadékra, az üreg belsejében található, szétmálló anyagra utalva. Lárváik éveken át tartó fejlődéséhez hosszú távon stabil körülményekre, vagyis fákra van szükségük, amelyek elhalása évtizedekig is eltarthat, így sokáig megmaradnak. Ezáltal az üreg vonzó marad a gombák és a bogarak számára, ők gondoskodnak arról, hogy az ürülék és a faforgács felülről folyamatosan leperegjen a porladékba. A denevérek, akárcsak a baglyok és a nagy pelék, szintén lepotyogtatják ürüléküket a sötét mélységbe. Ezzel a porladék folyamatosan tápanyag-utánpótlást kap, amiből például az éknyakú pattanóbogár is táplálkozik.43 Vagy az akár négy centiméter hosszúra is megnövő remetebogár lárvái. A remetebogár nem szeret mozogni, legszívesebben egész életét egy belülről korhadt fa lábánál tölti, az üreg sötétjében. És mivel repülni és mozogni alig-alig tud, egy családnak akár sok nemzedéke is évtizedeken át élhet ugyanabban a fában. Így nyilvánvaló, miért annyira fontos ezeknek a régi fáknak a megtartása. Ha eltávolítjuk őket, a kis fekete lények nem vonulhatnak egyszerűen pár kilométerrel odébb a következő fához, hiszen nem bírnák szusszal. Még ha a fának egy napon fel is kell adnia a harcot, és egy viharban kidől, akkor is értékes szolgálatot tett a közösségnek.

Igaz ugyan, hogy az összefüggéseket egyelőre nem tártuk fel a maguk teljességében, de azt azért tudjuk, hogy a fajok sokféleségének növelésével együtt jár az erdő ökoszisztémájának stabilizálása. Minél több faj van a színen, annál kevésbé tud elterjedni egyetlenegy a többiek rovására, hiszen nyomban ott terem egy vetélytársa is. Sőt puszta jelenlétével még egy holtfa is – mint azt „A fa mint klímaberendezés” című fejezetben bemutattuk – értékes szolgálatokat nyújthat az élő fák vízháztartásában.

A biodiverzitás anyahajói A legtöbb állat, amely rá van utalva a fákra, nem bántalmazza őket. Csak különös élettérként használják a törzset vagy a koronát, mely a különböző nedvességi sávok és fényviszonyok révén kis ökológiai niche-eket alkot. Megszámlálhatatlanul sok „szakértő” talál itt otthonra. Az erdő felső emeletei tekintetében különösen szórványosak ismereteink, hiszen a kutatók odafent csak költséges daruk és toronyépítmények segítségével vizsgálódhatnak. A költségek alacsony szinten tartása érdekében olykor kíméletlen eszközöket alkalmaznak. Így például dr. Martin Goßner fakutató néhány évvel ezelőtt bepermetezte a Bajor-erdő Nemzeti Park egyik hatalmas fáját, amely a maga hatszáz évével a legöregebb, 52 méteres magasságával és (mellmagasságban mért) kétméteres átmérőjével egyben a legnagyobb is. Az alkalmazott rovarölő szer a Pyrethrum volt: a fa koronájában élő összes pók és rovar lepotyogott tőle a fáról – valamennyi elpusztult. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy fajokban mennyire gazdag ott fenn az élet. 2041 állatkát számolt össze a kutató, amelyek 257 fajba voltak besorolhatók.44 Még sajátos nedves élőhelyek is találhatók a koronában. Ha egy törzs villás elágazásban válik ketté, akkor ennél a bevágásnál megreked az esővíz. Ezekben az aprócska pocsolyákban fejlődnek a szúnyoglárvák, melyeket ritka bogárfajok fogyasztanak. Nehezebbé válik az állatok dolga, ha a csapadék a törzsben található üregekben gyűlik össze. Ott sötét van, és a poshadt, zavaros víz nagyon kevés oxigént tartalmaz. A vízben fejlődő lárvák ilyen körülmények között nem tudnak lélegezni. Kivéve persze, ha van „búvárpipájuk”, mint az

üvegpotrohú légy utódainak. Ezek teleszkópszerűen kidugják a légcsövüket, és így képesek életben maradni a pocsolyányi kis vizekben. Mivel baktériumokon kívül más alig mozog a vízben, a lárvák vélhetően őket fogyasztják.45 A harkályok nem minden fát választanak ki üreges fának, és nem minden fa korhad el ilyen módon. Messze nem minden fát gyötör hosszan a kórság, sok, erre specializálódott fajnak biztosítva eközben különleges élettereket. Legyen az ok akár egy vihar, amely kettétöri a hatalmas törzset, vagy a szúk roncsolják szét a kérget néhány hét leforgása alatt, aminek következtében elszárad a lombozat, sok példány életének hirtelen szakad vége. Ezzel alapvetően változik meg a fa mint ökoszisztéma is. Azoknak az állatoknak és gombáknak, amelyeknek létszükségletük a fa érrendszerén át történő, állandó vízutánpótlás vagy a cukorutánpótlás a koronából, el kell hagyniuk az élettelen fát, vagy vele együtt kell pusztulniuk. Egy kis világ szűnik meg létezni. Vagy épp ez lenne a kezdet? „És ha majd elmegyek, csak egy rész megy el belőlem” – Peter Maffay akár egy fáról is írhatta volna népszerű dalát. Hiszen a fa élettelen teste az erdő körforgása szempontjából továbbra is létfontosságú. Évszázadokon át szívta fel a talajból a tápanyagokat, faanyagában és kérgében raktározta el őket, és ezzel értékes kincset halmozott fel csemetéi számára. Csakhogy nekik sem annyira egyszerű a hozzájutás ezekhez a finomságokhoz. Más organizmusok segítségére szorulnak. Mihelyt a kettévált törzs a talajra zuhant, ezernyi gomba- és rovarfaj kulináris váltófutása veszi kezdetét rajta és a tuskón. Mindegyik a szétbomlás egy-egy meghatározott stádiumára, ezen belül pedig a fa egyes alkotóelemeire specializálódott. Ezért ezek a fajok soha nem is veszélyeztethetnek élő fákat – túl frissek lennének számukra. Málló farostok, rothadásnak indult, nedves sejtek – ezt kedvelik igazán. A táplálkozás során, de egész fejlődésük alatt sem sietnek el semmit, mint azt a szarvasbogár példája is igazolja. Kifejlett bogárként mindössze

néhány hetet él, azalatt párosodik. Idejének nagy részét lárva alakban éli, lassan eszi át magát a szétmálló lombos fa gyökerein. Ahhoz, hogy aztán egy napon feltáplálva, testesen bebábozódjék, akár nyolc évre is szüksége lehet. Legalább ennyire lassúak a konzolos megjelenésű taplógombák. Azért konzolosak, mert elfelezett tányér alakjukkal falra erősített polcként hatnak az elhalt fa törzsén. Egyik képviselője a szegett tapló. Ez a fa fehér cellulózrostjaival táplálkozik, és étkezés után barna, mállékony kockákat hagy hátra. Termőteste, az említett fél tányér, mindig szép vízszintesen tapad a törzsre. Csak így biztosítható, hogy alsó felének kis tömlőiből szaporodáshoz szükséges spórák peregjenek ki. Ha a korhadt fa egy napon kidől, a gomba lezárja a tömlőket, és ettől fogva az eddigi termőtestre merőlegesen nő tovább, hogy egy új, vízszintben álló tányér keletkezhessék. Egyes gombák között elkeseredett küzdelem folyik a táplálékalapokért, amint az jól felismerhető a felfűrészelt holtfán. Világosabb és sötétebb szövetekből álló, egymástól fekete vonalakkal élesen elhatárolt márványos struktúrák mutatkoznak itt. A különböző színárnyalatok különféle gombafajoktól származnak, amelyek végigdolgozzák magukat a fa anyagán. Területüket más fajokkal szemben sötét, áthatolhatatlan polimerekkel zárják le, így ezek jelölik a mi szemünk számára a harcvonalat. Összességében valamennyi állat- és növényfaj egyötöde van ráutalva a holtfára, ami kereken 6000, eddig ismert fajnak felel meg.46 Hasznosságuk az említett tápanyag-újrahasznosításban rejlik, de válhatnak-e vajon veszélyessé is az erdő számára? Megfordulhatna-e a fajok fejében az is, hogy holtfahiány esetén egyszerűen az élő fákat falják fel? Az erdőlátogatók egyremásra vetik fel ezen aggodalmukat, a magánerdő-tulajdonosok közül többen pedig ugyanezen okból távolíttatnak el minden holtfát. Csakhogy erre semmi szükség! Az ilyen akciók során

feleslegesen pusztítanak el értékes élőhelyeket, mert a holtfák lakói az élő fákkal semmit sem tudnak kezdeni. Faanyaguk ilyenkor még nem eléggé korhadt, túl nedvesek és túl sok cukrot tartalmaznak. Ettől eltekintve a bükkök, tölgyek és lucfenyők védekeznek az ellen, hogy beléjük költözzenek. Az egészséges fák természetes elterjedési területükön keményen ellenállnak minden támadásnak, ha jól tápláltak. És ehhez járul hozzá az erdők lenézett mikroszkopikus aprónépe is, a sok kis gézengúz, már amennyiben megtalálják életfeltételeiket. A holtfa olykor akár közvetlenül is jelentős a fák számára, mert a földön heverő törzs saját utódainak bölcsője lehet. Így például a lucfenyő magoncai különösen jól fejlődnek szüleik elhalt törzsén, az ilyen kis fa a „holtfás újulat” (német erdészek tudományosan, de kissé ízléstelen módon a „Kadaververjüngung”, „tetemen való felújulás” kifejezést használják erre a jelenségre). A puha, korhadt fa remekül tárolja a vizet, tápanyagainak egy részét pedig a gombák és a rovarok már felszabadították. Egyetlen aprócska gond merül csak fel: a törzs nem marad meg örökre póttalajként, hanem egyre jobban lebomlik, mígnem egy napon humusszá válva eltűnik a földben. Mi történik a kis fákkal? Gyökereik fokozatosan szabaddá válnak, és elveszítik tartásukat. Mivel azonban ez a folyamat évtizedeken át tart, a nyúlványok követik a lebomló fát a talajba. Az így felnőtt lucfenyők törzse végül gólyalábakon fog állni, amelyek magassága pontosan mutatja az egykor itt fekvő anyafa átmérőjét.

Téli álom Késő nyáron egyedülálló hangulat lengi be az erdőket. Élénkzöldjüket a koronák elmosódott sárgászöldre cserélik. Úgy fest, mintha egyre több fa fáradna el, és várná elcsigázottan egy kimerítő idény végét. Csakúgy mint minálunk, embereknél egy dolgos nap után, eljön a jól megérdemelt pihenés ideje. A barnamedvék téli álmot alszanak, a mogyorós pele ugyanezt teszi, de a fák? Egyáltalán náluk is van olyasvalami, mint a pihenés, ami összevethető a mi éjszakai szünetünkkel? A barnamedve nagyon is jó hasonlat, hiszen stratégiája sokban azonos. Nyáron és kora ősszel vastag szalonnaréteget növeszt, hogy aztán télen abból táplálkozzék. Pontosan ezt teszik a mi fafajaink is. Természetesen nem fekete áfonyát vagy lazacot esznek, hanem alaposan feltankolnak napsugárból, és segítségükkel cukrot és egyéb tartalék anyagokat termelnek. Ezeket azonban pontosan úgy tárolják a kérgükben, mint a medve a zsírt a bőre alatt. Mivel persze hízni nem tudnak (erre csak a „csontjaik” képesek, azaz maga a színfa), csak szöveteiket képesek megtölteni tápanyaggal. És miközben a medve továbbra is mindent megeszik, ami az orra elé kerül, a fák egyszer csak megtelnek. Különösen a madárcseresznyénél, a madárberkenyénél vagy a barkócaberkenyénél figyelhetjük ezt jól meg augusztustól kezdve. Habár októberig sok szép napfényes órát használhatnak még ki, máris kezdenek vörösesen elszíneződni. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy erre az évre lehúzzák rolót. Megteltek a tartályaik a kéreg alatt és a gyökereikben, a többlet-cukortermelés eredménye elhelyezhetetlen lenne. Miközben a medve gondtalanul tömi magát tovább, az említett fajokat már meglátogatja az álmot

hozó kismanó. A legtöbb faj szemlátomást nagyobb tárolókapacitással rendelkezik, és továbbra is jó étvággyal, megszakítás nélkül végzi a fotoszintézist, mindaddig, amíg be nem köszöntenek az első kemény fagyok. Ekkor nekik is be kell szüntetniük minden tevékenységüket. Az egyik ok a víz, amelynek folyékony állapotban kell lennie, hogy a fa dolgozhasson. Ha a „vére” megdermed, már semmi nem megy. Épp ellenkezőleg. A színfa, ha túl nedves és átfagy, szétpattanhat, mint egy vízvezeték. Ezért aztán a legtöbb faj júliustól fokozatosan csökkenti vízmennyiséget, és ezzel a tevékenységét is. Téli üzemmódra azonban két okból nem állhatnak át. Először is (amennyiben a fa nem a cseresznye rokona) az utolsó meleg, késő nyári napokat még ki kell használniuk erőgyűjtésre, másodszor pedig a legtöbb fafajtánál az elraktározott anyagokat még a levelektől vissza kell juttatniuk a törzsbe és a gyökerekbe. Mindenekelőtt a zöldet, azaz a klorofillt alkotóelemeire bontják, hogy a következő tavasszal ismét nagy mennyiségben vissza tudják juttatni az új lombkoronába. Amikor ezt a festékanyagot a fa kiszivattyúzza, akkor jelennek meg a sárga és barna színek, amelyek persze már korábban is ott voltak a levelekben. Lehetséges, hogy ezeknek a karotinokból álló színeknek figyelmeztető szerepük van. A levéltetvek és más rovarok ebben az időszakban keresnek menedéket a kéreg repedéseiben, hogy védjék magukat az alacsony hőmérséklettől. Az egészséges fák erőteljes, harsány őszi levelekkel jelzik védelmi készségüket a következő tavaszra.47 A levéltetvek és társaik utódai számára ez kedvezőtlen lenne, mivel az ilyen példányok különösen erőteljesen reagálhatnak rájuk méreganyagaikkal. Ezért gyengébb és kevésbé színes fákat szemelnek ki maguknak. De egyáltalán mire jó ez az egész felhajtás? Sok tűlevelű bizonyítja, hogy van más megoldás is. Egyszerűen mindenestül megtartják a pompás zöldet ágaikon, és fütyülnek az évről évre zajló megújulásra. Hogy védve legyenek a tűk elfagyásától,

fagyásgátló szereket raktároznak el bennük. A téli vízpárolgás megakadályozására a fa a tűlevelek felszínét vastag viaszréteggel vonja be. Mindamellett a tűk bőre erős és kemény, a kis légzőnyílások pedig szokatlanul mélyen belesüppednek a felszínbe. Ezek az óvintézkedések együttesen hatékonyan akadályozzák meg a vízveszteséget. Ez a fajta veszteség azért lenne tragikus, mert a fagyott talajból nem érkezik már utánpótlás, vagyis a fa kiszáradna, és így a vízhiány következtében akár el is pusztulhatna. A lomb ezzel szemben lágy és zsenge, gyakorlatilag védtelen. Nem csoda, hogy a bükkök és a tölgyek a fagyok közeledtével a lehető leggyorsabban levetik lombkoronájukat. De vajon ezek a fajok az evolúció során tulajdonképpen miért nem fejlesztettek ki vastagabb burkot és fagyálló anyagokat? Tényleg van értelme annak, hogy évről évre minden egyes fa újranövesszen közel egymillió levelet, majd mindössze néhány hónapon át használja őket, hogy végül fáradságos munkával ismét megszabaduljon tőlük? Az evolúció szemlátomást igennel válaszolt erre a kérdésre, mert amikor kereken 100 millió évvel ezelőtt kialakultak a lombos fák, a tűlevelűek már 170 millió éve éltek bolygónkon. Vagyis a lombhullató fák aránylag kései fejlődés termékei. Viselkedésük ősszel – ha alaposabban szemügyre vesszük – valójában nagyon is észszerű. Egy meghatározó erő, a téli viharok elől térnek ki így. Amikor ezek októbertől kezdve végigsöpörnek az erdőkön, sok fa számára ez élet-halál kérdése. Ha meghaladják a 100 km/h sebességet, ezek a szelek akár nagy fákat is kidönthetnek, a 100 km/h pedig egyes években nem ritkaság, akár heti ritmusban is ismétlődhet. Az őszi esők miatt a talaj annyira fellazult, hogy a gyökerek a latyakos talajban alig képesek megkapaszkodni. Egy kifejlett törzsre a vihar átszámítva 200 tonna erőhatást fejt ki. Az a fa, amely nem készült fel alaposan, nem bír el ennyit, és kidől. Ám a lombos fák jól felkészülnek. Hogy áramvonalasabbakká váljanak, mind elhajítja napvitorláját. Így

az 1200 négyzetméteres,48 hatalmas összfelület eltűnik, lehullik a talajra. Átszámítva ez annyi lenne, mintha egy vitorlás hajó 40 méter magas árboccal bevonná 30 × 40 méteres fővitorláját. Ez azonban még nem minden. A törzs és az ágak úgy vannak kialakítva, hogy a légellenállási együttható részlegesen alacsonyabb, mint a modern személygépkocsiknál. Mindamellett a fa egész szerkezete annyira hajlékony, hogy képes mérsékelni és elosztani egy heves szélroham erőhatásait. Mindezek az óvintézkedések együttesen azt eredményezik, hogy a lombos fáknak telente alig esik bajuk. Rendkívül heves orkánok esetén – ilyenekre csak 5-10 évente kerül sor – a közösség segít a bajba jutottakon. Minden fa más, mindegyiknek megvan a maga története, így aztán mindegyikben egyedi a farostok elrendeződése. Ez oda vezet, hogy az első heves széllökés után, amely az összes fát egyidejűleg ugyanabba az irányba hajlítja meg, mindegyik eltérő gyorsasággal ugrik vissza. Leggyakrabban a következő széllökések végeznek az egyes fákkal, mert az egy heves ingadozás közben ismét, ezúttal mélyebben meghajlik. Igen ám, de egy érintetlen erdőben mindenki kap segítséget. Visszalendülés közben a fák koronája egymásnak csapódik, hiszen a visszapattanás mértéke egyedi. Míg az egyik épp visszafelé lendül, a másik már megint előrehajlik. A következmény egy enyhe ütközés, ami mindkét fánál lefékeződést eredményez. Mire megérkezik a következő széllökés, már mindkettő szinte teljesen nyugalomba jutott, és a küzdelem kezdődik elölről. A koronák játéka mindig lenyűgöző látvány, és ugyanakkor izgalmas megfigyelni az egyes fák kölcsönös, társas támogatottságát. Eltekintve persze attól, hogy nem tanácsos vihar idején az erdőben tartózkodnunk. De térjünk vissza a lombhulláshoz. Azt, hogy van értelme, hogy érdemes ekkora erőfeszítéssel évről évre újra kihajtani, maguk a fák bizonyítják minden egyes átvészelt viharral. A vihar ugyanakkor egészen más természetű veszélyeket is rejt magában. Itt van például a hóesés. Ha az említett 1200

négyzetméteres levélfelület eltűnik, a fehér takaró már csak az ágakon telepedhet meg, ez pedig azt jelenti, hogy a hó legnagyobb része lehullik a földre. A hónál azonban még nagyobb terhet jelenthet a jég. A hőmérséklet nem sokkal fagypont alatt, ehhez egy ártatlan kis szemerkélő eső, nos, ezt magam is megtapasztalhattam néhány évvel ezelőtt. Három napon át tartott ez a szokatlan időjárási helyzet, én meg óráról órára egyre jobban aggódtam az erdő miatt. A csapadék ugyanis pillanatok alatt megtelepedett a fagyott ágakon, és szemlátomást növelte súlyukat. A látvány meseszép volt: a fákat üvegszerű burkolat borította. Közben a fiatal kis nyírfaerdők egyszerre meghajoltak, én pedig nehéz szívvel bár, de már leírtam őket. A felnőtt fák esetében mindenekelőtt a tűlevelűek, leginkább a duglász- és lucfenyők veszítették el zöld koronaágaiknak akár kétharmadát is: ezek hangos reccsenéssel törtek le. Ez rendkívüli mértékben meggyengítette a fákat, és évtizedekbe telhet, mire a koronájuk teljesen helyreáll. Ám a meghajlott fiatal nyírfák meglepetéssel szolgáltak: amikor a jég néhány nap múlva elolvadt, a törzsek 95 százaléka felegyenesedett. Néhány évvel később már alig látszott valami a nyíreken. Persze ennek dacára akadt néhány, amely már nem volt képes felegyenesedni. Ezek elhaltak, korhadt kis törzsük valamikor eltört, és lassan-lassan humusszá válnak. A lombhullás tehát hathatós óvintézkedés, akárha a mi szélességi fokunk klimatikus viszonyaira szabták volna. És csak úgy mellesleg: végre a fák számára is adódik egy pillanat, hogy „kiszaladjanak vécére”. Hozzánk hasonlóan – hiszen mi is, mielőtt nyugovóra térnénk, kimegyünk a félreeső helyre –, a fák is megszabadulnak a felesleges anyagoktól, amit szeretnének kiválasztani. Ezek aztán a ledobott levelekkel együtt hullnak le a földre. A lombkorona levetése aktív folyamat, a fa ekkor tehát még nem alhat. Miután az elraktározott anyagok visszacsörgedeztek a törzsbe, a fa egy elválasztó réteget alkot, amely elmetszi az ágakkal való összeköttetést, így aztán már egy

könnyű kis szellő is elegendő, és a levelek szépen lepotyognak. Csak ezután térhet a fa nyugovóra. És ezt meg is kell tennie, ki kell pihennie az elmúlt idény megpróbáltatásait. Az alvásmegvonás a fáknál hasonló következményekkel jár, mint nálunk, embereknél. Életveszélyes. Ez az oka annak, hogy a cserépbe ültetett tölgy vagy bükk nem marad életben a nappalinkban. Itt nem hagyjuk, hogy kipihenjék magukat, és legtöbbször már az első évben elpusztulnak. A szüleik árnyékában élő facsemetéknél van néhány jól érzékelhető eltérés a lombhullatás bevett gyakorlatától. Ha az anyafa lehullajtja a leveleit, egyszerre csak bőven jut napfény a talajra is. A kis „zöldfülűek” szabályszerűen erre várnak, és sok energiát gyűjtenek a világosságban. Leggyakrabban e tevékenységük során lepik meg őket az első fagyok. Ha jelentősen fagypont alá esik a hőmérséklet, mondjuk éjszaka –5 °C-nál is hidegebb van, akkor törvényszerű, hogy az összes fa elfárad, és megkezdi téli álmát. Az elválasztó réteg képződése ilyenkor már nem lehetséges, így kizárt a lombhullatás is. A kis törpéknél ez nem játszik szerepet. Csekélyke méretük folytán a szél nem jelenthet veszélyt számukra, és a hó is csak egészen ritkán okoz valóban gondot. Tavasszal a kis csemeték még egyszer kihasználják ugyanezt a lehetőséget. Két héttel a nagy fák előtt hajtanak ki, és ezzel kiadós napfényreggelit biztosítanak maguknak. De honnan tudja az ifjú nemzedék, mikor kell beindulnia? Hiszen nem tudhatják, mikor szeretnének az anyafák kihajtani. A magyarázatot a talajmagasságban érzékelhető magasabb hőmérséklet adja, itt a tavasz valóban mintegy két héttel korábban köszönt be, mint 30 méterrel magasabban, a koronában. Odafent a zord szelek és a csikorgóan hideg éjszakák kicsit még késleltetik a meleg évszakot. Az öreg fák a talajon már oltalmazó ágaikkal is kordában tartják a kemény kései fagyokat, a földre hullott lombréteg pedig meleget adó komposzthalomként működik, amely pár fokkal megemeli a hőmérő higanyszálát. Az ősszel

nyert napokkal együtt az utánpótlás egy hónap szabad növekedési időt kap – ez mindenesetre a vegetációs időnek közel 20 százaléka. A lombos fák között a takarékosság tekintetében különféle viselkedésmódok figyelhetők meg. Lombhullatás előtt a tartalék anyagok visszahúzódnak az ágakba. Mégis vannak fák, amelyeknek ez, úgy tűnik, teljesen közömbös. Így például az égerfák gond nélkül egyszerűen csak a földre vetik mélyzöld leveleiket, mintha a holnap nem is létezne. Igaz, leggyakrabban ingoványos, tápanyagban gazdag területen állnak, és nyilvánvalóan megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy évről évre újratermeljék a klorofillt. Hiszen a lábuknál található gombák és baktériumok újrahasznosítják a régi falevelekből az alapanyagokat, amelyek ezt követően a gyökerekből újra felszívhatóvá válnak. A nitrogén visszavezetéséről is lemondhatnak, hiszen szimbiózisban élnek a gyökérgümőbaktériumokkal, ezek pedig állandóan megfelelő mennyiséget bocsátanak rendelkezésükre. Az égeresekben évente és négyzetkilométerenként akár 30 tonnát is kivonhatnak a levegőből a kis segítők, hogy fa barátaik gyökerei rendelkezésére bocsássák.49 Ez több, mint amennyit a legtöbb gazdálkodó trágyaként szétszór a földjére. Miközben számos faj a takarékos gazdálkodásra törekszik, az égerfák gazdagságukat fitogtatják. Hasonlóan tesz a kőris és a bodza is. Zöld leveleinek levetésével ezek a pazarlók semmivel sem járulnak hozzá az erdők őszi színpompájához – csak a spórolósak színesek. Nem, ez még sincs egészen így. A sárga, a narancs és a vörös a klorofill kivonása után jelenik meg, de ezt követően ezek a karotinoidok és antociánok is lebomlanak. A tölgy egy olyan óvatos faj, hogy mindent elcsomagol, és csak a barna lombot hullatja le. A bükknél a barnától a sárgáig minden szín fellelhető, míg a cseresznyefák vöröses leveleket dobnak le. Térjünk vissza még egyszer a tűlevelűekhez, amelyekkel ebben az összefüggésben kissé mostohán bántam. Itt is akad

egy faj, amely leveleit a lombhullató fák mintájára dobja el – ez a vörösfenyő. Hogy vajon miért éppen ez a fenyőfaj az, amely tűlevelű társaival szemben ebben az elvben bízik – fogalmam sincs. Az is elképzelhető, hogy az evolúciós versenyfutás az áttelelés legjobb módszeréért még nem ért véget. A tűk meghagyása ugyanis tavasszal startelőnyökkel jár ugyan, hiszen a fák nyomban, körülményes kizöldülés nélkül nekidurálhatják magukat, a valóságban azonban mégis sok hajtás kiszáradhat, mert a talaj még fagyott, a korona ugyanakkor a tavaszi napsütésben sok meleget kap, és belekezd a fotoszintézisbe. Különösen a legutóbbi esztendőben fejlődött tűk, amelyek nem rendelkeznek vastag viaszréteggel, legyengülnek, mert a veszély felismerése után nem képesek fékezni a párologtatást. A lucfenyők, az erdeifenyők, a jegenyefenyők és a duglászfenyők szintén lecserélik tűiket, hiszen nekik is ki kell menniük a mosdóba. Ehhez ledobják a legrégebbieket, amelyek már sérültek, és teljesítményük hanyatlásnak indult. A jegenyefenyők még ekkor is tíz, a lucfenyők hat, az erdeifenyők pedig három évjáratot megtartanak, ami felismerhető a mindenkori ágszakaszokon. Különösen a zöldjüknek mintegy egynegyedét levető erdeifenyők tűnhetnek télen kissé megkopasztottaknak. Tavasszal aztán az új hajtásokkal egy új évjárat társul a korábbiakhoz, ami a koronának újból egészséges külsőt kölcsönöz.

Időérzék Az őszi lombhullás és a tavaszi kizöldellés a mi földrajzi szélességünkön természetes jelenség az erdőkben. Ha ellenben alaposan szemügyre vesszük, ez a folyamat igazi csoda, hiszen a fáknak ehhez mindenekelőtt egyvalamire van szükségük: időérzékre. Honnan tudhatnák, hogy újra közeledik a tél, vagy hogy az emelkedő hőmérséklet nemcsak rövid közjátékot jelent, hanem valóban a tavaszt harangozza be? Hogy a melegebb napok a lombfakadás kiváltói, logikusan hangzik, hiszen végül is a fagyott víz is felolvad a fa törzsében, és újra csörgedezhet. Meglepő módon azonban a rügyek annál korábban hajtanak ki, minél hidegebb volt az előző tél. A müncheni Műszaki Egyetem kutatói ezt a jelenséget klímalaboratóriumban vizsgálták.50 Minél enyhébb a hideg évszak, annál később borulnak zöldbe például a bükk ágai – elsőre ez akár logikátlannak is tűnhet. Egyes növények ugyanis, például a lágyszárúak, akár már januárban is aktivizálódhatnak, sőt még ki is virágozhatnak, mint az a sajtóban megjelenő szenzációs beszámolókban olvasható. Talán a fáknál az a helyzet, hogy ha a hőmérséklet nem dermesztő, nem tudnak pihentető téli álmot aludni, ezért aztán tavasszal nem igazán jönnek lendületbe? Bárhogy álljon is a dolog, a klímaváltozás folyamatában ez inkább kedvezőtlen, hiszen más fajok, amelyek nem ennyire fáradtak, és hamarabb létrehozzák új lombozatukat, így előnyhöz jutnak. Milyen gyakran tapasztalhattunk már enyhébb időszakokat januárban vagy februárban, anélkül hogy a tölgyeken vagy a bükkökön megjelentek volna a friss, zöld hajtások? Honnan tudják, hogy még nem jött el az új hajtások ideje? E talánynak –

legalábbis, ami a gyümölcsfákat illeti – részben sikerült már a közelébe férkőzni. Nyilvánvaló, hogy a fák tudnak számolni! Csak megfelelő mennyiségű meleg nap után értékelik úgy, hogy itt a tavasz.51 Ámde a meleg napok önmagukban még nem elegendőek a tavaszhoz. A lombhullatás és a kizöldellés ugyanis nemcsak a hőmérséklettől függ, hanem a nap hosszától is. A bükkök például csak akkor kezdenek kizöldülni, ha naponta legalább 13 órán át világos van. Azért is meglepő ez, mert ehhez a fáknak valamiféle látóképességgel kell rendelkezniük. Kézenfekvő ezt a valamit a levelekben keresni – utóvégre el vannak látva afféle „napelemekkel”, ennélfogva a legjobban fel vannak készülve a fénysugarak fogadására. A nyári fél évben nincs is ez másként, de áprilisban a lombkorona még hiányzik az ágakról. Pontosan ma sem tudjuk, mi a helyzet, vélhetően a rügyek rendelkeznek ilyen képességekkel. Bennük szunnyadnak összehajtva a levelek, kifelé pedig barna pikkelyek védik, megakadályozva ezzel a kiszáradást. Vegyék egyszer alaposabban szemügyre ezt a pikkelyt, tartsák a fény felé, amikor a rügyfakadás megindul! Pontosan, áttetszőek! Feltehetően egészen kis fénymennyiség elég a nap hosszának érzékeléséhez, mint ezt egyes szántóföldi gyomok magjáról tudjuk. Nekik már az éjszakai hold gyenge fénysugarai is elegendőek a csírázás kiváltásához. Ám a fény érzékelésére még a fatörzs is képes. A legtöbb faj kérgében aprócska, szunnyadó rügyek találhatók. Mihelyt egy fa törzse elhal vagy kidől, több napfény éri a szomszéd fát, és ez egyes példányoknál kiváltja a rügyfakadást, hogy a fa hasznosítani tudja a pótlólagos fénykínálatot. És hogyan érzékelik a fák, hogy a melegebb napok nem a késő nyárhoz, hanem a tavaszhoz sorolhatók? A nap hossza és a hőmérséklet kombinációja az, ami a helyes reagálást kiváltja. Az emelkedő hőmérséklet a tavaszt jelzi, a csökkenő az őszt – a fák ennek érzékelésére is képesek. Ez az oka annak, hogy a mi őshonos fajaink, a tölgy és a bükk, alkalmazkodnak a déli

félteke ellentétes ritmusához is, ha történetesen Új-Zélandba exportálják és ott ültetik el őket. És mellesleg még valami bizonyságot nyerne ezzel: a fáknak kell hogy legyen emlékezetük. Másként hogyan vethetnék össze a napok hosszát, másként hogyan számolhatnák a meleg napokat? Különösen meleg években, magas őszi hőmérsékletek mellett találkozhatunk olyan fákkal, amelyeknek összezavarodott az időérzékük. Rügyeik megduzzadnak szeptemberben, sőt egyes példányok még új leveleket is hajtanak. Ezeknek a kelekótyáknak persze aztán viselniük kell a felelősséget, mihelyt a megkésett fagyok beköszöntenek. Az új hajtások szövete még nem fásodott el, a lomb pedig amúgy is védtelen. Vagyis a friss zöld hajtás elfagy, és ez bizonyára fájdalmas. Ugyanakkor a következő tavaszra szánt rügyek odavesztek, úgyhogy nagy ráfordítással kell majd pótolni őket. Aki tehát nem figyel, az veszít az erejéből, és kevésbé felvértezve vág neki a következő évadnak. A fáknak mindamellett nem csak a lombjuk miatt van szükségük időérzékre. Legalább ugyanennyire fontos ez a képesség utódaik szempontjából. Ha a magvak ősszel a földre hullanak, akkor persze még nem szabad kicsírázniuk, hiszen abból nyomban két probléma adódna. Egyfelől a zsenge hajtások már nem tudnának elfásodni vagy megkeményedni, és ellenállóvá válni a téllel szemben, úgyhogy elfagynának. Másfelől viszont a hideg évszakban az őzeknek és a szarvasoknak alig van mit enniük, így különleges érdeklődéssel vetnék rá magukat a friss zöldre. Jobb emiatt az összes többi növényfajjal együtt, tavasszal kihajtani. Így aztán a magok is érzékelik a hideget, és a magoncok biztos burkukból csak akkor merészkednek elő, amikor a csikorgó hidegre már hosszabb meleg időszakok következnek. Egy jól kiagyalt számlálómechanizmusra, mint amilyen a rügyezés esetében érvényesül, sok magnál nincs szükség. Így a bükk és a tölgy makkja, amelyet a szajkók és a mókusok elástak, centiméternyi

mélyen nyugszanak a földben. Odalent csak akkor lesz meleg, ha az igazi tavasz elérkezett. A könnyűsúlyúaknak, mint például a nyír magjainak, már körültekintőbbeknek kell lenniük, mert kis szárnyaikkal mindig a talaj felszínén érnek földet, és ott is maradnak. A környezettől függően történhet ez akár tűző napsütésben is, ezért az apróságoknak felnőtt szüleikhez hasonlóan érzékelniük kell a nap tényleges hosszúságát, és várniuk kell.

Karakter kérdése Az országúton, amely otthonomtól, Hümmeltől vezet az Ahrvölgy következő településéig, három tölgy áll. A terület meghatározó alkotóelemei, mely nevét is e három fáról kapta. Egymástól való távolságuk nagyon szűk. A százesztendős törzseket mindössze néhány centiméter választja el egymástól. Eszményi megfigyelési tárgyak számomra, hiszen mindhárom fa környezeti feltételei azonosak. A talaj, a vízkészlet, a helyi mikroklíma, nos, mindez nem lehet háromféle egyetlen méteren belül. Ha mármost a tölgyek viselkedése mégis eltérő, arra csak egymástól individuálisan eltérő tulajdonságaik adhatnak magyarázatot. Márpedig eltérő módon viselkednek! A tovasuhanó autós észre sem veszi, hogy három fával van dolga, legyen akár tél, amikor a fákon nincs levél, vagy nyár, amikor teljes lombkoronában pompáznak. Koronáik egymásba fonódnak, és együttesen alkotnak egy nagy félgömböt. A szorosan egymás mellett álló törzsek származhatnának akár egyetlen gyökérzetből is, mint az kivágott, majd újra kihajtó példányoknál lenni szokott. Hogy ez esetben egészen másról van szó, azt ősszel mutatja meg a három jó barát. Miközben a jobb oldali tölgy lombja már színes, a középső és a bal oldali még őrzi zöld pompáját. Csak egy vagy két héttel később követik társukat a téli álomba. De ha az élőhely megegyezik, akkor mi lehet az, ami az eltérő viselkedést magyarázza? Valóban egyéniség kérdése, hogy egy fa mikor hullatja le a lombját? Mert hogy le kell hullatnia, azt megtudhattuk az előző fejezetből. Igen ám, de mikor jön el a megfelelő időpont? A fák nem tudják, milyen lesz a közelgő tél, kemény-e vagy enyhe. Amit érzékelnek, az a napok rövidülése és a csökkenő hőmérséklet.

Ha egyáltalán csökken. A levegő gyakran még ősszel is késő nyáriasan meleg, és ekkor a három tölgy kutyaszorítóba kerül. Használják ki az enyhe napokat, folytassák a fotoszintézist, és gyorsan tartalékoljanak még néhány extrakalória cukrot? Vagy menjenek inkább biztosra, és hullajtsák le lombjukat, ha hirtelen netán mégiscsak betörne a fagy, rájuk kényszerítve a téli álmot? Nyilvánvaló, hogy a kérdésre mindhárom fa más és más választ ad. A jobb oldali kissé félénkebb, vagy pozitívan fogalmazva: belátóbb. Ugyan mire jók a pótlólagos készletek, ha már nem fogja tudni ledobni a leveleit, és egész télen veszélyben az élete? Egyszóval: le vele, és irány az álmok birodalma! A két másik tölgy valamivel merészebb. Ki tudja, mit hoz a jövő tavasz, mennyi energiát emészt fel egy hirtelen jött rovartámadás, és azt követően mi marad meg az elraktározott anyagokból? Ezért aztán egyszerűen tovább zöldellnek, és csordultig telítik tartályaikat a kéreg alatt és a gyökerekben. Eddig mindig bevált ez az eljárás, de ki tudja, meddig még. A klímaváltozással ugyanis az őszi hőmérsékletek egyre tovább maradnak magasak, és a veszélyes játék a lombbal olykor már a novemberbe is belenyúlik. Mindamellett az őszi viharok továbbra is pontban októberben megérkeznek, úgyhogy megnő annak a kockázata, hogy a szél a teljes koronával együtt kitépi a fát. Az elővigyázatos fáknak megítélésem szerint a jövőben jobbak a túlélési esélyeik. Hasonló következtetéseket vonhatunk le a lombos fák, de a jegenyefenyő törzsének megfigyeléséből is. A fák illemszabályai szerint a törzsnek hosszúnak és simának kell lennie, vagyis a fa alsó felén nem növeszthet ágakat. Ez észszerű is, hiszen ott fényhiány van. Ha nincsenek feldolgozandó napsugarak, akkor testének felesleges részeit, amelyek csak fogyasztanák a tápanyagokat, a fa egyszerűen leállítja. Mint az ember izomműködése: ha nem használjuk izmainkat, testünk az energiával való takarékosság érdekében csökkenti méretüket. Ugyanakkor a fák önmagukban nem képesek az ágak

leépítésére, csak egyet tehetnek: hagyják, hogy elhaljanak. A munka többi része a holtfát ellepő gombákra marad. Egyszer csak korhadt lesz, letörik, a talajon pedig végleg humusszá alakul. Az ágak letörésének helyén viszont a fáknak meg kell küzdeniük egy problémával. Itt a gombák gond nélkül tovább szaporodhatnak, behatolhatnak a törzsbe, hiszen nincs védelmező kéregréteg. Még nincs, de ezen lehet segíteni. Ha az ágak nem voltak túlságosan vastagok (max. 3 centiméteresek), akkor mindössze néhány évig tart, míg a sérült hely begyógyul. A fák most már újra át tudják itatni vízzel ezt a területet, aminek folytán a gombák elhalnak. Ha ellenben az ágak nagyon vastagok voltak, akkor mindez túl sokáig tart. A seb évtizedeken át nyitott marad, és kapuként működik, amelyen keresztül a gombák mélyen a fa belsejébe hatolnak. A törzs elkorhad, és – legalábbis – ingataggá válik. Épp ezért írja elő az illemkódex, hogy a törzs alsó részében csak vékony ágak nőhetnek. Ha a további növekedés során egyszer már lehullottak, akkor semmilyen körülmények között nem nőhetnek újra. Csakhogy egyes példányok épp ezt teszik. Ha mellettük egy társuk kipusztul, a beeső fényt arra használják, hogy odalent új rügyeket fakasszanak. Ebből vastag ágak képződnek, amelyek eleinte nagyon is előnyösek. Ezek a fák így duplán használhatják ki a kedvező alkalmat a fotoszintézisre: a koronában és a törzsön. Egyszer azonban, talán húsz év elteltével, a körülötte álló fák is annyira megnövesztik koronájukat, hogy a nyílás ismét bezárul. Az alsó szintekre újból sötétség borul, a vastag ágak pedig elhalnak. Most megbosszulja magát a mohó napfényszomj, mert – mint már ecseteltük – a gombák ekkor mélyen behatolnak a tudatlan fák törzsébe, és ezzel veszélyeztetik őket. Arról, hogy az efféle viselkedés valóban egyedi, és ennyiben egyéniség kérdése, önök is meggyőződhetnek következő erdei sétájuk során. Figyeljék meg azokat a fákat, amelyek egy kis tisztás körül helyezkednek el. Mindegyiket ugyanaz a késztetés éri, hogy ostobaságot

kövessenek el, és új ágakat hajtsanak a törzsön, de csak egy részük esik kísértésbe. A többiek törzse kifogástalanul sima marad, elkerülve ezzel az előre látható kockázatot.

A beteg fa Statisztikai szempontból a legtöbb fafaj rendelkezik a nagyon hosszú élet lehetőségével. A kerületemben található kegyeleti erdőben egy-egy fa megvásárlói minduntalan azt kérdezik tőlem, milyen magas kort érhet meg a fájuk. Leggyakrabban bükköt vagy tölgyet választanak, és pillanatnyi tudásunk szerint az ő normálértékük 400-500 év körül mozoghat. De ugyan mit ér a statisztika az egyes esetekre vonatkoztatva? Pontosan annyit, mint nálunk, embereknél – semmit! Hiszen egy fa előre megrajzolt útja egy napon igen sokféle okból megváltozhat. Egészségi állapota nagyban függ attól, mennyire stabil az erdő mint ökoszisztéma. A hőmérsékletnek, a nedvességnek, a fényviszonyoknak nem szabad hirtelen megváltozniuk, mert a fák reakcióideje nagyon lassú. De még ha az összes külső feltétel optimális is, akkor is állandóan ott leselkednek a rovarok, a gombák, a baktériumok és a vírusok, az alkalomra várva, hogy egyszer csak lecsapjanak. Elvileg ez csak akkor lehetséges, ha a fa elveszíti egyensúlyát. Normál esetben beosztja az erejét. Nagy részét mindennapi élete során használja fel: lélegeznie kell, „meg kell emésztenie” táplálékát, el kell látnia cukorral gomba barátait, mindennap növekednie kell valamennyit, és észrevétlenül készenléti tartalékot is kell képeznie a kártékony organizmusokkal szemben. A tartalék bármikor aktiválható, és fafaj szerint egy sor ellenanyagot tartalmaz, amely csakis rá jellemző. Ezek az úgynevezett fitoncidok, amelyek antibiotikus hatást fejtenek ki. Ezt meggyőző kísérletek is igazolják. Borisz Petrovics Tokin leningrádi biológus már 1956-ban leírta a következőt: ha egy csepp vízhez, amely protozoonokat, állati egysejtűeket

tartalmaz, hozzáadjuk a luc- vagy az erdeifenyő szétdörzsölt tűjének egy cseppjét, akkor ezek az élőlények kevesebb mint egy másodperc alatt elpusztulnak. Ugyanebben az írásában Tokin arról is beszámol, hogy a fiatal fenyőerdőkben a tűkből kiáramló fitocidok révén a levegő szinte teljesen csíramentes.52 Vagyis a fák szabályosan fertőtleníteni tudják környezetüket. Ez azonban még nem minden. A diófák a leveleikben tárolt anyagokkal hatékonyan védekeznek a rovarokkal szemben: ha csöndes és nyugalmas helyen szeretnénk padot felállítani, akkor ezt egy diófa koronája alatt tegyük. Itt a legkisebb a valószínűsége annak, hogy összevissza csípnek a szúnyogok. A tűlevelű fák fitoncidjait különösen jól érzékelhetjük szaglószervünkkel is: ez az az aromás erdei illat, amely főképp forró nyári napokon intenzíven terjeng az erdőben. Ha a növekedési és a védekezési erők gondosan megteremtett egyensúlya kibillen, a fa megbetegedhet. Az ok lehet akár az egyik szomszéd fa pusztulása is. Ekkor hirtelen sok fény esik a koronára, és szabad utat tör magának a vágy az egyre intenzívebb fotoszintézis után. Ez nagyon is észszerű, hiszen jó, ha százévenként egyszer adódik ilyen alkalom. A hirtelen teljes napfényben sütkérező fa mindent feledve kizárólag ágai növekedésére összpontosít. Ezt meg is kell tennie, hiszen körülötte álló társai ugyanezt teszik, így aztán a rés a fák számára rövidnek számító mintegy húsz év alatt újra bezárul. A hajtások gyorsan hosszabbodnak, és a megszokott évi néhány milliméter helyett akár 50 centiméterrel is megnőhetnek. Ez emészti az energiát, ami aztán már nem áll rendelkezésre a betegségek és a paraziták elleni küzdelemben. Ha a fának szerencséje van, akkor minden rendben megy, a nyílás bezáródik, ő pedig megnövelte koronáját. Ezután szünet következik, és erőinek személyes egyensúlyát megteremtve stabilizálódik. Ámde jaj neki, ha a növekedési mámorban valami balul üt ki! Egy gomba, amely észrevétlenül belepi az egyik ágcsonkot és

a holtfa mentén a törzsbe vándorol, vagy egy szú, amely az eget ostromló fát egy óvatlan pillanatban megszúrja, majd megállapítja, hogy nem érkezik ellenreakció: már kész is baj. A látszólag az egészségtől majd kicsattanó törzs egyre inkább támadások célpontja lesz, hiszen hiányzik az ellenanyagok mozgósításához szükséges energiája. És már az első reakciók is megmutatkoznak a koronát ért támadások miatt. Lombos fák esetében a legfelső, létfontosságú hajtások hirtelen elhalnak: oldalágak nélküli, vastag ágcsonkok meredeznek az égnek. A tűlevelűek első reakciója az, hogy kevesebb évjáratot tudnak a tűkből a fán megtartani. Így a beteg erdeifenyők már nem három, hanem csak egy vagy két nemzedéket bírnak el a fán, ennek következtében a koronák észrevehetően felritkulnak. A lucfenyőknél mindehhez társul még a lametta(karácsonyfadísz-) effektus is, aminek következtében a kis ágak lagymatagon csüngenek le a főágakról. Nem sokkal később a törzsről nagy területeken lepattan a kéreg. Ettől kezdve felgyorsulnak az események. Mint egy léghajó, amelynek megnyitották a szelepét, úgy süllyed a korona az elhalás során egyre lejjebb, a holt ágak ugyanis letöredeznek a téli viharokban. A lucfenyőn ez még jobban látszik, mert az ilyen fák legfelső, elszáradt csúcsa élesen elválik az alsóbb, még eleven szintek zöldjétől. Egy élő fa minden évben gyűrűt hoz létre a fatestben, hiszen, mondhatni, növekedésre van ítélve. A kambium, ez az áttetsző, vékony réteg a kéreg és a fatest között a vegetációs időszakban befelé új fasejteket, kifelé pedig új háncssejteket választ ki. Ha egy fa már nem tud vastagodni, akkor elhal. Legalábbis sokáig így gondolták ezt. Svájcban a kutatók olyan erdeifenyőkre bukkantak, amelyek kívülről egészségesnek tűntek, telis-tele voltak zöld tűvel. Alaposabb megfigyelés, akár kivágás, akár fúrásos mintavétel során azonban megállapították, hogy egyes példányok már harminc éve nem képeztek egyetlen új gyűrűt sem.53 Halott erdeifenyő zöldellő tűlevelekkel? A fákat

gyökérrontó gomba, egy agresszív gombafaj támadta meg, mire a kambium elhalt. Ennek dacára a gyökerek a törzsben található vezetékeken továbbra is szállították a vizet a koronának, ellátva így a tűket a létfontosságú nedvességgel. És maguk a gyökerek? Ha a kambium halott, a kéreg sem élhet. A cukoroldat szállítása a tűkből lefelé már nem lehetséges. Nyilvánvaló, hogy csakis a szomszédos, egészséges erdeifenyők lehettek azok, amelyek halódó társukat megsegítették, és ellátták gyökereit tápanyaggal. Erről már beszámoltam a „Barátságok” című fejezetben. A betegségeken kívül élete során a fa sebesüléseket is szerez. Ennek jó néhány oka lehet. Ilyen például, ha egy szomszéd fa kidől. Egy sűrű erdőben aligha kerülhető el, hogy eközben egyik-másik körülette álló társát ne súrolja. Ha ez télen zajlik, amikor az aránylag száraz kéreg szilárdan ül a fán, nemigen történik semmi. Leggyakrabban letörik néhány ág, ám ez a kár olyan, hogy néhány év múlva már nyoma sem lesz. Súlyosabbak a törzsön elszenvedett károk, ezek túlnyomórészt a nyári hónapokban keletkeznek. Most a kambium, ez a fatest és a kéreg közötti, növekedést elősegítő, vékony réteg tele van vízzel, kristálytiszta és síkos. Ilyenkor elegendő egy kis erőhatás, és a fa külső rétege könnyedén leválik. Egy kidőlő szomszéd súrolódó ága ezúttal méteres hosszúságú sebeket ejthet rajta. Jaj! A nedves faanyag eszményi leszállóhely a gombaspórák számára, amelyek már néhány percen belül megérkeznek. Gombafonalak nőnek ki belőlük, amelyek nyomban belefognak a fa és a tápanyagok fogyasztásába. De még nem tudnak igazán haladni. A fában egyszerűen túl sok a víz, és bár a gombák kedvelik a nedvességet, a csöpögő víz számukra maga a halál. Diadalmenetüket a törzs belseje felé tehát egyelőre még fékezi a szijácsfa nedves külseje. Ez most persze szabadon áll, és külső felülete kiszáradhat. Most lassított felvétellel kezdődik a versenyfutás. A gomba olyan mértékben hatol előre, ahogyan a szijács elveszíti

nedvességtartalmát, a fa pedig ezzel egyidejűleg megpróbálkozik a seb bezárásával. Ehhez a sérülés szélén található szövet „padlógázt ad”, és példátlan gyorsasággal nő két oldalról befelé. Évente akár egy centiméteres szélességben is befedheti a sérült fát. Legkésőbb öt évvel később be kell zárnia a boltnak a lakmározók számára. Ekkor új kéreg zárja le a régi sebet, a fa ismét el tudja látni belülről vízzel a sérült szijácsot, és ezzel el tudja ölni a gombát. Ha ellenben a gombának már sikerült áttörnie a szijácson, és behatolnia a gesztbe, akkor már késő. Ez a vízszállításból kikapcsolt rész szárazabb, ilyenformán ideális a támadó számára, és a fa itt már nem tud reagálni. Hogy van-e esélye, az döntően a sérülés szélességétől függ. Minden seb, ami jóval meghaladja a három centimétert, kritikussá válik. De még ha a gomba nyer is, és berendezkedik a fa belsejében, akkor sincs minden veszve. Igaz ugyan, hogy akadálytalanul eshet neki a fának, de nem sieti el a dolgot. Mire a gomba mindent megeszik, és málladékká alakít át, eltelhet akár egy évszázad is. Ingataggá ezáltal a fa a legcsekélyebb mértékben sem válik, mert a szijács nedves, külső évgyűrűit a gomba nem tudja kitágítani. Szélsőséges esetben belülről a fa olyan üreges lesz, akár egy kályhacső. És hajszálra úgy, ahogyan a cső esetében is, stabilitása megmarad. Egy korhadt fát tehát nem kell sajnálnunk, minden bizonnyal nem kell kiállnia fájdalmakat. Ennek oka: a fatest a fa belsejében már kikapcsolódott, már nem szövik át élő sejtek, a külső évgyűrűk ellenben, amelyek még aktívak, végigvezetik a vizet, és ezáltal túl nedvesek a gombák számára. Ha egy fa sikeresen begyógyította törzse sérülését, vagyis a sebet bezárta, akkor rendszerint éppolyan idős kort élhet meg, mint sérülést nem szenvedett társai. Igaz, néha, különösen hideg teleken, a régi sebek ismét felszakadnak. Ilyenkor nagy csattanás hallatszik az erdőben, mintha fegyver dördülne, és a törzs a sérülés vonala mentén újból megreped. Ennek oka az eltérő feszültség a megfagyott fatestben, amely az ilyen

előtörténetű fákban igen egyenetlen.

Legyen világosság! A napfényről már több helyen is szó esett, hiszen az erdő életében hallatlanul fontos tényező. Ez elcsépelten hangzik, hiszen a fák növények, a túléléshez pedig fotoszintézist kell végezniük. Mivel azonban ház körüli kertjeinkben mindig éri elegendő napfény az ágyásokat és a pázsitot, ott inkább a víz vagy a talajban tárolt tápanyagok meghatározóak a növények növekedése szempontjából. Az, hogy a fény fontosabb a két másik tényezőnél, ebben a mindennapi helyzetben számunkra nem nyilvánvaló. És mivel magunkból kiindulva szívesen következtetünk másokra is, azzal nem számolunk, hogy egy érintetlen erdő prioritásai egészen mások. Itt minden egyes fénysugárért küzdelem folyik, és minden faj egy meghatározott helyzetre specializálódott, hogy legalább egy kis energiát sikerüljön szereznie. A legfelső emeleten ugyanis, ahol a „főnökség irodái” vannak, hatalmas bükkök, jegenyefenyők vagy lucfenyők terpeszkednek, melyek elnyelik a napsugarak 97 százalékát. Ez kegyetlen és kíméletlen, de vajon nem így tesz-e minden faj: elvesz mindent, amit megszerezhet. Ezt a napfényért folytatott versengést a fák csak azért nyerték meg, mert oly hosszú ideig képesek gyarapítani törzsüket. Hosszú és magabiztos törzset azonban egy növény csak akkor tud fejleszteni, ha már nagyon öreg, mivel faanyagában elképesztő mennyiségű energia halmozódik fel. Így egy kifejlett bükk törzsének a növekedéshez annyi cukorra és sejtanyagra van szüksége, amennyi megfelel egy 10 ezer négyzetméteres búzamező biomasszahozamának. Belátható, hogy egy ilyen óriási képződménynek nem egy, hanem 150 évre van szüksége a növekedéshez. Ekkor azonban

már a többi fa kivételével aligha van növény, amely felérne hozzá, és élete hátralévő részében nincs is miért aggódnia. Saját szaporulatát arra szoktatja, hogy életben maradjon a maradék fénnyel, de közben persze ellátja tápanyagokkal. Ugyanez mindenesetre a „köznépre”, a többi növényre nem érvényes, így nekik valami mást kellett kitalálniuk. Itt vannak mindjárt a korán virágzó növények. Áprilisban az öreg, lombos fák alatt fehér virágok tengere borítja el a barna talajt. Berki szellőrózsák teszik varázslatossá az erdőt. Olykor sárga vagy ibolyakék virágokkal is keverednek, ilyen például a májvirág. Nevét leveléről kapta, melynek formája az emberi májra emlékeztet. Mivel az évnek már ebben az egészen korai szakaszában virágot hoz, a német nyelvterület egyes helyein „kis kíváncsiskodónak” („Vorwitzchen”) is nevezik. A májvirágok konok kis növények. Ahol egyszer megtelepedtek, örökre ott akarnak maradni, és magról nagyon lassan szaporodnak. Így ezek a korán virágzók is csak azokban a lombos erdőkben találhatók meg, amelyek már évszázadok óta fennállnak. A színes kis társaság a jelek szerint ezzel a virágpompával csaknem minden erejét kiadja magából. Ennek a pazarlásnak a szűk időablak az oka, amit ki kell használnia. Amikor márciustól a tavaszi napsugár felmelegíti a talajt, a lombos fák még téli álmot alszanak. Mármost a berki szellőrózsa és társai május elejéig kihasználják a lehetőséget, és a csupasz óriások alatt szénhidrátokat termelnek a következő évre. A tápanyagokat a gyökereikben raktározzák el. Mellesleg a kis szépségeknek még szaporodniuk is kell, ami többletenergiát követel. Hogy mindezt egy-két hónap alatt elvégzik, az kész csoda. Mert mihelyt a fáknál megindul a rügyfakadás, újból sötét lesz, és a virágoknak ismét bele kell nyugodniuk a tíz hónapos kényszerszünetbe. Amikor azt mondtam, hogy aligha van növény, amely felérne a fákhoz, a hangsúly az „aligha” szócskán volt. Mert valójában

mégiscsak vannak olyan növények, amelyek felkapaszkodnak egészen a koronákig. Különösen fáradságos és hosszadalmas ez a folyamat, ha a talajról indul. Az egyik jelölt a borostyán: kis magként kezdi a fényt kedvelő fák, vagyis olyan fajok lábánál, amelyek különösen pazarlóan bánnak a napsugarakkal, és valamennyit engednek hasznosítatlanul a talajig lehatolni. Az erdeifenyők vagy a tölgyek között a borostyánnak ennyi is elég, hogy eleinte valóságos szőnyeget alkosson a talajon. Egy szép napon aztán felülkerekedik az ösztön: fel kell kapaszkodnia a törzsön. Egyetlen közép-európai növényként a borostyán ehhez kapaszkodó gyökereket használ, amelyekkel szilárdan megtartja magát a fán. Évtizedeken át halad feljebb, egyre feljebb, míg végül el nem éri a fa koronáját. Itt elérheti a több száz éves kort is, ilyen korú példányaival szikla- vagy várfalakon találkozhatunk. A szakirodalomban az olvasható, hogy az ilyen típusú növényzet nem ártalmas a fákra nézve. Ami saját, házi fenyőinken végzett megfigyelésemet illeti, nem tudom megerősíteni ezt az állítást. Ellenkezőleg: különösen az erdeifenyők, amelyeknek nagyon sok fényre van szükségük tűleveleik számára, rossz néven veszik ezt az odafent terjeszkedő konkurenciát. Ágai fokozatosan elhalnak, aminek folytán a fák annyira meggyengülnek, hogy végül elpusztulnak. A borostyánnak a törzset körülölelő hajtástengelye, amely maga is favastagságúvá válhat, annyira megterhelő lehet az erdeifenyők és a tölgyek számára, mint egy emberi testre tekeredő kígyó. Még nyilvánvalóbban érzékelhető ez a fojtogató hatás egy másik fajnál, a búbos loncnál. A szép, liliomszerű virágokat hozó növény előszeretettel kúszik fel fiatal fákra. Olyan szorosan a vékony kis törzs köré tekeredik, hogy az a további fejlődése során spirál alakban összeszűkül. Az ilyen deformálódott kis fákat – mint már szó volt róla – szívesen értékesítik bizarr vándorbotként; sokkal tovább a természetben amúgy sem éltek volna. A fékezett növekedés miatt elmaradnak

a többi ifjonc fejlődése mögött. Még ha történetesen sikerül is felnőniük, valamikor egy vihar a törzs megcsavarodott részén kettétöri majd őket. A fagyöngyök megtakarítják maguknak a felfelé törekvés hosszadalmas folyamatát. Ők inkább rögtön egészen odafent kezdik életüket, és ragacsos magvaikat e célból rigókkal tapasztatják oda a korona ágaihoz, amikor a csőrüket fenik rajta. De hogyan jutnak vízhez és tápanyagokhoz ennyire fent, minden kapcsolat nélkül a talajjal? Nos, ezek a szellős magaslatokban is minden mennyiségben megtalálhatók – mégpedig a fákban. Ehhez gyökeret eresztenek az ágba, amelyen megtelepedtek, és egyszerűen mindent kiszívnak belőle, amire csak szükségük van. Mindenesetre a fotoszintézist maguk végzik, úgyhogy a gazdafának „csak” víz- és ásványianyag-veszteséget okoznak. Tudományosan ezért is nevezik a fagyöngyöt félélősködőnek. Persze mindez vajmi keveset használ az érintett fáknak, hiszen az évek során a fagyöngyök egyre jobban elszaporodnak a koronában. A megtámadott példányokat – legalábbis a lombos fák esetében – remekül megfigyelhetik a hideg évszakban: egyeseket a paraziták mindenhol megszálltak, és ilyen nagy mértékben ez már fenyegető. Az állandó érvágás legyengíti a fákat, amelyektől a fagyöngyök ráadásul egyre több fényt is elvonnak. És mintha mindez nem lenne elegendő, a fagyöngyök gyökerei súlyosan meggyengítik az ágak faszerkezetét. Gyakran ezeken a helyeken néhány év után törések keletkeznek, aminek következtében a korona mérete csökken. Olykor mindez egyszerűen már túl sok a fának, és elhal. Más növények sokkal kevésbé ártalmasak, azok például, amelyek csak aljzatnak használják a fát, mint a moha. Sok fajnak nincsenek gyökerei, amelyeket a talajba eresztene, csak nyúlványokkal kapaszkodik meg a kérgen. Nincs se fény, se tápanyag- és vízfelvétel a talajból, és a fa megcsapolására sem kerül sor. Lehetséges ez egyáltalán? Nagyon is, de csak akkor,

ha a növény rendkívül kis igényű. A vizet a finom párnák fogják fel, vagy a harmatból, vagy a ködből, vagy pedig záporok idején, majd tárolják. Ez azonban gyakran nem elég, mert a fák vagy úgy működnek, mintha esernyőt tartanánk föléjük (lucfenyő és társai), vagy ágaikkal célzatosan a gyökereikhez vezetik a vizet (lombos fák). Ez utóbbi esetben egyszerű a helyzet: a moha ott telepszik meg a törzsön, ahol egy zivatar után a víz lezúdul. Ez nem történik egyenletesen, mert a legtöbb fa kissé ferdén áll. Az enyhe görbület felső részén kis patak képződik, amelyet a moha megcsapol. Mellesleg épp ezért a mohatakaró nem alkalmas az égtáj megállapítására sem. Úgy tartják, hogy a moha a szélfújta oldalt mutatja, ahonnan az eső a törzsre záporoz, és nedvessé teszi. Csakhogy az erdő kellős közepén, ahol a fák megfékezik a szelet, az eső rendszerint függőlegesen esik. Mindamellett az összes fa más-más irányban hajlik meg, így a mohapárna a tájékozódásban csak zavart okoz. Ha a kéreg ráadásul durva, a nedvesség a kis hasadékokban különösen sokáig megmarad. Ez a kérgesedés lent kezdődik, és az évek előrehaladtával egyre magasabbra jut fel. Ezért a moha a fiatal fákon mindössze néhány centiméterrel a talaj fölött tapad meg, míg később térdharisnyaként borítja be a törzs alsó részét. Kárt a fa nem szenved miatta, és azt a kevéske vizet, amit a kis növények a maguk céljára fordítanak, ellentételezi az, hogy ők maguk is adnak le párát, és ezzel kedvező irányban befolyásolják az erdő klímáját. Hátravan még a tápanyagok kérdése. Ha nem a talajból, akkor csakis a levegőből származhatnak. Márpedig a szél évente igen nagy mennyiségű port fúj át az erdőkön. Egy kifejlett fa több mint 100 kilogrammot is képes kiszűrni, ami aztán az esővízzel együtt lecsurog a törzsön. Ezt az elegyet a moha magába szívja, majd kiszűri magának mindazt, amit hasznosítani tud. Így elintézettnek tekinthetjük a tápanyagokat is, marad a fény. A világos erdeifenyő- és tölgyerdőkben ezzel nincs gond, a tartósan sötét lucfenyvesekben annál inkább. Itt már a

legkeményebb aszkétáknak is passz! Ezért a tűlevelű erdők különösen sűrű fiatal állományai gyakran szinte teljesen mohamentesek. Csak a fák növekvő életkorával, amikor is már itt-ott mutatkoznak lyukak a koronasátorban, jut elegendő fény a talajra, hogy a zöld ott is megjelenhessen. Az öreg bükkösökben már kissé másképpen fest a dolog, mert itt a moha tavasszal és ősszel kihasználhatja a lombmentes átmeneti időszakot. Nyáron túlságosan sötét lesz ugyan, de a növények fel vannak készülve az éhezés és a szomjazás időszakaira. Olykor hónapokon át nem hullik csapadék. Simítsunk meg ilyenkor egy mohapárnát: csontszáraz. A legtöbb növényfaj elpusztulna, nem úgy a mohák. A legközelebbi erőteljes záporban újra felduzzadnak – és az élet máris megy tovább. Még kevesebbel beéri a zuzmó. A kicsiny, szürkészöld szervezetek a gombák és az algák közti szimbiózisból alakulnak ki. Hogy megtapadjanak, valamilyen aljzatra van szükségük, és az erdőben ez éppenséggel a fák törzse. A mohával ellentétben a zuzmósokkal magasabbra kapaszkodik fel a törzsön, mert amúgy is szélsőségesen lassú növekedése a lombkorona alatt újból lefékeződik. Gyakran jó néhány év alatt is csak annyira képesek, hogy egy penészszerűnek ható réteget képezzenek a kérgen, ami miatt sok erdőlátogatóban felmerül a kérdés, hogy vajon nem betegek-e ezek a fák. Nem, nem betegek. A zuzmó nem okoz bennük kárt, és nagy valószínűséggel a fák teljesen közömbösek velük szemben. A kis növények a fejlődésük során mutatkozó csigatempót rendkívül hosszú élettel ellensúlyozzák. Életkoruk felső határa több száz év, és ez azt mutatja, hogy ezek a lények tökéletesen alkalmazkodtak az őserdők lassúságához.

Utcakölykök Vajon elcsodálkoztak már egyszer is azon, hogy a mamutfenyők Európában soha nem nőnek különösebben nagyra? Habár némelyik közülük elérte már a 150 évet is, egyikük magassága sem haladja meg az 50 métert. Őshazájukban, például ÉszakAmerika nyugati partvidékének erdőségeiben, játszva elérik ennek a magasságnak a kétszeresét is. Vajon miért nem sikerül ez itt is? Ha visszatérünk a faóvodákkal és a fiatal fák fejlődésének szélsőséges lassúságával kapcsolatos gondolatokhoz, azt mondhatnánk: ezek még gyerkőcök, mit akarunk tőlük? Csakhogy nem erről tanúskodik az idősebb európai mamutfenyők elképesztő átmérője: (mellmagasságban) gyakran meghaladja a 2,5 métert. Nyilvánvaló, hogy tudnak ők nőni, csakhogy energiájukat valahogy nem a helyes irányban összpontosítják. Hogy ennek vajon mi lehet az oka, arra valamiképpen a környezet a magyarázat. Gyakran városi parkokba ültették ezeket a fákat fejedelmek és politikusok egzotikus trófeáiként. Ami itt mindenekelőtt hiányzik, az az erdő, vagy pontosabban a rokonság. Az említett 150 évvel ők – a lehetséges több ezer éves élettartammal mérve – valóban gyerekek, akik távol hazájuktól, szüleik nélkül nőnek fel. Nincsenek nagybácsik, nagynénik, nincs vidám óvoda, nem, nekik ismeretlen mezőkön, egy szál magukban kell tengetniük az életüket. No de mi van a többi fával a parkban? Nem alkotnak-e ők is valami erdőfélét? Nem válhatnak-e esetleg pótszülővé? Rendszerint ugyanabban az időben ültették őket, így aligha védelmezhették, segíthették a kis mamutfenyőket. Mindamellett ezek a fajok nagyon, de nagyon idegenek számukra. Ha azt akarnánk, hogy a

mamutfenyőket hársak, tölgyek vagy vérbükkök neveljék fel, az olyan lenne, mintha az emberi csecsemőket egerekre, kengurukra vagy hosszúszárnyú bálnákra bíznánk. Ez nem működne, a kis amerikaiaknak maguknak kell boldogulniuk. Anya nélkül, aki táplálná őket, aki szigorúan őrködne afelett, hogy ne növekedjenek túl gyorsan, óvó-védelmező, nedves és szélcsendes erdei klíma nélkül – nincs más, csak a magány. És mintha mindez nem lenne elég, a talaj a legtöbb esetben valóságos katasztrófa. Miközben az őserdő lágy, morzsalékos, humuszban gazdag és mindig nedves talajt biztosít a zsenge gyökereknek, a parkok a hosszas városias életforma miatt csupán kizsigerelt és keményre döngölt talajt biztosítanak. Ugyanakkor a közönség szeretne a fák közelébe kerülni, megérinteni a kérgüket, és szívesen pihenne koronájuk árnyékában. Az évtizedeken át tartó állandó lábdobogás a fák gyökerei fölött azt eredményezi, hogy a talaj még tömörebb lesz. Így az esővíz túl gyorsan elfolyik, télen nem képződhet tartalék a következő nyárra. Már maga az ültetés hatással lesz a fa egész életére. Ugyanis ahhoz, hogy a csemetéket a faiskolából egyáltalán eljuttathassák végleges helyükre, éveken át előkezelésben kell részesíteniük őket. Gyökereiket az ágyásokban minden ősszel megnyirbálják, hogy tömörek maradjanak, és majd később könnyen ki lehessen emelni a kis fákat. A földlabda teljes mérete egy háromméteres kis fa esetében, természetes körülmények között mintegy hat méter átmérőjű lenne, ami így 50 centiméterre zsugorodik. Hogy a metszés miatt a korona el ne száradjon, azt is alaposan megnyirbálják. Mindez nem ám a kis fa egészségét szolgálja, hanem a könnyebb kezelhetőséget. Visszavágáskor sajnos megsérülnek az agyhoz hasonló struktúrák is, lemetszik őket az érzékeny gyökérvégződésekkel együtt. Jaj! És mintha a fa ezzel elveszítené tájékozódási képességét, a föld alatt már nem talál le a mélybe, lapos tányérgyökeret alkot. Vizet és tápanyagot ezzel a gyökérzettel igencsak korlátozott mértékben képes felkutatni.

Eleinte mintha mindez egy csöppet sem zavarná a fiatal fákat. Teletömik magukat édességgel, mert a tűző napsütésben kényükre-kedvükre fotoszintetizálhatnak. A tápláló anya hiányán így könnyen túlteszik magukat. Az első években a csontszáraz talaj vízellátási problémája sem igazán érezhető, elvégre a csemetéket gyengéden gondozzák, és ha szárazság van, a kertészek öntözik őket. A lényeg azonban: nincs szigorú nevelés! Nincs „Csak lassan!”, nincs „Várjál türelemmel kétszáz évet!”, nincs fénymegvonással járó büntetés, ha egy fa nem szép egyenesen nő. Az ifjoncok azt tehetik, amit akarnak. Mintha csak versengenének, neki-durálják magukat, és csúcsukon évről évre hosszú hajtásokat növesztenek. Ha ellenben elérnek egy bizonyos magasságot, a gyermekbónuszt, úgy tűnik, felélték. Húsz méter magas fák locsolása eszméletlenül sok vizet fogyasztana, és sok időt is venne igénybe. Hogy a gyökereket alaposan átitassák, a kertészeknek több köbméter vizet kellene szétspriccelniük a gumitömlőkből – minden egyes fára! Egy szó, mint száz: a gondoskodásnak egy szép napon vége szakad. A mamutfenyők ebből egyelőre vajmi keveset érzékelnek. Évtizedeken át dúskáltak minden jóban, kedvük szerint növekedtek. Vastag törzsük akár egy sörhas, a napsugarak biztosította tivornyákról tanúskodik. Azt, hogy sejtjeik belül nagyon nagyok, sok bennük a levegő, és emiatt könnyű prédák a gombák számára, az ifjú években még nemigen számít. Oldalágaik is egészen arcátlanul viselkednek. Az őserdő illemszabálya, amely a törzs alsó részén vékony ágakat vagy egyenesen ágnélküliséget ír elő, a parkban ismeretlen. Az egészen a talajig lehatoló, bőséges fény hatására a mamutfenyők erős oldalhajtásokat növesztenek, amelyek később annyira megvastagszanak, hogy az embernek egy doppingoló testépítő jut az eszébe róluk. Igaz ugyan, hogy kéthárom méteres magasságon alul a kertészek leggyakrabban az összes ágat lefűrészelik, hogy a látogatók számára biztosítsák a parkban a szabad kilátást, ugyanakkor az őserdővel összevetve

– ahol vastagabb ágak csak 20, sok esetben azonban csak 50 méter felett megengedettek –, ez még mindig rendkívüli. Végső soron e fák törzse rövid és vastag lesz, efölött már minden a koronához tartozik. Szélsőséges esetekben egyikmásik parkban álló fa olyan, mintha csak koronából állna. Gyökerei az agyontaposott talajban alig hatolnak valamivel mélyebbre 50 centiméternél, és így alig van valamilyen tartásuk. Ez nagyon kockázatos, és a természetesen fejlődő, nagy példányok számára túl ingatag lenne. Az őserdőktől távoli növekedési forma ellenére a mamutfenyők súlypontja mégis nagyon mélyen fekszik, ami azt jelenti, hogy a viharok nem tudják őket olyan könnyen kibillenteni egyensúlyukból, ezért aránylag szilárdan állnak. Ha eltelt az első évszázad (a fák ekkor lépnek iskoláskorba), lassan felsejlik a gondtalan élet vége. A legfelső hajtások elszáradnak, és minden arra irányuló próbálkozás ellenére, hogy mégiscsak folytatódjék a növekedés, elkerülhetetlenül itt a vég. De a gombák elleni természetes impregnálásnak köszönhetően a mamutfenyők a fellépő kéregsérülések ellenére is még évtizedeken át tudják tartani magukat. Mindez más fafajokat egészen másképpen érint. A bükkök például rossz néven veszik minden nagyobb águk lefűrészelését. Ha legközelebb egy parkban sétálnak, figyeljék csak meg alaposabban: alig látnak olyan nagyobb lombos fát, amelyet valamiképpen ne igazítottak volna ki, fűrésszel vagy valamilyen más módon ne dolgozták volna meg. Ez a „szabászat” (valójában „mészárlás”) gyakran csak esztétikai célokat szolgál, ami például megköveteli, hogy egy fasorban a fák kivétel nélkül ugyanazt a koronaformát mutassák. Ha a koronát megmetszik, az bizony durva csapás a gyökérzet számára. Méretüket tekintve a gyökerek optimálisan alkalmazkodtak a föld feletti szervekhez. Ha mármost az ágak nagy részét eltávolítják, amelyek így kiesnek a fotoszintézisből, akkor a föld alatti részek ugyanilyen arányban szintén éhen

pusztulnak. Ezeken a holt végeken és a törzsön található vágáshelyeken már hatolnak is be a gombák, és a levegős, gyorsan nevelkedett fatesttel nincs nehéz dolguk. Nem telik bele néhány évtized – ez a fák életében szédítően gyors tempó –, és a belső korhadás már kívülről is észrevehető. A koronából egész részek elhalnak, így aztán a városvezetés, hogy elkerülje a látogatók veszélyeztetését, elrendeli az újbóli lefűrészelést. Ezeken a fűrészelési helyeken újabb, hatalmas sebek keletkeznek. A rákent sebviasz sok esetben még gyorsítja is a romlást, mert alatta megmarad a nedvesség – és ez jó hír a gombáknak!54 Végül aztán semmi más nem marad a fából, csak egy torzó, amelyet már nem lehet megtartani, így végül egy napon kivágják a fát. És mivel nincsen családja, amelynek tagjai segítségére siethetnének, a tuskó is gyorsan és végleg elpusztul. Nem sokkal később elültetnek egy újabb fát, és a dráma kezdődik elölről. A városi fák az erdő utcagyerekei. És némelyik olyan helyen áll, hogy a kifejezés még inkább illik rá, magyarán: közvetlenül az utcán. Életük első évtizedei megegyeznek a parkokban nevelt fajtársaikéval. Dédelgetik, gondozgatják, gyakran ráadásul egy külön ebből a célból fektetett vízvezetéken át rendszeresen öntözik is őket. Ha azonban szeretnének a gyökereikkel kicsit távolabbra jutni, kellemetlen meglepetés éri őket. A talaj az utak vagy a járda alatt ugyanis még sokkal keményebb, mert döngölőgépekkel tömörítették össze. Ez húsba vágó, hiszen az erdei fák gyökerei alapvetően nem hatolnak túl mélyen a talajba. Alig van olyan faj, amely másfél méternél mélyebbre menne, a legtöbb esetben már ennél is korábban megállapodnak. Az erdőben ez nem probléma, elvégre a fák szinte határtalanul tudnak széltében terjeszkedni. Nem így az utca szélén. Itt az úttest korlátokat szab a növekedésnek, a járda alatt az ott húzódó vezetékek, valamint a beépítés során keményre döngölt talaj akadályozzák. Nem

csoda, hogy ilyen környezetben elkerülhetetlenül ismétlődnek a konfliktusok. A platánok, a juhar- vagy hársfák szívesen tapogatóznak a föld felszíne alatt előre, bele a szennyvízcsatornákba. Hogy ezzel a rendszerben valamilyen funkcionális zavar keletkezett, azt mi, emberek legkésőbb a következő zivatarnál vesszük majd észre, amikor az utcák víz alatt állnak. Jönnek tehát a szakértők, és gyökérpróba alapján megállapítják, melyik fa a dugulás okozója. Kirándulását a járda alatti vélt paradicsomba halálbüntetéssel sújtják – kivágják a fát, utódját pedig beépített gyökértorlasszal akadályozzák meg a rossz példa követésében. Na de egyáltalán miért nőnek bele a fák a csövekbe? Hosszú időn át a városi mérnökök azt feltételezték, hogy a szivárgó illesztéseknél keletkező nedvesség az ok, vagy a csatornavízben található tápanyagok, amelyek mágikusan vonzzák a gyökereket. A Bochumban működő Ruhr Egyetem ugyanakkor nagyszabású tanulmányban tette közzé ettől teljesen eltérő kutatási eredményeit. A vezetékekbe lemerészkedő gyökerek a víztükör felett haladnak, és minden jel szerint a trágyázásban sem érdekeltek. A fákat a laza talaj érdekli, amelyet az építési munkálatok során nem döngöltek gondosan össze. Itt a gyökerek tudnak lélegezni, és van helyük a növekedésre. Csak mellesleg hatolnak be a vezeték egyes szakaszainak illesztésénél a tömítéseken át, majd ezt követően belül burjánzanak tovább.55 Végső soron a szó legszorosabb értelmében vett vészreakció, ha a fák a lakott területeken mindenhol betonkeménységű földdel találkoznak, és végül a lazábban feltöltött árkokban találnak kiutat. Ott aztán nekünk okoznak gondot. Segítséget csak a csövek kaphatnak: most már nagy körültekintéssel összedöngölt talajba ágyazzák őket, nehogy ott a gyökerek újból megkapaszkodhassanak. És még csodálkozunk azon, hogy a nyári viharok idején különösen sok utcai fa dől ki? Satnya föld alatti rögzítőrendszerük, amely a szabad természetben akár 700

m2-es területre is kiterjedhet, ennek néhány százalékára összezsugorodott felhasználható földterülettel nem képes a tonnányi nehézségű törzsek megtartására. Ámde a szívós növényeknek még ennél is többet kell elviselniük. A városi mikrokörnyezetet hőtároló aszfalt és beton alakítja. Míg az erdők a forró nyarakon éjszakára lehűlnek, az utcák és az épületek ontják magukból a meleget, magasan tartva így a hőmérsékletet. Emiatt szélsőségesen száraz a levegő, ráadásul még szennyezi is a sok kipufogó gáz. A fák egyes kísérői, amelyek az erdőben gondoskodnak kellemes közérzetükről (mint a humuszlebontó, parányi élőlények), itt nem találhatók meg. A fa gyökérzetét a víz- és tápanyag összegyűjtésében segítő mikorrhiza gombák itt csak alacsony szinten fordulnak elő. Így tehát a városi fáknak a legkeményebb viszonyok közepette kell egy szál magukban boldogulniuk. S mintha mindez nem lenne elegendő, még a kéretlen trágyával is meg kell birkózniuk. A városi kutyák minden útjukba kerülő törzsnél a magasba emelik a lábukat. A vizelet kimarhatja a kérget, és előidézheti a gyökerek elhalását. Hasonló károkat okoz a téli sószórás is, amelynek mennyisége a hideg évszak keménységétől függően meglehetősen sok lehet, akár négyzetméterenként több mint egy kilogramm is. Járulékosan legalábbis a tűlevelűeknek, amelyeknek a tűi télen is ott ülnek az ágakon, meg kell birkózniuk a sótajtékkal, amit az autók abroncsai vernek fel. A só tíz százaléka így mindenképpen a levegőbe kerül, és többek közt a fákon csapódik le, és kimaródásokat okozhat. Ezeket a fájdalmas károkat kis sárga és barna pontocskákként ismerhetjük fel a tűkön. E sérülések a következő nyáron csökkentik a fotoszintézis képességét, és gyengítik a toboztermőket. És a gyöngeség első jeleire jönnek a paraziták. A pajzs- és a levéltetvek könnyebben odacsaphatnak, hiszen az utcai fák védekezési lehetőségei korlátozottak. Hozzájön mindehhez a városi környezetben tapasztalható magasabb hőmérséklet is. A

forró nyarak és az enyhe telek kedveznek a rovaroknak, amelyek nagyobb számban maradnak életben. Akad azonban egy faj, amely újra meg újra az újságok címlapjára kerül, mert fenyegeti a lakosságot: ez a tölgy-búcsújárólepke. A pillangó onnan kapta a nevét, hogy hernyói, miután a koronában teleették magukat, hosszú sorokban, szorosan egymást követve vándorolnak lefelé a törzseken. Ellenségeikkel szemben vastag fonadékkal védekeznek, amelybe a növekedés során is vedlenek. Az elviselhetetlen kis teremtésektől az emberek a csalánszőreik miatt félnek, amelyek érintéskor letörnek és belefúródnak a bőrbe. Ott, akárcsak a csalán, égető, viszkető érzést és hólyagocskákat okoznak, sőt akár heves allergiás reakciókat is kiválthatnak. Az üres burkok csalánszőrei megmaradnak a szövedékben, és ott akár tíz éven át is hatékonyak lehetnek. Városi környezetben ennek a rovarnak a megjelenése tönkreteheti az ember egész nyarát, annak ellenére, hogy teljesen ártalmatlan. Ugyanis a tölgy-búcsújárólepke természettől fogva inkább ritka. Néhány évtizeddel ezelőtt még a veszélyeztetett fajok vörös listáján szerepelt, most meg az első számú közellenség. Ugyanakkor tömeges megjelenésükről már vagy 200 éve rendre beszámolnak. A német Természetvédelmi Hivatal az ilyen tömeges elszaporodást nem a klímaváltozással és az emelkedő hőmérsékletekkel hozza összefüggésbe, hanem a bőséges élelemkínálattal.56 A pillangók kedvelik a meleg, napsugaraktól áthatott fakoronákat. Az erdő sűrűjében ez egészen ritkán fordul csak elő, itt ugyanis a magányos tölgyek bükkök között nőnek fel, és legfeljebb felső ágaik végével nyúlnak ki a fényre. De a városban a fák a szabadban állnak, és naphosszat éri őket a nap melege – a hernyók itt aztán fejedelmien érzik magukat. És mivel a településeken az egész „erdő” ilyen optimális feltételeket biztosít, nincs mit csodálkozni tömeges elszaporodásukon. Végső soron ez nem más, mint nyomatékos utalás arra, hogy az utcán és a házak

között álló tölgyeknek és más fafajoknak kemény küzdelmet kell folytatniuk. E megterhelések olyan súlyosak a fák számára, hogy legtöbbjük meg sem éri az időskort. És még ha fiatalkorukban azt tesznek is, amit akarnak, ez soha nem egyensúlyozza ki a hátrányokat. Azért társaikkal mégiscsak tudnak kommunikálni, mert gyakran fasorként ültetik őket egyazon faj egyedeiből. Egészen jellemzőek e tekintetben a platánok: sokszínű foltokban hámló, szép kérgükkel tűnnek ki. Hogy vajon az utcakölykök mit mesélnek egymásnak illatüzeneteikkel, és vajon közléseik is olyan durvák-e, mint az életük, nos, abba egyelőre ezek az utcai galerik nem avatnak be bennünket.

Kiégés Az utcakölyköktől megtagadják az erdő otthonos légkörét. És mivel környezetük foglyai, nincs más választásuk. Ugyanakkor van néhány fafaj, amely fütyül a komfortra, a gondoskodó közösségre, és különcként kereket old. Ezek az úgynevezett pionír fafajok (így mindjárt sokkal jobban hangzik), amelyek anyjuktól távol szeretnének felnőni. És erre minden esélyük megvan, hiszen magjuk rendkívüli távolságokra képes eljutni. A pici magokat vattaburok veszi körül, vagy aprócska szárnyaik vannak, úgyhogy egy erős vihar akár több kilométer messzeségbe is elrepítheti őket. A céljuk az, hogy az erdőn kívül érjenek talajt, hogy ott új élettereket hódítsanak meg. Egy erőteljes hegycsuszamlás, egy nemrégiben bekövetkezett vulkánkitörés hatalmas hamumezői, leégett térségei – minden elfogadható számára, az a fő, hogy a területen ne legyenek magas fák. És ennek is megvan a maga oka. A pionír fafajok ki nem állhatják az árnyékot, ami fékezné őket felfelé való törekvésükben. Amelyik lassan nő, az veszít. Ugyanis az új telepesek között megindul a verseny a napos helyekért. Az ilyen sietős pionírok képviselői a különböző nyárfafélék, így a rezgő nyár, ezenkívül a bibircses nyír és a kecskefűz. Miközben a kis bükkök vagy jegenyefenyők koronahajtásai évente csak milliméterekben mérhetők, a pionírok esetében ezek olykor meghaladják az egy métert is. Így aztán a szélben zúgó, fiatal erdők már akár tíz év elteltével is benépesítik az egykor parlagon heverő területeket. Legkésőbb ilyenkor már a korán virágzó növények többsége is megjelenik, hogy magjaikkal megtegyék a nagy ugrást a táj új arculatának kialakításához. Ráadásul most elfoglalhatják a legutolsó, környezetükben még

megmaradt darabka szabad földeket is. A szabad térségek ugyanakkor mindig egyfajta vonzerőt jelentenek a növényevők számára is. Itt tudniillik nemcsak a fák keresik szerencséjüket, hanem a fűfélék és a lágyszárúak is, ők ugyanis a zárt erdőben a rövidebbet húzzák. Ezek a növények aztán vonzzák az őzeket és a szavasokat, de régen odacsalogatták a vadlovakat, az őstulkokat és a bölényeket is. A fűfélék be vannak rendezkedve az állandó lelegelésre, és még hálásak is, hogy az állatok kiirtják a számukra veszélyes fák fiatal nemzedékét. Sok cserje, amely szeretne a fűnél magasabbra nőni, a falánk állatokkal szembeni védekezésként veszedelmes tüskéket növeszt. A kökény tüskéi évekkel a növény elpusztulása után is kárt tesznek a gumicsizmában, az autógumiban, az állatok bőrében vagy patájában. A pionír fák másképpen igyekeznek védekezni. A gyors növekedés következtében törzsük éppilyen gyorsan megvastagszik, és azt kemény, durva kéregcserepek borítják. A nyírfánál ez abból látható, hogy a sima, fehér kéreg felreped, és fekete szegélyek képződnek rajta. A kemény anyaggal a növényevők fogazata nem képes megbirkózni, ugyanakkor az olajokkal átitatott szövetek sem ízlenek nekik. Különben ez a kiképzés az oka annak, miért ég zölden is remekül a nyírfakéreg, és miért igencsak alkalmas tábortüzek meggyújtására (ehhez persze csak a külső réteget szabad lehúzni, hogy ne sértsük fel a fát). A kéreg még egy meglepetéssel szolgál. Fehér színe visszavezethető a betulin nevű hatóanyagra, amely a kéreg legnagyobb része. A fehér visszaveri a napfényt, védve ezzel a törzset a leégéstől. Mindamellett megakadályozza a túlhevülést, amikor a téli nap melegen süt, és a védtelen fák felrepedhetnek. A pionír nyírek gyakran állnak egy szál magukban, szomszéd fa, amely árnyékot vetne rájuk se közel, se távol – ilyen körülmények között ez a felszereltség indokolt. A betulinnak emellett antivirális és antibakteriális hatása is van, időközben már

orvosilag is alkalmazzák, és megtalálható sok bőrápoló termékben.57 A voltaképpeni meglepetés azonban a mennyiség. Ha egy fa kérgének nagy részét védekezőanyagok alkotják, állandó riadókészültségben van. Itt nincs gondosan mérlegelt egyensúly növekedés és gyógyerő között, minden építési területen gőzerővel folyik a munka. Vajon miért nem ezt teszi az összes fafaj? Nem lenne észszerű úgy felvérteznie magát a támadásokkal szemben, hogy a potenciális betolakodók már az első próbálkozásnál elpusztuljanak? A közösségben élő fajok számára ez nem alternatíva, hiszen ott vannak egymásnak: szükség esetén vészjelzést adnak le, betegség vagy nélkülözés esetén törődnek egymással. Mindezzel energia takarítható meg, ami a fatestbe és a levelekbe, valamint a termésbe fektethető. Nem így a nyír, amely önmagára van utalva, neki egyedül kell boldogulnia. Igen ám, de a nyír is gyarapítja faanyagát, mi több, sokkal gyorsabban, és ő is szeretne szaporodni, és tud is. De honnan veszi ehhez az energiát? Netán ez a faj hatékonyabb fotoszintézisre képes, mint a többi? Nem, a titok a teljes erőkifejtésben van. A nyírek végighajszolják magukat az életen, túlságosan nagy lábon élnek, és végső soron önmagukat szipolyozzák ki. Mielőtt azonban szemügyre vennénk ennek következményeit, hadd mutassak be egy másik nyughatatlan szellemet: a rezgő nyárfát. Nevét a leveleiről kapta, amelyek már a legkisebb szellőre is megmozdulnak. És bár ezt a tulajdonságát az ismert szólásban („reszket, mint a nyárfalevél”) összefüggésbe hozzuk a félelemmel, a fa egyáltalán nem fél. A speciális szárakon függő levelek rezegnek a szélben, miközben alsó és felső felüket felváltva fordítják a fény felé. Így a levél mindkét oldalával fotoszintetizálhat – szemben más fajokkal, amelyeknél az alsó rész a lélegzésnek van fenntartva. A nyárfák így több energiát képesek termelni, és még a füzeknél is gyorsabban fejlődnek. Ellenségeivel szemben a rezgő nyárfa egészen más stratégiát alkalmaz; a konokságban és a tömegében bízik. Noha az őzek és

szarvasmarhák éveken át lelegelik, a gyökérrendszere lassan egyre jobban szétterjed. Ebből bujtványok százai hajtanak ki, amelyek aztán az évek során valóságos bozótossá fejlődnek. Egyetlen fa ilyen módon több száz négyzetméternyi területre terjeszkedhet ki – vagy szélsőséges esetben még ennél is jóval messzebb. Az USA-beli Utah államban található Fishlake Nemzeti Erdőben az egyik rezgő nyár több évezred alatt 400 ezer km2 területet hódított meg, és ezalatt több mint 40 ezer törzset hozott létre. Ezt a lényt, amely egy nagy erdő benyomását kelti, „Pando” névre keresztelték (a latin pandere – „kinyújt”, „kiterjeszt”) alapján.58 Kisebb méretarányban legalábbis, de a mifelénk őshonos erdőkben és földterületeken is megfigyelhetünk hasonló jelenséget. Ha a bozótos kellőképpen áthatolhatatlanná vált, az egyes törzsek fejlődése már nyugodtan megindulhat fölfelé, amelyek húsz éven belül nagy fákká válhatnak. Az állandó harcnak és a gyors növekedésnek azonban megvan a maga ára. Az első három évtizedet követően a kifáradás jelei mutatkoznak a fán. Egyre ritkulnak felső hajtásai, holott ezeken mérhető a pionír fafajok életereje. Önmagában véve ez még nem lenne olyan nagy baj, csakhogy a nyárfák, nyírfák és füzek lábánál nagy veszély leselkedik. Mivel sok napfényt felhasználatlanul engednek áthatolni koronájukon a talajra, a később érkező fajok könnyen gyökeret verhetnek alattuk. Ezek a lassúbb juharfák, bükkök, gyertyánok vagy a jegenyefenyők, amelyek amúgy is szívesebben töltik gyermekkorukat árnyékban. Mindezt a pionírok akaratukon kívül megadják nekik, ezzel pedig saját halálos ítéletüket írják alá. Ekkor ugyanis versenyfutás kezdődik, amelynek ők csak a vesztesei lehetnek. Az idegen csemeték lassan megnőnek, és néhány évtized leforgása alatt utolérik az árnyat adó fákat. Ezek közben teljesen kiégnek, mindent kiadnak magukból, és növekedésük megreked, legfeljebb a 25 métert érik el. A bükk és társai számára ez még semmi, ezért aztán átkígyóznak az

idegen koronán, és gond nélkül növekednek fölötte tovább. Mivel árnyékhoz szokott fafajként lényegesen jobban hasznosítják a fényt, a lehagyott nyírfák és nyárfák már nem jutnak elegendő mennyiséghez. Az egyik szorongatott helyzetbe került fa, a bibircses nyír kialakított egy védekezőstratégiát, amivel még évekig távol tartja magától a kellemetlen vetélytársat. Vékony, hosszú, lecsüngő ágai ostorként viselkednek, amely már a leggyengébb szél esetén is csapkodni kezd maga körül. A betolakodó szomszédok koronája megsérül, a nyír ágai leverdesik a leveleit és a hajtásait, és ezzel, legalábbis egy időre, megfékezik növekedését. Csakhogy az albérlők egyszer mégiscsak túlnőnek a nyírfákon és a nyárfákon, és ettől fogva aránylag gyorsan megy minden. Néhány év, és kifogynak végső tartalékaikból is, elhalnak, és humusszá esnek szét. Életük a riválisok nélkül is rövid idő alatt véget ér, legalábbis az erdei fák élettartamához viszonyítva. A növekedés lelassulásával ugyanis fogyatkozik a gombák elleni védekezőképességük. Már egy letört vastag ág helyén is megnyílik a kapu a betolakodók előtt. Mivel a fa anyaga nagy, gyorsan növekedett sejtekből áll, amelyekben sok a levegő, a romboló gombafonal gyorsan terjeszkedhet. A törzs hatalmas felületeken szétkorhad, és mivel a pionír fafajok gyakran állnak szabadon és egymagukban, az első őszi vihar kicsavarja a törzset. A faj szempontjából ez nem nagy tragédia. Célját, a gyors terjeszkedést, a mielőbbi szaporodóképességet és az azt követő sokasodást rég elérte.

Irány észak! A fák nem képesek járni, ezt mindenki tudja. Ugyanakkor tény, hogy ennek ellenére vándorolniuk kell. De hogyan lehetséges ez, ha egyszer nem tudnak járni? A megoldás kulcsa a nemzedékek váltakozása. Minden fának azon a helyen kell maradnia egész életében, ahol csíracsemeteként egykor gyökeret eresztett. Szaporodni persze szaporodhat, és abban a rövidke pillanatban, amikor a faembriók még a magba rejtve szunnyadnak, szabadok. Mihelyt lepottyannak a fáról, indulhat az utazás. Vannak fajok, amelyeknek nagyon sietős. Utódaikat finom kis szőrszálakkal szerelik fel, hogy pihekönnyűek legyenek, és az első fuvallattal tovalebeghessenek. Azoknak a fajoknak, amelyek erre a stratégiára bízzák szerencséjüket, aprócska magvakat kell teremniük, hogy azok kellőképp könnyűek legyenek. A nyárfák és a fűzfák ilyen pöttömnyi kis repülőszerkezeteket produkálnak, és több kilométeres utakra is elküldhetik őket. Az előnyért, amit a nagyobb hatótáv jelent, egy hátránnyal kell megfizetniük: a kis magvakban alig vannak tartalék anyagok. A csíracsemetének azonnal a saját erejéből kell táplálkoznia, ezért nagyon érzékeny a tápanyaghiányra és a szárazságra. Valamivel nehezebbek a nyírfa, a juhar, a gyertyán, a kőris és a tűlevelűek magjai. A pihés repülés itt már nem működik, ezért terméseiket a repülést segítő eszközökkel látják el. Egyes fajok, így a tűlevelűek szabályos forgószárnyakat hoznak létre, ezek számottevően lassítják a leesést. Ha még egy vihar is segít, a repülés akár néhány kilométeres távolságig is tarthat. A nehéz termést hozó fajok, mint a tölgy, a gesztenye vagy a bükk, ekkora távolságot soha nem lennének képesek megtenni.

Ezért lemondanak a különféle szerkezeti megoldásokról, és az állatvilággal kötnek szövetséget. Az egerek, a mókusok és a szajkók kedvelik az olaj- és keményítőtartalmú magvakat, melyeket télire az erdő talajában raktároznak, és később vagy nem találják, vagy már nem is keresik készleteiket. Olykor egy éhes macskabagoly gondoskodik arról, hogy a sárganyakú erdeiegér maga is élelemként végezze. Csak így járulhatnak hozzá a kis rágcsálók a fautánpótláshoz, amely amúgy is nagyon csekély. Téli készletüket az állatok gyakran közvetlenül a hatalmas bükk tőterpeszénél ássák el, amelynek a makkjait összegyűjtik. A gyökérterpeszek között gyakran képződnek kicsi, száraz odúk, ahol a rágcsálók szívesen megtelepednek. Ha valahová beköltözik egy egér, akkor az odú előtt halmokban áll az üres bükkmakkburok. A szabad erdei talajon is építenek raktárakat, és miután az egér elpusztul, a készletek a következő tavasszal kicsíráznak, és megújítják az erdőt. A nehézsúlyúak a szajkóval jutnak a legtávolabbra. A tölgy és a bükk makkját legalább néhány kilométer távolságra elszállítja. A mókusok csak néhány száz méterre viszik el, míg az egerek a fától alig több mint tíz méterre ássák el készleteiket. Vagyis a nehéz termést hozó fajokról éppenséggel nem állítható, hogy gyorsan terjednének. De legalább a jelentős tápanyagtartalék takaróján a magonc képes túlélni az első évet. A nyárfák és a füzek eszerint sokkal gyorsabban képesek új életterek meghódítására, ha például egy vulkánkitörés újrakeveri az élet kártyalapjait, és mindent lenulláz. De mivel nem érnek meg olyan magas kort, és ráadásul sok fényt engednek át a talajra, a később érkező fafajok szintén megtalálják számításaikat az ő rovásukra. De miért kell egyáltalán vándorútra kelni? Nem maradhat az erdő ott, ahol jól érzi magát és kényelmesen él? Új életterek feltárására mindenekelőtt azért van szükség, mert a klíma folyamatosan változik. Nagyon lassan persze, évszázadok múltán, de egyszer eljön a pillanat, amikor a fa minden tűrőképessége ellenére

egyszer csak elkerülhetetlenül túl meleg vagy túl hideg, túl száraz vagy túl nedves lesz a környezet egy adott faj számára. Ekkor át kell engednie a terepet másoknak, márpedig az átengedés ugyanazt jelenti, mint a vándorlás. Erdőségeinkben most is egy ilyen folyamat zajlik. Az ok nemcsak a jelenlegi klímaváltozás, amely máris 1 °C-os átlaghőmérsékletemelkedéssel „ajándékozott meg” bennünket, hanem a legutóbbi jégkorszakról a meleg időszakra való váltás is. Különösen a jégkorszakok nehezebbek, mint gondolnánk. Ha évszázadokon át egyre hidegebb lesz, a fafajoknak vissza kell húzódniuk délebbre eső területekre. Ha az átmenet szép lassan, több nemzedéken át zajlik, akkor sikeres lesz az áttelepülés a Földközi-tenger térségébe. Ha ellenben a jég gyorsabban nyomul előre, akkor letarolja az erdőket, és elnyeli a piszmogó fajokat. Hárommillió évvel ezelőtt a nálunk ma is megtalálható közönséges bükk mellett nagy levelű bükkök is éltek. Miközben a közönséges bükknek sikerült eljutnia Dél-Európába, a lassabb nagy levelű bükk nálunk kihalt. Ennek egyik oka az Alpok, mely természetes határt alkot és elzárja a fák elől a menekülés útvonalát. Hogy a hegységet legyőzhessék, a bükkfáknak előbb meg kellett volna telepedniük a magasabb helyeken, hogy aztán később újból leereszkedjenek. Csakhogy a magasabban fekvő helyek már a meleg időszakokban is túl hidegek, ezért sok fafaj sorsa a fahatáron megpecsételődött. Nagy levelű bükk ma már csak Észak-Amerika keleti felében található.59 Az ottani elődöknek sikerült a túlélés, hiszen azon a kontinensen nincsenek az útjukat elzáró, nyugat–keleti irányban húzódó hegyvonulatok. A fák akadály nélkül térhettek ki déli irányban, majd a jégkorszakot követően ismét elterjedhettek az északabbra fekvő területeken. A mi közönséges (európai) bükkünknek más fafajokkal együtt valahogy sikerült kijátszania az Alpokat, és a hegyeket megkerülve egészen a mostani, meleg időszakig védett helyeken életben maradnia. Ez az aránylag kisszámú faj az utóbbi

évezredekben szabad utat élvezett, és mind a mai napig nyomul előre észak felé, mondhatni, még mindig az olvadó jég nyomában. Amint melegebbre fordult az idő, a csíracsemeték újabb esélyt kaptak, nagy fává növekedtek, majd elszórták az új magokat, amelyek kilométerről kilométerre jutottak mind északabbra. Egy ilyen utazás átlagsebessége mellesleg 400 méter körül van – évente. A bükkök különösen lassúak. Termésüket a szajkók nem szállítják olyan gyakran tovább, mint a tölgyét, más fajok pedig a szél segítségével maguk terjednek el, és még gyorsabban elfoglalják a szabad területeket. Amikor a kényelmes bükk kereken 4000 évvel ezelőtt visszatért hozzánk, az erdőt már benépesítették a tölgyek és a mogyorók. De ez nem izgatta különösebben, hiszen ismerjük a bükk stratégiáját. Más fáknál sokkal több árnyékot visel el, így aztán gond nélkül ki tud csírázni a tövükben. Az a kevés maradék fény, amit a tölgyek és a mogyorófák a talajra átengedtek, elégségesnek bizonyult a kis hódítók számára, hogy folyamatosan nőjenek, és egy napon áttörjenek versenytársuk koronáján. Aztán jött, aminek jönnie kellett. A bükkök túlnőttek a korai fafajokon, és elvették tőlük az életet adó fényt. Ez a kíméletlen diadalmenet észak felé napjainkban DélSvédországig nyúlik, és még messze a vége. Pontosabban még messze lenne a vége, ha az ember nem avatkozott volna közbe. A bükk megjelenésekor elődeink kezdték erőteljesen megváltoztatni az erdő ökoszisztémáját. Településeik körül kivágták az összes fát, hogy helyet teremtsenek a földművelés számára. Jószágaiknak további területeket tettek szabaddá, és mivel ez a hely még mindig nem volt elegendő, a teheneket és a disznókat behajtották az erdőbe. A bükk számára ez végzetes volt, hiszen utódai évszázadokon át a talaj közelében maradnak, mielőtt növekedésük megindulhat. Ebben az időszakban csúcsrügyeik védtelenül ki vannak szolgáltatva a növényevőknek. Eredetileg az emlősállatok sűrűsége itt rendkívül csekély volt, mert egy ilyen erdő alig nyújt számukra

táplálékot. Azt megelőzően, hogy az ember megjelent a színen, igen nagy volt annak az esélye, hogy a fa zavartalanul és megrágcsálás nélkül várakozhasson kétszáz évet. De aztán megjelentek a tehénpásztorok éhes csordáikkal, amelyek rávetették magukat az ízletes rügyekre. A fakitermeléssel felritkított állományok közé beférkőzhettek más fafajok, azok, amelyek korábban alárendelődtek a bükknek. Ezzel a bükk vándorlása a jégkorszak után komoly akadályokba ütközött, és egyes területeken mind a mai napig nem tudott elterjedni. Az utóbbi évszázadokban mindehhez hozzájött még a vadászat is, amely paradox módon a szarvas-, vaddisznó- és őzállomány számottevő növekedését eredményezte. A vadászok folyamatosan táplálják az állatokat – különösen a hímnemű trófeás vadak (szarvasbikák, őzek) elszaporodásában voltak érdekeltek, ezért az állomány napjainkig a természetes szint ötvenszeresére emelkedett. A német nyelvű országokban pillanatnyilag világszerte az egyik legmagasabb a növényevők sűrűsége, úgyhogy a kis bükköknek itt nehezebb a sorsuk, mint valaha. Az erdőgazdálkodás is behatárolja a terjeszkedést. DélSvédországban például csak úgy sorjáznak a lucfenyő- és erdeifenyő-ültetvények ott, ahol voltaképpen a bükk lenne honos. Néhány egyedi példányt leszámítva bükköt alig találni arrafelé, de ott várakozik készenlétben. Mihelyst az ember felhagy a beavatkozással, folytatja vándorlását észak felé. A leglassúbb vándor a közönséges jegenyefenyő, a jegenyék közül ez az egyetlen őshonos Németországban. Német nevét („Weißtanne”, azaz „fehér jegenyefenyő”) világosszürke kérgének köszönheti, amelynek révén erősen különbözik a vörösesbarna kérgű lucfenyőtől. A jégkorszakot a jegenyefenyő – akárcsak a legtöbb fafaj Dél-Európában – Olaszországban, a balkáni országokban és Spanyolországban vészelte át.60 Onnan vándorolt vissza, igaz, a többi fa mögött kullogva, sebessége mindössze 300 méter volt évente. A lucfenyők és az erdeifenyők elhúztak mellette, mert magjuk lényegesen könnyebb, és jobban

tud repülni. A szajkónak köszönhetően még a bükk is gyorsabb volt nála a maga súlyos makkjaival. Látszólag a jegenyefenyő rossz stratégiát alakított ki, mert termései a kis vitorla ellenére sem tudnak jól repülni, méretük pedig túl csekély a madarak általi terjesztéshez. Két faj létezik, amely jegenyefenyőmagot fogyaszt, de ez vajmi keveset használ a tűlevelűeknek. Ilyen például a fenyőszajkó, amely máskülönben inkább a cirbolyafenyő magját kedveli, de begyűjti és elraktározza a jegenyefenyő magját is. Csakhogy ellentétben a tölgy és a bükk makkját kedvelő szajkóval, amely a terméseket bárhol hajlandó eldugni a talajban, a fenyőszajkó védett, száraz helyeken tárolja készleteit. Még ha történetesen el is feledkezik róluk, a kicsírázásból a vízhiány miatt semmi nem lesz. Így a jegenyefenyőknek nagyon nehéz a dolguk. Miközben a legtöbb német földön őshonos fafaj időközben már Skandináviában folytatja vándorútját, a jegenyefenyő egyelőre csak a Harz hegységig jutott el. De ugyan mit számít néhány száz év késés a fák számára? Mindenesetre a jegenyefenyők a legsötétebb árnyékot is elviselik, és még a bükkök alatt is tudnak növekedni. Így fokozatosan majd csak átcsempészik magukat a már meglévő nagy erdőkön, és valamikor majd hatalmas fákká nőnek. Sebezhetővé az teszi őket, hogy ízletes csemegék az őzek és a szarvasok számára. Pillanatnyilag ezek akadályozzák további elterjedésüket, mivel sok helyen a teljes fenyőutánpótlást megeszik. Tulajdonképpen miért ilyen erős konkurencia a bükk KözépEurópában? Ha ennyire jól érvényesül a többi fajjal szemben, miért nem honos szerte a világon? A válasz egyszerű. Erősségei csak a jelenlegi klimatikus feltételek között, az Atlanti-óceán viszonylagos közelsége mellett érvényesülnek. A hőmérséklet, eltekintve a hegyvidékektől (amelyek magaslatain a bükk nem fordul elő), nagyon kiegyensúlyozott. A hűvös nyarakat enyhe telek váltják, a csapadékmennyiség pedig 500 és 1500 milliméter között váltakozik évente, pontosan úgy, ahogyan a

bükk kedveli. A víz az erdők növekedésének egyik kulcsfontosságú összetevője, ebben a bükk pontokat szerezhet. Egy kilogramm faanyag létrehozásához 180 liter vizet fogyaszt. Soknak hangzik? A legtöbb fafaj szükséglete akár 300 liter is lehet, közel a kétszerese, márpedig ez döntő a gyors fejlődés és más fajok kiszorítása szempontjából. A lucfenyők például természettől fogva nagyivók, hiszen az ő hideg és nedves komfortzónájukban a messzi északi területeken a vízhiány ismeretlen fogalom. Itt, Közép-Európában, ilyen feltételeket csak a magasabban fekvő területek biztosítanak, nem messze a fahatártól. Errefelé sok az eső, és az alacsony hőmérsékleteknek köszönhetően alig valami párolog el. Itt megengedheti magának egy fa, hogy pazarolja a vizet. A legtöbb alacsonyabban fekvő területen ezzel szemben a takarékos bükk a nyerő, amely még a szárazabb években is jelentősen képes növelni magasságát, és így hamar a pazarlók nyakára nő. A versenytársak új nemzedéke a sűrű, lombos rétegekben megfullad a talajon, a bükk magoncai viszont gond nélkül keresztül tudnak nyomulni. Szélsőségesen magas fényfogyasztásával – aminek következtében más fajoknak nem jut semmi –, valamint azon képességével, hogy megteremti maga számára a megfelelő, nedves levegőjű mikroklímát, a jó humuszkészletet a talajban, a leveleivel pedig vizet tud gyűjteni, mifelénk a bükk pillanatnyilag verhetetlen. Ámde csakis a mi éghajlatunkon. Amint a klíma jellege inkább kontinentális lesz, ennek a fafajnak is gondjai lesznek. A forró, száraz nyarakkal és a csikorgóan hideg telekkel már nem bír el olyan könnyedén, és át kell engednie a terepet más fajoknak, például a tölgynek. Európa keleti felében ilyenek a feltételek. Miközben Skandináviában a nyarak még élhetők a bükk számára, a hideg telek már nem. A verőfényes délen csak a magasabb fekvésű területeken képes megtelepedni, ott, ahol nem olyan nagy a forróság. A bükk tehát klimatikus igényei miatt pillanatnyilag Közép-Európához kötődik. Mindamellett a klímaváltozás

északot is felmelegíti, így a jövőben a bükk tovább terjeszkedhet ebbe az irányba is. Délebbre viszont egyre melegebb lesz, így kiterjedésének egész területe észak felé tolódik.

Igencsak ellenállóak Tulajdonképpen miért is élnek meg ilyen magas kort a fák? Olyanok is lehetnének, mint a lágy szárú növények: a nyári fél évben teljes gőzzel növekednének, virágoznának, magot teremnének, végül humusszá válnának. Ennek egy döntő előnye lenne: minden nemzedékváltásban benne rejlik a genetikai változás lehetősége. Párosodás vagy megtermékenyítés során különösen jól kialakulhatnak mutációk, és a folyamatosan változó környezetben az alkalmazkodás mindennél fontosabb – létkérdés. Az egerek például néhány hetes időközökben szaporodnak, a legyek még ennél is gyorsabbak. Az ilyen öröklésmenetek során a gének újra és újra megsérülnek, szerencsés esetben pedig nyomukban különleges tulajdonság jelenik meg. Röviden ezt nevezzük evolúciónak. Az evolúció segít a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban, ezáltal a mindenkori faj túlélésének garanciája. Minél sűrűbben követik egymást az új nemzedékek, az állatok és a növények annál gyorsabban képesek alkalmazkodni. A fák mintha fütyülnének erre a tudományosan megállapított szükségszerűségre. Ők egyszerűen „megvénülnek”, átlagosan évszázadokat, némelyikük akár évezredeket is megél. Természetesen legalább ötévente ők is szaporodnak, de igazi öröklődésre gyakran mégsem kerül sor. Mi haszna, ha egy fa akár százezrével hozza létre az utódokat, de azoknak az állományban nincs betervezett, szabad helyük? Amíg saját anyjuk szinte az összes fényt összegyűjti, alatta szinte semmi nem marad meg – erről korábban már esett szó. Még ha a facsemetéknek zseniálisan új vonásaik vannak is, gyakran évszázadokig kell várakozniuk, mire virágozhatnak, és

továbbadhatják ezeket a géneket. Egyszerűen minden túlságosan lassan halad. Normális esetben ezt aligha lehetne kibírni. Ha egy pillantást vetünk a klíma korábbi történetére, azt tapasztaljuk, hogy rendszeresen heves változások jellemezték. Hogy mennyire hevesek, azt Zürichben egy nagy építkezés területén is látni lehetett, ahol a munkások néhány nem túl régi fatuskókra bukkantak, amelyeket gond nélkül félrehajítottak. Ott talált rájuk egy kutató, aki mintát vett belőlük, és megvizsgáltatta a korukat. A tuskók olyan erdeifenyőktől származtak, amelyek közel 14 ezer évvel azelőtt éltek ott. Még meglepőbbek voltak azonban az akkori idők hőmérsékletingadozásai. Mindössze 30 év alatt a hőmérséklet közel 6 °C-kal csökkent, hogy nyomban ezt követően hasonló hevességgel ismét emelkedjék. Ez pontosan megfelel a napjaink klímaváltozásával kapcsolatos, „worst-case” (a legrosszabb lehetőségeket latolgató) forgatókönyvekben leírt jelenségeknek, amelyek alkalmasint ránk is várnak az évszázad vége felé. Csikorgóan fagyos 1940-es éveivel, az 1970-es évek rekordszárazságával és a túlságosan meleg 1990-es évekkel már a múlt század is próbára tette a természetet. A fák mindezt sztoikus nyugalommal viselik. Nagy a klímatoleranciájuk. Így a Közép-Európában őshonos bükk Szicíliától Dél-Svédországig sokfelé nő – ugyanakkor e két élettérnek (leszámítva a nagy „S” kezdőbetűt) nem sok köze van egymáshoz. A nyírek, az erdeifenyők és a tölgyek is igen rugalmasak. Ez persze még nem lenne elegendő ahhoz, hogy az összes követelménynek megfeleljenek. Az ingadozó hőmérséklet és a váltakozó esőzések miatt sok állat- és gombafaj délről észak felé húzódik, és fordítva. Ez azt is jelenti, hogy a fáknak még az ismeretlen parazitákra is fel kell készülniük. Mindamellett a klíma olyan mértékben is változhat, ami már túl van az elviselhetőség határán. És mivel a fáknak nincsenek lábaik, hogy elfuthatnának, és segítséget sem

kérhetnek, maguknak kell megbirkózniuk mindezzel. Az első lehetőséget legkorábbi életszakaszukban használhatják ki. Nem sokkal a megtermékenyülés után, amikor a virágban a magok megérnek, már reagálhatnak a környezeti feltételekre. Ha különösen meleg van és nagy a szárazság, aktiválódnak a megfelelő gének. Így például a lucfenyőről bebizonyosodott, hogy magoncai ilyen feltételek mellett jobban tűrik a meleget, mint korábban. Igaz, a kis fáknak ez esetben hasonló mértékben elvész a fagyokkal szembeni ellenálló képességük.61 Felnőtt fák is tudnak reagálni. Ha túlélnek egy vízhiányos, száraz időszakot, akkor a jövőben sokkal takarékosabban fognak bánni a vízzel, és nem szívják ki a talajból már nyár elején az összes tartalékot. A levelek és a tűk azok a szervek, amelyeken keresztül a legtöbb nedvesség elpárolog. Ha a fa észreveszi, hogy szorongatott helyzetbe került, és a szomjúság állandó problémájává vált, megvastagítja „bőrét”. A leveleket védő viaszréteg szintén vastagabbá válik, a levél a fonákja felé bepöndörödik (a sejtek záródó állásba kerülnek), ezzel szűkíti a gázcserenyílásokat, aminek szigetelő hatása van. Így a fa lényegében lehúzza a rolót, igaz, lélegezni sem tud olyan jól, mint korábban. Ha kimerült a fa repertoárja, akkor jut szerephez a genetika. Mint az imént már kifejtettem, a nemzedékváltás a fáknál rendkívül hosszú ideig tart. Ennélfogva a gyors alkalmazkodás nem jön számításba reagálási lehetőségként. De megy az másképpen is! Egy természetes erdőben a fajok genetikai állománya eltérő. Mi, emberek viszont genetikailag összetartozunk, evolúciós tekintetben valamennyien rokonai vagyunk egymásnak. Ezzel szemben egy helyi állomány bükkjei genetikailag annyira távol állnak egymástól, mint a különböző állatfajok. Ezért egyénileg minden fának nagyon különböznek a tulajdonságai. Egyesek jobban boldogulnak a szárazsággal, mint a hideggel, mások erős védekezőképességgel rendelkeznek a rovarokkal szemben, megint mások pedig lehetnek különösen

érzéketlenek azzal szemben, ha túl nedves a talaj a lábuk alatt. Mármost ha változnak a környezeti feltételek, a változás elsőként azokat a példányokat sújtja, amelyek a legkevésbé képesek megbirkózni az adott problémával. Néhány öreg fa kihal, de az erdő nagy része megmarad. Ha a feltételek szélsőségesebbé válnak, nagyon is elképzelhető, hogy a változás a faj fáinak legnagyobb részét magával ragadja, de még ez sem tragikus. Rendszerint még mindig marad annyi az állományból, hogy elegendő termést hozzon, és árnyék is legyen a következő nemzedékek számára. Ami az én öreg bükkállományomat illeti, egyszer a rendelkezésemre álló tudományos adatok alapján kiszámítottam: ha majd egyszer itt, Hümmelben spanyol klimatikus viszonyok uralkodnának is, a fák jelentős részének ezzel is boldogulniuk kellene. Az egyetlen feltétele ennek, hogy ne zavarjuk meg fakitermeléssel az erdő szociális struktúráját, hogy továbbra is önmaga tudja szabályozni a saját mikroklímáját.

Viharos idők Az erdőben sem mindig halad minden a tervek szerint. Még ha ez az ökoszisztéma roppant stabil is, és gyakran sok-sok évszázadon át nem történnek benne mélyreható változások, egy természeti katasztrófa egy csapásra felboríthat mindent. A téli viharokról esett már szó, és ha egy ilyen orkánban egész lucfenyvesek dőlnek ki, akkor azok rendszerint a mesterségesen telepített lucfenyő- vagy erdeifenyő-erdők. Ezek gyakran sérült, gépekkel összetömörített, a gyökerekkel alig áthatolható talajon állnak, vagyis nemigen tudnak megkapaszkodni. Mindamellett ezek a tűlevelűek nálunk sokkal nagyobbra nőnek, mint eredeti hazájukban, Európa északi tájain, és a hideg évszakban is megtartják tűiket. Ennek következménye, hogy nagy támadási felületet nyújtanak a szélnek, amihez hozzájön a hosszú törzs emelőereje is. Hogy a gyenge gyökerek ennek nem képesek ellenállni, az tehát nem katasztrofális, hanem logikus. Vannak azonban olyan viharesemények is, amelyekben a természetes erdők is kárt szenvednek, legalábbis helyileg. Lehetnek ezek tornádók, amelyeknek örvénylő szelei másodpercek alatt képesek irányt változtatni, és ezzel minden fát túlterhelnek. Mivel gyakran zivatarokkal együtt járnak, amelyek a mi földrajzi szélességeinken szinte kizárólag csak nyáron szokásosak, még egy tényező közrejátszhat: az, hogy ilyenkor a lombos fák levelei még fenn vannak az ágakon. A „megszokott” viharos hónapokban, októbertől márciusig a bükknek és társainak ágai csupaszok, és így áramvonalasak. Júniusban vagy júliusban a fák nem számolnak hasonló jellegű nehézségekkel. Ha tornádó söpör végig az erdőn, megragadja a koronákat, és nyers erejével egészében lecsavarja őket. A törzs

szétforgácsolódott darabjai e légköri támadás mementójaként hosszú időn át tanúskodnak a természet erőiről. Ugyanakkor a tornádók ritkák, így evolúciós szempontból nyilvánvalóan nem éri meg, hogy a fák saját elhárítási stratégiát alakítsanak ki. Ami a viharokat illeti, sokkal gyakrabban fordul elő egy másik kárjelenség: a heves esőzések következtében egész koronák roppannak össze. Ha néhány perc leforgása alatt óriási mennyiségű víz kerül a levelekre, a fának tonnányi súllyal kell megbirkóznia. Ehhez a fáknak nincsenek eszközeik, a lombosaknak legalábbis. Fentről a súly télen hó formájában érkezik, és szépen áthullik az ágak között, tekintettel arra, hogy a levelek ilyenkor már a földön hevernek. Nyáron nincs ilyen probléma, a szokásos esőzéseket egy bükk vagy egy tölgy gond nélkül átvészeli. Még egy felhőszakadás sem okozhat nehézséget abban az esetben, ha a fa szabályosan nőtt. Baj csak akkor van, ha a törzs vagy az ágak szerkezete nem hibátlan. Az ág tipikus és veszélyes hibája az úgynevezett „balszerencsét hozó gerenda” – maga a név jelzi, miről is van szó. A szabályos ág ívelten nő. Kilép a törzsből, egy ideig felfelé tör, a továbbiakban vízszintbe hajlik, végül enyhén lefelé süllyed. Így képes jól lecsillapítani a felülről rá nehezedő terhet anélkül, hogy eltörne. Ez rendkívül fontos, hiszen öregebb fák esetében az ágak hossza meghaladhatja akár a tíz métert is. Ezáltal rendkívül nagy emelőerő lép fel, amely az ág illeszkedési helyén, a törzsön vezeti le a rángásokat. Nyilvánvaló, hogy egyes fák mégsem akarják tartani magukat a bevált mintához. Az ő esetükben az ágak előbb a törzstől elfelé mutatnak, és csak aztán törnek ívelten felfelé, és ezt az irányt meg is tartják. Ha egy ilyen szerkezet meghajlik, nem jön létre a csillapító hatás, és az ág eltörik, hiszen az alsó rostok (mintegy a külső görbület mentén) felduzzadnak, a belsők pedig túlfeszülnek. Olykor az egész törzs szerkezete szabálytalan ebben az értelemben, márpedig az ilyen fák összeomlanak a zivatarban. Végső soron nem más ez, mint szigorú kiválasztódás, amelynek révén az

oktalan fák kikerülnek a versenyből. Néha azonban egyáltalán nem magukon a fákon múlik, ha a felülről jövő nyomás túl nagy. Leggyakrabban március és április az a két hónap, amikor a hó könnyű pihéi komoly súllyá duzzadhatnak. Hogy mikor válik veszélyessé, azt a hópehely nagyságán becsülhetjük meg. Ha mérete eléri egy kéteurós pénzérme átmérőjét, akkor kritikus a helyzet. Ez esetben beszélünk nedves hóról vagy péphóról, amely sok vizet tartalmaz, és tapadós. Megtapad az ágakon, nem potyog le, és magas, súlyos teherré duzzad. A hatalmas nagy fák sok águkat elveszítik ilyenkor. Tragikussá a serdülőkorúaknál válik a helyzet. Langalétaként várakoznak kis koronájukkal, és a hótömegek vagy eltörik, vagy annyira meghajlítják őket, hogy nem tudnak többé kiegyenesedni. Az egészen kicsik ezzel szemben nincsenek veszélyeztetve, mert a törzsük még túl rövid. Ha legközelebb az erdőben sétálnak, figyeljék meg: éppen a közepes korú fák között találunk olyanokat, amelyeket egy ilyen időjárási esemény reménytelenül meghajlított. A fák szempontjából a romantikus látvány ellenére a zúzmara is roppant káros. Ha a mínuszok köddel érkeznek, akkor a finom kis cseppek, amint érintkezésbe lépnek az ágakkal vagy a tűkkel, lerakódnak. Néhány óra alatt az egész erdő hófehér lesz, holott egyetlenegy hópehely sem hullott. Ha ez az időjárás napokon át tart, több száz kilogramm zúzmara rakódhat le a fák koronáin. Ha meg aztán a nap áttör a felfelszakadó köd résein, a fák mesébe illő módon szikráznak. Valójában nyögnek a teher alatt, és veszélyes mértékben kezdenek meghajlani. Jaj azoknak a fáknak, amelyek nem elég erősek. Ez esetben a száraz reccsenés úgy visszhangzik az erdőben, mint a pisztolylövés, és az egész korona a földre zuhan. Ilyen időjárás átlagosan tízévente fordul elő, vagyis egy fának nagyjából ötvenszer kell megbirkóznia a zord viszonyokkal. A veszély annál nagyobb számára, minél kevésbé

integrálódik a fajtársaival alkotott közösségbe. A maguknak valókat, akik védelem nélkül állnak a hideg ködben, lényegesen gyakrabban éri baj, mint a közösségi hálóba jól beilleszkedett, a szomszédjaiknál támaszra lelő fákat az erdő sűrűjében. Ugyanakkor a levegő ilyenkor inkább a koronákat simítja végig, úgyhogy legfeljebb a csúcsok jegesednek el. Az időjárás azonban még mást is tartogat a tarsolyában, például a villámot. Talán ismerjük azt a régi bölcsességet, amely arra int: „Kerüld a tölgyet, keresd a bükköt!” A megfigyelés azon alapszik, hogy egyik-másik göcsörtös tölgyfa törzsén több centiméter vastagságú villámcsatorna fut végig, ahol a kéreg mélyen felrepedt. Bükk törzsén ilyesmit még sohasem láttam. Ebből azonban azt a következtetést levonni, hogy ez utóbbi fajba soha nem csap a villám, legalább annyira hamis, mint amennyire veszélyes is. A magas, öreg bükkök semmiképp sem nyújtanak védelmet, mert éppolyan gyakran éri őket is villámcsapás. Az ok, ami miatt károsodás alig marad vissza rajtuk, mindenekelőtt sima kérgük. Zivatar esetén az eső a barázdamentes törzsön lefolyik, és folyamatos bevonatot képez. Az elektromosság ezen a filmrétegen, a felszínen halad végig, hiszen a víz a fánál sokkal jobban vezeti az áramot. A tölgyek kérge ezzel szemben durva. A leömlő csapadék kis kaszkádokat alkot, és minivízesések százaiban zúdul alá a földre. Így a villámcsapás keltette áram megszakad, ez esetben a legkisebb ellenállás a külső évgyűrűk nedves faanyagában van, amelynek feladata a víz szállítása a fában. A nagy energia hatására ez durranásszerűen szétreped, és így még évekkel később is mutatja, hogy milyen csapás érte a fát. A behozott észak-amerikai duglászfenyő a maga durva kéregszerkezetével hasonló képet mutat. Ugyanakkor azonban gyökérzete sokkal érzékenyebb. Kerületemben már kétszer is megfigyeltem, hogy villámcsapást követően nemcsak a villám sújtotta fa halt el, hanem 15 méteres környezetében tíz fajtársa is ugyanarra a sorsra jutott. Nyilvánvaló, hogy a föld alatt

összekapcsolódtak a zivatar áldozatával, és ezúttal nem cukoroldatot kaptak, hanem halálos áramütés érte őket. A heves kisülésekkel kísért zivatarok esetében még valami más is történhet: tűz üthet ki. Magam is tapasztalhattam ilyet egy éjszakán, amikor a tűzoltóság is kiszállt a településhez tartozó erdőgazdaságba, hogy megfékezzen egy kisebb tüzet. A tűz áldozata egy öreg, üreges lucfenyő volt, amelynek belsejében a szakadó eső sem oltotta el a lángokat, a korhadt fát nyaldosták egyre feljebb. A tüzet gyorsan eloltották, de külső segítség nélkül sem történt volna semmi különös. Körös-körül csuromvizes volt az erdő, igen csekély valószínűsége lett volna, hogy a tűz átterjed az állomány többi részére. Erdőtüzek természettől fogva nincsenek betervezve honi erdeinkben. Az egykor itt egyeduralkodó lombos fák nem fognak lángot, mert faanyaguk nem tartalmaz gyantát vagy illóolajokat. Következésképpen egyik fafaj sem fejlesztett ki olyan mechanizmusokat, amelyekkel a hőségre reagálna. A Portugáliában vagy Spanyolországban honos paratölgyeket viszont vastag kérgük védelmezi a talajtüzek okozta hőségtől, és az alatta szunnyadó rügyek később új hajtásokat hozhatnak. A mi szélességi fokunkon csak a monoton lucfenyő- és erdeifenyő-ültetvények válhatnak tűz martalékává, amelyek lehullott tűlevelei nyáron csontszárazak. De egyáltalán miért raktároznak el a tűlevelűek a kérgükben és a leveleikben ennyi éghető anyagot? Ha természetes elterjedési területükön napirenden lennének a tüzek, nehezebben éghetőnek kellene lenniük. Olyan magas kor, mint amit az egyértelműen nyolcezer évnél idősebb, a svédországi Dalarna megyében élő lucfenyők értek el, aligha lenne lehetséges, ha legkésőbb kétszáz évenként tűz söpört volna végig rajtuk. Úgy hiszem, már évezredek óta figyelmetlen emberek rombolják az erdőket, sokszor akaratukon kívül – például szabadtéri sütés-főzés következtében. Az a kevés villámcsapás, amely valóban okozott néhány kis, helyi tüzet, olyan ritka, hogy az európai fafajok nem

is alkalmazkodtak hozzá. Ha legközelebb erdőtűzről hallanak a híradóban, figyeljék meg, hogy leggyakrabban emberek okozták, akik után nyomoznak a hatóságok. Kevésbé veszélyes, ugyanakkor sokkal fájdalmasabb az a jelenség, amelyről hosszú ideig magam sem tudtam. Erdészlakunk közel 500 méter magasan áll egy hegyháton, és a körülötte mély medrekben csordogáló patakok semmilyen károkat sem okoznak az erdőnek, épp ellenkezőleg. A nagy folyóknál persze ez másként van. Rendszeresen kilépnek a medrükből, ezért a partvonalaik mentén egészen különös ökoszisztémák alakultak ki: az ártéri ligeterdők. Hogy milyen fajok tudnak ott megtelepedni, az az árvíz jellegétől és gyakoriságától függ. Ha a víz sodrása gyors, és évente több hónapon át tart, akkor a fűz- és a nyárfa határozza meg a tájat. Ők megbirkóznak a hosszas vízben állással. Leggyakrabban ilyen körülményekkel a folyópart közelében találkozunk, itt alakul ki később a puhafás ártéri erdő. Kissé távolabb – és gyakran néhány méterrel magasabban – ritkábban van árvíz, és ha tavasszal, a hóolvadás után érkezik, nagy tavakat alkot, amelyekben csak lassan folyik a víz. A tó lombfakadásig rendszerint leapad, s a tölgyek és a szilfák igen jól megbirkóznak az ilyen körülményekkel. Ők alkotják a keményfás ártéri erdőt, azt az ökoszisztémát, amely – ellentétben a füzekkel és a nyárfákkal – nagyon érzékenyen reagál a nyári árvizekre. Ilyenkor az amúgy életerős fák elhalhatnak, mert gyökérzetük nem jut levegőhöz. Komoly károkat és sérüléseket azonban télen okoz nekik a folyó. Amikor egyszer az Elba középső folyásánál kirándultam egy keményfás ártéri erdőben, feltűnt, hogy az erdő összes fájának lepattogzott a kérge. Valamennyi károsodás ugyanabban a nagyjából kétméteres magasságban volt. Ilyesmit még nem láttam, és törtem a fejem, mi lehet az oka. A kirándulás többi résztvevője szintén tanácstalan volt, mígnem a bioszféra-rezervátum munkatársa megoldotta a rejtélyt. A

sérülések a jégre voltak visszavezethetők. Amikor az Elba a különösen hideg teleken befagy, vastag jégtáblák képződnek rajta. Amikor aztán tavasszal a levegő és a víz is felmelegszik, a jégtáblák az árvízzel a tölgyek és a szilfák közé sodródnak, és nekiütköznek törzsüknek. Mivel a víz mindenhol egyforma magas, a sebek is ugyanabban a magasságban éktelenkednek. A klímaváltozás következtében a jégzajlás az Elbán egyszer majd a múlt homályába vész, de az öregebb fák, amelyek a 20. század eleje óta tűrik az időjárás mindenféle szeszélyét, törzsükön viselt hegeikkel regélnek majd az utókornak a múltról.

Jövevények A fák vándorlásával az erdő folyamatosan változik. És nem csak az erdő – az egész természet. Sok esetben ezért sem sikeresek az emberek bizonyos tájak megőrzésére tett próbálkozásai. Amit mi látunk, az mindig a látszólagos nyugalmi állapot egyetlen röpke epizódja. Az erdőben ez az illúzió szinte tökéletes, hiszen környezetünkben a fák a leglassúbb szerzetek közé tartoznak, így aztán a természetes erdő változásai csak sok emberi generáció során válnak megfigyelhetővé. E változások egyike az új fajok megjelenése. Az egykori világjáró tudósok révén, akik ritka növényeket hoztak magukkal hazájukba, de még inkább a modern erdőgazdálkodás nagyszabású betelepítései révén olyan fafajok jutottak el hozzánk, amelyek amúgy soha nem találták volna meg az utat errefelé. Olyan elnevezések, mint a „duglászfenyő”, a „japán vörösfenyő” vagy az „óriás jegenyefenyő”, nem bukkannak fel egyetlen népdalban vagy versben sem, hiszen még nem vertek gyökeret társadalmi emlékezetünkben. A jövevényeknek különleges helyük van az erdőben. Ellentétben a természetes úton-módon vándorló fafajokkal, jellegzetes ökoszisztémájuk nélkül érkeztek hozzánk. Többnyire csak a magvaikat hozták be, ami azzal a következménnyel jár, hogy a legtöbb gomba és az összes rovar az óhazában maradt. A duglászfenyők és társaik teljesen új életet kezdhettek itt. Ennek mindenképpen vannak előnyei. A paraziták okozta betegségek – legalábbis az első évtizedekben – teljesen hiányoznak. Akárcsak a Déli-sarkon. Ott a levegő közel teljesen csíra- és pormentes – eszményi hely allergiásoknak, csak ne lenne annyira félreeső ez a kontinens!

A fák szinte újjászületnek, amikor némi emberi közreműködéssel kontinenst váltanak. Gomba partnereket a gyökereik számára találnak azok között a fajok között, amelyek nem specializálódtak meghatározott fákra. Az egészségtől majd kicsattanva növekednek hatalmassá az európai erdőkben, ráadásul rövid idő alatt. Nem csoda, hogy azt a benyomást keltik, mintha fölényben lennének az őshonos fajokkal szemben. Legalábbis bizonyos környezetben. Természetesen a vándorló fafajok csakis ott tudnak megtelepedni, ahol minden tekintetben jól érzik magukat. Nemcsak az éghajlatnak, hanem a talaj jellegének és a páratartalomnak is megfelelőnek kell lennie ahhoz, hogy az erdő korábbi uralkodóival szemben érvényesülni tudjanak. Azoknak a fáknak a számára, amelyeket mi telepítünk az erdőbe, mindez valamiféle szerencsejátékhoz hasonlít. A kései virágzó meggy Észak-Amerikából származó lombos fa, amely ott csodálatos törzset fejleszt, és a legjobb minőségű faanyagot adja. Nem kérdés, valami ilyesmit szerettek volna elérni erdeikben az európai erdészek is. Néhány évtized után azonban jött a kijózanodás: új hazájukban ezek a fák görbén és torzan nőnek, alig érik el a 20 méteres magasságot, és az erdeifenyők alatt, mindenekelőtt Kelet- és Észak-Németország erdeiben satnyán tengetik életüket. Ámde megszabadulni sem igen lehet már a kegyvesztett növényektől, mert az őzek és a szarvasok kerülik keserű hajtásaikat. Ehelyett inkább a bükköt, a tölgyet és szükség esetén az erdeifenyőt rágcsálják meg. Ezzel a kései meggyet megszabadítják kellemetlen konkurenciáitól, és a jövevény fa egyre jobban terjeszkedhet. A duglászfenyő is mesélhetne a bizonytalan jövőről. Egyes helyeken több mint száz év erdősítés után impozáns óriások lettek belőlük. Ezzel szemben más telepített erdőket idő előtt teljesen le kellett tarolni, mint azt magam is tapasztalhattam szakmai gyakorlatom évében. Egy kicsi, alig 40 éves duglászfenyőerdő máris kezdett elhalni. Hosszasan töprengtek

a kutatók, mi lehet az oka. Sem a gombák, sem a rovarok nem jöhettek szóba. Végül is a talaj volt a ludas mangántöbblete miatt. Ezt a duglászfenyők szemlátomást nem viselik el. Voltaképpen „duglászfenyőről” mint olyanról, nem is igen beszélhetünk, elvégre Európába is különböző, teljesen eltérő tulajdonságokat mutató alfajait hozták be. A legmegfelelőbb a Csendes-óceán partvidékén élő fenyő volt. Csakhogy a magja elkeveredett a kontinens belsejében, a tengertől messze élő duglászfenyőmagokkal. Hogy azonban a dolog még bonyolultabb legyen, a két alfaj gond nélkül kereszteződött, és olyan utódokat hozott létre, amelyeknél előre egyáltalán nem látható módon ütköznek ki a váratlan tulajdonságok. Az, hogy a fák jól érzik-e magukat, sajnos gyakran csak negyvenesztendős korukban derül ki. Ha igen, megtartják élénk kékeszöld tűiket és sűrű, átláthatatlan koronájukat. Azoknak a keverékeknek, amelyek túl sok gént tartalmaznak a szárazföld belsejéből származó fajtából, gyantázni kezd a törzsük, és tűik is egyre jobban gyérülnek. A természet részéről végső soron nem más ez, mint kissé kegyetlen kiigazítás. Ha valami genetikailag nem stimmel, azt a természet kiiktatja, még ha ez a folyamat sok-sok évtizeden át húzódik is. A mi őshonos bükkjeink ugyanakkor bármikor gond nélkül ki tudnák túrni ezeket a betolakodókat. Ennek során ugyanabban a stratégiában bíznak, mint amit a tölgyek ellen alkalmaznak. Mindenekelőtt azon képességük, hogy a nagy fák alatt még a legsötétebb félhomályban is tudnak növekedni, évszázados távlatokban a bükköt teszi nyertessé a duglászfenyővel szemben. Az észak-amerikai jövevény utódainak ugyanis sokkal több fényre van szükségük, és az őshonos lombos fák csemetéinek óvodájában pusztulásra vannak ítélve. A duglászfenyőknek csakis akkor van esélyük, ha az ember segít nekik, és újra meg újra kivág egyes fákat, amivel több fényt juttat a talajra. Veszélyessé akkor válik a helyzet, ha olyan idegenek

bukkannak fel az erdőben, amelyek genetikailag egészen közel állnak a helyi állományhoz. Ilyen a japán vörösfenyő, amely itt összetalálkozik az európai vörösfenyővel. Ez utóbbi gyakran görbén nő, ráadásul nem különösképpen gyorsan, amiért is a múlt század óta gyakran helyettesítik japán rokonával. A két faj könnyen kereszteződik, és alkot keverék formákat. Ennek az a nagy veszélye, hogy a távoli jövőben egyszer eltűnnek az utolsó, fajtiszta európai vörösfenyők. Az én kerületemben is megfigyelhető ez az egymás mellett élés és keveredés – igaz, itt, az Eifel hegyen természettől fogva egyik faj sincs otthon. Van még egy fafaj, amelyre hasonló sors vár, és ez a fekete nyár, amely a hibrid nyárfákkal keveredik, olyan ültetett, nemesített fajtákkal, amelyeket kanadai nyárfajokkal kereszteztek. Ezzel együtt a legtöbb faj inkább veszélytelen az őshonos fákra nézve. Ha nem segítünk nekik, egyik-másik legkésőbb két évszázad alatt eltűnik a színről. De hosszú távon a mi segítségünkkel is kérdéses a jövevények sorsa. Mert a hozzájuk tartozó paraziták szintén kihasználják a globális áruforgalmat. Aktív importról persze nincs szó, mert ugyan ki szeretne káros organizmusokat magával cipelni? De azért szép lassan a gombáknak és a rovaroknak is sikerül a faszállítmányokkal együtt áthajózni az Atlanti- vagy a Csendes-óceánon, és a mi tájainkon is megvetni a lábukat. Gyakran csomagolóanyagokon, például a raklapokon jönnek, amelyeket nem az előírásoknak megfelelően forrósítottak fel, hogy elpusztítsák bennük a kártékony organizmusokat. Mint azt magam is tapasztalhattam, olykor a tengerentúlról érkező magánküldeményekben is megbújnak élő rovarok. Indián használaticikk-gyűjteményembe szereztem egy régi mokaszint. Az újságpapírba betekert bőr lábbeli kicsomagolása során apró barna bogarak másztak felém. Szélsebesen elkaptam, szétnyomtam és a szemetesbe hajítottam őket. Ez megdöbbentően hangzik egy természetvédő szájából, ugye? A behurcolt rovarok, ha egyszer sikerül megtelepedniük

mifelénk, nemcsak az új fafajok, de az itt őshonos fajok számára is halálos fenyegetést jelentenek. Ilyen rovarfaj az ázsiai hosszúcsápú cincér. Vélhetően csomagolóanyagban tette meg az utat Kínából hozzánk. A bogár három centiméteres, csápjai hat centiméter hosszúak. Sötét teste a fehér foltos szalagmintákkal igazán szép látvány. Lombos fáink számára ugyanakkor kevésbé vonzó, ugyanis kérgük kis hasítékaiba rakja le petéit. Ezekből falánk lárvák másznak elő, amelyek hüvelykujj vastagságú lyukakat fúrnak a törzsbe. Utóbbit gombák támadják meg, és végül eltörik. Eddig ezek a bogarak a városi térségekre koncentrálódtak, ami újabb problémát jelent az utcagyerek fáknak. Hogy egyszer vajon zárt erdős területek felé is terjeszkednek-e majd, azt még nem tudjuk pontosan, mert e bogarak nagyon lomhák, legszívesebben születésük helyének százméteres körzetében maradnak egész életük során. Egy másik, Ázsiából újonnan érkező kártevő mindezt egészen másképpen csinálja. A kőrishajtás-pusztulást okozó gombáról van szó, a Hymenoscyphus pseudoalbidusról, amely Európa-szerte éppen készül végleg padlóra küldeni az összes kőrist. Termőtestei ártalmatlannak és kedvesnek, leesett levélnyeleken növő, egyszerű, aprócska gombáknak tűnnek. A voltaképpeni gombafonalak ugyanakkor a fák belsejében tombolnak, és egyik ágat a másik után pusztítják el. Egyes kőrisfák mintha túlélnék a támadási hullámot, kérdéses viszont, hogy a patakok és a folyók mentén lesznek-e még a jövőben kőriserdők. Ezzel kapcsolatban olykor eltöprengek azon, hogy mi, erdészek, nem járulunk-e magunk is valamiképpen hozzá a betegség elterjedéséhez. Magam is jártam sérült délnémetországi erdőkben, majd ezt követően megint a saját kerületemben mászkáltam. Ugyanabban a cipőben! Miért ne lehettek volna a talpamon apró gombaspórák, amelyek potyautasként elvitették magukat az Eifel-hegységbe? Bárhogy történt is, időközben az első kőriseket már Hümmelben is megtámadta a gomba.

Erdeink jövőjére gondolva mégsem aggódom. Hiszen éppen a nagy kontinenseken (és az eurázsiai a legnagyobb valamennyi közül) mindegyik fajnak állandóan meg kellett küzdenie a jövevényekkel. A költöző madarak és a heves orkánok folyamatosan új magokat, valamint gombaspórákat és parányi állatkákat hoznak magukkal. Egy 500 évet betöltött fának bizonyára volt már jó néhány hívatlan vendége. A fafajok genetikai sokféleségének köszönhetően mindig akad elegendő példány, amelynek van válasza az új kihívásra. Ilyen „természetes” jövevényeket, amelyek emberi beavatkozás nélkül jelentek meg mifelénk, talán önök is felfedeztek már a madarak között. Ilyen a balkáni gerle is: csak a múlt század harmincas éveiben jutott el a Földközi-tenger térségéből német földre. A fenyőrigó, egy barnásszürke, fekete pöttyös madár 200 éve vándorol északkelet felől egyre nyugatabbra, és időközben elérte már Franciaországot is. Hogy a tollazatában mi mindent hozott magával, még nem derült ki. Az őshonos erdei ökoszisztémáknak az ilyen változásokkal szembeni védekezőképessége szempontjából döntő jelentőségű érintetlenségük. Minél sértetlenebb a fák társas hálózata, minél kiegyensúlyozottabb közöttük a mikroklíma, annál nehezebben vetik meg lábukat rajtuk az idegen betolakodók. Klasszikus példák erre az olyan növények, amelyek még az újságok címlapjára is felkerülnek, mint például a kaukázusi medvetalp. Eredetileg a Kaukázusból származik, és ott több mint három méter magasra nő. Mivel közel félméteres, fehér ernyővirágzata annyira jól mutat, a növényt már a 19. században behozták Közép-Európába. Itt aztán elszabadult a botanikus kertekből, és azóta gond nélkül terjeszkedik a réteken. Mivel nedve a bőrre kerülve, az UV-sugarak hatására égési sérülésekhez hasonló sebeket okoz, a medvetalp igen veszélyes növénynek számít. Évente milliós nagyságrendben költenek irtására, mérsékelt sikerrel. Az évelő növény azonban csakis azért tud terjeszkedni, mert a patakok és folyók völgyeiből hiányoznak az eredeti

ártéri ligeterdők. Ha visszatér az erdő, a koronák alatt annyira sötét lesz, hogy a növények újra eltűnnek. Hasonlót mondhatunk az Indiából érkezett bíbor nebáncsvirágról vagy az ártéri japánkeserűfűről, amelyek a fák helyett népesítik be a vízpartokat. Amint a gazdálkodó ember átengedi a problémát a fáknak, azok nyomban meg is oldják azt. Olyan sok szó esett a nem őshonos fajokról, hogy felmerülhet bennünk a kérdés, mit is fed voltaképpen az „őshonosság” fogalma. Hajlamosak vagyunk őshonosnak nevezni egy fajt akkor, ha az természetes körülmények között fordul elő országhatárainkon belül. Jellemző példa erre az állatok világából a farkas, amely az 1990-es évek óta ismét megjelent Közép-Európa legtöbb országában, és azóta a fauna állandó alkotóelemének számít. Ugyanakkor Olaszországban, Franciaországban és Lengyelországban korábban hosszabb ideje megtalálható volt. Eszerint a farkas már nagyon régen őshonos Európában, de nem minden országban. Vajon nem szabtuk túl nagyra a térbeli egységet? Ha arról beszélünk, hogy a disznódelfin őshonos Németországban, akkor vajon a Rajna felső folyásánál is az? Belátható, mennyire értelmetlen meghatározás lenne ez. Az „őshonos” fogalmát sokkal kisebb terekre kell korlátoznunk, és a természetes térségeket kell szem előtt tartanunk, nem az ember húzta mesterséges határokat. Az ilyen természetes térségeket a táj jellege (víz, talaj fajtája, topográfia) és a helyi klíma határozza meg. Ahol ezek a körülmények egy meghatározott fafaj számára optimálisak, ott a fa meg is telepszik. Ez jelentheti azt, hogy mondjuk a lucfenyő a Bajor-erdőben 1200 méter magasan természetes körülmények között fordul elő, de 400 méterrel lejjebb és mindössze egy kilométerrel odébb már nem tekinthető őshonosnak – itt a bükk és a jegenyefenyő veszi át a kormányrudat. A szakemberek ezért bevezették a „termőhely-őshonosság” fogalmát, ami semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy egy faj egy bizonyos helyen természettől fogva megtelepedhet. Nagy térségeket

felölelő államhatárainkkal ellentétben az e fajok elterjedését jelölő határvonalak a „kisállamiságra” emlékeztetnek. Ha az ember túllép ezeken a határokon, és a lucfenyőt, valamint az erdeifenyőt leviszi a meleg alföldre, akkor ezek a tűlevelűek ott jövevények lesznek. És ezzel már el is érkeztünk kedvenc esetemhez, az erdei vöröshangyákhoz. A természetvédelem ikonikus alakjainak számítanak: feltérképezik, védelmezik és konfliktus esetén nagy ráfordítással átköltöztetik őket. Ezzel nem lehet vitatkozni, hiszen fenyegetett állatfajról van szó. Fenyegetett? Szó sincs róla, ugyanis az erdei vöröshangya is újonnan megtelepedett faj. A fenyőgazdálkodás kísérőjelenségeként követte a lucfenyőt és az erdeifenyőt, bizonyos mértékben ugyanis a tűlevelektől függnek. A vékony, szúrós kis levelek nélkül nem képesek felépíteni bolyaikat, ami azt bizonyítja, hogy az eredendően őshonos, lombos őserdőben nem fordulnak elő. Mindamellett kedvelik a napfényt is, naponta legalább néhány órán át sütnie kell otthonukat. Különösen tavasszal és ősszel, amikor árnyékban már érezhetően hideg van, néhány meleg napsugár pótlólagosan biztosít néhány napot, amikor a kis állatkák még munkálkodhatnak. Élettérként így a sötét bükkerdők nem jönnek számításba, és az erdei hangyák biztosan örökre hálásak az erdészeknek, hogy nagy területeken ültettek luc- és erdeifenyőket.

Egészséges erdei levegő? Az erdei levegő az egészség megtestesítője. Aki szeretné jól átszellőztetni a tüdejét, vagy különösen jó környezetben akar sportolni, az kimegy az erdőbe. Minden oka megvan rá. A fák alatt a levegő valóban sokkal tisztább, hiszen hatalmas szűrőberendezésként működnek. A leveleket és a tűket állandóan éri a légáramlás, így kihalásszák belőle a kisebbnagyobb lebegő részecskéket. Évente és négyzetkilométerenként ez elérheti akár a 7 ezer tonnát is.62 Ennek oka a koronák alkotta óriási felület. A rétekkel összehasonlítva ez a felület százszor nagyobb, ami már önmagában következik a fű és a fa közötti méretkülönbségből. A levegőből kiszűrt ballasztanyagok nemcsak olyan káros anyagokból állnak, mint a korom, de felkavart talajporból és pollenekből is. Mindamellett az ember által létrehozott károsanyag-rész különösen veszélyes. Savak, mérgező szénhidrogének és nitrogénvegyületek koncentrálódnak a fák alatt, hasonlóan ahhoz, ahogyan konyhánk szagelszívó filterében a zsírok. A fák azonban nemcsak megszűrik a levegőt, hanem adnak is hozzá valamit. Az illatüzeneteket, no meg természetesen a fitoncidokat, amelyekről már volt szó. Ebben persze az erdők fafaj szerint nagyon különböznek egymástól. A tűlevelű erdők számottevően csökkentik a levegő csíraterhelését, ami különösen az allergiások számára kellemes érzés. Igaz, erdősítés révén a lucfenyőt és az erdeifenyőt olyan területekre is eljuttatták, ahol természettől fogva egyáltalán nem őshonosak. Márpedig itt ezeknek az ember által terjesztett fajoknak komoly nehézségekkel kell szembenézniük.

Leggyakrabban a mélyen fekvő területek azok, amelyek a tűlevelűek számára túl szárazak és túl melegek. Ennek következménye, hogy a levegő porosabb, ezt a tűző nap ellenfényében önök is megfigyelhetik. S mivel a lucfenyőket és az erdei fenyőket folyamatosan fenyegeti a szomjhalál, odasereglenek a szúk, hogy megtámadják a könnyű prédát. Ekkor zaklatott illatüzenetek indulnak a koronák közt, a fák valósággal „üvöltenek” segítségért, és mozgósítják kémiai védekezőképességüket. Mindezt mi magunk is a tüdőnkbe szívjuk, minden lélegzetvételnyi erdei levegővel. Lehetséges, hogy tudattalanul mi is érzékelni tudjuk a riadókészültséget? A veszélybe került erdők végső soron instabilak, nem alkalmas életterek az ember számára. És mivel kőkori őseink folyamatosan keresték a legmegfelelőbb hajlékot, észszerű lenne, ha környezetünk állapotát képesek lennénk intuitíve érzékelni. Megfelel ennek egy tudományos megfigyelés is, mely szerint az erdőlátogatók vérnyomása a tűlevelű fák alatt emelkedik, míg a tölgyesekben ellazulva csökken.63 Végezzék csak el önök is a tesztet, és figyeljék meg, melyik erdőtípusban érzik különösen jól magukat! Hogy a fák nyelve valamiképpen hatással van ránk, az nemrégiben még a szaksajtóban is téma volt.64 Koreai kutatók vizsgáltak ennek kapcsán idősebb nőket, akik kérésükre az erdőben és a városban is tettek egy sétát. Az eredmény: az erdei kirándulás alatt a vérnyomás, a tüdőkapacitás és az erek rugalmassága kedvezőbb értékeket mutatott, míg a városban tett séták nem jártak semmilyen változással. Talán a fitoncidok, csíraölő hatásuk révén, szintén kedvezően hatnak az immunrendszerre. Személy szerint mégis az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik kerületem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon

érzik magukat az erdőben. Ezzel szemben ha tűlevelű erdőben kirándulnak – amely Közép-Európában tudvalévőleg a leggyakrabban telepített erdő, és mint ilyen betegségekre fogékony, mesterséges képződmény –, ilyen érzések nem támadnak a látogatókban. Talán az az oka ennek, hogy a bükkerdőkben kevesebb a „segélykiáltás”, ezzel szemben a fák között több a komfortérzettel kapcsolatos üzenetváltás, ami orrunkon keresztül az agyunkhoz is eljut. Meg vagyok győződve arról, hogy ösztönösen mi is érzékelni tudjuk az erdők egészségi állapotát. Próbálják ki egyszer! A közkeletű felfogással ellentétben az erdei levegőnek nem mindig kell különösképpen oxigéndúsnak lennie. A létfontosságú gáz a fotoszintézis terméke, a szén-dioxid elbontása során szabadul fel. Négyzetkilométerenként a fák minden nyári napon kereken 10 ezer kilogrammot bocsátanak belőle a levegőbe. Ez napi alig egy kilogramm egyéni felhasználást alapul véve ugyanennyi embernek elegendő. Így minden erdei séta valóságos oxigénzuhannyal ér fel. Igaz, csak nappal. A fák ugyanis sok szénhidrátot termelnek, nemcsak azért, hogy elraktározzák a faanyagban, hanem éhségük csillapítása végett. A sejtekben történő felhasználás során a cukor – akárcsak minálunk – energiává és szén-dioxiddá alakul vissza. Napközben ez a levegő szempontjából nem játszik szerepet, mert összességében a már említett oxigéntöbblet megmarad. Éjszaka azonban nincs fotoszintézis, így széndioxid-elbontás sem – épp ellenkezőleg. A sötétben csak fogyasztás van, a sejtek erőműveiben a cukor elbomlik, és nagy mennyiségben szabadul fel szén-dioxid. Semmi aggodalom! Azért még nem fogunk mindjárt megfulladni, ha éjszaka indulunk sétára egy erdőben. Ugyanis állandó légáramlat gondoskodik arról, hogy az összes jelen lévő gáz folyamatosan jól keveredjen egymással, úgyhogy az oxigénmennyiség csökkenése a talaj közeli rétegekben nem jelentős. Tulajdonképpen hogyan is lélegeznek a fák? „Tüdejük” egy

része látható: ezek a tűk és a levelek. Fonákjukon apró gázcserenyílások vannak, amelyek olyanok, mintha apró szájacskák lennének. Itt adja le a fa az oxigént, és itt veszi fel a szén-dioxidot – éjszaka fordítva történik. A levelektől a törzsön át a gyökerekig hosszú az út, így ez utóbbiak is tudnak lélegezni. Máskülönben a lombos fák télen elpusztulnának, hiszen ilyenkor föld feletti tüdejüket mintegy levetik. Mivel takaréklángon a fa továbbra is él, sőt gyökérterében még növekszik is, ehhez elraktározott anyagai segítségével energiát kell termelnie, amihez oxigénre van szüksége. Ezért annyira tragikus a fa számára, ha törzse körül a talajt annyira összetömörítik, hogy a kis légzőcsatornák eltömődnek. A gyökerek – legalábbis részben – megfulladnak, úgyhogy a fa megbetegszik. Térjünk vissza az éjszakai légzéshez! Nem csak a fák bocsátanak ki a sötétben erőteljesen szén-dioxidot. A lombok közt, a holtfában és egyéb, korhadásnak indult növényrészekben a nap huszonnégy órájában parányi állatok, gombák és baktériumok munkálkodnak valóságos „tivornya” közepette, hogy minden hasznosíthatót megemésszenek, majd humuszként kiválasszák magukból. Márpedig télen még szorongatóbb a helyzet: hiszen ekkor a fák téli álmot alszanak, és az oxigénkészlet még nappal sem frissül fel, miközben a föld alatt, a talajban az élet gondtalanul nyüzsög tovább, méghozzá olyan buzgón, hogy még kemény mínuszokban sem fagy be öt centiméternél mélyebben. Veszélyessé tenné ez a téli erdőt? A globális légáramlatok megmentenek bennünket: folyamatosan friss tengeri levegőt szállítanak a kontinensek belseje fölé. A sós tengervízben megszámlálhatatlanul sok alga él, amelyek az év minden szakában erőteljesen áramoltatják a vízből a levegőbe az oxigént. Olyan mértékben egyenlítik ki a hiányt, hogy akár behavazott bükkök és lucfenyők alatt is mélyeket lélegezhetünk. Apropó, alvás, feltettük már magunknak valaha is a kérdést, hogy valóban szükségük van-e a fáknak alvásra? Mi történne,

ha merő jóakaratból éjszaka megvilágítanánk őket, hogy még fokozottabb legyen a cukortermelésük? Tudásunk jelen állása szerint ez nem lenne jó ötlet. A jelek szerint a fáknak éppolyan nagy szükségük van nyugalmi állapotokra, mint nekünk, ennek megvonása pedig végzetes következményekkel járhat. A Das Gartenamt című folyóirat már 1981-ben beszámolt arról, hogy a tölgyelhalás egy amerikai városban legalább négy százalékban az éjszakai fényre volt visszavezethető. És a téli álom hosszú időszaka? Ezt a vizsgálatot lelkes erdőjárók akaratukon kívül maguk is elvégezték, mint erről a „Téli álom” című fejezetben már beszámoltam. Fiatal tölgyeket vagy bükköket vittek haza, hogy ott cserépben, az ablakpárkányon neveljék őket. A meghitt nappaliban a tél természetesen elmarad, ezért a legtöbb fiatal fa lélegzetvételnyi szünethez sem jutva egyszerűen tovább növekszik. Az alváshiány azonban egyszer csak megbosszulja magát, és a látszólag életerős növény tönkremegy. Felhozhatnánk ezzel szemben, hogy akadnak telek, amelyek nemigen nevezhetők annak, és ilyenkor – legalábbis a mélyebben fekvő területeken – alig vannak fagyos napok. Csakhogy a lombos fák ilyenkor is lehullatják leveleiket, és csak tavasszal hajtanak ki újra, hiszen, mint említettük, a napok hosszát is figyelembe veszik. Vajon nem így kellene ennek működnie az ablakpárkányra helyezett kis fáknál is? Feltehetően minden rendben lenne, ha lekapcsolnánk a fűtést, és a téli estéket sötétben töltenénk. Ám a kellemes 21 °C-os hőmérsékletről és a meleg, sárgás villanyfényről aligha mondana le bárki, hiszen mesterséges nyarat varázsolnak házainkba. Az örök nyarat azonban egyetlen közép-európai erdei fa sem vészeli át.

Miért zöld az erdő? Miért sokkal nehezebb számunkra a növények megértése, mint az állatoké? Az evolúciós történet az, ami nagyon hamar elválasztott bennünket a növényvilágtól. Összes érzékünk egészen másképpen működik, úgyhogy alaposan meg kell dolgoztatnunk képzelőerőnket, hogy legalább valami halvány fogalmunk legyen arról, mi zajlik a fákban. Színlátásunk jó példa erre. Kedvelem a facsúcsok mélyzöldjének és felette a sugárzóan kék égnek a kombinációját. Ez maga a természeti idill, mindamellett remekül pihentet is. Így látják ezt a fák is? A válasz talán ez lehetne: is-is. Kék ég, vagyis sok napsütés, nos, ez a bükkök, a lucfenyők és más fajok számára is biztosan kellemes. Ugyanakkor számukra ez a szín nem annyira romantikus vagy megnyugtató, ellenkezőleg, ez a startjelzés: „Kinyitott a büfé!” A felhőmentes égbolt nem jelent mást, mint a legnagyobb fényintenzitást, ezzel pedig optimális feltételeket a fotoszintézishez. Lázas csúcsra járatás következik most, a kék tehát sok munkát jelent. A szén-dioxidot és a vizet a fa most dolgozza fel cukorrá, cellulózzá és egyéb szénhidrátokká, amiket el is raktároz: a fák jóllaknak. A zöldnek ellenben egészen más a jelentése. Mielőtt a legtöbb növény jellegzetes színére rátérnénk, először egy további kérdés merül fel: „Egyáltalán, miért színes a világ?” A nap fénye fehér, és ha visszatükröződik, szintén fehér. Tulajdonképpen tehát egy optikailag tiszta, klinikai viszonyokra emlékeztető környezetben kellene élnünk. Hogy ez mégsem így van, annak az az oka, hogy minden anyag más és más módon nyeli el vagy alakítja át más sugárzássá a fényrészecskéket. Csak a megmaradó hullámhosszak verődnek vissza, amelyeket

például a szemünk fog fel. Az élőlények és a tárgyak színét tehát a visszavert fény színe határozza meg. A növények esetében ez a zöld. De miért nem a fekete, miért nem nyelik el a növények az összes fényt? A levelekben a fény átalakítása klorofill segítségével történik, és ha a fák mindent optimálisan hasznosítanának, akkor alig maradna belőle valami – az erdő ez esetben nappal is koromsötétnek látszana. Mindamellett a klorofillnak van egy hátrányos tulajdonsága. Egy bizonyos színtartományt nem tud hasznosítani – ez az úgynevezett „zöldhézag” –, és ezt felhasználatlanul visszaveri. Ez a gyengeség okozza, hogy láthatjuk a fotoszintézis maradékait, ezért tűnik szinte az összes növény mélyzöldnek. Végső soron ez fényhulladék, a selejt, amit a fák nem tudnak hasznosítani. Nekünk szép, az erdőnek haszontalan. Ez hát a természet, amely azért tetszik nekünk, mert visszasugározza a fényhulladékot? Hogy a fák is így érzik-e ezt, azt nem tudom, egy dolog azonban biztos: a kék égnek az éhes bükkök vagy lucfenyők éppúgy örülnek, mint én. A klorofillban mutatkozó színhézag egy másik jelenségre is magyarázatot ad, ez a zöldárnyék. Ha például a bükkök legfeljebb a napfény három százalékát engedik át a talajra, akkor ott nappal szinte teljesen sötétnek kellene lennie. Erről azonban szó sincs, miként azt erdei sétájuk során önök is tapasztalhatják. Mégis, alig van növény, amely itt növekedni tudna; ennek az az oka, hogy az árnyék színenként más és más. Miközben sok színárnyalat már fent, a koronában kiszűrődik, és például a vörös és a kék alig hatol lejjebb, ugyanez nem érvényes a „hulladékszínre”, a zöldre. Mivel a fák nem tudják hasznosítani, egy része egészen a talajig áthatol. Ezért borítja az erdőt zöldes félhomály, ami mellesleg nyugtatóan hat az emberi lélekre. A kertünkben áll egy magányos bükk, amely ragaszkodik a vörös színhez. Egyik elődöm ültette, és időközben nagy fává terebélyesedett. Nekem nem tetszik, mert a levelei érzésem

szerint betegnek néznek ki. Vörös lombú fákkal a parkokban találkozhatunk, azért ültetik őket, hogy változatosságot hozzanak az egyhangú zöldbe. A szakzsargon vérbükknek vagy vérjuharnak (olykor bordó levelű juharnak) nevezi az ilyen fákat, amitől persze nem lesznek rokonszenvesebbek. Voltaképpen inkább sajnálnom kellene őket, mert szokatlan megjelenésük miatt hátrányos helyzetűek. A jelenséget anyagcserezavarok okozzák. A fiatal, éppen kihajtó levelek gyakran az egészséges fáknál is enyhén vörösesek, mert a zsenge szövet amolyan napkrémféleséget, antociánokat is tartalmaz, amelyek blokkolják az UV-sugárzást, védve ezzel a kis leveleket. A levelek növekedése során ezek az anyagok egy enzim segítségével lebomlanak. Egyes bükkök és juharok ellenben genetikailag eltérnek az átlagtól, mert belőlük hiányzik ez az enzim. Nem tudnak megszabadulni a vörös színanyagtól, és megtartják kifejlett leveleikben is. Ezek erőteljesen visszaverik a vörös fényt, amivel a fényenergia egy jelentős részét is elpocsékolják. A fotoszintézishez még megmarad ugyan nekik a kék árnyalatok spektruma, de zöld rokonaikkal összehasonlítva ez nem elég. A természetben újra meg újra felbukkannak ilyen vérvörös fák, de mivel zöld társaiknál lassabban növekednek, nem tudnak érvényesülni, és valamikor újra eltűnnek. Mi, emberek, ellenben kedveljük a különlegeset, ezért kelendőek a vörös színű változatok, sőt tudatosan szaporítjuk is őket. „Ami az egyiknek öröm, a másiknak bánat”, tartja a mondás, de ebben az esetben sokan talán átértékelhetnék vonzódásukat a vérvörös fákhoz. Megértési nehézségek azonban mindenekelőtt egy másik okból adódnak: a fák végtelenül lassúak. Gyermek- és ifjúkoruk tízszer tovább tart, mint a miénk, és körülbelül ötször tovább élnek nálunk. Az aktív mozgásformák, mint például a levelek kibontása vagy a hajtások növekedése heteket, hónapokat vesznek igénybe. Ezért tűnik úgy, mintha a fák merev lények lennének, alig valamivel mozgékonyabbak a köveknél. Ezzel

szemben a koronák zúgása a szélben, ágaik és törzsük recsegése miközben hajladoznak, oly elevenné teszik az erdőt, pedig ezek mindössze passzív, hintázó mozgások, a fák számára pedig még kellemetlenek is. Nem csoda, hogy embertársaink közül sokan alig látnak a fákban többet tárgyaknál. Pedig egyes folyamatok a kéreg alatt lényegesen gyorsabban zajlanak. Így például a víz és a tápanyagok, vagyis a fa „vére”, másodpercenként közel egy centiméteres sebességgel áramlanak a gyökerektől fel a levelekhez.65 A természetvédők és sok erdész is optikai csalódások áldozata az erdőben – nem csoda, hiszen az ember „szemének rabja”, látásérzékelése különösen erőteljesen befolyásolja. Ezért tűnnek az őserdők a mi szélességi fokunkon első pillantásra lehangolónak és fajokban szegénynek. Az állati élet sokrétegűsége gyakran mikrokozmikus szinten zajlik, ám ez az erdő látogatói előtt rejtve marad. Csak a nagyobb méretű fajokat vesszük észre, mint a madarak és az emlősök, igaz, őket is csak nagy ritkán, hiszen a tipikus erdei állatok gyakran csöndesek és félénkek. Ezért kérdik tőlem gyakran a kerületembe látogatók, akiknek megmutatom a régi bükkrezervátumokat, hogy miért hallani ennyire kevés madarat. A szabadföldi fajok gyakran sokkal többet lármáznak, és nemigen fáradoznak azon, hogy ne kerüljenek a szemünk elé. Ismerős lehet ez a saját kertünkből is, ahol a cinegék, a feketerigók és a vörösbegyek gyorsan hozzánk szoknak, és mindössze néhány méteres távolságot tartanak tőlünk. Az erdei pillangók leggyakrabban barnák és szürkék, és pihenés közben kéregnek álcázzák magukat a fa törzsén. A szabadföldi fajok ezzel szemben egymást szárnyalják túl a színek és a csillogó effektusok kavalkádjában, így aztán aligha kerülhetik el a figyelmünket. A növényeknél sincs ez másként. Az erdei fajok rendszerint kicsik, és hasonlítanak egymásra. A mohák több száz parányi faja esetében már jómagam is elveszítettem az

áttekintést, ugyanez érvényes a zuzmók sokaságára is. Mennyivel tetszetősebb ezzel szemben a füves puszták növényvilága! A ragyogó, két méter magasra is megnövő gyűszűvirág, a sárga aggófű, az égszínkék nefelejcs – ez a tündöklés megörvendezteti a kirándulók szívét. Nem csoda, hogy az erdő ökoszisztémájának zavarai, amelyek során viharok vagy az erdőgazdálkodás révén nagy szabad területek keletkeznek, egyes természetvédőknél viharos lelkesedést váltanak ki. Valóban azt hiszik, hogy ilyenkor nő a fajok sokfélesége, miközben nem veszik észre, mennyire drámai a helyzet. Néhány szabadföldi fajért cserébe, amely remekül érzi magát a tűző napsütésben, parányi lények százai halnak ki lokálisan, velük szinte senki sem törődik. Így például az Ecological Society of Germany, Austria and Switzerland (Németország, Ausztria és Svájc Ökológiai Társasága) egyik tudományos kutatása is azzal az eredménnyel zárult, hogy az erdőgazdálkodás növekedésével emelkedik ugyan a növényfajok száma, ez azonban nem ad okot üdvrivalgásra, inkább a természetes ökoszisztéma zavarának fokát mutatja.66

Megszabadulva a láncoktól A környezetünket érintő drámai átalakulások láttán nő az érintetlen természet iránti vágyunk. A sűrűn lakott KözépEurópában az erdő az emberek utolsó menedékének számít, ahol szeretnének érintetlen körülmények között megnyugodni és feltöltődni. Csakhogy mifelénk szinte semmi sem érintetlen. Az őserdők évszázadokkal ezelőtt eltűntek elődeink fejszéi, majd ekevasai által, ők ugyanis még éhínségtől szenvedtek. A települések és földek mellett ugyan újra vannak erdő borította nagy területek, csakhogy ezek inkább ültetvények, amelyeket egyetlen faj azonos korú egyedei népesítenek be. Hogy az ilyet aligha nevezhetjük erdőnek, időközben már a politikában is beszédtéma lett. Így a német pártok között egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy a telepített erdőknek is legalább öt százalékát engedni kell szabadon növekedni, hogy kialakulhassanak belőlük a jövő őserdői. Ez roppant kevésnek hangzik, és a trópusi országokkal összehasonlítva egyenesen megszégyenítő, holott örökösen szemrehányásokat teszünk nekik amiatt, hogy nem védik kellőképp esőerdeiket. De ez legalább valaminek a kezdete! Még ha Németországban az erdőknek egyelőre alig két százaléka nyerte is csak vissza szabadságát, ez mégiscsak több mint 2000 négyzetkilométer. Ezen a területen megfigyelhetjük az erők szabad játékát, és ellentétben a természetvédelmi területekkel, amelyeket mindenkor nagy odaadással gondoznak, itt a „semmittevést” védelmezik, amit tudományosan „folyamatvédelemnek” is neveznek. És mivel a természet fütyül elvárásainkra, a fejlődési folyamatok nem mindig olyan irányt vesznek, mint amilyet szeretnénk.

Elvileg az a helyzet, hogy a visszaalakulás őserdővé annál hevesebben zajlik, minél messzebb esik a védett terület a természetes egyensúlytól. A legszélsőségesebb ellentét egy szántó lenne üres talajjal, amit őshonos gyep követ, amelyet hetente lekaszálnak. Nálunk az erdészháznál is felfedeztem a fűben tölgyek, bükkök és nyírek csíracsemetéit. Ha nem kerülne sor állandó nyírásra, öt éven belül ismét fiatal, kétméteres faállomány állna ott, amely kis idillünket sűrű levélzet mögé rejtené. Az erdős területeken a luc- és erdeifenyő-ültetvények teszik különösen látványossá a visszatérést az őserdő felé. És gyakran épp az ilyen ültetett erdők részei újonnan kijelölt nemzeti parkoknak, mert az illetékeseknek nem sikerül megállapodniuk az ökológiailag értékesebb lombos erdőterületekben. Mindegy, hiszen a leendő őserdő szívesen startol akár monokultúrákban is. Ha az ember nem ártja bele magát, az első drasztikus változások már pár év múlva megfigyelhetők. Főleg rovarok, aprócska szúk szaporodhatnak és terjeszkedhetnek immár akadálytalanul. Az egykor parádés rendben, gyakran túl meleg és száraz területeken ültetett tűlevelűek ilyen körülmények között nem tudnak védekezni a támadókkal szemben, és néhány hét leforgása alatt elpusztulnak, mivel a rovarok elfogyasztják teljes kéregállományukat. A rovartámadás futótűzként söpör végig az egykori erdőgazdaságokban, és egy halottnak tűnő, sivár tájat hagy maga után, amelyet a csupasz facsontvázak látványa jellemez. A helyi fűrésztelepen dolgozók szíve majd meghasad, hiszen ők legszívesebben hasznosítanák a törzseket. Érvként gyakran hozakodnak elő a turizmussal is, amelynek ez a vigasztalan látvány nem igazán kedvez. Ez érthető is, ha a kirándulók felkészületlenül indulnak útnak ezekbe a tudomásuk szerint érintetlen erdőkbe, és ott egészséges zöld helyett egész hegyvonulatnyi elhalt fákat találnak. Így pusztult ki egyedül a Bajor-erdő Nemzeti Parkban 1995 óta 50 négyzetkilométer lucfenyőerdő, a park teljes

területének kereken egynegyede.67 A holt fatörzsek látványa egyes látogatók számára szemlátomást nehezebben elviselhető, mint a csupasz szabad területek. A legtöbb nemzeti park elfogadja a kritikát, és tényleg eladja a fűrésztelepeknek a fákat, amelyeket a szú leküzdésére kivágnak és elszállítanak. Súlyos hiba! Az elhalt luc- és erdeifenyők ugyanis az új lombos erdő születésénél bábáskodnának. Élettelen testükben vizet tárolnak, és ezzel segítenek elviselhető szintre hűteni a forró nyári levegőt. A kidőlt törzsek áthatolhatatlan torlaszt képeznek, ami természetes kerítésként rekeszti ki az őzeket és a szarvasokat. Így a kis tölgyek, madárberkenyék vagy bükkök szabadon növekedhetnek, nem rágják meg őket az állatok. Ha egy napon aztán a holt tűlevelűek elkorhadnak, értékes humusz lesz belőlük. Őserdő ebben az időszakban azonban még mindig nem alakul ki, ugyanis a kis fáknak hiányoznak a szülők. Nincs senki, aki visszafogná a kicsinyeket a növekedésben, aki védelmezné, vagy a kritikus pillanatokban cukoroldattal táplálná őket. Ezért az első természetes fanemzedék a nemzeti parkban inkább úgy nő föl, mint egy utcakölyök. Eleinte még a fafajok összetétele sem természetes. Az egykori ültetvény tűlevelűi búcsúzóul még alaposan széthintik magvaikat, úgyhogy a bükkök, tölgyek és jegenyefenyők között luc-, erdeiés duglászfenyők is nőnek. A hivatalokban ilyenkor már gyakran türelmetlenkednek. Nem kérdés, ha az immár kegyvesztett tűlevelűket kivágnánk, az őserdő fejlődése valamivel gyorsabban haladna előre. Ha ellenben tudjuk, hogy az első fanemzedék amúgy is túl gyorsan nő, ezért nem érhet meg magas kort, és így az erdő szilárd szociális hálója csak sokkal később alakul ki, akkor kissé higgadtabban szemléljük a fejleményeket. Az egykori ültetvényfajok felnövekvő képviselői legkésőbb 100 év múlva búcsút intenek, mert a lombos fák feje fölé nőnek, és akkor már védtelenül állnak a viharban, amely kíméletlenül kidönti őket. Az első réseket meghódítja a nemzeti

park második lombfa-generációja: ők most már védetten nőhetnek fel szüleik lombsátra alatt. Még ha ezek a szülők nem is érnek meg nagyon magas kort, arra ez mindenképpen elegendő, hogy csemetéik indulása lassú legyen. Mire aztán ez a nemzedék is eléri a nyugdíjaskort, addigra az őserdő annyira beállt a maga stabil, egyensúlyi állapotába, hogy a későbbiekben már alig fog változni. Ekkorra a nemzeti park alapítása óta eltelt 500 év. Ha egy olyan öreg lombos erdőt helyeztek volna nagy területen védelem alá, amelyet eddig csak mérsékelten használt az erdőgazdaság, akkor ehhez a folyamathoz elegendő lett volna 200 év. De mivel bárhova tekintünk is, gyakran természetidegen erdőket választanak ki a védett térségek számára, valamivel több időt kell szánnunk a folyamatra (a fák szempontjából nézve), az első évtizedekre pedig be kell kalkulálnunk egy különösen heves átalakulási szakaszt. Sokan tévesen ítélik meg, hogyan is kellene festenie egy európai őserdőnek. A laikusok talán azt feltételezik, hogy a táj trópusi őserdővé alakul át, és mindenfelé áthatolhatatlan bozótosok nőnek majd. Ott, ahol ma a többé-kevésbé bejárható erdők vannak túlsúlyban, holnapra eluralkodik a káosz. Azok a rezervátumok, amelyeket már több mint 100 éve nem érintett emberkéz, ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A sötét árnyék miatt a lágyszárúaknak és a cserjéknek alig van esélyük, úgyhogy a természetes erdei talaj esetében a barna szín dominál (a régi lomb miatt). A kis fák rendkívül lassan és nyílegyenesen nőnek, oldalágaik rövidek és vékonyak. Az öreg anyafák uralják a terepet, hibátlan törzseik úgy hatnak, akár egy székesegyház oszlopai. Ezzel szemben a gazdaságilag hasznosított erdőkben sokkal több a fény, mert ott állandóan fákat vesznek ki az állományból. Az egyik helyen fű nő és bozót, a másik helyen tüskés szeder akadályozza az áthaladást. A kivágott törzsek szanaszét heverő koronái további akadályokat képeznek, az összkép pedig

nagyon nyugtalan, sőt egyenesen rendezetlen benyomást kelt. Az őserdők ellenben elvben könnyen bejárhatók. Mindössze ittott láthatunk a földön néhány vastag, elhalt törzset, ezek természetes padok, leülve rájuk kis pihenőt tarthatunk. Mivel a fák magas kort érnek meg, csak ritkán fordul elő, hogy holt példányok teljes egészében kidőlnek. Máskülönben alig valami történik az erdőkben. Egy emberöltő alatt nagyon kevés változás figyelhető meg. Azok a védett területek, ahol a kultúrerdőknek lehetőséget adunk, hogy őserdőkké alakuljanak át, megnyugtatják a természetet, és a felüdülést keresők számára jobban átélhetővé teszik azt. És a biztonság? Nem olvasunk talán havonta olyan veszélyekről, amelyek az öreg fák részéről fenyegetnek bennünket? Letörő ágak vagy teljes fák, amelyek turistautakra, menedékházakra vagy parkoló autókra dőlnek? Igen, ez is előfordulhat. Ámde azok a veszélyek, amelyek a gazdaságilag hasznosított erdőkben fenyegetnek, összehasonlíthatatlanul nagyobbak. A viharkárok 90 százalékát tűlevelű fák okozzák, amelyek instabil ültetvényeken nőnek, és már a 100 km/h körüli széllökések esetén is kidőlnek. Nem tudok egyetlen olyan esetről sem, hogy egy öreg és gazdaságilag már régen érintetlen lombos erdő áldozatul esett volna egy ilyen időjárási eseménynek. Így hát nyugodtan kiadhatjuk a jelszót: „Több bátorságot az ősi természethez!” 38912644

Biorobotok? Ha ember és állat közös történetét vesszük szemügyre, akkor az utóbbi években kedvező kép rajzolódik ki. Igaz ugyan, hogy még mindig van tömeges állattartás, folynak állatkísérletek, és léteznek más, kíméletlen kihasználási formák, mégis egyre jobban elismerjük állati „társaink” érzelmeit, és ezzel jogokat is biztosítunk számukra. Így például Németországban 1990-ben lépett hatályba az „Állatok jogállásának kiigazítása a polgári jogban” címet viselő törvény, amelynek célja, hogy az állatokat ne tekintsék többé tárgyaknak. Idővel egyre több ember mond le a húsfogyasztásról, vagy vásárol tudatosabban, hogy ne okozzon felesleges szenvedést az állatoknak. Üdvösnek tartom ezt a fejlődést, mert időközben kiderült, hogy az állatok sok esetben hasonlóan éreznek, mint mi. Ez nemcsak a hozzánk közel álló emlősökre igaz, hanem még a rovarokra, például a muslicára is. Kaliforniai kutatók kiderítették, hogy ezek a parányi lények álmodnak. Együttérzés a legyekkel? Ilyen messzire azért az ember még nem jutott, de ha mégis, az erdőkhöz vezető érzelmi utat még messze nem tette meg. A legyek és a fák között ugyanis van egy számunkra aligha áthidalható gondolati akadály. E nagy méretű növényeknek ugyanis nincs agyuk, nagyon lassan tudnak csak mozogni, egészen más dolgok érdeklik őket, és mindennapjaikat szélsőségesen lassított tempóban élik. Nem csoda, hogy bár minden iskolás gyerek tudja, hogy a fák élőlények, mégis tárgyként kezelik őket. Amikor egy tűzifahasáb vidáman ropog a kályhában, az egy egykori bükk vagy tölgy holtteste, ami éppen tüzet fog. Ennek a könyvnek a papírja, amelyet most épp a kezünkben tartunk, kimondottan ebből a célból kivágott (és

ezzel meggyilkolt) lucfenyők és nyírek fájának reszelékéből áll. Túlzónak tűnik mindez? Nem hiszem. Ugyanis ha mindazt szem előtt tartjuk, amit a korábbi fejezetekből megtudtunk, akkor nagyon is jogos a párhuzam a bécsi szelettel és a sertésekkel. Élőlényeket használunk, amelyeket saját céljaink érdekében megölünk – ezen nincs mit szépíteni. Másfelől viszont felmerül a kérdés, hogy e cselekedetünk valóban elítélendő-e. Elvégre mi magunk is a természet alkotórészei vagyunk, és testünk felépítése olyan, hogy csakis más fajok szerves anyagainak segítségével tudunk életben maradni. E szükségszerűségben osztozunk az összes állattal. A kérdés csak az, hogy a szükséges mértéken túl is ellátjuk-e magunkat az erdőnek nevezett ökoszisztémából, és hogy eközben – hasonlóan az állatok hasznosításához – nem okozunk-e a fáknak felesleges szenvedést. Itt is az az elv érvényes, mint az állatoknál, vagyis hogy a fa anyagának hasznosítása rendben van, ha a fák előzőleg a faj igényeinek megfelelő életet élhettek. Ez annyit jelent, hogy igazi erdei klímában, társadalmi igényeik szerint, érintetlen talajon növekedhetnek, és tudásukat továbbadhatják a következő nemzedékeknek. Legalább egy részüknek méltóságban kellene megöregedniük, hogy végül természetes halállal végezhessék be életüket. Ami az élelmiszer-termelésben a bio-mezőgazdaság, az az erdőben a „szálalásos” gazdálkodás. Ennek során a fák minden korosztálya és méretfokozata bensőségesen keveredik egymással, úgyhogy a facsemeték anyafáik alatt növekedhetnek. Csak itt-ott vágnak ki óvatosan egy-egy törzset, amelyet aztán lovak húznak ki a legközelebbi útig. És hogy az öreg fák joga se csorbuljon, a terület öt-tíz százalékát védelem alá helyezik. Az ilyen fafajhoz igazodó „fatartású” erdőkből származó fát aggály nélkül felhasználhatjuk. Sajnos KözépEurópában a jelenlegi gyakorlat 95 százalékban másképpen fest, leggyakrabban nehézgépek dolgoznak a monoton

ültetvényeken. Az irányváltás szükségességét a laikusok sokszor intuitíve jobban felismerik, mint az erdészek. Egyre gyakrabban avatkoznak bele a nyilvános erdőterületekkel folytatott gazdálkodásba, és sokszor a hatóságokkal szemben érvényesítenek magasabb szintű környezeti normákat. Így például a Königsdorfi Erdőbarátok Köre Köln közelében az erdészet és a minisztérium közötti közvetítő eljárásban elérte, hogy nehézgépeket már nem alkalmazhatnak, magasabb kort megért lombos fákat pedig egyáltalán nem vághatnak ki.68 Svájcban az állam gondoskodik minden zöld teremtmény fajának megfelelő életéről. A szövetségi alkotmány kimondja, hogy „az állatokkal, növényekkel és más organizmusokkal való érintkezésben tekintettel kell lenni az élőlény méltóságára”. Így például értelmes ok nélkül megengedhetetlen az út menti virágok letépése. Ez a szemléletmód a világban inkább fejcsóválást váltott ki, én mégis messzemenően üdvözlöm az állatok és a növények közötti morális határok lebontását. Ha ismerjük a növényvilág képességeit, ha elfogadjuk, hogy van érzelmi életük, és elismerjük szükségleteiket, akkor lépésről lépésre meg kell változnia a növényekkel való bánásmódunknak is. Az erdők nem főként fagyárak és nyersanyagraktárak, és csak mellékesen komplex életterek fajok ezrei számára, mint azt a jelenlegi erdőgazdálkodás gyakorlata tükrözi. Ellenkezőleg. Mert a fák akkor látják el különösen jól azokat a funkciókat, amelyeket jogilag sok erdőtörvény a faanyagtermelés fölé helyez, a védelmet és a pihenést, amikor fajuk sajátosságainak megfelelően fejlődhetnek. A jelenlegi viták a környezetvédő szervezetek és az erdőt hasznosító cégek között, valamint az első biztató eredmények – mint amilyen a königsdorfi is – reményt ébresztenek a jövőt illetően arra, hogy az erdők titkos élete továbbra is megmarad, és még a mi utódaink is álmélkodva sétálhatnak majd a fák között. Hiszen ez az, ami ezt az ökoszisztémát alkotja: az élet teljessége, fajok tízezrei, amelyek

összefonódnak egymással és függenek egymástól. És hogy az erdőknek a természet más tereivel való globális összefonódása mennyire fontos, azt jelzésszerűen egy kis történet érzékelteti Japánból. Macunaga Kacuhiko, a Hokkaidói Egyetem tengervegyésze fedezte fel, hogy a lehullajtott lombokból a patakokon és a folyókon keresztül savak sodródnak a tengerbe, melyek serkentik a tápláléklánc első és legfontosabb építőköveinek, a planktonoknak a növekedését. Több hal az erdő révén? A kutató arra buzdította a hatóságokat, hogy ültessenek több fát a tengerpart közelébe, ami aztán valóban magasabb hozamokat eredményezett a halászatban és az osztrigatenyészetekben.69 Ugyanakkor nem csak az anyagi haszon indokolja a fákkal kapcsolatos aggodalmainkat. Vannak olyan kis rejtélyek és csodák, amelyeket szintén érdemes megőrizni. A lombsátor alatt nap mint nap drámák és megindító szerelmi történetek zajlanak, kapunk előtt terül el a természet utolsó darabja, amelyben még kalandokat élhetünk át és titkokat fedezhetünk fel. És ki tudja, egy szép napon talán tényleg sikerül megfejteni a fák nyelvét, és ez anyagot szolgáltat majd további hihetetlen történetekhez. Addig azonban legközelebbi erdei sétáik során engedjék szabadjára képzeletüket, mely sok esetben egyáltalán nem is jár messze a valóságtól!

Köszönetnyilvánítás Ajándék számomra, hogy ilyen sokat írhatok a fákról, mert a forrásmunkák kutatása, a tűnődés, a megfigyelés és a kombinálás során nap mint nap tanulok valami újat. Feleségem, Miriam ajándékozott meg, aki a sok-sok beszélgetés során türelemmel és figyelemmel hallgatta, mi a pillanatnyi helyzet, átolvasta a kéziratot, és olykor javításokra tett javaslatot. Munkaadóm, Hümmel község nélkül nem lett volna módom a kerületemhez tartozó, csodaszép öreg erdő védelmére, amelyben oly szívesen sétálgatok, és amely inspirál. A Ludwig Kiadónak köszönöm a lehetőséget, hogy gondolataimat a széles olvasóközönség számára hozzáférhetővé tehettem, és nem utolsósorban köszönet illeti a könyv olvasóit, akik velem együtt lettek részesei a fák egyikmásik titkának – hiszen csak aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket. 1 Marcus Anhäuser: Der stumme Schrei der Limabohne. In: MaxPlanck-Forschung 2007/3, 64–65. 2 Uo. 3 http://www.deutschlandradiokultur.de/die-intelligenz-der-pflanzen.1067.de.html? dram:article_id=175633 (utolsó megtekintés: 2014. december 13.). 4 https://gluckspilze.com/faq (utolsó megtekintés: 2014. október 14.). 5 http://www.deutschlandradiokultur.de/die-intelligenz-der-pflanzen.1067.de.html? dram:article_id=175633 (utolsó megtekintés: 2014. december 13.). 6 Monica Gagliano et al.: Towards understanding plant bioacoustics. In: Trends in Plants Science, 954. köt., 1–3. 7 Az egy levélre számított cukortermelés összehasonlítása félrevezető lehet, ugyanis egészen más következtetést vonnánk le, ha faegyedekre számítanánk a cukortermelést. Egy ötször akkora koronájú fán ötször annyi levél van, tehát ötször annyit termel. Ilyen értelemben nincs egyenlőség. – A szaklektor 8 Vitatható állításról van szó, ugyanis a gyérítések során rendszerint éppen a gyengébb egyedeket távolítják el az erdőből. – A szaklektor 9 Neue Studie zu Honigbienen und Weidenkätzchen. Bayreuthi Egyetem, Pressemitteilung, Nr. 2014/098, 2014. május 23. 10 „Kedvezőtlen” feltételek alatt ez esetben azt értjük, hogy zárt erdőről van szó, ahol a csemeték csak akkor tudnak felnőni, ha a felettük álló idős fa elpusztult. – A szaklektor 11 http://www.rp-online.de/nrw/staedte/duesseldorf/pappelsamen-reizenduesseldorf-aid1.1134653 (utolsó megtekintés: 2014. december 24.). 12 „Lebenskünstler Baum”, a Quarks & Co című sorozat forgatókönyve, WDR (Westdeutscher Rundfunk),13, Köln, 2004. május. 13 http://www.ds.mpg.de/139253/05 (utolsó megtekintés: 2014. december 9.). 14 A kambium az a vékony rétegű osztódó szövet a kéreg alatt, amely lehetővé teszi a fa vastagodását. – A ford. 15 http://www.news.uwa.edu.au/201401156399/research/move-over-elephants-mimosas-havememories-too (utolsó megtekintés: 2014. október 8.). 16 http://www.zeit.de/2014/24/pflanzenkommunikation-bioakustik 17 http://www.wsl.ch/medien/presse/pm_040924_DE (utolsó megtekintés: 2014. december 18.). 18 http://www.planetwissen.de/natur_technik/pilze/gift_und_speisepilze/wissensfrage_groesste_lebewesen.jsp  (utolsó megtekintés: 2014. december 18.). 19 Mónica Fajardo López: Sugar Uptake and Channeling into Trehalose Metabolism in Poplar Ectomycorrhizae. Opponensek: dr. Uwe Nehls és dr. Rüdiger Hampp. Disszertáció. Szóbeli védés: 2011. április 27. Tübingeni Egyetem.

http://www.scinexx.de/wissen-aktuell-7702-2008-01-23.html (utolsó megtekintés: 2014. október 13.). 21 http://www.wissenschaft.de/archiv/-/journal_content/56/12054/1212884/Pilz-t%C3%B6tetKleintiere-um-Baum-zu-bewirten/ (utolsó megtekintés: 2015. február 17.). 20

22

http://www.chemgapedia.de/vsengine/vlu/vsc/de/ch/8/bc/vlu/transport/wassertransp.vlu/Page/vsc/d (utolsó megtekintés: 2014. december 9.). 23 Kathy Steppe et al.: Low-decibel ultrasonic acoustic emissions are temperature-induced and probably have no biotic origin. In: New Phytologist, 2009, 183. sz., 928–31. 24 http://www.br-online.de/kinder/fragen-verstehen/wissen/2005/01193/ (utolsó megtekintés: 2015. március 18.). 25 Zoë Lindo – Jonathan A. Whiteley: Old trees contribute bioavailablenitrogen through canopy bryophytes. In: Plant and Soil, 2011. május, 141–48. 26 Nálunk az erdészek a „szétterülő korona” kifejezést használják. – A ford. 27 „Fülkéjét”, azaz a környezeti tényezők által behatárolt életterét. – A ford. 28 Az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező kéziszótára szerint a fa „kemény, vastag törzsű, ágakat csak bizonyos magasságban fejlesztő, fás szárú növény”. – A ford. 29 Helge Walentowski: Weltältester Baum in Schweden entdeckt. In: LWF aktuell, 2008/65. sz., 56, München 30 Karin Hollricher: Dumm wie Bohnenstroh? In: Laborjournal 2005/10. sz., 22–26. 31 http://www.spektrum.de/news/aufbruch-in-den-ozean/1025043 (utolsó megtekintés: 2014. december 9.). 32 http://www.desertifikation.de/fakten_degradation.html (utolsó megtekintés: 2014. november 30.). 33 Dipl.-Biol. Klara Krämer szóbeli közlése. RWTH Aachen Egyetem, 2014. november 26. 34 Andreas Fichtner et al.: Effects of anthropogenic disturbances on soil microbial communities in oak forests persist for more than 100 years. In: Soil Biology and Biochemistry, 70. köt., 2014. március, 79–87, Kiel. 35 Markus Johann Mühlbauer: Klimageschichte. Szemináriumi dolgozat. Wetter und Klima. 2012/13-as téli szemeszter, 10. Regensburgi Egyetem. 36 Annette Mihatsch: Neue Studie: Bäume sind die besten Kohlendioxidspeicher. In: Pressemitteilung, 2014/008, Lipcsei Egyetem, 2014. január 16. 37 Ha feltételezzük, hogy az erdőben minden fa azonos magasságú, akkor az egy méter átmérőjű fa térfogata úgy aránylik a fél méter átmérőjű fa térfogatához, ahogy a törzsek keresztmetszeti körlapfelületei viszonyulnak egymáshoz. A T = r2π képlet alapján bárki kiszámolhatja, hogy az egy méter vastag törzs körlapja (és ezáltal térfogata is) éppen négyszerese a fél méter vastag törzs körlapjának (és térfogatának). Ehhez képest a háromszoros teljesítmény nem sok, hanem kevés! A szerző által említett összefüggés érvényes a faegyedekre, viszont nem érvényes az azonos területnagyságú faállományokra. Egyhektárnyi fiatal erdőben sokkal több (kis koronájú) fa van, mint egyhektárnyi idős erdőben. Így fordulhat elő, hogy az egyedenként kisebb teljesítményű fiatal fácskák együtt többet növekednek, mint az idős erdő. – A szaklektor 38 Lothar Zimmermann et al.: Wasserverbrauch von Wäldern. In: LWF aktuell, 2008/66, 6. 39 Anastassia M. Makarieva – Victor G. Gorshkov: Biotic pump of atmospheric moistureas driver of the hydrological cycle on land. Hydrology and Earth System. Sciences Discussions, Copernicus Publications, 2007/ 11 (2), 1013–33. 40 David Adam: Chemical released by trees can help cool planet, scientists find. In: The Guardian, 2008. október 31. http://www.theguardian.com/environment/2008/oct/31/forests-climatechange (utolsó megtekintés: 2014. december 30.). 41 Vagyok, vagyok, vagyok, ugye szép tábornagy vagyok? Magyar ornitológusok leírásában ez olvasható: „Zitt-zitt-zitt-zitt-szett-szett-szett-csatt-csiterída.” – A ford. 42 http://www.deutschlandfunk.de/pilze-heimliche-helfershelfer-desbor-kenkaefers.676.de.html? dram:article_id=298258 (utolsó megtekintés: 2014. december 27.).

Georg Möller: Großhöhlen als Zentren der Biodiversität. http://biotopholz.de/media/download_gallery/Grosshoehlen_-_Biodiversitaet.pdf, 2006 (utolsó megtekintés: 2014. december 27.). 44 Martin Goßner et al.: Wie viele Arten leben auf der ältesten Tanne des Bayerischen Walds. In: AFZ-Der Wald, 2009/4. sz., 164–65. 45 Georg Möller: Großhöhlen als Zentren der Biodiversität. http://biotopholz.de/media/download_gallery/Grosshoehlen_-_Biodiversitaet.pdf, 2006 (utolsó megtekintés: 2014. december 27.). 46 http://www.totholz.ch (utolsó megtekintés: 2014. december 12.). 47 http://www.wetterauer-zeitung.de/Home/Stadt/Uebersicht/Artikel,-Der-Wind-traegt-amLaubfall-keine-Schuld-_arid,64488_regid,3_puid,1_pageid,113.html 48 http://tecfaetu.unige.ch/perso/staf/notari/arbeitsbl_liestal/botanik/laubblatt_anatomie_i.pdf 49 Hugues Claessens: L’aulne glutineux (Alnus glutinosa): une essenceforestière oubliée. In: Silva belgica 97 (1990), 25–33. 50 Julia Laube et al.: Chilling outweighs photoperiod in preventing precociousspring development. In: Global Change Biology, Wiley Online Library (közzétéve: 2013. október 30.). 51 http://www.nationalgeographic.de/aktuelles/woher-wissen-die-pflan-zenwann-es-fruehlingwird (utolsó megtekintés: 2014. november 24.). 52 Christoph Richter: Phytonzidforschung – ein Beitrag zur Ressourcenfrage. In: Hercynia N. F., Leipzig 24 (1987) 1, 95–106. 53 Paolo Cherubini et al.: Tree-life history prior to death: two fungal root pathogens affect treering growth differently. Journal of Ecology, 90 (2002), 839–50. 54 „A beteg fa” című fejezetben szó esett arról, hogy a gombák nem kedvelik a túl sok nedvességet. Ez igaz, de a túlzott szárazságban se tudnak működni, ezért jó nekik, ha a korhadófélben lévő törzset kívülről „lezárják”, így állandósítva a számukra éppen ideális nedvességtartalmat. – A szaklektor 55 Thomas Stützel et al.: Wurzeleinwuchs in Abwasserleitungen und Kanäle. Studie der RuhrUniversität Bochum, Gelsenkirchen, 2004. július, 31–35. 56 Thomas Sobczyk: Der Eichenprozessionsspinner in Deutschland. BfN-Skripten 365, Bundesamt für Natirschutz, Bonn–Bad Godesberg, 2014. május. 57 Sandra Ebeling et al.: From a Traditional Medicinal Plant to a Rational Drug: Understanding the Clinically Proven Wound Healing Efficacy of Birch Bark Extract. In: PLoS One 9 (1), 2014. január 22. 58 USDA Forest Service: http://www.fs.usda.gov/detail/fishlake/home/?cid=STELPRDB5393641 (utolsó megtekintés: 2014. december 23.). 59 Ezért is nevezzük ma „amerikai” bükknek. – A ford. 60 Georg Meister: Die Tanne. A Schutzgemeinschaft Deutscher Wald (SDW), kiadványa (Bonn), 2. pdf-formátumban: http://www.sdw-nrw.de/cms/upload/pdf/Die_Tanne.pdf. 61 Reiner Finkeldey – Hans H. Hattemer: Genetische Variation in Wäldern – wo stehen wir? In: Forstarchiv 81, 123–28. M. & H. Schaper GmbH, 2010. július. 62 Frank Harmuth et al.: Der sächsische Wald im Dienst der Allgemeinheit. Staatsbetrieb Sachsenforst, 2003, 33. 63 Albert von Haller: Lebenswichtig aber unerkannt. Verlag Boden und Gesundheit, Langenburg, 1980. 64 Jee-Yon Lee – Duk-Chul Lee: Cardiac and pulmonary benefits of forest walking versus city walking in elderly women: A randomised, controlled, open-label trial. In: European Journal of Integrative Medicine 6 (2014), 5–11. 65 http://www.wilhelmshaven.de/botanischergarten/infoblaetter/wassertransport.pdf (utolsó megtekintés: 2014. november 21.). 66 Steffen Boch et al.: High plant species richness indicates management-relateddisturbances rather than the conservation status of forests. In: Basic and Applied Ecology 14 (2013), 496–505. 43

http://www.br.de/themen/wissen/nationalpark-bayerischer-wald104.html (utolsó megtekintés: 2014. november 9.). 68 http://www.waldfreunde-koenigsdorf.de (utolsó megtekintés: 2014. december 7.). 69 Jim Robbins: Why trees matter. In: The New York Times, 2012. április 21. http://www.nytimes.com/2012/04/12/opinion/why-trees-matter.html?_r=1& (utolsó megtekintés: 2014. december 30.). 67

Tartalom Előszó Barátságok A fák nyelve Szociális hivatal Szerelem Falottó Csak semmi sietség A fák illemkódexe Faiskola Együtt könnyebb Titokzatos vízszállítás A fák vállalják a korukat A tölgy – puhány alak? Szakértők Fa vagy nem fa? A sötétség birodalmában CO2-porszívó A fa mint klímaberendezés Az erdő mint vízszivattyú Az enyém vagy a tiéd? Szociális lakásépítés A biodiverzitás anyahajói Téli álom Időérzék Karakter kérdése A beteg fa Legyen világosság! Utcakölykök

Kiégés Irány észak! Igencsak ellenállóak Viharos idők Jövevények Egészséges erdei levegő? Miért zöld az erdő? Megszabadulva a láncoktól Biorobotok? Köszönetnyilvánítás

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Peter Wohlleben: Das geheime Leben der Bäume Ludwig Verlag, München, 2015   Fordította Balázs István   A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Iványi Ákos Copyright © 2015 by Ludwig Verlag, München All rights reserved Hungarian translation © 2016 Balázs István Magyar kiadás © 2016 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Gerhes Gábor   ISBN 978-963-355-342-8   Felelős szerkesztő Tönkő Vera Szerkesztette Bognár Roland A szöveget gondozta Markwarth Ágnes Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Tördelte Váraljai Nóra Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu