Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam 9639151874 [PDF]

Zitiervorschau

Rejtő Jenő MEGYEK PÁRIZSBA, AHOL MÉG EGYSZER SEM HALDOKOLTAM Sajtó alá rendezte, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta: Varga Katalin

Hahó! Budapest, 1927. szeptember És ki ne érezte volna még ősszel, a kopár körúti fák alatt, poros, nyirkos szélben, mikor feltekint az égre, és nézi a vándormadarakat, hogy jó lenne most vonatra ülni és menni, menni idegen, zajos, füstös éjszakai pályaudvaron át, ezzel a szomorú szívével valahová idegenbe, más városba, más emberek közé, és csak áll bánatosan a közönséges őszi Körúton, az eget bámulva... Ki ne érezte volna még ősszel, ha nagyon egyedül volt, és borongott körülötte a dísztelen város korai alkonya: hogy jó lenne elvándorolni valahová, ahol most virágok nyílnak, ahol kékebb az ég, szagosabb a szél... Sípoltak, ajtók csapódtak, targoncák nyikorogtak sürgősen, kalauz sietett végig a vonat mentén: megyünk kérem, és sokféle, de egy nagy könnycseppbe összemosódó kedves arc mosolyog felém sápadtan, de biztatóan, és hangzavar: írjál már Prágából... Jenő vigyázz a kofferodra... írd, ha kell valami: Rökk Szilárd utca 27... Vedd fel a pulóveredet éjjel..., a gallérgombok a kiscsomagban vannak..., vigyázz magadra... És jaj! Csörrennek az ütközők, megy lassan a vonat, és a kedves arcok mind messzebb távolodnak, és sivár szénhalmok, lengő, kis, gazdátlannak látszó lángok, vágány-perifériák, sötétség jön... – Csukja be az ablakot! – mondja valaki mögöttem. Leülök. A fiatalság önzése már örülni is tud tíz perccel a búcsú után, és húsz perc múlva már boldog vagyok, nagyszerűen érzem magamat, harcos kedvűnek. Berlin! Megyek meghódítani az életet, megyek fiatalon, tehetséggel, harcos kedvvel, új gondolatoktól impregnáltan, nagy invenciókkal neki a világnak, az elemek. Küzdeni fogok, reggeltől estig. Nagy baj úgy sem lehet, kitűnő ajánlóleveleim vannak Somlóhoz[1], Róbert Jenőhöz[2], Reinhardt[3]-hoz. Igényeim nincsenek, első időkben, ha kell, leszek bármi, és a többit meghozza a tehetség, a szorgalom. És rohant a vasút, rajta én, gondolataim reflektorát előreszegezve, óriási sebességgel az éjszakában. Az én sugaraim új utat fognak itt világítani ebben a nagy estében és Berlin! Berlin! Megyek meghódítani a nagy, fényes várost, ahol csupa hatalmas ház, fényes utca,

munka, produktivitás, alkotás, teremtés láza dübörög. Oh, milyen hatalmas a fiatalság, amely ilyen vakbiztonsággal, tehetségében elszántan belerohan az ismeretlenbe. Nem is veszem észre álmodozásomban, hogy rohan az idő, még sebesebben versenyezve velem a vonatnál, és egyszerre megszólalnak: „Útlevél- és vámvizsgálat...” Átléptem a Rubicont.

Berlini könyv Berlin, 1927. Mi sikít, bömböl, zakatol itt az égnek nyúló vastraverzek, dübörgő viaduktok, a technika, a pénz e szédítő arányú metropolisában? Nem hallod? Ez itt az önmagából kivándorolt Európa új világa, ahol tömör sorokban vonul fel az emberi sokadalom, boldogulást és új életformákat keresni. Idegölő és megállás nélküli hajsza a pénz után, mindenféle járműveken, minden ellenálláson, bűnön, verejtéken, erőszakon, kínlódáson keresztül, hajrá! egész nap eszeveszetten, önkívületben, kifúlva, de lankadatlanul. Ez itt egy éppen olyan komoly világháború, mint Piave[4] volt vagy Limanowa[5]. Itt is vannak halottak, akik felbuknak, és zsebükből kifolyik az életet adó vér: a pénz. Kora reggel összeülnek a vezérkarok, megindul a harc az irodaárkok mögül, megütköznek az utcán, a tőzsdén, a kávéházakban, nyíltan egymás pénzéért küzdve, és pattognak a Remington-gépfegyverek, zörögnek a távírólángszórók, új meg új számok tankjai söpörnek végig a tőzsdetábláról, új meg új bankjegy-munícióval frissítik a gyengült állásokat, hogy hírek mérges gázát fújják az ellenfél felé, lejárt váltók, határidő-felmondások nehéz aknái zuhannak a támadott állásokba, és a Napóleonok, Cavourok[6], Moltkék[7] pazar elnöki dolgozókban főzik a haditerveket. Hallod? Az ipar, a kereskedelem megszámlálhatatlan idegei, telefonhuzalok, kábelek futnak szerteszét a kukacoktól nyüzsgő nagy testen; a rádió láthatatlan hanghullámai jönnek mindenfelől, szinte sűrűvé teszik a levegőt, túlfeszítik az energiákat, aki itt egy pillanatra elgyengül, annak vége... Általában babonás hitté vált, hogy Berlinben még történnek csodák. És a háború utáni emberiség, amely fáradt volt, mindenáron csodákat várt, konjunktúrától szétzilált idegeivel a vaksorstól akarta visszakapni azt, amit az erejével képtelen lett volna újraszerezni. És Berlinben az eshetőségek beláthatatlan variánsait sejtették, új életet vártak, nagy nekilendülést. És megindult a nagy karaván egész Európából Berlin felé. Üzemei, ipara, lármája, blöffje tisztességes és tisztességtelen próbálkozók millióit vonzották, mint arzénes mézpapír a legyet. Akit aztán megfogott, azt elnyelte, és soha többé nem adta vissza. A Westen ragyogása, a Centrum nagyméretű üzleti

élete, a Norden mintaszerűen szervezett bűnöző élete, a fenn és lenn egyaránt nagystílű, bűnös, ragyogó éjszakai világa, és főként a fények sokfélesége, amelyek mint minden városban, Berlinben is vezető szerepet játszanak, sohasem látott óriási arányokban tündökölnek itt a fény Potemkin-falai. Melletted az autók százai cikáznak, feletted vonat zakatol, alattad az Untergrund zörög, és körötted az emberek olyan tömege, fények olyan sokasága villog, hogy meg kell kapaszkodnod valamiben, ha először vagy ebben a városban, és nem tompulnak még bele az idegeid. Gyere velem, szíves olvasó, fussunk át Berlinen egy gyors pillantással, forduljunk meg magunk körül néhány utcában. Látni nem fogsz semmit, mert mint a pince homályát, úgy kell itt megszokni a szemnek a vakító fényt, amíg láthat valamit, és ez eltart néhány hónapig is, de ámulni lehet[8], mint Ady Endre mondta, és ez a leghelyesebb megállapítás Berlinre vagy Párizsra annak, aki az első ideit tölti a városban. Csak ámulni tud, folyton csak ámulni, és ha végül megkérdezik, hogy mit látott, nem tud mondani semmit. De Párizsban sincsenek ilyen fények, Párizs tradíciókat ápol, Párizs festői is, de Berlin csak monumentális, csak robusztus, szépségei éppen azért megdöbbentőek, mert reálisak, és nélkülözik azt a leírhatatlanul sokféle nüánszot, ami Párizsban kápráztat. Éppen ezért már most előrebocsátom, Berlin, Párizs, ég és föld, két semmiben sem hasonlatos metropolis. Párizs a tegnap és a ma Európája, Berlin a tegnapot felejteni akaró, új tárgyilagosság[9] jegyében épült késői holnap embriója, könyörtelenül illúziótlan, reális, óriási. Mi ketten, szíves olvasó, ama jobb sorsra érdemes utazók közé tartozunk, akik akkor érkeztek Berlinbe, mikor még nem volt készen az Excelsior Szálloda izzó kék fénnyel díszített házikója az anhalti pályaudvar peronján, amely a föld alá süllyedve egyenesen a pályaudvarral szemközti hotel szuterénjébe szállítja az érkezőt. (Azt is, aki innen nyomban a külvárosba siet lakni.) Mi tehát az előtt a probléma előtt állunk, hogy átkeljünk-e a Königgratzer Strassén a másik oldalra, amely feladat délben távolról sem olyan egyszerű, mint száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren, mert a különben praktikus német forgalmi rendszer itt csődöt mond, mivel bármelyik oldalon áll vagy indul a forgalom, az autók mindig a pályaudvar szigete körül viharzanak el. Ez az utca vezeti le a centrum forgalmát a Hallei kaputól a Potsdami térig, és a nyugati városrészbe igyekvők forgalmát a Wilhelm- és Friedrichstrassén. Amellett egy pár lépésnyire másik hatalmas, helyi

vonatokra is berendezkedett pályaudvar áll: a Potsdamer Bahnhof. Az ördögien ügyes berlini sofőrök azonban, hajszálnyira bár, de jobbra vagy balra, előtted vagy mögötted, mindig kikerülnek, legfeljebb megjegyeznek valami kétértelműséget berlini tájszólásban. Valahogy mégis átérünk a túlsó oldalra, és elérjük az Európa Haus biztonságos környékét. Itt egy kicsit csodálkozol, hogy egy kétemeletes ház, üzletekkel, kávéházzal, autóképviseletekkel nincs betetőzve, és felhőnyi magasságban vasgerendák állnak ki a belsejéből, míg előtted feketéznek és zenélnek az ugyanebben a házban lévő kávéház teraszán. Persze, mi jövevények nem tudjuk, hogy az Európa Haus részletekben épül. Mikor kész lett a földszint, horribilis házbérekért kiadták a helyiségeket, többek között a Chevrolet-autónak és a Café Európa üzemnek. Mikor kész lett az emelet, akkor ugyanez a kávéház kivette, és Berlin egyik legszebb mulatóját, a Palais Európát rendezte be. Az így egybegyűlt pénzekből építkeznek tovább, és ilyen módon akarnak itt egy felhőkarcolót emelni, Európa legnagyobb hoteljét, legnagyobb moziját és mulatóját egy házban. Ez már egy kis ízelítő Berlinből. És részint Pestből is, mert a Palais Európa tulajdonosa egy Braun nevezetű magyar, akinek még vagy nyolc-kilenc előkelő mulatója van Berlinben. Így érünk ki a Potsdamer Platzra, ahol mindketten álmélkodva felkiáltunk: ez Berlin! Csillag alakban torkollnak ide a körutak, hány, ki tudná megmondani? A középen forgalmi torony rendőrrel. Az autók, autóbuszok, villanyosok olyan nyüzsgése, trombitálása, csilingelése, gurulása, féksikoltása robajlik, hogy szemünk előtt összezavarul minden. És amerre nézünk, csupa palota, épület-monstrum. Mellettünk a bazilikaszerű Haus Vaterland impozáns, kupolás házblokkja, amelyben egy kávéház-aréna van, karzatokkal, emeletekkel és nemzetiség szerinti dísszel, konyhával, személyzettel és zenével ellátott termek: magyar, olasz, hindu, spanyol, amerikai bárok nyílnak egymás után, és mindenütt a legtökéletesebb nemzetiségi illúziók. A túlsó részén a térnek, ami hivatalosan már Leipziger Póznak számít, de tulajdonképpen a Potsdamer, kezdődik a Wertheim Aruház, aminek a végét nem is látod, mert egészen a Wilhelmstrasséig megy. Ennél az épületnél, amelyen valamennyi nemzetiség zászlója leng, és többemeletes kirakatai vannak, lelkesülést kell érezni. Ez a négyszögletes, hosszú, láthatatlan végű, sokablakú, egyenes ornamentikájú, torony magasságú építmény, amelynek a földszintjén autókat árulnak, és a felső emeletén kilószámra mérik ki a krumplit, a közbeeső emeleteken pedig minden elképzelhető használati- és luxuscikk beszerezhető, valódi

perzsaszőnyegtől a cigarettapapírig, menetjegy-irodával és pénzváltó bankkal a földszintjén, liftekkel, futólépcsőkkel, csillárokkal, rendezőkkel, detektívekkel és hadseregnyi személyzetével, külön kis metropolis. Egy minta a mai európai város struktúrájából, életéből, szervezetéből, anyagából. Esténként itt a tetőről az épület oldalai felé fordított, hófehér fényű reflektorok sokasága függ alá, mozgalom kapcsolódott a rohanásba, csak lassan eszmélsz, hogy mindenfelé nyugtalan, futó, forgó és hunyorgó fények támadnak, magasan a levegőben és alacsonyan a boltcégéreken, póznákon az utak közepén, és aztán az út felett függő lámpasor is kigyúl, nagyon fehéren. Berlin sokkal jobban van kivilágítva, mint Párizs. Bántóan, túlzóan, vakító szénszálakkal, úgy, hogy a lámpák fehér fényforrásai nyugtalankodni látszanak állandóan, pedig nem lesz sötét, de mintha mozogna valami a belsejükben. Ez a szénszál. Nem is tudtad eddig, hogy csak kisebb szabású forgalomban volt részed, és a tulajdonképpeni forgalom ilyentájt kezdődik. Néhol percekig állnak a nagy csapatokban összeverődött autók, és minden kis mellékutcából egész rajok suhannak elő, az autóbusz-megállónál tömegek várnak szép nyugodtan, így érsz a Nollendorf-Platzra, ahol gyönyörű üvegház áll a magasban, mert szintén két vonala van még a földalattinak, egyik az Uhlandstrassénál megszűnik, a másik kimegy a Knien keresztül a város végébe. Szemben veled a Piscator Bühne fényreklámja, kávéházak, mulatók, transzparensek, és a forgalom már mint egy torok, szinte üvölt, mert itt egy része Schönebergbe megy, egy része a Westenbe, és onnan viszont a centrumba, mindezt a Nollendorf-Platz osztja el. Most már megváltoztatod az előbbi véleményedet, és szólsz: ez Berlin! De már minden idegszálad az égnek áll, és örülsz, mikor az autó továbbmehet, és a Kleiststrasséra érsz, ahol azonban már nincs enyhülés, és nyugtalanul érzed, hogy valami óriási közeleg, amely már nagyobb intenzitással fog hatni, semmint azt a túlfeszültségtől ernyedt idegeid elbírhatnák. A fények is nőnek ahogy leszáll az este, és néha már behunyod a szemedet, siratod Pestet és Mucsát, főként ez utóbbit, ahol most kolomp lármázik csak, és az emberek kis csendes kunyhókban lefekszenek. Közben kétszer ki akarsz ugrani az autóból, amely egyszer egy villanyos előtt négy milliméternyire áll, az autód meg négy kerékféken sikoltva, egyszer pedig két autó között suhan el úgy, hogy hallod magad mellett a neked futó hűtő mögött a motor zihálását. De semmi, már túl vagy az egészen, kimerülten hátradőlsz, lehunyod a szemedet, de hiába, mert érzed, hogy csukott szemhéjaidon át nagy tűzszínű világosság sugárzik át

egyre erősebben, és a lárma véleményed szerint most van a tetőfokán, de rikkancs-üvöltéssel, ember-zsibongással túlfokozva, a csilingelés, a tülkölés, a dübörgés már szokottá őrölte magát bele az idegeidbe, és muszáj kinyitni a szemedet, abban a pillanatban elhűlten szólsz: Ez Berlini A Wittenberg-Platz a Westen kapuja. Óriási tömege a gyalogjáróknak, a tér közepén dómszerű épülete a földalattinak, transzparens fényrivalgások valóságos orgiája, autók, autóbuszok, villanyosok, motorkerékpárok dzsungele, benzinködbe fogva, harsogásba borítva, és mert a föld lyukas alattad a technikától, minden tompán dübörög, mintha hordón történne az egész forgalom. Szemben egy kristályos fényű palota, tetején színesen izzó, hunyorgó betűk: K. D. W. (Kaufhaus des Westens). Itt már teljes erejével kitör rajtad a metropolisláz, ami minden nagyvárosban az első napokat fárasztóvá teszi. Hasonló a tengeribetegséghez, egy kis émelygés, fejfájás idegtompultsággal. Azt hiszem, fő kórokozója a benzingáz, amelyet közepes európai városban nem is érezni, de itt szürke felhőkben, alacsonyan üli meg az utcát, benne van ebben a fejfájós, rossz érzésben a lármától kimerült ideg, a fénytől fájó szem, a nagy, új és ismeretlen izgalomba került kimerült lélek. Nemcsak magam esem túl, sőt párizsi utazásomkor vissza is ebbe, hanem mindenki, akit csak kérdeztem, átszenvedte ezt a letargikus, gyomorrontott, kínlódó pár napot. Ilyen állapotban már nyomaszt, ahogy befutsz a legtisztább, legegyenesebb, rövid, de nagyon széles, fákkal díszített utcába, amelyen keresztül a nyugati városnegyedek forgalma zúdulva özönlik a Wittenberg-Platz felé: a Tauentzienstrasséba. Ez már valósággal hófehér benyomást kelt, minden kirakata, minden portékája egy-egy művészet határán járó remek, az aszfaltja, mint tükör veri vissza a lámpák képét, kirakatok, házak fényeit, autók színes, csillogó lakkját. Itt már mozgópaloták[10] vannak és a Picadilly mulató egész épületet elfoglaló, színes üveggel ablakozott helyiségei, és a sarkon túl valami egészen fantasztikus fénytömeg, prizmaszerű, mozgalmas csillogás rohan feléd, amitől már félsz, ami még nagyobb lesz, és egyszerre egy vakító, ragyogó téren áll az autó. Ez Berlin! De ezt már mi nem mondjuk, már nem merünk semmit mondani, csak ámulunk. Ez a Westen. Egy fű, egy fa nélküli sima, szabályosan gömbölyű aszfalttér, közepén gömbölyű ráccsal körülvett hatalmas templom: a Gedachtniskirche. Ez a templom a legfontosabb forgalmi torony Berlinben, ezzel szabályozzák itt a csúcspontját elérő forgalmat. Minden autónak, akármerről jön, jobbról vagy balról, meg kell

kerülni a templomot. Átmenni ezen a téren csak sarokról sarokra lehet, a kerületén. Az újonnan jöttnek erről fogalma sincs, valahol megpróbál átvágni, és a következő pillanatban másodpercenként, szünet nélkül suhannak el mellette az autók, és minden tekintet nélkül rá, mert a berlini sofőr, aki betartja a szabályzatot, semmi másra nincs tekintettel. Angol hidegvérrel üti el, aki szabályellenesen az útjába kerül, de nem is tehet mást, mert máskülönben jobbra vagy balra karambolt csinál. Az ilyen szerencsétlen ember páni rémületben evickél a templom körül futó flaszterkörhöz, ahol aztán megreked a tér közepén, és se ki, se be. Ezen többnyire minden gyalogos újonc túlesik Berlinben, és vagy a rendőr [segítségével], vagy egy félórai evickélés után kerül ki valahogy az autók pergőtüzéből. Egyszer itt két autó összefarolt, és egy percre megrekedt a forgalom. A másik percben már nem lehetett elindítani. Nyolc utca fut itt össze csillag alakban, mindenünnen ezrei özönlenek az autóknak, és mint a bogra futott madzag szaladtak össze, és mögöttük egyre nagyobb sorban, csillag alakban, minden utcán visszafelé vagy százméternyi hosszúságban már a megrekedt autók. Dudák, trombiták, Bosch-kürtök artikulálatlan rikoltozásai, fülsiketítő hangzavara, egy szakasz rendőr sípolása, ordítozása, és a lavina nőttön-nőtt. Végül messze, a Wittenberg-Platz tájékán kezdték mindenfelé mellékutcákba terelni az autókat, és egy órai munka, mindenfelé a leghátulsó autókon kezdve, megint megindította a forgalmat. A templom mögött van egy mozgó, a Glória Palást, amely tornyaival, kékes máriaüvegeivel és nagyságával túlszárnyalja a valódi templomot. Jobbra van a Zoo. Az állatkert oldalához épített kávéház, földszint és két emelet, mindenütt más zene, báltermek és klubhelyiségek, az egész épület az alapjától a tetejéig apró villanykörtékkel van kivilágítva, ezer és ezer kis körte egymás mellett, sűrűn, mint egy óriási briliáns, olyan az egész. A Capitol, az Ufa, az Eden Hotel, a Cords Aruház, minden épület egyegy nagy ékkő, egy modern építészeti remek és mozgó, forgó, emeletes transzparensek tízméteres neoncsövek és égig érő lárma. Szemben a főútvonal: a Kurfürstendamm, ahol minden ház egy mulató, az aszfaltot vastagon fedik a mindenfelől osztogatott brosúrák, és sorban, mint egy fényes hadsereg, portások állanak vigyázzban, végig, ameddig csak ellátni. Párhuzamosan vele fut a Kant Strasse, amely szintén bodegákkal, mulatókkal, bárokkal van zsúfolva. A Fasanen Strassén kinézve egy hatalmas viadukton hosszú vonat robog át nagy füstfelhővel, és a csillag másik oldalán a Budapester Strasse csendesebb, úribb helyek utcája, az előkelő, piros

színekben, csillárokban díszlő Eden Hotel, az Aida vendéglő. A fő, a leghatalmasabb mégis a Kurfürstendamm. Azt hiszem, abból a pénzből, ami itt egy éjszaka könnyedén szétgurul, valami nagy emberi mű alapjait lehetne letenni. A Konditorei Wien előtt csupa neoncső világít, ibolyás derengéssel, mellette van a Roberts, ahol fehér szakácsruhákban, – süvegekben szolgálnak ki különleges nyalánkságokat, és minden belépő egy átszállójegyet kap, amelyen kilyukasztják a cechét. Praktikus, nem kell számolni, főpincért hívni, rövid, gyors, könnyen ellenőrizhető. A jegy egyúttal sorsjegy is, amivel nyerni is lehet valamit. A Wien előtt tényleg meglátod a Kompereczkit, cigarettázik és szemléli a nőket. Egy éve nem láttad és örülsz, hogy meg lesz lepve. Rád néz, azt mondja, szervusz és megkérdezi, mi a véleményed arról a nőről? Majd ránéz a taxidra és fejcsóválva kioktat, hogy amelyiknek két sor dominószerű dísz van az oldalán, annál dupla taxát kell fizetni, máskor egystráfost vegyél. Két nőjön ki, magyarul beszélnek, és mert ti álltok és nem szóltok, te pedig örömmel nézed, azt mondja az egyik édes anyanyelveden: Nézd a blőd német palit, hogy bámul és milyen ronda, tovább mennek, távolból megint hallod: jó estét Irma... Akkor mondod végleg: ez Berlin!

Norden Hosszú árnyakkal teltek meg a szűk, ócska utcák, ahogy lassan, bizonytalanul érkezett az este. Kevés járó bolygatta meg elsuhanó árnyával a flaszter mindennapos mozdulatlan törzsárnyait, mint pl. a falból kiálló vaslámpa, a sajtos cégtáblája, a söntés ablakának keresztfája, amelyek estéről estére az útnak ugyanarra a helyére hullanak mozdulatlanul, úgy, hogy ha anyaguk lenne az árnyaknak, már valószínűleg mély kopásokat idéztek volna elő az úttesten. Ilyen volt Ilse molett árnya is, amely az 54-es kapu alatt mozgott fel és alá. Én mindig csak az árnyát néztem Ilsének, ha hazajöttem éjszaka, és azon töprengtem, hogy Ilse kevésbé különb ember a legtöbbnél, és az árnyékán ez abszolút nem látszik. Különben csend ülte meg itt a görbe házakat, kopott tűzfalakat, ferde gránitkockákat. A mellékutcák világítása is gyér, és pinceszag érzik mindenfelé, csak az utca végén kezdődött a legbelsőbb Norden kikötői szaga, zöldség- és sajtárnyalatokkal tarkítva. A Norden népének fő tápláléka a hal és a sajt. Ezek nagyon olcsó élelmi cikkek, de az illatuk már kipusztíthatatlanul beleette magát a levegőbe, főleg itt, a csarnok környékén, ahová ez az elátkozottnak tetsző keskeny, sötét és magas, hámlott, régi házakkal teli Klosterstrasse vezet. Néha egy-egy piszkos kneipe[11]-ablak fénye és harmonika vagy citeramuzsikája tarkítja a tájék korai elhagyatottságát. Nem tudom, miért, de mikor először jöttem be a Nordenba és jártam rengeteg ócska mellékutcáját, folyton azt ismételtem magamban: a bűn utcái ezek..., a bűn utcái ezek... Pedig olyan nagy itt a csend, a nyugodtság, szürke, poros, eseménytelen harmónia látszik ebben a régi városrészben, amely magában véve olyan nagy, mint egy város. Pedig nem város, hanem egy ország. A bűn, az emberi tespedtség, az életbe való belerezignáltság, a szív, a test, a lélek vásárának országa, külön törvényekkel, uralkodóval, szokásokkal. Ezek nem nomádok, ezek nem halálosan fáradt, kivérzett emberek, hanem a sokféle racionalizálás által kiszorított tömegek, akik kénytelenek törvényen kívül élni. Ezeket naponta termeli ki a nagyváros, szüli a fény, a dübörgés. A nagyobb fények nagyobb árnyakat vetnek. Némely utcában ezek az árnyak kísértetiesen hosszúak, némely utcákban fal mellett lappanganak, a Norden csupa árny, csupa settenkedés, lopakodás, megbújás. Vannak főutcái, szépen világítottak, lármásak, színesek, de ez csak

fedőszín. A mellékutcája megszámlálhatatlanul sok, órákig tartóan hosszú vagy egészen rövid utcák, labirintusai a nagy fénynek, a katakombák, amelyekkel a bűn és a nyomor kilyukasztja a talajt a társadalom épülete alatt. Kiérek a csarnokhoz. A zöldség- és halszag góca van itt. Kosárgúlák, rongyokkal takart mindenfélék, targoncák, egy kifogott társzekér, teljes csend és elhagyatottság, az út közepén egy agyonvert nagy patkány. Büdös, barátságtalan, rideg környék. Az ember örül, ha kiért az Alexander-Platzra. Ilyen nagy tereket csak Berlinben láttam, és ilyen kopárakat is csak ott. Az Alexander-Platz a Norden szíve. Forgalma nem kisebb, mint a WittenbergPlatzé, csak másfajta. Itt nincs szmoking és nincs bunda, itt nagyon kevés az olyan nagy lakkozott, fekete magánautó és a Handerson gyártmányú 550 köbcentiméteres, torpedós motorkerékpár. Itt az óriás Tietz Aruház, mint egy nagy szörny, trapéz alapú, a vége felé szélesedő épületével foglalja el a tér elülső frontját, óriási módon kivilágítva. De távolabb, ha nem is kivilágítva, ezen a környéken mégis figyelemreméltóbban és sokkal általánosabban tisztelten emelkedik a Prasidium vörös várszerű épülete, ahol a lehetetlen német rendőri bürokrácia székel, amelyhez képest Napóleon közismerten nem kiváló rendőrsége egy-egy Sherlock Holmesból állt. Csilingelés, rikító transzparensek, sok teherautó, teherkocsi, és a legtöbb ember felsőkabát nélkül, csomagokkal a hóna alatt, minden megállónál nagy tömegek, kivéve az autóbuszt, ami drágább. Rengeteg fuvaros lakik errefelé, és a fátlan, füvetlen nagy téren egy-két bódé-büfé áll, egy pályaudvar, amelyen fent, fedetlen töltésen futnak folyton nagy füsttel és lármával a helyi és a belső pályaudvarokra igyekvő külföldi vonatok is. Félek, hogy unalmas lesz ez a sok leírás, bár nagy kedvet éreznék a Norden teljes képének megfestéséhez, levinni az olvasót a sziléziai pályaudvar proletároktól hemzsegő környékéhez, ahol tavaszi estéken annyi munkásleány és jasszfiú sétál, annyi lakatos és bárcás alkudozik tréfásan, lármás, rongyos gyerekhad, nagy por, semmi fény, sok tömegszállás, nyüzsgős korcsmák és teljesen bordélyszerű mulatók, titkos bűntanyák, bűnszövetkezetek gócpontja, vagy a régi Moabit, ahol már földszintes házak is vannak, sok Franzstadt-aroma, nagy, üres telkek bejelentetlen egyének szabad hálóhelyeivel, és egészen kis korcsmák hosszú fapadokkal, ponyvaregényi apacs hangulatokkal, minden második ember gallér nélkül, harisnyátlan lábbal, Dorco cipőben[12] és sapkában, durván, olcsó szépítőszerekkel festett részeg nők, iszákosságba bukott munkások,

szenvedélyes, bicskával kísért kártyapartik. De hát ez túltöltené a mű kereteit, inkább megyek tovább, nem is szólva a Spandaui híd a Kottbuserdamm még sokkal festőibb, piszokkal teli és mosléktól folyó környékeiről, az iparművészet legelső remekeit megőrzött házaival, ónszínű piszkával, lerongyolt sokadalmával, piaci lármájával; inkább befordulok a fával fedett burkolás alatt álló Königstrasséra és megyek tovább lakást keresni. Bemegyek a házakba, ahol külön e célra nyomtatott táblák jelzik, hogy szoba van kiadó. (A vörös és fekete táblák pince- és üzlethelyiséget jelentenek, a fehérek szobát.) Berlinben még a legelőkelőbb negyedben is fából készül a lépcsőház. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Berlin egy síkság közepén fekszik, és a köveket nagyon messziről kell szállítani, tehát a lépcsőházakra nem pazarolják, főként miután rájöttek hogy fából a leggyönyörűbb lépcsőket lehet csinálni, mint amilyenek a rézrudak által rögzített vörös szőnyeggel, fényezett karfával a jobb városrészekben dívik. Itt azonban szúette, recsegő, ingó és porfelhőket lehelő minden lépcsőház, kanyargós, keskeny és kirohadt korlátú. Minden ház egy emelettel több, mint amennyinek mondják, mert a mezzanin[13] egy teljes emelet magas, így a második emeleten hirdetett szoba tulajdonképpen a harmadikon van, és így tovább. Csodálatosan tiszta lakások vannak itt, nyugdíjazott postások, kiöregedett, üzemükkel felhagyott korcsmárosok otthonában. Puritán egyszerűek, az igaz, függönyök nem igen találhatók, és a díványra ülve az ember könnyen a földet érinti a testével, de tiszta, minden majdnem ugyanúgy néz ki: egy ágy, egy mosdó, egy asztal, egy dívány és egy brikettkályha. A háziúr szobájában levendulás hollandi pipadohány illat van, Mária-kép, Moltke[14] vagy Frigyes császár képe, régi ezredfotográfia, nagy homály, mert villanyt ritkán gyújtanak, ájtatos csend és tisztaság. A német bürger puritán, katonás, istenes, pedáns egyénisége ül ezeken a szobákon. De lejjebb a Frankfurter Allee-n, a Prenzlauer Strassén, sőt a Königstrasse folytatásán is mind sűrűbbek lesznek a szobák, melyeken át kell járni, ahol a kenőcsszagú hölgyszobákon keresztül vezet az út a kiadó fülkéhez. Jönnek a szállók egymás után, a Norden Aldenjai, Kaiserhofjai, mesterlegények, kenyeresleányok, varróleányok, szerelők többszemélyes szobái, ahol két-három ágy áll egymás mellett, és igen kellemetlen szag van. Mert engem itt is szaglás visz, illatokban disztingválok, ez a legjobb vezető. Itt már érzem, hogy az emberek ritkán váltanak fehérneműt, olcsó dohányból sodornak és tengeri halból készült olajos ételeket esznek. Egy nagyon

kifestett, de egészen öreg, elegáns feketébe öltözött nő vezetett a csíkos és mindenféle tarkaságú ágyneműkkel szétrakodott szobákon át. Bár szegény vagyok, azt elhatároztam, hogy ide nem hoz a nyomor. Azt hiszem, inkább meghalnék, semhogy így lakjak, ezekkel az emberekkel, ilyen szagú és kinézésű tarka cihás szobákban. Ezt nem bírnám, mindent, csak piszkot ne, nem együtt lakni idegen, esetleg bőrbajos emberekkel. Ez nem nyomor, ez züllés. (Még akkor nem tudtam, hogy a nyomor és a züllés ugyanaz). Undorodva siettem el, és föllélegeztem, mikor kiértem. Nem is értettem, hogy lehetnek itt olyan vidámak az emberek, hogy némely szobából még szájharmonikát és nevetést is hallottam. Húzott valami el innen, az árnyak közül a Westen nagy fényeibe, dübörgésébe, tiszta házaihoz. Végül kikerültem a Frankfurter Allee-ra, és harmincöt márkáért béreltem egy szegényes zugot, de rendes ágyneművel, egyedül. Ennek a szobának az ablakai olyan mélyen feküdtek, hogy a párkánya szinte egy vonalban volt a lábammal, és csak szimpla táblái vannak, amiről különben később láttam, hogy Berlinben általános, és ott, ahol könnyen telik fűtésre, nem is okoz komplikációkat. Egy örökzöld növény is állt nagy cserépben a szobámban, és egy apró íróasztal is, aminek nagyon örültem. Rendes szoba volt, kicsiségekkel az ember nem törődik. Az ágyam felett még háziáldás is függött, és egy darabka szőnyeg díszítette a földet, a díványon csak akkor látszott, hogy rongyos, ha felhajtották a pokrócot róla, de mondom, kicsiségekkel én nem törődtem, a fontos az volt, hogy beköltöztem Berlinbe. A háziasszonyom, szomorú, ráncos arcú, nagyon sovány germán hölgy, már az első napon kioktatott a brikettel való fűtésre, hogy kell a préselt szénrudakat az égő aprófa fölé fektetni, hogy legyen levegője a lángocskának, és mikor a legjobban ég, rácsukni az ajtót és a kis kulccsal teljesen besrófolni, hogy ne érje levegő a tüzet, akkor tartja jól a meleget a kályha. Igazán praktikus dolog, még reggel is találni parazsat a kályhában, és sokszor napokig nem kell alágyújtani, csak rárakni. Ezután a háziasszonyom elment, és csak egy hét múlva láttam újra, véletlenül a Moritz-Platzon. Mindég akkor takarított, ha elmentem, és egyáltalán nem törődött velem, ami Berlinben olyan jó. A szomszédok nem járnak össze, nem kíváncsi senki az új „albérlőre”, a háziasszony nem jön be egy kis tereferére és nem meséli el, hogy a fiát elhelyezték a várostól, és bizony csak azóta kényszerül szobát kiadni, mióta boldogult férjét sírba tette, de jobb napokat látott, tessék elhinni, és ide nőt nem lehet felhozni, mert ez nem olyan hely... Berlinben

mindenki úgy él, ahogy akar, és ha nem rongálja a bútorokat, nem követ el csendháborítást, akkor leopárdokat is vihet a lakásába. Csak elsején pontosan fizesse a házbért, mert ilyesmit nem bocsát meg egy igazi német. Leveleim mindég alul, az ajtó hasadékánál feküdtek, de hogy mikor kerültek oda, sohasem tudtam. Így voltam a mosdómra és az asztalomra tett friss vízzel is. Csak akkor kerültem vele közvetlen összeköttetésbe, ha a házbért fizettem. Este sokszor kiszúrtam egy cédulát az ajtóra: „Legyen szíves, Urbascheckné asszony, keltsen fel nyolckor.” Másnap pontosan kopogott az ajtómon. Eztán ő tett ki cédulát az asztalomra: „Tessék a bejelentőlapot kitölteni.” így lassan levelező viszonyba kerültünk. Én például azt írtam: „Az asztalon hagyott pénzből tessék a szenest kifizetni.” Ő válaszolt: „Ha elmegy, legyen szíves az ajtót kulccsal bezárni, mert ellopnak mindent.” Én erre csak ennyit írtam: „Tessék a vicinével a hamut levitetni.” Egyszer nagyon köhögtem egész éjjel. Másnap este egy kis üveg állt az éjjeliszekrényen és mellette egy cédula: „Ebből vegyen be lefekvés előtt két kanállal.” Reggelre elmúlt a köhögésem, és otthagytam egy cédulát: „Köszönöm.” Estére megjött a válasz: „A hamut ne tessék a földre szórni, azért van a hamutartó”. Szomszédot sohasem láttam. A német építkezés nemigen ismeri a gangot, a lépcsőházból nyílik minden emeleten két vagy több ajtó (legtöbbször kettő, sokszor egy, ritkábban négy). A lakók néha évekig nem is ismerik egymást, mert nincs ablak, amelyen át beláthatnának egymás lakásába, életébe, ahonnan kibeszélgethetnének. Nincs „gangélet”, egy kis folyosó van csak csukott ajtókkal, és ismeretlen felé folytatódó lakásokkal. Rossz érzés volt este ide kijönni a szép, kacagó, ragyogó, csillogó Berlinből, a pinceszagú, avult, lappangó bűnök és ipari nyomorúságok, a szűk utcák keshedt metropolisába: a Nordenbe, amely nagyobb volt jóval, mint a hatalmas központi város, amelyet laikus utasok, sokszor hónapokig ott élők, megtévesztve Berlinnek hisznek. *** Bárhol voltam napközben, bármilyen más dolgom lett volna, este mégis a Kurfürstendammon voltam. Beszéltem, hogy itt kell orientálódnom a Konditorei Wienben, idejárnak a magyarok,[15] a művészek, itt fogok valamit találni, pedig csak a nagy fények, a gyönyörű élet vonzott ide, a pazar külsőségek, a zsibbasztó lárma, hiszen költő voltam, filozófus és mindössze

huszonkét esztendős. A Kurfürstendammot közepén szelik át a sínek, és az Uhlandstrasse sarkán egy hatalmas kivilágított U betű díszlik a földalatti villanyos felett. A Glória Palást előtt mindig ember nagyságban, valóságos díszlettel van felépítve egy jelenete a filmnek, és ezen a színpadon át van a mozi bejárata, egyszer Lajos pazar trónterme, máskor a pokol tornáca. A transzparensek itt tobzódnak legvakítóbban, a Kurfürstendamm felett szállnak legsűrűbben a kivilágított reklámrepülőgépek, a nők, az ékszerek, a bundák, a vestibule[16]-ökből kifeketéllő szmokingok, előkelő vagy túl vidám arcok, a nemzetközi hangzavarnak olyan narkotizáló hatása volt rám, hogy zsibbadt gyönyörűséggel jártam órákig is ebben a káoszban. Végül felmentem a Wienbe, bár tudtam jól, hogy egyre apadó kasszám, amelyet újítani sehonnan nem lehet, nincs berendezkedve erre a közönséges, de fényes és nem olcsó kávéházra. A földszinten büfé van felállítva cukorsüteményekkel, és egy nagy bálterem terjedelmű helyiség a kávéházi vendégeknek. A helyiség a körbefutó Korridoron[17], majd a két-három részből álló, pálmákkal díszített belső emeleti helyiségekben folytatódik. Óriási kávéház, amelyhez még csak hasonló nagyságú sincs Budapesten. Az emeleten játszik a zenekar, pesti fiúk: Buttola[18], Roósz, Temmer. Már évek óta ők játszanak a Wienben. Itt a magyar szó éppen olyan megszokott, mint a német. Nemcsak a zene, a pincér is magyar, az üzletvezető a közös hadseregben tanult magyarul, még békeidőben, a vendégek is magyarok, igen vegyesek. Hátul egy páholyban ülnek Újhelyi Nándor[19] és Bárdos Artúr[20], lent Fenyő Emil[21], Verebes Ernő[22]. Feltűnik Bolváry Géza[23], de ezen felül még egy csomó, németes nevű magyar a filmbrancsból, mert ez a filmbrancs hivatalos kávéháza. Itt mindenki talál ismerősöket és közismerteket Pestről. Buttola, aki Pyladesem[24] most Berlinben, felmutat az egyik páholyra, egy kopasz, szőke fiatalemberre: Látod azt az embert? A Diener-Dénes[25] fia, az ott Lovászy, szólj, ha valakit meg akarsz ismerni, mindenkinek bemutatlak. De nem kell megismerni senkit, teli van a helyiség ismerősökkel. Újhelyi fogad a legszívélyesebben, éppen bécsi szeletet eszik, és egy sovány fiatalember, aki scenáriumait fordítja németre, tolmácsolja a pincérnek a kifogásait, mert Újhelyi egész német tudománya odáig terjed, hogy „Bitte das”, és feléje bök a kívánt tárgynak. Laposan pislog a monokliján át, ritkán nevet, de sokszor viccel és folyton eszik. Tanácsot adni nem tud, de bátorít. Írjak, dolgozzak, neki is elölről kellett itt kezdeni mindent, itt vannak lehetőségek... De egy

írónál az fontos, hogy írjon, és nekem nincs semmi készen, ami nagyon felháborítja. Bárdos még szívesebb, megengedi, hogy felkeressem. Buttola azt mondja, hogy neki most rosszul megy. Jönnek mindenféle elegáns magyarok, nem notabilitások, de tehetősek, egy szabó, aki filmhősnek néz ki, és Dávid Zsuzska, aki pünkösdi királynő lett. Szép, gracihs[26] leány, okos. Hazakísérem a Kaiser-Dammra, ahol lakik, és komolyan óva intem őt Berlintől az életben tapasztalatlan könyvmoly frázisaival, pedig mennyivel többet tudott már akkor is az a leány, mint én, de nem szólt semmit, hallgatott, kezet nyújtott a kapunál, és elmondta, hogy a legcsikorgóbb hidegben is minden reggel meztelenül tornázik az ablaknál, és egyáltalán nem szentimentális nő. Volt benne valami fölény, amit akkor nem értettem, egy kis mosoly, ahogy beszélt velem, mikor megnyugtatott az irányban, hogy ővele mi lesz itt Berlinben, hogy ne féljek semmit, helyén van a feje. Ma értem ezt a mosolyt, azt gondolta magában: „Istenem, milyen jó dolog is lenne ilyen naiv, nagyképű, költői gyereknek lenni, mint ez a nyugtalan beszédű, hórihorgas fiú, aki semmit sem tud arról, hogy mi az élet.” És milyen igaza volt Dávid Zsuzsinak, aki tényleg a legpünkösdibb királynő volt valamennyi között, akiket láttam. Minden hódolatom neki, aki elsőrangúan kelt el a filmbrancsban... Lassan rossz érzések fogták el. A Wien rohamosan emésztette a pénzemet. Nem attól féltem, hogy mit fogok enni, ha elfogy minden csekély vagyonom, hanem inkább az töltött el balsejtelemmel, hogy ha nem jöhetek majd a Wienbe, mi lesz? Hová fogok menni esténként? Hogy lehet nélkülözni ezt a nagy ragyogást? Milyen jó itt melegben, zsibongásban, magyar beszédű előkelő vagy legalábbis jól szituált emberek között. Mert orientálódásaim semmiféle eredménnyel nem jártak. Bárdos megdicsérte nagyon az írásomat, de hozzáfűzte, hogy a filmről dunsztom sincs, amiben valószínűleg igaza is van, mert csak a nézőtérről ismerem a filmeket, és gondolom, ehhez is mindenféle technikai hozzáértés kell. Újhelyi praktikus ember, és azt mondta, hogy megpróbál majd jegyszedőnek behozni egy moziba. Bár én nem így képzeltem el beérkezésemet a filmművészetbe, már ez is megfelelt volna, főképpen miután biztosított, hogy a Wienben ilyesmi nem von le semmit az ember értékéből, mert van ott néhány, sőt a legtöbb, akik még alacsonyabb rendű dolgokkal is foglalkoznak. Azért én szerettem volna itt tovább „orientálódni”, de éreztem, hogy már csak rövid idő kérdése, ki fogok csúszni a Westenből, a Wienből, ahol pedig annyi érdekes fiús hajú,

monoklis nő van, akik olyan nagy mosolygós szemmel fixírozzák az embert... És mégis eljött a nap, mikor bent tekeregtem fájó szívvel a nagy, csodás, ujjongó, sziporkázó Westenben, és nem volt pénzem, hogy felmenjek a Wienbe, sőt arra sem, hogy vacsorázzak, és köröttem berlini arányokban a legdúsabban, legpompásabban, csupa nagy fény között ömlött, özönlött az élet. Akkor láttam meg először Potemkin-falait, akkor mondtam először ökölbe szorult szívvel és belül irigyen zokogva: Hazugság! Nem igaz!.. És láttam magam körül a Westent egy egész más fényben, az éhes, irigy ember szemével.

A Centrum Berlin, 1927. december Hó esett. Az utcák túl fehér világossága még bántóbb lett. A Leipziger Strasse áruház- és kirakat pompája, a vásárlók nyüzsgése megélénkült a ráhulló hótól. Holnap elseje. Így mentem, kabát nélkül, pénz nélkül, de még eléggé jól öltözötten a Wertheim Áruház izzó tündöklése mentén, nyüzsgő zsibongás és szállingózó pelyhek között. A Westen tündöklő mágnese már nem vonzott, ha arra kutyagoltam munka után, közömbösen siettem át a Thauenziehn Strassén vagy a Zoo környékén, beleszokva, nem törődve a harsonázó pompával, amelyről akkor már tudtam, hogy semmi közünk egymáshoz. Holnapig még lakásom van a Nordenban, de tulajdonképpen a Centrumban élek, ott tartózkodom a legtöbbet nappal, munka után, este a Mokka Eftiben, amely nem olyan szép, nem olyan előkelő és nem is olyan vidám hely, mint a Wien, de inkább van kilátás jó információkra, és itt él az a társadalmi réteg, amelyhez Berlinben lerakódtam. A Mokka Efti a Leipziger és Friedrichstrasse sarkán van, a Centrumnak is kellős közepén. Kétemeletes kávéház, a földszintjén kávébuffet van, ahol mindenki saját maga szolgálja ki magát, egy kávé huszonöt pfennig, egy sütemény tíz-tizenöt pfennig (cukorsütemény). Első emeletén és második emeletén egy-egy hatalmas kávéház helyiség, vannak külön törökösen berendezett fülkék, belülről kivilágított, vörös asztalokkal, tükrökkel, arabeszk faragású faburkolattal, és egy festői török jelmezbe öltözött kreol nő ott helyben főzi a tényleg nagyszerű zamatú török kávét. Különben csupa válogatott csinos nő szolgál ki, és senkit sem lepett meg, midőn nagy újságkampány foglalkozott az arab tulajdonossal, aki záróra után háremet rendez a személyzetével. Ruhatár van, de eltérőleg a berlini szokástól, minden szék roskadásig telve van felöltőkkel, kábátokkal, kalapokkal. A helyiség egy véletlennek köszönheti eredetét. A tulajdonos, aki kávét importált, Berlinben kóstolóhelyiséget rendeztetett itt be, és harmincöt pfennigért, jó zene mellett adatott mindenkinek egy csésze Efti-kávét. És az emberek ideszoktak, és a vállalat kivette a helyiséget és rendes kávéházzá alakította át, az óriási forgalmon a reklámár dacára is nagy nyereséget ért el. Így most itt kapni kávét egy vagonnal és egy pohárral, kapni kávéfőzőt egyet és ezret, ugyanígy csészét és kis török kannát, amelyek

a helyiségekben vannak kiállítva. Ma már építkezik az Efti nem messze á Leipzigertől, a Friedrichstrassén. A közönsége egy kissé vegyes. Elsősorban is rengeteg nő jár ide. Bolti kiszolgálóleányok a legnagyobb számmal, akik itt Berlinben zárás után rendszeres nemi életet élnek, idejönnek a barátukkal, vagy idejönnek barátot keresni. Ezek amatőrök. Vannak azután nagy számmal professzionisták is, az olcsóbb fajtából, végül kültelki színházak görljei és a mozistatisztéria. Sok elegáns, szép ruha és sok egyszerű, szegényes öltözék vegyül itt össze. Némely asztalnál hét-nyolc nő, némelynél egy szomorú hölgy egyedül. A férfiak társasága az intemacionáíisabb. Hollandtól hinduig található itt, a legtöbb európai és Európában megforduló nemzetiség. Sok diák jár ide esténként nőt fogni, és ritkán eredménytelenül. Itt találkoznak a színházak néma személyzetei, fílmstatiszták és pályájuk kezdetén lévő szerencsevadászok. Ide járnak a Freidenkerek[27], a Nacktkultur[28] hívei, de kivételesen felöltözve, néhány sectárius, sok kokainista, selyemfiú, „slepper”[29] és a világvárosok zaccának számos reprezentatív osztálya. Vannak itt halódó arcú fiatalemberek, akikről lerí a túlhajtott szenvedély utolsó foka, alkoholtól letargikussá vált hölgyek, állástalan külvárosi zenészek, de nagyon sok művész, eljövendő rendező, sorsüldözött scenáriumíró, költő és festő. A földszintről lift közlekedik fel és le állandóan, a gyönyörűen világított, keleti szőnyegekkel fedett, szépen berendezett helyiségbe. Bármilyen újonnan érkezettel el lehetne hitetni, hogy most Berlin egyik legszebb, legelőkelőbb kávéházában van, és látván maga körül a Priedrich- és Leipziger Strasse sarkának pazar esti képét, a kétemeletes kávéház ragyogását, szmokingos zenészeit, nem kételkedne egy pillanatig sem ebben, sőt valószínűleg azt nem hinné el, ha megmondanám, hogy ez itt egy lebuj. Legfeljebb, ha a közönséget szemlélné, amelyről említettem, hogy kissé vegyes, adna némi hitelt a szavaimnak. Télvíz és hóesés idején feltűnően sok itt a kiskabát, a lázas nagy szem, náthától duzzadt orr és a szemmel láthatólag átázott, tehát igen lyukas talpú cipő. Ezeknek sem kedvük, sem pénzük nincs a Westen közepén tanyát ütött, nomád városban, a Romanisches kávéházban lakni. Ők megvetik a fényt, földalattira nincs pénzük, a cipőjük rossz, tehát itt kint, a Centrumban tanyáznak szívesen, és néha látogatják csak meg a Romanisches kávéházban őrjöngő testvéreiket A Romanisches festőibb hely, oda már híres művészek is járnak, viszont sok a fantasztikusan lengő szakállú férfi, a lovaglócsizmában járó hisztérikus nő, a

vastag kéziratokat cipelő, titokzatos mosolyú, kiaszott egyén. Itt reálisabb, normálisabb a társaság, alig van kéziratcsomó, azt hiszem ez a Sturm und Drang[30] tehetségesebb, mert reálisabb, vagy mert több köztük a magyar. Kilenc órakor mentem fel az Eftibe, nehéz szívvel, gondterhelten. Itt annyi ember között olyan egyedül éreztem magamat, hiszen segítségre, vagy szeretetre nem számíthattam. Elbeszélgettünk művészi kérdésekről, gúnyoltuk egymást, de a legtöbbnek néhány fillérje volt csak, és ha valaki itt bármilyen oknál fogva kölcsönkért, azt olyan riadtan nézték meg, mint az őrült embert, és kikerülték legközelebb. Itt nem is csináltak titkot abból, hogy ez egy rohanó, érzéketlen, eltipró küzdelem, ahol nem lehet sem jobbra, sem balra nézni, és szívet, lelket, megértést mint súlyos, rossz ballasztot kell kidobni az élet emelkedni akaró gépéből. Kit érdekelt itt az, hogy a másik mit eszik, és fáj-e a szíve? Ki törődött azzal, hogy a legjobb pajtás egyszerre csak elmaradt a kávéházból, és nem jött többet, vagy mert meghalt, vagy mert 35 pfennigje sem volt kávéra. Nagyon egyedül éreztem tehát magamat, bár némiképpen engemet is felszívott a rohanás, a város őrületes tempója, hideg produktivitása, de csak énemnek legkülső burkát, a lelkem mélyén barátságra, szeretetre vágyó, nyomorúságtól, nincstelen egyedülléttől félő riadt gyermek voltam, eltévedtem Berlinben. Még öt márkám volt. Ebből persze holnap nem lehet házbért fizetni. A második emeleten szerettem ülni, a nagy helyiségben, amelynek egyik falán a lemenő nap díszlett vörösen. A zenekar a nagyon unalmas Aranjuez[31] tangót játszotta, amely annyi nyomorúságunk, bajunk, szomorúságunk kísérőzenéje volt az Eftiben, hogy azóta is összeszorul a szívem, ha hallom. Pedig értek már nagyobb nyomorúságok is, de nem olyan ártatlan lélekkel, haldokló idealizmussal, ideális dolgokba vetett kihunyó hittel, mint azokban az időkben, amikor talán nem is maga a nyomorúság fájt olyan nagyon, hanem az, hogy egyre több, addig észre sem vett árnyat láttam a nagy fények mögött, és egyre több brutális valóság tolakodott a legnagyobb rajongásaim közé. Rendeltem egy kafe verkhertet, ami itt, az Eftiben, magyar találmány. A magyarok gyomra tudniillik nem vette be sehogy sem a német kávét, amely egy csésze feketéből és egy kis puttony tejszínből áll, ami beöntve a csészébe, kenőcsszerű sötétbarnasággal nyújtózik ide-oda a kávé tetején, tehát ugyanezt kértük megfordítva. Így született meg a kafe verkhert, amit most már sok német is iszik, mint érdekes egzotikumot, amely felkeltheti iránta a hölgyek figyelmét.

A rendes kávét, amilyet otthon szoktunk meg, itt melanzs név alatt árulják, és igen drága, de szintén csak megszokás után iható. A kafe verkhert egy csésze tejből áll és egy kis puttony feketéből, amiből úgynevezett tejfröccsöt lehet készíteni. Vettem még egy doboz Muratti Iplicet is, ami az egyedüli szívható cigarettafajta az ötpfennigesek közül. Kevesen voltak jelen, és arról vitatkoztak, hogy Piscator[32] vagy Jessner[33] nagyobb. Az egyik szerint Jessner nem hozott semmi újat, a másik szerint Piscator mechanizálja a művészetet, és elnyomja a színész és az író munkáját. Álmos voltam a sok fáradtságtól, a meleg jóleső álmossággal ült a pilláimon. Ritkán szoktam beleelegyedni ezekbe a vitákba, amik itt magtalanul, nagyképűen elmúlnak a kávéházi asztal felett. Jött a „Főzelékes”. Gúnynevét azért kapta mert vegetárius volt (a kihagyott án szótagot a vegetáriánusok törölték el). Rajongója volt a vegetáriusságnak, lelkes propagátora, aki a sok ízetlen tréfa dacára, amit vele itt elkövettek, rendületlenül magyarázott, ő nem ételeket evett, hanem kalóriákat, mert pontosan tudta, hogy a kávéban, a tejfelben, a mazsolában hány kalória van, és mindennap a szükséges mennyiséggel látta el magát. Vörös arca, ragyogó szeme volt, télikabát nélkül, szvetterben és bricseszben járt, ami egy berlini kávéházban furcsább látvány, mint a rongyos cipő vagy a piszkos ing. Tagja volt minden szektának, mert ő született rajongó volt, neki minden nap új lelkesedés kellett, neki csodák kellettek, koszt, amelytől végtelen soká él, spiritizmus, amely a lelkét halhatatlanná teszi, Nacktkultur, amely örökké ifjít. Kirándult többedmagával a hegyek közé, nők, férfiak, apa leányával, anya gyermekeivel, vőlegény menyasszonyával, és meztelenül kószált a havas hegyekben, ő mindenben hitt, mindent magyarázott. Napközben lakatokkal ügynökölt, de este szabadgondolkodó volt, és Nacktkultur-füzetekkel tömött aktatáskával jelent meg a kávéházban, amelyeket mindenkinek mutogatott, de sohasem adott kölcsön. Ha nőre nézett, a szeme félelmesen ragyogni kezdett, és rögtön megismerkedett, előszedte a Die Ehe, vagy a Sourir című, pornografikus képekkel telt lapokat, és kirakta a hölgy elé. A nők kinevették, de megkívánták. Egyszer egy igen idős nővel jelent meg közöttünk, aki papucsban és pongyolában jelent meg, általános feltűnés közepette a kávéházban. A Főzelékes elmondta, hogy angol újságírónő, fennkölt gondolkodású, és el fogja venni feleségül, másik héten egy új menyasszonya volt, aki élete legkeservesebb csalódását okozta, mert kiderült, hogy egy

mészárosnak a leánya, és természetesen szakítani kellett vele. Utálatos ember volt, nyirkos kezű, hadarva beszélő, önző, gonosz és irigy természetű, aki mindnyájunkat mélységesen gyűlölt. Nála az összevissza olvasgatás olyan káoszt okozott a fejében, hogy állandóan gúnynak és leintéseknek volt kitéve az asztalnál, azért estéről estére megjelent közöttünk, bár tudta, hogy nem szeretik. Szenvedélye lett a mi asztalunk, és sokat gondolkoztam, de nem tudtam rájönni, hogy miért. Kétnaponként sértődötten elrohant, de sohasem maradt ki és minden rehabilitáció nélkül tért vissza közénk, mosolyogva, mintha mi sem történt volna. Ma éppen a grunewaldi csodaaggról mesélt, akinél istentiszteleten volt, és ott előtte gyógyultak meg a betegek a prédikációtól. Bükk Iván festő is erősítette ezt az állítását: – Ezen ne nevessetek, kérlek, ez tényleg komoly, magam is kint voltam éppen a múlt héten, alig tudtam járni. – Na és? – Prédikáció közben hirtelen elmúlt a tyúkszemem. Ilyenkor sajnáltam szegény Főzelékest, mert olyan gyűlöletroham öntötte el, hogy azt hiszem, boldogan mészárolta volna le ezt a kacagó, kopott, kiéhezett társaságot. De én ma nem bírtam, a tüdőmet préselte az aggodalom, fojtogatott. Minthogy a Mokka Eftiben nem bizalomra megy a kiszolgálás, hanem előre kell fizetni, hirtelen felálltam, és minden különösebb indoklás nélkül egy rövid: „Szervusztok, jó estét Főzelék”, köszönéssel már mentem is. Mi lesz? mi lesz? töprengtem lenn az utcán, és már nem is vettem észre azt a sokféle nagyszerűséget, amelyben a havas esti Leipziger Strasse zajongott élénk forgalommal, fényekben, nyüzsgésben tombolva. Csak a sarki Tietz Aruháznál lettem egy pillanatra újra a régi sóvárgó. Milyen óriási nagy palota, telve széppel. A kirakatában ügyes fényjátékkal hóesés szép fehér foltjai vonultak le egy kék díszleten, és bundás szép nők álldogáltak kecses kéztartással. Itt néztem csak körül és főképpen vissza a Friedrichstrasse sarka felé, ahol harsogó masszába olvad egybe hó, fény, tömeg, ember, csak az autóbuszok üvegfedelű, megrakott teteje magasodik ki a ragyogó áradatból. Itt elbúcsúztam a centrumtól és mentem át a Dönhoff Platzon, ahol, nem tudom miért, mindig jobban fázom, mint bármiféle más téren, és úgy érzem, mintha állandóan huzatja lenne. A Spittelmarktnál már véget is ér a centrum, csillapodik a lárma, bár még mindig sok a fény és az autó, de már előreveti komor árnyát a közelgő Norden, amely az Insel Brückénél könyörtelenül

lehatárolja a túlságos fényeket, és annak is, aki idegen lenne abban a városban, aki nem tudná, itt megmondaná: ez már én vagyok: a Norden! Ezen az estén, ezzel a lépéssel, igen, határozottan tudom, akkor nyelt el a komoly, igaz, rettenetesen valóságos élet: a Norden! Talán, ha az Eftiben maradok még, nem is tudom, miért, de úgy hiszem, a determináció legfinomabb következményeiben gyökerezhetik e kérdés, talán minden másképpen történt volna. De én akkor eljöttem, különjöttem, ki a nordeni egyedülállóságomba. Ebben az órában nyugodtabb is lettem, és a csendes, elhagyatott AlexanderPlatzon át, nem is nyomasztott a komoran kirajzolódó, várszerű épülete a rendőrségnek, amely a maga sötétjével jóval figyelmet keltőbb, mint a reflektorfényben izzó, trapéz alakú, óriási Tietz, nagyarányú kupolás testével egészen előrenyomulva a téren. Ezután letértem az egészen fénytelen, harsogástól mentes, kopott kis utcák közé és a borzalmasan nyikorgó, vaksötét lépcsőházban botorkáltam a szobámba. Az asztalon háziasszonyom szíves sorai feküdtek: „Kérem a házbért reggel kint hagyni...” Csomagoltam. Egy más részére kerültem Nordenországnak, mert poggyászomat annak idején feltűnés nélkül hoztam el a lakásomról, és így érthetően kellemetlen lett volna, ha az Alexander-Platz környékén jártamban találkozom a volt háziasszonyommal. Rangfokozatban is süllyedtem, mert albérlőből ágyrajáróvá lettem. A Lothringer Strassén, amely egyrészt zsidónegyed is, és rendkívül sok a régi ruha- és kegyszerkereskedő benne, egymás mellett húzódnak meg az úgynevezett Schlafstellék[34]. Ezek a helyek természetesen toronymagasságban állnak az általam későbben rendszeresen kultivált azilum felett. Itt az ember még bérlő. Itt még ura testének, lelkének, közlekedési szabadságának, jöhet reggel, mehet este. Nagyobb kínt nem tudok elképzelni, mint első éjszakámat a Lothringer Strasse-i hálóhelyen. Maga a Lothringer Strasse legkevésbé sem szívvidító környék, de hálóhelyem lépcsőháza egyenesen Hans Heinz Ewers[35] tollára illik. Nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy a ház felsőbb emeletén hullaraktár van, és a földszinten boszorkány Verband[36]. (Egy fajtája a Verbandnak, amelyet Berlinben tényleg nem ismerek, de ez még nem zárj a ki azt, hogy ne legyen ilyen is.) Nem csodálkozom, ha éjjel a keskeny csigalépcsőn, a Peer Gyntnek megjelent Nagy Sánta árnyék lép elém villogó fénykörte szemekkel, feje tetejéig gyászba burkoltan. Ma is hiszem, nem tudom miért, hogy ebben a házban elátkozott és titkos dolgoknak kellett történnie, olyan nyirkos szag,

olyan félelmetesen pasztellszürke tónusok ülték meg. A hálóhelyeknek valóságos wertheim ajtaja volt, keresztvasakkal, dupla szárnyakkal, amelyek, azt hiszem, nem annyira az ágrólszakadt lakókat voltak hivatva óvni, hanem a jó jövedelemmel bíró házigazdát. Sok szoba volt itt különböző árban. Én egy olyanban aludtam, ahol harmadmagammal töltöttem az éjszakát. Kék-fehér csíkos ágyneműm volt, amelyre undorodtam ráhajtani a fejemet, mert dacára annak, hogy frissen volt mosva, mégis a szegénység belemaródott szagát véltem érezni. A dunyha alatt utálkozott a testem, és a szoba emberszagát elviselhetetlennek találtam. Már viszkettem is a bőrbajtól, és éreztem a fejemen a terűket mászni. Jó Isten! Megölöm magamat, ha tetves leszek. Nagyobb része képzelődés volt ezeknek a kínoknak, mert eltekintve a szagtól, tiszta és rendes hely volt, ahol mindenen meglátszott a gondos törölgetés és seprés, mosás. A lakók egy péksegéd, egy főpincér, egy ismeretlen foglalkozású és két munkásember voltak. Én mindet rablógyilkosnak képzeltem, és éjjel összerezzentem, ha valamelyik hazajött. Nem hunytam le hajnalig a szememet, és folyton arra gondoltam, hogy haza kellene menni. Beláttam, hogy szörnyű ostobaság volt kijönni. Mit is csinálnék itt?... Féltem, és minden porcikám az anyám után sajgott. Azóta sem voltam annyira idegenben, mint a Lothringer Strasse-i ewersi Schlafstellén[37]. Hajnalban elaludtam, és későn délelőtt ébredtem fel. Csak a főpincér volt még ágyban. Széttárt karral, nyitott szemmel feküdt hanyatt, egyik meztelen térde magasra húzva, lecsuklott állal úgy nézett ki, mint egy halott...

Utolsó pár márkám volt. Fej veszetten jártam a várost, de sehol, semmi sem érzett velem. Már nem kerestem érvényesülést, elismerést, karriert, csak egyetlen darabka kenyeret, egy márkát, hogy szobát vehessek. Így kerültem egy ajánlólevéllel a Fox filmgyár[38] irodájába, Somló[39] igazgatóhoz. Kitöltöttem a szokásos bejelentő cédulácskát és vártam. Egy vöröses, kopaszodó úr lépett be abba a szobába, ahová a cédulámat vitték, később megtudtam, hogy Somló igazgató volt. (A gyárat azon a néven is ismerik, hogy Fellner és Somló[40]. Fellner[41] igazgató egy év múlva meghalt.) Egy fiatalember szólít meg, bagolyszemüveges, vállas fiú: – Ön magyar?

– Igen. Láttam rajta, hogy nem vár senkit, hanem idetartozik, sőt fiatal kora dacára eléggé megalapozott egzisztenciája lehet. A mozdulatai, beszéde nyugodtak, kissé halk, de határozott, kiforrott, és abból, hogy egy hatalmas bőrfotelben ült, arra következtethettem biztonsággal, hogy megkülönböztetettebb helyzetben van, mint a lótó-futó, tollal díszített fülű, vagy gépen zakatoló alkalmazottak. A berlini viszonyokról beszél kevés biztatót, és látszik rajta, hogy Somló igazgatótól nincs elragadtatva, bár óvakodik attól, hogy ilyesmit mondjon. Kérdezi, hogy kitől van ajánlólevelem. Mondom, Márton Miksától[42]. – Úgy? – mondja élénkebben. – Hogy került hozzá? – Heltai[43] révén, aki nagy jóakarattal volt irántam. – Hogyan jött Heltaihoz? – Pályázatra nyújtottam be írásokat, de a pályázatot lekéstem. Heltai aztán külön felhívatott, apámat is felhívatta, és nagyon dicsérte az írásaimat. Azt mondta apámnak, hogy támogasson mindenben és hagyjon írni. Aztán négyszemközt beszélt apámmal, hogy mit, nem tudom, mert apám sohasem mondotta el. – És ez hozta Berlinbe? – Részben. Mit meséljek el neki szomorú eseményeket, gazdasági és lelki tragédiákat? A fiatalember megnyugtat, hogy amennyiben Heltainak ilyen jó véleménye volt az írásaimról, feltétlenül érvényesülni fogok. – Ismeri Heltait? – kérdezem. – Hogyne. Az édesapám. Jól megnézem a rendkívüli embert. Csendes, szerény ember. Most már értem kiváltságos helyzetét is. Alig érdekel már, hogy mi fog történni bent Somlónál[44], az eset nagy lelki izgalmat váltott ki belőlem. A Heltai fia[45]. Valószínűleg nincs fogalma arról a Lothringer Strasse-i házról, ahol a főpincér még most is alszik hanyattvetett karokkal és hortyogva. A Mokka Eftiben biztosan járt, mint egy érdekes berlini helyet megszemlélendő, de a Nordenről megint csak hézagos sejtelmei lehetnek. Jól ápolt, tiszta úriember. Eszembe jut, hogy egyszer egy kis színésznövendék, még évek előtt, vagy hússzor elmondta egy társaságban, hogy találkoznia kell a Heltai „Jancsival”. Hát ez itt Heltai Jancsi. Egy burokban született ember. A fenti beszélgetésünk

alatt láttam a szemén, hogy egy szót sem hisz az egészből, amit elmondtam, és most látszott rajta, hogy egy fél óra múlva már felmérhetetlen távolságban lesznek a gondolatai az én epizódságomtól. (Én pedig azóta is híven megőriztem emlékezetemben, és ma is szívesen írnék neki egy hosszú levelet, arról, hogy mint jutott eszembe Korzikán a paratai csúcson, midőn a sziklát vágtam, a lyoni Fourviéren, ahol esőben a szabadban aludtam és mindenféle afrikai tájakon ez a jelenet, ahogy csendesen, szerényen mondta Heltaira: az édesapám. És írtam volna neki szívesen levelet, hogy milyen nagy dolog lenne utánajárni azoknak az életeknek, amiket így feldobott előttem egy percre a berlini forgatag, hogy megint örökre elnyerje, ezt a sok, különös, rejtelmes életet, amelyek Berlinből szerteszét kallódtak az egész világon, és hogy sajnálom, amiért neki nem adatott meg származásánál fogva az életnek ezeket a mélységes útjait megjárni, amitől minden jó embert óvjon is meg a sors, de én nem adnám ezer millióért, bár nem csinálnám végig újra kétezer millióért sem, pedig tovább fogom csinálni, talán ingyen is, mert van a természetben valami primitíven személyeskedő. Felvetettem sokszor a problémát, ha késelni kellett: vajon mit tenne most a Heltai Jancsi az én helyemben, és ha nagy tervek tettvágya kínzott: vajon mit tennék én most a Jancsi helyében. És egyszer Génuában, az út közepén menve, azzal a felkiáltással döbbentettem meg Gyurit: vajon mit csinál most a Heltai Jancsi, és megjelent előttem, a komoly hangú, szelíd fiatalember a Somló irodájában.) Somló igazgató úr a tudtomra adta, hogy nem tehet az érdekemben semmit, később Verebestől[46] megtudtam, hogy principiel mellőzi az ajánlólevelekkel érkezőket. Én tehát principiel mellőzötten ismét lent voltam a Friedrichstrassén. Merre? Hová? Trafikba, egy doboz cigarettát venni. Igen rosszat, hárompfenniges Bergmannt. Paul Gordon, egy rettenetes pózos, aki Pesten favállalkozó lett, és most Karl-Heinz Martin[47] leibembere[48], élményeit mesélte a világháborúról, és kijelentette, hogy az élet nincs szenvedések nélkül. Nagyon szépen lakik, elegánsan jár, és tudtomra adja, hogy előreláthatólag nem tehet semmit, de felírja a címemet. Jelen van az öccse, író, Kelemen Viktor[49], nagyon kedves ember. Most persze Schönebergből be kell menni gyalog a Centrumba. Keresztül az Emlékezési templom óriási fényein. Undorodom tőle, örülök, midőn a csendesebb Bülowstrassén járok. Fáradt vagyok és kimerült testileg, lelkileg. Hazamenni,

hazamenni... Az Eftiben pihenek meg. De miért játsszák itt mindig ezt a könyörgő melódiájú banális tangót, az Aranjuezt? Művészetről beszélnek, de nem hallok semmit, nem törődöm semmivel, lelkileg tompaság vesz erőt rajtam, anya után sírok, én, ki nem régen szakadtam el a szülői háztól. Haza, haza. Bükk megkérdezi, hogy mit szólok a „Normalszenéhez”[50] a Hoppla wir leben[51]-ben. Felnézek. Bükk arca beesett, sápadt, és kiálló pofacsontjai már mongolszerűvé kezdik tenni. A cipője rongyos, a kezei vörösre fagyottak, és egészen biztos, hogy ma sem evett. Az arcán mégis csak egy kérdés türelmetlen követelése ül. A Hoppla wir leben. És megutálom magamat, aki a párnák, az ennivaló és a télikabát bánataiban szenvedek, aránylag jólöltözötten, alig szenvedtem Én mindig meg tudom rögzíteni nagy változásaim pillanatait, és bár visszaeséseim még voltak, tudom, hogy ez a pillanat, Bükk láztól világító, göthös arca és a feltett kérdés adták meg a végső lökést, hogy makacsán belegázoljak a hínárba, és ne sírjak többé pubertási nosztalgiával anyám után. Már a következő percben felmelegedtem Piscator iránt, és belefolytam az eddig meddőnek vélt, de most magasabb értelműnek felismert kávéházi vitába. Igen. Ez a Sturm und Drang[52]!

Sturm und Drang Egy fokkal lejjebb. Eljött a nap amikor nem volt pénzem a Lothringer Strasse-i hálóhelyet befizetni. És este lett. Az első este, amikor egy nagy város kellős közepén, egymagamban, fillér nélkül, kilátás nélkül állottam. Ekkor azonban már elszánt voltam, sejtettem, hogy nagy bánatok, komor, sötét idők fognak jönni, amelyeken át meg kell ismernem az életet, a sors fájdalmas operációval fogja kiamputálni lelkemből az összes, szent optimizmusokat. Fiatal voltam és hős, nem kívánkoztam már anyám után, de mégis fájt, nyomasztott ez a nagy, céltalan, kietlen, alkonyi elhagyatottság a szénlámpáktól halványfehér, de éles izzású, mozgalmas világvárosban. Ezen az estén a slisszelési rendszer mentett meg. E rendszerben véd és dacban egyesültek a Mokka Efti vendégeiből rekrutálódó emigránsok, akiket a sors üldözött el hazáikból, és bizonytalan időre halasztotta el megkegyelmeztetésüket. Ez a rendszer, mely az argóból vette elnevezését, azon alapult, hogy ha valakinek nem volt lakása, azt becsempészték a háziasszony tudta nélkül egy olyan sorstárshoz, aki éppen fedél alatt volt. Meg kell adni, hogy e rideg küzdelemben az összetartásnak, együttérzésnek ez az egy megnyilatkozása, leszámítva a praktikus szempontokat, erkölcsileg is jólesett, halvány erőt adott a tudat, hogy mégiscsak többen vagyunk. Sajnos a társaság tagjai maguk is olyan sűrűn voltak lakás nélkül, hogy akik fedélre tettek szert, többnyire tömeghelyeken, vendégként valami ismerősnél, vagy barátnővel osztva meg a kis padlásszobát, nem jöhettek számba, mint slisszeltetők, így ez a rendszer is csak néha, és igen keveseken segített. E történet idején például egyedül Kéncsi-Kenéz, egy verescsagini elgondolásokkal dolgozó festőművész társunk mondhatta magát rendszeresen lakó, bejelentő-cédulával rendelkező albérlőnek, viszont nála lakott már néhány hete Kárpát Renée, állás nélküli karmester és komponista. A helyzetet még súlyosbította, hogy Kénesi-Kenéz maga is adós volt egy havi lakbérrel, és így nem volt olyan úr a lakásában, mint Németországban egy rendes albérlő, ezért Kárpát Renée-t naponta, nagy leleménnyel csempészte be, és másnap valóságos detektívregény produkcióval segítette ki a lakásból. A társaság azonban úgy vélekedett, hogy engem nem lehet az utcán hagyni éjszakára, és minthogy Kénesi előreláthatólag amúgy is röviden

lakásváltoztatásra kényszerül, neki teljesen mindegy lehet, hogy milyen alapon teszik ki azonnali hatállyal otthonából, tehát kötelessége engem „lakatni”. Kárpát ekkor már fáradt és megtört ember volt a sok lakásmizériától, és különben is jó fiú, tehát nem tiltakozott, hiszen nemsokára lakás nélkül lesz, és akkor ő is gondtalanul élhet. Némi megnyugvással ittam meg a kávémat, és ezen az estén láttam, hogy úgy sohasem lehet, hogy ne legyen valahogy. Ezen az estén Xénia is lejött közénk, társaságunk hölgytagja, bolgár leány, akinek azonban egyikünk sem udvarolt, és ami még valószínűtlenebbül hangzik, de úgy van, egyikünk sem lett szerelmes beléje. Xénia valami neutrális nemet képezett a szemünkben, saját szabadgondolataink ellen lett volna vele női voltát hangsúlyozottan éreztetni. Bár nagyon szép leány volt, ez eszébe sem jutott az embereknek. Az arca mindig komoly volt, nyugodt és kissé gőgös. Általában volt valami benne abból, amire a szocialisták azt mondják, hogy öntudatos, és a fűszeresek úgy mondják, hogy arrogáns. Ha valaki, mint nőhöz közeledett hozzá, akkor ez az arrogancia egyenesen fensőbbséges megvetéssé vált. Bagolyszemüveget hordott, rövid hajat, férfias, mellényes kosztümöt, kemény gallérral, hosszú nyakkendővel, a körmei manikűrözve voltak, de mindig kissé sárgállottak a nikotintól, az alakja kecses, szép volt, az arca csinos, egyenes vágású orr, magas boltozatos homlok, a hóna alatt kémiai vagy művészettörténeti könyvek, esetleg orvosi értekezések, de minden esetben nagyon megviseltek, fedél nélküliek, a szájában kimúlhatatlan cigaretta, Vbila. Ez volt Xénia, avagy, ahogy mi titokban, elítélendőén ironikus természetünk miatt neveztük, a gascogne-i szűz. Tudniillik voltak benne krakéler hajlandóságok is, egyszer egy holland filmstatisztát, aki hátulról megcsókolta a nyakát, ami a Mokka Efti kávéházban különben nem soroltatik a hét fő bűn közé, úgy pofonütött, hogy az legurult a lépcsőn, aztán utána szaladt, és kutyakorbácsával – mert sokszor azt is hordott – kezdte porolni a tápászkodó férfit. Sokat tanult, műtörténésznek készült, és már jelent is meg néhány nagyon eredeti és mélyreható vonatkozású cikke berlini folyóiratokban. Nemzeti dicsőségünkre legyen mondva, hogy soha nem ült más asztalhoz, mint hozzánk, mert szerinte a többi ifjú titánok nagyképűek, de nem műveltek és nem zseniálisak, egyedül (szerinte) a magyar művésznáció társasága az, ahol fegyelmezett, kiművelt és eredeti elmék vannak. Udvarias, de női voltát nem hangsúlyozó modorunk, ami Németországban, ahol a hölgy segíti le az úr kabátját, szintén

ismeretlen fogalom, szintén tetszett neki, és ha sokszor gúnyoltuk is némi halk malíciákkal, mert ilyesmit nem tudtunk volna megállni, ha sokszor meggyőzően bizonyítottuk be, hogy ostobaságot mond, nem sértődött meg, azt nem ismerte. Volt benne valami lappangó szláv tűz és nyers, darabos mozdulatai veszedelmes, féken tartott ösztönökről beszéltek, de nyugodt arca, hideg homloka, komoly, nyugodt, alt hangja elismerést parancsoltak az egyéniségének, és még csak pillanatnyi feltevés sem támadt soha valamelyikünkben, hogy Xéniát pózolással, vagy komédiázással gyanúsítsuk, őt el sem lehetett volna képzelni másnak, mint amilyen volt. Ezen az estén nekem támadt. Valamiről vitatkoztak, és én közben féloldalt a Tempót[53] néztem, amely ott feküdt mellettem egy széken. Fél füllel azért hallottam, hogy a Neue Sachlichkeit[54] témáját vitatják, és Kont Ferenc a gépek kontúrjaitól megihletett emberiségről tartott előadást. Xénia felém fordult: – És te? Te milyen irányban írsz? – Én nem írok irányban. – És, hogy alakulnak ki benned a ma problémái? – Nem ismerek általánosságban megoldható problémát, filozófiai bölcsek kövét, amely minden bajt egy kaptafára old meg. A kibontakozás esetenként más, a tisztánlátás eszköze a pszichológia, amely egyénenként bírálja el az emberiséget, de tagadhatatlan, hogy vannak hasonló egyének is, léteznek csoportok, de sokkal többfélék, mint azt hiszik. Kénesi itt a szavamba vágott, és én lopva visszapillantottam a Tempóba, mikor Xénia elvágta Kénesi szavát, és nagyon hidegen, némi utálattal mondta: – Én ismerlek téged. Te mesterember vagy, te itt ülsz, de nem tartozol közibénk, nem szereted a meddő vitákat, és a produktivitás csak a pénzkereséssel kezdődik nálad. Megdöbbentem, hogy néhány szóval ennyire közel jár az igazsághoz, tudniillik, hogy untam a meddő vitákat a kávéházi asztal felett, és sokszor egyenesen fájt az a célja vesztett megvetés, ami olyan bőségesen történt itt a füstben, zsibongásban az Aranjuez banális ütemére. Még folytatta: – Neked nem lenne szabad itt ülni, nem tartozol közibénk, te óvatos elméleteket csinálsz, amiből majdan megtalálod a legjövedelmezőbbet, és tekintélyes embernek készülsz. Te öreg, vagy és könnyű dolgod lesz (drága Xénia, hogy tévedett), hamar leszel gazdag, és jói adminisztrálod az eszedet,

jókat fogsz írni, de alkotni sohasem fogsz tudni. Vállat vontam. Én végeredményben, titokban, sohasem viseltettem határtalan tisztelettel, Xénia iránt, és leginkább az extravaganciát kedveltem benne, amit ha tudott volna, bizonnyal megkorbácsol, ezért csak ennyit mondtam: – Lehet, hogy igazad van, de a szabad gondolat nem azt jelenti, hogy nem szabad óvatosan gondolkozni, hanem, hogy mindenki tetszés szerint gondolkozik. Ezzel már határozottan felvettem a Tempót, és nyilvánosan olvasni kezdtem, mintegy jelezve Xéniának, hogy személyem megtárgyalásában, mint érdekelt, valószínűleg elfogult fél, nem óhajtok részt venni. A vitát aztán Bükk Iván zárta le azzal a végső konklúzióval, hogy én egy gyomorbajos tehén vagyok, aki pult mögé született. A pult, tudja Isten miért, ennél az asztalnál éppen olyan megvetést fejezett ki, mintha a rétségi vadászok között sakálnak neveznek valakit. Ugyanezen az estén ismerkedtem meg Kohnnal, egy harisnyaügynökkel a barátnője révén. A barátnője szép volt, és többször sikertelenül kísérleteztem az elcsábításával, ami végre is Kont Ferencnek sikerült. Kohn nem járt fel az Eftibe, csak a nő egyedül, ma azonban feljött Kohn is, negyvenöt év felé járó, sápadt, szomorú arcú, horgas orrú, angol bajuszos izraelita, esetlen testtartású, zavart beszédű. Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy nem tudna-e valamit a számomra, amivel dolgozni tudnék. Gondolkozott, nézett. Végül kissé zavartan azt mondta, hogy szüksége lenne egy emberre, aki a dobozt viszi vele, amikor ügynököl. Csak egy másodpercig gondolkoztam, azután eszembe villant, amit egy idősebb barátom mondott odahaza: a züllés első foka külföldön, ha valaki nem munkás, és fizikai munkát végez. Köszönettel visszautasítottam, Kohn szabadkozott, hogy ő is egyedül dolgozik, és összeköttetése nincs..., ha azonban erre kedvet éreznék..., ő szívesen, bármikor. A Vaterland kávéházban szokott reggelizni, kilenc óráig minden nap ott van, de ha..., tíz márkát kölcsön..., ő tudja, hogy megadnám... Sohasem nézett reám még ennyi, gyengéd, szomorú szeretettel vadidegen ember, mint ez a Kohn. Úgy nézett, mintha nekem köszönhetné a pénzét, amelyhez kijátszásommal jutott, de én ezt nem tudom, és most vissza akart adni valamit, mert furdalja a lelkiismeret. Köszöntem az ajánlatát, de nem fogadtam el. Testvéri melegséggel, hosszan rázta a kezemet, mikor búcsúztunk.

Tizenegykor settenkedtünk fel Kénesi-Kenéz szobájába, Kárpát Renée és én. A szobában pontosan négy darab bútor volt: egy ágy, egy dívány, egy asztal és egy szék. Ez a taubenstrassei odú volt egyike a legfantasztikusabban sivár helyiségeknek, amelyeket valaha láttam. Csupasz falai, hideg kályhája, szuvas padlója, a megfagyott dohszag, amely kipusztíthatatlanul lebegett a szobában, a máztalan, mérlegszerűen ingó lábú bútorok a könyörtelenség fogalmát jelentették itt, meglátható és szagolható formában. Kínosan hideg volt. Az, hogy Kénesi házigazda volt, a szabadgondolkodás szerint nem juttatta őt különben indokolatlan előnyökhöz, és huszonegyesen döntöttük el, ki alszik egyedül a sezlonon, és melyik kettő kerül az ágyba. A sors, úgy látszik nem szabadgondolkodó, mert a házigazdának utalta ki a kényelmesebb helyet. Kárpát szerint az ágyat egy babakocsiból alakították át felnőtt fekhellyé. Olyan szűk volt, hogy fél-fél testünk két oldalt kint volt az ágyon, és így nagyon óvatosan kellett aludnunk, hogy ne essünk a földre. A dunyha, ami Berlinben nem egy bőségesen töltött, otthoni fogalmak szerint való dunyha, hanem még a legjobb helyeken is egy paplannál vékonyabb valami, amivel kánikulák idején kellemes dolog lehet ugyan takarózni, de télen a legcsekélyebb melegérzetet sem nyújtja az alatta lévőnek. Ez a takaró még a szokottnál is vékonyabb volt, nagysága egy jókora káposztás kockának felelt meg. A szobában farkasordító hideg volt, és térden alul a lábunk, valamint a gyomron felül a felsőtestünk védtelen volt e klímával szemben. Megpróbáltuk kifordítani a közmondást, és addig zsugorodni, amíg a takarónk ér, de mindketten jókora szikár férfiak lévén, erre képtelenek voltunk, így az éjszaka azzal múlt el, hogy meddő erőfeszítéseket tettünk ketten a babakocsiban az elalvásra. Reggel Kénesi kiugrik az ágyból és ránk kiabál: – Fiúk felkelni, befutunk! – Meg vagy őrülve? Mivel? – Mivel hideg van. – Ne hülyülj. Mivel akarsz fűteni? – Svédtornával. – És már hozzá is fogott a Müller-féle Mein-systemhez, térdhajlás, karlendítés és fejkörzés. Mi kékre voltunk gémberedve, de beláttuk, hogy ez a fűtési mód, amelyet svédkoksz névvel jelöltünk később tolvajnyelvünkben, nagyon praktikus, és szintén hozzáfogtunk törzshaj Utasokat és fekvőtámaszokat végezni. Tényleg elmúlt a hideg tőle, és kellemesen éreztük magunkat. Most megértettem, hogy a hidegben való

felkelés egészséges, és az akaratra, az energiára is előnyös hatással lehet. Ezután elmentünk reggelizni. Gondosan összeállított, változatos, talán nagyon is változatos volt a reggeli. Először is bouillont[55] ittunk leveskockából, száraztésztával, majd szárított „pikszis” főzeléket (répa, spárga, zöldborsó) ettünk, főzve, téliszalámival, végül egy különleges újfajta pudingot. Mindezt a Wertheim Aruház jóvoltából, ahol sokfajta kóstolásokat engednek meg a látogatóknak, ezért kissé szakértő arccal kell enni a főzeléket, és tanácskozva összesuttogni a puding felett. Az áruház kedves otthonunk volt délelőtt, ide-oda jártunk a liften, nézelődtünk, és nyilván magunkra vontuk az unatkozó detektívek figyelmét. A liftes fiú mondókáját már mi is kívülről fújtuk, amit sebesen elhadart, amíg a lift egyik emelettől a másikig utazott, hogy: játékáru, alpaka díszmű, szőnyeg, üveg, férfidivat, bőrdíszmű..., és megáll. Valósággal gyerekesen játszottunk a futólépcsőn, vitettük magunkat fel, ameddig csak lehetett, és végül zenét hallgattunk. Egy ilyen áruház nagyon alkalmas arra, hogy az ember üvegen át nyalogassa a mézet, úgy, hogy a valóság szagát érzi az orrában, még a kirakatok sem választják el a féltve őrzött földi javaktól. Tíz óra felé hagytuk el az áruházat, és kimentünk a hidegre. Zimankós, havas, szeles idő járt Berlinben, és mi mindhárman kiskabátban voltunk, de nem rosszkedvűek, és ami a fő, nagyon egészségesek, egészen fiatalok. Elhatároztuk, hogy különválunk és mindenki néz valami után. Ez egy jelmondat volt, amivel elhitettük magunkkal, hogy nekünk itt Berlinben más dolgunk is van, mint magasabb művészeti és társadalmi problémákat fejtegetni, nagy, fáradságos és hiábavaló utakért vettük nyakunkba egész nap a várost, és este megelégedett belső letörtséggel mondottuk egymásnak: egész nap szaladgáltam, és semmi... Itt nincs szív az emberekben... Ez körülbelül azt jelentette, hogy mi valami után nézünk, de alapjában véve csak a szép nők után néztünk, ha elmentek mellettünk az utcán keresztülnézve rövidkabátos elenyészőségünkön, mint közönséges barna póznákon, amik utak mentén vannak leszúrva, és olyan érdektelenek, közönségesek... Nekem még volt két lejáratlan ajánlólevelem, Reinhardthoz[56], amit érdekemben Dr. Márton Miksa[57] írt külön általa küldött levélben, és egy másik Róbert Jenőhöz[58], a Renaissance Színház igazgatójához, amit a zsebemben hordtam. Már akkor túl voltam a külföldre ért újoncok ajánlólevél bálványimádásán, és tudtam, hogy az ajánlólevél majdnem rosszabb a

semminél, ha a levél átnyújtója nem viseli az ajánló nevét. Azért kimentem a Schiffbauerdammra, ahol Edmund Reinhardt titkárnője fogadott, egy kedves szőke asszony, Frau Schindler. Olvasta a levelet, és pillantásaiból láthattam, hogy nem holmi sablonos ajánlás volt, sőt magát a levelet is láttam messziről, terjedelmes, érdemleges levélnek látszott. De hát Max[59] New Yorkban van, Edmund[60] beteg, dr. Klemtől[61] pedig minden ajánlóleveles jólélek dicsérje az urat, viszont be fog mutatni Kahane úrnak. Kövér, erős úr volt ez a Kahane, és kijelentette, hogy Edmund vagy Max urat meg kell várnom, mert ő nem tehet semmit, és Kleint ő sem ajánlotta. Ez a Klein dr. egy rettenetes ember lehet, annyi bizonyos. Különös volt még, hogy ebben a színházban az igazgatókat állandóan Herr Maxnak és Herr Edmundnak nevezték az alkalmazottak. Frau Schindler hosszasabban elbeszélgetett velem és azt mondta, hogy nagy pechem van, hogy Herr Max vagy Herr Edmund nincs itt, mert semmi esetre sem hagynák figyelmen kívül Márton[62] dr. úr ajánlását. – Honnan ismeri Márton dr. urat? – Egy írásomat olvasta, azóta pártfogol. – Kár. De ha kívánja, bármikor szívesen adok önnek egy vagy két jegyet is bármelyik Reinhardt-színházba. Ezt megköszöntem, és később vissza is éltem vele számtalanszor, bár egy magyar hírlaptól származó tudósítói igazolványom révén amúgy is sűrűn járhattam színházba, ami főként étkezés helyett bizonyult jó szernek. Innen nekivágtam egy borzalmasan hosszú útnak, a Westennek nagyon átfázva. A hó csak szállingózott egészen kis pelyhekben, és úgy látszott, mintha a hideg és a szél akadályoznák az esésben. Behúztam magamat a kiskabátomba, és amennyire ez sikerült, az ökleimet is elrejtettem a kabátzsebembe, és mentem. Jó egy óra út a Schiffbauerdammról a Kurfürstendammra, ahol Róbert igazgató lakott. A nagy, széles, havas sugárutakon végig elképzeltem, milyen gyönyörű lenne ezt az utat egy meleg télikabátban megtenni. Ezt az óhajtásomat úgy honorálta a gondviselés, hogy nemsokára elmúlt a fázás, megszoktam a hideget, és egész passzióval gyalogoltam, csak a cigaretta hiányzott. Egy pillanatra kísértésbejöttem, a Primus Palást portáléjánál szárazon feküdt két hatalmas cigarettavég. De aztán elborzadtam. Pfuj! Ez a legutolsó, más elhajította, más szájából! Milyen lenézett, utolsó, téri csibész gyerek volt a diák szemében a rongyos ruhájú, kócos strimpfli-szedő. Idáig nem szabad eljutni. Az út közepén egy házikó áll Kasino Zopot felírással, és

zsúfolt, hófedte autóbuszok faroltak a megállóhoz. Valaki felém fújta a dohányfüstöt, és én mély lélegzettel igyekeztem beszívni a nikotinszagot, de gyorsan oszlott, könnyű kis pára volt. Ekkor már nem voltak igényeim, és akármilyen cigarettával beértem volna. Beértem a Kurfürstendammra, megtaláltam a házat, ahol Róbert[63] lakik, csengettem. Berlinben ma divat olyan kapukat csinálni, amelyek nappal is zárva vannak, és csak akkor nyílnak ki, ha a portás kinéz a fülkéből, és látva a bekéredzkedő egyént, megnyomja a csengőt. Akkor kis berregés hallatszik a kilincsnél, le lehet nyomni és egyszerre kinyílik, de csak addig a pár másodpercig, amíg a portás csenget. Ilyen módon a portás figyelmeztetve van, hogy bejött valaki a házba, mégpedig idegen, mert az ott lakóknak kapukulcsuk van. A Nordenben, ahol a rablók nem idegenek, hanem főbérlők, ez felesleges. A portás gyanakodva néz meg, de a levél megnyugtatja, biztosan küldönc vagyok. Inas nyit ajtót, csak kicsit idegenkedve megnéz: mit akarok? Az igazgató úrral beszélni. Inas el. És jön maga Róbert Jenő sokszínű pizsamakabátban, őszes, angolos arcú, alacsony ember. Valamivel szűkebbre csukja az ajtót, úgy, hogy csak az arcélét látom és kérdezi, hogy mit óhajtok. Mondom, hogy Dr. Mártontól hoztam ajánlólevelet. – Ilyen ügyekben csak a színházban fogadok – feleli és köszönés nélkül becsukja az ajtót. Hm... úgy látszik Róbert Jenő nemigen járt még kiskabátban tél idején, és rosszallja, ha más ember ilyesmit cselekszik, mert az nyilvánvaló, hogyha városi bundában vagyok, már az inas is az előszobába enged és Róbert, Márton dr. nevét hallva, nyomban a dolgozószobájába vezet. De hát okaim voltak arra ezekben az időkben, hogy ne hordjak városi bundát. Az érzékenység ugyan sértve van, és fáj is a dolog, mondhatnám nagyon fáj, mert a világon a legrosszabb lelki fájás, ha valaki tehetetlenül áll érdemén aluli megalázottságaival szemben. De természetesen itt sértődésről szó sem eshet, egyrészt az erőszakosság alaptörvénye a berlini törekvéseknek, másodszor, nem valószínű, hogy Róbert Jenő nyugtalanul hánykolódnék az ágyában, ha én este nem keresem fel őt irodájában, tehát itt csak én veszíthetek. No mindegy. Megvárjuk az estét. De hol? Az Efti ide több mint egy óra gyalogút, mire odaértem, éppen jöhetek vissza, aztán megint ki. Itt viszont nem ülhetek le sehol rendelés nélkül, egyáltalán az én kiskabátos

külsőmmel még járni is feltűnőség. Pedig járni kell. Négy óra van. Az éhséghez már kissé hozzászoktam, csak a cigaretta hiányzott, és a kezeim fáztak nagyon. Nedves zsebem nemhogy meleget nem adott, de még irritálta is a vörösre fázott bőrömet. Öt óra felé gyúlnak a nagy fények: a Zoo, a Capitol, a K. D. V. Megindul az autófelvonulás, az ötórai tea forgalom. Sok vidám ember, sok zaj. Itt a Wien, a kék neoncsöves feliratával. Bent most teli van emberrel, igen sok magyarral, köztük nem egy barát, iskolatárs, cimbora, szivaroznak, tréfálnak, zenét hallgatnak, kellemes meleg, kellemes kávé és otthoniasság, mert a kávéház az otthon idegenben, kávéházban vigasztaltabbnak érzi magát az ember, de csak jó, szép kávéházban, tiszta arcok, rendes ruhák, selyembe burkolt nők között... Már semmit sem érzek, sem hideget, sem éhséget, sem fáradtságot, pedig tíz óra óta egy percet sem ültem. A Regina bejárata előtt ismét cigarettavégek kísértenek. Az úr a pokolban is úr! A kezem teljesen érzéketlen. Csípem, és nem érzek semmit, a szél éles, ritkás hószemeket csap az arcomba. Végre hét óra, megyek a színházba. Egy fiatalember van a hallban, mikor meghallja, hogy az igazgatót keresem, odajön. Szintén magyar, tudtomra adja, hogy Róbert[64] igazgató úr délután elutazott. Mialatt én sétáltam! Vagy nagyon hirtelen közbejött, sürgős dolga volt, vagy egy rendkívül tréfás úr. Nőt szereztünk este az Eftiben, a Kohnnak a „menyasszonyát”, mert ő így nevezte. Konzervatív ember volt, aki a barátnő szót még nem tudta olyan flottul használni, mint az Berlinben szokássá vált. Úgy történt a dolog, hogy Kénesi-Kenéz erkölcstelen ajánlatot tett, mire Friedel megharagudott és kijelentette, hogy nem fog velünk többé beszélni, ha szemtelenek leszünk. Mert Friedel kissé nagyvilágias volt, arany cigarettatűt hordott a retiküljében, és hosszú szipkából szívott, velünk kissé anyásan bánt, mint kedves fiúkkal, akiket azért nem szabad komolyan venni. Kárpát Renée, aki nagyon szőke volt, és mint általában a klasszikus komponisták, kissé érzelgős és lovagias, oda módosította Kenéz sértő formában tett ajánlatát, hogy csak egy kis teára óhajtanánk vendégül látni. Én megjegyeztem, hogy értékes ritkaságok vannak a lakásunkban, mert bár szegények vagyunk, az ilyesmire sokat adunk. Ez egy kissé felcsigázta az érdeklődését. Kárpát még hozzáfűzte, hogy egy műpártoló úr bocsátotta ingyen rendelkezésünkre a szobát. Ők el akarták terelni a dolgot a berendezésről, én azonban, kissé titokzatosan, minden berendezési tárgyat egy-egy ritkaságnak mondottam. Kohn aznap nem jött, és

Friedel unatkozott, a ritkaságokat szerette, sőt, én azt is megígértem, hogy egy berendezési tárgyat el is vihet emlékbe tetszése szerint. Pedig féltett kincseink ezek, amiket semmi nyomor nem bírt leszakítani tőlünk, különben is csak egy teát és egy pár kekszet fogyasszon el nálunk, szeretnénk megvendégelni... Jött. Kárpát nem akart feljönni, csak nehezen lehetett őt suttogva rábeszélni. „Hogy viszed be abba az istenverte odúba, és honnan veszel ritkaságokat?” „Bízd rám”, súgtam vissza fél szájjal. „Bízd rá”, mondta Kenéz, aki általában szerette másokra bízni a nehéz dolgokat. A szobába érve, a sötétben hallottam Kárpát szíve dobogását, meggyújtottam a petróleumlámpát és nemes lendülettel, mintegy kiáltva mondtam: – Íme, Aladdin csodalámpája, kikiáltási ár 500 márka, ott látható az ágy, mely Dr. Krausznak, az ágy feltalálójának első primitív konstrukciója a hetedik századból, értéke felbecsülhetetlen. Ott látható Madame Récamier szófája, és végül ez az a nevezetes szoba, hol hosszabb ideig laktak együtt Kénesi-Kenéz, a nagy impresszionista, Kárpát Renée, a meg nem született, de halhatatlan Vágy című austro-neo-subsürrealista opera komponistája és Rejtő Jenő író, költő, filozófus... – Arséne Lupin... – fejezte be Kenéz ciceronéságomat[65], míg Kárpát Renée elfehéredett, remegő ajakkal várt. Friedel egy pillanatig csodálkozva nézett körül a lakásban, melyről már írtam, hogy egyike a legsivárabb nyomorodúknak, melyekben valaha sorsüldözött költők meghúzták magukat. Az arcán harag villant át, aztán megint csodálkozás, majd hirtelen harsányan kacagni kezdett, de úgy, hogy beleroskadt egy székbe. Ez az elaggott bútordarab azonban nem volt már ilyen viharos használatra berendezve, úgyhogy szomorúan elomlott, és Friedel a magasból minden átmenet nélkül a földre ült, amit nem győztünk sajnálni, sűrű ruhatisztogatások között kértük elnézését. De Friedel még azután is kacagott, most már a rekamiéféle bútordarabba ült bele, amely szintén a padlóig volt képes mélyülni, igen csekély súlyok alatt is. Ezután teát főztünk, nagyon jó kedvünk lett, kekszünk nem volt, de elszívtuk Friedel egész cigarettakészletét. Végül előkerültek a kártyák, és ismét egy rund huszonegyest játszottunk, de most nem az alvási sorrendért. Végül Aladdin csodalámpája kihunyt, és az ódon ritkaságok szobájára, ahol annyi kitűnőség lakott együtt vidám, éhes, de boldog sötétség borult. Az ébredés azonban keserves volt. A háziasszony volt az, aki egyszerűen

kopogás nélkül reánk nyitott. Mondanom sem kell, hogy a szoba méreteihez viszonyítva, valóságos csődületet képeztünk négyen. A háziasszony álláspontja röviden az volt: szemet hunyt annak, hogy Kenéz, mint rossz házbérfizető minden este beszöktet egy embert aludni a szobába, nem szólt semmit, mikor még egy barátja kezdett itt aludni, de hogy végül a nem fizetett házbér fejében nemcsak valamennyi hasonszőrű cimboráját látja vendégül, hanem hölgyeket is felhoz, ez meghalad mindent. Das ist direkt die Höhe![66] Felszólít tehát minket, hogy egy óra alatt hagyjuk el a lakást, másképpe n lemegy a Polizeirevierre[67] és bejelenti, hogy lakásában egy pénztelen, két bejelentetlen külföldi és egy örömlány garázdálkodnak. Nem is próbáltunk szólni. A német mentalitást már ismertük, ha egy óra múlva még itt vagyunk, tényleg a rendőrségre megy, és a berlini rendőrség nem tréfál lakás és kereset, valamint bejelentőlap nélküli idegenekkel. Miután tehát begyújtottunk a svédtorna kályhába, lementünk az utcára, és fájó szívvel elszéledtünk. Egyedül Kenéz jutott fedél alá, akit Friedel szeretett, sőt lelkileg csakis őt szerette ma éjszaka is, és ezért elvitte egy nővéréhez aludni, ahová természetesen mi nem követhettük. Délelőtt „utána néztünk” egy-két dolognak, és délben találkoztunk a Potsdamer Platzot a Lützow-Platztól elválasztó kis postahivatalnál. Köröttünk leírhatatlan sokféleséggel, morajjal, harsogással zajlott a Podtsdamer Platz-i elosztó déli forgalma. Haditanácsot tartottunk, Kárpát Renée kétségbe volt esve. Úgy állt ott, a siketítő moraj közepén, olyan keservessé törpülten nagy energiátlanságában, beteges túlérzékenységével, sápadtságával, szőkeségével, mint aki halni készül. Mi lesz velünk? Ilyen komo lyan fedél nélkül, pénz nélkül még nem álltunk eddig. Kárpát tétován nézett rám, láttam rajta, hogy valamit mondana. – Van valami terved? – Nem... De ha nem sikerül semmi... Talán a hajléktalanok menhelye – ijedten nézett rám a halkan kimondott szó után. – Igazad van. Ha estig nem jutunk valamire, menj az asile[68]-ba. – Te... nem jössz? – Én nem. De nekem erősebb a fizikumom, én inkább bírom az utcán hálást. Neked ez a leghelyesebb. – És... nem nézöl le ezért? – Szamár vagy. Hát mi van ebben? Holnap talán én is ott leszek. Ezt ugyan

nem mondtam szívből, mert inkább bármire tettem volna, mint hogy a menedékhelyen aludjak. Hiszen az borzalmas lehet. Az a tömeg, az a szag, a használt ágynemű, a tetű... Mert azt soktól hallottam, hogy ott tetves lesz az ember. A Lothringer Strassén mégis csak mosott ágyneműn, iparosok között aludtam, és mégis milyen rémes volt. Bár most nem lenne olyan rossz, mert sokkal rosszabb volt az, ami fenyegetett, szörnyű nyomással telepedett a puszta gondolat is a szívemre: menhely! De nem akartam Kárpát kedvét elvenni, aki nagyon gyenge fizikumú volt, félős, szomorú, és mint a legtöbb komponista érzelgős. De ő tudta jól, hogy bármit is mondok, most süllyedt a szememben, tudta jól, hogy csúf dolgot művel, vesztett csata után van, a leghamarabb mindnyájunk között. Neki most velem együtt kellene kallódni a bizonytalanban, a fázásban... – Ne haragudj... – mondta. – Én félek. Kezet nyújtott és ment, lecsüggedt fővel, bűntudattal, szomorú an, és szívében valószínűleg nagy undorral a menhely iránt. Ott maradtam kellős közepén a Podtsdamer Strassénak, ahol a süketítővé váló forgalom, a roppant házak, a nagy tömeg torlódó, zajgó ember olyan nagyon hangsúlyozottá teszi az egyedüllétet. Idegenül néztem ezt a rohanást, amely tudomást sem véve rólam, ott mellettem tombolt a csillagalakban összefutó utcák sokaságának központján, a gigantikus, zászlódíszes Wertheim Aruház, a kék üvegpalota Telschow lábainál, és távolabb a Vaterland Café óriási dombja, mindez a forgalom a tömeg ezerszínű, -zajú lárma- és benzinfelhős robajfoglalatában. Távolról a magasvasút hídja és a helyi vasút hatalmas viaduktja keresztezték a képet Egy pillanatig a rohanás láza ragadott meg. Most rögtön belevetem magam ebbe az iramba, szaladgálni, akarni, küszködni fogok, és kiharcolom a pozíciómat Babilonban. Ez engem hív, ez az óriási lárma, palotatömkeleg, erjedő, püffedő, omló és emelkedő, folytonos dinamikájú élet, és kihatalmasodtam a tér közepén, de csak egy pillanatig, mert a szédítő arányok, a meg nem álló, velem mit sem törődő rohanás érzéketlensége összeroppantott nyomban. Oh! hát ezek is emberek? Hát kell ezeknek valami, vagy valaki? Hideg arcúak, közönyösek, magasról beszélők, vágtatok, habzsolok, mit mondjak nekik? Mivel jöjjek? Mihez kezdjek, és mit akarok és egyáltalán? Azt, hogy mi lesz velem, már nem is gondoltam, másodrangú kérdésnek törpült küldetésem miértjének problémája mellett. Mit akarok én itt Berlinben szenvedve, fázva, nagy, belső láztól sarkallva, földhöz ragadtan és nyughatatlanul? Erre nem harsogott választ a Potsdamer Platz, csak rohant

dübörgött tovább minden... Mi olyanok voltunk, mint azok a cirkuszi bohócok, akik nagy agilitással rohannak ide-oda a szőnyeget hajtogató szolgák mellett, halálra fáradnak, elesnek, felállnak, jobbról-balról próbálják, de nem jönnek hozzá, hogy csináljanak valamit, hogy tényleg segítsenek valamiben, pedig telve vannak ambícióval, és végül mi az, amit tettek? Ideoda ugrálás. ...A Sieges-Allee-n lecsillapodtam. Végeredményben is biztos, hogy belső és határozott parancsra élek, cselekszem, és ez a természet szava. Ha ma nem értem, ha ma nem látom tisztán a rendeltetést, ez csak azt jelenti, hogy a küldetésem értelme meghaladja a mai szellemi képességeim erejét. Jön majd idő, mikor megértem ezt a súlyos, boldogító és mégis szomorú lázt, ami itt belülről ismeretlen dolgokra inspirál, és azt hiszem, mint valódi tűz, időnek előtte fogja elgázosítani az életemet, hamuvá égetni az energiámat. Nagy csend volt körülöttem a késő est mozdulatlanságában fehérlő Sieges-Allee-n. Egy-egy hópehely szállingózott, és szél fútt, két oldalt hófehér márványszobrok nyílegyenes, sűrű vonala szegélyezi a szép széles utat. Ezek a fehér szobrok meghalt királyok és helytartók emlékei, szinte világítanak ilyenkor, és mint egy nagy raj, gőgös, méltóságos, mozdulatlan kísértet meredeznek talapzataikról. Bennem félelemszerű, furcsa érzést vegyítenek, főként, ha nem jár erre senki, és a nagy szénszálas lámpák világosságában élőnek tetsző, de hullamozdulatlan, hófehér királyi szobrok arcvonala előtt ellépek, és a nagy Kurfürstök[69] magasba emelt fejjel, de felém fordulva, szinte feszült figyelemmel néznek. Minden szobor mögött márvány félkörben az adott kor legnagyobb művészei láthatók kétoldalt, mellszobrot kapva a királyok mellett. Pedig fordítva illene. A kopár, havas Tiergarten csendje fog körül, ahogy egyre mélyebben igyekszem beljebb a nagy ligetbe. A sok fa, cserje holtan, havasán meredezik az éjszakában. Messze, a Reichstag aranyos kupolája felett egy csillag is előbújik. Leülök egy homályos ösvényen egy eldugott padra, a hóesés megindul, és fedetlen fejemre, vállamra hullik, hull sűrűn a pelyhek sokasága a nagy csendben, és messziről, de már nagyon szűrten, a Brandenburgi kapu moraja settenkedik felém. Így jó lehet filozofálni, és sok minden van, ami télikabátban, jóllakottan eszébe sem jut az embernek. Nagy akadémiáját járom most az életnek, ez kezd bizonyossá válni előttem, és pillanatnyi nagyzási hóbortom arra a gondolatra ragadtat, hogy az emberiség

szempontjából nagyon sürgős, halaszthatatlan és fontos, hogy én itt magamra hagyottan fázzak és éhezzem a Tiergarten eldugott padján. Álmosság vesz erőt rajtam, és kábultságomban, ahogy megsimítom a vállamat és hóréteget söprök le, megriaszt a gondolat, hátha megfagyok? Nem szabad aludni. Mondogatom magamban a megfagyott gyermek verssorait, és olyan szépnek találom a gondolatot, ahogy fedetlenül ülök itt, isten szabad hóhullása alatt, és megfagyott gyermeket játszom. Ráborulok a társadalom-anyám hideg sírjára, amely elzárja előlem a koporsót, pedig szeretteim feküsznek ott halva, és hajnalra belep itt a hó a Tiergartenben, és félig alva, félig megfagyva virrasztók a sír felett, várom a feltámadást. Elindulok a város felé, mert a hideg itt fokozódik, és zsibbadnak a tagjaim. Mozgalmat akarok magam körül, életet, hogy meggyőzzem magamat: élő és vidám embertársaim között vagyok. A Brandenburgi kapunál lecsapnak a nagy fények rám. Még kívül vagyok a kapun, még a Tiergartenben vagyok, azon a nagy térségen, amelyet úgy hívnak Platz an der Brandenburger Tor, de már autóknak, autóbuszoknak, motorbicikliknek, járókelőknek szürke fellegben rohanó, nyüzsgő sokadalmával, és a túlsó oldalon az Unter den Linden fokozottabb fényei rivalganak át a kapu óriási, lapos oszlopain keresztül. Fent, toronymagasságban a széles, szögletes architrávon[70], vágtató diadalszekér készül alázuhanni az Unter den Linden örvénylő mozgalmába, és a feltartóztathatatlan lovak fejei rémülten bámulnak le. Micsoda hatalmas benyomás ez a kapu, amely alatt ember, autó eltörpül, és oszlopközei óriási magasságokba nyúlnak. Ez alatt a kapu alatt még Napóleon is eltörpült, és én magam valahányszor átmegyek alatta, örülök, ha kijutok a túlsó oldalon, olyan szánalmasan alacsonyan érzem magamat. Itt a túlsó oldalon, az Unter den Linden végén, vannak a követségek. Itt kiszélesedik az út, hogy magába gyűjtse a kapu előtti forgalmat, gyalogosok, autóbuszok, autók egy tömegben várják a felszabadító zöld jelzést, hogy áthömpölyögjenek a roppant emlékmű ívei alatt. A fény itt olyan bántó fehér, hogy megfájdul tőle a fejem. Azután utazási irodák jönnek sorra, menetjegy, kivándorlás, autóképviselet, ékszerész, műbútor, férfidivat. Minden kirakat egy-egy látványosság a tükörből visszavert ragyogások sziporkázó megvilágításában. Nyílegyenesnek látszó út, fákkal szabályosan végigültetett járdaszéllel. Itt van az Adlon és a Bristol Hotel, kívülről közönséges, belülről mesés hotelek.

Két kocsiútja és három gyalogjárója van az Unter den Lindennek, mely túlsó végével egészen a Nordenba nyúlik, valahol a Bush cirkusz tájékán ér véget. A Friedrichstrasse osztja kétfelé. A túlsó oldalán megszűnnek lassan az utazási irodák, boltok, szállodák, követségek, és egymás után következnek a múzeumok, könyvtárak, kultúrpaloták, opera, színház. A friedrichstrassei keresztezésnél nincs emlékezési templom, vagy tér, csak utcasarok, szűk hely a hatalmas forgalmi góchoz arányítva, úgyhogy a közlekedés állandóan megcsomósodik, összezavarni. Nyugtalan, hatalmas, szénszálas fényeivel azonban gyönyörű látvány az óriási, sápadt Unter den Linden, egy sokszorosan nagyobb Andrássy út. A kereszteződésnél van a neonnal világított Bauer kávéház, az Unter den Linden kávéház és az egzotikus, sokszínűen gyönyörű Kanzler cukrászda kicsi, de előkelő helyisége a City konzervatív előkelőségének, akik vonakodnak elismerni a Westen káprázatos, de teljesen mai fényűzését, és utolsó leheletükig kitartanak a másodrangúvá lett City mellett, meghúzván magukat mogorván a Schottenham kávéház egyszerűbb márványdíszei, áttetsző oszlopai között, de nem alkusznak meg az új időkkel. Hősök ők, nyugalmazott táborszernagyok, miniszteri tisztviselők, tanácsosok, a Tiergarten lakói. Húsz pfennigem van, de ez fontos célokra kell, úgyhogy a cigarettázás a mai éjszaka is kizárt. Belevegyülök a Friedrichstrasse forgatagába, amely a Centrum főútja, valamikor a Westen születése előtt Berlin főpontja. Alig szélesebb, mint a Rákóczi út, és házai régebbi stílusban épültek, fényei nélkülözik a nagystílűséget, bár rengeteg és káprázatos, de sok kicsiből tevődik össze, és az elegáns sárga és fehér fények helyett sokfajta színes fény jelzi ez út vásári jellegét, az alacsonyabb rangú osztályok ízlését. Hogy írjam le a Friedrichstrassét, mely Berlin legtipikusabb útja? A kisközéposztály Kurfürstendammját? Teljesen hiábavaló kísérlet lenne az előreirányzott helyen rövid képet írni a Friedrichstrasséról. Egy nagy kötet kellene ennek a kétéltű utcának, amely nappal kereskedelmi, üzleti gócpont, csupa iroda, üzlet, csupa kalocsnis, szürkekabátos ügynök, intéző lótása-futása, és este sok színes fényű, zajos, zenés, közönségesen nagyvárosi külsejű, vidám, szomorú útja a prostitúciónak, az aszfalt bűnének, a cifra, de mélységes, züllött nyomorúságnak, bűnnek, zsúfolva prostituáltakkal, selyemfiúkkal és azokkal a speciálisan berlini éjszakai alakokkal, akik férfi létükre női ruhában lejtenek a fények, alatt az aszfalton. Furcsa érzés midőn letérsz egy szűk utcába, és hátulról egy csontos kéz markol keményen a felsőkarodba, s egy negédes, de basszus színezetű hang suttogja „Komst mit,

Schatz?”[71]. Fő sétahelyük a Fríedrichstrasse, gócpontjuk a fényes Eldorádó mulató, amelyben csaknem kizárólag női ruhába bújt férfiak vannak. Kisebb helyek a Puttkamer- és Behrenstrasséban lévő bárocskák, ahol még néger és kínai férfiak is vannak nőnek öltözve, de ritka köztük az olyan, aki megtéveszt, a legtöbbjén nyomban látszik, hogy drabális, közönséges típusú férfi. Van aki fuvaros volt, lezüllött proletárok, kétlaki keresetet folytató selyemfiúk. Félénkségről, gyávaságról ezeknél szó sincs, a legveszedelmesebb verekedők, a legelszántabb bicskázok, akik a szoknyával fedett, rövidre szabott nadrágjaik zsebében hosszú kést hordanak. Mindenre elszánt bűnözők, fő bonyolítói a Berlinből szétágazó nemzetközi kokainszállításnak. Ha nem keresnek egy pár napig, és borostás lesz az álluk, ijesztősen néznek ki. Éjjel három órakor főhelyükön, a Puttkamerstrassén, amely a Friedrichstrasse egy igen rövid utcája, prostituáltakkal és a selyemfiúkkal összevissza, nagy verekedések vannak napirenden, amelyekbe a rendőrség következetesen nem avatkozik bele. Ilyenkor egy-két megkéselt, összevert ember mindig marad ott, és ezek a szoknyás emberek, talán mert legvégső fokára süllyedtek a züllésnek, úgy verekszenek mint az ördögök. Parókáik a földre hullanak, ruhájuk szakad és kopaszán, vagy tüskés fejjel, női ruhában eszeveszetten öklöznek, késelnek, rúgnak, sőt egyszer a verekedés tetőfokán egy ilyen férfi-nő, akit belevágtak egy kirakatba, hogy a ráhulló üvegszilánkok egy vérgomollyá tették, a szoknyáját felrántotta, és revolvert kapott elő a nadrágjából. Két embert terített le, nem tudom, meghaltak-e, de a lövöldözésre megjelenő rendőri készültség (a sarkon őrszoba van) négy tagja is alig bírta megláncolni az üvöltő, verekedő, harapó, vértől torz, szakadt selyemrongyokba öltözött embert, akiről cafatokban lógott le a ronggyá vált selyem. A férfi kerítők a külvárosok népéből termelik ki ezeket a megfizethetetlenül fontos kellékeit egy városnak. Angliából, Csehszlovákiából, a világ minden tájáról jönnek ide gazdag urak éppen ezért a specialitásért, de maga Németország van a legjobban átitatva a homoszexualitástól. Íme, a kitűnő híres német katonai diszciplína, íme, a fegyelemtől merev garnizonélet, táborozás eredményei, apáról fiúra, belerágódva egy egész népbe. A nagy német katonaság már nincs meg, de a következményei csak most kezdenek igazán kibontakozni, miután elmúlt a nagy „verdrangung”[72]. Ezek az álmok azonban aránytalanul csekélyebb számban vannak, mint az

igaziak. Mennyi nő! Ez itt nem olyan hatalmas csemegekereskedés, mint a Westen sokfajta, szép és elegáns nővel, nagystílű kokottal, autós flapperrel[73], ez nem az, ez itt a nagycsarnok hangulata, ahol garmadában áll a zöldség, a teljesen elromlott káposzta, a friss karalábé, halomszámra a déligyümölcs és mindjárt mellette olcsón kimért pacal. Itt alig van mulató, csak egy-két kis varieté, ide nem szórakozni jönnek, hanem árut választani, nőt vinni. De az utca járkáló hivatásosainak nagy konkurenciát csinálnak a kávéházban ülő, bolti leányok, irodakisasszonyok és mindenféle berlini női nemen lévők, akik elözönlik a kávéházakat. A Friedrichstrassén a Leipziger Strassén túl, az Unter den Linden felé egyre több és több kétemeletes kávéház van, csupa Mokka, Mokka Thylla, Mokka Fix, Mokka Express, mindenütt zene, sok helyen egzotikus személyzet, néger vagy kínai, és mindenütt telve nőkkel, kopottal, elegánssal, széppel, csúnyával, öreggel, fiatallal. Ismétlem, ez nappal egy tisztes kereskedelmi gócpont, ahol nem ismernek tréfát, ahol minden vágtat, minden dolgozik, minden ház egy kereskedelmi kirendeltség, képviselet, filmvállalat, kölcsönző és lerakat. Mintha egy más országgá válna este a Friedrichstrasse. A legtarkább lármájában áll, ahogy végig megyek rajta. Féllépésenként jut előre az ember. Magasan, végig, egészen a Hallei kapuig minden sarkon egy automatikus forgalmi lámpa függ, beláthatatlan sok, egymás mögött piroszöld-fehér fényjátékkal, a járművek tömege lépésben közlekedik, és a kirakatok mintha élnének, mindenütt mozog valami reklámember, színes golyó, fényállat, a hó pedig folytonosan sűrűn hullik, vastag nagy pelyhekben fehér bóbitát halmozva kúppá az izzólámpák fölé. A Leipziger Strasse sarkán kulminál a mozgalmasság, sűrű ember- és járműtömegekké tömődik az esti élet, és befedi az egészet a lárma harsogása. Megrakott tetejű autóbusz kanyarodik be inogva, és formasapkás újságárusok, mellük és karjuk telerakva illusztrációkkal, Nachtausgabékkal[74], Lokalanzeigerekkel[75], topognak és ordítanak, röviden így, hogy: Bééé Zett[76]! A Zettet nagyon gyorsan mondják, legsűrűbben még ezt harsogják: Vossische[77]... Tempo[78]... Igen sok utcai árus van még, játékokkal, bűvészszerekkel, folttisztítókkal és mindenféle patent dolgokkal. A plakátoszlopon nagy, rikító kiáltvány: „Emberek! Harcoljunk a törvény igazságtalansága ellen! Nagygyűlés az Alexander-Platzon. Holnap este hétórai kezdettel. Jogot akarunk!” Ez a plakát a homoszexuálisok Verbandjának[79] a kiadványa,

amely rendszeresen gyűléseket, éspedig népgyűléseket hív össze, ahol ügyvédek, írók, notabilitások buzdítják a „kartársakat”, hogy harcoljanak az igazságtalan törvény ellen, amelyik bűnnek mondja a saját nem felé vonzó hajlamot. Hivatalos lapjukat, a Der Freundot éppen itt árusítják mellettem, természetesen a női nemen lévőknek is van lapjuk, a Die Freundin. Hát ha még a tánchelyekre megyünk, ahol a férfiak férfival és a nők nőkkel való táncolása egyáltalán nem ritkaság, a legfinomabb helyen sem, és épp olyan kevés feltűnést vált ki, mintha nálunk a normális párok táncolnának. Az Eldoradóban alig látni férfit nővel táncolni, csupa egynemen lévők táncolnak, szórakoznak egymással. A nadrágszabású női kosztümszoknyák, az etonnál rövidebb hajak és ehhez monokli viselet még kevésbé feltűnő. Ezek a nők lesimított rövid hajukkal, nagy szemükkel és beteges törzsükkel olyanféle utálatos benyomást tesznek az emberre, mint egy nagyra nőtt embrió, amely mindvégig megőrizte magzati jellegét, és most már jár, beszél. Nem hiszem, hogy rosszul festenének hólyagpapír alatt, spirituszban... Aztán késő éjjel lesz. Hatalmas fehér térség a Hallei kapunál, a külváros kezdete, úgy hívják Süden, de tulajdonképpen ez is csak a Norden, mint ahogy, leszámítva a nagyfényű városrészeket, egész Berlin egy óriási Norden, sőt azt hiszem, leszámítva néhány különb életet, futó kellemességet, gyönyört, az egész élet egy ilyen nagy Norden. A Hallei kapu teljesen kihalt, csak egy rendőr posztol mozdulatlanul a közepén. A végében, ki tudná hányadik Tietz Aruház sötét csúcsai nyúlnak az ég felé, és a Hallei kapu Untergrund gócpontjának messze futó vashídja. Állandóan sietni kell, mintha hazafelé igyekeznék, mert megszólíthat a rendőr és nincs bejelentő-cédulám, amit az itteni rendőrség nagyon szigorúan vesz. Akkor is sietnem kell, ha sehol sem látok rendőrt, mert szokásuk kapuk alatt meghúzódni, és hosszasan álldogálva figyelni a járókelőket. Mondják, hogy sok kopott külsejű egyént szólítanak meg, és ha külföldi, akkor pénzt kell felmutatni, másképp beviszik. Tehát sietek, mintha fontos dolgom volna ma éjszaka itt Berlinben, pedig Isten látja lelkemet... A hideg egyre fokozódik, és én kiskabátomban barometrumként reagálok a hősüllyedésre. A hó szüntelenül hullik, és most már lassan szűz rétegeket rak le, mert nincsenek járókelők, akik megbontsák. Hm... gondolom dideregve. Most talán nem is lehetne olyan rossz Kárpáttal ott lenni a menhelyen. Lennék valakivel, és meleg lenne... De nem tudom befogadni ezt a gondolatot, érzem a dohszagot, látom a piszkos ágyneműt, a földszínű ingű

embereket és óh borzalom! tetűt. Szorosabbra húzom a kabátomat, és megyek tovább két kín között lebegve, a piszok és a fázás dilemmájában. Már amúgy is régi kedvenc ideám lepipálni Knut Hamsunt[80] egy nagyon nagy regénnyel, aminek az lenne a címe: Fázás. Csuda, hogy miket tudok én írni itten. Kicirkalmazni azt a sajgást, ami a nedves kézen a hideggel végigfeszül, és azt a rossz égető érzést, mikor az ember zsebre dugja a kezét, és a vizes szövet ezt a gyulladtnak látszó érdes, vörös felületet éri. Az átázott ruhával testhezálló jégvermet visz az ember, nem képes gondolkodni, legfeljebb a melegről fantáziát, és megbékül az élettel, minden gonosszal, olyan jó érzésbe olvad fel benne a szenvedés, ha egy pár percig, amíg ki nem zavarják, megáll egy jó meleg mozi előcsarnokában. Hát lenne ennél nagyobb gyönyörűség, mint itt állhatni ebben a langymelegben, kivenni a kezet, és érezni, ahogy minden porcikán lassan átjár a bágyasztó, jóleső megnyugvás, mit Miami, kinek kell Monté Carlo? Ez mindennél jobb lenne. És leírnám az apró, éles, sűrű pelyheket, amelyek az arcba csapódnak, és a kabát gallérját összefogó kézfejre hullanak égő tűhegynyi pontokkal, azt a didergető légvonalat, ami a Dönhoff Platzon átjárja az embert és nem lehet ellene sietni, nem lehet tőle megkönnyebbülni egy pillanatra sem. Nem nyújt enyhülést a szoba sem, mely mintha még hidegebb lenne, mint az utca, és az egésznapi jeges csatangolástól elcsigázottan nem lehet aludni a hidegtől, bár ketten hajlunk össze, hogy testünkkel melegítsük egymást, és reggel kifűzetlen cipővel kell elmenni, mert a gémberedett ujjak nem képesek egy olyan minuciózus mozdulatra, ami a fűzővégnek a cipő oldalában lévő lyukba való bedugásához szükségeltetik. Mikor az ember órákon át, mint egy szervesen hozzátartozó dolgot viszi a hideget, és megpróbál a kapu alá állni, villanyosra várakozók közé furakodni, és hiába minden, a hideg kínosan lerázhatatlanul követi, csüng rajta, enni, aludni, pénzt keresni, jövőt építeni mind harmadrangú kérdéssé válnak: egy kicsit megmelegedni. És ez éjjel teljesen kizárt. Éjjel nincs pardon. Reggelig kell cipelni a hideget, roskadozva testetlen súlya alatt. Messziről nagy fehér aszfaltlapály: a Potsdamer Platz. Szép világosságban izzik, és nagy ritkán vág át egy autó, még messzi van tőlem. Egyszer csak odaérek az Anhalter pályaudvarhoz. Megállok egy pillanatra. Itt érkeztem. Hogy érkeztem, hogy jöttem én rohanva és holtbiztosán, élettel teli és óriási belendüléssel ebbe a városba. Most megint itt vagyok, nézem a sötét, lezárt pályaudvart szomorúan, kiéhezetten, és hűlt

idealizmusok kesernyés ízével a számban, nehéz szívvel, sötétbe szakadt jövendővel, nézem a zárt, kihalt kapukat: innen mennek a vonatok haza. Haza! Megint húz egy szégyenteljes kölykös sírás, haza! De most már rá sem hederítek, megyek tovább... A sok, sötét kapu és üzlet között azonban egyszer csak egy nyitva lévő helyiséget veszek észre. Három óra régen elmúlt. Mi az? Akármi, én ott valószínűleg úgy sem lophatok a melegből, és húsz pfennigért valószínűleg nem árusítanak ott élelmiszert és vidító italokat. Odaérve egy embert látok az ajtóban, aki néhány érkezőtől igazolványt kér, és a kapu felett egy táblán ki van írva, hogy ez itt az éttermi és mulatói, valamint kávéházi alkalmazottak Verbandjának egyik helyisége, ahol szigorúan csak a szakma kötelékébe tartozók lesznek kiszolgálva, óriási! Meg vagyok mentve! Nem mintha a szakma kötelékébe tartoznék, hanem mert újságíró-igazolványom van, és azt fogom mondani, hogy riportot csinálok, ha az egyébként kifogástalan kiskabátom ellen különvéleményt jelent be, akkor is meggyőzöm szóval vagy kéréssel, de én innen nem megyek el, amíg nem adnak ajándékba egy kicsi meleget. Megnézi a Magyar Hírlap-igazolványomat, végignéz rajtam, látszik, hogy tisztában van az esetemmel, bólint és beenged. Zsúfolt vendéglő, pincérek, parkett-táncosok, portások, mosogatók frakkban, csaposkötényben; selyemruhás és kenyeresbóbitás nők, szóval azok, akik záróra után még valami meleget akarnak enni, és nincs pénzük a drága früh Betriebekre[81], tehát a szakma ilyen helyiségeket állít fel számukra, ahol mérsékelt áron ehetnek, ihatnak a hajnali óra dacára is. Zsibongás, füst, lárma, kacajok, csörgés... Nagy táblák függnek mindenütt, amelyek eltiltják az egyesület helyiségében a kockázást és az éneklést. Így tehát meg fogom próbálni kockázás és éneklés nélkül kihúzni itt az éjszakát. Beülök egy üres páholyba és a rám hulló melegtől nyomban elemi erővel tör ki az álmosság, szememben, orromban olvadozó cseppek indulnak meg, forró leszek és köhögök. Percenként elalszom, de a félelem, hogy kiküldenek arra késztet, hogy valahányszor a pincér arra rohan, felnyissam a szememet Mindig a rohanó pincérre esik az első bágyadt pillantásom, lehet, hogy sűrűbben rohan arra mint ahányszor én felébredek, de az is lehet, hogy ösztönös megérzés riaszt fel mindig éppen akkor az álmomból, mikor a fehér kabátos, szőke bajuszú, kopasz fiatalember – akit sohasem fogok elfelejteni – arra jön. Órák múlhattak így el, félig ébren és félig ájultan, ahogy ott ültem kimerülten, és

utolsó erőim folytonos kínos permanenciájában. Azután valami piszkos színű derengés vidított fel az ablaktábla felső részében, és erről eszembe jutott, hogy mehetek már aludni. A decemberi hajnali utcák mélységesen kihaltak voltak. A hó, a lámpák és az ég világossága különös, harmóniátlan fényben egyesültek. Az U betű már ki is volt világítva, a megőrzött 20 pfennigemből váltok egy jegyet, megyek az üres földalatti csarnokokon keresztül, és beülök egy kocsiba. Csodálatos, egyszerre nem vagyok álmos. Az üres kocsi zuhog velem a sötétben, és velem szemben addig olvasok egy reklámverset, amíg örök életemre megtanulom. Frau Mayer will zum Kaufmann gehen Für Schuhputzen Urbin erstehen Da sagt Frau Nachbar Erlich Urbin ist unentbehrlich![82] És egyre zuhogunk, állomások jönnek, elrohannak, két percenként a kurta „Abfahrt”[83], megint zuhogás... az alagút falán vörös nyíl jelzi, hogy a Spree alatt vagyunk..., hirtelen világosság, fent vagyunk a magasban, erősen reggeledik, alattam az ébredező, szürke színű, hideg nagyváros és az üvegpályaházban már tömegek várnak. Elalszom. A földalatti villamos, később a párizsin is tapasztaltam, elsőrangú intézmény hajléktalanok számára. Amíg az ember el nem hagyja valamelyik pályaudvart, szabadon utazhat, bármennyit és bármilyen irányban a föld alatt A végállomáson felkelt a kalauz, átszállók egy másik kocsiba, nyomban alszom tovább, néha egy zuhogásnyira felriadok, és futólag zűrzavaros sokaságot percipiálok[84], aztán megint elalszom. A stadionnál átvánszorgok egy üres kocsiba, zum... zum... megint a sötét. Tizenegy óra felé a Nollendorf-Platznál kimegyek az életbe, mert valamit mégiscsak kell csinálni. A hideg úgy remegtet, hogy összeverődnek a fogaim, és minden porcikám hidegrázósan reszket Még csak hasonló kimerültségben sem volt sohasem részem, tehát minden pillanatban úgy éreztem, hogy elesem, húztam magam dideregve, alva a sokadalomban. Egy női hang jött felém: – Mi az, beteg maga? Xénia volt. Ránéztem. – Nem aludtam.

Szörnyen nézhettem ki, magam is éreztem, hogy különös lehetek, ahogy így, lógó fejjel, hunyódó pillával és el-eltűnő szembogárral rátekintek. Nem tudom, mit mondott, mit mondtam, mentünk valamerre a sokadalomban, zűrzavarban... Aztán ültem egy szobában, és Xénia teát főzött, kérdezgetett, és én úgy emlékszem, dadogva, forgó nyelvvel magyaráztam neki, hogy Renée a menhelyre ment, és a szakegyletben tilos a kockázás meg az éneklés, és mondtam, hogy én a menhelyre nem megyek... De nem nagyon érthette, amit mondok, mert suttogóvá rekedt a hangom, és elköhögtem a felét. Aztán kigombolta az ingemet, és a mellemre tette a kezét. – Hiszen maga lázas, magának tüdőgyulladása lesz. Tévedett a jó Xénia, mint annyi másban, de jóhiszeműen, mint mindenben. A brikettkályha lassan jól átmelegítette a szobát, és egy forró teát ittam. Letettem a fejemet a dívány plüss-párnájára, és elmúlt körülöttem minden abban a pillanatban, és ájult, mély álomba merültem. Ez volt a tűzkeresztségem, a nagy próba, melyet kiálltam, merem mondani vakmerően, vitézül és csökönyösen... Este volt, mikor felébredtem. Kellemes meleg, frissen feltett brikett fénye és duruzsolása, Xénia az asztalnál ül egy könyvvel és egy ceruzával. A ceruza végét rágja. Felkeltem, de ehhez minden akaraterőmre szükségem volt, mert a láz ugyan már elmúlt, de a tagjaimban ólmos fáradtság fájt. Xénia az égő szamovárból teát töltött magának is, nekem is, és valami hurkafélét adott fel. Nem is köszöntünk egymásnak. Már akkor 48 órája nem ettem, de nem nyúltam a hurkához. – Miért nem eszik? Ezt provokáló, éles hangon mondta, mint mikor valaki női mivoltánál fogva alacsonyabb, vagy megkülönböztetettebb rangba teszi magát a többi embernél. Éreztem, hogy nagy fájdalmat okoznék neki, és halálosan megsérteném, ha nem ennék. Keveset beszéltünk, gondolkozott. Még eddig egy szóval sem kérdezte, hogy egyáltalán ki vagyok, kitől származom, mit csináltam odahaza? Gondoltam, most ilyesféle kérdések jönnek, és előre émelyegtem, hogy muszáj majd felelnem reájuk, hogy bizonyos sablonos mentorkodás következik. De tévedtem. – Ma hol alszik? – Valószínűleg ugyanott, ahol tegnap, hacsak nem a Tiergartenben. Mindenesetre kár volt átaludnom az egész napot, mert így nem néztem semmi után. – Nem kószálhat megint reggelig.

– Hát mit csináljak? Gondolkozott. – Mit tenne most a maga Kárpát vagy Bükk barátja az én helyemben? Vállat vontam. Furcsa kérdés. – Felajánlanák magának a sezlont. Ugyanezt teszem én. Aludjon itt. Ránéztem, azt hiszem, a lehető legbutábban. – Hogy gondolja ezt? – Eh, itt nincs etikett, itt mindnyájan egy szörnyű harctéren vagyunk, és nem szabad elhagyni egymást. Itt nincs nő és férfi, nincs morál és szokás, itt kemény küzdelem van, amelyben csak egymásra vagyunk utalva. Végeredményben közös a sorsunk, az utunk, sőt végeredményben a célunk is. Bajtársak vagyunk az éj közepén egy csatamezőn, bitangság cserbenhagyni egymást, meg vagyok győződve, hogy az én helyemben maga lemenne az utcára sétálni éjszakára, és engem befektetne az ágyába. Egész nap ezen gondolkoztam. Válaszúton álltam, ez volt az én tűzkeresztségem, éreztem, mikor arra gondoltam, vajon hová megy maga este, hogy van még egy vékony szál, ami összeköt a megmagyarázhatatlan előítéletekkel, hogy van még bennem egy atomnyi a rabszolgának, cicomának és cifra cselédnek nevelt nőből. Most nincs. Megértettem, befejezett mű vagyok, maga itt fog aludni nálam, együtt lakunk, amíg csak lakása, vagy valamije lesz, és jó bajtársak leszünk. Ha azt mondja nem, ha visszautasítja ezt, akkor ostoba lovagnak fogom nevezni, akinek pult mögött a helye. Bevallom, hogy nélkülözöm a kellő érzéket az ilyen szubtilitásokhoz[85], és eddig már több nővel beszéltem igen ildomtalanul, akik ezt a hülyeséget mondták nekem, hogy legyünk jó barátok. Én ezt perverzitásnak tartom és affektálásnak, és sohasem csináltam titkot belőle, hogy az ösztönök ősi erejével szemben nem állhat meg az ember, legfeljebb valami félszeg komédiát játszik. Ez a monológ sem indított meg valami nagyon, és inkább sajnáltam Xéniát, azért a hiábavaló rettenetes erőfeszítésért, amivel emberfeletti erőket kíván összeroppantam, bár ő a nemiség lényegét nem tagadta, de formailag olyan változtatásokat kíván tenni, amik azt már lényegében érintették. Most némi csendes iróniával csak ezt mondtam: – Megcáfolja saját magát. Az Eftiben azt mondta, hogy én nem tartozom maguk közé, hogy pénzkereső vagyok, könnyű dolgom lesz, és semmi helyem az ifjú, küzdő művészek között. – Csúnya természete van magának. A gúnyos emberekben én nem hiszek,

azok irigyek a világra, ne legyen ilyen. Most is jól tudja, hogy a vita és a gyakorlat más. Maga az utcán van. Miért van az utcán? Nem tud a saját hazájában egy fedelet és egy darab kenyeret szerezni, hiszen képzett ember. Tehát külön céljai vannak, és ezek a célok kergették el otthonról és juttatták az utcára. Engem is, mindnyájunkat A végcél lehet különböző, az eszközök lehetnek olyanok is, hogy szembekerülünk egymással, de a sorsunk, az akarásunk, hogy emberré tegyük az embert, az egyforma. Kint sűrűn hullott a hó. Kellemes meleg volt itt, derült megvilágítás, sok könyv és egy magamszőrű bolond ember, akinek csak egy hibája van jelen esetben, hogy nő, különben egészen jó társaság lenne. Most menjek ki a hóba, a semmibe, az egyedüllétbe. Ott maradtam. És ettől fogva együtt laktam sokáig Xéniával, aki sem a barátnőm, sem a szerelmem, sem a hitvesem nem volt. Isten tudja, mim volt ő nekem. A pillantásai után ítélve azt hiszem, egy kissé nem kedvelt, az ambíció, amivel ezt a fantasztikus életet élte velem, arra vallott, hogy egy érdekes lelki kísérlethez használt nyulacskának. Én magamon csodálattal tapasztaltam, hogy Xénia női mivolta, pedig említettem, hogy szép alakú, csinos leány volt, nem zavart, és eszembe sem jutott, hogy éjszaka a sötétben, ha halk lélegzetét hallottam a szomszédságomban, lázas pillanataim támadjanak. Úgy látszik, ez tényleg egy harctér volt, ahol ledőltek a korlátok, dogmák, szokások, és az emberek nem gondoltak szeretkezésre, semmire, csak előre szegzett gondolattal rohantak neki... az éjszakának.

Xénia szerencsés körülmények között lakott. Egy barbarossa-strassei családi háznak egyik szobájában, a ház többi szobája le volt lakatolva, és bútorok voltak felhalmozva benne. Xénia csak havonta egyszer jött össze a lakásadójával, aki nem lakott a házban, hanem bent a Westenben, és a házbérért sem jött ki, hanem Xénia vitte be az irodájába. Így Xénia teljesen szabad volt, egyedül lakott egy házban, igaz, hogy csak egy szobában, de itt nem is a kényelem, hanem a Szabadság a fontos, amiért mindnyájan és mindenféle formájában rajongtunk. A Barbarossa Schönebergnek egy csendes, úri része, csupa családi házzal, fával és kerttel, ez az egész környék, minden utca egy-egy fasor. A Nollendorf-Platztól amellett csak pár perc, úgyhogy még a központot is könnyű megközelíteni. Viszont, ha az ember a Nollendorf-Platz kakofóniájából rátér a Motzstrasséra, húsz-harminc lépéssel

maga mögött hagyja a benzinfüstöt, a harsogást, és kiér a hosszú, egyenes Martin-Luther-Strasséra, ahol kisebbek a fények, sűrűbben állnak a fák, és nagyobb a csend. A Lutherstrasse egyik mellékutcája, a még csendesebb, úribb Barbarossastrasse, ahol, azt hiszem, Xénián kívül nem lakott még egy Freidenker[86], hanem nagyobbrészt jól szituált kereskedők, csendet kedvelő úri népek. Úgynevezett plátói viszonyban éltünk egymással, egy szobában aludtunk, öltözködtünk heteken át; egy szűz leány és egy költő, lassanként tegeződtünk, és mind a ketten jól éreztük magunkat, hogy nem vagyunk egyedül az életünkkel, a gondolatainkkal, az éjszakáinkkal, amelyek bizonyára nála is sokszor töprengéssel múltak el azelőtt, míg most, és ez érdekes, jól aludtunk. Ezt megállapítottuk mind a ketten, mert fontosnak találtuk, hogy ennek az állapotnak erkölcsi és lelki tanulságait megőrizzük, feljegyezzük. Minden további nélkül beszámolt arról, hogy éjjel egy kis furcsa szédülést érzett, mikor felébredt, és lélegzeni hallott a sötétben. Én részleteztem azt a furcsa izgalmat előtte, ami egy reggel elfogott, midőn törölközés közben, a frottír mögül elővillantak egy pillanatra nedves keblei, de ezek pillanatok voltak. Alapjában véve egyikünk sem volt túlságosan terhére a másiknak különneműségével, ami, tekintve, hogy mindketten igen egészségesek voltunk, eléggé érdekes, és nem magyarázható mással, mint a sokféle gonddal, bajjal, akarással, amelyek más irányba vonták a figyelmünket, és ismét csak állapotunk harctéri jellegével. Azután beszélgetéseinkben esténként igen magas régiókig tudtunk felemelkedni, s mindketten képesek voltunk arra, hogy eltávolodjunk a testtől, nagy és általános érvényű dolgok felé, évezredek relációjához. Azért nem kétlem, hogy a front mögött, nyugodtabb életkörülmények között egy pár nap is elviselhetetlen lett volna ebből az életből. Az is kitűnő volt, hogy nem voltunk szerelmesek egymásba, és nem is voltunk hajlamosak erre. Midőn a világ erkölcsi állásfoglalásáról volt szó, amelyen durva sebet ejtettünk közös életünkkel, hamar meg tudtuk nyugtatni magunkat. Miért törődjünk mi a világgal? Törődik a világ velünk? Miért ápoljuk fűszeresek és miniszteri tanácsosok megcsontosodott, de nem kijegecesedett etikai nézetét? Mi hallatlanul szépnek és az emberiség fejlődéstörténetében korszakalkotónak találtuk, amit tettünk, és megállapodtunk abban, hogy az dobja ránk az első követ, akinek a véleményét kikérjük ebben az ügyben. Ezzel pedig egyszer s mindenkorra

beoltottuk magunkat a kődobálások ellen. Mondanom sem kell, hogy a „Kék Golyó” klub tagjai a Mokka Eftiben lelkes híveink lettek ebben az ügyben, és kivétel nélkül elhitték lakótársi viszonyunk makulátlanságát. Ha akadtak is éretlen tréfacsinálók, és ilyenek mindig akadtak köztünk, sohasem a rosszhiszeműség sugallta a tréfát, és nem tettek többet mint mondjuk cédulákat osztogattak az Eftiben ilyen felírással: „Arséne Lupin és Gascognei Szűz házasságot kötöttek a máltai fogadalmi templomban” vagy: „Hogyan lettem én háremőr. Arséne Lupin naplójából”. Alapjában véve azonban ünnepeltek minket, és talán virágot is vásároltak volna, ha ezekben az időkben bevásárlások tekintetében nem szorítkoztak volna kizárólag a kenyérre. Esténként otthon ültünk, ritkán mentünk el az Eftibe, vagy a Vaterlandba és egészen ritkán színházba. Irodalmi életet éltünk otthon, vitattunk kérdéseket, dolgozgattunk ceruzával vastag füzetekbe vagy olvastunk. Xéniának kellemes kis könyvtára volt húsz vagy huszonöt könyvből, leginkább Bölsche[87], Giordano Bruno[88] és Wilde Oszkár[89] voltak képviselve benne, de találtatott két kötet Dekobra[90] is, akit Xénia századunk epikus prózaírójának nevezett, és végül egy csomó füzet és A kínai fal című regény Kari Kraustól[91], akit mind a ketten nagyon nagyra tartottunk. A szamovár duruzsolt, kint a hó esett, bent a kályha melegített, olvastunk vagy írtunk, és nagyon imponáltunk magunknak. Az első nap után, amelyet Xéniánál töltöttem, hirtelen nyomasztó gond szakadt rám. Honnan szerzek pénzt? Mert lakótársammal óvakodtam ezt közölni, de odáig nem terjedt a szabad gondolat, hogy vele segélyeztessem magamat, és ekkor eszembe jutott Kohn. Elborzadtam... Fizikai munka. „A züllés első foka” mondta Kálniczki Vámbér Globetrotter[92] barátom, mikor búcsúztunk a pályaudvaron. Nagyon fájt nekem ez. Éreztem, hogy ezzel még a poétikus nyomor látszata sem fogja megőrizni a „küldetésemet”, a jobb kilátásokba vetett hitemet, és megindul az átértékelődés, amely talán a „pult mögött” fog végződni, és bolond költőből valami rendes Bürger[93] leszek. Mindegy. Nem volt más választásom, és lementem a Vaterland kávéházba. Kohnt ott találtam. Nagyon örült, és azt mondta, mindennap várt rám, megkínált reggelivel, amit mint nem fizetésre szegődött alkalmazottja, minden további nélkül elfogadtam. Kohn aranypecsétes harisnyákkal ügynökölt. Ezek a női selyemharisnyák egy kissé hibásak voltak, és így az

áruházak kiselejtezték, egészen olcsón. Viszont a hibák olyanok voltak, hogy a laikus nem vehette észre őket. Ebből élt Kohn. Részletre és olcsón árusított látszólag kifogástalan minőségű aranystemplis harisnyát. Volt nála egy nagy doboz nyakkendő is, de nem ez volt a fő üzlet. A két nagy dobozt nyakkendővel, harisnyával nekem kellett vinni. Ez nem lett volna valami nehéz munka nyáron vagy tavasszal, de télen, kesztyű nélkül pokoli kín. A spárga nyoma mint a tűz égett a kézen, megszokni egy-egy pillanatra sem lehet, a kéz olyan feszes, hogy úgy érzem, elszakadna végig a bőr, ha behajlítanám. Bemegyünk Charlottenburgba, amely nem más mint a Westennek egy kevésbé zajos negyede. A széles, egyenes, hosszú sugárúton mentünk, Berlin egyik legápoltabb utcáján: a Bismarckstrassén. A kancellár meg lehet elégedve ezzel az emlékkel, nem úgy, mint Beethoven, akiről egy párlépéses, Tiergartenbe nyíló, keskeny kis utcácskát neveztek el. Itt az Opera és egy előkelő étterem, magasan az utca felett, az Opera emelete mellett, amely esténként színes kivilágításával úri díszt ad az egész utcának, amelyben nem gyakoriak a transzparensek és a mulatók. Itt kutyagolunk végig, üzletről üzletre járva, részben árut ajánlani, részben inkasszálni, amely utóbbi ténykedés sokszor Kohnra nézve igen kellemetlen dolgokat eredményez, amennyiben az idejekorán elszakadt harisnyák tulajdonosai becsületsértést követnek el rajta, az egyik helyen kilökték, és utána dobták a kalapját. Arra előre figyelmeztetett, hogy nekem némán kell követni őt, és bármi történik, megőrizni a nyugalmat, mert ez egy nagyon különös mesterség. Tényleg különös mesterségnek látszott Ő azonban nem őrzi meg a nyugalmát az ajkai állandóan elfehérednek, remegnek és azt mondja: pfuj, ilyen piszok népek. Letérünk a kisebb utcákba. Csupa zöld zsalus, csúcsíves, tiszta, vidékies ház szabályosan építve, sehol egy üres telek, egy hézag. Itt laknak a diákok, a tehetősebbek, mert itt egy pár márkával drágább, mint a Nordenben. Kellemes vidéki város benyomását teszik a frissen meszelt, de régimódi épületek, minden ablakban virág, minden házban szatócsbolt, és kellemes, enyhe sajtszag terjeng a levegőben. Kellemes, tiszta, csinos, csendes városrész. Két óra felé a Grolmannstrassén egy kisvendéglőben ebédelünk. Nem tudom a villát megfogni, a kezeim olyanok, mintha fából lennének. Másnap Kohn egy kesztyűt és egy nyakvédőt hozott, ami nagyon megkönnyítette a dolgot. Délután ötig dolgoztunk csak Charlottenburgban és a Westenben, a Kurfürstendammon hagytuk abba, mire ideértünk, már felvirított a mondén délutáni élet a háztetőkre és a falakra szerelt óriási

fények és a hóesés mögül sűrű hullámzás és moraj indult, robogás, csilingelés, féknyikorgás, zsivaj. Vidám hely ez a Westen. Nem sokat láttam ilyenkor, mert a szememet félvakra sanyargatta a sok hozzáütődött sűrű, apró hószem. Néha lementünk a Kaiser-Dammra is, vagy végig a Budapester Strassén, de a végtelennek tetsző, hosszú utak már nem fájtak úgy, megszoktam kiskabátban telelni, és a kezemet védte a kesztyű. Ebéd közben Kohn megkülönböztetett tisztelettel bánt velem, és minden szavával, tettével hangsúlyozta, hogy tisztában van alárendelt helyzetem átmeneti és méltánytalan voltával. Nagyon unszimpatikus külsejű, szomorú, csúnya, végtelenül gyengéd lelkű, érzelgős, tanulatlan beszédű zsidó volt. A gyomorfekélye sárga színnel ült az arcán, és fekete bajusza, horgas orra, vizszínű, merengő szemei gusztustalanná tették. Én őszintén és nagyon megszerettem, mert azok közé az emberek közé tartozott, akik mindig nagy bánattal érzik, hogy milyen szép, nagyszerű értelme van az eseményeknek, dolgoknak, amelyeket ő nem ért, amelyekről lemaradt, vagy gyenge felfogású ahhoz, hogy megtanulja őket. Az ilyen emberből mecénás lesz, ha pénze van, és szerény művésztisztelő, ha nem gazdag. Ebéd közben különös éjszakai érzésekről beszél, és elhalt felesége iránti szomorúságáról, aki rossz volt hozzá és megcsalta, a gyomráról, amely a legjobb falatokat teszi íztelenné már a szájában, és az élet nagy lelki bajairól. Nagyon sok nőt kívánt, pedig az idegei teljesen szétzilált állapotban voltak, mindig furcsa, rejtélyes lelki dolgokat, érzéseket akart kifejezni, de nem volt hozzá szókincse, hát csak dadogott, és bárgyún, szomorúan nézett rám tehetetlen megnyilatkozni akarásában. Friedelről sokat és rajongva beszélt. A nő tartja benne a lelket, jóságos, gondozó és ami berlini nőben ritka, hű. Nem is érdekli más ember, mint ő. Szégyelltem magamat, és bűntudattal ettem a roll mopsot, de nem szóltam semmit, csak mikor egyenesen véleményt kért Friedelről, mondtam, hogy odaadó, intelligens, jóravaló leánynak látszik, akiért kár lenne, ha rossz kezekbe kerülne. Ha erről a témáról beszélt, mindig tétován merengett, amiből láttam, hogy el fogja venni Friedelt, amiből csak haszon származhatik rá, mert harmóniája, testi-lelki nyugalma lesz. Friedel tényleg jó nő. Mennyi lemondó melankóliával tudta nézni ez az ember, ha én farkasétvággyal a legkeményebb húsokat, kiskocsmái salátakompozíciókat, sört, heringet, kenyeret, burgonyát, pudingot ettem összevissza, csattogó foggal és mohón. Ez volt akkoriban az egyedüli öröme az életben, hogy engem enni nézett, és bár bőkezű még velem szemben sem volt, kért, hogy egyek sokat még, és

közben nézett és valószínűleg irigyelt és félig-meddig jóllakott a látásától annak, amit és ahányfélét én összeettem. Fél hat felé azután adott nekem három márkát, és nagyon udvariasan, kalaplevéve elköszönt, remélve, hogy másnap is lesz szerencséje. Itt meg kell állapítanom, hogy Kálniczki Vámbérnak egyáltalán nem volt igaza. Nem először kerestem pénzt, de hasonló munkával még soha. Mikor először szabadultam meg a két csomagtól, és jóllakottan, átfázva, fáradtan, három márkával a kezemben megindultam a tombolni kezdő fények között, olyan nagyszerű érzésem volt, megelégedett, nyugodt, amilyent még sohasem éreztem. Olyan volt ez az érzés, mintha megszállt volna egy tudat, hogy először életemben valóságosan produkáltam, belekapcsolódtam az emberiség működésébe, és diadalt arattam Berlinben: nem kerültem a menhelyre, nem kértem pénzt senkitől, a saját erőmből élek és, ahogy körülnéztem a rengeteg fény között a harsogásban, már nem éreztem olyan örömökből kirugdaltnak magamat, sőt némi megvetés támadt bennem a fények iránt, és gondolkozni kezdtem azokon, akik mindig csak így élnek, reggeltől estig produkálnak és erőket használnak el, és este mégis erősebbnek érzik magukat. Hol vannak ezek a boldog és hatalmas emberek, nagy izmaikkal, komolyságukkal, amely megveti a sok cifra élnivágyás üres örömkaszinóit. Hol vannak? Akkor még nem tudtam, és a fentiekből látható, egészen helytelen fogalmaim is voltak munkáról, munkásról, életről és legfőként produktivitásról, amiről ekkor még nem tudtam, hogy teljesen ellentétes fogalom a prosperitással, és így ezt tartottam a legfőbb és legreálisabb életelvnek. Vittem haza teát, kenőmájast, vajat és cigarettát. Xéniának nem tetszett, hogy mindjárt első nap ennyi mindent hozok. – Kölcsönkért? Láttam, ha most azt mondanám, igen, akkor egy világ omlana össze benne. – Nem. Dolgoztam. És elmeséltem, hogy eddig nem akartam, de most, hogy ketten küzdünk itt együtt, minden fillérre szükség van, ettől eltekintve tapasztalataim is bővülni fognak, mert a munkáról eddig csak elméleti jelentőségű fogalmaim voltak. – A hátán kell hogy érezze... – mondta Xénia, gyűlölködő arccal és messze nézve dacosan, amiből azt sejtettem, hogy valaha életében furcsa dolgokat tapasztalhatott a munka körül. – Érti? Maga élelmes ember, magának igenis ott a helye, magának kell, hogy a hátán érezze a munkát, és akkor az egész világ egyszerre színt fog

változtatni a szemében, és üres doktrínák helyett való kínok jutnak az eszébe, ha ezt a szót hallja, szocializmus. – Ezt maga honnan tudja? – Tudom. A szabad gondolat országában a legcsúnyább törvénysértés, ha az emberek egymás múltját és lelki ügyeit firtatják. Teáztunk és megbeszéltük az emberiség felvilágosodását. Azután irkáltunk egy darabig, és telefüstöltük a szobát, majd lefeküdtünk aludni. A Kurfürstendammon egyik este régi ismerősömmel találkoztam, Hajdúval, aki a forradalmi időkben iskolatársam volt, majd később, mint Pest többi aranyifja, ő is a tőzsdére került, és egy időben éjszakai életet élt. Azóta nem láttam. Finoman volt öltözve, és arca a megelégedett emberek egészséges közönyével fordult hol jobbra, hol balra a nők után. Nagyon kedves volt, és mi után tájékoztattam a helyzetemről, hosszasan gondolkodott. Látszott, hogy jóindulatú ember, és őszintén foglalkoztatta a helyzetem. Hirtelen megélénkült az arca, mint akinek eszébe jutott valami. – Van egy barátom, Aufnahmeleiter[94] a Nérónál, az okvetlen segít majd rajtad. Ilyenkor a Wienben szokott ülni. Már indult is, azzal a komoly ambícióval, ami olyan jólesik külföldön egy jobb helyzetben lévő hajdani baráttól, vagy ismerőstől. Őszintén szólva, a futólagos ismerősök sokkal többször karolják fel ilyen buzgalommal a szegény vándor ügyét, mint azok, akikre biztosan számít, barát, rokon vagy rokonok lekötelezettje, akihez meleg ajánlólevelet visz. Az Aufnahmeleiterben csalódtam, az a tisztelet, amivel Hajdú a nevét kiejtette, úgy hozta elém, mint egy kissé pocakos, tekintélyes, komoly, idősebb urat, akinek szép aranylánca és egyetlenegy, de nagyon tiszta kövű briliánsgyűrűje van. Ezzel szemben az Aufnahmeleiter egy rikítóan jól öltözött, hanyag beszédű, unszimpatikus, egészen fiatal ember volt, szemmel láthatólag nem tekintélyes, és közönséges beszédű. Meghallgatta az esetemet, és azt mondta, jöjjek ki másnap a stakeni stúdióba. Ha fogalmam lett volna akkor, hogy mi az Aufnahmeleiter, bizonnyal több tisztelettel gondolkoztam volna a madárfejű, nagy szivart szívó, kellemetlenül fiatal emberről. Később azonban megtudtam, hogy a gondviselés sorrendjében az Úristen után maga az Aufnahmeleiter jön. Ez itt körülbelül annyi, mint Angliában egy admirális, New Yorkban egy Börsianer[95], Magyarországon egy szolgabíró. A filmgyárnál eléggé jelentéktelen szerepe

van, jóval alatta áll a vezérigazgatónak, de még a rendezőnek, sőt a Produktionsleitemek[96] is. Ő a kellékek és a statisztéria reszortját látja el. A filmstatisztálás azonban Berlinben olyan tömegeknek ad kenyeret, hogy az Aufnahmeleiter százezer ember kenyere felett diszponál. Ha feltűnik egy friedrichstrassei kávéházban, suttogás támad a nyomában, és láthatatlan mitikus fénnyel veszik körül a lényét, a kegye nagy szerencse, a nők boldogok, ha meglátja őket, de ő többnyire blazírt, angolos filmember, amilyennek a hollywoodi kollégáit elképzeli, éppen ezért lehetőleg, sokszor jobb meggyőződése ellenére szivart szív, és pulóverben jár felvétel közben, dacára annak, hogy olyankor már semmi dolga sincs. Reggel hatkor kint voltam Stakenben. Egy nyugdíjazott zeppelinhangárban történnek itt a felvételek. Óriási terület, egyszerre négyöt filmgyár dolgozik benne anélkül, hogy zavarnák egymást, amellett összevissza magukra hagyott autók állnak benne, mert a szereplők autóstul rohannak itt a házban. Havas sztyeppék, hindu falvak, bálterem, a Potsdamer Platz vannak itt felépítve, egyik helyen táncvigalom van, a másik helyen gépfegyverrel lövöldöznek a rendőrségre, a harmadikon holdfényes szerelmi idill játszódik le, és mindenfelé pulóveres, micisapkás fiatalemberek rohannak, olajos munkások sercegtetnek szénszálas lámpákat, rendezők kiáltozzák segédemberek neveit szócsövekkel. Valóságos dzsungele a vezetéknek, huzaloknak, köteleknek, drótoknak, reflektoroknak, gépeknek a földön, mint végtelen anakondák nyújtóznak szerteszét a gumitömlők. Egy teljes oldala ennek a roppant építménynek felhúzható. Az öltöző zsúfolva emberekkel, a dohos ruhák, a masztix és a Leichtner festékek édeskés illata összekeveredik, nagy a por, a lárma és a lökdösődés. Parókában, kifestve és ulánustiszti egyenruhában egy sohasem érzett hatalmas hulláma borított el a csömörnek és az életunalomnak. Mit keresek én itt, kimázolva, bohócnak öltözve, hiszen nekem elintéznivalóim vannak az emberiséggel, lovagias ügyem az irodalommal, hiszen én ide dolgozni jöttem, tanulni és cselekedni, hát mit keresek most mint századrangú néma komédiás itt, ebben a söpredékben, ebben a poros dzsungelben, amely kulissza mögül nézett szerelmi jeleneteivel, gépeivel, sercegő, sziszegő világosságaival, enyvszagú, poros, színes és mégis köznapi mozgalmával olyan, mint maga a mechanizált élet? Egy ember rohan el mellettem, a hóna alatt egy könyv: Drehbuch[97]. Hirtelen visszafordul, rám rivall:

– Maga ulánus? Miért nem áll a többiekhez? A többiekhez állok... És már bent is voltam a hivatásban véglegesítést nyert comparserik[98] tömegében. Én is végigházaltam naponta a Friedrichstrassét, bekopogtatva minden filmirodába felajánlani néma szolgálataimat, én is megkerestem a kávéházakban az Aufnahmeleitereket, és kijártam Tempelhofba, Babelsbergbe az U. F. A. atelier[99]-be és a Nero-gyár irodájába. Berlinben elenyésző, csekély számmal vannak azok, akik azért statisztálnak, mert a filmszakmában keresnek elhelyezkedést. Berlinben a statisztálás megélhetés, a le-csúszottak és a fel nem kerültek falat kenyere, sokszor kereskedők és iparosok mellékfoglalkozása. A sztárok, a rendezők és mindazok, akiknek valami pozíciójuk van a filmszakmában, tucatjával protezsálják ismerőseiket és ismerőseiknek ismerőseit. Vannak családfők, akik ebből élnek, vannak utcai nők, átmenetileg állás nélkül lévő pincérek, diákok, szélhámosok, írók, politikai emigránsok és megnevezhetetlen korú, mesterségű, mindenféle nemzetiségű egyének. Itt találkoztam Skvarekkel, aki lisztügynök volt odahaza, és kereskedni jött ki, de én mint római zsoldost láttam viszont a cicerostrassei atelier-ben. Ehhez a mesterséghez nem kell munkaengedély, adó- és betegsegélyező-kártya. Szellemtelen, tartalmatlan elfoglaltság, de húsz-huszonöt márkát, estélyi ruhában harminc-harmincötöt lehet megkeresni vele. Az ember megszokja a munkanélküli keresetet, és anélkül, hogy valami köze lenne a művészethez, művész és bohém természetet vesz fel, kávéházban gubbaszt, titkos keserűségek támadnak benne, elzüllik, tönkremegy, és azt hiszem, legtöbbje belesodródik a nagyvárosi bűnözés valamelyik ágazatába, mert a munka, amelyet hivatás és ambíció nélkül végez, az demoralizálja. És ebben az igazságban sok, különben jó sorsra érdemes ember erkölcsi bukása van bent. A németorosz filmklub tagjainak, akik szép klubházzal rendelkeznek, legtöbbjük kiválasztottan alkalmas a filmre, gardróbjuk van, ők képezik a statisztéria felsőbb rétegét, az úgynevezett Adelcomparseriet, elsőrangúan keresnek, a Westenben laknak, és az Aufnahmeleiterek úgy telefonálnak értük, mint a sztárokért. Különben a comparseri ugyanaz a nagyvárosban, mint a feketekávé alján a lötty. Legtöbbjük megnevezhetetlen és kitapasztalhatatlan élethivatású. Bizonytalan élet, télen nincsenek gyakran felvételek, nagyon utána kell járni, sokat hiába, és be kell osztani a pénzt. Ebédelni az Aschinger nevű

üzemek valamelyikébe jártam, amelyek Berlinben mindenfelé olyan sűrűn fordulnak elő, és 50 fillérért kapható egy igen kiadós és főképpen művészek által kultivált étel, a Löffelerbsen in Terrine, ami zölborsó- és krumplifőzelék vegyüléke, benne főtt 5 dkg császárhússal, ha az ember 8 zsemlét is megeszik hozzá – a zsemléért Aschingernél nem kell fizetni – tökéletesen jóllakik, és borravalóval együtt 55 pfenniget fizetett. Lakást még mindig nem vettem, jól érezzük magunkat Xéniával, és már ritkán sem fordult elő, hogy különös gondolataink támadjanak az elintézetlen szexuális ügyünkről. Xénia egy fényképésznél volt laboráns, de szívesen látták, ha feljárt a szerkesztőségbe, mert elismerték a tehetségét, és ha nem fejtegetett még Berlinnek is túl sok vakmerő nézetet, szívesen hozták le, amit írt, de ez ritkán fordult elő, mert Xénia mindig azt írta, amit jónak és a társadalom szempontjából sürgősnek vagy fontosnak talált. Esténként most már nem az Eftibe, hanem a Romanisch Caféba jártunk, ahol színesebb, bolondabb a társas élet, és a pincérek meglepően gorombák. Itt kezdte mesélni Weissmann szerkesztő iránti vonzalmát. Weissmann egy modem irányú, illusztrált lap szerkesztését végezte, alacsony, sima arcú, cvikkeres, kopaszodó, szőke ember volt – egyszer bemutatta nekem –, hangja hideg tenor színezetű, kissé orrán át beszélt Nagyon tárgyilagos, precíz véleményei voltak mindenről, és olyan egzakt szabatossággal ítélte meg a dolgokat, ami gépszerűsítette az egész nagy mindent. Szabadabb gondolkozót még sohasem láttam, pedánsabb, hidegebb ember talán nem is vezette még modem irányú, illusztrált lap irodalmi rovatát. Általában nagy és forradalmi tehetségnek tartották. Irodalmi asztalt tartott fent a Conditorei Reimannban, és számos híve volt, akik próféciaként nyelték a véleményét. Xénia tanítványának vallotta magát, és sok időt töltött vele együtt. Xénia ezekben az időkben boldog volt Weissmann iránti istenítessél telve, reményekkel, akarásokkal átitatva Elhatározta, hogy Weissmann-nak a barátnője lesz, csak arra vártak mindketten, hogy jobban megérjenek bennük a dolgok. Együtt fogják keresni az új utat és meg is találni, vélte Xénia Rólam a következő véleményt mondta Weissmann, midőn először beszélt velem, és másodszor nézett rám. – Ön, uram, már régen révbe ért volna, ha nem állana állandóan az útjában egy kellemetlen ember, aki lépten-nyomon megzavarja, elgáncsolja: saját maga. Akkor úgy éreztem, hogy igaza van, ma midőn visszatekintek az utamra, és látom, hogy fontos és jó volt a szenvedés, a megpróbáltatás, a munka, tudom,

hogy egy szellemes hülyeség volt ez a mondás, mint ahogy későbben rájöttem, hogy az egész Weissmann egy nagy, szellemes, ügyes blöff, egy lélektelen, fűtetlen logizmagép, adathalmazokat virtuozitással újra variáló, betegesen érzéketlen egyén, aki amellett tehetségtelen is, de olyan művelt, hogy ezzel mindent eltakar. Xénia azonban ezt mind nem láthatta, és Weissmann halfejű meglátásaiban a saját úttörőjét, a rendkívüli váteszt látta, aki respektus nélkül és a legfüggetlenebbül szemlél mindent. Xénia asszony volt, aki szeretni akart, tehát nem is láthatott másképpen. Weissmannban a saját túlnagyolt torzképén kellett volna iszonyodnia. De Xénia mégsem látszhatott olyannak, mint Weissmann, mert benne szív volt, és bírt azzal a rendkívüli képességgel, hogy könnyek nélkül is nagyon tudjon szenvedni. Esténként, ha otthon maradtunk, és sok teát főztünk, Adyt kellett mesélni neki. Nem értett egy szót sem belőle, nem is hagyta, hogy lefordítsam, mert szerinte a verseknek külön lelkűk van, amit olyan médiumok, mint ő, az értelem kikapcsolásával képes felfogni. Hogy tudott kitágult szemmel meredni, megborzadni lehunyt pillával hanyatt dőlve, ha Adyt hallotta, és valósággal megdöbbentett, midőn a legtisztább csengésű magyar kiejtéssel, hunyt szemmel, félig sírva mondta utánam: és nem ragyog... és nem ragyog... Soha még nem született magyartól ezt az ouverta[100]-t, ezt a tökéletes hangsúlyt nem hallottam, pedig soha sem tanult magyarul, nem is járt Magyarországon, és sejtelme sem volt, hogy mit jelentenek az általa megtanult sorok. Egyszer megkértem, jöjjön fel az Eftibe, és mondjon el egy Adyt a fiúknak. Már akkor kívülről tudott egy csomó verset, többek között a Gare de l’Esten-t, egész végig (és ismétlem, egy szó értelmet nem tudott, de valósággal szenvedett, boldog volt, lerészegedett Adytól). Soha én még ennek a cinikus társaságnak a külsején azt az áhítatott, megilletődést nem láttam, mint mikor Xénia megszólalt tiszta, csengő, szép magyarsággal: Reggelre én már messze jutok és bomlottan sírok valahol: Szinte ijedten néztek össze, és mikor Xénia befejezte, sokáig hallgattak még. Kénesi szerint a nyelvérzék sohasem hallott csodája, a Főzelékes, aki a spiritisztaságért is rajongott, azt mondta, hogy Ady szelleme beszél Xéniából. Én, aki sem filológiával, sem spiritizmussal nem foglalkozom, úgy vélem,

hogy különös összefüggéseknek kell ebben lenni, de magyarázatát nem látom. Én is hallgattam sok bolgár verset Xéniától, és sokszor engemet is megfogott valami furcsa láz, mintha belülről hirtelen megzörgetné az idegen költő értelem nélküli ritmikája a lelkemet. Azt hiszem, ez visszafordítása a versnek alkotásból intuícióvá. A költő ugyanazt, a szóval ki nem fejezhető ritmust érezte belülről versének megírása előtt, amely engemet megszállt, mikor a ritmust, a lélek béklyótlan rezgéseit szívtam magamba. Sokat tudtunk hallgatni otthon, és nem zavartuk egymást, csak akkor beszéltünk, ha szükségét éreztük beszédnek. Alapjában véve a lelkeink teljesen idegenek voltak egymásra, és idegenek is maradtak, mint a múltunk, a hazánk, az élményeink, a gondolataink. Soha talán még annyira idegen férfi és nő, olyan nagy harmóniában nem lakott együtt egymással, mint mi. Lassan valóban teljesen barátivá lett a viszonyunk Xéniával, és naponként változó anyagi helyzetünk hozta magával, hogy már elszámolás sem volt közöttünk, egy napon én hoztam haza ennivalót, egy nap ő, valamelyik reggel ő vett ki a tárcámból egy márkát cigarettára és földalattira, másnap én kértem tőle, de sokszor előfordult, hogy egyikünknek sem volt pénze, és elmúlt egy este vacsora nélkül, vagy gyalog vágtunk ne ki reggel útjainknak, ami Berlinben van olyan csapás, mint a koplalás. Xéniának nem volt fix fizetése, óránként fizették, é s sokszor nem volt munka, de ha volt, akkor is kevésnek bizonyult a fizetése, és amikor hosszabb ideig sehol sem tudott cikket elhelyezni, nyomorba jutott. Soha még nagyobb gőggel, nyugalommal embert nyomorogni nem láttam. A fényképész megígérte neki, hogy újév után fix fizetéssel alkalmazottnak szerződteti, valamivel jobb fizetéssel. Ez nagyon felvillanyozta Xénia ambícióját, elszántságát, ez a végső győzelmet jelentette volna az önállóság terén, és a szabad életnek, gondolkozásnak nem állt volna semmi útjába. December hó vége felé a nyomor egyre nagyobb arányokat öltött. Alig volt felvétel, napokon át házaltam végig a Friedrich-strassét, és nem kerestem semmit. Végre jött egy tízmárkás kereset egy Bolváry-filmben, a Bush cirkuszban[101] kellett statisztálni, egyszerűen beülni a nézőtérre egy fél órára. Ezért csak tíz márkát fizettek, és mindenütt azt mondták, hogy jöjjek ünnepek után. Jó, jó, de mit csináljak az ünnepek alatt? Tíz márkából csak nem élhetek újévig. Elhatároztam, hogy nagyon beosztom a pénzt, és nem költök többet napi egy márkánál. Találtam egy cigarettafajtát a külvárosban, amelyre nagy

rabattot adtak. A rabatt annyit jelent, hogy minden tíz cigarettára egy párat ingyen adnak. Vannak cigaretták, amire ugyanannyit adnak ingyen, mint ahányat pénzért vesz az ember. A rabatt-cigaretta legtöbbször más fajtájú, mint az, amit vásárol az ember. A rabatt-cigarettát kisüzemek elárverezésén tömegben veszik a gyárak, és szétosztják nagyon olcsón a kiskereskedők között, akik rabattnak adják. Van hely, ahol mindenféle márkára adnak rabattot, vannak helyek, ahol csak speciális márkára, és vannak kint Moabitban, Nordenben trafikok, ahol huszonöt cigarettára tizenöt más fajtájút adnak rabattnak. De a belvárosban is a legtöbb helyen egy doboz Abdullahra, vagy Muratti Aristóra adnak kettőt-hármat ingyen ugyanabból a fajtából. Felhagytam a Löffelerbsennel[102] is, és úgynevezett belegtes Brötchent[103] ettem 10 pfennigért, amin nagy darab zselés hús van, a földalattit, a reggelit, az uzsonnát elhagytam, és így napi másfél márkából az ebéd, a vacsora és a cigaretta kijött. Felkerestem egy reggel a Vaterlandban Kohn asztalát, de nem volt ott, a fiúk aztán elmondták, hogy kórházban van, operálták, Friedeltől hallották. Karácsonykor még három márkám volt. Öt óra után olyan zsibongás, forgalom, tolongás volt az utcákon, hogy mozdulni sem lehetett. Az üzletek zsúfolva, az emberek csomagokkal siettek haza. Berlinben a karácsonyt mindenki ünnepli, az egész város egy nagy lázas készülődés. Szép hó is hullott, a kávéházak ablakából karácsonyfák világítottak ki, és mindenütt a német szent népdal melódiája hangzott felém. Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum Wie grün sind deine aste Nagyon szép, invenciózus, andalgó muzsika, mint valami bölcsődal, és úgy emlékezem, énekelte is nagyanyám az ágyamnál, ha nem akartam elaludni, himbált a vállamnál fogva és jóságos szép alt hangján dúdolta: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum. Látom is szerető, szép ráncos arcát, ezüst haját, a kis szobában, ahol annyian aludtunk, és fáradt petróleumlámpa fénye rezgett egy homályos üveg alatt. Körülnézek. Hová kalandoztam ebből a fehér, óriási metropolisból, nagyanya, petróleumlámpa... Több ezer gyertyafényes ívlámpák sokasága és látványos, karácsonyi kirakatok, vattahóval, villanykörte-füzéres, forgó női alakok, a Wertheim Aruház minden kirakata egy élő, mozgó, ragyogó, emeletes csoda, és egyre több és

több ember, egyre nagyobb zaj, egyre harsogóbb torlódások a sarkon. Az autóbuszok úgy meg vannak rakva, hogy rossz nézni, amint sűrű emberrajokkal a belsejében, tetején, lépcsőjén ingadozva befordul a sarkon, lengő vörös nyíllal az oldalán. Felmegyek az Eftibe. Üres, egy fiú sincs fenn, nagy karácsonyfák állnak minden helyiségben gyönyörűen feldíszítve, és a zene játszik, ma nem az Aranjuezt, hanem a Tannenbaumot. Hová menjek én ünnepelni, emberek közé? Nem vagyok keresztény, az igaz, de ezen a napon nincs munka, minden zárva lesz, nem hallatszik majd sehol muzsika, és így, eltekintve az ünnephez tartozók tömegétől, mindenki ünnepelni fog, mert mindenki együtt lesz rokonaival, barátjával, családjával, és én hol leszek? Kivel leszek? Nézem az embereket, hogy rohannak haza, az alkalmazottakat, amint izgatottan húzzák le a boltredőnyöket, fekete kötényes leánykákat, amint sietve rakják be a kirakatokból az árut, és a tömött járművek sokadalmát: ezek mind mennek valahova, ahol meleg lesz, és kedves arcok veszik majd körül őket. Szabadgondolkozókhoz ez nem illő magatartás egy bibliai ünnepen, de én egy olyan szabadgondolkozó voltam, aki huszonkét éves sem múltam, és nem régen szakadtam el egy szép, boldog, derűs lakásból, szülők és testvérek közül. Nem mondhatnám, hogy szívfájásaim voltak, csak unalmasnak találtam az egyedüllétet ezen a napon, amikor velem mit sem törődve siettek az emberek szeretni egymást. Később, évek múlva, mikor már tudtam, hogy ez is csak egy kis belvárosi malaszt, és barakkokban, külvárosokban szakadt rám az ünnep, semmi reklamálni valóm nem volt a sorstól, mert hiszen a rengeteg sok ember körülöttem a hideg szobában, ahol nemcsak karácsonyfa, de még petróleumlámpa sem világított, ült közömbösen, mint akik tudják, hogy rájuk nem tartozik a mai nap sokcicomás áldása. Magam sem éreztem vágyakat, sírásokat, nem éreztem egyedül kizártnak magamat, láttam, hogy rengetegen vagyunk kívülmaradtak, de Berlinben még ritkán tapasztaltam a nagy svindlit Potemkin fényei mögött, és elkápráztatva a sok szénszálas izzástól, azt hittem, hogy itt az emberiség él előttem, a társadalom siet ünnepelni és szeretni. Mondom, alig voltam még 22 éves, és csukott szemmel éltem, mint az újszülött macskakölyök. Elhatároztam, hogy elünneplem az utolsó három márkámat. Vettem egy doboz Bergmannt, egy úgynevezett Kranzkuhent, berlini kalácsot mazsolával és marcipánnal töltve és tíz deka kekszet. Holnap lesz, ami lesz. Tudtam, hogy Xénia nem lesz otthon, tehát elszántan arra, hogy egyedül ünnepeljek

egy jó könyvvel, hazamentem. Xénia valóban nem volt otthon, de a sűrű dohányfüst arról beszélt, hogy sokat időzhetett a szobában. Megraktam brikettel a kályhát, feltettem vagy hat pohárra való vizet a szamovárba, és leültem olvasni Klabund[104] Mohamad című könyvét. Az első lapot sem olvastam végig, mikor hirtelen kulcs fordult a zárban, felpattant az ajtó és belépett Xénia. Körülnézett, és úgy éreztem, hogy jól esik neki a meleg, a duruzsoló szamovár, melyet mindjárt gondjaiba vett, olyan módon, hogy cigarettára gyújtva felült melléje az asztalra. Kissé sápadtnak látszott és szomorúbbnak, mint máskor. A szomorúságnak lágy vonásai sohasem kerültek eddig az arcára, nála szigorú, nyugodt arc fejezte ki a bánatot, gőgös, magas fejtartás a fájdalmat, most azonban nem ilyen formában jutott kifejezésre arcán a szenvedés. Nem tudtunk elmerülni szokott témáinkban, ittuk a teát, és sűrűn megakadtunk, elméláztunk. Láttam a sápadtságán, hogy valami szörnyűség nyomasztja, valami rendkívüli történhetett vele, ami lelkivilágát nagyon megviselte. – Hol van Weissmann – kérdeztem hirtelen, mintegy ötletszerűen, csak éppen hogy mondjak valamit, pedig sejtettem, hogy itt a baj. Gyűlölet villant a szemében. Az arca összerándult. – A családjával tölti az estét – mondta sötéten. – Családjával? – Az édesanyjánál, Lichterfeldében. Most értettem. Ez a Weissmann egy nagy svindler, és Xénia lelkében most egy összedőlt világ van, egy földrengés pillanatok alatt óriási, égig törekvő épületeket rázott buta kőhalommá benne, és ezek a kövek most nagyon súlyosak lehetnek. Figyelmesen vizsgált engem, de én vigyáztam az arcomra, hogy ne fejezzen ki semmit. – Te keresztény vagy? – kérdezte hirtelen. – Nem. Zsidó. Mesélni kezdtem neki valamit a szüléimről és nagyszüleimről, akik mészároskodtak Hidasbonyhádon[105]. Nagyon vallásos falu, ahol a zsidók testvéri közösségben élnek, és szombaton fekete ruhákban sétálgatnak az utcán, összeverődnek a főtéren. Én mint kisgyerek nagyapám mellett mindig áhítattal hallgattam ezeket a megfontolt, bölcs beszélgetéseket, és nem kis mértékben büszke voltam az öregúrra, aki nagy tekintély volt a kisvárosban. Mikor mint nagyobb fiú látogattam el hozzá, nem a legjobb benyomásai

voltak rólam, és mindenféle héber kérdéseket adott fel, amelyekre sajnos nem tudtam felelni, és ez komorrá tette, de megbékült valahogy, mikor templomban voltam vele, és magas termetű unokájával végig büszkélkedhetett az utcán, sőt a rokonok, akikhez látogatóba vitt, és mindenféle dolgokról vitatkoztak velem, kedvező vélekedéseikkel még önteltebbé tették, meg voltak, akik azt mondták, hogy rabbinak kellett volna lennem, szépen beszélek. Én pedig magam sem tudom miért, mindig szomorú szívvel szakadtam el a csendes, nyugodt, áhítatos, héber falutól. Azért meséltem Xéniának Budapestről, iskoláról, szüleimről, mert láttam rajta, hogy csupa olyan dolgot mondok, ami új előtte, ami sem az ő életében, sem Bulgáriában nem volt szokásos. – Szerelmes nem voltál? – kérdezte végül, és ezzel nagy csorbát ejtett a szabadgondolkozók törvényén, akiknek nem szabad kísérletet tenni arra, hogy egymás életébe bekukkantsanak. – De igen. Halálosan. Bankárleányba. Nagy idill volt. A leány délután bliccelte a zenedét és velem kószált a Duna-parton, nagy esküt tett, hogy örökké kitart mellettem, jóban, rosszban... – Aztán? – Aztán idősebb és okosabb lett, jött egy komoly, rendes ember, akihez hozzáment, én előbb meg akartam halni, aztán Berlinbe jöttem. – Szereted még? – Halálosan. A hamu folyton az ölébe hullott, és sápadtan, idegesen rágta a cigarettaszipkáját, sárga újhegyei idegesen doboltak az asztalon. Felkelt, az ablakhoz ment, kibámult az utcára, amely már teljesen kihalt volt, mintha nem is laknának emberek a városban, csak a sok, szemközti ablak tündöklő karácsonyfa fényei beszéltek a máról. Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó... Háttal állt nekem, nézett ki, mélyeket szippantott és nagy füstfelhőket fújt, homlokát nekitámasztotta az üvegnek. – Az ember nem lehet addig boldog, amíg képzelt vonatkozásokkal, anyagtalan szálakkal hiszi magát összekapcsolva a jelenségekkel. Meg kell szabadulni a hit képzetétől, az érzelem lelki férgeitől, amelyekkel felsőbbrendűek akarunk lenni. Szerelem, hála, gyermeki vonzalom, anyai ölelés, mind csak hátráltatja a kibontakozást, a célok felismerését... – állt, szívott, hallgatott. – Nézd a havat, amint méltóságteljesen hullik a magasból, megsejtheted

belőle a törvényszerűségek, a folyamatok örökérvényű, pillanattól, egyéntől, mulandó formáktól független voltát. „Szeretni szenvedés, nem szeretni szenvedés, akarni szenvedés, nem akarni szenvedés”, így mondja valahogy Buddha a hiábavaló élet filozófiáját...”élet az nincs ottan, halál az nincs ottan, egyáltalán, amit szóval kimondhatsz, értelemmel felfoghatsz, az nincs ottan, az a Nirvána” – állt, és nézte szemben a játékos fényeket. Folytattam. – „De mester, mit kezdjek a megfoghatatlannal?” És felelt a mester: „Inkább kérdezd: vajon érdemes-e, hogy kinyújtsad a kezedet azért, ami megfogható?” Megfordult, haragosan nézett rám. – Az anyag megszakíthatatlan folytonossága a végtelennek, az ember addig nem találja meg rendeltetését az anyagok sorrendjében, amíg anyagtalan lényűnek hiszi magát. – Ezután sokáig csend lett. Majd eszembe jutott a Kranzkuhen, amelyet elfelejtettem a teához feladni és kivettem a zsebemből. Ünnepi kalács, ez nyílt pártütés volt, ez teljesen élére állította most a kérdést. Nézett engem és a kalácsot, aztán még lágyabb lett a szomorúság az arcán. Halkan mondta: – Az én apám villanyszerelő volt, iszákos, az anyám nyilvánosan folytatott viszonyt egy katonával, műhelyben laktunk öten, pokol, lárma, verekedés, vagy kimerült, élettelen, sötét hallgatás volt az életünk. Gyerekkoromtól kezdve gyűlöltem az apámat, a fivéreim brutális, műveletlen parasztok lettek... Elfordult az ablak felé, alig hallottam, ahogy mondta: – El akartak adni. Aztán ettünk a kalácsból. – Weissmannt szeretted? – Utálom. Hülye. Eloltottuk a villanyt, a hó szép fehér folytonos mozgása az ablak előtt valahogy derültté tette a szobát, és a szemközti ablakokban még élesebben látszott a karácsonyfák fénye, a gyertyák, az angyalhaj. Messze tőlem egy cigaretta parázslott, és egy szép tiszta hang mondta magyarul: A lelkem ódon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott. (A két szemem, ugye, milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)[106] Hogy mondta ezt az utolsó szót, siralmasan, panaszosan, búgva és áhítattal, pedig sohasem engedte meg, hogy lefordítsam neki... Aztán lehullott a cigaretta, valaki közeledett hozzám a sötétben, valaki leszakította a ruhát magáról, és ott világított előttem a teste, versenyt a hóval, és valakivel összetettük fájdalmas, sokszor csalódott, letiport, fiatal életünket, másért sóvárgó szívünket, tehetetlen élni akarással és ünnepelni kívánással, szomorúan, mohón és mindent felejtve. Ezen az éjszakán halt meg a Szabad Gondolat, hogy megszülessen bennünk a szabadulni vágyó ember vér- és könnybéklyóiban vergődve... Gyerekkórus énekelt valahol, sok kis szoprán hang, messziről: Oh Tannenbaum, oh Tannenbaum Wie grün sind deine äste...

Sturm und Drang[107] II. rész Valamennyien a Norden mélyén, az Elsasser Strasse végén laktunk, nemesek mind és szörnyen szegények, mint Cyrano mondta Mi valóban nemesek voltunk, ha nem is volt kutyabőr a ládánkban, a szívünkön sem volt ilyen, és ebben az esetben a kutyabőr hiánya jobb minősítés, mint a birtoklása. Ami viszont a szörnyű szegénységünket illeti, e tekintetben messze túlszárnyaltuk a leggascogne-ibb legényeket is. Fiatalok voltunk, jobbára költők, és éldegéltünk hosszú időkön által margarinos kenyéren, valamint az igen apró és Sprottének nevezett, olcsóbb fajtájú halakból. Bérletünk tágas volt és erkélyes, húsz lépés hosszú és két lépés széles, amely tulajdonsága bizonyos folyosószerűséggel ruházta fel a szobát. Az erkélyajtón úgy segítettünk, hogy keménypapírt illesztettünk a hiányzó üvegek helyére, és ilyen módon igyekeztünk mérsékelni a beáramló hideg erejét, nem sok sikerrel, mert tanyánkon csak az ordító farkasok hiánya folytán nélkülöztük a legteljesebb szibériai tél illúzióit. Részletes leírás helyett elég lesz megjegyeznem erről a szobáról, hogy havi huszonöt márka lakbér fejében tetszés szerinti mennyiségben lakhattunk. Fűteni itt egészen meddő dolog lett volna, mert évek fűtéstől sosem zavart hidege dermedezett a szobában, úgyhogy előbb egy egész télen át fűteni kellett volna benne rendszeresen, hogy a legközelebbi télen kellemes meleget nyújtson benne a fűtés. Pénzünk sem igen volt, a törött ablakot is meg kellett volna csináltatni, szóval nem fűtöttünk. Talán az is befolyásolt e tekintetben, hogy nem volt kályha a szobában, csak egy fekete lyuk az egyik falon, amelyen át lehuhogott a szél a kéményből. Berendezés azonban volt, bőségesen. Volt benne két ágy, lejjebb két dívány, még lejjebb (mert a hosszú, keskeny szobában sorban álltak a bútorok) egy asztal, egy petróleumlámpa, két szék és az ajtóban egy kampósszög a ruhának. Az egyik ágy néha minden látszólagos indok nélkül, leginkább éjjel, összeroskadt, de mondom, kicsiségekre mi nem tekintettünk, és mikor Kénesi-Kenézt valami nagyon nyomta a lepedője alatt, és egy kukoricacsutkát húzott ki a szalmazsákjából, azt mondta, hogy a régi görögök is szerettek keményen feküdni, és ez jót tesz az idegeknek. Tél idején a nyomorúság itt egészen fantasztikus méreteket

öltött. Állandóan tíz-tizenkét ember tartózkodott félig éhen halva ebben a lakásban, mert dacára annak, hogy a szoba fentebb némi kívánnivalókat hagyott maga után, a nagy hideg sokakat bekergetett ide. Őslakók ketten voltunk magántitkárommal, Félixszel, akit azonban mindenki csak Sötét Emberkének nevezett egyrészt alacsony termete, másrészt sötét jelleménél fogva. Nagyon szép arcú, kedves mosolyú, gyerekes természetű, de rendkívül leleményes és blazírt fiatalember volt tizenkilencedik életévében. Abban valamennyien megegyeztünk, hogy csak véletlenek hosszú és különös láncolata következtében kerülte el eddig az igazságszolgáltatás lesújtó kezét. Meghatározatlan fizetéssel és egy perc felmondással szerződött hozzám a Mokka Efti kávéházban, ahol egy kávét fizettem neki, miután felszólított, hogy néhány napja nem táplálkozott már. Fix javadalmazása tehát nem volt, de ha előfordult, hogy étkeztem, akkor bizonyos fokig velem ehetett. Nem is nagyon szorult az én pénzemre, mert erőszakos természete, amellyel képes volt embereket napokon át szívósan üldözni egy márkáért, többnyire meghozta gyümölcsét. Ettől függetlenül is rengeteg homályos, sötét ügye volt, és angyalarca, valamint tizenkilenc életéve dacára sokszor olyan komor, toprongyos, kültelki alakokkal beszélt fölényes közvetlen hangon, hogy valamennyiünket megdöbbentett. Igen sokszor kapott verést tőlem, mert, mint mondtam, rendkívül leleményes ember volt, és csak igen kevés dolgok elől hátrált meg. Nem is tudom, hogy miért nem vette sohasem igénybe az egy perc felmondási időt, és miért élt velem nagy nélkülözések közepette, hűséges kutya módjára. Elintézett zálogházi teendőket, elment és hozott egy titokzatos márkát legnagyobb ínségek idején, felajánlotta scenáriumaimat több nagyobb filmgyárnak. Persze megvolt az a rossz szokása, hogy jobb napok idején megdézsmálta párnám alól a pénzt amíg aludtam, lopta a cigarettáimat, és ajánlatokkal zaklatta barátnőmet. De hát, istenem, melyik ember hiba nélkül való? Később pláne beigazolódott, hogy barátnőmnek tett ajánlataival távolról sem fáradozott olyan hiábavalóan, mint a filmgyárnál. Különben tisztes budai vendéglőscsalád gyermeke volt, de a szülei, igen helyesen, azon az állásponton voltak, hogy a fiúk csavargási hajlamait nem támogatják, és így, leszámítva néhány ritkán érkező kisebb summát, amit édesanyja titokban küldött, teljesen magára volt utalva. Kedvenc trükkje volt tört, rossz németséggel beszélni (perfekt beszélte a nyelvet) és riadt szemmel, ijedt gyerekarccal tekinteni az áldozatára. Lassan megszoktam, mint egy hű kutyát, azazhogy inkább mint egy macskát, amelynek elnézik, hogy néha

megdézsmálja a tejfelt, de különben szereti a gazdáját. Néha, igen nagy ínségek idején hirtelen vette a kalapját és valami Bockwursttal[108], vagy süteménnyel tért vissza. Elsőnek Kénesi-Kenéz jelentkezett, aki, miután Friedel hozzáment Kohnhoz, ismét az utcára került, majd egy étterem konyhájában aludt a földön mosogatás fejében. Nyomban utána Kárpát Renée jött, de hogy nézett ki! A szája állandóan sírásra görbült, az arca zöldes volt, rémes dolgokat mesélt az asile[109]-ról, és azt mondta, azóta nem aludt, mióta elváltunk a Podtsdamer Platzon, majd Bükk Iván jött közénk fakíri külsővel, később Solymár István, egy közelebbről meghatározhatatlan foglalkozású egyén, aki néha parkett-táncos volt, néha filmstatiszta, sőt egy időben lóverseny fogadásokat is vett fel. Ha megvolt a napi betevő kávéra valója, akkor beült a Mokka Eftibe, és kora reggeltől záróráig ott tartózkodott. Azután megjelent a tanagrás ember pártfogoltjával. Hajdan népszerű artista volt a fővárosban, aki az angolparki tanagra előtt szórakoztatta a közönséget furcsa szemmeregetéssel, miközben ezt mondogatta: „a párizsi tanagra nem mozi... nem bábszínház... az valami remek... valami nagyszerű, jaja de jó...” végül egy kis szobrot leplezett le, mire a nézők ezt kiabálták: takarja be! Ez tette máról holnapra világhírűvé Pesten. Ez a „takarja be”. Felkapták, mint viccet, kiszólást, példálózást, és mondták mindenfelé, mindenre: „takarja be”. És a nagyszerű jelszó kitalálója szörnyű nyomorban élt Berlinben, ahová azért jött, hogy egy artistaszámot állítson össze, de nem volt meg a szükséges tőkéje ehhez. Őszes hajú, jó humorú, angolos külsejű, köpcös ember volt, szimpatikus és nem közönséges műveltségű. Ő volt közöttünk az egyedüli, aki harmincadik életévét betöltötte. (Ötven felé járt.) Vele volt gyámolítottja is, egy vidéki színész, csendes, agybajos egyén, akiről sosem derült ki, hogy mi hozta Sopronból Berlinbe, ahol mint kórista, hasonlíthatatlanul jobb körülmények között élt. Egy szót sem beszélt németül, magyarul is csak dadogva, kínosan vékony hangja volt, állandóan vihogott, és tétován bámult. A tanagrás ember, aki maga is égbekiáltó nyomorban élt, és a hitközség szűkös adományaiból tengette magát, nem hagyta el ezt a beteg, különös fiatalembert, aki órákig szótlanul, mozdulatlanul ült, és úgy követte a tanagrást, mint egy kutya, őket is befogadtuk Ottó der Grösser Kurfürst lovas szobra alól, ahol különben az éjszakáikat töltötték a Sieges-Allee-n. Legkülönb azonban Kolossy volt közöttük. Őt az emigránsok romantikus

glóriája övezte, mert ős emigráns volt. Különös tisztelet járt neki tőlünk, ifjú művészgenerációtól, akik csodáltuk benne a létező regényt, de nem akartuk bolygatni a múlt fájó sebét, ő pedig elzárkózott előlünk azzal a felhős szomorúsággal, ami annyira jellemzi az emigránsokat. Nagyon is fiatal kora, nemes vonásai azonban különleges tragédiákat sejtettek velünk a múltjában. Csak sokára tudtunk meg róla közelebbi adatokat Pauker Edvin iparművésztől, aki a Theater des Westens előtt szórólapokat osztogatott. Ő ismerte Kolossyt, és elmondta, hogy a Hazai Forgalmi Bankból emigrált egy rovancsolás után, a rendőrség könyörtelen üldözése késztette őt, hogy otthagyja szülőföldjét. Mi sohasem említettük előtte, hogy ismerjük száműzetésének történetét, és ő mint egy Dante vagy Dosztojevszkij, férfias, komor, hallgatag megadással ette az emigránsok keserű kenyerét részben az olasz kommunista, részben a fehérorosz emigráció segélykasszájából. Különben rendkívül jellemes ember volt. Egy alkalommal halomra akarta lőni magántitkáromat, aki szánalmasan prózai és skrupulózus természet lévén, ama gyanújának adott kifejezést, hogy Kolossy megoldhatná egy előző napon eltűnt fél sült hering wallace-i rejtélyét. Meg kell még említenem Kont Ferencet, aki egy esti lappal levelezett, nagyobbrészt sürgető formában, előlegekért egy hatalmas cikksorozatra, a lap azonban mereven megmaradt ama álláspontja mellett, hogy Kont Ferenc egyelőre a kétsoros berlini színházi kommünikék írójának felelősségteljes posztját töltse be. Ezért küldtek is neki néha vagy öt forintnyi bért, amiből csak igen szűkösen lehetett három-négy hétig élni. Személyi állományunk azonban állandóan változott, sokszor tízen is voltunk, sokszor leapadt a számunk hatra, néha valamelyik egy kis időre jobb körülmények közé kerülve eltűnt, aztán egyszer csak jött egy zimankós nap, szó nélkül ledobta a batyuját egy sarokba, és lefeküdt a földre a felöltőjén aludni. Ilyenkor nem vallattuk az illetőt, tudtuk jól, ismét egy nekilendülés után zuhant vissza. Félixet, aki az odú adminisztratív ügyeit intézte, egyedül érintkezvén a süket lakásadónővel, valami rejtélyes módon Gastel Jalounak nevezték el, viszont ő Gaz Kohni legényeknek hívta a társaságot, amiben volt is némi igazsága. Gúnyneve egyébként a legtöbbnek volt, én magam Arséne Lupin nevét kaptam sajátomul, aránylag ártatlanul, mert nem bűnözések útján, de eléggé körülményes utakon jutottam pénzhez. Sokszor voltak mentő ideáim, hajmeresztő blöffjeim, amiket lehetőleg hidegvérrel és biztos fellépéssel intéztem. Én környékeztem meg legvégső esetben az öreg háziasszonyt, midőn már úgy látszott, hogy éjszakára mind az

utcán leszünk, és az utolsó pillanatban lelepleztem magamat, mint nagyherceget, aki inkognitóban van itt. Szóval csupa ártatlan kis históriák, bohém dolgok, amikhez a végszükség termeli ki az ötleteket. Én már akkor jól láttam a helyzetet, nem voltam újonc, és nem voltam már érzelgős, nem akartam a sorsüldözött ifjú titánt játszani velük együtt. Egyszerűen nem számoltam el a pénzeimmel, nem vettem részt a kollektív életükben, nem közöltem a terveimet, és nem mondtam el az útjaimat. Végszükség esetén elővettem két márkát, amiről sejtelmük sem volt. Szóval én láttam, hogy le kell rázni minden gyengeséget, nagyképű pózt, nem fűzni össze magamat senkivel, nem vállalni közös érdeket senkivel, csak menni előre a magam útján. Ezek itt végeredményben gyerekek, de önző gyerekek, akik csak addig kollektívek, amíg nincs semmijük. Ezért neveztek Arséne Lupinnek, és titokban valószínűleg sok bajuk volt velem, de nekem nem mutatták. Állítólag évszázadok óta nem volt olyan hideg tél Berlinben, mint a ‘927-es, és mi éppen ezen a télen álltunk ilyen gyatra életkörülmények között, olyan időkben, amelyek ezer év óta nem jártak a magyar irodalom felett. Összebújtunk itt az Elsasser Strassén, egymáshoz szorultunk a hideg elől, az élet elől, mint a barmok az istállóban, és magunk sem tudtuk, hogy miért, egyikünk sem sejtette, hogy tulajdonképpen mit akar, csupa törvényen kívül álló ember, művész, szélhámos, lerongyolt artista, csendes őrült, szóval csupa költő... *** Istenem! Hány óriási terv, szédületes kezdeményezés bukkant itt fel hirtelen nagyszerű tettvágyunkból, és múlt ki nyomban szegénységünk miatt. Itt született és halt meg csecsemő korában a Berlini Auróra, itt alakult meg az Új Színpad, amelyen a próbák alatt a szerző, a rendező és a színész rögtönzéseiből épült volna a darab (igaza lett volna Karinthynak, hogy a szerző premier után írta volna meg a darabot), itt döntötték meg az amerikai filmek hegemóniáját egy elsőrangú tervvel, amihez nem kellett sok pénz, és mégis lepipálta volna Hollywoodot, és még hány elsorolhatatlan, új alkotás, versek, színdarabok, novellák, drámák, amiket több ezer tagú kórus szavalt volna el Budapesten a Tattersaalban, operettek, amelyek első felvonása a színház előtt, az utcán játszódott volna le. Itt kialakult egy kissé zavaros, de mégis új képe az irodalomnak, a dekorációknak, megoldottak mindent,

feltaláltak, megírtak mindent... szavakkal. Mert, miután kivitatkoztuk magunkból a magas feszültséget, elindultunk összehúzott kiskabáttal, borzongva a zimankóban, valahonnan egy márkát szerezni. Mind lázasak voltunk, villogó szeműek, sápadtak és ordítozóak, újért lelkesülők, világot megmozdítok, megváltók, újjászervezők, egy márka nélkül. A lakást úgy hívtuk, hogy rablóbarlang, mert bár törvénybe ütközőt nem cselekedtünk, elszántak voltunk, mint a rablók. *** Egy délután pedig nagy robajjal és lelkesedve ránk tört mint a szélvész Elek Richárd, lángész és segédrendező. Lihegve és hadonászva közölte velünk, hogy feltalálta a hangos filmet. Rém egyszerű az egész. A filmgépet össze kell kötni a beszélőgép-karral felvételkor és leadáskor is. Három-négy kar indulna meg váltakozva, amíg az egyik megy, cserélni lehet a másikon a lemezt, egyszerű a technikája, könnyű a kivitele... Pola Negri éppen az ablaknál ült, és behabozta az arcát borotválkozandó. Egy percre megállt az ecset a kezében, és kétféle vélekedést mondott. Elsősorban óva intette Elek Richárdot, hogy továbbra is nyitva hagyja az ajtót, mert ez arra fog vezetni, hogy hozzávág valamit, másodsorban, hogy gondolja a gép berregését és a tű karcolását kikerülni, és hogyan lehetne vágni egy ilyen filmet, ahol hangról hangra, másodpercnyi, milliméternyi pontossággal kellene összeilleszteni az egészet? Előbb fel kell találni a hangtalan tűt, végül a zajtalan gépet, azután pedig felhagyni a gramofonkísérletekkel, és csak próbálkozni. Mond és haboz nyugodtan. Elek Richárd pedig megroskadt az érvek súlya alatt, és csüggedten távozott, nem foglalkozott többé a hangos filmmel, pedig ez idő tájt még szó sem volt a Western Elektrik gépeiről. *** Nagyon megdöbbentünk egy este, ijedten, némán az ajtóra meredtünk, ahol megjelent Sir Lajos, aki költő volt. Pola Negri, aki szerette a rossz szóvicceket mások rovására, azt mondta később, hogy a költő síri látvány volt. Valóban, volt valami kísérteties Lajos début-jében. Télvíz idején teniszcipőben, patentharisnyásan, egy pepita lovaglónadrágban, gyermekre szabott, szűk és rövid ujjú kiskabátban, amely rátapadt kiszögellő csontjaira,

és négynapos szakállában volt valami apostoli, amely félig szent és félig őrült benyomását keltette bennünk. Külseje éhtífuszról beszélt, kiváló modell lehetett volna egy tuberkulózis elleni propagandaplakáthoz, arca üvegszerűen, halványan átlátszó volt, és soványsága egyenesen valószínűtlen. Szó nélkül megette az utolsó fél kenyerünket, negyed kiló margarinunkat, és eltulajdonította előlem a fél cigarettámat, egyszerűen tovább szíva, csak azután szólalt meg. – Sir Lajos vagyok, költő. Szeretnék aludni. – Miután kijelöltünk számára egy helyet az asztalon, feje alá tett egy megfordított tányért, és mély álomba merült. *** Egy kissé nekilendült a helyzetem. A Keystone[110]-hoz kerültem, azok néha elfogadták egy-egy fotóriport ötletemet. Lovászy Károly is itt dolgozott, maga is szörnyű nyomorban élve, amit egyikünk sem értett. Tehetséges, zseniális embernek tartottuk, aki beérkezett, lapot is szerkesztett már. Miért él itt Löffelerbsenen Keystone-nál? Az igazgató, a cégvezető magyar. Angol vállalat, egy Londonban élő Princ nevű magyar ember tulajdona, és az egész világ illusztrált lapjainak dolgozik. Bolgár Gyuszi, akit régebbről ismerek, nagy tótumfakt itt, és sikerültebb ötleteimet húsz-huszonöt márkáért megvásárolta, persze csak keveset vehetett át, de ez már olyan kereset volt, ami közel állt hozzám, itthoni munka, szellemesség, jó fantázia voltak az előfeltételei. Az első huszonöt márkával a zsebemben este összeültem Pola Negrivel, aki történetesen ugyanezen a napon keresett húsz márkát egy szellemes reklámmondattal. Nagy számításokat kezdtünk, hogy mibe fektessük a pénzt. Körülbelül kétezer márka ára vásárolnivalót számítottunk ki, amik mind olyan dolgok voltak, hogy pillanatnyi halasztást sem tűrhettek. Egyszerre Pola Negri lesöpörte a cédulát az asztalról: – Te, én azt mondom, mulassunk egyszer, egyetlen egyszer igazán. Összenéztünk. A cédula, ahol brikett, margarin, cigaretta, kalap, cipőtalpalás és egyebek voltak felírva, a földön volt. – Igazad van pajtás – mondtam –, a mi életünk úgysem egy élet. Elsősorban is beültünk egy taxiba és a Westenbe vitettük ma gunkat. Hova menjünk? Zoo, Barberina? Kakadu? Casanova? Végül is a Kakadu mellett döntöttünk, diszkrét úri hely, és kizörögtünk a sofőrnek, hogy vigyen

a Kantstrasséra a Kakaduba. Tündéri hely a Kakadu. Az első asztaloknál a parkett körül Sekt Zwang van, ami annyit jelent, hogy egy üveg úgynevezett pezsgő bontása kötelező. Hátrább Wein Zwang van, ami ugyanez borban, és csak egész hátul ülhetnek azok, akik csak vacsorát, vagy konyakot, likőrt fogyasztanak. Mi egy üveg borral megváltottuk jogunkat a jobb asztalokhoz. Pesti embernek fogalma sem lehet ezekről az árakról, amik itt vannak, viszont ilyen helyiségről sem. A falak, az oszlopok mind belülről világítva, az egész padló (szóval nemcsak a parketta) üvegből, és alulról váltakozó fényű lámpákkal világítva, éppen így az asztalok üveglapja is. Csodálatosan szép effektusokat, kombinált, hangulatos fényeket hoznak így ki, minden tíz percben egy új artistaszám záróráig, ajándék cigarettaszipka, japáni legyező, szép képeslapok minden mennyiségben, melyeket a helyiség postaszekrényébe kell dobni, ha megírták, a mulató ragaszt rá bélyeget és továbbítja. Ketten legalább száz lapot írtunk innen, kihasználva a ritka alkalmat. Én minden ismerősömtől, akivel később találkoztam, megérdeklődtem, hogy eljutott-e hozzá a lap, kivétel nélkül megkapták. Csak kiválasztottan gyönyörű nők vannak, szénfeketétől angyal szőkéig, pazar selyemruhákban, csillogó ékszerekkel. Hátul, a hatalmas bárhelyiség egész hosszában futó polc mögött tizenkét ilyen nő szolgál ki, de itt minden mosolynak, minden táncnak szabott ára van éspedig elég nagy, ezek a nők szerénytelenek, követelődzők, és senki sem reflektál itt olyan vendégre, aki nem szórhatja két kézzel a pénzt. Régi barátom, Steiner Simi játszik itt egy magyar jazz-szel, mert az ugye el sem képzelhető, hogy a magyarság valahol fenn és lent ne legyen képviselve. Lila és fehér reflektorok villognak a táncolók körül, minden fal más színű fényben csillog, az asztalok lapjai mögül rózsaszín fény esik az arcokra, a padló zölden világítja meg a ringó selymeket, frakkos lábszárakat. A falak tompa, fehér fényeket sugároznak, és a szaxofonista szólóban játssza: „Sag du, sag du zu mir...”, aztán egy kellemes bariton halkan, de szócsövön dúdolja, és ilyenkor belevegyül az énekbe a zene lármája alól felszabaduló lábkopogás, halk ruhasuhogás és valami kis kacaj... Simi is énekel, magyarul, saját maga komponálta disznóságokat, de egészen átszellemült arccal vagy udvariasan mosolyogva az előtte táncolókra. Nem egy sora ennek a Steiner-féle versszövegnek kissé becsületbe vágóan foglalkozik az előtte lévő németekkel, akik azonban nem értik, és barátságos mosolyokkal viszonozzák előzékeny eleganciáját, mert azt meg kell adni, hogy német zenészben ilyen elegáns és könnyed ember

nem létezik... Hirtelen berohan Anitra és Rodolf, és szédítően forogni kezdenek egy reflektorkévétől követve, végül két bokájánál fogva sebesen forgatja a nőt, mint a centrifugát, a szőke fej pedig magasan, egy vonalban a bokával, melyet Rodolf folyton emel, szédítően jár körül a dobpörgés, ha a férfi keze lehanyatlik vagy kicsúszik a boka, akkor ez a szőke fej darabokra csapódik szét... Még egy pár konyakot is iszunk, átadjuk magunkat a sokféle izolált fény és a tangó melankóliájának, aztán fizetünk, és megyünk. Nagy szivarokkal látjuk még el magunkat, az autóban hátradőlünk, Pola magasra teszi a lábát, és spiccesen hunyódó pillával, szivarfüstöt fújva mondja: – Piszok népek vagyunk... Margarint kellett volna vásárolni, és értekezést írni a semmibe... Bűntársak vagyunk. Igen. Erre én is gondoltam. Mit kerestünk ott bent, miért loptuk meg a fényt, a lila színű, tangós örömöket? Hol itt az Igazság? Halkan dúdol: „Sag du, sag du zu mir...” Aztán azt motyogja: azért hiába..., szép dolog... *** Spiccesen, úri helyről jövet egy pár csomaggal felszerelve állítottunk be a rablóbarlangba, elhatározva, hogy etetést rendezünk. Könnyelmű ember, aki a menazsériába befizet etetést nézni, érdektelen látvány ehhez képest. Az ételszagra, a szivarfüst szagára mozgolódás támadt, és egyszerre villogó szempárok foszforeszkáltak mindenfelől a sötétben. Így nézhetnek ki a tűztől félő tigrisek szemei a messzi éjszakában. Mikor meggyújtottuk a lámpát, és meglátták a Zungenwurstot[111], a sört, a cigarettát, reszketve bámulták. A tanagrás ezt suttogta: „Ez nem mozi? Nem bábszínház?” – Ez valami remek – mondta Sir Lajos, aki költő volt. Félix ijedten elfüggönyözte az ablakokat, a paralitikus naturbursch makogott, aztán nem szólt senki, megkezdődött a fogak csattogása, és nem hiszem, hogy Rómeó, az állatkert néhai berber oroszlánja legjobb étvágya idején ilyen kvantumot, ennyi idő alatt elfogyasztott volna. Mikor ismét sötét lett, már hajnalodott, a szobában vastag falként állt a dohányfüst, és nagy megelégedettség békés álma borult a hosszú idő múltán újra üzembe helyezett, teli, megelégedett gyomrokra.

*** De volt még egy emlékezetes táplálkozásunk. Ismét némi pénzünk volt és elhatároztuk, hogy gulást főzünk. Az idegenbe, főként Berlinbe szakadt ember nemcsak a szívével, hanem a gyomrával is érzi a honvágyat. A véres húsok, a sokféle édesen savanykás, kesernyésen édes majonéz, saláta, a Stuhlék, amelyekért a németek annyira rajonganak (zsömle közé szorított szalámi-, hurkaféle, amit a későn ebédlő német üzleti időben fiókból, zsebből, kis 86 csomagból kap hirtelen elő egy gyors táplálkozásra. Ez a népszokás egyesít gyárigazgatót és munkásleányt, akik reggel mind Stuhléval mennek el hazulról, legfeljebb minőségben és mennyiségben vannak különbségek). Elhatároztuk tehát, hogy főzünk egy gulást. Kont Ferenc volt a főszakács, arra való hivatkozással, hogy cserkész volt, és így értenie kell a dolgokhoz. De beleszóltunk mindannyian. Félix szerint elsősorban rántást kell csinálni, de ezt általánosan leszavaztuk, és feltettünk egy fazék vizet egy nagy csomó paprikával, és belevágtunk apróra vöröshagymát, hogy hadd piruljon addig, amíg meghámozzuk a krumplit. Hámozás után derült csak ki, hogy a két kiló krumpli kevés volt, alig maradt egy tányérra való apró, sokféle alakú krumpli. Nagy vita volt még afelett, hogy mit kell előbb betenni, a húst-e, vagy a krumplit. Kénesi-Kenéz azt mondta, hogy náluk előbb mindig panírozni szokták a gulásba való húst, és le akart rohanni zsemlemorzsáért, de Kont Ferenc, hivatkozással egy Isten-hegyi cserkészútjára, visszatartotta. Végül is én döntöttem el a vitát, kinevettem mindnyájukat, megfogván a krumplit, odaütögettem az asztalhoz, aztán a húst ütögettem ugyanúgy oda. Kolumbusz krumplija volt az eset. – Nahát, melyik keményebb, tevefejűek? Persze, hogy most már mind látták, hogy a krumpli sokkal keményebb, és így előbb a krumplit tették be, majd mikor puha lett, utána betették a húst, és letakarták. Ekkor volt nyolc óra, este. Kilenckor a tanagrás ember azt javasolta, hogy tegyenek hozzá még vizet. Fél tizenegykor, lesz ami lesz, feltálaltuk a fazékban lévő különös főzeményt. Érdekes, hogy krumplit például egyáltalán nem találtunk benne. Azért megettük az egészet, és mondhatom, Dugonics Titusz toronyugrása kisebb cselekedet volt a hazáért, mint hogy mi a magyar illúziók kedvéért, kegyelettel az otthoni konyha iránt, megettük főztünket, melyet, isten tudja miért, állandóan gulásnak neveztünk, holott ugyanezen az alapon gesztenyekrémnek is mondhattunk volna, mert

ahhoz sem volt kevesebb köze. De jobb étvággyal, nagyobb várakozás után még ritkán ettem, és végül igen megelégedetten dohányoztunk, majd Solymosi elciripelte egy fésűn és fluszpapíron, hogy Magas jegenyefán... Kárpát Renée könnyezett, és Pola Negri megindultan mondta, hogy egy német, ha lefordítanánk ezt a nótát, valószínűleg csodálkozva kérdezné, hogy mi van azon símivaló, hogy a ménes ott delelget valahol a jegenyefán, jegenyefán... *** Valamelyik délelőtt már jó messziről láttam a Főzelékest, egy teraszon ült és evett. Gondoltam, éppen szénhidrátos proteint és koffeint vesz magához, amit kevésbé mechanizált, kalóriákban nem járatos halandók úgy is mondanak, hogy kávézás. Közel érve földbe gyökerezett a lábam. Nem hittem a szememnek. A Főzelékes parizert evett!... Nem, ez nem lehet álom, hiszen itt ül előttem, és húst eszik! Nyomban felelősségre vontam, mert meg voltam győződve, hogy a hite ellen követett el árulást titokban. Magyarázatából kiderült, hogy tagja lett a steglitzi „bűnhődők” szektájának, akik azt vallják mazochisztikus istentiszteleteiken, hogy a testet nem szabad elvonni a bűnhődéstől. A test egy lélekre szabott bűnhődő uniformis, amelynek földi és anyagi útjain a kín megtisztítja a bezárt lelket, amely többször testesül, mindaddig, amíg az anyaggal való kínjaiban magasrendű szellemmé nem lesz, és elhelyezkedik valamelyik felső szférában, amely a megdicsőültséghez hasonló nagy nyugalom. De ez annál hamarabb következik be, mennél jobban magára ölti valaki az anyaggal együtt minden romlását, bomlását az anyagnak. Éppen ezért náluk a vegetáriusnak hússal kell élni, a húsevőnek csak főzeléket szabad enni. Neki a hús kínokat hoz, őt a hús megöli. És ott gyilkolta magát előttem a parizerrel, valószínűleg nagy kínok között, de szemmel láthatólag jó étvággyal fogyasztva a húst. *** A Friedrichstrasse vége felé, közel a Hallei kapuhoz van a csarnok. Sokszor járok erre hajnalban, és hosszan nézegetem a vontatott munkát, ami itt majdnem nesztelenül, messze hangzó, halk szavakkal folyik. Kocsik állnak a bejárat előtt virággal, zöldséggel, és friss, vidéki szag terjeng a levegőben.

Ha egy ló horkant vagy dobbant, visszhangzik a néma házak között, amelyek mind sötét ablakkal néznek az éjszakába. Zola jut mindig az eszembe, az ő nagy csarnoki szimfóniája, amellyel halhatatlanul remek módon énekelte meg Párizs gyomrát. Van valami különleges, érdekes, nem is tudom, hogy mi, de engem mindig vonzó keveréke színeknek, szagoknak, hangoknak, realitásoknak és szép, vad természetnek a csarnokokban, a piros húsok, a sustorgó halgejzírek, a friss gyümölcsök, a vidéki kofák, a városi hordárok hangjának az a sokáig rezonáló moraja, ami itt alig tud kiszabadulni a boltozatok alól. Hordják le a csomagokat, és egy számot mondanak halkan. Finoman hajnalodik, és a szénlámpák széles fényt dobnak a nagy, tiszta sugárút néptelen elhagyatottságára A sarkon rendőr fordul ki. Megáll, körülnéz, aztán ásít, majd megnézi az óráját, és hátratett kezeiben csóválgatva a gumibotját, továbbmegy. Sokáig kopognak a lépései a mellékutcából. Bemegyek a csarnokba, hogy egy márkából megreggelizzem és cigarettára is maradjon. Szedik a ponyvát a standokról, néha valami bútordarabot húznak, amelynek hosszas nyikorgása betölti a csarnokot. Itt találkoztam Kolbrich honfitársammal, aki ehető hulladékok iránt orientálódott a csarnok sötétebb részeiben. Vettem túrót, és megindultunk együtt felfelé a Friedrichstrassén, eszegetve, néha szólva egy szót. Kolbrich orvosnövendék és zsidó. Ilyen nagy tragédiát, ennél rövidebben és mégis világosan csak a magyar nyelvvel lehet kifejezni. Erről a tömör elbeszélő formáról, azt hiszem, Kazinczynak fogalma sem volt, és még Zsigmondi sem sejtette. Hála korunk nyelvújítóinak, megszületett a háromszavas, egész estét, sőt egész életet kitöltő dráma: magyar, orvosnövendék, Kolbrich. Nagyon markáns, szikár, komor ember. Templomos homloka van, gyapjas, göndör haja, nagy, de inkább görögös orra, csontos, kissé szőrös, hosszú karjai és hosszú kezei, kellemes, mély basszus hangja és kissé tónustalan, de kivehetően fekete, nagy szemei. Nagyon nyugodt, megfontolt, reális embernek látszik, nem a Kék Golyó fajtájából. Biztos, hogy önző, nem álmodozó, nem pajtáskodó, fenntartással lelkesedő, és az életről helyes és komoly fogalmakkal bíró materialista. Csak mikor cigarettára gyújt, remegnek meg áhítattal az orrcimpái, és megszédül kissé az első szippantástól. Látszik, hogy szenvedélyes dohányos, aki régen nem szívott. Így megyünk, fáradtan, csendben. – Maga micsoda? – kérdezi. – Író.

– Kellemetlen lehet. – Nekem, vagy neki? Ezt nem mondja. Most, hogy megevett fél font túrót, és néhány szippantást vett a cigarettából, nyugodtan, szinte unatkozva néz szét maga körül. Később azt mondja: – A létezés célja, a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobbat produkálni, ennek előfeltétele, hogy az alkalmas fajták kemény adottságokkal és jó idegekkel küzdjenek a fejlődés útján. Az igazságtalanság, az előnyös helyzet utáni sóvárgó vágy, érzékenység és megalkuvás: idegbaj, amit kúrálni lehet. Ma az egész emberiség hisztérikus a háborútól. – A hisztéria jó. A hisztéria a kultúrembernek saját maga által kitermelt hatodik érzéke. – Lehet – mondja, és eldobja a cigarettát. Látom, hogy hülyeségnek tartja az általam felállított tételt. Magammal viszem a rablóbarlangba, mert már öt napja nem lakik. Igaz, hogy most elég sokan vagyunk, de azért lesz még hely. Az egyik ágyban csak ketten alszanak. Még el fognak puhulni a nagy kényelemtől. Kiérünk a Friedrichstrasse folytatására az Unter den Lindenen túl, ahol a pályaudvar van és a Komische Oper. A túlsó oldalról a hajnalban is sötét Schiffbauerdamm bérkaszárnyái látszanak, felettünk a Friedrichbahnhof viaduktja és mellettünk a jégtáblákkal fedett Spree. Meg is állunk a pár lépésnyi weigendammi hídon a hajnalban, és nézünk az alig folyó kis vizecskére. Ez a híd választja el a Nordent a Centrumtól. Innen már gamihotelok, kis lokálok sokasága következik, a legolcsóbb fajtájú nők és a világvárosi bűn törzsmulatói. Nem szólunk semmit, nézzük a jégtáblákat, és megint cigarettázunk, aztán megyünk tovább. Az Oranierburger Strasse előtt az A. E. G. óriási kiállítási házához érünk, a Haus der Technikhez. Egy körülbelül húsz méter magas árkád a bejárata. Körül már nyitnak a früh Betriebek[112], amelyek hajnalban kezdik az üzletet. Legkedveltebb errefelé a Rolland, ahová az alvilág notabilitásai, utcai nők lovagjaikkal és a mulatók személyzete jár. Az ember el sem hinné, hogy mennyi szmoking. Lejjebb van az Ármin Keller és a Bouillon Keller, kisebb igényeknek megfelelő mulatók zsebtolvajok és falottok[113] részére... Mire hazaérünk, már tej színű derengés terül végig a néma utakon, ezüstös reflexekkel csillognak a sötét ablakok üvegén. Kolbrich levetkőzik, és befekszik az ágyba. Kont felriad és megnézi, mire az orvosnövendék zavarban, a helyzethez nem illő félszeg szertartásossággal mondja, kezét nyújtva:

– Kolbrich Pál vagyok. – Örvendek – mondja morózusan Kont, aztán befordul a másik oldalra és tovább alszik. *** Van itt egy magyar ember, Gyárfásnak hívják. Illetve csak írják, mert a nevét mindenütt úgy ejtik ki, hogy Gárfász. Természetesen magyar, újságíró volt, és egy időben Pesti Tükör néven lapot is jelentetett meg, ma textilkereskedő, nagy üzlete van a Kaiser Wilhelmstrassén. Van egy fia, szénfekete gyerek, ami már magábavéve kizárja, hogy germán lehessen. A neve Gyárfás István, szép, tiszta magyarsággal ejti ki, különben egy szót sem beszél magyarul, és Magyarországról éppen olyan téves fogalmai vannak, mint bármelyik berlininek, aki Budapestet lépten-nyomon Bukaresttel téveszti össze. Tiszta, jó magyar arc, pesti mosoly, németektől elütő modor és viselkedés, Gyárfás és Pista, és egy szót sem beszél magyarul, a legérdekesebb dolog, amit Berlinben tapasztaltam. *** Kneipe[114] A három nap filmfelvétel, amely bőséges statisztériát igényelt, valamennyiünket tisztes polgári jólétbe hozott. Legalább egy hétig nincs gond, van cigaretta, de megint egyikünknek sem jutott eszébe cipőt talpaltami, kesztyűt vagy nyakvédőt venni, legfeljebb a fehérneműket váltjuk ki a pucerájból, és esténként lejárunk ide a Krokodil nevezetű nordenbeli Kneipébe. Mellettünk van a Café Erban nevű fényes lokál, ahol slepperek és kokainüzérek jönnek össze, valamint a Nordenring és az Immertreu nevezetű közkereseti rablógyilkos társaságok megkülönböztetett tagjai. Csupa szmoking, bordó fény az Erban, aki nem ismerős a helyi körülményekkel, az úri társaságnak képzeli a vendégeket, aki ismerősebb a viszonyokkal, az látatlanban két-háromszáz év fegyintézetet merne kiosztogatni a mosolygós, csendben diskuráló, disztingvált külsejű társaság között. Merem állítani, hogy ezek a szervezetek itt példás működést fejtenek ki. Itt egy kitartott fiú nem hagyhatja csak úgy egyszerűen ott a nőjét, mert ha feljelentés megy ellene a Luder Verbandba[115], és eljárását nem tudja kellőképpen indokolni, másnap halálra szurkálva találják a rendőrök. Akit bezárnak, annak a családtagjai rendszeres segélyezésben részesülnek az Immertreuban[116], iskolába járatják

a gyerekeket, kiházasítják a szerencsétlenül járt leányát, és állást szereznek a szalmaözvegynek. Aki menekülve jön, azt elsüllyeszti a Norden-ring, biztosan és feltalálhatatlanul. Előbb azonban leigazolják egy nagyon érdekes módon. Egy gyilkos például Pestről jön, és azt állítja, hogy a bűnözők világához tartozik, két évet ült már, mondjuk Vácon. Egy fél óra múlva eléje jön egy úr, aki érdeklődik nála, hogy ki volt az őre, milyen folyosók nyíltak az emeleten, ahol a cellája volt, hányféle keresztfolyosó van, hogy néz ki a műhely stb... Ha Lisszabonból jön vagy Kamcsatkából vagy bárhonnan, ahol fegyintézetek léteznek, szembesíthetik egy kollégával, aki ismeri annak a börtönnek a lokálkoloritját és „lepriorálja”, hogy tényleg bűnöző-e? Az úribb rész a kokainista és a slepper. A slepper bűntanyákra szerez vendégeket, és frakkban mozog bent a ragyogó Westenben, a kokainista titokzatos egyén, majdnem ismeretlen, és csak a „kezek” kerülnek ki a bűnöző világból, mindig komolyabb, hajdan jobb osztályhoz tartozott emberek. A kokain-üzérkedést a ruhatárak mögötti fülkékben, raktárakban bonyolítják, gyorsan és nagyon óvatosan, az elosztást egy központi üzem végzi, ahol állítólag milliókat érő kokain hever állandóan. Az Erban melletti Krokodil egyszerűen egy Kneipe. Fuvarosok, soffeuutcai árusok járnak be, barna fából való páholyok állnak kétoldalt, egy polc kávéfőzővel, söröscsappal, egy zongoraverkli, amely sohasem szól, és a falon olcsó olajnyomatok, vadászképek. A szomszéd Erbanból azonban mindig átszűrődik a jazzmuzsika, ami rezsi nélkül zenéhez juttatja a helyiség tulajdonosát. Itt sörszag, ételgőz és dohányfüst enyhe jóleső szagvegyüléke áll sűrűn a levegőben, kissé túl van fűtve a helyiség, ami jóleső hatást vált ki a sörivóból, és legtöbben a német korcsmai ember halk nyugalmával, megfontolt tájszólásával beszélgetnek. Azt már most megmondom mindenkinek, aki Berlinbe készül, hogy sör, a sör hazájában csak egy fajta van, ami tüzet, látást és lelki egyensúlyt ad, ami öl, butít és tönkretesz: a Kulmbacher, sem a Pilsner Urhquel, sem a Münchner Pschorreaux, sem a Berliner Kindl, vagy az édes malátasör nem jönnek komoly italszámba a Kulmbacher mellett, amely egy egészen rendkívüli és zseniális találmány, a legfrissebb, a leghabzóbb, a legerősebb, a legízesebb. Felül állok a gyanún, hogy sörreklámi szándékok vezéreltek e mű megírásánál, tehát lelkesedésemet a Kulmbacher sör iránt, amelyet valamennyien egyhangúan kultiváltunk, őszintének kell hogy elfogadja az olvasó. Sokféle sörökben volt részem Berlinben, mert valamennyien rá voltunk utalva az alkoholra lelkileg,

és ha volt pénzünk, akkor elsősorban is sört ittunk. Legtöbbször a Berlinben szokásos nagyméretű kristályüveg, gumis és rugós dugóval ellátott üvegben (vagy ugyanilyen szerkezetű demizsonban) vittünk haza sört, és nemcsak a hideg, de sokféle szomorúságunk lelki parazitái is elmúltak, édes alvás esett kemény fekhelyeinken, és új reménységek költöztek a szívünkbe. Isten áldja meg a Kulmbacher sört! Egy másik ünnepi fajtájú sör volt az úgynevezett fehérsör, amit kint Wann-See-ben ittunk amforaszerű, nagy edényekből, de ez inkább mint specialitás, mint érdekes ritkaság imponált ínyünknek. És mint ahogy egy nóta szerint kocsis mindenki lehet, de fiákerozni csak Bécsben tudnak, azonképpen sör sokfajta van, de inni csak Kulmbachert érdemes. Nem is tudok nagyszerűbbet elképzelni, mintha ott áll az ember előtt a telt, fedeles cserépkanta, ami véleményem szerint legfontosabb kelléke annak, hogy a sör élvezhető legyen, az asztalon fekszenek a cigaretták, és az ember teljesen átadva magát a Kneipe-hangulatnak hallgat, vagy komótosan, meggyőződés nélkül diskurál, őröli az időt a nem túl jelentőségteljes szavak malomkerekei között, amíg az álmosság, a sör tompa homálya nagy lustasággal meg nem ülik az agyát, hogy ellenállhatatlanul megkívánja az alvást. A szomszéd asztalnál nagy német mesteremberek politizálgatnak, nagyokat hallgatva és nagyokat slukkolva, csak néha csap le valamelyiknek az ökle, hogy „Donnerwetter”[117], vagy azt mondja valamelyik megbotránkozva „aba’ Menschenskindern”[118]. Elöl a pultnál egy egészen rongyos ember már fél órája iszik egy krigli sört mélán, nekidőlve a magas polcra rakott hideg ételneműek állványának. Ebbe még sokszor belecsenget a National kassza is. – Én ki fogok vándorolni – mondta hirtelen és minden apropó nélkül Kénesi-Kenéz, és aki azt hiszi, hogy a társaság tagjai erre a bejelentésre eszeveszetten felugráltak könyörögni Piroscsaginnak – ahogy nevezték –, az téved. A társaság tagjai minden emóció nélkül vették tudomásul, hogy Kénesi el akarja hagyni a kontinenst, mindössze Kont Ferenc kérdezte meg: – Hová? – Mit bánom én, Patagóniába vagy a Kilimandzsáróra. – A Kilimandzsáró nem rossz – mondta Bükk Iván, mint aki már többször járt ott, és megitta sörét. – Hidd el, mindenütt egyforma – mondta Kont Ferenc –, a művészet ott

sem produkál ehető, iható vagy más közszükségleti cikkeket, tehát a napi élet érzéketlenül megy el mellette, amíg már nem dörömböl valahol túl feltűnően. – Leszek bálványimádó – felelte sötéten Kénesi. – Bálványimádás, nem rossz – mondta Bükk Iván, mint aki már többször imádott bálványokat, és megitta az én sörömet is. – Ma nem találsz középutat – vélte Kárpát Renée kissé berúgva. – Kezdetlegesebb helyeken a művészet nyerte intuíció, civilizáltabb helyeken csupa mechanika, mi rosszkor jöttünk, válaszúton áll az emberiség gondolkodásmódja. – Nem – mondta Elek Richárd. – Elérte a fejlődésnek azt a fokát, hogy a művészetet is centralizálja, vagy, hogy másképpen mondjam, szintetizálja. Zene, tánc, próza, költészet, film, mindmind egybefogva egy új, tökéletesedett formában. Hiába károgtok a küszöbön álló hangosfilm ellen. Ez az út. A világon minden a különböző dolgok egyesüléséből ered és csakis ezen az alapon fejlődhetik tovább. Önmagát senki sem tudja önmagával megújítani és fenntartani. Eddig anarchia volt a művészetben. A hangosfilm rendet fog csinálni. Hadd legyen mechanizált az élet. Kinek baj? Félünk tőle, mert a nagy változásokat még akkor is nehéz megszokni, ha jobbat hoznak. – Ezek szerint el fog jönni az idő – mondta Kont Ferenc amikor a művészet mesterség lesz, hidegen elgondolt szükséges mondanivalókat fognak hirdetni monumentális, összevont, köz – pontosított művészettel, és a művészetet éppen úgy lehet majd tanulni, mint az asztalosságot. Mert ez csak oda vezethet. – És ha igen? – mondta Kolbrich. – Nézzék meg magukat, ma a művészet csupa póz, csupa neuraszténia, exkluzívnak, elhivatottnak, dühöngőnek, vagy tudja Isten minek képzelik magukat. Az én definícióm szerint a művészet az emberi alkotás apoteózisa, oktató és gyönyörködtető célzattal. Ma a művészet valami olyasmi, amit jelentősége fölé helyeznek, mert nem értik teljesen a lényegét. Ez úgysem maradhat így, és feltétlenül eljön az idő, mikor a művészet nem lesz többé annyiféle pongyola módon körülírva, meghatározva, hanem egy célkitűzése lesz, józan, rendszeres, hasznos munkát fog kifejteni az emberek nevelése és gyönyörködtetése terén. – Úgy van – mondta Bükk Iván, de én még idejekorán kiittam előle sörömet, ami elszomorította, és rendelt egy Bücklind heringet. Megint baja volt a kenyérrel, amiből Németországban papírvékonyságú szeleteket adtak csak, és négy-öt szelet tett ki egy nálunk szokásos vendéglői kenyéradagot.

Ugyanígy vizet sem adtak sehol, pedig a pesti kávéházember megszokta a kávé után a négyöt pohár vizet az asztalon. Itt minden kérésre egy pohár szódát hoznak, és háromszor már szégyell kérni a magyar, tehát naponta a kávéházban szomjazik kitartóan, sokszor éveken át, már csak azért is, mert a német pincérek a markukba röhögnek, ha valaki vizet kér. Ezek voltak különben Bükk legnagyobb keservei Berlinben. Kolbrich nem szeretett minket, csak kényszerűségből járt velünk, nem értette és lenézte a mi lázainkat, fantazmagóriánkat, ő a valóság konyháján kutatott, a kórházban, sebekkel és sejtekkel teli könyvek között. Nem is volt barátságos hozzánk, sőt némi lenézéssel kezelt bennünket, hideg volt, kimért, nem tegeződött, de magas homloka mögött nagyon precíz és tiszta gondolatok teremtek meg. Nem volt igaza abban, hogy lenézett minket, mert mindössze annyi különbség volt közötte és közöttünk, hogy mi megértettük őt, de ő minket nem. Az anyag bámulója, a könyörtelen akarás, a hideg ész fegyverével való előretörés embere volt. – A művészetnek le kell mondani a halhatatlanságról, és leszállni a halandóságba a munkával elfoglalt emberek napi problémáit, a világ politikai, gazdasági, lelki életét tárgyalni, mennél ésszerűbben. A fantáziának mindig nagyobb helyet fog adni a spekuláció. – A természet legprimérebb tényei megmagyarázhatatlanok – vetettem közbe. – Akik a kutatás értékét és értelmét az előfeltételek homályával akarják csökkenteni, azok többre becsülik az ausztráliai klánok papjainak hókuszpókuszait, mint Purkinje vizsgálódásait a sejt körül. Ilyen kemény és impozáns megállapításai voltak. Azt hiszem, utamon nem volt ember, akit jobban szerettem volna, és szívesebben hallgattam volna, mint Kolbrichot, a maga vaserős fejtegetéseivel, halálosan kemény visszavágásaival, élettől, erőszaktól duzzadó érveivel. Csontos, szőrös kezeinek rövid gesztusaival, támadó sasorrával, szemének hideg nyugalmával, boltozatos homlokába hulló, hosszú, göndör fürtjeivel. Koplalás, hideg, szenvedés, küzdés minden csak erősítette, csontos, szikár termete volt, amelyen szívósság és egészség látszott, nagy, hófehér fogai, kissé hajlott, de imponáló testtartása, és olyan erős szakálla volt, hogy állandóan feketés árny ült az arcán, de ez mind élet, erő és egészség volt. – Az embernek nem csak célszerűségekre, illúziókra is szüksége van. – Nincs. Illúziókra hisztérikusoknak van szükségük, és azoknak, akik

gyengék a valóság befogadására. Ezeket pedig egyenesen kitermeli a művészet, úgy is mint művészeket és még inkább mint műélvezőket. – Érdekes – jegyezte meg Pola Negri, akinek szokása volt szuverénül társalogni, szóval mindig azt mondta, ami eszébe jutott, és sohasem törődött azzal, hogy amit mond, az összefügg-e azzal, amit éppen beszélnek –, érdekes, hogy még sohasem találtak az ősember barlangja falán rendezőpéldányt felvésve, vagy nem akadtak a görög irodalomban filmszcenárium leletre, és nem leltek a crô-magnoni barlangban olyan harci eszközöket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy az ősember filmszínész is volt, és mégis ma mindezen dolgokat művészetnek nevezik. Elek Richárd kérte, hogy ne haragudjon, amiért unintelligens lónak fogja nevezni, de erre a bárgyúságra nem lehet mást mondani. – A művészet új eszközöket talált – védte ki a rendezői mivolta ellen irányított orvtámadást –, a régi fajták az ábécéi voltak, az újak a mondatai a művészetnek. Az intuíció ősi, csak a kifejezési formák többfélék, és volt azelőtt is rendező talentum, de nem tudta kifejezni magát. – Ami nem örök, az nem igaz – mondta Hermes Trismegistos –, és örök az, ami végtelen, aminek se eleje, sem vége. A te művészetednek kezdete van, tehát vége is kell, hogy legyen. Ez geometria. Mi már megszoktuk ezeket a hirtelen, minden agi[119] nélküli összeröffenéseket, melyek többnyire Pola Negri részéről történtek váratlanul, de ugyanolyan hirtelen abba is hagyta, és visszasüppedt félig alvó, blazírt mélaságába, hogy aztán hirtelen egy egészen meglepő, oda nem illő közbekiáltással fejezze ki megvetését mindannyiunk iránt. – Önnek az veszi el az éleslátását, hogy zsidó – mondta Kont Ferenc, aki újabban antiszemita lett, mert a szocialista laptól áttért egy intranzigens keresztény újsághoz levelezni, de bizonyos jelekből következtetve félő volt, hogy nemsokára keresztényüldözésre ragadtatja magát. – Téved – mondta Kolbrich –, ez az előnyöm. Nem vagyok gyenge, nem lágyul el a lelkem anyagon túli értelmek keresésében. Nincs más, csak az anyag, és ha ön idetesz elém egy szellemet, ha megbizonyosodom róla, hogy van, akkor legfeljebb megismerem majd az anyagnak egy minimális sűrűségű változatát. A keresztény hisz olyan értelmekben, amelyeket az anyag önmagával nem tud megmagyarázni, a zsidó keresi azt az értelmet, melynél fogva az anyag hiánytalanul tölti ki a mindenséget. Egymásra fog találni

anyag és szellem, mert a szellem is anyag, és az anyag is szellem: mozgás. Pörgessen meg botja végén egy kalapot, és látni fogja, hogy az új és merevebb formát vesz fel a mozgás behatása alatt, mint ami anyagától kitelik. Forgasson egy vé kony papírszeletet sebesen egy korongon, és látni fogja, hogy ellenáll egy nálánál keményebb anyagnak, ez regeneráció, dinamikájával alakítja a mindenséget. Mozgás híján a kalap újra petyhüdt rongy lesz, a papír újra erőtlen kis lapocskává válik. Íme elmúlás, megszületés, rendkívüli gyengülő és titáni erők pusztán az anyag törvényeiben, és nem hívják lélekben csak forgó testek mechanikájának. A zsidók helyzete nehezebb, mert nem dolgozhatnak megnyugvással hipotézisekkel, kutatni, keresni fognak... – Valószínűleg örökké – mondta Kont. – És milyen sorsban – jegyezte meg Félix, aki eddig hallgatott –, pedig az iskolában úgy tanítják, hogy kiválasztott nép. – Az is – mondta Kolbrich –, de nem mózesi, hanem darwini értelemben. A létért való küzdelemben szelektálódnak az erősebb fajták. Nézze ön meg az otthoni dzsentriket, akiknek minden ajtó mindig nyitva volt, akiknek minden kéz segített. Hová kerültek az előnyös életfeltételek között? Nemsokára egy végelgyengülésben kimúlt osztályt temethetünk el az utolsó szegény sorsú megyei jegyzővel, miniszteri tanácsossal, és nézze a zsidót, nézzen minket diákokat, akiket a numerus clausus Berlinbe, Páduába sodor. Keményen küzdünk, nincs időnk politizálni, dalolva felvonulni; tanulni, verejtékezni kell, életet, tudományt, nyelvet, világot ismerünk meg, kiselejteződnek a gyengék, de sokszorosan erősödnek az erősek, és amit veszítünk kvantitásban, azt nyerjük kvalitásban. Nézze a fizikát, a gázok dinamikai törvényét és Faradayt és Gay-Lussacot, mennél kisebb térbe fog összeszorítani egy gázt, annál nagyobb feszítőereje lesz, akció és reakció törvénye, a reakcióra képtelen energiák megsemmisülnek az erősebb akció alatt, az erősebb energiák csak ellenállásukban növekszenek. – Ön nem hisz a lélekben? – vetette fel egészen bután a Főzelékes, aki még ide is utánunk jött, bár mindenki dögevőnek nevezte, ahogy ő szidalmazta a húsevőket, mielőtt tagja lett a bűnhődők szektájának. – Önök neveket mondanak, amelyek még azt a fogalmat sem fedik, amiket maguk gondolnak alattuk. Önök felállítanak egy hipotézist a spiritizmusban, mely szerint létezik anyagi elektromos sejtés kisugárzás, ha nem csalódom fluid, ez lenne a lélek attribútuma. Nos, minthogy a tudomány imaginárius

számokat és függvényeket ugyan ismer, de feltevéseket mégsem fogadhat el bizonyítási alapul, tehát idáig még nem érkezett el, de nem is tagadja. A fény, a hang, a hő, az elektromosság együtt vagy külön-külön mindenesetre sok tulajdonsággal bírnak mindazokból, amiket a léleknek tulajdonítanak, de, ha maga olyasféle lelket gondol, amire Harckel azt felelte Du BoisReymondnak, hogy amennyiben tényleg olyan, mint amilyennek leírják, ez esetben ő kötelezi magát rá, hogy elrakja egy dunsztos üvegbe, akkor én is csak azt mondom, hogy önmagában és a világban elvesztett hitét menti át erőszakkal lehetetlenségeken keresztül valami képzeletbeli területre, ahol erősek, gyengék, okosak és marhák egyaránt érvényesülhetnek. Ebből a Főzelékes nem sokat értett, tehát tovább hadart az ő gyors, fontoskodó és nagyképű modorában. – Nos mondok Önnek valamit –, itt hatáspauzát tartott, majd nagyon jelentőségteljesen szólt – a spiritizmus felderítette, hogy vannak duálok. Közös lelkek, akik itt a földön elszakadtak egymástól, és a túlvilágon egyesülnek, ezt bebizonyította a spiritizmus, schwarz auf weiss – és nagyot ütött az aktatáskájára. Pola Negri ásított és szólt: – Kedves dögevő barátom, kár hogy nem vagyok Schopenhauer, mert akkor kiadnám a maga mondásait gyűjteményes formában, evvel a címmel, hogy Paralízisek és maximák[120]. – Rágyújtott. – A nő, higgye el, ha van is lélek, amit most már, mert magával közösséget kellene vállalnom, nem hiszek, tehát a nő a természet l’art pour l’art játéka, mivel játékos kedvében ráruházta a fajfenntartás műveletét, egyrészt talán ravaszságból is tette ezt, hogy rávegye az embert arra a könnyelműségre, hogy fenntartsa magát. A nő fedőszín az élet nyomorúságaim, és mert mostanában spekulatív ösztönök ragadtak rá a férfivel való gyakori érintkezéstől, nem találja önmagát, vagy keresi önmagát. De ezt már Mohamed kiderítette, a nőnek nincs lelke, és állítja, hogy ha vízbe fojtanak egy nőt, nem száll fel buborék. – Igaz – mondta Bükk Iván, mint aki már többször fojtott nőket a vízbe, de mi valamennyien megragadtuk söreinket. – A nő – mondta Kolbrich, és ájtatosan csend lett –, a nő tiszteletreméltó, de a neuraszténiás társadalomban olyan jelentős szerepre kényszerítik sokszor, amire nem született, olyan jelentőségekkel ruházzák fel, amivel nem bír, és ez az irodalmi illúziók bűne. A szerelem, mint két termékenyítésre alkalmas különnemű lény specifikus vonzalma, energiákat újít meg,

azonkívül, hogy a fajfenntartás érdekében elengedhetetlen. A férfi alkotásra van berendezve, és a nőt tartalékul bírja, hogy magzatának adhassa mindazon ösztönöket, képességeket, amelyeket a férfi nem tarthat magában, mert alkotnia kell, és, mert csak ezeknek az árán alkothat. A nő birtokában van általánosságban az összes, fontos, jó tulajdonságoknak, de nem használhatja őket, mert nem életképes koncentrációkban bírja ezeket, csak át tudja ültetni egy olyan testbe, ahol ezek a tulajdonságok fejlődőképesek... Énekelni kezdtek a másik asztalnál: Trink, trink Bruderlein trink, Lasse die Sorgen Zuhause... Aztán koccintottak, „prosit”. – Látszik, hogy nem vagytok zenészek, hogy fogalmatok sincs a libidóról, a nő felé sugárzó láthatatlan lidércfényéről a férfinek – mondta Kárpát Renée. – Megnyúzzátok, megkopasztjátok az életet, mint egy levágott csirkét, meg is főzitek talán, de ha ezt megeszitek, jobban megfekszi a gyomrotokat, mint a germán. Így hívtuk múltkori furcsa kosztunkat. – Idehallgasson Főzelékes – kiáltott fel hirtelen Pola Negri. – Én átadom magának a műtörténészetet, maga lesz műtörténész. Garantálom, hogy még holnap megkapja tőlem Taine-t, Gobineau-t Macaulayt, és én elmegyek uzsorásnak. Pfuj, ez ronda élet, ilyen alakoknak való mint ti, de nekem elég volt. Maga megkapja Taine-t, Főzelékes, és műtörténész lesz. – Kiitta a sörét, és grimaszt csinált. Blazírt arcán most utálkozás is látszott. Különben karcsú, széles vállú és okos fiú volt, csak rettenetesen nagyképű és extravagáns, de mindannyian szerettük, mert szíve és tehetsége volt. – Elromlanak az idegeik, mert rosszul használják az erőiket. Sokat tudnak tanulni, értelmes emberek, tehát miért nem foglalkoznak a rövidhullámokkal, a nyersolaj motorral, hiszen olyan szép, nagyszerű most a világ. – Mert anarchisták vagyunk..., igen..., igen csak nem valljuk be önmagunknak sem, de anarchisták vagyunk, nem látunk célt, utat, csak hajrá, neki a tekintélynek, a meglévőnek, a pozitívnak, anélkül, hogy legalább új programot tudnánk adni a meglévő valóság helyett. – Igenis tudunk adni. Az igazság programját. Különböző emberek vannak, de miért? Miért nem lehet ma egyenlőség, miért vannak eldurvult, és miért vannak intellektuel emberek? Mert nem igazságos a start, mert az egyik jobb képességekkel barom lesz a korai munkában, pinceodúban, és a másik rosszabbakkal, de felhígított neveléssel és műveltséggel haladni tud. Igazságos startot akarunk, hogy egyforma esélyek legyenek, aztán győzzön a jobb, a különb, az erősebb. Itt a földön mindenkinek létjogosultsága, emberi

születésénél fogva öröklött java legalább az, hogy éljen. Nem akarjuk szétoszlatni a magántulajdont, de ne fenyegesse folytonos világfelborulással az emberiséget a tőke anarchiája, roppant aranyprései. Ez nem anarchia. – De nem is program – gondolkozott, majd szólt –, hát mondjátok meg, itt van például ez a Félix, nyilvánvalóan szélhámos, felkötni való csirkefogó, nem? – Na...? – Hát mi ez, ha nem anarchia, hogy mi itt üvöltünk vele együtt, iszunk vele, sőt barátkozunk? Nekünk le kellene őt köpni. – Nincs igazad – mondta Félix egy jó slukk után. – Terád például egy tisztes apa, ha leánya kezét megkérnéd, azt mondaná, hogy a világ legkétesebb alakja vagy. Te gyanúsabb vagy, mint én, mert nem tudják, mit csinálsz, mit akarsz, téged jobban kilök a társadalom, mint engem, akit könnyen felismer. Aki megszokott embere, bezárhatja, megjavíthatja, sőt, ha pénzhez jutok, még tisztes polgár is válhat belőlem, de belőled soha, téged, ha bezárnak, nemzeti hős leszel, ha felkötnek, mártír, ha futni hagynak, zavart okozó bolond. Hidd el, minden polgár szívesebben látna engem az asztalánál mint téged. Befejezte a mondókáját, és apró alakjával szinte nyakig besüppedt a páholy sarkába, lábait viszont magasra feltette az előtte álló szék támlájára, mi által láthatóvá lett a vörös király, amint a cipőjén egy nagy lyukon mélabúsan kitekint, mint egy héttoronyba börtönzött rab szultán. Mert esős idő esetén Félix egy kvart majort rakott a cipőjébe Brandsohlénak[121], és ma a vörös királyt arccal a föld felé helyezte el a sorrendben és legalul. Vele fordult elő, hogy egyszer egész nap sántított, és mint Pola Negri kiderítette, renonsz volt a cipőjében. Egy darabig csend lett, és megint a halk, német diskurzust hallottuk, valaki azt mondta ős berlini dialektussal, hogy Det is Knorke... Kissé már valamennyien részegek voltunk, a kocsmáros már kérés nélkül hozta a söröket, és az asztalon némely folyékonnyá ülepedett habtócsák éktelenkedtek. A hangulat csak még komorabbá vált, midőn Kárpát Renée odabotorkált a zongorához és halkan, ki tudja miért, ezt az egészen régi nótát kezdte játszani, hogy: Őszi szellő suhan át a nagykörúti fákon Elhordja a faleveleket...

– Mi van ezen sírni való...? – motyogta a tökrészeg Pola Negri, pedig nem sírt senki, csak nagyon hallgattunk, és Kolbrich nyu godt fekete és mégis foszforeszkáló szemei világítottak a társaság felett. Az orrcimpái most ismét finoman rezegtek, úgy látszik nála ez a belső felindulás jele volt, és ilyenkor nagy füstfelhőket fújt ki rezgő cimpáin, míg az ajkait energikusan egészen keskennyé szorította. A Főzelékes elaludt, és Félix nagyot ásított. – Fiúk, próbáljunk meg elhelyezkedni valamerre, úgy, mint az egészséges, rendes emberek, hiszen korán meghalunk így, még akkor is, ha révbe érünk, sohasem lehet kipihenni ezeket az éveket. Hát miért tudnak annyian élni szép nyugodtan, kielégülés után kielégülést hajszolva, amíg ég bennük a láng? – Vízfej vagy Lupin – mondta Pola Negri. – Régi véleményem rólad, hogy valahol egy krájzleros[122] lappang benned. Mit megalkudni? Hogy mondta Kolbrich, aki a világ legnagyobb embere: amit veszítünk kvantitásban, nyerjük kvalitásban... Érted? Ha kevesebb, ha küzdelmesebb is ez, de „ámulni lehet”, mint Ady mondaná Kolbrich helyében. Hát, mit akarsz? Az Erbanból átszüremlett a jazz és a cipők kopogása, a politikus mesteremberek könyökükön aludtak mellettünk, és én megkockáztattam a kérdést: – Hát mi lesz ennek a vége? És egy hang, amely eddig nem szólalt meg, felkiáltott hirtelen: – Fizetni – Sir Lajos kiáltotta, aki költő volt. *** És elrepülnek, vissza se néznek Északra egyik, a másik délnek...[123] Megindult az olvadás. Az első langy napsugarakra majdnem teljesen kiürült a rablóbarlang, az első földszagú, nedves, kora tavaszi fuvallatra kiürült teljesen. Kik, hova, merre, a Kék Golyó Társaságot elnyelte egymás elől a város, nem jártak az Eftibe, nagy nekilendülések, sőt némi szerencsék is jöttek már átmenetileg valamelyiknek. Mind rohantak, valószínűleg megmámorosodva, bele az éledő tavaszba, új reményekkel. Válogatni nem nagyon lehetett az eshetőségekben, így történt, hogy Kont Ferenc alkalmazást vállalt egy nagyobb lapkiadónál mint keresztkötés-ragasztó, én magam mint

parkett-táncos működtem a japán Dieleben, amely egy behrenstrassei csinos kis lebuj volt, szép világítással, szmokinggal, vörös plüssel, üvegparkettel, de aszfaltbűnözőkből rekrutálódó vendégekkel. Összeköltöztünk egy privát Loggi[124] szállóban Mimivel, az egyik táncosnővel, és itt éltünk együtt a nagyváros páriáival eléggé mozgalmas életet Éjjel három után minden szobában diskuráltak, vagy verték egymást. Megvolt már a Steuerkartém[125] is, úgyhogy razziától sem nagyon féltem, és néha arra is tellett, hogy a Kommandanten Strasse-i méregdrága magyar konyhában, a Weisz-csárdában ebédeljek. A tavasz nagy idegenforgalmat, zajt hozott, lehetőségeket és némi keresetet. Bár nagyon utáltam a mesterségemet csupa muzsika, fény és illat között, egészen nyomorultan és ráadásul még külön fényeffektusok mellett, lila-vöröses kombinációban tölcsérrel kellett énekelnem a dob mellől, hogy: Benjamin ich hab nichts an zu ziehen Min leztes krepdesin Hemd ist in zwei vagy amiért még jobban bolondultak, hogy: Jetzt geht die Dolly gut Sie sitzt in Hollywood Bei einem Tisch Mit Lilian Gish aztán, mint a favágás, suhanni a zöld üveg világosságában lassú léptekkel, megunt zenékre, émelygős hangulatban a sok füstben, lármában, és akaratlanul is tanúja lenni sok undorító nagyvárosi mocsoknak, bűnnek. Nem, erről nem írok, talán egyszer egy regényt, most még túl közel van hozzám. Már májusi por ülte meg az utcákat, midőn viszontláttam Kolossyt. Mimivel mentünk ki délután Treptowba, és ő szolgált ki egy nyári helyiségben. Meg is nősült, elvett egy szegény leányt (szegénynek volt némi pénze), és őszre nagy tervei voltak. Pola Negri az én szakmámban helyezkedett el mint tangóénekes egy belvárosi lokálban, és szorgalmasan tanult bendzsózni. Az utcákon hihetetlen élénkség járta. Kommunisták vonultak fel teherautókon, pazar idegenektől roskadoztak az autocarok[126],

és minden lépésnél rákiabált valaki a gyanútlan járókelőre: sie sind gefilmt Ami, ha az illető bedőlt, és meg akarta venni a képet, akkor meg is csinálták róla, mert különben lemez nélkül forgatták minden arra menő felé a filmgépet, amely járás közben három, vagy négy lépése közben örökíti meg az embereket. És egyszer csak, mintha különös káprázat volna, egy ismerős és mégis sohasem látott egyén jön velem szemben, lengő szakállal, fekete szemüvegben, derékban megkötött, zöld, orosz ing van rajta. Te jó Isten! Kárpát! Kért, hogy ne csináljak feltűnést, és elsuttogta, hogy most egy orosz zenekarban játszik, nagyon rendes helyen, kint az Alexander-Platzon, de azért komponál. Hát én mit csinálok? Mondom, parkett-táncos vagyok egy egészen jó behrenstrassei lokálban, de azért írok. Gyorsan elválltunk, nagy zavarban. Sir Lajost, aki költő volt, nem láttam többé Berlinben. Ő a legfázékonyabb, legtörékenyebb, legsírósabb fiúcska, aki semmit sem tudott, semmihez sem értett, csak a líra, az érzések, a versek, a ritmusok léteztek számára. Tovább folytatta biztosan bolond vándorútját, másképpen vele is találkoztam volna, mert hiszen Berlin nagy, és ott csak az áruházak nem találkoznak egymással, így történt, hogy Elek Richárd, állásnélküli lángész egy biciklin jött szembe velem a Markgrafen Strassén. És Xénia? Őt messziről láttam egy kirakatüvegen át, a nagyon előkelő Kempinski étteremben. Csodálatos aranysárga selyemruhában volt, a nyakán szép ékszer, a haja szőkére festve, a karján vastag aranyabroncs és az ajkán rúzs. Elhűlten álltam meg. Istenem, milyen szép...! És milyen boldogtalan, tettem hozzá magamban mindjárt szomorúan, és elsiettem, hogy ne lásson meg szegény Xénia. *** Végül megoldottam a Kék Golyó rejtélyét is. Ez nem detektív-regény. Kék Golyó nevet adta az egyesületünknek Kenési Kenéz (aki később egyedül csinált karriert közöttünk, és befutott... mint szcenáriumíró) azon az alapon, hogy fiatalok vagyunk ahhoz, hogy saját rendeltetésünket megértsük, adjunk tehát olyan címet az egyesületnek, amelyet ma még nem értünk. Így lett nevünk a Kék Golyó egyesület, mondanom sem kell, hogy működését azon a napon kezdte, melyen a belügyminiszter a be nem nyújtott alapszabályait nem hagyta jóvá. Én ezen a tavaszon kevés munkát igénylő poggyászommal

állva az Anhalti pályaudvaron, megoldottam a Kék Golyót. Íme: a kék az eget jelenti, mely, mint mi, magasan van a föld felett, a földi dolgok felett, a kék jelenti a tengert, amelynek csodálatos mélységei vannak, misztikusak, iszaposak, gyöngyösek, és állandó hullámzásban van. A Golyó? A Golyó azt jelenti, hogy a testek tehetetlenségénél fogva könnyen odább gurulunk. Gurulunk, hová? Honnan tudná azt a golyó? Ezt jelenti a Kék Golyó világ-asztaltársaság.

Svájci noteszlapok Bern, 1928. április Állítólag egy medve, akit űztek, vezette erre a helyre a városalapítókat, innen a neve, és innen az a kerek, földbe mélyített ketrec, amit úgy hívnak, hogy Bárengraben, és medvéket tart benne a város, két öreget, két fiatalt és két bocsot. Kedvesebb látványosságot még nem nyújtott város. Itt tovább időznek az idegenek, mint az Eiffel-toronynál, vagy a schönbrunni kastélyban. Svájc különben is állatszerető ország, lépten-nyomon találni etetőket, dúcokat, amiket telelő mezei vadaknak, vadkacsáknak állítanak fel. Sokáig lehet itt lefelé csodálni a medvék életét, megfigyelni, tanulmányozni őket. Nézni az anyát, amint ülve, mint valami kövér hentesnő, hunyorgó szemmel táplálja emlőin a kicsinyeit, az apát, amint fekszik, de sűrűn oda-oda pillant, és az embereket, akik vidáman körülállják, és meg vannak győződve róla, hogy ezek a rab állatok itt az ő szórakoztatásukra vannak feltalálva a természet által. Régi város Bern. Csupa árkád alatt megy az ember az utcán. A házak mind boltívesek, és sorban jönnek egymás után, úgy, hogy esőben nem is kell esernyő, mert csak a kocsiút lesz nedves. Van egy régi óra itt, amelyben minden fertálykor egész felvonulás játszódik le, medvék, vitézek követik egymást egyik ajtón ki, másikon be. És legszebb az Aare, amely mélyen a város alatt folyik, sebesen, bodrosan. Alul, talán húsz méternyi mélységben egy másik város látszik az Aare hídjáról. Ez a város van tulajdonképpen a víz partján, csupa régi viskó, és rongyok integetnek az ablakból. Ez nem a régi Bern, a tiszta, az antik, a boltíves. Ez már az új Bern, nincsenek boltívei, nincsenek cizellált gyönyörű régiségei, katedrálisai és medveketrece, itt csupa újabb keletű ház van, düledező, mállott vakolatú. Este láttam a hadügyminisztert a Casino kávéházban. Virginiát szívott, nagy bajuszú, egészséges arcú katona, és kedélyesen tisztelgett vissza az arra sétálgató bakáknak. Boldog ország.

Házról házra Zürich, 1928. május A csengetésre legtöbbször egy női fej jelenik meg a villa felső kisablakán, és szól hamisítatlan zürichi pics-ben[127]: „Wer lütet?”[128] Azután megindul egy diskurzus emeletnyi magasságból, én lent a kapuban, ő fent az ablakban. Ő bizonygatja, hogy a madám nincs otthon, én állítom, hogy otthon van, és végül vagy beenged vagy nem. Ez a házalás. A házaláshoz kiváló pszichológia szükségeltetik, és csak délelőtt űzik, midőn az asszonyok egyedül vannak otthon. Asszonyokkal bánni művészet, ha ilyent még nem mondott volna valami régi görög bölcs, úgy én most ki mondom. Megnézi a tipoen nevű kézimunkáimat, amelyéket itt Svájcban nemcsinálnak, és végighallgatja a mondókámat, amely vagy úgy kezdődik, hogy das ist ein Handarbeit, vagy úgy, hogy c’est fait à la main[129]. Behívja a szomszédnőt, azzal is megnézeti, majd kijelenti, hogy nagyon szép, megkérdezi hogy készül, és mibe kerül egy darab, végül megjegyzi, hogy nem vesz, és bemegy előled a szobába. Aki erre visszafordul és kimegy, az nem házaló. Ilyenkor kitartóan kell állni és várakozni, amíg újra megjelenik, és megint elmondani a mondókát és sokszor elmondani, naivan nem érteni, hogy ő ilyent nem akar, és ha újra bemegy, megint várni. A svájci asszonyok jók, gazdagok és nem erőszakosak. Lehet őket szuggerálni, kényszeríteni, riadtak, félnek, nem mernek ellenkezni, nem mernek elutasítani. A tipoent mindenfelé oda kell dobni párnára, székre, hogy íme, milyen jól festene ez itt, vagy amott, ha ide belemontírozzák, ha ebbe beleapplikálják. Jól kell látni az arcon, hogy melyik mondamái kezd érdeklődni, és akkor szakadatlanul abban az irányban folytatni, megdicsérni a gyerekét, panaszkodni, hogy még egy darabot sem adtál el, és reggel óta jársz. (Reggel: tegnap egész nap nem adtam el semmit.) Ha semmi áron sem vesz, akkor meg kell próbálni kisebbet eladni, végül csak egy egész picit, és legvégül felajánlani, hogy négyet olyan árban adsz, mintha csak hármat venne. De elmenni, belenyugodni, könyörgésre vagy gorombaságra távozni nem szabad az utolsó pillanatig. Tíz üzlet közül kilencben úgy sikerül a kötés, hogy többszöri felszólításra sem távozom, hogy könyörgésre, faképnél hagyásra ott maradok állva, és ha kijön, újra kezdem, hogy c’est fait à la main... Mindenesetre tudni kell, hová megy be az

ember. Ismerni kell a negyedet, amelyben jár, [tudni kell] a lakások külseje után következtetni. Legjobb házalómód erre a függöny megfigyelése. Ahol finom csipkefüggönyök vannak, ott kitartóan kell kísérletezni, ahol egyszerű, olcsó függönyöket látni kívülről, ott tovább kell menni bármilyen szép a ház. Miután mindezt már tudod, szíves olvasó, akkor se menj házalónak, vess számot minden képességeddel, és ha úgy találod: hivatalban, üzletben, boltban, műhelyben, iparban nem tudsz elhelyezkedni, akkor még mindig kíséreld meg a kőtörést vagy csomaghordást, amely elfoglaltságok örömteli passziók a házalás mestersége mellett. Megjegyzem, én naponta ötven-hatvan svájci frankot kerestem házalással, ami még a svájci viszonyokhoz mérten is jelentős kereset. No, de mit kellett adni ezért az ötven frankért, ideget, erőt, fiatalságot, életet, vért, utolsó szuszt. Nem, nem. Ezt csak olyan embernek ajánlanám, aki fiatalabb éveiben az indiai vezeklő fakírságban képezte magát, aki tűzevő volt, flagelláns, szögeken háló, hasábon térdelő, görcsöket szerető, aki oda sem néz egy kis spanyolcsizmának, akinek kedvelt szórakozása önmagán forgatni a hüvelykszorítót, és örül, ha pörkölheti a bőrét, akiből kizsigerelték az idegeket, kisajtolták az önérzetet, aki gyakorolta magát az arcul köptetésben, és bibliai alázattal fogadja a megaláztatást. Az ilyen ember menjen házalni, az ilyen ember talán nem fog naponta hisztérikus sírógörcsökkel küszködni, és nem gyűlöli meg az egész világot, legjobban saját magát. Hányszor, hányszor ültem le naponta valahol az út szélén, és mondtam: Nem megyek tovább, jöjjön inkább az éhhalál, a börtön, a halál, de én még egy idegen ajtón be nem nyitok, hogy „das ist ein Handarbeit... c’est fait à la main...” Ki vagy te, házaló? Gyanús idegen, akit vizsgálódó, utálkozó pillantással néznek, társadalmon kívül álló, akinek este a kuncsaftja nem köszön vissza, akit nem mernek egyedül hagyni a konyhában, aki bizonnyal csalsz és lopsz, akivel a szolgálóleány érezteti a hatalmát, és nem jelenti be, és megvetéssel, gorombán beszél vele, akinél az asszony, aki vásárol, előre felteszi, hogy legalább négyszer kidobja, mert ez kedvező áralakulást idéz elő. Ki vagy te, házaló, aki most nem ülsz irodában, aki nem tanultál ipart, nem vagy intellektuel, nem vagy proletár, csak jársz batyuddal ajtóról ajtóra, rimánkodsz, esküdözöl, dicsérsz, könyörögsz, elmész, visszajössz, akkor kopogtatsz be, mikor nincs férfi a háznál... Ki vagy hát, házaló, akinek nem tudják a nevét, de címe sincs, sem úr, sem barát, akivel valami semleges megszólítást kell használni, mondjuk, hogy maga, vagy kérem, aki jön

ismeretlenül, bekopogtat az ajtón, félelmes, idegen életű, ismeretlen nevű, furcsa kijelentéssel beszélő egyén? Senki sem vagy te, házaló, akin libásné őnagysága az idegességét tölti ki, akin cselédke kisasszony a nagysága iránti kiadhatatlan ellenszenvét gyakorolja, aki ellen táblákat tesznek ki, hogy „itt harapós kutya van”, vagy „házalás, koldulás, kintornászás [!] szigorúan tilos”. Szóval, itt nem szabad házalnod, koldulnod, sőt kínodban még csak nem is tornászhatsz valahol a gang végében, mert itt már ismernek, itt már előre tudják, hogy mikor elmentek a férfiak, te jössz alázatosan, lopakodva, és mert nincs pénzed kereskedésre, hát így ajánlod az árudat, és ezért egyforma rangba kerülsz koldussal, kintornással, sőt gazemberrel, mert hiszen, ha becsapod a vevőt, és fel sem tételezhető, hogy ne csapd be, téged nem lehet megtalálni, felkeresni, visszadobni az árudat vagy bepörölni... Óvakodnak tőled, mint a zsebtolvajtól, vagy mint a harapós kutyától, amelyet drága pénzért bedresszíroztatnak ellened. A proletárok lenézik a handlét, a vigécet, a házalót, a polgárok egyenesen megvetik, a nagyobb urak pedig szuverénül nézik le a többi pénztelen és dolgozó osztályokkal együtt. Hol van hát a társadalmi köröd, hol van a társaságod? Nincs. Esetleg a többi házalók, de ezek nem élnek társas életet, és többnyire bizalmatlankodó, morózus egyénekké válnak hivatásuk mézes-mázos, alázatos és tréfás gyakorlása közben. Mert ugye az csak természetes, hogy ha a gyomrodba gázolnak, ha a májadba szúrnak, ha beléd sértenek, hogy azt mondják: de nem lopott ez az áru?..., vagy: de, ha elszakad, egy hét múlva lecsukatom!, avagy: arra figyelmeztet, hogy ha tönkremegy emiatt a takaró, hát ide be ne tegye a lábát. Csak természetes, hogy ezekre jól sikerült adomákat, bókokat és rafinált, meggyőző esküformulákat kell mondani, amelyben gyermekeink élete, anyánk sírja, apánk földöntúli nyugalma fontos szerephez jut, hasonlóképpen a karleszáradás, nyelvkirohadás, megvakulás. Na és aztán jó sok viccet, így hányingeres, görcsös gyomorral, mennél több kedélyt és negédes csípést a parancsoló modorú, szeszélyes cselédke arcára, aki miatt sajnálod, hogy a pokol nem mélyebb a fenekénél, és így nem áll más módodban, mint a pokol fenekére kívánni. És a láb. A láb először fárad, aztán fáj, aztán zsibbad. A torok először reszel, aztán fáj, aztán bereked. Házalni csak villasorban lehet, félreeső úri utcákban, városkörnyéki pihenő-telepeken, és már messziről kell látni, hogy villák vannak-e itt vagy proletárviskók, vagy akadnak a viskók között villák is? Mert azt messziről látni, a villa élénk színű és többnyire csúcsos tetejű.

Baselben csak a St. Alban-Anlagén és a St. Jakobs-Strassén lehet dolgozni, ahol kastély kastély hátán áll egy óriási széles sugárúton. Én kis áruval járok, amelyek zsebben elférnek, elegánsan vagyok öltözve, és névjegyemen az áll a nevem előtt, hogy von. A szobaleány így többnyire gyanútlan és bejelent, az asszonynak sejtelme sincs miről lehet szó, és gyakran fogad. Ha nem fogad, le kell lepleznem magamat, és megkísérelni a szobaleánnyal bevitetni az árut. Elképzelhetetlen és szánandó azonban a kevésbé leleményesek sorsa, akik kofferrel, kopott felöltőkben járják a házakat. Engedélyről persze szó sincs a legtöbbnél, és belekalkulálja az üzletbe, hogy néha bezárják, néha kissé megverik a rendőrségen, megbüntetik fele vagyonkájára. De hát ezek a házalók itt nagyon neuraszténiás, de csendes, sápadt arcú, reumás lábú, beteges és mégis végtelenségig nyújtható, kaucsuklelkű, szívós szervezetű egyének, mint a túlhasznált harisnyatartók, rojtosak, lyukasak, nyúlnak, tágulnak, de már szakadni, meghalni vagy regenerálódni nem képesek, mert lassú őröléssel morzsolta ilyen atomnyivá őket az élet, mert hiszen alig látszanak, alig élnek, alig szólnak, blazírtak, unatkoznak, kesernyések. Csak járnak házról házra, ajtóról ajtóra, benyitnak mindenhová, oda is, ahol harapós kutyák vannak, ahol a házalás koldulás, kintornázás és mindenféle dolgok vannak szigorúan tiltva. Mint lelkek talán bolygásra vannak ítélve a túlvilágon és ezen a földön egyaránt. Sajnos nem foglalkozom spiritizmussal, azonban egészen biztosan egy nagy túlvilági, de legalábbis evilági átok házalónak lenni. *** Zürich, Hotel Speer. Pénz nélkül érkeztem ide, tehát máig a St. Gotthardban laktam, mert az a Bahnhofstrasse legelőkelőbb hotelje. Ha az embernek nincs pénze, csak egy előkelő hotelbe mehet lakni, ahol hétvégén adják a számlát. Most jól keresek, első napokban háromszáz frank forgalmat csináltam, és száz százalékra dolgozom, tehát a fele haszon. A szűk kis Speer folyócska mellett van a hotelom, csupa japán lakik benne, akik egész nap biliárdoznak és majongoznak a hotel kis kávéházában. Az ablakom egy kietlen darabjára nyílik a vasúti pályának, és éjszaka messziről színes lámpák lengését nézhetem. Zürichben tulajdonképpen egyetlen utca van, a világvárosi, a Bahnhofstrasse, egyébként nem különb Szegednél, leszámítva környékén a kastélyok sokaságát. A tőzsde egyenesen kiábrándító. A zürichi

tőzsde egy földszintes, lapos kis épület, semmi mozgás nincs a környékén, és emlékeztet a Fasor végén lévő villamoskitérő szertárára. A Bahnhofstrasse üzletei látványosságszámba mennek. Arai is. Hugenin a világ legszebb cukrászdája, minden ülőhely egy vörös plüsskar-szék, és a világ minden tájára lehet innen csokoládéval kedveskedni szeretteinknek. A Hugenin délutáni közönsége példátlanul exkluzív, finom, előkelő, és női toalettek tekintetében nem áll a párizsi Ritz mögött. Étkezni a Paradeplatznál található Zeughauskellerbe járok, amely, isten tudja miért, restaurant létére hadtörténeti múzeumnak van berendezve, gerendázott, csúcsíves tetővel, lovagi címerekkel, ágyúgolyókkal és álló páncélokkal. Romantikus környezet a bableveshez és bécsi szelethez. A Bahnhofstrasse egyenesen a Zürichi-tónál végződik. Gyönyörű tó, hófödte havasokkal körül és virágzó természettel a partjai mentén. Hídon lehet átmenni a túlsó oldalra, ahol az Eden Hotel van, a csodálatos park, a korzó minden fája és virága mintha külön féltő gonddal lenne ápolva, mértani beosztással, pontossággal, minden egyenes, tiszta és színes. A korzó végén van a Zürichorn Casino, egy előre nyúló földnyelven. Itt mintha a Zürichi-tó közepén ülne az ember, víz van körülötte, és végig látja az egész roppant tavat a látóhatárig. Egy pohár sör mellett, dohányozva és zenét hallgatva gyönyörködhet bárki az Alpendammerung[130] csudálatos látványában. (Akkor még nem láttam a genfi Alpendámmerungot, amit szerencsés lehettem egy rendkívül tiszta alkonyon a Mont Blanc csúcsáról visszaverődve szemlélhetni.) Integethet a megrakott gőzhajónak, a legnagyobbnak, a Stadt Rapperswilnek, amely naponta kétszer erre közlekedik. Este a Bahnhofstrasse, a tópart, a korzó és a pályaudvar környéke nagyszerű fényárban úszik, és lépésben menetelhetnek csak a megtorlódott autók. Csupa virág, muzsika, vidámság és fény a város, a tó hatalmas tükre sokszorozottan veri vissza a tündöklést, és lampionos csónakokkal, jachtokkal díszül a tó látványa, citeráznak, énekelnek, kacagnak, és ez mind sokszorosan hangzik a víz felett. Csak néha ront bele a hangulatba egy karcsú, hatalmas motorcsónak bugása. Tíz óra után a nyugodtabb emberek hazamennek, és a fiatalság szerteszét a parkokban, ligetekben elhelyezkedik szerelmeskedni. *** Első nap Zürichberg nagyon bevágott. Igaz, hogy itt a leggazdagabbak

laknak. Csupa kastély, hosszú, szép rózsával, páfránnyal díszített, aszfaltos hegyi utak és kastély, csupa kastély, egyik szebb, mint a másik. Egyik Hall csudásabb, mint a másik. Hatalmas termek, szobrokkal, keleti szőnyegekkel, faburkolt falakkal, csupa ezüst, arany csillogás, csupa csend és komor úri homály. Éjjel egy drámát álmodtam, tehát nem aludtam egy szemet sem. A dráma arról szólt, hogy valaki megölte a gyerekét, csak azért, hogy gyanúba keverje a vetélytársát. A törvény előtt tisztázza magát a vetélytárs, de az asszony fél tőle, nem akar találkozni többé... a gyermekének a kísértete lebeg állandóan kettőjük között. A férj, aki megölte a gyermeket, rajongott érte, de a feleségét még jobban szerette, leginkább azonban a fiatalságot, amely az asszonnyal készült távozni. Most még a kibontakozás lenne hátra, de a londiner kopog, hét óra van. Borotválkozás, fürdés, reggeli, start. Esik az eső. Kis szemű, utálatos zürichi eső ez. Az első állomás a tó bal partján Zoliikon. Már messziről látom, hogy utálatos porfészek lesz, sok parasztház, kevés villa. Két vénkisasszony vett egy biedermeier koszorút kilenc frankért. És bejártam az egész helyiséget. Összesen húsz villába mentem be, mindenütt rekedtre beszéltem és erőszakoskodtam magamat. Senki nem vett, csak a vénkisasszonyok, akik azzal kezdték, hogy szegény népek, cicomára nincs szükségük, kár fárasztani magamat, de én mégis csak fárasztottam magamat, mert ehhez ők nem értenek. Az eső már egész szépen szitál, és én igen nagy sárban elindulok tovább Küssnacht felé. Kabátom szép ugyan és új, de olyasmi, amire a közmondás azt mondja, olcsó húsnak híg a leve. Ez a kabát nagyon olcsó hús lehetett, mert a leve egészen híg. Ezt onnan tudom, hogy miután óvatosan megkerüli a galléromat, és átszivárog mindenfelé a kabát anyagán, lefolyik a gerincemen, becsurog a mellemre az ingem alá, és egészben véve nyirkos leszek, ragadok, folyok, tapadok, de háromnegyed óra alatt elérem Küssnacht. Az első házban egy kutya ront nekem csattogó foggal, éppen hogy vissza tudok ugorni. Valóságos gazság ilyen kutyát napközben szabadon hagyni. Igaz, hogy kint van egy figyelmeztető tábla, de jól nézne ki az a házaló, aki az ilyen táblákat komolyan veszi. Ott állok, hagyom ugatni a kutyát és csengetek. Valaki megjelenik az ajtóban, a kutyát nem befolyásolja, hogy felém kapkodjon vadul a kerítés közein keresztül, és így az ajtóból kikiált, hogy mit akarok. Megmondom: bejutni. Ez azonban nem elégíti ki őt. Miért akarok én bejönni? Mondom, a madámmal akarok beszélni. A madám elutazott. Csodálatos,

ordítom vissza a kutyaugatáson és a kerten keresztül, én úgy tudom, itthon van. Vigye be a névjegyemet. Nincs itthon a madám. Úgy? Akkor mondja meg neki, ha hazajön, hogy én (megmondom a nevemet) kerestem, és sajnálom, hogy nem találtam itthon. Erre kezdi visszaterelni a kutyát, aki úgy látszik megőrült, mert dühében a kerítést harapdálja hörögve. Kimondja tehát a szót, a kellemes muzsikát a házaló fülének, ami svájci szokás szerint így hangzik: „wenn sie so gut sind”[131] és kinyitja az ajtót. Ezután jön az asszony, csodálkozva és pongyolában. Kirántom a zsebemből az árut és kezdek hadarni. „Das ist ein Handarbeit”. Előveszi a régi trükköt, amivel Svájcban a házalót hozzák zavarba: Keszkö vulé vu?[132] Villámsebesen folytatom: c’est fait à la main... Erre tudtomra adja németül, hogy nem vesz semmit, ilyen van már neki sok. Folytatom, ecsetelem helyzetemet esőben, sárban, pénztelenül. Hiába, nem vesz, kár minden szóért. Negyedóra múlva tíz frankért eladok neki. Gyatra üzlet. És délután háromig semmi. Ilyen helyen lehet délután is dolgozni, mert a férfiak csak este jönnek ki Zürichből. Csupa sár és víz vagyok, de átmegyek még Schönachba, háromnegyed óra agyagos sárban, amelyen minden pillanatban hanyatt kíván bukni az ember. Mintha valami megátalkodottá tette volna az asszonyokat. Mindenütt visszautasítás. Az egyik bevágja rám az ajtót, hogy majdnem hanyatt esem, a másik helyen a cselédlány fenyegetődzik, hogy rendőrt hív. Egy öreg hölgy, jóságos szemű, tízszer elmondatja a mondókámat, és mindig csak annyit mond rá, hogy nem vesz. Ez rosszabb, mint a goromba. Leülök ázottan, kimerültén egy kilométerkőre, és sírni tudnék. Az ég csupa felhő, és az eső folyton esik. A fejem is megfájdul, mert fúj a főn. A Jurából jövő meleg szél, ami Zürichben fejfájást, idegbajokat okoz... Szeretném az egész csomag árumat a sárba vágni, és lefeküdni az ázott agyagra, aludni vagy meghalni, vagy megvárni, amíg az emberek csinálnak velem valamit, mert nem hinném, hogy a közrendészet ezt eltűrje sokáig, hogy egy ember, lehet élő is, arccal a sárban heverjen egy országúton. Érdekes kísérlet volna. Egy ázott cigarettára gyújtok, de közben egy dombtetőn, magányos kastélyt pillantok meg. Ezek az igazi helyek. Egy ilyen kastélyban meg lehet csinálni a napi lózungot. Hozzávetőleges becslésem szerint fél óra, hegynek fel... Hegynek fel! Minden lépés után kettőt csúszom vissza. A tenyerem vérzik, zihálok a fáradtságtól, de megyek, elszántan, és be fogok jutni, hivatkozom az osztrák követ ajánlására, ha kell, de bejutok és eladok! Felérek a kastélyhoz. Kissé

oldalt megyek, és óvatosan bekémlelek. Gyönyörű park. Az eső elállt, valaki sétál a magas vaskerítésnél, egyszerre lehajol, vesz egy csomó sarat a kezébe, betömi a szájába, rám néz, és így elmázolt pofával vigyorog. A magányos kastély itt a hegyen a schönachi tébolyda, egy főúr kastélya, aki halála után csendes őrültek ápolása céljából a városra hagyta. Hegynek le... Fél hat. Napi forgalmam tizennyolc frank, két frankot ráfizettem az üzletemre. Az eső rendületlenül esik, a tó, az ég, a föld, a bensőm egyformán zavaros, utálatos. Leülök megint egy kilométerkőre, a lábam alatt barnán, tarajosán bugyborékolva özönlik a megduzzadt kanális árka. Mit csináljak? Öngyilkos legyek? Megvan: öngyilkos. Az asszony öngyilkos lesz, de nem hal meg, ez megrendíti a férjet, és a vergődő asszony betegágyánál bevallja a bűnt. Lent búg a hajó, üresen, síkos fedélzettel halad a tavon. Esik, alkonyul...

Börtön Thun, 1928. május Amikor elindulok a hosszú folyosón, és mögöttem hallom kulcsaival csörömpölni a foglárt, furcsa, nyomasztó érzés fog el. Egy perc múlva kicsukódik mögöttem a napvilág, a szabadság. Szürke, homályos nappali világossága van a folyosónak, amelyről csak egy pár udvari ablak nyílik. Így megyünk, előttem a folyosó sötét fordulója, mögöttem a foglár a kulcsokkal. Mindig rossz érzés volt, ha bezártak. Sohasem kaptam nagyobb büntetést, ezért valóságos fogházi érzésekről nem számolhatok be, de az a megrendülés, összeborzadás, a csörömpölő kulcs, az igazságszolgáltatás kihalt folyosói, amelyeken ajtók nyílnak, olyanok, melyek mögött emberek gubbasztanak, elbukottan, reménytelenül, a láthatatlan kéz a nyakamon, és a tudat, hogy nemsokára bezárnak mögöttem egy kinyithatatlan ajtót, amelyhez csak olyan embereknek van kulcsa, akik haragszanak rám, mindig fojtogatott belülről. Még egy forduló, egy sötétebb folyosó, és megállunk egy ajtónál. A foglár beleilleszti a kulcsot, kattog a zár, kinyílik, utána még egy ajtó következik, azt is kizárja, és én besétálok a cellába, már csukódik is mögöttem az ajtó, klikk-klakk és távolodik a foglár lépte... Körülnézek. Elég tágas helyiség, magasan ablaka is van, vasrudas. A szoba közepén egy asztal áll, két szék. A falak mentén két ágy, amelyeket fel lehet csukni a fal mellé, és a háttérben egy ember, alacsony, őszes, kövér, szakállas. Ez a cellatársam. Nem hasonlít rabra, inkább olyan, mint egy vidéki zsidó kocsmáros. Mikor meglát engem, barátságosan vigyorog, figyelmesen végignéz. Gyanús neki az eleganciám, a lakkcipőm, a kifogástalan, jó ruhám, a keménygallérom. Vigyorog. Leülök az asztalhoz, és azt hiszem, a rossz kedvem meglátszott rajtam. A cellatárs egyszerre megszólal egy jelentős kézmozdulattal: – Schupp, schupp[133]? – Gyorsan mondja a két szót és kérdőn, azzal a bizalmas kollegiális börtönhanggal. Lusta vagyok felelni, mit is feleljek? Mit tudom még én, hogy schupp vagy nem schupp? Az biztos, hogy néhány napot itt kell tölteni, és ez nagyon lehangol. A kis kövér sétál és elmélkedik. Rettenetesen beszél németül, még az általános svájcinál is rosszabbul. Minden szó végén tisztán kiejti az er-t.

– Bem Kanton schlechter Kanton..., Zürich Kanton gut, Arau Kanton gut, Bern Kanton sehr schlechter Kanton...[134] Miért nem mondja ki ez az ember a névelőket? – Bern Kanton sehr schlechter Kanton, gleich schupp, schupp. – Ezt megint gyorsan mondja, jelentős kézmozdulattal: „schupp, schupp!” És így suppog körülöttem egy ideig. Elmondja, hogy japán díszműholmival ügynököl, persze nincs patentje és léptennyomon elfogják, megbüntetik. Boroszlói ember, családos, Luganóban lakik, de ott nem csinál üzletet (schlechter Kanton, sehr schlechter Kanton, gleich schupp schupp...) bejár a német kantonokba, házal. Röviden felelgetek neki. Barátkozó természet vagyok ilyen helyen, de ez a tisztes polgári külsejű egyén, aki szemmel láthatólag egy légynek sem vétene, buta és becsületes, határozottan untat. Mit keres ez egy börtönben, miért nem fűszeres ez, vagy miért nem házalhat ez békességben, hiszen csak rá kell nézni, és nyomban látszik, hogy született házaló. – Maga újonc, azt látom. Nem kell szomorkodni. Majd megszokik... Maga sem nem lehet valami nagy bűnös, biztosan házalta... biztosan nincs tartózkodó engedély vagy ilyesmi – és közben folyton gyanakodóan a ruhámat nézi. Egy csomó napsugár hullik az ablakon át a padlóra, az előbb még kint voltam, még szabad voltam, és mégis ez a napsugár olyan érzést vált ki belőlem, mintha ki tudja meddig kellene raboskodni. – Öt gyerekem van (fünef [!] Kindern) – mondja gondterhelten... – ájáj, ki fog azoknak enni adni most, alig hagytam valami pénzt otthon, és az asszony beteg, alig tud járni... A kisebbik, a Johann, az majd segít magán valahogy, de mit csinál majd Alois és Henrik, azok nem mehetnek be kérni szomszédokhoz, és iskolába is járnak... ájáj meine fünef Kindern, nebich – mondja, és kedvetlenül vakargatja a fejét, aztán leül. Csörömpölés hallatszik a börtönudvaron, a napsugár már szinte betölti a börtönt meleggel, tavasszal feszíti a levegőt. Csörögnek a kulcsok, hallom, amint lehullanak kívülről a keresztvasak, bejön a foglár, és két tányér paradicsomos makarónit hoz, fehér kenyérrel, mosolyog ránk, és tréfásan mondja: na, itt az ennivaló, kamerádok, és kimegy, a kulcs, a vasak megint kattognak, csörömpölnek, és ismét biztonságban vagyunk. Az öreg, ahogy mondja Gugenheimnek hívják, nekilát teli szájjal a makaróninak, habzsol, szörcsögve, csámcsogva, a száján kétoldalt folyik a paradicsom, és közben folyton az én ebédemmel

kacérkodik, amelyhez nem nyúlok hozzá, pedig jónak látszik. Nem bírom a börtönkosztot, félig éhen kell halnom, hogy hozzányúljak. Mindent bírok, csak a piszkot nem, és a börtönben nem bízom, pedig itt Svájcban minden ragyog, csillog, de nem..., összeszorul a gégém, és azt hiszem, képtelen volnék egy falatot is enni. Gugenheim megette, illetve befalta a részét és tettre kész pillantással fixírozza az én makarónimat. Mondom neki, hogy egye meg. Mohón kap utána és már habzsolja, közben, hogy valamivel meghálálja a jóságomat, protektori hangon vigasztal és oktat. Kijelenti, hogy mindjárt látta, miszerint úriember vagyok, és ő tudja jól, mit jelent ez, itt ülni annak, aki nem szokta. Hogy elhallgattassam a fölényét, kiveszek a kabátom fazonja alól egy cigarettát és a nadrágszár felhajtásából gyufát. Rágyújtok. Álmélkodik. Leplezetlen bizalmatlankodással néz. Ez rutin. Ő már évek óta lakja rövidebb időkig Svájc börtöneit, és még nem jött rá erre, hogy hátul a kabát nyakánál, lent a nadrág száránál lehet csempészárut raktározni. Nyilván valami nagy szélhámos lehetek, aki esetleg éveket is ült, és az alvilágnak is tagja. Ettől az osztálytól pedig ő, alapjában véve tisztességes, becsületes fegyenc, irtózik, éppen úgy, mint bármelyik kereskedő a városban, mert ő mások tulajdonát sohasem bántja, ő csak kereskedik, becsületesen, de meg nem engedett formák között. Hiszen ez egy rablógyilkos, álmélkodik a szeme felém. De a következő pillanatban már transzba esik a füsttől és két kézzel hajtja az orra felé a nikotin áldott, kékes páráit, és reszkető ujjakkal szívja tovább a fél cigarettámat. *** Gugenheim hortyog. A hold tisztán, izzó fehérséggel tűz be a cella kövére, távoli villamos csilingelés, autótülök hallatszik. Ott van a város, a belváros, a fények, a lármák, a csillogó kirakatok. Rágyújtok az utolsó cigarettámra. Egész nap nem ettem, de nem vagyok éhes, nem is bánt semmi, a közönynek egy olyan érzéketlen tompasága borul az egész énemre, ahogy lebegő ágyamon hason fekszem és a holdfényt bámulom, hogy most nagy robajjal elmúlhatna a világ, jajveszékelve sikoltozhatnának kint az emberek, felborulhatnának a villamosok, és romba dőlhetne a mindenség, és akkor is így cigarettáznék itt nyugodtan, amíg csak engem is le nem sodorna a Tartaroszba ez a kataklizma. Kis zörej hallatszik. Az őr felhúzta a lesablak csapóját, és most befigyel, hogy nem követünk el álmunkban valami

szabálytalanságot. Persze a cigarettám fénye úgy van fordítva, hogy nem láthatja. Csend, csak Gugenheim recsegő lélegzete hangzik. Rab vagyok. Rab. Na és? Eddig mi voltam? Ezentúl mi leszek? Nappal leeresztettem az ágyamat és belefeküdtem, bejött az őr és figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad. Miért? Munka nincs, négyszögű cellában kell ülni, miért nem szabad legalább egy kis időre meghalni ebből a valóságból egy kis alvással. Aludni nem szabad, kimenni nem szabad, házalni nem szabad. Semmit sem szabad. Gondolom, ez jó tréning mostanában azokra az időkre, mikor majd huzamosabb ideig kell ilyen helyen tartózkodni. Az ember mindent megszokik. Betűz a hold, Gugenheim hortyog, és mozdulatlan négy fal áll körülöttünk.

Ima a Mont Blanc-hoz Genf, 1928. június Voltak, akik örökké hiába vártak egy ilyen éjszakára, mint amilyenbe én most kilendítem az ablaktáblákat és utánuk széttárt karjaimat. Szemben a Mont Blanc komorjeges árnyával, amely olyan figyelmeztetőleg, némán és hatalmasan meredez bele ebbe a friss nyári éjszakába, gigászi halálos szimbólumával. Minden eső felszáradt, minden csillag kifényesedett, távoli teraszokról muzsikát söpör felém a nehéz virágszagú szellő, és mélységes csend borul a Quai de Mont Blanc parkjára, az elesett hősök emlékére és a tóra, amelyen apró lámpák visszfényei rezegnek. De szemben látszik a fényes hotelsor pompás ragyogása, és nem messze ide a Beau Rivage transzparense fénylik. Én nem akarom látni őket, a fényeket, az árnyakat, a muzsikákat, a szegényeket, a parkokat, a könnyeket, a halott hősöket és az élő áldozatokat, a szomorúságot és tekintélyes emberek illatos, nagyképű, de titokban vidámságot, megelégedettséget rejtő cifra pózait, frázisait, anyák sorvadását, metreszek örömét, kiválasztott életük önző s kába, vak, boldogságát dollárban, selyemben mások bánatára... Én nem akarok látni mást, mint a havasokat. A Havasokat! Ezt elfúlva mondom a nagy belső felindulástól, a rengeteg feltörő mondanivalótól, amelyeket úgysem fogok tudni sohasem szavakba öltöztetni. Énhozzám beszélnek. Engem értenek, és ők is értik az én szavamat. Most éppen azt mondja a Mont Blanc ünnepi fehérje: „Mindenkire eljön egyszer a belenyugvás, akit az élet kitaszít, az megnyugszik a halálban, akit az élet befogad, vigasztalódik az örömben, de itt minden út a havasokhoz vezet...” mondotta a komor csúcsú onnan messziről, magasan fölötte a fényeknek, a szomorúságoknak, népszövetségnek, a Beau Rivage-nak és az én meghasonlottságomnak: „minden út a havasokhoz vezet.” Úgy legyen. Még hiszem az életet, de már nem félem a halált. Nagyon óvatosan akarom átlépni a krétacsíkot, előbb látni, előbb teljesen kiábrándulni, megérteni és megvetni mindent. Nekem már többé ne is énekeljenek... Viharmadarak itt nem járnak, és a nyári éjszakában a millió szemű mennybolt bekémlel az emberek ablakain. De szemben a Mont Blanc csúcsai

körül sem égi, sem földi fény nem világít, csak halvány hősugarak derengenek a nagy sötétjéből, csak mikor a hold jön, akkor egyszerre nőni kezdenek, és holdas, havas, halálosan hideg fényességükben kicsúcsosodnak az éjszaka fölé, és olyan monumentálisan, azzal a szent, nagyszerű kifejezhetetlen, örök, komor harmóniával mozdulatlanságukban és monumentalitásukban, hogy ijedt vágy, sírás, rohanni akarás szorítja meg a torkomat. Oda! Oda! Te szent Mont Blanc! Fejedelmi és kopár szimbóluma a lelkemnek, hozzád imádkozom, mint egy új istenű pogány. Te szent havas, aki holdkórossá tettél, emelj magadhoz a kéményfüst fölé, az ég alá, a némaságba, a fények, lármák és nyomorúságok fölé, fogadjatok a szövetségetekbe, hogy én is így kicsúcsosodjam a föld sötétségéből a szántóföldek, a koponyák és a bánatok fölé, ahogy ti cerberuskodtok, mindent tudva, némán, de figyelve ég s föld között. Sár, eső, mocsok sohasem ér hozzátok, csak karácsonyi, fehér sziporkák glóriája fénylik a fejetek körül. Sohasem tudtam, hogy a szerpentinút utolsó fordulója előtt te tárod fel hirtelen a legszebb némaságot, másképpen már régen itt állnék alázatos zarándokként, térdre hullva, tárt kebellel, befogadást várva az örökké sötét, csendes nirvánába. Jaj, de félelmetesek és gyönyörűek vagytok, ahogy a hajnal sápadt hírnökei előkúsznak finom ködeikkel, és ti egyre hatalmasabban, egyre világosabb, magyarázóbb kontúrokkal tolódtok ki a csend fölé. Hajnal. Finoman mozdulnak a falevelek. Békét várok, és szemem fájdul, ahogy merően, havasoktól hipnotizáltan sugarait kiszögezem a félhomályban. Minden alszik most, csak mi ketten vagyunk ébren: é n és a Mont Blanc. Óh, te szent havas, add, hogy sohase legyen reggel az ilyen hajnalokból, és én örökké így állhassak, fények és lármák nélkül, egyedül, veled, az alvó emberek felett. Ámen...

Luzern, 1928. június Csőd, rossz árut küldtek utánunk, amit nem lehet eladni, a pénz ráment az utánvéttel küldött áru kiváltására, készpénzünk nincs, holnap kell fizetni a hotel számláját. Nincs más hátra, mint szökni. Kár a sok szép holmiért, amivel felszereltük magunkat. Mindenesetre, amit lehet, ruha alatt kicsempészünk. Holnap tehát szökünk... Itt ülünk a hotel teraszán, szemben a lámpafénybe borított híd és Pilátus csúcsának roppant árnyéka. Minden asztalon zöld ernyős kislámpa, halk szalonmuzsika, derült, szép este, Luzern csu pa illat. Holnap szökve itt hagyjuk Vierwaldstättét. Mindenesetre kérünk a pincértől egy doboz jó cigarettát. Erről a társamnak eszébe jut valami, hirtelen az étlapot kezdi tanulmányozni, végül rendel egy vacsorát, amelyben a szolórák[135] is bentfoglaltatik. Értem. Én is rendelek. Megjegyzem, előkelő hotelban laktunk, mint kereskedők kifogástalan, úri öltözékben, számláink kifizetésekor mindig bőkezű borravalót adtunk. Aztán rendeltünk egy üveg Maison Lafitte-et, és a jóleső, finom mámorra a legillatosabb Turmec fajtát szívva néztük a tavat és a Pilátus árnyékát, hallgattuk a finom muzsikát. Körülöttünk halk hangok, előkelő emberek, színes tompa fények, nesztelenül járó pincérek, és talán még sohasem pezsgőztek nagyobb luxusban szegényebb emberek, mint ezen az estén, bánatos rezignációval, magukat is uraknak képzelve ebben a hangulatban. Másnap ránk szakadt a bizonytalanság, a kutyasors és a házalás, rendőrségtől való rettegésekkel súlyosbítva, mert minden igazolvány nélkül, üdülővízummal jártuk kastélyról kastélyra az országot: ein Handarbeit... c’est fait à la main...

Schaffhausen, 1928. június Ez a város ma is talán változatlanul úgy áll, ahogy először felépítették. Az utcák szűkek és minden sarkon egy szökőkút egy svájci nemzeti hőssel. Leggyakrabban Teli Vilmos, lövésre kész nyíllal. De vannak más nemzeti hősök is, akiket társam, nem lévén jártas a történelemben, mindig úgy mond: hogy nézd, azon a szökőkúton van a vörös alsó! Vagy pedig, szálljunk meg a hotel makk felsőben. Hiába magyarázom neki, hogy mekkora kegyeletsértés ez. Jaquemin Gringonneur alaposan elbánt a svájci nemzeti hősökkel, midőn feltalálta a kártyát. A Hospitz Hotel Kronenhalle portása meg van döbbenve, midőn közöljük vele, hogy el akarunk menni, fél kilenckor este. Hová? kérdezi csodálattal. Hát valami szórakozóhelyre. Vállat von. Kilenc óra, Schaffhausen utcáin egy lélek sem jár, mélységes csend és nyugalom. Két-három oldalról harangoznak. Minden helyiség zárva, kávéház, vendéglő. Egy kis pincelebujban harmonikáznak. Lemegyünk. Az alföldi csárdák bármelyike egy Grand Hotel ehhez képest. Hosszú pad van két darab, ezen ül valamennyi vendég. A falnál dobogó, mellette söntésasztal. A dobogón egy csúnya, vén, kifestett nő énekel, és ilyen van a helyiségben rajta kívül még kettő. Itt van vagy négy vendég. Ez egy züllött hely Schaffhausenben. Tizenkettőig van nyitva, és három nőjével nemcsak mulató, hanem feleslegessé tesz egyéb, megvetett, de szükséges intézményeket. Aki ebben a helyiségben megfordul, az Schaffhausenben örök életre bohémnek lesz nevezve. A nők borzalmasak, a sör ihatatlan, a szag tűrhetetlen, a helyiség kiállhatatlan. Ezen kívül nincs nyitva nyilvános hely Schaffhausenben, és az ittlévőkön kívül nincs ágyon kívül magánember nyolc óra után. Valóságos meseváros, Csipkerózsika boldog országa Schaffhausen, a szelídség, a naivság, egészség és becsület ütött benne úgy látszik felmondhatatlan tanyát. Schaffhausennek az is a különlegessége, hogy a róla elnevezett vízesés Neuhausenben van. Tehát aki a schaffhauseni vízesést látni akarja, annak kutyagolni kell háromnegyed órát Neuhausenig. Igaz, hogy megéri. Leírni nem lehet a schaffhauseni vízesést, sem a dübörgést, sem a hatalmas sziklával porrá tört hófehér habfelhőket, és a kastély látványát, amely mintha a zuhogó vízen állna, egy kiugró csúcsos sziklára épült. Ülünk a tejcsarnokban,

amelyből alulról lehet látni szemben a vízesést, és átadjuk magunkat a természetimádók ihletett állapotának. Honnan zuhog ez a víz, milyen erőktől, mióta és meddig, ilyen óriási nyomással? Errefelé vannak a Patek és az USA óragyárak is, olvastam egy szórakozott turista lapját, amelyen ez állt: üdvözlöm Schaffhausenből, itt van Európa legnagyobb órája és a világ legpontosabb vízesése. Tutyu.

Genf, 1928. A Népszövetségi Palota és a világhírű Metropol Hotel csak olyan kiábrándító valóságot zúdítottak megelőző illúziómra, mint a zürichi tőzsde. Közönséges épületek, egyik sem kiemelkedően szép vagy monumentális, és a népszövetség kerítésén belül egy kis papundeklinek látszó tábla hirdeti ennek a kasírozott intézménynek megalapítóját, egy kocsonya agyú, szerencsétlen doktriner nevét: Woodrow Wilson[136]. Itt már nincs olyan mesebeli naiv hangulat, hideg unalom, kihaltság, mint a német Svájcban. Már Neuchatel-nél változik a kép, Montreux, Vevey, Lausanne, csupa vidám, színes és mondai helyek, míg Genfinél kicsúcsosodik az egész egy kisebb szabású Párizzsá. Mennyi kávéház, este mennyi muzsika, és francia szokás szerint nincs ruhatár, csak dupla korlátok, amikre a ruhákat rendetlenül begyűrik, elegáns kabátokat, selyem belépőket. Igazi francia színpompa. De mit szól vajon az a szobor, aki nem messze a Népszövetségi Palotától a híd mellett ül, szelíd, bölcs arccal, ráhajló szomorú fák között, és ki tudja mióta figyeli már a sok furcsa komédiát ott maga körül. Mit szól ez a szobor a népek szövetségéhez és gyűlöletéhez, amely ott kulminál körülötte. Jó lenne, ha megszólalhatnál, és hallgatnának rád ezek a nagyképű és vak emberek, amikor átjönnek a Metropolból a Népszövetségi Palotába, megállanának egy pillanatra tanácsért előtted, Jean-Jacques Rousseau...

Eső Hamburg-Altona, 1929. Esik, esik állandóan, egyhangúan a szürke színű égből. Dokkok, hajóállomások, vashidak, csigák, daruk, zsákok és bálák, mind csepegnek, minden nedves, ázott, szomorú. A kis gőzösök, melyek állandóan közlekednek a kikötőben, de ilyen időjárásban csak munkásokat szállítanak, alacsonyra vert, áttetsző, szerteszállongó füsttel, szinte ugrálva a himbálódzó habokon, ide-oda futkároznak a dokkok között. Kis hajók és ponyvával takart csónakok beláthatatlan tömege mozgolódik a nyugtalan vízen, ameddig a szem ellát. Messze, az amerikai dokkoknál óriási óceánjárók impozáns látványa magasodik a hajórengeteg fölé, közöttük a dél-amerikai CapPolonio, a legnagyobb személyszállító gőzös, amelyet valaha láttam. Ennek a hajónak az érkezése valóságos ünnep, zeneszóval, virágokkal fogadják, amint kivilágított gigászi teste, mint egy lomhán mozgó kisváros, lassan besiklik a dokkok közé. Nincsen talán sivárabb látvány, kiábrándítóbb benyomás a század nagymérvű realitásaiból, mint egy ilyen esőverte, kihalt, fátlan, földtelen, csupa vas, szén, gránit, cement kikötő, mindenütt az emberek keze látszik, magukra hagyott, élettelen alkotások. Lehangoló arra gondolni, hogy milyen kietlen ítéletnapja lesz, ha ez a sok mű túléli az embert, és némaságban, pusztán maradtan, mozdulatlanul meredez a rozsdás csiga, a hideg kazán, a lakatlan felhőkarcoló a maga buta nívójára süllyedten, ha nem tevékenykedik körülötte az ember azzal az előttem sokszor lidércnyomásosnak tetsző serénységgel, amely úgy tesz, mintha ennek a sok konstrukciónak messze kiható célja és jelentősége lenne. Ez ragad meg kedvtelen nyomással a néptelen, elázott, vigasztalan kikötői látvány hatása alatt. A végtelennek tetsző őszi eső, Németalföld szomorú üzenete szétterpeszti pinceszagú nyirkos szárnyát Hamburg felett. A vándormadarak már régen jó klíma alatt vannak, vagy a tengerbe hullottak. A kopár tereken, ázott fák között, fakó, kedvtelen arcú munkanélküliek ődöngenek, és a nedves, tar gallyakon csapzott verebek gubbasztanak. A Landungsbrücken No. 5. alatt négyszögbe rakott, fehér deszkahalmokat permetez be híg rothadásával az ősz. Az amerikai dokkokhoz vezető alagút, és a 6000 kg teherbírásra berendezett

felvonó dómszerű, kupolás épülete körül ma nem lármázik a megszokott forgalom, mindössze két teherautó vesztegel, keresztben állva az úton a pocsolyákban. Sofőr sincsen rajtuk, nyitva az elülső ajtó, üres az ülés; a bőrkabátos sofőrök most valamelyik kneipében politizálgatnak álmosan a Patzenhofer sörgyártmányok felett. Impregnáltnak nevezett, de spongyaként átázott köpenyem gallérja nem ad meleget, csak hideg nedves érintésével bántja az arcomat, legyűrt kalapomnak már sokszögű lett a karimája, és két-három helyen is csepeg róla az esővíz, mégis itt állok a vashídon, van már talán fél órája is, és nézem a zavaros, ónszínű Elbát. Egy faköpenyeg és egy pénzügyőr állanak mögöttem. Mélyen alattam a kikötött csónakok halk zörgéssel csapódnak össze a kis hullámok hátán. Így állok ősszel a hamburgi kikötő közepén, a szabad ég alatt, a tenger felett egy vashídon, és mindössze egy márka tíz pfennig van a zsebemben: egy lélegzetnyi oxigén az elmerülés előtt. Túl vagyok már azon, hogy megijedjek ilyesmitől, ami már nem is számít rendellenes állapotnak az életemben. Nem félek, és távol áll tőlem a kétségbeesés. Olasz ég alatt, vagy naposabb idő esetén talán fütyülnék is, de most lehet, hogy az őszi panoráma mementója, vagy lehet, hogy maga az élet fájdult meg ilyen hirtelen, emóciótlan, fájó szomorúsággal reagálok a különben mindennapi pénztelen állapotomban, nem tudom, mi ez, és nem is analizálom. A hazátlanság és a hervadás okozzák bizonyosan, az utolsó másfél márka, a problematikus, de előreláthatólag unalmas és kínos holnap... Cigarettára gyújtok, de nedves. Dermedt kezekkel a dohányzás sem ízlik. Nézem a tarajos, nyugtalan vizet, amint millió és millió fekete szeplő üt ki rajta mindenütt, beláthatatlan távolságokig: sűrű, hulló esőcseppek. Fekete halom ring közvetlenül a part mellett, a csónakok között. Először azt hiszem, hogy valami tönk, vagy bója, aztán látom, hogy egy hulla. A fél válla és a fejbúbja valahogy összeérnek, és ez a kis, formátlan csomó kandikál ki belőle a vízből. Halott ember. Gondolkozom rajta, hogy ki lehet ez a hulla, aki egyszerre feldugta alattam a fejbúbját az Elbából, és éppen úgy néz ki, mintha szégyenkezve rejtené az arcát a víz alá, vagy behajolt volna a vízbe, valamit megszemlélni a fenéken. Szegény hulla, vagy gazdag hulla? Szerelem, sikkasztás, csőd, betegség, szerencsétlenség vagy öngyilkosság? Honnan jött ez a hulla? Fekete csomó. A csónakok egyenlőre elrejtik, én sem akarom bántani, csendesen himbálódzik a vízen. Mi a különbség kettőnk között, most eltekintve néhány motorikus, élettani folyamattól? Ő a

kadáver[137], és én a meleg, fiatal test másfél márka oxigénnel a zsebemben, mind a ketten akcióképtelenül, életen kívül, és a leginkább azt tevékenykedj ük, hogy teret töltünk be, és súlyunk van. Így történt a találkozásom evvel a hullával. Beszórtam a hamut a vízbe, és néztem meditálva, merően a szelíden hintázó feketeséget: egy emberi testet. Már nem kering a vére, tört fényű szemei a víz mélyébe bámulnak, ahogy arccal a habokra borultan alussza halálos, álomtalan, zsibbadt álmát, és örökös az ő megbékéltsége kicsiny földi dolgok nagy tragédiáin túl, mert dermedt szívkamráiban elszunnyadt végképp a vágy, hűlt agyában kihunyt a gondolat, és püffedt hasüregében nem kíván többé emészteni... Magasan St. Pauli felett, piszkos felhőrongyok integernek, gyorsan haladva, áttetsző, füstszerű nyújtózással az ég tejszínű alapján, és varjak fekete, barátságtalan csoportja kering a hegytető körül. Egy villamos halad csurgó eresszel lent a rakparton, ez van ráírva: „Schulterblatt”[138]. Nagyon barátságtalan szó. Egy teherautó is átsiet az úton, megrakodva zsákokkal. A csuromvizes vashíd reng alattam egy ideig. Így láttam 1929 októberében, ahogy az Elba torkolatából egy halott embert dobott fel az ősz...

Ősz Hamburg szabad város, 1929. ...Felriadok. A földalatti befut a pályaházba, és velem szemben sietve érkezik egy csomó, széles, fehér tábla, hatalmas fekete betűkkel, szinte kiáltja: „Baumwelle”! Eddig aludtam a földalatti villamosban, amely magasan a föld felett, egy alagútban futott velem. Az éjszakát ágyban töltöttem, és amúgy sem vagyok álmos természetű. Most mégis ellenállhatatlan erővel nyomott el az álom, mintha rendkívül sürgős lenne, hogy arról a hajdani barátomról álmodjam, akinek operettlibrettót írtam egy lezüllött, jobb sorsra érdemes balkáni hercegről. Éppen a második felvonás fináléját játszottam el egyedül valami kávéházban, egy pódiumon, fényes, nagy közönség előtt, midőn jött a barátom. Zöld pizsamában volt, és kért, hogy hagyjam abba az egészet és ürítsük ki a kávéházat: ég a parlament! Mire az esemény színhelyére értem, már csak piros fényű zsarátnokhalom volt a parlament helyén. Néhány tűzoltó állta körül várakozva, óriási árnyékok, izzó színű foltok imbolyogtak, a tiszta, csillagos ég ragyogott. A barátom a zsarátnokhalom közepén állt, és az ég felé tárta panaszosan karjait. Láttam valahol egy ilyen képet már, mi is volt alája írva? „Baumwelle!” Nem voltam már álmos, csak tehetetlenül bágyadt. Barátomra gondoltam, a zeneszerzőre, akivel hosszú évekig élet-halál barátságot tartottunk fenn, és ezt az operettet írtuk. Hogy bukkant elő ilyen hirtelen és sürgősen ebből az egészségtelen, rövid, délelőtti szunnyadásból? Két éve nem láttam, és ez alatt alig gondoltam rá. Mélységes unalmamban, bágyadtan, a robogó villamos rázásában és zakatolásában analizálom az álmot. Csak úgy felületesen, szórakozottan. Mindenek előtt a zöld pizsama, ez a legkülönösebb. A zöld színről eszembe jut az a nő, akit az étkezőkocsiban láttam, előkelő, valószínűleg angol asszony, zöld selyemruhában volt. Gazdagnak látszott. Ruháját a nyakánál egy vörös pillangó-melltű fogta össze, talán rubin lehetett. A barátom, a zöld selyempizsamában, ezt a nőt személyesítette meg. A pizsama egy túl bizalmas nexust fejez ki, amely talán lehetővé tenné, hogy az a nő az én barátom legyen, abban az értelemben, ahogy ezt a nagyvárosi életben használják. De a barát szó alatt a férfit értik, aki támogatja a nőt. Tehát szerettem volna, hogy az a nő a sok briliánssal a barátom legyen. De

mert ez ellen erkölcsi érzésem kifogást emelt volna, tehát az álom úgy hozta elő pizsamában, a zöld színben megszemélyesítve a nőt, hogy az ellen sem nekem, sem másnak nem lehetett ellenvetést tenni, egy gyermekkori barátom képében, aki férfi. Hogy gyermekkori, ez talán azokba az időkbe visz vissza, mikor még nem voltak kötelezők rám semmiféle erkölcsi szabályok és megengedett dolog volt, hogy hölgyektől ajándékokat fogadjak el. De micsoda érzelmi ambivalenciának kellett itt sürgősen konvertálni, ebben a minden tekintetben időszerűtlen álomban? Hamar elfárad ebben az agyam. Hirtelen eszembe jut, és megdöbbenek: réges-régen Édesanyámnak volt egy vörös rubinpillangó melltűje. A Rathausmarkt már nem olyan kietlen látvány, mint a kikötő. Itt az eső dacára is sok ember siet. A tanácsház gyönyörű, tornyos épülete előtt hatalmas térség van, Hamburg legforgalmasabb pontja, és talán Európa legnagyobb taxiállomása. A járda mellett, félkörben a tér körül, ahova néz az ember, mindenütt taxik. Földalatti-megálló, villamosok végállomása, kitérője: Hamburg szíve. Ez már nem Németország, mint Altona, ez szabad város. Nehéz így észrevenni, mert ezt semmi sem jelzi. A rendőrök, az emberek, a nyelv, a pénz, minden ugyanaz, mint Altonában, és a határt is nehéz megtalálni a két ország között, ha ugyan egyáltalán van itt valami valóságos határ is vonva, ami egyenesen képtelenség lenne, mert hogy lehetne ezeket az embereket például elválasztani két országra, akik valamennyien azt a hamisíthatatlan, évek alatt is csak nehezen elsajátítható, ősi dialektust beszélik, a plattdeutschot. Kiérek ahhoz a négyszögletes, parttal körülvett kis tóhoz, amely körű Hamburg legelőkelőbb, legfényűzőbb, úri városnegyede épült fel. Úgy hívják ezt a negyedet, hogy Alsterbach, és ezt a gyönyörű sétányt a tó partján, Jungfernstieg. Itt már semmi, semmi attribútuma a kikötővárosnak nem látszik. Hol van a keskeny girbe-gurba utcák halszagú, vásári élete, a ládák, a daruk, az óceánjárók, a matrózlebujok torzonborz alakjai, a sivár, óriási, őszi kikötő? Egy modern, szép, tiszta, nagyváros ez. Egy alig kisebb méretű Berlin, csupa ismerős név. Itt van a Tietz Aruház pontos utánzata, talán két emelettel kisebb az eredetinél, itt van a Vaterland kávéház miniatűr kiadása a Potsdamer Platz-i monstruózus Kempinski-üzemnek. Sok, új, szép ház, élénk, délelőtti forgalom. Egy márka és tíz pfennigem van. Valamit nyomban kezdeményezni kell a végső elmerülés előtt. Mit? Körülnézek... Minden csurog, csepeg az esőtől, ázott emberek

sietnek, fröcskölő taxik suhannak el. Nagyon vigasztalan kép egy ilyen őszi délelőtt az érzéketlen, lüktető, reális sietéssel, csupa komoly üzletember, mind rosszkedvű az esőtől, mindegyiknek az agyában számok, üzletek váltakoznak, tócsákat ugrálnak át, esernyőket tartanak maguk fölé. Ebben a hangulatban kétszeresen érzem, hogy milyen reménytelenül kívül állok az életen, amelyhez itt mindenki szervesen hozzátartozik valamiféle produkálással, csak én mélázom így értelmetlenül, szomorúan, egyedül, idegenen egy nagy, nedves város kellős közepén, egy márkával a zsebemben... Régi recept már tanácstalanság esetén a kávéház. Ilyenkor délelőtt oda jobb emberek járnak, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy mikor más dolgozik, ők újságot olvassanak. Ott akadhat ismerős, a magyar kávéházi fajta, a világ minden kávéházában akad belőlük, az ember átnézi az újságot, a telefonkönyvet, beszélget a főpincérrel, ez az egy márka végeredményben már amúgy sem menthet meg semmitől, akár lesz eredmény, akár nem, nyugodtan befektethetem egy céhbe. Ez a Vaterland lesz itt a legforgalmasabb kávéház, nagy, díszes és forgalmas helyen van. Bemegyek. Több teremből áll: kávéház, cukrászda, étterem. Itt már jelzi valami a kikötővárost: egy dobogó a kávéház közepén. Ez azt jelenti, hogy este varietéműsor van, ami, leszámítva a kikötőket, már régesrégen nem dívik jobb európai kávéházakban. A helyiség majdnem üres. Egy pár jól öltözött, idősebb nyugdíjas újságot olvas, néhányan dominóznak hátul, és egy-két asztalnál üzleti ügyben randevúzó emberek vitatkoznak, le sem vetve átázott felöltőjüket. Ezek mindjárt tovább fognak rohanni. Megnézem az újságot, a telefonkönyvet, de türelmetlenül, kedvetlenül. Talán tényleg nincs itt semmi a számomra Hamburgban, vagy lehet, hogy ez a folytonos eső hengereli így le a kedélyemet, félredobok mindent és bámulok ki az ázott utcára, a kietlen délelőttbe. Tényleg egy ismerős. Most jön be, alacsony, köpcös ember, sápadt és nagy bajuszú. Hollán Gábor. Dobozgyára volt a Vilmos császár úton, békebeli gazdag ember. Nem tőzsdézett, nem spekulált, magukkal rántották a többiek. A konjunktúra utáni kataklizmában tűnt el. Most tudom csak, hogy akkor eltűnt, mikor újra látom. Azokban az időkben észre sem vették az ilyen, nem túl jelentős emberek eltűnését. Nagyon fáradt az arca. Ő mosolygós, joviális bácsi volt, mikor utoljára láttuk egymást, én 16 esztendős, elszánt, elbizakodott diák, nagy fantazmagóriák feltétlen hívője. Most mind a ketten rossz színűek vagyunk, halkan beszélünk, ő asztmásan liheg, én kopaszodom erősen. Nincs nagy öröm és lelkesedés. Leül az

asztalomhoz, kezet fogunk, és még csak meglepetés vagy csodálkozás sincs bennünk. Közömbösen diskurálunk, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára az Angolparkban vagy a Boráros téri villamos megállónál. Gyorsan informál. Képekkel ügynököl itt Hamburgban, keservesen küszködik, a mindennapira is alig telik. Ettől információkon kívül mást nemigen kaphatok. Szánalomra méltó ember, fáradt, elcsigázott, letört, egyike azoknak a nagy, tragikus hősöknek, akik maguk sincsenek tisztában a tragédiájukkal, akikről nem beszél krónika, nem írnak ditirambusokat, nagy regényeket, csak elmúlnak így kivérezve, lassan, pedig Hamlet, Bánk bán, Arden Enoch[139] mind együttvéve kevesebb lelki válságon, nagy szomorúságon mentek át, mint ezek a Hollán Gáborok, a gazdasági Limanowák[140] és Piavék[141] névtelen hősei, ismeretlen katonái, akik még egy nagy terméskőlap emléket sem kapnak büntetlen, halálos elbukásukért. Azt kérdezi, hogy honnan jövök? Mondom, Berlinből. Van-e pénzem? Nincs. – Mit fog most itt csinálni? – Rágyújtok egy cigarettára. És rágyújtok. Komoran ül, nem nevet. Ő már ismeri ezt a viccet, és megérti. Ő tudja jól, hogy mit jelent az, pénz nélkül lenni Hamburgban, és polgári foglalkozásra nézve rágyújtani. – Kik vannak itt magyarok? Mond egy pár nevet, de mindjárt hozzáteszi, hogy azoktól zavartalanul éhen halhatok. Azt tanácsolja, hogy orientálódjam a Hungária étteremben, magyar borház, itt van a Jungfernstiegen, egy pár lépésnyire tőlünk, csak tovább kell menni a Vaterland mellett. Aztán még valami... Úgy tudja, hogy a Trocaderóban, ami a Grosse BIeichenen van, magyar jazz-band muzsikál. Pesti fiúk, ismeri őket a Mascottéból. Már megy is el, csak keresett valakit, de úgy látszik, az illető nem jött el. És megy. Délutánig ülök ott. Már telve van a kávéház az ebéd utáni vendégekkel, újabb ismerős nem jön. Néha magyar szót hallok, de ez nem jelent számomra semmit, mert honfitársi minőségemet nem szoktam ürügyül használni arra, hogy gyanútlan, vadidegen embereket molesztáljak külföldön. Olvasom az illusztrált lapokat. A képek nem igényelnek agymunkát, és lekötik a figyelmet... Négy óra elmúlt, mikor újra kilépek a nagy bizonytalanba, a felhős ég alá,

a lármás, szürkülő utcára. Változatlanul esik. Az Alster Pavilon kihalt terasza hervadt levelekkel és vízzel van tele. Elmegyek a Hungária restaurant mellett, de nem térek be. Vendéglőben csak akkor érdemes körülnézni, ha legalább egy menüt tud fogyasztani az ember, máskülönben mindjárt gyanús, ridegek vele és barátságtalanok. Barátságtalan helyiségnek látszik, így kívülről, első pillanatban. A falakon agancsok, sok barna faburkolat, fehér kendő, és az egyik sarokban fekete ruhás cigányok stimmolgatnak[142]. A prímást ismerem. Egy Farkas nevezetű cigány. Kietlenül rossz érzés ez az őszi alkony idegen városban, midőn az ívlámpák már kigyúltak, de a sötét még nem teljes, és a múló, halvány, fehér, természetes világosság összemosódik az ívlámpák mesterséges sárga fényeivel. Ilyenkor az ablakokat szoktam nézni. Az ablakokból derűs, egyéni, meleg fények sugároznak ki. Szép függönyöktől szűrt, ibolya, piros, zöldes fények, nyilván selymes lámpaernyők, sokprizmás csillárok pasztái ezek, amelyek meghitt szalonokból, kedves családi otthonokból világítanak ki felém az idegenbe. Én ismerem ezeket az otthonokat mind, mind. A fények után le tudnám írni őket egész pontosan. Abban a narancsszín világú szobában, ott a második emeleten bizonnyal sötét tölgyfa bútorok vannak, az asztalon vörös bársonyterítő fehér futóval, a kredencen japán váza, és egy tizennégy éves kisleányka a barátnőjével a holnapi leckéről beszél, a kisfiúcska a szőnyegen szórakozik a nagy kockákkal, és egy kedves asszony beszól az ajtón: nem vagytok éhesek, gyerekek? Az a másik, okker fényű ablak az első emeleten egyszerűbb lakás. Az ebédlőben fiókos szekrény is van és a falnál egy kissé lehangolódott sárga pianínó, egy nagyobb fiú skálázik rajta, egy molett, pongyolás asszony rakosgat valamit a szekrénynél... Én ismerem jól ezeket az otthonokat, és nekik sejtelmük sincs rólam. Ezt onnan tudom, hogy tíz-tizenegy óra felé, midőn fedél nélkül, sokszor esőben kóborgok az idegen város utcáin, ezek a fények sorban, lassan-lassan mind kihunynak, és én magamra maradok, mint akit mindenhonnan kizártak... Az utolsó harminc pfennigért cigarettát veszek. Most nincs több oxigén, és bizonytalan nyomasztóság üli meg a lelket, a szívet. Eszembe jut a magyar zenekar. Lehetetlen, hogy pesti zenészek között ne akadjon egy ismerős. Megint átvágok a Rathausmarkton, óriási fények, dübörgő autóforgalom, rengeteg gyalogjáró. Itt érek ki a Grosse Bleichenre. Széles, hosszú sugárút, sűrű lámpasorral. A Trocadero nagy mulató. Több

helyisége van, négy zenekar is játszik benne. Az oszlopos, hatalmas ruhatár és előcsarnok magában is nagyobb, mint akármelyik pesti éjszakai szórakozóhely. A zenészek éppen most érkezhettek, egy csomóban beszélgetnek a bejáró mellett, csupa kifogástalan szmoking, intelligens úri arcok, magyarul beszélnek. Az első közülük, akivel meglátjuk egymást, a barátom, akiről álmodtam, akivel operettet írtam[143], és több éve nem láttam. Kissé elhízott és egy szaxofon lóg a mellén. Valóságos színpadi elámulás. Az ilyen véletlenek, melyek az olvasmányokban olyan megszokottak, az életben igen ritkák. Megöleljük egymást, aztán egyszerre, szinte taktusra kérdezzük: hát te, hogy kerülsz ide? Már két éve zenész, eddig otthon játszott, persze, én erről mit sem tudhattam. Ő is akkor hallott rólam utoljára, midőn egy év előtt Prágából írtam egy lapot a szüleinek. Két hete van itt, nagyszerűen keres. Tehát nincs baj, gondolom némiképpen megkönnyebbülve. Ha senkitől sem kérhetek: tőle, akivel közös kasszán és cigarettaállományon éltem évekig, igazán ostobaság lenne nem kérni. Egészen természetesnek találná, és feltétlenül örömmel fog rendelkezésemre állni az utolsó fillérjéig. De az ember nem rohan ajtóstul a házba, tehát beszélgetünk. Semmi sincs bennünk hűvös és zavart. Hosszú évek múltán nyomban avval a melegséggel, szeretettel mesélgetünk, mintha nem is vénített volna meg mind a kettőnket az a pár év így fiatalon, és máris sokféle megalkuvásoktól szuvasodott lélekkel. A zeneszerző, komponista és karmester szaxofonnal a nyakán, és a nagy, gúnyos, kritikus, az új Balzac, a fölényes ifjú titán egy fáradt „munkanélküli”. Ő egy kissé szégyelli magát, mentegetődzik: azért nem tett le a komponálásról, és foglalkozik tervekkel... most, hogy keres, majd előbb tud valamire jutni. Persze, persze, mondom, de magamban arra gondolok, hogy mi lett volna Tintorettóból, ha a nélkülözések évei alatt címfestéssel próbált volna enyhíteni a sorsán, addig is, amíg majd elér valamit... Egy kicsit megvetem a hajdani cimborát, talán irigységből, hogy nem vállalt velem azonos sorsot, és nem óhajt nyomorban elvérezni, ha nem sikerül érvényesülni, hogy ő most jól él, és hátha neki van igaza, hátha öt-hat év múltán egy nyugodt életű, kiegyensúlyozott ember, talán kávéház-tulajdonos, és én, mert több hitem, makacsabb akarásom volt, mert szögesebb korbácsként üldözött a mondanivalóm, én majd belemosódom a boulevard-ok mélyén nyüzsgő masszába... Kilencszáz márka fizetése van egy hónapban, de

játszanak rádióban is. Az ujján egy szép briliánsgyűrűt hord, amiről eszembe jut az álmomban látott rubinpillangó. Ötven márkát mindenesetre nyugodtan lehet majd kérni. Régi dolgokról beszélünk, szerelmekről, barátokról, boros estékről, bohém históriákról, messze Budapestről... – Te mit csinálsz? – kérdezi. – Riportokat írok a Magyar Hírlapnak és a Pantheonnál elfogadták egy regényemet: Tiszavirág az élet. Maga elé mereng, körülnéz a fényes helyiségben és sóhajt. – Mindig tudtam, hogy neked sikerülni fog. Örülök pajtás – és meghatottan kezet ráz –, szóval most jól megy? – Megy valahogy, kérlek, és ami a fő, reményeim vannak. – Mennyi jövedelmed van? – Nem sok. Az újságtól 350 pengő. – És a regény? – 1000 pengő előleget kaptam, pályázat volt. De most levelezek a Völkers Magazinnak is, 2-300 márkát jelent majd elsejétől kezdve. – Hiszen akkor jól keresel! – Nem panaszkodhatom, de többre vágyom, nem anyagilag. Megütögeti a zsebeit, mire cigarettával kínálom. Rágyújtok. Most veszi csak észre, hogy a tárca nem is volt a zsebében. Ott fekszik a könyöke mellett az asztalon. Masszív, nagy ezüsttárca. – Mit csinál a Sándor? – kérdezem. – Elvette a Mendel Erzsit. És így beszélgetünk, míg a zongorán többször egymás után leütik az a-t, ami internacionális jel a zenészeknél a kezdésre. Kezet fogunk, megöleljük egymást. Mikor kilépek a kapun, felcsendül mögöttem vidám harsogással a jazz. Még mindig esik. A Grosse Bleichen végén ismét kitérek a szomorú, elhagyatott Alster Pavillonhoz. Miért csináltam ezt? Nézem a földet, és mintha fontos dolgom lenne, sebesen rovom az aszfaltot. Miért hazudtam így összevissza a legcsekélyebb alapot nélkülöző dolgokat, mi szorította le a nyelvemet, mikor a végén mégiscsak instálni akartam alázattal az 50 márkáért, mert késett az e havi fizetésem. Volt valami kéjes abban, amit tettem, valami bosszú, mert tudtam jól, hogy fájdalmat okozok neki, hogy férget ültetek a lelkébe, ami ma éjszaka rágni fog benne... De miért? Miért nem kértem inkább? Eh... mit. Eszembe jut, amire sokszor gondolok, ha morált prédikálok magamnak, ha logikát akarok erőltetni a

szeretetlenségemre, eszembe jut, amit Tica mondott egy szép napon saját magának a Hét sovány esztendő című regényben, avval oldva meg az élet problémáját: végeredményben is minden mindegy. Evvel a mondattal megint összekeverem a paklit, amit megkíséreltem sorrendben kirakosgatni, és nem érdekel semmi. Jólesett, amit tettem, és lesz, ami lesz. Hiszen minden mindegy. E jelmondat mellett még az én életemet is lehet élni. Hiszen előbbutóbb, de feltétlenül a meghalás egy éppen olyan jelenvaló esemény lesz az életemben, mint ez az esős nap, ami viszont nemsokára bármilyen kínos legyen is, mégis elmúlik, mint ahogy elmúlt ez a huszonhat év, elmúlt a szerelem, és elmúlt az a meghitt téli délután is, mikor a fehér gyerekszobában Gaál Mózes[144] Burkus cimű könyvét olvastam, talán kilenc éves koromban. Ez mind benne van ebben, hogy minden mindegy. Csak jól meg kell érteni és átérezni. Közben megyek, egyre megyek, gyorsan, mintha dolgom lenne, és esik. Mikor fog már itt kiderülni Hamburgban? Benyúlok a felső zsebembe, de csak kihullott száraz dohányporban kotorászik az ujjam, cigaretta nincs. Neki adtam az utolsót egy hanyag mozdulattal, neki, akinek vastag ezüsttárcája volt, valószínűleg tele Clismával vagy Djanaclessel... Oh, hogy gyűlölöm most. Döbbenten megállok. De hát miért gyűlölöm ilyen iszonyú, sírós dühvel ezt a jámbor, elhízott, kedves embert? Irigység? Nem irigyeltem eddig senkit, pedig voltam gazdagabbak között éhesebben is. Azért gyűlölöm talán, mert olyan tehetséges volt, olyan invenciózus, és ma olyan jól megy neki, olyan molett, olyan közönséges avval a nagy szaxofonnal a mellén... Biztosan jókat eszik, sok friss fehérneműt hord, és lusta léleksajgásai vannak a művészet iránt, amit eldobott a halandóságért... Mert a halál, ami a születés előtt is jelen volt, úgyis eljön megint, most tehát csak azon kellene igyekezni, hogy ez a különös mozzanat, amellyel megszakad benne a halál folytonossága, lehetőleg könnyen múljon el. De így este, az esős utcán, idegenben, olyan nehezen múlik az élet... A Zauberflöte nevű mulató előtt vagyok. Autók jönnek sorban, a portás esernyőt tart az egyik kezében, úgy nyitogatja az ajtókat, a bejáró felett függő erős fényű lámpák fényudvarában látszik a sok, hulló, rövid, vízszintes vonal, az eső... A Millerntohmál még egy-két régimódi Droschke[145] is vesztegel, a villamosok tömötten igyekeznek a külvárosok felé, a nedves aszfalt olyan lett, mint a tükör, mindenféle fénycsíkok, lámpák, ámyak tükröződnek vissza. Itt eszembe jut egy melódiafoszlány az operettből, a melódia nyomán egy régen elfelejtett

leány arca, régen múlt vidám, lázas évek reminiszcenciái... Az aszfalt vizes, még arra sincs kilátás, hogy egy nagyobbacska, elhajított cigarettavéget találjak valahol... A Reeperbahnnál csődület van, egy teherautó nekiütődött egy villamosnak... És egyszerre megkordul a gyomrom. A halott, aki azóta már bizonyosan kikötött a morgóban[146], most valószínűleg mosolyogna rajtam. Íme, a különbség közöttünk. De most már nincs idő elmélkedésre, elmúlnak az eszmefuttatások és ellágyulások: minden idegszál a fedélzetre. Lerázom magamról a csüggedt letargiát, és már lázasan dolgozik az agyam. Hamburgban beköszöntött a legkomolyabb nyomor: az éhség, a hajléktalanság. És esik. Egy ázott forgalmi rendőr ölelésre tárja felém a karjait. Merre, hová? Emberek sietnek körülöttem, de úgy látszik, fogalmuk sincs arról, hogy nekem korog a gyomrom, hogy belsőmből szüntelenül érkeznek a sikolyok vészjelei a természet bajba jutott hajójáról: S.O.S. S.O.S. S.O.S. korog a gyomrom.

Nyomor (Vázlatok egy regényhez.) Bécs, 1929. Tegnap jöttem el Prágából, búcsúpillantást vetve a Masaryk pályaudvar előtt elterülő nagy térségre, ahol az öreg Woodrow Wilson[147] áldón terjeszti ki hosszú bronzkezét az S. H. S.[148] pesztrák fölé. Öreg barátom, az öreg császárváros nagy köztársasági ünnepséggel várt rám. Rezesbandák harsogása, szurokfáklyák bűzölése tette ünnepivé az érkezésemet, és vagy tízezer vörös lámpa díszlett mindenfelé az ablakokban, amerre néztem, nem is szólva az izzó fehérre kivilágított gyönyörű Rathausról. Soha ilyen nagyszerű fogadtatást. Egy pillanati g úgy álmodtam, hogy engem ünnepelnek, és utazván a gürtlinek[149] nevezett végtelen viadukton, keserű irigységgel köptem. Most itt vagyok. Egyenlőre segédmunkás vagyok egy kárpitosnál. Ez jól jött. A fizikai munkától egy kissé mindig rendbe jövök. Nehéz létrákat, szerszámokat cipelek, reggel hatkor megindulok a XIX. kerületből, és behúzom a kiskocsit leggyakrabban a belvárosba, a munkahelyre. Mázolom egy vastag nyelű ecsettel a kleiszter nevű masszát a tapétára és fütyülöm, hogy: Katicabogár, ugye kár..., ugye kár? Mindezért húsz schillinget kapok hetenként. A kiskocsiért, a mázolásért, a fütyülésért. A dolog úgy történt, hogy két napja aludtam a Deutschmeister kaszárnyában lévő Herbergében, a legcsekélyebb kilátás és összeg nélkül, napközben össze-vissza járva Bécs tekervényes utcáit, midőn találkoztam a Wellzeilen Hercz bácsival. Hercz bácsit jobb időkből ismerem, midőn még a forradalmak után Pestre került amerikai missziónak volt a bevásárlója. Ezen a révén Pestet látta el élelmiszerrel a legvakmerőbb árakon, és az élelmiszerközpontok nyilván csodálkozhattak rajta, hogy az amerikai misszió hogyan tud megenni minden héten két vagon zöldborsót. (Azt hitték nyilván, hogy a misszió titokban zöldborsóval üzérkedik Budapesten.) Később Hercz bácsi tengerészkapitány lett, kapitánya annak a kis csoport Szerecsen utcai matróznak, akik az angol flotta egyenruhájában valódi, csempészett angol

szövettel látták el a fővárost. Lehet, hogy az angol szövetgyárak fióktelepeket létesítettek Budapesten, vagy lehet, hogy a hazai textil érte el az angol nívót ezekben az időkben, annyi biztos, hogy úgy a szövetről, mint a matrózokról későbben kiderült, hogy budapesti illetőségűek. Hercz bácsi kiutasítván Pestről, tapétázással foglalkozott Bécsben, amely mesterség tulajdonképpen az eredeti hivatása volt. Elsősorban is megebédeltetett, majd befizetett értem a fürdőbe, később pedig úgy határoztunk, hogy amíg megfelelőbb alkalmazás kínálkozik, az inas szerepét fogom nála betölteni, lakás és húsz schilling fejében. Néhány nap alatt mesterem beavatott a kleiszterfőzés alapelemeibe, ami abból áll, hogy liszt és víz segélyével tapétaragasztó anyagot kell forralni anélkül, hogy a liszt odaégjen. Megismertetett a spachtlizás elengedhetetlen műveletével. E nagyszerű artistaprodukciót comb közé szorított létrával járva űzik, körül a tapétázandó szobában, egy lefelé háromszögben végződő, lapos, éles, fanyelű szerszám segélyével, célja a régi tapéta levakarása. Ezt minden kárpitos, az emberben rejlő alantas ösztönök következtében, bizonyos kéjjel csinálja: megsemmisíteni egy más ember fáradtságos munkáját. Később odáig fejlődtem, hogy bekenhettem a falakat enyvvel. Majd megismerkedtem a Streicher teendőivel. Marokra fogott mázolóecset segítségével be kell kenni a három vagy tizenkét méteres tapétalapokat kleiszterrel. Ehhez nagy ügyesség kell, hogy sem az asztalt, sem a tapétát a mintás oldalán ne érje a mindenütt bőségesen ragadó lisztpép. Még nehezebb a megkent, hosszú tapétáknak ragadós oldalukon való összehajtogatása és a széleknek levágása. Egy vagy másfél milliméternyi csíkot kell levágni a tapéta szegélyéből, ami szempusztító figyelmet és virtuóz kézügyességet igényel. Érdemes mesterem lelkiismeretes oktatása mellett megismerkedtem a kárpitosipar legfontosabb részével: a villanykörtelopással. E tekintetben az öreg Hercz (fegyházviselt ember lévén) hihetetlen eredményekre tekinthet vissza. Ma is őt tekintem a pehelysúlykezű világrekordernek ezen a téren. Szívesen és sokat oktatott, főképpen eljövendő, esetleges fegyházi napjaimra való tekintettel, bölcs, praktikus és nyájas filozófiákat ültetve el a lelkemben, mint Coignard abbé az ifj. Nyársforgatónak[150]. Ő, aki lelkiismeretes kárpitosi ténykedésével megszüntette a pangást a bécsi villanyszerelési cikkek iparában, teljes és bölcs férfiú volt, aki bár nem sok könyvet olvasott el ötven év alatt, mégis jobban értette és megértette az élet szomorú és furcsa sajátosságait, mint sok, nagy tudós.

Lakásunk a XIX. kerületben volt, Bécs régimódi külvárosai egyikében, ahol egy félórányira a Schotten Ringtől a legidillikusabb kisfalusi élet folyt zsúpfedeles, földszintes házak között. Egyedül a hatalmas Graf und Stift gyár épülete vegyít némi világvárosi diszharmóniát a proletárnegyed csendes, eseménytelen, vidékiesen dekorált látványába. A Flotow Gasse nyúlfarknyi utca. Kétoldalt egy csomó üres telek, közepén elválasztva egy országúttal, egyik oldalán két ház, a másik oldalon egy. Ez a Flotow Gasse, és akár a diplomatának, akár a zeneszerzőnek szól a megemlékezés, inkább kegyeletsértésnek volna nevezhető. Itt volt a lakásunk. Bejárni egy pinceajtón keresztül lehetett, mert a lakás eredetileg kefekötőműhely és a kefekötéshez szükséges anyag raktára volt. Az elmés háziúr azonban betudta a kefekötő házbérébe, hogy éjszakára egy család számára lakóhelynek engedte kiadni a műhelyt és a raktárát. Az utcáról először a műhelybe ért az ember, onnan egy deszkaválaszfal nyílásán át a pince mélyén lévő lakás-raktárba. A raktár öt lépés széles és kb. ugyanolyan hosszú volt, a végében egy kis fülke konyhaedénypolccal és felslichtolt fával. Egyelőre nem laktunk benne többen nyolc embernél, de mi is csak este, midőn a kefekötők, behódolva az ipar tradícióinak, inni mennek, és saját rendes otthonukban ágyrajárni. Magasan fent, mert a pince igen magas, két pinceablak van, amit, tekintve a rongylabdával játszadozó utcagyerekek ernyedetlen buzgalmát, meddő fáradozás lenne mással ellátni, mint keménypapírral. Az ablak alatt polc van fából, a polcon forradalmi művek, filozófiai munkák, koronás regények és bécsi füzetregény-kiadványok beszélnek az itt lakók különböző kultúrigényeiről. A polc alatt néhány száz háborús Érdekes Újság, amiket állandóan és mindenre használnak anélkül, hogy apadna a halom. A szobának a fülkéből egy hátsó kijárása van a vízvezetékhez, mellékhelyiséghez, a ház pincéjébe. Jobbról-balról lelakatolt pincék szénnel, lim-lommal, rengeteg egér. Főbérlői az albérleti pinceodúnak Herczék. Ők tekintélyek is, Hercz bácsival mindenki illemtudóan beszél, az asszonynak jogában áll mindenkit összeszidni, rendre inteni, utánuk aztán megszűnik a tekintély, és következik a szó anarchista értelmében való egyenlőség. Itt alszik a vak, lengyel kefekötő, az emigráns Gorbulsky, a két Füzes fivér, a nagy tudós, kommunista világfelrobbantó és megváltó ikrek tekintetes Zala vármegyéből űzetve. Herczék két leánya, az ábrándos szemű, nemesen szép arcú, karcsú, 22 éves Olga vegyészetet tanul, és a fiatalabbik, inkább érdekes, mint szép, de gyönyörű telt idomú Pepi, vagy ahogy eredetileg neveztetik: Jozefin. Én

még nem láttam jobb és becsületesebb asszonyt, mint Hercz néni. Mindenkivel veszekszik, és mindenkinek ad. A vak kefekötőnek egy tál spenótot a műhelyben, a házban lévő proletárgyerekek lekunyorálnak hozzá az ablakból káposztatorzsáért, az egyik beteg munkásleánynak teát főz, minden ruhára, cipőre gondja van, csak saját magával nem törődik, az egész lényével, minden gondolatával egy kollektív anya. A kollektív anya ordenáré beszédű és tiszta szívű, aki nem ismer más célt, más elfoglaltságot, mint anyának lenni fenntartás nélkül, mindenkihez, egész lelkével. Láttam a leánykori képét, valamikor nagyon szép volt, úri kérői voltak, és ő hozzáment Hercz bácsihoz, magára véve egy nagy keresztet, mert, mint már említettem, Hercz bácsi nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket puritánoknak neveznek. A feleségét nagyon szerette, nem bírhatta el, hogy nélkülözzön, de sokszor néhány hónapig, két esztendeig is minden délben a fegyházba vitte be Hercz néni a férje kedvenc ételeit, holott ő maga mintaszerűen becsületes, minden rossztól, törvényellenestől irtózó asszony volt. Hercz bácsi jó kedélyű, aranyos humorú, szép ember volt, patriarchális családfő, mindenben helyesen igazságot tevő. Fiatalabb éveiben Amerikát is megjárta, bokszbajnok is volt, és reggeltől estig gyerekes derűvel tréfálkozott az asszonnyal, mindnyájunk Manci nénijével, aki refrénszerűen ugyanazokkal a mondatokkal szidta: „Te vagy az én életem megrontója... Egy szép napon meg fogsz ölni mindnyájunkat... Istenem, és egy ilyen ember mellett kell élni... Hogy égtél volna el mielőtt megismertelek...” De azért nagyon vigyázott, hogy a férje fehérneműje rendesen legyen foltozva, az ágya puhára legyen vetve, és a papucs ott legyen az ágy előtt, nehogy meghűljön, ha éjjel felkel. Ő maga sokat szenvedett, talán mert a finomabb élet re születtetés nem bírta a pinceklímát, állandóan fejfájások gyötörték, azt hiszem, reumatikus eredetűek, a lábai sokszor voltak dagadtak, és néha görcsösen köhögött, mert egy előrehaladott, exitatív folyamat roncsolta a tüdejét, de mindez nem gátolhatta abban, hogy mosson, sikáljon, példás tisztaságot és rendet tartson edények, ruhák, fehérneműk között. Egy petróleumfőző szolgált fűtési és főzési célokra. Minthogy vacsoránk nem állott változatos menükből, főzési célokra eléggé megfelelt a főző, de fűtés tekintetében rengeteg kívánnivalót hagyott maga után, mert a pince lehet hogy nyáron, nagy hőségek idején valóságos áldás, de télen a kinti hideg itt annyira sokszorozottan volt érezhető, hogy nemegyszer a közterekre jártunk melegedni. A víz reggelre rendszeresen befagyott a lavórban, és gémberedett ujjaink reggel

alkalmatlanoknak bizonyultak a cipő befűzésére. Azért mégis égett a főző, talán inkább a táncoló fény tűzhely-illúziója végett pumpáltuk felváltva, főképpen Herczné, aki képtelen volt belenyugodni abba, hogy a masina rossz, és állandóan javítgatta, piszkálta, szidta, átkozta. Meleget ugyan nem adott ez a „lokomotív”, de fertelmes bűzölése talán nagyobb szerénységre intette az egereket és patkányokat, amelyek párosával sétálgattak a szobában, ha nem égett a lokomotív. Hatalmas köteg lófarkak voltak felhalmozva a szobában, amelyektől állandóan emésztett korpa- és zabszag tette istállói hangulatúvá lakhelyünket, furcsa szagkomplexumot képezve a petróleumfőzőnek szintén standard illatával. Kibírhatatlan csak olyankor volt a levegő, ha a műhelyben a lófarkak megfestéséhez szolgáló anyagot főzték, amelynek penetráns és fullasztó szagát sohasem lehet megszokni, és elviselni is csak nehezen. Szerencsére ilyen főzés csak hetente kétszer volt. P. Gorbulsky (így röviden írta és nevezte magát, mert isten tudja miért, a Pinkas keresztnév iránt ellenszenvvel viseltetett), az üzem tulajdonosa csak úgy bírt prosperálni a nagy kefekötőgyárak mellett, ha fillérnyi haszonra dolgozott, ezért dacára annak, hogy üzeme három munkással állandóan dolgozott, semmivel sem élt kisebb nyomorban, mint mi. Hercz bácsi mesterségében is dekonjunktúrátjelent a tél, ő azonban élelmes ember volt, aki valami munkát mindig szerzett, és ha néhány napig nem volt munka, seftelt, kártyázott, úgyhogy a legválságosabb időkben egyszer csak mindig előkerült valamelyik zsebéből néhány schilling, amivel megóvta a Füzes gyerekeket attól, hogy betörni kényszerüljenek, vagy véget vetett annak, hogy télvíz idején bejárjak félórányira a városba, ahol az aszfalton még akadhatott száraz cigarettavég. Kedvence voltam, akivel szívesen volt együtt, mert úgy érezte, értem őt, mert szerette a jó társaságot, és engem ilyennek tartott. Sokszor a legreménytelenebb elhagyatottságomban, ahogy gubbasztottam a sötét, hideg pince mélyén lomposan, kimerülten, letörten, egyszer csak hazajött. – Jöjjön, Jenő, velem! Hercz néni, aki különben igen éles megjegyzésekkel szokta fűszerezni férjének ezeket a munkán kívüli eljárogatásait, olyankor, ha engem vitt el, egy szót sem szólt, ami nem is tudom miért, olyan nagyon jólesett akkoriban. Ilyenkor elvitt a Sechs Schimmel Gasséban lévő hasonnevű kávéházba. Imádom a bécsi kávéházakat. Egy-egy kedves, meghitt otthon. Cigarettával traktált, kávét ittunk, beszélgettünk az életről, és Hercz bácsi kifejtette előttem jenki nézeteit a társadalomról, a világról.

– Ebben az életben minden úgy van jól, ahogy van. Még a rossz is. Ahol akadály nélkül futnak a lovak, ott nem biztos, hogy a legerősebb és legügyesebb lesz az első. Látja, én húszéves koromban... És itt következett egy érdekes történet. Leginkább fegyházi élményeiről beszélt. Ott lett kiváló filozófus. Ott ismerte meg az embert, az elmélyülést, a csendet, a rendet, és mert nagyon finoman tudott disztingválni, néhány évi elmélkedés alatt rengeteg sok, nagyon hasonló, de alapjában véve ellentétes dolgot különböztetett meg. Sokszor a maga egyszerű szavaival Spencert, Hegelt, sőt Kantot magyarázta, és egészen bizonyos, hogy ő maga jött rá ezekre a dolgokra, viszont ami az olvasmányait illeti, az teljesen az újság és az olcsóbb fajta bűnügyi olvasmányokra szorítkozott, mert ebben a tekintetben is alapos és körültekintő szakember volt, aki lépést tartott a szakirodalommal. Nem hiszem, hogy valaha életében egy ismeretterjesztő könyvet, vagy akárcsak egy komolyabb témájú regényt olvasott volna. A magyaron kívül tökéletesen beszélt angolul és németül, ezermester volt a házimunkákban, feltalált a vasalás és vízhordás megkönnyítésére elmés, egyszerű gépeket, zsonglőri mutatványokat végzett kártyával, valóságos érthetetlen kunsztokat, amiket alig lehet mással magyarázni, mint okkultizmussal. Válság idején leült kártyázni, ha munkája, vagy pénze volt, eszébe sem jutott, valószínűleg gyümölcsöztette ezt a tudományt, mert mindig nyert. Nem tudom miért, de nagy igyekezettel oktatott a kártyával való bánásra, különböző fogásokra, gyors mozdulatokra, trükkökre, és tehetséges embernek mondott. Egy idő múltán kijelentette, hogy már nyugodt lélekkel engedne hamisan kártyázni, nem érhetne semmi baj. Ő maga természetesen a fegyházban sajátította el mindeme dolgokat, ahonnan csekély bukásukért kirótt büntetésük leteltével többnyire képzett rablóként jönnek ki az emberek. Mint munkás kitűnő volt, gyorsan és jól dolgozott, arra sem hagyott magának időt, hogy egy harapást egyen, ha munka közben volt, de sajnos, megvolt benne az a különös hajlam, ami a megillető posztjáról lemaradt emberekre jellemző: néha hetekig nem volt kedve dolgozni, inkább mindenféle körülményes módon tett szert pénzre, és ült a Sechs Schimmelben, újságot olvasott, vagy velem beszélgetett. Egyszer unalmas kedvtelenül bámult ki a szűk, kopott, ócska Sechs Schimmel Gasséra a kirakatablakon át, és mélázva megjegyezte, hogy minden anyag egyforma; ember, kő, arany, levegő, víz, legfeljebb egyik keményebb, mint a másik. Meg vagyok győződve róla, hogy sohasem olvasta Haeckelt, és halvány sejtelme sem volt, mi az a monizmus, sőt meg sem

értette volna, ha valaki megpróbálja elmagyarázni neki. Vajon hová kell sorozni azokat az embereket, akik hallatlanul zseniális dolgokat találnak ki újra? Mert az, hogy az általuk megtalált tétel már van, legfeljebb a praktikusság szempontjából teszi értéktelenné, és az, hogy nem bírják kellően kifejezni, csak formahiba. Én nagyon szerettem a fegyházviselt öreg Herczet, az Amerikát járt tapecírert[151], és néhai sparring[152] bokszolót, hűséges jó barátomat, aki annyit látott, hallott, megélt és gondolkozott már az életen, és annyi érdekeset tudott mesélni ezekről a déli órákban, mikor a szemetes, vakolatos, kleiszteres szoba közepén, hónaljig érő munkásruháinkban, szalonnázás közben elbeszélgettünk. Leányai kétfélék. Olga, az amorett álmodozó, idealista, elvarázsolt hercegnőkhöz illő lelkivilága van, aki sokszor szótlanul néz fel a magasba, a pinceablak felé, mint egy rab. Szereti a szép verseket, a régi történeteket, és mert a forradalom itt az emigráció negyedében úgy ragad, mint a kleiszter, ő is egy új világról álmodozik, hisz Marxban és a nagy Owen[153] által megálmodott emberi közösségben, amely világ az Ikária, a Falanszter és a Jancsi és Juliska egy érdekes vegyüléke. Sokszor halkan dúdol, melódiákra vágyik, operákat tud kívülről, uzsonnapénzét elspórolja és filmsztárok fényképeit vagy színműveket vásárol értük. Őróla mindig Kosztolányi gyönyörű verse jut eszembe: A húgomat a bánat eljegyezte[154]. Őt tényleg eljegyezte a bánat, mint Guncsefnek, a bolgár emigráns diáknak az utódja. Guncsef szép, mosolygós, nagy fehér fogú bolgár gyerek volt, orvosnövendék, forradalmár. Két éven át szerették egymást és úgy határoztak, hogy az utolsó vizsgák után Guncsef elveszi Olgát. Hercznének köszönheti Guncsef, hogy megúszta az utolsó vizsgákat. Erőltették rá az ennivalót, szűkös filléreikből könyveket vásároltak neki, mert Guncsef tényleg nagy reményekre jogosított diák volt. Sokat jártak együtt Olgával, mindenféle álmodozó, forradalmi és emberjavító dolgokról, eljövendő világokról, eljövendő derűs, családi életükről beszélve, ahová a pincéből, a nyomorból majd kikapaszkodnak. Az utolsó vizsgák után Guncsef hirtelen és búcsú nélkül eltűnt. Azóta sem hír, sem levél. Hová lett? Merre van? Nem tudják. De Olga várja, Olga nagy rejtélyeket, titkot és hirtelen gyúló világosságot sejt a história mögött, amelyről Hercznének az a véleménye, hogy „az csirkefogó hagyta magát kizabálni.” Ilyenkor Olga szemeiből alábukik egy könnycse pp, és nekem bevallotta, hogy azért sír, mert az édesanyja ilyen közönséges tud lenni. Én magam nem igen foghatom

fel a históriát, de gondolom, hogy Herczné gyakorlati, anyai szíve, ha kissé népies formában fejezi is ki magát, nem jár nagyon távol az igazságtól. Más Pepi. Ő görl. A Krone cirkusszal utazgatott egy darabig, majd Bécsbe jött, haza a szüleihez, és többedmagával táncol a Ronaherben egy revüben. Tisztára materialista és hisztérika, miden irodalmi érzék nélkül. Sohasem olvas, legfeljebb disznóságokat, vagy színházi újságot, és leginkább egy jó paliról álmodik, akinek autója lesz és beleszédül. Mindig jókedvű, és képtelen négy másodpercig egyhuzamban ugyanabban a helyzetben maradni. A szája rettenetes. Ha veszekedik, tíz embert is győz beszéddel, riposzttal, szidással. Hirtelen és mindenféléket szokott beszélni, ami eszébe jut, de soha egy gondolatnak, soha két logikus mondatnak nem ad helyet a mondanivalóiban. Valószínűtlen is, hogy volt már életében olyan perce, amikor egyáltalán gondolkozott. Herr Schmausról még nem is tettem említést, pedig nevezetes ember a Flotow Gasse környékén. Különösen mint kitűnő politikus örvend jó hírnévnek a kültelken. Egyedül a felesége szokta megtépázni babérjait, nincs elragadtatva férje politikai vélekedésétől, amire az adott okot, hogy hat évi szolgálat után a villamostársaság nyugdíjazta őt kalauzi minősítésében, éppen politikai véleménynyilvánításai véget. Schmaus úr azóta nem dolgozik, és kizárólag a politikai pályának él, ami viszont nem jövedelmez neki. A felesége ezért sokszor szidja, néha meg is veri, amiért Schmaus csak úgy emlékezik meg róla nemzetgazdasági eszmefuttatásaiban, hogy „die olde Hexe gehört nach Steinhof”[155]. Steinhofban bizonyos zárt, állami intézmények vannak. Viszont, ha neki visszamondják, hogy a felesége sírva panaszkodott rá, mert nem akar dolgozni, és évek óta eltartatja magát, csak ennyit jegyez meg csodálkozva: „das hat sie g’sagt die Grobian?”[156] Valami csekély nyugdíja van, és néha valahol megszögel egy ládát, vagy behord egy kis szenet, de ilyesmire tényleg csak nagy elkeseredésében vállalkozik. A keresményét nyomban elissza a kocsmában, ahová nem is annyira az ital, mint inkább a nagyszámú hallgatóság vonzza, akik meg vannak győződve arról, hogy Herr Schmaus egy vezérlő egyéniség, egy mellőzött talentum, rendkívüli vátesz, aki ha nem a Hernalsban születik, talán miniszterelnök is lehetett volna. Schmaus tényleg sok mindent olvasott, és mert kellő iskolázottsága nem volt, nagy káosz támadt a fejében. Ha iskolázik, esetleg jó ügyvéd lesz, mert folyamatosan tud beszélni, ami nagyon ritka dolog,

nemcsak errefelé, de még a belső városrészekben is. Ő tudja, hogy a kormány csaló, és tudja, hogy a Seipel[157] hatalmát egy kis púpos zsidó idézi elő, akihez inkognitóban és álruhában járkál ki a kancellár Kagranba[158], és ez látja őt el a jó tanácsokkal. Ő tudja, hogyan lehetne megoldani a gazdasági krízis problémáját, és össze tudja állítani a legéletképesebb koalíciót. Ő tudna segíteni a lakásnyomoron Mieteschutz[159] nélkül is, miáltal felszabadulna az építőipar, és lenne munka. Ő beszél Amerikáról, Afrikáról, olasz gyarmati törekvésekről és az angol imperializmus világraszóló katasztrófájáról, mely nemsokára el fog következni. Konyhánkban áll és mesél Hercz néninek hosszú lejáratú hitelekről, és egy nagy Balkán-föderáció gondolatáról tart előadást, és Hercz néni, bár megkínálja egy tál főzelékkel, mégis mindig megkérdi, hogy miért nem megy dolgozni, de Herr Schmaus kitart amellett, hogy ebben a világban nem érdemes dolgozni, úgy sincs látszata. A fűszeres sokszor kikéri ügyes-bajos dolgokban a tanácsát és megkínálja egy kupicával, a trafíkos megengedi, hogy leüljön a melegben egy kicsit, és belekukkantson ingyen az újságokba, a kisgyerekek illemtudóan üdvözlik. Herr Schmaus személyesítette meg az élénk, állandó, legkülönfélébb és legspeciálisabb politizálást, ami a külvárosokban olyan dúsan tenyésző életet él. Érdekes, furcsa politika ez, telve plakátirodalommal, gyanúsítással mindenki ellen, ledarált jelszavakkal, frázisokkal, csupa drót, amin ezek az emberek tehetetlenül rángatóznak anélkül, hogy értenének valamit abból, ami velük és körülöttük történik, de ernyedetlenül konyhában, csoportokban álldogálva az utcasarkon, kávéházban, ebédidő alatt a gyár udvarán mindig, mindig politizálnak, mert most már tudják, hogy élet, halál, jólét, nyomor, minden a politika, amiben az újabb kor, főként nekik egészen különleges, fontos szerepet szánt. Izgalom, mámor és vágy valami jobb, valami ismeretlen után, ez itt a politika. Csökönyösen napokig, hónapokig, évekig is használják ugyanazokat a szavakat, egész frázisokat, a sokat olvasott filléres újság stílusát, suttognak fantazmagóriákat. Különleges, érdekes íze, zamata, nyugtalan ritmusa van a külváros politikájának, amelyet Schmaus a maga személyében komprimáitan jelenít meg apostolian, bár felesége számlájára, ennek szentelve az egész életét. Schmausné varr. Kis keresményéből neveli a leányát, az általánosan népszerűtlen Trudét, akit az egész Flotow Gasse csak Jeritzának[160] nevez. Trude hat éve tanul énekelni, statisztál operettekben, és egész természetesnek találja, hogy neki a Grabenre illő ruhák,

selyemharisnyák és nyalakodni való, finom ételek járnak édesanyja keserves filléreiből, amíg körülötte nyomor, veszekedés, többször főzött káposzta szaga és nélkülözés járja az egyszobás lakásban. Schmausné boldogan költ rá mindent, amit varrással keres, míg saját maga elhasznált rongyokból varrja a ruháit, és örül, ha Hercz néni, midőn lejön hozzánk sírva panaszkodni a férjéről, vagy ragyogó arccal mesélni Trudéről, megkínálja őt egy tál krumplifőzelékkel. Jeritza evvel szemben nagyon goromba vele, ha nincs valami rendben a gardróbja vagy az ebédje körül, édesapjáról csak úgy beszél, hogy „az a részeg disznó”, és többször mondta, hogy milyen jó lenne, ha már meghalna és nem élne az ő nyakukon. Az anyja meg volt győződve róla, hogy egy szép napon ő majd ott ül a páholyban, és a leánya a szuffita[161]- és rivaldalámpák fényében fogja énekelni Lakmét[162], és a csengettyűária befejeztével dübörgő taps, és több ezer torok elismerő, elragadtatott bravójától fog dübörögni a színház. Szerinte Trude maga volt a jóság, a szépség, a báj, a művészet. Ennek élt, és ezért, úgy hiszem, meg is tudott volna halni nyomban és készségesen. Trude inkább egy kellemetlen, de szükséges cselédnek tekintette az édesanyját, akit városi ismeretségei előtt szégyellt. Egyszer kiderült róla, és nem is értem, miképpen szivároghatott a Tuchlaubentől a Flotow Gasséra e hír, hogy nyugalmazott cs. és kir. tábornok leányának mondotta magát. Schmaus úr ennek rendkívül örült, bár jobb szerette volna, ha magas rangú diplomataképpen emlékezik meg róla a leánya, akitől ő egyáltalán nem volt elragadtatva, Putzgratlnek[163] nevezte. Az utcagyerekek este humoros iróniával jelentették a pinceablakon át: „da kumt die Jeritza”[164]. Ő nemigen állt szóba a Flotow Gasse-i népséggel, akiket édesanyja sokszor igénybe vett mindenféle segítségekért, hogy leányának úri ellátása fennakadást ne szenvedjen. Jeritza hangja kopott volt és nyögdicsélő. Milyen különös, érdekes, nagyszerű dolog az asszonyszív. Szép és melankolikus érzések támadnak bennem, ha eszembe jut Herczné, a kollektív anya, és a különben rideg és keményszívű Schmausné, aki tényleg Jeritzát hallotta énekelni a leánya mindennapi gégéjéből, és ki tudja, milyen szépséges leányt látott az átlagos, mindennapi külsejű Trude helyett. Vagy egyáltalán nem is az elvakult anyai rajongás volt ez, hanem egy jobb sorsot váró, szennyes külvárosban megfeneklett asszony fáj dalmas, beteges lelkiélete, amellyel önmagát látta szebbnek, jobbnak a leányában, és mindenáron igyekezett azt átmenteni egy kellemesebb életbe? Nem tudom,

pszichológus kellene ide, aki megmagyarázza, én csak a furcsa, mindig szerető, mindig vágyódó asszonyi szívekre gondolok, valahányszor eszembe jut a rossz szagú Flotow Gasse. Alapjában véve nem volt itt rossz dolgom, és ami a fő, mind vicces emberek voltunk együtt. Még a vak P. Gorbulsky is vicces volt, ahogy esténként egy igen szép, Dimitrino feliratú cigarettadobozból libatöpörtyűket vacsorázott. E Dimitrinós doboz mint kóser háztartásának páncélszekrénye, mindig a zsebében volt, és úgy csipegette belőle a nap minden szakában a töpörtyűt, mint kardinális a burnótot. Ha létezik ilyen szenvedély, akkor Gorbulsky szenvedélyes töpörtyűevő volt. A felhalmozott lófarkaknak köszönhettük, hogy rovarok és háziállatok dolgában nem kellett szűkölködnünk. Én szerettem éjjel az egereket hallgatni, amint halk nesszel mozognak a szobában, és ha valamelyik rám tévedt a sötétben, nem ívben, hanem szép óvatosan dobtam a földre. Szeretem az egereket, és ha nem vegyült volna olykor-olykor egy patkány is közéjük, egészen kellemes lakótársak [lettek volna]. Szelídek, kedves külsejűek, bohókás mozgásúak. A két Füzes fiú egy vaságyban aludt a könyvespolcnál. Az egyik vad terrorista, aki tűzvész és rombolás után hiszi elkövetkezni az új világot, a másik szerény egyetemi teoretikus, jámbor prédikátor, krisztusi szemekkel és tolsztoji allűrökkel. Az éjszakák elég hangosak és mozgalmasak voltak. Mindenki máskor jön haza, mindenki meggyújtja a lámpát, csörög valami tányérral, vagy zörög egy zsíros papírral, kinyitja a rémesen nyikorgó hátsó ajtót és becsapja. Mikor az utcai műhelyajtón át hazajön valaki, Hercz néni bágyadt, elhaló hangon kiszól a szobából „ki az?” A hazaérkezőnek erre már kintről meg kell nevezni magát. Sohasem jöttem rá, hogy miért fontos Hercz néninek tudni, mielőtt még az illető bejött a szobába, hogy melyik közülünk? A nyögés és sóhaj sem ritkaság. Hortyogás, vakaródzás, szalmazizegés és ócska ágy recsegése csakúgy hozzátartozik a pince éjszakájához, mint Herczné rövid, halk magánbeszélgetései, amelyek úgy kezdődnek: „És egy ilyen embernek lettem én a felesége”. Olga sokszor halk, remegő jajokat álmodik, ilyenkor valószínűleg Guncsef rejtélye kísérti. Érdekes, hogy a hajnal első derengésére majdnem teljes, mélységes csend támad, mintha az ébredő reggel eloszlatná az éjszaka melleken lovagló lidérceit. Az egyik Füzes fiú állandóan le akart szúrni. Nagyon morózus ember, haragszik a bőröm fehér színére, a kezemre, amely nem elég kérges, és olyan burzsoá allűrökre, hogy hajat vágatok. Azért nagyon kedves fiú, érdekes,

nagy homloka van, lobogó sörénye és Hercznétől úgy fél, mint a tűztől. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell majd vernem, és ezért ha csak tehettem, gyengéd és nyájas voltam hozzá, amit ő mindig a gyűlölt osztály sajátságainak nevezett. Az öccsével nagyon jól kijöttem, kábelt is raktunk egy ideig a Fleischmarkton. Reggel mind, ahogy ezt Jean-Jacques fantáziába[165] költői kedvében, de mint filozófus az új életre kelt őstermészet isteni szemérmetlenségének jegyében, mosakodtunk és öltözködtünk ifjak, öregek, férfiak, hajadonok egy szobában, egy lavórban. Így éltünk mi itt, meghitten, szűk közösségben a fegyházviselt öreg Hercz, a neje, a hajadonok, a kefés, a Füzek, én és az egerek. Friss, téli reggeleken megindulok a nyikorgó kis kocsival végig a Billrothstrassén, a Nussdorfer Strassén, ahol az 54. számú háznál eleinte sokszor megálltam. Földszintes, zöld zsalus kis épület: itt született Schubert. Aztán felviszek mindent a lakásba, ahol éppen dolgozunk. A nagysága még alszik, de már vártak. Hozzáfogok a kleiszter főzéséhez, lemérem a falakat. A bécsi szobalányok nagyon kedvesek és rendkívül kacérak. Egy ügyes kárpitosinas ezen a réven mindenféle előnyökhöz jut, libacombok és egyéb illegális úton szerzett jó falatok tekintetében. Legtöbbször ők maguk teszik meg a szerelmi ajánlatot, abban a formában, hogy kell-e egy szép darab sült csirke. Ha az inas azt mondja, hogy kell, akkor kész a szerelem. Nem örökös, csak nagy, őszinte, szép és komoly szerelem, rövid, de intenzív. Viszont annál kellemetlenebbek a nagyságák. Gyanakodóak, elégedetlenek, némelyik el nem mozdul a munka végezetéig a szoba közepéről, árgus szemekkel vizsgálja a falakat, gyanakodva simítja meg a frissen felrakott tapétát. Ha reggel megérkezem, és hozzáfogok a szükséges pépek főzéséhez, egyszer csak megjelenik, pongyolában és morózusan. Végignéz, aztán megkérdezi: „da Masta ist no nett da?” Ő azt szeremé, ha a pénzéért még az enyvfőzést, a fal levakarását is maga a mester végezné. Miközben szabom a tapétát, behívja a szobalányt: „mondja, Hanna ez az olló nem a mienk?”, és a kezemben lévő ollóra mutat. Az a fogalom, hogy az inas is lehet ember, hogy egy iparosnak is lehet önérzete, vére, húsa, emberi lelke, nem él az ideológiájában. A fukarsága, azért, mert ő megfizette, kisajátítja számára rabszolgailag a kárpitost, és mennél többet akar a pénzéért, nemcsak munkát, hanem megalázkodást, meghunyászkodást. Azután megállapítja, hogy a magammal hozott tapéta egy halovány árnyalattal különbözik attól, amit ő eredetileg kiválasztott. Ahhoz is

érteni akar, hogy mennyi enyvet főzzek a vízbe, és végül figyelmeztet, hogy a fürdőszobát is ki kell tapétáznunk ráadásul, mert úgy is fog maradni tapéta. Én mindent elhárítok magamtól, majd a mester. Tizenegy órakor jön Hercz bácsi, a joviális mosolyú, a sodrából kihozhatatlan, aki úgy tud bánni ezekkel az idősebb asszonyokkal, mint egy Casanova. Mosolyával, nyugodt hangjával, tréfáival, kedvességével, szolgálatkészségével minden kifogást lefegyverez. Ő mindent úgy csinál, ahogy az asszony akarja, ő mindent helybenhagy, mindent korrigál és végül is minden marad a régiben, és úgy lesz megcsinálva, ahogy Hercz bácsi akarja. Ezeknek az úgynevezett szekánt asszonyoknak fogalmuk sincs arról, hogy kihívják magukra a kárpitos haragját, és állandó hisztérikus rettegésükkel, mellyel betegesen iszonyodnak attól, hogy becsapják őket, egyenesen előidézik azt, hogy sokkal rosszabb kiszolgálásban részesülnek, mint a rendesebb kuncsaftok, és mégegyszer annyi tapétát lopnak tőle, mint mástól, mégegyszer annyit darabolnak, mint máshol, ott a szeme láttára, a legravaszabb és legszorgosabb ellenőrzése mellett. A darabolás abból áll, hogy a lapok végéből megmaradt darabokat is felragasztják a falra, 20 centiméteres, félméteres darabokat. A darabolt rész szélei egykettőre megfeketednek és hamarabb le is válnak, viszont rendesen lopni az anyagot csak így lehetséges. Olyan kárpitos, aki nem darabol, nincs, viszont vannak, akik szolidan darabolnak, és vannak, akik, mint Hercz bácsi, valósággal szemérmetlenül csinálják. Ehhez azonban boszorkányos ügyesség kell, mert az asszony is legtöbbször tudja jól, hogy mi a stiklizés, és ennek dacára valósággal a szeme előtt kell csinálni. Viszont olyan asszonyt, aki ezen rajtakapjon egy gyakorlott kárpitost, még nem láttam. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyi módszer, fogás van arra, hogy becsapják őket, és rendületlenül bíznak az éleslátásukban. Ha ellenőrizni akarják a szoba méreteit és a használt és használandó anyagot, Hercz bácsi két perc alatt a kétségbeesésbe kergeti őket komplikált számtani műveleteivel, a szoba falán ide-oda táncoló colstokjával. De van olyan is, aki mindent pontosan utánaszámol, minden stimmel. Az ilyenektől szokta Hercz bácsi a legtöbb tapétát elhozni. Az ilyen helyeken én is vigyázok arra, hogy a konyhában lehetőleg fantasztikus piszkot, habarcstócsákat és egyéb dísztelen látványokat okozzak. Sokszor nem kímélem a fáradtságot, és kimászom a harmadik emeleti utcai ablakpárkányra csak azért, hogy valamely ürügy alatt egy szomszédos, ártatlan szoba ablakait is összevissza fröcsköljem pépeimmel. Kiöntöm a kályhára az enyvet és kleisztert, hogy pokoli bűz támadjon a

lakásban, elrontom a rolettákat, és nem vágom le pontosan a tapéta széleit, amitől azok időnek előtte meg fognak feketedni. Az ilyen helyeken tényleg rosszabb kleisztert, hígabb enyvet főzünk. Ezek a túl okos és szekánt, gyanakodó asszonyok azután nem is tudják, hogy a minimálisra alkudott bér, a végsőkig igénybevett munka fejében egy „halvaszületett” kárpitozást kapnak, amely gyönyörűen díszlik előtte a falakon, csak mi, szakmában járatosak tudjuk, hogy belül minden porcikájában súlyos beteg, és egy-két hónap múlva vigasztalanabb látványt fog nyújtani, mint ha a falak csupaszon állanának. Hasonlóképpen történik ez a protekciós munkával, ahol valami jó ismerősnek, nagyon olcsón dolgozunk. Természetesen a különbözetet itt is az anyagon hozzuk be. Ilyen munkát végeztünk egyszer a Rotenturmsstrassén egy ismerős drogériásnál. Az úgynevezett linkmusztert, ami félmagasságban jön a falra, és faburkolatot utánoz, csak kétszer kentük meg, holott ez a másfél centi vastag kárpit négyszeri kenést igényel, másképpen rövidesen méteres darabokban jön le, főképpen a fűtőtestek vagy vízvezetékcsövek mentén. Ilyen helyen a darabolás valóságos orgiáit üli, s míg másutt csak a szobasarok alig megfigyelhető alsó részein, vagy az ablak alatti állandó árnyékban lévő falrész, plafon hajlásnál csináljuk, itt a fal közepén ragasztjuk fel a legapróbb darabokat is, gondosan összeillesztve egymással a minta vonalait a két lapon. Ilyen helyen a falakat tiszta vízzel enyvezem, a lyukak, törések benittelése egészen elmarad, amely dolgok mind legalább hatvanhetven százalékot vonnak le a munka tartósságának értékéből. A legjobb munkákat ott végeztük, ahol kifizették előre a rendes árat, és hagytak bennünket nyugodtan dolgozni. Itt rendesen, a szokásos anyagmegtakarításon és esetleg a villanykörték ellopásán kívül semmiféle kárt sem okoztunk a munkaadónak, és tartós „jó szobát” adtunk át, ami évekig kifogástalanul szolgált. Magánházban azonban ritkaság az ilyen munka. Legtöbbször kávéházak, nyilvános termek, vendéglők ilyenek. A Wahringer Strassén tapétáztunk egy igen nagy kávéházat, amelynek a tulajdonosával másfél év múlva, midőn ismét Bécsen átutaztam, beszélgettem, és azt mondta, hogy lényegtelen javításokon kívül kifogástalanul állja még mindig az idő vasfogát. Viszont egy morózus hölgy a Schwarzspanierstrassén ugyanakkor alaposan összeszidott, mert két hónap múlva újra kellett tapétáztatni a lakását, és az új kárpitos kijelentette, hogy itt biztosan valami tévedés volt, mert ezen a munkán szerinte cipészek dolgozhattak. Azért a kávéházi munka, különösen télen, nem valami kellemes, főképpen, ha teljesen új helyiségekről van szó,

amelynek még kirakatablakai sincsenek, és az ember szinte a szabadban dolgozik. Egy ilyen helyen, ahol egyszerre többfajta iparos munkálkodott, asztalos, üveges, lakatos és mi tapétázók, valamennyi munkás úgy köhögött két nap alatt, ugatva és hörögve, mint a kutyák. A lisztpép a kezemre fagyott, és Hercz bácsinak többször is a szomszéd söntésbe kellett menni megvárni, hogy felmelegedjen a keze, mert nem tudta megfogni a tapétát dermedt ujjaival. Pedig az inasnak rosszabb ilyenkor, mert ő dolgozik a vizes holmikkal: kannával, ecsettel, masszákkal, míg a mester csak három szerszámot használ: egy kefét, amellyel lesimítja a tapétát, egy ollót és egy colstokot. Mellékfoglalkozásunkról azonban itt sem feledkeztünk meg, és két nap alatt 23 villanykörtét termeltünk ki az újonnan alakuló kávéház helyiségeiből. Mikor már nem volt a környéken egy ottfeledett villanykörte sem, Hercz bácsi egyszerre csak méricskélni kezdte a falat, majd megkérdezte a gyanútlanul álldogáló tulajdonost, milyen helyiség van felettünk. Lomtár, feleli a tulajdonos. Hercz bácsi felém nyújtja a colstokot: menjen fel és mérje meg a padlót. Nem tudom, mit felelt volna, ha a kávés megkérdezi, hogy minek a padlót lemérni egy indifferens emeleti helyiségben, ahol nem is kell dolgozni. De a tulajdonos nem volt jártas a mesterségben, és az utasítás határozottan, szakszerűen lett kiadva, úgyhogy én felmentem, és a három mohikán villanykörtét, a legeslegutolsókat magammal hoztam. Hat óra felé suttogóvá rekedt hangon mondja az öreg, lehet csomagolni. Mindnyájan suttogtunk, a kezek vörösek, az orrok duzzadtak, és bár sokféle rongyokkal vannak bebugyolálva a nyakak, mindenkinek fáj, ha nyel. De milyen jó, felemelő érzés hat óra után beülni a Sechs Schimmelbe, melegbe, dohányfüstbe, halk, kávéházi morajban inni egy jó kávét, elolvasni a lapokat, és még hallgatni egy darabig Hercz bácsi fegyintézeti élményeit. Ilyenkor, ha sok munka van, este meleg étel és valamivel derűsebb arcok várnak otthon. Valósággal nem lett melegebb a szoba, nem fűt jobban a petróleumfőző, de a fáradtság, a keresmény, a meleg étel megelégedett, jóleső hangulata elveszi az erejét a pince hidegének. A megelégedett otthon, a jóllakott család érzése melegít... De milyen kétszeresen hideg a hideg otthon. Élettelen, poláris, leírhatatlan, minden másodpercében kibírhatatlan halálos hidegség. Mikor petróleumra sem telik, nem sziszeg a főző, nem ég a lámpa, nem ülnek lágy vonások az arcokra, és nincs együvé tartozóság a nyomasztó csendben. Mindenkinek titkos, fájdalmas elkívánkozásai vannak belülről, mindenki idegenül nézi a másikat,

testvér a testvért, apa a gyermekét, befogadott a házigazdát: ki ez? Mi közöm hozzá?... De alig beszélnek, és ha szólnak is egy-egy szükséges, fáradt szót, az olyan üresen, mélán, tartalom nélkül kong el a szürkületben... Mert a téli délután korai homályai teszik legdermesztőbbé a hideg, világtalan otthont. Olga mindig zsámolyon ül, sápadt, tiszta, szomorú arca szinte világít a pince örökös alkonyában, bizonnyal Guncsefre gondol, és véle kapcsolatosan az életre, ami egy olyan ismeretlen, messzi dolog. És mind úgy ülünk ernyedten, földet nézőn, homályban, szótlanul, szomorúan, mintha halott felett virrasztanánk. A Ringeken, a Sacher, az Opera körül most mennyi a fény, a zaj, a nyüzsgés, a sietés, az öröm és a törtetés. A Schwarzenberg Platzon lila, zöld és sárga színekben pompázik a szökőkút játszi sugara a Radetzky-szobor talpazata alatt, villamosok csilingelnek, mozgófénykép-paloták fényreklámjai gyúlnak, kávéházak telnek meg, és ragyogóan kivilágított kirakatok díszlenek mindenfelé... És a Burgon át túltömött autóbuszok dübörögnek a bejárat alagútszerű árkádja alatt, amelyen már réges-régen ez áll kivésve: Justitia regnoroum fun damentum...[166] A korai sötét lassan teljesen reánk borul, mint anyagtalan nagy szemfedél, és lassan-lassan emberek, bútorok valamennyien bizonytalan dermedt árnyakká mosódunk...

Vasárnap Bécs, 1929. november A nagy proletámegyed ott terül el a legúribb villakerület tőszomszédságában. A Flotow Gassétól talán három percet kell menni hegynek fel, egy kényelmes, nagy szerpentinúton, hogy a Cottage-hoz érjen az ember. A Cottage Bécs legelőkelőbb villanegyede, egyúttal széles, nagyszerűen ápolt út csupa úrilakkal, de erről az egész gyönyörűséges, Floridába vagy Biaritzba is beillő villanegyedről csak úgy szoktak beszélni, hogy a Cottage. Sokféleképpen ejtik ezt a szót itt, van aki Kótázsnak ejti, van aki Kátedzsnek. Herr Schmaus, aki kizárólag a filológiában konzervatív ember, Kotágénak mondja, de ő a legtöbb idegen szót csökönyösen úgy ejti, ahogy írják, például, ha a politikai életről beszél, akkor a dzsungelt állandóan djungelnek nevezi. Kivételt talán csak akkor tesz, ha a vezető államférfiakról nyilatkozik, amikor is a Guillotine-t következetesen zsületennek ejti. Novemberben a Cottage csendes, mint a temető. A sorban következő kopár parkok, remek úri lakok elhagyottak, némák, a zsaluk zárva, a szökőkutak, a rózsafák gyékénnyel óva. E lakók most bizonnyal barátságosabb egek alatt ápolják megkülönböztetett életüket, a bútorok odabent valószínűleg huzatokkal ellátva álldogálnak a homályos szalonokban. Valóban szembeszökő a különbség, ami a hárompercnyi úttal feltárul az ember előtt. Odalent minden csupa gödör, leszámítva egy pár foltnyi vásott gránitot, nyoma sincs az útnak, itt mindenütt szabályos, sima aszfalt, széles és jó karban tartott, sűrűn szegélyezve terebélyes nagy fákkal. Most nedvesek, kopárak, lombtalanok. Egyre magasabbra visz fel az út, mindig szebb, előkelőbb, gőgösebb villák között. A levegőből elmúlnak a különböző kültelki aromák, éles, friss, üdítő, lélekemelő, tüdőgyógyító a lég. A fejet lehűti, csillapít, megnyugtat. Nyolc-tíz perc és az ember felér a festői kilátású, legszélesebb kavicsos útra, amely a korláttal elválasztott meredek szélén halad. Ez a Türkenschanz-park. Mélyen lent, de minden mozzanatában tisztán kivehetően terül el az egész ütött-kopott, zsúpfedeles, poros Flotow-i negyed. Másik oldalon a Cobenzl látszik, csúcsán a kastélyszerű hotel és szanatórium, még előkelőbb kerület, még kiválóbb felebarátok villáival. De ez mind néma, kihalt, elhagyott, míg a Flotow és környéke mozgalmas, vásári

kép. Targoncákat húznak, kopott felöltős emberek sietnek, rongyba bugyolált nyakú, kiskabátos alakok ténferegnek, cekkeres asszonyok igyekeznek féloldalt dőlve a tehertől, kis kuvaszok futkároznak, utcagyerekek kószálnak, műhelyajtóból lemezeket hordanak ki, egyszínű szürke, szépiakeverékből álló pasztell, ónos felhők seszínű megvilágításában. Nagy üres telkek, mint rút sebhelyek, gazzal, gödrökkel, szeméthalmokkal, meztelen tűzfalukat mutogató házak, ferde kunyhók, deszkabódék... Elfordulok a nyomor dísztelen panorámájától. Egy fejmozdulat és... ámulok. Hol vannak a sebhedt házak, a bugyolált alakok? Ameddig a szem ellát, csupa kis torony, apró kupola, csomagolt majolikatörpe, erkélyek, portálok, vestibule feljárók, csupa, csupa magányos, gyönyörű, előkelő ház, jól ápolt sugárút, és nyáron bizonyára terebélyes, hűs lombozató, [most] kopár fák sora. Nem is nézek többé hátra. Felül akarok emelkedni a hétköznapokon és elképzelem, hogy az ott lent nincs is, látomás volt, egy pillanatnyi hascsikarás, káprázat. Nincs. Csak ez van, gyönyörű sugárutak, a remek Türkenschanzpark, a sok habfehér ház zöld ablakokkal, kupolákkal, kőkerítésekkel. A Weimarer Strasse párhuzamos a Cottage-zsal, ez is csupa villa, egyetlenegy bérház sincs, és ez olyan jó, megnyugtató. Úgy gyűlölöm a bérházakat, mind csupa börtön, diszharmonikus közösség, minden együvé tartozás nélkül. Ezekben a házakban csak olyan emberek lakhatnak, akik szeretik egymást, akik összetartanak, akik december végén karácsonyfát gyújtanak, vasutat vesznek a gyerekeknek. Egy térbe fut a Weimarer Strasse. Kicsi, de gyönyörű tér, a közepén terméskő szökőkút, szép szobrokkal. És alig látni embert. Minden tíz percben ha jön egy. A Félix Mottl Strasse olyan, mint a Nagy János vagy a Délibáb utca, szinte várom, hogy kiérjek a villák közül az Aréna útra. Tisztán hallom a lépteimet, a kavicsok csikorgását. Olyan jó, elmélyüléshez alkalmas úri csend, tiszta magány. Annyira egyedül van itt az ember a szép házakkal, neszelő némasággal, halott fákkal, tiszta gondolatokkal, hogy nem is lenne szabad erre járni. Ez nem szülhet jót. Messze lent az Opel-gyár látszik, és távolabb egy kis temető, mindenféle hírességek nyugszanak ott, és egy keramitos út vezet rajta keresztül a Währinger Strasséra. Innen is elfordítom a fejemet, és megint csak a hosszú, beláthatatlan sugárutat látom ünnepi, elhagyott házaival. Úri lakokkal. Ez talán a legszebb szó a világon. El is mondom magamban többször: úri lak. Ezen a magas lejtőn, hol is olvastam ezt?

Valami Verne-könyvben[167], ahol egy dr. Ox nevű emberről volt szó; elhagytam magamtól azt a sok, dacos, dühödt, politikai gondolatot, nyomoriróniát, amit a Flotow ördögi petróleumgőze termel ki a lüktető fejekből, mintha tényleg mérges gáz hatása lett volna, mely a magasabb régiókban nem érezhető, és lassan, mint tisztultabbal felcserélődik a friss, tiszta levegővel. Én ebben a halk, ünnepi, novemberi délelőttben, ezen a domboldalon, ahol ember és természet műve olyan tökéletes, áhítatos, nagy harmóniában egyesül, nem tudok gyűlölni. Mint a gáztól dühödt ember a Veme-féle regényben, aki mind feljebb, feljebb ér a torony lépcsőin, míg fent a tetőn, ahová már nem érnek el a gázok, megáll, és csodálkozva pillant vissza csillapodott aggyal iménti dühére, úgy könnyebbülök meg én is, a Flotow-völgy mélyén magam mögött hagyott mérges, undok gyűlölet gázaitól, amelyet a nyomor, a kenyér, az osztálygyűlölet, az éhség, a mosogatóié szaga és a bánat ördöge, dr. Ox termel ki magából olyan bőségesen. Magam mögött hagytam a simlit. Szavak, melyeket oly sűrűn hallottam és használtam, idegenül csengenek vissza. Jóleső szomorúsággal megyek, megyek, és nézem a gyönyörű kis házakat. Ez a szomorúság halk irigységféle, nem is tagadom, egy vágyódás, amellyel e tiszta, csendes falak mögé kívánkozom, ahonnan olyan jól esne kitekinteni a Cottage csendes magányos sugárútjaira. Ez a szomorúság egy régi fantasztikus álom, amelyet rögtöni teljesülésért síró vággyal kívánok, valamit, ami hirtelen elvarázsol a gonosz jelenből, az mégsem olyan mélységesen álomtalan alvás, mint a halál, és mégsem olyan, mint az élet, egy nagy fölébredés, amellyel lidércnyomástól szabadulna a föld, és az utcákon sírva és kacagva, váratlanul és nagyszerű perspektívákra ébredten egymás nyakába borulna az egész emberiség. Ezt úgy képzelem el, hogy a transzcendentális dr. Ox meggondolná magát, és elvonná a mérges gázt a földtől, amely nincs kizárva, hogy valósággal a hidrogén sajátja, érthetetlen versengési céllal és kapzsi eltiprási lázzal mérgez meg mindenkit, és egyszerre ráébrednek az oxigén és a jó, friss víz hatása alatt, hogy ez az egész eddig egy nagy hisztéria volt, és ezúttal minden másképpen lesz. Minden jó lesz... Csendes, előkelő, aranylándzsahegyű vasráccsal körülvett úri lak áll egy pár lépésnyire tőlem. Hiányosan öltözött egyén áll kívül, és ólálkodva beles a rácson. Vajon mit akar?...

Vasárnap II. Vasárnap az ember fürdőbe megy. Van Bécsben egy rendkívüli szép, modem, hatalmas fürdő lent a Kai-n, a Diana Bad, de mi nem abba járunk, mert van Bécsben egy kevésbé előkelő, de lényegesen olcsóbb tisztálkodási intézmény: a Trepele Bad. A német nyelvben járatos olvasó helyesen gondolja, hogy ez az elnevezés nem hivatalos, hanem népies. Flotow-ország nevezte el ezt az igen praktikus, higiénikus fürdőt Trepele Badnak. Az elnevezés onnan ered, hogy ebben a fürdőben, leszámítva magasabb tarifájú helyiségeket, nincsen kád, nincsen basin, itt negyven garasért zuhanyfülkék vehetők igénybe, amelyből sűrűn hullik a jótékony, használatlan, tiszta és tisztító, meleg cseppecskék megszámlálhatatlan sokasága. Oly jó vasárnaponként itt állni ernyedten, hunyt pillával, gondatlanul gőzölögve a simogató, friss, langyos víz hullásában, a fényrudas lámpákat nézve a sokféle, csobogó, fröcskölő, visszhangzó hangok között, gőz-ködös tompaságban. Egy teljes fél óráig áll itt az ember, és az idő lejárta előtt, az utolsó öt percben mosakszik csak. Óh, milyen fonnyadt, elhasznált, lestrapált testek. Mindig a gályarabokra kellett közöttük gondolnom, és azt sem csodáltam volna, ha némelyiknél tényleg bilincstöréstől származó, undok, mély sebhelyek éktelenítik el a testet. Itt nincs gőzfürdői vidám viháncolás. Komor tisztálkodás folyik itt, és a magasból hulló, simogató langyosság élvezése, ami után egy hűvös, dohos, apró szekrényekkel telt öltözőhelyiségben ismét bebugyolálja mindenki siralmas meztelenségét elnyűtt rongyaiba, és megy ki a csípős, barátságtalan novemberbe. A régi, szűk, kacskaringós, görbe kockákkal vert Liechtenstein utcából ágazik el a kis utcácska, ahol a Trepele Bad van. A sarkon a Liechtenstein Galerié képtára látszik, és egy kút peremén térdelő, habfehér női szobor: a Schubertkút, újonnan emelve a centenárium alkalmából. A pincei szabályok szerint vasárnap korlátlanul lakhatjuk a raktárt. Frissen lemosva, a hosszú úttól kissé nekilendülve valami kezdeményezésnek vidám, mozgalmas változatosságra vágyom, amihez az a rendkívüli tény is hozzájárul, hogy 15 schillingem van. Így lépek be a pincelakásba. Ma rend van és tisztaság, amennyire az itt lehetséges. Keféltek a ruhák, vizesek, simák a frizurák, pirosra dörzsöltek az

arcok, csak éppen meleg nincs, ami éppen itt olyan fontos lenne. A kisebbik Füzes egy elképesztően vastag könyvet olvas, a nagyobbik borotválkozik, és ami nála ritka jelenség, énekel. Hercz néni mosogat és férjét aposztrofálja. Minden különösebb meggyőződés nélkül, csak úgy szokásból dünnyög... dünnyög, „hogy égett volna el az a Sechs Schimli mielőtt megépítették..., ez legyen egy férj, leteszi a kanalat, és megy a kávéházba..., ezért kell nekem egy ilyen életet élni..., kíváncsi vagyok, mi lenne belőlük, ha én is a kávéházba mennék, hogy süllyedt volna el a stb.” Olga a zsámolyon ül, csak ül, mivel a bánat eljegyezte... – Gyere, menjünk el – mondom neki. Nagy csodálkozó szemmel néz rám. – Hová? – Nem tudom. Csak el. Megérti. Feláll, a tükörhöz megy. Füzes gúnyos arcokat csinál borotválkozás közben, és közönséges iróniával köpködi az ecsetszőröket. Sajnos, mégiscsak meg kell vernem. Szótlanul megyünk a hosszú Billrothstrassén elhagyatott villamossínek mentén, be a városba. Dacára a nagy idegenségnek, amelyben életünkkel, gondolatainkkal olyan nagy elszigeteltségben állunk egymással szemben, az ismeretlen homályon át is megértő rokonszenvek támadnak bennünk egymás iránt. A Votiv templománál élettelen, messzi fényű, téli napsugarak merőleges pasztái hullottak körénk, és már több mint fél órája mentünk így szótlanul, titkos lelki nyavalyáinkon töprengve, megfeledkezve arról, hogy nem vagyunk egyedül. Belevegyültünk az egyetem, majd a Burg körüli mozgalomba, átadva magunkat a vasárnapi délután zsibongó lármáinak. Beszélgetni kezdtünk. Olga mesélt a nagy laboratóriumról, ahol egész napját excretumok[168] vizsgálásával töltötte. Nagyon érdekes, hogy Olga, az elvarázsolt királykisasszony, szenvedő lelkű, ábrándos leány, éppen ezt a pályát választotta, ahol enyhébb eset, ha csak hányadékot és köpetet vizsgálnak. Ahogy ő látta a dolgokat, úgy neki volt igaza. Természetimádata nem ismerte szagoknak, színeknek és asszociációknak gátlásait, nála a húgykristályok éppen olyan mélységesen bölcs, nagyszerű produktumai voltak a természetnek, mint a virágok, a sziklák vagy a szomorúságok. Nagyon érdekesen tudta elmondani a nagy konyha életét, ahol mindenféle fazekakban reagensekké készülő emberi belső részek rotyognak barátságosan letakart fazekakban a nagy tűzhelyen, néha meg kell nézni, meg kell kavarni

őket, vannak húsdarálók, amelyeken nem régen még eleven ember szívét vagy máját darálták keresztül, és a sok excretumokkal telt lombikok, üvegecskék, tálak között lázas munka folyik. Ábrándos, nagy fekete szemeivel, halk, szomorú beszédje közben messze néz a felhők közé, mintha valami finom mesét mondana. Így érünk bele a Ring ünnepi forgatagába. A Burg körüli népkertből zeneszó hallatszik. Átvágunk a Maria Theresien téren, ahol óriási múzeumok vannak, és kiérünk a zászlócskákat lengető Messe házhoz. Hová megyünk? Magunk sem tudjuk, de határozott léptekkel haladunk éppen ebbe az irányba, mintha itt lenne valami fontos dolgunk. – És kapsz majd alkalmazást, ha elvégezted a tanfolyamot? – Nem tudom – feleli és vállat von –, szeretnék kimenni Amerikába. Van kint egy rokonunk, megígérte, hogy kivitet. Amerikában nagyon szeretnék élni, ott kevesebb a nyomorúság, szabadabbak az emberek. – Ugyanaz, mint itt, csak a frázisok mások. Még sohasem voltam Amerikában, de egészen biztos, hogy ott is vannak negyedek, hosszú utcák tömegei, ahol csupa szegény, tengődő, nyomorúságos ember lakik. Elhallgatunk, mert másképpen megint belejönnénk a rendes kerékvágásba, és ma ünnep van. Ahogy kiérünk a Mariahilfer Strasséra, éppen szemben velünk egy nagy, szürke autó áll meg a kávéház előtt, és Jeritza száll ki belőle két nagyon elegáns fiatalemberrel. Természetesen a Flotow-völgy Jeritzájáról van szó, a Schmaus Jeritzáról. Mesterkélten kacag, az egyik fiatalember, monoklis, mosolyogva mond valamit, és a karját nyújtja. Jeritza reánk néz, elkapja a tekintetét. Azután újra néz. Először félt, hogy üdvözöljük, most már dühöng, hogy nem köszöntünk, csak szemléljük őt érdeklődő jóakarattal, mint valami érdekes kísérleti állatot. Eltűnik a kávéház bejáratában a fiatalemberekkel. – Látja, ennek jó – mondja Olga, és most olyan banális, mert a helyében ezer hasonló életű leány ugyanazt mondta volna. Nem gondolkozik, nem érez, nem lát, sóhajt és hisz magában, tehát van tartalma az életének. Talán jön is majd valaki, aki szeretni fogja, gyermekei lesznek... Olyan reménytelen hangon mondja ezt, mintha az arca csúnya volna, a szervezete meddő. Hallgatunk, a Schmaus Jeritzáról gondolkodunk, aki ilyen lelketlen erőszakos módon be mert furakodni a Flotow-völgyből az életbe. Érdekes, most nem is haragszom rá, nem is gyűlölöm, mint máskor, ha elképzelem szegény anyját, bolond apját, akik mellett semmivel sem törődve éli az ő norinbergi, hamisan csillogó, játékos életét. Én most megértem

Jeritzát. Hát nincs igaza, mert minden áron és minden gátlás nélkül kapaszkodik egy kicsit fel az örömökhöz, a jó szagokhoz, ide a belvárosba, hogy elfelejtse hovatartozóságát, és biztosan gyűlöli az apját. Ez a természet helyes szava. Gyűlöli az apját és utálja az anyját, haza kell mennie este ebből a szép városból Flotow-ország nyomasztóságába, gödrös telkei, nyirkos pincéi közé. Ő a szent biológia jegyében él, szeremé magasra nőni a mocsárból, hogy ne lássa maga alatt a feneketlen hínárt, hogy ne érje szirmait a gőzölgés. Anya? Apa? Hát van itt más egy leány számára, ha nem akar Olga sorsára jutni, mint ki, ki, minden áron ki innen, és elfelejteni, ha lehet, ha csak egy órára is az egészet. Egészséges önzés, életrevaló, helyes gonoszság van Jeritzában, aki biztosan ismeri már a gyönyörűségeket, amelyek erkölcs szerint még tilosak lennének előtte, aki pénzért, selyemért, jóért, szépért eladna örömest mindent. Jeritza kitűnő hölgy lett a szememben. Megértem őt, és azt a nagyszerű lendületet, intelligenciát, amivel jól kapaszkodik bele a kor szellemébe, és helyesen fogja fel az életet. Olyan luxusok, mint apa iránti tisztelet, anya iránti szeretet csak kerékkötői, eltemetői lehetnének neki, és végeredményben is kinek használna, mint ahogy kinek árt mai felfogásaival és cselekedeteivel? – És nem gondolsz arra, hogy férjhez menj? – kérdezem feleletképpen a tíz perc előtti szavaira. – De, igen... Talán. Ha ő visszajön. – Kissé szégyelli magát, és halkan, lehajtott fejjel mondja: – Mert ő vissza fog jönni... Mit mondjak? Én tudom, hogy ő nem fog visszajönni. Talán jobb, mint Schmaus Jeritza, de valószínűleg szintén egészséges ember, aki nélkülözi a heroizmust, ami ahhoz szükséges, hogy visszajöjjön a madonnaarcú Olgáért az Flotow-völgy nyomorúságos pincéjébe. Én sem jönnék vissza. – Mondd, ... Jenő, te nem hiszed nekem, hogy vissza fog jönni? Neked elhiszem, csak neki nem, gondoltam magamban, és így szóltam: – Mi volna ebben lehetetlen? Ha szeret vissza fog jönni. – Szeret – mondja nyugodtan és teljes biztonsággal –, ő mondta. Diadaloszlopok állanak sorban a Mariahilfer Strasse közepén, reklámokkal díszített oszlopok. Ebben az utcában vívja irtóharcát az új Staffa Aruház a régi Gemgrosszal. A Westbahnhof felé kiszélesedik az utca, és morajló lesz. Lámpák is kezdenek gyulladozni. – Az emberek most már nemsokára meg fogják érteni egymást. – Kezdi megint a politikát Olga, de avval a szent rajongással, lírai hittel, ami nála még

az excretumokat is megszépíti. – A tudás vagy a tudás utáni vágy mindig több és több embert, mélyebb és mélyebb rétegeket emel fel. Vannak, akiknek érdekükben áll, hogy sötét maradjon, ez az egyedüli akadálya annak, hogy már a közeljövőben mindenki szeresse egymást. Minden így van jól, ahogy van. Bűn, gonoszság, elnyomás, szenvedés, szeretet, csupa megpróbáltatás, csupa akadály között kiválasztódik az igazi életforma. Boldogok, akik hinni tudnak, mert övék az evolúció... Kino elé érünk. Nagy plakátok, fényképek vannak kint, sok villanykörte, nyüzsgés. Elénkebbek, vidámabbak leszünk. Egy német képet adnak, Ludwig Wolff regényéből dramatizálva: Doktor Bessels Verwandlung. A regényt olvastam, nagyon rossz, mint általában Ludwig Wolff könyvei, de a legrosszabb könyvekből lesznek a legjobb filmek, és ahogy a fotók után sejteni lehet, ez is egy jó kép. – Gyere, menjünk moziba – mondom Olgának. Szeretné megőrizni a hivatalos társalgás közönyét, szeremé úgy csinálni, mint akiknek ez nem egy borzasztó szenzáció, de nem tud. Piros lesz az arca, és szomorú szemei felragyognak. Aztán gyenge ellenvetésképpen csak annyit mond: – De az drága... A kép tényleg jó. De a legjobb az, hogy sok ember között ülünk, mi is úgy élünk most egy kicsit, mint a többi rendszeres, városban élő, zene van és szórakozunk. Ez a jó. Kissé tompa aggyal, de jó kedéllyel lépünk ki újra a teljes fényben morajló Mariahilfer Strasséra. Mintha felengedett volna bennünk valami, vidáman beszélgetünk. Eleget tettünk emberibb énünk egy jogos követelésének: szórakoztunk. Most nem kell erőltetni magunkat, elmúlik messze mögöttünk az élet sokféle problémája, a politika és a keserv. Megállunk a tükrös kirakatok előtt, textilgyártásról, majd luxushajókról beszélünk, amelyeken teniszpálya van és uszoda. És egészen gyerekesen szó kerül arról, hogy mit csinálnánk egyszer, ha gazdagok lennénk? – Vennék egy kis villát – mondom – valahol Felső-Ausztriában, egy kis, bigott faluban. Ott laknék télen, vagy ezer könyvet és egy kedves nőt vinnék magammal, jó cigarettákat. Kószálnék a hegyekben meleg jágerholmikban. Aztán elutaznék Indiába. – Én – kezdi ragyogó szemmel – bemennék a Sacherhez este, mikor olyan szép, enyhe pirosnak látszik belülről minden. Megvacsoráznék. Sok kaszinótojást ennék és ülnék. Aztán autózni mennék. Egyszer, csak

egyetlenegyszer... Bérletem lenne az operába, és csináltatnék magamnak egy óriási fürdőszobát, ahol minden reggel fürdenek, sokáig, melegben, és vennék egy olyan kedves kis japánpincset. Olyan régen nem láttam ezeket a szemeket ragyogni, ezt a halovány arcot élettől meleg-piros színűnek. Gyerekes boldogsággal csapong kirakattól kirakathoz. Nézd..., jaj de édes..., jaj de szép...! Egy pillanatra az a különös érzésem van, mintha jólszituált nászutasok lennénk. Bemegyünk az automata büfébe, és eszünk szendvicset, iszunk két pohárka likőrt. A gramafon szól, vérbe lopakodó, kacagásra ingerlő, groteszk, zakatoló ritmikája megmegrándítja a vállunkat. Olga kissé lehunyja a szemét, dúdol. Olyan finom arca van. Hirtelen az jut eszembe, hogy elcsábítsam, magammal hívjam valami kis hotelbe, meglopni az életet, szerelem nélkül, folytatás nélkül feltenni erre a napra a gyönyörűség koronáját, és összeborulni örömtelen életünkkel egy feledhetetlen élményre, mielőtt visszahívna a Flotow-völgye. Egészen biztos, hogy jobban, nyugodtabban, lehűltebben tudnánk tovább vonszolni magunkat, lenne egy titkunk, lenne valami elmúlt, szép, izgalmas dolog, ami tartalmat adna az előttünk álló, nélkülözéssel, vegetálással teli, téli napokban. És egyszerre látom, hogy rám néz... Furcsán ragyog a szeme, és az ajkai szárazak... Érzem, hogy ugyanazt gondolja, amit én. – Mennyi pénzed van? – Van – felelem. Feláll és megyünk. Megyünk el. Már tudom is, hová. Itt a Ziegler Gasséban van egy kis hotel. Sietve, szótlanul megyünk. Ő nem mondta, mit gondolt, én nem mondtam, hová viszem. Megyünk. Szinte hallom, hogy a szíve zakatol, a gégéjében lüktet az egész vére. Befordulunk a sötét, keskeny Ziegler Gasséra. Messze tőlünk egy bundás, keménykalapos ember halad lassan. Olga hirtelen megtorpan, görcsösen a karomba markol, az egész teste remeg, alig tudja kimondani: – Ő az... – és vibráló kézzel előre mutat az árnyszerű ember után, aki a rosszul megvilágított, ódon utca egyik gázlángja mellett halad el. Háromnégy ugrás, és mellette vagyok. – Pardon uram, egy hölgy kíván beszélni önnel. Megáll, reám néz. Finom, okos arc, kifejező, nagy szemek. Egy cseppet sem fél tőlem, kopott alaktól elegánsan ebben a rosszul világított utcában. – Kicsoda maga? – Mondja némi lenézéssel. – Nyomban meg fogj a tudni uram, ha nem követ ahhoz a hölgyhöz.

Ökölbe szorul a kezem, és érzem, hogy a következő pillanatban az arcába fogok sújtani. Nyugodtan hátralép, farkasszemet nézünk, és érzem a vért, amint elborítja az agyamat. Ebben a pillanatban a fal mellett lopakodva odaér Olga, alig áll a lábán, a falhoz támaszkodik, merően néz a férfire, a szája lecsuklik. Az is észreveszi, egy pillanatig néznek, az idegen lassan, mint egy hidalgó, előkelően, méltósággal megemeli a fekete keménykalapját, és kissé meghajol. Kísérteties jelenet ebben az utcában. Olga belekapaszkodik az ütésre merevült karomba. – Hagyd... Jenő... Az istenre kérlek... Ez nem az. És látom, amint a hidalgó lassú, ingatag lépteivel, karcsún, előkelően, mint valami jelenés, eltűnik a sarkon. Ő volt? Nem ő volt? Én ezt már sohasem fogom megtudni, de valahányszor ez a jelenet eszembe jut, mindig úgy érzem, hogy helytelenül tettem, mikor nem ütöttem ököllel sokszor az arcába ennek a jelenésnek. Kiérünk megint a Ringre. Torlódó, harsogó forgalom lármázik, az opera körül villogó forgalom, mozdulatlan és tovasuhanó fények kápráztató sokasága, zsibongó emberek tömege. Mint óriási vaskazetta, jelenik meg a speciális, Badenbe közlekedő villamos. Az opera előtt beláthatatlan rajban sorakoznak fel az autók... Ott a Sacher a vörös fényeivel, a neoncső monogrammal bejárata felett. Már nem gondolok az előbbi jelenetre, és azt hiszem, ő sem. De elmúlt a nagy, hirtelen szeretkezési láz is, ami ránk jött. Csak megyünk, átadva magunkat gondtalanul, jólesően a mozgalmásságnak... Az egyetem, a Votiv templom lassan-lassan elmaradnak, beérünk a Wahringer Strasséra, itt még nagyobbnak látszik a forgalom, mert szűkebb az utca, olyan, mint egy töltés, mert a mellékutcái lépcsőkön visznek lefelé, sok kis mozi jön egymás után, kávéházak..., rengeteg bicikli cseng, és némely helyről zene hallatszik ki. Már leértünk evvel a lassú, álmodozó járással az Union Szállóig. Csendesül a környék, az Alserbach-strassén szinte végig lehet látni, alig néhány ember jár, csak a villamosokon ülnek sokan. És elérünk a Nussdorfer Strasse végére, előttünk mint egy Rubicon, a Gürtel, azon túl kezdődik Flotow király birodalma. Mintha nehéz lenne a búcsú, állunk néhány másodpercig tétován a Café Auge Gottes nevű, régirégi, császárság korabeli kávéház mellett, aztán megindulunk. Egy, kettő, három, négy..., tíz tizenkét lépés, átérünk a viadukton és megindulunk az első, hosszú, kültelki, elhagyatott, csendes utcán. A pincébe érve lecsap ránk a

zab- és a petróleumszag, egy pillanatig vaksötétben vagyunk, és a másik szobából egy elhaló, siránkozó hang hallatszik: „ki az?”

A barakk. A regény második része Bécs, 1929. december A Schotten Ringről a 38-as és 39-es villamosok mennek odáig. A Kreutzungnál van, ahol a fenti két villamos útja elválik egy nagy villamoskitérőnél. Ezt a kitérőt hívják Kreutzungnak. Düledező, földszintes házak sokasága és egy kitelepített, parkká változtatott, régi temető van itt. A híresebb embereket áttelepítették innen a nagy temetőbe, hogy a kevésbé híresekből mi lett, azt nem tudom, nincs kizárva, hogy szappant főztek belőlük. Most szép, zöld kerítés veszi körül, virágágyak és padok vannak benne. Evvel a temetőparkkal ajándékozta meg az ausztro-marxizmus a külváros népét. Egy rikító, ízléstelen folt ebben az ócska negyedben ez a park, pompás virágágyai között az ődöngő munkanélküliekkel. Két út szeli itt egymást derékszögben, a Sieveringer Strasse és a Grinzinger Allee. Ezek az átfogói a barakknak, amely hosszú-hosszú vonalon egyik kerítésével majdnem Grinzingig ér, másik kerítésével mélyen benyúlik a Sieveringer Strasséra. Hivatalos címem: Grinzinger Allee 7. A háború alatt hadikórház volt. Lapos oblongum[169] alakú barakképítmények traktusa legszebb szimmetriában, egymás mögött és mellett elhelyezett szabályos kunyhók. Gorkij tollára való az egész, az arcok színe, a hangulat, a szag, a családi élet. A nyomorúság megrendítő képe, kisemberek roppant színtelen tragédiájának titáni szimfóniája, az ember egy speciális röghöz elvérzésig való determináltságának iszonyú példája. A barakkok szemközt gúnyolva minden politikát, megoszlanak kommunisták, horogkeresztesek, cionisták és hajléktalanok között. Egy kis pikantéria, hogy a horogkeresztes barakk éppen szemközt és négy lépésnyi távolságról néz farkasszemet a kommunista barakkal. A lakók nem érintkeznek egymással, legfeljebb a külön nemen lévők állítják fel néha újra az avult tételt a mindent legyőző szerelemről, amely felülemelkedve a politikai ellentéteken, futó viszonyokat sző a két barakk fiatalabb korú lakói között. Ezekben az esetekben a kommunisták szokatlan megértésről, és a horogkeresztesek nagy demokráciáról tesznek tanúságot. Veszekedés itt máig alig volt a két barakk között. Szegény emberek, kirongyolt életek, szomorúak és roppant szegények, hát éppen a formalitás kedvéért, leszegett fővel,

köszönés nélkül és igen szótlanul mennek el egymás mellett, de titokban talán szimpatizálnak egymással, talán kölcsönösen sajnálják egymást, mert a sötétség, a doh, az éhség és a kilátástalanság egyiknél sem enyhül a politikai állásfoglalástól, amit legtöbben el is felejtettek itt a hínárban. A gyerekek viszont, mert máris előrebocsátom, hogy Isten tudja miért, a barakkban nincsenek egyke rendszerek, figyelmen kívül hagynak miden kötelező politikai etikát, és békésen játszadoznak cionisták és keresztények, horogkeresztesek és kommunisták, egyformán angolkórosak és bőrbajosak. A bejáratnál kanyargós, hepehupás, kitaposott ösvény indul el, de csak száraz időben járható. Télen a köztisztasági kocsik, ez így van hivatalosan elrendelve, itt a barakkok körül rakják le az összelapátolt havat. Két-három méteres rétegben veszi körül a barakkokat a hó, úgyhogy tavasszal, ha az óriási hótömegek elolvadnak, valóságos óceán támad itt. A szemétdomb, mintegy százméternyi frontot foglal el az árok hosszában, a barakk előtt. Ezenkívül az árkok, dombok, buckák között a taposgatástól úttá vált ösvények teszik lehetővé, de csak száraz időben, a közlekedést. Dudva, bojtorján, szétburjánzott gizgaz, cserjék, akácfák és vadgesztenyék képezik a barakkhoz tartozó terület flóráját. Az egyes barakkok előtt külön bádogszemétládák állnak, de ezt nemigen használják, mert lépten-nyomon kisebb és nagyobb szemétdombok: bádog, étel, rongy és egyéb hulladékok tarkítják a telepet. Kopott sárga épületek, kétoldalt ajtóbejárattal, középen hosszú folyosóval, amelyről az egyszobás lakások nyílnak. A szobák a legkülönfélébb nagyságúak. Vannak tágasabbak, de ezekben sokan laknak, vannak egészen kicsik, amelyekben egy ember is kényelmetlenebbül lakik, mint egy fegyházi cellában. Vas éjjeliszekrények, vaságyak és festetlen, de igen nedves falak vannak a szobákban. Darabokban hullik a plafonról a vakolat, pállott, bűzös minden fal, csak úgy ontja a miazmát, a nyavalyát, a halált minden porcikája az épületnek. A szobák részben korhadó deszkapadlózattal, részben döngölt földdel vagy linóleummal vannak alapozva. Az oldalfalak vastagsága néhány centiméter, minden sóhaj áthallatszik a szomszédból. Ezek az emberek itt érthetően igen kevés esztétikai érzékkel bírnak, viszont életük alapfeltétele, hogy elfelejtsék a higiéniát, a minimális emberi életnívót, így hát nem csoda, ha az amúgy is hevenyészet barakktábor lassan teljesen lezüllött külsőleg, belsőleg. A diákok és a cionisták még néha nyesegetik a füvet, kavicsot hordanak a barakkjuk előtti ösvényre, de a többiek hagynak romlani mindent, mint ahogy

tönkreromlott az életük, és ideológiájukban talán az egész világ is elpusztult. A nagy háború idején, midőn nem lelkileg, hanem testileg roncsolt emberek menedékéül szolgáltak a grinzingi barakkok (valószínűleg jobb karban), voltak itt mosdóhelyiségek, teakonyhák, társalgók, mint erre bizonyos nyomokból következtetni lehet, de úgy látszik, az Európa-szerte Bécs felé megindult emigráció minden talpalatnyi helyet szükségessé tett, és a társalgók, raktárak vékony betétfalakkal lettek a lehető leggazdaságosabban kiaknázva. Vannak kis fülkék tört cseréptálakkal, penészes, rozsdás, falból kiálló, csupasz csövekkel, ahol valaha tisztálkodásra alkalmas holmik lehettek; még az ajtaját is elfűtötték. Csak egy fürdőszoba van minden barakkhoz, ahol fürdeni nem lehet, de van egy használható vízcsap. A jobb időkből megmaradt poros, törött holmik fel vannak halmozva a folyosó némely helyein, és bő alkalmat nyújtanak a tájékozatlan járókelőknek az orrbetörésre. A folyosón nincs is bevezetve a villany. Este, amíg a szobaajtók üvegein át kiszűrődik a fény, még járható, de nappal vagy éjjel vak sötétség honol a folyosón. Mint hoteltolvajok a filmen, úgy suhannak az ajtók mentén apró zseblámpákkal, akiknek vízért vagy toalettre kell menni. A patkányok és az egerek, de főként az utóbbiak, itt teljesen személyes szabadságot élveznek, senki sem bántja őket, senki sem törődik velük, szaporodhatnak vidáman, egészséggel. Talán ez a humánus bánásmód csalja ide őket olyan nagy számmal, mert másutt bizonyára sok üldöztetésben van részük. Ha az ember belép a fürdőszobába, sokszor csillogó pupillával és fújva néz vele farkasszemet egy macskányira nőtt patkány. Összetűzésre azonban még nem került sor. Éjjel harsogó rágcsálás indul meg a szobák minden sarkában. Cincogás, ugrálás, huppanás, kedélyes elevenség neszel a sötétben, senki nem törődik ilyen csekélységgel. Ájultan alszanak, vagy kimerülten virrasztanak. Patkány? Egér? Nagyobb férgek rágták itt ki az életeket. Minden szoba túlzsúfolt. Nagy protekcióval lehet csak lakóhelyhez jutni, viszont az, hogy egy szobában hányan férnek el egyáltalában, nincs korlátozva, és minthogy jó lelkek kis helyen is elférnek, egy-egy fülkénél alig nagyobb szobában öten is ellaknak. Az ilyen helyen, főképpen télen, mikor a fűtést is az elhagyott szellőztetés pótolja, az újonc belépő úgy érzi, hogy egy pillanatig sem lehet ezt az atmoszférát kibírni. Az ilyen újonc belépők azután néha évekig is bírják. Nem jól és nem egészségesen, de bírják. Ha történetesen csecsemő is van a házban, akkor a keresztbe felfeszített kötélen száradnak a pelenkák, használt rongyok is. Két-három felnőtt, két-három nagyobbacska gyermek, a

csecsemő és a pelenkák. Természetesen ugyanitt alszanak, főznek, és mint mondottam, a szellőztetés télen teljesen lehetetlen. Itt Grinzingben mindig hidegebb van egy pár fokkal, mint a városban. Ha a férj ért a cipőkészítéshez, szűcsmunkához, akkor az iparát is itt végzi, és mindenhez hozzájárul a lokomotív: az elmaradhatatlan petróleumfőző. Ezek után elképzelhető a kábító, orrfacsaró és zsibbasztó szagoknak az a nagy változatossága, amely ezeket a szobákat megüli. Azonban nincs az a fantázia, amelyik megközelíthetné ezt a valóságot. Aki nem látta, annak hozzávetőleges fogalma sem lehet ezekről a dolgokról, aki nem érezte, aki nem nézett ilyen csontig szikkadt kifejezéstelen arcokba. Közülük sem mindegyik bírja sokáig, és nem egy, különben egész hosszú életre alkalmas ember költözött el innen a túlvilág bizonyára komfortosabb barakkjaiba, ahol azok kapnak menedékjogot és lakást, akik a földről is emigráltak... Messziről nézve kis bogárkák ezek az épületek, sárgás színűek, igen laposak, barna hátúak, nagy ablakokkal, melyek mindenféle átlátszó rongyokkal vannak elfüggönyözve, és lábasok, csuprok, szegényes, olcsó virágok állnak a deszkáikon belülről. Este gyenge égők halovány, barnás fényei gyúlnak ki az ablakokban, és a barakkokat, a telepet elfedi teljesen a sötét, mert egyetlen lámpa sincs sehol a hatalmas területen, pedig a bejárattól még három-négy percig kell botorkálni az első barakkig. A gyengébb idegzetűek ez ellen is apró villanylámpákkal védekeznek. Este, ezek a fizika törvényei szerint gazdátlannak látszó fényfoltocskák mint lidércek táncolnak, imbolyognak mindenfelé a gödrös ösvényeken. Olvadás idején csak külön e célra használt cipőkben vagy rongyokban lehet hazajárni, mert ilyenkor út egyáltalán nincs, többméteres tócsák sűrűn egymás mellett, csak dombok csúcsai látszanak ki belőlük, egy kis kései fagy korcsolyapályává változtatja az egész telepet, de ez még a jobbik eset. Néha deszkadarabokat raknak le egy-egy vonalon, de ez sem használ, mert még hideg van, és a deszkával fűteni lehet. Emiatt pusztulnak ki lassan a terebélyes fák, a jobb időkből maradt bútorok, használaton kívül helyezett toalettfülkék ajtajai, ablakrámái... A fehér barakkokból sokszor ábrándos Volga-dalok siránkoznak ki az esti sötétbe, és balalajka vagy más faji citera rezeg hozzá szomorúan. Mélabús vokálkórusai a diákbarakknak, távoli kutyaugatás, az olvadó hó puffanása, csepegése, ezek az esti hangok a barakk körül. Vaksötét... vén gesztenyefák temetői kopársága és ténfergő, imbolygó, lassú árnyak az ablakok mögött. Az egész csendéletet megüli egy szag. Nevezzük barakkszagnak, mert egy szóval

meghatározni nem tudom. A mósusz, a főtt étel, a dohosodott rongy és a romlott hús szagának vegyüléke, némi halk petróleumillatoktól moduláltan. Ezekre a szagokra eddig is súlyt helyeztem, mert tapasztalataim szerint az emberi nyomorúság mindenütt más szagokkal bűzlik, de sehol sem olyan büdös, mint a Grinzinger Allee-i emigráns-barakkokban. A nappalai sem sokkal vidámabbak, mint az éjszakái. Emberszabású emberek lézengenek ormótlanná, színtelenné vált ruhadarabokban, kilógó lábujjakkal, lomha lépésekkel. Olajzöld színűek az arcok, riadtak, tétovázóak a szemek, ráncolt, tébolyra hajlók a szemöldökök. Horpadt mellű, koravén, eldurvult asszonyok, csenevész kisdedek, valamennyien alkalmasak egy tuberkolózis elleni propaganda-plakát céljaira. Itt vannak a házbizalmivá avanzsált suszterek, a megkótyagosodott szobafestők, a direktóriumi villanyszerelők... Jégsarki zuzmók vegetatív létezése ez az életen túl, a halálon innen, egy nagyszerű európai világváros szegélyén élő valóságos nomádok. Öntudatukban már elmúlt az emberibb élet fogalma, és körülöttük az egész nagy, modern világ, a művelt nyugat, a civilizált kelet, a Locarno és a relativitás, és ők itt magukban robinsonkodnak csakúgy, mint egynéhány ezer év előtt, leszámítva azt a különbséget, hogy akkor nem is tudtak jobbról, akkor nem a szemük előtt, a 38-as vagy 39-es villamossal fél óra alatt megközelíthetően élt, dolgozott, örült és lakott a többi ember. *** Most hadd mondjam el az emigrációt. Sajnos, nem tudom részletesen a dolgokat, nem tartoztam közéjük, nem pillanthattam be az adminisztrációjukba, és így csak a legáltalánosabbakat mondhatom el. Vannak igazolt és vannak nem igazolt emigránsok. Az igazolt emigráns nemzetközi útlevelet kap, ami arra jó, hogy sehova ne kapjon vele vízumot, és mindenfelől egy-kettőre kitegyék a szűrét, mert a menedékjog védi tehát mindenféle és fajta okoknál fogva, amelyek közé az is tartozik, ha dolgozni akar, hogy megélhessen. A kommunisták csak azokat látják el igazolással, akik minimálisan másfél vagy kétéves büntetés elől emigráltak. A többit hazaküldik, hogy ülje le a büntetését. Az ilyen természetesen nem megy haza, mert hiszen szökése miatt most már ő is legalább két évet kapna, nem is beszélve arról a tapintatlan fogadtatásról, amelyben a rendőrség állítólag a hazatért emigránst részesíti, ha nem főszerkesztő. Az ilyen ember sorsa

azután sokszor családostól a máról holnapra való, legnyomorultabb tengődés. Állandóan a toloncolástól kell rettegnie, dolgozni még kevésbé merhet, mint az igazolt emigráns, akiknek itt-ott a párt szerez valami munkát, nyújt valami segélyt. Az ilyen nem igazoltak aztán ődöngenek családostól mindenfelé Európában, legtöbbször a bűn útjain, ki tudja hová, meddig. Tele van velük Európa, legtöbbjük magyar. Azonban a többi emigráns helyzete, akik nem tüntették ki magukat megkülönböztetett rémtettekkel a kommün alatt, vagy nem tartoztak a szellemi vezetők közé, szintén hasonló. Oroszország csak akkor veszi fel az ilyen kis-emigránsokat, ha már Európa valamennyi államából kiutasították, leszámítva az úgynevezett fehér államokat, szóval feltétlenül meg kell járnia Németországot, Belgiumot, Ausztriát, Franciaországot és esetleg még néhányat. Ha nem kap vízumot, akkor feketén kell mennie, szóval átszökni a határokon. Az igazoltaknak részt kell venni a pártmunkában. Szóval, sehol sem telepedhet le nyugodtan, még ha akad is egy kis tartós munkaalkalom, amivel családostul tengődhetne valahogy. Mindenféle megbízatás, hírszolgálat, szervezés a kötelességük, és ha nem hajlandó veszedelmes ügyekben Franciaországba utazni, Brennbergnél visszaszökni Magyarországra egy üzenettel, akkor kizárják a pártból, megvonják a segélyt, az igazolást és egyéb száraz kenyérnél kevesebb kedvezményt. Ezért ma már hetven százaléka a grinzingi barakknak nincs a pártban. Idősebb, családos embert, aki cipőfelsőrészeket készít otthon, ha van munka, elküldenek feketén Magyarországra. Nem ment, kizárták. Van, aki a pénzek kezelése, az élelmiszer-kiutalások körül szabálytalanságokat vélt felfedezni. Másnap fontos megbízatással Pestre küldték. Akik eleget tesznek ezeknek a megbízatásoknak, kétharmad részük a rendőrségre kerül, de aki nem fanatikus, nem született kalandor, az nem is bírhatja ezt ideggel. A 43 – as számú barakkban, ahol leginkább magyar kommunista emigránsok laknak, talán egy van, aki párttag, és az összes barakkban kevés. Ezek a kizártak aztán Mohamed koporsói. Haza nem jöhet, menedékjoga, segélye nincs, családja van. Két-három esetben váratlanul megkapta valaki az engedélyt, hogy Oroszországba utazhat. Ezekről azt hallottuk, hogy agyonlőtték őket. A megbocsátásuk, a könyörületük, a bőkezűségük a leggyanúsabb. Segítik az emigránst országról országra vándorolni, ha valahová megérkezik, kap ennivalót, egy pár fillért a párttól, és ezért az életét, a szabadságát készséggel tartozik kockára tenni, ha kifogása van, ha vitatkozik, ha elszámolást kér, ha

igazságot keres, akkor rendőrkém. Jaj annak, akire ezt egyszer kimondják. Ez a szó ragad, ezt felveszik, ezt tovább suttogják, ez körbefut, mint az áram. Ebben kulminál a neurózisuk, feltámadnak a rendőrségi emlékek, hajtogatást éreznek a nyakukon, arcukon csapódó tenyerek, gumifütykösök, rettegések elevenednek meg. Jaj annak, akire ezt a szót kimondják. Mindezek a dolgok azután kitűnő pártdiszciplínát teremtenek, és mindenki igyekszik a befolyásosak kedvébe járni, senki sem firtatja az élelmiszert, a segélypénzt. A kisemigránsok legtöbbje kilépett a pártból, vannak okosak, akik már kiérkezésükkor mint szocdem emigránsok igazoltatták le magukat, ezeknek a helyzete tartózkodási engedélyek tekintetében kedvezőbb. Vannak szerencsések, akik elhelyezkedtek valami polgári pályán, fényképészek, szobafestők, ügynökök lettek. Ezek távol élnek a párttól, a barakktól, a politikától, nagy iskola volt a múltjuk, okultak belőle, csendes, munkás emberek. Ezek vannak a legkevesebben. A leggyakoribb a nem igazolt, illetve pártból kilépett kisemigráns. Ezek a középszerűek, mint mindenütt az életben, itt is legrosszabbul jöttek ki. Mert otthon kisebb volt a bűnük, a párt szemétként kezeli őket, széthullajtja, otthon viszont nem bocsátanak meg. A nagy rémemberek, azok nem is igen reflektálnak megbocsátásra, jól élnek, első osztályon utaznak, rendes hotelekben laknak, beszélnek nyelveket is, tudnak újságot írni, de a mérsékelt bűnű asztalosok, kőművesek, akik sohasem fognak más nyelven beszélni, mint magyarul, akik nem használhatók semmire, akik bárgyúk vagy túlságosan szimplák, azok innen is, onnan is kirugdalva haldokolnak mindenfelé egész Európában. Most már Bécs városa is elkezdi a nagy tisztogató munkát. Egymás után függeszti fel a tartózkodási engedélyeket, legcsekélyebb kihágásért, munkánérésért kiutasít, és már négy barakkot lebontatott, szélnek eresztve az olajszínű lakókat. Azért még van egy csomó barakk, még van egy csomó olajszínű ember, de most már fokozott tempóban folyik a leépítés, és egy éven belül le fogják rombolni a háború után borzalmas emlékűvé vált grinzingi barakkokat, ahová a háborúját likvidáló Európa szemetelte ki a felbomlott frontok, a tíz millió halott sírja felett álló forradalmi emberiség pelyváját, azt hiszem, nem kevés tiszta búzát is. Rossz emlék lesz, talán bele sem kerül a világtörténelembe, pedig, Úristen!, mit láttak ezek a falak csikorgó téli napokon és szomorú éjszakákon... Bécs város is leépít, mindenütt likvidálják a forradalmakat, és lassan megkezdi az emberiség a háború utáni pihenést, és ők már nem is érdekesek, már nem is aktuálisak,

élik a nomád életüket mindenfelé a nomád Európában...

Nomádok Grinzing, 1929. december A nomádoknak sem lovuk, sem villamosuk, gyalog élnek a grinzingi vigvamokban. Maguk varrják, foltozzák a ruhájukat, maguk kötözik hozzá a levált talpat a cipőhöz. Egész nap elhajított tárgyakat keresnek, szemétkupacokon turkálnak. A nomádok szemében az értéknek egészen más fogalma van, mint a nagy, nyugati városokban. Egy darab bádog, egy darab rongy, kartondoboz, perem nélküli kalap, mind értékkel bíró használati cikkek, nem is szólva a cigarettavégről. A legtöbb nomádhoz tartozik egy asszony és néhány gyerek, akik vele egy vigvamban laknak. Minden barakk egy külön törzs, minden törzsnek van egy száma, hogy a levélhordó és a rendőrség kiismerje magát közöttük. A törzsek választanak egy főnököt, akit veraltertnek[170] neveznek. Ez gyakorolja a törzsfői jogot, végzi a nyilvántartást. A törzsfő ténykedése leginkább abban merül ki, hogy őt szidják, ha rossz a villany, vagy nem folyik a víz. Mert a nomádok törvényeire az egész törzs felügyel, és aki megszegi őket, az a vigvam valamennyi lakójával szemben találja magát. Egyszerű törvények ezek: senkinek a másik vigvamjából annak beleegyezése nélkül nem szabad holmikat elvinni. Minthogy a villanyt közösen fizetik, senkinek sem szabad a legminimálisabbon felül fogyasztani. Nem szabad a törzs fiatalabb hölgytagjainak villanyvasalót használni. Nem szabad a kioltott petróleumfőzőket a sötét folyósóra, az ajtó elé állítani. (Ez utóbbit hallgatólagos megállapodással nem tartja be senki, és csak az protestál a törzs törvényeinek megszegése ellen, aki keresztülesik este a kiállított lokomotívon.) Tilos a törzsfőnek való bejelentés nélkül idegen harcost a törzsbe fogadni. Van varázsszeres emberünk, hajdan orvosnövendék volt, és ki tudja, milyen körülmények következtében lett alkoholista. Ő kezel mindenkit, receptet ír, sebet kötöz, és betegeit avval nyugtatja meg, hogy kevés ember kerüli ki a halált. Jandáné a táltos. Egy pakli francia kártyából jövendöl, és ért valamelyest a gyermek-elhajtáshoz is. Krompach, a regös énekel és szomorkodik, esténként be-bemászik egy ablakon a törzs valamelyik elhagyott leányához. Szabadon élnek mind, a saját törvényeik szerint, a bagatell ügyeket zsebkéssel intézik el, és a halottak ősi módra

sokszor két napig is együtt hálnak a családdal. Az asszonyaikat sokszor megverik, mert maguk sem tudják, mi bajuk. Én tudom: elvágynak az igazi, ősi pusztára, ahonnan a kultúrába szakadtak, csak azért, hogy itt hitványabb eszközökkel folytassák a nomádkodást. Akkor mégiscsak jobb volt ott a levegő, a nagy síkságon, ahol nem ütközött a szem szürke bérházakba, és nem a szemétdomb volt a vadászterület... Ma beköltözhetem a vigvamomba. Persze előbb rendbe kell hoznom. Lakhatóvá tennem. Ebben segítségemre van a szomszéd törzs egyik harcosa, Sniemacher bácsi, akit körmeire való tekintettel Karvalykéznek kell neveznem. Eddig burgonyaraktári célokat szolgált, de most beszüntették az olcsó burgonyaárusítást a barakk végében, és így üres lett ez a fülke. Két rövid lépés a szélessége és négy lépés a hossza. A falak rém piszkosak a burgonyától, és sok benne a féreg is éppen ez okból. Mindenekelőtt hozzálátunk, hogy a szétkorhadt padlózatot, amennyire lehet, rendbe hozzuk. Karvalykéz bácsi azelőtt kályhás volt, és így összeszedett bádogdarabokból, csövekből, vasakból egy apró kályhát fabrikál, amit téglalábakra helyez, oldalt, magasan kitörjük egy darabon a deszkát, és kivezetjük a csövet. A falakat kaparjuk, mossuk, de ez reménytelen. Az ajtónak nincs zárja, oda becsavarunk két kampót, hogy ha szert tennék valamire, amiért érdemes lenne lelakatolni a szobát, ez módomban legyen. Erről nem tudtam lebeszélni Karvalykéz bácsit. A kályhába begyújtunk, és ahol füstöl, ott kitapasztjuk belülről. Nagy huzatja van, és vékonyak a bordái, tehát amíg ég, addig közvetlen a közelében némi meleg érezhető, de abban a pillanatban, hogy utolsót lobban, a szobában nyoma sem érezhető a fűtésnek. A felső szellőztetőablaknak még a kerete is hiányzik, oda pokrócot erősítünk, mert a szél többször levitte a kalapomat, viszont kalap nélkül nem lehet tartózkodni a szobában. Az egyik oldal, amelyen keresztül a krumplit osztogatták, deszkákkal van beszögelve, amelyek között kétujjnyi rések vannak. Ezt rajzszöggel, újságpapírral és rongyokkal torlaszoljuk el a hideg elől. Hasonlóképpen egy hurkává csavart ronggyal segítünk az ajtó rövidségén. Miután mindezekkel készek vagyunk, a szellő enyhén játszadozik Karvalykéz bácsi földszínű nyakvédőjének rajtjaival. Nagyjából és nomád fogalmak szerint azonban a szoba lakható. Berendezése egy ágy, a kályha és egy vas éjjeliszekrény, sztereotip, különlegesen barakkízű bútordarab, a hadikórház maradványa. Ezenkívül található néhány szentéletű patkány, egér és hosszú bogarak, amelyeket hiányos természettudományi ismereteim miatt

krumplitetűnek neveztem el, pedig valami kis Brehmben bizonyára ők is becsületes névvel és beosztással vannak ellátva. A krumplitetűnek sok lába van, nem csíp, de nagyon szapora, bírja a hideget, és szereti ágyban tölteni az éjszakát. Szolid rovar. Itt teljesen önálló háztartást vezetek, gondosan elcsomagolt ételeim, Karvalykéz bácsi által tatarozott edényeim vannak. Napi menüm lekváros vagy margarinos kenyér és tea. Ha van. Jobb időkben vajassós burgonya és rántotta is kerülnek az asztalomra. A főzés nehéz dolog, de a mosogatás eleinte szinte kibírhatatlannak látszik. Később, ha az ember már sem a kezét, sem az ételt nem égeti el, és felhagy a nomád emberhez nem méltó mosogatással (gondolom, őseink sem tették a Meotis-tenger ingoványaiban), akkor egészen jól érzi magát itt. A Flotow Gasse-i élet mindenesetre sardanapali jólét ehhez képest. De a nomádságomnak van egy rendkívüli nagy előnye: az intra domínium[171]. Főzök, éléskamrát tartok, és este az ölemre tett kofferomon kedvemre írhatok, vagy olvashatom Bergsont. Éjjel, ha befejeztem a szellemi tevékenységemet, vagy csekély szénkészletemet kimerítettem, a percenként megrakásra vágyó vasdoboz és a szoba temperatúrája megközelítőleg pólusira süllyedt, felveszem a kabátom, a kalapom, a kesztyűm és lefekszem aludni az ágyra, amely egy szalmazsákból és egy pokrócból áll. Reggel én már régen fenn vagyok, mikor elaludt tagjaimat még mindig költögetni kell, és maradék teám belefagy a pohárba. Így élek itt a grinzingi vigvamban, és dacára a fent említett kényelmetlenségeknek, sokkal jobban érzem magamat, mint a Flotow-i Schöbel-pincében, amely nappal műhely, éjjel lakás. A sok idehordott hó következtében gyönyörű fehér éjszakák vannak a barakk körül, és ha sötét van a szobában, különös sápadt hóvilágítás foszforeszkál be az ablakon. Egerek monoton rágcsálása, a kihűlő vasdoboz pattogása közben nyugodtan elalszom: a saját vigvamomban vagyok. *** Seregélyek, a 43. törzs harcosai terjeszkedtek. Éjszaka szerzett lécekből egy kis kunyhót eszkábáltak az ablakuk mellett. Seregélyek öten laktak együtt egy szobában, ahol az asszony mosással foglalkozott, hogy az idősebb Seregély keresményét a létminimumra kiegészítse. Seregély cipőfényezést végzett egy gyárban, és csak ritkán van munkája. Vele lakik az öccse is, és van két gyerekük. Most lett a harmadik. Ezért épült a kunyhó, ahol a gyerekre

való tekintettel az asszony a mosást végzi. Seregély öccse kertész, de még nyáron is csak ritkán van munkája. Azért hasznos harcosa a törzsnek, éjszaka elmegy tüzelőt szerezni, élelmes fiú, aki javít, szerel, vesz és elad. A szomszéd törzsek is csodájára járnak a kalyibának, amely úgy áll párhuzamosan és hasonló formájúra építve a 43-as számú barakk mellett, mintha kicsinye lenne. Most elsorolom a mi törzsünket. A mi bungalónkban lakik a Szent Ember[172]. Őrült. Egész nap ír. Vannak, akik úgy hívják, hogy a megszállott Szabó. Mindenki tiszteletteljesen kitér előtte, kalaplevéve üdvözlik messziről, és eltűrik keleti fenségét, amellyel leereszkedően megszólítással tünteti ki valamelyiküket. Ős szépségtípus, valóságos leányálom. Magas homlok, fehér bőr, nemes, finom vonások, sudár alak. Nehéz, hosszú, vállig érő lovagi frizurát és bibliai szakállat hord, terebélyesét, puhát, világosszőkét. Ruházata érdekes kombinációja a zarándoklebernyegnek és a hálóköntösnek, valami szőrös anyagból van, ami még inkább emeli antik jellegét ez öltönydarabnak, és derekán hosszú zsinórral van megkötve, csak széles fazonja, amely luxusszerűen üt el a csuha barna színétől, ad némi világi hatást a Szent Ember külsejének. Kenetteljes, lassú hangon beszél, miközben sokszor vállmagasságig, de igen vontatottan felemeli nyújtott karját. Minden szavának nyomatékot ad, és avval a nemes veretű, de divatjamúlt, reneszánsz frazeológiával szónokol, (mert beszélni sohasem hallottam), amit azóta is mint legszebbet siratnak a gimnáziumi tanárok és a Magy. Kir. Tudományos Akadémia tagjai. Leszegett fejjel jár állandóan, a legmélyebb ráncolt szemöldökű töprengésekbe merülve. Néha hirtelen felpillant, és a legelső szembejövőt magasra tartott karral, büszke tartással szólítja meg. Ilyenkor, mintha maga Lear király elevenedett volna meg. Szemei nagyok, kékek és olyan mélyről ragyogóak, olyan tiszták, mint egy prófétáé, a hangja meleg, bársonyos, a beszéde jóságos. Nagy családja van. Két angyalarcú, öreges beszédű, komoly, okos kisfia. Tiszta, fehér húsú, szomorú gyermekek. A felesége[173] filigrán, kreol nő. Országunk irodalmi büszkeségének[174] a húga. Talán három hasonló nagy hírű, tekintélyű, befolyású és tehetségű művész sincs még Magyarországon, mint a megszállott Szabó sógora. Az asszony nem válik szégyenére a fivérének. Hajdan szobrásznő volt, de ennek a költséges múzsának Nomádiában nem lehet hódolni. Nagy műveltségű, mély intelligenciájú nő, de nagyon csúnya. A férjét bálványozza, úgy tekint rá, mint egy istenre, óriási zseninek tartja,

rettegi, tiszteli, csodálja, és érzi mellette saját csekély, hívságos voltát, amelyet boldogan tartozik odaáldozni Szabónak. Havonta egy bizonyos összeget, erejéhez mérten megdöbbentően csekélyét juttat a nagy író a húgának. Ebből élnek, és ezenfelül Nomádia tiszteletéből, ami a szentnek és az őrültnek ősi szokás szerint kijár. Ha valahol akad egy falat kenyér, nekik is juttatnak. Egy fél tál főtt krumplit, egy ki s lekvárt. Az asszony mindezt először a Szent Ember elé teszi, aki sohasem kérdezi honnan van, sohasem mondja, hogy köszönöm; ez a világ legtermészetesebb dolga. Amit a Szent Ember meghagy, azt eszi a család. A Szent Ember mindenkihez jóságos, csak a családját óhajtja sokszor megölni, kiváltképp a feleségét, akit állandóan ledér dolgokkal gyanúsít, holott az asszony külseje még a gyanú árnyékát is kizárja. Nem sűrűn jön rá a dühroham, de olyankor nagyon erősen. Tör, zúz, kést ragad, a gyerekeit, a feleségét, mindenkit meg akar ölni. A roham csillapultával ismét kenetteljes szavú, bibliai jóságú ember. Egész nap ír. Van egy írógépe, szép modem gép, amit semmiféle nyomorúság nem tudott elválasztani tőle. Erről szó sincs, ez ellen az asszony tiltakozna a legélesebben. Ott zakatol vele egész nap a szobájában, pihenés nélkül. Körülötte a legnagyobb csend van, a gyerekek ijedten kuporognak, az asszony lábujjhegyen jár: a Szent Ember ír. Már hat év óta egyfolytában, hogy mit? Senki sem tudja. Nagy vágyam volt mindig, hogy elolvassam a Szent Ember írásait, azt hiszem a világ legérdekesebb olvasmánya lehet. De nem mutatja senkinek. – Miért nem küldi el egyszer a fivérének, amit a férje ír? – kérdeztem egy alkalommal az asszonyt. Furcsa mosollyal, kissé sértődötten mért végig. – Az én férjem van olyan író, mint Zsigmond. Mint mondottam a Szent Ember sógora Magyarország legelső írói közül való, akit igen sokan a világ egyik legkitűnőbb írójának tartunk. De ez az asszony nem volt bolond, ez csak szerelmes volt. *** A Szent Embernek még Molnár is nagy kalaplevevéssel köszön, pedig Molnár a Lesújtó Ököl, a Krakéler Kéz, a nagy harcos, akinek rendkívüli testi ereje van, és szintén elmebeteg. Fejlövést kapott a világháború után és attól búskomor lett. Senki sem látta még csak mosolyogni sem. A forradalmak után csendőr volt, és egészen problematikus előttem, hogy ilyen módon

hogyan lehetett később kommunistává. A pártban régen nincs bent, mert családos ember, cipészmesterséget folytat, és így nem állta a tortúrát, hogy átszökdössön folyton feketén Magyarországra. Alig beszél, sötét pillantással jár, és ha valaki a szemébe néz, azt megveri. Ez a mániája. Uszítani is lehet. Csak azt kell mondani valakire, hogy rendőrkém, és már összevicsordul a foga, rohan nyomban verni, ölni, törni, zúzni. Előbb-utóbb okvetlenül meg fog ölni valakit. Az egész világ iránti gyűlöletét kivetíti arra az egyre, aki éppen a szemébe néz, akiről bebeszéli magának, hogy figyeli őt, az egész életnek csap az arcába, mikor öklével orron, szájon csapja a szerencsétlent, aki útjába kerül, és nem ismeri a tébolyát. Mert ő tudja, ő rájött: az egész világ csupa rendőrkém, egy nagy rendőri szervezet. Már így lett kicsinálva a teremtés kezdetén, hogy őt tervszerűen űzni fogják, elütni minden jótól, bebörtönözni és verni. Ezért nagyon óvatos és nagyon elszánt, ahol rendőr-kémet sejt, és rendőrkémek mindenütt vannak. Tőle mindenki fél, csak Venclickáné nem. Ő olyan, mint a kobra, sziszegve, méregfogait mutatva áll szemben, filigránságában rettentő, kicsinyeit védő anyai dühével. Nem tudni a szövevényes lelki rugóit ennek a dolognak, hogy miért fél Molnár a Venclickánétól, de annyi bizonyos, hogy csak az asszony háta mögött meri az öklét rázogatni, különben ki sem jön a folyosóra, ha Venclickáné, mint egy furia, forró víztől kezdve a rendőrségig és az arcába ütendő tüzes vasalóig mindenféle kellemetlenségeket helyez kilátásba a számára. Venclickáné senkitől sem fél. Elszánt, erőszakos, bűnös és mégis szent küzdelmet folytat. Egy hős anya. Három, nem régen még kicsiny gyermeket tart el, ruház és etet. A férje osztrák tiszti fogoly volt Oroszországban. Itt ismerkedtek meg, itt vette feleségül Venclickánét, akinek két gyermeke már volt az első férjétől, és jól menő divatszalonja volt egy nagyvárosban, Pétervár közelében. Háboru után hazajöttek, és itt a férje elvált tőle, tartásdíj helyett végkielégítésben állapodtak meg. A végkielégítést konjunktúraspekulációk vitték el. Jött a barakk, a nyomor. Egy kis szobában lakik Venclickáné 17 éves fiával, 16 és 8 éves leányával és négy macskájával, akiket féltő gonddal dédelget az egész család. A legidősebb fiú mintarajzolást tanul, egy év múlva szabadul. Lida, a 16 éves leány nagyon szép, de nagyon romlott, valóságos közszükségleti cikk a barakkban, de erről az édesanyja mit sem tud, mert csak este jön haza. Hella, a legkisebbik, szép arcú, nagy szemű, koravén leányka. Egész nap hallgat, sohasem játszik, hosszú, ébenfekete haja van és furcsa mondásai az életről, az emberről, a

szerelemről. Ő nem fog sohasem férjhez menni, orvos lesz. Isten nincs. Egyszer megkérdezett engem, hogy hiszek-e a halálban? Nyolcéves, a testét már megfogta a szobanedvesség, csúza, derékfájásai vannak, az egyik lába sokáig gépben volt, az arcán a tüdővész túlfinomult halványsága ül. Venclickáné naphosszat szaladgál. Nála minden eszközt szentesít a cél. Az egyszerű lopástól kezdve az összetett szélhámosságig mindenre képes, és a pénzt hazahozza, főz, mos, varr, míg ő maga kócos és rettenetesen kopott. Előleget vesz fel nemlétező lakásokra, munkába vett holmikat sohasem ad vissza, kitett spirituszos kannákat eltüntet. Nomádiában tisztelik az ilyen heroikus küzdelmeket, még nem akadt ember, aki feljelentse, mi lenne a három gyerekből? Leszidni viszont senki sem meri, mert rémes szája van. Egyszer a volt férje ismét nagyobb összeghez jutott, és Venclickánénak megint jócskán juttatott belőle. Elsősorban is vettek Stephannak egy szép új sít. Hellának egy nagy állóbabát és Lidának egy gramafont. Aztán elmentek egy hétre az Union Szállodába lakni. A maradékból Venclickáné csinált egy kis kantint a barakkban, ami nem rossz ötlet. Egy kis kenyeret, tejet, kávét, szalonnát, csak el lehet adni mindig. A baj csak ott volt, hogy az áru finomabb részét, szardíniát, téliszalámit, teavajat ők maguk fogyasztották bőségesen, úgyhogy az üzlet rövidesen tönkrement, és Venclickáék rettenetes nyomorúságai, az asszony Btk.-ba ütköző családfenntartása változatlanul folytatódtak, csak a sí maradt meg Stephannak. A babát Hella egyszer kivitte az üres telkek közé és elásta. Temetést játszott. Semmi áron sem mondta meg, hogy hová temette a babát. Az ablakot télen át a keretei körül beragasztották. Az ő szobájukban volt a legkülönb szag, mert a normális, elviselhetetlennek tetsző bűzön felül még egy idegenszerű macskaillat is vegyült a légbe. Hogy érezheti magát a tüdő, a vér, az agy egy ilyen szobában való alvástól? Mennyi méreg marad feldolgozatlanul a testben, és milyen mély vonatkozású élettani hatásuk lehet ezeknek a mérgeknek, nitrogénoknak, széndioxidoknak és mit tudom én miknek. Venclickáék mellett laknak Battáék, akikről nincs mit szólanom. Az asszony, ha van munka, takarítónő, a férj, ha van, vagy ha nincs munka, alkoholista. Már most előre bocsátom, hogy a nomádoknál két állandó motívum kíséri a napi életet: az alkoholizmus és a családirtás. Az ivás hozzátartozik az életükhöz, sőt azt hiszem, egy kissé feltétele is annak, hogy ez az élet elviselhető legyen. A családirtási hajlamuk a kitörő tehetetlen bosszúvágy. Csak egy helyen urak, csak egy helyen van hatalmuk, ahol félnek tőlük, ahol korlátlanok: a

családjuk, az eldurvult, tönkrement asszony, a csenevész gyerek. Hát itt ömlik ki belőlük miden elkeseredés, gyűlölet, és este bizony elégszer hallani segítségért sikoltani asszonyokat, késsel rohanni családapákat, nyavalyatörősen visítozni kisgyermekeket. Néha megsebesül az asszony, legtöbbször egy kis veréssel szabadul, de azt hiszem, csak különös véletlen, hogy eddig valóságos családirtás még nem fordult elő. Nomádia törvényei közé tartozik, hogy fenntartás nélkül tiszteled felebarátod magánügyeit, és így a vigvamok lakói meglehetősen közönyösek a sikolyok iránt, nemigen rohannak ki a tombolásra, a férj hörgésére, hagyják kifutni az indulatokat, tudják jól, legtöbben magukról, hogy nemsokára a férj hortyogni fog a mámoros alvástól, és az asszony a gyerekeket fekteti le. Battáék parasztok, valami rekvirálási ügy tapad a múltjukhoz. Ez az ügy sodorta Battát a pártba. A férj csendes, hallgatag ember, állatian buta, fogalma sincs sem a kommunizmusról, sem az egyszeregyről, sem az életről, csak azt tudja, hogy az alkohol jó. Itt az asszony a cselekvő, a gondolkozó. Nagy kommunista, mert miért járjanak mások autón, és miért vannak úgy fenn a nagyságák, majd még rájuk jár a rúd. Minden a mienk stb., stb. A férje már legénykorában leszokta azt, hogy evvel a nővel vitázzon, tehát most is hagyja, hallgat, szortyogatja az üres pipáját és köp. Ők tehát semmiféle tekintetben sem megkülönböztetett nyomorultak, csodabogarak, bolondgombák, amik errefelé olyan dús mindennapisággal tenyésznek. Csak egyszerű, nagyon buta, nagyon szegény emberek. De velük lakik egy albérleti strózsákon[175] a Muszta. Rendes tagja a pártnak, hívője a tanoknak, követője Leninnek. Mindenféle tekintetben figyelemre méltó egyéniség. Bártané az anyja, a szeretője, a mentora. Ezt mindenki tudja csak, mint már vígjátékokban szokásos, Batta nem. Ő olyan kimerült holtrészegséggel szokott ágynak esni, hogy nem veheti tudomásul, ha Muszta éjszaka elhagyja szalmafekhelyét, és megosztja vele a házasélet örömeit, ugyanabban az ágyban, amiben feleségestől alszik. Vagy lehet az is, hogy tudja, de helyesen tudja értékelni az asszonynak azt a hajlandóságát, hogy ne perlekedjék vele, ha leissza magát, sőt még pénzzel is lássa el erre a célra. Ritka dolog a barakkban, éppen ezért Batta vagy alszik, vagy nem hallja, de nem csinál erkölcsi kázust a házasságtörésből, így élnek békében és meghitten, hárman egy barlangban. Battáné hatalmas, pirospozsgás, csupa izom, csupa csípő nő, akin egy cseppet sem fogott

Nomádia halálos klímája. Viszont Musztát már egészen megfogta, lévén ez amúgy is gyenge, alacsony, zörgő testalkatú ember. Súlyos előrehaladott tüdőbaja van. Ez a hatalmas, egészséges asszony nagyon jól eshet neki, gyönyörű vigasz az egész életért, és az asszony is, aki mindig finom, úri dolgokra vágyott, és biztosan szívesen szült volna sok gyermeket, megtalálta a célját Musztában, akit bugyolál, akinek egy-egy tál meleg levest ad, és talán életet adó tejet is hagyna szívni bőséges emleiből a csenevész embernek, ha ez lehetséges volna. Milyen reszketegen, forróan, keserves élni akarással bújhat hozzá ez a láz-forró, gyenge, kis szerencsétlen, halottas ember ehhez a hatalmas, test-forró, sokhúsú asszonyhoz. A Muszta név eredetét nem sikerült megtudnom. Nem gúnynév, inkább harcosi elnevezés, mert csúfolódva mondják, ő maga is valószínűleg már jobban megszokta, mint az eredeti nevét. A szeme tuberkulózistól és fanatizmustól csillog nyugtalanul, lázasan. Egyedüli vagyona egy nagy, zöld, horgolt kendő, amit a nyakában hord állandóan. A foglalkozása szűcs, de csak ritkán hoz haza valami szőrmeholmit javítani. Nem is nagyon érdekli a munka. Őt az emberiség érdekli, a politika, a marxizmus. Keskeny, előreroggyanó vállai vannak, nagy, szögletes koponyája, dús, sima, hosszú hajjal, rettentően sovány, sóvárgó arca, kiaszott, vékony termete. Régente valószínűleg igénytelen munkásember volt, de aztán jöttek emberek, akik azt mondták, hogy ő beszélhet is, és adtak neki szavakat, mondatokat, egy egész nagy műveltséget, amihez nem is kellett tanulni, amiből mégis hosszú és körülményes szóvirágok születnek, mint amiket a politikusok mondanak. És ha ő is úgy tud beszélni, mint azok, akkor miért nem egyenlőek. Itt jött az egyenlőség gondolata. Mert az agitációnak nem a rábeszélés a legnagyobb fegyvere, hanem a meghallgatás. Emberek, akiket sohasem hallgattak, akik maguk mindig hallgatók, jelentéktelenek voltak, íme, egyszerre beszélhetnek. Még mondatokat is kapnak ehhez, hallgatóságot, és megrészegednek a saját hangjuktól, amely saját szavaikat mondja, de másokat, mint amiket eddig mondtak, hosszúakat és hivatalosakat. Ettől végképpen megmámorosodnak. Hát még a pártban, ahol ők mind együtt vannak és felállnak és figyelemmel hallgatják egymást, közbeszólnak, tárgyalnak, ők a lenézett, semmibe vett, hallgató emberek, íme micsoda faktorok lettek, hogy eddig nem jöttek rá az óriási svindlire. És attól fogva falnak könyveket, amelyekből sok elmondható mondatot lehet tanulni. Megeszik éhgyomorra az egész marxizmust. És mert kint az életben valóban sok, különben tehetségtelen és ostoba ember jut

szóhoz vagyon és születés miatt, tehát dokumentálni is tudják nekik a kirívó igazságtalanságot. Azt hiszem, legelőször is ez ellen kellene védekezniük a kommunizmus ellen harcolóknak. Munka többé nincs, nem kell, nem érdemes. Fennkölt célokat találnak hirtelen az életben, szerephez, lényeghez jutottak, ha elhagyják ezt az elvet, szürke robotosok, hallgatók és tisztelők lehetnek csak. Így tényezők, beszélők, és legkivált önmaguk által is tiszteltek. Erre fel behunyják a szemüket, nem néznek sem jobbra, sem balra, megtagadnak tudományt, hitet, tanítót, hogy egy pillanatig se legyenek kénytelenek észrevenni „műveltségük” és munkásságuk értelmetlenségét. Olyan ez, mint mikor a bolond a saját bűnös vágyait kivetíti a világra. Nagyon veszélyes téboly, és alig van orvossága, mert teljes lelki elszigeteltséggel jár minden közbelépés elől, aki segíteni próbál, az rendőrkém. Aki magyarázni próbál, az opportunista. Engem gyűlöl. Azért sokszor bejön hozzám, kutató pillantásokat vet körül a szobában, és sohasem ül le. Az ajtónál marad állva. Valahányszor bejön, könyörtelenül eszébe juttatom, hogy műveltségre csak nehéz munkával lehet szert tenni, és az agyoncsépelt marxista és forradalmi frazeológia a legüresebb fejű emberek által is hadarható, ha türelmük van betanulni. Ő mindig így beszélt: „Önnek be kellene kapcsolódni a mozgalomba.” Ezt nagyon szereti mondani: a mozgalom. Roppant szakszerű kifejezésnek találja. És van még egy csomó, kedvenc kifejezése. Valósággal kimagasodik, ha elmondja őket. Szeretettel irányítom a figyelmét fizikára, számtanra és effélékre. De ezeket ő megveti, mint a tömeg elbolondítására alkalmas eszközöket. Kétségemet fejezem ki az iránt, hogy ha Marx az ő elveit vallja az említett tudományokról, elérkezett volna-e az értelmiségnek arra a fokára, amely a Tőke megírására inspirálta. Ő kitart amellett, hogy „a sok komplikált dolgok, amik vannak”, filozófia, történelem, természettudomány meg micsodák, csak arra jók, hogy elbolondítsák vele a népet. Ezek szerint a burzsoá tudományok leváltása lesz a népköztársaság tudománya. Erre én megkérdezem, hogy a proletár államban a meleg vérű emlősöknek tiltva lesze eleveneket szülni? Vagy ki fogják-e deríteni, hogy a bolygók pályája csak a népek bolondítása miatt volt ellipszis, az tulajdonképpen egy négyszög, és a nap nem is egyik gyújtópontjában, hanem a mellényzsebében van? Ilyenkor a szeméből gyűlöletsugarak villannak rám. Gyűlöli, hogy elfordítom a figyelmét a tükörről, amelyben magát lényegesnek és műveltnek látja. Gyorsan elkezd beszélni az „ipari osztályok nagymérvű

lepauperizálódásáról”, a történelmi materializmusról és a helyes dialektikáról. Erre többnyire kidobom. Nagyon rosszak az idegeim, és sokszor borít el az a vérhullám, ami elsötétíti előttem a világot, és megfoszt attól, hogy tudatosan cselekedjem. Muszta beárulta Molnárnak, hogy rendőrkém vagyok. Ezt Keplernek köszönhetem. Muszta szenvedélyes kedvence Molnárnak. Muszta a Svengali és Molnár a Trillby[176]. Ők ketten kiélik magukat a rendőrkém nagyszerű illúziójában. Többen vannak még ilyenek, ez az utolsó fonál, amivel még a társadalomhoz vannak fűzve. Rettegnek tőle és görcsösen kapaszkodnak bele, mert másképpen ostoba lenne a tragédiájuk, és értelmét veszítené az életük. Ettől félnek, erről suttognak lappangva, összebújva: őket figyelik. Ők fontossággal bírnak, tőlük félnek. Eldurvult, cinikus ember voltam, hát leintettem egyszer egy ilyen suttogó csoportot: „Ugyan, mit hülyéskednek. Kit érdekel az, hogy hogy csinálja Molnár a cipőket, és hogy lopódzik reszkető göthös testével a Muszta a Battáné ágyába. Ki érdeklődne az után, hogy mit csinálnak a halottak a sírban? Megmondom, bizonyára ők is tudják: elrohadnak. Ehhez meg kell őket szagolni? Hát mit tud mást csinálni egy halott, mint elrohadni? Hát mit tudnának maguk csinálni lézengő, letört emberek, erőtlenek és műveletlenek. Hát mit jelentsen innen a rendőrkém? Azt, hogy Muszta ma szidta a kormányt, vagy de. 10 és 11 között Molnár elénekelte, hogy ez a harc lesz a végső?” ...Most már mindnyájan egész biztosan tudják, hogy rendőrkém vagyok. Sröck Éva azt javasolta, hogy legjobb lenne eltenni láb alól. Muszta avval az indítvánnyal élt, hogy a dialektika érdekében célirányos lenne megfigyelni engem. Persze, ez is mind nomád játék, mint a rengeteg intrika, pletyka, sugdolódzás, gyanakvás, amellyel kölcsönösen mind külön-külön és valamennyien együttvéve a jelen nem lévőt illetik. De percek múltán már visszasüllyednek a régi érzéketlenségbe, kenyér utáni töprengésbe, csak elvégzik ezeket a rejtélyes suttogásokat, mint egy lelki szükségletet, mint egy értelemmel nem bíró bálványimádó szertartást. Most ellenem indult a hajsza. Molnár azt üzente, hogy „hidegre” tesz. Én visszaüzentem, hogy az öreganyját. Annyit már sejtettem, hogy ki akarnak űzni vigvamomból. Az én hitvány, hideg, szűk és férges vigvamomból, amelyen kívül jelenleg e nagy világon nincsen számomra hely. Elhatároztam, hogy védeni fogom magamat. Másnap este a barakk minden elképzelést túlszárnyaló toalettjén

szembetalálkoztam Molnárral, aki egy üres vödröt vitt. A szemébe néztem. Sújtott..., lebuktam, a vödör csörömpölve a falnak ütődött, a következő pillanatban nyitott bicskával álltam előtte. – Te késelsz? – lihegte. – Én késelek. – Néztünk. – Idehallgass, – kezdtem csendesen – miért akarsz verekedni? – Spicli vagy. – Ökör vagy. Éppen olyan szegény vagyok, mint te. Író vagyok, a szegények írója, magam is szegény, a gondolat névtelen hőse, hitványabb, szerencsétlenebb proletár a nagyipar páriáinál, lezüllöttebben, mint akármelyiktek. Mit érsz, ha fejbe ütsz, vagy ha megszúrlak, és valamelyikünk munkaképtelen lesz egy pár napig. – A te papád igazgató. – Nem. Vezérigazgató. No és a rendőrkémek vezérigazgatók fiai, akik ilyen rongyosan, koszosan, éhezve, fázva, egerek között élnek? Bárgyú, zavart tekintettel nézett rám. – Hát akkor miért vagy itt? – Majd este bejövök hozzád egy teára és elmesélem. Zsebre tettem a kést és otthagytam. Nem mentem hozzá teára. Molnár már nem veszélyes, furcsa pillantásokat vet rám és elkerül.

A 30-as vigvamban lakik a Jó Szellem. Az az egy baja van a Jó Szellemnek, hogy nagyon henceg. Pénze van a Jó Szellemnek, és selyemharisnyát hord, de azért ő nem rendőrkém, neki megbocsátjuk, hogy a körmeit és a haját fodrásznál ápoltatja. A szobája is valósággal fényűzően van berendezve, mint akármilyen jobb külvárosi lakás szobája, és egyedül lakik benne. Ez két okból is furcsa, egyrészt, mert minden más szobában egy csomóan szoronganak, csak ő lakik egyedül, másrészt, mert egész nyugodtan összeköltözhetne egy férfival, ami itt Nomádiában rendes házasságkötés. Néha napokig, néha hónapokig vagy évekig laknak együtt párok, átviszik egyszerűen a szalmazsákot és kész a házasság, visszaviszik, és megtörtént a válóper, de a Jó Szellem egyedül lakik, és nem él Nomádia törvényei szerint. Férjestől élt még nemrégen a barakkban. A férje vezető szerepet vitt egy nagyarányú, leleplezett kommunista szervezkedésben. Banktisztviselő volt Budapesten, ma Európát járja, mint nagyemigráns, elég jó körülmények

között. A feleségét állásba helyezte a Seitzer Gassén lévő orosz kereskedelmi kirendeltség konyhájában mint bevásárlónőt. Ezután elváltak, de sűrűn leveleznek, ajándékokat küldenek egymásnak. A Jó Szellem nem ért a kommunizmushoz, ilyesféle bűne sincs, hitvesi hűségből követte annak idején a férjét. Marxot nem olvassa, szereti a szép regényeket és a jó csokoládékat. Ő mindenkihez jó, mindig van valami ajándék nála, gyerekek részére cukor, felnőttek részére cigaretta, a beteg Seregélynének húslevest visz át, Szabóékhoz befőttel kopogtat be és Venclickáné mindig megpumpolhatja egy schillinggel. Hozzá kopogtatnak be a szenvedők, a betegek és a végső kétségbeesésig megszorultak. Ezért ő a Jó Szellem. A Jó Szellemnek nagyon megmondtam a véleményemet, mi kor engem is meg akart váltani. Mint szuverén áldása a bungalónak, kegyeskedett neki egy napon engem is felfedezni. Úgy kezdődött az eset, hogy értesítés jött a várostól, amelyben tudatták a nomádokkal, hogy lebontják az egész vadászterületet fokozatosan, lassan, és legelőször a 38-as barakk kerül sorra. Ebben az ügyben jöttek össze a harmincnyolcas törzs harcosai egy csésze teára Judithoz, akit másképpen a Jó Szellemnek szoktak nevezni. Milyen mély értelmű látvány volt számomra, midőn a hatalmas, két lángra berendezett petróleumfőző, mely nemcsak a barakkban, de az egész negyedben a legluxoriőzebb lokomotív, enyhe, büdös meleget árasztott magából, és Muszta, Batta, a legvadabb kommunisták ott ültek körülötte szerény, hálás alázattal társalogva Judittal, amely társalgásban lehetőleg ritkán fordult elő az elvtárs szó, és csodák csodája, Muszta egyszer sem mondta, hogy „mozgalom”, nem volt kifogása a szoba burzsoá fényűzése ellen, alázatos, csendes mesterember-szavakat használt, köszönte a teát, és kérte a Jó Szellemet, ne haragudjon, amiért még nem bélelte ki a kabátot, de elveszett az egyik szerszáma, és még nem tudott újat venni. Óh, milyen érdekes, Muszta fájdalmas arccal néz körül, a fehér, tiszta, derűs szobában, az orra piros, nedves lesz a húsleves melegétől, a szemében nem lenini, hanem hálás gyermekfény ragyog, és nincs kizárva, hogy sírni szeretne egy kicsit, mert ő ilyet sohasem élt, ő bádogosműhelyben nevelkedett, és lehet, hogy törvénytelen is, akinek az anyja piaci kofa volt. Ez a Muszta sohasem kapott karácsonyfát, és nem részesült puha, szülői kéz simogatásában. Batta vidám tréfákat mond, és Seregély – ez forradalom – kétszer egymásután nagyságának szólítja a Jó Szellemet. Nagyobb tanulság Schmaus Jeritza rehabilitálásánál: ezeket az embereket meg lehet szelídíteni egy fehér,

langyos szobával, egy tányér húslevessel. Ezen az estén, a többiek már elmentek, beszélgettem a Jó Szellemmel. Bizonyos anyai fensőbbséggel óhajtott érdeklődni a sorsom iránt. Nem vagyok gőgös ember, sem túlságosan büszke, de émelyegtem attól a gondolattól, hogy a Jó Szellem engem is üdvözítsen néha egy köcsög langyos kávéval alamizsnaosztogató előjogainál fogva, mert hiszen én sem lehetek más, mint a többi, kitüntető jósággal bele óhajt piszkálni a privát ügyeimbe. – Csak nem gondolja, hogy én most itt magának kicsomagolom az életemet? Mi köze magának különben is az én személyes ügyeimhez? – Annyira dühített az a leereszkedő, nagy jóság, amivel ilyenkor biztosan imponál saját magának, ez a tulajdonképpen középszerű, csinos, de valószínűleg mérsékelt intelligenciájú nő, annyira sértett, megalázott az ajándékos, tanítónői, lady patronesse-i modor, amellyel engem is egészen természetesen mint koldusország királynője alattvalói közé kívánt sorolni, hogy egészen szemtelenül, fölényeskedő hangon beszéltem hozzá. – Jelen állapotomban, higgye el, nem a rongyos külső, az alkoholizmus, a többnapos szakáll, a piszok, a féreg és a zöld színű arcom a legundorítóbb, hanem az, hogy lépten-nyomon akadnak kis intelligenciájú egyének, akik helytelen disztingváló képességüknél fogva, mert jó ruhájuk van, mert egy darab almás pitét nélkülözhetnek, arra akarják ezt kihasználni, hogy mentorként imponáljanak önmaguknak, esetleg felettem is, aki mit sem változtam abban az egy tekintetben, még ilyen toprongyosan sem, hogy nem szeretem a bőséges táplálkozástól elbutult embereket. Ma szégyellem magamat, ha erre gondolok. Tulajdonképpen gonoszságom, irigységem, tehetetlen keserűségem bosszúvágya kicsinyes, gyerekes, ostoba és utálatos volt. De akkor kéjelegtem, triumfáló és mégis gonoszkodóan cinikus, rekedt hangomban. Elhűlt. Álmélkodva nézett rám, és valósággal a végsőkig fokozta a dühömet, az arcán ijedt sajnálkozás volt csak, semmi harag, inkább megdöbbenés. – Maga ivott? – Ittam. Szoktam inni. De ez most nem tartozik ide. Nézze, én tisztelem a jóságát, amivel ezek iránt a csürheemberek iránt van, akik közé magam is tartozom, éppen ezért..., egészen indokolatlanul bár..., de kérem, hagyjon békében, ne váltson meg engem, ne jótékonykodjon velem..., mert én rossz természetű, hálátlan, csúnya szájú ember vagyok..., én nem akarom bántani magát. Hát hagyjon békében, mert egészen biztos, hogy illetleneket

mondanék, ha még egyszer így..., jóságos és leereszkedő akarna lenni hozzám. – Én nem akartam jótékonykodni magával. Kérem kerüljön el ezentúl, ha másképpen nem tud beszélni. Nem haragszom magára, mert azt hiszem, ha kijózanodik, majd szégyellni fogja, hogy ilyen csúnyán beszélt valakivel, aki nem bántotta. – Sajnálom, hogy nem szolgálhatok majd evvel a megbánással, mert az elkövetkezendő néhány esztendőn belül nemigen fogok kijózanodni. Na, Isten áldja lelkem. – És otthagytam. Nem volt igazam. Sokkal hamarabb kijózanodtam, és megvetettem magamat ezért a megfontoltan bántó, aljas hangért. Pedig az én lelkiismeretem nem egy szeizmográf...

Hó Van valami, ami ideig-óráig békét, örömet, megértést, szeretetet hoz Nomádiába: a hó. Mint valóságos kézzelfogható égi áldás, fehér malaszt, mely hűvös, puha leplével egy időre eltemeti a dohos gyűlöletet, úgy borul rá és terül szét a sok sűrű pehely, mint egy folyton gördülő, áttetsző és mégis vastag csipkefüggöny a kültelek szomorúságára. Elevenség pezsdül ilyenkor a ványadó nomádokban, éjjel megkopogtatják egymás ajtaját a pontosabban ébredők, az asszonyok mindenféle viselésre alkalmas rongyot készítenek elő, és kenyeret tesznek papírba, ha történetesen van. Munka és kereset lesz. Hallom már kint a csoszogást, elevenséget, pedig késő éjszaka van. Muszta kopog az ajtómon: Elvtárs... felkelni. Én is magamra veszem az összes rongyomat, eszem egy darab lekváros kenyeret, és bár nincs sem cipőtalpam, sem télikabátom, mégis izgatott örömmel megyek: reggel pénz lesz, forralt bor lesz, cigaretta lesz. Ott állunk mind a Weinberg Gasse-i pinceajtó előtt sorban, topogva, fázva, vidáman, és mindenfelől sietnek újabb és újabb érkezők, vicces felkiáltások, hallózások, üdvözlések, a hó pedig hullik egyre hullik, és mintha megfordult volna a természet ősi rendje, most a fehér föld világít fel a sötét égre. Néhány egyetemista jön, ők soron kívül mehetnek be, és valamivel többet is kapnak óránként, de senkinek sem jut eszébe ez ellen beszélni. Szimpatikus, kiéhezett, okos arcú, kedélyes fiatalemberek. Megyünk csoportokban a munkahelyünkre, vállunkon a lapáttal, poroszkálásunkkal, hangos beszédünkkel felverjük az éji csendet. A hosszú, kanyargós Billroth Strassén kezdünk dolgozni, peng a lapát, csikorog a kaparó... A hó a külváros legnagyobb jótevője a grinzingi barakkokban, az otakringi bérkaszárnyákban ma kevesebb bánat születik, kevesebb szív dobban dacosan a társadalom ellen, kevesebb asszony kap verést, több reménység és a meleg étel jótékony árnya költöznek be a zsúfolt odúkba. Az utca hercegi, fehér uniformisa a munka és kenyér szimbóluma, pattogó tűzhelyeket, füstölgő pipákat, mint közeli valóságot eleveníti meg a proletárok képzelete előtt, és kimelegszenek áttetsző rongyaikban is a hideg dacára. A Muszta boldogan köhög, és mosolyogva köp egy mély bíborszínűt az éjszaka szűz havára... A fehér függöny pedig folyton és egyre sűrűbb pelyhekben gördül. Hullik a

fejünkre, vállunkra a jóságos, karácsonyi hó, a fehér munka az égből. *** Délelőtt kerestem egy csomó schillinget. Kis kocsival volt dolgom a Kartner Strassétól a Juden Gasséig. Alkonyodik. Ahol a Stubenring a Franz Josefs-Kaiba torkollik, megkezdődik az esti forgalom fortissimója, villamosok, emberek, autók özönlése, és mindenfelé kigyúlnak a lámpák. Ezek a korai esték, fények, lármák fájnak legjobban az egyedüllétben. Ezt az érzést szeretném százszor is megénekelni monoton, szomorú kántálással, de érzem, hogy sohasem bírnám a valóságot csak megközelítőleg is érzékeltetően leírni. A honvágynak, az otthontalanságnak, a lustalelkűségnek azt a sokféle, síró, sivár hangulatát, amit ágrólszakadtságomban, elszigeteltségemben ilyen korai, téli, alkonyati zsibongásokban szoktam érezni idegen országok lüktető, fényes, harsogó boulevard-jain. És hogy néztem ki, te jó Isten! Egy fényes kirakat csiszolt tükrében megláttam az arcomat. Tiszta nomád. Olaj-sárgászöldes kiugró pofacsont, tébolyultan mélyen ülő szemek, a neuraszténia félelmetes kifejezése. Rongyaim nem emlékeztetnek semmiféle ruhára, a nyakam vastagon van átkötve nagyobbacska vászonhulladékkal, a körmeim túlszárnyalják Karvalykéz bácsiét, és egyenletesen, tömötten feketék, mindehhez négynapos szakáll, és a talp nélküli, szertetaposott bőrdarab, amit a lábamon hordok. Mit csinálhatna így az ember a dübörgő alkonyi városban önmagát sajnálva, nosztalgiásan? Mit csinál a nomád, ha tűrhetetlen lesz számára az élete? Megyek..., megyek messze el a fájdalmas boulevard-okról, megyek, megyek végig a közönséges, ódon ízű, de forgalmas, széles Taborstrassén, csak a Praterstrassénál múlik valamelyest a nyomás, mikor messze magam mögött tudom az élő élet fényes utcáit, amerre arccal fordulva áll talapzatán a komor Tegethoff, mintha elvágyna ebből a negyedből. De itt sem csillapodom le teljesen, bevágok az elhagyott, lombsikátoros, levéltelen, kietlen, téli Práterbe és megnyugszom, mint az erdőbe visszaszabadult fogoly dúvad. Nem jár ember, hólepte bódék, ponyvával fedett, nagy vasalkatrészek, és mindig több a sötét. A Praterspitznél bukkanok ki a rengetegből hirtelen, és vigasztalanul sok megint a lámpa, az óriási jégtáblákkal nagyon lassan folyik a Duna, és szemben a Reichsbrücke stílustalan, esetlen konstrukciója. Állok bámészan és a sok csavargástól elcsigázottan a Duna fölött. Minden

meggyőződés nélkül gondolok a halálra, amely itt jegesen, minden problémát megoldóan magába fogadna ebből a nagy, lármás idegenségből. Tudom jól már, mikor elgondolom, hogy úgy sem teszem meg, egyszer már éreztem a hasamtól a szívem felé kúszó, lassú zsibbadást: a halált. És ennél az érzésnél talán még az élet is jobb, azt is érzem, hogy nagyon távoli időkben, egyszer még előkelő ember leszek, és egy kényelmes bőrfotelből fogok visszaemlékezni erre a dermesztő fázós életre itt... Az ég olyan sötét, csillagtalan, mennyi kis lámpa, és a lomhán folyó Duna hatalmas, kerek, zúzmarás jégtáblákkal suhan... Jó lenne siránkozva anyám után kiabálni a téli estében. Mit csinál a nomád, ha túlságosan elviselhetetlen az élete? Bemegyek a kocsmába. Füst van, mormoló hangok, csörrenés. Konyakos sört iszom, sokat, már nem is tudom mennyit, amíg teljesen megmámorosodom. Az éles, friss levegőn rögtön rosszul leszek. Leromlott fizikumom most már belebetegszik az alkoholba. Egy kitűnő dolog jut eszembe: taxin megyek haza. Ez nagyszerű lesz, ilyen rongyosan egy kiváló ünnepet rendezni, és taxival jelenni meg a cseremiszek vigvamjai között. Muszta előtt végképp beigazolódik a gyanúja. Tudniillik, hogy rendőrkém lehetek csak. Mi lehet valaki, aki autón jár? A sofőr logikus ember volt, és ragaszkodott, hogy deponáljam nála a viteldíjat. Átadom az egész pénzemet és megyünk. Az autóban megfordult velem a világ, a gyomrom a gégémbe szaladt, és olyan petyhüdt, hideg verejtékes lettem, olyan kutyául éreztem magam, hogy szerettem volna rögtön meghalni. A Gürtelnél megállunk, a sofőr gúnyos szolgálatkészséggel kinyitja az ajtót: idáig telik a deponált összegből. Szédelegve megyek a sötét Billrothstrassén, a keményre fagyott, kapart havon. Fiatal pár jön szembe, látszik, hogy nem ide valók, szorosan összekarolva sietnek. Nem tudom már, véletlenül-e vagy készakarva, erősen nekiütődtem a bundás fiatalembernek. Rám szól, hogy ha részeg vagyok, menjek a kocsiútra. Emlékszem, a csillagok elmosódottan rezegtek az égen, és a parkírozott temető mellett voltunk, szemben a döblingi mély vasút pályaudvara, a házak nyomasztóan felém dőltek. Ahogy csak tudtam, mellbe sújtottam az öklömmel. Egy irtózatos nagy pofont kaptam, nekidőltem a temető zöld kerítésének, és keservesen hányni kezdtem... Nem a rendes úton mentem be a barakkba, és így vagy fél óráig ténferegtem bukdácsolva a térdig érő hóban anélkül, hogy letaposott ösvényt

találtam volna. Hirtelen, minden átmenet nélkül szakadt rám a józanság, és rájöttem, hogy a Reichsbrücke óta figyelem magamat. És csodálatos jó érzés volt, ahogy rájöttem, hogy én valahonnan, egészen messziről, egészségesen, nyugodtan, talán jól öltözötten is figyeltem magamat, teljesen különállóan magamtól. Hát nem érdekes? Ez a részegség, gonoszság, nyomorúság, züllöttség, szakadtság, mintha megannyi lombik lenne, amibe belehelyeztem magamat, mint egy minden kicsapásra alkalmas reagenst, és valahonnan távolról, tisztán, mint komoly, fehér köpenyes tudós figyelem ezt a vergődést, komoly, tudományos kísérletet, megkeverem magamat éhséggel, kínnal, bűnnel, aljassággal, alkohollal, és valahol messze, a lelkem legmélyén, ma még nem is tudok róla, összegezek és megállapítok: igen, igen. Minden kínt, rosszat feljegyezek a lelkembe az egészen biztos, távoli célok miatt, és nem tudom miért, de engem nem is ér semmi szenny, semmi rossz, és én egy jó, tiszta, nyugodt, rendes ember vagyok valahol a lelkem legmélyén. Félelmes volt ez az állapot, olyan, mintha valaki rájön, hogy már évek óta öntudatszakadásban él, egy személyben sokféle életet... Rátértem az ösvényre, a fejem már tiszta volt, de a járásom bizonytalan, és a szempilláimat csak erőfeszítéssel tudtam fenntartani. Nagy csend volt a bogárhátú, nyomorúságos viskók között, tiszta holdfény, tágult fényudvarral, pedig jóformán nyolc óra sem volt. Most alszanak vagy virrasztanak a sötétben a saját sírjuk felett... Belépek a barakkba. Az én fülkém mindjárt ott van a bejáratnál. Ámultan látom, hogy nyitva az ajtó, és ég a villany. Odamegyek, Judit ott térdel a padlón, mellette egy vödör és sikál. Bárgyú lehettem, ahogy ott álltam. Az igaz, hogy a szobám már fertelmesen nézett ki az utóbbi időkben, a padlón röggé vált a sár, az edényeimbe beszáradt a sokféle ételmaradék, a kályha előtt több hamukupac. És most hamu sehol, az edények tisztán állnak a vasasztalon, a sárgára sikált padlón újságpapír van leterítve. A küszöböt sikálja, és kecses idomai ringását szemlélem, szatíri vágyakkal... Hát hiába kapálódzom ellene, ez a nő minden áron meg fog váltani? Feláll, reám mosolyog. – Tegyen mindig újságpapírt a padlóra, akkor nem lesz ilyen piszkos.. – Idehallgasson Judit, én kérem, nagyon kérem, hagyjon békén engem... – Jó... jó... Hát nem lakhatott már így. Olyan volt itt, hogy... Elönt a düh... – Menjen, mert én megütöm... – Riadtan néz rám. – Maga részeg...

– Igen. Részeg vagyok. Kiteszem eléje a vödröt, becsapom az ajtót, és végigvágom magamat az ágyon, kábultan, ernyedten, mint egy halott...

Petróleum Bécs grinzingi barakkok, 1929. december Nem arról a petróleumról akarok írni, amellyel a Standard Oil Comp. kisajátítja az egész világot, nem is a bakui tankokról, vagy a folyékony arany körül viharzó gazdasági és politikai küzdelmekről; én arról a petróleumról akarok írni, amit ötven garasért hoznak a fűszerestől. Arról a petróleumról, amely Nomádia nyersolajra berendezett életét hajtja, és speciális szagával beissza magát a ruhákba, a falakba, a padlókba, az orrokba, a lelkekbe, kiirthatatlanul, mindig visszatérően, mint a nyomor wagneri motivációi. Főznek és fűtenek vele, legtöbbször világítanak is. A petróleum által hajtott életmotort lokomotívnak hívják. A technikája nagyon egyszerű. Egy kávéskanál spiritusszal kívülről megmelegítik a petróleummal töltött lokomotív csöveit. Ilyen módon a petróleum lassan illó gázzá válik, és felpárolog az úgynevezett brermerbe, amely egy finom szitává lyukasztott, levehető üres vasdarab. A petróleumgáz ide egy hajszál űrtartalmú csövecskén száll fel, ha meggyújtják, kék lánggal, mint egy nagy kelyhű virág, sziszegve felvirít. Ha sárga lánggal ég, akkor petróleum futott a csőbe, és hirtelen felcsap huhogó hanggal, nagy koromfelhővel a láng. Ilyenkor egy hajszálnyi dróttal meg kell piszkálni a csövet, és a nyomban feltörő petróleumgőzöket ismét meggyújtani. Persze, ezek a dolgok sokféle bűzöléssel járnak, és nem is biztos, hogy sikerül rendes kék lángra bírni a lokomotívot. Mert a lokomotív egy primadonna. Szeszélyes, változó hangulatú, néha napokig jól ég, néha napokig sárgás a lángja, felcsap, füstöl, szörcsög, és semmi piszkálásra, tisztításra, új bemelegítésre nem hajlandó becsületesen teljesíteni lokomotívi teendőit. De ha tisztességesen működik, akkor is megkívánja, hogy legalább három percenként megpumpálják. Ha elfelejtik pumpálni, behúzza a szirmait, egyre több sárga nyelvecske keveredik bele, lebágyad, és ha nem alszik is ki, már hiába pumpálják, kevés a gáz benne, felcsap a petróleum. Ilyenkor elölről kell kezdeni a bemelegítést. De egy kis idő múlva már úgy megszokja az ember pontos időközökben a pumpálást, hogy egy kiegészítő alkatrészévé válik a lokomotívnak. Mint egy automata, öntudatlanul pumpál, pontosan, azonos mozdulatokkal, egész nap. Nem duruzsol, mint a kályha, sziszeg, mint egy rosszindulatú kígyó, és ha

kioltják, fertelmes bűzt terjesztenek a továbbra is illanó, de el nem égő petróleumgázok. A szagát egy idő múlva épp oly kevéssé érzi az ember, mint az oxigénét, a hatása azonban az arcszínre és a szervezetre intenzív. A vele való foglalatoskodás elsőrangú neuraszténiás kórképet idéz elő. Csak lassan lehet megszokni a petróleumos bablevest, élvezni a petróleumos teát, nem találni rosszat a petróleumos cigarettán. Másfél hónapi féloldali fejfájás és émelygés után áll be az az elviselhető standard, megszokott undor, amellyel az ember hozzáidomul a petróleumos élet feltételeihez. A petróleumos otthon hideg, rossz szagú, a petróleumos tábortűz körül petróleumtól fonnyadt arcú harcosok ülnek, és ez nagyobb petróleumharc, mint amit a Standard Oil Comp. folytat az angol-holland trösztökkel a hegemóniáért.

II. ...Ülünk a sziszegő tábortűz körül, dermedt kezünket a láng fölé tartjuk, és bámulunk a sárgás lángba mind, akik várjuk, hogy egyszerre csak előtáncoljon onnan a salamander csodája. A rádió sípol. Minden vigvamban van rádió, minden második ember ért a szereléshez, összelopkodnak anyagot, és felszerelik annak is, aki nem ért hozzá. Amint ebben az életben általában minden dologban, úgy a rádió élvezésében is fekete hallgatók (Schwarzhörerek). Sárga Arc, aki Verwalter[177] néven törzsfőnökösködik a bungalójukban, a berlini vadászmezőkről mesél, ahol hosszú ideig élt, úgy hallgatjuk érdeklődve, figyelmesen tekintélyes szavát. A Varázsszeres Ember rágyújt a kalumetjére[178], és azt ajánlja Venclickánénak, hogy dörzsölje be Hellát estére ecetes vízzel. Az Anya teát főz, a harcosok komoran isznak, és Szabó, a regös énekel egy Volga-dalt: Túl a hegyeken Ahol az ég sohase kék Bús malomnak őrli Szél a kerekét. Hallgatjuk. Egyszerre a Nagy Szellem hangja recseg a Lautsprecherbe: „Halló! Halló... hier Radio Wien... Es folgt ein Übertragung aus Budapest... Der Zigeunerkapelle Simi Kurina...”[179] És egyszerre halkan, de tisztán, örökre elhagyott, tabu alatt lévő vadászmezők fuvallata járja át a hanghullámok szárnyán érkező melódiák muzsikálásával a törzset: „Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni...” A törzs némán ül, viasszá meredten, a láng sziszeg, és sokan a Nagykörút ismerős fényeit, otthoni lármáját hallják. Uff! Uff! Az én sárga arcú testvérem sír.

Szilveszter Szomorú szilveszter jött. Már napokkal előbb, nem tudom, mi volt velem, nyugtalanul barangoltam, ideges voltam. Figyeltem magamat. Titokzatos dolgok történtek a belsőmben. Tiszta ingem is lett szilveszterre, és megborotválkoztam. Mintha egy messzi, hosszú útról érkeztem volna vissza önmagamhoz, úgy szemléltem azt az embert, már csak félnomádot, aki visszatekintett rám a cipészkirakat tükréből. Nagyon lábadozó, sovány, sárgás az arcom, de hogy nem lóg bele mindenünnen a sok haj, nem olyan borzasztó látvány. És este lett, szilveszter este. Vettem teába való rumot, cigarettát, sok szenet és kenyeret, az utolsó három schillingemet eltobzódtam erre a szilveszteri hámból kirúgásra. Otthon nagy igyekezettel kutattam minden rést. Az ágypokrócomat a szoba lécből készült oldalára akasztottam, ajtó alatt, ablak körül gondosan tömködtem el ronggyal minden hézagot. Végül egyórai munkával sikerült vasdobozom szalmaláng melegét kissé visszatartani a szobában. Kellemes este volt, két hónap óta először fürödtem, tiszta fehérneműben, langyos szobában és tea főtt a kályhán. Végigdőltem az ágyon, cigarettáztam és hallgató magyart[180] fütyültem. Muszta jött be hozzám. Először döbbenten megállt az ajtóban, kísérteties látvány lehettem egy ilyesmihez nem szokott embernek, tisztán, borotváltan és melegben, de nem tett semmi sértő észrevételt, hívott, hogy jöjjek át Krompachoz egy kis szilveszteri ünnepségre, puncsot fognak főzni, dominózni, és Szabó majd énekel Volga-dalokat. Köszöntem a meghívást, lehet, hogy át fogok menni, előbb vacsorázom. Muszta elment, valószínűleg kárörömmel állított be Krompachoz: sohasem hallgatnak rá, pedig ő most is rögtön mondta, hogy rendőrkém vagyok. Jóllakatom megint az éhesdobozt, iszom egy teát, hallgatom a duruzsolást. Azt máris tudom, hogy nem megyek be Krompachoz Volga-dalokat hallgatni, pedig nálam, hiszen tősgyökeres pesti vagyok, a szilveszteri muri az év nagy és fontos ájtatoskodásai közé tartozott. No mindegy. Kivettem a kofferomból Michelett[181] francia forradalmának egy részét és olvasom. Ez stílszerű olvasmány itt, ahol divatjamúlt, októberi, júliusi, spartacusi és nem tudom milyen forradalmak félbemaradt Robespierre-jei rágódnak a múlt keserű

gyökerein. Azután leoltom a villanyt. Az ablakra tapadt zúzmara szinte bevilágít a szobába, a doboz ajtaja körüli izzás kellemes, rózsaszínű fényt terít szét a falnak egy darabján, de most már nem érzem jól magamat, elképzelem Budapestet. Most kezdődik csak a mozgalom, a körút telve néppel, és a kávéházak fehér asztalai ma telve vannak „foglalt” táblákkal. Barátaim bizonyára jólöltözötten, szilveszteri kedéllyel tivornyákhoz készülődnek... Régi szilveszterek jutnak az eszembe, legutóbb a New Yorkbárban, és régebben egy viharos pilisi mulatság. Elgondolkoztam a gondviselés ezen különös főpincérén, aki a hosszúnap-kor[182] evett kispörköltet evvel a szilveszteri böjttel fizetteti meg velem. Én uram Istenem, sohasem eszem többé sem kis-, sem nagypörköltet, csak ne adj még ilyen szilvesztereket. Valahol rágcsálás kezdődik. A parázsszínű fény álmosít, és messziről hallom Szabót, és a halk zümmögő kórusát beborozott nomádoknak: Túl a hegyeken, Ahol az ég sose vidám, Szán sose csilingel, Nem kacag a lány... Óh, kitűnő Jó Szellem, a selyemharisnyás, az anyás mosolyú, ő ide csak jótékonykodni, fölényeskedni jön, különben van megkülönböztetett, jó társasága az első kerületben, és most a kereskedelmi alkalmazottak bálján ő sem angyal, ő is nő... nő!, aki húsból vérből való, akinek suttognak, aki pirul és forró vérhullámokat érez a feje köré tolulni. Irtózatos düh fog el, és öklöt harapva, tombolva tudnám ordítani, hogy nő! nő! Homlokomat a hideg üvegnek támasztom. Ez megnyugtat. Örülök, hogy tegnapelőtt, mikor a sötét folyósón dülöngélve jöttem, és a Jó Szellem hirtelen, szelíden megszólított „miért iszik mindig?”, azt mondtam, semmi köze hozzá. Ez jó, hogy engem nem tud megváltani egy tál meleg csuszpájzzal. Ha szmokingban lennék ott a követségi bálon, akkor eszébe sem jutna ez az angyali jóság. Jól megrakom a vasdobozt, megiszom a több napra vett, teába szolgáló rumot, és imígy megfosztott bőrű nyelvvel, kissé részegen végigdőltem az ágyon. Jól éreztem magam, cigarettáztam, és mintha hirtelen felolvadt hangok csordogálnának ki a fülemből, egy régi, kávéházi melódia jut az eszembe:

Tudom, hogy eszedbe jutok babám, Ha leszáll a Dunán az éj... Mintha valaki más énekelne halkan a szobában, a sötétben. Így fekszem hajnalig, míg a derengő ég bátortalan fehéredése eszembe juttatja, hogy új év van már, egy egészen új év, vadonatúj, de nemsokára éppen olyan ócska és viselhetetlen lesz, mint az imént elhasznált esztendő. Mik jönnek az új évben? Új városok? Új vadászterületek? Tengerhez fogok menni, Afrikába. Orientális színek, mozgalmak sokféle, speciális, tarka lármájától akarok kábulni... Vagy írni, igen írni kellene, valami szépet, valami jót, és elmenni vele Heltaihoz[183]... Parázsszínű, rőt foltok húzódnak összébb a padlón. Rágcsálnak. Hajnalodik. Messziről nomádok kórusa kántál fájdalmasan, mint távoli sakálok hangjai a sztyeppén: Túl a hegyeken Amerre végtelen a tél bús halotti nótát sír süvít a szél Nagyon halkan citera nyekereg hozzá... Van egy rossz ajtó, a barakk bejáró, amelyet nem lehet becsukni, és a szél, gyakran hosszú nyikorgás után, úgy bevágja, hogy végigdöng az egész épületben. Erre riadok fel. A rőt sugarak mind beljebb húzódnak, a sápadt derengés mind fehérebbé tágul, és egyszerre kipp-kopp, mint tündér a mesékben, zörren az ajtó, és belibben egy nő, báli-piros arcú, ezüst selyemruhájú, lirigan szagú, anyás mosolyú, szép, fiatal... – Jó reggelt, maga terrorista... Mit búsul? Boldog újévet! Fekszem, nem merek mozdulni, tisztelem ezt a látomást. És most egyszerre megérzem az elmúlt napok tisztálkodásának jelentőségét is, megérzem, hogy érdemes élni, megérzem az új évet, amely boldog lesz... Nő! Szilveszterkor, itt a nomád barakkban, egy parfümös, igazi pesti asszonyka, békülékeny, alázatos fehér bőrű. Nő! Ennek a koldus éjszakának a hajnalán, nálam... És ideül az ágyam szélére, nevet, cigarettázik, lehunyt szemmel kissé dúdol is. Mit beszéltem, hogy beszéltem ezen a hajnalon, már nem tudnám leírni, csak

azt tudom, hogy az a távoli, komoly, finom, lombikos ember beszélt belőlem, borotváltan, tiszta ingben, fürdötten a parfümös nőhöz... Hogy történt, mire mondta, már nem tudom, csak arra emlékezem, ahogy kacagott rajtam, gunyoros, drága hangon: „Óh, maga csacsi, hát nem tudta, hogy szeretem?” Azt sem tudom, hogy volt, hogy egyszerre egymásra hulltunk, száraz, forró, lihegő ajakkal és megcsókoltuk egymást nagyon hosszan, vérfakasztóan a hajnali csillag alatt. Hát mégis csak megváltozott ez az erőszakos Jó Szellem... A csók csöndjében egy egér bátorodott újra rágcsálásra, és messziről a szomorú nomád sakálok melódiás sírása jött: Tán egy árva húron Száll tovább e dal S földbe száll mivelünk Száz világi baj... Új év van...

Spanyol Egy rémálom az egész, hogy múlnak el az emberek, mintha most a legfontosabb dolog lenne meghalni. A külváros nem tehet mást, mint hogy odatartja fedetlen életét a halál kénye-kedvének. Nem védekezhet, nem ápolhatja magát, nem priznicezhet, és nem vehet télikabátot meg kesztyűt a halál ellen. De hiszen a Varázsszeres Krompach régen kimondta: „ritka ember kerüli el a halált”. Most világlik csak ki e paradox szavak bölcs mélye. Mert igenis vannak emberek, akik elkerülik a halált, akik elbújnak előle városi bundákba, tea és aszpirin-barikádok mögé, nem is szólva azokról, akik faképnél hagyják, és Abbáziába mennek. Odajöjjön utánuk, ha van pénze. Köztudomású azonban, hogy a halál szegény ember, másképpen nem tanyázna fűtetlen lakásokban, tömegtanyákon. Nem, a halál nem szuverén úr, vannak, akik dunyha alá bújnak előle, vannak, akik kikerülik, de ezek ritka emberek, legalábbis erre, mifelénk. Nagy a halandóság. Az embereket komorrá, csendessé teszi a Hádész árnya. Seregély önkívületben jött haza a lapátolásból, Venclickáné 39 fokos lázzal végzi körülményes családfenntartását. Kihaltak az utcák, a nagy hideg mintha megrepesztette volna a levegőt, nem ködös és mégsem áttetsző a nappali világítás, az emberek riadtak. A spanyol alattomos betegség, rakéta gyorsaságú, egy pár óra és kész... Rámegy a tüdőre, ott marad a mellhártyán. Éjfélkor a láz kimérája ráteszi nyirkos hűvös kezét az arcára: „eleget ziháltál kedves barátom... pszt..., csend..., no ne vergődj, ez így van rendjén a teremtés okszerűségei szerint..., jó..., már jó..., jó éjszakát barátom” Az asszony nem hallja lélegzeni a férjét: „János...”. Megdöbbenten, figyelmeztetőleg, hangosabban: „János!” Velőtrázó sikoly hasít át a barakkon, Muszta egész testével remegve áll a szoba közepén, ágyból kiugrottan, vacogó szögletes sovány testének dísztelenségében, és halk hangon kitalál mindent: „Sze... sze... szegény Seregély” szepegi rettegően. A Batta hortyog... A hó nem esik már, a villamosok üresek, és a nomádok érzik, hogy itt van közöttük a halál, egyszerre, mindenki mellett, és rettegve meglapulnak: „Óh jaj!”

Alszik. Az arca bíborszínű a láztól, a szája cserepes. Leoltom a villanyt, és

ruhástól dőlök végig a másik ágyon. Nem fekhetem le, virrasztani kell, hogy pumpáljam a lokomotívot. Jól esik feküdni, nem is tudom, miért vagyok ilyen fáradt. Judit alszik, csupa tűz, borzasztóan izzad... Két mély kondulás, valahol felet harangoznak. Nagy csend. Néha a priznicért járó asszonyok csörömpölnek, fröcskölnek, és csapkodják az ajtót a fürdőszobában. Félelmesen süvít kint a szél, és percenként úgy vágja be a rossz bejáró ajtót, hogy megremeg az egész barakk. Nehéz a szívem, szorul a torkom. Rossz érzések nyomasztanak... Judit meg fog halni... Erre a gondolatra hűlni érzem a véremet. Kedves arcát dermedten látni, ölelő, lágy karját merevnek tudni, angyalkék szemeit hullaszürkéknek. Szeretnék embereket beszélni hallani, muzsikát vagy valamit, hogy múljon ez a lidércnyomás. Egyszer ugyanilyen érzésem volt, és akkor néhány perc múlva meghalt a húgom. Akkor én is skarlátos voltam, ötéves, és a zöld felsőt láttam rezegni a szekrény teteje felett; egy kártyalapot, amellyel előbb játszottam, és azóta is mindig, ha lázas vagyok, ha kezd a forróság bizseregni, kártyalapokról fantáziálok. Pumpálok... Judit azt mondja: „nézd... lepke”. Hangosan, értelmesen mondja ezt, lehunyt szemmel. Valaki siet haza, végig a folyosón, megbotolva felrúg egy lokomotívot, csörömpölés, szitok, csend. Felteszek egy fazék vizet forrni, hogy a levegőt megjavítsam és melegebb legyen. Kint borzasztó hideg lehet, mert a kétlángú lokomotív dacára, a szoba hőmérséklete süllyed. Leoltom a villanyt, végigdőlök az ágyon. A plafonon nyugtalan lángnyelvecskék árnyai mozgolódnak, és némi sárgás fény játszadozik Judit dunyháján. Nagy csend, iszonytató érzés, hallom, amint lihegve kínlódik. Ez az éjszaka a krízis. Infantilis malaszt száll meg hirtelen, és két rég múlt verssor jut az eszembe: Én Istenem, jó Istenem Becsukódik már a szemem...

Súlyosak a szemhéjaim. Mi lenne, ha elkapnám a spanyolt? 32 fokos hidegben petróleumért, tejért menni, hideg priznicekkel foglalatoskodni... Ez halálos dilemma lenne, és valószínűleg nem maradna más hátra, mint csinálni a prizniceket, de ez nem valószínű, nem leszek beteg. Ha négy nap alatt nem ragadt rám, akkor úgy látszik, immúnis vagyok. Judit beszél: „Holnap?... jó lesz, majd felveszem a sötétkék ruhát..., jaj..., adjátok ide a trottőrcipőmet...”

Na, mondja aztán szárazon és hallgat. Aztán vidáman, hangosan: „gerlice..., nini..., kicsi gerlice...” Reszketve állok a szoba közepén. Egyedül vagyok, Judit nincs itt, ő a túlsó parton van. Vissza tud-e jönni? Ez a jóságos, szép, okos, kis asszony. Érzem a halált. Itt áll ő is, itt van a szobában. Milyen szívesen megküzdenék vele. Egy sárkányölő Szent György elszántságával tudnám megragadni csonttorkát. De minden csendes, mozdulatlan, csak a lokomotív lángszirmai játszadoznak árnyékosán a szoba falain. A nyakamat mintha hurkolnák. Kiállók az ajtó elé a folyosóra cigarettázni. Vaksötét és csend. Bentről Judit nyugodt, tiszta csengésű hangja hallatszik: „Anya..., anyuka miért vagy ma ilyen jókedvű, és miért olyan fehér a kezed?” Az anyja régen meghalt. A folyosó végén sötét gomolyag mozdul a mélységes homályban. Ő az? Nem félek. Szembe fogok nézni a csonthidalgóval. Kültelki módon a bicska felé nyúl a kezem, a nadrágzsebemhez... Bicska? Halál ellen bicska? Lassú, tempós módon közeleg az árny. A lépés neszel. Most már valóban a bicskához nyúlok, és hangosan mondom: „Kijár itt!” Semmi válasz, az árny jön. Megint kérdezem: „ki jár itt! Feleljen!” De csak jön. Most már tudom, hogy nem a halál, valószínűleg sokkal rosszabb: egy élő. Egy lépésnyire van talán tőlem, hatalmas alak. Hirtelen egy karszerű vonal emelkedik vállmagasságnyira, és egy bibliai hang szólal: – Uram..., az ember lelke mélyén csodálatos megérzések rejlenek, és vannak világos pillanatok, amikor kinyilatkozik bennünk az isteni tartalom, amire Arisztotelész azt mondta: az élő test oka és elve... A Szent Ember. Ha idejében nem szól, vagy egy lépést tesz, arisztotelészi kinyilatkoztatásában lekéselem. Mellettem áll. Titokzatosan körülnéz aztán szinte a fülembe súgja: „Uram..., a feleségemet bűnös erők tartják befolyásukban. Ma ilyen kinyilatkoztatásom volt. Az asszony terhes.” – Tudom, hisz maga újságolta örömmel. – Igen, éppen ezért, mert én is szerettem, felfedhetetlennek hiszi a csalást, de én átlátok a szitán. Hipnotikus hatalom rabja. Egy orvos a Rotenturmstrassén hatalmában tartja. Ördögi ember, pazar rendelője van... – Látta? – A lelkemmel. Ez volt a megérzés. Én el fogom pusztítani a sátánt, az áldozatát és a magját... Már suhan tovább a falak mentén, és elnyeli a nagy homály. Távolról hallom csoszogni. Tébolyda... Visszamegyek pumpálni. Az imbolygó láng fénye Judit arcára téved. A szeme úgy csillog, mint két

színes üveggolyó. Azt mondja: „Jó estét Seregély. Mi jót hozott?” Mit akar folyton a halottaktól? Odamegyek hozzá, megsimítom. „Judit..., ide nézz..., én vagyok itt, Jenő. Hát nem ismersz?” Sóhajt. Azt hiszem, most visszaébredt a másik partról. Fogom a kezét, mint a tűz. Lassabban lélegzik, elalszik, de nem engedi el a kezemet. A rossz ajtó hosszasan nyikorog, bevágódik. Nézem a szekrényt, amerre most a lángnyelvecskék nyújtogatják a kékes, sovány nyakukat. A szekrény peremén cirmos almák állnak sorban. Úgy látszik, nagyon kimerített az álmosság, a combjaim fáradtan bizseregnek, oly jól esik ülni, a szemhéjaim nehezek, Judittal szorítjuk egymás kezét, és az almák fölött, az ágaskodó nyugtalan lángárnyaik homályában vigyorogva felkopírozódik a zöld felső.

Levél Kimerítő levél ez sem lesz, hacsak nem annyiból, hogy engem fog kimeríteni, és pihenni kénytelenülök. Hát most itt vagyok, megint innen a Tartaroszon. Bizony sokfajta őrültséget követtem el újra, és mondhatom a befejezés, az influenza volt a legártatlanabb az egészben. Na, de hát az ember saját dolgaiban még mint irodalmász is leereszkedik az átlagos publikum véleményvilágához, és minden rosszért kárpótolva érzi magát egy happy enddel. Minden jó, ha vége jó. E nem új, nem is bölcs mondás jelképezi a nullától bal felé eső negatív gyönyörszámsor jegyeit, mint pl. az elmúlt fogfájás, nagy fázás után a meleg szoba, amik végeredményben mind valóságos, tényleges gyönyörök, és az ember be is éri velük, bár lebegnek előtte esetek, midőn valakinél nem csak a vége, hanem maga az egész, elejétől végig jó volt, akinek sohasem fájt a foga, aki nem esett le (az ilyen ember többnyire nem is megy fel), de hát kit fogjak perbe? Levelére még mindig nem tudok kielégítő választ adni. Mikor olvastam, magas lázam volt, és ilyenkor mindig kártyalapokat látok a szemem előtt, most egy kvartot láttam, amit be is mondtam, pedig jól láttam, hogy a vörös alsó, király, disznót[184] a zöld felső egészíti ki kvarttá, de reméltem, hogy a hiányzó lap a stekliben lesz. Körülbelül két hétig nyomasztott ez a kép, egy kvart ász vörös felsővel! Az édesapja, aki egy alsós potentát, ezek után megmagyarázhatja magának, hogy tényleg súlyosabb betegnek kellett lennem. Az orvos is szemrehányással illetett, hogy egy ízben azt mondtam neki: „Maga undok bélszabász, hát mikor fog végre gégén borotválni?” Állítólag igen közeli rokonait is tiszteletlenül aposztrofáltam, és a kórtermet kelevényfakasztó műhelynek neveztem. Az idegorvos, akinek később becsületszavát vettem, hogy nem ír esszét rólam a heti közlönyben, azt mondta, hogy éppen olyan tüneteket mutattam, mint a gyermekágyas anyák, akiknek agyukra ment a tej... Mit mondjak magának? Európa legjelentősebb közegészségügyi intézményeiben igen szívesen látott vendég voltam. De nem is erről akartam írni. Levelei, könyveimmel és mappáimmal együtt Hercz néni őrizete alatt, lezárt kofferomban vannak a boldog emlékezetű Flotow Gasse-i lakásomban, ahol gyér számú értéktárgyaimat elraktároztam, nem látván tanácsosnak

bármit is a barakkba vinni, amit nem szívesen nélkülöznék. Hercz néni, ez az általam első, személyesen ismert mártír, kinek fennkölt élete mellett alig van kilátása arra, hogy a megkülönböztetett agyonkínzottak sorában szentté deklarálják, sűrűn ellátogatott hozzám, amely alkalmakkal igazi könnyeket sírt, és elmondta életének minden tekintetben megrázó, de általam sokszor hallott, és éppen ezért csökkent érdeklődéssel kísért tragédiáját, amelyben különösen sötét és kegyetlen szerepet játszik a többszörösen büntetett családfő, ki azért csodálatosképpen, ha egyet köhent, háromféle teát, négy pokrócot, és mit tudom, hányféle gondos ápolást kap, éppen ama neje részéről, aki békülékenyebb hangulataiban gaz bitangnak, életem megrontójának nevezi Hercz bácsit, pedig Isten és én vagyunk a tanúk, hogy ez talán túlzás. Jószívű, bűnös, de vidám, vén filozófus gyermek az öreg Hercz, aki talán már egészen fiatalon rájött arra, hogy egy komoly ember nem veheti komolyan ezt az életet, és hagyta a pálmát a nagyképűeknek. Neki nem fájt az élet, és nem csinál majd nagy kázust a halálból. Azt sem mulasztaná el Hercz néni, hogy nekem valami málét hozzon, vagy egy pár, ráncos héjú, horpadt almát. Sír, simogat, óv és tanácsol, betakarja a nyakamat, melynek sima fehérsége, Isten tudja miért, nagyúri, zseniális és kiválasztott voltomat dokumentálja előtte. Négy óra felé mindig elmegy, mert hátha hazajön az a „Gyilkos” uzsonnázni. Ilyenkor kisétálok a Kobenzli lejtőjére, jó magasan a külváros felett megállok, s mint az Utolsó Mohikán, aki egyedül maradt a pampákon, ellenzőt formálva tenyeremből, végignézek a panorámán. Szemben a Türkenschanz Park, alatta Grinzing és Sievering, felettem hideg, vérszínű borongása a felhőtlen téli alkonynak, és bennem a végtelenség... Szegény Mohikán, Chinghanchok, Unkász és Vadölő. Kedves jó gyerekszobám, és ti elhagyott, igaz barátaim Servadec Hector, Kárpáthy Zoltán, Robinson Crusoe, Gulliver, szegény Nemecsek és bogaras Paganel a Grand kapitány gyermekeiből... Törvény szerint nagykorú fejjel sajnálom itt őket. Ma 24 éve gyanútlan ifjú csecsemő lehettem, az életről még mit sem tudtam, és tejet ittam boldogan, mint ezt egy régi, de szép sanzon mondja. E sanzon hőse azért énekel így, mert megverte a mamáját, és később ezt súlyosan megbánta. Én sohasem tettem ilyesmit, sőt, az én drága anyám vert meg engem igen sokszor, és úgy látszik mégsem elég sűrűn, szegedi papucsának talpával, lehetőleg sohasem fejbe. De hát e verések, amilyen kevéssé ártottak kövérebb testrészeimnek, éppen olyan kevéssé használtak a fejemnek, mert az én fejem már régtől úgy volt elrendezve, hogy annak

mentől kevesebb dolog használjon ezen a világon, és lehetőleg sok dolog ártson. Zavaros, furcsa fej kívül-belül, szavahihető kalaposok szerint hatvan centiméteres kerülete van. Ilyen nagy térben még akarva sem lehetett volna kevesebbet és rosszabbul elhelyezni, mint ahogy azt én tettem. Óh, de szeretnék egy roppant nagy regényt írni a gyermekkoromról, midőn minden vasárnap Tamási bácsiéknál ebédeltem, és pedig azért előszeretettel, mert olyankor parfé volt, a földi jók non plus ultrája. Nagyszerű vasárnapok voltak ezek, nem csak a parfé miatt, de Emilnek, aki azóta nős orvos lett, ólomkatonái voltak. Vastag, masszív katonák, és azt játszottuk, hogy én felállítom ezeket a katonákat, ő meg leágyúzza. Amilyen élvezettel én felállítottam, olyan passzióval ágyúzta ő le megint az én ólomkatonáimat, amelyeket azóta is folyton felállítok, és azóta is mindig leágyúzzák, de most már nem az Emil, akit különben egy szokványos gyermekkori malőrjéből kifolyólag zöldfestőnek neveztünk, míg később az érettebb embereket megillető Muki elnevezést kapta, amely név ma is megilleti, úgy látszik lemoshatatlanabb a zöldfestéknél, és viselni fogja egész életében. Ugyancsak vele tettünk szert egy kofferból főhadnagy bátyjának töltött, szolgálati frommer pisztolyaira, és kergettük egymást körül a szobában, ő Winnetou és én Old Shuttechand, a lesújtó ököl, míg végül a hazatért néném puha öklei sújtottak le mindkettőnkre a töltött revolverek miatt, melyek könnyen elsülhettek volna. De az a külön gondviselés, amelynek reszortjába a gyermekekre való felügyelés tartozik, nekem valószínűleg már akkor személyes ellenségem, nem engedte meg, hogy egy jó orvos vagy egy rossz író csírájukban meghaljanak, és a revolverek nem sültek el. Szerelmes is voltam akkor, hétéves koromban az unokanővérembe, aki nagyleány volt már. Csipkerózsika volt ő, ábrándos, halovány, madárétvágyú, egész nap a sezlonon feküdt és olvasott, mert ő maga is szerelmes volt Esmeraldába, akit nem messze a székesegyháztól Quasimodo kancsal szeme láttára felakasztottak[185]. Később, midőn férje személyében reálisabb formát öltött szenvedélye tárgya, elmúlt a halványsága, merengő tekintete, és egy ragyogó szemű, mosolygós asszony lett, akibe már nem voltam szerelmes, és legutóbb pikáns vicceket meséltünk egymásnak. Na és az iskola, mikor viaszosvászon táskámhoz erősített tolltartóm ütemes zörgése kísért naponta a reggeli utcán; álmos voltam, és a hirtelen bekapott kávés vajaskifli mindennap émelygett a gyomromban, irigyeltem az

utcaseprőket és a kocsisokat, akik fázósan ténferegtek az úton, vagy bóbiskoltak a bakon, mert az ő lelkiismeretüket nem nyomasztotta régen meghalt, vegyesházbeli uralkodók fumigálása. Egyenesen ezeknek a reggeleknek tudom be, hogy az uralkodók azóta sem tudtak nagyobb népszerűségre vergődni a szememben. Azt hiszem, nem sok diák fogyasztott el annyi és olyan sok fajtájú intézményt, mint én, mindenféle úti gimnázium, polgári, kereskedelmi képében. Mégsem kerülhettem ki a végzetemet és a felsőbb iskolák egyikéből rövid úton repültem. Milyen szerencse, mert az iskolára akkor már nem volt szükségem, hiszen kiválóan verekedtem, elsőrangúan dohányoztam, nem ütközött nehézségekbe számomra buzera tisztát[186] csinálni, ha preferance-ról[187] volt szó, talonban négy adura ultimót csináltam holt biztosan, és a rajcsúron[188] (Reitschule) már félpályáról is lőttem gólt. Nem is szólva arról, hogy külön krakéler társaságot alakítottam a jégpályán, és ha délelőtt iskola helyett az állatkerti majomházban huszonegyeztem, kifogástalanul írtam le apám keze írásával, hogy ezennel igazolom... És a nagyszikla az állatkertben. Mit nekem a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel való vadregénye, mit nekem a Chimborazo vagy a Gaurisankar, ha életem térképén meglátom az állatkerti nagyszikla égig nyúló csúcsait. Itt ütöttem lovaggá magamat az első cigarettával, amelyet Jenidgének hívtak akkoriban. Hűvös, tiszta, őszi délelőtt volt, és a sétálók, az őrök meg a kenguruk nem is sejtették, hogy fent a nagysziklán a Vezúv működik, de mikor sápadtan, ingó járással, nikotinos erupcióm utókólikájában lévén, levánszorogtam a nagyszikláról, tűzkeresztségen átesett lovagnak éreztem magamat. Így aztán kész szerencse, hogy kikerültem az iskolából, mert legalább tanultam is valamit. Azok, akik végigjárták az iskolákat, még ma sem tudnak semmit, azt hiszem még verekedni sem, de erről már nem az iskola tehet, mert akiben van ambíció, az a fent elsorolt tudományokat kitűnően elsajátíthatja néhány esztendő alatt. Ez idő tájt még érdeklődésem legnagyobb részét a számológyűjtés foglalta le, és mondhatom, Budapesten alig volt még egy gyűjtés, amelyben nem csak a teljes Zwack- és Franck-sorozat, hanem még egy valóságos munkás szappan is volt, ami tudvalévőleg a számolócédulák[189] nagymogulja. Kár, hogy ezt abbahagytam. A számológyűjtés megérte a fáradságot, komoly sikereket hozott, és ki tudja, ha nem hagyok fel vele, ma talán a teljes Puch[190]- és Palma[191]-sorozat birtokosának is vallhatnám magamat. Mostani sorozataim,

sorozatos csalódások, sikertelenségek, züllések szintén nem értéktelenek, de mondja, hol van ez a Francktól[192], amely gyermekképeket ábrázolt hófehér alapon, finom, vastag papírra nyomva? Milyen svindler voltam, midőn leáztattam egy kávépótlódoboz címkéjét, és elcseréltem egy sorozat Weszelyért[193], ami, higgye el, nem volt ár egy valódi Franckért, és milyen vitézi torna lett ebből az ügyből két iskola szakértői előtt, midőn a rászedett fiatalember, aki rákosszentmihályi lévén, még mucsainak sem számíthatott, nem akart belenyugodni a romlott városi erkölcsök fölényébe. Hallom a katonabandát és a borízű hangokat a ferencvárosi pályaudvaron, midőn Karcsi a frontra ment és körül egy pár száz torok üvöltött taktusra: csatos imakönyv a kezében, harminckettes baka van a fejében, ne sírj kedves Mariskám, visszajövök háború után. A fele sem jött vissza, és aki mégis visszajött, az szeretett volna visszamenni azokhoz, akik nem ettek meszet (illetve, akik oltott meszet ettek) hazajönni ilyen háborúságok után, és bukovinai rögök alatt oszladoznak, vagy ott nyugszanak a jó, kövér, olasz, magaslati fű alatt, amiből olyan nagyszerű tej készül a tehénben. De Karcsi nagy fifikus volt, és így hamar visszajött, pedig ki tudja, ha ő kint van, talán minden másképpen történik, de hát Karcsi nem akart beleavatkozni a politikába, és lábadozni ment a világháború alatt. Hogy mi baja volt, nem tudom meg soha, csak azt tudom, hogy olyan fajtájú betegségben szenvedett, amivel az utcán bottal kell járni, és tilos a térdét behajlítani. Súlyos betegség lehetett, mert néhány esztendeig szenvedett benne, és csak a világháború után épült fel... Az évek sasok, nagy szárnyúak és feketék, gyorsan mennek. Látom őket elsuhanni magam felett, hallom a szárnyuk vészterhes, figyelmeztető huhogását. És hiába minden, nagy lázakban, amiket belülről, megnyilatkozás nélkül élek ki, égek el lassan egy máglyán, amiről nem tudom miből rakták alám, ki gyújtotta fel, de így kellett lenni már az idők kezdetétől, hogy én elégjek, hogy kiégessem a nedvet a testemből, a velőt az agyamból, amíg szitássá vált zsarátnokhalomként majd összeomlók valahol. Micsoda forrón vacogtató, sorvasztó delírium pusztít bennem, hogy tudtam én egy szép táj látásától belülről, és anélkül, hogy bárki észrevenné rajtam, nagy sikollyal összerogyni, rögtön meghalni, mindig és minden felett meghalni, oh, hányszor haltam én meg. Hogy tudtam a feszítő, belső tűztől remegve gubbasztani egy berlini manzárdban, és hajnalig mást sem csinálni, csak

érezni, hogy mint egy önálló test összetapadva, de nem elválaszthatatlanul a földdel forgok most én is itt az éjszakában az óriási, néma elliptikán, és rémülten talán úgy nézhettem ki, mint egy múmia, bámultam a sötétet hosszú, hosszú órákon át. És pontban reggel ötkor az átelleni lakásban kigyúlt a villany, és egy postás felesége hozzáfogott a kávéfőzéshez. Napról napra végignéztem a vén, fázós, fáradt postást öltözni, és fél hatkor megállt lent egy tejeskocsi, az átelleni bolt felhúzta redőnyét..., csörömpölő kannákat hurcoltak, és előttem olyan hallatlanul titokzatosnak tűnt ez az egész, a derengő Puttkammer Strasse felett virrasztva. Milyen vad iramban hajszoltam én magamat tovább és tovább, ismeretlenekbe, idegen embertömegekbe, hogy kábuljak, és alig volt egy-egy olyan csillapodott, holtra vált pillanatom, mint mikor a kapucinusok pincéjében, lehunyt szemmel, hűs homlokkal nekitámaszkodtam a Sasfiók[194] szarkofágjának: Mert üdvöt ád a láz, mely lelkemet megszállja, és ruhám fehér, mint az oltár ostyája... Ó, elég volt már ezekből a gyászkeretes ünnepekből. Huszonnégy év. Hamarjában szeretném kiszámítani, hány óra, hány nap, hány perc és hány másodperc, hogy bebizonyítsam magamnak azt, ami ebben a pillanatban is olyan valószínűtlen: hogy én éltem. Egy átmeneti lendületet adó injekciót jelentett számomra az a végtelenül jóságos, kedves asszony, aki a maga helyét töltötte be nálam itt Bécsben. Most azonban, hogy búcsúzom innen, és megyek új odisszeák után, nem fáj őt itt hagyni, és ha körülnézek, az egész világon sehol sem találnék valakit vagy valamit, amit örömmel keresnék fel vagy fájva hagynék ott. Ne haragudjon. Magának sem tudom megbocsátani, hogy valószínűleg nélkülem lesz boldog, ahelyett, hogy inkább velem akarna boldogtalan lenni. És hiába erősködik, hogy ez nem lesz így, hogy maga egy garantált Solvejg, én tudom, hogy fel fog ébredni, hogy egészséges vére, józansága vissza fogják vezetni az életbe. Ez így jó is. Egy nő, ha az úgynevezett jobb körökhöz tartozik és szépen csellózik, az ne éljen regényeket, hanem legyen boldog és igyekezzen szülni. Ön forradalmár, mert megkívánta bennem az extravaganciát, de nem mártír. Maga nem értheti az életet, mert sohasem került még életre-halálra szembe a pénzzel, fillér nélkül és nagy tettekre készen, de éppen ezért

megőrizte a morális érzékeit, ezért túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy nekem adta magát. Verje ki a fejéből kérem. Egy leánynak, ha van pénze, ez csak romantikus mellékízt ad, hogy valamikor megszédült egy ismeretlen, kétes költő szerelmétől, a dísztelen, pénzéletű emberek, minthogy annyira távol esik az ő világuktól, érdeklődéssel honorálnak egy ilyen vallomást, amely kézmegkérés előtt éri őket: „uram, nekem kötelességem megmondani... tudom, hogy megvet majd”. Evvel alkalmat ad egy kissé elhízott, gyengéd kereskedőnek, hogy imponáljon önmagának, midőn megbocsát. Én is megbocsátok mármost magának, evvel szemben maga is bocsásson meg nekem ezekért a csúfolódó, nemtelen gyanúsításokért, kedves Solvejg. Gyenge vagyok még, bár egészséges. Vértelenségemtől zúg a fejem, és az inaim néha megcsuklanak, de most már pár nap csak. Ebben a gyengeségemben, szédülékenységemben sokszor gyermeknek érzem magamat, és ernyedt, bicepszekben tehetetlen két karomat kinyújtom a látóhatár felé nagy vágyakozással, arcomat a lemenő nap bíbor gloire-jához tartva Grinzing felett, egyedül, mint akit itt felejtettek a vártán. Még nem tudom, hogy nem halottakra vigyázok-e, még nem tudom itt a temetetleneknek ebben az óriási temetőjében, hogy nem kell-e megölni magamat okvetlenül és gyorsan, de ha holnap még mozog itt valami a lövészárkok mélyén, a hamuszínű rongyok alatt, ha sikong itt még valaki, hogy uram irgalmazz, ha van még valahol későn befutó, tévelygő hajó egy ismeretlen óceánról jövet, akkor talán én sem jöttem hiába... Ne haragudjon, tudom, hogy összevisszaságokat írok, de gyenge vagyok, a fejem zúg, és végeredményben mégiscsak mondja ezt bennem valami, vagy valaki, és én értem is az összefüggéseket. Én tényleg csata után érkeztem erre a frontra éjszaka, és valakinek az elhagyott vagy kihullajtott fegyverét vettem magamhoz, és ideálltam a vártára. Buta dolog. Itt most, azt hiszem, sohasem fog derengeni, és az sincs kizárva, hogy máris megbolondultam. Ideállítottak, itt felejtettek, vagy magamtól jöttem? Hallgatózom: nem nyög senki. Az álom már kerülget, hangyák bizsergetnek a térdemben, de nem tágítok, csak állok tovább, csukaszürkében, fegyveresen az elhagyott csatamezőn, mert hiszen tegnap még valóban srapnelek robbantak, nem vagyok süket, hallottam: itt marcangolt emberek ordítottak, és távoli, süllyedő hajók távírdászai küldöztek kétségbeesett jeleket, könyörögtek az életért valahová. Hát akkor mégsem hiába jöttem, lehet, hogy későn, de nem hiába. Azonban a csend

körülöttem olyan, mintha a halottak végleg kimúltak volna, és az élők messzire elhagyták volna ezeket a csatamezőket. De én nem hiszem, várok. Valahonnan csak kell derengeni. Kinyitom a szememet. Nem vakít a nap, hideg, piros, dagadt. Távol felé nyújtott karjaimat lehullajtom. Odalent egy sötét foltra a mező közepén varjúk ereszkednek le... Most a föld felé nyújtom nagy, belső zokogással a karjaimat. Nemsokára biztosan újra életre kel, pedig óriási hópokrócok terülnek el mindenfelé, és a szemben lévő dombon végtelen tarlók futnak az ég felé, szürkén és barnásán, mintha velem együtt megöregedett volna a föld is... A Föld! A Föld!... A párkány szélén állok, a térdem és az orrcimpáim reszketnek. Nemsokára zöld és kalászszínű élettel foltozza ki ezt a vedlett, repedezett bőrét, és hol leszek én majd ebben az ujjongó reinkarnációjában a Földnek? A magam mohikáni őrületébe burkolódzva, mint egy szomorú, éjféli briganti lopódzom tovább az életben, a sarjúszagú nagy feltámadásban, és begubódzok még mélyebben a lelkem violántúli szálaiba... Asszonydolog, férfiszégyen; most bevallom magának, ha legyengül a testem, szellemiségem túlnő a szokott keretein, túltöltött idegbattériáim felfakasztják a lelkem fekélyeit, és kicsurgatják gennyét a szemem sarkából. Én mostanában alkonyonként feljárok ide, a Kobenzli hűs lejtőjére, átkarolt térddel ülök a kültelkek felett, és sírok... A könnyek meleg csellótémájú tétele, amiket itt szoktam sírni, jók, gyógyítóak, és a völgyből egészen hozzámig nő fel egy nagy, fekete katafalk[195], és így szól rajta a koszorú: „sic transit glória mundi...”[196] Érzem, hogy milyen hatalmas, pompás dolog a fiatalság, és az arcom lassan olyan meleg lesz, hogy a könnyeket sem érzem langyosnak, a katafalkon pedig sorra láttam már feküdni mindenkit, akiket valaha szerettem vagy szeretek. Magát is mirtusszal és mosolyogva, és mennél előbbre megy az alkony, mennél idegenszerűbb lesz az áttetsző homály mindenfelé, annál jobban félek egyedül, annál bőségesebben hullik a könny, annál élesebben rajzolódik ki a katafalk, és mélysípú orgonákat hallok búgni... Aztán csend kívül-belül és valóságos, távoli kutyaugatás dekorálja ezt a transzponált lelki ábrázolást, ösztökélt alkotás categoricus imperativusa, gondolatok, szavak születnek meg, és mire finom szenzibilis szálait szétveti a hold, Grinzing felett elmúlik minden nyomasztóság, büszke fenségével harmóniát teremt bennem a Gondolat, amely mégiscsak az enyém, és a tudat, hogy nem is az

időben és térben vagyok valami, hanem alkotórésze, mozzanata a mindenségnek és a végtelennek... Míg végül egészen magasra távolodom, és a lelkem mélyén, egy jégtáblán úszom valami végtelen, egyszínű vízen, a sötét ég alatt, magam is árny, és így gubbasztok életből kiesve az emberek feje felett, szomorú mohikánságban. Nemsokára felszállok a G 18 jelzésű Stadtbahnra, és gurulok majd végig a Nusdorfer Strasse felett, megyek ki, végig a Mária gürtlin, ahol sorjában annyi szép, hatalmas községi ház van, modern építmények, rengeteg kis ablakkal, tornyokkal, óriási udvarokkal. Ott nézem őket majd utoljára végig, sorba, míg egészen kint, az Ostbahnhofhál leszállok. Nem fog fájni a búcsú, és tudom, az a nő sem fog belehalni a könnyeibe, aki most sír utánam egy rendőrkémhez illő, tiszta vigvamban, a grinzingi bungalók között. Molnár, Muszta és megboldogult Seregély, kenetteljes, bolond Szent Ember és sokhúsú Battáné, mi közöm hozzátok? Nem mondom, hogy éljetek boldogan, mert ez nem áll módotokban, de ha lehet, ezt kívánom, szomorúan, szeretettel: tengődjetek tűrhetően. Csókoltatom Hercz nénit, és megsimogatom Hercz bácsit. És Olgának is azt üzenem, hogy Guncsef vissza fog jönni, és hiába is mondanánk mást, mert ő azért csak vár, vár, mivel a bánat eljegyezte, és Juditnak sohasem fogom elfelejteni, hogy megváltott, és sohasem fogom neki megmondani, hogy őt sem szerettem, magának megmondtam, hogy volt egy nő, aki elment, és most örökre velem maradt... Aztán még köszönök gondolatban Schönbrunn-nak, Belvedere-nek, és beszállok az én pipaszagú, III. osztályú vagonomba, elalszom mielőtt indulna a vonat, és nem is ébredek fel, csak amikor megzörgetik valami fémmel az ajtó üvegét: „Pass und zoll revision...” Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, és itt vége lenne a regénynek, ha megírnám valaha.

Cement Poissy (Seine et Oise), 1930. Zuhognak a gépek. Nyolc órán át, szünet nélkül zuhognak, zörögnek, zakatolnak. Óriási gyár, kis város, külön vagonokkal, mozdonyokkal, lakótelepekkel, raktárakkal, üzemekkel. Minden emberre pontosan ki van számítva, hogy mit kell végeznie egy nap. A felső emeletén a gyárnak ki van adva a rendelkezés, hogy hét kád cement lesz főzve (tulajdonképpen nem főzik, csak keverik), lent mennyi lesz vágva, préselve. A munka átváltozik anyaggá, és pontosan lemérik, elosztják, sokakat elbocsátanak, akik a napi rátájukat nem tudják elvégezni. Engem a cementet kigyúró nagyhenger mellé osztottak be, göngyölni kell a lapokat, vágni és kiskocsira rakni, amelyet a lányok aztán nagy dalolással, mintha kisgyermek feküdne benne, hátra visznek a hidraulikus préshez. Breton legény ül egy magas, éjjeliszekrény formájú fatákolmányon, mellette tokban kőkés, és előtte forog a henger, amelyen gyúródik a magasból ponyvára csurgó kevert cement. Mikor a cementből egy bizonyos vastagság rakódott le a hengerre, automatikus jelzőkészülék csenget. A breton munkásnak megvillan a szeme, felragadja a kést, kettőt nyisszant és leteríti a cementet. Ott, ahol bevágja a gyurmát, szépen leválik a hengerről, még egyet fordul a henger, a második jelnél is bevágja, aztán lecsapja a lábai elé, végignézi megvetően a döglött cementet, és visszaül a helyére. Én azonban már orv lesből felugróm a gép hídjára, összegöngyölöm a vastag, mit sem sejtő nedves lapot, karjaimba kapom és viszem. Odavágom a kések alá, lenyomom a hidraulikus vágót, sziszegve ráereszkedik a lapra, és kilenc kockára vágja. Ezután rádobom az ártalmatlanná tett cementlapokat a targoncára, de már csenget a gép, a breton szeme és kezében a kés megvillan, új cementáldozat, és én ismét felnyalábolom a halottat, viszem... és így tovább. Ne nevessenek ki ezért. Így fantáziáltam egész nap, mert a késükkel lecsapó bretonoknak volt valami furcsa villogás a szemükben, valami vadászos megvetés a lábukhoz omló cement iránt. Hátul, a hidraulikus préseknél, melyekkel 1000 és 1500 kiló nyomást idéznek elő a pléhlapok közé tett cementkockákra, dolgozik egy magyar szűcs, családos ember, negyvenhárom éves, egész nap köhög a sok víztől, zsákkötény van előtte, sárga zakó és nyakkendő. Úgy néz ki, mint egy

ügyefogyott szakácsnő, olyan nehezen emel mindent, olyan kínnal tolja a cementkocsikat, és ha kinyitja a prést, előre síró grimaszra görbül a szája, mert tudja, hogy hideg vízzel fogja elárasztani fentről a pumpa. Itt folytonosan zihál és zakatol valami. Sok magyar van, volt tisztviselő, orvosnövendék, kereskedő, itt harcolnak a Carte d’identitéért[197]. Három partiban[198] dolgozunk, én este nyolctól reggel négyig. Az utánam következők csoportja reggel négytől déli tizenkettőig, és a harmadik csoport este nyolcig. Kétórai munka után már elzsibbad a kezem, érzéketlen lesz a lábam, a derekam, és reggelig nem érzek semmit, nincs egy gondolatom, nincs egy érzésem, csak ugrom fel a gépre, hozom az elejtett cementet, beigazítom a vágó alá, levágom, lerakom, megint ugrom a gépre egyfolytában, megállás nélkül, változatosság nélkül, nyolc órán át. Ehhez állatnak kell lenni, vagy állattá kell válni általa. A cementnek rossz, fojtó szaga van, a zúgás úgy megüli az ember agyát, hogy akkor is hallja, ha teljes csend van körülötte, felriad rá álmában. Az óriási cement porfelhők lerakódnak orrban, fülben, gégében, szemben. A cementszemcsék véresre marják az ujjakat. Ilyenkor gumicsöveket kell húzni az ujjra, de ez sem véd, kínlódni kell, amíg megkeményedik a bőr. Kesztyűben nem lehet dolgozni, a kéznek finom érzéke szükséges a mindenhez szívósan hozzátapadó, nedves cementet úgy húzogatni, hogy ne szakadjon be, úgy hajtogatni, hogy ne törjön. Belesiketültem, belebutultam, barmultam a munkába, a monoton lármába, a porba és dübörgésbe. Néha vonat rohan át a gyáron, megrakott teherkocsijaival, fütyülve és szénfüsttel súlyosbítva a cementes atmoszférát. Tizenkettőkor kis lámpásával átsétál az éjjeliőr a gyáron, mögötte a hatalmas farkaskutya. Ilyenkor enni is szabad tíz percig, de félek abbahagyni a munkát, mert leesnék a lábamról, és tízünk közül, akik együtt jöttünk ki, már hetet küldtek el, mert rosszul lettek, kimerültek, elájultak. Én tudom, hogy nem fogok elájulni, nem fogok kidőlni, csak az idegeim nem bírják ezt a monotonságot, ezt a lármát, amelyben mintha gőzfürdő lenne, olyan távolinak hangzik az öreg olasz halk üvöltözése, ami valami énekféle lehet az ő fogalmai szerint. Az öreg tizenöt esztendeje keveri fent a cementet, kavarja a kút alakú tartályban a vizes habarcsot, tölti bele zsákokból a rostos anyagot, a port, hogy szemöldöke, szakálla hófehér lesz, aztán egy csáklyával taszítja, keveri a forgó henger alá, és közben síri hangokon üvöltözik, vagy vörösbort iszik. A bretonok egész élete vörösborivás. Ez a létük tartalma, a rossz,

savanyú vörösbort inni, emellett robotolnak esztendőkig, minden változatosság nélkül, napi nyolc órát a gyárban, kemény, nehéz munkát, rossz levegőben, de közben nagyokat húznak a vörösborból. Bárgyú, állati arcok, lélektelen emberek. Minket úgy gyűlölnek, mint a hullákat, ahol valamivel megnehezíthetik a vergődésünket, ott egyenesen találékonyak. Elnézik azt a sovány kis Bienenstock gyereket lihegve ide-oda futkározni, mert felgyülemlettek körötte a lapok, és nőnek, egyre nőnek, gyorsabban, mint ahogy ő dolgozik, amiből nyilván kidobás lesz, már patakokban csurog a verejték erről a banktisztviselőről, véres lesz a keze és ónszínű az arca, és a bretonok nevetnek körülötte, pedig csak a kezüket kellene kinyújtani, gyakorlott kezüket, és öt perc alatt megszabadítanának egy embert a rettegés és a testi fájdalom kínjaitól, de ez nekik egy „sale étranger” egy piszkos idegen, mert így hívnak mindnyájunkat. Elöl a vasalónál forró lapokkal préselik hullámosra a cementet, mellettük nagy gyúródoronggal kell körbefutni egy gép körül, és a gépek segítőeszközei emberek, akiknek a gép szabja meg a munka taktusát. Pipával, kék kábátokban járkálnak a contremaître-ek[199] és a fő controm (így ejtjük mi a szót), egy vállrángatós, ideges ember, aki egyszer figyelmeztet mindenkit a hibájára, másodszor kiteszi. Mindig ide-oda rohan, de ritkán csinál valamit, fontoskodik, kiabál, komor, sohasem mosolyog, és szívvel-lélekkel a gyárnak él, ami neki semmije, csak rossz kenyéradója. Itt dolgozunk napi nyolc óráig mint a foglyok, a cement mindnyájunknak nagy sebeket mart a kezére, amelyek nem tudnak gyógyulni, csak nagyobbodni, és folyton szivárog a vér belőlük. Minden második nap valamelyikünket áthelyezik a raktárba, ahol a zsákból egy őrlőmalomba kell rázni a cementport és a rostos, gyutacsszerű gyapjúanyagot, sűrű és vastagon ülő, köhögtető porfelhőkben, egy hatalmas cementlapon, amely teljesen a szabadban van, úgy hogy állandóan az éjszaka nedves hidege járja át az ember testét. A cement könyörtelen, parancsoló, gőgös, rabszolgatartó anyag. Itt minden a cement, minden kéz, minden arc, minden gondolat a cementért van, és az ember semminek érzi magát, ha látja ezt a telepet, ezt a nagyszerű látványosságot, ezernyi forgó küllőket, templomnál hatalmasabb műhelyeket, görnyedő, lihegő, kapkodó embereket: a cementért. Fél nyolckor már bevonulunk hosszú sorokban, komoran, mindenféle rongyokkal kötözötten, hónunk alatt egy csomag kenyérrel és egy üveg vörösborral. Lepecsételjük a kapuban lévő automatánál a „fiche-t”[200], és áttesszük az ellenkező

szekrénybe, azután megyünk a kantinba. Gyenge villanylámpával világított, kietlen helyiség, hosszú fapadok, hosszú asztalok, ihatatlan sör, egyféle, rossz étel, állott krumpli, szálas, büdös hús, híg leves, benne főtt kenyérdarabokkal: kulimász. De a falu egy órányira van innen, tehát mindenki rá van utalva a drága, ehetetlen kosztra. Cintányérok, pléhevőeszközök, homály, romlott zsírszag... Aztán fújnak, szedelőzködünk és megyünk be a gyárba. A másik parti jön ki, halovány arcok, rongyok, didergés, odavetett üdvözlő kiáltások, és megkérdezik, hogy mi van ma vacsorára... Átvesszük a helyüket. A gépek szombat estig egyfolytában zakatolnak.

Cantonnement du Fabrociment[201] Poissy (Seine et Oise), 1930. március Heti két frank 50-ért lakunk a barakkban. Nagy előnye, hogy cementből van, tehát nem tartalmaz férgeket. Csupa magyar lakik benne. A szomszéd barakkban csupa cseh. Itt minden idegen nációt egy nagy és fennkölt közösség fűz össze, a bretonok iránti mélységes undor. A mi házunk mestergerendáin a leggondosabb kutató sem találna aranyat vagy elefántcsontot, sőt mestergerendákat sem, legfeljebb mesterembereket. Homérosz tehát meg lett volna elégedve a lakással. A mestergerendák aranyozása nekünk sem hiányzott túlságosan, de az sem, hogy sem szék, sem fogas, sem ágynemű, sem egyéb szükséges és egyszerű alkalmatosságok nem fénylettek e házakban, ez már talán Homéroszt is elkedvetlenítette volna. Csupán két pokróc és egy valószínűleg fűrészporral töltött párna fénylettek ágyaink mestergerendáin. Napi 8 óra munka, 28 frank kereset és a kantinbeli koszt után piszok egy otthon volt ez a cementbarakk. Kik laktak benne? Volt közöttünk egy leépített tisztviselő, aki szvetterben és pizsamában aludt, volt egy exkommunista kispap, kitűnő teológus, cinikus, gunyoros mosolyú, csendes ember, az említett szűcs, három magyar munkás, földmíves emberek, akik most tanulták a proletárságot, egy kültelki, pesti fiú, perfekt beszélte a humoros jassznyelvet, kiszólásaival bármikor képes volt derültséget előidézni, egy Wassermann nevű asztalos, sváb ember, két ifjú munkás, egyik szabó volt, a másik bádogos, egy bozontos hajú, nyugtalan tekintetű, hatalmas fiatalember, akiről lerítt a pártbeli kommunista, Szabó, egy magyar nyelvű cseh, nagyon jó ruhái voltak, pedáns volt a holmijára, hajdan detektív volt Olmützben, családja is él. Ezenkívül még egy csomó ember, asztalos, kereskedősegéd és ismeretlen előéletű, pesti egyének. Én itt a gép küllői alól nézhettem végig, hogy mint gyúrják egy nagy, színtelen, alaktalan péppé egybe a hajdan különböző osztályokhoz tartozó embereket. Én itt láthattam, hogy a gyár szuverénül intézkedik alattvalóival, és ha voltak egyesek, akik jobb életük bizonyos szokásait titokzatos szertartásként űzték, például körömpucolást, gargalizálást, ruhakefélést, cipőtisztítást, ezek lassan homályos ceremóniáknak tűntek az illető saját szemében is, és legtöbbje felhagyott vele, ha néhányszor kicsúfolták vagy kinevették ilyesmiért. Itt

minden tettre felteszik a kérdést (anélkül, hogy tudnának róla). Kinek? Minek? Tisztaságnak, külcsínnek, társadalmi formaságoknak itt éppen olyan kevés értelme van, mint a pampákon. Városba nem járnak, a faluba is csak ritkán, ha táncolni szükséges, vagy ha bordélyba kell. Az itteni nők csak kinevetik, lenézik a kevésbé munkáskülsejű férfit. A gyár országa nem tűr érző és gondolkodó alattvalókat, és ha vannak ilyenek, azokat rövidesen átformálja. A gyári munkának nincsen perspektívája, jövője, nincs produktuma a munkásnak, amely létrejöttével önbizalommal töltse el, és ha ki akarja bírni, le kell süllyednie a hengerkerék, a csavarmenet életnívójára: a mozgáshoz szükséges olajon kívül másra nem vágyik. Munka után alszik, alvás után van még egy-két órája, azalatt ül és élvezi, hogy nem kell dolgozni, szívja a friss levegőt, dohányzik, vagy megveri az asszonyt. Bor, tej, kenyér, mind kocsin jön ki, újság nagy ritkán, akkor sem olvassák. Este, ha csillagok vannak és történetesen nyár, akkor működésbe jönnek a proletárok orkeszterei, száj- és kézi harmonikák, néhány szomorú, breton vagy olasz dal, mint méla, pusztába szakadt állatok üvöltözései, itt-ott történnek szeretkezések a barakkok sötétjében, de ezekből gyorsan házasság lesz, a meleg étel és a közösen jobban beosztható kereset miatt. Érdekesek a nők, akik tudják, hogy a férjük az ő keresetük révén többet fog inni, megveri őket, mosni, főzni kell reá, és mégsincs más életcéljuk, mint egyesülni valamelyik breton legénnyel. Minket le sem sajnálnak, bohócokat és idegeneket, szaletranzsokat. Vihognak a szomorúságunkon, ha végig lépünk megalázottan egy küblivel az udvaron. A részegeskedés a munkás fő élettartalma, és miután szerencsés lehettem dolgozni néhány helyen, kinevettem az antialkoholistákat, a részeges munkásról beszélőket. Ugyan kérem! Tessék napról napra robotolni a puszta kenyérért avval a tudattal, hogy előmenetel nincs, fizetésemelés nincs, felmondás, végkielégítés, öregkorra megtakarított pénz, kis falusi birtok, békés nyugdíjazás, előrejutás nincs, és tessék emellett tisztálkodni a robot utáni kis időben, tessék evvel a tudattal nem elbarmulni egy-két év alatt, és tessék még csak nem is inni. Hát mit csináljon? Csak járjon körbe egy életen át, mint a vak ló? Csak gyarapítsa, erkölcsösítse magát minden egyéb emberi tulajdonság nélkül? Majmolja a többi embert, akinek élettartalma, küzdelme, jövője, szenvedésének célja, magva van? A proletárt csak az ismerheti, aki maga is belekóstolt ebbe az életbe, és elborzadt a tartalmatlanságától, sivárságától, egyformaságától, akit már gyűrt a gépzaj, a monoton munka. És meg kell

erősítenem, azt a sokat cáfolt munkás-igazságot, hogy dolgozni csak borosan lehet. Magamról tudom, hogy egyszer kiittam egy háromnegyed üveg rossz vinkót, és az idő könnyebben múlt el, a karjaim kevésbé zsibbadtak, fájtak az egyforma mozdulatok következtében, az élet kevésbé fájt, és én is üvöltöttem a breton speciál manőverrel együtt, és attól fogva én is mindennap ittam, pedig a grinzingi barakkélet után hosszú ideig absztinenciában éltem, de mihelyt ismét a proletariátus közé kerültem, észre sem vettem, hol és mikor, ismét állandóan ittam. Itt nincsenek sem kávéházak, sem mozik, sem korzók, sem ívlámpák, itt nincsenek nagy házak, felvonuló katonák, jó ruhás nők, villamosok és istentiszteletek, itt a gépek vannak, lapos barakkok, nagylábú nők, teljesen egyforma napok, ugyanilyen évek, munka, alvás és állati, gőzölgő vágyak, amik abban nyernek kiutat, hogy megverik az asszonyt, vagy részegen üvöltöznek este harmonika és bor mellett. A bor és a bagó rossz keverék illatát lehelik a szájak, az olaj, az izzadság és a piszok szagát sugározzák a ruhák. Ez a gyár birodalma, ahol a gépek parancsolnak, és az emberek az utolsó csepp vérükig, roggyantan, koravénen, érzéstelenül, lélektelenül engedelmeskednek. Szombaton kitisztítják a gépeket. Minden csupa víz- és cementtócsa, emberek nyakig szennyben, fröcskölő víz között mázsás alkatrészeket emelgetnek, káromkodnak, izzadnak, kaparnak beszáradt cementcsomókat, amíg szusszal bírják, kikotornak tengelybe ragadt kulimászokat, kihúzzák a ponyvákat, rudakkal tisztítják a vizet fröcskölő csöveket reggelig. Reggel minden gép ragyog a tisztaságtól, és minden ember elvész félig a piszokban, minden csont fáj. Az életére nem vigyázhat senki, feltolt többmázsás gépalkatrészek visszazuhanhatnak, és csak azt nem csapják agyon, aki elugrik. Ostobaság minden hit a biztosító óvintézkedésekben. Maga a munkás, ha állandóan nagyon vigyáz, biztosíthatja magát, de hol van az ehhez szükséges energia? Ugrálni kell lendülő, forgó gépek között, matatni felemelt acélhengerek alatt, olajozni forgó küllőket. A Cantonnement udvara gödrös sár. Hatalmas mosdóhelyiségei vannak az udvar közepén, ahová ki kellene futkározni félmeztelenül hideg hajnalokon vagy havas téli napokon, és dermesztő fagyban mosdani. Ezt persze nem művelik valami lelkiismeretesen, de ez a mosdóhelyiség itt mégis fontos szerepet játszik, mert evvel a gyár haladást és kultúrát adott: vizet. Ez szimbolizálja itt a szociális fejlődést, és ha a munkás mégis ragad a piszoktól, mégsem mosakszik, akkor a gyár mossa kezeit: ő felépítette a nagyszerű

mosdót, sőt le is közölték egy képújságban a modern munkás gyöngyéletét egy ekkora mosdóval. Csupa svindli. Valahogy rendbehoztuk a szobánkat, függönyt tettünk az ablakra, bőrt az asztalra, néhány képet a falra. Vannak sorosok, akik bejárnak néha a faluba bevásárolni kávét, vajat, újságot és egyéb cicomás dolgokat, amelyekért méltán nevetnek itt ki minket, mert úgy festünk mi félproletár, félig emberszabású mivoltunkban, mint egy cilinderbe öltözött néger. Figyelem a beszédüket, a mozgásaikat, magázódásukat, amellyel nagy erőfeszítést téve tartják fenn azt az embert, azt a halni készülő, konvenciókkal kitömött babát, akik voltak. Esténként politizálnak, színházról, közgazdaságról beszélgetnek, ilyenkor mindig úgy rémlenek nekem, mint egy kriptányi hulla, akik bebeszélik maguknak, hogy még élnek. Keservesebb sors, mint a bretonoké: leverni mint szép ruhát az emberi, társadalmi mivoltot, és beöltözni az állatbőr takaróba, a fügefalevélbe. Némelyik felhúzza este az óráját, és kiteszi maga mellé a polcra, a másik hálóinget ölt ágyneműtlen alvásához, a harmadik órákig próbálja a fekete cement színét lesúrolni, leterpentinezni a kezéről. Nekem ezekről a nyomorukat csodálkozva bámuló, esetlen, iparos és hivatalnok emberekről mindig a tartalékos ügyvéd-főhadnagy jut eszembe, aki cvikkerben ment rohamra. Ilyen kép, ilyen groteszk, különös és szomorú. Még szerencse, hogy napról napra kopik, szürkül, elhomálylik a sok emberi életből megmaradt tradíció. Négy nap múlva már senki sem sikálja a kezét, öt nap múlva már nem nyögnek éjjel a rossz ágyakban, egy hét múlva már érdekli a szűcsöt, hogy mi lesz vacsorára, és tíz nap múlva a barakk fele vörösbort használ. Csak a beszédjük, a „kérem szépen..., Én mondok önnek valamit..., legyen szíves”, a stílusuk kimondhatatlanul mulatságos és sírnivaló. És sokszor olyan bánatos merengéssel, ráncos blazírtsággal néznek maguk elé, ilyenkor talán a fényeket látják, a városokat, az életeket... Vasárnap fekszünk az ágyakon, kávét főzünk és beszélgetünk. A teológus, felső-magyarországi, parasztos beszédű ember, a vallásról tart előadást, vagy jóízű megyei történeteket beszél el, de egyszer Vojtina Ars poétikájából[202] is előadott nekünk egy részt. Őneki a legjobb, nincs semmi célja az életben, semmi vágya, gúnyol mindent, szelíden, félhalkan, de mély iróniával. Varga a cipőjét tisztítja nagy gonddal, és van egy vadonatúj sárga felöltője, amit házi halványként tisztel és gondoz. Ezek a vasárnap délutánok meghittek, szomorúak és hosszan múlók. Nem tudja az ember, mit csináljon, és örül

reggel négykor, ha a gyárba kell menni. Akire a sor esik, kitölti és szétosztja a kávét, a vajas kenyeret. Snubi, a chicagói kolléga, aki új életet kezdeni jött ki Franciaországba, de már erősen készül haza megint betörőnek, egy vicces dolgot mond, amikor a kiberer[203] elkapta kint a Fradiban egy kricsmiben, ahol éppen nagy dumabankot tartott többedmagával, hogy hová falazzák a szajrét. – Ne éljek... nagyszerű eset volt. Frici megfogta a hekus zakóját, és azt mondta: Idehallgasson, mondok én magának valamit, fogja magát, és menjen innen, mert leakasztok két egyforma nagy bakapofont, hogy groggy[204] lesz. Én már akkor megkerültem, és ahogy taszigálja Frédit, jó magasról, zum! ráteszem a jattot a kókuszára, hogy kilett. Erre aztán defterezett az egész galéria be a Tűzoltó utcába. Ne éljek, ha még egy olyan manust láttam... Odajön alzoba[205], és el akar fogni hármunkat. Haljak meg, ha még valaha is egészséges ember lesz belőle. Azt mondom neki először: ide hallgasson, én nem vagyok egy szívbajos, de az azt hitte, hogy azért mert kiberer, hát mindjárt megijedünk. Ne éljek, ha nálam valaki erősebb lehet... Azt hiszem, eléggé híven adtam vissza Snubi speciális elbeszélő formáját, ami annyi vidámságot hozott nekünk a barakkba. Sajnos, a hangsúlyát nem tudom visszaadni, pedig az érte a legtöbbet az egészből. – Azt hiszi, ez így lesz mindig? – vitatkozik Bienenstock. – Kell, hogy valami jöjjön. Az emberek már nem bírják. Csongrádi, aki szvetterben és pizsamában heverészett, karkötőórája volt, kis angol bajusza és teljesen fekete keze a cementtől, szívesen vallott kapitalista elveket, hogy legalább ez az illuzórikus kapcsolat fűzze őt az elérhetetlen osztályhoz, amelyet mint ponyvaregény kedvelő fantaszta, mindenféle csoda módokon hitt megközelíthetni. – Nagyon jól van így. Mit akarnak az egyenlőségtől? Mit akarják, hogy egyformák legyenek az emberek. Ha én ügyes vagyok, erős, ha dolgozom, ha gondolkozom, és szert teszek vagyonra, akkor az nekem jár. – Úgy. És az a sok ember, aki tizenegynéhány éves korában műhelybe kerül, tehát nem tanulhat, nem fejlődhet, nem gondolkozhat, csak dolgozhat, tehát vagyonra nem tehet szert, az igazságosan van alárendelt helyzetben? Az olyan, mint a perzsa bárány, amelyet elnyomorítanak, kendőbe préselnek, hogy bodros szőre legyen, és nem bánják, ha kifacsarodnak tagjai, ha korcs lesz, hiszen úgyis fel kell fordulni.

– Bocsánat – mondta Szabó –, ön helytelenül okoskodik, ön úgy látszik kommunista. Bizonyos kiegyenlítődésnek helye van, kell is segíteni a dolgokon, de ez a tőke, az ipar feladata. Ők oldhatják meg egyedül a kérdést. Ön azt mondja, hogy elbutul a gyárba adott gyermek. Én hallottam képviselőkről, írókról, tudósokról, akik proletár gyermekek voltak... Ezek mind bizakodtak abban, hogy fel fognak kerülni innen valamikor, és most igen óvatosan nem akarták saját maguk alatt a fát vágni. Pedig olyan erőtlen, olyan kizsarolt idegzetű, tehetetlen emberek voltak, háborútól, éhségtől, lelki kínoktól koravének. És vasárnap pedánsak is voltak, vasárnap ápolták a múltat, az egyik a körmeit reszelte az ágyán fekve, a másik inget varrt, a harmadik a nyakából borotválta ki a lenőtt hajakat. – A haladás magától fog jönni – mondta a kispap –, a természet szekerét nem tolhatják a forradalmárok. Non datur saltus in natura[206] Tudja maga irkász, mit jelent ez? – Hogyne prépost úr: nem lehet ugrálni a természettel. – No, látja megmondta. A természet útja egyenes, és mi csak azon haladhatunk, akar úr, akar szolga, akar gyilkos, akar tetű, akar kereskedő, akar proletár, akármiféle ember. – Az akár szót mindig akarnak ejtette. – Gondolja meg uram – mondta Szűcs –, mik származnának abból, ha a nagy tömegek megtagadnák az engedelmességet. Láttuk a forradalmak alatt, ettük a gerslit, éreztük az egyenlőséget. Küzdeni kell. És megelégedni kevéssel is. – Miért – mondta Wassermann, a sváb –, talán rossz dolgunk van minekünk itten? Wer sagt? Nincs jól mit enni? Nincs jól mit inni? Jól aludni, jól dolgozni? Persze, akinek kell a sok zengeráj, meg puc, meg flanc, na ja, das wäre schön[207]. – Aki dolgozik, annak van – mondta Varga. – Csak kitartás kell, kitartás. Látják, nekem házam is volt valamikor. – És miért éppen mi – harciaskodott Bienenstock –, hát köröttünk annyinak van már most annyi feleslege, bankban, szekrényekben, üzletek tele áruval, pékkenyérrel, áruház ruhával és inkább elromlik, tönkremegy, semhogy nekünk adják, ott fekszik bankokban használatlanul lerakva az a pénz, amiért mi vérzünk egy életen át, és sohasem tudjuk megkeresni. – Lázító frázisok ezek. Kíváncsi vagyok, mit csinálnának önök szónok urak, ha a kezükbe kapnák a pénzeket a bankból. Láttuk a kommünben,

pezsgőztek és meztelen hölgyekkel orgiáztak az Astoriában, meg a Batthyány-palotában a híres népbiztosok, mi meg ettük a gerslit. A gerslire nagyon haragudott. A gerslivel örökre elrontotta a kommün az emberek gyomrát. Azóta sok mindent feledtek, megbocsátottak a kommunistáknak, de a gerslit soha. – Aki a magántulajdonhoz akar nyúlni, az rabló – mondta Szűcs, és nagyon izgatott lett. – Ugyan, mit vitatkoznak. Ördög vigye az egészet – nevetett közbe a kispap. – Akár tetszik maguknak, akár nem, akár lojálisak, akár intranzigensek, mégis csak úgy van minden, ahogy van. Itt nem lehet megállni és gondolkozni, gyors és nagy hajsza az egész. Egy ember, száz ember, egy perc, ezer év, mind átmenet, elmúló semmi, mit számít a maga meg az én kínom, a világháború, meg a pun háborúk, meg a házbérgond, a gümőkór és a repülőgép feltalálása, csupa gyorsan múló semmiség. Egy élet itt nem lehet fontos ebben a rendszerben, száz év sem. Kár, hogy nem vehettem magamra Loyola Szent Ignác tanítását: küzdeni Isten igéjével, lemondani egyéni hívságról. Mert mit keres az egyén egyesegyedül a maga céljaival, a maga érdekével ebben a mindenségben, ebben a millió évek perspektívájában, görhes, kis semmi életével, vágyakkal, akarással. A paraszt, a szolgabíró, a bankár, a munkás, mind, mind csak mozzanat, kifejezhetetlenül elenyésző. – Más lesz, ha kollektívek leszünk, ha egyenlőség lesz, ha mindenki dolgozik, mindenki pihen, mindenki tanulhat és szórakozhat. – Akkor már tovább élhet, vagy rájön arra, hogy miből lett, miért van, és hová készül. Maga szerencsétlen plakátmagoló. – Ne személyeskedjék. – Dolgozni kell kérem, és punktum – szólt az egyik földmíves. – Urak dolgához nem értünk. Magukat értem, maguknak jó volt, azelőtt ismerték a pölhös ágyat, a mozgófényképeket, meg a jó cigarettákat, de hát látják, ezért jobb nekünk büdös parasztnak lenni, mindjárt úgy gyüvünk erre a világra, hogy se pénz, se posztó, csak a két kezünk munkájával kiverekedett puszta nyomorúság. – Azért nem irigyeljük az urakat – mondta a másik. – Irigyelje őket a franc, ők is hun fejbe lövik magukat, hun vízbe ugrálnak, meg bezárják egymást, meg csenevészek sokszor... Nem is vágyom én városra, muzsikára. – Látja ez az – ugrott fel a kommunista –, miért nem vágyik? Mert úgy van

már kikészítve a fajtája, hogy még vágya se legyen. De most megindult a nagy elkeveredés, most látják a többi embert, hallanak, tanulnak, mert egyre nagyobb tömegek, felsőbb rétegek szorulnak le, és íme, itt fekszenek magukkal egy ágyban, csupa proletár, testvér... A proletár testvérek arcán meglátszott az undor, amellyel itt feküsznek testvéreikkel egy szobában. – Egy fél órányira van innen Párizs – mondta a kispap, mint aki ezt nagyon humorosnak találja. – Ne éljek, csupa duma – mondta Snubi, aki eddig valami füzetregényt olvasott. – Az anyja Istenit neki, ha egyszer valaki ideadna nekem vagy egy ezrest, ha ajser[208] lehetnék egyszer, én utánuk tudnám csinálni a sok grimbuszt, azokat a szavakat, meg hajlásokat, meg milyen cirkuszokat. De hát nincs. És itt hiába muriznak egymással, ne éljek, ha értelme van. Reggel mégis gyün a meló, megyünk rakkolni[209], ezért inkább danoljanak, vagy zsugázzanak, vagy szórakozzanak, mert ne éljek, ha érdemes ilyen süket dumákat rendezni, mikor úgyis náné[210] lehet valami értelme... Mi jót nevettünk, pedig talán az első komoly szó volt a délután folyamán. Csongrádi egy kis reszelővel tisztogatta körmeit, a kispap dúdolt, Varga a kabátját kefélte le, a többiek már beszélgetés közben elaludtak, csak a kommunista dühöngött kirugdalt, nekikeseredett életével, hogy eljön még a mi napunk is! és a Szűcs vajas kenyeret evett. *** Gyűlést tartottunk. Összehívtuk valamennyi honfitársainkat, Csongrádi volt az előadó. Nagyon tetszett saját magának mint népszónok. Megnézte a karkötőóráját, és az intelligencia felsőbbségével szólt: – Uraim. Minket a Magyar Ház avval közvetített ide ki, hogy megkapjuk a szerződést Carte d’identitéra. A főnök ma azt mondta, hogy semmit sem tud a szerződésről, aki jól dolgozik, akivel meg lesznek elégedve, annak kiadják a kartiját[211], de semmiféle írást nem adnak. – Muszáj nekik adni. – Disznóság. – Valamit határoznunk kell – mondta Varga. – Én azt hiszem, leghelyesebb lenne, ha holnap valamelyikünk beutazna Párizsba, és kihívná a titkárt a Magyar Házból. Ő tartozik felelőséggel.

– Úgy van. – És elhatározták, hogy közköltségen beutaztatják Vargát, aki majd előadja a dolgokat a Magyar Házban, és kérik a titkárt, hogy jöjjön ki. De mi lesz, ha ezután sem adják ki a kartit? Közben lejárnak a vízumok, ha kitesznek aztán, egy pár hónap múlva karti nélkül lehetetlenné vagyunk téve Franciaországban. Szűcs ajánlata a következő volt: csináljunk egy memorandumot, amelyet mindnyájan aláírunk. Ebben a memorandumban felszólítjuk az igazgatóságot, hogy tájékoztasson minket az ügyről, és amennyiben munkásságunkra számot tart, adjon nekünk szerződést, hogy ha bizonyos ideig dolgozunk, legyen kartink. Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak: – Uraim, azt hiszem, mi végeredményben napszámosnak szerződtünk ide. Maguk úgy csinálnak, mint a tisztviselők: memorandum, aláírás, ne tegyék nevetségessé magukat, napszámosok, akik memorandumot nyújtanak be. – Az én nevemet hagyják ki – szólt közbe Wassermann. – Én meg vagyok elégedve, a koszt jó, a lakás tiszta, nekem nem kell memorandum, és fogok dolgozni itt, és élni itt. Kérem, írják be a memorandumba, hogy Wassermann nem írta alá. – Úgy van, engem is vegyenek be, mint aki nem írta alá, nehogy kitegyenek minket önök miatt. Én meg vagyok elégedve. – Ezt a Szűcs mondta, aki sokat éhezett, fázott, aki félt a hideg, nemtörődöm, nagy, párizsi boulevard-októl és a csatangolástól. Wassermann és ő egyenesen karriert akartak csinálni a memorandum által, amelyből az igazgató látni fogja, hogy ők megbízhatóak. – Uraim, vagy szolidárisak vagyunk, vagy nem. – Mondta bosszúsan Váradi. – Önök nem szeparálhatják el magukat, mikor együtt jöttünk ki, együtt vagyunk egy barakkban. A legtöbben nagyon kikeltek a disszidensek ellen, és Varga egyenesen „inszolidárisnak” bélyegezte eljárásukat. Tulajdonképpen az egész egy játék volt, nagy hevülettel csinálták, fontoskodva és passzióval, mert most végre valami változatosság jött, most cselekedhettek, gyűlésezhettek, határozhattak. Szóval áltatták magukat, mintha ezen a világon lenne valami, beleértve saját sorsukat is, ami tőlük függ. Gondoltam, megpiszkálom egy kicsit őket. – Mi bajuk van Wassermann-nal és Szűccsel? Itt nincsenek szervezett munkások, és nem is munkáskérdésről van szó. Itt arról van szó, hogy Párizsban boldogulni akarunk. Ezt mindenki egyéni úton akarja elérni. Szűcs

úgy, hogy itt marad, maga úgy, hogy bemegy. Ez nem béremelés, munkaidőkérdés, hogy itt szolidáris munkásságot játszunk, mint a gyerekek. Szűcs egy öreg iparos, akinek itt fedele és kenyere van, maga egy fiatalember, aki esetleg otthonról is kap pénzt. Hogy akar most érdekközösséget csinálni, mit vethet a szemére, ha nem megy ki éjszaka, pénz nélkül az utcára, és fog neki lakást, kosztot adni maga, ha megteszi? Ez egy kicsit lehűtötte a szakszervezetséget játszókat, főként az fájt Csongrádinak, hogy én valahonnan rájöttem, hogy ő pénzt kap hazulról. – Tehát maga sem jön velünk? – Hogy én mit csinálok, az teljesen független maguktól, mint ahogy maguk sem egymásért fognak cselekedni, hanem saját érdekükben. Aki majd jónak látja, hogy menjen, aki nem akar itt áltatásért robotolni, akinek kartira van szüksége, az menni fog. De mi közöm Wassermannhoz? – Tehát ki jön? Mindenki jelentkezett csak Szűcs és én nem, azaz Snubi sem, mert ő aludt. Nagy zúgással, mint elhatározásra kész összeesküvők egyszerre kiáltottak fel: ha holnap nem kapunk garanciát, megyünk... ...Reggel fél négykor a kispap főzte a kávét. Ma ő volt a soros. Hidegben, vacogva öltöztünk, sötét éjszaka volt, némelyiket sokáig költögettük, ezek nem voltak szokva négyre hivatalba menni. Becsavartuk magunkat sokféle rongyainkba, megittuk a forró kávét, vörösbort, kenyeret a hónunk alá és mentünk. Száz lépés országút a gyárig. Holdfény. Dideregve futunk, mindenfelől megtelt az út siető munkásokkal, és egyszerre fújás: hív a gyár! Egymás után, sűrűn csengett az automata, ahogy lepecsételtük a kártyáinkat, és siettünk végig a fűlepte sínek között a hatalmas telepen, az üzem felé. Szembe velünk, rongyaikban, fázva, álmosan, üres üvegekkel jött a másik parti haza a munkából... A Magyar Ház titkára kint volt, és kijelentette, hogy a gyár nem ad szerződést, azt mondják, hogy aki akar menjen el, aki akar maradjon. Ha majd egy idő múltán megfelel valaki, az kap papírt. Megjegyzem, egy cseh munkás két éve van itt, és még nincs papírja, pedig jó munkás. – Uraim – kezdem –, ezek után kijelentem, hogy én nem maradok tovább itt, megyek el. Ki tart velem? Csend. Önkéntelenül az ablak felé néznek többen. Este van. Hideg van. A polcokon sorban kenyér és vörösbor, az ágyakon pokróc. Hová menjek? Csongrádi kezdett beszélni.

– Nem kell semmit elhamarkodni. Mindenesetre ebben az esetben elmegyünk. – Szerintem – mondta Váradi –, előnyösebb lenne reánk nézve, ha valami pénzzel mennénk el. Egy pár napot dolgozzunk, hogy legyen valami pénzünk, ne álljunk minden nélkül az utcán. Ezt többen helyeselték. Végeredményben, ha eddig bírták, egy pár nap nem a világ. Az ember ne álljon pénz nélkül az utcán. Valamennyien kissé elfogódottak, sokat néznek az ablak felé, igen sokan nem szólnak semmit, fekszenek ruhástól az ágyakon és gondolkoznak. Csongrádi odaszól Vargának: – Hozott Estet magával? Leveszem a batyumat, és csendes jó estét kívánok az uraknak. Wassermann-nal és a Szűccsel kezet fogok. Már a kapunál vagyok, mikor valaki utánam kiabál: – Hová lógsz, az anyád! Gyüvök én is. – Snubi iparkodott utánam kis katonai faládáját cipelve.

Bourse Párizs, 1930. március Váradi mindig jó fiú volt, udvarias, szolgálatkész, kedves, figyelmes. Ez volt a póza. Ezt választotta magának egyéniségéül, a mindenkihez udvariaskodást, amiben volt egy kis dzsentri majmolás, egy kis valóságos demokrácia és egy kis puhalelkűség. Erősen megkopaszodott, az arca nem sovány, de városi színű, az egyik szemöldöke néha megrándul, és sokszor hallgatva néz maga elé. Nagy, belső titkai vannak. Öltözéke nem kifogástalan, de jó, minden tiszta és rendes rajta, kissé dadogva beszél, állandóan kifejezéseket keres, még mindig szivarokat szív, nem olyan nagyokat és vastagokat, mint a konjunktúra alatt odahaza, de ma is szipkából. Közepesen mennek a dolgai itt Párizsban, egy Commissionaire[212]-nél van alkalmazásban, és két szezon alatt egy évben (tavasszal és ősszel) nagyon jól keres, a többi idő alatt csurran-cseppen valami, és marad is a szezonbeli keresetből. A társadalom egyik félig kövesedett geológiai rétegéből kapartam ki ezt az embert, a hajdan örömdíszben, fényben és jazzben tomboló Budapest úgynevezett konjunktúra lovagját, aki hihetetlen összegeket keresett a tőzsdén és költött a lokálokban, Siófokon, budoárokban és szabóknál. A konjunktúra után eltűnt, nem látták, nem keresték, most egyszerre a Café de la Paix tömkelegéből elém bukkan kedvesen, udvariasan, látszik, hogy örül. A Café de la Paix belseje nagy rekeszekre van osztva, így történt, hogy egész délután egy kávéházban ültünk, és csak a bejárat előtt találkozunk. Valahogyan átérünk az opera előtti forgalom-őrületen, amely így tíz óra tájt valósággal tombol, és az autóbűz fullasztóan telepszik a tüdőkre. A két metrókijárat ontja az embereket, és a minden oldalról hatalmas utcákkal körülvett Opera tér vásárian túl van tömve zsibongó áradattal, járművel és mindez bántó fényárban úszik, porfelhőbe, benzingázba burkolva harsog, lüktet, nyüzsög... Alig beszélünk egy-egy szót. Mi van otthon? – kérdezi. Mi volna? Köszönöm jól van. Csak döglődünk, döglődünk valahogy kérem, és elpolitizálgatunk kedvünkre. Hát maguknál Párizs országban? Itt csak valahogy, amint látja, van egy kis élet, bár ez nem az igazi képe Párizsnak,

tavaly, tavaly előtt sokkal nagyobb élet volt, jobb konjunktúra, de azért szerényen itt is éldegélnek, csak egy kicsit megindulna a forgalom... De a forgalom nem tud megindulni, mert ember és autó az iszonyú tömkelegben úgy megcsomósodik, hogy két forgalmi rendőr alig tudja kibogozni, és mert Párizsban nincs német precízség, önfegyelem és rend, tehát a forgalom egy fejvesztett, életveszélyes, örvénylő fény-, autó- és emberáradat. A gyalog járók kétharmad részét Berlinben megbüntetnék lépten-nyomon, ahogy a sikló autók között, a forgalmi lámpa jelzésének ellenére összevissza igyekeznek át a kocsiutakon. De ez szebb így, ebből mindjárt látni, hogy a szabadság országában vagyunk, és arra is rájövünk rövidesen, hogy itt minden sofőr egy zsonglőr. Végre kiérünk a Grand Boulevard-ra, és csendesen, tolongva, préseltetve haladunk felfelé, a Montmartre irányába. Ez a tolongás, lökdösődés, préselés olyan megszokott valami egy metropolis esti utcáin, hogy észre sem veszi az ember, éppen úgy, mint ahogy megszokik üvöltve társalogni, percekre elkeveredni attól, akivel megy, és felkeresni a barátját kalapjánál fogva, harminc lépésnyi messzeségből, vagy esetleg a túlsó oldalon, amerre együtt indultak el néhány perc előtt. Mi már a Boulevard des Italiens-en elfordulunk egy kis utcába, mert feljebb már szűkülnek az utcák, jönnek a lacikonyhák, a színházak és a tömegkávéházak teraszai, melyeknél a publikum nagy része a teraszok előtt, az utcán tartózkodik, úgy, hogy az olyan ember, akinek sürgős dolga van, vagy semmi dolga sincs, az ilyenkor mellékutcákon jár ezen a környéken. Nem idősebb ember Váradi harminckét évesnél, de a halántéka körül már nagy számmal fordulnak elő ősz hajszálak. Nagyon komoly lett, mióta nem láttam. Most is úgy van előttem, ahogy a Circle des Etranges nevű mulató előtt, amely azóta a Rue Royale és a körút sarkán megszűnt, két hölggyel áll karonfogva, a fején rózsaszínű papír-jambósapka, a szájában szivar, és kissé spiccesen, mosolyogva kiált utánam: halló, ifíúr, akar egy pohár pezsgőt? De most csendesen beszél gazdasági dolgokról, az otthoni hajmeresztő állapotokról, amiket csak innen kívülről látni tisztán, a politikai posványainkról, felekezeti, osztálybeli igazságtalanságainkról. – Mióta van itt? – kérdezem. – Öt éve. – Mit csinált azóta? Mesél. Tekervényes sétánkkal kijutunk a Boulevard de Sebas-topolra.

Megint visszafelé megyünk. Itt kisebb a forgalom, talán mert komótos, nagy utca, csupa bisztró végig, csupa sétáló nőcske, sapkás fiatalember. Minden célirány nélkül, összevissza megyünk, és Váradi elmondja az első időket. Egy szót sem beszélt franciául, egy lelket sem ismert. Két hét alatt elfogyott a pénze, mert a Grandban lakott, azután egy kis ideig a Rue de Soleilen lévő Rotschild asile[213]-ba került, majd statisztált filmen, közben rengeteget koplalt, mosogatott hotelben, és segített egy házat mázolni. Végül a barátjával szereztek egy fényképezőgépet, leálltak az Eiffel-torony elé fotografálni, majd az autocarok utasait fényképezték le induláskor, és mire az autocar visszatért, már kész felvételeket árultak a kiszálló utasoknak. Jött idő, midőn édességeket árusított fehér kötényében a Montparnasse-on, és egy pesti méltóságos úr, hajdani jó barátja nem ismerte meg a Dómban. Ő mint tréfás ember egyenesen az asztalához lépett eladni, a méltóságos úr nagy zavarban vett egy cukrozott fügét, és azt dadogta, hogy „Nem magyar maga?” Mire Váradi mosolyogva megcsóválta a fejét, és mondta: „ruszki, ruszki, moszjő”. Aztán megtanult egy kicsit franciául, és ügynökölt dadogva, hebegve, és a francia boltosok annyira mosolyogtak ezen a furcsa ügynökön, aki nem tudja megmondani, hogy mit akar, és mást mond, mint amit mutat, hogy vettek tőle. Szánták. És ez a szánalom na gyobb forgalmat hozott neki, mint francia kollégáinak, akiket nem szánt meg senki. Végül egy bankcégnél alkalmazták, úgynevezett Commissionaire-nél, ma már szép összeköttetései vannak, több külföldi céget kalauzol, akik Párizsba jönnek vásárolni, és sok belföldi cégtől kap pénzt, hogy hozzájuk vezesse a komittenseit. Hallgatunk. Csendesebb lett körülöttünk a város, és kiértünk egy holdfényes, nagy térségre, oszlopos, múzeumszerű épülethez. Az oszlopok már fehérre koptak talapzataik felé, és a bejáratnál fafülkék és faasztalok állnak, rengeteg papírszeméttel. Lent a járdán kivilágított metróállomás: Bourse.

A tőzsde Váradi sokáig nézi, aztán magyarázni kezd egy komplikált műveletet, amin milliókat kereshetett volna itt valaki, ha rá hallgat. Most van elemében. Gesztikulál, eszelősen, lázasan néz, megfogja a kabátomat és ráz: „Uram! Én mondom Önnek, ezek itt marhák, nem tudnak semmit! Idehallgasson uram, én amióta itt vagyok Párizsban, mindig a tőzsde körül kóválygok, mert itt lehet csak pénzt szerezni. Érti? Itt! Nézze ezt meg. Csak várok, várok, de garantálom magának, még hall rólam, még hallanak rólam ők is. Mert én még egyszer megfogom a jóistent a lábánál, de akkor nem eresztem el többet. Érti? Itt nem játszanak prémiára, itt vesznek és eladnak, kis kurzuson venni, magasan eladni, ez az egész spekulációjuk, ha ide valaki kijön pénzzel, és kezd prémiára játszani, itt nyerhet mindent.” Liheg és néz. Maga elé mélyed, nagyon fel van indulva. Szemben kopott, holdfényes, lámpátlan, vén épület áll az éjszaka mozdulatlanságában, kissé misztikusan antik külsejével, és úgy látszik, nem fél Váraditól, úgy látszik, gőgösen, méltóságteljesen, ősi urak hideg, lenéző fenségével hallgatja ennek a riadt neuraszténiás embernek a handabandázását. – Én nem fogok eltűnni, uram – idegesen megrándítja a vállát, a szemöldöke megvibrál, és reszkető kézzel gyújt rá a szivarjára, amibe hiába kísérelt meg életet szipákolni. A gyújtó fénye remeg az ujjai között, elhajítja és újra beszél, de nem engem, a tőzsdét nézi folyton, ezt a kihívó, gúnyos, pökhendi épületet. – Én otthon is jól tudtam, hogy mit csinálok, én nem mentem a többivel tönkre, engem a jó szívem, a mások gazembersége sodort el. Érti? Én voltam az, aki mindenkin segíteni akart, én voltam az, aki egyedül spekulált jól, aki mindenben fedezve volt, aki sohasem játszott in sich, minden rendelést azonnal megvettem a tőzsdén. Én megmondtam előre azoknak, akik fent voltak a Lichtiggel..., én megmondtam a Krausz Siminek[214], hogy hagyja a frankot, én voltam az első, aki rájött a Czinner[215] szalámira, a Kévére[216].... Egy órán múlt az egész, tudja. Egy órán. Nekem tizenegyre kellett befizetni a zsíróba, nem is egy nagy összeget, ha jól emlékszem... – És beszél, valószínűleg régóta nem beszélhetett ezekről, régen sanyargatják már belülről az ilyen beszédek, de itt nem értik, itt nem lehet, ehhez én kellek, egy

magyar, egy pesti, aki amellett meg is hallgatja őt. Már megint transzban van. – Én még megfogom az Istent a lábánál! (Folyton ezt mondja.) Én leszek még gazdag, uram. Érti? Leszek még gazdagabb, mint voltam, mert én tisztán látok mindent, én megmondtam a Kárásznak is... – Leérünk lassan a csarnokhoz, itt elbúcsúzik tőlem. Látom, megy vissza a tőzsde irányába. Kóvályogni. A gőgös épületkígyó deleje felszívta őt teljesen. Ő még megfogja az Istent a lábánál, most már tudom, mit csinál. Minden éjszaka a tőzsde körül kóvályog, nagy lelki onániákban éli vissza a múltat, színezi a jövendőt, és nagy tervei vannak, csupa kényszerképzetek, amelyek dróton rángatják a lelkét, és bizonyára vannak még ilyen titkos bálványimádók, magyarok leginkább, akik feltűnnek kóvályogva a tőzsde körül minden éjszaka, örökké nyugtalansággal verten, meglapulva és árnyként kóvályognak a néma, gőgös, vén tőzsde körül. Ez az igazi lepketánc.

Éjszaka a Szajna partján Párizs, 1930. április Szent Mihály útján jöttem. Ez az az út, amelyen Ady szerint egyszer beszökött az ősz Párizsba. Hogy történt? Ő sem magyarázza meg, én sem tudom, csak azt hiszem, ott tévedett egy kicsit, midőn azt írja, hogy hipphopp, az ősz Párizsból másfelé sietett. Azt hiszem nem, azt hiszem még azóta is itt van, és leginkább a St. Michelen. Pedig tavasz van, de ezek a diákok és a lobogó hajú, egyéb, kitudhatatlan igyekvésekben lévő emberek éppen olyan fázósak, pedig lázuk is van, mintha ősz lenne. Ide értem ki a Montparnasseról, ahol a Dóm teraszán méláztam. Még állnak az utcai kályhák a kávéház teraszokon, olyanok, mint a gesztenyesütők, és az emberek kabátban, kalapban körülülik. Vajon nem ezek a tábortüzek vonzzák úgy a hideg dacára, amin ezek a kályhák kevéssé segítenek, a nomádokat a teraszokra, hogy naphosszat is képesek ott dideregni a gesztenyesütő tábortűz körül, és tréfálni, nőket heccelni, meg miegymást. Hosszú, hosszú út a Szent Mihály útja, és hamar lesz kihalt az esti órákban. Véletlen, hogy a Panthéon éppen erről az utcáról nyílik? Csak egy pár lépés, és ott lehet az ember annál az épületnél, amely nappal is olyan misztikus, este pedig olyan félelmetes, elhagyatott, körül a sok kis diákhotel, minden ablak sötét, a szobrok és a roppant halotti épület. És az is véletlen, hogy innen, a Panthéon mögül egészen kis, szűk, lefelé haladó utcák nyílnak, amelyen éjszaka annyi patkány futkároz, olyan sötétek a házak, kapumélyedések és titkoknak, babonáknak, pókhálószaga terjeng? Az éjszakában az ember annyi hátborzongató feltevésre hajlamos. A nappal piszkos és közönséges, tarka, ócska, zajos vásári utcákat az éjjel, a csend, a sötét és a közeli Panthéon mennyi rejtelemmel ruházza fel, mennyi hosszú árnyékkal, milyen nyomasztó némasággal teszi kihaltságában kísértetiessé ezt a düledező, ócska darabját a világ fővárosának, így érek ki a Chagye hídhoz, ahol a melegebb időben és korai órában internacionális koldus- és bolondkorzó van, kopott ruhák, fantasztikus felleghajtó kabátok, és minden hónalj alatt könyv, és minden szemben láng, és minden fiú mellett egy leány. Esetleg ülnek sorban a korlátokon a víz felett, kacagnak, vitatkoznak... De most csend van. Tisztán tűz le a hold a széles Szajnára, szemben látszik a Conciergerie és a Châtelet

vékony, hosszú tornya jobb kéz felé, még félig homályban, de kissé ezüstösen, az egyik oldalán a Notre-Dame székesegyház épülete tornyától a talapzatáig látszik. Hát van még ilyen város, mint Párizs? Van még hely, ahol mindenütt és mindenfelé letűnt idők ihlete, babonája, titka, romantikája, kegyelete állna épségben. Itt nincsen tüköraszfalt, mint Berlinben, eszeveszett, égre törő építkezés, drákói rend, tisztaság, itt ez mind nincs, itt az utcán rengeteg a szemét, a legszebb utak is görbék, sőt kacskaringósak, esetleg emelkedők. Itt nincs telve új házzal a város, sőt vannak egészen érdekes, régi, szürke épületek is, a Rue Saint-Martin például valóságos építészeti lomtár lehetne. Van itt négyemeletes hotel, melynek minden emelete egy szoba, található a Vaugirard környékén földszintes viskótól kezdve ötemeletes házig minden. Itt kirakják a bolt elé az egész üzletet árustól, pultostól, ugrálnak fel és le a villamosokra, zsíros dolgokat főznek a legszebb boulevard-okon az utcán felállított konyhákban. Egy berlini ember itt a város puszta látásától elrontja a gyomrát. Nem is való Párizs német embernek. Angolnak sem, japánnak sem, ez a magyarok, az osztrákok, az oroszok, az olaszok és egy kicsit talán a franciák városa. Párizs nagystílű, nem piszmog kicsinyességekkel, nem söpör egész nap, nem cizellál és díszít, Párizs a szabad emberek országa, Európa múltjának letéteményese, nem fogadja be sem Amerikát, sem Berlint, halad a saját útján tovább, fejlődik, de nem vágja el maga mögött az egész múltat, amely ott van kiteregetve a város minden pontján. Párizs a szertelen, nagyszerű Európa országa. Bámulom a vizet, és mondom magamban: Párizs, Párizs. Megértem hát ezt a pillanatot, hogy éjszaka, a Szajna fölé könyökölve gondolkozhatom, és szemben velem a Notre-Dame, alattam a szelíd víz, csend, éjszaka. Hányszor éreztem már, hogy nekem ide kell jönnöm, és milyen nagy karavánúton jöttem el idáig, pedig mindjárt kellett volna, először ide, és nem is menni máshová. Mennyi minden van ebben a szóban az emberek számára: Párizs. A csodák városa. És mennyi könny, gyötrelem, akarás vajúdott már írta mögöttem lévő utcákban, hány ember borult itt már éjszaka a szobája padlójára sírva, hogy senki se lássa, költő, diák, zseni, sikkasztó, és mennyi öröm, gyönyörűség, arany úszott már el arra a város túlsó oldalán, a nagy fények körül. Ez Párizs. Egy kimondhatatlanul nagy érzés és szótömeg mindenről, ami már itt történt, itt szenvedett, itt örült, itt akart, itt meghalt, és végre rám került a sor. Ahogy a hold egészen elborítja a víz tükrét, hogy szinte vakító lesz, hallok hangokat, látok arcokat, akiket sohasem láttam, amiket sohasem hallottam,

mintha Párizs lelke beszélne, azoké, akik már haldokoltak ebben a városban, és nem írhattak emlékiratokat párizsi nyomorukról, nem lehettek büszkék a Quartier Latin házai között eltöltött időkre, akiknek nem epizód volt Párizs lázas, szerencsétlen, sanyarú nyomora, hanem egy hosszú, kínos élet, egy kerékbe tört fiatalság... Holnap talán ide is bejön Amerika, sőt egész biztos realizálni, racionalizálni fogják Párizst, valószínűleg regénytéma lesz, hogy ilyen Európa is létezett valamikor. Mi az tulajdonképpen, amit én most siratok, amiért a szívem fáj? Több mint Párizs, több mint Európa, több mint a Quartier Latin romantikája. Érzem az új idők rakétasuhogását, amellyel hatalmas tempóban, már csak percek kérdése, és befut a mindent elsöprő, könyörtelen valóság, amely majd csak lényegeket, szögletes formákat, lélektelen praktikumokat ismer. Győzni fog, mert erős és egészséges, múlni kell a múltnak, mert gyenge és beteges. Én is búcsúzom a múlttól, és én is meg akarom találni a problémáimra a valóság szögletes, de gyógyító formáit. Azért Párizst, Balzac, Baudelaire, Ady Párizsát sajnálom, és sajnálom, hogy nem születhettem velük, mikor még az emberiség nem is álmodott ekkora valóságról. De azért megyek csendben felfelé a Szajnán. Mögöttem mélyet kondul a harang..., talán Quasimodo lelke rázza a korhadt kötelet? Vagy motorral megy a NotreDame-ban is? Olyan nagy csend van itt, és olyan szép éjjel a Szajna, és ezerszeresen megszépíti ezt, hogy Szajna-part a neve. Nyitott szemmel és mégis mint szomnambulista[217] lépek, lépek, nem is gondolkozom, nem is próbálok gondolkozni, átadom magamat teljesen a szajna-parti illúziónak: holdfény, Szajna, szemközt a Louvre patkó alakú épülete, a Tuileriák. A Szajna. Meddig mentem? A Quai Voltaire-en ébredtem fel alvajárásomból. Mit álmodtam itt végig ezen a hosszú darab Szajnán, most nem tudom elmondani, nem is szabad, nem is értenék. Itt megállok. Tiszta holdfényköntösben, ravaszkás mosolyával Voltaire néz le a talapzatáról. Milyen szép ez mind. Itt megint pihenőt tartottam, megint csak álltam, kábán és deliráló, vacogó forrósággal a hűvös éjszakában. Párizs! Párizs! De ki ez, aki most a Rue Mazarine sötétjéből kilép sápadt, hideg arccal, villogó cvikkerrel. Hol láttam évek előtt? Honnan ismerem ezt az embert, és rémülten... Istenem... Párizsban még történnek csodák: Weissmann! Nem is tudom, miért szerettem volna megölni, de olyan szívesen tettem volna, amint japán szabású, érzéketlen arca viaszos mosolyra húzódott és precíz, nyirkos

kezét nyújtotta. – Hát Ön mit csinál erre Párizsban? – kérdezte tréfásan, és végigmérte nyílt utálattal foszlott öltözékemet, szakadt cipőmtől gallértalan nyakamig. – Amint látja, csavargok – feleltem csendesen, leplezetlen undorral. – De maga megkopaszodott. – Nem tesz semmit – feleltem, és felültem a korlátra, vállam felett lebámultam a Szajnára. Párizs! Párizs! Fényben úszik a Concorde, jobbra az Étoile lenyűgöző látványa, fények, autók, tömegek, hullámzása, egymásba csomósodása a diadalív körül. Balra a Tuileriák ragyogása, korzója pompája, és szemközt egy sugárút hosszú, fás, egyenes autóparkkal az úttestén, nyüzsgéssel a járdáin és a szádánál a Madeleine. Most már mindegy, mi fog történni, most már itt voltam Párizsban, eljutottam idáig, elvergődtem, elhalódtam, de megérte, mindent megért: Párizs! Párizs! És állok lihegve a Concorde-on. Teli tüdővel szívom Párizs fényét, lármáját, poros, nehéz levegőjét, és valóságos nagy mámor fog el, ujjongani tudnék. De miért? Hát enyim ez a város? Hát ki vagyok én más, mint senki, ha erre felmegyek a Champs-Elysées-en, a világ legszebb utcáján, vagy ha balkézre végig járok a Rivolin, a világ legvegyesebb utcáján, vagy akár egyenesen, ha nekifutok az Eiffelnek. Ki vagyok más, mint idegen, koldus, észre nem vett, túlkiabált vándor, aki, ha élek, ha meghalok, itt senki, semmi vagyok, egy ionja sem fog megrezdülni a monumentális fényeknek, egy tized másodpercig sem állnának a lármák... És mégis. Én itthon vagyok. Én mindig ide vágytam, és azt hiszem, innen kell másfelé kanyarodnia az életemnek, és nem tudom megmondani, mi az, ami erre felgyülemlik, megduzzad bennem boldogságtól, jóleső bánattól, ujjongástól túlcsordult lelkemmel, ahogy állok a Concorde izzó, esti fehérségének zajló központján, és mondom lihegve: Párizs! Párizs! És karjaimat kitárom a szent fény felé, mellemet nekidüllesztem az üvöltve rohanó, hunyorgó, lángoló, nagyszerű párizsi életnek, és csak állok zihálva, elfúlva, sohasem érzett, májusi felindulásban, mint a Mekkába ért hívő, koldusán, rongyosan, szakállasán, félrerúgottan, de a szemem valószínűleg földöntúli lázzal izzik, és az ajkamra valószínűleg látnoki, megdicsőült mosoly ülhet ki, ahogy suttogom mintegy hitetlenül az érzékeimben: Párizs!

Párizs! És ittasan zarándokolok így végig a Rivolin át, le egész St. Paulba, keresztül a Rue Saint-Antoine-on, ahonnan már ószeresek és lengyel zsidók negyedei nyílnak, amíg csak le nem érek a Bastille-ig, a karcsú oszlop elé, ahonnan a szabadság angyala néz le rám, és Szent Pálnak érzem magamat Rómában, valami isteni küldöttnek, aki örömet és áldást hozott ide magával, akit vártak ide nagy fénnyel, de ő inkognitóban előrejött, és most örül, hogy mindent ilyen szépnek talál... ...Látja, innen Tangerből, ha visszanézek párizsi bevonulásomra, már tudom, amit akkor még nem tudtam: a folytatást sajnálom, hogy egyáltalán elmentem Párizsba. Ezt meg kellett volna őriznem Adyval, Baudelaire-rel, Balzackal és Szomoryval, meg kellett volna őriznem az Opera, a Quartier Latin és a Family Hotel nagyszerű, szentimentális, derűs és szomorú képeit. Nem szabadott volna Párizsba mennem. Atreuszi lakoma volt, amelyen ismét egy gyermekded illúziómat tálalta fel az élet, mint mit sem sejtő Thüesztésznek, és én megzabáltam önnön fiamat, Párizst. Ó, hogy sajnálom, bár feledhetetlen lesz az az este, amikor úgy képzeltem, hogy heroldok járnak előttem harsonázva, és nekem ujjong a lárma. Ami még volt könnyű poggyász a lelkemben egy kevés, azt Párizsban hagytam. Nagy kár volt ezért, hogy mentem egy esős napon végig a Barbés Rochechouart-on, és bútorok voltak kirakva az utcán minden bolt előtt, egész szobák ponyvaernyők alatt, és mentem be a Rotschild-egyletbe fel egész a Rue Rodier-ig, esőben, közönséges piszkos házak, még közönségesebb bútorosok, utcára rakott szobák, kopott utcák és ődöngő munkanélküliek között. Nagy kár volt megtudnom a Szajnáról, hogy ott a Cité, és sokszor szorongva jönni itt fel a metróból a tartózkodási, a munkaengedély, a kiutasítás összes kimérájától nyomasztva, és talán még nagyobb kár volt a Rue Montalamber nevű kies utcáját megismerni a Montpamasse-nak, ahol zsíros tányérokat mosogattam, nyakig rossz szagú lével bespriccelve, és talán még nagyobb kár volt elmenni a Rue du Roi-de-Sicile-re, a Kop Armin-féle kifőzésbe, ahol magyarok étkeztek, négyfrankos menüt egysous életük fenntartására. És minek látni Montreuil-t, ahol a Rue de Paris-n luftballonüzem van, ahol mika[218] ásványból máriaüveget lehet vágni napi tizenöt frankért, ha nagyon szorgalmas az ember, és minek tudni Biancourról, ahol a Draginics vendéglőben a Renault és egyéb gyárak munkásai étkeznek, közöttük sok magyar. Vagy mondja, minek kellett megismerni Ménilmontant-t, a

Belleville-t és a legnyomorúságosabb helyet: a Café de la Paix-t, ahol békebeli, forradalmi és inflációs tragédiák ülnek, járnak naphosszat, és milyen kár volt Clichyben, a Rue du Cailon a sörgyárban ládákat hordani... Ezért nem írtam eddig Párizsról, de mert kérte, hát tessék. Megállok csüggedve: Párizs... Párizs...

Nikotin Lyon-Perrache, 1930. május A házak nagyok, de abban a félgótikus vagy szecessziós stílusban épültek, amitől engem mindig elmúlt korok csipkés melódiájú hangulata érint, és rózsavízszagúnak érzem a levegőt egy pillanatra. Furcsa honvágyam támad, mintha éltem volna már e stílusok divatja idején, primitívebb, de színesebb korokban, mintha visszavágynék valahová a múltba, ahol elhagytam egyszer valami nagyon jót, magam sem tudom mit, de úgy vágyom ilyenkor rá, mint egy angyal ölelésére. Ilyenkor félek, hogy eszembe jut valami természettől tilos visszaemlékezés, és akkor rögtön meg kell halni, de szerencsére rám tülköl egy autó, és ettől úgy visszaébredek a sivár jelenbe, hogy eltorzul tőle a szívem. A város közepén két folyó folyik szélesen, örvényesen, és csinos hidak kapcsolják össze a szemközti partokat. Az utcák részben a Király és részben a Dohány utcához hasonlítanak, ósdiak, keskenyedőek, gránittal vertek, és sok helyen sínektől sraffozottak. Hegyek és gyárak veszik körül a várost. A hegyekre mindenütt sűrű sorokban húzódnak fel a régi, színtelen, füstös házak, csak egy-egy részen látszik tornyos, színes, de szintén nagyon régies villasor. Itt ülök az Etrangers kávéház kirakatában, és nézem az utcát. Snubi alszik, minthogy ilyesmit már régen cselekedtünk, de én nem tudok aludni, szeretnék szabadulni ettől a várostól, félek itt, ideges vagyok, vagy mi, de úgy szorítja valami a mellkasomat. Végül rájövök, hogy egy kis nikotinmérgezéstől beállott szívműködési zavar, ami félelemérzettel jár. Tényleg, egy nagy csésze forró feketétől valamennyire szűnik a nyomás. Lyon, ez látszik rajta, egészségtelen, ócska város, és jó mustrája annak, hogy nézne ki a világ, ha a konzervatívok nagy harca a természet ellen nem járna állandó kudarccal. Itt sok a gyár, sok az iroda, a szállítmányozó, a templom, a pap, és azt hiszem, az uzsorás. A délelőtt itt olyan kietlen, az emberek olyan sietősek, köznapiak, rossz színűek. Az ilyen emberek láttán szomorú vágyakozások fognak el levendulaszagú, egyszerű, józsefvárosi szobák iránt, ahol fonnyadó almák és kolmizáshoz[219] szükséges, piskótaalakú spirituszfőzők állanak a szekrény

peremén, ingaóra tiktakol unalmasan; Szűz Mária és Petőfi a kápolnai csata után függnek olajnyomatban a falon, és mindig egy kis homály van, mindig egy kis tajtpipával vegyes levendulaszag terjeng... Itt Európa közepén ülök, nikotintól fojtogatva, és saját gondolataim súlyától görnyedtem Lyon... Sok furcsa, régi templom és egy óra minden fertályban elveri a mondanivalóját. Milyen ólomszínű az ég, és milyen pókhálószínűek ezek az ócska házak, milyen szomorú unalom terül el végig a kivásott kövezeten, mélabús a stráfkocsi lovak vérbe borult, vak pillantása alatt... Milyen távol vannak innen az örömök. A város folytatólag megy fel a Fourviéres-re. A hegyoldalban sok szerpentinút vezet, meredekek, rosszak. Fent a hegytetőn egy várszerű, fehér bástyákkal, Kremlre emlékeztető tornyokkal megépített, régi, káprázatosan szép, hatalmas templom áll. Ezt a templomot emlékeim gyűjteményében a milánói Dóm és a velencei San Marco mellé teszem, de különösebb, mint azok, egészen furcsa a stílusa, több a fehér márvány, az aranyberakás, a tompa templomi dísz benne. Olyan nagy a pompája a gyásznak, súlyosak a díszei az áhítatnak, amilyet még egy templomban sem láttam. Csupa homály, csak az életnagyságú Krisztus-szobor dicsfény aranyozása foszforeszkál misztikusan, a falon egészen apró mozaikokból berakott festmény, elképzelhetetlenül finom munka, tökéletesen művészi. Mennyi munka, mennyi erő, ihlet, szellem, akarás, verejték van ebbe a templomba beépítve, amelyben nem gyártanak, nem laknak, nem produkálnak, csak csodálkoznak és magukba mélyednek az emberek. A templom alatt kis pincekápolna, amely egy kis ablakon kap csak némi fényt, még misztikusabb a sötétje, és a legapróbb zörej ijesztően visszhangzik. Mellette a párizsi Eiffel-torony kis utánzata van és korlát a meredély szélén, ahol teljes panorámáját kibontja a város. És innen fentről még szomorúbb, még lehangolóbb a rengeteg nagy város, csupa feketés, színtelen, közönséges házakkal, amelyek meghunyászkodva törpülnek a föléjük magasodó gyárkémények karcsú gőgje alá. Megint hányingerrel és félelemmel kínoz a nikotin. Verejték üt ki az egész testemen és a nyelvem száraz, mint egy nagy szálka. Hát van rosszabb halál, mint kispolgárnak vagy munkásnak lenni, és mindig itt élni ebben a városban, ahol olyan tömjén- és gyárszagú nyomasztóság honol, olyan ócska és dísztelen minden, kivéve a templomok belsejének sirató díszeit? Ha benézek egy fűszeresbolt homályába, szeretnék az életükbe is betekinteni a homályos

fűszeresboltokban élő lyoniaknak. És ahogy a Fourviéres oldalában százszámra tenyésző szentkép-, kegyszer-, olvasóüzleteket, zöldségeseket és koldusasszonyokat látom a ferde sikátorházak útjai mentén, végtelennek tetsző, kora délutáni órák álmos unalmában, nem értem, hogy mi ez a síri élet, ezek az elburkolt lelkek, hívők, süketek és igénytelenek, ez a lefokozott, nem természeti és nem társadalmi létezés, tanyai élet és hangulat egy nagy várossal körülvéve. Főutcája egy negyede a Bellecour hosszú, fákkal végigültetett és jó karban tartott körút, amely kimegy a pályaudvarhoz. Hasonlatos tágas, régimódi, de láthatólag állandóan tatarozott főutca a Rue de la République és a túlsó parton a Cours Lafayette. A többi épület ócska, hatalmas háztömbsokadalom, templomok, ócska szatócstelepek, sikátorok, de a városház, a színház, az igazságügyi palota mind éppen olyan rozzant régiségek, mint a Fourviéres-en látható régi római sírok és Agrippa kőfeje az ókorból, amit egy öreg jezsuita ásott ki. Eszembe jutott láttán Horatius verse Agrippához: Én, Agrippa, sem ezt, sem Pelides dühét, S Ulysses menetét tétova, sem Pelops Házának esetit, mint kicsiny a nagyot Megkísérteni nem merem[220] Az egész város úgy hat, mint egy borongós, halálra emlékeztető őszi délután, és szeretnék sírni. És milyen gyászossá tesz mindent a sok siető jezsuita, fekete csuhás, keménykalapos, sima arcú, szigorú szemű, hideg papok és öregek is, akik könyvecskéjükkel a kezükben, esernyővel a hónuk alatt mindig imádkoznak mindenfelé. – Mi az isten van veled, hogy olyan sárga vagy? – Nem tudom – mondom vékony hangon. – Ne csinálj zrít...! Aztán jól nézünk ki, ha megbetegednél. Annál nincs rosszabb – mondja társam, akit időközben Liliomnak[221] neveztem el, mert nagy csirkefogósága dacára szintén igen jó és vidám fiú. – Tudod, mikor először lebuktam – kezdi mesélni –, rám tettek mindjárt egy félmázsát[222], mert srenknél[223] cinköltem. Aztán mikor a sittkóból kijöttem, már nem vett vissza a bádogos, pedig nem akartam több linket csinálni, de sehova sem kerülhettem melóba, és a flammó[224] mindenre

ráviszi az embert. Ne éljek, ha nekem kellett a betörés. Úgy kellett nekem a betörés, mint neked a gyomorfájás. De hát kaja csak kell, staub is kell, aztán a Pinklis Moni, a legnagyobb zsebes vett maga mellé. Megint elkaptak. Szent Istvánkor megfirkáltam egy búgot, és a hekus kicupfolt[225] a körmenetből, mert akkor priuszról[226] ismert mán mindenki a héről[227]. Akkor egy másfelest[228] kaptam. Mikor kijöttem, nem akartam már stószt[229] csinálni, de jött a Minka. Szép kis gyümölcsös volt, de akkor még nem ismertem a nőket, és mindig balhézott velem, hogy olyan sóher vagyok, mert fuvarosnál voltam melóban, és aztán megint a Pinklis Mónival gurultunk össze, de csak a Minka miatt csináltam. És harmadszor is sittöltek. Bent járunk a pályaudvaron, de itt is hideg van. Örökös eső látszik Lyon felett lebegni, mert a ritkásan szemerkélő cseppek már napok óta egyre szitálnak. Harmadszor is visszamegyünk a Quai Tilsittre a zsinagógához, hogy talán jön valami gazdag zsidó, de nem jön senki. A portás, kecskeszakállas, szalonruhás emberke, utasít minket, hogy menjünk a Cours Lafayettre Bewatzweghez, akinek szabóműhelye van, és segít a zsidókon. Liliom is jön, bár ő nem zsidó, de mi történhet más, mint hogy kidobják? Ismét át a hídon, már mindenünk nedves, és ez a Liliom állandóan, gyerekesen jókedvű. Én a torkomban érzem a beleimet, és állandóan hidegmeleg áramlások futnak végig a testemen. Végtelenségbe nyúlik itt az idő, az eső, a nap, a kín. Úgy szeretnék lefeküdni az esős földre pihenni, vagy meghalni, mert kutyául betegnek és tehetetlenül nyomorultnak érzem magamat, a karjaim teljesen elerőtlenedtek. Mi lesz itt így Lyonban? – Na, és akkor kijöttem, a Minka már egy új janival[230] futott. Azt jól kimányoltam[231] éjjel a Szvetenay utcában. A papám közben otthagyta a mamát egy vendéglősné miatt, és a mamám kiadta albérletbe a konyhát meg részben a szobát is, auffürhelynek[232]. Hát ezt nagyon rühelltem, és elhatároztam, hogy otthagyom az egész galériát [233]. Kössék fel magukat. Így jöttem el Párizsba a fuvarosék révén, akik derék emberek, és valószínűleg nem jelentettek fel. Alkonyodik. Néhol már lámpa ég, teherautók sietnek dübörögve, és mindenhonnan csepeg az eső. Milyen szomorú város, és milyen nyomorult dolog az egész élet. Be fogok egyszer ugrani a hídról a vízbe, és vége lesz. És pihenni fogok. Hát hogy kerülök én ide Lyonba, ilyen céltalanul, és miért ilyen kitaszítva, és ki ez a hadaró ember itt mellettem? Micsoda rejtélyek,

amik mögött mégis titokzatos összefüggéseknek kell lenni, de én már nem bírom tovább. Az ujjam hegyei hidegen bizseregnek, és a szemem előtt furcsán rezegnek a házak. – A mamám azóta írt, hogy a papa kórházban van, mert a vendéglősné strigója belenyomta a halefet... És hirtelen olyan hányinger fog el, olyan sírós düh az élet ellen, hogy mielőtt a megváltó hídra érnék, elömlik körülöttem a világ, elájulok, és messziről, búcsúzó öntudattal hallom, hogy rikolt valaki: az anyád!

Tenger Földközi-tenger, 1930. május Már napok óta állandóan csak vizet és eget látok magam körül mindenfelé. Ha állok a szélben a hajó orrában, a körül horizontos roppant tükör felett, megrezegnek az orrcimpáim, kitágul a tüdőm, és úgy érzem, hogy vad, csordától elrugaszkodott barom lehettem valamikor, mert egy ismeretlen delej húz, hogy leugorjak a hajó kávájáról, végigfussak a sima tükrön a látóhatár szegélyéig, belerohanni a cseppfolyós pampák sima végtelenségébe, ahol nincs gyárszag és üzlet, pénz, paraszt és zsidó, katonaság és törvény, fű és fa, nincs könny és logika, csak ég, tenger, Isten és én. Titokzatos ösztönök, lappangóak, és azt hiszem, nem jók mozdulnak meg bennem a tengeren. Egyedül állok a viharban a fedélzeten, hogy a szél húz magával, szinte leszakít a korlátról, amit fogok, és alattam emeletes hullámok adogatják egymásnak himbálva a hajót, körülöttem a végtelenig csupa mozgás, fehér tarajok, dühödten felcsapó habok véges-végig, és milyen félelmes, sehol egy ház, egy ember. És én ott állok a sodronyt fogva, de elfelejtem magam alól a hajót, és mintha egyedül lebegnék itt a dühödt vizek felett, egy száll égbe erősített sodronyt fogva... Vagy ha nyugodt a víz, lemegy a nap, a felhők pasztell-lila reflexszel vannak besugározva, a vízen széles, piros út remeg végig egyenletesen inogva, és a nap duzzadtan, tágra gyúlt bíborral, lassan elsüllyed a vízben, előbb csak félig merül el, aztán egy ibolyaszínű lobbanással vége... És a tenger folyton változik, az ég is. A nap már nincs, az ég szürke, a víz ónfehér, néha zöld árnyakkal, ez az este és alkony közötti, fénytelen, tompa megvilágítás, és a víz ilyenkor egyenletesen borzolódik és olyan, mint egy nagy ponyva, amely alatt élettelen testeket gurítanak. *** Negyedik osztály. Hideg van és vihar. Székek itt nincsenek, csak ha bérel valaki, akkor kap egy nyugágyat, de ezt alig veszik igénybe. Ládákon, földön gubbasztanak, és egy hátsó fülkében van egy körben futó pad. Ülnek a földön csecsemővel, összekuporodva, öregasszony a beteg leányával, arab a kisfiával, munkások, egy matróz, egy nagyon öreg ember egy hatéves

leánykával és mindenféle kopott, fáradt, beteges külsejű egyének, mind összehúzódzkodva, batyukat szorongatva, fejet lehajtva, némán. Van két jól öltözött nő, egy idősebb, hatvan év körüli, ősz asszony nyugágyban, mellette egy fiatalabb, talán harmincéves, csinos, de nagyon szomorú asszony és egy szakállas, tisztán öltözött, intelligens, sápadt férfi. Így úsznak csendben a hajó fenekén, mert ez a hajó feneke, alattunk már a tenger. Dermesztő a hideg, mert kétoldalt semmi ajtó nincs, szabadon jár át a szél. Ezek itt negyedosztályú életek. A negyedosztállyal szemben a tenger sem tapintatos, itt a hajó fenekén minden kis lökés sokszorosan érezhető, és néha végtelennek tűnik fel az idő, amíg egy hullámról alámerülünk süllyedve, lassan, és megint kiemelkedünk. Felmegyek a fedélzetre, mert meggémberedtem kabát nélkül, Afrikában alkalmas, vékony öltözékemben, harisnyátlan lábammal, amin teniszcipő van. Csupa nedvesség vagyok, sós pára. Késő délután van, benézek az első osztályú társalgóba, és meg kell állapítanom, hogy az osztálykülönbség nem üres frázis, főképpen nem hajón. Kellemes plüssfotelekkel telerakott helyiség a hajó középtáján, szóval lehetőleg kímélve az ingástól. Bridzseznek jókedvű, ékszeres nők és bricseszes, sapkás férfiak. Jó meleg lehet bent, ezt az ablakra rakódott páráról látom, és egy pincér éppen uzsonnát szervíroz. Egy lélek sincs a hajó orrában, ott állok kedvenc helyemen, egészen az orrnál, a középről jövő sodronyba kapaszkodva. Félelmes zúgás, sivítás, mormolás, roppant hangok, sustorgások. Haragszik a tenger! És ez a kis acélbordájú játék részegen dülöngél a fonni látszó, tarajozódó, lesüllyedő, feltornyosuló habok hátán, egy szál didergő, Afrikából jött filozófussal az orrán. Filozófus? Egy filozófus itt régen betegen feküdne, egy filozófus már tüdőgyulladásban, munkától kidöglötten a halállal vívódna. Nem. Egy közönséges csavargó, dokkmunkás, viharvert bitang, rongyos útonálló ember, akivel egy nagyon kétes egzisztencia fordulna itt fel, ha megütné valami halálosan... És az ismeretlen tájakról jövő hullámok mozgása dobálja a hajót: egyszer fenn, egyszer lenn. Mintha hallanék is a sok zúgásban egy hangot külön sivítani gúnyosan, csúfolón: egyszer fenn, egyszer lenn... De én most, ha akarom Lord Nelsonnak[234], vagy akár Diaznak[235] is álmodhatom magamat itt a hajó orrában... Éjszaka pokolian hideg lett. Mintha halottak utaznának ezen a megbabonázott, sötét fenéken, úgy gubbasztanak mozdulatlanul, és vágyat

érzek, hogy megrázzam őket, rájuk ordítsak: „Hé, emberek! Hát ne hagyjátok el magatokat..., pajtások, hát még egy kis erőt..., majd csak megérkezünk!!” De ezek mintha tényleg meghaltak volna. Ki az a fejkendős asszony tiszta feketében, hogy lehorgad a feje a mellére ölelt pólyarongyra, és a sápadt férfi, hogy fekszik lehunyt szemmel a bágyadt fényű, lengedező, rácsos lámpa homályos világításában... Emelkedünk fel és le..., a szél átsüvölt a mozdulatlan betegeken, és csupa hányás minden, síkos a padlat, és mintha megfagyott volna a szag, hidegen, elviselhetetlenül terjeng. Most a fiatalasszony nyög és hány. Semmi sem mozdul, a férje bágyadtan felnyitja a szemét és ismét csukja. Mit csináljak itt a szörnyű hidegben, bűzben, halott élők között, ebben a félelmes zúgásban. Lefekszem a padra, de nem lehet aludni, mert csúszdává alakul minden pillanatban alattam, és a hideg tetőfokára ér. A csecsemő felriad, sír, az öreg nő veri a pólyát ütemesen, és mondja: s... s... s... s... Minden csikorog itt lent, és egy pillanatnyi nyugalom sincs, úgy dőlünk dobálódzunk, és itt már mindenki a halálig apatikus, mozdulatlan vagy vontatott mozgású. Megint csak a fedélzetre megyek, nem tudom, hol hidegebb, mit kellene tenni. Állok a hajó orrában. Sötét az ég, a víz, sehol egy csillag, de a vihar szűnőben. Én istenem, mennyi meleg van a világon, és hogy didergünk mi itt, halálosan. De már nem fázom, már elmélyedek a sötét látványban, az éjszaka a Földközi-tengeren. És Weissmannra kell gondolnom, aki eszperantista lapot szerkeszt Párizsban. Neki azért sokban igaza volt, íme, milyen hihetetlen az egyedüllét éjszaka a tengeren, egy dobálódzó hajón, egészen lezüllötten, legjobb úton a sötét, bűnöző élet felé. Hát tényleg? Ez tényleg ilyen szörnyű tévedés volt részemről, így nekivágni? Eh, mit bánom én, „ámulni lehet”. (Ámulások szent városa, Párizs, isten veled.) Hajnalodik. És először úgy néz ki, mint egy kis árnya az itt maradt éjjelnek, de aztán bontakozik Korzika szigetének egy messzi csücske. És közeledünk. Hajnal előtti pihenőjét tartja a szél, az ég sötétje még barátságtalanabb lesz világtalan derengésében. És messze, mint egy nagy, mesterséges Esthajnalcsillag, egy tűhegynek látszó, ködbe vesző csúcsról fehér pasztákat szór szét a világítótorony forgó fénye. Az ember megkönnyebbül, mikor az ég és a tenger látványától napokig nyomasztva, végre megpillantja a társadalom egy valóságos, szilárd csücskét, forgó reflektorfejjel koronázva. És ahogy egyre élénkülő színekben szívódik fel az éjszaka, úgy jön mindig közelebb a part, Ajaccio. És én úgy érzem, le kell

kiáltanom a fenékbe: szenvedésekhez!

hahó!

Pajtásaim,

megérkeztünk

végre...

új

Nagykörút Budapest, 1930. Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid[236] A Nagykörút a világ szimbóluma. Kezdődik a Franzstadtnál, a Boráros téren (éppen mint a világ), kimegy messze a kültelkekre, és lakói a nyomor vitézei, mellékutcái a prostitúció, a bűn, a gyári tengődés, a munkátalanság nagy, szürke drámáját díszítik, illetve dísztelenítik. Vannak aztán, akik lejjebb kerülnek egy kerülettel, még mindig túl egyszerű sorsba, de már fix fizetéssel államnál, városnál, vagy valami falat kenyérnyi iparűzéshez: a József körút. Van, aki szakaszt vált az életre, és le sem száll az Erzsébet körútig, ahol eltűnik a Dohány utcában, a Wesselényi utcában, trafikos lesz, kiskereskedő, ügynök, banktisztviselő, ha szerencsés volt és átszállót vett, akkor leutazhat még innen az álmok Lipót körútjára, ahol már nem is laknak a lakástulajdonosok, mert hiszen ősszel Nizzában vannak, télen Egyiptomban, nyáron Davosban, St. Moritzban, tavasszal Abbáziában. Íme, egy hosszú utca az élet sokféle megállójával, csak tudni kell helyesen kiszállni, és jó hosszú szakaszra kell jegyet váltani, de azért voltak, akik gyalog tették meg az utat a Boráros térről a Lipót-életbe, sőt apokrifek szerint akadtak, akik már Nyírbátorból startoltak, esetleg ekhós járművön, és mezítláb vonultak be a Lipót körútra és a Club kávéházba. Ma már itt is, ott is vannak, akik születnek a sorsukba, itt is, ott is a két végén öröklik a gyárat, részint mint munkások, részint mint igazgatók. És ezen a nagyszerű körúton állok megint. Sokszor csináltam már kalandos dolgokat. Egyszer például, minden apropó nélkül elgyalogoltam Avignonból Marseille-be. Máskor előfordult, hogy kedvem szottyant Passauban Velencét látni, és leutaztam, de sohasem volt még olyan kalandos ötletem, mint most, midőn Milánóból Budapestre jöttem. Ez nagyon vakmerő. A tengeren lehet hajónál rakodni, a városokban lehet mint világjáró levelezőlapot árulni, melyben fényképemmel egyszersmind közlöm, hogy egy nagy mű számára gyűjtök adatokat a világ körül, és kérem, támogassanak, lehet menedékhelyen aludni, éjszaka csavarogni, lerongyolódni, de itt Pesten most mihez kezdjek,

hiszen itt amellett, hogy koldus vagyok, úrnak kell lennem, itt dacára annak, hogy nincs cigarettám, nem szedhetek fel cigarettavéget, itt csupa barát és jóakaró van, tehát nem számíthatok senkire, hogy jóságos idegenként pártfogásába vesz, munkát ad, és megengedi, hogy a műhelyben háljak. De azért jó itt az ismerős kávéházak mentén járni, a sápadt, elkínzott, blazírt humorú, pesti fejeket nézni, ismerős, hazai szót hallani, magyar cégtáblákat olvasni. Valaki meglepetten felém kiabál: – Hát te, itt vagy? – Még nem – mondom –, de minden pillanatban érkezhetem. És megyünk két irányba tovább, mert holmi nagy lelkesedésekre, meglepődésekre itt már nem alkalmasak az emberek. De milyen csendes lett ez a körút, mennyi bolt kiadó, mennyi mosolygó nő, sápadt levert férfi. Ez is szimbólum egy városra nézve, ha sok, kedves nő mosolyog este az utcákon, és evvel szemben rengeteg, komoly és szemmel láthatólag gyomorbajos férfi siet. Nézem a kávéházakat, üresek, a színházakból gyér közönség szállingózik, az Oktogonon minden forgalmi lámpa ellenére lehet átkelni, de én nem megyek át, állok az utca közepén, szeretnék ismerős házakat megsimogatni, ismeretlen embereket sírva megölelni, de mert sokat adok arra, hogy embertársaim ne tartsanak elmebetegnek, békén hagyom a házakat és az embereket, akik nem is látszanak nagyon ölelkező kedvűeknek. Most mi lesz? Mit fogok szívni, mit fogok vacsorázni, hol fogok aludni? És itt nincsenek robajos boulevard-ok, amelyekbe bele lehet temetkezni az éhség elől, itt nincs Wagram Napóleon-emlékkel, nincs Kurfürstendamm Gädechtniskirchével, még Graben sincs és Stefansturm, Grand Canal, Ermitage. Én istenem, mennyi minden nincs itt, nem is szólva a boldog emberekről. Miért jöttem én ide vissza? Mi kényszerített erre az előreláthatólag balvégzetű lépésre. Mi vár itt rám, mi helyem van itt, mit csinálok holnap és főképpen ma? Nem tudom, de fájdalmas boldogság fog el. Valami hasonló érzés lehet anyának lenni. Fáj és balsejtelemmel tölt el, és mégis boldog vagyok, Budapest ez... Végül mégis bekopogtatok egy barátomhoz. A cseléd meg van lepve: „Jé, hogy lefogyott a fiatal úr”, de nagyon álmos, hát mindjárt lefekszik. Felrázom Cincit. Rám néz bután. – Hát te, honnan jössz? – Afrikából. – Hát, akkor feküdj a díványra. – Ezt úgy mondta, mintha feltétlen magától

értetődő lenne, hogy ha valaki Afrikából jön, az nála elsősorban a díványra fekszik. Odaadja az egyik párnáját, és tovább alszik. Én pedig lefekszem, miután megkaparintottam egy cigarettáját, és míg szívom a füstöt, nézem a szemközti falon az utcai lámpa fényét, ismét messze.

Utószó A közelmúltban egy kisebb Rejtő Jenő-kézirategyüttes került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, amely néhány családi és baráti levélen kívül több jelenetet és prózai művet foglal magába. Az anyag rendezése közben föltűnt, hogy bizonyos lapokat egységesen sor számmal látott el az író. A számozott oldalakat kiemelve és sorba rakva egy szenzációs, az eddig ismert Rejtőírásokhoz viszonyítva merőben más stílusú, személyes hangvételű, humorban, iróniában sem szűkölködő, jó emberismeretről sőt emberszeretetről tanúskodó, megdöbbentő politikai éleslátást bizonyító, torzóban maradt, talán útirajznak szánt, cím nélküli írás alakult ki. Bizonyos fordulatok a szövegben pl. „ahogy elmúlt ez a huszonhat év [1931.]”, „Nem erről nem írok, talán egyszer egy regényt, most még túl közel van hozzám” és a stílus is azt igazolják, hogy az író élményeit, benyomásait, gondolatait a történtekhez képest később vetette papírra. Dátumok ritkán találhatók e naplóra is emlékeztető írásban, épp csak annyi áll rendelkezésünkre, hogy körülbelül érzékeljük az idő múlását. Az egyes fejezetek műfajisága, tagoltsága és kidolgozottsága is különböző. A berlini fejezet részletes, filmes látásmódú városleírását több, a főhős személyén át kapcsolódó kisebbnagyobb epizód követi. A szociológiai és pszichológiai tanulmánnyal is felérő svájci rész, melybe egy Mont Blanc-hoz intézett ima ékelődik, magától Rejtő Jenőtől a noteszlapok minősítést kapta. Egy mondaton kívül Prágáról semmit sem tudunk meg. A bécsi barakktábor részletes társadalmi, politikai ismertetésének Vázlatok egy regényhez az alcíme, és egy víziószerű lázképpel végződik. Párizsi élményeit csak tömörítetten ismerteti, majd némi franciaországi kitérő után visszaérünk a szerző kiindulási pontjához, a Nagykörúthoz. Hogy mi lehetett a terve ezzel az időnként elmélkedő, filozofáló, időnként könnyed anekdotikus elemekkel dúsított írás-montázzsal, egyelőre nem deríthető ki, de az bizonyos, hogy kis módosításokkal jelentős részeket használt fel belőle A párizsi front (Nyíl 1932. júl. 28.) és a Vanek úr Párizsban című (1986.) regényeiben. E naplószerű mű segítségével képet alkothatunk a húszas évei első felében járó író műveltségi szintjéről, olvasottságáról, szociális érzékenységéről, politikai tájékozottságáról, íráskészségéről. Dr. Paulay Lajos, pszichológus, aki mellesleg egész életében

Rejtő Jenő-kutatással foglalkozott, rendelkezésemre bocsátotta a kéziratban lévő Rejtő-kronológiáját, melynek ismeretében állíthatjuk, hogy ilyen korai adatokkal alig rendelkezünk Rejtő Jenő életéről. Bevallhatjuk, hogy kósza adatokon és rengeteg elkoptatott, ámde jól csengő anekdotán kívül nagyon kevés konkrétumot tudunk személyéről. Ennek a rejtőzködő állapotnak a fenntartásáért Rejtő maga is sokat tett, olyannyira, hogy időnként még az is kétségesnek tűnt, hogy ez a személyesnek látszó szöveg igaz-e, és nem csak fikció. Életrajzírói is hol a húszas évek elejére tették a nagy utazása időpontját, hol még azt is kétségbe vonták, hogy a kávéházakból valaha is kitette volna a lábát. Bizonyítandó, hogy a történetek java ott és akkor esett meg vele ahogy írja, az alábbiakban közlök egy eddig még nem publikált önéletrajzot és néhány, szintén publikálatlan levelet. A kissé magabízó, túlzásoktól sem mentes curriculum vitae arról tanúskodik, hogy nem sokkal az utazás előtt újságírói állásért folyamodott, talán kiküldött tudósítói szerepre aspirálva, hogy valamelyest biztosítsa útja anyagi hátterét. Megemlíti, hogy a húszas évek elején járt Párizsban és tanult Berlinben. Amennyiben ez igaz, úgy jól elkülöníthetően legalább két európai útjáról beszélhetünk. Bp., 1927. VII. 25. Olvasva az Újságban f. hó 16-án közzétett hirdetésüket, melyben riporteri állásra kérnek pályázatot, bátor vagyok szolgálataimat az alábbiakban felajánlani: Rejtő Jenő vagyok, 24 éves. Iskolai képzettségem: gimnáziumi érettségi és három félév az orvosi fakultáson, részben a berlini, részben a pesti egyetemen. Ezen kívül a filozófiai, politikai, közgazdasági, művészet- és irodalomtörténeti, valamint a hittudományi diszciplínákban is teljesen jártas vagyok. Perfekt bírom a német nyelvet és most tökéletesítem magamat a franciában is. 192-ben pályadíjat nyertem az Athenaeum Irodalmi rt.-nél, így kerültem Heltai Jenő elnök úrhoz, majd később dr. Márton Miksa igazgató úr mellé. 1923-ban rövid ideig Párizsban, majd később huzamosabb tartózkodásra Berlinben telepedtem le, ahol ez alkalommal tudósításokat és színes riportokat írtam a Berliner Zeitung am Mittag és a Das Lében című napi- és hetilapokba. Nem kísérelhettem meg, hogy állandó elhelyezkedést keressek lapnál, mert időm nagy részét tanulmányaim befejezésével töltöttem egyetemeken, klinikákon és könyvtárakban, ami kedvező anyagi helyzetem

mellett könnyen kivihető volt. Midőn befejeztem háromfelvonásos vígjátékomat, mely jelenleg a Belvárosi Színházban elfogadás alatt van, Márton Miksa dr., főnököm hívására hazajöttem. Időközben szüleim is tönkrementek, úgyhogy anyagi helyzetem rosszabbodásával tanulmányaimat is kénytelen voltam félbeszakítani, egyrészt megélhetés szempontjából, másrészt régi vágyamnak és hajlamomnak engedelmeskedve megpróbálkoztam valamelyik újságnál elhelyezkedést találni. Így kerültem nexusba Gajári Istvánnal, Relle Pállal és dr. Halász Zsigmonddal, aki egypár tudósításomat leközöltette az Abendblattnál. Annak dacára, hogy nevezett szerkesztő urak a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak képességeimről, nem tehettek az érdekemben semmit, mert sajnos a pesti újságállapotok olyanok, hogy tíz-húsz éve egy lapnál működő hírlapírókat sem tudnak kellő mértékben foglalkoztatni. Azonban úgy az említett szerkesztő urak, valamint főnököm, dr. Márton Miksa és atyai jóakaróm Heltai Jenő elnök úr készséggel szolgálnak személyemre vonatkozóan referenciákkal, de tekintve, hogy jelenleg szabadságon vannak, és csak a hét végén, illetve a jövő hét elején térnek vissza a fővárosba, tehát ajánlásaikat, amennyiben ez aktuálissá válna, pótlólag csatolnám be a jövő hét folyamán. Midőn egy sorban nálamnál régebbi és jobb garanciákkal rendelkező hírlapírókkal pályázatukra reflektálok, csak az a remény bíztat, hogy b. lapjuk próbára teszi képességeimet, mert az esetben a szerződtetésemben teljesen biztos vagyok, és ha a priori mellőztetés nem ér, a legjobb referenciákkal rendelkező újságírókkal szemben is engem fog érni a megtiszteltetés, hogy nagybecsű lapjuknak munkatársa leszek. Éppen ezért kérem a pályázatok igen tisztelt elbírálóját, hogy mielőtt pályázatom felett határozna, próbariportot, vagy más bármilyen nemű írásmunkát kérjen tőlem megtekintés végett, mert ha ezt a pályázatot elmulasztom, úgy sajnos több út nem nyílik számomra a zsurnalisztika terén, pedig érzem, hogy született kvalitásaimnál fogva, régen ott lenne a helyem. Fizetési igényekkel nem lépek fel és beérem a legegyszerűbb létminimummal is, mert meg vagyok győződve róla, hogy legrövidebb időn belül sikerül feletteseim teljes megelégedését a legnagyobb mértékben elnyernem, és ha fizetésem ekkor kellő arányban fog állani a munkámmal és teljesítményeimmel, semmi okom sem lesz elégedetlenkedni.... Rejtő Jenő Bp., VII. Izabella tér 5.1/9. [PIM Rejtő J. – hagy.]

Az alábbi levélben egy barátjának számol be az első, Berlinben töltött hétről, minden bizonnyal 1927 őszén, majd két levélrészlet következik 1928ból, amelyek a kézimunkákkal való házalás hátterét mutatják be, hitelesítve ezzel a svájci eseményeket. Drága Pajtás! Eddig nem akartam írni, mert nem láttam értelmét annak, hogy egy rövid udvariassági levelet, vagy lapocskát írjak neked. Köztünk az ilyesmi ostoba formaság lenne, aminek semmi értelme nincs, téged valószínűleg nem érdekel ilyesmi, hogy: szívélyesen üdvözöl Berlinből Jenő, vagy: remélem jól vagy, én nagyszerűen érzem magam, Berlin szép város stb.... Minthogy az alábbiakból megfogod látni, hogy egyebet sajnos nem írhattam volna és ezt is csak kínnal, tehát vártam egy hétig és az első nyugodt fél órában, amit nagy nehezen szerzett lakásomban töltöttem, nyomban rád gondoltam, és levelet fogalmaztam hozzád, amit íme most gépelek Hát Kedves Testvér! Mindenek előtt értesítelek, hogy ha netán fent jártál volna a szüleimnél, és hazaírt híreimet olvastad, ne adj reájuk semmit. Az egészből alig egy-két szó igaz. Ígéretemhez híven őszintén megírok neked mindent, természetesen avval a kikötéssel, hogy az otthoniaknak egy szót sem mesélsz el, ha netán összejössz velük. Tehát jól utaztam. Apropó: emlékszel még arra, mikor a pályaudvaron kinyitottam a számat, és Te azt kérdezted „akarsz valamit mondani? „Én akkor azt akartam mondani, hogy kezét csókoltatom az édesanyádnak, de úgy remegett a belsőm a nagy felindulástól, hogy nem voltam ilyen hosszú mondatra képes, és annyit mondtam csak, hogy semmit. Most pótlólag küldöm kézcsókomat és szeretetteljes hálámat az irántam tanúsított anyai gondoskodásáért. Különben egész idő alatt úgy éreztem, hogy nem fogok utazni. Ez egy megmagyarázhatatlan, de olyan határozott érzés volt, hogy amikor megmozdult alattam a vonat, majdnem felsikoltottam. Olyan irtózatos érzésem volt, mikor a lassan mozgó vagonról végignéztem a sok, távolodó, kedves arcot. Azt éreztem, hogy a sok kedves arcot már nem fogom többé így együtt mind viszontlátni..., hogy mire én visszajövök már hiányozni fog talán... Nem tudom érzed-e ezt olyan rettenetesen, mint ahogy én éreztem. Mintha egy vagon gyapjú feküdne a mellemen, és még a lélegzetemet is belém

préselné... Mikor aztán kifutott a vonat, és a sok kedves arc helyett ismeretlen, nedves szénrakások bámultak reám, kísértésbe jöttem, hogy meghúzzam a vészféket és utánatok szaladjak, de aztán mégsem. Lehajtottam egy fél üveg konyakot és berúgtam (csu... mi... se...), úgy berúgtam, hogy minden mindegy lett, és csak Komáromnál ébredtem fel, ahol túlesvén a határ-molesztáláson, Drezdáig szundiztam. Megérkezvén Berlinbe, autóba ültem három neveletlen poggyászommal, és a Róza néni által bemondott Kurfürsten Str. 39. alá hajtottam, azt vélvén, hogy ott lelem Buttula Laci lakását, de keservesen csalódtam. Nem volt tehát más hátra, mint behajtatni a Konditorei Wienbe, ahol a Laci játszik. Meglehetősen gyűrött és kissé piszkos is voltam (másfél nap vonaton), tehát minden feltűnést kerülve óvatosan odafaroltam a portáshoz, hogy vajon nincs-e tudomása Buttula Lászlóról? Mielőtt azonban a portás felelhetett volna, földrengés támadt körülöttem... Megrohantak, a Laci és a Roosz, mint sziú indiánok, és artikulálatlan hangokat hallatva ölelni, csókolni kezdtek, leverték a kalapomat, szétbontották a nyakkendőmet, összenyálaztak és összeropogtattak, egy negyed óráig nem lehetett velük semmi okosat beszélni, végül kiderült, hogy egyiknél sem alkatom, ti. mind a feleségükkel laknak egy szobában, és azt tényleg nem kívánhatom a feleségektől, hogy együtt háljanak velem. A Laci erőszakkal fedezni akarta a hotelköltséget, és rögtön erőszakoskodni kezdett, hogy amíg nem sikerül valami, addig étkezzek nála, és szó sem lehet arról, én itt valamit nélkülözzek Berlinben stb.... Szóval a Laci várakozásomon felül viselkedett. Ti. úgy megszoktam már, hogy mihelyt valakinek 10 krajcárja van, megfeledkezik a barátságról, háláról, régi szép napokról, hogy tényleg ritkaságszámba megy az a féltő gondoskodás, amivel Laci az első napokban körülvett, és továbbra is körülvett volna, ha nem szeparálom magamat. Egypárszor nála ebédeltem, sőt mintha kuriozitásból tenném, egy doboz cigarettát is elfogadtam tőle, de aztán megmondtam neki, hogy ha szívesen van velem, szüntesse be a jótékonykodást, mert ha így folytatja legfeljebb azt éri el, hogy kerülni fogom, ami különben úgy is megtörtént, mert az én lakásom a Friedrichstadtban van, az övé pedig a Westenben, ami minden túlzás nélkül saccolva akkora távolság, mint a Wesselényi utcától Pestszentlőrincig. Iszonyú távolságok vannak itt. Ha két órán át utazol a városi vasúton, még mindig ragyogó transzparensek és paloták között, szóval a város szívében jársz. Minthogy nekünk az utazáshoz szükséges Pfennigek nem állnak rendelkezésünkre, vagy ha igen, akkor

másra, mondjuk kajára kell, szóval annyit gyalogolunk, hogy ha Magyarország irányába és egyfolytában tennénk meg az eddig végzett útjainkat, valószínűleg túl lennénk Titelen. Például naponta kétszer megyünk a Kommandantenstrasséról a Thauenzien Strasséra, ami kb. akkora távolság, mint a régi zsidó temetőtől a Keserűhöz és onnan a Parlamentbe. Második napon Takáccsal jöttem össze, aki mindenáron velem akart lakni, és pénzemből le is előlegezte elsejéig az új lakást, addig az ö és Kis Laci garzon-nyomortanyáján aludtam, amely odú egyike a legfantasztikusabban sivár helyiségeknek, mellyel valaha találkoztam. A szobában összesen négy bútordarab volt. Egy ágy, egy dívány, a Kis Laci és a Takács. Minden este nyílt huszonegyessel döntötték el, hogy ki aludjon az ágyban és kire jut a sezlon. Természetesen, amikor én beköltöztem, akkor a Takács aludt az ágyban, de velem együtt. Megjegyzem, az ágy méretei után ítélve babakocsi lehetett valamikor. Farkasordító hidegben, térdig érő takaróval, ketten egy szűk ágyban aludtunk, és miközben lábunk térdig lebegett ki a dunyha alól, a szibériai klímában keservesen jöttünk rá a közmondás praktikus voltára: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Mint leleményes emberek itt is segítettünk magunkon és rájöttünk, hogy a drága brikett helyett svédtornával is lehet fűteni. Mint az alvajáró, támolyogtam napokig, (mert csak elsejére volt lakás), és este meddő kísérleteket tettem, hogy a Takács-Kis-féle, Dobsinát megszégyenítő jégbarlangban, ketted magammal egy babakocsiban aludni próbáljak egy dunyha alatt, amely inkább káposztás cvekedlire emlékeztetett. Eközben bárhogyan is vigyáztam, elfogyott a pénzem. Nagy része elment a lakás-előlegre, cigaretta, autóbusz, egynapi szálloda, szóval bankrott lettem. Négy nap előtt a Takácsékat is kirúgták, mert a háromszemélyes nyomor-apartmanba még egy örömleányt is felhoztak, aki a Kis Laci díványán töltötte az éjszakát. Ez elseje előtt egy nappal történt, és így az utolsó éjszakát Takáccsal az Untergrund-bahnon töltöttük (földalatti), ahol fej a fejhez dőlve háromszor körülaludtuk Berlint. Sokat flammozunk, de éhség ellen is kitaláltam egy nagyszerűt. Nem tudom ismered-e? Úgy hívják, margarin. Kenyérre kenve, ha behunyt orral eszi az ember, egészen tűrhető, és minthogy növényi zsírokból van préselve, tehát tápláló is. 20 Pf. egy fél font. Képzeld milyen mennyei megváltás aztán, ha egyszer nagy udvariasan beállítok Lacihoz, és egy tisztességes meleg ebédet eszem. Természetesen tarhás nem vagyok, és ezt maximum 2-szer egy héten teszem meg. De nem baj. Már Pesten is megmondottam, hogy a nyomortól

sokkal jobban undorodom, semhogy elszomorítson. Verebesnél kétszer fent voltam, nagyon kedves volt, autón vitt be Somlóhoz, sőt este színházba is vitt. Nem megyek többé hozzá. Nem ember, hanem szar, akit nem szabad észrevenni. Somlóval még nem tudtam beszélni, Bárdossal meglehetősen jóban vagyok, holnap viszem fel hozzá a Rómeót. Gyakran jövök össze Újhelyivel, aki az életben még undorítóbb pofa, mint az írásaiban. Itt van az unokabátyám, de őt kerülöm. Anyagi támogatás helyett morált prédikál. Nem tudom mikor írhatok megint, mert bélyegre nincs pénzem, de ha lenne, akkor sem vehetnék rajta bélyeget, mert 20 Pf-ért egy ebédet eszem (margarinos zsemle).... Ajánlólevelek itt szart sem érnek Szerencse kell a sikerhez és jó gyomor, hogy az ember bírja a küzdelmet.... Ölel: Jenő. – Eugen Rejtő Kommandantenstr. 30. III. Etage bei Kunstmann (Berlin) [PIM Rejtő J. – hagy.] Rejtő Jenő [Mártony?] Gizineknek – Zürich, [1928.] máj. 26. Ne haragudj a hosszú hallgatásért, de időközben majdnem ál landóan úton voltam, és sok minden gond, baj, szaladgálás volt. Berlinből Baselbe, Baselből Zürichbe jöttem és innen valószínűleg Badenbe, [...] és Genfbe megyek miután lejártam a zürichi túrát. [...] Hogy kerültem Zürichbe? Csak neked mondom el, de kérlek, főként hozzátartozóim előtt ez hétpecsétes titok! Tehát csináltunk Sasie-val egy vállalkozást. Sasie-nak kb. 600 márkája volt [...] életképesnek ígérkezett, tényleg nagyon szépen indult. Ekkor történt, hogy Sasié kezdett későn bejárni az irodába, [...] és gyanús lett. Nyomozásom egy Sixtus nevű, nordenbeli (külváros) lokálhoz vezetett, ahol Sasié együtt ült egy szép kurvával és pezsgőzött. Szép szerényen megkértem, hogy jöjjön innen. Végigmér és kikéri magának. Erre [...] gondolhatod. Kapott két akkora pofont, hogy magam is tisztelettel néztem a kezemre, ráöntöttem a pezsgőt, és még további két pofont a murizó kurvának mázoltam le. Rendőrség, őr szoba... Hajnalban Sasié nagyon szerényen kullog mellettem. Mondom: „mennyi pénzed van még Te csirkefogó?” 600 márkából csak 150! Sasié előzőleg tipoen (petit point) hímzésekkel nagyon nagy dohányokat szerzett Svájcban. Én szereztem 50 márkát, az üzletben is volt valami, lehoztam őt ide. Az irodát fenntartottuk, és összeszedünk itt 1000 márkát a hímzésekkel, azután visszamegyünk Berlinbe, megcsináljuk az irodát. Eddig velünk volt az Isten. Baselban 2 nap alatt 250! frankot csináltunk ketten. Most a Zürichi-tó körül fogunk utazni, aztán Genfben. [...] [PIM Rejtő J. –

hagy.] [Martony?] Gizi Rejtő Jenőnek – 1928. jún. 23. [...] Ellenben figyelmeztetett engem, a Te érdekedben – mivel őt, tekintve hogy utánvéttel mennek a csomagok, kár nem érheti – s kért, hogy ezt Veled közöljem, hogy tudomása szerint Sasié nagyon szépen dolgozott K.-nak, ezt ö onnan tudja, mivel nem egyszer küldött K. megbízásából S. címére csomagot, de a végén K. információja szerint S. nem számolt el rendesen pénzt, megtartott árut is, úgyhogy K. feljelentést szándékozott tenni S. ellen. Hogy ez a feljelentés megtörtént-e, vagy S. és K. közt a dolog rendeződött-e már, nem tudja. Mindenesetre óvatosságot ajánl Neked s direkt megkért, hogy ezt Veled közöljem, mert nem szeretné, ha Te károsodnál e réven. Meg van Veled elégedve, bár az utóbbi hetekben gyéren jött pénz. Szeretné, ha sűrűbben váltanátok árut, illetve gyakrabban jönne pénz, mivel neki sem áll mindig kellő összeg rendelkezésére. [...] Megkért M. – né még arra is, hogy nagyon szép, nagyobb darabjai vannak 28-30 P-s árban, (melyekre felhívta már a figyelmedet, de Te erre nem feleltél) ajánlja, hogy ezekkel is foglalkozz, szerinte jobban kifizetődik. Mutatott azon kívül gyönyörű dolgokat, retikülöket, melyek most jönnek divatba, ugyancsak petit point munka [...] úgyhogy, ha volna pénzed, egész biztos, hogy a Keleti-tengernél, ahol a pénzarisztokrácia jön össze, feltétlenül szép üzleteket csinálhatnál [...] [PIM Rejtő J. – hagy.] A következő levélrészletek már Rejtő Jenő apjától, Reich Lipóttól származnak, aki feleségével az Adria partján töltött hosszabb időt, és ezért vállalkozásaival kapcsolatban folyamatosan levélben instruálta Pesten élő fiait, Egri Lajost és Révai Gyulát [OSZK Fond 423.]. Ezekben a levelekben gyakran említi Jenő iránt érzett aggodalmát. Az a csekély információ, ami tudomásárajut harmadik fia hol tartózkodásáról összecseng a napló eseményeivel és időpontjaival, valamint Rejtő Jenő barátainak írott soraival, amelyek arról szólnak, hogy szüleinek csak megnyugtató, tehát nem feltétlenül igaz dolgokat ír. Vélhetően nem tartotta kívánatosnak, hogy tisztes polgári életet élő családja nyugodt, legfeljebb csak a gazdasági válság borzolta hangulatát még az ő munka nélküli, hajléktalan kalandjai is frusztrálják, és ezért szemrehányással illessék.

Jenő írt ma, hogy 1-én Berlinbe megy, és Lalit akarja megpumpolni. Ha nincs költsége, miért megy Berlinbe? Maradjon Wienben. Különös, hogy mindig ilyeneket csinál, ami több pénzbe kerül. (1929. ápr. 22.) Kedves Jenőkém! Nem tudjuk elképzelni, miért nem írsz. A mama már mindenféle lehetetlen dolgokra gondol, én pedig nem tudom máskép elképzelni, minthogy bántottalak valamivel, ami persze távol áll tőlem. Sok mindent szerettem volna neked írni, vannak eszméim, témák, amiket magam is szeretnék megírni, de nincs elég tudásom hozzá. Azokat mind veled akarom közölni és eszmecserét folytatni. Nem tudom, hogy hová írjak neked. Nyugtassál meg bennünket azonnal és írd meg, mit csinálsz, mivel töltöd az időt? Dolgozol-e valamin? Hogyan érzed magad a fiúk lakásában? Megvan-e minden kényelmed? Mi már egy hónap múlva otthon leszünk, és akkor valószínűleg jobban fogod magad érezni. Majd együtt dolgozunk valamit. [...] (1929. júl. 27.) A levélben Jenőnek is írtam külön. Írd meg mindjárt, hogy megkaptátok-e ezen levelünket, és Jenő miért nem írt még. Rém módon aggódunk Jenő hallgatása miatt, és ha nem kapunk tőle egy héten belül levelet, akkor hazajövünk. Mert ezt semmiféle módon nem tudjuk magunknak megmagyarázni, hogy ő nem írna, ha valami b aj nem volna. (1929. aug. 2.) Jenő ma Lyonból írt és legközelebbi címe: Marseille Grand posterestant. (1930. ápr. 21.) Telefonálj Klárinak, hogy Jenő csak hétfőn vagy kedden érkezik, mert útközben le kell szállni. (1930. máj. 29.) Az önként vállalt, bármikor abbahagyható nyomorgásnak a kihíváson kívül a későbbi művekhez való élménygyűjtés is oka lehetett. Ebben az Odisszeában sok emberrel találkozott, sokakkal osztotta meg gyakran a semmit, barátságok köttettek és utak váltak szét. Föltűnő, hogy az útleírásban többeket, rendszerint a hírnévnek örvendő írókat, rendezőket, de a barátai közül is párat a saját nevükön nevezi, általában azokat, akik jó körülmények között élnek, míg másokat pl. az albérleti társait, a barakklakókat, a nyomorban tengődőket rendre álnéven említi. A levelek segítségével

„Kénesi-Kenéz” azonosítható Kis Lacival, „Kárpát Renée” Takáccsal, „Szabó, alias Szent Ember” Varga Hugó Jánossal, más levelekből tudható, hogy „Herzék” Beck névre hallgattak, hogy a lovagvár lakói Mészáros, Molnár, Sasié és a tanagrás ember voltak többek között. Ettől megerősödik az a feltételezés, hogy eredendően lehettek közlési céljai, de a fent említett, két regényébe átdolgozott motívumon és több, az Újság 1932 és 1934 közötti számaiban közölt részepizódon (Dokk, Astona, Csavargók a Riviérán) kívül soha nem látott napvilágot az útirajz, amely méltán okoz meglepetést Rejtő Jenő hűséges olvasóinak. Köszönetet mondok dr. Paulay Lajosnak, hogy betekintést engedett kéziratban lévő Rejtő-bibliográfiájába és -kronológiájába.

Varga Katalin

JEGYZETEK

[1] Somló József (Pápa, 1888. v. 1884-Locamo, 1973.) filmvállalkozó, filmgyár-igazgató [2] (Bp., 1877. júl. 23.-?) kritikus, fordító, színigazgató, rendező; 1916-tól a berlini Residenz, a Tribüné és a Theater am Kurfürtendamm igazgatója [3] Max Reinhardt (Baden bei Wien, 1873. szept. 9. – New York, 1943. okt. 30.) magyar származású osztrák rendező, színész, Edmund testvérével több berlini és bécsi színházat vezetett [4] Folyó Észak-Olaszországban, melynél 1918. június 15-én az osztrák-magyar csapatok vereséget szenvedtek az olasz hadseregtől [5] Krakkó közeli település, melynél 1914. december első felében az osztrák-magyar csapatok győzelmes csatát vívtak az orosz csapatokkal szemben [6] Camillo Benső Cavour (1810-1861) olasz államférfi [7] von Hellmuth Johannes Ludwig Moltke (1848-1916) a német katonai vezérkar főnöke az I. világháború kezdetén [8] A Gare de l’Esten c. versében [9] azaz a Neue Sachlichkeit, a expresszionizmustól elforduló természetes formák irányába orientálódó képzőművészeti és irodalmi irányzat Németországban az 1920-as évek közepétől Hitler hatalomra jutásáig [10] mozipaloták [11] kocsma [12] vászoncipő, melyet a Dorco nevű cseh cipőgyár készített [13] félemelet [14] ld. a 7. sz. jegyzetet [15] Bizonyos becslések szerint a húszas évek végén tizenkilencezer magyar élt Berlinben, köztük színészek, rendezők, újságírók, bankárok, orvosok, iparosok, vendéglősök, egyetemisták, politikai menekültek. [16] előcsarnok [17] folyosó [18] Buttola László [19] (Bp., 1888. márc. 17.-London, 1933. júl. 20.) író [20] (Bp., 1882. ápr. 2.-Buffalo, 1974. aug. 10.) színigazgató, színházi író, a

századfordulón Berlinben rendező [21] (Magyarkanizsa, 1889. márc. 18.-Bp., 1980. aug. 15.) színész, később Münchenben filmszínész; Berlinben, Párizsban némafilmeket forgat [22] (New York, 1902. dec. 6.-Hollywood, 1971.) színész, sokat foglalkoztatott filmszínész Németországban, Hitler kancellári kinevezésekor elhagyja Berlint, Amerikában forgat [23] Géza von Bolvary-Zahn (Bp., 1897-Altenbenem, 1961.) filmrendező, forgatókönyvíró, színész [24] Püladész; Oresztész barátja, az önfeláldozó barátság megtestesítője a görög mitológiában [25] Diener-Dénes József (1857-1937) publicista, kritikus, művészettörténész [26] kecses, törékeny [27] szabadgondolkodó [28] naturista [29] schlepper = kábítószer-közvetítő [30] itt: forrongó, nyugtalan, még meg nem állapodott ifjúkor [31] spanyol város [32] Erwin Piscator (Ulm, 1893. dec. 17-Stamberg, 1966. márc. 30.) német színházi rendező. Az 1920-as években a legmodernebb berlini színházi törekvések – szimultán színpad, vetített képek, prózai darabokban songok stb. – kezdeményezője volt. [33] Leopold Jessner (1878-1945) német színházi rendező, a színpadi látvány és a színészi játék egyik megújítója. [34] hálóhely [35] Hans Heinz Ewers (Düsseldorf, 1871. nov. 3.-Berlin, 1943. jún. 12.) német író, esszéista [36] szövetség [37] hálóhely [38] Amerikai filmgyár, melyet a magyar származású William Fox (Tolcsva, 1879.-New York, 1952.) alapított 1915-ben, később berlini és budapesti irodát is nyitottak. [39] ld. az 1. sz. jegyzetet [40] 1926-ban v. 1928-ban alapították a filmgyárat, melyet 1933-ban Párizsba, 1935-ben Londonba költöztetett Somló József. [41] Fellner Pál (1884. dec. 24.-Berlin, 1928.) újságíró, író, rendező, filmgyáros, dramaturg [42] (Bp. 1871. szept. 24.-Bp. 1936. aug. 2.) ügyvéd, újságíró. 1910-1927 között színházi és irodalmi ügynökséget vezetett [43] Heltai Jenő (Bp., 1871. aug. 11.-1957. szept. 3.) költő, író

[44] ld. az 1. sz. jegyzetet [45] Heltai János (Bp., 1906.-?) közgazdász; 1943-tól az Athenaeum Irodalmi rt. főtisztviselője [46] ld. a 22. sz. jegyzetet [47] Karl-Heinz Martin (1888-1948) rendező, többek között a berlini Tribüné színház igazgatója, a huszas évek modern színházi törekvéseinek egyik képviselője [48] jóembere, kedvence [49] (1893-London, 1976. febr. 16) író, hírlapíró, műfordító [50] hagyományos színpadi jelenetezés a színpadi kísérletek időszakában [51] Ernst Toller 1927-ben nyomtatásban is megjelent színműve [52] itt: forrongó, nyugtalan, még meg nem állapodott ifjúkor [53] a berlini Ullstein Kiadó egyik lapja [54] új tárgyiasság; Id. a 9. sz. jegyzetet [55] francia húsleves [56] ld. a 3. sz. jegyzetet [57] ld. a 42. sz. jegyzetet [58] ld. a 2. sz. jegyzete [59] ld. 3. sz. jegyzetet [60] Edmund Reinhardt Max testvére [61] Róbert Klein 1923-1928 között Max Reinhardt távollétében a Deutches Theater igazgatója [62] ld. a 42. sz. jegyzetet [63] ld. a 2. sz. jegyzetet [64] ld. a 2. sz. jegyzetet [65] idegenvezető [66] Ez már kifejezetten sok! [67] rendőrőrs [68] menhely [69] választófejedelem [70] oszlopok tetejét összekötő épületelem [71] Jössz velem, babám? [72] a tudat alattiba való eltemetés [73] túlságosan magabiztos fiatal lány

[74] újság esti kiadása [75] helyi közlöny, lap [76] B. Z. am Mittag, a berlini Ullstein Kiadó délben megjelenő napilapja [77] Vossische Zeitung, a berlini Ullstein Kiadó napilapja, főleg a szellemi elit számára [78] a berlini Ullstein Kiadó lapja [79] szövetség [80] (Garmostraeet, 1859. aug. 4.-Norholm, 1952. febr. 19.) norvég író [81] korán kezdő üzem [82] szójátékon alapuló reklámversike az Urbin nevű cipőpasztáról [83] indulás [84] érzékelek [85] finomság [86] szabadgondolkodó [87] Wilhelm Bölsche (Köln, 1861. jan. 2.-Schreiberhan, 1939. aug. 30.) német író [88] (Nola, 1548.-Róma, 1600. febr. 27:) olasz filozófus, író, költő [89] (Dublin, 1854. okt. 16.-Párizs, 1900. nov. 30.) angol író [90] Maurice Dekobra (Párizs, 1885. máj. 25.-Párizs, 1973. jún. 2.) francia író [91] (Gitschin, 1874. ápr. 18.-Bécs, 1936. jún. 12.) osztrák író, költő, publicista, kritikus, esszéista [92] világjáró [93] polgár [94] filmforgatásnál felvételvezető [95] tőzsdeügynök [96] filmforgatásnál gyártásvezető [97] filmforgatókönyv [98] statiszták [99] műterem [100] nyílt [101] Feltehetően az Artisták (1927.) c. filmről van szó. [102] borsófőzelék [103] szendvics [104] (Crossen a. d. Oder, 1890-Davos, 1928) német író [105] A helyi köztudat szerint ez a község Ártánd.

[106] Ady Endre: A vár fehér asszonya [107] itt: forrongó, nyugtalan, még meg nem állapodott ifjúkor [108] kolbászféle [109] menhely [110] egy New York-i mammut képvállalat berlini részlegéhez [111] kolbászféle [112] korán kezdő üzem [113] csirkefogó [114] kocsma [115] Dög Szövetségbe [116] örök hűség [117] mennydörgés mennykő [118] kb. nade gyerekek! [119] alkalom [120] Arthur Schopenhauer Paraenezisek és maximák c. művére utal [121] talpbélés [122] szatócs [123] Beöthy?: Két veréb [124] Logier Zimmer = vendégszoba [125] adókártya [126] társas gépkocsi [127] zürichi német dialektusban [128] Ki csönget? [129] Ez egy kézimunka. [130] alpesi alkonyat [131] Ha lenne olyan jó. [132] Qu’ est-ce que voulez-Vous? = Mit akar Ön? [133] kb. no, no? [134] Bern rossz kanton... Zürich jó, Arau jó, Bern nagyon rossz kanton... [135] A gasztronómiában nagyobb fekete rák; itt feltehetően előétel [136] (1856-1924) amerikai államférfi [137] emberi tetem [138] lapocka

[139] Alfred Lord Tennyson szentimentális elbeszélésének főhőse [140] ld. 5. sz. jegyzetet [141] ld. 4. sz. jegyzetet [142] hangolnak [143] Buttola Ede (Bp., 1902. – Bp., 1981.) altszaxofonos, énekes, a Jolly Boys és a Buttola Ede jazz-zenekara vezetője, 1927-34 között európai turnét tett [144] (Bárót, 1863. aug. 2-Bp., 1936. júl. 12.) író [145] bérkocsi [146] hullaház [147] (1856-1924) amerikai államférfi, elnök [148] Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) 1918-1929. [149] Gürte? öv [150] Anatole France Nyársforgató Jakab mesei c. regényében [151] kárpitos [152] gyakorló [153] Robert Owen (1771-1858) szociális érzékenységű gyártulajdonos, mintagyárában összekapcsolta a termelést a munkások nevelésével [154] A szegény kisgyermek panaszai [155] a steinhofi öreg boszorka [156] Ezt mondja Grobian; Grobian, Brant Sebastian Narrenschiff c. regényének főszereplője, a durva, faragatlan ember megtestesítője. [157] Ignaz Seipel (1876-1932) katolikus pap, osztrák keresztényszocialista politikus, 1926-1928 között szövetségi kancellár [158] Bécs melletti település [159] bérvédelem [160] Maria Jeritza (Brno, 1887. okt. 6.-Orange (N. J.) 1982. júl. 10.) világhírű, cseh származású szoprán operaénekesnő, 19121935 között a bécsi Hofoper tagja. [161] cső alakú, színpadi izzólámpa [162] Léo Delibes operájának címszerepét [163] kb. puccparádé [164] ott jön Jeritza [165] Jean-Jacques Rousseau az Emil, vagy a nevelés c. műveben [166] Az igazságosság az uralkodás alapja. [167] Ox doktor eszméje c. regényben

[168] váladék [169] derékszögű négyszög [170] az öreg [171] birtokon belül [172] Varga Hugó János (Terezienfeld, 1895. máj. 31.-Bécs, 1935. jan. 6.) tisztviselő, költő, Móricz Zsigmond sógora [173] Móricz Ida (Sárospatak, 1894. ápr. 21.-Wien, 1987. aug. 13.) keramikus, Móricz Zsigmond testvére [174] Móricz Zsigmond [175] szalmazsákon (Strosack) [176] Paul Wegener (1874-1948) német színész, rendező 1927-ben Svengali címmel bemutatott filmjének szereplői; a film operatőre az ekkor Berlinben élő Virágh Árpád (2888-1930) volt. [177] intéző [178] észak-amerikai indiánok békepipája [179] a hangosbemondóban: Halló, halló, itt a bécsi rádió beszél... Budapestről közvetítünk... a Kurina Simi cigánybandát... [180] nem tánchoz való, csendes magyar nóta [181] Jules Michelet (Párizs, 1798. aug. 21-Hyéres, 1874. febr. 9.) francia történetíró, esszéíró [182] engesztelő nap Tisri hó (szept.-okt.) 10-én; szombaton kívül a legszentebb zsidó ünnep [183] ld. 43. sz. jegyzetet [184] ász [185] Victor Hugo A Notre Dame-i toronyőr c. regényében [186] kártyajátékban valamilyen vállalás elnevezése, valószínűleg egyedi szóalkotás [187] háromszemélyes, licitálással egybekötött, az ultihoz hasonló kártyajáték [188] vásártér, lefuttató tér [189] étteremben, üzletben használatos, az árak összeadására szolgáló cédulák voltak, melyeknek hátoldalára reklámokat nyomtattak [190] Puchművek rt. [191] Pálma Kaucsuk rt., különlegessége a Pálma gumicipősarok, amelyet gyakran reklámoztak számolócédulákon [192] Frank Henrik Fiai kévépótlék hirdetése [193] Weszely István 1889-1930 között híres sportszerüzlet tulajdonos

[194] Napóleon és Mária Lujza fia, II. Napóleon (Párizs, 1811. márc. 20.-Schönbrunn, 1832. júl. 22.) [195] díszes, magas ravatal [196] Így múlik el a világ dicsősége. [197] személyazonossági igazolvány [198] műszak [199] munkafelügyelő [200] belépőkártya [201] cementgyári szálló [202] Arany János verse [203] detektív [204] kiütött, legyőzött [205] magában [206] A természetben soha nincsen ugrás (Gottfried Wilhelm Leibniz Újabb vizsgálódások az emberi értelemről c. művében) [207] hát igen, az jó lenne [208] gazdag [209] dolgozni, gürcölni [210] nincs, semmi [211] személyi igazolvány [212] tőzsdeügynök [213] menhely [214] (Bp., 1876. jún. 11.-Bp., 1938. aug. 18.) pénzügyi szakember, bankigazgató [215] Czinner és Társa Szalámigyára (Szeged) részvényeinek jegyzésére [216] Kéve Mezőgazdasági Iparfejlesztési és Hitelintézet rt. részvényeinek jegyzésére [217] alvajáró [218] csillám [219] hajsütés [220] Virág Benedek fordítása [221] Molnár Ferenc Liliom c. színművének hintáslegény főhőse [222] öt év börtönbüntetés [223] betörés [224] éhség

[225] kihúz [226] bűnügyi nyilvántartás [227] rendőrség [228] tizenöt év börtönbüntetés [229] halmazati büntetés [230] férfi [231] megver [232] szobáztató hely [233] társaság [234] Horatio Nelson (1758-1805) angol flottaparancsnok, admirális [235] Armando Diaz (1861-1928) olasz tábornagy [236] Eötvös József: Búcsú

TARTALOM Hahó! Budapest, 1927. szeptember Berlini könyv Berlin, 1927. Norden A Centrum Berlin, 1927. december Sturm und Drang Sturm und Drang[107] II. rész Svájci noteszlapok Bern, 1928. április Házról házra Zürich, 1928. május Börtön Thun, 1928. május Ima a Mont Blanc-hoz Genf, 1928. június Luzern, 1928. június Schaffhausen, 1928. június Genf, 1928. Eső Hamburg-Altona, 1929. Ősz Hamburg szabad város, 1929. Nyomor (Vázlatok egy regényhez.) Bécs, 1929. Vasárnap Bécs, 1929. november Vasárnap II. A barakk. A regény második része Bécs, 1929. december Nomádok Grinzing, 1929. december Hó Petróleum Bécs grinzingi barakkok, 1929. december II. Szilveszter Spanyol Levél Cement Poissy (Seine et Oise), 1930. Cantonnement du Fabrociment[201] Poissy (Seine et Oise), 1930. március Bourse Párizs, 1930. március A tőzsde Éjszaka a Szajna partján Párizs, 1930. április Nikotin Lyon-Perrache, 1930. május

Tenger Földközi-tenger, 1930. május Nagykörút Budapest, 1930. Utószó JEGYZETEK

Sajtó alá rendezte, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta: Varga Katalin Borító: Szűcs István Szilícium Grafika

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ISBN 963 9151 87 4 ISSN 1218-652x

Szerkesztés © Varga Katalin, 1997 Első kiadás © Szukits Könyvkiadó, 1997 Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRÓ BT., Szentmiklósi Csaba Levilágítás, tipográfia: A-SzínVonal Bt. Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre