Itt egy szoba, és rád vár... 9786155900785 [PDF]

Zitiervorschau

Ingrid Carlberg

„Itt egy szoba, és rád vár…” RAOUL WALLENBERG TÖRTÉNETE

Noran Libro 2020

Raoul Wallenberg emléke Moszkvába hurcolták, ahol eltüntette a nyers birodalmi erőszak, az emberi méltóság semmibe vétele. Tudjuk, hogy a börtön nyilvántartásából még a nyomát is – mint társáét, Langfelder Vilmosét – kitörölték, megsemmisítették. Gyilkosai máig hazudoznak, vagy inkább hallgatnak. Émiatt is fontosak Ingrid Carlberg kutatási eredményei és a Noran Libro Kiadó áldozata, amely révén a magyar olvasók új megközelítésben ismerhetik meg Wallenberg életművét. A világ gyakran felidézi a svéd titkár alakját, tiszteli emlékét. Fájlalja vesztét, hiányolja a „hiányzó Embert”. Sokan vallják, a humánum lovagja valahol máig itt van közöttünk. Vigyáz ránk, hisz a vészkorszak rettenetében is ezt tette. Budapesten, 1944-ben, a világ figyelő szeme volt. Égető szükség volt rá. A tönkretett, kirabolt országban emberszörnyek vigalma, orgiája zajlott. A sárga csillaggal megjelölt házakban, a zsúfolt, szörnyű gettókban a halál tanyáit alakították ki. A budapesti zsidóságra soha nem tapasztalt megaláztatás, szennyáradat, a legsúlyosabb megpróbáltatások özöne zúdult. A veszedelem az utcákra, terekre telepedett. A zabolázatlan, gyilkos indulatoknak tömegek estek áldozatul. Az egyenruhás fegyveresek és a mögéjük bújt, hosszú évek óta uszító, „fajvédelmet” hirdető politikusok örömtáncot járhattak. Betakaríthatták az ordas eszmék termését. Megtehették, mert a barbarizmus, a szinte naponta gerjesztett kirekesztés, megbélyegzés és teljes kifosztás – a gyűlölettel teli folyamat nem állt meg. Duna-parti sorakoztatásokhoz, puskatűzhöz, emberirtáshoz vezetett. Az emberséget, a becsületet őrző, azt fel nem adó tisztességes polgárok, a semleges országok budapesti követségeinek diplomatái alig értették, mindez hogyan történt. Mi zajlik itt, miként lehetséges, hogy a magyar fővárosban, a még nyilas kézen lévő országrészeken magyarok irtanak magyarokat? Ingrid Carlberg értékes munkát végzett, mélyre ásott. Kutatási eredményéből kiviláglik, hogy a neves családból származó harminckét éves svéd férfi nem tétovázott. Tanulmányai befejezése, némi világlátás

után hamar a munkába vetette magát. Nem véletlen, hogy a nehéz küldetésre őt választották. A budapesti misszióban kapcsolatokat keresett és talált, hisz’ nemes célja volt: annyi életet menteni, amennyit csak lehetséges. Tette ezt olyan körülmények között, hogy 1944 decemberében a nyilas embervadászok egyik célpontjává vált – akkor még túlélte a rá leselkedő halált. Nem magányos hős, inkább küldetéses ember volt. Nem egyedül küzdött, inkább ismeretségeket, szövetségeket kötött, ötleteket gyűjtött és valósított meg. Családjától olyan készségeket örökölt és tanult, amelyekből a legnehezebb helyzetekben is használható kezdeményezések fakadtak. Olyan következtetésekre jutott, amelyek segítették bármilyen óvatoskodás, tartózkodás legyőzésében, és áldozatos küldetését sikerre vitték. Életek ezreit mentette meg, miként az emberszeretetben való hitet is. Budapesten sokan felismerték, hogy segíteni kell neki. Szűkebb stábjában olyan magyarok voltak, akik közvetlenül megtapasztalták munkája hatékonyságát, praktikus, emberbarát gondolkodását. Maguk is sokat kockáztattak, amikor megvalósították akaratát, terveit. Akik olyan útlevelet állítottak elő, amely nem is volt útlevél. Iratok halmazával segítettek, éjjel és nappal – másokért, sokszor ismeretlenekért – a „terepen” voltak. Raoul Wallenberg nem rettent vissza a szinte lehetetlentől, megvívta a maga harcait. Így történt, hogy sokan felismerték, megtanulták, hogy a svéd titkár megjelenése, puszta szava, sőt nevének említése majd minden esetben az életet jelentette. Az élet védelmében túltette magát számos diplomáciai szabályon. Megtalálta a gyenge pontokat, megütközött a magyar közigazgatás zsidóellenes ostobaságaival, a bürokrácia konvencióival. Emberi érzéseiből indult ki, azok szellemében cselekedett. A svéd követségi titkár élete veszélyeztetésével, egyéni félelme legyőzésével küzdött az üldözöttek kisebb és nagyobb csoportjaiért, a munkaszolgálatosokért, a deportálásra bevagonírozottakért, minden egyes bajba jutott magyarért. 1945 januárjának derekán Raoul Wallenberg hirtelen eltűnt. Sokan keresték, várták. Ki tüntette el, és miért? Mint számos Wallenberg-kutató, Carlberg is vállalta, hogy feldolgozza, végigkíséri a svéd titkár – sajnos erőszakkal megszakított – csillagfényű, rövid életútját. Érdemeinek

sorozata után bemutatja a szovjet biztonsági szolgálat begyakorlott manipulációit, hazug fölényét, miként a svéd külügyminisztérium hideg közömbösségét, valamint a Wallenberg diplomáciai kiszabadítása iránti lelkesedés hiányát. Háromnegyed évszázad után még mindig ott tart a világ, hogy várja a hírt: az ostoba rosszindulat hová tüntette el Raoul Wallenberget, a Világ Igazát, a humánum lovagját?   Prof. Dr. Szita Szabolcs

BEVEZETŐ Djursholm, 2009 őszén   Többször beszéltünk már az ólomkatonákról, a ládák most végre megérkeztek. Raoul Wallenberg féltestvérének, Nina Lagergrennek izgatott a hangja, amikor telefonálok. Egyik dédunokájának segítségével polcokra rendezte a katonákat a pincében, és most itt sorakoznak a kézzel festett figurák, a zászlóvivők és a zenészek a nürnbergi E. Heinrichsen Játékgyárból. Nina jól emlékszik a finoman megmunkált ólomkatonákra Raoul gyerekszobájából a stockholmi Riddargatanon, az 1920-as években. Kilenc évvel idősebb bátyja örökölte azokat az édesapjától, aki még az ő születése előtt meghalt. Kétezer figura, nyolcvanöt, furnérból készült, faforgáccsal bélelt ovális dobozkában, szinte egy egész ruhásszekrényt megtölt. – Gyere el, meg kell nézned őket! – mondta Nina. Pár nappal később kiautóztam Djursholmba. Nina Lagergren a legkékebb blézerében és a legvidámabb mosolyával fogadott. Leveszem a kabátom, és a villa képgyűjteményét nézegetem. Rengeteg külföldi bélyeg, mind a bátyja arcképével. A falon lógó, 1981-es diploma tanúsítja, hogy Raoul Wallenberget az Egyesült Államokban tiszteletbeli állampolgárrá fogadták, Winston Churchill után másodikként. És ott van természetesen egy menlevél, egyike a sok ezernek 1944ből, Budapestről. Ez a bekeretezett menlevél 1944. augusztus 20-ai keltezésű. Azon a vasárnapon Raoul Wallenberg gellérthegyi irodájában ült, előtte halomban a kétségbeesett budapesti zsidók kérvényei. Azon a vasárnapon elővett még egy kinyomtatott, sárgásfehér útlevél blankettát, és kiállíttatta a tizennégy éves zsidó Kopstein Judith nevére. A tizenéves lány összeszorított szájjal néz a fekete-fehér útlevélképen, amelyen a svéd követség hatalmas pecsétje virít. Ez a menlevél feltehetően megmentette az életét. A nevét megtaláltam az interneten a túlélők között. De sajnos mást nem. Nina nem tudja, hogy később mi történt vele.{1} A pincébe vezető lépcső keskeny és meredek. A falnak kell támaszkodnunk, hogy épségben leérjünk. Automatikusan a kazánhelyiség felé tartok. Tudom, hogy Nina ott őrzi Raoul ládáját és a stockholmi szovjet követség előtti számtalan, eredménytelen tüntetés összetekert molinóját. A láda érzelmeket ébreszt. Ebbe helyezte Nina azt a fadobozt, amelyben Raoul tárgyait kapták meg a testvérek a megrázó, 1989-es moszkvai látogatás során. Nyilvánvalóan a glasznoszty szellemében, negyvenöt év hallgatás után, Ninát meghívták a Szovjetunióba bátyjával, Guy von Dardellel{2} együtt egy történelmi jelentőségű találkozóra a KGB-vel. A testvérek megkapták egyebek között Raoul

regisztrációs lapját, amit a moszk vai Lubjanka börtönbe érkezésekor állítottak ki 1945. február 6-án. A találkozó közben a KGB helyettes vezetője felállt, és egyszer csak átnyújtotta a dobozt a testvéreknek. Sokkot kaptak. Benne feküdt bátyjuk diplomata útlevele, 1944-es naptára, a címjegyzék és viszonylag sok készpénz – svájci frank és a háborús korszak magyar pengője. Szinte minden ott volt, csak a válasz hiányzott arra, hogy mi történt azután. Nina Lagergren hamarosan betölti a kilencvenedik évét. Még mindig vár, ugyanúgy, mint a család többi tagja. Megfordítja a kulcsot egy pincehelyiség ajtaján. Int, hogy kövessem. Raoul összes ólomkatonája nem fért el a polcon, de a katonai parádé mégis meglepő. Színes miniatűrharcosok masíroznak különböző támadó testhelyzetekben. Tollas kalapok és antik muskéták, ágyúk, dobok és trombiták. Valamikor az 1970-es években Raoul édesanyja, Maj von Dardel becsomagolta az ólomkatonákat két nagy ládába, amelyet a stockholmi Nordiska Museetnél helyezett el. Hátha érdekel valakit, hogy bemutassa a fia kincseit! Az 1970-es évek azonban egy olyan korszak volt, amikor a Raoul Wallenbergről feltett kérdésekre hallgatás volt a válasz a szovjeteknek meghunyászkodó Svédországban. A ládákat bontatlanul a múzeum alagsorába vitték le, és ott hevertek évtizedekig. Amíg a végén senki sem tudta, hogy hol is vannak az ólomkatonák. Egészen mostanáig. A múzeum alkalmazottai pár hónappal ezelőtt jelentkeztek. Takarítottak, és selejteztek a múzeum régi lerakataiban, és megtalálták Maj kartonládáit. Meg akartak szabadulni tőle, hacsak a család nem hajlandó egy adományra. Nina felemel egy piros kabátos kicsiny katonát, aki a fegyverével céloz. Szeretetteljesen nézegeti, és gyanítom, hozzám hasonlóan úgy gondolja, milyen kár, hogy a múzeumot nem érdekelte a gyűjtemény. De sohase mondaná ki ezt. – Szóval nem akarod elajándékozni az ólomkatonákat? – kérdezem óvatosan. Nina megrettenve néz rám. – Hogy tehetném? Ezek nem az enyémek, ezek Raoul katonái.   Nina Lagergren meghalt 2019. április 5-én.

I. RÉSZ   Mi az ember?

ELSŐ FEJEZET   Törékeny boldogság A bánat és az öröm kéz a kézben jár – így hangzik egy melankolikus északi zsoltár az 1600-as évekből. 1912 tavaszán és őszén a szavak fájdalmasan igaznak tűntek a frissen házasodott, huszonegy éves Maj Wallenberg számára. Nemrég átélte addigi élete legboldogabb napját, feleségül ment a huszonhárom éves sorhajóhadnagyhoz, Raoul Oscar Wallenberghez.{3} 1911. szeptember 27-én pompázatos volt, és minden várakozást felülmúlt az esküvő a Jacob-templomban. Mendelssohn Szentivánéji álomjának nászindulója kísérte az ifjú párt és Wagner Lohengrinjéből a fiúkórus. Ezután a vendégeket kilencfogásos vacsora várta a stockholmi Grand Hôtelben, nyelvhal Walewska módra, fogoly és az orosz cár kedvenc pezsgője, a Charles Heidsieck. A teljes borlista gyakorlatilag megegyezett a pár hónappal későbbi Nobel-bankettéval. Raoul Oscar Wallenberg és Maj Wising két évvel korábban ismerkedtek össze. Maj a férfi unokatestvérének, Sonja Wallenbergnek az osztálytársa volt, és mindhárman ugyanahhoz a sportklubhoz tartoztak. Vasárnaponként a klub Stockholm környéki kirándulásokat szervezett. Néhány hónap múlva, egyre intenzívebb találkozásokat követően, Raoul Oscar nem tudta tovább titkolni érzelmeit Maj iránt. „Szégyenemre be kell vallanom, hogy szerelmes lettem” – írta a fiatal tengerésztiszt a Göta hajó fedélzetéről apjának, Gustaf Wallenbergnek 1910 tavaszán. A szerelem olyan hevesen lángolt, hogy Raoul Oscar kénytelen volt megejteni a lánykérést előbb, és csak ezután kért engedélyt az apjától. Jó darabig gyötrődött is emiatt, különösen azért, mert pár hónappal korábban az apja magához hívatta, és komolyan elbeszélgetett vele a nőkről. Óva intette fiát „az alattomos szirénektől, akik megpróbálják a fiatal férfiakat hálójukba fonni”. Raoul Oscar szokatlan eljárásának volt ugyanakkor egy gyakorlati oka is. Szülei évek óta Japánban éltek, ahol Gustaf Wallenberg Svédország követe, vagy ahogyan abban az időben hívták, envoyé volt. Apjának írt levelében Raoul Oscar elárulta, hogy már két nappal korábban házasságot

ígért, mielőtt hajója felhúzta a horgonyt 1910 márciusában. Nagy örömére a válasz igen volt. Egy büszke vőlegény mesélte el, hogy jövendő felesége, Maj Wising jó családból való, a híres ideggyógyász Per Wisingnek és feleségének, Sophie-nak a legkisebb lánya. Azt is hozzátehette volna, hogy Per Wising egykor a párizsi Jean Martin Charcot tanítványa volt, és a neuropatológia első hazai professzora, aki bevezette a tárgyat Svédországban. De ehhez – mint a levélből megállapítható – túlságosan el volt foglalva Majjal. Jövendő menyasszonyát „erős, egészséges, jól fejlett lánynak” írta le, akinek nem okozott problémát egy délután harminc kilométert gyalogolni. Gustaf papa megtudta, hogy Maj karcsú volt és jó alakú, szép lábú, de keze nem annyira kicsi és kecses, mint Raoul Oscar édesanyjáé, Annie Wallenbergé. Maj Wising – írta tovább Raoul Oscar – legtöbbször vidám és elengedett, ugyanakkor egy rendkívül ambiciózus és komoly fiatal nő. Például nemrégiben érettségizett Sofie Almqvist magániskolájában. Ez az 1900-as évek elején szokatlan teljesítmény volt; az állami iskolákat csak 1927ben nyitották meg a lányok előtt. Raoul Oscar pedig, néhány évvel korábban, kiváló elismeréssel tette le a Tengerészeti Akadémia tisztképzőjének vizsgáját, és annak ellenére folytatta ezt a pályát, hogy sose gondolt arra, hogy végleg a flottánál marad – a Wallenberg családban a férfiak számára ez egyszerűen a kötelező alapképzés része volt. Apja, Gustaf, a korábban elhunyt, ismert hajótulajdonos, politikus és bankár, André Oscar Wallenberg fia volt, aki 1860-ban megalapította a Stockholms Enskilda Bankot. André Oscar igényes, sokat követelő apa volt, és szerette a gyerekeit (húsz gyermeke származott három különböző házasságból) saját és ősei történeteivel szórakoztatni. Kötelességtudat és lemondás képezte az erkölcsi alapokat, amelyeket tovább akart adni leszármazottainak. Kemény nevelési programot dolgozott ki a fiai számára, ezek között volt a külföldi internátus és a tiszti akadémia. Ezt a tradíciót ápolták, amit a következő generáció is örökölt. A fiatal Raoul Oscar kétségtelenül a család kiemelkedő csillaga volt. Jócskán meghaladta saját apját is, amikor évfolyamának egyik legjobbjaként tette le vizsgáit 1909-ben. A családban „Rulle”

közszeretetnek örvendett. André Oscar legidősebb unokája szeretetre méltó, okos és szellemes volt, nagy várakozással néztek a jövője elé. A sors másként akarta.   Amikor 1911 szeptemberében Raoul Oscar és Maj összeházasodtak, addigra a Wallenberg család már a legjobb úton haladt, hogy Svédország legbefolyásosabb dinasztiájává nője ki magát. Az ipari forradalom igencsak megnövelte a bankszektor jelentőségét, mert az üzleti hitelek iránti kereslet megugrott, és a századfordulón gombamód szaporodtak a bankok. Ebben az általános banki légkörben a Stockholms Enskilda Bank (SEB) sikerei voltak a leglátványosabbak. Az 1870–1880-as évek feltörekvő, csődközeli jövevényéből húsz évvel később a három legnagyobb bank egyike lett, és ez széles körben elismerést váltott ki. A siker kulcsa furcsa mód épp a korai kudarcok között keresendő. Az Enskilda Banknak sikerült néhány, az összeomlás szélén álló ipari vállalkozást megmenteni azzal, hogy megvették és átalakították a vállalatokat. Az új évszázad elején a bank átvette a válságba jutott ASEA-t, és sikeresen talpra állították a svéd elektrotechnikai ipar zászlóshajóját. Az 1910-es években a családi bank a felfejlődő svéd ipar első számú hitelezője lett. André Oscar 1886-ban bekövetkezett halála után a családi üzlet és vagyon kezelése természetesen az idősebb Wallenberg fiúkra – Knutre, Gustafra és Marcusra – hárult. De André Oscar már életében jelezte, hogy elsősorban Knutöt és másodsorban a nála 11 évvel fiatalabb Marcust akarja látni a kormánynál.{4} Talán a Gustafhoz való hozzáállása határozta meg a sorsát annak a családi ágnak, amelybe Raoul beleszületett. Az a játszma, amely André Oscar idősebb fiai között zajlott, második vonalba helyezte Gustafot és utódait. Koránál és képességeinél fogva Knut át is vette a bankelnöki posztot. Főképp neki volt köszönhető, hogy az Enskilda Bank talpra állt az 1880-as évek válságát követően. Hamarosan kopogtatott a vállalkozó kedvű Marcus az ajtaján, hogy elfoglalja Knut mellett azt a helyet, amelyre szerinte ő alkalmasabb, mint középső testvérük, Gustaf. Gustaftól eltérően Marcus azonnal otthagyta a tengerészetet a vizsga után, hogy jogot tanuljon Uppsalában, és elnyerte a járásbíró-helyettesi címet. A családban

röviden úgy nevezték: a „járásbíró”. Marcus ambiciózus és konok volt, és nem titkolta, hogy alig várja, hogy vezető pozíciót kapjon a bankban.   Knut Wallenberg erőskezű és nemzetközi rálátással bíró vezető volt, de hiányzott a gazdasági és jogi képzettsége. Már 1890-ben alkalmazta Marcust jogi képviselőként, annak ellenére, hogy öccse még nem fejezte be a szokásos jogi gyakorlatot. Két évvel később Marcus megkapta az elnökhelyettesi posztot, és ezzel az Enskilda Bank második embere lett. Ekkorra Marcus már elhatározta, hogy Gustafot kartávolságnyira kell tartani a bank operatív irányításától. Nemcsak a versenyösztön és az önmegvalósítási kényszer motiválta, hanem régóta úgy gondolta, hogy Gustafnak hiányzik a szükséges kompetenciája. Az ő szemében Gustaf nem volt bankár. Marcus és Gustaf között sohasem volt jó a testvéri kapcsolat, ami furcsa, mert gyerekkorukban egymáshoz közelebb álltak, mint a többi testvérükhöz. Gustaf és Marcus tizenkettő, illetve tizenegy évesek voltak, amikor – André Oscar előírásainak megfelelően – több évre bentlakásos német iskolába küldték őket, hogy jó lutheránus, jellemfejlesztő oktatást kapjanak. Az apa azt akarta, hogy fiai folyékonyan beszéljenek németül, angolul és franciául, tanulják meg a kötelességteljesítés törvényét, és edződjenek meg érzelmileg. A szülők csak minden negyedik levélre válaszoltak, nehogy elkényeztessék őket. A honvágyat a gyengeség jelének tekintették. Mégsem találtak egymásra a testvérek, még ebben a nehéz helyzetben sem. Marcus Wallenbergről szóló életrajzában Torsten Gårdlund a közöttük levő kapcsolatot gyerekkorukban barátságosnak, de „nem túlzottan meleg”-nek írja le. Felnőttként pedig gyakran csaptak össze. Amikor Gustaf amerikai üzleti vállalkozása – apja halálával nagyjából egy időben – csúfosan végződött, Marcus elítélően beszélt róla. A szemében Gustafból hiányzott a gyakorlati és a pénzügyi érzék, és ez Marcusnál komoly jellembeli hibának minősült. Knut részben egyetértett vele, de azért szerette volna Gustafot elnökhelyettesnek kinevezni a bankban. Marcus ezt képtelen volt elfogadni. Egy hosszú feljegyzést szentelt Gustaf hiányosságainak, és sikerült meggyőznie Knutöt, hogy adja föl a terveit.

Következésképpen Gustaf sohasem emelkedett igazgatótanácsi tagságnál magasabb posztra. Ehelyett a család hajózási tevékenységével és Knutnek a bankon kívüli másik kedvenc tervével, a Saltsjőbe menő vasútvonallal, a Saltsjöbanával foglalkozott, valamint azzal, hogy Saltsjöbadent – a vonal végállomását – a stockholmi elit új, exkluzív nyári szórakozóhelyévé építse ki. Állítólag Gustaf maga is szívesen vezette a gőzmozdonyt, amikor az építkezés alatt erre szükség volt. Azt mondják, a híres Saltsjöbaden Grand Hôtel építési terveibe is beleszólt, és utolsó pillanatban sikerült rávennie az építészt, hogy még egy emeletet húzzanak fel az épületre. Találékonyságáról és a hajózás iránti odaadásáról sokat elárul, hogy egyik lányának a Sassnitza nevet adta (Nitának hívták a családban) a trelleborg–sassnitzi hajóvonal után, amelyet a Wallenberg család 1897-ben vett át. Szertelenségének másik példája, hogy második keresztnévként a „Trelleborgá”-t javasolta, amit felesége, Annie, szerencsére sikeresen megakadályozott. Így telt el néhány év, de végül is Gustaf kénytelen volt meghátrálni, és saját útján elindulni. 1902-ben kilépett a bank vezetőségéből. Döntésének indoklása így hangzott Marcusnak írt levelében: „Egész lényem más utat kíván járni, nem egy bankárét.” Akkoriban Svédországban az üzleti élet és a diplomácia között könnyű volt a váltás. Gustaf Wallenberg a századforduló óta a parlament második kamarájában ült a liberális párt stockholmi képviselőjeként. A Norvégiával való perszonálunió megszűntével a külügyminisztérium elsőnek őt küldte ki a Távol-Keletre, tokiói székhellyel. 1906-ban költözött ki Japánba feleségével és két lányával. Tizennyolc éves fia, Raoul Oscar Stockholmban maradt a nagymamánál. Amikor a család 1911 szeptemberében összegyűlt Raoul Oscar esküvője alkalmából, Marcus már megvalósította az álmait, Knut utódjaként az Enskilda Bank elnöke volt. Knut eddigre közel járt a hatvanadik évéhez, és – öccsével ellentétben – nem volt túlságosan hangyaszorgalmú. Egy ideje már jobban szerette a szalonkavadászatot és a Riviérára tett utazásokat, mint a gürcölést a bankban.

Míg Marcus elérte régóta dédelgetett vágyait, Gustaf ismét ellenszélbe került. Japánban olyan dolga volt, mint egy királynak, de a keleti kereskedelem fejlesztésére kiötlött, néha túlságosan impulzív elképzelései nem mindig találtak nyitott fülekre a svéd külügyben. A kormányhivatalban azt is megjegyezték, hogy időnként nem voltak tökéletesen rendben az envoyé, vagyis a diplomáciai követ pénzügyi elszámolásai. Nyilvánvalóan sok minden járt tehát a fejében fia nagyszabású esküvője alatt a Jacob-templomban azon a bizonyos 1911. szeptember végi szerdán. Három nappal később a svéd kormány tanácskozni fog a tokiói követ sajátságos eljárásaival kapcsolatosan. Egyik-másik miniszter úgy gondolta, hogy vissza kellene hívni, de a külügyminiszter védelmébe vette, mondván, elévülhetetlen érdemei vannak a svéd export elősegítésében. A miniszterelnök kezében volt a döntés. Arvid Lindman a külügyminiszternek adott igazat. A kormány megelégedett egy enyhe intéssel, és meghagyta posztján – Gustaf Wallenberg fellélegezhetett.   Az ifjú pár a Grev Turegatan és Linnégatan sarkán levő házba költözött, ahol Maj szülei is éltek, egy hatszobás lakásban. Itt nyitott az após, Per Wising, orvosi rendelőt is, miután pár évvel korábban lemondott a Karolinska Intézetben levő egyetemi tanári katedrájáról. A városrész az 1800-as évek végén változtatott nevet, a korábbi Ladugårdslandet (Istállóföld) helyett Östermalm (Keleti városrész) lett a neve, ez jelezte azt is, hogy a korábbi faviskók és legelésző tehenek helyett márvány előcsarnokkal díszített elegáns ingatlanok vették át az uralmat a területen. 1911-ben azért a szegénység még nem került nagyon messzire. Kristálycsillárok és stukkós plafonok egyik helyen, egy saroknyira pedig kecskék és malacok kószáltak az utcai forgalomban. Nem volt kétséges azonban, milyen irányba fejlődik az új Östermalm. A Strandvägen mentén a nagykereskedők terpeszkedtek az új építésű, palotaszerű, egész emeletet elfoglaló lakásaikban, a Nybrovikennél felépült a Drámai Színház, a felső tízezer kulturális dísze. Amikor az ifjú pár megkezdte családi életét, a város gazdasági fellendülést és kulturális optimizmust sugárzott. Svédország az 1800-as években még a világ egyik legszegényebb agrárállama volt. A

századfordulóra azonban sikeres ipari nemzetté kezdett válni. Az 1909-es általános sztrájkot követően a munkásmozgalom időlegesen megerősítette pozícióit, az esküvőt néhány héttel megelőző választásokon – az első, amelyen általános választójog érvényesült a férfiak számára – a jobboldal visszaesett, a szociáldemokraták pedig előretörtek. Októberben a liberálisok Karl Staaff vezetésével új kormányt alakítottak a szociáldemokraták parlamenti támogatásával. A városba költöző emberek száma évről évre rekordot döntött. 1880 óta Stockholm lakossága megkétszereződött: alig százhetvenezerről 1910-re háromszáznegyvenezerre nőtt. A lakáspiac meghajlott a nyomás alatt – egyik oldalon tömegszállások és egészségügyi problémák, azaz szegénység, a másik oldalon építési konjunktúra. A stockholmi malmok (városrészek) házainak közel harmada ezekben az években épült. Az a ház is ilyen volt, amelyikbe Raoul Oscar és Maj beköltözött. A változások az utcaképben is tükröződtek. Eltűnt az utolsó lóvasút, leaszfaltozták az első utcát, az autóknak már nem jártak csodájára, és a szerencsés járókelők megpillanthatták a Johannes Tűzoltóállomás vadonatúj automobilját is. Raoul Oscar és Maj a lakásukat óriási szőnyegekkel és szecessziós bútorokkal rendezték be. A férj, aki érdeklődött a belsőépítészet iránt, ügyes kezű asztalost bízott meg, hogy készítsen egy tucat rokokó stílusú széket az ebédlőbe, valamint egy gusztaviánus stílusú hálószobabútort, mindent fehérre lakkozva. A falakon családi arcképek, aranyozott tükrök és Raoul Oscar saját akvarelljei és olajfestményei függtek, közöttük egy tengeri csatajelenet, az 1798-as abukiri angol–francia ütközet ábrázolása. A huszonhárom éves tengerésztiszt művészi tehetséggel volt megáldva. Rajzfüzete mindig kéznél volt, és ritkán fordult elő, hogy útjairől – Granadából, Velencéből vagy Västervikből – festmények nélkül tért volna haza. 1910 őszén Marcus Wallenberg megbízta, hogy rajzoljon egy mauzóleumot a családi sírhelyre, a malmviki birtokra, a kedvenc nyári rezidenciára. Malmvik a stockholmi szigetvilágban, Lovön terült el, ezt nem sokkal korábban, André Oscar özvegye, Anna halála után örökölte meg Marcus. Raoul Oscar megragadta a lehetőséget, és jó pár tájképet is festett

Malmvikról, amit bekeretezett, és karácsonyi ajándékként elküldött apjának Japánba. Az új házasok lefotóztatták gyönyörű, östermalmi lakásukat. Később Maj úgy írt erről az időszakról, mint a „kimondhatatlan boldogság korszaka”. Maj terhes lett. Ezzel egy időben jelentkeztek Raoul Oscar betegségének első tünetei.   Raoul Oscar Wallenberg alhadnagynak karácsonyra eltávozást kellett volna kapnia hajójáról, a Götáról, ami 1911 őszén Stockholmban a Galärvarvnál horgonyzott, de hirtelen gyomorfájdalmak léptek föl nála, és ágynak esett. A szabadságnak betegállomány lett a vége. Társai még jól emlékeztek egy vérhasjárványra, miután a hajó Cherbourg kikötőjében járt 1909-ben, de ez sokkal súlyosabb dolognak bizonyult. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Raoul Oscar gyomorbántalmait egy rosszindulatú szarkóma okozta, akkori elnevezéssel velőrák, amely előtt a korabeli orvostudomány tehetetlenül állt. Az ítélet visszavonhatatlan volt: Maj Wallenberg ifjú férjének mindössze néhány hónapja volt hátra. Egy ápolónő beköltözött a Grev Turegatan-i lakásba, de csak részben tudta enyhíteni Raoul Oscar egyre növekvő fájdalmait. A jövendő apa napról napra sorvadt. A tavasz folyamán többször meglátogatta őt nagybátyja, Marcus. Kettejüknek jó volt a kapcsolata; Raoul Oscar nőtlen korában időnként felkereste „Macke bácsit”, hogy jövőbeli terveihez tanácsokat kérjen. Utoljára megvitatták, hogy Raoul Oscarnak a műszaki egyetemre kellene beiratkoznia, amit Marcus támogatott. Az Enskilda Bank vezérigazgatója egy jövendő vezetőt látott az alhadnagyban. 1912 áprilisában, pár nappal a Titanic elsüllyedése után, Marcus levelet írt bátyjának, Gustafnak: „Igazság szerint sajnálom, hogy elveszíted ezt a kiváló fiadat. Talán egy kis vigaszt nyújthat, hogy folyamatosan hősként viselkedik, és inkább másokat sajnál, mint saját magát. Időnként meglátogattam, hogy beszélgetéseinkkel eltereljem a figyelmét. Sajnos többet nem lehet tenni érte. Mostanra a morfin lett a legjobb barátja.”

A vége felé Raoul Oscar megkérte Majt, hogy vegye elő a kedvenc könyvét, Edmond Rostand drámáját, a Cyrano de Bergeracot. Egyik este hangosan olvasta feleségének az utolsó oldalakat, és elkeseredetten megsiratta Cyrano Roxane-hoz intézett búcsúszavait. Azt mondta Majnak: „Boldoggá tesz, ha a kisbaba egy kedves és jó és egyszerű ember lesz.” 1912. május 10-én, egy pénteki napon, Raoul Oscar Wallenberg otthonában elhunyt. A halottvivők meglepődtek, amikor megérkeztek: „Azt mondták nekünk, hogy egy fiatalembert kell elvinnünk, de ez öreg!” Négy nappal később, August Strindberg halálának napján ravatalozták fel Raoul Oscar Wallenberget a skeppsholmi templomban. A ceremónia után tengerésztársai elszállították a koporsót a malmviki családi sírboltba, átvitték a mauzóleum dór oszlopcsarnokán, amit Raoul Oscar Wallenberg maga tervezett pár évvel korábban. Senki sem gondolta volna, hogy a huszonhárom éves „Rulle” lesz az első, akit ott helyeznek el. A lépcsőket mindenütt virágkoszorúk borították. A koporsóra társai egy svéd zászlót helyeztek, és rátették Raoul Oscar kardját.   Az újdonsült özvegy, Maj Wallenberg, férje haldoklásának drámai napjaiban töltötte be a huszonegyedik évét. Hetedik hónapos terhesként a temetés után mély depresszióba esett. Arra gondolt, tudnia kellett volna, hogy egy „ilyen nagy és teljes boldogság”, amelyet Raoul Oscar oldalán érzett, nem is tarthatott soká. Kétségbeesett leveleiben írt ilyeneket Japánba visszatért anyósának. „Minden eltelt nappal nehezebbnek és nehezebbnek tűnik az élet, és egyre nagyobb a határtalan üresség és hiányérzet. Hogyan végződik ez? […] Oh, mama, mi lesz a kisbabánkkal? Sokszor kételkedem benne, hogy megfelelően tudom-e majd jó emberré nevelni. Szegénykém, máris elvesztette az édesapját.” 1912 júniusában Maj kiköltözött a szülei nyaralójába, Kappstára, Stockholm mellé, Lidingö déli részére. A főváros az ötödik olimpiára készült, amit az újonnan épített stadionban rendeztek meg. A programból kitűnik, hogy legalább annyi vacsorarendezvényt tartottak a külföldi gőzhajókon, legalább annyi gálaelőadást, mint amennyi sporteseményt.

Svédországot hőhullám érte el pont az olimpiai játékok előtt, és ez ugyanolyan kellemetlen volt egy előrehaladott terhes nőnek, mint a sportolóknak. A maratoni futók fele abbahagyni kényszerült a versenyt. Egy portugál meghalt a kórházban, miután súlyos folyadékhiány miatt elájult. Sokáig nem találtak meg egy japán futót, de aztán kiderült, hogy megszakította a versenyt, és egy kertben pihente ki magát. A kimerítő hőséget „olimpiai időjárásnak” nevezték el, és állandó közbeszéd tárgya volt. A Dagens Nyheter egyik cikkében a harminchat fokos hőségben a fejfedők alatti hőmérsékletről írt, és azt javasolta az evezősöknek, hogy tegyék félre a hagyományos, vastag ellenzős sapkát, és hordjanak panamakalapot, vagy legyenek hajadonfőtt, mint az amerikaiak. Maj bérbe adta volt férjével közös lakásukat. Pár dolgot átvitt közvetlenül a szülei mellett levő, de külön bejáratú kis, kétszobás lakásába. Nem tudta eldönteni, hogy mi legyen Raoul Oscar ruháival. A sportruhák túlságosan kedves emlékeket ébresztettek benne, de volt egy alig használt frakk, több munkaruha és pár hétköznapi öltöny is. Kappstában Maj és a dajka előkészítettek egy földszinti szobát a Babynek, így nevezték Raoul Oscarral a jövendő kisbabát. A szobába betették a városi hálószoba néhány fehér székét és egy rózsaszín selyemvirágokkal díszített, fehérre festett gyerekágyat. A falra Raoul Oscar képeit akasztották.   Július vége felé alábbhagyott a hőség, helyette ömlött az eső, a hőmérséklet drámaian lezuhant. Malmviken tett látogatásai során Maj felfedezte, hogy egy pacsirtacsalád fészket rakott Raoul Oscar sírjának lábánál. Amikor a szülésre kitűzött idő, július 25-e közeledett, abbahagyta a malmviki utazásokat, és otthon maradt Kappstán. Maj harcolt a gyásszal. Elkeseredését több, anyósának írt levélben is kifejezte. „Az életet határtalanul nehéznek érzem mostanában, és nem tudom, mit tehetek, hogy elfelejtsem a borzalmakat, amelyek engem értek. Néha elképzelem, hogy ilyen dolog nem történhet, és hogy hallom Raoul lépteit, úgy, mint tavaly nyáron, amikor annyira hihetetlenül boldogok voltunk. Ki tud visszavarázsolni egyetlen percet is abból, ami eltűnt – örökre. Az élet mégis különös, mekkora kontrasztokkal

teli. Az egyik pillanatban öröm és költészet, a következőben a legmélyebb bánat és a hiány érzése.” Tíz nap túlhordás után végre eljött az idő. Augusztus 4. szürke és szokatlanul hideg nap volt, mindössze tizenöt fokot mértek. A kora reggeli órákban, egy emeleti szobában Maj Wallenberg megszülte fiát: a 3300 grammos Raoul Gustaf Wallenberget. Kloroform nélkül, a „fájdalmakat hősiesen tűrve” – ahogy Maj büszke apja írta Gustaf Wallenbergnek Japánba küldött levelében. A szülés alatt a burok megrepedt, és egy sapkát, úgynevezett győzelmi sisakot képzett a baba fején, ami a babonák szerint azt jelenti, hogy az újszülött minden csatáját győzedelmesen vívja meg. Maj realistább volt, őt jobban érdekelte, hogy vasárnap született, és nem pénteken, amely örökre fekete nap volt a naptárában, mert az számára Raoul Oscar elvesztésének fájdalmára emlékeztette volna. Kezdettől fogva úgy vélte, hogy a baba apja orrát és „rokokó” száját örökölte. Sokáig amiatt is aggódott, hátha a fiúcska a betegséget is örökölte, bár az orvosok győzködték, hogy az lehetetlen. A család körbetelefonált a rokonságnak, és már másnap a „megszülettek” rubrikában az összes nagyobb újságban megjelent a hirdetés: Raoul Gustaf Wallenberg, Kappsta, Skärsätra, 1912. augusztus 4. Maj Wallenberg (Wising). A keresztelő a Wallenberg családban nagy ünnep volt, annyi keresztszülővel, hogy a skeppsholmi gyülekezet írnoka nem tudta mindet beírni a rendelkezésre álló négy sorba, kénytelen volt elcsenni egy következő gyermek rubrikáit. A nagypapa, Gustaf testvéreit, Knutöt és Marcust is a keresztszülők között említik, Raoul Oscar unokatestvéreit, Marcus idősebb gyerekeit, Sonját és Jacobot is. Jacob csak négy évvel volt fiatalabb Raoul Oscarnál, és ő állt talán az unokatestvérek közül hozzá a legközelebb. Raoul Oscar segített például Jacobnak, amikor rajta volt a sor, hogy elkezdje a tengerésztiszti akadémiát. Mostanra Jacob állt a vizsga előtt. Pár héttel a keresztelő után apja és nagybátyja behívatták egy komoly beszélgetésre. Elmagyarázták

neki, hogy Raoul Oscar halálával ő a következő, akinek a bankban kell felelős pozícióban dolgoznia. Átadtak neki egy előre elkészített lemondó levelet, és sürgették, hogy vizsga után azonnal hagyja ott a tengerészetet. Így is történt. Szeptember 3-án a kappstai keresztelőre Maj nemcsak a keresztszülőket hívta meg, hanem Gustaf nagypapa összes testvérét a házastársaikkal, valamint az egész Wising rokonságot. Ezenkívül eldöntötte, hogy senkit sem akar fia gyámjául. Magának tartotta fenn ezt a címet és szerepet, amíg Gustaf vissza nem tér Japánból. De azért megkérte Marcus nagybácsit, hogy figyeljen oda a „kis Raoul érdekeire”. A keresztelő után visszatért a nyugalom Kappstára. Nem sokkal később csomagoltak, és beköltöztek a városba. Maj a gyakorlati dolgokkal foglalkozott, és nagy örömére levelet kapott az államtól, amelyben tudatták, hogy évente ötszáztíz korona özvegyi nyugdíjra jogosult. Megkérte Jacobot, hogy vegye át volt férje ruháit, és adja oda szegényebb barátaiknak. Nehezebb volt a többi dologtól megválnia. Megtartott egy fiatalkori rajzfüzetet, amelyben Raoul Oscar néhány elmés gondolata is fennmaradt. A nagynénik és nagybácsik szórakoztató portréin és a rokonság lakásainak – szalonoknak és dohányzószobáknak, gyerekszobáknak és gardróboknak – a berendezési tervein kívül volt néhány vidám versike és egy impresszionista ceruzarajz lovas katonákról. A rajznak elég baljóslatú a címe: La retraite de Moscou, azaz Visszavonulás Moszkvából.   Elmúlt az esküvő nehéz évfordulója. „Csak egy év, és az a végtelen boldogság, amit egy éve ilyenkor éreztem, összetört. De az is igaz, hogy túl boldog voltam Raoulommal. Elképzelni, hogy imádott, vidám és egészséges vőlegényem hidegen fekszik szomorú, nedves sírjában. Oh, micsoda szörnyű és kegyetlen sors.” Írta a boldogtalan Maj anyósának, Annie-nak vagy „mamának”, ahogyan egyszerűen szólította. „Mama, bocsásd meg nekem, hogy panaszkodom, de úgy érzem, hogy muszáj. Különösen nehéz ilyenkor. Ne hidd azért, hogy hálátlan vagyok a csöppségért, aki napsugár a nyomorúságomban. Amikor nevet, és olyan végtelenül boldognak látszik, az rám is átragad.”

Gyászfátylat viselt, de írt anyósának a Humlegårdenben tett hosszú, kellemes sétáiról is, meg arról, hogy a kis Raoul már elkezdett nevetni saját tükörképére, és írt a jóltápláltság kis hurkáiról. Elmesélte, hogy a szeme színe megváltozott, ezzel „ő lett az egyetlen élő, barna szemű Wallenberg”, ahogy Maj megjósolta. „Oh, mama, mennyire élvezetes a vele való törődés” – írta boldogan egy október végi levelében. A megpróbáltatásoknak azonban még nem szakadt vége. Egy hónappal később Maj hetvenéves édesapja, beteglátogatásról visszatérve, rosszul lett. A következő napon mozdulatlanul feküdt magas lázzal. Kihívták a család orvosát, aki megállapította, hogy Per Wisingnek tüdőgyulladása van. Alig egy héttel később már nem élt. A kettős veszteség szörnyű volt Maj számára, egy hétig fel sem tudott kelni az ágyból. Az 1912-es év olyan szélsőséges érzésekkel fejeződött be, mint ahogy kezdődött. Az a hihetetlen érzelmi káosz, amit átélt, jól tükröződik egy, szeptemberben Japánba küldött levelében: „Ezer ölelés a mama boldog és boldogtalan menyétől, Majtól.”

MÁSODIK FEJEZET   Két özvegy és egy gyermek Nem volt könnyű helyzete az újdonsült özvegynek, Maj Wallenbergnek. A valóság, amelyre gyászának első sokkja után ébredt, érzelmi és kétségtelenül gyakorlati változásokat is követelt tőle. Férjezett asszonyként formálisan kiskorú volt a társadalomban. Akkoriban Svédországban a férfit tekintették mind gazdasági, mind jogi értelemben a felesége és a gyermekei gyámjának, ő képviselte a családot. Egy férjezett nő minden vonatkozásban alárendelt volt a társadalom szemében, a gazdasági statisztikai rubrikában csak egy vonallal jelezték a családfő, értsd férj, szakmai hovatartozása mellett. Férjezett asszonyok otthonukon kívül csak végszükség esetén dolgoztak. A munka olyan hajadonok számára jelentett átmeneti elfoglaltságot, akik másképp nem tudták eltartani magukat. A helyzetre rávilágít, hogy mennyi hajadon nő dolgozott a gyárakban és a mosodákban, a kávéházakban, a boltokban és a jobb helyzetű családoknál. Így nézett ki egy álláshirdetés a Dagens Nyheterben 1912-ben, amely a nemek közötti viszonyt is megvilágította: „Előnyös kinézetű, fiatalabb hölgyet keresünk, szakmai tudással, erős és meg győző modorral, azonnali belépéssel egy vidéki vegyi boltba. Kölcsönös szimpátia esetén házasság is lehetséges. Fényképes választ »Idealista« jeligével.” Nem is olyan furcsa, hogy a svéd nők, férjesek és hajadonok, ellenszélben harcoltak egészen 1931-ig, amikortól az általános választáson részt vehetnek. Maj Wallenberg huszonegy évesen hirtelen özvegyasszony és egyedülálló anya lett, fényévnyi távolságra attól, akinek lennie kellett volna: egy ígéretes tengerésztiszt feleségének, akinek jövője biztosított volt az ország egyik legnagyobb kereskedelmi bankjában. Helyzetét nem lehetett szokásosnak nevezni. Svédország kétszázharmincezer, húsz és huszonöt év közötti női lakosa közül mindössze háromszáz volt – Majhoz hasonlóan – „korábban férjezett”.

De mivel nem volt férjezett, automatikusan nagykorúvá vált, sőt elfogadták, hogy a fia hivatalos gyámja legyen, állást kereshetett, szerződést köthetett, sőt vállalatot alapíthatott egy férfi aláírása nélkül. Ezek voltak abban az időben a nehéz sorsú özvegyek „kiváltságai”. Majnak azonban ott volt a fia, akit ő maga akart felnevelni, nem pedig egy dadának átadni. És gondolnia kellett a társadalmi helyzetére is, amivel még nem volt vége a gondoknak. Az éves nyugdíj, amit Raoul Oscar után kapott, megfelelt a legalacsonyabb munkabér harmadának. Elhatározta, hogy idővel átengedi a Raoul fölötti gyámságot Gustaf nagypapának, és természetesen számíthatott bizonyos támogatásra is tőle. További bevételre is szüksége volt azonban. Anyósa tanácsára beiratkozott egy esti gyorsírói tanfolyamra a férje halála után egy évvel, de mindössze pár hét után feladta. Tudta, hogy percenként százötven jelet kell teljesítenie, ha ebből akar megélni, ami egy kilenc hónapig tartó, egész napos képzést igényelt volna – ahogy kifejezte – „különlegesen erős idegzet”-en kívül. Húsz óra után elpanaszolta anyósának egy levélben, hogy annyira fáradt volt, hogy egész testében reszketett, és erősen zakatolt a szíve, hogy „hol a fejében érezte, hol az ellenkező irányba ugrott, a kellemetlen szorongásos érzés mellett”. Elmondta Annie-nak, hogy Lambert doktor tejszínes diétára fogta őt, és teljes nyugalmat rendelt el, hogy „az idegi tünetek” ne rosszabbodjanak. „Nem, mama, békés munkára van szükségem, és ez gyermekem nevelése (a legfontosabb kötelességem), a varrás és az olvasás. A kis Raoul miatt nincs jogom kimeríteni magam.” A két özvegy, Maj és édesanyja, Sophie Wising, a Linnégatan 9–11. alá költözött. A kis Raoul volt a szemük fénye, úgy hívták: a „vigasztaló”. Maj elég sokat nyugtalankodott a fia neveltetése miatt. Raoul Oscarral beszélgettek erről, ő azt szerette volna, ha Maj kemény lenne, és követelményeket támasztana a Babyvel szemben, megtanítaná neki az „egyszerűség és a kemény munka” alapelveit. Jómaga a gyermek lelkét féltette amiatt, amin keresztülmentek. Csecsemőkorában ezért megpróbált teljesen nyugodt körülményeket biztosítani a kisfiúnak. Nem beszélt

hozzá, csak közvetlenül a pelenkacsere előtt és után, hogy a picit nehogy „kifárassza és enerválja”. Raoul első lépéseit 1913 októberében a Humlegårdenben tette meg. Egy hónappal később ugyanott már hosszabb távot is leküzdött teljesen egyedül. Haja gyorsan nőtt, és hamarosan hosszú, göndör fürtök keretezték az arcát, ezért úgy hívták, az „édes kislány”. Lassan megjöttek az első szavak is. Maj fontosnak tartotta, hogy elhunyt férje Raoul mindennapi életének része legyen. Felakasztott egy arcképet a gyerek ágya fölé, valamint két őrző angyalt, Egron Lundgren XIX. századi festő vízfestményének részletét, amit Raoul Oscar lemásolt, és 1910ben Majnak ajándékozott. Az erőfeszítései sikerrel jártak. Az egyéves gyerek reggelenként felült az ágyban, rámutatott az arcképre, és azt mondta: „papa ott”. Marcus Wallenberget és feleségét, Amaliát, teljesen lekötötte saját hat gyerekük nevelése, de odafigyeltek Majra és a kis Raoulra. Mióta Gustaf otthagyta a bankot, és megoldotta problémás ügyeit, a testvérek kapcsolata megjavult. Amikor néhány évvel később Marcusnak gondjai támadtak legfiatalabb, vadóc lánya, Ebba miatt, akit meg kellett „menteni” egy szerinte rossz partitól, Gustafhoz küldte a lányt, Japánba. De fordítva is ez történt, amikor Gustaf lányát, „Nitát” kellett helyreigazítani hasonló okokból. Raoul Oscar tragédiája közelebb hozta egymáshoz a testvéreket. Amalia minden évben július közepén, meghívta Majt és Raoult Malmvikre Raoul Oscar születésnapján. Marcus pedig azzal törődött, hogy a síremléket befejezzék, és rendben tartsák, ami Majnak sokat jelentett. A kis egyéves rendszeresen vizitált Marcusnál. 1913 decemberében Marcus az új Fiat automobilját küldte Majért és Raoulért. Nem dicsekvésből. Más gazdag svédektől eltérően, Marcus sokáig nem vett autót, hogy ne szoktassa a gyerekeit a luxushoz. Ő maga kötelességtudatban és alázatban nevelkedett, és amennyire rajta múlott, ezt a következő generációtól is elvárta. Maj kezdte egyre jobban érezni magát mások társaságában. Meghívták, hogy szolgáljon fel „jótékonysági teát” az Hôtel Royalban, és élvezte, hogy süteményes tálcával sürgött-forgott a tömegben. Nem lett egyszerűbb ez a feladat, amikor Margaretha, a trónörökös felesége és Ingeborg hercegnő megjelent a tömegben, a kíváncsiskodókat maguk után vonva. Maj

felelevenítette régi hobbiját is, jéghokizni kezdett járni a stadionba. A stockholmi elit sportosabb hölgyeinek volt ez a találkozóhelye, színes, steppelt szoknyáikban siklottak a jégen. Amikor a trónörökösné csapata megverte Maj csapatát, mindig azzal mentegetőztek, hogy senki sem meri „lerohanni a hercegnét”. 1914 elején Maj a Fellebviteli Bíróság ablakaiból figyelte Zsófia királyné temetési menetét barátnőjével, Elsa von Dardellel. Elsa báty ja, a bíróságon dolgozó Fredrik szerezte nekik ezt a kiváló kilátást nyújtó helyet. Lehet, hogy történt ott valami, mert évekkel később Fredrik von Dardel nagy szerepet kapott Maj Wallenberg életében. Raoul Oscar özvegye kinyílt a világra. Ugyanabban a hónapban 30 ezer paraszt vonult Stockholm utcáin, és a svéd hadsereg felfegyverzése és megerősítése mellett tüntettek. A paraszttüntetés az 1914 elején az országban eluralkodó mély politikai válság jele volt. Az 1800-as évek végén, egy orosz támadástól való félelem miatt, megerősítették a svéd honvédelmet. De Staaff miniszterelnök és kormánya nem volt hajlandó több pénzt áldozni a hadseregre, amely a katonabarátok táborának hangos tiltakozását váltotta ki, akiket V. Gusztáv király is támogatott. A háttérben ott lappangott a régóta meglévő „oroszrettegés”. Maj február 6-án kiment az utcára, és csodálta a parasztfelvonulást. Utána írt anyósának, és sajnálta, hogy ők nem látták. „Ölyan méltóságteljes volt, és a haza iránti lelkesedéssel teli. Nehéz volt az embernek a könnyeit visszatartania.” Néhány héttel később Maj pihenésként a Riviérára utazott anyjával. Egy idősebb hölgyet alkalmaztak, hogy vigyázzon otthon Raoulra. A két özvegy szinte az utolsó békés időszakban indult útnak, és pár héttel a szarajevói pisztolylövés előtt ért haza.   Raoul második születésnapján, augusztus 4-én, Németország bevonult Belgiumba, miután Franciaországnak hadat üzent. Öt héttel a szerb Gavrilo Principnek az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd életét kioltó lövését követően kitört az első világháború. Svédország azonnal semlegesnek nyilvánította magát, és ezt a pozícióját végig meg is őrizte nagyobb belpolitikai viták nélkül.

Ennek ellenére a háborút megérezte a svéd társadalom is. A bankok néhány napig zárva maradtak, a Nemzeti Bank kénytelen volt felfüggeszteni a valuta aranyra váltását, a túl nagy nyomás miatt. A kenyér, a krumpli és a tojás ára drámaian emelkedett, és Stockholmban akkora volt a roham a lisztért, ami még az 1909-es nagy sztrájk idején tapasztaltat is meghaladta. Hamarosan élelmiszer- és benzinhiány lépett fel, de a jegyrendszert csak később vezették be. A háború nem hozott jelentős változást Maj és Raoul életében. Nyaraikat Kappstán, Malmviken vagy Maj testvérének, Annának a házában töltötték, aki Sörmlandban a Broby birtokon élt. Férjével, Carl Nisserrel közösen négy gyerekük volt. Maj nevű lányuk hamarosan Raoul egyik legkedvesebb unokatestvére lett. Brobyben néha Maj többi nővére is megjelent a családjaikkal. A legidősebb nővér, Sigrid, Sven Hagströmer felesége volt. Stockholmban laktak, három fiuk volt. Kettő közülük, Lennart és Anders, korban közel álltak Raoulhoz, és egész gyerekkorukban együtt játszottak. Lennart 1910-ben, Anders 1911 végén született. A középső testvér, Elsa, a stockholmi amerikai katonai attaséhoz, William Colvinhoz ment feleségül, nekik két gyerekük volt, Lucette és Fritz, akikkel Raoul már korán gyakorolni tudta az angolt. Mégis Kappsta maradt a kedvenc nyári tartózkodási hely Raoul számára is. Egy hatalmas, sziklás-erdős terület, kilátással Lilla Värtanra (a tengerszorosra a szárazföld és Lidingö sziget között). Per Wising két házat építtetett: egy nagyobb, háromszáz négyzetméteres villát és egy kisebb „parti házikót” a vendégek vagy a szezonális alkalmazottak számára. Mindkettő svájci jellegű épület volt, fából faragott verandákkal és erkélyekkel. Maj és a testvérei májustól szeptemberig kicsi koruktól fogva Kappstán laktak, és Maj ezt a szokást egyedülálló anyaként is megtartotta. A nyári lakhelyen minden volt. Homokos krokett- és golyópálya, a parti kövek mellett Per Wising egy stéget is épített hozzá tartozó fürdőházzal. De Kappstához tartozott öt hektár szabad és vadon nőtt erdő is – magas dombok, erdei tisztások tele vörös és kék áfonyával – paradicsomi hely egy kisfiúnak. Tekintettel arra, hogy Maj elhatározta, nemcsak Raoul Oscar intencióinak (egyszerűség és kemény munka) megfelelően neveli a fiát,

hanem önálló életvitelre is megtanítja, nemsokára szabadjára engedte a területen a gyereket. Már háromévesen egyedül játszhatott Kappstán bárhol, ahol akart, dombot mászott, a falován lovagolt, vagy „hajót játszott” a kerti padokon. Egyetlen dolog volt tilos: egyedül lemenni a vízhez, amit Raoul, meglepő módon, mindig be is tartott. Egyébiránt Maj anyósának írt leveleiben panaszkodott, hogy a kis Raoul néha határtalanul makacs, talán még dacos is volt. Úgy fel tudott mérgesedni, hogy rángatózott vagy kezével-lábával csapkodott. Ilyenkor alig lehetett vele kapcsolatot teremteni. Ha a városban voltak, az anyja megmutatta neki Raoul Oscar papa őrző angyalait, és akkor megnyugodott. Maj életét Raoul határozta meg, de ettől még érdeklődéssel figyelte az Európában zajló drámát. A világháború mélyen megérintette, és egyik barátnőjén keresztül belépett egy vöröskeresztes klubba, amely a háborús áldozatokat segítette. Első feladataként ágyneműt és matracokat kellett szereznie. Később a barátnőivel különböző modelleket varrt, amelyek alapján a Vöröskereszt munkaruhákat akart gyártatni. A Svéd Vöröskeresztnek természetesen a háború sújtotta területeken is voltak kiküldött munkatársai. Ezek közé tartozott Elsa Brändström tanárnő és ápolónő is, aki – miután a háború alatt és után végrehajtott tettei ismertek lettek – Majnak és testvéreinek példaképévé vált. Biztosan hozzájárult ehhez az a tény, hogy Maj nővére, Sigrid Hagströmer, házassága révén rokonságba került Elsával. A bátor ápolónő Szentpéterváron lakott a háború kitörésekor. A huszonhat éves nő orosz ápolónői papírokat szerzett magának, és Szibériába utazott. Ott, mínusz negyven fokban folytatta harcát a tífusz, a skorbut és a fagyási betegségek ellen, és számtalan hadifogoly neki köszönhette az életét. A „Szibéria angyala” névvel illették, hősiessége híressé tette Svédországban és az egész kontinensen. Tény, hogy kevés ember gyakorolt nagyobb hatást Majra és családjára, mint Elsa. Később, közvetlenül a második világháború kitörése előtt, ez a svéd ápolónő nagyszabású akciót kezdeményezett a német zsidók Amerikába való átmentésére. Ez alkalommal győztes ötlete védettséget garantáló igazolások tömeges gyártása volt. Az Elsa iránti csodálatot Maj minden gyerekébe, így Raoulba is, már az anyatejjel beletáplálta.  

1916 áprilisában találkozott először a négyéves Raoul a nagyapjával, Gustaffal. Annie nagymama már két évvel korábban hazaköltözött Japánból. Gustaf egy olyan kisfiút látott, aki sokat fejlődött az utóbbi években. Raoul magát „Wallberg”-nek hívta, és gyakran beszélgetett az apjáról Majjal. Az anya elalvás előtt hallotta fiát: „Jó éjszakát, drága Apa!” Virágokat is szedett a papának, és vázába tette a portré mellé. Arról álmodott, hogy ha felnő, megkapja apja kardját. Egy nap, négyévesen azt mondta: „Anya biztos boldog lenne, ha Raoul kicsit Apa lenne, amikor megnő.” A nagypapával tornyokat épített, vonatokkal és torpedóhajókkal játszott. Csatasorba állította az ólomkatonákat, amikor nem maga masírozott ütemes léptekkel a szobán keresztül, akárcsak egy igazi katona. Még a trombitákat is tudta utánozni. Amikor megérkezett a tavasz, Raoul élvezte a hóvirágokat, íriszeket, a kis virgonc mókusokat a Humlegårdenben. Fizikailag is erősödött. Nyaranta Kappstán lecsúszott a domboldalon, napbarnítottan és edzetten futkározott, kócos hajjal, amit Maj egyre nehezebben tudott megzabolázni. Könnyedén felmászott a tűzlépcső tetejére, még mielőtt betöltötte az ötödik évét. Hamarosan a beszéde is nagyot fejlődött, a kitalált nyelvi gyöngyszemeket Maj szívesen közvetítette leveleiben. Az egyik ilyen egy 1916-os karácsonyi történet, amikor unokatestvére, Lennart Hagströmer jött látogatóba a családjával. A hatéves Lennart kritikusan nézegette Maj és Raoul karácsonyfáját. „Ugyan, micsoda kicsi fátok van, a mienk egészen a plafonig ér” – mondta. „Hát persze, látod, nálunk sokkal magasabban van a plafon” – válaszolta a négyéves Raoul. Időről időre emlékeztetett magára a háború. Stockholmban órákig kellett sorban állni egy kiló krumpliért vagy káposztáért. 1916 októberében bevezették a jegyrendszert a cukorra, és a cukorhelyzet élénk beszélgetések tárgya volt a háziasszonyok körében. Hamarosan jegyre adták a vajat, a kenyeret, a krumplit, a tejet és a kávét is. Az árak emelkedtek, és 1917 tavaszán zavargások törtek ki, az emberek tüntettek, és kifosztották az üzleteket. Nőtt a harag az úgynevezett gulyásbárókkal szemben, akik közvetítők voltak a feketepiacon, és szemtelenül meggazdagodtak mások ínségén.

Maj mindinkább részt vett a társasági életben. Egymást követték a táncés vacsoraestek, és a háborús évek alatt előfordult, hogy leveleiben írt a Fritz von Dardel művész és családja otthonában tartott estélyekről. Maj érdeklődését fiuk, Fredrik von Dardel váltotta ki, de a legfiatalabb testvérnek, Nilsnek (később Svédország egyik legsikeresebb művészének) is voltak kapcsolatai a Wallenberg házzal. Raoul Oscar húga még Japánban találkozott Nilsszel, aki inspirációkért utazott oda. Nils von Dardel és Nita Wallenberg szenvedélyesen egymásba szerettek. Amikor azonban házasságról kezdtek beszélni, az apa, Gustaf Wallenberg azonnal megálljt parancsolt. Egy bohém művész nem az az ember, akinek a lányát szánta. A háború után, amikor Nita hazajött, és az envoyé Gustaf visszatért Japánba, Marcus Wallenbergnek kellett közbelépnie, Nita Wallenberget és Nils von Dardelt elszakították egymástól. „Remélem, hogy idővel elfelejti ezt a kubistát” – írta Marcus egy levelében. De Nita sohasem felejtett.   Marcus Wallenberg ügyvezető igazgatóként néhány jó évet tudhatott maga mögött az Enskilda Bankban. A háború előtt pár év alatt megnégyszerezte a vagyonát, és a háborús idők fellendülést jelentettek mind a svéd ipar, mind a svéd bankok számára. Ráadásul ezen időszak nagy részében féltestvére, Knut volt a külügyminiszter, és Svédország miniszterelnökét Hjalmar Hammarskjöldnek hívták, aki korábban szintén tagja volt az Enskilda Bank vezetőségének. 1915-ben az Enskilda Bank végre elköltözött a helyben igencsak szűkölködő Lilla Nygatan 27.-ből a Kungsträdgårdsgatan 8.-ba. A Stockholm szívében Ivar Tengbom építész elképzelése szerint alkotott imponáló épület bejáratát négy méltóságos kőoszlop tartotta, mindegyiket Carl Milles egy-egy szobra díszítette. Ezekben az években Marcus Wallenberget leginkább az oroszországi üzletek érdekelték, és egyik magas tisztviselőjét Szentpétervárra küldte. A vizsgálódások eredményeképpen a konszern két acélművet épített, és néhány bányavállalatot is megvásárolt Öroszországban. Az 1917-es, októberi forradalmat követően az egész értéktelenné vált. Marcus továbbra is keményen dolgozott, de azért mindig talált alkalmat túlzsúfolt naptárában, hogy testvére unokájával, Raoullal találkozzon. 1917 nyarán például, amikor Raoul ötéves lett, meghívták

búcsúlátogatásra Marcus bácsihoz, mielőtt kiköltözött a nyári rezidenciára Kappstára. Raoul mindent imádott, aminek köze volt a tengerhez, és szerette a bálnákat. Tavasszal látta a bálnacsontvázat a Természettudományi Múzeumban, és nézegette a Jorden runt i ett nötskal („A Föld körül dióhéjban”) című könyvet. „Ha ötéves leszek, egy igazi torpedóhajóval utazhatok a világtengeren, ahol bálnahalak is élnek” – magyarázta Marcusnak.   Raoul egyre gyakrabban kíváncsiskodott, hogy barátaival ellentétben neki miért nincs papája. Időnként megállt a portré előtt, és sírt. Amikor valaki megkérdezte, hogy miért, azt válaszolta: „Raoulnak nincs apukája!” Gustaf Wallenberget érdekelni kezdte unokája neveltetése. Írt, és bátorította Majt, hogy fejlessze a gyerek önállóságát. 1917. novemberi levelében Maj leírta a gyerek egy napját, ami szerinte megválaszolta a kérdést. Elmesélte, hogy Raoul kilenc hónappal idősebb unokatestvére, Anders Hagströmer minden reggel kilenckor megjelenik. A fiúk kettesben kimentek a Humlegården parkba, ahol délig játszottak, akkor önállóan hazamentek. Hetente kétszer a parkból egyenesen a Nybrogatanra indultak fél tizenegyre, tornaórára. Az időt nekik kellett betartaniuk, és megoldani, hogy az utcai bakancsokat tornacipőre cseréljék. Ötévesek voltak. A nyáron Raoul amerikai unokatestvérével, Fitzcel játszott Kappstán, és kicsit megtanult angolul. Maj elhatározta, hogy még többre van szüksége. Az apósának küldött levelében megírta, hogy felfogadott egy angol hölgyet havi negyven koronáért, hogy naponta két órát találkozzon Raoullal. Sétáltak és beszélgettek, vagy angolul olvastak meséket otthon. Az ősz folyamán Marcus érdeklődött, hogy mik a tervek Raoul iskolakezdésével kapcsolatosan. Javasolta Majnak, hogy Raoul minél előbb kezdjen el járni egy magániskola-előkészítőbe úgy, mint saját fiai, Jacob és az ifjabb Marcus (aki 1899-ben született). Maj bizonytalan volt. Raoul unokatestvére és játszótársa, Anders Hagströmer, valószínűleg szintén a következő évben kezdi meg az iskolát. Talán egy osztályba járhatnának. Az 1917–1918-as tél az 1860-as évek óta a legkeményebb időjárást hozta. Rossz volt a termés, feleannyi kenyeret sütöttek, nehéz volt ennivalót és

tüzelőt szerezni. Ugyanekkor a stockholmi tőzsde történelmi csúcsot döntött, és közel hetven évbe telt, amíg újra elérték az 1918-as forgalmat. A háborús ipar virágzott, de az átlagember nehezen élt meg. Nagy társadalmi feszültségek keletkeztek az országban. Maj életében jelentős változások történtek. Az elmúlt években egyre többször találkozott Fredrik von Dardellel, és mostanra elhatározták, hogy összeházasodnak. A harmincéves Fredrik a Fellebbviteli Bíróság jegyzője volt, és hamarosan új állás várt rá, az Országos Egészség- és Gyógyszerhivatal irodavezetőjének nevezték ki. Híres művészcsalád sarja volt: nemcsak öccse, Nils – Maj sógornőjének korábbi vőlegénye – volt elismert, nagyapjuk, Fritz von Dardel is kiemelkedő művész volt, a Képzőművészeti Akadémia intendánsa. Nils 1918-ban fejezte be képét, a Haldokló dandyt, a XX. századi svéd képzőművészet talán legismertebb alkotását.{5} Fredrik von Dardelből sem hiányzott a művészi véna. Maj első férjéhez hasonlóan, ő is szívesen festett képeket szabadidejében. A szerelmes férfi úgy érezte, hogy jövendő feleségével jól kiegészítik egymást, és hogy különbségeik – Maj extrovertált, emberek iránt érdeklődő, jómaga inkább csöndes és befelé forduló – magyarázzák a boldogságukat. A hatéves Raoul nem volt egyértelműen boldog a hír hallatán. Az utolsó templomi kihirdetéskor Fredrik a betegség miatt nem volt jelen. Maj szomorú volt, de Raoul mérgesen reagált: „Na és, mit számít ez? Nem az apám, és a tiéd sem!” Maj Wallenberg és Fredrik von Dardel 1918. október 24-én, egy csütörtöki napon kötöttek házasságot. A Raoul és mostohaapja közötti kapcsolat gyorsan javult, idővel Raoul boldogan hívta őt „papának”. Kappsta, Lidingö, 2009. szeptember Hétágra süt a nap, amikor a kappstai természetvédelmi terület felé vezetek, mellettem az ülésen Nina Lagergren, Raoul féltestvére. Csodálatos a vénasszonyok nyara, és a kocsi csomagtartójában ugrál a piknikkosár. Ennek a csodálatos parknak a távoli csücskén, amely régen a Wising család nyaralója volt, az utat Raoul Wallenberg ről nevezték el. Sok emléknyomot nem látni. A nagy ház még 1933-ban leégett, a parti házikó hamarosan ugyanerre a sorsra jutott, a természet elvadultabb most, mint annak

idején, amikor a botanikai érdeklődésű Per Wising próbálta megszabályozni. Nina azt tanácsolta, hogy masszív cipőben jöjjek, ha körül akarok nézni. Megállunk egy információs táblánál, és olvassuk a szöveget a rezervátumról és a hősről, aki itt született egy augusztusi napon, 1912-ben. Nina megenged magának egy sóhajt, amikor bátyjáról olvas, mert a táblán az áll, hogy szovjet fogságban „eltűnt”. – Úgy gondolják, hogy az egész egy véletlen hiba volt? Kóboroltunk az erdővel benőtt domboldalon, ahol 1915-ben a Wising család rekordtermést takarított be, ötven liter kék áfonyát. Raoul is segített, „képességei szerint” – ahogy Maj írta egyik levelében. Nina körülnéz. Azt mondja, úgy emlékszik, hogy régen kevesebb volt az erdő. És persze az óriási telek sokkal jobban rendben volt tartva, nem úgy nézett ki, mint most: az egész egy hatalmas bozót. Körbemutat, és magyaráz. – Itt teljesen kéklik a föld tavasszal a májvirágtól. Nézd, itt egy bükkfa, ezt biztos a nagyapám ültette! – mondja lelkesen. Wising professzor botanikai szenvedélye azért meglátszik. Egzotikus fűfajták magjait és fák palántáit importálta, például platánjuharét és vérbükkét. Az információs táblán dicsekednek különleges fűfajtákkal, mint például a kék raponca vagy a fehér perjeszittyó, és voltak itt szibériai csüngő levelű borsófák is. Az orgona magától értetődő volt, és egy nagy konyhakert úgyszintén. Szerencsére a Wising családnak volt egy főállású kertésze, egy szakácsnője és egy szobalánya is. Folytatjuk utunkat a kitaposott ösvényeken, amelyek a vízhez és a sziklákhoz vezetnek. Nina megmutatja, hol volt a vendégház, a parti villa, és elmeséli, hogy Maj és Fredrik a nyarakat ott töltötték újházas korukban. Azt gyanítja, hogy ő maga is ott foganhatott. Manapság, ha az ember nézi az Årsta-öblöt és a Lilla Värtan szigetet, a látképet a víztárolók és a hatalmas, Finnországba tartó hajók dominálják, de a Balti-tenger vize hívogatóan csillog. Az ember szinte érzi, hogy milyen finomak lehetnek a lapos, meleg sziklák nyáron. Akkor is, ma is. – Képzeld csak el, mama megengedte Raoulnak, hogy háromévesen szabadon szaladgáljon itt. Teljes mozgási szabadság öt hektáron! Én meg is bolondultam volna, hiszen egyetlen gyereke bármikor meghalhatott volna. Mama annyira bátor volt – mondja Nina. – Valószínűleg itt szerezte Raoul testi erejét és ruganyosságát. A nagy lakóházból mára csak a fűvel szinte teljesen benőtt alapok maradtak. Amikor közelebb megyünk, akkor lehet észrevenni az aktatáskát, Gustav Kraitz híres, bronzból készült alkotását, amely a New York-i ENSZ-székház előtt található, és aminek egy másolatát ide is kitették, hogy tisztelegjenek Raoul Wallenberg emléke előtt. (Ugyanez az aktatáska megtalálható Budapesten, az Erzsébet téren, Nina Lagergren jelen volt 2014-ben az avatásán.) Egy piros játékvödör a kőlépcsőn, a közelben pedig két babakocsi. Nina fényképeket hozott magával, és megmutatja, hogy nézett ki a ház Raoul

gyerekkorában. – Mama elmesélte, hogy Raoul ebben az első emeleti, erkélyes szobában született, de a gyerekszobája a földszinten volt, a bejárattól rögtön jobbra. A magunkkal hozott piknikkosarat pont oda tesszük le, a lépcsőtől jobbra, Raoul első gyerekszobájának fűvel benőtt padlójára. A nap átszűrődik a leveleken, távoli madárcsicsergés hallatszik, az egész jelenet áhítatot sugároz. Hirtelen kiabálás töri meg a hangulatot, és nagyon kicsi gyerekek kacagása. Egy csapat három-négyéves lármázva, színes hátizsákokkal felszerelkezve érkezik az ösvényen. A környékbeli óvodásoknak ma kirándulónapjuk van. Olyan korúak a gyerekek, amikor a boldogság netovábbja, ha kidőlt tölgyfa törzseire mászhatnak. Egy rózsaszín ruhás kislány úgy gondolja, hogy a fiúk túl messzire mennek. Mint egy kis önjelölt óvó néni, felemeli a hangját. – Ott nem szabad játszani!

HARMADIK FEJEZET   Nincsenek úri allűrjei 1921. május 20., péntek, szokatlanul gyönyörű tavaszi nap volt, húszfokos meleggel, és szinte tiszta kék égbolttal. Stockholmban ünnepi hangulat uralkodott a hétvégén, amit részben a vöröskeresztes hét befejező tűzijátékának, részben az érettségiző diákok ünneplésének, a „fehér sapkák ünnepének”{6} lehetett betudni. A villamosokon a Vöröskereszt zászlói mellett a kék-sárga nemzeti zászlók lobogtak és zenekarok masíroztak a város utcáin. Majnak azonban, akit pár éve már von Dardelnek hívtak, ez a nap szívdobogást jelentett. Megkönnyebbülve látta, hogy a főszereplőt, a nyolcéves Raoul fiát teljesen hidegen hagyja a pillanat súlyossága. Ezen a napon tartották ugyanis a felvételit Stockholm talán legtekintélyesebb korabeli tanintézetébe, a pedagógiai reformiskolába, azaz a Hötorget melletti Új Elemibe. Ide járt Jacob Wallenberg, és hét évvel fiatalabb öccse, ifjabb Marcus, ide járt sok östermalmi jómódú és arisztokrata gyerek azzal a reménnyel, hogy ők is a társadalmi elithez fognak tartozni. Most Raoulon volt a sor, hogy megpróbáljon bekerülni. Ezen a napsütötte reggelen százhúsz ambiciózus gyerek foglalt helyet az iskola háromszáz négyzetméteres aulájába kihelyezett, fából készült padokban. A felvételin helyesírás, szépírás szerepelt, számolás és hangos felolvasás. Számot kellett adniuk a bibliai tudásukról, minimális követelmény volt a teremtés és a pátriárkák története, Mózes és a háromkirályok. Mindegyik fiúnak hoznia kellett magával egy orvosi igazolást, hogy nincs testi fogyatékossága, és nem szenved komoly betegségben, amely „alkalmatlanná tenné őt az iskolai munkára”, vagy „rossz hatást gyakorolna a többi diákra”. Őszre az Új Eleminek hatvan helye volt az első osztályosok számára. Az aulában gyülekező reményteli fiúkból minden második nem került be. A közel kilencéves Raoul a fiatalabbak közé tartozott. A legtöbb tanuló tízévesen kezdte az Új Elemit, miután három évet már elvégzett akár a

népiskolában, akár előkészítő magánintézményben. A legtöbb magándiák is követte azt a szokást, hogy hétévesen kezdték az általános népiskolát, de számukra nem volt megszabott korhatár. Maj von Dardel hallgatott Marcus Wallenberg tanácsára, és Raoult egy östermalmi magánelőkészítőbe íratta be, mihelyst betöltötte hatodik évét. Nem egyedüliként próbálkozott az Új Elemi felvételijével idő előtt, de azért a többség egy, esetleg két évvel volt nála idősebb ezen a napon. Ha Raoulnak sikerül a felvételi, akkor öt év vár rá ebben a tanintézetben, majd további három év a gimnáziumban, amely az érettségivel végződik. Ez volt a szokásos „elitiskolai” út. Raoul ekkorra már kijárta az első három évet a Carlsson tanodában, ennek az intézménynek is magasan ragyogott a csillaga a fővárosi magán fiúiskolák között. A Carlssonnak saját részlege volt idősebb gyerekek számára. Az osztályok átépített lakásokban működtek, fehér cserépkályhák mindegyikben, igen kellemes iskolai környezet. A szünetekben kettes sorokban meneteltek a gyerekek az úttesten át a Humlegårdenig. Ott szánkóztak télen, golyóztak tavasszal, vagy az 1918-as finn polgárháború által inspirálva, csatát vívtak a „vörösgárdisták” és a „fehérgárdisták” egymással. Egy tanuló, Raoul Wallenberg kortársa arra is emlékezett, hogy a háborús játékok alapvetően németbarát színezetűek voltak, legalábbis a nagyobb fiúk körében. A tanárok közül az egyiket érdekes módon Stalinnak hívták, az iskola egyik legprofibb személyisége, aki a tanulókat a jegyeik alapján ültette, de az általános vélemény szerint egy „szívélyes és jó kedélyű” ember volt. Azt az osztályt azonban, amelyikbe Raoul is került, inkább kisasszonyok tanították, például a szépséges Märta Lagerström, akibe minden kisfiú titokban szerelmes volt. Raoul az egyetlen volt az osztálynévsorban, akinek az apja neve után egy kereszt állt. De ebben osztozott az iskola egy másik tanulójával, Gunnar Ekelöffel, a jövendő költővel, aki már a Carlsson tanodába járt, amikor Raoul ott kezdett.   Az esküvő után nem sokkal Fredrik és Maj von Dardel átköltözött egy másik lakásba a Tegnérgatan 6.-ba, amely tíz perc sétára volt Sophie Wising Linnégatanon levő otthonától. Ez azt jelentette, hogy Raoul

messzebb került az iskolától, de cserébe most csak két sarokra lakott az unokatestvéreinek, Lennart és Anders Hagströmernek, a Rådmansgatan 18. szám alatti otthonától. Maj reményeinek megfelelően Raoul és a fiatalabb unokatestvér, Anders, ugyanabba az előkészítő elemi iskolai osztályba kerültek, a két fiú így folytathatta korábbi életét, játszottak a parkban, és együtt mentek iskolába. Ekkoriban az Eriksberg negyedbeli építkezések veszélyesen vonzották a fiúkat, de szerencsére hamarosan nyugodtabb elfoglaltságot találtak maguknak: délutánonként órákat töltöttek a bélyeggyűjteményeik felett, de ezen belül azért nem hiányzott az izgalom, egy bizonyos gyűjtési vetélkedés is kialakult közöttük. Anders megjelent az osztályban olasz bélyegekkel, amelyeket a szülei hoztak magukkal egy utazásukról. Amikor Raoul rájött, hogy ezek hiányoztak az ő gyűjteményéből, magán kívül volt az elkeseredéstől. Az ő forrása Gustaf nagypapa volt, aki időnként egzotikus országokból küldött leveleket. Akkor Raoul rávetette magát a telefonra és diadalittasan hívta Anderst. Ezekben az években az Andersszel való barátsága tovább erősítette Raoul biztonságérzetét a mindennapokban. Otthoni élete gyorsan megváltozott: 1919 augusztusában, egy évvel házasságkötésük után, Fredrik és Maj von Dardelnek fiuk született, Raoul féltestvére, Guy. Később, 1921 tavaszán – mindössze két hónappal az Új Elemi felvételi vizsgája előtt – megszületett Nina is. Anders Hagströmer sose felejtette el, ahogy letérdeltek a bölcső mellé, és azt játszották, hogy a kicsi egy hercegnő. De akármennyire is kedvelte féltestvéreit, megjelenésük bizonyos megpróbáltatásokkal járó változást jelentett az apátlan hétévesnek, aki mostanáig természetes középpontja volt anyja és Sophie nagyanyja figyelmének. Raoul három évig járt a Carlsson tanodába, ahol jól tanult. Hetekkel azelőtt, hogy felvételizett az Új Elemibe, Maj írt korábbi apósáéknak, és elmesélte, milyen jók Raoul jegyei – átlagos vagy átlagon felüli osztályzatokat kapott a tárgyak többségében. Számtanból és helyesírásból viszont jó, ha eléri a „megfelelt”-et. Ennek ellenére Maj elégedett volt fia eredményeivel. Raoul viszont nagyon izgult a vizsga miatt, mert tudta, hogyha az nem sikerül, egész nyáron tanulhat az augusztusi pótfelvételire.

Május 20-án, pénteken, Raoul és Anders együtt mentek a vizsgára. Az iskolaudvaron találkoztak Anders barátjával, Rolf af Klintberggel, aki Raoullal volt egyidős. Hármasban beszélgettek egy darabig, és Raoulnak tetszett a fiú. Ez egy olyan barátság kezdete lett, amely végig kitartott az iskolai évek alatt. Néhány héttel később kifüggesztették a felvettek listáját az Új Elemi falára. Rolf a legmagasabb pontszámot érte el, 14,5-et. Raoult huszadiknak vették fel tíz ponttal, Anders éppen utána következett. Mindhárom fiút ugyanabba az első-második osztályba tették. Az iskolaév augusztus végén kezdődött.   Az Új Elemi egy négyemeletes kőépület volt a Slöjdgatanon a korábbi vásárcsarnok mögött, a Hötorgeten (a mostani Sergel mozi helyén).{7} Az elhelyezés a tanári karban állandó panasz forrása volt, különösen a húszas évek elején, mert az iskola és a vásárcsarnok között volt egy kis köz, amelyet a tanárok „mind fizikai, mind morális értelemben szutykosnak” tartottak. A bódékból hús- és halbűz, valamint rothadt zöldség szaga áradt. Nagyon zsúfoltak voltak a tantermek, a diákok száma régóta meghaladta azt, amit a helyiségek elbírtak. Azon az őszön, amikor Raoul beiratkozott, az iskolába négyszázkilencvenöt fiú járt. De mindent egybevetve, az iskolát a kor legjobbjának tartották, úttörő pedagógiai módszerei rendkívül modernek voltak, az oktatást sok szempontból a kor oktatáspolitikai elképzeléseivel összhangban alakították ki, majd száz évvel korábban, az akkoriban túlságosan latin és teológiai irányultságú tanítási rendszerrel szemben. Kidobták a papok által irányított vallásos szemléletet, és behozták a modern képzést a svéd nyelvben. Bevezették a latinon kívüli nyelvek oktatását. A változást siettetők között olyan nagyszerű személyek álltak, mint Esaias Tegnér és Erik Gustaf Geijer. Az iskola egyik első igazgatóját Carl Jonas Love Almqvistnek hívták. Az Új Elemit azóta is úttörő pedagógiai reformiskolának tartják. Sok ötletet, amit itt próbáltak ki, lemásoltak másutt. Nemcsak a svédre és az élő nyelvekre fektetett hangsúly tartozik ide, hanem az is, hogy bevezették, miszerint az egyes tárgyakat szaktanárok oktatták, és nem egyetlen tanár tanított mindent egy adott osztályban. A szülőket

ösztökélték, hogy jobban vegyenek részt az iskola munkájában, valamint a testnevelést beiktatták a tanrendbe – ezek is követendő példák voltak. A nap az iskolában tizenöt perces imádsággal indult, amit az igazgató, Knut Bohlin tartott a nagyteremben, a nyolckor kezdődő első óra előtt. A tanítás általában öt tanóra után, délután fél háromkor ért véget. Az elsősöknek hetente négy órájuk volt németből, matematikából, anyanyelvből, három vallástanból, valamint kettő történelemből, földrajzból, szépírásból és biológiából. Az első évben Raoul például a Tízparancsolatot és a hozzá tartozó bibliai történeteket tanulta vallástanból, a skandináv istenekről szóló történeteket történelemből, földrajzból pedig Svédországot és Norvégiát vették. Átismételték a négy alapműveletet matematikából és az emberi testet tanulmányozták biológiából. Hetente két-három házi feladatot is kaptak. A délelőtti szünet előtt a fiatalabbaknak negyvenöt perc torna volt a tanrendben, akiket magasság és ügyesség szerint csoportosítottak, kivéve azokat, akiknek semmiféle fizikai képességük nem volt – az ő elnevezésük „gyengék” lett. Ez jellemző volt a korra, a XX. század első évtizedeiben virágoztak a fajbiológiai nézetek Svédországban. Ez érezhető volt az Új Elemi tankönyveiben is. Képzeljünk el egy kilencévest, amint hangosan olvas Dalarna megye klímájáról és a mezőgazdasági termesztésről. Egyszersmind megtanulta, hogy az ott élők „bátor, szabadságszerető és erős emberek”, majd kívülről kellett felsorolni az ország kilenc északi folyóját, ezt követően pedig a területen lakó lappokról olvastak, akik „mongol eredetűek, tömzsik, széles arcuk, apró, hunyorgó szemük és fürtökben lógó, fekete hajuk van”. Raoul Wallenberg későbbi életében szemtől szembe fog találkozni az ilyesfajta emberi osztályozás legszélsőségesebb válfajával.   Azt szokták mondani, a boldog húszas évek. De Raoul első iskolai évei valójában egy mély gazdasági válsággal estek egybe Svédországban. A fellendülés kereke, amely a háború befejezése után még egy darabig pörgött, hirtelen defektet kapott. Országszerte kihunytak a kohók, bezárták a bányákat, egyiket a másik után. A bruttó nemzeti termék öt százalékkal csökkent 1921-ben, ez a modern idők egyik legnagyobb

visszaesése. A munkanélküliség viszont megötszöröződött, a mezőgazdasági felvásárlási árak rövid idő alatt a felére estek vissza. „Stockholm a depresszió szorításában él. Mindenütt arról beszélnek, hogy ki mennyit veszített, és hogy egyik vállalat a másik után húzza le a rolót. Mi lesz ennek a vége? Az állam egyelőre bőkezű az alkalmazottaival, bár egy időben úgy nézett ki, hogy elveszik a túlórapénzt” – írta Maj Annie Wallenbergnek 1922 februárjában. „Ez eddigi életem egyik legrosszabb éve” – így foglalta össze az idősebb Marcus, Raoul nagyapjának testvére az 1922-es évet. Az új család kialakulásával Maj és a Raoul Oscar rokonai közötti kapcsolat természetesen lazább lett. De Raoul egész iskolai időszakában Maj azért ezt tudatosan ápolta, és részt vett elhunyt férje családjának minden fontosabb eseményén. Ez nem egy mesterséges kötelezettség volt, közeli barátságok is szövődtek. Maj osztálytársa volt idősebb Marcus legidősebb lányának, Sonjának, Jacob Wallenberg pedig Raoul Oscar kedvenc unokatestvére volt. Mindketten a most tízéves Raoul keresztszülei egyben.{8} A Stockholms Enskilda Bank érintetlenül élte túl a pénzügyi válságot. A Wallenberg család hírneve nőtt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a bank – más svéd bankoktól eltérően – nem szenvedett megsemmisítő hitelveszteségeket.{9} Ötvenéves korára az idősebb Marcus Wallenberg megkezdte a következő generáció óvatos betagozását a bank vezető állásaiba. Lemondott az elnöki pozíciójáról, hogy több ideje maradjon a Nemzetek Szövetségének Pénzügyi Bizottságára, amely a Nagy Háború bonyolult pénzügyi utóéletének következményeivel foglalkozott. Az ügyvezető igazgatói posztot Joseph Nachmanson, a bank hűséges alkalmazottja kapta. A huszonhét éves Jacob Wallenberg et, Raoul apjának legkedvesebb unokatestvérét, Marcus még túlságosan fiatalnak tartotta, de beengedte a vezetőségbe ügyvezetőigazgató-helyettesként. Az idősebb Marcus továbbra is rendkívül aktív elnök helyettes maradt még sok évig a méltóságteljes elnök, Knut Wallenberg mellett. Gustaf Wallenberg, Knut és Marcus testvére drámai módon tért vissza Japánból pár évvel korábban. Az oroszországi forradalom után Szibériában rekedt, és vissza kellett fordulnia, hogy Észak-Amerikán keresztül jusson

haza. Az utazás nagyjából egy évet tett ki. Amikor elterjedt a híre, hogy Gustaf a háború alatti németbarát kijelentései miatt a japánok tiltakoztak, és ezért hívták haza, a testvérek viszonya még feszültebb lett. Marcus nyögött. Ez nem egy olyan vád volt, ami öregbítette az ő hírnevét a Nemzetek Szövetségének folyamatban lévő pénzügyi tárgyalásai alatt, amelyet a londoni külügyminisztériumban tartottak. Ennek ellenére gondolkodás nélkül kiállt a bátyja mellett. Gustaf áthelyezése már hazaérkezése előtt is aktuális volt. Marcus saját kapcsolatai révén testvérének egy washingtoni nagyköveti posztot próbált meg kijárni, de őt jobban érdekelte Konstantinápoly. Marcus igazán komolyan harcolt azért, hogy a kormány ne hagyja figyelmen kívül bátyja elévülhetetlen érdemeit „ellenőrizetlen pletykák” miatt. 1920 tavaszán Gustaf Wallenberget kinevezték konstantinápolyi követnek. Gustaf egyre inkább érdeklődött unokája neveltetése és képzése iránt. Raoul szemében a nagyapa halott édesapja akaratának természetes megtestesítője volt, azonban továbbra is egy távoli gyám és apafigura maradt. Konstantinápolyi kinevezése ugyanakkor egy nem várt dicsőséget hozott unokájának. A török bélyegeknek nagy volt az ázsiója az Új Elemi bélyeggyűjtő szakkörében.   Raoul számára az első négy év az iskolában viszonylag problémamentesen telt. Anyja szerint nem tartozott a legjobb diákok közé, de – tette hozzá – mi jó sülne ki abból, ha túlterhelte volna magát? Meg volt győződve azonban arról, hogy Raoul az osztály egyik legintelligensebb tanulója. Leveleiben kifejezi egyfelől legidősebb fiával kapcsolatos magas elvárásait, másfelől azonban nagy anyai megértést és gondoskodást tanúsít. Panaszkodott amiatt, hogy lusta volt matematikából, németből és egy nyári szüneti növénypréselésből, de azonnal hozzátette, hogy szüksége van az iskolától távol a pihenésre. A fiú ezeket az elvárásokat viccesen elütötte, és „kis lusta kutyának” nevezte magát. A tanév alatt is talált új, házon kívüli érdeklődési területeket magának. A szülők összeálltak, és egy táncklubot alakítottak a gyerekeik számára, és a második osztályban otthoni táncleckéket kapott a tízéves gyerek a barátaival egyetemben. Az alkalmakat, amelyeket inkább nevezhetnénk

szociális tréningnek, mindig más családnál rendezték. Amikor a von Dardel ház került volna sorra, Maj megbetegedett. Ezért aztán Sophie Wising nagymamánál rendezték meg a táncleckéket a Linnégatán, ahol huszonkét gyerek és tizennyolc mama rohanta meg a lakást. Raoul és unokatestvére, Anders azzal imponáltak a többieknek, hogy a táncklubban úgynevezett Eton-öltönyben jelentek meg keményített gallérral, akkoriban, amikor a fiúk számára a matrózruha volt még az egyenviselet. Raoul új kedvenc időtöltéseket talált magának. Szeretett városszerte gyalogolni, nézegette az új épületeket, beszélgetett egyik-másik építésvezetővel. Nagyapjának egyik levelében egyebek között megírta, hogy hogyan nőtt ki a földből az új Városi Könyvtár és a Handelshögskola. Az épületeket az 1920-as évek nagy építészei tervezték, Gunnar Asplund, illetve Ivar Tengbom, és a nagypapa testvére, Knut is érdekelt volt mindkét építkezésben. Azt is elmesélte, hogy egyik nap felmászhatott a déli király toronyba, amit „szebbnek és méltóságteljesebbnek tartott, mint az északit”.{10} Az Új Elemi vége felé Raoul kifejlesztett egy intellektuálisabb gondolkodásmódot: évkönyveket gyűjtött, a nagyvállalatok éves jelentéseit, és izgatottan várta a postán érkező Nordisk Familjebok nevű svéd enciklopédia következő kiadását. A futballpályán nem sokat látták, amit az osztálytársai nem találtak természetesnek, de az ének az egyik kedvenc tantárgya volt. Időnként kinyitotta az udvarra néző ablakot a Tegnérgatan 6.-ban, és teli torokból énekelt a szomszédok örömére. Egy darabig az Engelbrekt-templom fiúkórusának is a tagja volt. Anders Hagströmer sokáig szorongós és érzékeny fiúnak tartotta az unokatestvérét. Kicsi korukban Raoul félt a víztől, és sose próbálkozott veszélyes kalandokkal. Ellenkezőleg, sok esetben harcolnia kellett önmagával, hogy legyőzze a félelmét. Az elemi iskola kezdetekor többször sírta el magát. Ez később elmúlt, de az osztálytársak lányosnak tartották. Ráadásul szép arca és göndör haja miatt egy darabig a „Maja-Lena” nevet ragasztották rá. Raoul egész életében viccesen emlegette, hogy ő a szíve mélyén tulajdonképpen gyáva.   Az Új Elemi Iskola minden tanévben apránként változott egy kicsit. Új adományokat rögzítettek az éves beszámolókban, például egy

nagykereskedő két kitömött zarándoksólymot ajándékozott, egy diák vízilóagyarakkal érkezett, az Enskilda Bank igazgatója, Joseph Nachmanson egy Teneriféről származó kagylót küldött. Az iskola többek között egy emberi csontvázat vásárolt, vettek egy nyári bundás vadnyulat és 1923-ban egy „kinematográfiai készüléket”. Az elkopott fapadlót mészkőre cserélték, villanyvezetékeket húztak be, és az elavult gázlámpákat villanyvilágítással helyettesítették. De a termekben eléggé hideg tudott lenni, mert a fűtő nem végezte rendesen a dolgát a szenes kályhákkal. A tanulók kezdettől fogva osztályzatokat kaptak minden félév végén, minden tantárgyból, valamint magaviseletből és szorgalomból is. Az első években Raoul mindig néhány lépéssel az osztály fényes csillaga, jó barátja, Rolf af Klintberg mögött végzett. Unokatestvére, Anders vele egy szinten tartott, de a harmadik osztály után Anders elhagyta az Új Elemit, és elköltözött családjával Karlskronába, ahová édesapját kinevezték megyei kormányzónak. Ezt követően valami történt Raoul iskolai ambíciójával. Már korábban is jelentkeztek nyugtalanító jelek, nemegyszer kapott szorgalomból B-t. De 1924 őszén kezdtek romlani a jegyei, és 1925 tavaszára egészen rossz tanuló lett. Németből megbukott, és az új tantárgy, az angol mellett egy kérdőjel állt, Raoul nyolcadmagával nem léphetett felsőbb osztályba. Kemény ítélet volt. A bukottaknak a szünidő végén pótvizsgát kellett tenniük, ha nem akartak osztályt ismételni. Annak is jelentősége lehetett ebben, hogy ekkoriban fedezte fel, hogy színtévesztő. Egy orvos megvizsgálta karácsony előtt, és teljesen „vörös vaknak” nyilvánította, ami azt jelentette, hogy nem követhette apját a tengerészeti akadémiára, a színvakság kizáró ok volt. Azon a tavaszon különösen lehangoltan látogatta meg apja sírját. „Szegény kis Raoul, annyira el volt keseredve” – írta Maj Gustafnak. A német bukás miatt a nagypapának színre kellett lépnie. Majjal együtt Gustaf ügyelt arra, hogy a fiú – a családi hagyományoknak megfelelően – megkezdje nemzetközi kiképzését. Azon a nyáron a tizenkét éves gyerek több hetet töltött egy német családnál, akik szerencsére az északnémetországi Rostock nyaralónegyedében laktak. Hazatérése után egy

némettanár adott neki órákat, mielőtt a pótvizsgára ment, és megfelelt. Jegyét Bc-ről Ba-ra javította. Az egész család fellélegzett. 1926-ban befejezte az elemi iskola első fokozatát, és letette a vizsgáit, amelyek épp elégségesek voltak, hogy az egyetemi tanulmányokhoz szükséges hároméves képzést (gimnázium) megkezdje. Fel tudta javítani svéd osztályzatát egy év alatt, bár szokatlanul sok dolgozatot kellett írnia. A tanulóknak el kellett gondolkodniuk a „III. Gusztáv elleni államcsínyről”, „Mit tennék, ha hirtelen egy nagyobb vagyon tulajdonosa lennék”, és „Írj egy cselekedetről, ami szerinted hőstett” – és hasonlók voltak az ötödikesek témái. Földrajzból az idegen országokról sok ismeretet szerzett, és ezek a történetek bizonyára tele voltak a svéd fajbiológia által terjesztett előítéletekkel. Kifejezett antiszemitizmus nem található a könyvekben, de Raoul és osztálytársai egyebek között megtanulhatták, hogy Szudánt „négerek” lakják, jellemzőik „sötétbarna bőr, gyapjas haj, lapos orr és vastag, kidagadó száj”. Tankönyvük szerint ezek a „négerek nagyon alacsony képzettségűek, és többnyire gyerekes, vidám emberek, szeretik a dekoratív tárgyakat, de hazudnak és megbízhatatlanok, és csak a legelemibb vallási fogalmakat ismerik”. A hinduk „barna bőrű, jól fejlett és istenfélő, vallásos emberek”, a japánok hasonlítanak a kínaiakra, de „több tulajdonságuk alapján felettük állnak: hazafias önfeláldozás, bátorság, tisztaság, valamint az a vágyuk, hogy másoktól tanuljanak”. Raoul hasonló módon kötött ismeretséget a törökökkel is: „tunya és ünnepélyes nép”, akik díványokon üldögélnek, vagy „szőnyegeken keresztbe tett lábakkal, miközben pipájukat szívják és kávét isznak”. Az utolsót közelről is megtanulmányozhatta azon a nyáron, mert nagyapja meghívta Konstantinápolyba. Még be sem töltötte a tizennegyedik évét, de már vonatra rakták, egyedül, bár kalauzok figyelték, és vigyáztak rá. Hogy ezen a nyáron mi történt a félelmeivel, az nem ismert, mindenesetre Raoul a belgrádi állásidő alatt egyedül ment el megnézni a zavargásokat, amelyek állítólag a városban folytak. A kalauz ez alatt izzadhatott, mert védence eltűnt, de szerencsére a vonat indulására megkerült.  

Jacob Wallenberg egyre inkább magára vállalta, hogy a család összetartó ereje legyen. Testvérei megházasodtak, gyerekeik születtek, de ő agglegény maradt, és gyakorlatilag a húszas években végig otthon lakott szüleivel, Marcusszal és Amaliával a Strandvägen 27.-ben. Amikor végre elköltözött, a fölöttük levő lakást választotta. A gazdaságtörténet professzora, Håkan Lindgren, a Jacob Wallenbergről szóló életrajz szerzője szerint már ebben az időben egyfajta vice pater familiaris szerepet vállalt magára apja mellett. Gyakran rendelkezésre állt, például amikor nővérei az élet kérdéseiről akartak beszélni, segítség kellett az adóbevalláshoz, vagy csak hogy betömjön egy lyukat valakinek a pénztárcájában. Karácsonykor Marcusnál és Amaliánál mindig Jacob olvasta az ajándékcsomagokra írt szövegeket, ami a polgári családokban ebben az időben nagy megtiszteltetésnek számított. Lindgren leírja, hogy Jacob mennyire imádta unokaöccseit és -húgait, akik viszonozták nagyvonalú és vidám nagybátyjuk érzéseit. A legidősebb testvér, Sonja, már a háború alatt megszülte első gyermekét, egy leányt. A legfiatalabb, ifjabb Marcus 1923-ban házasodott, neki két fia született, Marc 1924-ben, Peter 1926-ban. Az egyre több unoka miatt Marcus és Amalia családi köre annyira kibővült, hogy a fontos ünnepeket, mint például a karácsonyt, a nagyobb család nélkül ünnepelték. Ennek ellenére Jacob mindig adott ajándékot unokatestvére gyermekének, egyszersmind az ő keresztfiának, Raoulnak, és Maj, családjával együtt, rendszeres vendége volt Marcus és Amalia reggeli büfével egybekötött újévi istentiszteletének. Azokat az éveket kivéve, amikor külföldön tartózkodott, Raoul folytatta ezt a hagyományt egészen 1944 januárjáig, az utolsó újévig, amit szabadon töltött. Jacob öccse, ifjabb Marcus 1925-ben hazatért külföldi gyakorlatáról. A következő évben az Enskilda Bank vezérigazgatója, Joseph Nachsmanson agyvérzést kapott, nem tudott tovább dolgozni, majd nem sokkal később el is hunyt. Felgyorsult a generációváltás, 1927-ben Jacob Wallenberg a Stockholms Enskilda Bank elnöke lett, hét évvel fiatalabb öccse, Marcus junior pedig elnökhelyettes. Az íróasztalaik egymással szembe fordítva álltak az igazgatósági emeleten, a „hármasnak” nevezett szobában. A két testvér nagyon különböző természetű volt. Jacob, öccsének szinte második apja, gondosabb és elemzőbb, míg Marcus junior nyugtalanabb, gyors eszű

és gyorsan döntő. De ugyanaz a munkamorál, a kötelességtudat és apjuk csodálata vezette őket. Minden csütörtök reggel igazgatósági üléssel kezdődött a nap. A két testvér kezet fogott nagybátyjukkal, Knuttel, és arcon csókolták apjukat.   Jacob és az ifjabb Marcus Wallenberg lubickoltak új szerepükben, a svéd gazdaság dübörgött egészen az 1929-ben bekövetkezett hatalmas, Wall Street-i tőzsdekrachig. A Wallenberg csoport befolyása a svéd üzleti életben jelentősen megerősödött, miután felvásároltak olyan sikeres iparvállalatokat, mint a Stora Kopparbeg vagy az ASEA. A jó idők mellett azonban a közvélemény egyre elégedetlenebb, egyre elítélőbb volt az óriási jövedelemkülönbségek miatt. Miközben egyesek hegyekbe halmozták a milliókat, másoknak nincstelenként kellett egész életükben gürcölniük a megélhetésért. Ezeket az egyenlőtlenségeket ábrázolták az új irodalmi zsánerként jelentkező proletárregények. Nyilvánvalóan hatással voltak erre a nagy keleti szomszédnál bekövetkezett változások is. Az októberi forradalom után évtizedekig a bolsevizmus állandóan jelenlévő ideológia volt a svéd politikai diskurzusban – a jobboldal fenyegetésként, a baloldal inspirációként élte meg. A baloldal fogalma is megváltozott tartalmat nyert, eredetileg a szavazati jogért harcoló frontok pártjait, a szociáldemokratákat és a liberálisokat fogta össze. Ekkorra olyan politikai pártok gyűjtőneve lett, amelyek a szocializmus valamilyen formáját foglalták pártprogramjukba. Egyszerűen térfelet cseréltek. A vita leggyakrabban egyik oldalon a szocialisták, másikon a polgári pártok, azaz a jobboldali párt, a parasztszövetség és a liberálisok között folyt. A bolsevik hatalomátvétel kettészakította a svéd baloldalt. Kitört a vita a szocialista célok elérésének megfelelő eszközeiről a Szociáldemokrata Pártban. Reformerek álltak szemben a forradalmárokkal. Végül a forradalmárok kiléptek, és megalapítottak egy új baloldali pártot, a Svéd Kommunista Pártot. A új baloldal megrészegült az orosz forradalomtól, de ezt nem sikerült továbbadnia. 1928-ban a konzervatívok lettek erősebbek az úgynevezett kozákválasztáson. A jobboldal vezetője, Arvid Lindman könnyedén győzött, mert a svéd társadalom kombinált orosz- és kommunistafélelmére

játszott. „Mindenki, aki a munkáspártra szavaz, Moszkvára szavaz” – állt a jobboldali plakátokon, amelyeken fegyveres kozákok éppen kirabolják a svéd falvakat, a nők és gyerekek pedig sírnak. Oroszország negatív képe a tankönyvekben is megjelent. A gimnáziumi történelemkönyvben Raoul és társai olvashatták a Nagy Háború leírását, amelyben a „németek dicsőséges hőstettei” szemben álltak az oroszok „brutális hatalmi és terjeszkedési törekvéseivel”.   Az út az érettségiig nem volt megpróbáltatások nélküli Raoul számára. Latin szakot választott, ám elég volt pár találkozás a ragozással és a morfológiával, hogy meggyőződjön róla, nem igazán érdekli, hogy egy halott nyelvet megtanuljon. Ez meg is látszott az őszi jegyein. Hozzájárult, hogy tanára és egyben osztályfőnöke, dr. Viktor C:n Lindström, az iskola hírhedten legszigorúbb figurája volt. Szerencsére – és az Új Elemi ebből a szempontból is kiemelkedett kora iskolái közül, ahol már 1912 óta kísérletképpen új nyelvi tagozatot indítottak orosz nyelvvel – Raoul lehetőséget kapott, hogy az oroszt tanulja a latin helyett. Ami még jobb, Alexander de Roubetz jogi doktor és orosz arisztokrata, aki korábban a cári udvarban tanított, kellemes, szeretetreméltó és érdekes tanárnak bizonyult. 1927 tavaszán Raoul tárgyat cserélt, és ráadásként a problémás matematikát sem kellett tanulnia a gimnázium utolsó két évében. Maj, anyósának írt levelében bocsánatkérően magyarázta, hogy a fél osztálynak problémája van a latinnal, a tanár abszurd követelményei miatt. Csak négy diák tanult az osztályban oroszul, de Maj támogatta fia szokatlan lépését. „Az orosz egy olyan nyelv, ami a jövőben hasznosnak bizonyulhat” – írta az anyósának. Mintha megérezte volna, hogy mit hoz a jövő. A húszas években az Új Elemi Iskola vállalkozó szellemű igazgatója, Knut Bohlin őszülő kecskeszakállt viselt, és a kezdődő kopaszodás miatt homloka egyre magasabb lett. Nem volt teljesen nyugodt az orosz kísérlet kapcsán, mert rájött, hogy sokan csak azért járnak oroszra, hogy más, nehezebb tantárgyakról kimaradhassanak. Az volt a veszély, hogy ez a program az „utolsó szalmaszál lesz a gyengéknek, ahelyett, hogy elmélyültebb tudást adjon az erőseknek”.

Amikor az igazgató összehasonlította a különböző tárgyakból adott jegyeket, ki is derült, hogy az új nyelvek programján a diákok rosszabbul teljesítettek, mint a latin, illetve a reál programon (az utóbbinak természettudományi irányultsága volt). Az igazgató kemény szavaival élve ezek az „általános tehetségtelenség görbéjét” mutatták. Ugyanakkor az orosz nem volt könnyű nyelv, és az igazgatónak pluszpontot kellett adnia, mert több diák végzett itt nemcsak elégséges, hanem egyenesen kiemelkedő orosz tudással. És ennek volt jelentősége, hiszen Öroszország végül is egy „nagyhatalom, közvetlen közelünkben”. Raoult feldobta a váltás, és egy idő után a motivációja más tárgyakban is felerősödött. Rolf af Klintberg szerint Raoul hamarosan de Roubetz egyik kedvenc diákja lett. De hiába a javulás, az eredmények nem azonnal jelentkeztek, az első gimnáziumi év csalódással zárult: Raoul megbukott, vagy ahogy akkoriban divatos kifejezéssel mondták, seprűre került, matematikából és svédből is. Másodízben kellett a nyarát feláldoznia, hogy augusztusban pótvizsgázzon, hogy ne kelljen évet ismételnie. Sovány vigaszt jelentett, hogy az osztály fele hasonló sorsra jutott. Ez után a balszerencse után a dolgok jobbra fordultak. Maj azonban egészen az érettségiig aggódott, olyannyira, hogy néha még Raoul osztálytársát és barátját, Rolfot is felhívta telefonon. Raoul a néhai érzékeny kisfiúhoz képest teljesen megváltozott. A gimnáziumi évek alatt gyakran szállt vitába nemcsak az osztálytársaival, hanem a tanáraival is, amit nem minden tanuló mert megtenni. Jó humora volt, és barátai élvezték az őt körülvevő vidám légkört. Néha azonban tudálékoskodott és erkölcsbíróként viselkedett. Például nyíltan elítélte a puskázást, és bejelentette az osztálytársainak, hogy névtelen levélben fog erről írni az igazgatónak. Rolf úgy vélte, hogy Raoulnak különleges igénye volt az érvényesülésre, és arra, hogy bebizonyítsa, ő nem akárki. Az is világos volt, hogy a családja is elvárta, hogy sikeres legyen. A háttérben ott voltak az idealizált, halott apáról szóló történetek, és Rolf tudta, hogy a nagyapának, a még mindig törökországi követnek is nagy elvárásai vannak Raoullal szemben. A gimnázium utolsó évében Rolf és Raoul egyre többet jártak össze. Támogatták egymást, és arról beszélgettek, hogy milyen különlegesen intelligens fiatalemberek ők, akik majd valami kiemelkedő dolgot fognak

véghez vinni. Rolf jogászkarriert akart befutni, akár az apja, Raoul pedig nemzetközi üzletembernek készült. Bohlin igazgató vizsgálódása szerint ez nem volt ritka karriervágy az Új Elemiben azoknál a diákoknál, akik az orosz programot választották. Az üzleti életben „egy élő nyelv hasznosabb volt, mint egy halott” – szokta mondani Raoul, akinek erős, nemzetközi érdeklődését Rolf egzotikusnak és elbűvölőnek találta. Raoul számára magától értetődő volt a sok utazás, megismerni más embereket más országokban. Gyakran beszélt Svédország szerepéről a világban, míg Rolf úgy gondolta, hogy az ember „művelje otthon a saját kertjét”. A nyári szünetek alatt Raoul gyakran járt külföldön nagyapja költségére. A második év után, 1928-ban közel két hónapot töltött egy nyelvtanár papnál az angliai Cambridge-ben, ez alatt egyszer sem találkozott svédekkel. A tanév befejezése előtt elutazott, így Rolfnak kellett elvinnie Raoul bizonyítványát Fredrik von Dardelnek, az Országos Egészségügyi Hivatalba. „Raoul – mindenki meglepetésére – befejezte az osztályt egy Bc-vel és egy B-vel” – írta Rolf naplójában. Raoul életében ez az út volt az első, amikor gyakorlati okok miatt repülőgépen utazott, és pár éjszakát a híres londoni Cecil Hotelben töltött. Utána egyszerűbb körülmények várták, hazafelé pedig egy teherhajón tért vissza Amszterdamból. Maj, aki a nyarat az Atlanti-óceán partján töltötte egy csomó Victor Hugo-regény társaságában, jól tudta, hogy milyen benyomásokat tesz fiára az út első szakasza. „Kedves, drága mama – írta megnyugtatásul anyósának Maj –, egyetlen pillanatig se hidd el, hogy Raoult úgy nevelem, hogy úri allűrjei legyenek. Sőt, az unalomig azt hallja, hogy az embernek hogyan kell takarékoskodnia a szükségtelen dolgokon, hogy jusson a szükségesekre (és nem is vettem észre semmi költekező tendenciát nála), de persze élvezi, ha szép, és elegánsan berendezett otthonokat lát, és bántja is, hogy a mi otthonunk olyan kopott és elhasznált, és annyira keveset tud nyújtani ebből a szempontból.”   A von Dardel család megint költözött, ezúttal egy negyedik emeleti lakásba a Riddargatan 43.-ba. Nagy, hatszobás, erkélyes lakás volt Östermalm szívében, amelyben a Raoul Oscar rendelte ebédlőgarnitúra díszhelyet kapott a nappaliban. Minden gyereknek saját szobája lett, és a cselédszobában Edit lakott, a szobalány. Raoul a bejárattól jobbra az első

szobát kapta, ahol Rolf gyakran meglátogatta, és ha Raoul éppen nem volt otthon, előfordult, hogy Majjal beszélgetett. Rolf kedvelte Raoul mostohaapját is. Fredrik szerinte stabil és reális, „sok szempontból ideális apa volt egy olyan fantáziadús fiatalembernek, mint Raoul”. A gimnáziumi évek alatt Raoul új és érdekes tantárgyakat vett fel, például a franciát és a vívást. Anyját örömmel töltötte el, hogy fia szerette a vívást és a lovaglást is, amit a stockholmi vezérkari főhadiszálláson gyakorolt. Hosszú órákat töltött sétával és baráti beszélgetésekkel. 1928 őszén Rolf szorgalmasan írogatott a naplójában a lányokkal való nehézségeikről, mozilátogatásokról és a koncentrációt potenciálisan megzavaró szépségekről. Amikor Raoul érdeklődésének egyik tárgya, Gunnie Bäckdahl hirtelen Rolffal akart randevúzni, feszültség támadt a barátok között, de ezt gyorsan elsimították. Pár hónappal később Raoult vakbéllel operálták a Sophiahem kórházban. Egy nagy csokor rózsa állt az ágya mellett egy üdvözlőkártyával: „A te Gunnie-d” szöveggel. Ez a vakbélműtét egyébként belezavart Raoul terveibe, hogy hogyan javítsa jegyeit a tavasz folyamán. Ráadásul pár hétig az ágyat nyomta egy influenza miatt. De ha nem is sikerült mindent valóra váltania, a következő jegye abban az évben a legjobbra sikeredett. Barátaival az életük az iskola diákszervezete köré koncentrálódott. Előadásokat, vitákat szerveztek, amelyeket időnként táncestek követtek. Rolf a szervezet titkára lett, és Raoult is bevonta „reklámigazgatóként”. A mögöttes gondolat világos volt: mint családja sok más tagjának, Raoulnak is volt művészi tehetsége, és ez – mennél bonyolultabbak voltak a rajzfeladatok – idővel egyre nyilvánvalóbbá vált. A rajz volt az első tantárgy, amiből először kapta a második legjobb osztályzatot, kis „a”-t. A diákszervezet kihasználta rajztehetségét, és színes, látványos plakátokat rajzoltattak vele, és azokat aztán Rolf mindenfelé kiragasztotta az iskolában, hogy még több diákot vonzzanak az esti eseményekre. Az egyik legsikeresebb akciója egyébként az volt, hogy rábeszélte a spirituális tudóst, Axel von Klinckowströmöt, tartson a diákszövetségben előadást. Az ötlet Raoulé volt, de mindkettőjüknek ki kellett menniük Ekerö szigetre Klinckowström bárónak a Stafsund palotában levő lakására (másfél órás gyaloglás és még egyszer ennyi buszozás), hogy rábeszéljék a közismerten szórakoztató előadót, jöjjön el hozzájuk.

Az Új Elemi Iskola ekkoriban ünnepelte százéves fennállását, és így a média érdeklődésének a középpontjába kerültek. 1928. november 9-én a Koncertházban rendezett jubileumi ünnepségen V. Gusztáv király és Oscar trónörökös is megjelent. Raoul, aki különben jól énekelt, ebben a félévben felmentést kapott zenéből, mert éppen mutált. Még ha akarta volna, sem vehetett részt tehát az iskola énekkarában, amelyik egy dalt énekelt az Álmok című műből, amit éppen száz évvel korábban komponált az iskola akkori zenetanára. Egyik-másik sora azért talán megmaradt az emlékezetükben:   Diákéveink – mint az álom – játékos éveink – rejtsd el, de ne feledd! Ezt az időt soha nem feledem Enyém az álom. […] Vándorlásunk komoly lett, Az élet harcait vívjuk, Ütünk és ütéseket kivédünk, Hátunk meggörbül, ahogy az idő múlik.   Egy évvel az érettségi előtt a család alaposabban kezdett foglalkozni Raoul jövőjével. A fiú a Handelshögskola, a gazdasági főiskola iránt érdeklődött, de azt is mondta anyjának és nagyapjának, hogy nem bánná, ha építész lehetne. Gustaf nagypapa ezt egy jó és „produktív” ötletnek tartotta. Azon a véleményen volt, hogy egy fiatalembernek először valami gyakorlati szakmát kell tanulnia, és csak ezután foglalkozzon az élet nagy feladataival. Számára az volt a fontos, hogy Raoul egy amerikai egyetemet válasszon a továbbtanulásra. Hogy miért, ezt nem sokkal később hosszú levelekben magyarázta el az unokájának. 1929 tavaszán először Majnak írt erről, és arra kérte, vizsgálja meg, hogy az amerikai bevándorlási szabályok, netán Raoul színvaksága jelentenek-e komoly akadályt. Kész volt „minden elfogadható áldozatra” azért, hogy Raoul „jó és időszerű, gyakorlati irányultságú oktatást” kapjon.

Maj megvizsgálta a dolgot, és rámutatott, hogy nemcsak a rajz, hanem a matematika, a fizika és a kémia is a négyéves építészképzés alaptárgyai közé tartoztak a stockholmi műszaki főiskolán. Raoul rajztehetsége egy dolog, de a matematikával mindig hadilábon állt. Ezért elküldte a kereskedelmi főiskola programját is, amely olyasmi volt, ami „Raoult mindennél jobban érdekelte”. Azt javasolta, hogy pár évig tanuljon a Handelshögskolán, és azután folytassa tanulmányait az Egyesült Államokban, például a Harvard Business Schoolban. Óvatosan azt is megemlítette, hogy az sem volna olyan nagy baj, ha a fiú nem tizenhét évesen utazna Amerikába. Maj és Gustaf az utolsó nyári szünetet is megtervezték Raoul számára. Egyetértettek abban, hogy jó lenne a tizenhat éves fiút Franciaországba küldeni pár hónapra, mivel a francia nyelv az érettségi kötelező tárgyai közé tartozott, bár csak három évig tanulták. Így is lett. Raoul két hónapig egy francia családnál tartózkodott egy kis faluban, Thonon-les-Bains-ben, a Genfi-tó francia oldalán. Egyike volt azon öt külföldi fiúnak, akiket a család nyelvtanulás céljából befogadott. A családfő egy iskolafelügyelő volt, de a napi oktatást az anyától, Madame Bourdillontól kapták. Raoul hamarosan megbarátkozott a többi diákkal, többek között két, hasonló korú szerb fiúval és Pető Lászlóval, egy tizennégy éves magyar, zsidó fiúval. László a Bourdillon családnál lakó többi nyári diák céltáblája lett. Kicsi volt, és gyönge, és valamiért őt vádolták azért a csalási botrányért, ami a magyar kormányon belül lepleződött le. A magyar vezetés, hogy a háborútól kivérzett ország gazdaságát fellendítse – sikertelen kísérletként –, hamis francia frankot nyomatott. Ez az incidens téma volt a Thone-lesBains-ben tartózkodó diákok között. Bárhová is ment a magyar fiú, úgy mutatták be, mint „egy hamisító nemzet” leszármazottját. Raoul nem értett egyet a többiekkel, és ahol tudott, segített, hogy megmentse őt a zaklatóktól. Majdnem pontosan tizenöt évvel később Pető László és Raoul Wallenberg véletlenül összetalálkoztak Budapesten, közvetlenül azután, hogy a nácik a magyar zsidók többségét deportálták. És Pető László volt később az, aki utoljára látta életben Raoul Wallenberget, 1945. januári eltűnése előtt.

Thonon-les-Bains-i tartózkodásuk alatt a svéd fiú valószínűleg megmentette a fiatal Pető László életét. A nyaraló diákok elhatározták, hogy megmásszák az Alpok 2300 méter magas Dent d’Oche-csúcsát. Három és fél órát tartott az út, és nagy veszélyeket vállaltak, különösen az utolsó, meredek szakaszon. László majdnem elengedte a kapaszkodót, és igencsak rosszra fordult volna a dolog, ha Raoulnak nincs lélekjelenléte: kinyújtotta kezét, és felhúzta a fiút. Raoul most már a saját hátizsákján kívül László nehéz csomagját is cipelte, de sikeresen felértek a csúcsra, és csodálattal nézték a tájat, a tavat, az Alpok hegyeit, köztük a hófedte Mont Blanc-t. Az éjszakát egy kis kunyhóban töltötték, és Raoul csak azt sajnálta, hogy nem hozta magával a faluban vásárolt rajztömbjét. Raoul imádott a francia családnál lenni, főként Madame Bourdillont kedvelte, aki előásta Selma Lagerlöf regényét, a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon keresztült franciául, és szinte ez volt az első, amit Raoul kezébe nyomott. A szimpátia kölcsönös volt. A tanárnő néhány sort is írt Gustaf nagypapának nagyszerű unokájáról, aki másokkal összehasonlítva a legelbűvölőbb diákja volt azon a nyáron. „Gratulálok Ö� nnek, Monsieur, érdekes unokájához: biztos vagyok benne, hogy mindenben elégedettséget fog vele kapcsolatban érezni.”   Intenzív levelezés folyt a Thonon-les-Bains-ben tartózkodó Raoul és a nagypapa, Gustaf között azon a nyáron. A fiú egész jövője Gustaftól függött, aki már elhatározta, hogy mi lesz a legjobb neki, de szerette volna, ha unokája is egyetért vele. Elküldött egy esszékötetet „különleges államférfiakról” nyári olvasmányként, és hangsúlyozta egyik levelében, hogy nem azért küldte, mert ilyen elvárásai lennének vele szemben. Nem, semmi célzás nem volt az ajándékkal. „Drága fiam, szeretnélek hasznos, kezdettől fogva a saját lábadon álló állampolgárrá kiképezni” – magyarázta. Úgy akarta unokáját nevelni, hogy eltartsa magát, és „független emberré váljon, aki azáltal fejlődik, hogy mások hibájából tanul, továbbá képes olyan problémákkal foglalkozni, amelyek megfelelnek alkatának”. Ha egyszerűen megoldja önmaga eltartását azzal, hogy egy praktikus hivatást választ, a végső döntéssel, vagyis, hogy milyen életcélt követ, ráér majd a harmincas éveiben foglalkozni.

A levelet elolvasva, Raoul kockáztatott. Következő levelében leírta jövőjét, de rámutatott arra, hogy még csak tizenhét éves lesz, amikor 1930ban érettségizni fog. Megkérdőjelezte, hogy vajon elég érett lesz-e ekkorra, hogy elutazzon Amerikába, és összemérje magát a többi, nála idősebb diákkal. Kérte nagyapját, hadd maradjon még Svédországban. Egy év katonaságot és két év Handelshögskolát elvégezve még mindig csak tizenkilenc éves lesz, amikor átkel a tengeren. Raoul még Knut bácsit is bevonta az érvelésbe, aki egyetértett azzal, hogy először mindenképpen a Handelshögskolára kellene járnia, amely mellesleg Knut Wallenberg bőkezű adományának köszönhette létrejöttét. „Egyébként szinte teljesen kizárt, hogy hivatalnok legyek, számomra sokkal inkább az üzleti világ lesz a végső. Ahhoz, hogy az »építész lét« fájdalommentesen fejlődjön egy kereskedelmi irányba, szükséges, hogy az utóbbit is tanuljam” – könyörgött Raoul. De Gustaf már elkezdte mozgatni a szálakat az amerikai tartózkodás érdekében, és nem engedett. Kapcsolatba is lépett a Columbia Egyetem egyik professzorával, aki előzőleg egy ideig Konstantinápolyban lakott, és megtudakolta tőle, hogyan kell eljárni, hogy valaki az USA-ban tanulhasson. A professzor javasolt is egy, a New York-i Columbia Egyetemhez tartozó jó építésziskolát. Gustaf először nem számolt a katonasággal, mert biztos volt benne, hogy a színvakokat felmentik. Kiderült, hogy újra kell gondolnia a dolgokat, de nem engedett sokat. Néhány hétig ágyban feküdt, mert az egyik lába begyulladt,{11} de így aztán erőt gyűjtött az újabb magyarázó levélre, hogy Raoul jobban megértse az amerikai tartózkodás fontosságát. Ezt elsősorban nem képzési szempontból nézte, hanem életfelfogásként. Ő maga is eltöltött pár évet Amerikában fiatalkorában, és úgy vélte, hogy ennek a korszaknak köszönheti az életenergiáját és találékonyságát. Levelében szidta a svéd hagyományokat, amelyek szerinte a fiatal férfiakat majdhogynem militáns módon arra nevelik, hogy beálljanak a sorba, és lépcsőn kapaszkodjanak felfelé a ranglétrán, katonatisztek legyenek vagy ügyvédek, megnősüljenek, és „egy család lógjon a nyakukon”, mielőtt betöltik a harmincat, és rájöjjenek arra, hogy „mindent elhibáztak”. Rettegett attól, hogy Raoul így „házilagosan gyártva »beálljon a sorba«”. Unokájának küldött levelében azt is hangsúlyozta, hogy

semmilyen körülmények között nem szabad azt hinnie, hogy a Wallenberg név automatikus előnyöket biztosít számára. „A nepotizmust nem engedhetjük meg.” Arról van szó, hogy tanuljon meg előrehaladni saját motorral, és azzal vívja ki a világ csodálatát, hogy mit sikerült saját erőből elérnie. Párhuzamot vont számos kiváló svéd vállalatvezetővel, mint az ASEA élén álló Sigfrid Edströmmel vagy Ivar Kreugerrel. Rámutatott arra, hogy ezekben az a közös, hogy egy időt Amerikában töltöttek. Ott magukba szívták a helyes „társadalmi légkört”, ez magyarázza meg sikereiket. És ott szerezték az „életerőt, az igazi vállalkozói szemléletet és a sikerbe vetett rendíthetetlen hitüket” – írta a nagypapa. El is magyarázta a levelében, miszerint nem hiszi, hogy az egyetemi oktatás jobb az USA-ban. „Nem, van valami egészen más, amit el akarok veled fogadtatni. Azt, hogy ismerd meg az amerikai mentalitást, tanuld meg az önálló férfivá válás leckéjét, amelyet ott olyan fiatalok is megkapnak, akik másoknál kiválóbbaknak érzik magukat, és hogy valójában ez az oka annak a domináns pozíciónak, amit Amerika elfoglal ma a világban. Ez egészen más, mint az itthoni »beállunk a sorba« mentalitás.” Raoul elkeseredve válaszolta, hogy ezeket a terveket egy későbbi alkalommal kellene újra elővenni. Írt arról, hogy milyen keményen tanul, és hogy milyen jót tett francia tudásának a Thonon-les-Bains-ben töltött idő. „Soha nem felejtem ezt el, és még annyi mindent, amit nagyapa nagyvonalúságának köszönhetek.”   Annyira kemények voltak a kiválasztási feltételek a gimnáziumban, hogy a harmincegy diákból, akik 1926-ban elsőévesek voltak a latin és modern nyelvek szakán, húsz maradt az 1929. augusztusi évnyitóra. Megkezdődött az utolsó tanév, amelynek végén áprilisban az írásbeli, májusban pedig a szóbeli érettségi zajlott. Raoul sokkal szorgalmasabb tanuló lett a döntő közeledtével. De kis szerencséje is adódott: A modern építészeti stílusokról volt az egyik évközi dolgozat témája svédből. Ez hazai pálya volt számára már a reáliskolai csatangolások óta. Oroszból nagy volt a kihívás, mert negyven oldalt kellett lefordítani a Korunk hőse című, 1839ben írt Lermontov-regényből.

Karácsonyra jegyeinek szinte a felét tovább javította, az orosz kivételével. Annyira elégedett volt, hogy csinált egy statisztikai számítást az osztály jegyeinek eloszlásáról, amit elküldött a nagyapjának, hogy megmutassa, mostanra az osztály felső rétegéhez tartozott. Svédből a három legjobb között volt. Mit számít akkor, hogy csak B-t kapott tornából és fegyverhasználatból? Dacára, hogy ideje nagy részét a tanulás kötötte le, azért több könyvet is elolvasott, időnként szombat este elment táncolni, és szoros kapcsolatot tartott fenn a rokonaival. Nagyapjának írt karácsonyi levelében beszámolt a legújabb érdeklődési területéről, a közgazdaságtanról. Előásta a német közgazdásznak, Friedrich Listnek a protekcionizmusról szóló alapművét, A politikai gazdaságtan nemzeti rendszerét nagyapja könyvespolcáról, és eredeti nyelven kezdte olvasni. Idősebb Marcus Wallenbergnél tett egyik látogatásakor kölcsön kapta a világhírű svéd közgazdász, Gustav Cassel egyik írását, a Szocializmus vagy haladás címűt, és néhány, a Svenska Dagbladet című újságban megjelent cikkét. Cassel könyvét „érdekesnek” találta. Ebben a szerző arról írt, hogy Stockholmban a tíz, legtöbbet adózó jövedelmének 37,7 százalékát fizette be adóba. Megfogalmazta kétségeit azzal kapcsolatban, hogy ennek a csoportnak hogyan lehet az adóterheit tovább növelni. „A szocialisták el akarják törölni a magánvagyont, de ragaszkodnak ugyanakkor ahhoz az elképzeléshez, hogy ez a gazdagság fennmarad mint kifosztható dolog” – írta kritikájában a professzor. Foglalkozott a munkanélküliséggel is, és azt állította, hogy a szocialisták elképzelései a segélyről csak bebetonoznák a munkanélküliséget, mert megakadályoznák a kapitalista társadalom természetes fejlődését. 1930-ban, újév napján, Raoul szokás szerint elment Marcus és Amalia hagyományos reggelijére. Még karácsonyra kapott tőlük a Fritze könyvkereskedésbe szóló ajándékutalványt. Marcus adott még egy könyvet, az amerikai újságírónőtől, Kathrine Mayótól a Mother India címűt. Az ellentmondásos könyv bemutatja India szociális problémáit, amelynek a végén a szerző az indiai önrendelkezés ellen érvel. Újév táján megint szóba került Raoul jövője. Maj és Fredrik nyomására Gustaf hajlott arra, hogy egy évvel később kezdje meg amerikai tanulmányait, és helyette érettségi után közvetlenül teljesítse a kötelező

katonai szolgálatot. Levelében kifejtette, hogy a fiút illető legfontosabb kérdésekben végső soron Maj és Fredrik szava a döntő. De az is nyilvánvaló volt, hogy többnyire Gustaf akarata az irányadó, hiszen hozzájárult Raoul eltartásához a gimnáziumi évek alatt, ami például az utolsó évre ezerötszáz koronát tett ki (mai pénzben számolva több mint negyvenezer korona, több mint egymillió-kétszázezer forint), és ő lesz, aki teljes mértékben finanszírozza majd a külföldi tanulmányokat is. A Handelshögskola ötlete sohasem tetszett Gustafnak. Az ekkoriban körvonalazódó terv szerint Raoul 1931 őszén, a sorkatonaság után kezdi majd meg tanulmányait egy amerikai egyetemen. Raoulnak is írt, és hangsúlyozta, szeretné, ha minél előbb elhagyná Stockholmot. A nagypapát nyugtalanította a fiatalok vad, éjjeli mulatozási szokása, nem utolsósorban, miután testvérének, Axelnek a fia „dzsessztáncos lett, azt hiszem, Párizsban” – írta, és „olyan emberekkel jött össze és függött tőlük, akik túl könnyedén vették az életet”.   Raoul óriási sikereket ért el az öt írásbelin 1930 áprilisában. A legnagyobb figyelmet az első dolgozat kapta, a svéd, még a nagy újságok is írtak róla. Amikor a diákok kinyitották a borítékot, amiben a tételek rejtőztek, Raoul fellélegzett. Hat óra állt rendelkezésére, és a választható témák között – amit a Dagens Nyheterben az egyik tanár szinte forradalminak nevezett – szerepelt a politikailag szokatlanul aktuális „Munkások és munkaadók” című. Egyik-másik tanár prüszkölt, hogy ez egy alkalmatlan téma, de a diákok között ez lett abban az évben az egyik legnépszerűbb. Raoul huszonhat oldalt írt vonalas papírra, és szabadidős közgazdasági tanulmányai által inspirálva ügyesen elkerülte, hogy politikailag állást foglaljon, de tényekkel igazolta, hogy az ellentmondásos svéd munkaerőpiaci helyzet mindkét felet megkárosította. Például a munkásmozgalom magasabb bérekért folyó harca – szerinte – csökkentette a munkaadók nyereségességét, akik emiatt hosszú távon mégis csökkentik a béreket. A követelések érthetők voltak, de nem lehet ilyen módon „a gazdasági élet törvényeivel zsonglőrködni” – érvelt a tizenhét éves fiú. Ugyanakkor a munkaadók által követett gyakorlat sem vált az utóbbiak előnyére. „A munkaadók saját érdekeivel ellentétes, hogy nőket és gyerekeket napi 16

órában foglalkoztassanak egészségtelen helyiségekben vagy bányákban, mert az ilyen körülmények között végzett munka teljesítménye lényegesen alacsonyabb, mintha szakképzett munkaerő jobb körülmények között dolgozott volna” – írta a jövendő érettségiző. „Helyenként nem világos, és téves”, írta a svéd tanár, Julius Swenning, de ez nem akadályozta meg abban, hogy viszonylag jó „Ab” osztályzatot adjon rá. Miközben az április hónap a vége felé közeledett, és a többi írásos vizsgát is teljesítette, Raoul az osztály egyik legjobb eredményét tudta felmutatni.   1930. május 13-a kedd, egy nagyon hűvös és borús tavaszi nap volt. Kiváló írásbeli eredményei után ígéretesnek tűnt Raoul szóbelije is. Sok forgott kockán a hosszú nap előtt. Ha azon is sikeres lesz, másnap megkezdheti egy hónapos gyakorlatát az Enskilda Bankban. Tervbe vette, hogy meglátogatja a nemsokára megnyíló Stockholm Kiállítást is, amely a svéd Bauhaus építészet nagy áttörése volt. Június 16-án pedig megkezdi sorkatonai szolgálatát a Svea Királyi Testőrség gránátos osztagánál, az I–3nál Örebróban. Ha viszont elbukik a vizsgán, csak a hátsó ajtón lopakodhat ki, és egy időt a „pokolban” kell töltenie. A szóbeli alapvetően egyszerű volt. A diákokat kisebb csoportokra osztották, és egymás után kellett vizsgázniuk a tárgyakból saját tanáraik jelenlétében. A vizsgabiztosok, akik meghatározták a tételeket, körbejárkáltak a csoportok között. Raoul két másik diákkal alkotott egy csoportot, ők is az új nyelvek programon tanultak, és ők is átmentek az írásbelin. Az érettségi kilenckor kezdődött svéd nyelvvel, és szünet nélkül folytatódott biológiával és kereszténységgel, tárgyanként negyvenöt percet kaptak a diákok. Ebédszünet után a vizsga háromnegyed egykor indult a hátramaradó négy tantárgyból szintén szünet nélkül, ami Raoul esetében német, francia, orosz és földrajz volt. Negyed négykor az egész befejeződött. Akkor az igazgató, a szaktanárok és a vizsgabiztosok a tanári szobában gyülekeztek végső, titkos szavazásra: átment, nem ment át. Raoul érettségije sohasem volt veszélyben. Ellenkezőleg, az idegen nyelvi szakon a legjobb eredménnyel végzett. A végső összesítésben még barátjánál, a latin programos Rolf af Klintbergénél is jobbak voltak a jegyei. Három nagy „A” ékesítette a bizonyítványát angolból, franciából és

földrajzból, amit Knut Bohlin igazgató úr még aznap alá is írt, de amire pár hetet még várnia kellett. Aznap Raoul megkapta élete első kitüntetését, egy ajándékkönyvet, Hugo Schmidt lektor könyvdíját, amit a francia iránt különleges érdeklődést mutató diákoknak adományoztak, Pierre Gauthiez Paris című, illusztrált és kultúrtörténeti érdekességekkel teletömött művét. Szűk családja és pár rokon várta az iskolaudvaron a tavaszi hidegben. Maj kesztyűben volt, a fején diáksapka, és prémgalléros kabátot viselt. Raoul ekkor cserélhette le az Új Elemi sötét, sildes sapkáját a hófehér diáksapkára, a nyakába virágkoszorúkat akasztottak, kabátjára pedig kéksárga léggömböket kötöttek. Délután fogadás, este hétkor pedig vacsora következett, amelyen „egy csomó öregember, és néhány frissen érettségizett a barátnőivel” vett részt – írta Rolf af Klintberg a naplójában. Azt is leírta, hogy jól érezte magát a vacsorán, de a hangulat később kicsit „bedöglött”. Raoul mostohaapja, Fredrik von Dardel meg akarta ünnepelni az eseményt. Azt mondta Raoulnak, aki mindig „Fred bácsinak” hívta őt, hogy mostantól tegyék félre a címeket. Fredrik arra gondolt, hogy Raoul tegezze, de Raoul félreértette, és ezután elkezdte „papának” hívni. Fredriknek ez igen nagy boldogságot jelentett, mert eddig is saját fiának tekintette Raoult. Maj számára az öröm ürömmel is keveredett. Már hónapok óta így érzett, valahányszor erre a napra gondolt. Még februárban azt mondta, hogy Raoul érettségije egy tragikus fordulópontot is jelent, mert „ezután bizonyára eltűnik majd a szemem elől”. Marcus és Amalia Wallenberg éppen külföldön jártak, és nem tudtak részt venni az érettségit követő vacsorán a Riddargatan 43.-ban. Raoul szomorú volt emiatt, mert tudta, hogy az elkövetkezendő években nem sokat fog Stockholmban tartózkodni, így nem találkozhat majd a rokonokkal olyan gyakran. Marcus és Amalia a tavaszt Vichyben töltötték, de küldtek egy szép órát ajándékba az újsütetű érettségizettnek. Egyik este, miután letelt az Enskilda Banknál a gyakornoki ideje, amit Jacob intézett el neki, Raoul köszönőlevelet írt Marcus bácsinak: „Szeretném megköszönni kedves gratulációjukat érettségim alkalmából. A nagybácsi nagylelkűsége és érdeklődése hatalmas

ösztönzés számomra, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy bármerre is visz az utam az életben, soha ne legyek az, aki szégyent hoz a családi nevünkre.”

NEGYEDIK FEJEZET   Gépfegyver és amerikai építészet Gustaf Wallenberg azt hitte, hogy színtévesztése miatt Raoul felmentést kap a kötelező katonai szolgálat alól. Tévedett. Június 16-án tizenhét éves unokáját berendelték új, gyalogsági ezredéhez Örebróba. Nagy örömére barátjának, Rolfnak, ugyanoda szólt a behívója. Raoul volt a legfiatalabb a szakaszban, és hamarosan Benjaminnak hívták. Néha csúfolták, mert túl ambiciózus és igyekvő volt, és nem mutatott hajlandóságot, hogy visszafogja magát, csak mert a többiek idősebbek nála. Ellenkezőleg, főleg ő kezdeményezett, és vidámságot árasztott. „Kezdettől fogva inspirált minket Raoul célja, hogy tökéletes katona legyen, és hamarosan messze mi lettünk a legedzettebbek” – írta később Rolf az erről az időszakról szóló visszaemlékezéseiben. Eleinte kissé komikusnak találta Raoul a katonai életet, a rendtartással és a szigorú hierarchiával. „Nagy energiát és hazafias önfeláldozást fektetek bele az ország védelmébe, fel-alá baktatok az erdőben, jobbra átot és balra át-ot csinálok stb., stb. De egészében véve elégedett vagyok az életemmel, bár egy kicsit vidámabb is lehetne […] Sokat menetelünk, de a legjobban a lövészetet szeretem, főleg az úgynevezett gépfegyverrel” – mesélte Amalia nagynéninek írt levelében, 1930 júliusában. Annie nagymamának leírta, amikor a szakasz kipróbálta a gázmaszkokat, amit nem tudott igazán komolyan venni, bár nagyon kellemetlennek találta: „Úgy történt – írta akasztófahumorral –, hogy beeresztettek minket egy helyiségbe […] Ha a maszkok nem zártak volna szorosan, meghaltunk volna a gázoktól. Ugyanakkor, ha a maszkok valóban jól zártak volna, az látszott volna a többieken, akik szomorú, fulladásos halált haltak volna.” A biztonság kedvéért még hozzátette: „Kicsit azért túloztam.” A katonáknak negyedórát kellett sorban állni az ételért, aminek a minősége ezt nem mindig érdemelte ki. A sorkötelesek eleinte 45 örét (1 korona=100 öre) kaptak naponta, valamint a „leváltó parancsnoki” éjjeli őrségért, ami a negyvenhármas parancsnoktanonc Wallenberg szerint a

„kellemetlenségek poklát” jelentette. Szerencsétlenségére egy ilyen őrséget kellett állnia augusztusban, a tizennyolcadik születésnapján, ami azt jelentette, hogy ő vezényelte a kaszárnya kétóránkénti összes őrségváltását huszonnégy órán keresztül. Voltak már jobb születésnapjai is. Az örebrói élet azért tartogatott vidámabb dolgokat is. Egy nap meglepetésként Annie nagymama jelent meg, és meghívta egy kitűnő ebédre. Nagyon szerette azt is, hogy a hétvégeken nem kellett leckét magolnia. „Már nem is vágyódom annyira a civilizáció után (buszok, friss esti újságok, tea pirítóssal)” – írta augusztusban. „Szombat este mindig elmegyek egy olcsó, de jó étterembe, és vasárnaponként részt veszek az önkéntes lövészeteken.” A lövészet egyre jobban ment. Augusztusban ezüstérmet nyert a kézifegyverrel való lövészetben. Ekkorra – saját bevallása szerint – már szakaszában a legjobb volt a gépfegyveres lövészetben. Örült neki, mert ez kompenzálta a sportban való korábbi sikertelenségeiért. De Wallenberg közlegény nehezen illeszkedett be a sorba. Feljebbvalói nem mindig értették intellektuális humorát, vagy értékelték ambícióit. Nem tartott sokáig, és Raoul teljesen elveszítette az irántuk való tiszteletét. Nehezére esett, hogy ne húzza el a száját a feljebbvalók imádatának enyhén paródiába hajló megnyilvánulásain. Mint például, amikor a laktanyát olyan lelkesedéssel sikálták, amit „XII. Károly halála óta” nem látott a világ, csak mert egy vezér őrnagy látogatását várták. A szakaszt megvizitáló feljebbvalók körüli sürgés-forgást megörökítette egy, Amália néninek írt levelében: „Egy ezredes olyan nagyság és hatalom, aminek felfogása meghaladja egy közkatona képességeit. A néninek meg kell értenie, hogy egy ilyen látogatást számtalan, misztikus ceremónia előz meg, mint például a lábbelik és a fegyverek három órán át tartó pucolása. Az ezredes megérkezett, körülnézett, és morgott. Véleményem szerint a tűzharc legizgalmasabb pillanata, amit az ezredes kegyes látogatása tiszteletére rendeztek, az volt, amikor neki, aki vagy 100 kilót nyomott, át kellett kelnie egy pár méter széles árkon, amin mi, többiek úgy másztunk át, ahogy tudtunk. A tüzet beszüntettük, és az

egész szakasz nézte, amint az ezredes átsétált azon kis hídon, amit a százados, 10 perces, nevetséges keresgélés után sikeresen megtalált.” A végére Wallenberg közlegény csínyeket talált ki a feljebbvalók megviccelésére. Egy alkalommal az egység két „notórius bajkeverője” részegen jött haza, és felforgattak egy hálótermet. Raoul megpróbált segíteni, hogy elkerüljék a büntetést, de amikor ez nem sikerült, ritkán látott „győzelmi menetet” szervezett nekik „a fogdába menet és vissza: éljenezve vállukon vitték a bűnösöket az egység közlegényei” – írta Rolf. Az incidenst követően a parancsnoka kommunistának nevezte Raoult. Mindenben azért nem volt annyira szerencsés Wallenberg közlegény. Az ősz folyamán kétszer kapott torokgyulladást, aztán október végén megint belázasodott, és olyan beteg lett, hogy be kellett fektetni a garnizon kórházába. Barátja szerint sárgaságot kapott, és egy egész hónapig távol volt a szakaszától. Az utolsó időket Stockholmban, otthon pihente ki. A kórházban megismerkedett Ingemar Hedeniusszal, a jövőbeli filozófiaprofesszorral. Hedenius későbbi elbeszélése alapján, egyikük se volt betegebb annál, minthogy feküdtek az ágyaikon, és reggeltől estig jól szórakoztak. „Obszcén” dalokat komponáltak, amelyekben Raoul adta a szöveget, és a pár évvel idősebb Hedenius a zenét. 1980-ban John Biermannak, az írónak adott interjújában Hedenius elmondta, hogy Raoul „ritkamód empatikus volt – eredeti és okos. Bátornak tűnt, intenzív volt, és vitális, és még ha saját magát jó képességűnek is tartotta, ezt sohase fejezte ki kérkedő vagy arrogáns módon”. Hedenius ebben az időszakban politikailag baloldalon állt. Az volt a benyomása, hogy Raoulnak ellentétes az ideológiai álláspontja. Ágyszomszédja gyakran úgy mutatkozott be, hogy ő „egy Wallenberg, és egynyolcad zsidó”,{12} és Hedenius szerint mindkét örökségére láthatóan büszke volt. Beszélgettek a jövőről, egyebek között azt tervezték, hogy együtt kiadnak majd egy újságot, amelyik az összes konkurens lapot felülmúlja. Raoul Wallenberg lesz a főszerkesztő és az újság tulajdonosa, Ingemar Hedenius lesz a politikai és a kulturális főnök. Decemberben szerelt le, minősítése nagyjából közepes volt az egységében.  

Ebben az időben Gustaf Wallenberg hozzálátott, hogy megvalósítsa unokája amerikai tanulmányaival kapcsolatos terveit. Sajnos kevés írásos nyoma van, hogy Raoul végül is miért nem a Columbia vagy a Harvard Egyetemre került a keleti parton. De Gustaf egyik leveléből kiderül, hogy azt hallotta a törökországi amerikai barátaitól, hogy az atlanti parti mentalitás nem olyan, mint régen. Gustaf természetesen okkal félt attól, hogy a New York-i vagy a bostoni mondén élet hasonló potenciális, erkölcsromboló női kísértéseket hord magában, mint amelyek miatt Stockholmtól féltette unokáját. Könnyen lehet, hogy becses befektetési objektumát védendő, követte amerikai kollégái tanácsát, és elkezdett oktatási intézményt keresni a biztonságosabb, hétköznapibb KözépNyugaton. Ezért választása az Ann Arborban levő Michigani Egyetemre esett. Eldöntötte tehát, hogy művészi hajlamú unokája a képzését egy építészdiplomával kezdje. Nem azért, hogy építész legyen belőle. Bonyolult gondolatmenete szerint először szerezzen egy gyakorlati szakmát, hogy el tudja tartani magát, mielőtt üzleti karrierje fellendül. Raoult érdekelte az építészet, és ez egy „produktív” szakma volt a nagypapa szemében. Így találkozott a két akarat. Magától értetődő lenne, hogy a gondoskodó Gustaf a lehető legjobb építészképzést keresse meg, de az ő érvelése egészen más alapokon nyugodott. Hogy Raoul mit tanul, az kisebb jelentőségű volt, a fontos az, hogy hol. Ahogy azt elmagyarázta az unokájának, önmagában nem az oktatás volt fontos a számára, hanem „a mindennapi élet, az amerikai ifjúsággal való szociális találkozás képezze ki őt egy jól szervezett harcossá, aki minden körülmények között tudatában van annak, hogy előre kell haladnia”. Később még azt is kijelentette, hogy az amerikai kaland egyetlen célja az volt, hogy „embert faragjon belőle”, és mindenkit emlékeztetett arra, hogy saját apja, André Oscar, az SEB alapítója egy amerikai tartózkodás során kapta „gazdasági impulzusait”. Fiatal korában őt, Gustafot is elküldte az Egyesült Államokba. Nem ártott volna, ha Gustaf kicsit többet törődik a részletekkel. Amikor az amerikai építészeti tanulmányok először szóba kerültek, Gustaf öccse, Axel rámutatott, hogy a svéd építészeti intézetek jóval előbbre tartanak az

amerikaiaknál. Úgy gondolta, jobb lenne, ha Raoul először elvégezné az építészeti tanulmányokat otthon, és aztán – felsőbbrendű képzését felhasználva – az Egyesült Államokban keresne munkát. De Gustaf vehemensen ellenállt. Axel terve alapján Raoul az Egyesült Államokban maradt volna, és neki egyáltalán nem ezek voltak az elképzelései. Pusztán annyit akart elérni, hogy Raoul jobban fel legyen készülve az „otthon rá váró feladatokra”, és hogy „némi előnyre tegyen szert az otthoni versengésben a vele egykorúakkal szemben”. Gustaf jól tette volna, ha jobban elgondolkodik a testvére javaslatán: a legtöbb svéd építészeti iroda egyáltalán nem tartotta az amerikai végzettséget „jobb felkészültségű”nek. Az elképzelések szerint Raoulnak 1931 őszén kellett volna elutaznia, miközben nyáron várta a katonai szolgálat második része. De hogy fél évet tengjen-lengjen, az egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt. Gustaf nagypapának más tervei voltak. Januárban elküldte néhány hónapra Raoult egy francia egyetemre Poitiers-be, hogy „alaposan megtanulja a legszebb francia nyelvet, amit Franciaország közepén beszéltek”. A fiú beiratkozott az ottani jogi karra, de egyetlen vizsgát sem tett le. Hogy miért, azt nem tudjuk. Az egyetem rektora ennek ellenére egy barátságos levelet írt, miszerint „Monsiur Wallenberg, Raoul, Gustave, itttartózkodása alatt kiemelkedő sikereket ért el a francia nyelv területén”. Raoul sokat rajzolt, bár ez az igazolásból nem tűnik ki. Mappájában hazavitte többek között a blois-i kastély csigalépcsőjét, amely a maga korában építészetileg forradalminak számított. Ezt majd fel fogja használni az Ann Arbor-beli tanulmányai során.   A michigani Ann Arbort egy kulturális és intellektuális szigetnek tartották az egyébként keményen iparosodott amerikai Közép-Nyugaton, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Ann Arbor kapta meg az egyetem főhadiszállását – egyfajta fájdalomdíjként, mert Detroit lett az állam fővárosa. Tízezer diákjával az egyetem az egyik legnagyobb volt Amerikában, bár főként olyanok jártak ide, akiknek a szülei nem engedhették meg maguknak, hogy elit iskolába küldjék gyerekeiket. A város életét nagyban befolyásolta az egyetem, amelynek diákjai a lakosság harmadát tették ki.

A nyár folyamán Raoul és Maj tanulmányozták az USA térképét, megpróbálták együtt kitalálni, mi vár a fiúra. Kiszámolták, hogy Ann Arbor és Detroit között nincs nagy távolság, délutánonként Raoul könnyedén átvonatozhat, ha Ann Arbor túl szűknek és unalmasnak bizonyul. Nyugatra feküdt Chicago, az igazi nagyváros, ahol Al Capone, a maffiafőnök pere kezdődött ősszel, de az persze messzebb volt, háromszáz kilométerre. De Raoul ki fogja bírni a négy évet, ameddig az egyetemre jár.{13} Az első félév szeptember 28-án kezdődött, mindössze három héttel Raoul második leszerelése után. Ez már önmagában szoros határidő, és ráadásul még egy héttel előbb kellett jelentkeznie, hogy letegye felvételi vizsgáját. Az előkészületeket megkönnyítette, hogy az állomáshelye Stockholmban volt a Svea testőrségnél, de a szoros időhatáron ez nem segített. Gustaf hazautazott Svédországba, hogy a gyakorlati tennivalókat elintézze. Jegyet foglalt Raoulnak a svéd Amerika Line Kungsholm nevű személyhajójára, amely szeptember 12-én indult Göteborgból, azonban csak szeptember 21-én érkezett meg New Yorkba, azon a napon, amikor a négynapos felvételi vizsga kezdődött Ann Arborban, onnan nyolcszáz kilométerrel nyugatra. Megoldhatatlan feladatnak látszott. De Gustaf talált megoldást. Levelet írt a híres svéd szobrásznak, Carl Millesnek, aki épp abban az évben költözött át Amerikába, és Michiganben, Detroit mellett telepedett le. Személyesen ugyan nem ismerte, de honfitársként hozzá fordult segítségért. Megírta, hogy az unokája feltehetően késve érkezik a felvételi vizsgára, és megkérdezte, hogy Milles, aki „bizonyára sok professzort ismer az egyetemen Ann Arborban, kapcsolatba tudná-e hozni valakivel, aki segítene a kérdés megoldásában”. Gustaf informálta Millest, hogy Raoul felkeresi őt, amikor szeptember 22-én vagy 23-án megérkezik Michiganbe.   A Kungsholm személyszállító hajót három évvel korábban bocsátották vízre, és nemzetközileg is elismeréssel nyilatkoztak róla. Belső berendezése a legjobb svéd művészek – mint Carl Malmsten és Isaac Grünewald – és kézművesek munkája volt, „az art deco mesterműve”, még uszodát is terveztek a fedélzetére. Raoul azzal a boldog tudattal szállt

hajóra, hogy sikerült a sorkatonák számára lehető legmagasabb osztályzatot, a 3 pluszt elérnie a Svea Királyi Testőrségnél. Előléptették, őrmesterként szerelt le, és a jövőben korábbi örebrói kínzóival ezután egyenrangú feltételek között tud majd találkozni. A vonatjegy New York és Michigan között harmincnyolc dollárba került. Akkor érkezett az Egyesült Államokba, amikor az történetének egyik legmélyebb válságát élte át. Két év telt el a Wall Street 1929-es összeomlása óta, és a spirál csak lefelé forgott a gazdasági depresszió sötét, mély bugyraiba. 1929-ben másfél millió amerikai volt állástalan, négy évvel később számuk tizenkét millió, az ország munkaerejének a huszonöt százaléka. Senki nem vásárolt, teljes iparágak leálltak, ugyanúgy az építkezések is. Raoul Wallenberg a reménytelenség országába érkezett. Ann Arbor város fejlődésének alakulása az amerikai összeomlás modellje volt kis léptékben. Ez különösen igaz volt az egyetemre. Az 1920as években virágzott a helyi autóipar, és úgy tűnt, hogy Michigan állam feneketlen kútból meríti a pénzt, amelynek nem kis részéből az egyetemet támogatták. A campus területe megkétszereződött, ugyanúgy, mint a tanári fizetések, a diákok és a vendéglők száma. Az Építészeti Kar pénzt kapott, hogy egy új, nagyszerű épületet emeljen. A campuson dübörgött a dzsessz, tánc és határtalan optimizmus mindenütt. A fordulópont azon az őszön történt, amikor Raoul besétált az Építészeti Karra, hogy letegye felvételi vizsgáját. A kapott prospektusban az egyetem még mindig azt hirdette, hogy „sohasem volt korábban ígéretesebb a jövő egy frissen végzett építész számára”. A következő évre ezt a mondatot kihúzták. A hallgatók száma ugyanolyan meredeken csökkent, mint a tanárok fizetése. A legutolsó, amit bárki az 1931–1933 közötti sötét években tanulni akart, az az építészet volt. Emil Lorch, az építészeti tanszék professzora a későbbiek során egy programot indít, hogy dokumentálja a történelmi épületeket, hogy a végzett, állástalan építészek ne veszítsék el teljesen a kompetenciájukat. De még addig néhány évnek el kellett telnie. 1931 őszén az energikus Lorch épp hazaérkezett egy hosszabb, európai inspirációs tanulmányútról. Európát nagyra tartotta, és felnézett a kontinens kiváló építészeire és designereire, különösen a skandinávokra. Nagy tette az 1920-as évek

elején az volt, hogy sikerült meghívni a finn építészprofesszort, Eliel Saarinent Ann Arborba, vendégtanárnak. 1931. szeptember közepén Lorch professzor levelet kapott a híres svéd szobrásztól, Carl Millestől. Egy későn érkező svéd diákról szólt a levél. Gustaf Wallenberg ezúttal pontosan célba talált. Milles ugyanis Saarinen közeli barátja volt, és ez idő tájt a detroiti művészeti akadémiához tartozott, ahol Saarinen is dolgozott. Hát persze hogy nem okozott problémát, hogy a svéd Raoul Wallenberg pár nappal később érkezik a felvételi vizsgájára. A külföldi diákok számára ez amúgy is csak egy könnyítő indításként szolgált.   Raoul Wallenberg beköltözött az East Madison Streeten egy diák szobába, alig tíz perc sétára a város központjában fekvő egyetemtől. Hamarosan kialakította új szokásait, de nem igazán tudta megérteni nagyapjának az Egyesült Államok iránti hatalmas lelkesedését. Mi az, ami olyan fantasztikus az USA-ban? Csalódott volt. Úgy érezte, hogy egy elmaradott, szánalmas kisvárosba érkezett, amelyből teljesen hiányzott az „amerikai szellem” mindent átütő materiális nyoma, amit a nagyvárosokban megtalálhatott volna. Az oktatásnak sem volt különlegesen amerikai íze, említette meg Raoul a nagyapjának írt novemberi levelében. „Az amerikanizmus nem olyasmi, amit az amerikai egyetemeken bátorítanak. Úgy vélik, az amerikai ifjúság olyan sokat kap ebből a középiskolában, hogy az egyetemen megfelelőbbnek találják kicsit több klasszikus képzésben részesíteni őket, és egy kis európai lakkot kenni rájuk, amikor megkezdik college oktatásukat. Nagyon hangsúlyos európai propagandakampányt visznek itt.” Azt is írta, hogy ez az egyetem folyamatosan nyomja el a versengést annak érdekében, hogy erősítsék a csapatszellemet és a diákok közötti kapcsolatokat. Ez nem tűnt Raoul számára nagyon amerikainak. „Mindezt azért írom, hogy nagyapa megértse, és megbocsássa, hogy »emberré válásom« […] kicsit lassabban fog megtörténni, mint nagyapáé.” Beiratkozáskor az építészhallgatók száma négyszáz volt. Két évvel később feleannyian maradtak. Mindenki ismert mindenkit, és a tizenkilenc éves Wallenberg azonnal kitűnt a többiek közül. A Michigan Union

diákszövetségben az újoncok számára szervezett „nyüzsgő partin” versenyt rendeztek. A feladat az volt, hogy szappanból faragjanak ki egy állatot. A többség bonyolult szobrot készített, Raoul egy egyszerű bálnát. Ő győzött. A svédországi diák R. G. Wallenberg néven iratkozott be, de „Class 1935”-ös társai csak „Rudy”-nak hívták. Rudy gyorsan beletanult az ottani egyetemi életbe, tornacipőben járt, és hot dogot evett. „Olyan amerikai lett, amilyen csak lehetett – öltözködésében, viselkedésében és a gyorsan felszedett szleng kifejezések használatában” – emlékezett egy diáktársa sok-sok évvel később. Raoul ébresztőórája minden reggel hétkor csörgött. Szobájának annyi ablaka volt, hogy alig tudott ott maradni napkelte után. Minden reggel kávéval és pirítóssal indította a napot a diákszövetségben, a Michigan Unionban, mielőtt az órái elkezdődtek nyolckor. Ebédszünetben elment egy újságoshoz, hogy átvegye a megrendelt New York Timest, és minden hétköznap este elment a vita klubba, ahová azért iratkozott be, hogy gyakorolja az angol nyelvet. Utána vacsorázott valamelyik újdonsült barátjával, többnyire a német vendéglőben. „Szokásaim olyan megrögzöttek, mint egy öregemberé” – írta anyjának 1931 novemberében. Svéd katonai szolgálata bizonyára felkeltette étvágyát, mert beiratkozott a Reserve Officers’ Training Corpsba (ROTC), a tartalékos tisztek edző testületébe, ami az egyik választható, alternatív tantárgy volt. November 11-én, a Fegyverszünet Napján (Armistice Day) a „legrohadtabb gyakorlaton vettem részt, amit valaha is láttam, és én voltam a legeslegrohadtabb”. Szombatonként az üres egyetemi karon üldögélt, és elvégezte a hétközben feltorlódott feladatokat. Kihasználta a lehetőséget, hogy a többiek amerikaifutball-meccsekre mentek. Péntekenként és szombatonként moziba járt új barátaival, amikor nem utaztak autóstoppal Detroitba koncertre vagy balettre. Évfolyamtársai később emlékeztek rá, hogy „Rudy” nagyon szerette a zenét, különösen Mozartot. Anyjának küldött novemberi levelében megírta, hogy hálaadáskor Detroitba fog utazni, és remélhetőleg találkozik Carl Millesszel. „Jó lenne, ha mama tudna küldeni nekem újságcikk-kivágásokat a levelekben. A következőket szeretném: 1. Üzleti hírek, 2. Megvalósítható svéd

találmányok, 3. Új épületek és várostervezés, rajzokkal, 4. Választási eredmények és hasonlók.” Ezek után a nagypapa elintézte, hogy unokája minden héten megkapja a svéd üzleti lapot, az Affärsvärldent, amit később megtoldott a Dagens Nyheterrel és a Byggmästaren nevű építészeti lappal is.   Az első félévet Raoul némileg váratlanul csoportelsőként végezte angoldolgozat-írásból. Szinte minden héten új címeket kaptak, és az újonnan érkezett diák elég sok témát tudott feldolgozni. Többek között írt a XVIII. századi építészetben felhasznált történelmi stílusokról, a „statisztika varázstükréről”, valamint a társadalmi vitákban a nyitott szemléletmód jelentőségéről, arról, hogy ne vegyék át automatikusan a már elterjedt nézeteket. Merjünk szabadon újat gondolni – ez volt az üzenete. Kevesen gondoltak arra, hogy Raoul nem amerikai. Bár Raoul „Rudy” Wallenberg tényleg sokat utazott, nyelvtehetsége ezen felül is páratlanul kiemelkedő volt. Gondolkodásmódja analitikus, és érvelésének jó része még ma, kilencven évvel később sem veszítette el érvényességét. Az egyik első dolgozatát az „Európai Egyesült Államok” koncepciójáról írta.{14} Egy unió gondolatát elemezte, amelyet a francia miniszterelnök, Aristide Briand vázolt fel 1929 őszén, a világgazdasági válságra és az első világháború utáni háborús jóvátételekre megoldásként. A tanár a legmagasabb osztályzatot adta neki, és ráírta a dolgozatra: „This is an excellent piece of work”, vagyis kiváló munka. 1931-ben írt elemzésének nem kis része ma is megállná a helyét az EU-vitákban. A fiatal építészhallgató valójában nem hitt abban, hogy az ideiglenes problémákra (gazdasági depresszió) állandó megoldásokkal (egy európai unió) válaszoljanak. Az unió ötlete „magától lepottyanna az égből”, ha saját lábán is megállna, vagy ha köze lenne a problémák gyökeréhez – vélte. És véleménye szerint meg is állna. De úgy gondolta, hogy nem lehet egy olyan rendszert fenntartani, ahol a nemzeti, partikuláris érdekek kiütik az összeurópai gazdaságiakat. Az is fontos azonban, hogy a centralizációt ne engedjék teljesen szabadjára egy elképzelt európai unióban – érvelt. Az országok ehhez túlságosan különbözőek. A gyarmati kérdést bizonyára meg lehetne oldani

egy unión belül, de a közös európai védelem kialakítása még nagyon messze van. Javaslata az volt, hogy keressenek egy olyan módszert, amely a problémákat más politikai eszközökkel oldja meg. Csak ha a válasz nemleges, akkor kellene a felelősséget a központi európai uniónak átengedni – érvelt a tizenkilenc éves, és ezzel megfogalmazta a modern szubszidiaritás elvét. Két fontos ötlete volt az unionisták számára: 1. Ne siessenek. 2. Szabadítsák meg a projektet a szentimentális felhangoktól. Ugyanis fel kell készülni arra, hogy egy európai unió legfőképpen a részletekkel foglalkozna, és hogy a „mellette és ellene szóló végtelen vitáknak” nagy a kockázata – jósolta Raoul. „De ennek így is kell lennie. A nagyléptékű jelenségek rendszerint nem szórakoztatóak. Azok, akik egy unióban reménykednek, többnyire az emberről is idealizált képpel rendelkeznek, és biztos csalódás vár rájuk. Az unió nem érzésekről szól, hanem abból fakad, hogy a népek belátják a beépített lehetőségeket és azokat az előnyöket, amelyeket minden egyes embernek nyújt.” Raoul Wallenberg azért nem látott mindig tisztán. November végén a dolgozatát Svédország keleti szomszédjáról, a Szovjetunióról írta. Foglalkozott az ottani ötéves terveknek a svéd gazdaságra gyakorolt negatív hatásaival. Szerinte Sztálin ötéves tervei „hatalmas pénzügyi és kereskedelmi forradalomnak” tekinthetők, egyenesen „modern iparosításnak amerikai modell alapján”. Ha ehhez hozzátesszük a terv részeként a bércsökkenéseket, akkor a szovjet fejlődés nagyobb veszélyt jelent a svéd exportra nézve, mint az 1929-es Wall Street-i csőd utáni gazdasági válság – vélte az elsőéves diák. „A mai Oroszország helyzetének tanulmányozása talán nem annyira pozitív” – írta, hangsúlyozva, hogy Sztálin ötéves tervei nem a globális forradalomról szóltak, hanem a gazdasági fejlődésről. „Természetesen lehetetlen megmondani, hogy vajon Lenin tervei is ugyanezek voltak-e, de egy dolog biztos: az ideáloknak háttérbe kellett szorulniuk Sztálin ambícióiban, vagyis hogy egy nagy nép számára becsületes lehetőséget biztosítson az élethez és a prosperáláshoz” – írta Raoul 1931 őszén, boldog

tudatlanságban afelől, hogy Joszif Sztálin vágya, hogy népének jó életfeltételeket és prosperitást biztosítson, milyen messze volt a valóságtól.   Otthon, Svédországban, a világgazdasági válság első nagy áldozatát szedte. Ivar Kreuger birodalma már az 1929-es tőzsdei krach óta ingott, 1932 februárjában azonban a helyzet válságosra fordult. New Yorkból figyelmeztette Kreuger a svéd kormányt és a bankokat likviditási válságáról. Gyors és nagy hitelt kért. Kreuger hiteligénye lett az ifjabb Marcus Wallenberg mesterpróbája. Amikor a hír érkezett, az idősebb Marcus Németországban volt, bátyja, Jacob Wallenberg pedig a hegyekben síelt. Szükség lett volna a jó tanácsra, mert nem kis dologról volt szó. C. G. Ekman miniszterelnök Kreuger válságát nemzeti fontosságú üggyé nyilvánította, a Nemzeti Bank felszólította a három legnagyobb üzleti bankot, hogy közösen állják Kreuger hiteligényének a felét, a másik felét a Nemzeti Bank adta volna. Az ifjabb Marcus Wallenberg megőrizte nyugalmát. Nem tudta utolérni apját, ezért saját hatáskörben úgy döntött, hogy elutasítja a kérést. Látta Kreuger számításait, ezek nem győzték meg. 1932. március 12-én Ivar Kreuger minden valószínűség szerint öngyilkosságot követett el egy párizsi lakásban, és az ezt követő csőd – a Kreuger-krach – mély gazdasági és pénzügyi válságot robbantott ki Svédországban, de politikai következményei is lettek. Ekman miniszterelnök nem volt hajlandó lemondani, pedig kiderült, hogy pénzt fogadott el Kreugertől. Ifjabb Marcus megfontoltsága hozzájárult ahhoz, hogy az Enskilda Bankot nem érték akkora károk, mint például legnagyobb versenytársukat, a Handelsbankot. Raoul nagyapja a távolból, Konstantinápolyból követte az eseményeket. Nem voltak nagyon szorosak a kapcsolatai Knut és Marcus Wallenberggel, valójában ódzkodott is attól, hogy hallasson magáról – ilyen bonyolultak voltak a testvéri kapcsolatok. De unokájának írt levelében örült az ifjabb Marcus tisztánlátásának, és örömmel nyugtázta, hogy anyagilag nem érte kár a dráma miatt, mert időben eladta az összes, Kreugerhez kötődő részvényét. Raoulnak az írta, örült, hogy nem volt otthon, és nem kellett hallgatnia az összes „többé vagy kevésbé megalapozott kellemetlenséget

és gyalázkodást K-ról, akit végső soron nagyon kedveltem”. Az unoka külföldi tartózkodása is jókor történt – vélte Gustaf: „Borzasztóan örülök, hogy messze vagy Svédországtól a jelen körülmények között. Legalább olyan rossz, ha pesszimistának, mint ha optimistának képeznek ki. A dolgok a maguk menete szerint alakulnak, minden egyre lejjebb süllyed, a vállalkozó kedv, az életkedv és a munkalehetőségek is.” Nem sokkal később Gustafnak be kellett vallania unokájának, hogy a válság azért őt is sújtotta, 70 ezer koronát (mai pénzben több mint kétmillió koronát, több mint 60 millió forintot) veszített a Kreugerbirodalom egyik, kevésbé ismert ágán. Raoulnak ez megkönnyebbülést jelentett. Lelkifurdalást okozott ugyanis neki, hogy a nagyapjától kapott úti pénzéből néhány Kreuger-részvényt vásárolt. Gustaf veszteségéhez képest ez bagatell volt, 175 dollárt (mai értékben közel 20 ezer koronát, 600 ezer forintot) veszített. De Gustaf nem bizonyult engedékenynek, azt követelte, hogy Raoul fizesse vissza veszteségének felét a későbbi örökségéből.   Az 1932-es év egyébként is kedvezőtlenül kezdődött Wallenberg építészhallgató számára. A karácsonyi szünet alatt meglátogatta nagynénjét, a New Yorktól kétórányira lakó Elsa Colvint, így lehetősége lett megtapasztalni az amerikai nagyvárost. Napokon át gyalogolt, és nézte a szép, könnyed és kecses felhőkarcolókat. Nehéz szívvel ült a buszra, hogy visszatérjen az „unalmas” életébe – írta. „Többet tanultam az igazi Amerikáról két hét alatt, mint egy egész szemeszter alatt Ann Arborban, mert ott soha semmit nem vitatnak meg komolyan” – állapította meg. Az utóbbit már egy ideje érezte. De örült, hogy talált egy közeli barátot, egy „vörös hajú mérnökhallgatót”, aki azon kevesek közé tartozott, akik „valami iránt egyáltalán érdeklődtek”.{15} A női hallgatókkal könnyebb volt a helyzet, ők kulturáltabbak és kevésbé konzervatívok voltak. Az egész ottani környezetet reakciósnak látta. Amikor Ann Arborban sétált, inkább látott antik oszlopokat és görög templomokat, mint modern építészetet. A nemrég elkészült építészeti fakultást az ottaniak korszakalkotónak tartották, de tornyával és nagy műteremablakaival sokkal inkább hasonlított egy középkori templomra.

„Az összes, általam ismert képzett ember, és különösen azok, akik építészetet tanulnak, elszörnyednek a felhőkarcolók láttán, és a standardizálást és az egyenes falakat csúnyának tartják, a gyárépületekben szerintük nincs költészet, a dzsesszt mindannyian utálják […] Azt is észrevettem, hogy itt mindent megtesznek azért, hogy valamiféle történelmi összefüggést ássanak elő, hogy azt érezzék, hogy egy láncszemet képeznek a fejlődésben” – panaszolta Gustafnak írt egyik levelében. „Valóban ez volna Amerika?” – csodálkozott egyre inkább. De szerette az építészet történetét, és nem volt ellenére, hogy a félév az antik korral kezdődött, az oszlopok és díszítések részletes tanulmányozásával vagy a Parthenon lerajzolásával. Egyébként pedig a szabad rajz volt a legerősebb tárgya. Évfolyamtársai szerint a tanárok dicshimnuszokat zengtek rajzairól és festményeiről. Az erős színek szokatlan, de szép kombinálása feltűnést keltett, és csodálatot vívott ki. A társai gyakran gyűltek össze rajzasztala körül. Az egyik professzor rendelt Raoultól egy pasztellképet, amit kiakasztott az irodájában. „Van valami kifogása az ellen, hogy másoknak is elmondjam, hogy ön színvak?” – kérdezte Raoultól az egész osztály előtt. Más tárgyakból viszont, mint például a matematika és a fizika, nehezen állta meg a helyét. A legtöbb jómódú diák valamelyik diákszövetség, fraternity tagja volt. Amikor évfolyamtársai megkérdezték, hogy miért nem követi példájukat, azt válaszolta, hogy nem akarja elzárni magát a di ákság többi rétegétől. De azért nem lehetett őt nem észrevenni a diákéletben. Nem a kinézete miatt, mert nem is tartották különösen jóképűnek, de valamennyi kortársa szerint erős kisugárzással, önbizalommal és vonzerővel bírt. „Azt hiszem, ez fáradhatatlan energiájának, lelkesedésének, melegségének és jó kedélyének volt betudható. Áradó humorának különleges jellege volt, amit így, utólag, leginkább Victor Borgééhoz{16} tudnék hasonlítani” – írta egyik diáktársa egy sokkal később keletkezett jegyzetében.   Raoul egy darabig arról álmodott, hogy az első nyáron hazautazik. Féligmeddig meg is ígérte anyjának, hogy valamikor hazamegy az amerikai évek alatt. De Gustaf Wallenberg hallani sem akart róla, pedig unokája rámutatott, hogy még sohasem voltak ilyen olcsók az európai hajójegyek.

Egy hazautazás túlságosan nagy szórakozásnak tűnt Gustaf ízléséhez képest, mintha Raoul nem vette volna komolyan az amerikai tanulmányait. Még Majnak is írt, és azt követelte, hogy az anya ne rágja a fia fülét a hazautazás miatt. Mert szerinte csak két lehetőség adódhat: vagy szerez magának Raoul nyári munkát, „hogy ismerje meg, mit jelent megkeresni a saját kenyerét”, vagy – ami a nagypapa eredeti ötlete volt – elutazik Kaliforniába valamelyik nyári szünet alatt. Elképzelése szerint Raoulnak ott fel kell keresni és beszélgetni kell jelentős amerikai és svéd emberekkel, és magába szívnia azok „tapasztalatait és életszemléletét”. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy az egyetemi tanulmányokat ki kell egészíteni emberismerettel, hogy „a könyvből tanultak nehogy egészségtelen elbizakodottsághoz vezessenek”. A munkanélküliség döntött. Raoul Kaliforniába utazott, de ezzel nem verhette Gustafot túl nagy költségekbe. „Mindenki ismeri a nevünket. Könnyedén felkeltheted bárki érdeklődését. Sokat láttál már, és tehetséges beszélgető képességed van. Használd ki ezt az utat az általam javasolt célokra, és akkor sokat tanulsz a nyáron […] Fellépésed egyszerű és természetes legyen. Legyél együtt fiatalokkal. Ne luxushotelbe menj, hanem egyszerűbb helyekre. […] Nem a hotel címe tesz különlegessé, hanem a tehetséged” – buzdította unokáját. Azt javasolta, hogy tanulmányozza a gyümölcsültetvényeket Kaliforniában. Nem annyira a gépeket kell csodálni, hanem „kapcsolatba kell kerülni olyan személyekkel, akik ekkora szervezeteket mozgásban tudnak tartani”. Megígérte azt is, hogy kapcsolatain keresztül későbbi látogatásokra lesz lehetősége a Fordnál és a General Motorsnál Detroitban, a „világ legérdekesebb szervezeteinél”. Természetesen levelet írt a San Franciscóban állomásozó konzulnak is, és megkérte, segítse unokáját megfelelő kapcsolatokhoz. Más lehetősége nem lévén, Raoul fejet hajtott, és engedelmeskedett. „Megragadom az alkalmat, hogy kifejezésre juttassam azt a nagyon mély hálát, amivel nagyapának tartozom, nemcsak az anyagi áldozatokért, amelyeket a kedvemért vállal, hanem elsősorban azért, mert érzem nagyapa folyamatos gondoskodását és szeretetét” – volt a válasza. Azt is elmesélte, hogy az amerikai emberek mostanság ingyen utaznak autókban,

úgy hívják ezt, hogy hitchhiking (stoppolás). Ki akarta próbálni. Akkor a Los Angelesig levő háromezer-hatszáz kilométeres távolság csak néhány centjébe kerül. „Egyébként főleg a mama kedvéért gondoltam egyáltalán a hazautazásra, és nagyapa ne gondolja, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy költsem a pénzt.”   Amikor a tanév a végéhez közeledett, Raoul kezdte egyre jobban érezni magát. A rajzfeladatok mindinkább hasonlítottak a modern építészethez, az építészet történetében pedig olyan sikeres volt, hogy nem is kellett levizsgáznia. Még a katonai vezetői képzést is sikerrel vette. Egy nyári tanfolyam miatt elhalasztotta az utazását a Csendes-óceánhoz július végéig. A nyári időszakra egy olcsóbb szobába költözött át, és örömére felfedezte, hogy az ápolónő-tanulók a városban maradtak, és gyakorta mentek biciklitúrára a Hudson folyóhoz. Néhány szabadnapja is adódott, ekkor stoppal elment Chicagóba egy barátjához, ahonnan azzal a benyomással jött vissza, hogy a város „egy Babilon, amely a csalókról híres”. Többek között részt vett egy vacsorán a Svéd Klubban, ahol Sven Hedin, a felfedező-utazó tartott előadást. Addig nem tartozott a hatvanhét éves kalandor csodálói közé, de most nagyon imponált neki. A nagypapának megírta, hogy „csodálatos előadó”, és ez Gustafnál az emlékek kimeríthetetlen tárházát nyitotta ki, mert az évek során többször találkozott Hedinnel. A Svéd Klubban a hallgatóság soraiban Raoul felfedezte azt az államügyészt, aki fél évvel korábban sikeresen rácsok mögé dugta Al Caponét, akit tizenegy évre elítéltek – adócsalás miatt. „Ez volt az egyetlen dolog, amit rá tudott bizonyítani” – magyarázta Raoul a nagypapának. Elmesélte, hogy jelent meg az ügyész a klubban, testőrökkel körülvéve, akik „markos férfiak voltak kidudorodó zsebekkel”. És hozzátette a saját összefoglaló megjegyzéseként: „A banditaveszély Chicagóban egyébként nem annyira képzeletbeli, mint amilyennek az ember hinné.” Ez a vélemény nem akadályozta meg abban, hogy egyedül stoppoljon vissza Ann Arborba. Abban sem, hogy pár héttel később ismét egyedül nekivágjon az amerikai utaknak. De valószínűleg emiatt döntött úgy, hogy a katonai vezetőképző egyenruhájában utazzon. Egy hónap alatt körbejárta a nyugati partot, egy-egy hetes megállással Los Angelesben, San

Franciscóban és Seattle-ben, hogy letudja azokat a beszélgetéseket, amelyeket nagyapja előírt neki. Útközben meg tudta csodálni a Grand Canyont és a Death Valley-t. A huszadik születésnapját Los Angelesben töltötte, ahová épp az olimpia megnyitója után érkezett. „Születésnapom nyugodtan telt, mert megkértem a város vezetőségét, hogy ne tegyenek különleges intézkedéseket” – írta tréfálkozva haza. Azon a nyáron életre szóló leckét kapott zötyögő teherautók platójára felrakott zsákokon való alvásból, a hosszú, étlen-szomjan tett gyalogtúrákból és látszólag lehetetlen helyzetekből, amikor idegeneket kellett meggyőznie jó szándékairól. Ezeknek a tapasztalatoknak élete folyamán később nagy hasznát vette. „Minden nap közeli kapcsolatba kerül az ember egy csomó idegennel. Jó edzés ez diplomáciából és taktikából, mert ezeken keresztül lehet fuvart szerezni.”   A következő nyáron sikerült munkát kapnia Chicagóban. Pontosabban, elfogadott egy fizetés nélküli, asszisztensi állást az 1933ban nyílt világkiállítás svéd pavilonjában. Már februárban írt a szervezőknek, de csak júniusban kapott választ. Egész tavasszal dühöngött. „Nem tudhatják, hogy én csak egy kis svéd diák vagyok. Lehetnék valami jelentős fej is” – írta az anyjának. Az ötlet talán akkor jött, amikor meglátogatta Carl Millest, a szobrászt, a Detroit melletti Cranberg Művészeti Akadémián. Előző ősszel már többször járt nála egy gyermekápolónő társaságában. Bernice Ringman két évvel volt idősebb nála, és svéd ősei voltak. Korábban tanult Svédországban is, és egy kicsit beszélte a nyelvet. Ráadásul volt jogosítványa és autója, úgyhogy el tudta vinni Raoult a hatvan kilométerre lakó Milleshez. Amikor Raoul meglátogatta, Milles egy szobron dolgozott, amit az autógyártás óriása, a General Motors a következő évben a chicagói kiállítási pavilonjában akart kitenni. Emellett a szobrász Orfeusz című művén az utolsó simításokat végezte, ami a stockholmi Koncertház előtt áll majd. Abból, amit látott, Raoul úgy gondolta, hogy a szobor jól fog illeni a Koncertházhoz, különösen miután Milles lecserélte az „articsókaszerű valamit”, amit eredetileg pódiumnak képzelt el. Raoul egy pillanatig sem kételkedett, amikor kijelentette, hogy az Orfeusz lesz Carl Milles

legnagyobb műve. „Millesnek hihetetlenül kedves és a világtól elforduló tekintete van. Úgy véli, otthon nem bántak jól vele. Azt mondja, »ott nem találok békét«” – mesélte anyjának írt levelében. Találkozott Milles barátjával, Eliel Saarinennel, és nagy hatást tett rá a finn fáradhatatlan harca a felhőkarcolók ellen. Raoul építészeti szempontból voltaképpen nem volt ellenük, és úgy vélte, hogy a felhőkarcolóknak az európai nagyvárosokban is meglenne a helyük. „Nem volna szabad hátrahőkölnünk esztétikai okok miatt, hiszen Európa legszebb épületei nem tornyok?” – írta. – „Még a régi Rómában is építettek kilencemeletes házakat.” Az amerikai felhőkarcolók mellesleg jóval szebb épületek, mint az amerikai kétemeletes házak. Ha véleményt kellett volna nyilvánítania, ő az új építészetet szerette a legjobban. Az 1933-as világkiállításon a modern design és a műszaki újítások álltak a középpontban. Mihelyst Raoul megkapta a svéd pavilon igenlő válaszát, azonnal odautazott. Néhány héttel később kezdődött a nyári iskola, Bernice Ringman kivitte a chicagói autópályához, onnan egy leintett teherautón utazott végig, és beköltözött a YMCA hatalmas diákotthonába. A svéd pavilonban lóti-futi mindenes volt, ablakot pucolt és svéd fagylaltot árult. De a különleges világításnak is ő volt az ötletgazdája: rábeszélte a vásár személyzetét, hogy egy magas oszlopra helyezzenek el reflektort, aminek következtében a pavilon előtti Milles-szobrok fényárban úsztak. A látogatók száma minden várakozást felülmúlt, egymás sarkát taposták a svéd hírességek. Egy napon a „jó modorú és szívélyes” Folke Bernadotte gróf tett látogatást a feleségével. Három héttel később a hazautazás igencsak rosszul sikeredett. Az első autóban egy férfi ült, aki rengeteget beszélt, de nem figyelt az útra. Túlságosan későn vette csak észre, hogy az előtte haladó kocsik megálltak egy vonat miatt. Az ütközés elkerülhetetlen volt, a járművet egy kerítés fogta meg. Senki sem sérült, de az autót el kellett vitetni, Raoulnak gyalog kellett folytatnia az útját. Csak sötétedés után vette fel őt négy fiatalember. Kezdettől fogva nem voltak túl bizalomgerjesztőek, és Raoulnak jó volt a megérzése. A kocsi egy kis mellékútra fordult, és mindenki kiszállt, hogy „megnézzék a benzintankot”. Raoulnak is szóltak, és amikor ő is kiszállt, egy fegyver

csövével nézett szembe. Minden pénzét oda kellett adnia, azok meg először visszavitték a főútra, majd a táskájával együtt egy árokba hajították, és elhajtottak. Végül is egy elővárosi vonattal sikerült visszakeverednie Ann Arborba.   Az utolsó évben Raoul elég sokat költözött, de 1933 őszén végre talált egy stabil otthont, kivett egy szobát a Hill Streeten, épp az egyetemi terület sarkán. Hátralevő idejét a városban itt töltötte, amit mellesleg egyre jobban megkedvelt. Gyakran járt moziba és koncertekre, néha hetente többször is. Bevezetett egy otthoni tradíciót: megismerkedésük óta minden év decemberében elvitte Bernice-t, hogy meghallgassák Händel Messiását az egyetem aulájában. „Fantasztikus zenedarab. Nem hiszem, hogy van még valami, amit szívesebben hallgatnék” – írta nagyapjának. A tanulás nem foglalta le annyira az idejét, mint korábban. Rájött, hogy azt szerette a legjobban, ha az első időket lazán töltötte, hogy a végén éjjel-nappal tanuljon, és készüljön a vizsgákra. Hétvégeken barátaival hosszú, fizikailag kimerítő, strapás gyalogtúrákat tett. Ingatag hidakon keltek át, árkokon gázoltak keresztül. Élvezte ezeket a kirándulásokat, mert majdnem úgy érezte magát, mint a katonaságnál. A társai csodájára jártak Hill Street-i diákszobájának. Vastag papírokra festett színes, egész falat beborító képekkel dekorálta ki a szobát. „Két falon a paradicsomot, Ádámot és Évát, egy elefántot, egy disznót, egy zsiráfot, egy polipot, egy pávát és egy csomó fát és dombot rajzoltam. A másik két falon van a stockholmi Városháza, egy fehér óceánjáró hajó, a New York-i kikötő, mindezek allegorikusan ábrázolva. Pasztellkrétával rajzoltam a papírra, de nem hiszem, hogy az egész túlságosan művészi lenne.” Az utóbbi megjegyzés persze nem volt teljesen igaz. A képzőművészet professzora a svéd diákot az egyik legnagyobb tehetségnek tartotta, akit valaha tanított pályafutása során. Még azt is megkérdezte tőle, hogy nem gondolkozik-e azon, hogy művészi pályára menjen. Maga Raoul egyre kevésbé hitte, hogy építészként kap majd munkát Svédországban. Az amerikai házépítés láthatóan nagyon különbözött a svédtől. Ráadásul a tavasszal félbehagyott egy műszakibb irányultságú tanfolyamot, amiről eredetileg azt hitte, Svédországban hasznát veheti

majd. De nem érezte magát elég erősnek fizikában és matematikában, így aztán visszatért a tisztán építészi tantárgyakhoz, hogy ne kelljen amazokkal foglalkoznia. „Inkább legyek egy jó építész, mint egy rossz mérnök” – írta az anyjának. „Bár nagyon szeretem az építészetet, azt hiszem, jobb lenne, ha a tanulmányaim befejezése után minél előbb az üzleti élet valamilyen ágában kezdenék dolgozni.” A képzéssel kapcsolatos kételyektől eltekintve egyre jobban megszerette az amerikai létet. Az 1934-es tavaszi félévben rájött, hogy nyáron egyáltalán nem kell tanulnia, ha a tervezettnél egy félévvel korábban, 1935 februárjában be akarja fejezni tanulmányait. Hirtelen azonban belegondolt, hogy milyen szomorú lesz elhagyni Ann Arbort és az amerikai kultúrát. Itt egy olyan mozgósító erőt érzett, amit otthon nem talál. A nagypapa biztos boldog volt, amikor Raoul az amerikai szellem iránti lelkesedéséről írt. „Amerikában az a legjobb, hogy az emberek nem irigyek egymásra, és nem kicsinyesek. Mennyi erőt pazarolunk el otthon pusztán azzal, hogy mindenben és mindenkiben kételkedünk! Mennyi kellemetlenséget okozunk saját magunknak és másoknak is azzal, hogy természetünktől fogva pesszimisták vagyunk, ahelyett hogy optimisták lennénk!” Összeállított egy listát azokról az érdekes amerikai jelenségekről, amelyekről többet akart megtudni, mielőtt hazamegy: „Légkondicionálás, éttermek, hot dog-standok, drugstore-ok, szállodák, konyhai berendezések, kis híradómozik, takarító és mosodai szolgáltatások, valamint reklám- és újságtechnika.”   Amerika iránti lelkesedéséhez nyilván az is hozzájárult, hogy a nagy válság kezdett alábbhagyni, ez érződött a mindennapokban is. 1934 tavaszán egyre több autót lehetett látni Ann Arbor utcáin. A korábban beszögezett ajtajú bankok kinyitottak. A hirdetések szaporodtak, ezért az újságok vastagabbak lettek, és az újonnan beiktatott elnök, Franklin D. Roosevelt reformprogramja, a New Deal, jelentős kormányberuházásokat hirdetett meg, amely munkalehetőséget teremtett még az építészhallgatók számára is. Raoul azon kevesek közé tartozott az alapvetően republikánus beállítottságú Ann Arborban, aki nem keseredett el a demokrata Roosevelt

1932. őszi győzelme miatt. Az építészhallgató, aki esténként Winston Churchill könyvét, az Amid these Stormsot olvasta nagy élvezettel, Roosevelt elnököt az amerikai nemzet „erős emberének” látta, és remélte, hogy a demokraták megőrzik többségüket a kongresszusban az 1934-es választásokat követően is. Kívánsága teljesült. Tizenkét évvel később végső soron ez az elnök volt az, aki jóváhagyta Raoul Wallenberg budapesti misszióját. A kerék újra forogni kezdett, még az egyetemen is könnyebb volt levegőt venni. Az Építészeti Karon elhatározták, hogy ismét megrendezik a diákok és tanárok számára a meglehetősen költséges, hagyományos tavaszi álarcosbált. Az úgynevezett építészbált a depresszió éveiben „szükségtelen extravaganciának” tartották. Most aztán alaposan rátettek néhány lapáttal. 1934 tavaszán arab témát választottak, és a címe „Ramadan Bayran” volt. A svéd fiút beválasztották a szervezőbizottságba, és ő maga erősen kisminkelt Ali babaként turbánban és a bál talán legextrémebb öltözékében jelent meg. Nagy volt a kontraszt barátnője, Bernice ruhájához képest, aki egyszerű, svéd népviseletbe öltözött. A bál után a bizottságnak, a várakozásokkal ellentétben, még maradt is pénze. Raoul és a barátai elhatározták, hogy a maradékot is el kell mulatni. A történelmi alkoholkorlátozásokat pár évvel korábban felfüggesztették, tehát úgy döntöttek, csapnak egy nagy ivászatot. Ez olyan jól sikerült, hogy a vendéglő személyzete kihívta a rendőrséget. A legtöbben, Raoult is beleértve, időben elillantak, de az egyik bizottsági tag az éjszakát a fogdában töltötte.   Nem csak Raoul kezdett el azzal foglalkozni, hogyan néz ki majd a jövője az építészeti vizsgát követően. Otthon Maj fellázadt. Eddig tartotta magát Gustaf szigorú utasításához, hogy az anyai vágyakozást tartsa kordában, és ne kérje Raoult, hogy a szünetekben utazzon haza. De mennyire vágyakozott! Ezek után most már tényleg otthon fog maradni? 1933 nyarán már írt Gustaf bátyjának, Knutnek, és kérte, vizsgálja meg, hogy Raoul kaphatna-e helyet az Enskilda Bankban. Raoul Wallenberget, a rokont, nem felejtették el a bankárcsaládban. Knut is és az idősebb Marcus is üdvözlő táviratokat küldött Ann Arborba minden augusztusban, a születésnapjára. Raoul is emlékeztette őket

magára. Időnként hosszú leveleket írt amerikai tapasztalatairól az ifjabb Marcusnak, akit a családban „Doddé”-nak becéztek. Kérdezte apja unokatestvérét, hogy vannak-e amerikai kapcsolatai, amelyek esetleg hasznosak lennének neki. Az ifjabb Marcus válasza közeli, New York-i barátainak írt két ajánlólevél volt. Nem csak ennyiből állt az érdeklődés. Knut Wallenberg Maj kérdésére pozitív választ adott. „A fiú gyors gondolkodású, és [olvashatatlan] kétségtelenül hasznos lehet egy fiatalembernek, hogy külföldi tapasztalatokat szerezzen. Amikor Gustaf papa [sic!] hallótávolságba kerül, megbeszélem vele a fiú jövőjét.” Gustaf Wallenberg válaszát olvasva azonban az embernek az a határozott véleménye, hogy ő még egy darabig mindenáron távol akarja Raoult tartani Stockholmtól. A terve az volt, hogy a vizsgák után szinte azonnal hosszabb külföldi gyakorlatra küldi őt. Úgy vélte, hogy „elméleti oktatását” gyorsan egy külföldön töltött gyakorlatnak kell követnie. DélAmerika egy elképzelhető első alternatíva volt. A nagypapa ismerte a svéd kereskedelmi attasét Kolumbiában, aki biztosan tud szerezni egy fizetés nélküli, egyéves gyakornoki helyet valamelyik kereskedelmi vállalatnál. Ezután Raoul Haifába, Palesztinába utazna, ahol egy másik barátja, a török országi holland bank főnöke éppen egy bankfiókot akart nyitni. A bankár már ki is jelentette, hogy hajlandó az unokát a szárnyai alá venni. Gustaf számára egyértelműen érzelmi töltéssel bírt, hogy unokája hol fogja tölteni a következő éveket. Az Ann Arbor-i időkben mindig behúzta a vészféket, valahányszor Raoul kifejezésre juttatta, hogy haza szeretne utazni látogatóba. Úgy tűnt, Gustaf legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy meghosszabbítsa a külföldi tartózkodást, és minimálisra csökkentse a Stockholmban tölthető időt. Ezt a véleményét fenntartotta akkor is, amikor a vizsgák közeledtek. Jelentős oda-vissza levelezés után Gustaf kelletlenül beleegyezett, hogy Raoul a vizsgák után rögtön hazatérhessen Stockholmba, azzal a feltétellel, hogy tartózkodása rövid lesz.{17} Egyik érve követte a másikat arról, hogy unokájának miért kell a lehető leggyorsabban ismét elhagynia Svédországot. Elmondta neki, hogy a svéd gazdaság „rosszról rosszabbra váltott”, ezért teljes bolondság egy karriert pont most elindítani otthon. Ezenkívül – mutatott rá – nehéz dolga lenne külföldről hazatérve megfelelni a távolléte miatt felcsigázott

elvárásoknak. Ott állna egy hadseregnyi irigy svéd, csak arra várva, hogy trónjáról letaszítsa. „Meglenne a veszélye, hogy egy hosszabb tartózkodás alatt gyenge pontokat találnak nálad. Az emberek olyanok, hogy megpróbálnak lehúzni. Jó pozíciód arra ösztökélné őket, hogy újabb kis glóriát leráncigáljanak a fejedről, és tönkre tegyenek […].” Alapvetően azonban az egész arról szólt, hogy féltette az unokáját az álnok stockholmi nőktől. A lenézés enyhe kifejezés, hogy milyen véleménye volt róluk. A fiatal nőket veszélyes élősködőknek tartotta, egyetlen céllal: hogy behálózzanak egy férfit, aki majd eltartja őket. Ellenszenvvel írta le, hogy egyre több felsőbb osztálybeli férfiból „hiányzik az önkontroll”, és leköti magát az első nőhöz, függetlenül attól, hogy az „ugyanahhoz az emberfajtához tartozik-e”, vagy sem. Az ítélete kemény volt: „Egy osztály intellektuálisan a saját fajtáját is tönkre tudja tenni, amit pedig oly sok évszázadig tartott felépíteni […] az embernek állandóan ellent kell állnia az alulról jövő támadásoknak.” Figyelmeztette Raoult, milyen könnyen behálózhatják őt. „Elég egyetlen szempillantás, és megtörténik az eltévelyedés a zabolátlan természeti erők hatására.” Minél tovább marad Raoul Stockholmtól távol, annál nagyobb esélyekkel tud ellenállni a szirének énekének – így érvelt Gustaf Wallenberg. Adott néhány tippet is az unokájának: „Ha vonz egy fiatal lány bája, sose felejtsd el, hogy a női szépség nem más, mint egy jól elhelyezett, bőr alatti zsírpárna” – írta egyebek között. „Szóval, amikor visszajössz, és meglátogatod a tánchelyiségeket, nézz körül, és ne felejtsd el tanulmányozni az öreg nőket is, és gondolj arra, hogy emezek is így fognak kinézni húsz év múlva.” Maj von Dardelnek nyíltan ki is nyilvánította, hogy fél a mai nőktől, „akik a tánchelyiségekben és a sportgyakorlatokkor játsszák kisded játékaikat”. Felszólította Majt, akadályozza meg, hogy Raoul túl korán lekösse magát, és ebben a tekintetben Maj semmi kifogást nem emelt Gustaf érvelése ellen. „Ezek az elrendezetlen házasságok, amelyek a feleket az esküvő után egyenesen a válóperes ügyvéd előszobájába küldik, igazán próbára teszik az embert” – írta válaszlevelében Maj. Raoulnak még lett volna pár érve, hogy miért kellene Svédországban maradnia hosszabb időre. De az a sorozattűz, aminek ki lett téve, végül is megadásra kényszerítette. Túlságosan is tudatában volt annak, hogy

amerikai tanulmányai 25 ezer koronájába (mai értéken 750 ezer koronába, huszonkét és fél millió forintba) kerültek a nagyapjának. Tudta, hogy nincs joga neki ellentmondani. Szinte halljuk a sóhajtást, amivel a huszonegy éves Raoul megfogalmazta megadását: „[…] nagypapa érvelése egy rövid svédországi tartózkodás mellett annyira meggyőző volt, hogy nem folytatom tovább az ellenérvek felsorolását”.   Gustaf Wallenberg persze nem mondta el a teljes igazságot se az unokájának, se Majnak. Volt ugyanis még egy oka, amiért így rendelkezett, amiről nem beszélt, talán mert túl nehéz volt megemészteni, és mert túl megalázó volt egy ilyen formátumú embernek. Nemcsak a saját, hanem Raoul önbizalmára is gondolni akart. Nem fedte fel unokájának, hogy 1934 tavaszán találkozott öccsével, Marcusszal a Riviérán. Említette neki Raoul jövőjét, ugyanúgy, mint Maj Knutnek a megelőző nyáron, és kikérdezte őt, milyen kilátásai vannak Raoulnak, hogy idővel helyet kapjon a bankban vagy valamelyik más, családi vállalatnál. Marcus közölte megdöbbent bátyjával, hogy ő túl „bőbeszédűnek” találta Raoult. Amikor Gustaf később visszahallotta, hogy az idősebb Marcus más rokonoknak azt mondta, hogy Raoulnak „a megélhetését a – számunkra egyébként rosszhírű – politikusok között kellene keresnie”, a két testvér közötti szakadék elmélyült. 1934-ben Gustaf egy felháborodott, tiltakozó levelet fogalmazott meg Marcusnak. A többi testvérnek kellett közbeavatkoznia, és megpróbáltak közvetíteni köztük, de ez a legújabb krízis volt az, amitől kicsordult a pohár. A viszony közöttük életük végéig hűvös maradt, Marcus kreatív elnevezése erre a „Folkunga-harc”{18} volt. Gustaf erről egy szót sem említett unokájának írt leveleiben. Attól félve, hogy a rokonok további hibákat fedeznek fel az unokájában, és esetleg összetörik álmait, még több energiával győzködte Raoult, hogy micsoda csillagokkal telehintett karriert gondolt ki neki. Akármit is mond Maj mama, egyáltalán nem biztos, hogy Raoul számára a bankszakma passzol leginkább – írta Gustaf azon az őszön. Azt is elmagyarázta, hogy a képzési programjával az a célja, hogy a fiút a maga nemében páratlanná tegye. Megismertesse őt a világgal, megértesse vele más népek „mentalitását, szokásait és viselkedését”, ami az unoka generációjában az átlagemberek

számára teljesen ismeretlen. „Vezetőknek és úttörőknek mindig lenniük kell. A tehetségesek kötelessége, hogy nagyobb feladatokat végezzenek el, és magukat generációjuk átlagtömege fölé emeljék. Nem elbizakodottság részemről a Te esetedben tehetségről beszélni. A véredben van, képességeiddel, a szerencsés adottságaiddal, és a nyugodt gondolkodásmóddal egyetemben.” A legnagyobb várakozással a tervezett haifai, újonnan nyitott, holland banki gyakornoki állás elé nézett a nagypapa. „Élénkebb üzleti tevékenység folyik ott, mint a világ bármely más táján” – írta, és dicsérte az úttörő szellemet, amit ő ott tapasztalt. „Munkád során számtalan megfigyelést tehetsz több területen is. Ötleteket kaphatsz a bevándorolt, tehetséges zsidóktól, akiknek jelentősek a tapasztalatai. Haifa egy olyan társadalom, amelyre a fejlődés a jellemző.” Elárulta, hogy ő maga is tervezte, hogy nyit egy pionír jellegű „keleti bankot”, mert a svéd bankok külföldi jelenléte szerinte nem volt elégséges. A nagypapa nem titkolta el teljesen, hogy összeütközésbe került az öccsével, idősebb Marcusszal, de Raoulnak csak annyit írt, hogy a nézetkülönbség a kereskedelmi politika miatt keletkezett. Marcusnak „despotikus alkata” van, magyarázta az unokájának, de megnyugtatta őt, hogy egy új generáció veszi át hamarosan a hatalmat. „Épp ezért értelmetlen a puskaport döglött madarakra pazarolni, jobb, ha az ember a fiatalokat figyeli, mert ők hamarosan jobban fogják tudni, mi történik.”   Raoulnak sikerült még egy kalandos utazást tennie az amerikai kontinensen, mielőtt hazatért Svédországba. Ez alkalommal jobban megtervezte a dolgot. 1934 tavaszán az egyik barátja örömmel mesélte, hogy kölcsönveheti a család Fordját nyárra. Megszületett a terv, hogy elmennek Mexikóba, ahol Raoul apai nagynénje, Nita lakott a férjével, Carl Axel Söderlunddal, aki az AGA svéd vállalat képviselője volt Mexikóvárosban.{19} Végül is az indianai Dick Shieldsszel vágtak neki a nyári kalandnak. Július elején indultak egyenesen délnek. Néhány napig St. Louisban maradtak, majd folytatták útjukat New Orleansig. Éjszakánként sátrat állítottak az autó mellé, és minden délután árulták a rajzaikat vagy pénzért, vagy egy jobb éjszakai szállásért. „Kiváló gyakorlás egy jövendő eladónak. Mostanáig nyolc dollárt és huszonöt centet kerestem, és most

már tudom, hogy végszükség esetén ebből is meg tudnék élni” – írta nagyapjának Texasból küldött levelében. Azonnal jelentkeztek a problémák, amint átlépték a mexikói határt. De még előtte felvettek egy mexikói stoppost, akit kiutasítottak az USA-ból, a fiú tolmácsként utazott velük több napon keresztül a fővárosig. Hatalmas zivatarok rongálták meg a már azelőtt is vacak utakat, és a három utazónak agyagos vízmosásokon kellett átvergődniük kis Fordjukkal. Néhány nappal később találkoztak két, frissen házasodott zsidó párral, hasonló autóban, ugyanazzal az úti céllal. Elhatározták, hogy együtt folytatják útjukat a sivatagon keresztül, így szükség esetén segíteni tudnak egymásnak, ha például elakadnak. Bölcs döntés volt. Az út a határtól tíz napig tartott. Mindkét autónak rendszeresen kilyukadtak a kerekei, és már nem is számolták, hányszor akadtak el. Vagy ki kellett ásniuk egymást a kiszáradt folyóágyakból, vagy szennyes árkokon kellett átgázolniuk. Szakállasan, elhanyagoltan és piszkosan érkeztek meg. Raoulnak magas láza volt, és ment a hasa. Vérhas, mondta Nita néni. Turista-hasmenés, „Montezuma átka” – közölte bizalmasan a barátaival Raoul, sokkal később. Mexikói gyógyfüvek hozták helyre, és pár nap múlva talpra állt. Unokatestvére, a hatéves Gitte, valósággal csüngött Raoulon, annyira istenítette, mert olyan vicces volt. Nita néni pedig, aki imádta az ő elhunyt apját, legalább annyira odavolt annak fiáért. Raoul egyik célja az utazással az volt, hogy tanulmányozza az azték és maja kultúra romjainak építészetét. Nitával és Carl Axellel bejárták DélMexikót, többek között Monte Albán világhírű romvárosát. Raoult elvarázsolta a történelem előtti mexikói építészet. „Különleges, hogy – bár több száz éves – kinézetében mennyire egybeesik a legmodernebb építészettel.” Amikor Raoul és Dick hazaindult, autójuk tele volt mexikói textíliákkal és kerámiával. A jövendő svéd üzletember kapcsolatokat kötött mexikói árusokkal, terítőket, szőnyegeket és porcelánt vettek, és Ann Arborba visszatérve megkezdődött kis tételben a mexikói import. Dick Shields még az iskolát is otthagyta, hogy legyen ideje az üzletre, de Raoul nem volt hajlandó ilyen messzire menni.  

Az utolsó karácsony unalmas volt. Hirtelen hidegre fordult az idő, és az egyetemi város fáit és elhagyatott utcáit vastag jégpáncél borította. Szépnek szép volt, de Raoul biztos volt benne, hogy Ann Arbor karácsonykor pályázhatott a földkerekség egyik legunalmasabb városa címért. Egyedül érezte magát. Minden barátja elutazott – rögtön, az utolsó tanítási napot követően –, hogy családjaikkal ünnepeljék a karácsonyt. A város olyan üresnek tűnt, mint egy sírbolt. De neki nem volt más lehetősége. Elsa Colvin nagynéni Panamába utazott, ebben az évben tehát nem lehetett a keleti parton tölteni a karácsonyt. Továbbra is találkozott Bernice Ringmannal, szokás szerint meghallgatták Händel Messiását karácsony előtt, és egy operettet is megnéztek Detroitban. A lány a karácsonyt és az újévet Chicagóban ünnepelte, úgyhogy még vele sem tudott találkozni. Szerencsére kölcsönadott neki egy rádiót társaságnak, mielőtt elutazott. Raoul azt találta ki, hogy a magányos ünnepek alatt megírja vizsgadolgozatát a svéd építészetről. Hogy hangulatba kerüljön, beszerzett egy irományt a „svéd néplélekről”, a Vecko-Journalen női hetilap három számát, és Fredrik Böök irodalomtörténész könyvét, amelynek címe Utazás Svédországban: Smygehuktől Pajaláig 1924 nyarán. A motiváció nem hiányzott, hogy valami különlegeset teljesítsen. Az utolsó építészeti tanfolyamon, amely olcsó lakásmegoldásokkal foglalkozott („cheap housing”), Raoul kitűnő osztályzatot kapott. A feladat az volt, hogy tervezni kell egy négyezer-ötszáz embert befogadó lakónegyedet egy tizenhat blokk nagyságú területen. Raoul az egészet egy parkba helyezte, abba beállított négyemeletes, csoportos magas házakat. Odafigyelt, hogy legyen ugyanitt templom, iskola, óvoda és üzletek. Minden, ami a mindennapi életvitelhez kell. A „cheap housing” nem is volt olyan rossz gondolati tréning azok előtt a feladatok előtt, amelyek tíz évvel később várták a budapesti, nemzetközi gettó megszervezésekor. Majd minden este moziba ment. A karácsonyesti egyedüllétet egy vígjáték megtekintésével oldotta meg, ami tényleg olyan víg volt, hogy még hazafelé is kuncogott magában. De az összes rendelkezésre álló, magányos órát nem tudta agyonütni, sok ideje maradt gondolkodásra is. Már csak néhány hónap volt hátra az amerikai kalandból, és nem igazán tudta, mi vár rá a közeljövőben. A nagypapa jelezte, hogy a tudakozódások

a kolumbiai gyakorlattal kapcsolatosan nem hozták meg a várt eredményt, és hogy helyette Calcuttával próbálkozik. Nem jelentett nagy különbséget. Ha Raoul dönthetett volna, a következő külföldi gyakorlat valahol a nagyon távoli jövőben lebegett volna. Mostanra akkora lett a honvágya, hogy elkezdett Svédországról álmodni. Izgatottan várta, hogy kisebb testvéreivel, Ninával és Guyjel találkozzon. Vajon hogy néznek ki? Az öccse tényleg már jövőre érettségizik? Hirtelen el tudta fogni a svéd snidling utáni vágy, és még a fennmaradó katonai szolgálatra is boldogsággal gondolt. Januárban azt írta Majnak, hogy szeretne küldeni egy hosszú listát azokról a svéd ételekről, amelyeknek az íze hiányzott, de sajnos olyan sokáig távol volt, hogy elfelejtette a nevüket. „Épp most egy dalt játszanak a rádióban, a címe Nina. Gondolom, velem egy időben fog Svédországba érni.”

ÖTÖDIK FEJEZET   A világutazó 1935. február 26-án délidőben a harmincas mólótól elindult a norvég személyszállító hajó, a Bergensfjord Brooklynból. A huszonkét éves Raoul Wallenberg az utolsó pillanatban szerzett magának egy kabint. Mielőtt a hajó felhúzta a horgonyt, még érkezett egy üdvözlő távirat Bernice Ringmantól, Ann Arborból: „Smooth passage min ängel […] Watch baggage. Lock cabin. Check values. […] Skriv och var riktigt rar, snäll och ren.”{20} Három és fél év után az Atlanti-óceán túlpartján, Raoulnak rettentően hiányzott a családja. Fájt neki, hogy nem tud majd sokáig maradni. Még egyik külföldi gyakorlat sem lett ugyan lefixálva, de a nagypapa erősködött, hogy Raoul semmilyen körülmények között nem maradhat pár hétnél hosszabb ideig Stockholmban. Ő viszont mindent meg akart próbálni, hogy húzza az időt. Május elseje előtt semmi szín alatt nem akarta elhagyni a hazáját, imádta a svéd tavaszt. Az átkelés ez alkalommal pontosan egy hétig tartott. A norvég gőzösnek semmi hibája nem volt, az időt bingóval és mozival lehetett eltölteni. Raoulnak pedig fogalma sem volt arról, mekkora családi drámát váltott ki a megérkezése. Gustaf nagypapát testvérének, az idősebb Marcusnak az előző év tavaszán a Raoult lekicsinylő kommentárja mélységesen megsértette. De Marcus azért bizonyos felelősséget érzett testvére elárvult unokája iránt. 1935 februárjában Cannes-ban pihent a Grand Hôtelben. Amikor meghallotta Gustaftól, hogy Raoul március 5-ére várható Oslóba, szünetet tartott a golfban és a bridzsben, tollat ragadott, és levelet írt kisebbik fiának, az ifjabb Marcusnak. Véletlenül pont aznap, amikor Raoul elindult New Yorkból. „Ez a levél Neked és Jacobnak szól, arról, hogy figyelmeztesselek, tárgyaljátok meg, hogyan álltok hozzá Raoul pályájának

alakulásához. Meg vagyok győződve róla, hogy Raoul a lelke mélyén a bankba szeretne kerülni, és ott előrejutni, ameddig csak lehet. A kvalifikációiról se lehet egy rossz szót mondani.” Megírta, hogy Gustaf arra ösztökéli Raoult, hogy külföldön képezze ki magát valamiféle „pionírbank” vezetőjének. Maj viszont megdolgozta Knutöt, hogy fia kapjon valamilyen pozíciót az otthoni bankban. Fontos volt, hogy ez utóbbi esetről a fiúk, Jacob és ifjabb Marcus tudomást szerezzenek. „Egyszer v. kétszer mondtam Knut bácsinak, hogy nem mi, hanem kizárólag ti ketten választjátok meg jövendő munkatársaitokat. Jónak látnám, h. Jacob szóljon egy-két alkalmas szót erről Knut b.nak, nehogy hamarjában megígérjen olyasmit, amivel ti nem értetek egyet. Nagyon könnyű tévedhetetlenül bölcs ígéretet tenni, amit aztán tetszik, nem tetszik, be kell tartani.” Azzal fejezte be, hogy az időjárás nagyon megbízhatatlan a Riviérán, de azért „minden nap golfozott”.   Amikor 1935. március elején Raoul megérkezett, egy olyan országba csöppent, amelyik a többinél hamarabb állt talpra az 1929-es csődöt követő mély válságból. A Kreuger-birodalom összeomlása után egy évvel, 1933ban jutott a krízis a mélypontjára. Ezután a mutatók megint felfelé indultak, és a korábban drámai nagyságú munkanélküliség is csökkenni kezdett. Persze minden viszonylagos volt, a lakosság több rétegében továbbra is nagy maradt a nyomor. A nehéz időknek meglett a politikai következménye. 1932-ben a választásokon a szociáldemokraták új gazdaságpolitikát hirdettek meg az angol közgazdász, John Maynard Keynes tézisei alapján.{21} A válságból úgy akartak kilábalni, hogy az állam foglalkoztassa a munkanélkülieket különböző készenléti munkákkal, mint például út-, vasút- és kikötőépítések. A politikai győzelem legalább annyira az új ideológiának volt köszönhető, mint az Ekman vezette polgári kormány összeomlása a Kreuger-csőd után.

1935 tavaszán Per Albin Hansson már három éve miniszterelnök. Senki sem gondolta volna akkor, hogy ezzel egy új periódus, a szociáldemokraták történelmi dominanciája kezdődik. Pár hónap kivételével 1932-től 1976-ig a svéd miniszterelnöki posztot negyvennégy éven át szociáldemokrata vezető foglalta el. De nem a szovjet mintára készült svéd szocializmus volt az, amely elnyerte a választók bizalmát. A húszas években a bolsevizmus szélén ingadozó ideológiát követően a szociáldemokraták utat választottak. Az együttműködésre alapuló jóléti politika volt a program, amelyet legtisztábban Hansson fogalmazott meg: a svéd „népotthon” építése. A terv az volt, hogy ne megdöntsék, hanem reformálják meg a kapitalista rendszert, miközben kiegyenlítik a jövedelmeket. A Kreuger-krachot követően a legtöbb svéd üzleti bank a csőd szélén állt. Az Enskilda Bank viszont a többieknél sokkal restriktívebb hitelnyújtási politikát folytatott, ezért stabilan a felszínen tudott maradni. A csődök következtében kialakult ürességet Wallenbergék gyorsan betöltötték, mert több korábbi Kreuger-cég – mint például az LM Ericsson telefonvállalat vagy az SKF, a Svéd Golyóscsapágygyár – meghatározó tulajdonosai lettek. Ezzel a család hatalmas lépést tett abba az irányba, hogy a következő évtizedekben – konkurencia nélkül – az üzleti élet legdominánsabb tulajdonoscsoportjává váljon. Az ifjabb Marcus, aki sokáig szenvedett attól, hogy bátyja, Jacob árnyékában élt, egyre előbbre tolta pozícióit, elsősorban a család ipari tulajdonában. Ulf Olsson, a gazdaságtörténet professzora, ifjabb Marcus Wallenbergről megjelent életrajzában megírja, hogy a türelmetlen, műszaki érdeklődésű, kíváncsi, fiatalabb testvért mennyire idegesítette bátyja lassúbb, túlságosan passzív alkata. De 1935-ben, amikor Raoul visszatért, az akkor harmincnégy éves Marcus élete éppen válságba került. Az előző évben elvált első feleségétől, Dorothytól. 1935-ben, egy műtét következményeként bal lábában trombózist kapott, és délebbi égtájakon egy nyolc hónapos szanatóriumi tartózkodásra kényszerült. Jacob közben keményebben dolgozott, mint valaha. Átvállalta apja korábbi nemzetközi tevékenységét. Először a Svéd Bankszövetség képviselője volt a német bankválság utáni hiteltárgyalásokban, majd az ezt követő nemzetközi megbeszéléseken a svéd kormány kiküldöttjeként vett részt. Ezek után a Német–Svéd Üzleti Bizottság elnöke lett. Németország

ebben az időben Svédország egyik legfontosabb kereskedelmi partnere volt, és a harmincas években a svéd exporton belüli részaránya megkétszereződött. Elsősorban a növekvő német katonai beruházások miatt fokozódott a svéd vasérc iránti kereslet. Jacob hamarosan ingajáratban közlekedett Berlin és Stockholm között a különböző kormánymegbízatások folytán. Eredetileg a weimari köztársaság később erőteljesen visszaszorított üzletembereivel alakította ki hálózatát, majd Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése után a legmagasabb náci körökkel is jó kapcsolatokat ápolt. A háború idején azonban a legfontosabb partnerei a nácikkal szembeni ellenállók közül kerültek ki.{22}   Raoul visszatért Európába, ahol a legfontosabb beszédtéma a nagyhatalmak háborús készülődése volt. 1935 tavaszán Hitler bevezette az általános hadkötelezettséget, ami az első világháború utáni békeszerződés egyértelmű megsértése volt. Nyilvánosan bejelentette, hogy félmillió németet fel akar fegyverezni. Március elején, egy nappal azelőtt, hogy Raoul megérkezett Oslóba, a brit kormány is nyíltan deklarálta, hogy fegyverkezik. A huszonkét éves Raoult érdekelte a nemzetközi politika, és rendszeresen követte az európai eseményeket. Mielőtt elhagyta az Egyesült Államokat, elolvasta a náciszimpatizáns Ewald Banse Németország, készülj a háborúra!{23} című kötetét. Ebből megértette a náci eszméket. Ebben a könyvben Banse többek között a német élettér, a Lebensraum náci koncepcióját tárgyalja. „De az egész dolog meglehetősen extrémnek, eközben komolynak is tűnik, valószínűleg belső közönségnek íródott” – írta anyjának 1935 januárjában. Ezen a tavaszon azonban elsődlegesen arra koncentrált, hogy minél előbb bekerüljön a svéd építészeti vagy üzleti világba. Tudta, hogy nincs sok ideje, mert nagyapja hamarosan ismét elzavarja őt valamiféle külföldi programra, bár azt még nem határozta el, hogy hová. Természetesen néhány apai rokonát is meg akarta látogatni. Az egyik legutóbbi levelében a nagyapja informálta, hogy mostanra nem az idősebb generáció, hanem Jacob és az ifjabb Marcus lettek a család legfontosabb tagjai. Jacob és az ifjabb Marcus – családi becenevén „Dodde” – lesznek

azok, akik meghatározzák Raoul jövőjét. Megalapozott ajánlás volt. Az idősebb Marcus jelentősen visszavett a tempóból. 1934-ben betöltötte a hetvenet, és pár éve már egyre hosszabb időszakokat töltött a Riviérán. Az 1932-es szociáldemokrata választási győzelem után feldühödött a fővárosi adóemelések miatt, és tiltakozásul kiköltözött Malmvikre a családi birtokra, amelyik Stockholmtól nyugatra egy alacsony adókulcsú önkormányzathoz tartozott. 1935. március 10-én, amikor Raoul épphogy betoppant a Riddarvägen 49. alatt lakó családjához, az ifjabb Marcus válaszolt apjának Raoulról írt korábbi levelére: „Köszönöm a levelet Lille-Rulléról (kis Rulle). Megmutattam Jacobnak is, aki beszélni fog Knut bácsival. Azt gondoljuk, hogy ennyi év után meg kell néznünk őt, mivé fejlődött külföldön. Puszi Dodde.” Gustaf Wallenbergnek nem kellett nyugtalankodnia, hogy unokáját magába szippantja a stockholmi éjszakai élet. A frissen diplomázott Raoul energikus és céltudatos volt. Visszatérése után szinte azonnal elindult építészi portfóliójával, „nyakába vette a várost, to get a job” (hogy munkát kapjon) – írta nagyapja később. De ez nem volt könnyű dolog. Egy olyan svéd építészlégkört érzékelt, amely az 1930-as Stockholm Kiállítást követően alapjaiban változott meg. Még olyan hírességek, mint Gunnar Asplund vagy Ivar Tengbom is túlléptek a húszas évek klasszicizmusán, és a modern funkcionalizmus mellett kötelezték el magukat. A monumentalitás vagy az esztétika kiszorult a korabeli építészetből. Az új ideál az egyszerű, funkcionális épület lett, formáit tekintve eléggé jellegtelen. A praktikus lakás volt a szép, a rendet tartották művészetnek. A négyszögletes sorházakat világos, kocka alakú szobákkal jobb építészeti megoldásnak tartották, mint a hivalkodó alkotásokat, mint például az Északi Múzeumot vagy a Városházát. Raoulnak nem volt könnyű eligazodnia ebben az új funkcionalizmusban a friss, főképp művészetre irányuló amerikai építészdiplomával a zsebében. Művészetre koncentráló amerikai képzése nem hatotta meg a svéd munkaadókat, páran morogtak, hogy az amerikaiak nem fektettek elég hangsúlyt a magasabb matematikára. Bár némileg megkönnyítette feladatát, amikor megkapta az örömhírt, hogy az Ann Arbor-i Építészeti Kar az iskola végzős diákjai közötti legmagasabb kitüntetést adományozta

neki: The American Institute of Architects’ Medal (az Amerikai Építészek Intézetének medálja). Meglepően gyorsan talált is magának valamit. Egy idő után belekerült egy akkor zajló vitába arról, hogy hol lenne a legmegfelelőbb helye egy új, szabadtéri fürdőnek a városközpontban. A régit pár évvel korábban be kellett zárni a Riddarfjärdennél, mert a víz szennyezett volt. Ezt most le akarták bontani, és egy új építéséről indítottak vitát. Néhány héttel a hazajövetele után Raoul megbízást kapott Ingemar Petersson ezredestől, a stockholmi állami földterületek kezelésével foglalkozó bizottság vezetőjétől. A bizottságnak nem tetszett a Városháza híres építészének, Ragnar Östbergnek a javaslata, hogy a régi helyén építsenek egy új, kisebb uszodát. Raoul feladata az volt, hogy valami egészen mást javasoljon, lehetőleg a Riddarholm-sziget partjainál, mert ez a terület a bizottság hatáskörébe tartozott. A Svenska Dagbladet napilap már április végén közölte az ismeretlen fiatal építész rajzait egy nagy, elsőoldalas cikkben, ami fantasztikus hatást váltott ki. De a cikk címe – Riddarholms fürdő történelmi hagyományokkal – a korhoz képest kissé maradinak tűnt. Raoul ötlete azon alapult, hogy egy ötvenméteres medencét építsenek, közvetlenül a Svea Hovrätt (Fellebviteli Bíróság) székhelye, a Wrangel-palota alatti kikötőhely mellett. Sokat olvasott, és tudta, hogy ezen a helyen az 1800-as évek végén is volt egy fürdő, pontosabban egy zárt fürdőház. Ezért arra gondolt, hogy kissé helyreállítja a történelmi környezetet. Ha lebontják az „idétlen fészereket”, amelyek a parton állnak, és elfedik a történelmi épületeket, ki lehet alakítani egy medencét a földdel egy szintben, egy napozóval. Így két legyet ütnének egy csapásra, érvelt Raoul Wallenberg. Egyfelől a városlakók kapnának egy egészséges, nyitott strandfürdőt „Stockholm egyik legszebb helyén, gyönyörű kilátással”, másfelől a történelmi környezetet nagyobb tiszteletben tartó, esztétikus kialakítás válna lehetővé. Ötletekben nem volt hiány. Raoul mozgatható válaszfalakat tervezett a napozó és az öltözők között, „ha a jövőben változna a nemek közötti fürdőhasználat”. Olyan napozókat is rajzolt, amelyeken meztelenül, a vízen lebegő pontonokon lehetett napozni, és ezekkel elég sokat foglalkozott. „Egy egyszerű kötél- és egy tekerőrendszer segítségével a

helyzetüket változtatni lehet, hogy egész felületük napot kapjon a fürdőzés legfontosabb óráiban.” Javaslatát a legtöbb újságban nagy figyelem kísérte, a nyár végére még egy kis brosúrát is elkészített a rajzaival. De a funkcionalizmus szócsöve, a Byggmästaren (Építőmester) nevű folyóirat lehúzta, és „teátrálisnak” nevezte a javaslatot. Nils Ahrbom, a főszerkesztő szerint a Riddarholmenre helyezni a fürdőt az az eddigi legjobb javaslat, de annyira funkcionalista volt, hogy elutasította az 1600-as évek grandiózus helyreállítását. A „régi arisztokrata paloták teátrális rekonstrukciója, hogy visszakapják közvetlen kapcsolatukat a vízzel, csak félsiker, és túlságosan szembemegy az épületek mostani, zárt jellegével és funkciójával, és sohasem lehet visszaadni a természetes, architektonikus összefüggésüket egy modern, nyitott fürdővel” – írta Ahrbom. Raoul soha nem tudta elfogadni az építészet új irányzatát. „A funkis stílus annyira visszataszító, hogy szinte jobb lenne, ha semmit sem építenének” – fogalmazta meg. Több mint hetven évvel később egy svéd építész cég megvizsgálta Raoul ötleteit. Végkövetkeztetésük teljesen más lett, szerintük „a javaslat építészeti és várostervezési szempontból ma is meggyőző minőségű”.   Azon a tavaszon Gustaf Wallenberg hazautazott, hogy találkozzon unokájával, és nagyon elégedetten nyugtázta a fiú szorgalmát és a munkájával keltett hírnevet. Büszkén említette túláradó energiáját, és ahogyan az embereknek előadja a dolgokat. Különösen elégedett volt, hogy hosszú és intenzív viták során Raoul nemcsak a riddarholmi hivatalnokokat győzte meg, hanem a Norstedt kiadónak kezdetben szkeptikus igazgatóját is. Nagyon imponált neki, hogy Raoul a karriert fontosabbnak tartotta, mint a szórakozást, ezért még néhány hetet engedélyezett számára Svédországban. Raoul ezt az időt arra használta, hogy a Fredsgatanon a David Dahl építészirodában gyakornokoskodott, ahol több más megbízás mellett részt vett egy színházi projekt első vázlatainak skiccelésében. Gustaf annyira fellelkesült a sikerein, hogy megpróbálta az ankarai japán követség átépítésének néhány rajzát hazahozni, hátha Raoul részt tud venni a projektben.

Azon a tavaszon az egész család is különböző építkezésekkel volt elfoglalva. Édesanyja, Sophie Wising halála után Maj jelentősebb összeget örökölt. Ezen egy viszonylag nagy, vízparti telket vásárolt Stockholm északi külvárosában, az Edsvik mellett. Minden energiáját és vállalkozó kedvét ebbe a projektbe fektette, ami egyébként nem volt kevés. Ő maga intézte a telek felszabdalását, tárgyalt a hivatalokkal a víz és a csatorna kiépítéséről. Tucatnyi, déli fekvésű telek, kilátással az Ulriksdal kastélyra, a felparcellázás után eladásra várt. Egyet közülük von Dardelék maguknak tartottak meg. Raoul sajnos nem látta a projekt befejezését, otthoni tartózkodása feltartóztathatatlanul a végét járta. Május közepén Gustaf megelégelte a művészkedést, ideje volt, hogy Raoul ismét külföldre menjen, a kereskedelmi kiképzés nem várhatott tovább. Egy új fogalmat dobott be: „üzleti technika”, ez volt a Raoulra váró gyakornoki munka lényege, ami lefordítva azt jelentette, hogy meg kell tanulnia pénzt csinálni. Mivel sem a dél-amerikai, sem az indiai érdeklődés nem hozott eredményt, Gustaf a tokiói legátuson{24} vele együtt dolgozó, korábbi kollégájához, Theodor Fevrellhez fordult, aki akkoriban dél-afrikai főkonzul volt, és egy másik kollégán keresztül sikerült neki egy fizetés nélküli gyakornoki állást szereznie Raoul számára Fokvárosban, egy norvég kapcsolatokkal rendelkező helybéli faáru cégnél. Gustaf terve az volt, hogy Raoul fél évet tölt el ott, majd legalább ennyi ideig folytatja képzését a holland banknál a palesztinai Haifában, amiről már korábban is szó esett. Itt Gustaf közeli barátjával, Erwin Freunddal dolgozna együtt. Freundot, egy cseh zsidót, aki korábban ugyanennek a banknak a konstantinápolyi kirendeltségén dolgozott, Gustaf különlegesen tehetséges bankárnak tartotta, akinek megvoltak a megfelelő „pionírtulajdonságai”. Titokban abban reménykedett, hogy Freund majd az általa megálmodott svéd keleti banknak lesz az igazgatója. Már tizennégy éve ismerték egymást, és Freund azt mondta, boldogan veszi fel Raoult a dél-afrikai kalandot követően. Két kisebb cégnél dolgozni a világ különböző részeiben, két, újtelepes országban, megtanulni, hogyan lehet üzletet csinálni a legelemibb körülmények között, felszívni valamit a pionír mentalitásból – Gustaf szerint ezeket kellett megtanulnia az unokájának. A kisebb cégeknél közeli

volt a kapcsolat a végrehajtó vezetőséggel. Nagyvállalatok esetében félő, hogy egy Raoulhoz hasonló gyakornok bélyeget nyálaz, vagy városi kifutófiúi feladatokkal látják el, és semmit sem tanul az üzletről. Gustaf június 15-ére hajókabint bérelt az Oslóból Fokvárosba tartó Hammarenen. Raoul számára kínszenvedés volt ilyen rövid idő után megint elszakadni az élvezetes és izgató stockholmi élettől, de más lehetősége nem maradt, mint követni nagyapja óhaját.   A három hétig tartó út során Raoul csak háromszor látott szárazföldet. Egyszer, amikor áthaladtak a La Manche-csatornán, aztán a Kanáriszigeteknél, és végül a nyugat-afrikai kikötővárosnál, Dakarnál. Egy albatrosz követte a hajót néhány napig, és két ízben látott háromszög alakú cápauszonyt a vízből kibukkanni. Attól félt, hogy három hét unalom vár rá, de az utazás kellemesnek bizonyult. Megismerkedett egy két évvel idősebb svéddel, Björn Burchardttal, aki közeli barátja lett később. Björn egy gazdag, északsvéd földbirtokos családból származott, és Fokvárosban papírügynökként akarta szárnyait kipróbálni. Raoul dolgozott is az utazás alatt. Részt akart venni az Umeå város tűzoltó állomására kiírt építészpályázaton, aminek elég szoros volt a határideje. Sietni kellett, de a végső, szabadkézi rajzokat igen nehéz elkészíteni, amikor az utolsó héten a tenger igencsak háborog az erős délkeleti szelek miatt. Amikor megérkezett Dél-Afrikába, és befejezte a munkát, a postahivatalban megtudta, hogy a rajzok valószínűleg használhatatlanul összegyűrődnek, amíg megérkeznek Svédországba. A neve nem szerepelt a kihirdetett győztesek között. Amikor a Hammaren Fokvároshoz közeledett egy szokatlanul meleg, júliusi napon, Raoul Wallenberg és Björn Burchardt néhány kíváncsi utassal a parancsnoki hídon álltak. Már korábban megpillantották a Táblahegyet, mint valami „tüskés felhőt a látóhatár fölött”, ha hinni lehet az úti elbeszélésnek, amit Raoul publikált a Jorden Runt (A Föld körül) című újságban a következő évben. Az első benyomása lenyűgözte: a hegy, a fehér házak, a dombos táj, amely „a kék különböző árnyalataiban váltakozott, hasonlóan lágynak és simogatónak tűnt, mint a francia Riviéra”.

Amikor végre partra szálltak, nyüzsgött körülöttük a színes bőrű kikötői munkások tömege. Raoul mosolyogva szemlélte őket, emlékezett a földrajzleckéire. „Néhányan úgy néztek ki, mint az abesszin harcosok, mások világosabb és simább bőrűek voltak. Azt hiszem, láttam maláj és kínai fajokat is a sokadalomban” – írta az utazásról szóló cikkében. A látvány abban a pillanatban gondolatokat ébresztett benne. „Miután kikötöttünk, azonnal megkezdődött a kirakodás. A Hammaren kormányosa kritikus szemmel nézte a néger fiúk erőfeszítéseit, bár én láttam, hogy úgy dolgoztak, hogy az izzadság folyt az arcukon.” A dél-afrikai hónapok alatt sokat foglalkozott a számára bonyolult faji kérdéssel. Nem tetszett neki, amit látott, de nem talált rá egyszerű megoldást. „Mi, svédek természetesen nehezen álljuk meg, hogy méltatlankodva ne háborogjunk, és tegyük fel a kérdést; miért nem lehet a színeseknek és a feketéknek ugyanolyan jogokat adni, mint a fehéreknek” – írta az úti elbeszélésben. Ugyanakkor azon is gondolkodott, hogy nem olyan könnyű eldönteni, a különböző népcsoportok közül ki is volt itt legkorábban. Visszataszítónak találta a fajkeveredésnek még a gondolatát is, feltehetően azért, mert gyerekkorától fogva a fajok tipologizálását tanulta. Végül is azt a következtetést vonta le, hogy Dél-Afrikában be kellene vezetni egy rendszert, amely egyenlőkként kezeli a fehéreket és a feketéket, anélkül hogy a fajok keverednének. „Korábbi években a fajok közötti túlságosan gyakori, és nem eléggé visszafogott érintkezés miatt a Cape provinciában – Dél-Afrika délnyugati részén – egy vegyes faj keletkezett, sok problémával. Ezeknek a vérében vannak fehérek, hottentották, bushmanok, bevándorolt malájok és indiaiak.” A cikk a fehér dél-afrikaiak dicsőítésével zárult, akik – bármi is történt – „gazdag országot teremtettek a vadonból. A fehér afrikai harcolt a saját fajáért, dicsőségéért és fejlődéséért. Elvetette azt, amit utódai le fognak aratni”.   Raoul kezdeti lelkesedése Fokvárosért hamar alábbhagyott. Messziről nézve hasonlított a Carlsson-féle iskolai földrajz leírásához, Rio és Nápoly egyfajta keveredéséhez. De közelebbről a város főként „koszos kutyák és macskák” gyülekezőhelye volt. Az első napi váratlan nyári meleget

felváltotta a szokásos, normális dél-afrikai tél, és a tengerparti szálloda, amelyet Raoul és Björn talált a vízparton, egyáltalán nem védett a hideg ellen. Raoul úgy fázott, mint még életében soha. Azon gondolkodott, hogy vajon a házak itt papírból vannak-e, mert minden sarokban húzott be a hideg. Amikor a háziasszony tüzet rakott a szálloda kandallóiban, hamarosan akkora volt a füst, hogy nem látta a kezét maga előtt. Ezenkívül közelebbről ismerkedett meg a svábbogarakkal, mint azt szerette volna. Fokvárost nagyon unalmasnak, régimódinak és kissé üresnek találta. Az ennivaló egyhangú volt, és drága, ugyanúgy, mint a mozi és a ruházkodás. Nem létezett szórakozás: „számomra ez eddig egyenlő a moziba járással és a sör vagy a whisky ivásával a város számtalan régimódi bárjában”. A munka se volt sokkal különb. Fél órát kellett utaznia a munkahelyére, a Thesens Ltd. fa- és vasáru céghez, amelyiknek az irodája leginkább egy sufnira emlékeztette. Munkája abból állt, hogy számlákat rendezett, és egészében véve úgy érezte, nem igazán törődnek vele. Valaki javasolta, hogy menjen át a cég építész részlegéhez, de Raoul köszönettel elutasította ezt, mert úgy gondolta, nagyapjának más volt a kívánsága. Egy Ann Arbor-i barátjának augusztus elején írt levelében elismerte, hogy vadul vágyott haza. „Stockholmi látogatásomat irtóra élveztem; az tényleg egy fantasztikus hely, és elszakadni onnan ténylegesen embert próbáló” – írta, és panaszkodott, hogy a fokvárosi lányokon sincs sok néznivaló. Egy hónap után feladta, és otthagyta a Thesens Ltd.-t. Björn elintézte, hogy átmenjen az ő vállalatához. A Swedish–African Co. Ltd. igazgatóját Carl Frykbergnek hívták, és a cég papírral, fával és műbőrrel kereskedett. Frykberg állandóan új ügynökségi ajánlatokat kapott, amelyeknek nem volt ideje utánanézni, Raoul első feladata az lett, hogy foglalkozzon ezekkel az ügynökségekkel. A lista tetején egy olyan érdekes svéd vegyi találmány állt, amely állítólag meghosszabbította a mozifilmszalagok élettartamát. A dél-afrikai tartózkodás hátralevő idejét Raoul eladóként töltötte Frykberg vállalatánál. Rengetegféle áruval kellett foglalkoznia, sportcikkekkel, utazási kellékekkel, sátrakkal és vegyi anyagokkal. Hetente kétszer – nagyapja tanácsára – esti tanfolyamokon tanult könyvelést, gépírást és üzleti angolt.

  Nem a munka volt Raoul egyetlen gondja az első időkben Dél-Afrikában. Ann Arbor-beli barátnőjéhez, Bernice Ringmanhoz fűződő viszonya is nyugtalanságra adott okot. Egyre gyakrabban érkeztek a lánytól a levelek, és olyan érzésekre utaltak, amelyeket ő sajnos nem tudott viszonozni. Bernice egyik legközelebbi barátja volt az Egyesült Államokban, és a diáktársak meg voltak győződve arról, hogy ők egy pár. Nagyon kedvelte a lányt, de sosem volt belé szerelmes. Megpróbálta finoman érzékeltetni ezt vele már Dél-Afrikába menetele előtt is, de úgy tűnt, hogy a lány nem értette meg az üzenetet. Kapcsolatuk végül is azon bukott meg, hogy Bernice augusztus 4-én Raoul születésnapjára küldött egy táviratot egy direkt kérdéssel: „Szeretsz engem?” Raoul rosszul érezte magát amiatt, hogy boldogtalanná tette a lányt. Nagy küzdelem után elhatározta, hogy a legjobb az lesz, ha megszakítja a kapcsolatot, különben még jobban megbántja, akármit is tesz. Az lenne a legrosszabb, ha hamis illúziókba ringatná. Ezért aztán azonnal küldött egy választáviratot, nemleges válasszal, majd egy hosszabb, magyarázó levelet, amelyben elköszönt tőle, és baráti módon a legjobbakat kívánta neki az életben. Nagyapjának írt levelében könnyített a lelkén, és leírta érzéseit, hogy milyen szomorú volt, hogy ekkora galibát okozott. A temperamentumos Gustaf pánikrohamot kapott. Számára a tragédia nőkkel kombinálva csak egy dolgot jelenthetett. Azonnal levonta a következtetést, hogy Raoul nem hallgatott az ő ismételt figyelmeztetéseire, hanem ezek dacára hagyta magát behálózni egy nő szépsége által, és Bernice-t teherbe ejtette. Ettől fogva Gustaf mindent feketében látott. „Ha az ember elcsábít egy amerikai lányt, akkor vége. Akkor összeomlik minden általam épített légvár” – írta unokájának. Szerinte a nagy szerelem csak a regényekben létezik. A valóságban ez egy ipar. A nők el akarják magukat tartatni, és csak egy dolog létezik a fejükben, hogy a megfelelő férfit erotikus csábításnak tegyék ki, aminek az nem tud ellenállni, majd ezután beléje mélyesztik a karmaikat. Egyikmásik nő talán kivétel, de Gustafnak elégséges volt nézni azt a sok „megkeseredett öregasszonyt”, akik már elvesztették bájaikat, és „rettenetesen eltorzult testüket” nem tudták mesterséges módon sem

elrejteni. „Különös, de a nők és a hiénák sokban hasonlítanak egymáshoz” – írta a felháborodott Gustaf. Raoul sajnálattal gondolt Annie nagymamára az ilyen kirohanások után. Természetesen nem lehetett könnyű egy olyan férfival együtt élni, akinek ennyire rossz véleménye volt a nőkről. A rokonok szerint Gustaf egyfajta viktoriánus férfisovinizmust képviselt, és élete végéig úgy gondolta, hogy a nők jobbára csak bajnak vannak. Ekkorra Annie és Gustaf már évek óta egyfajta, különös együtt-nemélést folytattak. Annie sose érezte jól magát Konstantinápolyban (akkor már Isztambul a neve), hanem hazaköltözött, és kiépítette a saját életét a saltsjöbadeni villában. Gustaf viszont annyira jól érezte magát, hogy ott maradt nyugdíjazása után is. Időnként meglátogatta Annie a férjét, de amikor Gustaf jött Svédországba, mindig a Grand Hôtelben lakott. A házasságukat ennek ellenére boldognak tartották. Így tehát Gustafnak egyedül kellett megbirkóznia az általa nagy katasztrófának nevezett helyzettel. Reményvesztetten próbálkozott újabb tervet kovácsolni. Úgy tűnt, hogy Raoul „valószínűleg elveszítette azt, ami az én álmaimnak megfelelő ideál volt”. Gustaf úgy gondolta, a terhes Bernice-t lehetetlen Svédországba hozni. Egy törvénytelen kapcsolat miatt sohasem fogadná őt be a svéd társadalom. „Nem látok más alternatívát, neked kell Amerikába menned” – vonta le a következtetést Gustaf, és szavai egyaránt tükrözték az önsajnálatot, a keserűséget és a csalódást. Raoul sürgős táviratot küldött nagyapjának. „Please don’t worry/No complications/affection her part only… Raoul”.{25}   Az új gyakornoki helyen Raoul kivirult. A lakásmizéria is megoldódott: Björnnel elhatározták, hogy közösen bérelnek lakást. Elképzelésük szerint egy svéd hajadont alkalmaznak, „akivel majd kutyául bánunk, és megcsináltatjuk vele, amit akarunk, és nem Vasco da Gamától örökölt tradíciók alapján mondjuk meg, hogy mit csináljon”. Sikerült egy svéd hajadont alkalmazniuk, de az nem világos, hogy mi lett a kutyába vevéssel. Raoul korábbi külföldi útjaiból tudta, hogy Gustaf nem örült túlságosan, ha ő svédekkel barátkozott. Ezért aztán gyakorta nyugtatgatta a nagypapát, hogy a jövőben majd visszafogja magát. Ezt az ígéretét nem tudta betartani. Novemberben Raoul és Björn egy öthetes üzleti körútra

indultak Frykberg igazgatóval. Az utazás a dél-afrikai nyár kezdetére esett, és hármasban ötezer kilométert vezettek harmincfokos melegben Frykberg autójával. Azt az utat követték, amelyet az angol hódítók tettek meg harminchét évvel korábban, Paarl és Worcester gyümölcsültetvényein és a „skorpiókkal és kígyókkal teli sivatagon át” elmentek az óriási aranymezők mellett a hatalmas építőipari fellendülését élő Johannesburgig, ahol jó néhány hetet töltöttek el. A visszautat a tengerparton, Durbanon keresztül tették meg. Raoult még mindig zavarta a szegregációs politika, és nem érezte jól magát, amint elmentek Johannesburg külvárosainak bádogviskói mellett, ahol a fekete lakosság kényszerült lakni régi ajtókból, ládákból és konzervdobozokból összeeszkábált kalyibákban. „Tragikus, hogy a fehérek, főként a munkások és a kisiparosok, más módon nem tudják elképzelni, hogy megélhetést biztosítsanak maguknak, mint hogy kiszorítják a feketéket, vagy legjobb esetben mindörökre a társadalom legaljára kényszerítik őket” – írta a következő évben egy utazási cikkében. Ugyanakkor ő maga is foglya volt az iskolában tanultaknak, az emberi lények fajokra való osztályozásának. Vitte magával a kameráját, és gyönyörű tájakat és épületeket fényképezett, de a zulu riksakulikat is, akiket cikkében „a durbani utcák színfoltjai”-nak nevezett. „Testfelépítésük herkulesi. Úgy néznek ki, mint a feketére polírozott görög szobrok. Fellépésük egyszerre elegáns, brutális és gyermeki. A hajukban tollakat viselnek, a bokájuk körül csengőt. Riksával utaztunk a forróságban, és megcsodáltuk vezetőnk ügyességét, amivel kis járművét úgy egyensúlyozta, hogy súlyunk részben őt is felemelte. A kocsirúdról lógott, és puha, hatalmas ugrásokkal mozgott, a földet csak a lábujjaival érintve, miközben hangosan énekelt és csilingelt.” Az év végén Raoul úgy érezte, annyira beilleszkedett, hogy azon gondolkodott, meghosszabbítja tartózkodását. A karácsonyi szünet alatt Fokváros a legjobb arcát mutatta. Raoul úszott az Atlanti-óceánban, és könnyebb hegymászásnak is szentelt időt a Tábla-hegyen. A karácsony esti svéd ünnepléskor annyira meleg volt, hogy a viaszgyertyák megolvadtak és elhajoltak „oly módon, hogy az emberre teljességgel altatóan és

nyugtatóan hatottak” – írta apai nagynénjének, Karinnak. A svéd csapat meszes halat{26} szerzett be, ami ugyanakkor teljesen átlátszó volt, úgy nézett ki, és olyan volt az íze is, mint a sűrűn folyó zselatinnak. Kicsit később, 1936 szeptemberében, egy öthetes katonai gyakorlat várta őt a svéd hadseregben, amit egy darabig halasztott, de tovább nem lehetett odázni, és amit voltaképpen nagyon várt. Gustaf azonban még ez előtt Haifában akarta látni Raoult. Az unoka egy hosszú, jól érvelő levelet írt, amelyben megkérdőjelezte a szükségtelen komplikációt, hogy mi értelme Palesztinába menni egy pár hónapra, főleg most, amikor annyi üzlete van folyamatban. Ígéretet kapott Frykberg igazgatótól, hogy ládákkal és svéd zsírpapírral kereskedhet, ha tovább marad. Egy másik üzleti partner, Albert Florén számára elkezdett ajánlatot készíteni vécécsészékre és mosdókagylókra. Pénzt ugyan nem keresett, de rengeteget tanult a fontos, svéd exportcikkekkel való kereskedésről. A biztonság kedvéért még a svéd főkonzulra, Theodor Fevrellre is hivatkozott, aki szintén azt javasolta, hogy maradjon ott a katonaságig. De Gustaf hajthatatlan volt. Egy idő után kiderült, érezte, hogy ideje fogytán, és ezért minél előbb be akarta fejezni Raoul „kereskedelmi nevelését”. Szerinte a haifai bankgyakorlat volt ennek a legfontosabb eleme. Még az sem baj, ha ez két részletben történik, a katonaság előtt és után. Ha hamarosan útnak indul, cserébe ő megígéri, hogy hazamegy Svédországba szeptemberben, a katonai gyakorlat idején. Néhány, bankban eltöltött hónappal a háta mögött Raoul készen állt arra, hogy a svéd üzleti elitnek bemutassák, vagy ahogy Gustaf kifejezte: „társaságomban kapcsolatba kerülhess prominens személyekkel, akik esetleg hasznosnak látnak téged”. Elsősorban nem a Wallenberg családra gondolt, hanem az ezen a szférán kívüli „bank- és üzleti világ vezetőire”. Semmiféle nepotizmust nem tűrt, állásért könyörögni nem lehetett. Raoulnak saját jogán, a saját személyisége révén és kivételes tapasztalatai alapján kell meggyőzőnek lennie. 1936. február 7-én, pénteken Raoul hajóra szállt, az olasz Duilio fedélzetére, hogy egy éven belül megkezdje harmadik interkontinentális utazását. Egy szál virágot viselt a kabátja gomblyukában, és haját alaposan lenyírta. Az utóbbit orvosi javaslatra. Mindössze huszonhárom évesen

elkezdett hullani a haja, és az orvos azt javasolta, borotválja le, hogy erősödjön visszanövéskor. Az ötlet nem bizonyult túl sikeresnek. A táskájában két komoly ajánlólevelet is vitt, Frykberg és Florén igazgatóktól, amelyekben személyes tulajdonságait illetően az egekig magasztalták. „Kiváló szervezőnek találtam, és tárgyalási képességeit teljes mértékben ki lehetett használni. Határtalan energiája és vitalitása imponáló kreatív erővel párosul, és tiszta és eredeti gondolkodásmódját a felmerülő problémák megoldására használta” – írta Albert Florén igazgató. Raoul mégis lehangoltnak és elcsigázottnak, egy másik, magasabb akarat áldozatának érezte magát. Még az utazás előtti gyakorlati dolgok intézése is kihívást jelentett. Bár sikerült egy jó kis első osztályú, fürdőszobás kabint foglalnia magának ablakkal és karosszékkel, de a leveleiből kiderül, hogy aggódott az útitársak miatt: kétszáz zsidó ment egy palesztinai cionista kongresszusra. A „dél-afrikai zsidókkal való tapasztalatai” alapján azt gondolta, hogy utazása egy megpróbáltatás lesz. Az út egész jól sikerült, érdekes part menti állomásokkal, mint Monrovia és Dakar, Afrika nyugati partjainál. Gibraltárból küldött egy képeslapot anyjának a fehér hajóról, amin utazott, és amely a legnagyobb, Európa és Dél-Afrika között közlekedő személyhajó. „Az utasok többnyire cionista zsidók, akik váratlanul érdekesnek és kellemesnek bizonyultak. Nyugodt tenger, nagy meleg” – jelentette kötelességszerűen. De belül forrt a dühtől.   Jelentősen nyugtalanabb világ felé tartott Raoul 1936 telének végén. 1935 októberében Mussolini háborús üzenet nélkül megtámadta Etiópiát egy százezer fős hadsereggel. Az invázió brutális volt, az olaszok bombákat dobtak le, és mustárgázt használtak. A durva támadást a szinte teljesen egységes Nemzetek Szövetsége is elítélte. A háború ennek ellenére folytatódott 1936. május 5-éig, amikor az olaszok elfoglalták AddiszAbebát, ezzel a Nemzetek Szövetségét akkora válságba sodorva, amiből az soha nem tudott felépülni. Gustaf megpróbálta kisebbíteni a kockázat mértékét unokája előtt. Egyáltalán nem gondolta, hogy az olasz–etióp konfliktus tovább fog terjedni, és sokkal inkább azon döbbent meg, hogy otthon, Svédországban az újságok egy közeli második világháborúval riogattak. Érvelését részben

egy, a diktátorokról írt történelmileg összehasonlító tanulmányra alapozta, amit saját szórakozására olvasott. Következtetése az volt, hogy egy Öliver Cromwell-lel vagy Dzsingisz kánnal való összehasonlításban a modern diktátorok, mint Hitler, Mussolini, Sztálin felsőbbrendűbbek „mind politikai stratégákként, mind hadvezérekként. Ez a tény fog minket megóvni egy második világháborútól”. Különösen Mussolini erős vezetési stílusa imponált Gustafnak. Az ő szemében Mussolini felülmúlta még Hitler vezetői képességeit is, mert az utóbbi nemzeti ereje sokkal inkább a félelemre és a kényszerre épített. „Ez önkontroll a maga legteljesebb potenciájában” – írta Mussoliniről egy pár évvel korábbi levelében Raoulnak. Az etióp invázió után ugyan kételkedni kezdett az olasz diktátor ítélőképességében, de mégsem tudta megérteni, hogyan lehet, hogy Svédország és egy csomó másik állam ilyen egyoldalúan elítéli az olaszokat. „Azáltal, hogy pártosan foglaltunk állást, az olasz piac teljesen elveszett számunkra” – panaszolta Raoulnak, és felhívta a figyelmét, hogy inkább stratégiai álláspontot foglaljon el, és maradjon mindig szigorúan semleges a politikai konfliktusokban. „Nyisd ki a füledet és a szemedet, hogy megfigyeld a dolgokat, de az ítéletedet mindig tartsd meg magadnak” – kérte a nagypapa. Ezt a tanácsot Raoul, úgy tűnik, jól megfogadta. Nem az abesszin konfliktus volt az egyetlen nyugtalanító történés akkoriban. Útközben a Gibraltári-szoroson át elhajóztak Spanyolország mellett, ahol pár hónappal később véres, több évig tartó polgárháború tört ki. Nem tűnt sokkal nyugodtabbnak az angol protektorátus alatt levő Palesztina sem, ahová éppen útban volt. Ugyanannak az évnek, 1936-nak a tavaszán, éles feszültségek keletkeztek a palesztinai arabok és az egyre nagyobb számban bevándorló német zsidók között. Az 1933-as, németországi náci hatalomátvétel után és különösen az 1935-ös nürnbergi törvényeket követően, amikor a nácik a zsidókat megfosztották német állampolgárságuktól, drámaian megemelkedett a cionista kivándorlás. A zsidók részaránya Palesztina lakosságából három év alatt húsz százalékról közel harminc százalékra, 235 ezer főről 384 ezerre emelkedett. Néhány hónappal Raoul Haifába érkezése után a palesztin arab lakosság körében általános sztrájkot hirdettek. Követelték a további zsidó

bevándorlás leállítását. Erőszakos zavargások törtek ki, és komolyra fordult a zsidó bevándorlók, valamint az uralkodó angolok elleni arab felkelés. Ezt Hadzs Amin al-Husseini, Jeruzsálem főmuftija indította, aki azért harcolt, hogy a zsidókat és az angolokat kikergesse Palesztinából, és ezért végül lepaktált a német nácikkal. A feszült politikai helyzet miatt Raoul nehezen szerzett egy hat hónapos munkavízumot. Amikor 1936 februárjában megállt Genovában, rájött, hogy több mint egy hétig tart, amíg el tudja intézni a szükséges formaságokat. Ez alatt sikerült meglátogatnia nagyszüleit, Gustafot és Annie-t, akik onnan csak pár órányira vakációztak a Riviérán. A nagyszülők szokásuk szerint az Hôtel d’Angleterre-ben szálltak meg, közvetlenül a parton. A kedves viszontlátás azonban nem ment minden bonyodalom nélkül. Nagyapjával való találkozásakor Raoul végül is képtelen volt csalódottságát visszafogni. A következő évre szóló tervek megvitatásakor alaposan felmérgesedett. Fél év volt hátra a svédországi katonai gyakorlatig. Gustaf erősködött, hogy Raoul az után azonnal térjen vissza Haifába. Raoulnak ez nem tetszett, és megpróbálta meggyőzni nagyapját, hagyja őt egy kicsit tovább maradni Svédországban. Amikor Gustaf megkérdőjelezte ennek okát, Raoul, szokásával ellentétben, eltért attól a diplomatikus és engedékeny stílustól, amit nagyapjával kapcsolatosan korábban használt. A dühkitörés bizonyára drámai volt. Amikor Raoul visszatért Genovába, úgy érezte, levelet kell írnia, ami – legalábbis felszínesen – bocsánatkérőnek tűnik. Beült a Piazza Ferrarin levő egyik étterembe, és annak finom levélpapírjára írta gondolatait. De aki ezt a levelet elolvassa, elkerülhetetlen, hogy ne vegye észre megadó és szomorú kapitulációját a nálánál erősebb akarat előtt: „A haifai tartózkodás megrövidítését illető legutóbbi beszélgetésünk kapcsán még egyszer elnézést szeretnék kérni indulatos viselkedésemért. Teljes mértékig tisztában vagyok azzal, hogy akkora hálával tartozom nagyapámnak, hogy soha nem kérdőjelezhetem meg a döntéseit. De elszomorodtam, hogy nagyapa olyan motívumokat próbált találni ellenvetéseimben, amelyek egyáltalán nincsenek […]. Nincs más, közvetlen kifogásom az ellen, hogy külföldön éljek, és különösebben haza sem vágyom most,

amikor még semennyi pénzt se kerestem. Köszönöm kedvességüket Nizzában. Odaadó Raouljuk.” Raoulnak nem volt türelme kivárni a következő menetrendszerű személyhajót, hanem mindjárt másnap egy lassú, Haifába tartó személy- és teherszállító hajóra szállt. A háborús helyzet azonnal érezhető volt a régióban. Alexandria kikötőjének bejáratánál vagy száz angol hadihajó mellett úsztak el, a kikötőből elindulva pedig egy olasz csapatszállítmánnyal találkoztak a csatorna kijáratánál. Raoul az olasz matrózokkal és a több mint ezer katonával együtt skandálta, hogy „Duce, Duce, Duce”. Ezután elkezdték énekelni az akkoriban komponált, Raoul szerint „nagyon kellemes” harci dalt, a Faccetta nera bella Abessiniát (Kis fekete arc, szép Abesszínia). A dalt Mussolini arra használta, hogy az Etiópiára mért támadást humanitárius hadműveletként állítsa be, ami kizárólag azért történt, hogy a szegény etiópokat megmentsék a rabszolgaságtól. Útjuk vége felé, egy este elterjedt a hír, hogy Németország megszállta a demilitarizált Rajna-vidéket. A csapatmozgás közvetlenül ellentétben volt az első háborút befejező versailles-i békeszerződéssel. A franciák válaszul mobilizáltak, az angolok pedig hadihajóikat az északi-tengeri német partokhoz küldték. A hírek szűkszavúak voltak, de annál nagyobb nyugtalanságot keltettek, mesélte Raoul később a nagyapjának írt levelében. „Szomorú voltam, hogy Európa jövőjét illetően ekkora az általános pesszimizmus. Ez különösen igaz a zsidókra, akiknek persze erre megvan az okuk.”   Gustaf úgy állította be, hogy Erwin Freund bankigazgató csapot-papot ott fog hagyni, és kizárólag Raoul kereskedelmi oktatásával foglalkozik majd. Sajnos a bankár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a valóságban meglepődött, amikor Raoul egy márciusi reggelen megjelent a Holland Bank Union papírokkal telezsúfolt irodájában, mert legkorábban csak egy évvel későbbre várta. Négy hónapos haifai tartózkodása alatt Raoul nem sokat találkozott nagyapja kedvenc barátjával, és akkor se volt nagyon meghatva, amikor végre előkerült. A bankárt ideges és stresszes főnöknek látta, aki hirtelen gerjedt haragra, és temperamentumos kitöréseket produkált. Az

alkalmazottak között azonban több zsidó barátra lelt, akikkel intenzíven összejárt. Még Dél-Afrikában megkapta egy holland zsidó nevét, bizonyos Gerzonét, hogy keresse meg. Nagy örömére kiderült, hogy a huszonegy éves Gerzon éppen Freund titkára volt. A családjának volt egy panziója az Arlozorov utca 17. szám alatt, ahol sok, frissen bevándorolt német zsidó lakott. A panzió csak pár saroknyira volt a haifai kikötőtől, amely ez idő tájt tele volt angol cirkálókkal. Ebbe a panzióba költözött be Raoul. És hamarosan magába szippantotta őt a zsidó bevándorlók társasága, különösen a vele egykorú kollégáké a bankban, akik több nyelvet beszéltek. Új, zsidó szokásokat is felvett, például kalapot hordott szombaton. Borzalmas történeteket hallott a németországi helyzetről. A panzióban lakott egy asszony, aki már az első hónapban elmesélte, hogy a bátyját megölték a nácik. Raoul, aki látta, hogy a zsidók micsoda kihívásoknak néznek elébe Palesztinában, együttérzett új barátaival. Palesztinában az arabok ellenséges érzéseivel találták magukat szemben, Németországban pedig nyilvánvalóan a nácikéval. Haifából kelt első levelében ezt írta: „Szegény emberek, meg kell alkudniuk azzal, hogy kisebbségben vannak, bárhová is mennek. Itt azonban határtalan lelkesedés és idealizmus tölti el őket, ami megállapítható, hogy a cionisták közös, megkülönböztető tulajdonsága. Tényleg kockázatos vállalkozás a részükről, hogy több százezer zsidót le akarnak telepíteni egy kicsi, száraz kőbirodalomban, körbefogva már régóta ott lakó arabokkal.” Csodálta a bevándorolt zsidók hatalmas munkabírását, és a Palesztina szinte paradicsomi jövőjéről alkotott elképzeléseiket, dacára annak, hogy az ország olyan keveset nyújtott nekik. Ahogy meg tudta állapítani, túl kevés volt a víz és túl sok a kő, hogy sikeres mezőgazdaságot lehessen kialakítani. Ráadásul nyolcszázezer arab már ott lakott, mielőtt a zsidó bevándorlók megérkeztek. Mégis, minden zsidó hitt Palesztina jövőjében, „és igazán sajnálnivalók volnának, ha nem tennének meg mindent, mert Palesztina az otthonuk, és egy régi álom megvalósulása” – konstatálta. „Hozzászoktak a szenvedésekhez, rosszabbakhoz, mint a gazdasági válság,

és nem foglalkoznak azzal, hogy a kockázatokat mérlegeljék. Mellesleg nincs is más lehetőségük, mint hogy itt telepedjenek le.” Soha korábban nem találkozott olyan vallási fanatizmussal, mint a haifai bevándorolt zsidók körében. Csodálta abbéli hitüket, hogy Palesztina, az ígéret földje, valamikor négymillió zsidót fog befogadni az arabok mellett. Nagyapjának továbbadott egy mesét, amit zsidó barátai szoktak elmondani, amikor az került szóba, hogy mennyi embert tudna a föld ott eltartani. „Azt mondják, Palesztina olyan, mint az őz bőre. Amikor az állatról lenyúzzák, a bőr elkezd zsugorodni, és az ember csak csodálkozik azon, hogy tudott az őz valaha beleférni. Palesztinával ugyanez a helyzet. Amíg Palesztinában zsidók élnek, tejjel-mézzel folyó ország marad, és sok embert tud befogadni. De amikor a zsidók elhagyják, értéke zsugorodni kezd, és még egy kicsiny, igénytelen arab lakosságot sem tud eltartani.” Raoul élete Haifában meglehetősen hasonlított ahhoz, amit Fokvárosban hagyott, pedig hetente csak egy szabadnapja volt. Fürdött a barátokkal a Bat-Galim-i tengerparton, ahol az erős, délnyugati szél enyhülést adott a nyári hőségben. Szabadnapjaikon felmásztak a Karmel-hegyre, hogy megcsodálják onnan a kilátást a Földközi-tengerre. Egy idő után barátnőt is talált Haifában. Dora Aronowskinak az apja kínai volt, és tanulmányai mellett ápolónőként dolgozott. Raoul megtanított neki pár svéd kifejezést, többek között azt, hogy „jag älskar dig” („szeretlek”). Húsvétkor Gerzon barátjával és egy másik kollégával Názáreten keresztül egy Volvo busszal elmentek a Kineret-tó melletti Tiberiasba.{27} Miután megnézték a régi, római várost, meglátogattak egy közeli kibucot is, „egy ilyen új, szocialista kolóniát” – ahogy Raoul nevezte. Nagyon imponált nekik a szervezés és a munkabefektetés. Első nap főként olyan „vad arab típusok” utaztak a buszon, amit ráadásul egy arab vezetett. Egy alkalommal olyan naivak voltak, hogy megszólítottak egy arab nőt, útbaigazítást kértek tőle. Sértések özönét kapták a fejükre. Csak ez után jutott Raoul eszébe, hogy mit tanult az iskolában az arabokról – hogy állítólag nagy bűn egy lefátyolozott nőt megszólítani, és hogy az arabok könnyen kapnak a késükhöz.

Nem sokkal körútjuk után hallották, hogy zavargások törtek ki azokban a városokban, ahonnan épp eljöttek. Tel-Avivból húsz halottat jelentettek. Az arabok és a zsidók közötti feszültség növekedését Haifában is lehetett érezni, bár a város kívül esett a legnyugtalanabb övezeten. Az utcákon Raoul fegyveres angol katonai járőrökkel találkozott, de saját elmondása szerint nem aggódott, mert a kikötőben állomásozott az angol flotta. A nagypapa ágynak esett Nizzában, az egyik lábában begyulladtak a nyirokmirigyei. Még a Riviérán nyaraló király, V. Gusztáv is érdeklődött az egészségi állapota felől, amit a nagypapa büszkén mesélt el Raoulnak. A nagypapa követte a palesztinai eseményeket, de azt írta, hogy ő sem talál nyugtalanságra okot. Elhessegette a sajtó legrosszabb híreit, mert szerinte a külföldi tudósítóknak az az érdeke, hogy túlozzanak. A sajtó szenzációit mindig is kétkedéssel kell fogadni. Amikor azonban a Dagens Nyheter helyi tudósítója megírta, hogy a helyzet sokkal komolyabb, mint az az eddigi hírekből kiderült, Gustaf kezdett komolyan azon gondolkodni, hogy meddig maradjon a fiú. Raoul nem tartotta a politikai helyzetet különösen nyugtalanítónak, nem ezért lett elege Haifából. Ha az ember elkerüli az arab negyedet, semmi vész. Ő nem félt, hanem unatkozott. Hiányoztak neki a szakmai kihívások.   A tiberiasi utazást követően Raoul bélpanaszokkal ágynak esett. Hogy elüsse az időt, rajzpapírt és ceruzát fogott, és dolgozott Maj és Fredrik új házának a rajzain, amit a feldarabolt telkek egyikén építenek majd a tengerparton. Akkor hirtelen elöntötte a boldogság, elégedettnek érezte magát, hogy azzal foglalkozhatott, amire kiképezték. Raoul rendszeres, jól fizető munka után vágyott. Kellemetlen érzés volt, hogy nem több egy fizetés nélküli tanoncnál egy bankban, amelyik még akkor sem tudott semmiféle intellektuális kihívást adni számára, amikor jobban beleásta magát a munkába. Többnyire unalmas rutinfeladatokat látott el a Holland Union Bankban. Minden az előre leírt szabályok szerint történt, egyszer sem került olyan helyzetbe, hogy az eszét és a fantáziáját kellett volna használnia. A munka egy megkövesedett elfoglaltságnak tűnt, éles ellentétben az építészettel vagy a dél-afrikai ügynöki munkával. Az egyetlen, amit érdekesnek talált, az a munka mögötti szervezet.

Hirtelen lelkesedésből Freund felajánlotta, hogy töltsön el Bejrútban is valamennyi időt, és szerezzen tapasztalatokat egy francia mandátum alatti területről is. Gustaf nagypapa szerint ez kiváló ötlet volt, de Raoul csak megvonta a vállát, és azon gondolkodott, hogy még mit tudna ott tanulni. A februári nizzai összecsapás óta gyűjtötte a bátorságát. Egyre jobban érezte, ha nem ad hangot igazi érzéseinek és kételyeinek, az egész kiképzési projekt rosszul fog elsülni. Muszáj őszintének lennie. Most először mert komolyan ellentmondani. Írt nagyapjának, és beismerte, egyáltalán nem biztos benne, hogy banktevékenységgel szeretne foglalkozni. Az építészethez volt tehetsége. Az építkezések kicsi gyerekkora óta érdekelték. De „bankárszerűnek” Raoul nem merte volna magát nevezni. Egy bankárnak hűvös és cinikus személyiséggel kell rendelkeznie, valamint „némi bírói jelleggel és nyugalommal” – úgy érezte, mindezek hiányoznak belőle. „Freund és Jacob W. tipikus bankárok, és én annyira másnak érzem magam, amennyire csak lehet. Azt hiszem, hogy nagyobb hajlamom van valami pozitívért tevékenykedni, mint egy helyben ülni, és embereknek nemet mondani.” És ha már így belejött, le akarta szedni Freund bankigazgató fejéről azt a glóriát, amit a nagypapa ragasztott oda lelkendező leírásaiban. Május közepén Freund írt egy levelet Gustaf Wallenbergnek, amelyből valósággal áradt Raoul dicsérete. Vázolta, hogy milyen intelligensnek és műveltnek találta őt, hogy mennyire közkedvelt, milyen gondosan és komolyan végezte a munkáját. Nem habozott a kortársai között a legjobb munkaerőnek nevezni. Gustaf itta a levél minden egyes szavát, és szétküldte a dicshimnuszt mindenkinek, magának Raoulnak is, aki azonban csak prüszkölt, amikor olvasta a behízelgő, dicsérő szavakat. Elmagyarázta nagyapjának, hogy Freund összesen legfeljebb négy órát töltött el vele, és nem informálódott a kollégáktól sem a munkájáról. Szerinte az egész levél egy őszintétlen iromány volt. A nyilvánvalóan megalapozott kételyek fényében Gustaf azt válaszolta, hogy Raoul ennek ellenére használni tudja a levelet, függetlenül attól, hogy mit gondol annak tartalmáról. „Kérlek, hogy semmilyen hazafelé küldött levélben ne csökkentsd ennek jelentőségét, mert biztosan jó szándékkal íródott, és meglehetősen szokatlan is. Ha a te szerénységed azt mondja neked,

hogy nem szolgáltál rá ezekre a dicsérő szavakra, kérlek, öreg nagyapád kívánsága, hogy egy szóval se említsd meg ezt a gondolatot másoknak.” Nem lehet tudni, hogy a politikai nyugtalanság, Raoul újonnan nyert tekintélye vagy a nagypapa romló egészsége volt a meghatározó, de ettől fogva Gustaf engedékenyebb lett Raoul jövőjét illetően. Nem követelte az abszolút engedelmességet. Az új, előzékeny hozzáállás nem nélkülözte természetesen az odavetett kellemetlen megjegyzéseket. Gustaf világossá tette Raoul előtt, hogy amennyiben a katonai szolgálat után úgy dönt, hogy Svédországban marad, legyen szíves, tartsa el magát. De még mindig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy unokája a nyár folyamán visszatérjen szeptemberi katonai szolgálata előtt. Ha a politikai helyzet túl komollyá válik, jobb lenne, ha hozzá menne, Isztambulba, és ott töltene el pár hetet egy bankban. Különbség van bank és bank között, érvelt, és a bankágazat spekulatívabb részében több kreativitást és kevesebb bürokráciát találna a fiú. Majnak a tavasz folyamán írt levelében Gustaf újra felfedte, hogy mi az oka annak az ellenérzésnek, ami miatt emlékeztette az asszonyt, ne sokat írjon arról, hogy mennyire hiányzik neki, hogy a fia hazatérjen. A gondolat, hogy Raoul néhány hétig Stockholmban legyen a nyári szabadságok alatt, kibírhatatlan volt Gustaf számára. „Tudod jól, mennyire félek a lányoktól!” Most, hogy a hangnem megváltozott köztük, őszintébben írt unokájának, hogy milyen nők vannak az elképzeléseiben: „Az egyetlen, amitől féltelek, ha otthon vagy, azok a lányok. Nem azok, akik az utcán szaladgálnak, hanem azok, akikkel a szalonokban találkozol. Nem okos dolog hamar lekötni magad. Főleg nem a mostani bizonytalan időkben, amikor nem tudjuk, mit hoz a jövő. Semmi sem köti jobban gúzsba egy fiatalember életét, mint szegényen dolgozni. Először egy független helyzetet kell magadnak teremtened, legalább 20 ezer koronás évi jövedelemmel{28} és két cseléddel. Máskülönben nem tudsz semmi mást adni jövendő

feleségednek, mint hogy ő is cseléd lesz. Es hosszú távon az nem boldogít.” Azon a nyáron a levelek határozott buzdításokat tartalmaztak az unoka érettségét, kompetenciáját és karrierlehetőségeit taglaló túláradó dicséretekkel felváltva. Mintha a hetvenhárom éves korábbi diplomata mostanáig egy gyémántot csiszolgatott volna, amelynek értékét most óvatosan megpróbálja kipuhatolni a piacon. A legkisebb karcolás sem eshet rajta. Huszonnégy évvel korábban Gustaf tragikus körülmények között elveszítette egyetlen fiát, Raoul Oscart. Halálakor a fia huszonhárom éves volt, a huszonnegyedik évét töltötte volna be nem sokkal később, pont annyi idős, mint most az unoka, Raoul. Élete alkonyán a fiatal Raoulon keresztül Gustaf végre élvezhetné a társadalom legmagasabb rétegéhez vezető arannyal szegélyezett utat, ami annyira egyértelműen ki volt jelölve túl korán elhalálozott fiának. És mintha most Gustaf kompenzációt kapna saját, időnként tüskékkel szegélyezett életútjáért is. Ez alkalommal tehát semmit sem hibázhat, abszolút semmit. A gyémántot a legjobb világításban kell megmutatni, amint – tervei szerint – körbeviszi a svéd üzleti elitnél, mihelyst Raoul októberben befejezi katonai szolgálatát. A nagyapa olyan ideges volt, hogy már most elkezdte tervezni az ismerkedő találkozókat, és ezekről tanácsokat osztogatott Raoulnak: nem szabad, hogy túlságosan látsszon, hogy fontos neki a találkozó, vagy hogy azt mutassa, nagyon akar valamit. Nem kolduló körutat szerveznek, pusztán ismertté teszik őt. Még ha Svédországban is maradna, azt kell majd mutatnia, hogy külföldön, például Haifában, mennyire keresett. Ez azt a benyomást kelti a potenciális munkaadóban, hogy most vagy soha, és talán még állásajánlatot is adnak neki. Raoul ne legyen fensőbbséges, de ne mutatkozzon tudatlannak sem – magyarázta Gustaf. Az egész egy diszkrét színjáték, amely nem kevés színészi tehetséget is igényel, és amelynek során rá kell érezni arra, hogy mi tetszik az aktuális közönségnek. Nem titkolta, hogy sokat gondol fiára, Raoul Oscarra, és hogy vajon mi lett volna belőle, ha nem ragadja el őt korán a halál. Raoul egyáltalán nem akart csalódást okozni nagyapjának. Elmagyarázta, hogy nem azért akart fizetett munkát, hogy azonnal

rohanjon megházasodni. „Sokkal inkább azért, mert erősen vágyódom arra, hogy pénzem legyen, lehetőleg sok pénzem. Egy feleséget is szeretnék majd, de egy darabig még a pénz fontosabb.” A halott apára való emlékezés Raoult is megindította: „Amikor elolvastam az első mondatot, azonnal még többet szerettem volna hallani apámról. Lehetőleg levél formájában, mert az mindig velem lehet. Félig öntudatlan módon mindig is alacsonyabb rendűnek éreztem magam hozzá képest. A fényképeken annyira finomnak, becsületesnek és önfeláldozónak néz ki, és én úgy érzem magam, mint egy szegényes másolat.” Nagyapja hatalmas elvárásaival csurig telve Raoul augusztus közepére foglalt jegyet. Útközben megengedett magának egy napot, amikor Isztambulban meglátogatta nagyapját. Kora reggel a kikötőben várta őt a sofőr, Jean. A nagypapánál megfürdött, és kapott reggelit, ebédre Gustaf meghívta „a város legintelligensebb zsidóját”, egy bizonyos Benghist urat, akivel Raoul már korábban is találkozott. Estefelé úgy vált el Raoul és a nagypapa, hogy tudták, legközelebb mikor találkoznak Stockholmban. Akkor végre meg fog történni az annyiszor ismételgetett bemutató körút a svéd üzleti életben.{29} Raoul hajóval folytatta útját a romániai Constancáig, ott átszállt egy menekültekkel zsúfolt vonatra, amivel egy hideg Lengyelországba érkezett. Katowicén és Varsón át Berlinig utazott, itt meglátogatta kedvenc unokatestvérét, Maj Nissert, aki férjhez ment a német Enzio von Plauen grófhoz, és a német fővárostól keletre, egy kastélyban lakott. A romániai összevisszaság után Raoulnak nagyon tetszettek a birtok körüli rendezett erdők. „A náci Németország jó benyomást tett rám, és akikkel beszéltem – zsidóktól eltekintve –, elégedettnek mondták magukat” – írta nagyapjának. Egy évvel később egy német náci biztonsági tisztviselő (Sicherheitsdienst, SD), egy bizonyos Adolf Eichmann, pontosan ugyanazt az útvonalat választja Kelet-Európán keresztül Haifába. Eichmann ekkor harmincegy éves, SS törzsőrmester, és a náci hierarchia alacsonyabb rangján álló hivatalnok. A feladata az volt, hogy a németországi zsidó és cionista szervezetekről jelentsen. Jelentéseiben az akkoriban elfogadott

álláspontot képviselte, nevezetesen, hogy a zsidók a nemzetiszocializmus legveszélyesebb ellenségei. Ezért egész Németországot teljes mértékben zsidómentessé kell tenni, és ennek megoldása akkoriban a kivándorlás lett volna. Egy tömeges palesztinai cionista kivándorlás révén megvalósulhatna a német álom, ehhez csak jó szervezés és egy jól működő migrációs áramlás szükséges – érvelt Eichmann. 1937 szeptemberében Eichmann Haifába utazott egy munkatársával, hogy megvizsgálják, lehetséges-e felgyorsítani a zsidók palesztinai kivándorlásának ütemét. Fejében ott volt az elképzelés, hogy minden kivándorolt zsidó kapna egy emigrációs tőkét, ezzel csalogatva nagy tömegeket, hogy hagyják el Németországot. De utazása kudarccal járt. Haifában mindösszesen egy huszonnégy órás vízumot kapott, ami szinte csak arra volt elég, hogy felmásszon a Karmel-hegyre. Amikor Raoul Wallenberg és Adolf Eichmann kapcsolatba kerülnek Budapesten 1944-ben, a német nácik már régóta egy egészen másfajta stratégiai megoldást találtak, hogy ne csak Németországot, hanem egész Európát megszabadítsák a „zsidó ellenségtől”. Adolf Eichmann akkoriban is ezzel a kérdéssel foglalkozott.   Huszonkétezer embert hívtak be a gästriklandi manőverre, ami 1936 őszén Raoul katonai gyakorlati idejének legnagyobb részét tette ki. Nagyszabású művelet volt ez a harci tudományokban, repülőgépek és tankok is részt vettek benne. Raoul a stáb mellett tizedeseként szolgált a Svea testőrség I–1 alakulatánál. Ugyanúgy, mint a frissen behívott újoncokat, először őket is gyakorlatoztatták Stockholm mellett a Järva mezőn, és amikor már beszoktak, akkor vitték északra a meglehetősen megerőltető manőverekre. Izgalommal várta a katonai gyakorlatot, nem csak azért, mert szokatlanul gyönyörű volt az időjárás. Azok közé tartozott, akik élvezték a fizikai megpróbáltatásokat, mint például csak pár órát aludni éjszaka vagy nehéz terepen megfeszítve haladni a kimerültség határáig. Aznap, amikor bevonult, Gustaf azt írta Isztambulból, hogy az angolok újabb tízezer embert küldenek Palesztinába, ezért már nem szeretné, ha Raoul visszatérne oda. A Haifa-adut ennek ellenére ki tudja játszani unokája a reménybeli munkaadóknak – tippelte a nagyapa.

Október 6-án, egy keddi napon, Raoul befejezte a katonai szolgálatot, és beköltözött a családdal együtt a Stockholm északi részén újonnan elkészült házba. Maj az utolsó simításokat végezte, és néhány fát és bokrot is átköltöztetett az imádott családi nyaralóból, Kappstáról. Raoul öccse, Guy, aki az osztály legjobb bizonyítványával büszkélkedhetett, már az 1937. tavaszi érettségiig hátralevő időre megkezdte a visszaszámlálást. Húga, Nina, lányiskolába járt. Raoul izgatottan várta nagyapja érkezését. Néhány kapcsolattal már maga is próbálkozott, és nem utolsósorban meglátogatta a rokonokat. Amikor Gustaf testvére, Knut egyenesen megkérdezte tőle, nem kezd-e dolgozni a bankban, Raoul emlékezett nagyapja figyelmeztetéseire, és kitérő választ adott. Viszont elégedetten nyugtázta Knut kommentárját, hogy amennyiben mégis ez történne, Raoul biztosan egyenesen a csúcsra kerülne. Leszerelése után egy héttel kezdett aggódni, Gustafnak már meg kellett volna érkeznie. Új levelek se jöttek újabb tervekről. Raoul úgy érezte, lebénult. Nagyon neki akart már látni a karrierje építésének, de nem mert állást keresni, legalábbis Svédországban nem, a nagyapjával tervezett üzleti körútjuk előtt. Carl Frykberg, a The Swedish African Co. Ltd. igazgatója ajánlott neki egy állást Fokvárosban, de ebből nem lett semmi. Míg a nagypapára várt, meglátogatta annak testvérét, Marcus Wallenberget és feleségét, Amaliát Malmviken. Aggódott, mert Amalia betegnek és deprimáltnak látszott. Fiuk, az ifjabb Marcus, „Dodde”, viszont valamennyire helyrejött betegsége után. Az elmúlt évben újra megházasodott, és a rokonságból sokan úgy vélték, hogy „Dodde” válása és az új feleség tette tönkre Amaliát. Raoul írt a nagypapának, és ebben elmondta, hogy szerinte ifjabb Marcus beesett arcúnak és nagyon megviseltnek nézett ki. Október 20-án kapott először hírt Karintól, apai nagynénjétől arról, hogy Gustaf megbetegedett: sárgaságot, valamint gyomorhurutot kapott, és prosztataproblémák is jelentkeztek, ezért Nizzába utazott lábadozni. Raoult nagyon nyugtalanította nagyapja egészségi állapota, miközben szenvedett attól, hogy múltak a hetek. Gustafnak írt levelében megpróbálta elmagyarázni, hogy nem szívesen él mostohaapja, Fredrik von Dardel nyakán, a nagyapától sem kaphat ellátmányt mindaddig, amíg

Svédországban tartózkodik, egyre inkább szüksége van egy állásra. De persze szívesebben várna, „hogy ne ígérje el magát, mielőtt nagyapával a híres látogatókörútra sor nem kerül”. Teljesen tétlen azért nem tudott lenni, idősebb Marcustól kapott egy ajánlatot az Atlas Dieselnél, ami viszont nem vonzotta őt túlságosan. Az állás legalább nyolc hónapos tanfolyamot követelt alacsony, gyakornoki fizetés mellett, egy teljesen bizonytalan, külföldi eladói állás ígéretével. Tovább keresgélt, és nagyapjának jelentette, hogy október 22-én találkozott Axel Ax:son Johnsonnal, egy másik Johnsonnal a Kooperatív Szövetségnél, egy Anderssonnal a Perzsa Társaságnál és egy Norlanderral a SVEA-exporttól. Felkereste Wenner-Grent az Electroluxnál, de sehol sem volt kapása. November hónap közeledtével feladta. Ez a típusú álláskeresés teljesen ellentmondott a nagypapa okos stratégiájának, és azzal a kockázattal járt, hogy „telekürtölöm a piacot munkaerőm ajánlgatásával”. Feszengett és várt, aztán feszengett és várt. Gustaf stockholmi titkára, Hanna Wernberger megfigyelte, hogyan lett Raoul egyre gondterheltebb. Írt pár sort Gustafnak a problémáról, és megemlítette azt a javaslatot is, hogy a Perzsa Társaságot kellene megkeresni Iránban, de azt is észrevette, hogy Raoul nem mutatott ez iránt érdeklődést. „Ő a legszívesebben itthon maradna, de először tudni akarja a követ úr véleményét. Annyira dolgos és szorgalmas, szerintem szenved attól, hogy nincs mit csinálnia.” Végül Raoul elvonatozott Nizzába. Megnyugodott, amikor Gustaf maga várta az állomáson, meglehetősen élénken és tizenhárom kilóval könnyebben. Még jobban megörült, amikor kiderült, hogy a nagypapa moziba is szokott járni, pasziánszozik, ráadásul – Raoullal együtt – meglátogatta testvérét, Knutöt, aki szintén a Riviérán volt ebben az időben. Meg is írta Karin néninek, hogy nincsenek fájdalmai, sem a prosztatában, sem a vesetájékon, és minden nagyon ígéretesnek néz ki. Gustaf és Raoul Knutnél tett látogatása nyugtalanította az idősebb Marcust otthon, Svédországban. Nyugtalanságát kifejezte Gertrud lányának november végén írt levelében. „Érdekes lenne […] megtudni, hogy Gustaf bácsi kicsikart-e valamilyen ígéretet Knut bácsitól, hogy Raoult alkalmazzák a bankban. Tudom, hogy R. anyja korábban meglátogatta Knut bácsit ezzel a céllal.”

Talán, hogy egy ilyen fejleménynek elébe menjen, vagy sem, az nem derült ki, mindenesetre az idősebb Marcus egy héttel korábban levelet írt Raoul Wallenbergnek Nizzába, az Hôtel d’Angleterre-be, és megemlített egy szabadalmat, amit a részben Wallenberg- tulajdonban levő Emissziós Intézet nemrégiben megszerzett. Raoulnak azt ajánlotta, hogy vegye át a szabadalom kezelését. Egy új japán cipzárról volt szó, amit esetleg bevezetnek Svédországban egy újonnan felállított cégen keresztül. Érdekelné-e Raoult egy ilyen feladat? – kérdezte a levélben. Ha igen, utazzon hazafelé Németországon keresztül, nézzen meg egy gyárat, és találkozzon ott az Emissziós Intézet Nachmanson nevű igazgatójával. Raoul éppen ebben az időben kezdett foglalkozni a gondolattal, hogy az USA-ba utazzon. Vágyakozott is vissza, és pár héttel korábban írt a rektornak, Emil Lorchnak Ann Arborba, és ötleteket kért tőle építészmunkákról az USA-ban, vagy olyan állást, amely az építészet és az üzleti világ határán van. De most hirtelen érdekelni kezdte idősebb Marcus új ötlete. Pár héttel később vonattal Neustadtba utazott, hogy megnézze a cipzárgyárat.   Érzékeny időszak volt ez a náci Németországba utazó skandinávok számára. A Nobel-békedíjat nemrégen ítélték oda Carl von Ossietzky német paficistának, akit a nácik 1933-ban letartóztattak, és koncentrációs táborba zártak. A Nobel Bizottság döntése erős tiltakozást váltott ki a náci rendszer részéről. Ossietzky nem hagyhatta el a tábort, így nem tudta átvenni díját 1936. december 10-én, Oslóban. Ezután Hitler megtiltotta valamennyi német Nobel-díjasnak – bármely területen –, hogy a jövőben átvegyék kitüntetésüket.{30} Raoul azonban ez idő tájt nem sokat gondolkodott a hitleri Németországgal való feszült viszonyon. A neustadti látogatás után hazatérve, teljesen tele volt a projekttel, és az 1936–1937-es év fordulóján hetekig az idősebb Marcusnak készülő, elképzelt cipzárgyártásról szóló jelentéssel foglalkozott. Éjjel-nappal dolgozott a családi villában, Kevingében, mindenféle adatokat ásott elő, hosszú kalkulációkat készített a működési költségeket illetően, és a falra akasztgatta azokat. Mindezt azért, hogy a lehető legjobban alapozza meg a döntést: megkockáztassák-e

a japán cipzárgyártást. Az Emissziós Intézetnek hamarosan döntenie kellett, mi legyen a licencjogokkal. Időnként megengedett magának egy kis szünetet, mint például az újévi reggeli misét a Katarina-templomban és az azt követő svédasztalt az idősebb Marcusnál és Amaliánál a Strandvägen 27.ben. Minden rokonával találkozott ott apai oldalról, beleértve Jacobot és az ifjabb Marcust is. Raoul jó híreket tudott megosztani a családdal, amiket Nizzából kapott Gustaf napról napra jobb állapotáról. Meglátogatta Brobyban az anyai unokatestvéreket, amikor nagynénje férje, Sven Hagströmer hatvanadik születésnapját ünnepelték. Este – szokás szerint – ő szórakoztatta a társaságot: fényesen parodizálta „a németet, a franciát, az amerikait és a svédet”. Unokatestvére, Lennart Hagströmer, egész életében emlékezett az utánzásokra, és gyakran elmesélte, hogy a jelenlévők ilyenkor majd megpukkadtak a nevetéstől. 1937. január 19-én, kedden írta meg Raoul a legutolsó levelet nagyapjának. Informálta arról, hogyan áll a cipzárjelentés, ami még mindig nem volt kész, mert néhány fontos adat hiányzott. Írt egy ebédről Knut Wallenberggel és feleségével, Alice-szal, és hogy szüleivel együtt meghívta őket vacsorára „Kis Marcus”, ahogy az ifjabb Marcust Raoul hívta. „Új felesége általánosan közkedvelt, és biztosan jól illenek egymáshoz” – jelentette. Első alkalommal írt úgy, hogy nem említette sem a nagypapa egészségét, sem pedig azokat a kínokat, amelyeket amiatt érzett, hogy eltolódik a vállalatigazgatók közös üzleti körbelátogatása. Talán valamit csökkent a nyomás, mert a nagypapát egészségesnek találta, és Raoul úgy gondolta, hogy hamarosan mégis megtörténik a bemutatás? Vagy azért nem olyan sürgős a dolog, mert Marcus talált neki egy elfoglaltságot, még ha csak időlegeset is? Gustaf nagypapa úgyis bemutatja majd őt a svéd üzleti elitnek. Minden megoldódik a tervek szerint, amit évek óta kovácsolgattak. A fényes jövő hamar elsötétült. Egy idő múlva a nagyapa ugyan visszatért Svédországba, de ismét súlyos betegen. 1937. március 21-én a stockholmi vöröskeresztes kórházban, hetvennégy éves korában elhunyt Gustaf Wallenberg.

Stockholm, 2010. február Lennart Hagströmer ügyvéd három évvel Raoul Wallenberg előtt született. Az unokatestvére bekeretezett érettségi fényképét a stockholmi lakás ebédlőasztalára tette. Egy öltönyös, nagyon komoly Raoul áll szorosan karba font kézzel. Olyan, mintha szemét ránk függesztené, vagy lehet, hogy az asztalon fekvő levelek és sárguló fotók halmát veszi éppen szemügyre, amit Lennart Hagströmer előszedett? Sokáig vártam az interjúval, valósággal lebénultam Lennart Hagströmer magas kora miatt. Néhány hónappal ezelőtt Raoul Wallenberg unokatestvére betöltötte a századik évét. Lehet egy százévest csak úgy felhívni? Egyáltalán lát-e annyira, hogy egy levelet elolvasson? Végül tanácsot kértem unokaöccsétől, Sven Hagströmertől. – Lennartot? – kérdezte Sven. – Nyugodtan hívd csak fel, semmi probléma. Úgy tettem, ahogy mondta. Lennart megnézte a naptárát, és javasolt egy napot. – Délelőtt jó lesz. Délután van egy találkozóm a városban. Lennart Hagströmer otthonában találkozunk, egy magas, Bauhaus stílusú ház harmadik emeletén a stockholmi Gärdet városrészben. Vannak, akik idezarándokolnak, hogy megtekintsék a funkcionalizmus elképzelésvilágának egyik legkiemelkedőbb példáját. Lennart a középső a Hagströmer unokatestvérek közül, akikkel Raoul sokat találkozott. Az ajtóban vár, fehér ingben és szürke kardigánban. Nehézség nélkül közlekedik a lakásban, mindössze egy barna sétapálcára támaszkodik. A lakás tele van könyvekkel az asztalokon és a polcokon. Itt látom a teljes második, vagy más néven bagolykiadását a Nordisk familjebok című svéd enciklopédiának, de Stieg Larsson sikerkönyvét, a Tetovált lányt is a 2000-es évekből. Az ebédlőasztalhoz ülünk. Lennart óvatosan vesz elő egy kis fényképet az áttetsző fényképborítóból. Négy fiút látok fűzős cipőben a Rådmansgatan 18. kapuja előtt, itt laktak Hagströmerék hosszú évekig. A Hagströmer testvérek matrózruhában, Raoul inget és hosszú nadrágot visel. A mély felnőttbarátság Lennart és Raoul között voltaképpen csak az 1930-as évek közepén kezdődött, amikor Raoul huszonkét évesen hazajött az Egyesült Államokból. Akkor fedezték fel újra egymást, és a barátságuk a fokvárosi és a haifai tartózkodás után talán még inkább megerősödött. – Szeretett volna építészként munkát találni, de ez nem sikerült, rossz idők jártak. Akkor Raoul üzlettel akart foglalkozni. Én is és Anders testvérem is próbált kapcsolatokat közvetíteni. Egyszer még egy vállalatban is részt vettem, amit egy német zsidó menekülttel próbált megalapítani, akinek valami érdekes szabadalma volt. Eddigre Lennart már befejezte a Handelshögskolát és jogász végzettsége is volt. Amikor Raoul 1935 februárjában hazatért az USA-ból, Lennart a Södra Roslag körzeti bíróságon gyakornokoskodott. Szabadidejében egy életbiztosító társaság, a Thule (később Skandia) ombudsmanja volt. Emlékezett, hogy megpróbálta Raoult

rábeszélni egy tőkebiztosításra, barátja azt válaszolta: „Igen, talán tényleg kellene egyet kötnöm, így nem leszek egy olyan Wallenberg, aki pénztelenül hal meg.” – Raoul a legnagyobb mértékben eladó volt. Egyszer vele voltam Párizsban, amikor a Galeries Lafayette áruházba ment, hogy eladjon nekik egy szabadalmazott dugót üdítőitalos üvegekhez. „Csak nem megyek veled? Ezt magadnak kell elintézned” – mondtam. De Raoul ragaszkodott hozzám. „Te fogod játszani az én »műszaki segédemet«. Ha a vitában gondolkodási időre lesz szükségem, csak hozzád fordulok, és mondok valami badarságot svédül.” Lennart nevet az emléken. – De te nem voltál technikus?{31} – Persze hogy nem. Jogász voltam. – Hogy írnád le Raoul Wallenberget mint embert? – Sodró tempó. Szinte mindig vidám. Es szórakoztató. Nagyon jól utánzott. Soha annyit nem nevettem, mint amikor utánozta Hitlert, Churchillt vagy Sztálint az unokatestvéreimnél Brobyben. De az lehet, hogy később történt. – Bátor volt? – Bátor? Hogy érted ezt? – Szerette a veszélyt? – Nem, azt nem tudom. Budapesten biztosan bátor volt. Úgy gondolom, hogy segítőkész és megbízható barát volt, olyan valaki, aki melléd áll. Amikor vitorláztunk, mindig ő akart mosogatni. Így indokolta: „Én építész vagyok, és általában éveket kell várnom arra, hogy lássam az eredményét annak, amit csinálok. A mosogatásnak azonnal látom az eredményét.” Még több fotót vett elő a borítékból. Legtöbbjük 1935 és 1939 közötti, mielőtt Lennart megnősült. A képeken az unokatestvérek Lennart vitorlás hajóján a stockholmi szigetvilágban. Raoul fürdőköpenyben ül a hordón, a terített asztal előtt. Heringes dobozok, tejesüvegek, poharak felboríthatatlan pohártartóban. Fürdőruhában mennek ki a partra, a szépséges szigetekre, a lapos sziklákra. Látszik, hogy Raoul haja göndörödik a fürdés után, és igen, itt vannak a fotók, amint tengervízben mosogat. Igazi svéd nyár, amikor a természet a legszebb arcát mutatja. – A képek szerint jóformán soha nem voltatok egyedül. – Nem bizony. Egy és más „vitorlásdísz” is jött velünk. Egyre kifejezetten jól emlékszem, mert nemrégiben olvastam az újságban, hogy meghalt – mondja Lennart, és elővesz egy fényképet egy fiatal szőke nőről, aki fejét gondolkodva a tenyerébe támasztja. Lennart nem akarja megmondani a nevét. – A te barátnőd volt, vagy Raoulé? – Hát… hogy is szokták ezt mondani? „L’amour à trois” – válaszolta, és hamiskásan hunyorgott kék szemével. Időnként szünetet kell tartanunk, Lennart kicsit nehezen lélegzik egy megfázás miatt. De hosszasan beszélgetünk, és sok minden a helyére kerül. Újra megnézem Raoul érettségi képét, ami mellettünk áll az asztalon, tanulmányozom a nadrág

szépen vasalt élét, a jólfésült hajat és a szinte gyermekdeden kerek arcot. Egyre világosabban látom személyiségét, szinte mintha ismertem volna. Amikor össze akartam pakolni, Lennart megállított. Még egy dolgot el akart mondani, amit megígért magának, hogy nem fog elfelejteni. – Raoul oroszul tanult. Mindig azt mondta, hogy Oroszországban minden volt, ami Amerikában. Hatalmas ország, gazdag ásványokban és olajban. Épp ezért Oroszország ugyanúgy a jövő országa tudna lenni, mondta Raoul. Gyakran gondolok erre.   Lennart Hagströmer 2010. szeptember 1-jén hunyt el. Öccse és bátyja, Anders és Gösta, már korábban meghaltak.

HATODIK FEJEZET   Saját lábon A testvéreket, Nina és Guy von Dardelt, mindig felvillanyozta, ha Raoul valamelyik külföldi kalandjáról hazaérkezett. Néhány évig elég nagy volt a csend Dardelék ebédlőasztala körül, de mostanában berobbant a bátyjuk, humorával, intenzív vitatémáival, terveivel és kópéságaival. Hirtelen minden vidámabb lett. Amikor utazott, ő volt a nagy példakép, és kisebb testvérei – a korkülönbség miatt – távolról csodálták. Mostanra Guy tizennyolc éves lett, Nina tizenhat, és huszonöt éves bátyjukhoz való viszonyuk megváltozott, felnőttesebb, ugyanakkor fesztelenebb lett. Esténként, amikor Edit, a cseléd hazament, az ő dolguk volt, hogy vacsora után együtt elmosogassanak. Amióta Raoul megjött, ez is egy kaland lett. „Itt jön egy tányér a szárítóba, Guy!” – énekelte Raoul, és feldobta a tányért a levegőbe. Egymást érték a szellemességek. Gustaf Wallenberg halála 1937 márciusában bombaként csapott be a vidám családi idillbe. Guy és Nina nem tudták nem észrevenni, mennyire mélyen érintette bátyjukat a nagyapja halála. Raoul elveszítette nemcsak a legfontosabb apafigurát az életében, és azt a nagyapát, akinek a legfőbb feladata az volt, hogy unokáját irányítsa végtelen, bár némileg rideg gondoskodással és szeretettel, hanem elveszítette a jövőre vonatkozó tervek és álmok lényegi tartalmát, amit a nagyapa kisfiú kora óta gondosan építgetett. A beígért bemutatás a svéd üzleti életbe még el se tudott kezdődni. „Nagyon nehéz időszak volt ez Raoul számára. Mindaz, amit a nagyapja ígért, semmivé foszlott. Egyszerre minden csak fantáziává vált” – emlékszik Nina Lagergren.   Tíz nappal a nagypapa halála után, 1937 márciusában Raoul Wallenbergnek találkozója volt az idősebb Marcusszal. A „járásbíró” a mostanra jól belakott, Kungsträdgårdsgatan 8. alatti főhadiszálláson az

Enskilda Bank igazgatósági emeletén fogadta. Marcus már lényegesen csökkentette munkatempóját, de megtartott magának egy kis szobát a korábbi, „hármas”-nak nevezett dolgozószobája mellett. A hármasban a fiai, Jacob és az ifjabb Marcus trónoltak, íróasztalaik egymással szembefordítva helyezkedtek el. Mindhárman szép kilátást élvezhettek Stockholm egyik legrégibb és legszebb parkjára. Az ajtók egymás között mindig nyitva álltak. A találkozó minden valószínűséggel arról szól majd, hogy Raoul hogyan értékeli a cipzárüzlet jövőjét, és hogy a Wallenbergek tulajdonában levő vállalat milyen álláspontot foglaljon el. Elég jók a japán cipzár jövőbeli kilátásai, hogy az importba vagy a svéd gyártásba befektessenek? Ezt a kérdést kellett eldönteni. De nyilvánvalóan nem tudott nagyapja testvérével anélkül találkozni, hogy ne kerüljön szóba Gustaf elhalálozása. Hogy pontosan mi hangzott el ezen a találkozón, azt nem tudni, nincs rendelkezésre álló feljegyzés. Azt tudjuk, hogy az Emissziós Intézet nem invesztált a cipzárgyártásba. Nem alakult új vállalat a Wallenbergcsoporton belül, amelyről Raoul éjszakai számításai során álmodozott. Ehelyett úgy hagyta ott az Enskilda Bank központját, hogy felajánlották neki, saját vállalkozásban folytathatja. Ezt is tette. A hamarosan huszonöt éves Raoulnak nagyon nagy szüksége volt arra, hogy rendbe hozza anyagi helyzetét. Nem volt teljesen pénztelen, de tőkéjét nem használhatta a mindennapi megélhetésre, munka nélkül az nem sokáig tartott volna ki. Ha minden az eredeti elképzelései szerint alakul, akkor mostanra nemcsak egy építész diplomája lenne, hanem egy bizonyítványa a Handelshögskoláról is, ami jelentősen megkönnyítette volna helyzetét. Ehelyett egy olyan háttérrel rendelkezett, amely a nagyapja feje alapján készült mértékre, Raoulnak pedig rá kellett jönnie, hogy a svéd üzleti élet ez utóbbit egyáltalán nem találta annyira zseniálisnak, mint Gustaf. Még sikeres amerikai építészi tanulmányai sem nyitogattak számára ajtókat, annak ellenére, hogy két évvel korábban híres lett a riddarholmi projektje. Nem használta ki akkor hirtelen jött hírnevét, ehelyett szinte azonnal eltávozott a színről, és teljesen más dolgokkal foglalkozott, nem építészi tehetségének ápolásával. Karrierjének nyilván nem segített az a szinte megvetésbe hajló szkepszis sem, amit a funkcionalista stílussal

szemben érzett, amely pedig mostanra teljesen eluralkodott a svéd építészetben. Testvére, Nina szerint ekkorra már azt is belátta, hogy amerikai vizsgái nem sokat értek otthon, mert a svédek több műszaki tudást követeltek meg az építészmérnöki képzésben. Barátai, akik ebben az időben mellette voltak, egy nyugtalan, stresszes Raoult láttak, akinek hiányzott, hogy valahol szilárdan megvesse a lábát. Egyikük, Rolf af Klintberg, a jog útját járta, „a szokásos kerékvágásban”. Raoul és Rolf kissé eltávolodtak egymástól a külföldön töltött évek alatt, és nem találkoztak olyan gyakran, mint azelőtt. „De amikor előkerült, olyan volt, mintha egy forgószél ment volna át a szobán, új ötletek, merész, időnként csodálkozásra késztető kezdeményezések. Olyan valaki számára, akinek a folyton kupacban növő jegyzőkönyveken és ítéleteken kellett átrágnia magát, nem volt mindig könnyű lépést tartani vele” – emlékezett vissza Rolf. Lennart és Anders Hagströmer közvetlenebbül keveredtek bele Raoul terveibe. A három évvel idősebb unokatestvérhez, Lennarthoz fordult akkor is, amikor ingott a lába alatt a talaj, és az egyetlen, amibe kapaszkodni tudott abban a pillanatban, az a japán cipzár importja volt. Eléggé sürgős volt a dolog, és Raoulnak gyorsan ötezer koronára (mai értéken több mint négymillió forintra) lett szüksége. Felajánlotta Lennartnak a nettó nyereség tíz százalékát, ha pár napon belül elő tudja teremteni az összeget. Egy levélben azt írta neki, hogy túl nehéz lenne, hogy az üzlet bevételi és kiadási elemzéseit elmagyarázza. Helyette „saját, személyes garanciát” ad. Lennart együttérzett az unokatestvérével, de akármeddig nem akart elmenni. A javaslat túl merész volt az ő óvatos ízlésének. Gondolkodott, és egy másik, nem kevésbé nagyvonalú ötlettel állt elő: hogy ne kelljen eladnia a részvényeit és a kötvényeit, felajánlotta, hogy egy csekkhitelt nyit, aminek a fedezetét Lennart pénzeszközei adják. Így is történt. A cipzár eredetileg egy svéd–amerikai találmány. Az 1930-as években a bővülő piacon az östergötlandi Gusum cég volt a legnagyobb gyártó. A japán alternatíva azonban nem is volt olyan rossz – mint azt a jövő meg is mutatta. Raoul Wallenberg akkoriban persze nem tudhatta, hogy tárgyalópartnere, a japán cipzárcég, a San-S Shokai, ami nevét YKK-ra változtatta, a XX. században a teljes cipzár-világpiacot maga alá fogja

gyűrni. A japán termékek nemcsak olcsóbbak voltak, mert alumíniumot kezdtek használni réz helyett, ami zseniális húzás volt, hanem a világ hamarosan utánozta is őket. Az időpont is jó volt. Az 1937-es év volt az áttörés a cipzártörténelemben, amikor a brit és francia divatcégek is kapituláltak, és ettől fogva a férfinadrágok sliccébe gombok helyett cipzárt varrtak.{32} Raoul számára azonban a cipzárüzlet sajnos csak próbálkozás maradt. A kevingei villa alsó szintjén levő irodáját megtöltötte japán húzózárakkal, de neki nem sikerült áttörést elérnie. Talán nem volt meg hozzá a kellő türelme és koncentrációja. Amikor a Hagströmer unokatestvérek összehozták egy német zsidó menekülttel, akinek a táskájában egy csomó érdekes szabadalom volt, Raoult az a dolog is beszippantotta. Túl sok minden jött egyszerre össze.   A zsidó menekült neve Werner Abernau volt, és Raoul szakmai életében korábban nem volt ismert. Abernau vegyész volt, és üzletember, a Hagströmer testvérek édesapjának, Sven Hagströmer megyei kormányzónak az ismerőse. Berlinben nőtt fel, és Raoulnál tizenegy évvel volt idősebb. Már 1934 óta Svédországban élt, de – mint a hozzá hasonló helyzetben levők közül oly soknak – eleinte nehéz dolga volt. Az 1930-as években Svédországban a bevándorlás régóta ismeretlen fogalom volt. Kemény időjárása miatt az országból hagyományosan inkább kivándoroltak az emberek. 1850 óta egymillió svéd hagyta el a fagyos szegénységet, hogy másutt – elsősorban az Egyesült Államokban – jobb életet találjon magának. Nem mondható jelentéktelennek ez a fokú érvágás egy olyan országban, amelyiknek 1936-ban hatmillió lakosa volt. A német menekültekre vagy a más országokból érkezettekre idegen elemként néztek, és kétkedően fogadták őket. Akkor, az 1930-as évek közepén kezdték észrevenni a svédek, hogy országuk csábító erő a migrációs piacon. A kivándorlási többlet az utóbbi időkben bevándorlási többletre fordult, ami 1936-ban kerekítve kétezer főt jelentett. De a bevándorlókat még alig lehetett észrevenni a statisztikákban. A legutóbbi népszámláláskor, 1930-ban, a külföldön születettek száma néhány ezrelék volt Svédországban. Ennek ellenére, és annak ellenére, hogy a legtöbben közülük – Abernauhoz hasonlóan – a

félmilliós Stockholmot választották lakóhelyül, nem tudták elkerülni, hogy ne legyenek idegen elemek a városképben. A nyelveket beszélő, kozmopolita Raoulnak viszont a más országokból jött emberek mindennapiak voltak, potenciális, akár életre szóló, stimuláló ismeretségek. Sokat tudott az Abernau-félék helyzetéről. Egy idő után Haifában elég sok német zsidó menekült számított a barátjának, néhányukkal később is tartotta a kapcsolatot. 1937-ben megkereste például a korábbi barátnőjét, Dora Aronowskit, hogy segítséget kérjen tőle egy zsidó asszony Palesztinába való esetleges emigrálásához. Raoul büszke volt arra a cseppnyi zsidó vérre az ereiben. Ha gondosan kiszámoljuk, ez mindössze tizenhatod rész volt: anyai nagymamájának apai nagyapja, a zsidó ékszerkereskedő, Mikael Benedicks ÉszakNémetországból vándorolt be Svédországba az 1700-as évek végén, Aaron Isaac, a stockholmi hitközség magalapítója csalta ide. Raoul gyakran hangsúlyozta a barátai előtt, hogy ő részben zsidó, és megtörtént, hogy elég alaposan el is túlozta zsidó gyökereit. Nem tudni, hogy Haifában vagy később, de még jóval a második világháború kitörése előtt Raoul átrágta magát Hitler Mein Kampfján, méghozzá kétszer, többször, mint amennyire a legtöbb náci képes volt. Megalapozva állíthatjuk, hogy a legtöbb svédnél jobban volt informálva arról, hogy Németországban az új náci politika mit jelentett az ott lakó zsidók számára. Minden kétséget kizáróan Raoul ideális üzlettárs volt a menekült, zsidó üzletember, Werner Abernau számára.   Raoul Wallenberg szokatlanul jól informált volt, de ezekben az években az átlagos svéd újságolvasó is elég sokat tudhatott a náciknak a németországi zsidók egyre szélesebb körű üldöztetéséről. Csak a második világháború kitörése után kezdtek a nyugtalanító hírek eltűnni az újságok hasábjairól, ahogy a sajtószabadságot egyre jobban megkurtította a konfliktuskerülő svéd külpolitika. Amíg az akciók az üldöztetésről és nem a megsemmisítésről szóltak, a zsidóellenes új német politika némi pozitív visszhangra talált a svéd közvéleményben. Az antiszemitizmus régóta a felszín alatt lappangott, még a toleránsnak tartott Svédországban is. Ahogy azt Henrik Bachner

eszmetörténész megmutatta, a „zsidókérdés” bevett kifejezés volt az 1930as években a svéd társadalmi vitában, sokak számára egyenlő egy problémával, amelyre megoldást kellett találni.{33} Az is tény volt, hogy a külföldieket szabályozó svéd törvény azért keletkezett 1927-ben, hogy megőrizzék a svéd népességet mint „különlegesen egységes és nem kevert fajt”. Az 1935-ös nürnbergi törvények szerint valamennyi zsidó elveszítette állampolgárságát Németországban, ezt követően több politikai táborban is elkezdtek nyugtalankodni Svédországban egy küszöbön álló menekültinvázió miatt. A megváltozott németországi helyzet kiváltotta a külföldiekről szóló svéd törvény módosítását is. Mint a legtöbb esetben, az eredmény most is egy felvizezett kompromisszum lett. Az 1937-es új törvényben mindenféle, szükségtelenül kötelező érvényű megfogalmazást elkerültek, hogy a befogadott menekültek számát a mindenkori helyzethez tudják igazítani. A döntést pedig, hogy ki maradhat, azt a Nemzeti Jóléti és Egészségügyi Hivatal (Socialstyrelsen) újonnan felállított külföldi irodájának tisztviselői hozták meg. Egyelőre még nem követeltek vízumot az európai országokból érkező menekültektől, de ezt már a következő évben, 1938 márciusában megváltoztatták, miután Németország bekebelezte Ausztriát. Egészen a holokauszt napvilágra kerüléséig nem tűnt el teljesen a svéd közéletből a német politika antiszemita színezetű „megértése”. Ebben az enyhén szólva is sokféle nemzeti hangulatban próbált meg a német zsidó menekült Abernau életben maradni Svédországban. Egyfelől jelen volt az állandó idegenellenesség és antiszemitizmus, másfelől viszont erős lelkiismereti hangok is hallatszottak, hogy a svédeknek humanitárius felelősségük a Németországban üldözött menekültek befogadása. Ha valahol bebetonozták a zsidók elleni antipátiát, az éppen a Birger Jarl téren, a Socialstyrelsen külföldi irodájának bürokratáiban volt jelen. Abernaunak nem egyedül kellett kiinnia azt a keserű poharat, amit az „állítólagos” elfogultságtól mentes svéd hivatalnokok kevertek a zsidó menekültek számára. Hogy méltányos elbírálásra nem számíthattak, az már abból is nyilvánvaló volt, hogy az iroda igazgatóját, Robert Paulssont sikerült a németeknek beszervezniük, de a többi, kevésbé „foltos” ügyintéző is keményen dolgozott azért, nehogy üldözött zsidókat

fogadjanak be politikai menekültként. Ez volt a szinte általánosan elfogadott gyakorlat. Az új törvények előkészítése során Svédországban nem olyanoknak szántak menekült státust, mint például a Németországból érkezőknek, akiknek „fajuk vagy más okok miatt korlátozzák kereseti lehetőségeiket, vagy mert emiatt kellemetlenül érzik magukat”.{34} Abernau helyzete nem volt túl rózsás, amikor 1937 tavaszán megismerte Raoul Wallenberget. Nem javított ezen az sem, hogy szállásadónője előző évben feljelentette a rendőrségen, mert állítólag egy dühkitörése során lelökte az asszonyt a lépcsőn. Hogy valóban mi történt, az nem derült ki, de Abernaunak ettől fogva nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyét, 1936-tól oda-vissza kellett utaznia, és három hónapnál tovább egyhuzamban nem tudott Svédországban maradni. Ennek ellenére sikerült neki egy vállalatot vezetnie, egy gazdasági egyesülést, egy Hans F. Böhme nevű svéd ügyvéddel, akinek az irodája a Kungsgatan egyik tornyának kilencedik emeletén volt. 1937 tavaszán Raoul Wallenberg beköltözött ebbe az északi toronyba a cipzárjaival, szunnyadó építészi ambícióival, valamint egy új résztulajdonnal Abernau gazdasági egyesülésében, a Svéd–Svájci Ipari Szindikátusban. Hogy minden ajtót nyitva tartson a továbbiakban is, „építész” állt a neve után a telefonkönyvben.   Raoult egy szabadalom csalogatta a szindikátusba, egy üvegpalackok számára készült ügyes, levehető dugó szabadalma, amit Abernau egy hosszabb svájci tartózkodása során szerzett meg. A gyártó gépeket is megvásárolták, és egy stockholmi mechanikai üzemben már fel is állították azokat. Még Raoul unokatestvére, Lennart is bekapcsolódott a „gyorsdugó” projektbe. Az ötlet az volt, hogy a dugót piacra dobják Svédországban és külföldön, és már Ausztriában, Magyarországon, Csehszlovákiában és Svájcban tárgyaltak a potenciális vevőkkel. A külföldi kapcsolatokat Abernau intézte, de Raoul nem bízott meg teljesen az új partnerében. Mindenesetre biztosra ment a bizonytalan helyett, és Lennartnak néhány piackutatási feladatot adott, például 1937 nyarán, amikor az unokatestvére Magyarországon és Ausztriában járt. Raoul nem tudta egyértelműen megítélni Abernaut. Úgy tűnt, hogy a német ügyes eladó és üzletember, de nem tetszett neki, ahogy őt kezelte,

amikor egymással szerződtek. Szerinte Abernau kibújt a költségek jó része alól, és Raoulnak aránytalanul nagyobb hányad jutott. 1937 júliusában bekövetkezett a baj. Abernaut letartóztatta az osztrák rendőrség Salzburgban. Egy darabig eltartott a részletek kiderítése, de amikor az első híreket megtudta, Raoul pánikban tört ki. Új partnerét fiatalkorú fiúval való meg nem engedett kapcsolatért tartóztatták le. Lennartnak, aki akkor épp a budapesti Gellért Szállóban lakott, írt egy levelet, amelyben kifejezte minden bizonytalanságát és nyugtalanságát. Lehet, hogy Abernau homoszexuális? Annak ellenére, hogy tudta róla, hogy nőkkel találkozik? Lehet ennek valamiféle negatív kihatása őrá is? Teltek a napok, semmi jó hír. Végül Raoul elutazott Salzburgba, épp akkor, amikor társát három hét után kiengedték a fogdából. Abernau teljesen tisztára volt mosva, kiderült, hogy egy fiatal csaló vetette ki rá a hálóját, aki külföldieknek ajánlotta fel idegenvezetői szolgálatait, aztán feljelentette őket szexuális zaklatásért, és mindezt azért, hogy pénzt csikarjon ki belőlük. Az osztrák rendőrök tudtak erről, de mégis lefolytattak egy nagyobb, nemzetközi nyomozást, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy Abernaut másutt sem vádolták-e meg hasonló módon. Raoulnak nagy kő esett le a szívéről. Hazafelé csatlakozott hozzá Lennart. Az unokatestvérek először pár napra Párizsba mentek, ahol megnézték a világkiállítást, és meglátogatták a szintén világhírű, piroslámpás negyedet. Találkoztak Lennart egyik barátjával, és egy futárzsákot is magukkal vittek Stockholmba, a külügyminisztériumba. A barátot Ingemar Hägglöfnek hívták, és diplomáciai karrierjének még nagyon az elején tartott. Néhány évvel később Hägglöfnek többször is alkalma volt Raoul Wallenberg nevén elgondolkodnia. 1945 elején, amikor az oroszok letartóztatták Raoult Budapesten, ő volt a moszkvai svéd diplomáciai képviselet másodtitkára. Raoul és Ingemar az 1945-ös év nagy részét egymástól néhány saroknyi távolságra töltötték. Raoul Wallenberg a Lubjanka börtönben, Ingemar Hägglöf a svéd követségen, a Voroszkovo utcában. Ezt 1937-ben még egyikük sem tudta. Sajnos 1945-ben sem.  

Raoul elhatározta, hogy eltekint az ausztriai őrizetbe vételi drámától, és ad Abernaunak és dugóinak még egy esélyt. Külföldi tartózkodásai alatt szerzett barátai közül többeket is bevont a projektbe. Augusztusban, amikor két amerikai barátja Ann Arborból stockholmi látogatásra érkezett, elvitte őket az irodájába. Ott megmutatta a stockholmi kilátást, a cipzárt és a gyorsdugókat is. Egyikük, Fredrick Graham, feladatául kapta, hogy hazatérése után küldjön pár amerikai palackot, hogy Raoul kipróbálhassa a dugókat. Ugyanekkor a palesztin Haifában egyik korábbi banki kollégája azon töprengett, hogy ezek a dugók, amelyekről Raoul írt, jók-e szódásüvegekbe vagy finomabb italok – boros és likőrös – palackjaiba. Meglepődött, amikor Raoul hallatott magáról a viszonylag egyszerű termék kapcsán, mert meg volt győződve róla, hogy Raoul ekkorra már dollármilliomos lett. Az amerikai barátoknak, Fredrick Grahamnak és Richard Robinsonnak fele annyira sem imponáltak Raoul üzleti ötletei, mint von Dardelék háza Kevingében. Az építész egy funkcionalistább művet kreált, mint amilyet Maj eredetileg kívánt, de a háromszintes villának több hálószobája és egy nagy nappalija volt, ami az Edsviken tengeröbölre, és a másik parton az Ulriksdal kastélyra nézett. Lent, a parti stég mellett Maj egy szaunát is építtetett. Raoul a barátait anyja fekete Dodge-ával vitte ki. Büszkén mutatta meg, hogy ő mivel járult hozzá a berendezéshez: egy amerikai, „egy darabból készült” vécével. Később Graham és Robinson emlékeztek arra, hogy mennyire meglepődtek, amikor Raoul anyja azt javasolta, hogy vacsora előtt fürödjenek egyet. Csak utólag értették meg, hogy nem a fürdőkádra gondolt, hanem egy szaunázásra, és utána a tengerben való megmártózásra. Emlékeztek Maj óriási konyhakertjére, ami régen Kevinge tanyához tartozott. Nyáron Maj sok gyümölcsszedőnőt alkalmazott, főként epret és málnát szedtek, amit aztán a közeli kórháznak szállítottak. Ha az ember a gyerekeit kérdezné, ők azt mondanák, hogy Majnak valamilyen szakvégzettséget igénylő munka passzolt volna leginkább. Nem bírt viszonylag hosszabb ideig tétlenül maradni, anélkül hogy valami produktívat ne csinálna. Nagyon jól érezte magát a gyönyörű házban, de nem minden szomorúság nélkül nézte, hogy Fredrik és Raoul minden

reggel beültek a kocsiba, hogy a városba menjenek dolgozni. Hiszen végül is ő vette a Dodge-ot, és szerezte meg a jogosítványt, hogy tudja használni.   Új ötletek jöttek és mentek az északi királytorony kilencedik emeletén. Hans F. Böhme ügyvéd irodája egyre inkább egy feltaláló-polihisztor műhelyének nézett ki. Böhme nemcsak ügyvédjük, hanem társtulajdonosuk is a Svéd–Svájci Ipari Szindikátusban, ő intézte az északi királytorony ingatlankezelését, egyben a Svéd Cukorgyár Rt. képviselője, valamint a Svéd Zászló Napja Egyesület titkára is volt. Abernau és Raoul rugalmasan kezelték a különböző üzleti ügyeket. Többféle ötlettel próbálkoztak. Egyszer cementlapok, máskor egy furcsa massza, amivel tapétát lehetett tisztítani, amit mellesleg Raoul nagy szorgalommal próbált ki az irodahelyiségük falain is. Szindikátusuk utolsó ötletébe Raoulnak majdnem sikerült bevonnia az ifjabb Marcus Wallenberget is. Ez egy új, svájci módszer kizárólagos joga volt rézarmatúrák gyártására, amelyet Abernau megszerzett. Az ifjabb Marcus Frank Liljenrothot állította rá, aki a Wallenberg-tulajdonban levő Investor cégben szabadalmakat vizsgált. De ekkorra Abernaunak már meg voltak számlálva a napjai. Az ősz folyamán a Nemzeti Jóléti és Egészségügyi Hivatal külföldi irodájánál panaszt tettek ellene. Egy svéd vállalat tippet adott a menekültügyi bürokratáknak, mondván, mennyire nem helyénvaló, hogy a német állampolgár Abernau Dalarön lakik, és egy céget vezet az országban, miközben se tartózkodási, se munkavállalási engedélye nincs. Az egyik dologból következett a másik: a rendőrség nyomozni kezdett Abernau után, aki az ideje java részét egyébként külföldön töltötte, de az általános biztonsági szolgálat, a mai Säpo (Biztonsági Rendőrség) elődje, egészen másként magyarázta rövid látogatásait. „Abernau rövid látogatásainak oka, úgy tűnik, hogy tréfát űzzön a svéd hatóságokból” – írták egy jelentésben egy villámlátogatását követően. 1938. január 21-én, pénteken, két rendőr várt abban a megállóban, ahonnan a délutáni busszal szokott Abernau kimenni a panzióba, ahol svédországi tartózkodásai során lakott. Szinte egész ősszel külföldön volt, néhány rövid svédországi látogatás kivételével.

Bevitték a rendőrségre kihallgatásra. Megpróbálta elmagyarázni, hogy semmilyen szabályt nem szegett meg, hogy soha nem tartózkodott három hónapnál hosszabb ideig Svédországban, hogy épp egy nagyobb szabású külföldi üzletet hoz össze, amelyben részt vesz egy svéd armatúragyártó, valamint az Enskilda Bank, illetve a bankhoz kötődő befektetési vállalat, az Investor is. Minden igaz volt, de a rendőrök nem hittek neki. Bár a Wallenberg tulajdonú Investorral való tárgyalások végül is nemmel zárultak, de amikor Abernaut elfogták, a megbeszélések még folytak. Semmi nem segített. Három nappal később, 1938. január 24-én a hivatal azonnali hatállyal kiutasította az országból. Az új menekülttörvény ekkoriban lépett hatályba. A Socialstyrelsen külföldi irodájának meglehetősen antiszemita hivatalnokai valós hatalmat kaptak a zsidó menekültek sorsa felett. Abernau vállalkozó egyike volt az elsőknek, akiket az új rendszer szerint kiutasítottak, és ezzel a sorsa megpecsételődött. Raoul korábbi üzleti partnere 1943. március 20-án halt meg a keletlengyelországi sobibóri koncentrációs táborban.   1938 során sűrűsödtek a felhők Európa egén. A náci Németország márciusban annektálta Ausztriát, de később kiderült, hogy ez csak a kezdet volt. Őszre Adolf Hitler még ügyesebben játszott a hatalom szavaival; a müncheni egyezménnyel először elkábította a brit miniszterelnököt, Neville Chamberlaint, majd a francia Édouard Daladier-t. Mind Franciaország, mind Nagy-Britannia azt hitte, hogy békeszerződést kötöttek cserébe azért, hogy Csehország lemondott a Szudéta-vidékről Németország javára. „Peace in our time!” (Béke korunkban!) – kiáltott fel Chamberlain a megállapodást követően. Hitlernek azonban egészen más céljai voltak. Raoul Wallenberg szokás szerint érdeklődéssel követte a nemzetközi nagypolitika eseményeit, de mégsem a csapatmozgások okozták neki a legnagyobb fejfájást ez idő tájt. Bármily keményen igyekezett, nem tudott elérni jelentős sikereket karrierjében, ami olyan magától értetődőnek tűnt, amikor annak idején a nagyapja beszélt róla.

Magánéletét illetően nagyszerű volt a nyár. Szinte minden hétvégén vitorláztak a szigetvilágban Lennarttal és közös barátaikkal. Raoul matróz volt az unokatestvér harminc láb hosszú, Nunne nevű hajóján, ami nevét Lennart barátnője, Gunnel után kapta. Gyakran viccelődtek azzal, hogy a hajót a kirándulások alkalmával kiürült üvegek tartják fenn. De az üzlet tekintetében most is kellemetlen volt a helyzet. A Svéd–Svájci Szindikátus Abernau nélkül már sosem lett ugyanaz. Végül Raoul és Böhme ügyvéd elhatározták, hogy elengedik a dugószabadalmat, és likvidálják a céget. A rézarmatúra alkatrészek svájci gyártási módszereiben Raoul még mindig reménykedett, de meglehetősen egyedül maradt ebben. Júniusban brahegatani otthonában elhunyt Knut Wallenberg. Egy influenza szövődménye az epéjére ment. A hetvennégy éves idősebb Marcus átvette az Enskilda Bank elnöki pozícióját, de továbbra is a fia, Jacob Wallenberg volt a végrehajtó igazgató, öccsével, ifjabb Marcusszal mint második emberrel. Knut temetése után Raoul kétszer meglátogatta Jacobot, aki megígérte, hogy ad munkát neki, mihelyst számára „valami megfelelőt” talál. De csak egy határozott idejű, és meglehetősen szokatlan feladatot kapott: készítsen egy tanulmányt az akkori Hassan Kaffe kávépörkölő vállalat piaci lehetőségeiről. Ezzel igen gyorsan elkészült, mert a kávépörkölő piaci lehetőségei a nullához közelítettek. Raoul megtartotta az irodáját Böhme ügyvédnél, de többnyire csak várakozott, hogy előbb-utóbb komolyabb munkát kap majd apja unokatestvérétől. Egész élethelyzetét jól jellemezte, hogy letört Lennart vitorlásának az árboca, amikor a kivilágított fjäderholmeni vendéglő mellett hajóztak el egy augusztusi estén. A huszonhatodik születésnapját Raoul egy hajótörött vitorlás kormányánál töltötte, miközben egy norrtäljei dokkba vontatták. A biztonság kedvéért a Nordisk Familjebok néhány kötetét begyömöszölte a hátizsákjába, ha nem tudna mit csinálni az unalomtól. Szeptember elején egész Stockholm elsötétült egy légvédelmi gyakorlat következtében. Ez egybevágott az általános hangulattal a nagy európai világban, és abban a kicsi világban is, amelyben Raoul számára csak egyetlen fontos dolog volt: valami értelmes foglalatosságot találni.  

Anyja, Maj, hazatért egy hosszabb amerikai utazásból. Nina leérettségizett a lányiskolában azon a tavaszon, és ezt azzal ünnepelték meg, hogy meglátogatták Maj testvérét, Elsa Colvint. Több hónapig voltak távol.{35} Az amerikai út mögötti gondolat az volt, hogy Nina számára Maj a helyszínen szervezzen egy egyéves tanulmányutat, de Majt elriasztották az amerikai, megalázó jellegű háziasszonyképző iskolák. Ehelyett elhatározták, hogy Nina a hazafelé úton Londonban marad, hogy egy évig valamilyen modernebb polgári női iskolába járjon. Az utazás csúcspontja az Elsa Brändströmnél tett látogatás volt. A „Szibéria angyala” néven ismert svéd ápolónő könyvet írt az élményeiről, és mostanra nemzetközi hírességgé vált. A háború után Németországban telepedett le, és többek között egy otthont nyitott halott hadifoglyok elárvult gyermekei számára. De amikor 1933-ban Hitler hatalomra került, az USA-ba költözött férjével együtt, aki szociáldemokrata volt, és Hitler első tisztogatásainak esett áldozatául: elvesztette az állását. Elsa otthonában fogadta Majt és testvérét, valamint Ninát. A svéd ápolónő egy újonnan magára vállalt misszió kellős közepén tartott. Orosz zsidókat próbált menteni Hitler üldözése elől. Ugyanúgy, mint Szibériában, itt is gyakorlatiasan állt a problémához. Munkája ez alkalommal abból állt, hogy megfelelő védelmet biztosító dokumentumokat szerezzen. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok kinyissa kapuját, a menekültnek fel kellett mutatnia egy igazolást, egy úgynevezett affidavitot, amely garantálta, hogy az amerikai államot semmiféle költség nem fogja terhelni a beutazás miatt. Az az amerikai állampolgár, aki aláírta az affidavitot, egyszerűen magára vállalta a menekült eltartásának költségeit. Elsa elmondta, hogy futószalagon állított ki ilyen menleveleket zsidó menekültek számára, és utcai toborzó kampányokat szervezett, hogy mások is hasonlóan cselekedjenek. Körutat tett az USA-ban, hogy munkaés szálláslehetőségeket szerezzen a megérkező menekülteknek, akik közül – nem is kevesen – hozzá is beköltöztek. Amikor Maj hazaérkezett, lelkesen mesélt Elsa legújabb missziójáról – tömeges dokumentumok kibocsátásáról, ami zsidó menekülteknek adott menedéket az USA-ban. Raoul el se tudta volna kerülni, hogy ne ragadjon valami rá az elbeszélésekből.

A nagyvilágban tett látogatása után Maj egyre nagyobb szomorúságot érzett kevingei magányos hétköznapjai miatt. Egyszer csak döntött: alig két év után vidéken – a földi paradicsomban – eladták a házat. 1938 őszén visszaköltöztek a városba, egy gyönyörű, kiugró ablakfülkés, legfelső emeleti ötszobás lakásba az Östermalmgatan 7.-be. Nina Londonban volt, Guy pedig bevonult, és tartalékos tiszti kiképzésen vett részt Bodenben. Kezdetben a testvérek közül csak Raoul töltötte hétköznapjait a szülőkkel az új helyen. Nem volt túl egyszerű a helyzet, panaszkodott is Ninának egy novemberi levélben: „Mama rekordidő alatt rendbe tette az új lakást, és most dühös, hogy nincs mit csinálnia, és nem történik semmi, miközben elutasítja a meghívásokat, mondván, a szórakozás korunk erkölcsi züllése. Beadtam a derekam, és pénteken bridzsórára megyek Fagerbergnéhez. Ily módon napi két óra extraalváshoz jutok, amire nagy szükségem van.” Raoul kitűnt a korabeli Svédországban sziporkázó szellemességének és nagy nyelvtudásának köszönhetően. Szakmai útján, 1938 őszén pedig több német mérnökkel és üzletemberrel találkozott, akik különböző okokból menekültek Németországból. Októberben írt például Theodor Fevrell főkonzulnak Dél-Afrikába, és beajánlott hozzá egy ötvenkilenc éves német mérnököt, aki átmenetileg Svédországban landolt, és érdekelte egy mérnöki állás Dél-Afrikában. Ezt a levelet nagymamája testvérének a kérésére írta. „Hangsúlyozom, az illető teljesen árja, de úgy tűnik, nem szimpatizál az új német rezsimmel” – írta Raoul. Az országos méretű náci pogromot, a november 9-ei kristályéjszakát követően felerősödött a zsidó menekültek áramlása Svédország felé. Már ezt megelőzően is nőtt a nyomás, olyannyira, hogy a svéd hatóságok úgy vélekedtek, valahogy meg kell ezt akadályozni. De nem volt könnyű feladat. Egyfelől a kormány nem akart általános vízumkényszert bevetni a német állampolgárokkal szemben, másfelől viszont az üldözött zsidók inváziója számos vezető politikusban keltett rettegést. Svédország ismét megmutatta, hogy a politikai középút, de sokkal inkább a politikai gyávaság mintaképe. Megpróbálták megtalálni az arany középutat: anélkül, hogy kifejezetten antiszemiták lennének, szabadon beengedjék az

„árja” németeket, de a zsidók többségét megállítsák. Új végrehajtási utasítást küldtek a határokra, amely némileg durva módon írta körül a dolgokat: azokat a menekülteket, akik a hazájukat örökre hagyták ott, el kell utasítani. Ez volt pedig a helyzet a legtöbb zsidóval. Sajnos ez sem tűnt elégségesnek. Nehéz volt a határon az útlevél ellenőrzése során megkülönböztetni egy német zsidót egy német árjától. Ezért több forrás szerint Svédország és Svájc erősen ösztökélték a németeket, akik 1938 októberében elhatározták, hogy egy vörös J betűt – Jude, németül zsidó – ütnek be a német állampolgárságú zsidók útlevelébe. Más szóval nem volt könnyű egy üldözött német zsidónak átbújni a tű fokán azon az őszön. A későbbi számadatok szerint minden második zsidó menekültnek vissza kellett fordulnia a svéd határról.   Erich Philippi, egy ötvenhét éves, berlini mérnök és üzletember egyike volt azoknak, akik végül sikeresen átverekedték magukat a zsidóellenes svéd bürokrácián. De ez sem volt megpróbáltatások nélküli. Raoul Wallenberg első villámakciója is a folyamat része volt, amikor kiderült, hogy a zsidó mérnököt ki kell menteni a náci koncentrációs táborból. Philippi az AEG német elektronikai konszern beszerzési főnöke volt, mielőtt a zsidótörvények miatt el kellett hagynia az állását. Svéd felesége volt, beszélt svédül, és munkája kapcsán sokat utazott Svédországba. Felesége és két gyerekük protestáns lévén, évek óta igen aktívak voltak a berlini svéd Victoria-gyülekezetben. A zsidók zaklatása miatt a család elhatározta, hogy Svédországba költözik. Hogy ezt előkészítsék, 1938 nyara óta a feleség és a két gyerek már az országban volt. Ellen elveszítette svéd állampolgárságát, amikor felvette a németet, de most kérelmezte a svéd hatóságoknál, hogy vissza szeretné kapni. Októberben Philippi, egyedül maradva Berlinben, megkérvényezte a svéd tartózkodási engedélyt. Minden nagyon ígéretesen indult. Philippinek csodálatos referenciái voltak. A berlini svéd követség lelkésze, Birger Forell, egyben a Victoriagyülekezet lelki pásztora, fantasztikus igazolást adott személyes tulajdonságairól, számos svéd üzletember, köztük az Enskilda Bank egyik igazgatója, Hans von Kantzow üzemvezető, a Kanthal AB megalapítója is jótállt érte.

A család véletlenül ismerte Raoul partnerét, Hans F. Böhme ügyvédet, aki szintén aláírta a kérelmet. Az igazi adu mégis a berlini svéd miniszter, {36} Arvid Richert komoly ajánlása volt. Richert személyes levelet írt a külföldi iroda hivatalnokainak, és ebben elmagyarázta, milyen különleges ember ez a Philippi, mekkora tisztelet övezi a berlini svéd körökben. Teljes diplomáciai súlyát bevetette, amikor levele végén azt javasolta, hogy adják meg a tartózkodási engedélyt. Erre szükség is volt, ezt tudta a feleség, Ellen Philippi, akinek kijutott az a kétes öröm, hogy a svéd bürokrácia eme „barna” elemeivel találkozhatott. Nagyon megrázta, amikor az arcába vágták, hogy hazája, Svédország nem akarja befogadni őt és zsidó gyerekeit. Ez nagyon fájt neki, még akkor is, ha a hivatalnok később visszakozott, és azt mondta, hogy ez egy félreértés volt. Eleinte minden jól, gyorsan és egyszerűen alakult Philippi számára. November 10-én, egy nappal a kristályéjszaka után, megkapta fél évre szóló tartózkodási engedélyét a Socialstyrelsentől. De hamarosan torkára forrt a nevetés, mert a rá következő napon a Gestapo állt az ajtajában, és letartóztatta a mérnököt. A tragikus hírt azonnal közölték Forell lelkipásztorral. Ő a tettek embere volt, aki már korábban többször mentett üldözött zsidókat, a templom melletti parókia padlásán berendezett néhány szobát is, ahol bújtatni tudta őket. Forell elment a helyi Gestapo parancsnokságára, és diplomata útlevelével behatolt oda. A Gestapo-tiszt elcsodálkozott, hogy egy svéd pap miért aktivizálja magát egy német zsidó miatt, de végül informálta Forellt arról, hogy Philippit a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították. A hír elérte Stockholmot is, ott Böhmét ugrasztotta az elkeseredett család, aki áttanulmányozta a törvényszövegeket, és megállapította, hogy a német hatóságoknak nincs joguk visszatartani egy svéd beutazási engedéllyel rendelkező személyt. Ez a formalitás lehet a mentőmellény. Hogy ezek után ki mit mondott, az nem tisztázott, de Böhme ügyvéd irodájában ott ült egy pillanatnyilag meglehetősen dologtalan Raoul Wallenberg, aki idejét Lennart Hagströmerrel folytatott squashmeccsekkel töltötte, és étterembe vitte Nina osztálytársát, a balettnövendék Viveca Lindforsot (a későbbi híres hollywoodi színésznőt).

Semmi sem akadályozta meg abban, hogy sürgős ügyben gyorsan külföldre utazzon. Két héttel Philippi letartóztatása után Raoul sebtében Berlinbe érkezett, hogy Forell segítségére legyen a mérnök kiszabadításában, és Svédországba vigye. Később kedvenc unokatestvére, Maj von Plauen, aki még mindig Berlinben lakott, annyira sietősnek írta le Raoul útját, hogy még ővele sem volt ideje kapcsolatba lépni. Hogy volt-e valami jelentősége Raoul gyors utazásának magában a szabadlábra helyezésben, azt nem tudni, de Philippi sohasem felejtette ezt el. Az mindenképpen bizonyos, hogy 1938. november 24-én, éppen amikor Raoul megérkezett, a nácikat sikerült meggyőzni, hogy engedjék el Philippit. Két hét koncentrációs tábori tartózkodás alatt leborotválták a bajuszát és a haját, és elvették a ruháit „sterilizálás céljából”. Nem sokkal később felesége visszakapta svéd állampolgárságát.   Raoul szíve fájt az üldözött zsidók miatt, de nagyapja engedelmes tanítványa is volt. Gustaf arra buzdította, hogy mindig szigorúan semleges álláspontot képviseljen a politikai konfliktusokban, tartsa nyitva a szemét és a fülét, hogy mindent megfigyeljen, de ne nyilvánítson véleményt. Épp ezért teljesen elképzelhetetlen lett volna számára, hogy kiálljon a barikádra, és hangosan elítélje a náci üldözést. Ez nem passzolt volna bele a politikához való stratégiai hozzáállásába, amit nagyapja ajánlott neki. Számára az emberbarátság nagyjából és egészében privát cselekvés volt. Néhány napig Berlinben maradt, és Gustaf büszke lehetett volna rá elfogulatlan, nyílt álláspontja miatt. Egyik oldalon a szíve fájt az üldözött zsidókért, akkor épp Philippiért és családjáért. Más oldalról viszont meg akarta érteni a németek politikáját. 1938. november 26-án a szombat estét egy vendéglőben töltötte a német fővárosban. Itt találkozott egy rendőrrel, aki a náci SS tagja volt. Raoul kérdéseket tett fel, meghallgatta, és a benyomásokat leszűrve, következtetéseket is levont az SS-ről és akcióikról, amelyeket levélben írt meg pár amerikai barátjának: „Nagyon kemény fickók, magasak és erősek, gyors gondolkodásúak, és szerintem nagy akaraterővel bírnak. De egy csipetet sem érzelgősek, és annak is tudatában vannak, hogy bizonyos

cselekedeteik az egyénekkel szemben kegyetlenek. Azt mondják, hogy minden, amit tesznek, azt a nemzeti célok eléréséért teszik, és hogy az egyén szenvedése jelentéktelen az egész nemzet szenvedéséhez képest, amekkora az lenne, ha a változásokat nem viszik végbe.” Raoul sétálgatott Berlinben, és nagyon imponált neki az új német építészet. Valósággal lírai szavakkal ecsetelte ezeket ugyanebben a levélben. „A nagyság utáni vágyat fejezi ki, amit Európában régóta elnyomtak. […] A németek az elsők Európában, akik nekilátnak, és olyan módon építkeznek, amely megfelel az ország nagyságának és a tömegtermelés lehetőségeinek. Láttam Berlin új tervrajzait, ami kétségkívül a lángész nyomát viseli, bármilyen szemszögből is vizsgálja azt az ember.” A békés Stockholmban már november végén megkezdték a karácsonyi kivilágítást. A nyugtalan Németországhoz képest nagy volt a kontraszt, és Raoul nem tudta megállni, hogy ne viccelődjön a kereskedelmi reklámok idétlenségein és a rengeteg, kirakatokba helyezett, kidíszített disznófejen. A nagypolitikai nyugtalanság fekete lepelként ült a karácsonyi fények fölött. A legtöbb svéd vacsoraasztalnál a háború kitörésének rizikóját vitatták oda és vissza, így volt ez a von Dardel családnál is. Raoul újból elővette a Mein Kampfot, hogy Hitler intencióit jobban megértse, de akárhogy is forgatta, nem talált benne okot a háborúra. Amerikai barátainak írta karácsonyi levelében, hogy az egyetlen, ami háborúra utal benne, az a Führer kijelentése, hogy elkerülhetetlen a Nagy Háború megaláztatásai miatt a Franciaországgal való végső összeütközés. De Raoul úgy érezte, hogy ezek a kinyilatkoztatások eléggé általános jellegűek voltak. Mások voltak Hitler megnyilatkozásai a „zsidókérdésben”, amit a Mein Kampfban „sokkal alapvetőbbnek és fenyegetőbbnek” nevezett, de Raoul szerint a háborús veszélyt ez sem növelte. Úgy gondolta, eléggé valószínűtlen, hogy Hitler hadat üzenjen Franciaországnak pusztán azért, hogy visszaszerezze a bányákat ElzászLotaringiában, és azt a három és fél millió németet, akik a határ francia

oldalán laktak. Sokkal elképzelhetőbbnek tartotta, hogy egy háborút a kontinensen a német felsőbbrendűség megteremtéséért vívjanak, de ezt szerinte más eszközökkel is el lehet érni.   Erich Philippi karácsonyeste érkezett meg Svédországba. Az alacsony növésű, őszülő hajú tanácsadó-mérnök táskájában egy pár érdekes ügynöki ötletet hozott magával. Munkát találni egy mindössze három hónapos tartózkodási engedéllyel rendelkező menekültnek, ha lehet, még nehezebb volt 1938-ban, mint az előző évben. Hogy vállalatot indítson – erre nem is lehetett gondolni. De Raoul Wallenberg és Hans F. Böhme már kipróbáltak egyet s mást Abernauval. Ez alkalommal odafigyeltek, hogy Philippi neve sehol se forduljon elő a papírokban, amikor 1939 januárjában megalapították a Special-Metall gazdasági egyesületet, az üzleti tervben „kereskedelem, ügynökség és szabadalmak engedélyeztetése a svéd piacon” voltak tevékenységi körként megjelölve. A Special-Metall a Kungsgatan 30. címre volt bejegyezve, és simán belepasszolt a már ott levő vegyesboltba. Raoul volt az egyetlen igazgatósági tag, és ő adta a tízezer ezer koronás induló tőkét is (közel nyolcmillió forint mai értéken).{37} De Susan Berger, ismert Raoul Wallenberg-kutató szerint a Special-Metall létrehozása valójában azt a célt szolgálta, hogy Raoul segítse Philippit, hogy pénzt keressen a saját ügynökségeivel. Papíron a vállalat Raoulé, de gyakorlatilag már az első évtől Philippi saját ügye volt. Raoul sose gondolta, hogy jelentős szerepe lenne Philippi tevékenységében, neki másfelé jártak a gondolatai. Apja unokatestvére, Jacob, egy jó állást ígért neki, és amikor ez bejön, nem akarta, hogy mással legyen lekötve. Ezért aztán várt. És várt. Hónapokon keresztül a rokonok és a barátok a jövendő munkáról hallottak, de mindig csak általánosságokat. Egyszer-egyszer emlékeztette Jacobot az ígéretére, de ő mindig csak azt válaszolta, hogy legyen türelemmel, és várjon. De semmi nem történt. 1939 tavaszán néhány, semmire nem kötelező megbeszélést folytatott a Tändsticksbolagettel (Gyufagyár) egy indiai pozícióról. Nem volt nagyon lelkes, mert egyáltalán nem vonzotta, hogy olyan messzire költözzön. De még onnan sem kapott határozott ígéretet. Amikor megkérdezte, hogy

elképzelhető-e, hogy a világban valahol másutt a cég képviselője legyen, például Európában vagy az USA-ban, a válasz kereken elutasító volt. Április végére Raoul igazán elfáradt. Írt egy levelet Jacob Wallenbergnek, amelyben nem titkolta nagy csalódását. „Meglehetősen lehangoló ilyen módon élni, és várni, ezért nagyon megköszönném, ha megmondanád, hogy mint ahogy február elején, továbbra is azt tanácsolod-e, hogy várjak az általad kilátásba helyezett munkára, vagy a helyzet olyan, hogy helyette most azt tanácsolod, hogy én magam találjak munkát. Az első esetben szeretném tudni, hogy tudsz-e valamit, amit idő közben tudnék csinálni.” A levél meghozta a kívánt hatást. Két héttel később egy csütörtöki napon Jacob magához hívta Raoult. Állandó állásról még mindig nem esett szó, hanem megint egy kisebb feladatról: Jacob megkérte Raoult, véleményezze egy potenciálisan jelentős beruházásnak és területfelhasználásnak a feltételeit Huvudstában, Stockholmon kívül.

Raoul bizonytalan volt a választ illetően. Úgy gondolta, hogy több üres földterület van Stockholm központjához közelebb is. Hosszú távon biztosan hitt a centrumtól távolabb eső, külvárosi területek jövőjében, hiszen látta a fejlődést az USA-ban. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Svédországban a közelmúltban néhány évig nyugtalanítóan alacsony volt a születések száma. Emiatt nagy idevándorlás kellett volna a vidékről, meg egy csodaszerű gyors gazdasági növekedés, és a vonatkozó előírások megváltoztatása. Hogy az üzlet gazdaságos legyen, drasztikusan meg kellett volna növelni a fizetőképes keresletet, és az igényeket követve növelni a lakóterület nagyságát, hogy megtöltsék Huvudstát. Kissé túl sok volt a vágyálom egyszerre, egy projektben. „Ez az ország jövőjébe vetett nagyon erős hitet feltételez” – írta Jacobnak befejező megjegyzéseiben. Azt javasolta rokonának, hogy várjon pár évtizedet a befektetéssel, és ez alatt az idő alatt hassanak oda a Wallenbergek, hogy megváltoztassák a városi terveket. Raoul több, sokemeletes házat képzelt a

területre. Például bemutatta azt az ötletét, hogy az Ulvsunda-tó melletti lejtős telket sokemeletes házakkal kellene beépíteni. „Az ilyenek jó reklámot csinálnak a terület számára, mert messziről látszanak. […] Ezenkívül növelik a lehetőséget, hogy minél több fát ültessenek a házak között” – írta Raoul. 1939. augusztus 3-án adta át Jacobnak a jelentését, több mint két hónapot dolgozott rajta. Munkájáért 1250 koronát vett fel (960 ezer forint mai értéken számolva). Raoul egy szóval se említette a háború veszélyét a Huvudstajelentésben. Annak ellenére, hogy záporoztak a hírek az egyre feszültebb európai helyzetről, és a parlament júniusban döntött néhány készenléti törvényről, amelyek életbe lépnek, „ha a háború elkezdődne”. Azt nem lehet kizárni, hogy Raoul pesszimista prognózisára hatással volt az a megérzés, hogy a világ radikális változások előtt áll. Sok minden arra utal, hogy ekkorra már ő sem gondolta, hogy az élet Svédországban ugyanúgy folytatódik, olyan nyugodt és kellemes mederben, mint azelőtt. Hamarosan betölti a huszonhetedik évét. Egészséges, mint a makk, és nincs családja, amiért felelősséget kellett volna vállalnia. 1939 júniusának közepén mégis leült az irodájában, és két tanú jelenlétében végrendeletet írt: „Én, Raoul Gustaf Wallenberg kinyilvánítom végső akaratomat, amely szerint valamennyi földi javamat teljes birtoklási joggal, egyenlő arányban, két féltestvéremre, Guy és Nina von Dardelre hagyományozom. A hagyatéki eljárás lefolytatására Fredrik von Dardel irodavezetőt jelölöm ki.” Raoulnak teljesen igaza lett a Huvudstával kapcsolatos javaslatában. 1939. szeptember 1-jét követően a legtöbb, nagystílű építkezés tervei csöndben elaludtak Svédországban.   Az 1939-es év augusztusa úgy vonult be a történelembe, mint kilencvenhárom év óta a legmelegebb hónap. Amikor a stockholmiak szeptember 1-jén felébredtek, köd ült a városon. „A meteorológia előrejelzése szerint vihar volt várható, de a valóságban ez a péntek a nyár

egyik utolsó, csodálatosan pazar napja lett” – írta a Dagens Nyheter sétára kiküldött riportere másnap. Hónapforduló volt, és hétvége, az újságok a közelgő gyereknap megünnepléséről írtak, aminek Sollidenben, a királyi család nyári rezidenciáján tűzijátékkal tisztelegtek, és a flotta zenekara játszott. Az áruházak hatalmas hirdetésekkel kellették termékeiket, amelyeket a kezdődő nagy, őszi kiárusítás során „szinte elajándékoznak”. Egy tökéletesen idillikus nap lehetett volna ez a péntek, ha nem történnek meg az események a lengyel–német határon hajnali háromnegyed ötkor. Az előző napon az Ångermanälv (Ångerman folyó) fölött átívelő Sandöhíd leszakadt a folyamatban levő munkák során, tizennyolc építőmunkás veszítette életét. Később többen úgy vélték, hogy a híd leszakadása volt a baljóslatú előjel. A következő nap megrázó eseményei azonban egyszerűen elsöpörték a híd tragédiáját. Vége lett a spekulációknak, itt volt a háború. A német páncélos csapatok átlépték a lengyel határt, és már a reggeli órákban bombák hullottak Varsóra és több más lengyel városra. Délelőtt tízkor egy sápadt Adolf Hitler állt a parlamenti pulpituson. A Dagens Nyheter kiküldött munkatársa szerint „páratlan harci beszédet” tartott. „Nem akarok más lenni, mint a német birodalom első katonája, ezért ismét felvettem a csukaszürke egyenruhát. Nem veszem le addig magamról, amíg el nem jön a győzelem napja, vagy máskülönben nem érem meg a véget” – mondta Hitler a Dagens Nyheter szerint. A stockholmiak már kora reggel megrohanták az élelmiszerüzleteket. Mindenki felhalmozni akart mindenből, amiből lehetett: liszt, kávé, tea, szappan, fűszerek és nem utolsósorban cukor. Később, a nap folyamán nem lehetett kapni egyetlen kiló cukrot sem az egész fővárosban. És alig egy csepp benzint. Az emberek összesereglettek az újságok fiókirodái előtt, mert azoknak az ablakába függesztették ki a legújabb táviratokat. Autóbusszal közlekedni veszélyes volt ekkoriban, mert – szemtanúk szerint – a buszsofőrök nem az utat nézték, hanem megpróbálták elolvasni a legújabb híreket. Felkorbácsolt volt a városban a hangulat. Akik Hitlert szidták, dühös megjegyzéseket kaptak másoktól, mert emezek szerint a svéd semlegességgel nem passzol össze ez a kritika. „Náci gyilkosok” – kapták viszonzásul.

A kormány rendkívüli ülést tartott, és elhatározták a mozgósítást. Pár órával később kiragasztották a sárga hirdetményeket a katonai behívásokról a Központi pályaudvaron. Miután gondosan elolvasták a katonai rendszabályokat, az első behívottaknak már szeptember 3-án meg kellett jelenniük teljes készültségben, a következőkkel felszerelve: cipő, alsónemű, kés, villa és kanál – mindez tiszta állapotban. Raoul Wallenberg a Svea Királyi Testőrséghez tartozott, alakulatának feladata az volt, hogy váratlan támadások ellen védjék a fővárost. Az ő évjárata ugyan nem szerepelt az első mozgósítottak között, de számíthatott arra, hogy a következő hónapokban rá is sor kerül majd. Raoul az irodájába ment, az északi királytoronyba. A háború első napján kiállított egy teljes körű meghatalmazást Erich Philippi számára a SpecialMetall ügyeiben. Mint a cég képviselője, megállapodást kötött Philippivel arról is, hogy utóbbi jogosult a vállalat gyakorlatilag teljes nyereségére az általa hozott ügynökségek tevékenységéből. Mintha biztos akart volna lenni abban, hogy német barátja nem kerül nehéz helyzetbe, ha őt behívják, és harcba küldik. Amíg még volt idő, formálisan is meg akarta erősíteni azt, ami a gyakorlatban már így működött. Azon a péntek estén a stockholmiak otthon maradtak, amiről a Dagens Nyheter tudósítója így írt a másnap reggeli újságban: „Az éttermek üresen kongtak […], de akadt néhány ember és egy zenekar, ami valami olyasmit játszott, mint a Land du välsignade,{38} és az emberek csöndes meghatottsággal felálltak, miközben a kék reflektorok cikáztak az ablakokon túl a tiszta égbolton.” Ha Raoul kilépett az irodája épületéből a Kungsgatanra, egy sarokkal arrébb, ugyanazon az oldalon, egy német utazási iroda mellett ment el. A kirakatokat általában teletömték a Harmadik Birodalom propagandaanyagaival. Időnként ezek olyan durvák voltak, hogy a járókelők között nagy vita tört ki. Az iroda és a német utazási iroda között pedig a Saga mozi helyezkedett el, amely ezen az estén, 1939. szeptember 1-jén Errol Flynn filmjét, a Dodge Cityt (A holnap hőseit) játszotta.{39} Ha a filmek iránt érdeklődő Raoul a szemközti Royal mozit választja, ott egy svéd filmet adtak Sture Lagerwallal és Dagmar Ebbesennel a főszerepekben. A film címe svédül Idag börjar livet (Ma kezdődik az élet).

HETEDIK FEJEZET   Szakaszvezető vállalkozói ambíciókkal 1940. április 9-én, kedden, a háború már hét hónapja folyt. Kora reggel egy hallgató betelefonált a Radiotjänsthez, a svéd nemzeti rádiószolgáltatóhoz, egy kérdéssel: pont most tekert egy külföldi adóra, ahol azt hallotta, hogy Németország megtámadta Dániát és Norvégiát. Szerényen arról érdeklődött, hogy a rádió – amelyiknek minden délelőtt adásszünete volt – mikor akarja erről informálni a svéd népet? Negyvenöt perccel később a TT, a Távirati Ügynökség rendkívüli adást sugárzott. Néhány nappal korábban a berlini svéd követ, Arvid Richert, megpróbálta a külügyminisztériumot fellármázni, hogy valami történik. Más kiküldöttek is nyugtalanságot jeleztek. A németek gyanúsan nagy csapatokat vontak össze a balti-tengeri kikötőkben állomásozó szállítóhajóik közelében. A svéd kormány azonban elhessegette a problémát. Semmilyen körülmények között nem volt jele annak, hogy Németország meg akarná támadni Svédországot. De április 9-én, éjfél után nem sokkal Németország megtámadta Oslót és több más norvég várost. Reggel német katonák szálltak partra Koppenhágában. Akkorra a szárazföldi csapatok már rég átlépték a dán– német határt. Dánia pár óra múlva kapitulált. Hogy Svédország meddig tudta volna tartani magát, azt csak találgatni lehet. Mindenesetre a német támadás napján a svéd–norvég határ teljes hosszában (1630 kilométer) őrizet nélkül állt. A svéd miniszterelnököt, Per Albin Hanssont már reggel ötkor felébresztették, és tájékoztatták a történtekről. „Készültségünk jó” – nyugtatta meg a miniszterelnök a közvéleményt egy beszédében, amit 1939-ben, közvetlenül a háború kitörése előtt a Skansenben tartott. Igazság szerint a svéd védelemmel nem nagyon lehetett büszkélkedni. Bizony megvolt az ára annak, hogy a szociáldemokrata kormány a jólétre költött, nem pedig a védelemre, „a vajat választotta az ágyúk helyett”. Az

előző háborúból való egyenruháknak naftalinszaguk volt, és a hosszú csövű Mauser puskákat, amelyeket a legtöbb újonnan bevonult svéd katona kézbe kapott, még az 1800-as években gyártották. Azt mondják, hogy a svéd katonákat annyira meglepte a norvégiai invázió, hogy színházat kellett játszaniuk, és ágyúcsövek helyett telefonoszlopokat irányítottak a német gépekre, ha túl közel repültek a határhoz.   Az első zord háborús tél a svédek számára főként elsötétítési gyakorlatokat és a szovjet–finn háborút jelentette. A svéd közvélemény mélységesen szimpatizált a szomszédokkal, és az önkéntes segélyakciók minden korábbi rekordot megdöntöttek. Politikailag Helsinki szovjet bombázása 1939. november 30-án nehéz próbatétel volt a svéd szociáldemokrata kormánynak. Küldjenek-e csapatokat, vagy sem? Rickard Sandler külügyminiszter egy aktív, svéd katonai akció mellett érvelt, de nem sikerült a miniszterelnököt maga mellé állítania, ezért lemondásra kényszerült. A háborúval a szomszédban a helyzet bizonytalanná vált. Ebben a helyzetben a szociáldemokrata kormány úgy döntött, hogy átadja a helyét egy nemzeti egységkormánynak, a miniszterelnök Per Albin Hansson maradt. Ebben részt vett valamennyi parlamenti párt képviselője, a kommunistákat kivéve, akiket a szovjet elvtársak által lerohant Finnország miatt hidegre tettek. A szociáldemokrata miniszterelnök a múltban egy ideig pacifista volt, és talán nem az a vezető, akit a jobboldal első helyre tett volna a kívánságlistáján. De óvatos, pragmatikus hozzáállása lassacskán az ő helyeslésüket is kiváltotta, és Hansson egyre inkább belenőtt a „haza atyja” szerepkörbe. A fontos és érzékeny külügyminiszteri posztra az egységkormány egy hivatásos tisztviselőt nevezett ki, a korábbi külügyi államtitkárt és oslói követet, Christian Günthert, aki közismerten ügyes, de nagyon lusta diplomata hírében állt. Játékszenvedélye folytán több időt töltött az új külügyminiszter a lóversenypályán és a bridzsasztalnál, mint hivatali szobájában, és tulajdonképpen költő szeretett volna lenni. Nagyon furcsa egybeesés, hogy Svédországot a háborús évek alatt olyan miniszterelnök és külügyminiszter vezette, akik mindketten

szívbetegséget szimuláltak, hogy elkerüljék a katonaságot. Ez csak Günthernek sikerült. Svédország semlegesnek nyilvánította magát a háborús ellenfelekhez viszonyítva, és a külpolitikai vonal az volt, hogy időnyerési célból okosan reagáljanak. Ebben benne volt az is, hogy ne ingereljék Németországot feleslegesen, nehogy kiváltsanak egy ellenük irányuló német támadást. Nem minden megtett engedmény volt összhangban a szigorúan semleges svéd külpolitikával. De ezt az árat a kormány hajlandó volt megfizetni, hogy svéd életeket védjen, és hogy megőrizze az ország függetlenségét. Az átmenő forgalom volt ennek talán a legnyilvánvalóbb példája. Amikor Norvégia 1940 nyarán kapitulált, a svéd kormány beleegyezett, hogy átenged néhány, Norvégiába tartó vagy onnan jövő, katonákkal és fegyverekkel megrakott német vonatot az országon. Úgy ítélték meg, hogy ellenkező esetben a németek erőszakkal szereznek érvényt az akaratuknak. Ezt, a németeknek tett első engedményt a közvélemény erős megaláztatásként élte meg, de az elsőt több is követte. Az első években a svédek nyíltan gazsuláltak a németeknek. A külügyminiszter eleinte hitt is a német győzelemben. Nem azért, mert szimpatizált a nácikkal, hanem mert így ítélte meg a helyzetet, és mert – sok svédhez hasonlóan – a Szovjetuniótól jobban félt. Günther tehát eszerint tevékenykedett, és ebben szorgos támogatója lett Staffan Söderblom, a politikai osztály vezetője, akinek ezekben az években kúszott magasra a csillaga. Néhány évvel később ugyanez a Söderblom játszott kulcsszerepet Raoul Wallenberg sorsának alakulásában. A kormány politikájának célja az volt, hogy az országot a háborún kívül tartsa, a módja pedig, hogy a németekkel fennmaradjon a jó viszony. Ezt a vonalat Günther és Söderblom halálukig hajlandók lettek volna vinni. Günther azért annál jobb játékos volt, hogy ne tudott volna villámgyorsan módosítani, amikor az esélyek lassacskán megváltoztak.   Wallenberg szakaszvezetőt először 1939. november közepén hívták be egy hónapos őrszolgálatra a stockholmi testőrséghez. Egyike volt azoknak, akiket Dánia és Norvégia megszállását követően azonnal mozgósítottak. Néhány héttel később, április 26-án ismét be kellett vonulnia.

A behívó természetesen sok-sok gondolatot indított el benne. Nem kellett ahhoz fatalistának lenni, hogy az ember belássa, mit jelenthet egy behívó egy vérzivataros, háborús helyzetben. Raoul átnézte az ügyeit arra az esetre, ha nem térne vissza. Egy évvel korábban írt egy végrendeletet, a magánéleti rész tehát tisztába lett téve. Most inkább az üzleti vállalásait gondolta át. Ha elesne, Philippi nehéz helyzetbe kerülne, mert Raoul volt a vállalat többségi tulajdonosa. Április 11-én, az általános mozgósítás első napján, Raoul egy tanú aláírásával ellátott levelet írt Philippi feleségének, Ellennek. Ebben vissza nem vonható ajánlatot tett Raoul tulajdonrészének megvásárlására egy koronáért személyesen tőle magától, vagy a hagyatéka terhére. Ez mindenképpen nagyvonalú volt, mert tulajdonrésze legalább tízezer koronát (mai értéken 230 ezer koronát, azaz körülbelül hétmillió forintot) ért. Azzal magyarázta az ajánlatot, hogy Philippi munkája képezte a nyereséget a cégben, ő csak az induló tőkét adta. Küldött egy levelet a Special-Metall cégnek is Philippi otthoni címére. Ebben megerősíti, hogy 1030 koronát kapott a munkájáért, amivel elégedett volt, és hogy semmiféle követelése nincs a vállalattal szemben. Azzal igazolta szándéka komolyságát, hogy mellékelte az 1939 szeptemberében Philippivel kötött szerződését. Az oldal aljára kézzel írt egy kiegészítést, hogy „halálom esetén” senkinek sem lehet semmiféle követelése Erich Philippivel szemben e szerződés alapján. „Jogaim ebben az esetben ugyanis átháramlanak dr. E. Philippire.” Egy füst alatt Raoul felszámolta a Böhmével közös irodájukat is a Kungsgatan 30. alatt. Böhme szklerózis multiplexben szenvedett, és lassacskán abbahagyta mindenféle üzleti tevékenységét, többek között kilépett a Special-Metall vezetőségéből is.{40} Három év telt el a nagypapa, Gustaf Wallenberg halála óta. Raoul megélt valahogy, de a várt szakmai előremenetel nem jött össze. A Huvudstaprojekt befejezését követően Jacob célzott arra, hogy a háború jó pár problémát okozhat, amelyeknek megoldásában Raoul esetleg segíthet. Ekkor vette a bátorságot, és megkérdezte, hogy kaphat-e fix állást. Jacob megígérte, hogy gondolkodik rajta, de eddig nem történt semmi.  

Csak spekulálni lehet, mi volt az oka, hogy Jacob és ifjabb Marcus Wallenberg nyilvánvalóan közönyös, nemtörődöm módon viselkedett unokatestvérük fiával ezekben az években. Többször is nyújtották a kisujjukat, de a kézfogás mindig elmaradt. A háttérben egy összeütközés sejlik egyfelől a felelősség és a rokoni jogok családi hagyománya, másfelől viszont a fivérek kételyei Raoul egyedülálló, de talán a Wallenberg család nem megszokott kompetenciája között.{41} Az öröklés normáit a fivérek az anyatejjel szívták magukba. Sem Jacob, sem az ifjabb Marcus nem tudott szemet hunyni afölött, hogy Raoul halott unokatestvérük fia volt, azé a Raoul Oscar Wallenbergé, aki, ha életben marad, elsőszülöttségi jogainál és nyilvánvaló kompetenciájánál fogva az első lett volna a generációjában, aki a bankba kerül. Ha hihetünk Håkan Lindgren életrajzi könyvének, amelyet Jacob Wallenbergről írt, nincs kizárva, hogy Jacob Wallenberg teljesen más helyzetben lett volna, ha Raoul Oscar életben marad. De ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy Knut és Marcus Wallenberg használták fel Raoul Oscar halálát, hogy Jacobot rábeszéljék, hagyja ott a tengerészetet. Azóta viszont sok minden megváltozott. Mostanra ifjabb Marcusnak saját gyerekei voltak, akikkel törődnie kellett, ami tudatosan vagy nem tudatosan azt eredményezte, hogy Raoul Oscar fiát kartávolságra akarta tartani. A fiatal Raoul végső soron csak egy unokatestvér gyereke, és Jacob számára is lényegesen közelebbi volt a rokoni kapcsolat testvérének, Marcusnak a három gyerekével. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ez a viselkedés egy bizonyos gyanakvást is jelzett a fiatal Raoul személyes tulajdonságaival és képesítésével szemben. Ez mindkét fivérben és apjukban, az idősebb Marcusban is benne lehetett. Raoult egy elbűvölő, extrovertált és ötletekben gazdag személyiségnek tartották, aki időnként túlságosan impulzív volt. Ismert volt nagy svádája is, amely talán nem vágott egybe a Wallenbergek diszkrécióra felhívó jelszavával: „Esse, non videri.” Ezt valaki hibásan úgy fordította, hogy „lenni, de nem látszani”, és úgy gondolták, hogy ez a Wallenberg család állítólagos törekvése, hogy rejtve, a háttérben működjenek. De Håkan Lindgren professzor szerint Marcus célja a jelmondattal sokkal inkább az volt, hogy „legyél, de ne csillogj”, azaz „emlékeztető, hogy az ember szorgalmasan végezze a munkáját,

anélkül hogy elismerésre vágyna, és anélkül, hogy többnek mutassa magát, mint amennyi”. Egy Raoul Wallenbergről megjelent korai könyvben az egyik barátja „labirintusszerű”-nek írja le Raoul üzleti tárgyalási módszerét. „Lassan közelítette meg a célt, ívszerűen. Gondolatai sohasem a megszokott mederben folytak a tárgyalásokon, indoklása és érvelése gyakran fölháborította és sokkolta az ellenfelet. Talán épp ez volt a titka a legnagyobb sikereinek.” És ez a stílus talán idegen volt a Wallenberg fivéreknek is. „Azt hiszem, hogy az urak alapvetően nem hitték, hogy Raoul valaki volt” – mesélte az ifjabb Marcus fia, Peter. „Én úgy ismertem ezt a két testvért, mint akik nagyon is tudatában vannak annak, hogy a családnak voltak olyan tagjai, akik szívesen potyáztak. Ezért minden rokont alaposan megnéztek, aki a bankban akart dolgozni. Sokáig próbára tették, aztán döntöttek; igen vagy nem. Az ember nem kerülhetett be a bankba csak azért, mert a családi nevet viselte. Azok a kisebb jellegű munkák, amelyeket Raoul kapott, tipikusan ilyen próbafeladatok voltak, hogy megvizsgálják, hogyan végezte el ezeket, és milyen ítélőképességet mutatott ebben a vonatkozásban. Úgy gondolom, hogy ez a magyarázat.” Raoul Wallenberg közeledett a huszonnyolcadik évéhez, és még mindig otthon lakott a szüleinél. Nem volt munkája, amely teljes idejét lefoglalta volna, és hamarosan az irodája is megszűnik. Érthető, hogy aggódni kezdett a jövője miatt. Hogyan tud majd megházasodni, családot eltartani, ha a közelében sincs annak, amit Gustaf nagypapa az ehhez minimálisan szükséges éves bevételnek jelölt ki? 1940 áprilisában azonban természetesen az ilyen triviális, magánjellegű problémák elhalványultak, sokkal több, sokkal félelmetesebb fenyegetés tornyosult a láthatáron.   A svéd haza védelme azoknak a felnőtt férfiaknak is fontossá vált, akiket első körben nem hívtak be. Mindenfélét beszéltek az élénken működő lövészklubokban, amelyekben 1939. szeptember 1-je után hirtelen megduplázódott a tagok száma. Nem tudnának az öregebb férfiak és a fiatal fiúk, akik otthon voltak, szintén fegyvert fogni, ha szükség lenne rá?

A véletlen úgy hozta, hogy ezek az öregek és fiatalok a következő években jelentős szerepet játszottak Raoul Wallenberg életében. Amikor kitört a finn téli háború, megnőtt az érdeklődés egy formális védelmi szervezet létrehozására. Egyre többen hallatták a hangjukat, hogy polgári védelmet kellene szervezni. A kormány felállított egy vizsgálóbizottságot, és „a falvakban megkezdődött a hazafias magvak elvetése, amely a nyár folyamán kinőtt, fejlődött, és termést hozott akkora méretekben, ami mindenkit meglepett” – ahogy a mozgalom egyik vezetője költőien megfogalmazta a következő évben. A svéd polgári védelem olyan népmozgalom volt, amely önmagát szülte meg: a parlament 1940. májusban elfogadott törvényét követően egy hónappal később százezer ember regisztrált, kétszer annyi, mint amennyire számítottak. Két probléma boríthatta fel az egész vállalkozást: a fegyverek és a kiképzők hiánya. Raoul Wallenberg pont egy olyan alakulathoz tartozott a Svea Királyi Testőrségen belül, amelynek egyik feladata a csapatkiképzés volt. Azon a nyáron a szolgálati ideje alatt előléptették őrmesterré, és egyike lett az elsőknek, akiket kirendeltek a polgári védelem első parancsnokainak kiképzésére. A tanfolyamok, amelyek elnevezése „hadi iskola” volt, egy hétig tartottak, és a jövendő parancsnokokat a Separator Rt. cég üres munkáslakásaiban szállásolták el, Tullingében, Stockholm egyik külvárosában. Az önkéntes jelentkezők körében egészen más volt a hangulat, mint a behívottak között. „Sok kiképző számára egy teljesen új tapasztalat volt olyan csapattal találkozni, ahol minden egyes ember égett a vágytól, hogy a lehető legtöbbet tanuljon, és szívjon magába” – emlékszik Svédország első polgári védelmi főnöke, Gustaf Petri emlékirataiban. Raoulnak tetszett, amit látott, és a tetszés kölcsönös volt. Ettől fogva előfordult, hogy egy polgári védelmi csapat kifejezetten őt kérte instruktorként a helyi kiképzésükhöz. Raoul vérszemet kapott. Amikor szolgálata a Svea testőrségnél szeptember végén lejárt, felajánlotta, hogy önként készültségben marad, és szabadidejében folytatja a tanfolyamokat – a város több területén oktatta a polgári védelmet. Az elméleti tanfolyamokat gyakran tartották esténként, de leginkább az volt a feladat, hogy az eltunyult polgári védelmi

emberek nagy igénybevételű kondíciós edzéseket és kemény harci gyakorlatokat kapjanak. „Nagy a veszélye annak, hogy Svédország belekeveredik egy fegyveres akcióba” – magyarázta egy komoly Raoul a lövészegyletek ifjúsági szakosztályának tartott információs gyűlésén. Sokan érezték a hívó szót, és jelentkeztek. Alapvető fegyveres képzéssel kezdték egy különlegesen kialakított lőteremben a Hötorget alatt, amit egy zöldségkereskedő cég biztosított nekik. A futólépés és az utcai harcok voltak Raoul legfőbb specialitásai. Úgy vélte, a polgári védelem embereinek mindenük megvan, ami kell a motivációhoz és a lelkesedéshez – hiszen végül is önként jelentkeztek. De ami hiányzott, az a kondíció. Egy polgári védelmi őrnagy egy visszaemlékező cikkben elmondta, hogy 1940-ben és 1941-ben Raoul megszervezte az akkoriban meglehetősen szokatlan „gyors masírozás”-t, a váltakozó tempójú menetelést, amit manapság intervallumedzésnek hívunk. 1941 tavaszán a parancsnoki kiképzések helyett egyre inkább a közlegények képzése került előtérbe. Egyszer csak az lett a feladata Raoulnak, hogy különböző polgári védelmi alakulatokból érkezett, ezres nagyságú csoportoknak tartson gyakorlatokat és gyors masírozásokat. Az 1941. május 7-ei futómenetelés volt az első igazi tűzkeresztsége, egy imponáló méretű szervezési kihívás. Hűvös este volt, amikor ezernyi ember felsorakozott a Kungsträdgården parkban Raoul részletes tervei alapján. Alakulataik sárga zászlói mögött álltak, a Svea testőrség zenét játszott. Aszerint csoportosította az embereket, hogy mennyire gyorsan fogják teljesíteni a feladatukat, pont úgy, mint az Új Elemi tornaóráin. Utasításai pontosak voltak: „Teljes felszerelés, táska a bal oldalon, sapka két ujjnyira a jobb szemöldöktől, három ujjnyira a bal fültől.” 19 óra 25 perckor „Csend! Pihenj!” paranccsal mind az ezer polgári védelmis zárt alakulatban állt: „A puskatus elülső széle a jobb láb kisujjával egy magasságban, a fegyver előrevetve, hogy a jobb kar szinte kinyújtott helyzetben van, a bal kéz az övön pihen.” Ezután előre eltervezett útvonalon – a Strandvägenen a Djurgården irányába, el a Djurdgårdsbrunn mellett, aztán különböző útvonalakon a Gärdet és a Műszaki Főiskola

mellett – megkezdődött a gyakorlat, felváltva tempós menetelés és gyorsabb futás. A legjobb csapat azon az estén tizenkét kilométert teljesített. Amikor a gyakorlatnak vége lett a Műszaki Főiskola előtt, piros és zöld görögtűz égett a harcosok ünneplésére. Egyik-másik öreg polgári védelmis levegőt kapkodva dicsérte a másodpercre pontos tervezést. „Semmi baleset a gyorsmenetelés alatt, és a gyors csapatoknak még énekelni is maradt energiájuk. Wallenberg őrmesternek minden oka megvan az elégedettségre, és úgy tűnik, ezt maga is így érezte” – írta a Svenska Dagbladet másnapi számában. A „gyorsmasírozás” mindenekelőtt szervezési szempontból jelentett kihívást, de Raoul harci gyakorlatokat is rendezett, lehetőleg városi környezetben. Azon a tavaszon száz fiatallal azt gyakorolták, hogy az ellenség partra szállt, és hídfőt állított fel egy közeli iskolában. Megrohamozni a dombtetőn álló iskolát nem volt könnyű feladat, de a fiataloknak voltak köteleik és létráik, és megoldották a kihívást – számolt be a Stockholms-Tidningen másnap.   A Separator munkásbarakkjai Tullingében, Stockholmtól délnyugatra, egész idő alatt központi hadiiskolául szolgáltak a polgári védelem számára, és ezekben az években Raoulnak egyfajta második otthont jelentettek. Az emberek nehéz terepen is gyakorolták a harcot, sárban kúszást, beélesített kézigránátok hajítását. Raoul rendkívül energikus volt, magas követelményeket állított. „Epa-őrmesternek” („majdnem-őrmester”) hívták, mert csak tartalékos volt, de idővel képzettebb és kreatívabb instruktornak tartották, mint sok hivatásos katonát. Ha hiány volt önkéntes lottákban (katonai segédszolgálatos nők) a konyhában, elvitte magával húszéves húgát, Ninát is a tullingei gyakorlatokra. „Annyira komolyan vette a szolgálatot, hogy mindig a legkorrektebb katonai hozzáállás szerint viselkedett a feljebbvalóival, akkor is, ha ezek egyébként magánéletében a barátai voltak. Az alatta levők nagyra értékelték őt, bár nem volt mellette könnyű életük” – emlékszik az egyik szakaszvezetője, Rudolph Philipp 1946-ban, Raoul Wallenbergről publikált könyvében. „Raoul Wallenberg nem volt átlagos ember” – fogalmazta meg egy másik polgári védelmis férfi később.

Amikor Raoult meginterjúvolta a Svenska Dagbladet 1941. június közepén, nem tudta véka alá rejteni, hogy mennyire elégedett saját eredményeivel. Az újság egy esős csütörtök este a Medborgar téren kapta el, több ezer polgári védelmi őr és nézőközönség körében, amikor éppen befejeződött egy strapás gyakorlat. Szokás szerint elmondták az „Isten és haza” imádságot, majd elénekelték a svéd himnuszt. „A polgári védelem egyre inkább egy elitalakulatra hasonlít” – magyarázta el Raoul Wallenberg őrmester a kiküldött riporternek. Itt lenne az ideje valamiféle elismerésnek is, gondolta Raoul. Másoknak is az volt a véleménye, hogy időszerű lenne tiszti kinevezése, ha továbbra is azt a központi szerepet játssza a polgári védelemben, amit eddig. Nagyszerű eredményei már egy alacsonyabb tiszti rangot kívánnának, mondták, annak ellenére, hogy nem volt tiszti képzettsége. Mindenesetre 1941 nyarán levelet írt a polgári védelem főparancsnokának, és kérelmezte hadnagyi kinevezését. Megígérte, hogy ingyen is tovább dolgozik náluk szabadidejében, akár a gyorsmenetelésről, akár a propagandáról legyen szó. Tényleg beleadta egész lelkét a polgári védelembe. Mindazok után, amin keresztülment, szüksége volt egy elismerésre, amit a tiszti rang jelentett volna neki. Lars Brink polgári védelmi őrnagy és néprajzkutató írta egyetemi diplomamunkájában: „amikor a fenyegetés a legnagyobb volt”, egy ilyen előléptetés méltányos lehetett volna. De a kérést elutasították. Úgy tűnt azonban, hogy ez nem nagyon törte le őt. Mindenesetre megtartotta ígéretét, fizetés nélkül dolgozott tovább, anélkül hogy csillagokat kapott volna a gallérjára. Az elkövetkező években szabadidejének nagyon nagy részét a polgári védelemre fordította. Még akkor is, amikor – 1941 nyarán – végre egy igazgatói posztot kínáltak fel neki.   A háború kitörése Jacob és ifjabb Marcus Wallenberg mindennapjait is megváltoztatta, az ő képességeiket is felhasználták a haza javára, még ha egészen más szinten is. Az ifjabb Marcus közeli barátságban volt Erik Bohemannal, aki a második világháború egész ideje alatt külügyi államtitkár volt. Ezenkívül jó kapcsolatai voltak Londonban a

legbefolyásosabb politikai körökkel. Jacob Wallenberg viszont átvette apjuk, az idősebb Marcus feladatát, és az egyik legfontosabb tagja volt annak a svéd delegációnak, amelyik a Németországgal való kereskedelmi megbeszéléseket intézte. A testvérek a háború végéig fenntartották ezt a munkamegosztást. Marcus az Angliával és Franciaországgal, Jacob a Németországgal folyó kereskedelmi tárgyalások résztvevője volt. Az első feladat már 1939 szeptemberében megérkezett. Akkor, a háború kitörése után az volt a kihívás, hogy mentsék a menthetőt Svédország külkereskedelméből, hogy a lakosság ellátását biztosítsák. Egy sajátos kettős, testvéri kommandó alakult. Az ifjabb Marcus Londonba utazott Boheman államtitkárral, ahol humorával és vonzerejével győzte meg az angolokat, hogy a svéd semlegességnek ellentmondana, ha hirtelen leállítanák a német vasércexportot. A svéd kereskedelemnek ugyanúgy kell folynia, mint eddig, minden egyéb állásfoglalás lenne – érvelt Boheman és Wallenberg. Miközben Marcus villogtatta a humorát és elbűvölte Londont, a visszafogottabb, megfontoltabb Jacob Stockholmban Gunnar Hägglöffel, a külügyminisztérium kereskedelmi osztályának vezetőjével fogadta a német kereskedelmi delegációt. A németek már felvásárolták a svéd vasércexport nyolcvan százalékát, most meg kellett nekik mondani, hogy többet nem kapnak. A stratégiailag alkoholban úszó vacsorák Jacob Strandvägen 27. alatti lakásában a németek időnkénti lecsillapítását szolgálták, hogy ne követeljenek többet. Tíz hétig tartó győzködés után az angolok elfogadták, hogy Svédország továbbra is exportál vasércet Németországnak, ha ennek a mennyisége nem haladja meg a háború előttit. Stockholmban Jacob jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a németek a vasércért cserébe nagy mennyiségű szenet ígérjenek. A Hägglöf, Boheman, valamint a két Wallenberg testvér kvartettje sikeres csapatösszeállításnak bizonyult. Jacob és ifjabb Marcus idejük nagy részét a külügyminisztérium számára végzett kereskedelmi tárgyalásokkal töltötték, amíg a háború tartott. „Nem lehet túlértékelni azokat a szolgálatokat, amelyeket a Wallenbergek tettek a háborús évek alatt Svédországnak” – írta emlékirataiban az akkori külügyminiszter-helyettes, Erik Boheman.

Néha a feladatoknak kifejezettebb politikai jellege volt. A Wallenberg testvérek a legmagasabb körökben forogtak, és gyakran a svéd kormány nem hivatalos szócsöveként működtek. 1939 őszén ifjabb Marcus többek között Winston Churchill-lel is találkozott, aki nem sokkal később – 1940 májusában – Nagy-Britannia miniszterelnöke lett. Marcust elküldték, hogy Reynaud jövendő francia miniszterelnökkel is találkozzon, hogy elmagyarázza neki a svéd politikát, és hogy kihúzza a franciák méregfogát a németországi vasércszállítások miatt. Jacob a svéd kormány kérésére 1940 augusztusában Hermann Göringet látogatta meg a Berlin melletti Carinhallban. Göring a külügyminiszterrel, Christian Güntherrel vagy valamelyik közeli munkatársával szeretett volna találkozni, hogy panaszkodjon a svéd sajtó németellenes magatartása miatt. Ez a valaki Jacob Wallenberg volt. Göring a találkozót úgy kezdte, hogy huszonöt percig szidta a svéd bankigazgatót, de ötórás találkozójuk végül is úgy fejeződött be, hogy Göring egy jövőbeli német– svéd szövetség gondolatát vetette fel a svéd kormányhoz írt tapogatózó levelében. A Wallenberg család nem volt egyértelműen németellenes. Egy erőteljesebb, izmosabb Németországot jó „demokratikus” ellensúlynak tartottak a nagy, keleti, kommunista diktatúrával szemben. Ez a hozzáállás nem ment ritkaságszámba a jobboldali, de attól még nem nácibarát svédek körében. A bank 1938-as éves beszámolójában az ügyvezető-testület elnöke, idősebb Marcus Wallenberg és fia, Jacob, egy olyan világpolitikai elemzést tettek közzé, amelyet abban az időben sokan és erősen kritizáltak: „1938-ban az európai politikai feszültség jelentősen befolyásolta a világ gazdasági és pénzügyi viszonyait. Amióta a Német Birodalom, tudatos vezetés mellett, helyreállította nagyhatalmi pozícióit, ez az ország érettnek látja az időt, hogy megvalósítsa külpolitikai programját is, amely arra irányul, hogy egyesítsék azokat a területeket, amelyeken alapvetően németek élnek. A Mussolini erőteljes vezetése alatt felfegyverzett Olaszországgal létrejövő szövetség biztonsága mellett Németország egyetlen kardcsapás nélkül el tudta foglalni Ausztriát, szeptemberben pedig

Csehszlovákia német nyelvű területeit. Anglia tevőlegesen hozzájárult az utóbbi konfliktus békés megoldásához.” Ettől azért a nácizmus támogatása eléggé messze állt. A hetvennégy éves idősebb Marcus ezt írta egy barátjának négy hónappal a háború kitörése előtt: „Hitler egy borzalmas példája a pszichológiai erők szerepének a történelemben.” A háborús megállapodásról szóló tárgyalások alatt Jacob pedig azt írta az öccsének, aki Londonban járt, javasolja az angoloknak, hogy mindenféle béketárgyalás feltételéül Hitler elmozdítását követeljék. Jacob kiegészítette a német ipari és kereskedelmi világgal kiépített széles körű hálózatát egy pár, kulcsfontosságú kapcsolattal a német ellenállási mozgalomban. Néha a kettő egybeesett. A legkiemelkedőbb ezek között Carl Goerdeler, aki 1944 nyarán a Hitler meggyilkolására készülő összeesküvés egyik résztvevője volt. Épp mielőtt Marcusnak Hitler elmozdításáról írt, Jacob pár hónapon belül másodszor is találkozott Goerdelerrel. Ez volt talán az első, de messze nem az utolsó alkalom, amikor a Wallenberg fivéreket nem hivatalos információs csatornaként használták a náciellenes németek és a brit kormány. Jacob közvetített néhány szondázást, békepuhatolózást Marcusnak, aki viszont továbbította ezeket a nyugati hatalmaknak nagybritanniai politikai kapcsolatain keresztül. Carl Friedrich Goerdeler neve jól ismert volt Németországban. 1930 óta Lipcse polgármestere, és eredetileg ambivalensen állt Hitler politikai programjához. A zsidó üzletemberek bojkottját nem támogatta, de elfogadta egy évvel később, amikor Hitler kinevezte a német árfelügyelő hivatal élére. Az 1935-ös nürnbergi törvényeket követően Goerdeler hozzáállása az utálattal határos kétkedés lett. Amikor a helyi nácik ledöntötték Lipcse központjában a zsidó zeneszerző, Felix Men delssohn szobrát 1936 őszén, lemondott polgármesteri posztjáról, és a Bosch elektronikai cég kereskedelmi osztályának lett a vezetője Stuttgartban. A náciellenes mozgalom egyik vezető figurája lett, amivel nem állt egyedül a vállalat vezetőségében. Szeptember 1-jén, amikor a németek megszállták Lengyelországot, Goerdeler éppen Stockholmban járt, és többek között Jacob és id. Marcus Wallenberggel találkozott az Enskilda Bankban. Jacob a Goerdelerrel

folytatott tárgyalásairól készült, későbbi jelentésében azt írta: „Nagyon őszintén számolt be a nácizmussal szembeni rendkívül kritikus álláspontjáról, és világossá tette, hogy nagyon pesszimista a német fejleményeket illetően.”{42} Volt egy titkos motívuma is Goerdeler stockholmi látogatásának a világ számára eme végzetes szeptemberi napon. A Bosch – egyebek között – repülőgépek motorjainak alkatrészeit gyártotta, és most a semleges államok bankjait tesztelték, hogy hajlandók-e megvenni a Bosch külföldi leányvállalatait. Az ok egyszerű volt, a német óriáskonszernnek keserű emlékei voltak az első világháborús időkből. A külföldi Bosch leányvállalatokat a győztes hatalmak sokhelyütt konfiskálták mint ellenséges tulajdont, mert a termékei alapvető fontosságúak voltak a hadiipar számára. Időben fel akartak készülni, és el akarták kerülni, hogy ugyanaz történjen, mint az első háborúban. Ha ezek a cégek hivatalosan egy semleges ország bankjának tulajdonában volnának, más lenne a helyzet, és a Bosch-birodalom érintetlen maradna. Goerdeler előadta ügyét az Enskilda Banknak és a Handelsbanknak szeptemberi látogatásakor. A Bosch vezetősége egy kifinomult tervet készített. A külföldi Bosch-vállalatokat eladják, de valójában mégsem, azaz csak rövid időre. Egy kiegészítő megállapodás, egy úgynevezett felajánlási klauzula szerint a Bosch visszavásárolhatja a leányvállalatokat – két évvel a háború befejezése után – ugyanazon az áron, amelyen eladta azokat. A jószolgálat jutalma ez alatt az időszak alatt részvényosztalék, kamat a befektetett pénz után és egy nagyobb egyszeri kifizetés lenne. Nem volt ez rossz üzlet. Az Enskilda Banknak ebben az időszakban nagy volt a betéti többlete, és éppen jó nemzetközi befektetési lehetőségeket kerestek. A beszélgetés azzal zárult, hogy a Wallenbergek több európai Bosch-vállalatot megvásároltak, majd az amerikai Boscht is megvették, mindegyiket külön visszavásárlási szerződéssel. Az amerikai Bosch álcázott megvásárlása azonban egy ketyegő bomba volt. Idővel a Wallenberg testvérek megértették a svéd közmondás értelmét: „Amit elrejtesz a hóba, előkerül az olvadásnál.” Az Egyesült Államokban viszonylag hamar gyanakodni kezdtek, hogy a vétel egyszerűen a német tulajdon elrejtését szolgálja. Amikor az ország 1941ben belépett a háborúba, a probléma éles lett. A Wallenbergek

megpróbálták szépíteni az eredeti Bosch-szerződést. Nyilvánosan többször és határozottan kijelentették, hogy nincs német tulajdon a vállalatban, de az amerikaiak kitartottak, és később konfiskálták is az amerikai Bosch részvényeit mint ellenséges tulajdont. De addig még néhány év viszonylagos nyugalom állt előttük. A Bosch-botrány csak a háború befejezése után robbant ki, de ez Jacob Wallenberget élete végéig kísértette. Egyelőre azonban még gyakorta utazott Németországba kereskedelmi tárgyalási céllal. A háború első négy évében összesen tizenhétszer járt Berlinben. Szinte minden alkalommal találkozott Goerdelerrel, az ellenállás harcosával, aki különleges hírekkel látta el őt. 1941 februárjában azzal az információval érkezett haza, hogy Hitler támadást készít elő a Szovjetunió ellen. Négy és fél hónappal később ezekből a megdöbbentő híresztelésekből valóság lett.{43}   1941 nyarán Jacob Wallenberg negyvennyolc éves és nőtlen. Még mindig a szülei lakása fölötti apartmanban lakott, és szabadidejének jó részét – ahogy korábban is – vitorlásversenyekkel töltötte. Sven Salént, a jól ismert svéd hajótulajdonost közeli barátai között tartotta számon. Sven Salén, Jacob Wallenberg és a híres dalszerző, Evert Taube, valamennyien a vitorlás eliten belül a „tengeri sasok” baráti társaságnak voltak tagjai. Végül Salén segített Jacobnak abban, hogy megszabaduljon unokatestvére fiával, Raoul Wallenberggel szembeni lelkiismereti adósságától. Ami viszont Salént illeti, az ő szempontjából ennél jobb volt a helyzet: Raoul pontosan azzal a kompetenciával rendelkezett, amire neki akkor szüksége volt. Ugyanis egy új vállalatot akart alapítani, amely a háború miatti svéd élelmiszerhiányt oldotta meg, főként Magyarországról származó importtal. Salénnak számos hajózási vállalata volt. Elnök-igazgatója a sikeres részvénytársaságnak, a Banántársaságnak (AB Banankompaniet), és ő volt a felelős ezen belül a gőzhajóforgalomért. Épp akkoriban vette át a vállalatot társától, Carl Matthiessentől. A háború előtt a Banántársaságnak több száz alkalmazottja volt, és öt hajóval szállították folyamatosan a főként Jamaicából érkező banánt. A „Fyffe banánok” rendkívül népszerűek voltak Svédországban. A göteborgi vállalat forgalma hússzorosára nőtt tíz

év alatt, és a stockholmi szabad kikötőben hatalmas raktárhelyiséget építettek, a mennyezeten banánfürtöket ábrázoló stukatúrdíszítéssel. Ez a tevékenység teljesen befulladt. Dánia és Norvégia 1940. áprilisi megtámadása után a németek a Skagerrak-szorosban aknákat helyeztek el, és egy szempillantás alatt blokkolták a teljes, nyugati svéd kereskedelmet. Hozzá kell tenni, hogy 1941 februárja után, a háborúzó felekkel folytatott hosszú és bonyolult tárgyalásokat követően, korlátozott mértékben havonta néhány svéd hajót átengedtek. De ez nagyon korlátozott és nagyon kockázatos volt. Luxus termékeket, mint például banánt, nem részesítettek előnyben, akkor semmiképpen, amikor a lakosság alapvető élelmiszerekből való ellátása került veszélybe. Egyre több termékre vezették be a jegyrendszert, 1941-ben már szinte mindent jegyre adtak – teát, kávét, kenyeret, vajat, húst, tojást és sajtot. A stockholmi éttermekben róka- és borzhús is volt az étlapon, és csak úgy lehetett meghívni embereket, hogy a vendégektől elkérték az élelmiszerjegyeiket. Halat és madarat még mindig lehetett kapni, ennek Raoul Wallenberg számára jelentősége lesz a későbbiekben.   Salén előre látta, hogy háború esetén valószínűleg teljesen le fog állni a banánimport, ezért már korán, 1939-ben újfajta tevékenység után kezdett nézegetni a Banántársaság. Többek között alapítottak egy konzervgyárat Malmőben, a Svenska Konservfabriken Globus AB-t (Svéd Konzervgyár Globus Rt.). Ezen keresztül léptek kapcsolatba Magyarországgal. A lehető legjobb külföldi együttműködési partner utáni vadászatában Salén és a Banántársaság rátalált, ahogy ezt maguk leírták, „Európa legnagyobb és legsikeresebb konzervipari vállalatára, a Manfred Weiss AG-re Budapesten”. A Banántársaság és a svéd Globus-gyár megkapták a híres magyar Globus-termékek – sűrített paradicsom, libamáj, konzerv zöldségek és levesek – kizárólagos kereskedelmi engedélyét. Salén élelmiszerek és más szükséges termékek importját is kilátásba helyezte Magyarországról, Európa éléskamrájából. A háborúban Magyarország Németország szövetségese volt, de – legalábbis elméletileg – szuverén államnak tekinthető. A németek szerették volna a teljes magyar élelmiszerexportra rátenni a kezüket, de nem volt teljesen lehetetlen, hogy a svédek is kapnak

néhány szeletet a tortából. 1941 februárjában új kereskedelmi szerződést kötöttek a magyarok és a svédek, amelynek révén Svédország több élelmiszert kapott, mint amennyit eredetileg remélt. Egy évvel korábban Salén magyarországi kapcsolatain keresztül megismert egy negyvenes éveiben járó élelmiszer-kereskedőt, Lauer Kálmánt, aki hosszú ideje a legnagyobb magyar élelmiszer-exportőr, a Hangya Szövetkezet nemzetközi képviselője volt. Lauer az elmúlt években többször járt Svédországban különböző üzleti ügyekben, és nem csak a konzerv miatt. A háború kitörése után Stockholmban megpróbálta az olcsó magyar libahúst népszerűsíteni a libaszkeptikus svéd közönség körében. A siker minden várakozást felülmúlt. A magyar libák forgalma ötszörösére nőtt a háború kitörése óta. 1941 tavaszán Lauer hozzásegítette a svéd háztartásokat a húsvét megünnepléséhez: háromezer-ötszáz láda magyar tojással meg tudták állítani a tojások árának emelkedését. Elég sokat elárul Lauer kreativitásának mértékéről, vagy még inkább az üzleteket mindig kiszimatoló orráról, hogy ezen évek alatt sikerült ötszáz magyar hátaslovat is szállítania a svéd hadseregnek. Ezt az üzletet a Banántársaság közvetítésével kötötte. Sven Salén pedig a társával, Carl Mathiessennel, meglehetősen nagy nyereséget is zsebre vágtak a lóügyleten. Talán épp emiatt a Banántársaság vezetősége ezen a tavaszon elkezdett tárgyalni Lauerral egy magyar–svéd kereskedelmi kamara felállításáról.   Lauer Kálmán jogi doktor volt eredendően, de – mint annyi magyar értelmiségi – ő is kénytelen volt abbahagyni karrierjét az első világháborús vereség után. Az 1920-as békeegyezményt követően Magyarország, a németek szövetségese, korábbi területeinek és lakosságának jelentős részét elveszítette. Egy csapásra összezsugorodtak a jogászok elhelyezkedési lehetőségei, különösen az olyan magyarok számára – mint például Lauer –, akik az új határvonalak meghúzásakor a romániai oldalon találták magukat. A svéd hatóságok előtt Lauer „kálvinistának”, vagyis „protestánsnak” vallotta magát, feltehetően megkísérelte elkendőzni zsidó származását.{44} A harmincas évek végén, amikor Magyarország németbarát kormánya fokozatosan nehezítette a zsidók életét, Lauer egyre több időt töltött

külföldön. Most pedig szeretett volna Svédországban maradni a feleségével, a szintén zsidó származású Máriával. Salén ezt jó ötletnek tartotta, még a Socialstyrelsen ellenséges beállítottságú irodáját is felhívta. Ahogy az idő múlt, változtak az üzleti tervek is. 1941 júliusában kereskedelmi kamara helyett megalapították a Mellaneuropeiska Handels AB-t (Közép-európai Kereskedelmi Részvénytársaságot). Pontosabban Salén adta a tőke döntő többségét, Lauernak felajánlotta a részvények felét szakértői tudása fejében: úgy gondolta, hogy Lauer fogja vezetni a céget. Csak az volt a probléma, hogy Lauer nem volt svéd állampolgár, és a tartózkodási engedély megadása is elhúzódott. Szükségük lett egy munkatársra, aki a céget jegyezhette, az igazgatótanácsban ült, és utazott Európában, ami Lauernak fokozódó nehézségeket jelentett. Ezt az állást mintha Jacob Wallenberg unokatestvérének munkanélküli fiára szabták volna. A tippet közvetítették, Raoul Wallenberg találkozott Lauer Kálmánnal, és 1941 augusztusában kapott egy ajánlatot, hogy legyen a Közép-európai Kereskedelmi Rt. külföldi igazgatója. Ezt a munkát Raoul 1944 nyaráig megtartotta, amikor – véletlenül – azt a feladatot kapta, hogy utazzon Budapestre, hogy egy amerikaiak által finanszírozott mentőakciót szervezzen meg a magyar zsidók számára. Lehet, hogy azért, mert senki más nem merte vállalni, vagy lehet, hogy azért, mert ő volt a megfelelő ember a megfelelő időben és helyen. A megfelelő helyet úgy hívták, hogy Közép-európai Kereskedelmi Rt.   1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. Pár nappal később Finnország is hadba szállt a németek oldalán. Svédország külpolitikai helyzete rázósabb lett, mint valaha, és a külügyminisztériumi tisztviselők később leírták, hogyan vált Svédország a nyár folyamán egy egyre izoláltabb szigetté a német tenger közepén. Az egyik kormánytag jellemzése szerint „olyan volt, mint egy megtöltött ágyú csöve előtt élni”. Amikor a németek azt követelték, hogy az Engelbrecht-hadosztályt, tizenötezer katonát svéd területen át Norvégiából Finnországba szállíthassák, az ideges svéd kormány nem mert nemet mondani.{45} Raoul Wallenberg karrierjében 1941 nyara fontos fordulópontot jelentett. A csirke-, tojás- és konzervimport talán nem éppen az volt,

amiről álmodott, nem egy végső állomás. De most ennek nem volt akkora jelentősége. Végre állása volt, olyan, amelyben üzlettel foglalkozhatott. Nagyon sokáig kellett várnia, de a huszonkilencedik születésnapjára állandó munkája és rendszeres jövedelme lett – ami persze messze elmaradt a nagyapja által kilátásba helyezettől, de ami elég volt, hogy elköltözhessen otthonról. A von Dardel családnak problémái voltak az ötödik emeleti lakásban a hideg miatt, és elhatározták, hogy egy ugyanekkorára cserélik pár házzal arrébb, az Östermalmsgatan 12.-ben, egy földszintire. Ettől ugyan nem volt sokkal nagyobb a meleg ott sem. A háború első két tele emberemlékezet óta a leghidegebb volt, és hamarosan jelentkezett a fűtőanyaghiány. Meleg víz hetente legfeljebb pár alkalommal volt. A legtöbb családnál lázasan kötni kezdtek, meleg ruhadarabokat saját használatra, de a katonáknak is. Raoulnak a költözés nagyszerű alkalmat teremtett ahhoz, hogy elkezdje a saját otthonát kialakítani. Talált egy üres, kétszobás lakást ugyanabban a negyedben, a Bragevägen 12. alatt. Nem lehetett luxusbérleménynek mondani, mindössze ötvenhét négyzetméter egy minimális konyhasarokkal, de három és fél méter magasak voltak a falak, és a ház egyetlen terasza is hozzátartozott, egy jól méretezett, hatszögletű terület, amit szinte a nyári koktélpartikra találtak ki. Erről a teraszról Raoul láthatta a világoskék 4-es villamosokat, amelyek csilingelve haladtak az Odengatanon. Hallotta az elhaladó járókelők vasalt cipősarkai kopogásának fémes kakofóniáját – örökös emlékeztető arra, hogy már a gumit is jegyre adták. Kint állhatott az erkélyén, és magába szívhatta a kapus által felhasogatott fák illatát, és talán azon is elgondolkodott, hogy éppen ott volt az a ház – néhány méterre az Odengatantól –, ahol Herman Göring lakott svédországi tartózkodása alatt a húszas években. Vagy egyiket sem csinálta, egyszerűen csak élvezte az alkonyati napfényt. Bragevägen, 2010. november – Farewell Blues Raoul Wallenberg teraszát messziről látni. Egy kovácsoltvas kapu választja el a házat a járdától a Bragevägenen. Az esti sötétségben látni vélek egy kis pázsitot és egy dércsípte virágágyást.

A tölgyfa kaput, nem meglepő módon, alig tudom megmozdítani, de kitartok. A bejáratnál barna márványpadló, a falakat a nemzeti romantika virágfüzérei díszítik. Feltűnően sok a kék és sárga szín – jegyzem meg, és felmegyek a lépcsőn. Raoul idejében kapus nyitogatott, és a méretes lakásokhoz, külön emeleteken, cselédszobák is tartoztak. De Raoul lakása a kisebbek közé számított, és úgynevezett dublettnek hívták. Egy darabig az ajtó előtt állok, és arra gondolok, hogy ez biztos ugyanaz az ajtó, ugyanaz a világos fa, ugyanaz az ajtókeret és fél-francia ajtótábla. A mostani lakó tizennyolc éve él itt. Megígérte, hogy fogad, ha én megígérem, hogy nem adom ki a nevét. És tényleg, az ajtó szinte azonnal kinyílik, fény és simogató dzsessz szüremlik ki. Biztos így volt akkor is. Tudom, hogy Raoulnak volt egy lemezjátszója, tudom, hogy nagyon szerette a zenét, a dzsesszt és a templomi műveket, mint Händel Messiását vagy Bach oratóriumait. Raoul 1944-es naptárának jegyzetlapján van egy lista dzsessz-számokkal, úgy tűnik, gyorsan firkálta le. Senki se tudja, miért. Lehet, hogy ezek voltak a kedvencei, vagy ebben a sorrendben következtek a számok egymás után egy táncesten? Glenn Miller és Benny Goodman természetesen rajta vannak. Számok, mint például a Minnie the Moocher, You Are Too Beautiful, I’ve got a Gal in Kalamazoo és a csodálatos At Last – ezek vannak felsorolva, ha helyesen betűzöm Raoul szűkszavú jegyzeteit. Itt van még a húszas évek egyik legnagyobb slágere, a Farewell Blues, Glenn Miller játszotta az On the Alamo című lemezen, amit 1941-ben adtak ki, ugyanabban az évben, amikor Raoul ideköltözött. Megérkezésemkor a jelenlegi lakó Dexter Gordont, az amerikai tenorszaxofonost hallgatja. Megtudom, hogy ő is amerikai, egy diplomata fia, ezért a világ minden táján lakott már. Úgy tűnik, a szerelem miatt költözött Stockholmba az 1980-as évek elején. Mindezt később meséli el, miután körülnéztem ott, ahol Raoul Wallenberg utoljára lakott Svédországban. Vendéglátóm előre megy. A hallban egy szobabicikli áll, odabent egymás mellett két négyzet alakú szoba, egy kicsi fürdőszobával közöttük. Vörös, keleti szőnyegek takarják a kopott parkettát. Raoul testvére, Nina Lagergren leírta nekem, hogy nézett ki a lakás, amikor Raoul lakott benne. Az ember először a nappaliba érkezett. Raoul oda egy kanapét helyezett, két oldalán egy-egy nagy, kék-fehér keleti porcelánvázával. A vázákból az ügyes Maj lámpákat varázsolt. Ez természetesen Gustaf nagypapa öröksége volt a Japánban töltött időszakából. A falakon az apa, Raoul Oscar több képe függött. Hogy ezek hogy néztek ki, arra Nina nem emlékezett, mert egy betörés során eltűntek abból a raktárból, ahová elhelyezték őket. A teraszra vezető ajtó a belső szobából nyílik. Ez volt a hálószoba Raoul idejében, itt most egy ülőgarnitúra van. Körülnézek. A főzősarokról már hallottam. Ahogy én gondolom, Raoul nem sokszor főzött. Továbbra is gyakran vacsorázott az egy sarokra lakó szüleinél, még reggeliknél is előfordult – mesélte Nina. De azért

egy omlettet néha megsütött, és gyakorta rendezett vacsorákat és ünnepségeket itt. Akkor mindig szerepelt magyar libamáj is a menün. Raoul testvérének, Guy von Dardelnek az archívumában bámulatot keltő mennyiségű köszönőlevelet és meghívó kártyát{46} találtam a Bragevägen 12. alatti időkből. A táskámban van néhány másolat, de elő sem veszem, mert szinte kívülről tudom őket. Egy 1943 decemberéből való koktélpartira több mint harminc vendéget számolok össze, közöttük van Jacob Wallenberg, Sven Salén, Lauer Kálmán, a szülők, a testvérek és a magyar követ, Ullein-Reviczky Antal. Teszek egy kört a lakásban, és megpróbálom megsaccolni az egy főre jutó területet azon az estén a két szobára, összesen negyvenöt négyzetméterre. Nagyon zsúfolt lehetett, akkor is, ha Raoul csak italokat szolgált fel. Még szerencse, hogy ifjabb Marcus és felesége, Marianne elutaztak Bergslagenbe, ezért köszönettel elutasították a meghívást. Egyes időszakokban Raoul több vendégséget és ünnepséget rendezett itt. A köszönőlevelekből kitűnik, hogy ezek gyakran különleges események voltak. „Amikor az ember meghívást kap hozzád, garantált, hogy vidám lesz az este, hogy Stockholm legkellemesebb embereivel fog találkozni, és hogy az enniinnivaló hegyekben áll” – írta egy bizonyos Jan egy 1942. végi meghívást követően. „Tényleg mestere vagy a szervezésnek és a vendéglátásnak” – köszönte meg egy Gösta, nem tudni, mikor. Egy lelkes Birgitta Broomé írt 1942 májusában egy elragadó estéről Raoul otthonában „személyes és művészi atmoszférával”. A Svéd Akadémia leendő tagja, Sture Petrén, vidám lapot írt, tustollal és szanaszét álló betűkkel egy másik, ugyanabban a hónapban tartott – úgy tűnik – sikeres vendégségről: „Csak egyet sajnálok, hogy elég bolond voltam, hogy már háromkor elmentem. És ezzel sajnálatos módon kihagytam a legutóbbi utazásod fantasztikusan szórakoztató elbeszélését.” Behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni a vendégségeket, hogyan mozogtak az emberek a nappaliból a fürdőszoba előtti keskeny átjárón a hálószobába, onnan a hatszögletű teraszra. Zsúfolt és meleg, rendetlen és nyüzsgő, és valószínűleg színes kavalkád, amit a majd két méter magas ablakszárnyak visszatükröztek. Egy-egy angol nyelvű párbeszéd, mert Raoulnak voltak vendégei – a kártyák alapján – a brit követségről is. Német neveket nem láttam, de egykét magyart igen. Láttam az amerikai katonai attasé névjegyét is, és tudom a svéd Biztonsági Rendőrségnek a követség lehallgatásaiból, hogy egyszer Raoulnál járt meghívottként a katonai attasé. A köszönőkártyák között egy-két kékvérűnek a neve is előfordul, mint például Dinkelspiel, Nordenskiöld, von Kantzow és von Platen. De nem csak. „Szívélyes köszönet egy nagyszerű vacsoráért, a vörösbor olyan volt, mint egy hegedűhang, a sherry meg egy csellószóló” – írta Stig Ahlgren, a szociáldemokrata Aftontidning kulturális szerkesztője Raoulnak 1942 júniusában. Ahlgren sajnálta, hogy hirtelen rosszul lett, és el kellett mennie, de „az indiai bölcsesség, amely az elragadtatott

vendégsereg felé árad a te enyhén keleties lényedből, biztosan megbocsátóvá tesz téged, és elnézed ezt nekem”. Szemem egy Buddha-mellszoborra esik magasan a könyvespolcon. Lehet, hogy a keleti érzés öröklődik a bérlők között?   A kanapé előtt egy asztal, azon egy petróleumlámpa, egy nyitott üveg fehérbor, mint később kiderült, egy pont jó hőmérsékletű chardonnay. Leülünk a kanapéra, és mondok valamit Raoulról és az ő különleges évjáratú borairól. Ezek között voltak egészen kiválóak, de csapnivalók is. A borokat Gustaf nagyapjától örökölte, és többségükben az 1800-as évek végéről származtak. Tény, hogy Raoul apja, Raoul Oscar, legalább 250 üveget bezsúfolt Gustaf Wallenberg saltsjöbadeni borospincéjébe 1908 karácsonya előtt, amikor Gustaf még Japánban tartózkodott. Volt köztük tizenhárom üveg Château Poujeaux, nyolc Haut-Margaux is Raoul Oscar borlistája szerint. A legendás újságíró, Gustaf von Platen szerint, aki Raoul baráti köréhez tartozott, a nagypapa öröksége egy élmény volt. „A legjobb borok, amelyeket valaha ittam […] azok az üvegek, amelyek megmaradtak, áhítatossá tették az embert” – írta von Platen visszaemlékezéseiben, 1993-ban. Csak aztán az volt a bökkenő, hogy a többi üveg nem tartotta a szintet, azokat Raoulnak a lefolyóba kellett öntenie. A mostani bérlő is egyedülálló, mint Raoul volt. Sok évvel ezelőtt elvált. Nevet, amikor megkérdem tőle, hogy mit tudott Svédországról, mielőtt ide költözött. – Négy szóval tudom összefoglalni – a Nobel-díj, jegesmedvék az utcákon, meztelen nők és Raoul Wallenberg. Tudtam, hogy ő ki. De arról fogalmam sem volt, hogy pont ebben a lakásban lakott, amíg egy szomszéd meg nem mondta nekem pár évvel ezelőtt. Nem sokan tudják ezt. Nincs abban semmi furcsa, hogy már korábban hallott Raoul Wallenbergről. 1981-ben Raoult az Egyesült Államokban tiszteletbeli állampolgárrá választották, és ezzel neve azonnal ismert lett az amerikaiak előtt. Még az is lehet, hogy ismertebb, mint Svédországban, ahol a legtöbb tizenéves esetleg hallott róla, de nem tudja megmondani, hogy ki volt. Talán egy focijátékos az Örgryte csapatában? Vendéglátóm rágyújt. Még egy Wallenberg-története van. Egy darabig az édesapja a CIA-nál dolgozott. Idős korában, amikor fia már Svédországba költözött, az apa elmesélte, hogy az oroszok többször is megpróbálták kicserélni Raoul Wallenberget, amikor a lubjankai börtön foglya volt. De ahogy azt a papa értelmezte, a svédeket ez nem érdekelte. – Borzasztó, ugye? Ha ez igaz – mondja, és belefújja a füstöt a történelmi hangulatba. Hazafelé a vonaton rákeresek Raoul néhány dzsesszkedvencére. Hosszú listát ad ki a Spotify. Elszunnyadok, Glenn Miller Farewell Bluesa szól a fülhallgatómban.

NYOLCADIK FEJEZET   Az élelmiszer-kereskedő Az újonnan alapított Közép-európai Kereskedelmi Részvénytársaság beköltözött Sven Salén új irodájába a Strandvägen egyik előkelő épületébe, a 7/A-ba. Két szobát kaptak az ötödik emeleten, közvetlenül a mindenre kiterjedő vállalkozás, a Salén Hajózás irodái mellett. A Strandvägen Stockholm legszebb, hársfákkal szegélyezett sétálóútja volt, egyik végén széles rakpart, a Nybro-öböl és a szigetvilágba induló hajók kikötője, a másik végén a Djurgården híd. Az út leginkább egy fasorra hasonlított, egyik oldalán sokemeletes palotákkal, a barokk és a jugend stílus keverékével. Itt lakott a stockholmi társadalom krémje. A 27es szám alatt volt a rezidenciája id. Marcusnak és feleségének, Amaliának, és ugyanabban a házban Jacob Wallenbergnek is. A Strandvägen egyébként semmiképp sem volt lebecsülendő cím egy újonnan induló export-import cég számára. A 7/A egy jugendstilban épült palota volt, kicsit feljebb a sétányon, a bejárata egy belső udvarról nyílt. Az utcai szintet a víz felé hatalmas ablakokkal egy autószalon, az első emeletet egy családi hotel, a Grand Pensionat Dehn foglalta el. Fölötte két hatalmas emeleten az amerikai követség székelt, itt voltak az irodái és a lakásai is a folyton növekvő személyzetnek. Amikor Einar Jolin svéd festő, 1939-ben egy téli napon felállította állványát pont a 7-es számú ház előtt, megörökített kettőt az akkori stockholmi utcán sétáló prominens személyiségek közül: Eugen herceget fekete kalapban, útban Waldemarsudde{47} felé, és a szovjet nagykövetasszonyt, a híres Alekszandra Kollontajt, prémes kalapban, amint a város felé megy. Lauer beszámolója szerint, amikor a Wallenberg-akcióhoz vezető kezdeti lépések történtek, az ő irodája az ötödik emeleten volt. A márvánnyal borított bejárattól lifttel felmentek az ötödikre Raoullal együtt minden nap. Az íves tetejű alkotmány egy rézből és kovácsoltvasból

készült kézműves csoda volt, mintha készítői előre megérezték volna, hogy mekkora szerepe lesz abban a drámában, ami épp csak a sarkon túl leselkedett. Lauer helyzete nem lett könnyebb, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót 1941 júniusában. A Barbarossa terv hatására a németekkel szövetséges Magyarország is hadat üzent a Szovjetuniónak. Németország távirányítása Magyarországon egyre keményedett, és újabb, szigorúbb faji törvényeket hoztak a zsidók ellen. Egyre kockázatosabb lett egy magyar zsidónak Európában utaznia általában, Német- és Magyarországra pedig különösen. Sok külföldihez hasonlóan Lauer már 1941 őszén fennakadt a svéd biztonsági rendőrség hálóján. Igazság szerint nem kellett sok ahhoz, hogy valaki arra a listára kerüljön. Gyanakvó emberek betelefonáltak a rendőrségre, hogy feltételezett kémet találtak, mihelyst valaki egy kávéházban szótárral olvasott egy svéd újságot. Még Raoul is bekerült az iratokba egy vicc miatt, amit hangosan mesélt el egy étteremben. Egy bizonyos Blombergné ült a mellette levő asztalnál a Sturehof vendéglőben 1939-ben egy őszi este, és hallotta, amikor Raoul hangosan elmesélt egy vicces történetet egy rokoni esküvőről. A történet a német grófról, Enzio von Plauenről szólt, aki Raoul unokatestvérének, Majnak volt a férje. Raoul kuncogva adta elő, hogyan mondott von Plauen beszédet, amelyben az egyik nagybácsit viccesen kinevezte „Karlskrona körzet Gauleiterének” arra az esetre, ha Németország elfoglalná Svédországot. Blombergné jelentette az esetet egy évvel később, és ebből egy, a biztonsági rendőrség archívumában található kétoldalas jelentés készült. A biztonsági rendőrség létezéséről ekkoriban még a svéd parlament sem tudott. Általános Biztonsági Szolgálatnak hívták, és a kormány pár évvel korábban a legnagyobb titokban hozta létre. Összesen ezer alkalmazottja volt, telefonokat hallgattak le, leveleket bontottak fel, és gyanús személyeket követtek, időnként nevetségesen amatőr módon. A Lauerról szóló papírokban az áll, hogy „gyanús üzletekkel” foglalkozik Stockholmban, de a vádak igazolására egyetlen bizonyítékot sem hoztak fel. Ezen az őszön a rendőrségi telefonlehallgatásokban is feltűnik a neve. Egy náci kémkedéssel gyanúsított szomszéd, aki véletlenül ugyanabban a lépcsőházban, a Raoul melletti lakásban lakott a Bragevägenen, egy üzleti

partnerének jelentett az újonnan alakult Közép-európai Kereskedelmi Rt.ről, miközben a rendőrség hallgatta beszélgetésüket. Egy idő után Lauernak személyes aktát nyitott a biztonsági rendőrség, részletes személyleírással és visszatérő frissítésekkel. Ettől függetlenül folyamatosan meghosszabbították a tartózkodási és munkavállalási engedélyét. A nyomozók tüzének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Lauert általában megbízhatónak tartották, és munkája hasznos volt a svéd nép élelemmel való ellátásában. A rendőrségi személyleírás szerint Raoul főnöke 174 cm magas és testes férfi volt. Oválisan kerek arca, sötétszőke haja, világosbarna szeme és fehér bőre volt. A protokollban az áll, hogy széles válla és széles álla, magas homloka, vékony szája és ép fogsora volt. A fényképen látszik bozontos szemöldöke is. Lauer negyvenkét éves volt, általában „kékes öltönyökben” járt, és a biztonsági rendőrség szerint a svéd nyelvet német akcentussal törte. Az is ott állt, hogy fiatal korában kommunista volt, de egyes információk szerint „támogat minden kormányt, vöröset, feketét és színtelent, csak pénzt tudjon keresni rajtuk”. Akkori munkatársai szerint nagyon impulzív személyiség, tapasztalt üzletember, és rendkívül igényes. Délies temperamentuma nem mindig keltett rokonszenvet.   A Wallenberg-kutatásoknak mindeddig nem sikerült a Közép-európai Kereskedelmi Rt. üzleti ügyeit feltérképeznie azokban az években, mielőtt Raoul Budapestre utazott. Ezt nem is nehéz megérteni: a válasz a svéd archívumok nem túl elegáns titkai közé van elrejtve. Kreativitás és kitartás kell ahhoz, hogy a svéd–magyar élelmiszercég nyomait felkutassuk. A kibányászott dokumentumok alapján kijelenthetjük, hogy a Középeurópai Kereskedelmi Rt. első üzleteit jól időzítették a vezetők. 1941 őszén mindenki a gumihiányról beszélt, elkezdték begyűjteni a gumimaradékot is, hogy az elkopott autókerekeket javítani lehessen. Szeptemberben a tojást is jegyre kezdték árulni. Ennek megfelelően Wallenberg a cégnél eleinte tojáshelyettesítő por beszerzésével foglalkozott, valamint svéd lovak exportját készítette elő gumikerékért cserébe. Raoul egyből fejest ugrott a lókereskedelembe. A svéd parasztok nagyon sok lovat adtak el a háború kitörése után külföldre, miután az

élelmiszerexportot nullára csökkentették. Szükségintézkedés volt, hogy a jövedelemkiesést pótolják, és felállítottak egy engedélyezési hatóságot, az Állami Lóexportbizottságot. Lauer, aki már Magyarországon is foglalkozott lókereskedelemmel, 1941 nyarán engedélyt kért kétezer svéd ardenni ló eladására Franciaország nem megszállt területére. Cserébe a franciák jelentős mennyiségű, nagyon keresett teherautó-gumit szállítottak volna. Az elképzelés szerint a lóexportőrök megvásárolnák a lovakat a svéd parasztoktól és a Középeurópai Kereskedelmi Rt.-től, és befejeznék az üzlet második részét a franciákkal. A lóexportot engedélyezők rábólintottak az üzletre azzal a feltétellel, hogy a Franciaországba menő lovak semmiképp sem állhatnak útjába az akkorra már jelentős méretűvé bővült németországi minőségi lóexportnak. A Közép-európai Rt. üzlete nyugtalanítóan nagy volt – vélték a lóexportot engedélyezők –, különösen azért, mert Németország ez idő tájt ötszáz lovat követelt – hetente. Az engedély feltételéül szabták, hogy a kereskedelmi cég elégedjen meg rosszabb minőségű lovakkal, olyanokkal, amelyeknek a németek számára például túl alacsony a marmagasságuk. Még a lókereskedelemben is az volt a legfontosabb, hogy megtartsák a németek jóindulatát. Az ardenni lovak franciaországi exportja sokáig volt műsoron a Középeurópai Rt. ügyes duójánál. Különösen, miután a gumikompenzáció akadozni kezdett. A francia üzlet sok látogatást követelt az engedélyezés Rådmansgatan 18. alatti irodájában, mellesleg ugyanebben az épületben játszott Raoul gyerekkorában a Hagströmer unokatestvérekkel. Raoul két hosszú külföldi útjának és megszámlálhatatlan hivatalos levelének is a lókereskedelem volt a témája. Mivel a részvénytársaság ezzel egy időben importált libát, kacsát, tojástermékeket, szárított zöldségeket és paradicsompürét is mintegy kétmillió korona értékben (nagyjából negyvenmillió korona, 1,2 milliárd forint mai pénzen számítva), Raoulnak igazán sok volt a dolga. Ugyanolyan sok levelet, telefonhívást és látogatást igényeltek ezek a többi engedélyezési hivatalnál – az Élelmiszer-bizottságnál és a Kereskedelmi Bizottságnál. A beszélgetések alatt Raoul diadalívek építészeti skicceit rajzolgatta szórakozottan a jegyzetfüzetébe.

  A teljes munkaidő új tapasztalatot jelentett Raoul számára, aki nem egy kilenctől ötig típusú ember volt. Nem is állt szándékában irodakukaccá válni. A nap úgy kezdődött, hogy a Bragevägenről néha már reggel hatkor elindult a közeli Lill-Jansson erdőbe sétálni vagy futni. Előfordult, hogy útközben becsöngetett a szüleihez, és magával csábította a húgát, Ninát. A szülőknél reggelizett, majd a 6-os villamossal el tudott volna jutni szinte az irodáig, de inkább biciklizett, mint a háború alatt a stockholmiak többsége. A benzinjegy bevezetése miatt az autók gyakorlatilag eltűntek az utcaképből, kivételt a gázgenerátoros kocsik képeztek – a maguk korlátaival. Nem voltak megbízhatóak dombnak fölfelé, és a sofőr mindig összekormozta magát, amikor fel kellett tölteni fával. A város bicikliállománya érthetően megduplázódott a háború kitörése óta. Amikor ötkor lejárt a munkaideje, Raoul gyakran vállalt még esti műszakot a polgári védelemnél. Előtte hazabiciklizett, megevett egy szendvicset, ivott hozzá egy pohár tejet, átöltözött egyenruhába, és gyorsan továbbszaladt, hogy megtanítson egy asztalosinast vagy egy középkorú fogorvost a fegyverrel az árokban kúszás művészetére. A hétvégeken találkozott a kirándulóklub vagy a sportklub tagjaival – ahogy később átnevezték –, mert nyáron kirándultak, télen síeltek. Ez egy nagyobb baráti társaság volt a Hagströmer unokatestvérek körül, ebbe beletartoztak Raoul és Nina is. Testvérük, Guy és részt vett, amikor tudott, de ő a háború nagy része alatt tisztként Bodenben állomásozott. A sportklub tagjai a déli buszállomáson találkoztak, és elmentek pl. Roslagen vagy Värmdö felé, meglehetősen strapás egynapi vándorlásra vagy síkirándulásra. Raoul a mindennapjaiban elég sok edzetlen polgári védelmi fickóval találkozott, nem szándékozott ezek egyike lenni. Túlságosan sok ülőmunkát a Közép-európai Rt.-ben sem végzett. A svéd kereskedelmi hivatalnokok körében Lauernak az a híre járta, hogy szinte már problematikusan túl sok az energiája, legalábbis svéd mértékkel mérve. De a nehéz és kemény külkereskedelmi tárgyalásokban ezek a tulajdonságok előnyt jelentettek – ismerték el ugyanezek a hivatalnokok –, ezért aztán a strandvägeni irodában az élet aligha lehetett nyugodt és unalmas.

Lauer mellett a külkereskedelmi igazgató, Raoul Wallenberg gyakran visszafogott, majdhogynem szégyenlős benyomást keltett, de buzgalma és energiája nem sokkal maradt el a főnökétől. Hamarosan teljes gőzzel nekiállt a levélgyártásnak. Egyes napokon nagyon belelendült, és hivatali levelezését igazi, bürokratikus gőzhengerré változtatta. Szakmai érvelését egyik vagy másik importengedély-kérelemhez olyannyira átfogó módon, ugyanakkor annyira élesen és pontosan fogalmazta meg, hogy az átlagos svéd bürokratának legtöbbször esélye sem volt szembeszállni vele. Igen gyorsan és lenyűgöző módon elsajátította a bürokratákkal való játszadozás képességét, amire később Budapesten nagy szüksége lett. Egy ilyen példa az 1941 decemberében írt emlékeztető a baromfikról. A szárnyasok nem tartoztak az általános hús-jegyrendszer alá, ettől az importjuk különösen érdekes volt. Raoul szerette volna elérni, hogy az Élelmiszer-bizottság emelje meg az elérhető haszonkulcsot a liba és a kacsa importjára úgy, hogy magasabb maximumárat enged meg az üzletekben. Csak találgatás, hogy ez időben vajon véletlenül esik-e egybe egy ajánlattal, amelyet a Közép-európai Rt. kapott ötven tonna liba és tíz tonna kacsa magyarországi szállításáról. A probléma csak az volt, hogy Lauernak és Wallenbergnek több pénzre lett volna szüksége, hogy nyélbe üssék ezt a nagy üzletet. Pro memoriájában Raoul elmagyarázta az Élelmiszer-bizottságnak, hogy mennyire fontos a baromfiimport, amivel ki lehet egészíteni a hús és zsír fejadagokat. Wallenberg igazgató szerint ebben a tekintetben egyetlen más szárnyas sem tud versenyre kelni a libával és kacsával. „Egy 6-7 kg súlyú liba 1,5-2 liter zsírt tartalmaz, amelynek táplálékértéke meghaladja a vajét. Ezen a zsiradékmennyiségen kívül maga a liba kellő mennyiségű zsírt tartalmaz, hogy vaj nélkül meg lehessen sütni. A kacsákat illetően, amelyeknek lényegesen kisebb a súlya, hasonlók az arányok. A liba és a kacsa importja […] ilyeténképpen fontosabb, mint a pulykáé. A pulyka gyakorlatilag nem tartalmaz több zsiradékot, mint amennyi felhasználódik a sütés során.” És így tovább, és így tovább, négy, sűrűn írt oldalon.

Ugyanabban a hónapban a cégük megpróbált engedélyt szerezni 200 tonna tojásporra Sanghajból. Magyarországról ugyanis se friss tojást, se tojáspótló port nem lehetett éppen akkor beszerezni. Az ötlet nem volt annyira őrült, különösen, mert a Salén Hajózásnak a kilencszáz tonnás Dagmar Salénja akkor Sanghajban horgonyzott. De 1941. december 7-én a japánok bombázták az amerikai flotta bázisát Pearl Harborban. Az USA belépett a háborúba, és ezzel a Távol-Kelet egyszeriben nem volt annyira vonzó kereskedelmi alternatíva, amelyre az Élelmiszer-bizottság is rámutatott a Wallenberg igazgatónak írt válaszlevélben. A megváltozott háborús helyzet a párosnak a Strandvägen 7/A-ban több problémát is okozott. Ahogy azt Craig McKay hírszerzéskutató megmutatta, a Közép-európai Kereskedelmi Rt. hamarosan a brit biztonsági szolgálat „feketelistájára” került rövid időre, az új ellenséges országgal, Magyarországgal való üzleti kapcsolatai miatt. Lauernak azonban sikerült „letárgyalnia” magukat a listáról a kereskedelmi attaséval kötött gentlemen’s agreementnek köszönhetően.   A harmadik háborús tél volt ez idáig a leghidegebb. Svédországban egészen március közepéig sötét és fagy uralkodott. A kegyetlen hideg több halálos áldozatot is szedett, és 1942. február 6-a volt az évszázad leghidegebb napja, rekordok dőltek, és még a legdélibb részen, Skåne-ban is mínusz 35 fokot mértek. Ráadásul a hatóságok az év elején betiltottak minden felesleges utcai világítást. Stockholm valamennyi reklámja kihunyt, a város sötétbe burkolózott. Mintha az időjárás és a hivatali döntés együtt a gyászt manifesztálta volna, a háború mélypontját. 1942. január 20-án a német Reichssicherheitshauptamt, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) főnöke, Reinhard Heydrich magához hívatott tizennégy magas rangú, náci tisztviselőt Berlintől délkeletre, egy Wannsee-parti villába. A gyakorlati szervezésért beosztottja, Adolf Eichmann felelt. Ő volt az, aki a zsidók kitelepítésén is ügyködött, amikor még a kényszerkivándorlást tartották a legjobb módszernek annak érdekében, hogy Hitler célját – a zsidómentes Németország és Európa megteremtését – elérjék. Egyébként ebben az ügyben utazott Eichmann Haifába a harmincas évek közepén, nem sokkal Raoul Wallenberg otttartózkodása után.{48} Az ősz folyamán azonban a zsidók „elköltöztetése”

elakadt. Egyszerűen nem volt elég hely a deportáltaknak a keleti célállomásokon, főleg miután a szovjet területek meghódítása még váratott magára. Hatásosabb eszközök kellettek. Hermann Göring már 1941 nyarán utasításba adta Heydrichnek, hogy nézzen új lehetőségek után. Az érintett minisztériumok tizennégy magas rangú tisztviselője „az európai zsidókérdés végső megoldásának” a szervezési és az anyagi részeit vitatta meg. Adolf Eichmann összeállított egy kalkulációt az európai zsidók számáról, hogy az összegyűlteknek legyen fogalmuk az előttük álló feladat nagyságáról: tizenegymillió emberről volt szó, köztük Eichmann megemlítette azt a nyolcezret is, akik a semleges Svédországban laktak. Egy 1941. decemberi pártgyűlésen, egy nappal az amerikai hadüzenetet követően, Hitler minden kételyt eloszlatott afelől, hogy mit jelent ez a következő lépés. Joseph Goebbels naplója szerint a Führer elmagyarázta, hogy ami a zsidókat illeti, „tisztára akarja söpörni a padlót […] A világháború a nyakunkon van; a zsidók kiirtása a szükséges következmény”. A wannseei konferencia legfeljebb másfél óráig tartott. A náci hivatalnokoknak nem volt több időre szükségük, hogy megállapodjanak a „zsidóprobléma” gyakorlati megoldásában, vagyis mostantól a deportált zsidókat ki fogják irtani. A Wannseeben levők közül nyilván egy sem használta a „kiirtani” kifejezést, legalábbis a feljegyzésekben, amit Eichmann-nak kellett átfésülnie, nem szerepel a szó. Amint arról sincsenek feljegyzések, amiről a résztvevők a konyak és a szivar mellett beszélgettek a kandalló előtt. A leírtak azonban kellően érthetők voltak, fizikai kiirtás lett a náci zsidópolitika célja. Az 1942. januári, wannseei találkozó kinyitotta a pokol kapuit. Christopher R. Browning történész említi híres könyvének (Ordinary Men – magyarul Átlagemberek) előszavában: 1942 márciusában a holokauszt összes áldozatának 75–80 százaléka életben volt még. Tizenegy hónappal később „a százalékarányok pont az ellenkezők voltak”. A háború menete kezdett megfordulni. Az amerikaiak csatlakoztak, és Németország tervezett támadása Moszkva ellen váratlan akadályokba ütközött. Az öntelt Hitler nem készült fel az orosz télre, és elszenvedte az

első vereségét. Amit még több is követett. De a háború sötétségében a virradatnak ezek a reményteli jelei semmit sem jelentettek emberek milliói számára, akiknek sorsát épp akkoriban döntötték el Wannseeben. Számukra nem maradt más, mint az addig elképzelhetetlen, ma is felfoghatatlan sötétség.   A megkímélt Svédországban ezek az 1942. eleji sötét, téli hónapok a fordulat előtti utolsó és talán legkeményebb megpróbáltatásokat hozták magukkal. Kevesen látták előre akkor, de ezután valóban enyhébb telek és kevésbé nyugtalanító külpolitikai helyzet következett. A külügyminisztériumban hamarosan nyugodtabban lélegeztek a tisztviselők, biztosak lehettek abban, hogy egy német támadás veszélye múlóban van: a németeket teljesen lefoglalta a keleti front. Azért még egy darabig eltartott, míg a szorongással teli alkalmazkodás legszélsőségesebb megnyilvánulásai teljesen eltűntek a svéd katonai politikából. 1941 során a kormány továbbra is átengedte a német vonatszállítmányokat az országon. Szinte valamennyi esetben fegyvertelen szabadságos katonákat vittek. De volt egy kivétel, és ez nagy felháborodást keltett – a német hadsereg harci készültségű egysége, az Engelbrecht-hadosztály transzportja Svédországon keresztül, 1941 nyarán. Ezt követően a svéd kormány többször nem engedte meg fegyveres csapatok mozgását az ország területén, de a szabadságos katonák szállítása gyakori maradt. 1942-ben mintegy nyolcszázötvenezer német katona utazott a svéd vonatokon. Per Albin Hansson miniszterelnököt egyre jobban nyugtalanította az az igyekezet, amellyel külügyminisztere, Christian Günther, a németekkel való jó kapcsolatokat próbálta fenntartani. Neki ezzel szemben nemzeti egységkormányának egyben tartása volt a legfontosabb. Ernst Wigforss pénzügyminiszter dühöngött. A külügyminiszter kijelentései egyre jobban közelítettek ahhoz, amit leginkább németbarátnak nevezhetnénk. Nem lett jobb a helyzet attól sem, hogy Günther közeli munkatársa, Staffan Söderblom, a politikai osztály vezetője, még jobban tágította a határokat. A stockholmi német követ számára nyilvánvalóan világos volt a helyzet, hogy a svéd külügyminiszter velük szimpatizál.

Az egységkormány folytatta tisztogató sajtópolitikáját, amivel a németek kedvében akart járni. Amióta Torgny Segerstedt a Göteborgs Handel- och Sjöfartstidningben (Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újság) Adolf Hitlert 1933-ban „gyalázat”-nak nevezte, a svéd sajtó és a náci rendszer viszonya konfliktusos lett, és a helyzet nem javult a háború kitörésével. A Hitlert vagy a nácizmust kritizáló cikkek megjelenése azonnal kiverte a biztosítékot a németeknél, és világosan a svéd kormány értésére adták, hogy őket teszik felelőssé a németellenes svéd közvéleményért. Az egységkormány reakciója minden alkalommal az újságok elkobzása volt, azzal az érveléssel, hogy a sajtó nem foglalhat állást egyik háborús fél mellett sem olyan módon, amivel veszélyezteti Svédország biztonságát. Az elkobzott cikkek nyolcvanöt százaléka negatív írás volt német szemszögből nézve. A konfiskáló politika két legfontosabb pártolója a külügyminiszter, Günther, és az igazságügy-miniszter, Karl Gustaf Westman volt. „Be kell vallanom, hogy semmi sem vált ki belőlem nagyobb félelmet a jövőt illetően, mint a svéd sajtó hozzáállása az Európában végbemenő változási folyamathoz, és ennek tálalása” – mondta Günther egy 1940-es beszédében. Güntherről készített életrajzában Henrik Arnstad ezt a kijelentést nevezi a külügyminiszter legnyilvánvalóbb németbarát kirohanásának, természetesen a nyilvánosság előtt tettek közül. 1942 márciusának egyik utolsó, hideg napján tizenhét svéd napilapot hívtak vissza, válaszként ugyanannak a cikknek a publikálására, amely arról szólt, hogy a németek embereket kínoznak a norvég börtönökben. Az ilyen jellegű cikkeket a „kegyetlenségpropaganda” kategóriába sorolták.{49} Ilyen körülmények között történt, hogy a berlini legátus titkára, Göran von Otter, átadta a stockholmi külügyminisztériumnak a valószínűleg első pontos jelentést arról, hogy a nácik szisztematikusan gyilkolják a zsidókat. 1942-ben, a nyár végén von Otter egy vonaton összetalálkozott Kurt Gerstein SS-tiszttel, aki a svéd diplomatának egy fontos információt adott át, kérve őt, hogy továbbítsa a briteknek. Előző napon Gerstein tízezer zsidó halálának volt szemtanúja, ezért el akart mondani mindent, amit a holokausztról tudott. Az SS-tiszt meggyőző részleteket közölt.

Dokumentumokat is mutatott, amelyekben említést tettek a Zyklon-B gázról. Ez nem az első információ volt, amelyből a külvilág értesülhetett a holokausztról, de ennyire konkrét részletek korábban nem voltak ismertek. Augusztus végén von Otter átadta a „dinamitot” a politikai osztály vezetőjének, Staffan Söderblomnak egy személyes találkozáskor. Sok évvel később Gitta Sereny újságírónak így mesélte el a találkozó végét von Otter: „Amikor összegeztem a problémát, arra kért, hogy felejtsem el az egészet. Kellemes nyaralást kívánt, és azt mondta, hogy ő megteszi majd a szükséges lépéseket. Később – sokkal később – megtudtam, hogy semmit sem tett.” Két évvel ezután Söderblomot kinevezték moszkvai követnek, és ő játszotta a főszerepet a Svédország és a Szovjetunió közötti diplomáciai játékban, amely Raoul Wallenberg 1945. januári letartóztatása után következett.   Az 1942-es év első hónapjait Raoul Wallenberg a háború sújtotta Európában utazással töltötte. Már októberben kérvényezett egy szolgálati útlevelet a külügyminisztériumnál, hogy svéd ardenni lovak exportjáról tárgyaljon a franciákkal. Nem volt szokatlan, hogy a svéd külügy üzleti utakra is kiállítson szolgálati útleveleket, ha az út fontos volt svéd nemzeti szempontból, de Raoulnak kicsit nehézkesen ment. Csak decemberre kapta meg az útlevelet és benne egy vízumot Németországon keresztül. Az újév előtti napokban Németországon és Svájcon keresztül utazott Vichybe, Franciaország el nem foglalt területére. Ez volt az erősen nácibarát és antiszemita Pétain marsall bábkormányának a székhelye. Ebben a déli, „függetlennek” mondott országrészben sok náci dekrétumot vezettek be, a zsidótörvények itt is szigorúak voltak. Wallenberg feladata egyértelmű: meg kellett próbálnia megmenteni az ígéretes francia exportüzletet. Az áruhiány a „szabad” Franciaországban is jelentős, és a franciák szerint nem lehetett annyi gumikereket előteremteni, mint amennyit a svédek cserébe kértek. Raoul intenzív kutatásba kezdett a francia minisztériumokban, hogy a lovak helyett kompenzációként más, lehetséges terméket találjon. A fiatal külkereskedelmi igazgató nem volt gyakorlatlan tárgyaló. Megtanulta, milyen furfanggal kell eljárni a svéd hatóságoknál, és a

legtöbb svédhez képest jobban beszélt franciául és németül is. Most pedig arra is igen gyorsan rájött, hogyan kell mozgatni a Vichy-bürokratákat. Lauer szerint Raoul sikereket ért el, egy ízben ügyét François Darlan admirálisnak is elő tudta terjeszteni, aki Pétain legközelebbi embere volt. De az egyetlen, amit a franciák az akkori, meglehetősen zavaros viszonyok között fel tudtak a lovakért cserébe ajánlani, az a széna volt. Wallenbergnek és Lauernak vissza kellett fognia exportambícióit, a kétezer ló helyett kétszázról tudtak üzletet kötni. Arra játszottak, hogy a „próbakollekció”-nak nevezett kétszáz állat után az elégedett franciák a többi ezernyolcszázat is megveszik. De még a „próbakollekció” is nehezen fogyott el. Franciaországból Raoul Budapestre utazott, első ízben a Közép-európai Kereskedelmi Rt. megbízásából. A Dunapalota-Ritzben szállt meg, a pesti Duna-part egyik híres szállodájában. 1942 telén-tavaszán Budapest, Stockholmhoz hasonlóan, valamiféle normális oázis volt a háborús Európában. A magyarok ugyan a németek oldalán harcoltak a keleti fronton, de igencsak vonakodva, és éppen elveszítettek ott egy teljes hadsereget. Az ország viszont nem volt hadszíntér, és a mondén Budapesten a pezsgő vendéglői és kávéházi élet a szokásos mederben folyt. Bőségben volt mit enni, mintha a jegyrendszer ismeretlen fogalom lett volna, és esténként a város megtelt a gondtalan élet zsongásával, amit magyar szokás szerint lágy hegedűszó kísért. Az energikus Lauer egy harmincoldalas feljegyzéssel látta el Raoult, benne mindennel, amit Budapestről és a tennivalóiról tudnia kellett. Amikor Raoul visszaérkezett Svédországba, a pro memoria tele volt széljegyzetekkel, rajzokkal, és piros-fehér-zöld aláhúzásokkal – a magyar zászló színeivel. Raoul Wallenberg ekkoriban még egyszer elutazott Budapestre. Elment egy koktélpartira a gellérthegyi székhelyű svéd követségre, megismerkedett néhány gazdag arisztokratával és nagyvilági emberrel, akik bevonták őt a budapesti társasági életbe. Rövid idő alatt sikerült egy érdekes kapcsolati rendszert kiépítenie Magyarországon, tagjai között páran valószínűleg Jacob és Marcus Wallenberg üzleti köreihez is tartoztak. Susanne Berger és Vadim Birstein Wallenberg-kutatók bebizonyították, hogy már korai magyarországi útjai során kapcsolatot

keresett a Sven Salén-féle Banántársaság magyarországi partnereivel, a Weiss Manfréd-gyárral, ami tulajdonképpen természetes volt. Henrik de Wahl igazgató egyike volt a partnereknek, és 1943-ban Svédországba látogatott, hogy a helyszínen felügyelje a közös konzervgyár, a Svenska Globus ügyeit. Budapesthez hasonlóan a stockholmi éjszakai életet se nagyon befolyásolta a háború, különösen tavasszal és nyáron, amikor visszatért a világosság. Raoul estélyeket és vacsorákat adott otthon, de természetesen időnként feltűnt a város éjszakai életében is. 1942-ben, egy napsütötte júniusi pénteken Raoul unokatestvére, Gösta Hagströmer megházasodott. Az esküvőt követően elegáns lakodalmat tartottak a Hasselbackenben, az urak frakkban és egyenruhában, a hölgyek hosszú, fehér ruhában. „Az élet állandó kontrasztokat mutat” – írta a mama, Maj von Dardel az esküvői fotó alá, amikor pár évvel később beragasztotta Raoul albumába. Ezzel mindhárom Hagströmer fiú családot alapított. Raoul, aki a harmincadik születésnapját ünnepelte augusztus elején, akkoriban Stockholm kissé idősödő, de nagyon keresett, vonzó agglegényének számított. Ide tartozott néhány, bulizós barátja is, Ibo Douglas, Sten Leijonhufvud és Johan Treschow. A fennmaradt meghívók és köszönőlevelek között egy-két női név is feltűnik. Egy Britta, aki ápolónőképzőbe járt a Sophiahembe, meleg üdvözletet küldött egy éjszaka, amikor Raoul nem válaszolt a telefonra. A huszonnégy éves Ulla Collett, Albert Collett építész lánya, sokszor feltűnt Raoul oldalán ezekben az években. Raoul megmaradt privát dokumentumai között van egy dátum nélküli beszéd szövege, a vacsorán részt vevő hölgyek mindegyikét Raoul versbe foglalta:   ANN nem doboz de jól nevelt és bölcs mérsékelt erőfeszítéssel eléri célját. Édes a kinézete délről érkezett,

mesés svédjével szokott mesélni, bármily képtelent, arról, hogy odalent a tojást enni szokták […] MAUD emlékeztet engem szamócatejre ízletes ízre nem savanyú, hanem édes nem túl zamatos de teljesen érett lassan beszél három a nyelve kihívóan öltözik nem tud főzni.   Itt az idő elhallgatni tisztán hallom a suttogást a leányok varázskörében. Bocsássátok meg hangnemem, ha túl tapintatlan voltam. Köszönettel köszönöm hogy megengedtétek beszédem míg a szónok beszélhetett.   Újságírók, diplomaták, kémek gyülekeztek Stochholmban egyre nagyobb számban. A semleges svéd főváros kiváló pont volt azoknak, akik azt figyelték, mi történik a háborúban. A külföldi követségek száma gombamód szaporodott. A Szovjetuniónak százötven embere tíz különböző helyszínen volt szétszórva. Az amerikain 1940-ben tízen dolgoztak, 1944-re a számuk négyszázra nőtt. A német képviselet – a családtagokkal együtt – majdnem ugyanekkora volt, tizenhat osztállyal és huszonkét emeletnyi irodával Stockholm-szerte. A brit követség megkétszerezte személyzetét,

és itt működtette a háború alatti legjelentősebb sajtómegfigyelő szervezetet, a Press Reading Bureau-t (PRB). Természetesen nem az izgalmas, svéd háborús politika csalogatta az országba ezt a rengeteg embert. „Stockholm egyike volt azon kevés helyeknek Európában, ahol az összes, harcban álló félnek volt képviselete, egy északi Casablanca, ahol találkozni tudtak az utcán, egymás mellett utaztak a villamoson, vagy felfedezték, hogy éppenséggel ugyanabban a házban laknak” – írta a svéd történész és hírszerzési szakember, Wilhelm Agrell Stockholm som spioncentral (Stockholm kémközpont) című könyvében. A háború vége felé egy amerikai hírszerző politikai útikönyvet állított össze Stockholm éttermeiről és szállodáiról, amelyben a Bellmansro és a Grand Royal a „náci hangouts” (ismert náci találkozóhely) jelzőt kapták például. A vendégeskedőknek néha nem volt könnyű a svéd közhangulatot értelmezni. A brit követség diplomatái tanácstalanok voltak. Egyfelől határozott érzésük volt, hogy tíz svédből kilenc a brit oldalnak drukkol, és hogy az első világháborúban még egyértelműen németbarát közvélemény átalakult. Másfelől nyilvánvalóan érezték, hogy sok svéd hidegen elutasító, hogy azt ne mondjuk, kellemetlen attitűdöt mutat a brit képviselőkkel szemben. Az akkori brit tengerészeti attasé, Henry Denham, későbbi emlékirataiban megfogalmazza, hogyan értette meg lassacskán, hogy a svédek tulajdonképpen nem utálatosak voltak, csak túlságosan féltek, hogy az akkori közhangulatban a brit követségen vagy annak környékén mutatkozzanak. Az angolok talán nem tudták, hogy a svéd kormány felkérte a lakosságot, hogy óvatosak legyenek az egyik vagy másik oldal melletti vagy elleni nyilvános állásfoglalásban, legyenek tekintettel a hiteles svéd semlegességre. Még a kifejezetten náciellenesek sem merték brit kapcsolataikat nyilvánosan hangoztatni, pedig ez magától értetődő lett volna. A britek és az amerikaiak szemszögéből Raoul Wallenberg egyike volt a kivételeknek, aki erősítette a szabályt. Ő ugyanis szívesen összejárt a brit és az amerikai követség tagjaival. Ezt tudta a biztonsági rendőrség is, mert

lehallgatták a diplomaták telefonjait. Egyik-másik jelentés az 1942-ben lehallgatott beszélgetések közül bragevägenbeli meghívásokról szólt. Raoul a stockholmiaknak ahhoz a köréhez tartozott, amelyiknek tagjait titokban meghívtak a Svédországban betiltott film, a Pimpernel Smith vetítésére is. Ez a klasszikus Scarlet Pimpernel (A Vörös Pimpernel) modernizált változata volt. Raoul magával vitte a húgát, Ninát is a Sveavägenen levő Grand moziba. Érdeklődéssel nézték a törékeny, de rendkívül ügyes Smith professzort, aki zsidók ezreit mentette ki a nácik karmaiból. Leslie Howard, a rendező és főszereplő maga is egy magyar zsidó fia volt. „Bámulatosnak tartottuk a filmet. Amikor felálltunk a székből, Raoul azt mondta »Valami ilyesfélét szeretnék én is csinálni«” – emlékezik sokkal később Nina Lagergren. Raoul szívélyes viselkedése a szövetséges diplomatákkal sokak számára megtörte a jeget, akik eddig elszigeteltnek és nem szívesen látottnak érezték magukat Svédországban. 1942 őszén kapott például egy levelet egy hálás nőtől a stockholmi brit követségről: „Kedves Raoul, ez csak egy rövid üdvözlet, hogy elmondjam, mennyire élveztem a szombati vendégséget, és hogy megköszönjem, hogy meghívtál. Első ízben nem éreztem magam külföldinek!”   Sok fordulat után végül a Közép-európai Kereskedelmi Rt. sikeresen be tudta fejezni a francia lóüzletet 1942 nyarán. Raoulnak többször kellett halasztást kérnie, mert az időjárás lehetetlenné tette a szállításokat. A Lóexportbizottsághoz írt leveleiben rámutatott az üzlet potenciális diplomáciai hatásaira oly módon, ami szerinte ígéretesnek tűnt a hivatalos Svédország számára ebben az időben: „Franciaországban egészen magas szinten érdeklődtek ez iránt az import iránt, amelyre egyébként ott úgy tekintenek, mint egy szép svéd gesztusra” – írta a hivatalnak. A pozitív hozzáállású magasabb szintre Raoul természetesen nemcsak utalt, hanem meg is említette a német bábkormányt Vichyben, de nem állt meg itt: „Ha mégis bármiféle nehézség mutatkozna a német hatóságok részéről, lehet hivatkozni arra, hogy a franciaországi német megszálló hivatalnokok jóindulatúan állnak hozzá ehhez az üzlethez.” Wallenberg nem az az ember volt, aki hagyta magát befolyásolni egy esetleges ideológiai ellenérzés miatt, amikor a praktikus akadályok

leküzdése ravasz érvelést igényelt. Az üzletben és a tárgyalásokban azokkal a kártyákkal játszott, amelyek kéznél voltak, a színek nem számítottak. Ez vonatkozott a francia Vichyre és később a németek által elfoglalt Magyarországra is.{50} Végül sikerült elintéznie a gyakorlati dolgokat. De akkor közbejöttek Svédországban a tavaszi munkák, és a francia lóüzletet megint későbbre kellett halasztani. Egészen július 13-áig húzódott, amikor végre alá tudta írni a szerződést, és megerősítette Franciaország el nem foglalt területére „200, ardenni fajtájú hidegvérű ló” exportját „156–165 cm marmagasságig”. Lovanként negyven kiló széna szintén az árban volt. Nagy üzlet volt, félmillió korona nagyságrendű, azaz mintegy tízmillió mai értéken számolva (körülbelül 300 millió forint). A megállapodásban szerepelt, hogy Lauer vagy Wallenberg a helyszínen ellenőrzik a gazdaságokat, mielőtt az exportot hivatalból intézők a rá következő héten megkezdik a felvásárlásokat. De szembe találják magukat a konkurenciával, mert a Közép-európai Rt. szállítása nem az egyetlen folyamatban lévő ügylet volt. A Lóexportbizottságnak ezzel egy időben volt egy ennél jóval nagyobb, saját üzlete, ezerkétszáz lovat szállítani Németországnak. A részvénytársaság duója az üzleti tevékenységét teljes mértékben a háborús feltételekhez igazította. A cég levelezéséből kiindulva a legvalószínűbb kereskedelmi partnerek szinte kizárólag Európának német befolyás alatti területeiről származtak, mindenekelőtt olyan országokból, mint Olaszország és Magyarország, amelyeket Németország nem foglalt el, mivel szövetségesek voltak. Ez az üzleti orientáció nem politikai döntés volt, egyszerűen ilyen idők jártak. Mivel a nyugat felé vezető út le volt zárva – havonta pár hajó kivételével –, nem akadt más lehetőség: kereskedni a német zónával, vagy egyáltalán nem kereskedni. A háború első éveiben a svéd exporton belül a német részesedés drámaian megugrott. Svédország szokatlanul nagy mennyiségű szenet és kokszot importálhatott, ami jelezte, mennyire értékelte Németország azokat a háborúhoz szükséges árukat, amelyekkel a svédek ellátták őket – vasérc és golyóscsapágy. A németek dominálta területekhez való kötöttség nem jelentette ugyanakkor azt, hogy a Közép-európai Kereskedelmi Rt. teljesen kihagyta

a többi térséget. Próbálkoztak, mint például akkor, amikor Raoul Wallenberg engedélyt kért az Élelmiszer-bizottságtól huszonöt tonna hízott kacsa importjára Argentínából. Megint Salén sejlik fel a háttérből, a Banántársaságnak szüksége volt alternatív termékek szállítására a kiesett banán pótlására Dél-Amerikából. Raoul nagyon megerőltette magát az argentin kacsák érdekében. Éles érvelését három fontos tényállásra alapozta: 1. A hízott vágóbaromfi iránti svéd kereslet mint a jegyre adott hús helyettesítője; 2. A magyarországi hízott baromfi árának növekedése okozta problémák; 3. Olcsó hízott kacsák kínálata Argentínában. „Amennyiben hűtőkamrával rendelkező hajót lehetne beállítani a védett forgalomba Argentínából, a hízott vágóbaromfi importja annyira megemelkedne, hogy a hús- és zsírhiány jelentős részét meg lehetne oldani” – írta, és importajánlatát még megfűszerezte azzal az információval, hogy az argentin kacsák húsz százalék minőségi zsiradékot tartalmaznak. Az Élelmiszer-bizottság nem hagyta magát elkábítani ez alkalommal. Az a néhány hajó, amelyeket a nyugati hatalmak és a németek átengednek a Skagerrak-szoroson, fontosabb rakomány szállítására való.   A Magyarországról származó élelmiszerimport maradt a részvénytársaság tevékenységének az alappillére az alatt a három év alatt, amíg Raoul ott dolgozott. A cég volt Svédország legnagyobb magyar élelmiszer-importőre – liba, kacsa, csirke, pulyka, tyúk és gyöngy tyúk szerepelt a listán. Egyedül a szárnyasok importja 1,4 millió koronára emelkedett az első évben (19 millió korona mai értéken, közel 600 millió forint). A gyakorlatban Lauer és Wallenberg álltak a teljes svéd baromfiimport mögött, amelyre a kereskedelmi egyezményben Svédország lehetőséget kapott. Libamájkrémet is vásároltak nagy mennyiségben, évente harmincezer darab konzervet, amit aztán továbbadtak a svéd kiskereskedelemnek. A szárított zöldségek és a szeletelt hagyma is népszerű háborús termékek voltak, és időnként friss, minőségi almát is behoztak. Tiszteletre méltó eredmény volt a sűrített paradicsom importja is, egy év alatt 150 ezer korona értékben (hárommillió korona mai értéken, azaz 90 millió forint).

Néha akadtak nehézségek. Egy hatezer-kettőszáz csirkét tartalmazó rakomány úton volt, anélkül hogy Lauernak vagy Wallenbergnek tudomása lett volna róla, csak megérkezéskor derült ki az egész. Akkor aztán fontos lett, hogy a kereskedelmi engedélyt kiállító hivatalnokok gyors kezűek legyenek. Pár alkalommal, nem rendszerszerűen, a részvénytársaság közvetlenül a németekkel is kötött üzletet. Egy ilyen volt például heringek vétele drótkerítésért és szögekért cserébe. 1942 novemberében Raoul elindult második külföldi útjára, megint Németországon keresztül, az el nem foglalt franciaországi területre. A napirenden az ardenni lovak első próbakollekcióját követő esetleges további megrendelés volt. Lauer és Wallenberg úgy gondolták, hogy a következő lépés a svéd hadsereg kiselejtezett lovainak eladása lesz. Egy másik ötlet az volt, hogy exportálni kellene a melegvérű versenylovak egy részét, mert annyira sokan voltak, hogy az már problémát okozott az ügetőkön. Amennyire ma tudjuk, egyik ötletből se lett semmi. Raoul csak egy-két nappal előbb utazott el Vichyből, mint hogy a németek megszállták Franciaországnak a déli részét is. Hazafelé megállt Berlinben, meglátogatta a svéd követséget, ahol kapott egy levelet azzal, hogy továbbítsa Jacob Wallenbergnek Stockholmba. Ez alkalommal Raoul kissé nagyobb önbizalommal tudott utazni. Neki volt köszönhető az első, sikeres lóüzlet. A vállalat virágzott. A tevékenység egész idő alatt bővült, és már az első évtől nyereséges volt. Az 1944-es nagy visszaesést kivéve így folytatódott ez az egész háború alatt. De amikor 1944 márciusában Németország megszállta Magyarországot, és megkezdődött az ország nyolcszázezer zsidójának deportálása, Lauer Kálmánnak és Raoul Wallenbergnek mással kellett foglalkoznia.   A háború menete megfordult – amit eddig csak sejteni lehetett, az 1942– 1943 telére már nyilvánvalóvá vált. November elejére a britek megverték Rommel német–olasz csapatait Alexandria mellett, El-Alameinnél. Nem sokkal később Hitler újra átélhette a poklot a Szovjetunióban, a sztálingrádi csatában. A harcok szeptember óta folytak, és a német előnyből súlyos vereség lett. Nem segített, hogy Hitler megtiltotta a bekerített Paulus tábornoknak, hogy visszavonuljon. 1943. január 31-én a

6. német hadsereg megadta magát Sztálingrádnál. Egyre többen kezdtek hinni abban, hogy a németek elveszítik a háborút. Svédországban is. A német kudarcokról szóló hírek egybeestek a svéd sajtóban a holokausztról szóló első, nyíltabb tudósításokkal. 1942. október közepén Hugo Valentin történész cikket írt a Göteborgs Handels- och Sjöfartstidningben „A kiirtás háborúja a zsidók ellen” címmel. Ebben meggyőző részletességel írta le a német népirtás politikáját. A cikk nem az első volt, ami megjelent a svéd újságokban, de ez lett az ébresztőóra a közvélemény számára. „Az ember azt kívánja, hogy minden egyes ember megismerje a cikk tartalmát” – írta az Eskilstuna Kuriren pár nappal később. Nyilvánvalóvá vált, hogy valami lényegesen megváltozott. Nem egészen egy évvel korábban a kormány elkobozta volna az újságot Valentin cikkével. Most semmilyen intézkedés nem történt. Ettől kezdve nem számított Svédország biztonságára nézve veszélyesnek, ha az újságok hasábjain elítélték a náciknak a zsidók elleni túlkapásait. 1942 végén a svéd sajtó megírta, hogy ötszáz norvég zsidót a németek gőzhajóra raktak, hogy aztán Auschwitzba deportáljanak. Akkor, amikor a kegyetlenségek ráadásul egy testvérnépet érintettek, magasra csaptak az érzelmek. Olyan újságok, amelyek korábban a nácizmus mindenféle kritikájától tartózkodtak, most szépítés nélkül közölték a felháborodást. Tiltakozó gyűléseket szerveztek, és ezek váratlanul konzervatív erőket is mozgósítani tudtak. Amikor a szövetségesek 1942 decemberében közös nyilatkozatot hoztak nyilvánosságra a zsidók kiirtása ellen, a konfiskálás korábbi indoka, a „kegyetlenkedő propaganda” egyszer s mindenkorra eltűnt a süllyesztőben. „A svédek […] az utóbbi időben rendkívül tartózkodók lettek, és elszemtelenedtek” – jegyezte meg ugyanabban a hónapban a naplójában Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels. Még Günther külügyminiszter is felébredt, és színt váltott. Paul A. Levine történész megírta, hogy az egész svéd külügyminisztérium teljes fordulatot hajtott végre, és a jogi osztály vezetőjének, Gösta Engzellnek a vezetése alatt beindított egy sorozat hivatalos mentőakciót az érintett norvég – és nem csak norvég – zsidók számára. A külügyminiszter nem csinált ebből nagy ügyet, még a kormány többi tagját sem informálta.

Günther változása abban állt, hogy engedte ezt megtörténni, és időnként titokban még be is segített. A svédek hirtelen fordulata történelmi jelentőségű volt. „Amióta a náci Németország üldözni kezdte a zsidókat 1933-ban, első ízben fordult elő, hogy egy szuverén állam, ha nem is nyilvánosan, hanem informálisan, de jelezte a németeknek, hogy minden zsidót hajlandó befogadni harmadik országból, ha el tudnak jutni a svéd határig” – állapította meg Paul A. Levine. A svéd hozzáállás megváltozása még jobban észrevehető lett később, 1943 folyamán.   Mélyebb, kulturális szinten a német orientáció helyett az angolszász irányultság voltaképpen már régóta érezhető volt Svédországban. A brit követség személyzete jól érzékelte, hogy a közvélemény kevésbé volt németbarát, mint az első világháborúban. A támadástól való félelem egy akut háborús helyzetben nem mondott el mindent a svéd kulturális környezetről. Elég, ha az ember a nyelvoktatást nézi a svéd iskolákban, mint az általános svéd kulturális orientáció mércéjét. Sokáig a francia dominált, ami az 1700-as évek óta túlélő franciacsodálat következménye volt. Az 1800-as évek végétől a német kultúra fokozatosan átvette a francia helyét, és hamarosan a német lett a legfontosabb idegen nyelv az oktatásban. Egyre szorosabb kulturális és gazdasági kapcsolatok fonódtak Németország és Svédország között. Az angolszász világ felé fordulás már a második világháború előtt elkezdődött, hiszen elkezdtek vitatkozni arról, hogy az angolt tegyék-e meg a német helyett első nyelvnek az oktatásban. Raoul Wallenberg egyfajta úttörő volt, amikor Amerikába utazott, hogy Ann Arborban három és fél évig egyetemen tanuljon az 1930-as évek elején. Érezhetően megváltozott a svédek hozzáállása a nagy keleti szomszédhoz is. Nem múlt el észrevétlenül a svéd közvéleményben a Szovjetunió új pozíciója a háborúban, hogy a nyugati hatalmakkal vállvetve harcolt a nácizmus ellen. Az ősellenség hősies alakban tűnt fel, a pozitív hozzáállás a svéd kommunistákra is kihatott. Nem olyan régen nagy erők akarták eltaposni a kommunizmust a svéd politikai térképen, a

bolsevikok Finnország elleni háborúja miatt. Mostanra a kommunisták lassan teret nyertek. A közvélemény pozitív hozzáállása néhány évig kitartott, és elegendő lett ahhoz, hogy a Svéd Kommunista Párt az 1944-es választásokon a valaha legjobb eredményét érte el, a második kamarában megötszörözte a képviselői helyek számát. A kommunizmus Szovjetuniója soha, sem azelőtt, sem később, nem keltett olyan meleg érzéseket a svéd néplélekben, mint közvetlenül a háború befejezése előtti és utáni évben. Egy bizonyos naivitás kezdett gyökeret verni, egy pozitív hozzáállás, és ez nem könnyítette meg azoknak a svédeknek a helyzetét, akik a háború befejezése után megismerték a sztálinizmus sötétebbik oldalát is.   Semmi nyoma nincs annak, hogy Raoul Wallenberg részt vett volna bármiféle társadalmi vitában a háborús évek alatt. Mindig gondosan figyelte az eseményeket az újságokban és a rádióban, de nem állt nyíltan a barikádon. Magánéletében annál nyitottabb volt. Húga, Nina Lagergren emlékszik, hogy amikor beviharzott vacsorára, szinte mindig azonnal intenzív vitát kezdeményezett a legújabb harci fejleményekről. Gondosan követte a német csapatmozgásokat a Szovjetunióban. Nina szerint Raoul hozzáállása első perctől kezdve anglofil és náciellenes volt, számára Adolf Hitler volt a legnagyobb gonosz, aki valaha is sújtotta a világot. „Raoul kozmopolita volt, és a világot sokkal átfogóbb módon látta, ami Svédországban akkoriban ritkaságszámba ment” – emlékszik Nina. „Bejött, mint egy forgószél, ezekkel a szempontokkal, ezekkel a feltételezésekkel. Amikor elment, mi csak ott ültünk, nyugodt hétköznapi életünkkel. Akkoriban az se volt gyakori, hogy az ember ilyen módon beszélgetett. Az élet Stockholmban elég gondtalan volt.” Nem lehet persze tudni, hogy ez nagyapja, Gustaf befolyása volt, tartsa magát a politikai konfliktusokon kívül, de Raoul megtartotta magának a privát véleményét. Voltaképpen ilyesmit ajánlott a svéd kormány is, amitől sok embernek hasonló volt a hozzáállása. Akadt ugyan egy sor náciellenes szervezet Stockholmban a Raoulhoz hasonló fiatalemberek számára, de őt egyik sem kísértette meg, hogy csatlakozzon hozzájuk. Egyik ezek közül a Keddi Klub, vagyis írók, újságírók és más értelmiségiek titkos összejövetele, akikkel a brit követségen is találkozhatott. De ez nem

volt egészen az ő világa. Az sem érdekelte, hogy a véleményét papírra vesse, nem volt ideológiailag motivált, nyilvános vitatkozó. Budapesti tartózkodása alatt azonban szoros kapcsolatokat tartott fenn Gillis Hammarral, az antináci Szövetség a Demokráciáért egyik vezetőjével, de nincs rá bizonyíték, hogy Budapestre utazása előtt is kapcsolatban állt volna ezekkel a körökkel. A Szövetség a Demokráciáért elsősorban munkásokat és baloldaliakat vonzott magához. Ez a szervezet is együttműködött titokban a brit követséggel, tehát elvileg megvolt a lehetősége, hogy ott összefussanak, például a Pimpernel Smith vetítésén. De nem feltétlenül történt így. Hammar ismert név volt a stockholmi zsidó körökben. Sok zsidó menekültet fogadott a Birkagården népfőiskolában, ahol rektorként dolgozott. Természetszerűen adódott, hogy őt hívja valaki, aki ott áll Budapest valamelyik utcáján, és kitalált svéd rokonokra van szüksége menekülő magyar zsidók számára. Raoul Wallenbergnél fontosabbak voltak a tettek, a gyakorlati cselekedeteken keresztül mutatta meg, hol áll. A budapesti fél év alatt többször is kihasználta a Hammar nyújtotta mentőkötelet.   A svéd védelem lassan magához tért, és a háború utolsó éveiben az ország jól felszerelten felkészült arra a támadásra, amely egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Raoul Wallenberget folyamatosan behívták pár hónap készenléti szolgálatra, mindig a Svea testőrséghez, Stockholmba. Nem okozott neki nehézséget, hogy megfelelő rendszerességgel fenntartsa szociális életét, még akkor sem, amikor behívták. 1943 első hónapjaiban azonban Lauernak egyedül kellett vinnie a céget, például elintézni egy magyar szállítmányt, ami tizenötezer nagy és kövér, darabonként több mint négykilós nyúlból állt. De talán mégis a húsvéti tojás volt Lauer legnagyobb tette abban az évben. A tojáshiány drámai méreteket öltött a húsvét közeledtével. A hatóságok azt az információt adták, hogy idén húsvétkor nem lesz tojás, mert megállították a Németországon keresztüli szállításokat. Lauer persze minden problémában lehetőséget látott, és sikeresen lebirkózta a tornyosuló akadályokat. 1943. április 8-án a Dagens Nyheter hírt adott arról, hogy huszonhárom vagonból az első kettő, dugig teletömve friss, barna, magyar tojással,

megérkezett Trelleborgba. Összesen 3,6 millió darab tojás volt úton, és az újság címlapján négyszáz, egymásra rakott tojásos láda előtt Lauer Kálmán állt mosolyogva, kezét a kabátzsebébe dugva, sötét Eden-kalapban. Raoul azokban a napokban szerelt le, és valószínűleg odaért Skånéba, hogy ellenőrizze a trelleborgi kompról legördülő utolsó vagonokat. Ekkorra Wallenberg kialakított magának jó néhány saját, magyar szakmai kapcsolatot. A Közép-európai Rt. két üzletembert alkalmazott Budapesten, Deák Józsefet és Kelemen Lászlót, akik fogadták őt, amikor megérkezett. Korábban megismert egy fiatal tisztviselőt a külkereskedelmi minisztériumban, és Salén több, fontos üzleti partnerét is például a budapesti szabadkikötőben.{51} Már 1943 őszén találkozott a későbbi stockholmi magyar követtel, Ullein-Reviczky Antallal és feleségével egy budapesti összejövetelen. Otthon, Stockholmban is egyre forgott magyar körökben. Amikor Pogány György kereskedelmi tanácsos elhagyta Stockholmot 1943 őszén, „Raoul Wallenberg építészt” is meghívta búcsúestélyére. Ekkorra Raoul a Svéd–Magyar Társaság tagja lett, amelyik Stockholmban feltűnő összejöveteleket tartott. Az 1943-as éves gyűlés alkalmából a Koncertházban hangversenyt tartottak, ahol fellépett Rajter Lajos karmester. Utána bérelt buszokkal elszállították a szmokingos tagokat a Grand Hôtel tükörtermében tartott vacsorára. Libasült almapürével, 1935ös évjáratú egri bikavér és Szent Honoré torta volt a menü. Raoul szociális élete más módon is megváltozott. Húga, Nina, aki kilenc évvel volt fiatalabb bátyjánál, csodálkozva jegyezte meg, hogy Raoulnak és agglegény barátainak nőismerősei egyre fiatalabbak lettek, mert a saját generációjuk hölgytagjai férjhez mentek. A legtöbb lány Nina korabeli volt, vagy még nála is fiatalabb. Egyre többször ment együtt Nina és Raoul a partikra, például az Ibo Douglas, Sten Leijonhufvud és Johan Treschow agglegénytrióhoz, akik beköltöztek a djurgårdeni Villa Parkuddébe. Testvérüknek, Guynek a jövendő felesége, Matilda, ekkor találkozott a stockholmi forgatagban először a harmincegy éves Raoullal. Akkor Matilda Jungstedt, ahogy lánykori nevén hívták, még nem ismerte meg leendő férjét. Húszéves volt, és Kurt Jungstedt művész lánya. A művészet iránt érdeklődő Raoult vonzotta, hogy beszélgessen vele egy partin, amit a festő Nils von Dardel lánya adott. Matilda maga is művészeti érdeklődésű volt,

egy párizsi rajz iskolába járt, jó sokáig beszélgettek. Raoul sokat mesélt a lány apjáról, akivel a chicagói világkiállításon találkozott 1933-ban. Raoul csodálta rajztudását, és ezt Matilda még sosem hallotta egy fiatalembertől sem. „Raoul olyan volt, akit az ember nem felejtett el. Kedves, barna szeme volt, kicsit melankolikus tekintete. De soha többé nem találkoztam vele” – emlékezett Matilda sokkal később. Valószínűleg a tizennyolc éves énekesnő, Caroline Jacobsen volt a legfiatalabb a lányok közül, akiknek Raoul ebben az időben udvarolt. Caroline tábori művész volt, aki a különböző hadtestek között turnézott, és a svéd katonáknak énekelt. Tizenkét éves csodagyerekként tűnt fel, és több évig táncolt az operabalettben. Történetünk idején már sztár volt, Wallenberg őrmester egyszer megvárta a koncertje után, és elvitte vacsorázni. „Nagyon elbűvölőnek tartottam. Édes volt, amikor nevetett, és jól nézett ki, pedig haja az nem sok volt” – mesélte Caroline, akit manapság Grinda Christensennek hívnak. Folytatták a találkozásokat a turnék között. Egyik este Raoul meghívta Caroline-t a Hasselbacken étterembe. Csőben sült nyelvhalat ettek, és az életről beszélgettek. Amikor befejezték a vacsorát, Raoul rajzolni kezdett a papírabroszra. Felvázolta álmai házát, amit a diplomatanegyed épületei inspiráltak. Arról fantáziált, hogy ott fognak lakni majd, amikor Caroline befejezi az éneklést, és talán még egy apácaiskolába is jár Svájcban, ő pedig addigra, mondjuk, nagykövet lesz. Raoul legalább egy órát rajzolt, aztán azt mondta: „Tépd ezt össze, amíg én fizetek.” Caroline megtartotta a rajzot biztonságos helyen, egy széfben. A zsírfoltok is megmaradtak, és látható, hogy Raoul még szélrózsát is rajzolt az abroszra.   A testvérek, ifj. Marcus és Jacob, folytatták megosztott életüket; egyrészt a napi rutin a bankban, másrészt a legmagasabb szintű külkereskedelmi tárgyalások. Az Enskilda Bank különösebben nem szenvedte meg a háborús éveket, de a többi svéd üzleti bankhoz hasonlóan, takaréklángon működött. Kevesen vettek fel hitelt, annál többen helyeztek el pénzt, aminek következtében a legnagyobb probléma a pénztöbblet megfelelő befektetése volt.

A bankok alacsony aktivitási szintje csak visszatükrözte az ipar nagy részének leállását. A Skagerrak-zár következtében a svéd export a felére esett vissza, ami a termelésben is nyomot hagyott. De a Wallenberg testvéreknek néha voltak örömei is, mint például a nemrégiben megszerzett friss, családi befektetés, a Saab Svenska Aero planaktiebolaget, ami felülmúlta a várakozásokat a hazai fegyverkezés következtében. Az Enskilda nemzetközi jellegű volt, és a konszern egésze „az egyetlen jelentős, svéd magánszereplő a nemzetközi pénzpiacokon” – írta Ulf Olsson, a gazdaságtörténet professzora. Háborús időkben ez persze nem jelentett bonyodalommentes életet. Jó pár évvel később kiderült, hogy a náci Németország bizonyos nagyobb, svéd tranzakciókat arannyal ellentételezett, és ezt az aranyat a nácik a zsidóktól vették el. Ezen üzletek egy részét az Enskilda Bank kezelte.{52} Egy másik gennyes tályog akkor fakadt ki, miután az Egyesült Államok belépett a háborúba. 1942-ben az amerikaiak elkobozták az újonnan megvásárolt American Bosch vállalatot mint ellenséges német tulajdont, mert nem hitték el, hogy a Wallenberg család volt az igazi tulajdonosuk. Még az sem segített, hogy a svéd kormány minden módon megpróbálta támogatni Wallenbergék verzióját.{53} Jacob Wallenberg továbbra is utazott Berlinbe, és fenntartotta kapcsolatait Carl Goerdelerrel, a Bosch képviselőjével és az ellenállás tagjával. 1943. május közepén Goerdeler utoljára járt Stockholmban. Ugyanabban az ügyben jött, mint egy évvel korábban. A német ellenállók biztosra akartak menni, hogy a nyugati hatalmak különbékét kötnek velük, ha tervük sikerül, hogy Hitlert elmozdítsák a hatalomból. Goerdeler azt akarta, hogy Jacob, Marcuson keresztül, továbbítsa a briteknek, hogy ilyen előzetes garanciát szeretnének kapni. Egy évvel korábban Jacob még úgy gondolta, hogy az ötlet kilátástalan, és mindent megtett, hogy Goerdelert meggyőzze, fordítva kell csinálni. Először eltávolítani Hitlert, aztán keresni a kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal. Most, 1943 májusában Goerdeler ideges volt, és ragaszkodott a kapcsolatfelvételhez Winston Churchill-lel. Jacob ekkor írt egy levelet Marcusnak, aki épp Londonban volt, és ő megtette, amire a testvére kérte: kapcsolatba lépett Churchill egyik tanácsadójával. A britek válasza

azonban rideg és elutasító volt – semmiféle előzetes garanciát nem tudnak adni. Pár hónappal később Jacob megtudta Goerdelertől, hogy a Hitlerellenes puccs tervét hamarosan mégis megvalósítják. Marcus a tavasz folyamán Londonban járt, mert egy kormánydelegációval háborús kereskedelmi tárgyalásokat folytatott. A svéd kormány kezdett egyre nagyobb nyomást érezni a nyugati szövetségesek részéről. Az országnak meg kellett ígérnie, hogy nem engedi át a német katonai tranzitforgalmat, amit le is állítottak az ősz folyamán. A nyugati hatalmak ezenkívül értésükre adták, hogy azt akarják, teljes mértékben szűnjön meg a Németországba irányuló svéd vasérc- és golyóscsapágyexport. Ez a fenyegetés közvetlenül érintette a Wallenberg családot, mert ők voltak a meghatározó tulajdonosai a Svéd Golyóscsapágygyárnak. 1943-ban tavasszal és nyáron a testvéreknek, Jacobnak és ifjabb Marcusnak más dolga is akadt. Idősebb Marcus, az apa, régóta panaszkodott isiászra. Mostanra kiderült, hogy fájdalmait más okozta, Marcusnak prosztatarákja volt. Áprilisban másodszor is megoperálták, de ezután már nem kelt fel a betegágyából. 1943. július 22-én kora reggel örökre elaludt. A Jacob-templomban a temetésen részt vett a családon, a rokonságon és a barátokon kívül Gusztáv Adolf trónörökös és több miniszter is. Marcus testvérének unokája, Raoul Wallenberg is a meghívottak között szerepelt, és a kórustól balra ült a templomban. Néhány héttel korábban a nyugati szövetségesek partra szálltak Szicíliában. Raoul éppen Marstrandon volt, és egy vitorlásversenyt nézett meg. Amikor a partraszállás híre megjött, az emberek a rádiókészülékek köré csoportosultak, köztük a Német–Svéd Egyesület vezetői is. Raoul nem sokkal ezután azt írta Caroline Jacobsennek egy levélben: „Szinte nevetséges volt látni ennek a két úriembernek a keserű ábrázatát.”   Attól még, mert az álláskérdés megoldódott, Raoul tartotta a kapcsolatot apja unokatestvéreivel. Időnként telefonált vagy belátogatott az Enskilda Bank székházába. Jacobot 1942 őszén virággal köszöntötte az ötvenedik születésnapja alkalmából, és néha meghívta a testvéreket magához teára vagy koktélpartira. 1943 nyarán szokatlanul sokat találkozott az ifjabb Marcussal, meglátogatta őt és testvérét, Jacobot is. A kapcsolatok oka egy

budapesti utazás lehetett, amelyhez már megkérte a vízumot, de az is lehetséges, hogy rendszeresen informálódni akart idősebb Marcus egészségi állapotáról. Raoul többször is utazni akart 1943-ban, ezt onnan tudjuk, hogy ismét szolgálati útlevelet kért. Egészen Argentínáig szeretett volna eljutni, hogy egy nagyobb tétel zsírkacsaimportot összehozzon. Ennek megvolt az oka: Lauer és Wallenberg kezdték érezni, hogy a magyar árak szinte napról napra emelkednek. Raoul még azzal a szemtelenséggel is megpróbálkozott, hogy az Élelmiszer-bizottságot rábeszélje egy valutakiigazításra a magyar pengővel szemben, hogy az import ismét fellendüljön. De megtartotta a dél-amerikai lehetőséget is mint érdekes alternatívát. Miért ne üssenek két legyet egy csapásra, és a kacsák mellett megvegyenek száz tonna argentin pulykát is, amire a Közép-európai Rt. ajánlatot kapott? Ráadásul ezt a konkurenciát ki lehetne érvként használni, hogy lenyomják a magyar árakat. Amikor az Élelmiszer-bizottság nem válaszolt, még egy ravasz ötlete támadt. Augusztus végén írt megint a hivatalnak, és lármát csapott, rá akart mutatni a problémára: mi történik, ha a dél-amerikai szállítmányok nem érkeznek időben a bérelt hajókhoz, és akkor ezek a ritka és értékes hajójáratok nincsenek kihasználva, üresen érkeznek az Atlanti-óceán felől. A Közép-európai Kereskedelmi Rt.-nek erre az esetre van megoldása, írta nagy ravaszul az élelmiszer-kereskedő. „Ha ez megtörténik, nem lenne-e sokkal jobb, ha a kieső áruszállítmányt helyettesíteni lehetne egy másik áruval, amely azonnal rendelkezésre áll. Ezennel szeretnénk megemlíteni a baromfit, valamint megkérni az Élelmiszer-bizottságot, hogy járuljon hozzá, hogy ez az áru hasonló helyettesítő legyen.” Az argentin útból semmi nem lett. A külügyminisztérium elutasította a szolgálati útlevél iránti kérvényét, feltehetően, mert az utat nem találták nemzeti érdekűnek. Ehelyett Salén új feladatokat talált neki. 1943 nyarán Raoul Wallenberget beszavazták egy másik vállalat – a Pacific Trading Company – igazgatótanácsába. A cég szintén Salén befektetései közé tartozott. A székhelye a Norrmalmstorg 1. volt, és egyebek között édes mandulát és szardíniát importált Portugáliából. Raoul a cégben az

ügyvezető igazgatói címet kapta, ami nem lehetett túlságosan megerőltető feladat, mert párhuzamosan továbbra is dolgozott a Közép-európai Rt.ben. Emellett még saját projektre is maradt ideje. Marstrandból hazafelé menet Vadstenában megnézett egy kis nyomdát, amelyik aukciós katalógusokat nyomott állatvásárokra. Hogy valójában mi gyújtotta fel a fantáziáját, és miért fektetett be pénzt egy helyi orientáltságú, nem túlságosan nyereséges cégbe, az Abetryckbe, arról nem szól a fáma. De volt egy ötlete, hogy különböző jegyzékeket és katalógusokat lehetne kiadni, például az összes svéd iskola címjegyzékét. Talán korábbi üzleti partnerétől, Abernautól származik az ötlet, aki hasonló katalógusokat adott ki, amikor Hollandiában élt a harmincas évek elején.   Közeli barátai észrevették, hogy Raoul levertnek látszott az utolsó svédországi hónapjaiban. Minden jel arra mutatott, hogy tovább akar lépni, mert a lóval és pulykával való kereskedést nem tartotta karrierje csúcspontjának. Nem javított a hangulatán az az utazás sem, amit 1943 őszén tett Magyarországra. Nagyjából ugyanakkor érkezett Budapestre, mint a svéd tenor Set Svanholm, de az ő kedélyállapota messze volt attól az ünnepi hangulattól, ami az énekest fogadta. Ebben az időben a magyar–svéd kapcsolatokat szívélyesnek lehetett nevezni. Svanholm a budapesti Operaház sztárja volt, fellépésein jelen volt Horthy Miklós kormányzó és a svéd miniszter-követ, Ivan Danielsson. A magyar újságok az énekes tenor hangját természeti csodának nevezték, és nem sokkal később Svanholmot ki is tüntette a kormányzó a Magyar Szent Korona-rend tisztikeresztjével. Amikor Svanholm megköszönte a megtiszteltetést, a hetvenöt éves Horthy melegen beszélt Svédországról, és üzente, reméli, valamikor játszhat egy teniszpartit őfelsége V. Gusztáv ellen. Nem világos, hogy Raoul már ez alkalommal is találkozott-e Ivan Danielssonnal, de a svéd követséget többször meglátogatta a gellérthegyi szecessziós villában, és összefutott a nemrég kinevezett helyettessel, Per Angerral, akit már régóta ismert. Anger egy évvel volt fiatalabb nála, és ugyanannál az alakulatnál volt tiszt, ahol Raoul őrmester. Gyakran egymásba futottak a stockholmi társasági életben is. Kapcsolatuk egy új, hivatalos oldallal bővült, mert Angerhez tartoztak a kereskedelmi

kérdések, hiszen kezdettől fogva részt vett a Magyarországgal folytatott kereskedelmi tárgyalásokon, és feladata volt megkönnyíteni a meglehetősen nagy volumenű kereskedelmet. Raoul irodájaként használta a követséget. Rendszeres időközönként feltűnt, igénybe vette Anger telefonját, amikor magyar partnereit kellett elérnie. Anger megjegyezte, hogy Raoul kitűnően beszélte a németet. Imponált neki a svéd élelmiszer-importőrnek a tárgyalási ügyessége is. De éppen ez alatt a látogatás alatt történt valami, ami nagyon félresikerült. Raoul találkozót beszélt meg a magyar libamáj-exportőr egyesület főnökével, aki ötven tonna libamellet akart eladni Svédországnak a Közép-európai Kereskedelmi Rt.-n keresztül. A tárgyalások az árról folytak, és a kommunikáció sajnos valahol elakadt. Ezek után szinte igazi háború tört ki a magyar kereskedelmi delegáció és a részvénytársaság között Stockholmban, mert a végső árat „a magyar érdekekkel szemben illojálisnak” ítélték meg. Budapesten a libaexportőrt elbocsátás fenyegette, aki viszont felmondta a kapcsolatot Wallenberggel, mert az ő emlékezetében lényegesen magasabb árban állapodtak meg. A svéd Élelmiszer-bizottság megpróbált közbeavatkozni, hogy lenyugtassa a feleket, de a dolog nem maradt itt abba. Amikor a libamell megérkezett Svédországba, kiderült, hogy nagy részüket ki kellett dobni, és ügyvédeket kell bekapcsolni a felelősség tisztázására. A bizottság felügyelőket küldött ki, akik megszemlélték a szállítmányt. „A minőséget illetően megállapítható egy bizonyos penészképződés, amely látható volt mind a bőr ráncaiban, mint a test sima felületein. Egy kevéssé kellemes szagot is lehetett érezni, ami legjobban a vasból készült vagonokba való belépéskor volt leginkább érezhető” – írták a jelentésükben. A budapesti nehézségeket csak tetézték azok a nyugtalanító benyomások, amelyeket Raoul a magyar zsidók helyzetével kapcsolatban tapasztalt. A magyar kormányzó ugyan nagyon feldühítette Hitlert, mert makacsul ellenállt a deportálásoknak, bár a Führer egyre gyakrabban és egyre hangosabban követelte azt. A németekkel szövetséges Magyarország ennek ellenére igencsak szorgalmasan hozta az egyik zsidóellenes törvényt a másik után. Legalább olyan szorgalmasan, mint a többi „szabad” állam. Az antiszemitizmus sötét lepelként borította be az egyébként könnyed, hétköznapi életet Budapesten. Stockholmba egy

felháborodott Raoul Wallenberg érkezett, és elmesélte a nyugtalanító antiszemita incidenseket főnökének, Lauer Kálmánnak, akinek Magyarországon élt apósa és anyósa, valamint húga, kisgyerekeivel.   Raoul közvetlen közelében boldogság honolt. Húga, Nina, eljegyezte magát a Raoullal egyidős Gunnar Lagergren államügyésszel. A pár egy álarcosbálon találkozott, és 1943 decemberében a Jacob-templomban esküdtek össze. Az esküvő után vacsora és tánc következett, közvetlenül Maj és Fredrik von Dardel lärkstadeni lakása mellett, egy bálteremben. Raoulnak egy virágkaput kellett elkészítenie, amin a vendégek átsétáltak. Az utolsó pillanatban lett kész vele. Amúgy az esküvő jól sikerült, a vendégek három jegyet – vaj-, kenyérés húsjegyet – adtak le belépéskor. Raoul is mondott beszédet, és a tánchoz a jövendő svéd zenészlegenda, Povel Ramel biztosította a talpalávalót. Távoli rokon volt, és már egy ideje abból élt meg, hogy fiatalok estjein zenélt. 1944-ben lesz majd a nagy áttörése a Johansson Boogie-Woogie keringőjével. A friss házasok drámai döntést hoztak. Richert a berlini svéd követségen erősítést kért, és megkérdezték a Svea Hovrätt, a másodfokú bíróság elnökét, hogy van-e alkalmas jogásza. Gunnar Lagergren igent mondott, azzal a feltétellel, ha feleségét is magával viheti. 1943–1944 fordulóján elutaztak. Raoul megpróbálta lebeszélni őket, úgy vélte, hogy a Berlinbe költözés túlságosan merész vállalkozás. Az év fordulója a polgári védelmet megerősített készenlétben találta, mobilizációs gyakorlatot tartottak. Raoul ezért egyenruhában jelent meg, hogy részt vegyen, mint mindig, a hagyományos, családi istentiszteleten és az azt követő reggelin. Ebben az évben ez különösen fontos volt. Amalia, az újdonsült özvegy először fogadta egyedül a családot otthonában. Raoul, aki nagyon ragaszkodott Amaliához, az egész délelőttöt a Strandvägen 27.-ben töltötte, amíg Salén el nem jött érte, hogy elvigye saját újévi ebédjükre Stockholm szigetvilágában az askarviki vidéki házukba. Raoul már nem volt fiatalember. Az előtte álló évben fogja ünnepelni a harminckettedik születésnapját. Hasonló korú unokatestvérei rég megházasodtak, már Anders és Lennart Hagströmernek is gyerekei voltak. Januárban keresztelőre hívták a harmadik Hagströmer testvérhez,

Göstához, akinek novemberben született Sven nevű fia. Raoul azonban messze volt attól, hogy családot alapítson. Nem hiányoztak az életéből a barátnők, de egyet sem mutatott be mint menyasszonyát és jövendő feleségét. Az élet nem volt különösebben boldogító 1944 első hónapjaiban Raoul számára. Bár az év elején Jacob ismét kapcsolatba lépett vele a Huvudstaprojekt újraébresztése, földterület vásárlása és Huvudsta kiépítése kapcsán, de akkorra már harcedzett és ez által szkeptikus volt. A Strandvägen 7/A-ban napjait időlegesen felvidította egy nagyobb tétel narancsszállítmány, de a napok egyébként különböző tollas állatokkal kapcsolatos problémákkal teltek. Az enyhe tél lehetetlenné tette a síkirándulásokat, és ettől a hétvégék még unalmasabban teltek. És ha mindez nem elég, Maj eltörte a lábát. Raoul azok közé tartozott, akik folyamatosan aggódtak a svédországi ellátás miatt. A nyugtalanság összefüggött a finnországi fejleményekkel. A szomszédos ország többféleképpen is megpróbált különbékét kötni a Szovjetunióval, ezt egyébként a svéd külügyi vezetés is nagyon támogatta. Még titkos tárgyalások is folytak, amelyben az ifjabb Marcus Wallenberg is részt vett. Baráti kapcsolatokat ápolt ugyanis a Szovjetunió stockholmi kiküldöttjével, Alekszandra Kollontajjal. De ahogy Raoul látta a helyzetet, a tárgyalási eredményektől függetlenül Svédországnak élelmiszer-ellátási problémákat fog ez okozni. Ha Finnország és a Szovjetunió békét köt, Raoul szerint a svédek mi mást tehetnek: „erkölcsileg kötelesek leszünk kisegíteni őket [a finneket] a saját fejadagjaink rovására”. Ha viszont a Szovjetunió újból támad, Svédországnak „félmillió menekültet vagy még többet” kell eltartania. A Raoulban rejlő élelmiszer-kereskedő nem tudott a barátok előtt egy tiszta kereskedelmi következtetést levonni az adott helyzetben: „Úgy gondolom, a Közép-európai Kereskedelmi Rt. hamarosan megint változtatni lesz kénytelen kereskedelempolitikáján.”   Borús hangulatban írt Raoul születésnapi gratulációt húgának Berlinbe, 1944 februárjában. „Itt rémesen unalmas nélküled, és a vacsoraasztal otthon olyan, mintha egy Strindberg-darabból vágták volna ki. Mama eléggé deprimált, érthető módon, mert nem volt elég a baleset, lehet, hogy három hónapra vissza kell mennie a kórházba, ahol újból megműtik.”

Többet is írt az anyja törött lábáról, a vacsorameghívásokról, az emberekről, akikkel találkozott. Egyebek között leírt egy erkölcsi vitát, amit egy ügyvéd feleségével, Ebba Ankarcronával folytatott a bűnről egy szmokingos, elegáns vacsorán: „Azt állítottam, hogy minden embernek megvan az ára, és ha a kísértés elég nagy, és megfelelően árnyalt, valamint ha valószínűtlen, hogy kiderül, akkor bárkiből bűnöző lehet” – írta. A naptár 1944. február 28. mutatott. Az egyetlen, amit Raoul tudott a közeljövőről, hogy még néhány narancsszállítmányt kell elintéznie, aztán hamarosan bevonul néhány hónapra a Sveához március végén. Születésnapi ajándékot küldött Ninának Berlinbe. És így fejezte be: „Engedd meg, hogy boldog születésnapot kívánjak, és erősen remélem, hogy túlélitek ezt az évet balesetek nélkül.” Blasieholmen, 2010. május Raoul Wallenberg nem egyedül kezdte újévi imával reggel hétkor az 1944-es évet. A Wallenberg család összetartott. Előfordult, hogy százan találkoztak a reggeli misén a templomban, és aztán a januári hideggel szembeszállva, gyalog elmentek Amalia Wallenberghez a Strandvägen 27.-be. Az ifjabb Marcus legfiatalabb gyereke, Peter, egyike volt azoknak, akik ott tolongtak a reggeli büféasztalnál 1944. január 1-jén. Tizenhét éves volt, és karácsonyi szünetre jött haza a sigtunai internátusból. Az érettségiig még néhány hónapja volt hátra. Találkozót kértem Peter Wallenbergtől, hogy meghallgassam, milyen emlékei vannak a másod-unokatestvéréről. Borzalmas május végi nap volt, szakadt az eső, és reggel a stockholmi tőzsde nyitáskor hatalmasat zuhant. A legtöbbet a Wallenberg családi bank, az SEB árfolyama esett. Peter Wallenberg nyolcvannégy éves, és a család hatalmi szervének, az Investornak a tiszteletbeli elnöke. Ő a bankcsaládban jelenleg a pater familias, és – idős kora ellenére – még mindig van beleszólása, amikor jelentős ügyekről döntenek. Az Investor központjában találkozunk a Blasieholmon, egy kőhajításnyira a Raoul Wallenberg tértől. Az európai bankválság közepén vagyunk, de a főhadiszállást felállványozták, teljes renoválásra készülnek. Az igazgatói emeleten, a negyediken, a beszélgetést fülsiketítő fúrózaj mellett folytatjuk. Bevezetnek egy kristálycsilláros és keleti szőnyeggel borított padlójú ülésterembe. Az ovális mahagóniasztalon néhány jegyzettömb és precízen egymás mellé helyezett ceruzák fekszenek. Nyílik az ajtó, begurítanak egy zsúrkocsit. Egy perccel később Peter Wallenberg is feltűnik, hamiskás mosollyal az arcán. Sötét öltöny, nyakkendő és egy fehér zsebkendő virít az öltönyzsebben.

Mindenki, aki ismeri, Pirre-nek hívja. – Szervusz! – mondja, és botját az asztalra helyezi. – Kérsz teát? Nem engedi, hogy segítsek neki a zsúrkocsinál. – Ilyesmit az öregembereknek kell megcsinálni – mondja, és elővesz két csészét, az asztalra rak egy tálkát süteménnyel és csokoládéval. És egy üveg hamutartót magának. Aztán leül egy székre, előveszi a pipáját, és gondosan megtömi bourbon dohánnyal. Majd megpróbálja kíváncsiságomat kielégíteni, és emlékezni az 1944-es újévi misére, mert valószínűleg az volt az egyetlen alkalom, amikor néhány szót váltott Raoullal. – Emlékszem, hogy egyenruhában volt, ugyanúgy, mint én később, ugyanaz a halálunalmas, kékesszürke egyenruha. Abban az időben csak rövid eltávozásokat adtak. És mindenki abban járt, ami ugyanúgy nézett ki, mint az első világháborúban. Őrmesteri rangjelzése volt, azt hiszem. Stimmel? De arra nem emlékszem, hogy korábban találkoztam volna vele. Ez nem is furcsa. Amikor Peter négyéves volt, Raoul az Egyesült Államokba utazott, és nem jött vissza csak 1935-ben, ami egy nehéz év volt Peternek és idősebb bátyjának, Marcnak. Októberben a papa, Marcus Wallenberg elköltözött otthonról, egy évvel később a válás is lezajlott. A mama, Dorothy, Angliába ment, a tizenegy éves Marcot és a kilencéves Petert pedig internátusba küldték, Sigtunába. 1944. újév napján Peter már négy éve nem látta az édesanyját. Ezt a részletet nem említi, hanem helyette apai nagyanyját, Amaliát írja le nagy melegséggel. Másod-unokatestvéréhez, Raoulhoz hasonlóan, Peter is rendkívül ragaszkodott hozzá. Saját gyerekei talán túl szigorúnak találták, de az unokákat és a távolabbi fiatalabb rokonokat elárasztotta melegségével és odafigyelésével. Peter emlékszik, hogy amikor kicsi korában meglátogatta Amaliát, mindig elkényeztette őt ajándékokkal és édességgel. Peter biztos benne, hogy gyerekkorában Raoul is járt nála „hivatalos” látogatásokon. Mostanra az aktív Wallenberg-generáció, Marc és Pierre gyerekei, megszüntették az újévi mise szokását. Helyette Amalia születésnapja, május 29-e a nagy családi összejövetel időpontja, évről évre ugyanazzal az ételsorral – füstölt lazac, fácán kucsmagomba-szósszal, desszertnek pedig pezsgőzselé. Amalia portréja mindig ugyanazon a helyen áll, mellette egy ezüstváza gyöngyvirággal. Ebben az évben, 2010-ben, a száznegyvenhatodik születésnapját ünneplik.{54} – Amalia családanya volt. Egyszer megkérdezte, tudom-e, hogy kétszáz másodunokatestvérem van? Ő maga mindegyiket ismerte – mesélte Peter Wallenberg. És bizonyára nem túloz. Amalia kitárt karjaiba belefért Peter másodunokatestvére, az apátlan Raoul is. Kiderül ez az üdvözletekből és a születésnapi ajándékokhoz mellékelt levelekből. Van egy karácsonyi üdvözlet 1944 decemberéből Amaliától Raoulnak, ami sohasem érkezett meg. – Én sohase álltam közel Raoulhoz – mutat rá Peter. – Rokonilag egy generációhoz tartoztunk, de nagy volt a korkülönbség. Nem mondhatom, hogy

különösen sokat tudtam volna róla eltűnése előtt. Soha nem hallottam apámat beszélni róla, amikor otthon voltam. De hát én internátusba jártam, úgyhogy a szokásos családi beszélgetéseket nem éltem át. A találkozó rövid. Elhatározzuk, hogy ismét találkozunk, hogy arról beszéljünk, ami a háború után történt. Vagy nem történt. Peter Wallenberg figyelmeztet, nem hiszi, hogy sokat tudna segíteni nekem. Egyrészt, mert túl sok volt a suskus a téma körül a családban, másrészt mert az 1950-es és az 1960-as évek nagy részében külföldön élt. Többek között az Atlas Copcónak dolgozott Közép-Afrikában. – Tudod, mi történt akkor? Valamikor 1960-ban vagy 1961-ben Fokvárosba utaztam nyaralni. Kora reggel autóztam, szállást nem foglaltam előre. Megálltam egy kis hotel előtt, a városon kívül, amely egy magaslaton állt, előtte az egész Atlanti-óceán. Az előtérben egy középkorú, európai ember állt. Ránézett az útlevelemre, és azt kérdezte: „Wallenberg? Es svéd? Rokona Raoulnak?” – Persze, mondtam. Másod-unokatestvére. Akkor felragyogott az arca a szállodaportásnak: „Gondom lesz rá, hogy a legjobb szobát kapja, tengeri kilátással. És ha bármire szüksége lesz, Wallenberg úr, csak szóljon.” Peter Wallenberg kiveri a hamut a pipájából a hamutálcára. Az építőmunkások elcsendesedtek. – Kicsit váratlanul ért a dolog, nem sokat tudtam Raoulról. Persze kérdőn néztem rá. „Tudja, uram” – mondta akkor a portás –, „Raoul Wallenberg megmentette az életemet.”   Peter Wallenberg 2015. január 19-én hunyt el.

II. RÉSZ   Mi az hőstett?

KILENCEDIK FEJEZET   Találkozó a liftben Pontosan nem tudni, hogyan kezdődött az egész. Legalább annyi verziója van a történetnek, ahány elmesélője. Az azonban biztos, hogy a szépséges, kovácsoltréz liftfülke a Strandvägen 7/A-ban központi szerepet játszik a történtekben. Feltehetőleg ott futottak össze a magyar eseményekről a szálak, és lett belőlük egyetlen összefonódó, magától értetődő megoldás 1944 késő tavaszán. Valószínű, hogy a lift dicsősége vagy épp a bűne, hogy minden szem hirtelen Raoul Wallenbergre szegeződött. Sosem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, ha Adolf Hitler nem veszíti el a türelmét magyar szövetségesével, Horthy Miklós kormányzóval, de még inkább annak miniszterelnökével, Kállay Miklóssal szemben. Több minden ingerelte a német kancellárt. Az ismételt felszólítások ellenére Horthy nem volt hajlandó engedni a követelésnek, hogy a 825 ezer magyar zsidót is deportálják az Endlösung, a végső megoldás jegyében. Horthynak megvoltak az okai. Magyarország nagyszámú zsidó lakosságának többsége a legasszimiláltabb volt Európában. Abban a társadalmi elitben, amelyben a kormányzó mozgott, jó néhány zsidó család is akadt. Közülük sokan már nem is gondoltak zsidó eredetükre, talán nem is tudtak róla, magyarnak tartották magukat, semmi másnak. Természetesen volt egy másfajta hozzáállás is a magyar zsidóságon belül, de azok az ortodox vallásúak, akik ellenálltak az asszimilációnak, többnyire szegényebb társadalmi csoportokhoz tartoztak, és ezzel a kormányzó szociális látókörén kívül estek. Az első világháborút követően kétségkívül Magyarország volt az első olyan állam Európában, amelyik antiszemita törvényeket léptetett életbe. Németországhoz hasonlóan, a nagyszámú zsidó kisebbségnek kellett viselnie a magyarokat sújtó háborús vereség következményeit. Már az 1920-as években korlátozták a zsidók számára az egyetemi férőhelyeket, és ezt további diszkrimináló törvények követték.{55} Ettől Hitler népirtásáig azonban mégis túl nagy volt a lépés Horthy számára. Nem arról volt szó,

hogy a zsidó lakosságot megbélyegezzék a sárga csillag kötelező viselésével. Az, hogy Magyarország hogyan bánik a zsidóival, kizárólagosan nemzeti kérdés, és Németországnak ehhez semmi köze – ez volt Horthy üzenete Hitlernek. „Horthy büszke volt »szelektív« antiszemitizmusára” – magyarázza Pók Attila történész. „Azt lehet mondani, hogy Horthy anti szemitizmusa egy régimódi magyar arisztokrata alapállása volt. Kártyapartnerei között volt pár, a társadalmi elithez tartozó zsidó, és elviselte az asszimiláltakat, de már a szegényebb, keletről idevándorolt zsidókkal bajban volt, akik szerinte furcsa ruhában jártak, és furcsa szokásaik voltak.” A magyarországi zsidó lakossággal szembeni elnyomásnak említésre méltó antiszemita gyökerei voltak, de ebben egy tudatos stratégia nyomai is föllelhetők annak érdekében, hogy Hitlert megnyugtassák. Ha a magyarok fel tudnak mutatni egy Hitlernek tetsző belső, zsidóellenes diszkriminációt, időt tudnak nyerni, és talán meg lehet menteni a zsidókat egy sokkal rosszabb sorstól. A valóságban azonban Hitler nem csak a magyar zsidók miatt haragudott. A Führert dühítette a magyar harci szellem hiánya is. Magyarország a németek oldalára állt, mert azt remélte, hogy visszakapja az első világháborúban elveszített területeit. Egyik kutya, másik eb – Horthy számára nem létezett jó stratégiai választás: Hitlert és a nácizmust utálta, de a szovjet bolsevikokat még jobban.{56} A magyarok bizonyos eredményeket elértek a harcok során, de 1943 elején a keleti fronton egy teljes magyar hadsereg elvesztését követően jelentősen lanyhult a háborús lelkesedés mind a magyar katonák, mind pedig a magyar hadvezetőség részéről. Hitler tehát okkal érezte csalódottnak magát. Az sem derítette jobb kedvre, amikor a német hírszerzés tudomására jutott, hogy a magyar miniszterelnök, Kállay Miklós, titokban puhatolózó, békekötésről szóló leveleket küldött több ízben is a nyugati hatalmaknak. A történet része, hogy Kállay egyik titkos kapcsolati szála Stockholmon keresztül húzódott. Sajtófőnökét, Ullein-Reviczky Antalt 1943 őszén kinevezték a stockholmi magyar követség élére, de ő már korábban is az egyik főszereplője volt ezeknek a békekötésre irányuló tapogatózásoknak. A németek egyenesen az elbocsátását követelték ugyanezen okból.

Stockholmba érkezve az új követ azonban továbbra is fenntartotta nyugati kapcsolatait.

A magyar békepuhatolózások egy része Raoul Wallenberg szociális kapcsolati hálózatának közelében folyt, ami egyáltalán nem volt furcsa. Wallenberg megismerkedett a stockholmi magyar követtel egy korábbi őszi, budapesti látogatása során, de más érintkezési pontok is adottak voltak. Raoul féltestvéreinek volt egy harmadfokú unokatestvére, Nane de Dardel, aki Raoul húgával, Ninával, közeli barátságot ápolt. Nane a stockholmi amerikai követség titkárának, Francis Cunninghamnek a menyasszonya volt, és a pár Nina és Gunnar Lagergren lakását bérelte, amíg ők Berlinben éltek. 1943 decemberében ugyanez a Cunningham hozta össze Ullein-Reviczkyt az amerikai hírszerző szolgálat, az Office of Strategic Services (OSS, a későbbiekben CIA) egyik stockholmi

képviselőjével. Az új, magyar stockholmi követ kifejezte békeszándékait egy találkozón, amelyet a Strandvägen 7/A-ban tartottak, ahol az amerikai követség két emeletet foglalt el, és ahol mellesleg Raoul Wallenberg irodája is volt. A rá következő napon Ullein-Reviczky volt Raoulnak a Bragevägen 12. alatti lakásán tartott koktélparti díszvendége. A magyarok nyugati kapcsolatai nem csak Hitlert bosszantották. A Szovjetunió külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov is majd felrobbant, amikor értesült a dologról. Világosan kifejezte, hogy az amerikaiak és a britek semmilyen körülmények között sem tárgyalhatnak különbékéről a magyarokkal, azzal az országgal, amelyiknek katonái továbbra is erőszakot követnek el szovjet területen. Ha Magyarország békét akar, akkor kizárólag valamennyi szövetségi állam felé és feltétel nélküli kapitulációról lehet szó. A terv ezzel hamvába holt. Magyarország hajlandó lett volna kapitulálni a nyugati hatalmaknak, de a Szovjetuniónak soha. 1944. március elején a szovjet csapatok százhatvan kilométerre álltak a magyar határtól. Adolf Hitlerre nagy nyomás nehezedett. Már egyáltalán nem bízott magyar szövetségeseiben, és még mindig nem emésztette meg, hogy fegyvertársát, Mussolinit, egy évvel korábban az olaszok megbuktatták. Még egy csalódás túl sok lenne. Fél éve már kész volt íróasztalfiókjában a magyarok megszállásának terve, a Margarethe hadművelet I. Amikor Horthy 1944 februárjában levelet írt Hitlernek, és kérte, hadd hívja vissza a magyar csapatokat a keleti frontról, a Führernek elege lett. Március közepén akcióba lendült. Azzal kezdte, hogy Horthyt kicsalogatta Magyarországról.   1944. március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepén a budapesti svéd követ, Ivan Danielsson, valamint helyettese, Per Anger, a Magyar Állami Operaház közönségének soraiban ült. A magyar kormányzó, Horthy Miklós is jelen volt a Petőfi című hazafias opera díszelőadásán. Azon az estén a kormányzó fontos üzenetet kapott egy német diplomatától. Később hallották a svéd diplomaták, hogy Horthyt hamarjában találkozóra hívták Adolf Hitlerhez. A Führer a klessheimi kastélyban kívánta őt látni negyvennyolc órán belül.

Hitler állítólag Horthy kívánságát, a magyar csapatok visszahívását akarja megvitatni vele. Amikor azonban a magyar kormányzó megérkezett Klessheimbe, kiderült, hogy becsapták őt. Egy, Horthy szerint erősen megöregedett és ideges Hitler elmagyarázta a kormányzónak, hogy a magyarok nyilvánvaló árulása miatt „biztonsági intézkedésekre” kényszerült az ország ellen. Horthy megértette, ez katonai megszállást jelent. „Ha nálam lett volna a pisztolyom, lelőttem volna a gazembert; egész életemben sajnáltam, hogy nem tudtam megtenni” – nyilatkozta Horthy Miklós egy interjúban sok évvel később.{57} Kénytelen volt elfogadni Hitler rossz szándékú „kompromisszumos javaslatát”: Horthy a helyén marad, Magyarország formálisan önálló, csak a mostani kormányt egy új váltja fel, amelyet a németek tartanak pórázon. Mihelyst az új kormány hivatalba lép, a német csapatok elhagyják Magyarországot – ígérte a Führer. Március 18-án este Adolf Hitler a vonatig kísérte Horthy Miklóst. Az út Budapestig több mint tizenkét órát tartott, mert a németek úgy intézték, hogy a vonat több helyütt is megálljon, Bécsben például majd egész éjjelre. A késés elegendő volt ahhoz, hogy Horthy kormányzót befejezett tények elé állítsák. 1944. március 19-én éjjel három órakor az első német ejtőernyős vadászok leereszkedtek a magyar repülőterekre. Pár órával később a magyarok német bombázó repülőgépek zajára ébredtek. A vonaton Horthynak bemutatták az új, német kiküldöttet, Edmund Veesenmayert, aki azonnal elkezdte megvitatni egy új, nácibarát magyar kormány összetételét, és már ott prezentálta a berlini magyar követet, Sztójay Dömét mint miniszterelnök-jelöltet. Pár nappal később Horthy őt fogja kijelölni Magyarország új bábkormányának élére. Budapesten elhallgatott a rádió. Az utcákon fegyveres német katonák masíroztak, és az utcakép hamarosan kiegészült német tankokkal és katonai autókkal is. A magyarok semmiféle előzetes információt nem kaptak, de mire Horthyval a vonat begördült Budapestre, addigra a legtöbb ember számára világos volt, hogy 1944. március 19-e úgy vonul majd be a történelembe, hogy ez az a nap, amikor megszállták az országot. Néhány eltévedt golyó kivételével a német csapatok semmiféle ellenállást nem tapasztaltak.

Horthy kormányzót SS-katonák kísérték a budai Várpalotába, ahol elszigetelte magát az elkövetkező időben, rosszkedvűen, hogy kénytelen volt törvényesíteni egy nácibarát magyar kormányt, és gyakorlatilag országát a németek vazallus államává tette. Világos volt, hogy a Horthy beleegyezésével felálló új magyar vezetés nem fog tétovázni, hogy Hitler követelésének, ami a zsidókat illeti, eleget tegyen. Tény az, hogy úgy tűnik, Horthy zöld utat adott százezer zsidó munkaszolgálatos leszállításához a németországi hadiipar számára. Cserébe abban reménykedett, hogy Hitler betartja ígéretét, és visszavonja a német csapatokat, mihelyst az új kormány körüli formaságok elintéződnek. De nem egészen úgy történt, ahogy azt a magyar kormányzó elképzelte.   Az ausztriai Mauthausen koncentrációs táborában Obersturmbannführer (alezredes) Adolf Eichmann a menetparancsra várakozott. Őt nevezték ki a Wannseeben tartott konferenciát követően a deportálások megszervezőjének. Ezen a vasárnapon, 1944. március 19-én, éppen a harmincnyolcadik évét töltötte be, és élete legnagyobb kihívása előtt állt. A Heinrich Himmlertől jött parancs egyértelmű volt. Magyarországra kellett utaznia, hogy „átfésülje az országot kelettől nyugatig a zsidók után, és amilyen gyorsan csak lehetséges, minden egyes zsidót deportáljon Auschwitzba”. Ha valaki, akkor ő tudta, hogy ez mit jelent. Maga állította össze a statisztikát, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nyolcszázezer zsidó él Magyarországon. Ennek a holokauszt leggyorsabb és legátfogóbb deportálásának kellett lennie. Eichmann cingár ember volt, aki pályáját egy olajvállalat kereskedelmi utazójaként kezdte. Németországban született, de Hitlerhez hasonlóan, gyerekkorát az ausztriai Linzben töltötte. Ugyanabba az iskolába járt, mint a Führer, bár nem ugyanabban az időben. Már az osztrák olajtársaságnál azzal tűnt ki, hogy hangyaszorgalmú és remek szervezőkészségű volt, aki szinte szenvedélyesen vonzódott a dokumentáláshoz és a jelentések írásához. Ez az adminisztrációs tehetség gyorsan emelte őt a náci bürokrácia ranglétráján. Problémamegoldása és hihetetlen munkabírása sikervággyal és hataloméhséggel párosult.

A háború kezdete óta a „zsidókérdések és az evakuálás” felelőse volt a Birodalmi Biztonsági Főhivatalon (RSHA) belül. Sikeresen megoldotta az ausztriai, franciaországi és hollandiai deportálások nehéz logisztikáját. Ez azt jelenti, hogy meghatározta, mely zsidókat kell elfogni és hol, megszabta, mit vihetnek magukkal, összehangolta a vasúti menetrendeket, és a koncentrációs táborok kapacitásait is egyeztette. Igazából egy hátborzongató mestermunka volt. A brit történész, David Cesarani, Eichmann életrajzírója szerint „pontosan úgy intézte a népirtást, ahogyan akármelyik multinacionális vállalat igazgatója intézi a termelést és az elosztást: a nyersanyagkínálathoz igazította a termelési kapacitást, felügyelte a gyártást, ellenőrizte a minőséget, és odafigyelt, hogy időben érkezzen a következő szállítmány”. Ennek ellenére az utóbbi években elmaradtak az előléptetések. Nem mozdult el az Obersturmbannführer fokozatról, amit még 1941-ben kapott. Egyre nehezebben viselte, hogy még mindig csak egy középszintű SS-tiszt volt. Most, Magyarországon elérkezett végre a lehetőség, hogy komolyan győzzön különleges alakulatával, a Sondereinsatzkommandóval. Ráadásul ez alkalommal ő is a helyszínen lesz, a harcmezőn, nem úgy, mint egyébként, amikor a gyilkolási gépezetet az íróasztal mellől irányította a Prinz Albrecht-Strasséról, Berlinből. 1944. március 19-én alkonyatkor Eichmann kommandója elindult Budapest felé. Csapata nagyjából kétszáz főből állt, akiket száznegyven teherautóra és parancsnoki autókra osztott szét. Semmiféle ellenállással nem találkoztak, nyugodtan haladtak, még egy pihenőt is engedélyeztek maguknak. A tisztek kérték a megállót, hogy a harmincnyolcadik születésnapján koccintsanak vezetőjük egészségére. Utólag arról a napról a születésnapja megünneplésére emlékezett Eichmann a leginkább, a többi csak a „szokásos munka” volt.   A svéd követség második embere, Per Anger, ugyanazon a vasárnapon, reggel hatkor telefoncsöngésre ébredt. Ivan Danielsson volt a vonal másik végén, üzenete rövid és drámai: „A németek épp megszállják a várost. Jöjjön a képviseletre azonnal!” Mostanáig a svéd kiküldöttek eléggé gondtalan életet éltek a megkímélt Budapesten. Anger és felesége, Elena, házat béreltek a Rózsadombon egy

bárótól, aki a hatalmas magyar-zsidó Weiss rokonsághoz tartozott. Ez a dinasztia volt a tulajdonosa Csepelen a Weiss Manfréd Acél- és Fémműveknek. Anger egy évvel korábban házasodott, felesége kilencedik hónapos terhes volt. Amikor a lányuk, Birgitta, néhány héttel később megszületett, az eddig olyan idilli Budapestre hullottak a bombák. Anger fiatal volt, energikus és nagyon szociális. Azért küldték 1942 novemberében a budapesti követségre, hogy elsősorban a két ország közötti kereskedelmi kérdésekkel foglalkozzon. Ezt megelőzően egy évig Berlinben volt az állomáshelye, a háború tehát nem volt szokatlan számára. Négy év a diplomáciában meggyőzte őt arról, hogy megfelelő pályát választott. Nagyszerűen érezte magát, élvezte, hogy Svédországot képviselheti, és a sokak által vágyott budapesti helyet megkapni, azt jelentette, hogy elégedettek a munkájával. Az elvált Ivan Danielsson már közelített a nyugdíjkorhatárhoz. A gellérthegyi, kastélyszerű svéd követség legfelső emeletén volt a privát lakosztálya. Ez az épület Bayer Krucsay Dezső gróf tulajdona, aki svéd főkonzul volt a háború előtt. Danielsson régi vágású diplomata, szigorúbb, zárkózottabb, mint második embere. Magas termetű, és sokan még mindig jóképűnek mondták. A svéd kiküldött ragaszkodott a monoklijához, gyakran a szájában volt egy ezüstszipka, bár már nem dohányzott, és egy métert se tett meg imádott uszkárja, Diana nélkül. A polgárháború alatt Spanyolországban állomásozott, majd Egyiptomban, amikor ott folytak a harcok. Kairói tartózkodásának befejezése nem lehetett vidám dolog. Tény, hogy az egyiptomi kormány azzal vádolta meg, hogy németbarát kijelentéseket tett, és persona non gratának nyilvánította. Pályája végén nyugodtabb életre vágyott, Budapest mostanáig teljesítette ezt az elvárást. A nagykövet komolyan vette diplomáciai feladatát, de az évek során kissé elfáradt. Értékelte Anger friss, fiatalos energiáját, és gyakran szabad kezet adott helyettesének, nem csak a kereskedelmi kérdésekben. Angernek a követség munkájában nagyobb felelősség jutott, mint amire eredetileg számított. A követségen dolgozott két svéd titkárnő, Margareta Bauer és Birgit Brulin, valamint egy svédül beszélő magyar irodista, Mezey Dénes. A titkárnők mostanáig nagyon élvezték magyarországi tartózkodásukat,

„igazi luxus életet éltek a durva valóság kellős közepén” – ahogy Margareta Bauer írta későbbi emlékirataiban. „Gyakran teniszeztünk, törődtünk az egészségünkkel a meleg fürdőkben, és olyan vizet ittunk, ami a legrosszabb forrásvíznél is rosszabb volt, de a rossz gyomorra hasznos. […] Kézzel varrott, méretre szabott cipőben jártunk, és a modellek felvonultak előttünk, hogy úgy válasszunk ruhát, miközben mi elegáns fotelekben üldögéltünk.” A társasági élet a követségen szintén sok időt igényelt. Danielssonnak jó kapcsolatai voltak a magyar arisztokráciával. Estélyeket, fogadásokat tartottak, és nemritkán őket is meghívták vidéki vadászatokra. Időnként bekukkantott egy-egy vendégfellépő svéd operacsillag, és a követség körüli pezsgő társasági életben természetesen megjelentek a Budapesten tartózkodó svéd üzletemberek is. Az 1944. március 19-ei kora reggeli telefonhívás véget vetett ezeknek a gondtalan diplomáciai mindennapoknak.   Anger sebtében felöltözött, és a követségre sietett. Eddig hétköznapjait az töltötte ki, hogy árukvótákról tárgyalt, hogy ennyi és ennyi acélt adjanak ennyi és ennyi almáért, libamellért vagy pulykáért cserébe. Mostantól mások lesznek a prioritások, a feladatok drasztikusan megváltoznak. És mostantól a munka terhei is radikálisan megnőnek. A megszállás másnapján Danielsson meglátogatta a lemondóban levő magyar külügyminiszter-helyettest, és egy bizalmas összefoglalást kapott a történtekről. Ezek után megírta első jelentését a stockholmi külügyminisztériumnak: „Drámai és Magyarország számára sorsdöntő események történnek a mostani napokban” – kezdte a jelentését. Leírta a történéseket, és befejezésképpen egy helyzetértékelést adott: „Magát Budapestet nem szállták meg a német csapatok; a főváros körül ütöttek tábort. Ugyanakkor Budapestet elözönlötték az SSalakulatok és Gestapo-ügynökök, és kíméletlen vadászat indult vezető állásban levő zsidók után. Letartóztattak szocialista, liberális, legitimista pártokhoz tartozó, több jelentős magyar személyiséget,

akik közismerten entente-szimpatizánsok{58} voltak, közöttük maga a belügyminiszter […]. A városban nyugalom honol, de egy különösen ideges hangulat kezd érezhetővé válni a lakosság körében, mert annyian bizonytalanok az életüket illetően. A képviseletet az emberek formálisan megszállták, többségükben zsidók és lengyelek, akik vagy menedékjogot kérnek a képviseleten belül, vagy igazolásokat szeretnének, hogy a képviselet védelme alatt állnak.” Sorok kígyóztak más, semleges államok képviseletei – a svájci, a portugál, a spanyol és a vatikáni – előtt is. A legnagyobb nyomás azonban a svéd követségre nehezedett. Ennek egyik oka, hogy a svédek – nem sokkal korábban – kifejezték támogatási hajlandóságukat, ami még az ország határain kívül is nagy feltűnést keltett. De a széles körű magyar–svéd kereskedelmi kapcsolatok is belejátszottak ebbe. A sorban állók között Anger számos kiváló zsidó üzletembert látott, akikkel korábban kereskedelmi cserekapcsolata volt. Most elkeseredetten könyörögtek segítségért.   1944 márciusában a nyugati hatalmak számára nem volt újdonság, hogy Hitler náci rendszere Európa zsidóit koncentrációs táborokba szállította, hogy ott megsemmisítse őket. Magyarország villámgyors megszállása után nyilvánvaló lett, hogy Európa utolsó nagy zsidó népességét is a deportálás és a megsemmisítés fenyegeti. A világ bűnei, amiért nem cselekedtek, már eddig is megszámlálhatatlanok. Túl sokan ültek karba tett kézzel, és hagyták a szörnyűségeket megtörténni. Ez nem mehet így tovább. Most cselekedni kell – mondta több nemzetközi szereplő. Ezek a szálak különböző okokból és módokon, éppen Stockholmban futottak össze. Az amerikai kormány volt az egyik szereplő. Franklin D. Roosevelt elnöknek és minisztereinek ekkorra már másfél éve tudomásuk volt a folyamatban levő német népirtásról. Mégis egészen 1944 januárjáig késlekedtek, mielőtt bármiféle amerikai mentőakciónak nekiláttak. A nyugati hatalmak eddigi hozzáállása az volt, hogy a legfontosabb az összes fél – még az érintett zsidóság – számára is az, hogy minél előbb megnyerjék a háborút. Ezért semmilyen erőforrást nem szabad nélkülözni, sem elpazarolni humanitárius mentőakciókra. Az esetleges növekvő belső antiszemitizmustól való félelmükben még az amerikai zsidó szervezetek is

meglehetősen passzívak maradtak. David S. Wyman történész szerint ezek többet törődtek azzal, hogy hangot adjanak patriotizmusuknak, mint annak a követelésével, hogy az áldozatokat mentsék meg a kiirtástól. A háború vége felé közeledve azonban az amerikai közvéleményen belül is egyre többen követelték a cselekvést. A megnövekedett nyomás miatt az elnök 1944 januárjában létrehozta a War Refugee Boardot (WRB – Háborús Menekültügyi Testület). A feladata az lett, hogy összehangolja és vezesse az akciókat zsidók és más, üldözött kisebbségek mentésére Európában. Ez egy meglehetősen sajátságos, véletlenszerű megoldás volt az amerikai hivatalok világában. Végső soron az Egyesült Államok zsidó pénzügyminiszterének, Henry Morgenthaunak sikerült Roosevelt elnököt rábeszélnie a projektre. Mind a külügyminiszter, Cordell Hull, mind a hadügyminiszter, Henry Stimson, szkeptikusak voltak, mert továbbra sem tetszett nekik, hogy a menekültkérdés elsőbbséget élvezzen, ami zavarta az amerikai kül- és háborús politikát. Nem volt teljesen súrlódásmentes tehát, amikor a három, egymással civakodó minisztériumnak mostantól együtt kellett működnie a WRB-n belül. Még 1944 márciusában sem történt sok érdemleges Európa zsidóinak megsegítésében. Wyman szerint az amerikai külügyminisztérium minden lehetséges módon kerékkötője volt az új hivatalnak. Még az is előfordult, hogy a külügy hivatalnokai nem továbbították a Ward Refugee Boardtól kimenő táviratokat. A segélyakciók egy darabig a pénzhiány miatt sem indultak be. A WRB csak saját adminisztrációjára kapott állami támogatást. Minden más akcióra kívülről kellett a pénznek jönnie, és ezt szinte kizárólag az amerikai zsidó szervezetek nyújtották. A legfontosabb finanszírozó az American Jewish Joint Distribution Committee (Amerikai Zsidó Közös Elosztási Bizottság), amelyik imponáló összeget, 15 millió dollárt (mai pénzen 200 millió dollárt) adományozott. Az igyekezetet nyilván csak segítette az a tény, hogy a pénzügyminiszternek a szintén Henry Morgenthau névre hallgató édesapja volt az, aki harminc évvel korábban kezdeményezte a zsidó segélyszervezet létrehozását, amelyet rövidített nevén általában csak Jointnak hívnak. A kezdet nagyon göröngyösen indult, de amikor a németek bevonultak Budapestre, a WRB végre készen állt. A magyar válság lett tehát az

amerikai menekültügyi bizottság első nagy kihívása. Különleges képviselőket választottak ki és helyeztek el semleges országokban, mint Törökország, Svájc, Svédország és Portugália.{59} Stockholmban a választás Iver Olsenre, az amerikai követség pénzügyi attaséjára esett. Észak-Norvégiában született, és 1943 karácsonyán érkezett Stockholmba, mellesleg egy titkos feladattal is, amit az akkori amerikai biztonsági szolgálattól, az OSS-től kapott. A pénzügyi attasénak, akár az amerikai képviselet többi emberének, a Strandvägen 7/A-ban volt az irodája, és a menekültügyi kérdéseket is a munkaköréhez csatolhatta. Előfordult, hogy a norvég leszármazott közösen használta a liftet Lauer Kálmánnal, és talán még Raoul Wallenberggel is, hiszen a Közép-európai Kereskedelmi Rt. irodái ugyanabból a lépcsőházból nyíltak. De egy kis időnek el kellett még telnie, mire megtalálták a közös nevezőt. A testület egyre többet hallatta hangját külföldön is. Magyarország német megszállásának másnapján a WRB Washingtonból sürgős üzenetet küldött több semleges országnak, amelyeknek külképviselete volt Budapesten, hogy adjanak gyors információt a helyzetről. Ugyanazon a héten, pénteken, Roosevelt elnök beszédet mondott, amit az egész világon közvetítettek a semleges rádióadók. A beszéd fontos jelzés volt, amelyben leszögezte, hogy az USA a nácik zsidóüldözését förtelmes tömeggyilkosságnak tekinti, és hogy „senki, aki részt vesz ezekben a barbár cselekedetekben, nem fogja megúszni a felelősségre vonást”. Ezt a beszédet a WRB többször is felhasználta a közvélemény befolyásolására, többször leadták a rádióadókon, szórólapokra nyomtatták, amelyeket eljuttattak földalatti ellenállási szervezetekhez a német ellenőrzés alatt lévő országokba. Nem tudjuk, hogy Raoul Wallenberg hallotta-e Roosevelt beszédét. 1944 márciusának utolsó hétvégéjén néhány hónapos katonai szolgálatra készült, és a napjai teljesen be voltak táblázva társasági eseményekkel. Találkozott többek között a fiatal énekesnővel, Caroline Jacobsennel, de úgy tűnik, valaki más kezdte a gondolatait egyre jobban elfoglalni. A bevonulás előtti utolsó öt napban az akkor huszonegy éves szépséggel, Jeanette von Heidenstammal találkozott, összesen négy alkalommal. Kínai étterembe mentek, művészeti kiállításokat néztek meg együtt. Jeanette úgy emlékezett, hogy gyakran követte biciklivel, amikor a

férfi Östermalmon a Lill-Jansson erdőben futott. Raoul lelkesedése kitartott egész tavasszal, miközben – véletlenek sorozatát követően – élete meglepő fordulatot vett.   A magyar események egy pillanat alatt teljesen átalakították a Középeurópai Kereskedelmi Rt. mindennapjait az amerikai követség fölött, a Strandvägen 7/A-ban. Ahogy a napok teltek, Raoul Wallenberg üzlettársa, Lauer, egyre idegesebb, nyugtalanabb és nyughatatlanabb lett. Aggódott amiatt, hogy mi fog történni zsidó felesége szüleivel és saját testvérével, valamint annak családjával. „Néhány hét alatt dr. Lauer sötét haja teljesen megőszült!!” – írta egyik titkárnője egy feljegyzésben. Lauer természetesen nem volt egyedül, nyugtalanságában osztoztak a stockholmi magyar zsidók. A német inváziót követően a Gustav Adolf téri külügyminisztériumot ellepték az aggódó rokonok levelei, akik a svéd külügy védelmét kérték magyarországi zsidó családtagjaik számára. Lauernak biztosan szerepe volt abban, hogy a magyar kolónián belül a beszélgetések hangneme egyre izgatottabbá vált. Ekkorra ő egy meglehetősen jól ismert figura lett magyar–svéd viszonylatban, és egyébként sem olyan alkatú volt, aki ölbe tett kézzel ül, vagy akinek nincsenek ötletei, ha egy nehéz helyzet megoldásra vár. A stockholmi követ, Ullein-Reviczky Antal nem vállalt közösséget az új, németbarát Quisling-kormánnyal Magyarországon, a stockholmi magyarok azonnal támogató levelet küldtek neki, amelynek megírásában Lauer a legnagyobb mértékben részt vett. Privát is találkozgattak. Április elején a svédországi magyar követ lemondott, és egyben kérte a svéd kormányt, tegyen lépéseket a fenyegetett magyar zsidóság helyzetének javítására. Voltak persze akciótervek a stockholmi magyar zsidók körében is. De furcsa módon a zsidó hitközséget mind ez idáig egy nagyon óvatos és passzív hozzáállás jellemezte, akár a mentőakciókról, akár a holokauszt áldozatairól volt szó. A hitközség vezetői nem voltak buzgó szószólói egy nagylelkűbb svéd menekültpolitikának az európai zsidók érdekében. Marcus Ehrenpreis főrabbi épp az ellenkezőjéért emelt szót. Amerikai hitsorsosaihoz hasonlóan mélységesen nyugtalanította, hogy zsidó menekültek beözönlése esetleg felkorbácsolná az antiszemitizmust és a zsidóüldözést az országban.

Amikor a WRB 1944-ben beindította helyi tevékenységét Stockholmban, az amerikai menekültügyi attasé, Olsen, enyhén szólva megdöbbent a svédországi zsidó vezetők hozzáállása miatt. Továbbította is benyomásait a főnökének, John Pehle-nek Washingtonba. „Maradjanak az alábbiak kettőnk között, de sajnos túlságosan is igaz, hogy a svéd zsidók nem akarnak több zsidót beengedni Svédországba. Itt kényelmesen élnek, nincs problémájuk az antiszemitizmussal, és szörnyen félnek attól, hogy a zsidók beáramlása nemcsak az ő számukra fog terhet jelenteni, hanem egy zsidóprobléma keletkezik majd Svédországban. Emiatt nagyon is érdekeltek mindenféle mentő- és segélyakcióban mindaddig, míg az nem jelenti azt, hogy a zsidókat ide is hozzák Svédországba.” A svéd zsidók körében nem is Ehrenpreis volt az első, aki szóba hozta a magyar zsidók megsegítését, hanem a Németországban született bőrkereskedő és cionista, Norbert Masur. Ő már évek óta próbálkozott azzal, hogy legyenek svéd zsidómentő akciók, de mindeddig ellenállásba ütközött a hitközség óvatossága miatt. Masur úgy ítélte meg, hogy Ehrenpreis talán mostanra, 1944 tavaszára, már nem zárkózik el mereven, és nem meggyőzhetetlen. Az energikus, zsidó mentőaktivistával, Gilel Storchhal együtt sikerült rábeszélni a főrabbit, hogy az ebben a vonatkozásban szintén aktivitásba lendült World Jewish Congress (Zsidó Világkongresszus) keretein belül alakítsanak egy svéd szekciót. Ez pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. A diplomáciai érzékkel megáldott Masur azzal kezdte, hogy kapcsolatba lépett az uppsalai zsidó származású íróval és történelemtanárral, Hugo Valentinnel. Az uppsalai lektor írta azt az 1942-ben a Göteborgi Kereskedelmi és Hajózási Újságban megjelent cikket, ami először döbbentette rá a svéd közvéleményt a folyamatban levő náci népirtásra. Masur rá szerette volna bírni Valentint, hogy járjon közben a svéd külügyminisztériumnál, hassanak a németekre, hogy kíméljék meg a magyar zsidók életét. A nagy tiszteletnek örvendő Valentin tett egy kísérletet, de azt a választ kapta, hogy egy ilyen kérés értelmetlen lenne, és kizárólag megalázó reakciókat eredményezne.

Masur következő ötlete az volt, hogy a zsidó hitközség szervezzen egy nagy tiltakozó gyűlést, de ezt elutasították a hitközségi vezetőségi tagok, mert ennek szerintük semmi hatása nem lett volna. A bőrkereskedő mégsem adta föl. A húsvéti hétvége után újabb ötlettel jelentkezett, amit a főrabbinak írt meg 1944. április 18-án kelt levelében: „Kellene találnunk egy személyt, aki ügyes, jó híre van, nem zsidó, aki hajlandó Romániába/Magyarországra utazni, hogy ott vezessen egy zsidó mentőakciót. Az adott személynek bírnia kell a külügyminisztérium bizalmát, diplomata útlevéllel kell rendelkeznie, és a külügynek meg kell kérnie a bukaresti és budapesti követségeket, hogy legjobb képességeik szerint legyenek a segítségére. Nagy összeget kellene az illető rendelkezésére bocsátanunk, például 500 ezer koronát. […] Azt hiszem, hogy ezzel a tervvel néhány száz embert meg tudnánk menteni. Az előfeltételek: a megfelelő ember, a külügy támogatása, pénz. Az utolsó talán a legkisebb gond, mert a nagy részét biztosan meg tudjuk szerezni az USA-ból. A külügy támogatását is meg tudjuk szerezni, ha figyelembe vesszük azt a segítőkészséget, ami az utóbbi időben a hatóságainkat jellemzi. A legnagyobb jelentősége természetesen annak lenne, hogy a külügy ezzel egy időben felhatalmazná a szóban forgó követségeket, hogy korlátozott számban állítsanak ki ideiglenes útleveleket.” Az ideiglenes útlevél nem volt új gondolat. Ez beletartozott a buzgó svéd bürokrácia eszköztárába, amellyel nyomást tudtak gyakorolni a németekre rendszerint egyes zsidók érdekében, és amit a külügy akkoriban a kulisszák mögött alkalmazott. A norvég zsidók deportálását követően megváltozott a svéd közvélemény, és ez szálka volt a holokauszt találékony, gyilkos bürokratáinak a szemében. A hatóságok fegyvere a kitartó, szakszerű diplomáciai tudakozódás volt egyes, kiválasztott svéd kötődésű zsidókkal kapcsolatban, akiket a külügyminisztérium szerint a németeknek el kellene engedniük, hogy Svédországba utazhassanak. A stratégia – úgy tűnik – meglepte a németeket. Érzelmes, általános tiltakozásokat sokkal könnyebben kezeltek, mint ezt a fajta, lassan őrlő jogi érvelést.

Már 1942 novemberében és decemberében a norvég zsidókkal kapcsolatos akció során előfordult, hogy svéd diplomaták ideiglenes útleveleket állítottak ki „svéd kötődéssel rendelkező” zsidók számára. Nemsokára teljesen blöffszerű esetek is előfordultak. Szinte minden, kis fantáziával rendelkező zsidó tudott valamiféle állítólagos svéd érdekszférát felmutatni. „Kialakult egy meglepően széles körű értelmezése annak, hogy ki jogosult svéd diplomata útlevélre” – állapítja meg Paul A. Levine doktori disszertációjában, amit „Svédország diplomáciai működése a holokauszt alatt” témában írt. Levine találta ki a „bürokratikus ellenállás” fogalmát ezekre a rejtettebb, tiltakozó akciókra. A bürokratikus ellenállást tudatosan alkalmazták a kulisszák mögött. A siker a szakszerű érvelésen és a diplomáciai kapcsolatokban a magas hivatalos szint kombinációján múlott. A németeknek előadott követelések nem tartalmaztak vádakat a nácik fajelméletével vagy gyakorlatával szemben. A hangnem szigorúan bürokratikus volt, klinikailag tiszta, mentes minden morális ítélkezéstől. De ez nem jelentette azt, hogy a párbeszéd alacsony szintű tisztviselők között folyt volna. Gösta Engzell, a külügyminisztérium jogi osztályának vezetője volt a mozgatóerő, a svéd kiküldöttek Berlinben az operatív végrehajtók. Ha extra diplomáciai súlyra volt szükség, még Günther külügyminiszter nevét is latba vetették egyes menekültek ügyében a németeknél, természetesen az ő jóváhagyásával. Munkatársát, Söderblomot ez idő tájt szintén az újdonsült íróasztali aktivisták között lehetett megtalálni. A németek, akiknek szorongatott háborús helyzetükben fontos volt, hogy jó kapcsolatokat ápoljanak Svédországgal, nehezen kezelték ezt az új jelenséget. Ennek következtében több száz zsidót sikerült kimenekíteni ily módon a megsemmisítés elől. A deportálásokért felelős Adolf Eichmann egyre idegesebb lett. Hangosan tiltakozott a feletteseinél, és a svédeket azzal vádolta, hogy szisztematikusan megpróbálnak keresztbe tenni a német zsidóakcióknak azáltal, hogy olyan embereket kezdtek svédeknek nevezni, akik soha be sem tették a lábukat Svédországba. Eichmann-nak frissek voltak még az emlékei a svéd arcátlanságról, amikor azt a feladatot elvállalta, hogy megtisztítja Magyarországot a zsidóktól. Nem olyan sokkal korábban a német náci bürokratáknak kútba esett a tervük a nyolcezer dán zsidó deportálásáról. Ott is a svéd eljárás

tett keresztbe. A német megsemmisítő apparátus szinte végig békén hagyta a dán zsidókat, részben azért, mert Hitlernek az volt az ambíciója, hogy Dániát mintaszerű protektorátusként mutassa föl. Amikor 1943 októberében végül is le akartak csapni, a svéd kormány azonnal kész volt befogadni Svédországba az összes dán zsidót. A többséget addigra már amúgy is figyelmeztették. A dán ellenállás átszöktette őket a tengerszoroson. A németek mindössze 474 zsidót találtak, akiket koncentrációs táborba deportáltak. A svéd akciónak az egész világon elterjedt a híre, és sokan – közöttük az amerikai kormány – ünnepelték ezért Svédországot. Egy amerikai zsidó szervezet táviratot küldött Per Albin Hansson miniszterelnöknek: „Amióta a náci erőszak kimondhatatlan szenvedéseket okozott a zsidóknak, első ízben történik meg, hogy egy kormány hivatalosan kinyilatkoztatja, hogy kész menedékjogot adni egy szomszédos országban lakó zsidóknak.” Egy dolgot megtanult Eichmann, miközben a dániai sikertelenséget elemezte: nem lehet előre látni, hogy a helyi lakosság támogatja-e a zsidótlanítási akciókat. A dánok segítették honfitársaikat átmenekülni Svédországba, sőt annyira nem voltak lojálisak, hogy még a német hatalom által kinevezett képviselőik is csak tessék-lássék működtek együtt a megszállókkal. „Nyilvánvaló volt számomra, hogy én mint német nem tudom kikövetelni a zsidók deportálását Magyarországról. A koppenhágaihoz hasonló helyzet egy totális fiaskót eredményezne. Átadtam a feladatot a magyar hivatalnokoknak” – ezekkel a szavakkal fejezte ki magát Eichmann később. A „magyar hivatalnokoknak” a feladat teljesítése iránti lelkesedése Eichmann minden várakozását felülmúlta. Totálisan más volt a helyzet, ami természetesen összefüggött azzal is, hogy Magyarországon minden mérsékelt politikai erő már korábban eltűnt a színről. Március–április fordulóján letartóztatott miniszterekkel, parlamenti képviselőkkel, szociáldemokratákkal és liberálisokkal, valamint náciellenes arisztokratákkal és neves zsidókkal teletömött buszok fuvarozták az embereket az újonnan létrehozott koncentrációs táborokba. Az első

hetekben tízezer volt a letartóztatottak száma, ezek közül háromezer volt zsidó. Az új, nácibarát belügyminiszter két hírhedt antiszemitát, Endre Lászlót és Baky Lászlót jelölte ki az államtitkári posztokra, és egyben Eichmann zsidótlanítási terveit végrehajtó felelősöknek. Olyan céltudatossággal láttak hozzá a feladat elvégzéséhez, ami még Eichmannt is megdöbbentette, ezáltal nehéz feladványát, a háború legnagyobb deportálását, rekordgyorsasággal és meglepően egyszerűen tudta végrehajtani. Ráadásul a náci bábkormány erőszakos cselekményei komoly nemzeti legitimitást nyertek azáltal, hogy Horthy kormányzó a helyén maradt, látszólag egyetértve a történtekkel. A magyarok részvétele következtében egy hónapon belül szinte az összes német katona el tudta hagyni az országot. Ez szükséges része volt a tervnek, mert a háborús szerencse megfordult, és a katonákra másutt lett nagyobb szükség. Hamarosan egyáltalán nem lehetett német egyenruhát látni az utcákon. Ez nem jelentette azt, hogy a németek eltűntek – pedig ebben reménykedett Horthy. Az SS és a Gestapo maradt, csak kevésbé feltűnő polgári ruházatba öltözött, és szívesen hordtak például a zsidó boltokból elkobzott bőrkabátokat. Amikor a hadsereg – a Wehrmacht – nagyobb része elhagyta az országot, a budapesti német jelenlét gyakorlatilag az SS-csapatokat és a német követség személyzetét jelentette Hitler személyes kiküldöttjének, Edmund Veesenmayer nagykövetnek az irányítása alatt. Veesenmayer befolyásos diplomáciai pozícióját arra használta szorgalmasan, hogy a magyarokat még jobban hajtsa a zsidókérdésben. Egyébként a munka nagy része Himmler SS-ére hárult, pontosabban a Birodalmi Biztonsági Főhivatalra, a biztonsági minisztériumra, az RSHA-ra. Az RSHA a biztonsági és a rendőrségi szolgálatok bürokratikus zagyvaléka volt. Ide tartozott a Gestapo és a különleges Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst), az SD is. Himmler bizalmasának, Reinhard Heydrichnek 1942-es prágai meggyilkolását követően az RSHA-t Ernst Kaltenbrunner vezette, aki maga is Budapesten volt az első napokban. Kaltenbrunner többek között meghívta Eichmannt vacsorára egy étterembe, és minden jót kívánt neki kitelepítési munkájához. Ez többet

elárult a feladat fontosságáról, és jóval kevesebbet annak az értékeléséről, aki voltaképpen végrehajtotta. Eichmann kommandója az RSHA egyik alosztálya volt. Ő maga még csak nem is a legmagasabb rangú SS-vezető Budapesten, hanem a kiküldött RSHA-képviselő, Otto Winkelmann alá tartozott. Szabad kezet kapott ugyan a zsidókérdésben, de az igazi dicsfény hiányzott. Akciói elsőbbséget élveztek, de formálisan még mindig nem tudott közvetlenül kommunikálni sem Hitlerrel, sem Himmlerrel. Éppen emiatt egyre nagyobb lett belső igénye az önfényezésre. A vidéki akcióra várakozva legközelebbi embereivel nekilátott egy budapesti kisajátítási körútnak. Elfoglalták a város legnagyobb luxusvilláit, amelyeket vagyonos zsidók kényszerültek elhagyni. Eichmann beköltözött egy előkelő rózsadombi házba, dunai kilátással. Sofőrjei, szolgálói voltak, és hamarosan átadta magát egy orgiaszerű luxuséletnek, amely teljesen ellentmondott a korábbi, viszonylagosan aszkétikus hivatalnoki életvitelének. Az egyik budai szállóban, a svábhegyi Hotel Majesticben állította fel Eichmann a főhadiszállását. A falra egy nagy, Magyarországot ábrázoló térkép került. A buzgó magyar kormányhivatalnokokkal, Endrével és Bakyval együtt, hat zónára osztották az országot. A deportálási terv szerint az első volt a sorban az északkeleti, amely a legközelebb esett a szovjet fronthoz. Ezután folytatódott a zsidótisztogatás zónáról zónára Budapest körül, az óramutató járásával megegyezően. A terv Eichmann organizációs „tehetségét” fémjelezte. A brutális feladatot azonban, hogy a négyszázezer vidéken élő zsidót elfogják, és táborokba tereljék, a magyar rendőrség és a félkatonai csendőrség hajtotta végre. Nem volt sok időre szükségük.   Ahhoz, hogy sikeres legyen, Eichmann-nak találnia kellett egy módszert, amellyel megnyugtathatta a budapesti zsidóság vezetőit, és elnyerhette együttműködési készségüket. Himmler világossá tette, hogy nem akar látni még egy olyasfajta véres felkelést, mint amilyen a varsói gettóban tört ki 1943-ban. És a nácik számára rendkívül kínos dániai epizód sem ismétlődhetett meg.

Ennek a stratégiának volt a része a keleti ortodox zsidókkal kezdeni a deportálásokat. Az első napok villámrajtaütéseinek kivételével a tavasz folyamán végrehajtott brutális letartóztatásoknak a budapesti, asszimilált zsidó körök látótávolságán kívül kellett történnie. Ugyanennek a stratégiának egy másik jellemzője az volt, hogy a mézesmadzag és a korbács kombinálásával rávették a budapesti zsidókat, hogy alakítsanak egy központi Zsidó Tanácsot, és azt rászedték annak érdekében, hogy megkönnyítsék a megsemmisítési projektet, ne pedig ellene dolgozzanak. Az első napokban Eichmann elküldte munkatársait, Hermann Krumeyt és Dieter Wislicenyt a pesti zsidó hitközséghez a Síp utcába. Megparancsolták nekik, hogy állítsanak föl egy hattagú Zsidó Tanácsot. Az agyafúrt nácik biztosították őket, hogy semmi rossz nem fog a magyar zsidósággal történni, ha együttműködnek, és elfogadnak bizonyos „átmeneti megszorításokat”. 1944. március 31-én Eichmann audienciát tartott a kiválasztott zsidó vezetőknek a Hotel Majesticben. A delegációt a Zsidó Tanács újonnan megválasztott elnöke, a budapesti asszimilált zsidók között nagy tekintélynek örvendő korelnök, Stern Samu vezette. David Cesarani életrajza szerint Eichmann egy „bravúros színházi előadást” produkált. A zsidó vezetők el voltak varázsolva hamis, de csábító nyugtatásainak és fenyegetéseinek keverékétől. Megtudhatták, hogy minden magyar zsidó mostantól egy tíz centiméteres sárga csillagot fog viselni „a felső ruházat bal mellén, jól láthatóan, jól odavarrva, kanárisárga színben, gyapjúszövetből, selyemből vagy bársonyból” – állt a leírásban. Azt is elmagyarázta, hogy zsidó munkacsoportokat küldenek a német hadiiparba, de jól bánnak majd velük, ha betartják a rendelkezéseket. A Zsidó Tanács felelőssége, hogy megakadályozza a pánik kitörését, magyarázta Eichmann. Tudják-e mellesleg, hogy beszél héberül, és érdekli őt a zsidó művészet és a zsidó könyvek? – folytatta mézédes hangon. A magyar zsidók tragikus jóhiszeműsége elképesztette az utókor számtalan kutatóját. Magyarországot is elérte az információ, hogy mi történt a más országokból deportált zsidókkal. De a tudás nem egyenlő a belátással. Sokan azzal hárították el a figyelmeztetéseket, hogy túloznak. A magyar zsidóság körében mélyen gyökerezett az a meggyőződés, hogy az, ami másokkal történik, sohasem történhet meg Magyarországon, ahol a

zsidóság ősidőktől a magyar lakosság része. Semmi sem tudta megdönteni ezt a hitet, még az új megszorítások mértéke sem, amelyek pedig már április elején életbe léptek. Egy kézmozdulattal megfosztották a zsidókat attól a jogtól, hogy állami alkalmazásban legyenek, nem használhattak autót, nem ülhettek taxiba, nem utazhattak vonaton, nem telefonálhattak, és nem mehettek étterembe. Rádiókészülékeiket elkobozták, és minden zsidó újságot cenzúráztak. Sokan közülük mégsem akarták látni a valóságot. „Ahelyett, hogy szembenéztek volna a borzalmas valósággal, nem voltak hajlandók hinni benne. A kísérletekre, amelyek azért akadtak – főleg a fiatal cionisták részéről –, hogy a többieket felrázzák ebből az apátiából, értetlenséggel, passzivitással, nemritkán egyenesen ellenségességgel válaszoltak. Nem akartak rossz híreket hallani” – írta a magyar származású professzor, Klein György Ja återvänder aldrig (Soha nem térek vissza) című könyvében. Azokat, akik látták a veszélyt, és megpróbáltak figyelmeztetni, a többiek azzal vádolták, hogy fölöslegesen keltenek pánikot.   Április elején egy késő estén kopogtattak Anger lakásának ajtaján. Az ajtó előtt Wohl Hugó, az Orion-gyár vezérigazgatója állt. Az Orion a hatalmas magyar Tungsram konszernen belül a rádiógyártással foglalkozott. Wohl és Anger kereskedelmet érintő ügyekben korábban is kapcsolatban voltak egymással. Az Orion Tungsramnak tíz éve működött egy értékesítési cége Svédországban, a Svenska Orion, amely sikeresen adott el több mint százezer rádiókészüléket a svéd piacon, és a cég közismert lámpái is nagy mennyiségben fogytak. Wohlt korrekt, disztingvált úriembernek tartották. Most megpróbálta a sárga csillagot aktatáskájával eltakarni. „Segítenie kell nekem, feltétlenül segítenie kell!” – könyörgött. Angert mélyen érintette a zsidók sorsa. Az utóbbi időben a táviratok gyakran jöttek-mentek a stockholmi külügy és a budapesti követség között. Engzell egyértelművé tette, hogy a budapesti képviselet, kivételes esetekben, hat hónapra érvényes ideiglenes útleveleket bocsáthat ki svéd állampolgárok rokonai vagy „egyes, svéd vállalatokat több éve képviselők” számára. A parancsban azonban az is benne volt, hogy igen nagy megszorításokat kell alkalmazni, mert ezek az útlevelek formálisan az

állampolgárokat illetik meg, és azt se lehetett tudni, hogy mennyi kivételt engednek meg a németek. Alternatívaként egy három hónapos vízumot veszélytelenebb kiállítani, de ez természetesen kisebb védelmet biztosít. Wohl nem felelt meg teljesen a követelményeknek, de Angernek nem sok gondolkodási időre volt szüksége, hogy kiállítsa az első provizórikus útlevelet egy svéd kapcsolatokkal rendelkező, segélykérő magyar zsidó számára. Ha már így benne volt, sebtiben ideiglenes útlevelet adott az egész családnak, közöttük Wohl lányának, Editnek is, aki később Svédországba költözött, és Wohl-Ernster néven a Stockholmi Operánál a Kungliga Hovkapellet ünnepelt hegedűse lett. Anger csak utólag kérte, és kapta meg Danielsson és a külügy engedélyét. „Ez a te felelősséged” – mondta neki Danielsson. Wohl legközelebbi emberének, Forgács Vilmosnak, az Orion-gyárban tulajdonképpen közvetlenebb kapcsolata volt Svédországgal, mint főnökének. A harmincas években többször járt az országban, és nyolc hónapot is eltöltött Stockholmban, hogy elindítsa a rádiógyár ottani értékesítési cégét. Ő Angerral már ott találkozott. Budapesten összejártak, együtt vacsoráztak, kirándultak. De Forgács Vilmos azok közé a kiváló zsidó mérnökök közé tartozott, akiket a németek az első napokban letartóztattak. Amikor Forgács helyzete tisztázódott a tavasz folyamán, Anger neki és családjának is készített ideiglenes útlevelet, ami megmentette az életüket. A Wohl családhoz hasonlóan levehették a sárga csillagot, és szabadon mozoghattak. Wohl és Forgács a magyar üzleti élet elitjéhez tartozott. Kettejük szakértelme nehezen volt helyettesíthető, és lassacskán Raoul Wallenberg legközelebbi munkatársai és bizalmasai lettek. A svéd erőfeszítéseket megkönnyítette, hogy a németek Budapesten végül is nem voltak teljesen elutasítóak a semleges országok zsidó kivételezettjeit illetően. Az Angerral és Danielssonnal folytatott tárgyalásokat követően a magyar bábkormány hivatalnokai beleegyeztek, hogy az ideiglenes útlevelek tulajdonosait svéd állampolgárként kezeljék. Az ilyesfajta úti okmányok hirtelen inflációja azonban csökkentené az értéküket. Anger több száz provizórikus útlevelet adott ki, de elkezdett konstruálni másfajta, fantáziadúsabb menleveleket is. Kreált egyfajta látszatdokumentumot, amelyik nem volt igazi vízum, csak egy biztosíték

arra, hogy egy megnevezett zsidónak joga van svéd beutazási vízumot kérnie, és ezért áll a svéd követség védelme alatt. Az új bizonyítványt nevezte el Anger „menlevélnek”. Ennek a dokumentumnak semmiféle formális státusza nem volt, de csinos pecsétekkel látták el, és mindenki, aki egy ideje Magyarországon tartózkodott, tudta, hogy bizonyos válságos helyzetekben elég lehetett a megmeneküléshez.   Április közepén mozgásba hozták a halálgépezetet, és a vidéki zsidóság százezreit költöztették internálótáborokba. Az első ÉszakMagyarországon, Kassán létesítették. Az ottani körülmények leírhatatlanok voltak. A zsidókat bántalmazták, megfosztották minden értéküktől, és egy gyártelepen zsúfolták össze őket, ahol a szabad ég alatt kellett aludniuk. „A földön fekszünk, se szalmazsák, se takaró, meg fogunk fagyni… Annyira gondozatlanok vagyunk, hogy már nem is nézünk ki embernek” – írta egy szerencsétlen, akinek a levelét sikerült kicsempészni a kassai téglagyárból. Egyre több elkeseredett magyar zsidó kereste fel a semleges követségeket. Nőtt az Angerra és Danielssonra nehezedő nyomás, mert nem csak a követségi épület előtt, a Gyopár utcában sorban álló emberekre kellett gondolniuk. A Svédországban élő rokonok körében is nőtt a nyugtalanság, és ez kérések és követelések áradatával öntötte el a külügyminisztériumot. A Közép-európai Kereskedelmi Rt.-nél a stresszes Lauer érezte, hogy valamit tennie kell. A külföldi ügyek igazgatóját, Raoul Wallenberget behívták a hadseregbe, de maguk között azért beszéltek arról, hogy Raoul esetleg utazzon el Budapestre, és segítsen Lauer rokonainak. Április 25-én tulajdonostársa, Sven Salén is akcióba lendült, és levelet írt Angernek Budapestre. Gratulált a követségi titkárnak újszülött kislányához, Birgittához, és védelmet kért Lauer testvérének és családjának, valamint az anyósának és az apósának. Anger elintézte az új menleveleket, és megtette, amit tudott, hogy a tavasz folyamán sorsukat figyelemmel kísérje. De tekintettel arra, hogy Lauer nem volt svéd állampolgár, ennél többet Anger nem tudott tenni.

Norbert Masur bőrkereskedő köreiben és a Zsidó Világtanács svéd szekciójában egyre jobban körvonalazódtak a tervek, hogy egy svéd képviselőt Magyarországra küldjenek. Akkorra Ehrenpreis főrabbi is a beleegyezését adta. Meghívták a svéd-magyar Lauer Kálmánt, valószínűleg azért, hogy elmélyítse ismereteiket a magyar helyzetről. Május elejének egyik napján Ehrenpreis Lauerhoz fordult, hogy tudna-e valakit, egy alkalmas jelöltet a magyarországi akcióra. Lauernak nem kellett sokáig gondolkodnia. Természetesen saját munkatársát, Raoul Wallenberget javasolta, aki már amúgy is tervbe vette, hogy Magyarországra utazik az ő rokonainak megsegítésére. Május 14-én a tervek annyira konkretizálódtak, hogy Raoul levelet írt a hadseregparancsnoknak, és engedélyt kért, hogy külföldre utazhasson katonai szolgálatának befejezését követően. Az ötlet az volt, hogy például a Rädda Barnen (Gyermekmentő) segélyszervezetet rábeszélik egy magyar fiók létrehozására. Két hónapig marad majd Budapesten, és a remények szerint ez idő alatt felállít és beindít egy helyi szervezetet, amelynek a tagjai Magyarországon lakó svédek lennének, néhány „tisztességesen gondolkodó árja” és néhány zsidó. „Szándékaim szerint Magyarországra utazom, hogy élelmiszert vásároljak, részint svédországi export céljából, részint a magyarországi zsidók közötti kiosztásra, azon a bizottságon keresztül, amit majd ebből a célból felállítunk. Ez egy rendkívül megszívlelendő ügy, amely a szó legszorosabb értelmében véve élet és halál kérdése” – írta Raoul 1944. május 14-én keltezett levelében. Néhány nappal később találkozott első ízben Marcus Ehren preis Raoul Wallenberg jelölttel. Sajnos a főrabbi egyáltalán nem volt lenyűgözve. Amikor a javasolt kiküldött elkezdte, hogy a mentés végső soron a pénztől függ, azaz hogy lehetőség legyen embereket megvesztegetni, a rabbi bezárta füleit. Nem érezte, hogy Raoul eléggé érett lenne a feladatra.{60} A főrabbi lánya, Miriam Nathansson később beszélt a sikertelen találkozásról Lena Einhorn írónőnek egy interjúban. „Éppen otthon voltam, amikor Wallenberg látogatóba jött. Utána papa elmondta, hogy nem egészen biztos abban, hogy Wallenberg ezt meggyőződésből tenné, nem érezte, hogy igazán érdekli őt a zsidók sorsa. Papa azt gondolta, hogy ez talán inkább a kalandvágyról szól.”

Ehrenpreis nem akarta elfogadni Wallenberget. Múltak a hetek, halogatta a döntést, hátha felbukkan egy jobb jelölt. Masur egy alkalommal Alva Myrdalt{61} is megkérdezte, aki elhárította, mondván, ő túlságosan baloldali szimpatizáns, és emiatt a személye rossz választás lenne. Akkor az eredeti jelölt, szociális státuszával egyetemben, nála sokkal alkalmasabb név – vélte Myrdal. És itt valahol leállt az egész folyamat. 1944 májusának második felében Wallenberg jelöltségét befagyasztották.   A War Refugee Board várakozott, nem foganatosított közvetlen mentőakciókat Magyarországon. Az amerikaiak kivételesen nehezen megszervezhetőnek ítélték meg ezeket, tekintettel arra, hogy az országot ellenséges hatalmak vették körbe. A tavasz folyamán a WRB helyette nagy erőket fordított a további pszichológiai hadviselésre, amelyben erőteljes figyelmeztetések különböző formáit küldözgették a magyar kormánynak semleges csatornákon keresztül. Stockholmban Olsen, az újonnan kinevezett menekültügyi attasé is inkább mentőakciókat próbált szervezni a balti államokban élő zsidók számára. Egyik sem volt különösebben sikeres. Ez idő alatt az SS és a magyar csendőrség folytatta a magyar vidék zsidótlanítását. Az internálótáborok szaporodtak, és az odaterelt emberek száma kezdte elérni a végcélt, amely a számítások szerint négyszázezer fölötti volt. Hitler kiküldött gyilkosainak sietős volt a dolguk, hogy minél előbb megkezdjék az auschwitzi szállításokat. De az átfogó logisztikai feladatot nem lehetett egy szempillantás alatt megoldani. Eichmann ráállította az embereit, hogy menetrendekről tárgyaljanak a vasúttal, napi négy vonatszállítmányról Magyarország és Auschwitz között. Ő maga meghívta Budapestre Rudolf Hösst, a haláltábor vezetőjét, hogy szervezési kérdésekről tárgyaljon vele. Eichmann többször járt Auschwitzban is, hogy tanácsokat adjon a hatalmas, rekordnagyságú transzport fogadásával kapcsolatban. Megkapta a szükséges kapacitásbővítést. Egy új sínpárt építettek, a gázkamrák és a krematóriumok körüli dolgozók számát közel négyszeresére növelték. Ennek ellenére Höss nehezen tudott lépést tartani Eichmann szállítmányaival.

Május 15-én elindult a deportálás az előre kidolgozott séma szerint: zsúfolásig megtömött vagonokkal négy vonat naponta, mindegyik több mint háromezer zsidót szállított. A táborokat lassan kiürítették, és a svéd követség is értesült a szemtanúk hihetetlenül borzalmas elbeszéléseiről. Néhány héttel később Anger elutazott az egyik gyűjtőtáborba, amit egy téglagyárban állítottak fel, hogy saját szemével lássa, mi történik. „Miközben ott álltam, áttereltek egy szerelvényt üres marhavagonokkal egy iparvágányra, ami a téglagyárhoz vezetett. Az ajtók kinyíltak, és ütésekkel és rúgásokkal annyi zsidót – férfiakat, nőket és gyerekeket – zsúfoltak be, amennyi lehetséges, körülbelül nyolcvan embert gyömöszöltek be minden olyan vagonba, amelyikbe normálisan legföljebb a fele fért volna el. Egy anya megpróbálta elrejteni a gyerekét, hogy ne kerüljön fel a vonatra. Egy katona észrevette, megfogta a gyereket a lábánál fogva, és behajította a vagonba.” Adolf Eichmann mint emigrációs szakértő és a zsidók megsemmisítésének első számú megszervezője, elérte brutális karrierjének a csúcsát. Azt hitte, megkapja a várva várt előléptetést, de ez alkalommal is csalódnia kellett. Helyette fájdalmasan észre kellett vennie, hogy nem egyedüli kakas a szemétdombon, a saját, évek óta bedolgozott területén. Deportálásaival párhuzamosan más kezdeményezések is megjelentek a „zsidókérdés”-ben, amelyeknek nem az volt a célja, hogy az embereket haláltáborokba küldjék. Az ötlet az volt, hogy üzleti tárgyalásokat kezdeményeznek kisebb léptékben, amelynek során magyar zsidó életeket cserélnek pénzre vagy nagy vagyonokra. A feladatot Himmler bizalmasára, Obersturmbannführer Kurt Becherre osztották ki, aki Magyarországra az SS gazdasági stábjának képviselőjeként érkezett. Amikor Eichmann rájött, hogy mi folyik a háta mögött, őrjöngeni kezdett. Becher a múltban az SS számára vásárolt lovakat. Hivatalosan azért küldték Magyarországra, hogy fegyvert és negyvenezer lovat szerezzen a keleti fronton vérző német csapatoknak. Májusban azonban kiderült, hogy valójában titkos „tárgyalásokat” folytatott a hatalmas Weiss Manfréd konszern zsidó igazgatójával (a tárgyalópartnert a táborból házi őrizetbe szállították). Mivel a tulajdonos család kikeresztelkedett, a cég korábban

nem minősült zsidó tulajdonnak, mostanra azonban már ilyen kibúvók nem léteztek. A konszern egyebek között hadianyagokat is gyártott, harmincezer alkalmazottja volt, és gyáregységei a Csepel-szigeten működtek. Himmlerrel való sűrű konzultációi alapján Becher előkészített egy szerződést, amelyben a gyárat átadják az SS-nek, cserébe a tulajdonos családoknak csaknem ötven tagja elmenekülhet Svájcba és Portugáliába, ezenkívül a család hatszázezer dollár kártérítést is kap.{62} Május 17-én aláírták a szerződést. Nem csak a magyar kormány volt mérges a puccs miatt, ami Magyarországot az egyik legfontosabb iparától fosztotta meg. A tűrőképessége határáig frusztrált Eichmann is hirtelen ráébredt, hogy konkurensének, Bechernek a csillaga az égbe emelkedik, és elfoglalja Himmler különleges favoritjának pozícióját. Az édeskésen szép, okos és opportunista Becher nem volt könnyű ellenfél. „Himmler és Becher között olyan szívélyes volt a kapcsolat, hogy Himmler az SS Obersturmbannführert »Kedves Becher«-nek hívta leveleiben” – konstatálta Karla Müller-Tupath a Becherről írt életrajzában. Eichmann nem bírta elviselni, hogy Becher az ő rovására csillog. Ha Himmler vissza akarna térni a zsidók szervezett kivándorlására, akkor nem inkább ő a legjobb szakértő ebben a kérdésben? Ráadásul neki vannak munkatársai, akik a tavasz folyamán korábban próbálkoztak hasonló módszerekkel. Hogy kijelöljék saját területük határait, Eichmann és a munkatársai is belefogtak egyfajta üzleti tárgyalásba kiválasztott zsidókkal. Eichmann például hajlandó lett volna egymillió zsidót elengedni tízezer katonai teherautóért, amire a keleti fronton lett volna szükség.{63} Ebből végül is nem lett semmi. De maga a legfőbb vezető, Himmler is meggyőződött arról, hogy létezik alternatív eljárási mód. Nincs kizárva, hogy Raoul Wallenberg tudott erről, tekintettel arra, hogy a Weiss Manfréd igazgatója, Henrik de Wahl, Salén üzleti partnere is volt. Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy a fiatal svéd meglehetősen jól beletalált, amikor pénzről beszélt találkozásukkor a főrabbival, Ehrenpreissel.   Amikor a brutális deportálások május közepén elkezdődtek, az amerikaiak stratégiát váltottak. Tíz nappal később, május 25-én a WRB

Washingtonból sürgős táviratot juttatott el az amerikai követségekre a semleges városokba, Ankarába, Bernbe, Lisszabonba, Madridba és Stockholmba. A táviratot formálisan Cordell Hull külügyminiszter küldte, és az állt benne, hogy „a zsidók szisztematikus és rendszeres kiirtása kezdődött meg Magyarországon, folyamatosan érkező és – úgy tűnik – megbízható forrásokból származó jelentések szerint”. A WRB vezetősége megállapította, sürgősen szükség lenne annyi külföldi megfigyelőt küldeni Magyarországra, amennyit csak lehetséges, hogy megpróbáljanak megakadályozni egy nyolcszázezer ember életét fenyegető halálos folyamatot. Minden követséget felhívnak, hogy lépjenek kapcsolatba kormányaikkal, és győzzék meg őket, hogy humanitárius okokból azonnal növeljék meg magyarországi képviseleteik létszámát „a lehető legnagyobb mértékben”. Washington mielőbb jelentéseket kért a kormányok együttműködési készségéről. A váratlan ötlet sokkolta a legtöbb amerikai diplomáciai képviseletet. A WRB javaslata minden külpolitikai logikának ellentmondott. Valamennyi országot, amelyik visszautasította, hogy elismerje a magyar Quislingkormányt, hirtelen arra kérnének, hogy növeljék meg diplomáciai képviseletük létszámát? Törökország és Svájc azonnal nemmel válaszolt, és az amerikai kiküldöttek Spanyolországban és Portugáliában annyira őrültnek találták az ötletet, hogy nem is továbbították. Már csak Svédország volt hátra. A stockholmi amerikai követséget Herschel Johnson vezette, akit közvetlenül Pearl Harbor után neveztek ki, 1941-ben. Ötvenes éveiben járó, széles vállú agglegény volt „határozott kézfogással és nyílt mosollyal”, és igen gyorsan népszerű lett a diplomáciai körökben. A többi semleges országbeli amerikai kiküldöttel ellentétben ő személyesen is részt vett a WRB munkájában. Ez azt jelentette, hogy nem értett egyet az amerikai külügyminisztérium amúgy általánosan elfogadott szkeptikus álláspontjával mindazzal szemben, ami elterelte a figyelmet a háborúról. Johan Matz politológus szerint Johnson lelkesedését részben egy esetleges átszervezés okozta, ami, ha megvalósul, jelentősen csökkentette volna az ő befolyását. Erősen érdekelt volt tehát abban, hogy feljebbvalói előtt Stockholmot jelentősebbé tegye. Belső használatra a svéd fővárost így értékelte: „az USA legjobb lehallgató posztja Európában”.

Május elején az amerikai követ megbeszéléseket folytatott Ehrenpreis főrabbival arról, hogy egy stockholmi bázisú akciót kellene szervezni a lengyel zsidók megmentésére, és ezt a kezdeményezést ki lehetne terjeszteni Magyarországra és Romániára. Valószínűleg ekkor még nem hallotta Raoul Wallenberg nevét, mert Ehrenpreis is csak pár héttel később találkozott először Wallenberggel, és akkor sem rokonszenvezett vele túlságosan. Az amerikai követ azonban bizonyára tisztában volt azzal, hogy nagy erők mozdultak meg a stockholmi zsidó körökben, akik azért dolgoztak, hogy történjen valami a magyar zsidók érdekében. Stockholm nem volt egy nagy város. Nem lehet kizárni, hogy Johnson hallott Lauer személyes kínjairól. Az amerikai követ ugyanis jó barátságban volt Lauer üzlettársával, a hajótulajdonos Salénnal, aki a Svéd–Amerikai Társaság alelnöke is volt. Valamennyien ugyanabban az épületben dolgoztak. A legutóbbi magyarországi hírek szerint Lauer rokonait elhurcolták, ami szintén észrevehető volt a temperamentumos élelmiszer-igazgató általános hangulatán. Salén foglalkozott Lauer magyar rokonságával, de voltak saját érdekei is, amelyeket védeni kellett a megszállt Magyarországon. Vállalata együttműködött egy magyar hajózási társasággal. Cége elkezdett magyar konzerveket is árulni, ezek mind a túlélés eszközei voltak a banánimportot megtorpedózó kereskedelmi blokád miatt. A jól ismert Globus márkát gyártó magyar konzervgyár a Weiss Manfréd-birodalomhoz tartozott, ahhoz az ipari konglomerátumhoz, amely éppen akkor pottyant az SS ölébe. A Banántársaság pár éve a Weiss Manfréd konszernnel közösen saját konzervgyárat működtetett Malmőben Svenska Globus AB (Svéd Globus Rt.) néven. Kezdetben a gyár fele magyar, másik fele a Banántársaság tulajdona volt, és egyebek között Globus paradicsompürét gyártottak eredeti magyar recept alapján. Ez azt jelentette, hogy Salénnak saját kapcsolódása volt a magyarországi drámához, ami alapvetően elkerülte a korábbi Wallenberg-kutatások figyelmét. Sok minden utal arra, hogy a Weiss Manfréd család már az előző években kihasználta a Banántársasághoz és a Svenska Globus AB-hez fűződő kapcsolatait, hogy az adott háborús helyzetben bebiztosítsák

tőkéjük egy részét. 1943-ban a Banántársaság kizárólagos tulajdonosa volt a Svéd Globusnak, de az együttműködés folytatódott a Weiss családdal, és úgy tűnik, hogy a magyarok meglehetősen nagy pénzeszközöket helyeztek el a vállalatban. Ha az ember tanulmányozza a Svéd Globus 1943-as eredménymérlegét, kiugró nagyságú adósságállományt talál: „különböző személyeknek” több mint egymillió koronával (mai értéken mintegy 25 millió koronával – 750 millió forinttal) tartoztak. Egy kis vállalatnál, amelyik egyébként viszonylag szerény forgalmat és nyereséget mutatott fel,{64} ez nagyon szembeszökő. A „különböző személyek” a dokumentumok alapján nagy valószínűséggel a Weiss Manfréd család tagjai voltak. A hírszerzéskutató Craig McKay bebizonyította, hogy a Weiss család gazdasági érdekei a svéd vállalatban a háború után is megmaradtak.{65} A Banántársaság tárgyalópartnere a magyar tulajdonos családon belül Weiss Manfréd feleségének egyik unokaöccse volt, akit Henrik de Wahlnak hívtak. Ő már korábban hosszabb időt töltött Svédországban, és a konzerviparban volt érdekelt. Ötvenes éveiben járt, bár a legtöbb ember hatvannál is idősebbnek gondolta. 1943 őszén több hónapig magas vérnyomással kezelték a Vöröskereszt stockholmi szanatóriumában, utána a saltsjöbadeni Grand Hôtelben pihent egy ideig, mielőtt visszatért Budapestre. Véletlenül épp a megszállás előtti héten utazott ismét Stockholmba, hogy folytassa az ott megkezdett orvosi kezeléseket, és összeházasodjon egy svéd asszonnyal, akibe beleszeretett. Ezért aztán Salén támogatásával a Svenska Globus AB-ben dolgozott, hogy eltartsa magát, és pont úgy, mint honfitársa, Lauer, növekvő aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket. Henrik de Wahl nemcsak a rokonok miatt nyugtalankodott, hanem őt a családi vállalat, a Weiss konszern kiárusításának drámai körülményei is foglalkoztatták. 1944. március 16-ai, a tartózkodási engedélyének meghosszabbítását kérelmező levelében azt írta, hogy itt-tartózkodása alatt nemcsak a Svenska Globus AB-t akarta vezetni, hanem tárgyalásokat is szeretett volna folytatni „a háború utáni svéd–magyar cserekereskedelem programjának” kidolgozásáról, egyebek között a Svéd Golyóscsapágygyárról.

Ebben a történetben, amelyben végül is valamennyi szál egybefonódik, teljesen természetes volt, hogy Henrik de Wahl jövendő apósának volt egy lakása a Strandvägen 7/B alatt.   Szinte lehetetlenség utólag pontosan rekonstruálni, hogy mi történt 1944. május 23-a, a WRB Washingtonból szétküldött, riadót fújó távirata után. Az megállapítható, hogy sokan aggódtak, teljes joggal, és hogy Stockholmban több helyen és több összefüggésben születtek különböző mentőakciókkal kapcsolatos ötletek. Azt is megállapíthatjuk, hogy mintha valami sugallat hatására lett volna a Strandvägen 7-es számú ház ezeknek az erőknek az epicentruma. Raoul Wallenberg ugyan korábban kimutatta érdeklődését, de ezekben a napokban el volt zárva munkahelye mindennapjaitól. Igaz, alakulata megkezdte a leszerelést, ő azonban egész májusban szolgálatban volt. Ettől még folyamatosan tartotta a kapcsolatot Lauerral. A testőrség elhelyezése miatt földrajzilag sosem volt messze. Egyik nap például feltűnt szakaszával a Közép-európai Kereskedelmi Rt. és a Banántársaság raktárhelyiségeiben a szabad kikötőben, hogy az épületek közötti harcot gyakorolják. Ezért gyorsan tudomása lett arról, amikor a szörnyűséges hírek jöttek, hogy Lauer rokonait elhurcolták. Fel kellett gyorsítani a folyamatokat. Mivel Lauer nem volt svéd állampolgár, ez korlátozta cselekvési lehetőségeit a rokonok segítésében. Amikor a deportálásokról szóló hírek elértek Stockholmba, Raoulnak kellett munkatársát pártfogolnia, hogy kérelmezze a svéd állampolgárságot. Meggyőző referenciákat szerzett neki. Többek között Jacob Wallenberg adott egy igazolást, amelyben jótállt érte. Minél hamarabb tudott hozzájutni az állampolgársághoz, annál nagyobb volt az esélye annak, hogy rokonai ideiglenes útlevelet kapjanak, hogy – amíg még lehetőség volt rá – kiszabaduljanak a fogságból. Lauer továbbra is tartotta magát ahhoz az elképzeléshez, hogy Raoult Budapestre küldi, de a főrabbi negatív reakcióját látva egy konkrétabb akcióban gondolkodott, amelyben munkatársa dolga az lett volna, hogy kijuttassa apósát és anyósát, valamint ötéves unokahúgát Svédországba. Csak idő kérdése volt, hogy az összes szerteágazó elképzelés egy irányba tartson. A végén a magyarországi akció minden résztvevő számára magától értetődő lett, és a hamarosan harminckét éves építész és

üzletember, a Svea testőrség ritkuló hajú őrmestere testesítette meg az egyetlen lehetséges jelöltet – még a főrabbi számára is. Nincs okunk mást feltételezni, csak azt, hogy a folyamat úgy zajlott, ahogyan azt Lauer utólag elmondta. Ebben az esetben a Strandvägen 7/A művészien megmunkált liftje volt az a hely, ahol minden kocka a helyére került. Abban találkozott össze Lauer a fél éve Svédországba küldött amerikai diplomatával. Néhány száz amerikai dogozott a követségen, Lauer tehát – saját elmondása szerint – nem tudta, hogy ki volt Iver Olsen. Egy napon azonban a liftben az új menekültügyi attasé megkérdezte tőle, hogy vajon ő az a Mr. Lauer, akiről már hallott. „Igennel válaszoltam, ő pedig bemutatkozott, hogy Ivor [sic] Olsennek hívják, és az amerikai követségen dolgozik. Megkérdezte tőlem, hogy bejönnék-e a szobájába, hogy elszívjunk egy cigarettát. Követtem, és hamarosan kiderült, hogy elég sokat tud a cégünkről és a konszernről, ahová tartoztunk. Azt is tudta, hogy Magyarországon születtem. Mr. Olsen mutatott nekem jó néhány jelentést, amit különböző forrásokból kapott a magyar zsidók sorsáról. Azt is elmondta, hogy ő a humanitárius kérdésekkel foglalkozó attasé a stockholmi amerikai követségen, és feladata az, hogy segítse a magyar zsidókat. Ez oly módon történne, hogy a stockholmi külügyminisztérium kiküldene egy humanitárius attasét Budapestre, az ottani képviseletre. Megkérdezett, hogy tudnék-e javasolni egy megbízható, energikus és intelligens személyt, aki erre a feladatra alkalmas volna. Spontán válaszom az volt, hogy igen, tudnék, és megemlítettem Raoul Wallenberget.”{66}

TIZEDIK FEJEZET   A küldetés A tavasz hűvösebb volt a szokásosnál. Csak pünkösd délutánján – ami 1944ben május egyik utolsó napjára esett – érkezett meg a meleg, és vele a szigetvilágba induló hajókra felszálló, napsütésre szomjazó utasok raja. A hajók dugig megteltek az ásókkal, gereblyékkel és horgászbotokkal felszerelkezett szabadnapos stockholmiakkal, akik a Közép-európai Kereskedelmi Rt. ablakai alatt a Strandvägen rakpartján gyülekeztek. „Néhány, mindenre elszánt kiránduló a kitömött hátizsákjaira kötözött, összetekert pokróca mellé a fürdőruháját is odaakasztotta” – jegyezte meg a Svenska Dagbladet tudósítója másnapi cikkében. Az Amit Svédország olvas nevű listát, vagyis a legnagyobb példányszámban eladott könyvek sorát Agatha Christie Nem zörög a haraszt (The Moving Finger) című könyvének friss fordítása vezette, a hétvégére bepakolt egyik-másik zsákból ez is kikandikált. Egyébként abban az évben Ethel Lina Whitestól a The Lady Vanishest (A hölgy eltűnik – magyarul nem adták ki) javasolták mindenekelőtt nyári krimi olvasmánynak. A háborús jelentések a háttérben morajlottak, mint az elvonuló vihar, a fürdőruhadivat és a „barnító olajok” hirdetései közötti oldalakon. Május– június fordulóján a svédek – ugyanúgy, mint más népek – a szövetségesek Róma felé közeledését követték izgalommal. A katonai sikerek miatt kialakult a közvéleményben egy olyan igény, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió osztogassanak egymás között nyilvános barátkozási jelvényeket. Anthony Eden brit miniszterelnök mindent megpróbált, hogy enyhítse honfitársainak az oroszoktól való félelmét. Az alsóházban tartott egyik, május végi beszédében emlékeztetett arra, hogy az oroszok és a britek vállvetve harcoltak „három világégés során – a napóleoni háborúkban, az első világháborúban és a mostaniban”. A kölcsönös gyanakvás leginkább arról szólt, hogy a két nép nem ismerte eléggé egymást – vélte Eden. A szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov hasonló hangnemben válaszolt egy távirattal. Azt írta, hogy az angol– orosz–amerikai koalíció győzelme a hitleri Németország fölött „erős

alapokat fog lefektetni valamennyi szabadságszerető nép tartós baráti kapcsolatai számára”. Ez jól hangzott, de az összes résztvevő tudta, hogy távoli még a cél. A kedveskedések mögött nyilvánvaló volt, hogy Sztálin nem teljesen bízott meg a kapitalista nagyhatalmakban, valamint hogy a közös háborús projekt sem radírozta ki a nyugati hatalmaknak a kommunizmussal szembeni kételyeit. Nem tett jót a helyzetnek, hogy a Szovjetunió megpróbált, erőpozícióját kihasználva kerékkötőként viselkedni szövetségeseivel szemben. Júniusban például Andrej Visinszkij külügyminiszter-helyettes kijelentette, hogy a Szovjetunió nem kezd tárgyalásokba a zsidókról a német nácikkal. Semmilyen körülmények között nem hajlandó Eichmann javaslatát elfogadni, hogy tízezer teherautót szállítsanak a németeknek egymillió zsidó életéért cserébe. Éles reakciójukat nyilvánvalóan befolyásolta, hogy Eichmann megígérte, ha elfogadják a javaslatát, a teherautókat kizárólag a keleti fronton használják majd. Sztálin – érthető okokból – nem volt érdekelt abban, hogy találkozzon ezekkel a teherautókkal. Az amerikaiak – a britekhez hasonlóan – ugyanezzel a kétkedéssel találták szembe magukat, amikor megpróbálták a Szovjetuniót rávenni arra, hogy csatlakozzon az újonnan létrehozott menekültügyi bizottsághoz, a War Refugee Boardhoz. Az amerikai javaslatot illetően a britek lelkesedését nem szabad túlértékelni, de az oroszok azonnal kifejezték érdektelenségüket a részvételben, és megértették partnereikkel, hogy szkeptikusok a WRB programjával szemben. Hasonló történt a titkos különbéke-kísérletekkel: a gyanakvó Szovjetunió semminemű, angolszász vezetéssel történő melléktárgyalásokat nem tolerált, különösen nem Németországgal és különösen nem a háború utolsó szakaszában. Magyarországon összetorlódott az összes, ilyen jellegű zavaró mozzanat, amit Sztálin nyilván nem nézett jó szemmel. Egyfelől titkos magyar tapogatózó kísérletek a nyugattal, másfelől tárgyalások a magyar zsidók sorsáról. A szovjet elhárítás már ekkor össze tudta kapcsolni a Wallenberg nevet ezekkel a békekísérletekkel. Ismerték a „nagykapitalista” Jacob és Marcus Wallenberg szerepét a német ellenállás és a nyugati hatalmak közötti kapcsolatok közvetítésében. Hamarosan

ismét feltűnik ugyanez a vezetéknév, ez alkalomból a magyar zsidókkal kapcsolatos tárgyalásokban és a mentési akciókban. 1944 tavaszán Sztálin türelme fogytán volt. 1942 óta várta, hogy az USA és Nagy-Britannia betartsa ígéretét, megnyissa nyugaton a második frontot, és ezzel csökkentse a szovjet csapatokra nehezedő nyomást keleten. A nyugati szövetségesek azonban húzták az időt. Sztálin nem is rejtette véka alá e miatti csalódottságát.   Egészen június 6-áig, keddig késlekedett a Sztálinnak adott ígéret beváltása. Úgy nézett ki, hogy egy hirtelen vihar megakasztja az egész manővert. Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok kénytelen volt az inváziót egy nappal elhalasztani, és szemmel látható idegességét napi négy doboz Camel cigarettával csillapította. Június 6-án azonban a kora hajnali órákban partra szálltak az első brit katonák a francia Caën város mellett, feketére festett arccal, hogy ne világítsanak a sötétben. A D-nap elkezdődött, és elindult az Overlord hadművelet. Az invázió körüli propagandát jól előkészítették. Már aznap délután eljutottak Stockholmba a behatoló csapatokról készült első képek. A brit BBC éberségből kitűnőt kapott: másnapra hatalmas hirdetési felületeket vett meg a stockholmi reggeli napilapokban. D-Day címmel a rádióállomás a rekordgyorsasággal közzétette a híreket rövidhullámú adásain, amelyeket naponta háromszor ismételt meg svédül. 1944. június 6-án a stockholmiak a svéd zászló napját ünnepelték, szokás szerint a zsúfolt stadionban.{67} A tömeg a nyolcvanhat éves király, V. Gusztáv nyitott lovas hintója köré csoportosult. A Svenska Dagbladet jelentése szerint: „Ünnepelték a kék-sárga színeket, és örültek annak, hogy szabadon lengtek most is, mint minden évben. Spontánul tömörültek az idős uralkodó körül, és örvendeztek, hogy a svéd állami hajó evezői ezekben a viharos időkben is Gusztáv király kezében vannak.” Az amerikai követ, Herschel Johnson, brit kollégájához csatlakozott az Angol templomban az „inváziós misén”. Ezen a történelmi napon az egész kórust egy hatalmas Union Jack{68} fedte. A templom rekordmennyiségű látogatót vonzott, és a mise után négyszáz hang csatlakozott az amerikai és a brit himnusz elénekléséhez.

Az újonnan leszerelt építész és élelmiszer-igazgató, Raoul Wallenberg, vállalati vacsorán vett részt az elegáns djurgårdeni Belmansro étteremben, ahol kötelező előírás volt a zakó viselete. Ez a vacsora nem igazán volt létfontosságú se neki, se főnökének, Lauernak. Mégis volt okuk az ünneplésre. Június 6-án végre megérkezett a honvédség válasza Raoul kérvényére, miszerint – a hadkötelezettség ellenére – hozzájárulnak, hogy egy fél évet külföldön töltsön. A döntés egyáltalán nem volt magától értetődő. Wallenberg őrmestert szokatlanul ügyesnek tartották szakaszvezetői minőségében, akit nehéz lesz helyettesíteni. Annak ellenére, hogy támogatta őt a lövészalakulat vezetője és a harctéri zászlóaljparancsnok is, amikor továbbították kérvényét Erik Drakenberg ezredparancsnoknak, a hangnem kétkedőbbé vált. „Az alakulat szempontjából Wallenberget nehéz pótolni, mivel ismeri a viszonyokat és ismeri a csapatot. Csak akkor hagyjuk helyben kérését, ha egy hasonlóan jó helyettest találunk” – írta a testőrség harci egységének parancsnoka. Végül az ügy a hadsereg-parancsnoki stáb asztalára került. Ott igent mondtak egy feltétellel: Raoul Wallenberg őrmester Magyarországon maradhat év végéig, de ha osztagát mozgósítják, haza kell térnie. A következő napon Lauer levelet írt Budapestre, hogy előkészítse a lehetővé vált missziót, ami ekkoriban főleg az ő deportált rokonairól szólt. A levélben egy szót sem említett a liftben való találkozásáról, érdekes összeköttetéséről Olsennel az amerikai követségről – talán azért, mert ebből még semmi sem következett, vagy talán azért, mert ez a találkozás csak pár nappal később történt. Az időpontok meghatározása jelentősen ingadozik azokban az iratokban, amelyek Wallenberg felkéréséről szólnak. Lauer mindenesetre meg akarta könnyíteni Raoul küszöbön álló utazását. Írt egy férfinak, aki az utóbbi hónapokban nagy elismerést váltott ki a stockholmi svéd–magyar kolónián belül a budapesti zsidók érdekében végzett lelkes munkájáért. Valdemar Langlet-nak hívták a férfit, aki elmúlt már hetvenéves, és tizenhárom éve lakott Budapesten orosz származású feleségével, Ninával. A svéd nyelv egyetemi adjunktusa volt, gyakran feltűnt a követségen, ahol egyfajta ingyenes kultúrtanácsosi munkát végzett. Kerek szemüveget viselt, szürkült a bajusza, és természete impulzívabb volt, mint amit a svéd bürokrácia általában elviselt.

A tavasz folyamán Langlet intenzív nyomást gyakorolt Angerre és Danielssonra, megpróbálta győzködni őket, hogy minél többet és többet tegyenek a zsidókért. De Anger már egyébként is a nap huszonnégy órájában ezzel foglalkozott, és a svéd képviseleten mindenki az összerogyás szélén állt. Május közepén az egyetemi adjunktusnak és feleségének az az ötlete támadt, hogy a Vöröskeresztet aktivizálják az ügyben. Megkérdezték, lehetséges-e, hogy a Vöröskereszt újonnan kinevezett vezetőjét, Folke Bernadotte-ot{69} meghívják Budapestre, hogy saját szemével győződjön meg a pokolról. A válaszra várva saját mentőtevékenységet szerveztek a Magyar Vöröskereszttel együtt. Langlet már korábban elkezdett gyártani a Vöröskereszt pecsétjével ellátott menleveleket, amiket bőkezűen osztogatott üldözött zsidók között. A kezdeményezés hasonlított Anger kreatív „vízumigazolásaihoz”, látszólag hivatalos iratok, de a valóságban nélkülöztek minden formális státuszt. A magyar zsidóknak elsőként a svájci diplomata, Carl Lutz osztott menlevelet, őt Anger jól ismerte. Lutz korábban Palesztinában volt svájci konzul. Amikor 1942-ben Budapestre küldték, magától értetődően bekapcsolódott a magyar zsidók meglehetősen nagyszámú, Palesztinába való kivándorlásának elősegítésébe. Lutz „emigrációs bizonyítványt” készített, amely a kérelmezők számára egyfajta menlevelet jelentett. Ezt a bizonyítványt tudták felmutatni a kivándorlásra várakozás közben. A menlevelek kibocsátását tovább folytatta a német megszállás után is, annak ellenére, hogy egyetlen zsidó sem hagyhatta el az országot. Legalábbis nem szabad akaratából. Langlet-t minden bizonnyal inspirálta Lutz és Anger, amikor a vöröskeresztes menleveleket készítette. Angertől eltérően azonban semmi értelmét nem látta, hogy korlátozza a saját dokumentumainak gyártását. „Jó szíve mindenkiért dobogott, és se szeri, se száma nem volt a vöröskeresztes leveleknek, amelyeket személyesen állított ki, és írt alá” – írta Anger Langlet-ről a budapesti időkről szóló könyvében. Lauer ehhez a jószívű idealistához fordult Wallenberg küszöbön álló utazása előtt: „Tisztelt barátom, Valdemar! A valamennyiünket érintő nagy szerencsétlenség különösen keményen sújtotta rokonaimat, akik – amint azt Te tudod – már nincsenek szabadlábon. Kérlek Téged,

segítsd Wallenberg urat, hogy elsősorban apósomat és anyósomat, Stein Lajost és Irént és a kis Mihály Zsuzsannát Svédországba tudja juttatni. Salén igazgató úr és jómagam is minden szükséges eszközt rendelkezésre bocsátunk. Raoul Wallenberg, akit három év alatt egyenes és jószívű embernek ismertem meg, bizonyára mindent meg fog tenni, ami hatalmában áll, hogy segítsen. […] El sem tudod képzelni, hány ember könyörög az Istennek itt, Svédországban, hogy óvjon téged, hogy folytatni tudd munkádat a humanizmus jegyében. Barátaim, akikkel beszéltem, mélységes hálával gondolnak Rád.” Két hét telt el, amióta az amerikai követség Stockholmban megkapta a WRB táviratát azzal a követeléssel, miszerint gyakoroljanak nyomást a svéd kormányra, hogy az a lehető leggyorsabban növelje diplomáciai képviseletét Magyarországon. Úgy tűnik azonban, hogy Johnson mégis úgy döntött, hogy vár a kéréssel. Először 1944. június 9-ére kért egy kihallgatást a külügyminiszter-helyettestől, Erik Bohemantól. A WRB eddigre már lesújtó válaszokat kapott az összes többi semleges ország amerikai követségéről. Bohemannal való találkozását követően azonban Johnson bizakodóbb híreket tudott jelenteni. Lehet, hogy az amerikai diplomata túl sokat képzelt bele abba, ahogy a svéd külügyminiszter-helyettes érdeklődve hallgatta, és nem utasította azonnal vissza az ötletet, hogy növeljék meg a svéd diplomaták létszámát Budapesten. Még ha a későbbiek igazolták is, hogy Johnson megérzése jó volt, konkrét ígéretet nem tudott jelenteni. Ennek ellenére meg tudta örvendeztetni feljebbvalóit Washingtonban azzal, hogy Boheman pozitívnak tűnt. A külügyminiszter-helyettes ezenkívül azt megígérte, hogy továbbít egy friss jelentést a magyarországi helyzetről, amit a követ, Danielsson küldött haza. „Amikor ezt megkapom, visszatérek Bohemanhoz és megpróbálok konkrét javaslatokat szerezni tőle, hogy mi az, amit Magyarországon gyakorlatilag lehetséges tenni, és hogy mit gondol egy kibővített svéd reprezentációval kapcsolatban.” Ahogy azt Johan Matz politológus bebizonyította, magát a találkozót illetően nem sok dicsekednivaló akadt. Boheman nem tűnt túlságosan

igyekvőnek, hogy folytassa a megbeszéléseket. Két hét telt el, mire Johnson megkapta az ígért jelentést a magyarországi helyzetről, annak ellenére, hogy azt Danielsson május 26-án írta. A külügyminiszter-helyettes azonban – mindennek dacára – nyitva hagyott egy kiskaput. A magot elvetették, és jó kilátások voltak arra, hogy ki is csírázik. Néhány nappal korábban a svéd követség Budapestről riadót fújt, hogy erősítésre van szükségük, akkora a teher rajtuk, hogy a hullámok már átcsaptak a fejük fölött. Ezenkívül több irányból is jöttek egy szervezettebb svéd akció iránti igények a Magyar Vöröskereszttel együttműködésben, elsősorban nők, gyerekek és idősek megmentésére. Danielsson ezekről az igényekről táviratot küldött Stockholmba, és maga is javasolta, hogy a Svéd Vöröskereszt és a Rädda Barnen küldjön képviselőket Budapestre. Ráadásul a legutóbbi helyzetjelentése – amelyet minden valószínűséggel Anger írt meg – tényleg megrázó olvasmány volt. Ha Boheman maga is áttanulmányozta, el kellett gondolkodnia azon, hogyan lehet diplomáciai erőkkel kezelni ezt a rendkívüli helyzetet. „Az elmúlt néhány hétben nap nap után hoztak nyilvánosságra új rendeleteket, amelyek célja az volt, hogy kizárják a zsidó lakosságot gyakorlatilag mindenből, ami egy társadalom tagjainak természetes joga” – kezdte Danielsson/Anger, majd elmagyarázta azt is, hogy a zsidó lakosság nagy többsége életveszélyben van. Zsidókat szállítottak leplombált marhavagonokban „Németországba, vagononként hetven emberrel, természetes szükségleteik kielégítésének lehetősége nélkül, élelem nélkül […]”. Danielsson megírta, hogy információi szerint százezer zsidót már ilyen módon elszállítottak Magyarországról. A követ nem túlzott. Boheman és Johnson találkozásának időpontjában kilencvenkét vonattal összesen 289 357 magyar zsidó hagyta el Magyarországot – ha hihetünk a német náci bürokraták hajszálpontos adminisztrációjának. A túlzsúfolt vonatok áthaladtak Kelet-Szlovákián, elhagyták Krakkót, és begördültek Auschwitzba, a kegyetlen szortírozáshoz. Tíz zsidóból kilenc azonnal a gázkamrákban végezte. Az utolsó héten napról napra élesedett az Anger és Danielsson által küldött táviratok hangneme. A külügy, ezzel szemben, megkérte helybéli diplomatáit, hogy nézzenek utána egy, a követ által említett

vöröskeresztes mentőakció gyakorlati lehetőségeinek. Ebben az esetben a svéd kormány a lehető leggyorsabban megvizsgálja a javaslatot.   A magyar kérdést, más szavakkal szólva, nem lehetett nem észrevenni a külügyminisztérium 1944. júniusi napirendjében. Mégis érthető, ha Bohemannak más járt a fejében, amikor Johnson meglátogatta őt azon a pénteken. Az amerikai és a svéd kapcsolatok a tavasz folyamán fagypont közeliek voltak, és neki jutott az a kétes öröm, hogy a harc középpontjában állt. Mindaz, amit az amerikai hatalmi erőből tapasztalt az utóbbi időben, mélységesen megrémítette. A konfliktus oka a svéd golyóscsapágy németországi exportja volt. Ez érintette a többi szövetséges országot is, de az amerikaiak préselték legkeményebben a svédeket. Utólag Boheman, a diplomata, olyan kifejezéseket használt az amerikai eljárásra, mint „brutális” és „tekintet nélküli”. A szövetségesek nyomást gyakoroltak Svédországra már az 1943-as, Németországgal megkötött kereskedelmi szerződés aláírása előtt, hogy csökkentsék felére a Svéd Golyóscsapágygyár német exportját. Amint egyre inkább közeledett a D-nap, annál kitartóbbak lettek a követelések, hogy állítsák le a szállítást. A németek a golyóscsapágyat a repülőgépeikben használták. Mennél több német repülő, annál nagyobb a kockázata annak, hogy az invázió nem sikerül – érveltek az amerikaiak. A svédek azonban azt válaszolták, hogy már csökkentették exportjukat, és hogy nem tudnak megszegni megkötött szerződéseket csak azért, mert a másik, háborút folytató fél azt akarja. Boheman volt ebben az időben a svéd külügyminisztérium talán legfényesebben ragyogó csillaga. Nem csak magassága miatt emelkedett ki a tömegből (190 cm volt zokniban). Közismert volt éles eszéről, elmés vicceiről és kedvesen nyerítő nevetéséről. A háború elején a svédek németekhez dörgölőzésének legkínosabb korszakában is angolszász orientáltságot mutatott. Sokan, még maga Christian Günther is biztos volt benne, hogy Boheman lesz az új külügyminiszter most, hogy más szelek fújnak, és Günther németbarát hozzáállása kínos teher lett. De a golyóscsapágy-ügyben Boheman, a minisztérium vezetésén belül a nyugati hatalmak bizalmi embere lett az, akinek – saját szavaival – viselnie

kellett a „the burden of the battle”-t.{70} Áprilisban jelezte Johnsonnak, hogy nem adja be olyan könnyen a derekát, ám ugyanakkor további megbeszélésekre hívta meg. Johnson egy héttel később visszatért az amerikai elnök által aláírt zord diplomáciai jegyzékkel, egy fenyegető írással, amely megrázta a svéd külügyminisztériumot. Roosevelt elnök kijelentette, hogy a svéd golyóscsapágy számtalan amerikai életet jelent. Ha az amerikai kívánságok nem teljesülnek, az Egyesült Államok kormánya kénytelen lesz „komoly megfontolásokat követően, valamennyi, rendelkezésére álló eszközzel elérni a kívánt eredményt”. „Valamennyi, rendelkezésére álló eszközzel.” A svéd külügyminisztériumban ezt nem tudták másképp értelmezni, mint háborús lépésekkel való közvetett fenyegetést. A helyzetet súlyosbította, hogy ezzel párhuzamosan folyt egy szokatlanul gyűlölködő amerikai sajtókampány is Svédország ellen. Günther küldött egy szigorúan elutasító válaszjegyzéket, és ezzel a kétoldalú megbeszélések megszakadtak. Az amerikai kormány ezek után a gyártó iránt kezdett érdeklődni. Azonnal útnak indítottak egy küldöttet Svédországba, hogy az SKF-et térdre kényszerítsék. A küldött neve Stanton Griffis volt, és június elejére már csaknem egy hónapot eltöltött Svédországban. Szorgalmasan végezte a dolgát: a legbrutálisabb nyomást gyakorolta. A repülőtérről egyenesen Marcus Wallenberghez ment, aki a legnagyobb SKF-tulajdonost, a saját családját képviselte. Griffis egyebek között azzal a meghökkentő javaslattal állt elő, hogy amerikai érdeklődők megvásárolnák az SKF-et. A golyóscsapágy körüli harcok tovább folytak Boheman közvetlen közelében. Marcus Wallenberg nemcsak Boheman állandó partnere volt a nyugati hatalmakkal való hadikereskedelmi tárgyalások során a háborús évek alatt, hanem ők ketten gyerekkori barátok, és mindvégig nagyon közel álltak egymáshoz. Bohemant is felkereste Griffis a golyóscsapágy ügyében. Úgy nézett ki, hogy az egésznek rettenetes vége lesz. A Boheman hivatali szobájában folytatott beszélgetés során azt érzékeltette a küldött, hogy „az amerikai kormány a legszélsőségesebb eszközként nem habozna bombázni az SKF göteborgi gyárát”. A csomó június 12-én oldódott meg. Az SKF megállapodott az amerikaiakkal, hogy négy hónapon keresztül csökkenteni fogja a

golyóscsapágy-szállításokat Németországba, cserébe a szövetségesektől kompenzációs megrendeléseket kap. Tehát ilyen volt a hangulat azokban a napokban, amikor Johnson megpróbálta a svéd külügyet rábírni, hogy vegyenek részt egy magyarországi mentőakcióban.   Kevés svéd magánembert használtak olyan gyakorisággal külpolitikai feladatokra a háború alatt, mint Marcus és Jacob Wallenberget. Legutóbb 1944 télutóján Marcus hasznos láncszem volt, amikor a svéd kormány nyíltan nem tudott tevékenykedni a Finnország és a Szovjetunió közötti különbéke érdekében. Marcus jó barátja volt a Szovjetunió nagykövetének, Alekszandra Kollontajnak,{71} vagyis Madame Kollontajnak – ahogy általában őt nevezték az alatt a tizennégy év alatt, amióta a Szovjetuniót képviselte Svédországban. Marcusnak személyes kapcsolatai voltak a finn elnökkel, Risto Rytivel, és a jövendő miniszterelnökkel, Juho Paasikivivel is. A Szovjetunió számára egy Finnországgal kötött különbéke abszolút prioritást élvezett, de ennek feltétele az oroszok szerint az volt, hogy az igény a finnektől érkezzen. Madame Kollontaj ezért szorította a svéd kormányt, hogy diplomáciai közvetítőkön keresztül működjön közre egy finn békejavaslat érdekében. Bár ez egy kis időbe beletelt, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Marcus 1944. februári utazása Helsinkibe, valamint az ez után szervezett találkozó Paasikivi és Kollontaj között a saltsjöbadeni Grand Hôtelben, nagy jelentőségű volt a finnek békekötési érdeklődésének beindításában. Jacob Wallenberg valamennyire mérsékelte külpolitikai feladatainak mennyiségét, de fenntartotta a barátja, Carl Goerdeler körüli német ellenállási mozgalommal való kapcsolatait. Találkoztak egymással Jacob adventi látogatásakor, az 1943-as kereskedelmi tárgyalások során, az akkorra már eléggé szétbombázott Berlinben. Goerdeler akkor informálta őt a csoport két korábbi, Adolf Hitler elleni sikertelen merényletkísérletéről. Azóta Goerdeler közvetítőkön keresztül többször küldött jelzéseket Jacobnak, hogy az összeesküvők nem adták fel, hanem végre akarják hajtani tettüket, valamikor a későbbiekben. Fontos volt, hogy Jacob naprakészen informált legyen. Goerdeler megkérte, hogy az államcsíny

után majd azonnal szervezzen meg egy találkozót az új, általa vezetett német kormány és a britek között.{72} Jacob Wallenberg elsődleges foglalatossága azonban mégis az volt, hogy vezérigazgatóként vezesse a Stockholms Enskilda Bankot, és figyelemmel kísérje a családi konszern összes oldalági tevékenységét is. A svéd üzleti bankok számára a háborús évek meglehetős nyugalomban teltek, ezért tudott Jacob főleg a bank és a család vagyonának kezelésével foglalkozni. 1944 júniusának első napjaiban fogadta unokatestvérének fiát, aki pár nappal korábban szerelt le, és az 1944. júniusi naptárbejegyzései alapján úgy tűnik, mintha Jacob újra akarta volna éleszteni a Huvudsta nevű külvárosban levő telkek megvásárlását további hasznosításra. A dolog most fontosabb lehetett számára, ugyanis néhány nappal később Raoul visszament a bankba, hogy találkozzon a földterület tulajdonosának, a Wibom családnak a képviselőjével. Ezzel a Wibommal együtt aztán elment a Solna Városi Építészirodába, amelyik a végső döntésre volt jogosult a lakóépületek építési terveiben.{73} Egyébként Raoul hétköznapjai a Strandvägen 7/A alatti irodában folytatódtak a Közép-európai Kereskedelmi Rt. külföldi igazgatójaként. A katonaság számára egy időre befejeződött, így ismét elkezdte önkéntes szolgálatát a polgári védelemnél, ez alkalommal a gyakorlatokat Drottningholmon és Lovön tartották. Ezért gyakran megtörtént, hogy katonai egyenruhájában járkált, egyeseknek fel sem tűnt, hogy tulajdonképpen leszerelt. A Strandvägen 7/A-ban az élet nem annyira a lovakról, libákról vagy pulykákról szólt akkoriban. Raoul megkapta a hadseregtől az engedélyt, hogy külföldre utazzon, ami bár sürgős volt, a szervezés mégsem tűnt egyszerűnek. Kezdetben „sima” útlevelet kért a főpolgármesteri hivataltól, mivel a külügy az utóbbi időben már többször visszautasította a szolgálati útlevél (kabinet útlevél) iránti kérelmét. A kabinet útlevéllel egyfajta megerősített diplomata státusz járt együtt, amit a külügy állított ki, és üzletemberek is megkaphatták, ha külföldi útjukat közérdek motiválta. Wallenbergnek ilyet adtak például a lóexport üzletei kapcsán. A kabinet útlevél több ajtót nyitott meg tulajdonosa előtt, mint egy általános, és majdhogynem

előfeltétele volt annak, hogy valaki vízumot kapjon németországi átutazáshoz a háborúnak ebben a szakaszában. Olsennel való találkozását követően Lauer új lehetőségeket látott megnyílni, amelyek átformálták Raoul magyarországi utazását. Egy egyszerű, kétségbeesett, privát akcióból egy nagyhatalom közvetett kezdeményezésévé vált, ezáltal sokkal több ember megmentésére irányulhatott, mint Lauer rokonaiéra. Ha az amerikaiaknak sikerül a svéd kormányt rávenni, hogy bővítsék magyarországi képviseletüket, akkor az utazás könnyebben és biztonságosabb keretek között tud lezajlani. Ha Raoul Wallenberg lesz a kiválasztott, akkor diplomata útlevéllel ruházzák fel, ami még egy fokkal jobb, mint a kabinet útlevél. De hogyan lehet a svéd külügyminisztériumot meggyőzni, hogy egy viszonylag ismeretlen építészt és élelmiszerkereskedőt felvegyen mint diplomatát?   Iver Olsen természetesen azonnal találkozni akart a fiatal igazgatóval, akit Lauer olyan melegen ajánlott. A Raoul Wallenberg felkéréséről szóló számtalan elbeszélés között az egyik szerint első ízben ők hárman egy vacsorán találkoztak a Weiss Manfréd igazgatójánál, Henrik de Wahlnál, aki éppen ekkor a Wallenberg-tulajdonban levő, saltsjöbadeni Grand Hôtelben lakott. Ha ez a történet igaz, akkor nagyon sikeres volt a találkozó, mert a vacsora állítólag este héttől hajnali ötig tartott. Komoly okok miatt azonban óvatosnak kell lenni a következtetések levonásában. A legtöbben, akik meg akarják ragadni ezt az eseménysorozatot, meglehetősen szabadon keverik egymással a tényeket és a fantáziát, anélkül hogy tudnák, mi micsoda. A dátumok is változnak, a vacsora résztvevői és a helyszín úgyszintén, szóval az egész történéssorozatot át- meg átalakítják. Szerencsére van néhány szilárd koordináta, amelyekhez úgy tarthatjuk magunkat, mint hajlékony hegyi nyírfákhoz a téli viharban. Ezek közé tartozik Raoul Wallenberg 1944-es naptára. Ide tartoznak a stockholmi amerikai követségnek a WRB-hez és a washingtoni külügyminisztériumhoz küldött táviratai, valamint a stockholmi külügyminisztérium és a budapesti svéd követség közötti táviratok. Ide tartozik az egyetlen dokumentum is a külügyi archívumból, amely ezekről a hetekről és

tárgyalásokról szól, amelyen rajta van Raoul Wallenberg aláírása is – egy levél Erik Boheman külügyminiszter-helyettesnek június 19-ei dátummal. Egyébként megállapítható, hogy mindazok közül, akik megpróbálják visszaadni az eseményeket, egyetlenegy volt valóban jelen, és ez Lauer. Ő ráadásul a meglévő dokumentált verziókban valamennyire konzekvens magát az eseménysorozatot illetően, még akkor is, ha hol áprilisra, hol június elejére teszi az időpontot. A legrégebbi „tanú” ezek közül egy levél 1945-ből, ebben az eseményeket Lauer júniusra datálja. Szerinte az első találkozás Iver Olsen és Raoul Wallenberg között egy estétől hajnalig tartó vacsora volt. Sajnos nem említi, hogy ez mikor történt, és hogy még ki vett rajta részt. Csak megállapítja, hogy úgy tűnt, Olsennek tetszett Raoul Wallenberg. Mentőakciókat és stratégiákat vitattak meg egész éjjel, és Olsen – Lauer szerint – megkérdezte Raoult, el tudja-e képzelni, hogy a külügyminisztérium kiküldöttje legyen Magyarországon. Olsen elmagyarázta, hogy az „amerikai legátus” ebben az esetben a „rendelkezésére bocsátaná az anyagi eszközöket a missziójához”. Raoul azt válaszolta, hogy igen, ezt magára tudná vállalni. Ezek után Lauer és Olsen informálták főnökeiket – Sven Salént és Herschel Johnsont –, akik jól ismerték egymást. Salén felhívta az amerikai követet, és megállapodtak, hogy Johnsonnak is találkoznia kell Raoul Wallenberggel. Egy ebéd során, állítja Lauer. Egy vacsorán, írta Johnson abban a táviratban, amit ebben az ügyben 1944. június 12-én küldött Washingtonba. „Találkoztam egy svéddel, aki a közeljövőben üzleti útra megy Magyarországra, és aki készen áll arra, hogy minden elképzelhető módon segítsen a magyar kérdésben. [Henrik de] Wahllal együtt fogunk vele vacsorázni június 11-én [sic], hogy megvizsgáljuk a kilátásokat, és kidolgozzuk a lehetőségeket ennek megfelelően. Minden utasítás segít, amely hozzájárul a munka összehangolásához a magyar kérdésben.” Az amerikai követ feltehetően eltévesztette a dátumot, mert június 11. már elmúlt, amikor a táviratot küldte, ráadásul az egy vasárnap volt, se ebéd-, se vacsorabejegyzés nem található Raoul Wallenberg naptárában. Hétfőn, június 12-én viszont van egy vacsora „mr Olsennel” 18.00-as időponttal, és

egyébként ez az első beírás, amikor a jövendő feladat nyomát meg lehet találni Raoul naptárában. Tekintettel arra, hogy Olsennek korábban kellett egy vacsorán ellenőriznie Raoult, mielőtt Johnson elküldte táviratát a „the Swede”-ről, valószínű, hogy az amerikai követ június 12-én vacsorázott együtt Raoullal. Ez egyébként véletlenül ugyanaz a nap volt, mint amikor az SKF aláírta a szerződést, és a golyóscsapágy-ügy megszűnt ketyegő bomba lenni a svéd–amerikai kapcsolatokban. Lehet, hogy ez egy véletlen egybeesés, lehet, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy az asztalnál ült Iver Olsen és Henrik de Wahl is azon az estén. Hogy rajtuk kívül volt-e még valaki vagy valakik, azt nem tudjuk, de a részt vevő személyek valószínűsítik, hogy Lauer Kálmán és Sven Salén is ott lehettek.   Csak spekulálni lehet, hogy a magyar üzletembert és konzervgyárost, Henrik de Wahlt, miért vonták be egész idő alatt a megbeszélésekbe. Elképzelhető, hogy a magyar helyzetről meglévő ismeretei miatt hívták meg Raoul Wallenberg és az amerikai követ közös vacsorájára június 12én. Sok minden utal erre, tekintettel, hogy az amerikai követ már kapcsolatot létesített a Weiss Manfréd-igazgatóval, még mielőtt Raoul képbe került, hogy információt kapjon a családi konszern eladásáról és a Weiss-rokonság meneküléséről. Attól sem lehet azonban eltekinteni, hogy de Wahl és Salén közösen vezették a Svenska Globus gyárat. A magyar Globus-konzervek központi szerepet játszottak, amikor a későbbiek folyamán Wallenberg sok ezer üldözött védencének élelemmel való ellátását biztosította. A budapesti misszió első leírása szerint – az 1946ban megjelent Rudolph Philipp könyve Raoul Wallenbergről – Henrik de Wahl és családi konszernje volt az, amelyik elintézte, hogy a WRB által kifizetett amerikai dollárok egy részét magyar pengőben kapja meg Raoul Budapesten. Nem lehet kizárni, hogy Salén és de Wahl ingyen, ellenszolgáltatás nélkül akarták támogatni a WRB magyarországi munkáját. Különböző tavaszi és őszi kezdeményezésekből kiderül, hogy Salén, de Wahlhoz hasonlóan, személyesen is közbelépett több család sorsának érdekében. De azt sem lehet persze kizárni, hogy üzleti lehetőséget láttak abban, hogy

egy olyan mentőakció beszállítói legyenek, amelyet látszólag kifogyhatatlan mennyiségű amerikai dollárral támogatnak meg. A svéd konzervgyárban az utóbbi években aránytalanul nagy raktárkészlet halmozódott fel. 1943-ban ez megháromszorozódott, és csaknem egymillió svéd koronát ért, ami átszámítva körülbelül tízmillió konzervdobozt jelentett. Talán a raktárkészlet egy része még mindig Magyarországon volt található?   A verbuválási folyamat következő, biztos koordinátája a naptárban egy héttel Raoul Wallenbergnek az amerikai követtel, Johnsonnal történt vacsorája után található. Június 19-én, hétfőn, Wallenberg levelet küldött Boheman külügyminiszter-helyettesnek: „Hivatkozással személyes beszélgetésünkre, szeretném megköszönni azt a bizalmat, amit irántam mutatott” – írta bevezetésképpen. Lauer utólagos leírásának segítségével tudunk képet alkotni arról, hogy mi történt közben. Először is Johnson meglehetősen lelkes hangulatban távozott a vacsoráról, mert jó benyomást tett rá a javasolt jelölt, Raoul Wallenberg. „Aztán nagyon felgyorsultak az események” – állapítja meg Lauer. Johnson ezek után ismét felkereste Bohemant, hogy rávegye, Svédország bővítse ki diplomáciai jelenlétét Magyarországon. Ez alkalommal egy szóba jöhető jelölt neve is a zsebében lapult, aki ráadásul ismerte Budapestet. Hogy Boheman mit szólt Johnson javaslatához, azt lehetetlen megtudni. Biztosan összefutottak a stockholmi társasági életben, és a vezetéknév semmiképpen sem lehetett számára elijesztő. Boheman mindenesetre megfogadta Johnson tanácsát, és magához hívatta Raoult. Valamikor június 14. és 16. között Raoul Wallenberget megkérdezte a svéd külügyminisztérium, el tudná-e képzelni, hogy követségi titkárként Budapesten dolgozzon.{74} A történelem nem ad választ arra, hogy mit mondott Johnson Bohemannak a WRB-ről és arról, hogy az elképzelt mentőakciót az amerikaiak hogyan fogják anyagilag támogatni. De az amerikai követnek valamivel elő kellett állnia, mivel a külügyminiszter-helyettest meggyőzték mind a projektet, mind a jelöltet illetően. Stockholmban persze nem mászkált tucatszám olyan férfi, aki otthonosan mozgott

Budapesten, és aki hajlandó volt késlekedés nélkül vállalni egy nem teljesen kockázatmentes feladatot a frontvonalban. A háttérben ott volt a stockholmi zsidó körök részéről jövő nyomás és a szorongatott helyzetben levő budapesti követség segélykiáltása. Az események folyamata mégis elképesztő: minden simán ment, a külügy sürgősen fel akart venni egy külpolitikailag teljesen járatlan élelmiszer-kereskedőt egy diplomáciai állásba, hogy elküldje egy olyan országba, amellyel a többi nemzet éppen megszakította kapcsolatait.   Erik Boheman kérdését követően Raoul mindkét vállalat vezetőségével felvette a kapcsolatot, amelyekben aktív volt. Ez a Közép-európai Kereskedelmi Rt.-n kívül a Pacific Trading Companyt jelentette, ennek a kicsiny részvénytársaságnak a vezetőségi tagja volt, ezenkívül ideiglenesen megbízott ügyvezető igazgatója is. Fontos volt neki, hogy precízen elmagyarázza, „nem tud majd semmilyen üzleti tevékenységet folytatni a kérdéses idő alatt”, és egyik helyen sem váltott ki ellenkezést a vállalt feladata. Jacob Wallenberget is informálta, aki zöld utat adott neki a budapesti vállalkozáshoz. Miután a hét végén gondolkodott a leendő küldetésen, megírta Bohemannak a válaszlevelet. Közölte, hogy minden gyakorlati akadály elhárult jelenlegi tevékenységével kapcsolatban, valamint azt is megjegyezte, hogy ha a magyarországi feladat miatt szükséges lesz, amíg az tart, le tud mondani vezetőségi funkcióiról is. „Hálás lennék, ha rögtön értesítést küldenének, mihelyst a végső döntés megszületik, hogy a szükséges előkészületeket megtehessem üzleti tevékenységemet illetően. Tisztelettel Raoul Wallenberg” – fejezte be. Két nappal később két táviratot küldött a külügyminisztérium a budapesti követségre. Az elsőben közölték, miszerint a Vöröskereszt elhatározta, hogy Valdemar Langlet-t, aki már a helyszínen volt, hivatalos küldötté nevezi ki, feladata pedig a Vöröskereszt zsidókat mentő akcióinak szervezése Magyarországon. A másodikban informálták a követséget a tervekről, hogy felveszik Raoul Wallenberget a budapesti követségre különleges attasénak. Némileg bonyolult volt Wallenberg állásának indoklása. A külügy különleges feladatról beszélt, ami „folyamatos jelentésekről”, „megfelelő

és megvalósítható humanitárius kezdeményezésekről”, továbbá „a háború [utáni] segítség szükségességéről” szólt. Informálta a budapesti követséget, hogy a stockholmi amerikai képviselet nagy figyelmet szentelt a kérdésnek, és hogy az mostanra nyilvánvaló, a jelenlegi személyzet nem képes a „különleges feladatra” embert biztosítani. Danielssont és Angert, akik bizonyára kissé csodálkoztak az amerikai követséggel való összekapcsolás miatt, kérték, hogy „azonnal táviratozzanak”, ha bármiféle kifogásuk merül föl. Boheman abból indult ki, hogy pozitív válasz fog érkezni, mert már ugyanazon a napon informálta a stockholmi amerikai követet, Johnsont, hogy Raoul Wallenberg tisztsége a budapesti követségen tény. Legalábbis Johnson így értelmezte, mert erről küldött táviratot Washingtonba június 21-én. Azt írta, Boheman szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy a külügyminisztérium kész volt minden áldozatra, hogy ez megvalósuljon. Ha bármi probléma adódik Wallenberg vízumával kapcsolatban, a svéd kormány válasza az lesz, hogy nem fogadja Magyarország ideiglenes ügyvivőjét, jelentette ki Boheman, és aláhúzta, hogy a svéd külügyminisztérium a kormánnyal egyetemben „a lehető legnagyobb mértékben” kész az együttműködésre minden humanitárius erőfeszítés tekintetében. Johnson elégedett volt. Ezt azt jelentette, hogy pont azt sikerült elérnie, amit a WRB kért május 25-ei táviratában. Svédország amerikai kérésre de facto ki fogja bővíteni diplomáciai létszámát a képviseletén. „Eme attasé kinevezése minden kétséget kizáróan bizonyíték arra, hogy a hivatalos Svédország kész teljesíteni azt a kérést, ami a [State] Department (amerikai külügyminisztérium) május 25-ei táviratában állt. […] Olsen és jómagam azon a véleményen vagyunk, hogy a War Refugee Boardnak át kellene gondolnia a módszereket és eszközöket a svéd kormány akciójának végrehajtására, különös tekintettel a pénzügyi támogatásra, amelyet a konkrét mentési és segélyezési akciók fognak igényelni” – fejezte be Johnson a táviratot, amit 1944. június 21-én, ebéd után küldött. Bohemannak nem kellett aggódnia a budapesti reakció miatt. Danielsson követ megkérdezte helyettesét, Angert, mit gondol a javasolt Wallenbergről. „Ismerem Raoul Wallenberget, és szerintem ez egy kiváló megoldás” – volt a válasz.

Egyidejűleg Anger kommentálta a küszöbön álló kinevezést egy Salénnak írt levelében. „A legnagyobb megelégedéssel üdvözöltem a hírt, hogy Raoul W. érkezőben van. De sietnie kell.”   Eichmann halálgépezete egyelőre semmi jelét nem adta a kifáradásnak, dacára annak, hogy a májusi rekord deportálási számokat nem minden nap sikerült elérni. Az előző két hét alatt további ötvenezer magyar zsidót, mint a vágóhídra küldött állatokat, préseltek be a marhavagonokba. Június végére további negyvenezer jutott ugyanerre a sorsra, és ezzel a teljes magyar vidéket elvileg megtisztították zsidó lakosságától. Csak a főváros, Budapest maradt hátra. Eichmann-nak nagyon imponált a magyar csendőrség buzgalma. Főként ez a félkatonai szervezet volt az, amelyik a gyakorlatban végrehajtotta a deportálásokat. Legalább ennyire imponált neki a két belügyi államtitkár, Baky László és Endre László céltudatossága, akik olyan ütemet diktáltak a deportálásoknak, amelyek túlhaladták Eichmann összes korábbi akcióját. De a vidék egy dolog volt, a főváros egy másik. Már áprilisban előkészítette Eichmann Sondereinsatzkommandója és a magyar csendőrség vezetősége a tervet egy budapesti gettó létrehozására. A javaslat azonban ellenállásba ütközött. A szövetségesek április elejei bombázásai még nagyon friss emlékek voltak, túlságosan kockázatosnak tartották a zsidó lakosságot a többi magyartól szétválasztani. Ily módon ugyanis megkönnyítették volna az ellenségnek, hogy nem zsidó negyedeket bombázzanak. Ehelyett, középutas megoldásként, Budapest tizennégy kerületében kétezer házat kiválasztottak, mindegyik kapujára fekete táblát szögeztek, rajta egy harminc centiméter átmérőjű sárga Dávid-csillaggal. Június 16-án a magyar kormány kiadott egy költözési dekrétumot: öt napon belül az összes budapesti zsidónak, aki eleve nem ilyen csillagos házban lakott, el kellett hagynia lakását, és összezsúfolódnia a kiválasztott épületekben. Ott aztán nem voltak különösen kényelmesek a lakhatás körülményei. Szobánként tíz ember nem ment ritkaságszámba. A zsidóknak ezenkívül megtiltották, hogy akkor lépjenek ki az utcára, amikor akarnak. A házon kívül csak délután 2 és 5 óra között volt szabad tartózkodniuk. Nem

fogadhattak vendégeket, és nem beszélhettek az ablakon keresztül a többi járókelővel.{75} A budapesti deportálások megindulásának dátumát június 30-ára tették. De megkezdődtek a tiltakozások, amelyeknek nem csak az volt az oka, hogy a kegyetlenségek egyre jobban a fővárosi társadalmi elit közelébe kerültek. Egyre több információ szivárgott ki arról, hogy mi vár az Auschwitz-Birkenauba deportált emberekre. 1944 áprilisában két szlovák zsidó, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler sikeresen megszökött a koncentrációs táborból. Közösen írtak egy harminckét oldalas jelentést, részletes információkkal az auschwitz-birkenaui táborban történtekről és a területről. Elküldték a budapesti Zsidó Tanácsnak, és a hónap végéig más szemtanúk vallomásával is megerősítették ezt. A vallomások együttesen Auschwitz-jegyzőkönyv néven váltak ismertté. Mindez időbe telt, egészen június második feléig húzódott, mire a tartalma elterjedt Magyarországon. A késlekedés okait ma is vitatják. Van, aki a fordításra hárítja. Rudolf Vrba azt állította, hogy a jelentés fogadója, Kasztner Rudolf (Rezső) volt az ok. Kasztner az egyik cionista tagja volt annak a különleges mentőbizottságnak, amelyik Eichmann-nal és Becherrel tárgyalt tavasszal a magyar zsidók egyes csoportjainak megmentéséről pénz ellenében. Június végén Kasztnernak sikerült rávennie Eichmannt, hogy „megmentsen” egy vonatot hétszáz zsidóval* – pénzért, aranyért vagy gyémántokért. Később Vrba megvádolta Kasztnert, hogy nem akarta nyilvánosságra hozni az Auschwitz-jegyzőkönyvben levő információkat, mert ez rontotta volna a tárgyalás eredményességét. Kasztner ezt tagadta.{76}   Magyarország államfője, Horthy Miklós kormányzó, már március végén kijelentette, hogy „semmiféle befolyása nincs” az új zsidóellenes politika alakításában. Horthy visszavonult a budai palotába. Nem volt fogságban, mint ahogy azt a híresztelések állították, csak egyszerűen távolmaradt, hogy ne azonosítsák őt a bábkormány gonosztetteivel. Ezzel sikerült elérnie, hogy az új kormány nem törvényeket, hanem rendeleteket hozott, ami mentesítette őt az aláírási kötelezettség alól. Horthy azonban nem volt teljes tudatlanságban, tájékoztatták, hogy mi folyik az országban. A Zsidó Tanács egyik tagja, Pető Ernő, privát is

találkozott vele. Pető ügyvéd, és – micsoda furcsa egybeesés – Pető László apja volt, azé a magyar fiúé, akivel Raoul találkozott, és akit megmentett a zaklatóitól 1929-ben a thononles-bains-i nyári francia tanfolyamon. Pető részletesen informálta az államfőt az Auschwitz-jegyzőkönyvről. Június elején Horthy nem tudott tovább hallgatni. Levelet írt Sztójay miniszterelnöknek a hallott borzalmakról, és követelte, hogy a túlzott kegyetlenkedéseknek vessenek véget, és a kiemelkedő, elsősorban áttért zsidókat kíméljék meg. Egy június 21-ei kormányülésen még a külügyminiszter-helyettes, Jungerth-Arnóthy Mihály is tiltakozott. Elmagyarázta, valóban igaz, hogy a zsidókat Auschwitzba vitték, és elgázosították, nem pedig a belügyminisztérium által többször állított módon „németországi munkára” mentek. Jaross Andor belügyminiszter azonban biztosította a többieket, hogy álhír a zsidók megölése, és megismételte az ekkorra már általánosan elfogadott náci hazugságokat: Az egyetlen ok, amiért minden zsidót, a gyerekeket és az öregeket is elvitték, hogy jobban dolgoznak, ha a családjuk körülöttük van.   Június 20-án a New York Times publikálni kezdett egy cikksorozatot a szlovák zsidók auschwitzi beszámolójára alapozva. Nagyjából ezzel egy időben kiadták a jegyzőkönyv egyes részleteit svájci újságok is, és ez elindított egy hatalmas nemzetközi felháborodási hullámot. Az újonnan kinevezett vöröskeresztes képviselő, Valdemar Langlet, megkapta az újabb tanúvallomások gyűjteményét a budapesti Zsidó Tanácstól, amit átadott a svéd követségnek, hogy továbbítsák Stockholmba, a külügyminisztériumba. Midsommar{77} napján, június 23-án, Danielsson kódolt táviratban egyetértését adta Raoul Wallenberg alkalmazásához. A következő napon csatolta a lefordított Auschwitz-jegyzőkönyvet ahhoz a jelentéshez, amit a zsidókérdésről írt, és ezt is hazaküldte. Egy nagyon pesszimista és elkeseredett magyarországi svéd követ ragadott tollat. Pár héttel korábban kénytelen volt engedélyt kérni, hogy még több ideiglenes útlevelet állíthassanak ki. Csüggedten magyarázta el, hogy minden nyomás, amit a magyar hatóságokra próbáltak gyakorolni, eredménytelen, és a legutóbbi hír, amit hallott, az volt, hogy az összes

külföldi zsidót, akik július elsején még Magyarországon vannak, összegyűjtik és internálják. Svédország három-négyszáz, svéd papírokkal rendelkező zsidó megmentését kérte, de még az ideiglenes útlevél sem garancia, hogy egy menekültet svéd állampolgárnak minősítenek. És már azt sem lehetett tudni, hogy a magyarok vagy a németek parancsolnak. A következő napon a svéd követ, ha lehet, még sötétebben fogalmazott küldeményében. Keményen harcolt, hogy megszerezze a szükséges engedélyeket Langlet vöröskeresztes akciójához, amelyhez mellesleg egy „európai–amerikai zsidó segélyszervezettől” anyagi támogatásra is ígéretet kapott. A magyar kormány azonban a döntést további egy héttel későbbre tette. Danielsson kínlódott. A minisztériumnak azt írta, hogy amennyiben az engedély nem érkezik meg a hónap fordulója előtt, „le kell venni a kérdést a napirendről, és a szerencsétlen zsidókat, akiket a szövetségesek aranyával át lehetett volna segíteni semleges országokba, egy idő után esetleg Amerikába, véglegesen és menthetetlenül elveszettnek kell tekinteni”.   Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Hitler elveszíti a háborút. A nyugati szövetségesek további sikereket értek el a normandiai partraszállás után, június 22-én pedig a Szovjetunió kezdett offenzívába a keleti fronton, ahol Németország elvesztett százharmincezer embert, ami a háború egyik legnagyobb veresége volt. A hangulat változása kedvezően befolyásolta a zsidók ügyének nemzetközi felkarolását is. Június 25-én XII. Pius pápa levelet küldött Horthynak, és személyesen kérte őt, állítsa meg a brutális túlkapásokat. A következő napon Roosevelt elnök fenyegetően követelte, hogy a deportálásokat azonnal szüntessék be. Deborah S. Cornelius amerikai történész szerint, amikor ifjabb Horthy Miklós átadott az apjának egy svájci újságot, akkor szakadt el a húr a kormányzónál. Ebben kigúnyolták Magyarországot, hogy bár azt állítják magukról, hogy „egy lovagias nemzet”, mégis szégyenteljes bűncselekményekbe keveredtek, és ez „mindörökké sötét folt marad a nemzet büszkeségén”. „Horthy, aki mindig nagyon büszke volt Magyarországra mint egy becsületes és lovagias nemzetre, teljesen megrémült” – írja a második világháborús Magyarországról szóló könyvében.

Horthy összehívta a magyar bábkormányt egy koronatanácsi ülésre június 26-ára. Utálkozva adta elő mindazt, amit a zsidókkal való brutális bánásmódról megtudott, és utalt a nemzetközi tiltakozásokra, amelyek eljutottak hozzá. Nem válogatta meg a szavait: „Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be!” Horthy továbbra is viszonylagosan tisztelt nemzeti szimbólum, de nem tartották egy intellektuális óriásnak. Idősödött, és kissé lelassult, ami az irányváltásokat illeti. Kirohanása hatással volt a miniszterekre, de semmiféle intézkedést nem hoztak, hogy leállítsák a deportálásokat. A semleges országok követelése azonban, hogy a zsidók bizonyos csoportjait megkíméljék, más fénybe került. Hirtelen jóváhagyta a magyar bábkormány Svédország kérését, hogy engedjenek el három-négyszáz zsidót, úgyszintén a svájci követségét arról a hétezer zsidóról, akik Palesztinába való kivándorlásért álltak sorba. A döntést a magyarok átküldték Edmund Veesenmayernek a német képviseletre jóváhagyásra. Feltétlenül jóvá kellene hagyni a svédek követelését – érvelt az ingadozó magyar kormány szövetségeseinek. De a svéd ügyet egy darabig elfektették a német követségen. Veesenmayernek értesítenie kellett Berlint, és neki is el kellett gondolkodnia a dolgon, mert Ribbentrop külügyminiszter első jelzései nem a svédek és a svájciak javára szóltak. Danielsson és Anger ez idő alatt azon örvendeztek, hogy a magyar kormány a várakozási időre felfüggesztette a külföldi zsidók internálásának határidejét augusztus 1-jéig. Ez rendkívül pozitív volt, különös tekintettel arra, hogy a svéd lista közben egyre hosszabbra nőtt, és már négyszázötven személyt foglalt magába, ideiglenes útlevéllel vagy svéd vízummal.   Midsommar után kitört a nyári szünet Stockholmban. Olsen, az amerikai menekültügyi attasé, teljesen elképedt, hogy felelős pozícióban levő jelentős személyek egyszerűen összecsomagoltak, és eltűntek a városból, valami olyasmire hivatkozva, hogy szabadságra mentek, ráadásul több hétre. Még a külügyminiszter, Christian Günther is szabadságot vett ki, és azt ráadásul már június 8-ától.

Az amerikai követségen továbbra is intenzív munka folyt. Olsennek nemcsak a küszöbön álló budapesti misszióval kellett törődnie, hanem egy másik izgalmas ajánlatot is kapott a németektől, miszerint kétmillió svéd koronáért cserébe megkímélik néhány ezer lett zsidó életét. Ezenkívül becserkészte Hermann Göring huszonöt éves svéd mostohafiát, Thomas Kantzowot, akiről tudta, hogy időről időre mostohaapjánál tartózkodik Németországban. 1944. június végén Kantzowot egyik németországi útja előtt Olsen meghívta magához, és elmondta, hogy mostohaapját hamarosan bíróság elé fogják állítani, és komolyan a lelkére kötötte, szóljon neki, hogy mindent kövessen el a zsidóüldözések enyhítéséért. Olsen minden szálat megmozgatott, amit csak tudott, hogy konkrét eredményeket tudjon felmutatni a WRB-től kapott feladattal kapcsolatosan. A júniust egyébként sok suskus és titkos találkozó jellemezte a Strandvägen 7/A-ban. Lauer és Wallenberg a Közép-európai Kereskedelmi Rt. munkatársait föl-le küldözgette a lépcsőn levelekkel és üzenetekkel „mr Olsen”-nek, és vissza. Lauer újonnan alkalmazott húszéves titkárnője, aki ezt megelőzően közvetlenül a titokzatos Honvédségi Rádiós Intézetnél, a FRA-nál dolgozott, egészen otthon érezte magát. A Midsommar hétvégét követően a formális dolgokkal elkészültek a külügyben, és Raoul Wallenberget értesíthették a kinevezéséről. Most már csak a gyakorlati tennivalók voltak hátra. Világos, hogy Raoul különböző érzelmi kérdéseket is el akart rendezni az utazás előtt. A kinevezése utáni napokban naptára szerint kétszer is találkozott tavaszi fiatal románcával, egyik alkalommal a „szülőknél”, másik alkalommal otthon. Sokkal később, amikor Jeanette von Heidenstam már közismert újságíró és tévéproducer volt, akkor mesélte el, hogy Raoul megkérte a kezét, mielőtt Budapestre utazott. Talán éppen akkori találkozójukon, de a beavatottakon kívül persze senki sem tudhatja pontosan. Jeanette szerint a lánykérés Stockholmon kívül, a drottningholmi palota mellett, egy kerthelyiségben történt. Raoul az ő szemében „egy nagyon eleven személyiség” volt, egy intelligens ember, akinek még a kinézete is tetszett, még ha nem is volt nagyon „jó az öltözködési stílusa”. „Nagyon sötét hajú és szép szemű volt. Sokat nevettünk együtt, és jó volt vele beszélgetni” – mesélte egy interjúban több mint ötven évvel később.

Magát a lánykérést Jeanette inkább viccesnek tartotta. Tulajdonképpen nem gondolta, hogy Raoul szerelmes lett volna belé, neki pedig eszébe sem jutott a házasság. Nem sokkal utána töltötte be a huszonegyedik évét, és a férfi jóval idősebb volt nála. Pár évtizeddel később úgy emlékezett, hogy így válaszolt: „Ide figyelj, én még egyáltalán nem vagyok abban a korban, hogy ilyen dolgokat fontolgassak. Nagyon szép és hízelgő, hogy neked ez az eszedbe jutott, de én még nem gondolok a házasságra, senkivel sem.” Amikor utoljára találkoztak, akkor mesélt neki Raoul a terveiről. „Most elutazom, és ez veszélyes dolog, érted?” – mondta.   Raoul Wallenberg nem volt gyakorlatlan tárgyaló. Ezt számtalanszor bebizonyította a Közép-európai Rt.-nél, és most ismét ezekre a képességeire lesz szüksége. A kinevezéssel kapcsolatban újabb találkozóra hívták a külügyminisztériumba, ez alkalommal Vilhelm Assarssonnal,{78} a külügyminiszter-helyettes helyettesével találkozott. Boheman feltehetően más dolgokkal volt elfoglalva. Mindenki azért nem tudott szabadságra utazni 1944 júliusában. A béketárgyalások a Szovjetunió és Finnország között ugyanis érzékeny fázisban voltak, és a titkos megbeszélések diszkréten, a stockholmi külügyminisztérium közvetítésével zajlottak. Az Assarssonnal való találkozásról nem találhatók dokumentumok a külügyi archívumban, de ha hiszünk Wallenberg saját jegyzeteinek, nem egy szégyenlős fickó ült a minisztérium tisztviselőjével szemben. Megvolt erre az oka. Kiderül a kinevezési procedúrából, hogy Raoul budapesti missziója rendkívüli esemény volt. Nem kellett különösebben nagy fantáziával megáldottnak lennie, hogy kiválasztottnak érezze magát egy fontos, izgalmas és nem kis mértékben titkos feladatra. Nyilvánvaló volt, hogy nem rutinbürokráciával fogja tölteni a napjait. A találkozó előtt Wallenberg végigvette Olsennel, Ehrenpreissel és Lauerral, hogy milyen keretek között fog dolgozni. Javaslatait kilenc pontban foglalta össze Assarsson számára:   1.) Ezennel visszaigazolom a korábbi beszélgetések során tett engedélyt, hogy tárgyalási szabadságot kapok, és hogy svéd oldalról nem fog engem kritika érni a megvesztegetési pénzek miatt. 2.) Adottnak veszem, hogy ha jelentéstételre haza kell utaznom, ezt

minden további nélkül meg tudom tenni, az utazást pedig a külügy állja. 3.) Mivel nyilvánvalóan lehetetlen, hogy Svédországban pénzt szerezzünk, szeretném javasolni, hogy indítsunk egy propagandakampányt a svéd újságokban, és kérdezem, van-e kifogásuk az ellen, ha ezt azonnal el is kezdenénk. 4.) Tudni szeretném, hogy mi lesz a rangom a követségen belül. 5.) Az amerikai és a brit követségek szakemberei javasolták, hogy keressek meg több embert, akik a jelenlegi kormány ellenzékéhez tartoznak, kérem, hogy ezt vegyék tudomásul. 6.) Mr. Böhm az angol követségen azt tanácsolta, hogy minden körülmények között keressem fel Stojaj [sic] miniszterelnököt. Lehetséges ez? 7.) Milyen gyakran számíthatok futárlakásra?   Ezek alatt a géppel írt sorok alatt Raoul maga kézzel odaírt két rövid adalékot:   8.) Menedékjog. 9.) Audiencia.   Említett egy nevet: „Mr. Böhm az angol követségen”. Ez Böhm Vilmos, egy zsidó származású magyar szociáldemokrata volt, aki 1938 óta száműzetésben élt Svédországban. A rövid ideig tartó, 1919-es magyar kommunista rezsim szociáldemokrata hadügyminisztere volt. Egy szerteágazó, soknyelvű menekültcsoporthoz tartozott, amelynek tagjai a brit követség Press Reading Bureau-jánál dolgoztak. A feladatuk az volt, hogy figyeljék és jelentsék az újságok tartalmát különböző európai országokból. Wallenberg Laueron keresztül került kapcsolatba Böhmmel, és tanácsokat akart kérni tőle az utazás előtt. Amikor találkoztak, neveket kérdezett tőle, náciellenes árják neveit, akikkel felvehetné a kapcsolatot. Böhm listát írt, elsősorban szociáldemokratákat adott meg, akikben megbízott. Raoul, a brit követség jelentései szerint, „eléggé nyíltan”

beszélt az Olsennel való együttműködésről és az amerikai követség szerepéről missziójában. Az utóbbi talán meggondolatlanság volt. A svéd történész, Wilhelm Agrell szerint Böhm ekkor kapcsolatban állt a szovjet biztonsági szolgálat, a Belügyi Népbiztosság (oroszul Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel, rövidítve NKVD) stockholmi képviseletével, Orestes fedőnév alatt. Más szempontból viszont Böhmnek minden oka megvolt arra, hogy semmi olyat ne tegyen, ami gyanúba keverné a fiatal svéd misszióját. Budapesten Wallenberg nemcsak jó néhány szociáldemokratát, hanem Böhm fiát, Istvánt is megmentette a megsemmisüléstől.{79}   A svéd külügyben meglepően lanyha volt az érdeklődés az iránt, hogy tulajdonképpen mit csinál majd Wallenberg Budapesten. Követségi titkárnak nevezték ki, ami egy formális pozíció a külügyön belül, és egy fél évig érvényes diplomata útlevéllel látták el. Munkabére havi kétezer korona volt (mai értéken közel 40 ezer korona, 1,2 millió forint). Az állás feltétele az volt, hogy elhagyja a Közép-európai Kereskedelmi Rt.-t, és ígéretet kellett tennie, hogy nem foglalkozik üzlettel. Ennek ellenére a külügy nem állított fel személyzeti dossziét róla, ami pedig egyébként szokásos rutin minden külügyi alkalmazásnál. És szintén nem kapott – minden jel szerint – semmiféle instrukciót az osztály vezetőségétől. Úgy tűnik, hogy a külügyminisztérium emberei mindenképp el akarták kerülni, hogy papíron nyoma maradjon annak, ami az új különleges attasé felvételével kapcsolatos. A folyamatnak az amerikai archívumokban sokkal több nyoma van, mint a svédekében. Raoul is – jó okkal – az amerikai követséghez fordult további utasításokért. Június 28-án, szerdán együtt ebédelt az amerikai követtel, Johnsonnal, a Bellmansro étteremben, a Djurgården szépséges fái alatt. Johnson előző nap közölte Washingtonnal, hogy „egy helyi üzletember utazik teljes diplomata státuszban, és egész idejét humanitárius munkának fogja szentelni”. Azt is jelentette, hogy a magyar hatóságokkal minden formalitás el van intézve, hogy gyakorlatilag azonnal tud utazni, de nagyon fontosnak tartja, hogy „tökéletesen informálva legyen”, mielőtt elindul. „Nagyra értékeljük a WRB minden további instrukcióit, amelyek hozzájárulhatnak a misszió sikeréhez” – írta.

Úgy tűnik, ezt a kérdést elég nagy intenzitással tárgyalta Wallenberg és Johnson az ebéd alatt. Ugyanazon az estén a követ egy új táviratot is írt, amelyet a WRB-nek küldött Washingtonba másnap reggel, és amely leírja az ebéd alatti megbeszéléseket.   „Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a svéd külügyminisztérium úgy ítéli meg, hogy ezzel a kinevezéssel teljes együttműködést mutatott, és mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy egy amerikai programot támogasson. Nem valószínű azonban, hogy az újonnan kinevezett attasénak konkrét terveket adnak a kezébe. Ehelyett általános instrukciókat kap, amelyek nem lesznek nagyon részletesek azért, hogy lehetővé tegyék számára, hogy azonnal és hatékonyan vegye kézbe a dolgokat, ahogyan azok Magyarországon alakulnak. Az újonnan kinevezett attasé, Raoul Wallenberg, úgy véli, hogy alapjában véve ő a War Refugee Board számára végez humanitárius munkát. Következésképpen teljes körű leírást szeretne kapni arra vonatkozóan, hogy milyen fajta tevékenységet hagynak jóvá, úgyszintén garanciákat, hogy kellő anyagi támogatást nyújtanak ezen tevékenység végrehajtására, azaz meglesznek a feltételei annak, hogy a helyszínen levő lehetőségeket teljesen ki tudja használni. Jó benyomást szereztünk Wallenbergről, képes a gyors gondolkodásra, és diszkréten cselekszik, hogy mindent végrehajtson, amit a War Refugee Board neki feladatául kijelöl. Ezenkívül határozottan igényli, hogy a megfelelő utasításokat minél előbb megkapja. Előkészültünk arra is, hogy a vele való kommunikáció a svéd külügyminisztériumon keresztül fog történni és viszont, és lehetővé kell tenni számunkra, hogy folyamatosan tájékozódjunk a magyarországi fejleményekről.”   Alig egy hét maradt az elutazásig, de Raoul még mindig nem tudta pontosan, hogy mit fog csinálni Budapesten. És erre választ a svéd külügytől nem kapott. Ha hinni akarunk Johnsonnak, a svéd külügyminisztérium jelezte, miszerint a felelősség, hogy a kérdőjeleket megválaszolják, és a kért részletes instrukciókat megadják, elsősorban az Egyesül Államok kormányát terheli, nem a svédet. Valóban, nem sokkal ezután Boheman külügyminiszter-helyettes Johnsonhoz fordult, és nyíltan azt mondta, hogy a War Refugee Boardnak „valamiféle direktívákat

kellene megfogalmaznia, amit a külügy hajlandó közvetíteni, amennyiben ez Wallenbergnek segítségére van”. Ahogy Johnson látta a dolgokat, a budapesti misszió „egy amerikai projekt” volt, amelyhez a svédek azzal járultak hozzá, hogy megteremtették a működési kereteket. Úgy tűnik, nagyjából ugyanez volt a svéd kormányhivatalnokok hozzáállása is. Az amerikaiak választották ki Wallenberget. A külügy adta a fizetését, és ellátták őt diplomáciai státusszal, de az amerikaiaknak kell őt instruálni és finanszírozni azokat a humanitárius akciókat, amelyeket elvártak tőle, hogy végrehajtson. Raoul Wallenberget egyszerűen elküldték svéd diplomataként, amerikai misszióval. Ez tényleg egyedülálló helyzet volt Svédország mint semleges állam számára. „Az a tény, hogy Boheman (és minden bizonnyal a külügyminiszter és a miniszterelnök) egyetértését adta, hogy Wallenberg instrukciókat fogadjon el az Egyesült Államoktól, önmagában még nem volt különleges. Ezt csak úgy kellett tekinteni, mint annak megerősítését, hogy az utasítások sohasem a svéd féltől jöttek” – állapította meg az az állami vizsgálat, amelyet hatvan évvel később folytattak le a svéd külügyi vezetés magatartásáról a Raoul Wallenberg-ügyben. Amikor a stockholmi külügyminisztérium informálta a követséget Budapesten, Raoul küldetését „kényesnek” nevezték. Az amerikaiak bevonásáról egyetlen szót sem ejtettek.   A több mint nyolcszázhuszonöt ezres magyar zsidó lakosságból hamarosan mindössze kétszázötvenezer budapesti zsidó maradt.{80} Az Auschwitz-jegyzőkönyv által kavart vihar a nemzetközi közvéleményben sokak számára reménykeltő volt. Az utolsó pillanatban talán mégis megmaradnak Budapest zsidói? A stockholmi hitközségben Ehrenpreis főrabbira minden országból érkezett nyomás a hitsorsosoktól, hogy a svéd királynak is cselekednie kellene. Június 29-én, csütörtökön, Ehrenpreis sürgős üzenetet küldött a svéd külügyminisztériumnak ez ügyben. A kérdést azonnal továbbították az udvarhoz a Palotába. A következő napon érkezett vissza V. Gusztáv király Sollidenből, nyári rezidenciájából a minisztertanács ülésére. A miniszterelnök, Per Albin Hansson, javasolta neki, hogy küldjön egy személyes üzenetet Horthy

kormányzónak. Az üzenetet franciául fogalmazták meg, és a király nevében a budapesti követ, Danielsson adná át – ez volt az elképzelés. „Személyesen fordulok Őfőméltóságához, hogy kérjem Önt, hogy az emberiesség nevében foganatosítson intézkedéseket, hogy megmeneküljenek ebből a boldogtalan fajból azok, akiket még meg lehet menteni” – állt benne egyebek között. Sajnos a budapesti svéd kiküldött szabadságon volt. Danielsson azonnal visszautazott a fővárosba, amikor Anger kapcsolatba lépett vele, de egészen július 3-áig húzódott, mire kettőjüknek lehetősége adódott, hogy V. Gusztáv kérését átadhassák egy audiencián. Benyomásaik szerint egy nagyon fáradt és mélységesen elkeseredett kormányzó fogadta őket. Horthy mindenért a német nácikat okolta. „Nyomasztó volt hallani, ahogy az öreg kormányzó bizonygatta, hogy egyetlen magyar hivatal sem lenne képes ezekben a bűncselekményekben közreműködni” – írta később Anger a találkozóról. Horthy azonban jobban informált és cselekvőképesebb volt, mint ahogyan azt Anger gondolta róla. Valójában a svéd presszió olyan volt, mint egy könnyed kávézgatás, ahhoz a nyomáshoz képest, amely a kormányzóra nehezedett. Egy nappal korábban az amerikaiak bombatámadást intéztek Budapest ellen, hogy Roosevelt elnök tiltakozásának nagyobb súlyt adjanak. Fenyegető röplapokat szórtak le, hogy a deportálásért felelősöket hogyan fogják megbüntetni a háború után. Horthynak gyorsan kellett cselekednie, hogy elhárítson egy államcsínyt, amit másokkal együtt az antiszemita Baky László államtitkár szervezett. A terv az volt, hogy megdöntik az ingadozó magyar kormányt, és felszabadítják az utat a magyar szélsőjobb, a Nyilaskeresztes Párt számára. Ily módon azt remélték, hogy eltűnnek a további deportálás körüli tétovázások. Ha ez nem lett volna elég, állítólag ezekben a napokban, pontosabban július 3-án este olvasta Horthy Miklós teljes egészében először az Auschwitz-jegyzőkönyvet. Menye, Horthy Istvánné Edels heim-Gyulai Ilona közvetítette neki a szöveget, amit naplójában is rögzített, és hallotta a reakciókat is anyósától. Horthy Ilona elbeszélése szerint apósa mélyen feldúlva jött ki a dolgozószobájából. A kormányzó nem volt teljesen tudatlan korábban sem, de most meggyőződött arról, hogy még a

legborzalmasabb beszámolók sem voltak rosszindulatú túlzások. „A deportálásokat le kell állítani!” – tört ki állítólag. Ezek után nekilátott, hogy előkészítse a terepet, hogy maga lendüljön akcióba.   Wallenberg elutazását július 7-ében, egy pénteki napban határozták meg, és addig még sok mindent el kellett intéznie. Június 30-án, utolsó munkanapján a Közép-európai Kereskedelmi Rt.-nél, átvette diplomata útlevelét. Elolvashatta a diplomáciai immunitásra felszólító szöveget, elegáns betűkkel, több nyelven: „Őfelsége, a Király, Svédország külügyeinek Miniszterén keresztül felhívja az összes polgári és katonai hatóságot, hogy Raoul Gustaf Wallenberg urat, svéd állampolgárt, a budapesti Svéd Követség titkárát, aki ezennel külföldre távozik, engedje szabadon és akadálytalanul utazni, és vészhelyzet esetén neki minden oltalmat és segítséget megadni.” A személyleírásból megtudjuk, hogy Raoul Wallenberg 176 cm magas, gesztenyebarna hajú, sötétbarna szemű, és arca ovális, szakáll nélkül. A külügy ellátta Wallenberget a legutóbbi magyarországi információkkal, amelyeket néhány nap alatt ő áttanulmányozott. Böhmön kívül más személyekkel is találkozott, akik ismerték a helyzetet. Ezek közé tartozott az amerikai diplomata, Francis Cunningham, aki most Raoul húgának, Nina Lagergrennek a lakásában lakott a Bragevägenen, és aki folytatta közvetítői munkáját az amerikai OSS elhárítás és a stockholmi emigrációban élő magyar politikusok között. Ha hihetünk Raoul naptárának, meghívta magához a magyar újságírót és sajtóattasét, Gellért Andort, aki Cunningham stockholmi hálózatához tartozott. Gellért volt az egyik láncszem akkor, amikor a magyar békekísérleteket 1943 őszén nyugatra próbálták közvetíteni. A Magyarországról származó hírszerző anyagok továbbításában egyfajta küldöncként ténykedett, és együttműködött Böhmmel a brit követség Press Reading Bureau-jánál. Wilhelm Agrell svéd történész szerint Böhm megpróbálta beszervezni informátorát, Gellért Andort a szovjet hírszerzés számára, de Moszkvából nemleges válasz érkezett.

Nem meglepő, hogy annyi, feltételezett hírszerző kapcsolatról esik szó. Stockholm a felszínen a gondtalanság Mekkája volt a háborús Európában. Ugyanakkor a semleges svéd főváros Európa talán legintenzívebb hírszerzési piaca, igazi játszótér a kémek és az informátorok számára, akiknek tisztázatlan egyes vagy kettős kötődései voltak. Senki sem tudhatja, hogy Raoul Wallenberg mindebből mit vett észre. Még a legközelebbi beszélgetőtársa az amerikai követségen, Olsen is kétféleképpen lépett fel, egy látható és egy láthatatlan öltözékben. Sokkal később kiderült, hogy Olsennek titokban volt párhuzamosan egy másik feladata is az amerikai titkosszolgálat, az OSS számára, ahol fedőneve „Crispin” volt. A szervezet, amelyiknek Raoul dolgozni fog, a WRB, a „Garbo” fedőnevet kapta az OSS-en belül. Semmi sem utal viszont arra, hogy Raoulnak bármiféle tudomása lett volna Olsen OSS-kapcsolódásáról. Az ötvenes években Olsen egy CIA-kihallgatáson megerősítette, hogy kapcsolata Wallenberggel kizárólag a WRB megbízatásról szólt. Olsen munkatársai az OSS-nél természetesen gondoltak arra, hogy a svéd Wallenberg esetleg hasznos lehetne a számukra. Miközben Raoul az útjára készült, legalább egy kódolt táviratban megvitatták a lehetőségeket, hogy mire tudják felhasználni ezt az új „Garbo”-missziót. De arra a következtetésre jutottak, hogy „a kiszemelt személyes története miatt úgy véljük, hogy haszna a tevékenységünk szempontjából kérdéses lenne”. Ezekben az időkben az effajta hírszerzési kapcsolódások nem számítottak egyértelműen robbanóanyagnak az USA és a Szovjetunió közötti kapcsolatokban, legalábbis nem úgy, mint később, a hidegháborús korszakban. Az OSS viszonylag nyitott volt a megszerzett információkat illetően szövetségesük, a szovjet biztonsági szolgálat felé. Ezen a módon „kölcsönös megértést akartak elérni a közös háborús cél érdekében”. És amit az oroszok véletlenül nem tudtak, azt gyorsan megtudták. „A nyugati szövetségesek hírszerző információgyűjtését és a magyarországi különleges akciókat a szovjet hírszerzés emberei gyakorlatilag teljesen behálózták” – írja Agrell a Raoul Wallenberg budapesti missziója körüli hírszerző tevékenységről szóló könyvében. A széles körű információszivárgás természetesen nem volt teljesen kockázatmentes, amikor egy olyan szeszélyes emberrel állnak szemben, mint Joszif Sztálin.  

Nem hiányoztak romantikus ügynöki felhangok Raoul saját úti tervei között sem. Több hosszú listája volt nevekből, amelyek nem csak a feltételezett szövetségeseket tartalmazták a magyar ellenzékből. Amikor ismertté vált, hogy csatlakozik a budapesti követséghez, elárasztották pénzzel és csomagokkal, svéd magyarok rokonainak neveivel és címeivel, akiknek mind segítségre volt szükségük. Nyilvánvaló volt, hogy Stockholmmal a kommunikáció érzékeny lehet majd, és Raoul bizonytalannak érezte magát a külügyminisztérium számkódos távirati rendszerét illetően. Az elutazása előtti napokban leült Lauerral, és összeállítottak egy privát kódnyelvet az egymás közti táviratokra és levelekre. Buzgott bennük a találékonyság az alkotómunkában: „Libamáj, különleges fém, fácánok vagy gyöngytyúkok” négy különböző kódot jelentettek a zsidó szóra, amit váltogattak, hogy ne lehessen beazonosítani. „Meghívás kellemes ebédre” annyit tett, mint megvesztegetési kísérlet. A menlevelet „gyógyszer”-nek vagy „madáreleség”-nek nevezték, az ideiglenes útlevelet „gyógyszer”-nek és az állampolgárságot „reuma elleni gyógyszer”-nek. A legfontosabb magyar politikusok külön kódnevet kaptak, a Zsidó Tanács vezetése hasonlóképpen. Per Angert „Helená”-nak nevezték, Ivan Danielsson neve „meine freundin” lett. Az amerikaiakat „Larsson”-nak, a sajtót „Andersson”-nak hívták, Böhm Vilmos pedig a „Gustavsson” nevet kapta. A svéd külügyminisztérium lett az „igazgatóság”, és amikor a német nácikat a listához adták, akkor a „Plauen & Co.” elnevezéssel illették őket Wallenberg kedvenc berlini unokatestvére, Maj után. Megszámozták az internálótáborokat, a budapesti gettóknak keresztneveket adtak. Végül megállapodtak abban, hogy az „érzem az isiászomat” egy titkos jel lesz arra, hogy az üzenet kódolt, és időt igényel. Sokat beszéltek a veszélyekről, amelyeket a projekt magában hordott. Ha Raoul veszélybe kerül, és el kell rejtőznie, a vészjel a „most fürdeni kell mennem” lesz. Három nappal az elutazása előtt együtt elmentek a Nybrogatanon egy fegyverboltba, és vettek egy kilencmilliméteres Browning pisztolyt kétszáz patronnal, amit Raoul a csomagjába tett.  

A washingtoni táviratokból ítélve az amerikai követ, Johnson, egyre jobban meg volt győződve arról, hogy a megfelelő személyt választották a küldetésre. „Nincs okunk kételkedni Wallenberg szándékainak komolyságában, ezt tudom, mert magam is beszélgettem vele. Hatékony segítséget szeretne nyújtani, életeket menteni, és nem azért akar Budapestre menni, hogy jelentéseket írjon, amelyeket elküldenek a külügybe. Egyébként ő maga is zsidó” – írta Johnson pár nappal közös ebédjük után, amikor ismét emlékeztette a WRB-t, hogy szükség van az amerikaiak instrukcióira. A Raoul zsidó örökségéről szóló információról tudjuk, hogy csak mikroszkopikus mennyiségű zsidó vér folyt az ereiben, és kevesen ismerték ezt a gyenge kötődést. Ehrenpreis rabbi számára például eleinte sokkal inkább egy naiv kalandvágyónak látszott, mint olyasvalakinek, aki személyesen elkötelezett a zsidók ügyében, de mostanra – amikor úgy tűnt, hogy a projektből végre valóság lesz – megváltoztatta a véleményét. Wallenberg ismét találkozott a főrabbival az utazása előtti utolsó napok egyikén, Lauerral és a cionista Masurral együtt. A főrabbi felolvasta Isten áldását Raoulra és missziójára. Lévai Jenő Raoul Wallenbergről szóló korai könyve (1948) szerint Ehrenpreis idézett néhány bölcsességet is a Talmudból, miszerint „azok a férfiak, akik humanitárius misszió végzésére kelnek útra, Isten különös védelme alatt állnak”. Raoul a holmiját két hátizsákba csomagolta, olyan fajtába, amilyet a katonaságnál használt. Búcsúfogadást tartott a Bragevägen 12.-ben. Stockholmot megbénította egy meleghullám, és az unokatestvér, Lennart, több évtizeddel később is emlékezett arra, micsoda zsúfoltság volt a teraszon. Az elutazás előtti napon Maj és Fredrik von Dardel tartott egy búcsúvacsorát, többek között Lauer Kálmán és a korábbi stockholmi magyar követ, Ullein-Reviczky Antal részvételével.   Egyértelmű, hogy Wallenberget zavarta az írásos dokumentáció hiánya. Július 6-án, a biztonság kedvéért, írt egy levelet Boheman külügyminiszter-helyettesnek. „Azért, hogy ne legyen félreértés, engedelemmel megerősítek pár dolgot, amelyekről szó esett találkozásaink során. Ily módon tehát rögzítettük, hogy bizonyos tárgyalási szabadságot kapok azzal a

programmal kapcsolatban, amelyet korábban összeállítottunk, Ehrenpreis professzor, Mr. Olsen, dr. Lauer és jómagam. Továbbá jogomban áll, hogy azt az összeget, amelyet ezen személyek részemre bocsátanak, úgy használjam fel, hogy azzal megítélésem szerint a lehető legjobb eredményt érjem el, és ami Mr. Olsen és Ehrenpreis professzor szerint hasonló esetekben szükségesnek bizonyult. A kifizetéseket nagymértékben közvetítőkön keresztül fogom eljuttatni, hogy státuszomat, mint a külügyminisztérium tisztviselőjét, ne kompromittáljam. Az útiköltségeket a külügyminisztérium állja. Továbbá megállapodtunk, hogy tisztségemet felmondhatom két hónap elteltével, azaz szeptember 6án, amennyiben ezt így kívánnám. Mély tisztelettel Raoul Wallenberg.” Július 7-én, péntek reggel még mindig nem érkezett utasítás a WRB-től. Stockholm még egy harminc fok feletti meleg napra ébredt. Órákkal azelőtt, hogy Bromma repülőterére ment, volt annyi ideje Raoulnak, hogy egy árukatalógus esetleges kiadásáról szerződést írjon a vadstenai nyomdának, amelyben korábban érdekelt volt. Ez csak egyike volt azoknak az összevissza ötleteknek, amelyek az üzletember Wallenberget jellemezték. Üzlettársa, Lauer Kálmán kikísérte a repülőtérre. Raoul állítólag egy szürkészöld esőkabátot viselt és egy barna, kerek tetejű Eden-kalapot. Bakancs volt a lábán, a két hátizsákból az egyik a hátán, a másik a hasán lógott, úgy nézett ki, mint egy cserkészvezető, és nem úgy, mint egy hivatásos diplomata. Svédországban 1944. július 7-e úgy vonult a történelembe, hogy ezen a napon futott Gunder Hägg világrekordot 1500 méteren tizenkilencezer lelkes néző előtt Göteborgban. Budapesten 1944. július 7-e az a nap volt, amikor nyilvánosságra hozták Horthy Miklós kormányzó döntését, hogy leállítja a deportálásokat. Ez alkalommal a kormányzó nem elégedett meg kéréssel. A rendeletet, amellyel átgázolt a kormányon, már csütörtökön publikálták. Július 7-én Sztójay Döme miniszterelnök kénytelen volt Edmund Veesenmayert informálni az új helyzetről. Délután kettőkor, a menetrend szerinti idő után tíz perccel, felemelkedett a Lufthansa Junkers Ju–52-es gépe Bromma repülőteréről. A

Hermann Stache nevű, horogkeresztes, propelleres gép a villák fölött tett egy bal kanyart, és ezek után folytatta útját délnyugati irányban Berlin felé. A fedélzeten levő tíz utas között ott ült egy kopaszodó, harmincegy éves építész és élelmiszer-kereskedő, sebtében újdonsült diplomatává átalakulva, titkos amerikai küldetéssel. Djursholm, 2010. október Nina Lagergren az erkélyen áll, és integet, amikor jövök. A villából egy Djursholm közepén levő lakásba költözött. A hideg tél eldöntötte a kérdést. Emlékszem a februári hóbuckákra, amelyeket makacsul maga akart eltakarítani, pedig ez nem az az erőfeszítés, amit „hasznos napi mozgás”-nak lehet nevezni egy nyolcvankilenc éves számára. A költözéssel egyidejűleg Nina rendezgette a papírjait a gyerekekkel. Talált egy levelet 1944-ből, és azt akarta, hogy azt nézzem meg. Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit írt Nina 1944 júliusában Raoul berlini látogatásáról. Amikor Raoult kinevezték követségi titkárnak Budapestre, húga, Nina és a férje, Gunnar Lagergren, már fél éve a német fővárosban éltek. Gunnart, elhagyva korábbi állását a fellebbviteli bíróságon, rövid határidővel kinevezték a svéd követségre. Berlinben a helyzet egyre romlott, és üresedések keletkeztek, mert a családos svéd diplomatákat felszólították, hogy térjenek haza. Gunnar és Nina Lagergren azonban nem voltak ilyen puhányok. Elfogadták a kihívást, és az ellenkező irányba utaztak.{81} – Berlint tönkrebombázták akkorra, és a személyzetet evakuálták Alt Döbern városba. De mi tavasszal beköltöztünk Potsdamon kívül egy kis kastély melletti kertészlakásba. Gyönyörű hely volt, egy tó partján. A helyet úgy hívták, hogy Caputh-Berlin, és ezért azt mondogattuk, hogy mi „a Kis Caputhban lakunk a nagy Caputh, Berlin mellett” – meséli Nina Lagergren, és nem tudom megállni, hogy ne nevessek a szójátékon. A konyhaasztalon egy emlékkönyv fekszik, amelybe az abból az időből származó leveleinek másolatait gyűjtötte össze. Elmeséli, hogy fogalma sem volt arról, hogy Raoul Budapestre készül. Csak érkezése előtt pár nappal hallotta a berlini követtől, Arvid Richerttől, hogy Magyarországra menet megszakítja útját Berlinben. Nina megmutatja abban a hónapban írt levelét: „Megtudtuk, hogy Raoul pénteken fog lejönni. Nem mertem elhinni, hogy ez igaz” – írja. „Pénteken takarítottunk a nagy hőségben, bútorokat emelgettünk, és rengeteg mezei virágot szedtem, hogy minden szép legyen, amikorra Raoul megérkezik. A mi hálószobánk melletti kis, virágos szobát kapta. Ha lehet, aznap még nagyobb volt a hőség, még akkor is, amikor este érte mentünk.”

A háború vége felé a Lufthansának nem volt jó híre Svédországban. A társaság minden nap közlekedő berlini járatát „repülő koporsóknak” nevezték, és később az ősz folyamán egy Svédország felé tartó személyszállító gép le is zuhant. Ennyire azért nem volt súlyos a helyzet aznap. Raoul Wallenberg rendesen össze volt rázva, de egészben landolt Berlin repülőterén, a Tempelhofon. Ott várta őt Nina és Gunnar Vauxhall márkájú autójukkal. Nina hetedik hónapos terhes volt, és biztonsági okokból pár héttel később haza is küldték Svédországba. „Mennyire jó volt ismét találkozni vele, és mennyi érdekességet mesélt az autóban hazafelé! Borzalmas repülőútja volt, ezért élvezte a lombokat, a hűs levegőt és a felfrissítő fürdőt kis, idillikus tavunkban a szomorúfüzekkel és a festőien romos, nyugat-indiai csónakházzal” – írta Nina néhány héttel később. – Amikor az autóban ültünk, tudtunk beszélni anélkül, hogy lehallgattak volna, és ekkor hallottam első ízben budapesti küldetéséről, és hogy mi minden állt előtte, hogy annyi embert mentsen meg, amennyit lehet. És ezek nem üres szavak voltak, hanem véresen komoly dolog. Nagyon elkötelezett volt – meséli Nina. Nagy várakozások kötődtek Raoul missziójához, és ő magas követelményeket állított maga elé. Nina emlékszik, hogy mennyire zaklatott volt, amikor megérkezett. Informálta a berlini követséget, hogy már szombaton tovább akar utazni, és megkérte őket, foglaljanak helyet a bécsi vonatra. De Richert követ úgy gondolta, Ninának jót tenne, ha Raoul két éjszakát maradna, és megváltoztatta vasárnapra az elutazást anélkül, hogy szólt volna. Raoul dühös lett. „Amilyen gyorsan csak lehet, utaznom kell” – mondta. – Így aztán csak egy éjszaka lett. De az este csodás volt, gyönyörű naplementével – meséli Nina. Tovább olvasom a levelet, amit Nina Gunnarnak írt Berlinbe pár héttel később a ljusterői nyaralójukból. Megállapodtak, hogy hozzáragasztja ahhoz a naplóhoz, amit arról írtak, hogy mi történt velük közös külföldi tartózkodásuk alatt: „Aztán mindannyian éhesek lettünk, és a vacsora, amin dr. Ehlers is részt vett, nagyon finom volt.{82} Azután kávét ittunk a Raoul szobája előtti nagy teraszon, a langyos nyári éjszakában a tükörsima tó és az azt körülvevő szépséges, zöldellő partjának elbűvölő látványával. Lassacskán visszavonultunk, de még pizsamában is beszélgettünk egymással, mi hárman. Sok mesélnivalónk volt. Raoul az újonnan vásárolt vörös selyempizsamájában úgy nézett ki, mint egy nagy lángcsóva! Amikor végleg besötétedett, nem kellett sokat várni, és a szirénák megszólaltak.” Caputh hat kilométerre délre feküdt Potsdamtól, és egy idilli, békés hely volt. Nina néhány fotót mutat arról a háborús nyárról – fürdés a csónakháznál és krokett játék a fűben. A légiriadó azon az estén, 1944. július 7-én, első alkalommal szólalt meg, amióta Gunnar és Nina ott lakott. Azt a pillanatot Nina sohasem felejti el. – Fel kellett kelnünk, és bemennünk a kastély pincéjébe. Láttuk, hogyan dobták le a karácsonyfának nevezett világító rakétákat, egyegy rakéta egy négyszög minden sarkán. Tényleg úgy néztek ki, mint a sziporkázó karácsonyfák, különböző

színekben. Aztán jöttek a repülőgépek, és bombáikat a négyszög közepébe dobták. Brit repülők voltak. Nappal jöttek az amerikaiak, éjszaka az angolok. A légiriadót persze Nina megemlítette férjének, Gunnarnak írt júliusi levelében. „Emlékszel, arra gondoltunk, hogy milyen szerencse, hogy Raoulnak meg tudtuk mutatni ezt a szenzációt? A parkot teljesen bevilágította a hold, minden csendes, nyugodt és elvarázsolt volt, amíg a légvédelmi ágyúk el nem kezdtek dörögni, akkor megfogtad a kezem, és gyorsan a pincébe indultunk.” – Lassacskán abbamaradt a zaj, és mi ismét le tudtunk feküdni. Első alkalommal került Raoul közeli kapcsolatba az igazi háborúval. Emlékszem, azt mondta, hogy egész szórakoztatónak találja – mondja Nina. Másnap Raoul Wallenberg Arvid Richert követtel ebédelt. 17.21kor indult a vonata Bécsbe, amivel mindenáron el akart menni. Gunnar kivitte őt az állomásra. – De jegye nem volt, az állomás pedig tele volt német katonákkal, akik a frontra tartottak, ezért aztán a vagonban a folyosón ült a hátizsákjaival. Nagyon nehéz utazása volt – meséli Nina. – Igen, ez a rövid idő volt minden, ameddig velünk volt. Akkor láttam utoljára.

1924. Raoul Wallenberg 12 éves, és a stockholmi Új Elemi Iskolába jár. Életét beárnyékolta a családi tragédia. Három hónappal születése előtt édesapja, Raoul Oscar Wallenberg rákbetegségben hirtelen elhalálozott. Kisiskolásként osztálytársai kissé szorongó gyereknek írták le. Ő gyávának tartotta magát, még nagyobb korában is (Privát/Nina Lagergren)

 

Raoul Oscar Wallenberg és Maj Wising 1911 szeptemberében házasodtak össze. 1912 májusában Raoul Oscar rákban elhunyt, alig három hónappal azelőtt, hogy fia, Raoul Gustaf Wallenberg megszületett (Fotó: Privát/Nina Lagergren)  

(Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

A nemrégiben megözvegyült Maj Wallenberg férje halála után az első időkben gyászfátylat hordott. Kiskorában Raoul Wallenberg egy egyedülálló anya gyermeke volt. 1918 októberében Maj férjhez ment Fredrik von Dardelhez (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én született nagyszülei, Per és Sophie Wising kappstai nyaralójának első emeletén. Kappsta egy hatalmas, sziklás, tengerparti telek volt, amelyet a család az 1800-as évek végén vásárolt. Az épület előtt Sophie Wising látszik (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Raoul Wallenberg négyéves korában találkozott először nagyapjával, Gustaf Wallenberggel. Gustaf volt Raoul életében a követelményeket állító apafigura, egészen az 1937-ben bekövetkezett haláláig (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Az unokatestvérek, Gösta, Anders és Lennart Hagströmer, fontos résztvevői Raoul gyermekkorának. Balra láthatók matrózruhában, mellettük Raoul sildes sapkában. (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Amikor Raoul hétéves volt, megszületett féltestvére, Guy von Dardel (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Maj mama gratulál az érettségiző diáknak 1930-ban (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

A 17 éves Raoul öltönyben (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

1931 őszén Raoul Wallenberg az USA-ba utazott három és fél éves építészi tanulmányaira a College of Architecture-ba a michigani Ann Arborba. A szünetekben autóstoppal bejárta az Egyesült Államokat, biztonsági okokból gyakran a Reserve Officer’s Training Corps, a tartalékos tiszti egyenruhájának ingét viselte (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Az Ann Arbor-i diákévek alatt Bernice Ringman a közeli barátnője volt, mások egy párnak tartották őket. (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

 A tanulmányok után egy év külföldi gyakorlat következett. Raoul hajóval ment Dél-Afrikába. A képen Raoul magát x-szel jelölte (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Majd egy fél évet a palesztinai Haifában töltött (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Szenteste Matilda von Dardel nagymamánál a Humlegard utcában 1938-ban. Balról jobbra Matilda, Maj, Fredrik testvére, Elsa, Raoul, Fredroik és Guy. Guy von Dardel mögött rejtőzik Nils nagybácsi (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

A sportklub telente síkirándulásokat szervezett. Raoul legelöl áll jobbról, Lars Pilz barátjával. Balra fehér kapucniban Raoul húga, Nina (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Raoul gyakran hívott vendégeket a Bragevägen 12. alatti lakásába. A képen egy koktélparti vendégeinek névsora 1943-ból, valamint egy teadélutáné, feltehetően ugyanabból az évből. A dokumentumok Guy von Dardel privát archívumából származnak (Fotó: Guy von Dardel archívuma)

 

Az 1930-as évek végén Raoul Wallenberg gyakran együtt volt unokatestvérével, Lennart Hagströmerrel. A stockholmi szigetvilágban vitorláztak Lennart „Nunne” nevű hajóján. A képeken Raoul látható Anders unokatestvérének barátnőjével, Madeleine-nel, valamint Lennart barátnőjével, Gunnellel. A képeket korábban sohasem publikálták, és Lennart Hagströmer archívumából származnak (Fotó: Privát)

 

Egész életében rajzolt, amikor csak tudott. A képen „álmai házát” rajzolta egy papírabroszra Caroline Jacobsennel együtt töltött vacsoráján

(Fotó: Privát/Caroline Jacobsen)

 

A negyvenes években Raoul Wallenberg őrmester szabadidejében polgári védelmi oktatóként szolgált (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

Három nappal Budapestre való elutazása előtt vásárolt egy pisztolyt egy fegyverboltban a Nybrogatanon Stockholmban (a képen a fegyvertartási engedély) (Fotó: Privát/Nina Lagergren, Karl Gabor reprodukciója)

 

Végre állást kapott Raoul Wallenberg mint külkereskedelmi igazgató a Középeurópai Kereskedelmi Résztvénytársaságnál, feladata többek között a Magyarországról jövő élelmiszerimport volt (Fotó: Förlaget Nordisk Konst)

 

A cég irodája Stockholmban a Strandvägenen volt, és magyar Globus konzerveket is forgalmaztak  

Kilenc év volt a korkülönbség Raoul Wallenberg és Nina von Dardel között. A negyvenes években nagyon közel álltak egymáshoz (Fotó: Privát/Nina Lagergren)

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET   Megmenteni, amennyit lehet 1944. július 9-én, vasárnap, Raoul Wallenberg megérkezett a bécsi vonattal Budapestre. A berlini, improvizált elutazást nem ingyen adták, és az összesített költségeket fel is írta a naptárába: 74 Reichsmark volt a teljes költség, a jegy Bécsből, a poggyászkezelés, a hordár és a taxi. Ehhez jött a borravaló a házmesternek, aki fogadta, amikor megérkezett a svéd követségre, amely Budán, a Gellért hegyen volt. A ház címe Gyopár utca 8. (ma Minerva utca 3/A), egy imponáló műalkotás, négyszintes épület kovácsoltvas kerítéssel és boltíves bejárattal. Amikor a villát építették 1907-ben, sokat írtak róla az építész szaklapokban, mert úttörő kombinációja volt az érett Jugend stílusnak és a modern kényelemnek, mint például a lift és a központi fűtés. Fáradtságot nem kíméltek, sem a festett üvegablakoknál, sem a drága keményfarészleteknél. A fogadóterembe vezető márványlépcsőt különleges, zöld kerámialapok szegélyezték. A főbejárat előtti kövezett udvarban álltak a követség autói, és a lombos kertben mókusok szaladgáltak. A teraszról akkoriban szemet gyönyörködtető kilátás nyílt a Dunára és egész Pestre. Per Anger irodája a rejtjelező gép fülkéje mellett volt, fél emelettel a földszinti irodahelyiségek fölött. Danielsson követ szabadsága alatt Anger volt az ideiglenes ügyvivő, ezért ő fogadta az új titkárt. Örömteli híre volt Raoul számára: úgy tűnik, abbamaradtak a deportálások. De gyorsan hozzátette azt is, hogy ez persze attól függ, mit fognak lépni a németek. Nem igazán valószínű, hogy hosszú távon beleegyeznek a fővárosi zsidóság megkímélésébe.   A követséget Stockholmból eligazították Raoul Wallenberg diplomáciai küldetésével kapcsolatosan. „A szokásos módon” a képviselet rendes titkáraként fogják őt bejelenteni. Danielsson alá tartozik majd, és mindig a követet kell informálnia arról, hogy mit csinál. Azt írták, hogy a feladata „néhány hónapon át […] figyelni a zsidókérdés alakulását, és ezt jelenteni

Stockholmba”. A levél utóiratából azonban kiderült, hogy mégsem ez volt a teljes igazság: „Mivel ez a különleges tevékenység, amellyel Wallenberg urat megbízták, természetesen rendkívül kényes jellegű, nagy jelentősége van Budapesten a képviselet támogatásának az ügyvivő Anger részéről. A hivatalokkal való minden összeütközést természetesen el kell kerülni, és remélem, hogy Wallenberg úrnak erre vonatkozóan minden szükséges utasítást meg fognak adni” – írta a politikai osztály helyettes vezetője. A jelentésírás szokásos rendjét nem lehetett kényesnek nevezni, vagy hogy előidézheti „a hivatalokkal való összeütközés” veszélyét. Anger természetesen tudta, hogy az új ember kiküldésének köze van a humanitárius ambíciókhoz, de jelen helyzetben semmit sem tudott Raoul amerikai feladatáról. Saját elmondása szerint az egész háborús időszak alatt nem volt tudomása arról, hogy mekkora volt az amerikai befolyás. Raoul másnap Danielsson követtel is találkozott egy ebéden. Ezek után Anger elgondolkodott azon az imponáló rugalmasságon, amit a meglehetősen konzervatív szeniordiplomata mutatott. Természetesen előfordult máskor is, hogy nemzetközileg kiemelkedő üzletemberek diplomáciai feladatokat kaptak olyan országokban, ahol jók voltak a kapcsolataik. De hogy a külügy összeszedjen valakit szinte az utcáról, aki az üzleti életben gyakorlatilag ismeretlen és alacsony beosztású, ehhez hasonlóval egyikük sem találkozott. Sok évtizeddel később egy interjúban Anger nagyon megdicsérte Danielsson alkalmazkodóképességét: „Egyszer csak hirtelen feltűnik egy üzletember mint követségi titkár, ugyanabban a rangban, mint én voltam, tárgyal a magyar külügyminisztériummal, és önállóan cselekszik. Természetesen informálnia kellett Danielsson követet […]. De a saját útját járta. […] Az elején ez megdöbbentő volt Danielsson számára […], hogy itt egy ember, különleges felhatalmazással, hogy ebbe a svéd külügyminisztérium belement, kinevezte őt, és hasonlók. De Danielsson lépésről lépésre meggyőződött arról, hogy ez volt az egyetlen módja emberek megmentésének […].” Raoul Wallenberg beköltözött a Gellért Szállóba, ami csak néhány száz méterrel lejjebb volt, mint a követség. Este küldött egy táviratot Lauernak:

„gut angekommen vorlaeufig Gellért wallenberg” megérkeztem, egy darabig Gellért wallenberg”).

(„szerencsésen

A magyar belügyminiszter, Jaross Andor, és mindkét államtitkára, Baky és Endre, a végsőkig ellenálltak. Horthy kifejezett parancsa ellenére még két napig járatták a halálgépezetet, mintha képtelenek lettek volna arra, hogy ne haladják meg saját, már réges régen elért deportálási rekordjukat. Július 8-án, szombaton gördültek ki az utolsó vonatok, és ezzel Budapest elővárosaiból még huszonötezer zsidót szállítottak Auschwitz gázkamráiba. A végső számadatok messze túlmentek a felfoghatóság határain: 437 ezer magyar zsidót hurcoltak el alig hét hét alatt. A skorpiószerű Adolf Eichmann sem nézte jó szemmel a magyar deportálások leállításáról szóló hírt. Számára ez intő jelzés volt, hogy az SS-nek nagyobb erőkkel kellene átvenni az irányítást most, hogy a magyarok meginogtak. A deportálások leállítása után néhány nappal elhatározta, hogy teszteli Horthy Miklós utasítását, és parancsot adott, hogy deportáljanak ezerötszáz zsidót, többek között a kistarcsai

gyűjtőtáborból. A vonat elment, de Horthyt informálták, és ő cselekedett. A magyar csendőrök körülbelül negyven kilométer után megállították a vonatot, és visszafordították. Második kísérleténél Eichmann-nak sajnos nagyobb szerencséje volt.{83} A budapesti zsidók egyáltalán nem mertek bízni abban, hogy a leállítás végleges. Terjedtek a hírek arról, hogy a deportálások folytatásának a dátumát is meghatározták: augusztus 5-e. És amíg a kiszámíthatatlan Eichmann a városban volt, senki sem érezhette magát biztonságban. Az Obersturmbannführer budapesti tartózkodása egyben példátlan morális összeomlásának az időszaka is. Megállíthatatlanul ivott, bordélyházakba járt, és éjszakákon át tartó szexorgiákat rendezett. Eichmann labilis volt. A deportálások leállítása feldühítette. De az is idegesítette, hogy a svéd és a svájci követségeknek volt merszük menedéket, sőt kivándorlási engedélyt követelni a „külföldi” zsidók számára. És ha ez nem volna elég, a magyar kormány beleegyezett ezekbe a kívánságokba, és kérték a németeket, hogy hagyják jóvá a döntéseket. Eichmann szkeptikus volt. A svéd „műsorokat” már hallotta korábban. Biztos volt benne, ha megkapargatják a felszínt, kiderül, hogy az állítólagos „svéd” zsidók soha be nem tették a lábukat Svédországba. Ugyanerről a gyanúról számolt be Veesenmayer is Berlinbe július elejei jelentésében. A magyar újságok korábban megírták, hogy Anger igazi svéd útlevelet adott a zsidóknak, akik nem voltak svéd állampolgárok. Valahol itt született meg egy gondolat a németekben, hogy kijátsszák egymás ellen a magyar követeléseket. Ha a magyar kormány annyira fontosnak találta, hogy néhány száz „svéd” zsidónak szabad elvonulást biztosítson, valamit fel kell ajánlaniuk cserébe. Hasonlóképpen kell eljárni, ha a magyarok mindenképpen el akarják engedni a hétezer palesztinai kivándorlót, akik emigrációs engedélyt kaptak a svájci követségtől, de eddig megtagadták tőlük a kiutazást. Persze, beleegyezünk, mondanák a németek, de várunk a feltételekkel, amíg a többi zsidó deportálása ismét elindul. Nyílt beszédben a gonosz egyenletet így lehet felírni: néhány ezer „svéd” és „svájci” abszolút megmenthető, ha cserébe kiirthatjuk a maradék kétszáz-kétszázötvenezer zsidót.

Mostanra már a svéd diplomaták gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak annak, hogy a listájukon található négyszázötven zsidó engedélyt kap a Svédországba utazásra. A magyaroktól jövő háttérinformáció sem kecsegtetett sok reménnyel. De négy nappal Wallenberg megérkezése után Angert esti találkozóra hívták a magyar külügyminisztériumba. A válasz igen volt a németek részéről, tudta meg. A svéd követség néhány napot kapott, hogy pontosítsa listáját, hogy kiállíthassák a német vízumokat. Legkésőbb augusztus 1-jén elhagyhatják a védett zsidók Magyarországot. „Ez volt aztán egy újság […], valóságos bombaként csapott le a képviseletre” – írta Anger Stockholmba. A mögöttes, cinikus gondolatokat még senki sem sejtette.   Raoul Wallenberg azonnal munkához látott. 1944. július 11-én, kedden megváltozott a korábbi, ritkás bejegyzésű naptára, és követni lehet az első idők intenzív hálózatépítését sűrű, mikroszkopikus méretű, fekete tustollal írt macskakaparásaiban. Az első napokban egy vagy két hosszú beszélgetése volt a Vöröskereszt újdonsült képviselőjével, Valdemar Langlet-vel, aki nagyon rossz kedvű volt, mert a külügyminisztérium épp akkor hívta fel a követség figyelmét, hogy legyenek restriktívebbek az ideiglenes útlevelek kiállításával. Stockholmban nyugtalankodtak, hogy az útlevelek inflálódása elértékteleníti az igazi svéd útleveleket, és ezzel csökkenteni fogja valamennyi svéd állampolgár biztonságát. Ezeket az utasításokat Langlet „barátságtalanoknak” és „bürokratikusoknak” nevezte. Az egyetemi adjunktus humanitárius missziójában nagy önfeláldozó hősiesség rejlett, de egy szélsőségesség is, amit a svéd diplomaták nem mindig kezeltek könnyedén. Kedd este Anger meghívta magához Wallenberget rózsadombi villájába. A naptár szerint Raoul itt találkozott Soós Gézával, a náciellenes földalatti Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik képviselőjével. Soós jogász, és korábban külügyminisztériumi tanácsos volt, de miután a németek megszállták Magyarországot, illegalitásba kényszerült. Az ellenállási szervezet egyik vezetőjeként többek között elmondta, hogy nagyon sok budapesti zsidót, legalább ötvenezret, keresztény barátok bújtatnak. Raoul memorizálta az adatot, és a következő héten felhasználta azt egy jelentésben, amit a külügynek küldött. Több hasonló interjút készített az

első héten. Információkat szerzett a túlkapások és a deportálások természetéről, többek között a Közép-európai Kereskedelmi Rt. helyi képviselőivel, Kelemen Lászlóval és Deák Józseffel, valamint a stockholmi emigráns magyar, Böhm Vilmos által javasolt egyik szociáldemokrata kapcsolatával, Kertész Miklóssal beszélt. Természetesen felkereste a Zsidó Tanácsot is a hitközség épületében, a Síp utcában. Szemtanúk szerint tele volt emberrel a hely aznap, amikor Wallenberg látogatóba érkezett. Üzenetet hozott a stockholmi főrabbitól, Marcus Ehrenpreistől a Zsidó Tanács elnökének, Stern Samu nak. Ebben a levélben a rabbi kérte a tanácsot, hogy fogadják Wallenberget, és lássák el az összes szükséges információval. Stern egyik legközelebbi embere Pető Ernő ügyvéd volt, aki felismerte Wallenberget, és azonnal szólt a fiának. A fiatal Pető László nem felejtette el a nála pár évvel idősebb svédet a thonon-les-bains-i nyári francia kurzusról. Azóta nem hallottak egymásról, de most a svéd hirtelen megint feltűnt, ráadásul a legsötétebb körülmények közepette. Véletlen, hogy pont ez a Pető László lett az utolsó ember, akivel Raoul Wallenberg beszélt, mielőtt 1945 januárjában eltűnt Budapestről. A Zsidó Tanács vezetői elmondták, amit a deportálások jellegéről ismertek. Wallenberg megtudta, hogy az emberek vagononként egy kenyeret és egy vödör vizet kaptak egy öt napig tartó útra, és ezért sokan már közben meghaltak. Beszéltek egy új, „üzleti” megállapodásról a Gestapóval. Kicsit több mint ezer magyar zsidó fizetett fejenként nyolcvanezer pengőt{84} a németeknek, hogy Spanyolországba juthassanak. Most azt hallották, hogy a vonat továbbra is egy mellékvágányon áll Hannoverben. Tapasztalataik a megvesztegetések terén nagyon sötétek voltak. Több olyan esetről tudtak, amikor zsidók pénzt fizettek a megmenekülésükért, de végül megölték őket. Amikor Wallenberg elhagyta a Zsidó Tanácsot, magával vitt egy V. Gusztáv királynak szóló titkos levelet. Segélykiáltás volt az a levél, amelyben egy nagyobb intervencióért könyörögtek. Azt írták, hogy az adott körülmények között a kivándorlás az egyetlen menekülés Budapest zsidósága számára. Reménykedtek több európai semleges ország közös segélyakciójában, és hogy a király talán felemeli a szavát.

Wallenberg hamarosan megváltoztatta a véleményét. Szerinte a kivándorlás egyáltalán nem a legjobb módja annak, hogy megmentsék Budapest zsidó lakosságát.   Néhány zsidó, akiket ideiglenes útlevéllel láttak el, felajánlotta, hogy szívesen dolgozna ingyen a svéd követségen. Megszabadították őket a sárga csillagtól, és korlátozás nélkül tudtak jönni-menni a budapesti zsidóság nagy többségéhez képest, akik naponta nem tartózkodhattak az utcán három óránál többet. Ehhez a csoporthoz tartozott a magyar rádiógyár, az Orion vezérigazgatója, Wohl Hugó. Ő volt az, aki kétségbeesetten kopogtatott Anger ajtaján egy áprilisi estén. Munkatársa, Forgács Vilmos mérnök is csatlakozott hozzájuk, aki hosszabb időt töltött Svédországban. Azért küldték ki, hogy segítse az Orion svédországi forgalmazására létrehozott vállalatot. Forgácsot már márciusban elfogták a nácik, több hónapig volt internálva, és egy hajszál választotta el, hogy deportálják az egyik utolsó, Budapest környéki transzporttal. De volt annyi lélekjelenléte, hogy visszaszaladt, és elővette ideiglenes svéd útlevelét a rejtekhelyről. Ezt felmutatta, és tiltakozása, hogy a csendőrök „egy külföldi állampolgárt” akarnak elvinni, sikerrel járt. Egy ideje Wohl, Forgács és még néhány védett zsidó minden nap dolgozni járt a svéd követségre. Segítettek a sürgős repatriálási lista összeállításában, amely egyre csak nőtt, és most már 649 zsidó nevét tartalmazta, akik között „a Svédországhoz való kapcsolódás fajtája váltakozó volt” – Gösta Engzell, a külügyminisztérium jogi osztálya vezetőjének diplomatikus megfogalmazásában. Amikor Wallenberg megérkezett, egy speciális részleg alakult a követségen, a „humanitárius osztály”, amiért ő volt a felelős. Az épület előtt az utcán továbbra is hosszú volt a segélykérők sora. Azt gondolták, hogy Raoul leveszi a segéllyel kapcsolatos terheket Anger válláról, akinek más, fontos kérdésekkel kellett foglalkoznia, például kialakítani a követség esetleges evakuálásának terveit. Wohl és Forgács számára állította ki Anger az első provizórikus útleveleket. Természetes volt tehát, hogy ők lettek a magjai annak a stábnak, amelyet Raoul elkezdett kiépíteni. A magyar-szlovák jogász, dr.

Hegedűs Pál is korán a legközelebbi bizalmasok közé tartozott. Hegedűs magyar volt, de nem sokkal ezelőtt még Csehszlovákiában élt. Magyar nemzetisége miatt ott felmentették a zsidótörvények alól, és ezt a privilégiumot sikeresen megtartotta, amikor Budapestre költözött. Ezért nem kellett sárga csillagot hordania, és nem kellett csillagos házba költöznie. Ő is felajánlotta a szolgálatait. Nem fiatal, tapasztalatlan embereket gyűjtött maga köré Wallenberg. Valamennyien befolyásos, tehetséges és öltönyt viselő emberek voltak, nála egy generációval idősebbek. Mindannyian zsidók, és mindannyian önkéntesek. Azt mondhatjuk, hogy munkaerejüket adták a svédeknek köszönet gyanánt. Nagyon különleges közösség alakult ki köztük és az új, svéd követségi titkár között. Az alacsonynövésű igazgató, Wohl volt a csoport természetes vezetője, éles gondolkodása és a magyar gazdasági életben elfoglalt domináns pozíciója miatt. Briliáns, ugyanakkor nagyon szigorú, kevés beszédű ember, aki ritkán mosolygott feleslegesen. Hegedűs, a magas, nagyhangú ügyvéd pont az ellentéte. Rendszerint nevetésre állt a szája, és nagy diplomáciai és analitikus tehetséggel rendelkezett, ami őt Wallenberg fontos beszélgető partnerévé és tanácsadójává tette. Forgács a stábhoz konstruktív hangyaszorgalmával járult hozzá, aki soha semmit nem hagyott befejezetlenül. Wallenberg máshonnan is szerzett embereket. A svéd követség körüli magyar hálózatban évek óta előfordult néhány, többé-kevésbé „kékvérű” arisztokrata. Az Úri utca közepén, a budavári palota mögött lakott például Berg Tibor báró, aki Svédországot nagyon közel érezte magához. Apai nagyapjának a nővére egy svéd udvari tisztviselő felesége volt. A kapcsolatok olyan erősek voltak, hogy Gustaf Adolf herceg (a jelenlegi király, XVI. Károly Gusztáv édesapja) az 1930-as évek elején meglátogatta a családot Budapesten. Angernek is voltak távoli rokoni kapcsolatai a báróval ennek az udvari házasságnak a következtében. Berg bárónak volt egy huszonkét éves nőrokona, Nákó Erzsébet grófnő, aki az Úri utca 15.-ben lakott csodálatos, középkori házában. Az első esték egyikén Raoult meghívta vacsorára, és ez után Nákó grófnő is a legközelebbi stábhoz tartozott. A grófnő meglehetősen termetes, energikus nő volt, hatalmas problémamegoldó képességgel. Gyorsan

beszélt, gyorsan járt, és a későbbiekben egyfajta „szociális titkárként” működött Raoul segítségeként a német születésű Falkné mellett, aki jóval idősebb, jóval szigorúbb és inkább a gépírásban jártas tisztviselőt képviselte. A svéd követség rendes személyzetére sem maradt hatástalan az ambiciózus, intenzív Wallenberg. Az új titkár első hetében a Gyopár utca 8.-ban Margareta Bauer gépírónő szorgalmasan bekörmölte túlóráit a naptárba: július 13-án „hajnali ½ 3-ig munka”, július 16-án „hajnal ½ 5-ig munka”, július 20-án „névnap, munka egész éjjel”.   Július végén a hőség ugyanolyan nyomasztó volt Budapesten, mint Raoul indulása előtt Stockholmban. A humanitárius osztályon egyre nagyobb lett a nyomás. Raoul éjjel-nappal dolgozott, és nem telt el sok idő, reményvesztett táviratokat kezdett küldözgetni Lauernak, hogy több pénzre van szüksége. A tulajdonképpeni dolga nem ért véget a Gyopár utca 8. előtt sorban állókkal kapcsolatos papírmunka elvégzésével. Aktuálisan 649 megnevezett zsidó volt a listán, akikről a követségen beszéltek, munkaterveinek készítésekor azonban Raoul már ezrekben számolt. Az egyik legelső, Lauernak küldött levelében azt írta, hogy kerüljék el az egymással való telefonbeszélgetést, „mert eléggé biztos vagyok abban, hogy engem az itteni nagy tömegek miatt észre fognak venni”. A WRB-nek nem sikerült se instrukciókat, se pénzt előteremtenie, mielőtt Wallenberg elindult Stockholmból. „Wallenberg fene gyors volt”, konstatálta Olsen egy későbbi összefoglalójában, de hogy teljesen ne legyen pénztelen az első időkben, tízezer koronát (mai értékben 190 ezer koronát, mintegy 5,7 millió forintot) bocsátott Wallenberg rendelkezésére, amit Roosevelt elnök „speciális alapjából” adtak.{85} Az amerikai utasítások tulajdonképpen megérkeztek az amerikai követségre Raoul elutazásának napján, egy táviratban az amerikai külügyminisztériumtól és a WRB-től, amit a külügyminiszter, Cordell Hull írt alá. Sajnos ez nem érte el Wallenberget időben, ami a pénzügyi helyzet miatt sok aggodalmat megspórolt volna neki. Hull ebben nyilvánvalóvá tette, hogy a WRB további ötvenezer koronát (mai értéken 950 ezer koronát, 28,5 millió forintot) ad Olsennek, amit ő „diszkrét módon” használhat fel „kisebb jelentőségű tranzakciók” számára a magyar

projekttel kapcsolatban. Amikor azután a nagyobb feladatok konkretizálódnak, kalkulált finanszírozási igényekkel, lesz még több kifizethető pénz, írta Hull a WRB nevében.{86} A probléma az volt, hogy hogyan juttassák el az amerikai pénzt Budapestre. A svéd valutatörvény nem tette lehetővé, hogy nagy összegeket csak úgy mozgassanak, pontosabban kivigyenek az országból. A transzferek valamilyen ügyes megoldást igényeltek. Raoul véleménye az volt, hogy a svéd külügy embereit nem lenne jó ebbe belevonni, mert nekik „sokkal formálisabbaknak kellene lenniük, mintha ez privát úton menne”. Ki kell zárni a csigalassúságú, bürokratikus folyamatokat, az átutalásnak gyorsnak kell lennie, hangsúlyozta. „Nagyon sok itt a segíteni való, és nagy a szenvedés.” Azt javasolta hát Lauernak írt levelében, hogy a pénzt fizessék be az ő Enskilda Banknál vezetett számlájára, és ezek után zsilipeljék át kétsebességes rakétaként. Az volt az ötlete, hogy az adott összeget elkülönítené stockholmi bankszámláján egy megadott személy számára, aki viszont ezt svájci frankban kapná meg Svájcban. Olsen viszont úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy „közvetítőket” használ fel, „akik olyan helyzetben voltak, hogy kielégítő módon tudnának jó átváltási árfolyamot elérni [magyar] pengőre”. Rudolph Philipp író szerint, aki már 1946-ban könyvet írt Raoul Wallenbergről, a közvetítők Henrik de Wahl és családi konszernje lettek volna. Ha arra gondolunk, hogy a pengő már akkor is egy inflációs spirálban forgott, ez az átváltási módszer nem is volt olyan rossz ötlet. Sajnos sok idő telt el, mire az átutalások rendszere működni kezdett, és ez Wallenberget nagyon idegesítette. Az volt az elképzelés, hogy a svéd követség csak az adminisztrációs költségeket állja. Minden egyéb tekintetében az amerikaiaktól függött. Raoul, aki szemtől szemben állt a magyar zsidók határtalan nyomorúságával, úgy gondolta, hogy elviselhetetlen a várakozás, és erre nem is volt hajlandó. Józan kalkulációja szerint arra számított, hogy a pénz hamarosan elkezd befolyni.   A Hull külügyminisztertől és a WRB-től érkező távirat Wallenberg számára instrukciókat is tartalmazott magát a mentési munkát illetően. Ez Budapestről kivezető, lehetséges menekülési útvonalakról szólt, és olyan

személyekről, akiket felkereshet az új magyar adminisztráción belül. Hull például úgy gondolta, hogy Raoulnak meg kell vizsgálnia, hogy tudja-e használni azokat a hajókat és teherhajókat, amelyek mostanában gyakorlatilag üresen közlekedtek a Dunán. Egy magyar informátor szerint a kapitányokat meg lehet környékezni „pénzügyi alapokon”, és meggyőzni őket arról, hogy korlátozott számban vegyenek fel esetleg matrózoknak öltözött zsidókat. A WRB kapott egy ötletet, hogy hasonlóképpen kellene megközelíteni a Budapest–Mohács vonalon közlekedő vonatvezetőket. Hull megkérte Wallenberget, hogy mindig legyenek nála Roosevelt elnök március 24-ei fenyegető üzenetének, majd egy július 1-jei hasonlónak – ez utóbbi a szenátus külügyi bizottságától származott – a másolatai. Úgy gondolták, hogy szükség estén ezeket előveheti, és a nyomásgyakorlás eszközeként használhatja fel. És az sem ártana, ha a feltételezett kapcsolati személyeket felvilágosítja arról, hogy az Egyesült Államok elnöke a holokausztot tömeggyilkosságnak tartja, amiért a háború után a bűnösöket felelősségre vonják. A táviratból kiderült, hogy a WRB elvárta, hogy Raoul konkrét javaslatokkal jelentkezzen a mentőakciókról. A szervezet egyeztetni akart olyan tevékenységekről, amelyek vagy „jelentősebb pénzügyi megállapodást” igényelnek, vagy magyar hivatalnokoknak a háború utáni kedvezőbb elbánásra tett ígéretről szólnak. Raoulnak – az instrukciók szerint – fel kell világosítania azokat, akikkel találkozik, hogy az amerikaiak komolyan veszik a háború utáni büntetésekkel való fenyegetést, ugyanakkor csábítani őket azzal, hogy „segítőkész viselkedés esetén kedvezőbb elbírálásban részesülnek, mint ami korábbi cselekedeteik alapján járna nekik”. Egyebekben a WRB megjelölt egy pár, magas pozícióban levő magyart, akikről közismert volt, hogy zsidókat segítenek, és akik hivatalosan vagy nem hivatalosan hasznosak tudnának lenni. Többek között megemlítenek egy rendőrfőnököt, akit áthelyeztek a belügyminisztériumba, hasonlóképpen egy főállamügyészt és egy üzletembert, aki közeli kapcsolatban állt a kereskedelmi miniszterrel. Világossá tették, hogy nyíltan nem léphet föl a WRB képviselőjeként, sem az amerikai menekültügyi szervezet nevében. Ha szükséges, annyi

megengedhető, hogy azt mondja, neki mint svédnek, lehetősége van a WRB stockholmi képviselőjével kommunikálni, és javaslatokat elé terjeszteni. Az utóbbi óvatosság volt, nem pedig távolságtartás. Ahogyan a stockholmi külügyminisztérium korábban kijelentette, a küldetés, és ezzel Wallenberg alkalmazási helyzete, diplomáciailag „kényes” volt. Az amerikai instrukciók további nyilvánvaló bizonyítékai voltak ennek. „Wallenbergnek tehát a magyar hivatalok előtt úgy kellett megjelennie, és tevékenységét megindokolnia, hogy közben a feladat konstrukciója a tartalmát tekintve teljes mértékben amerikai volt. Semmilyen jelzés arra, hogy a tevékenysége során utalhatna a svéd miniszterelnökre vagy a külügyminiszterre, nem található” – állapítja meg az az állami bizottság, amelyik sokkal később kivizsgálta a Wallenberg-esetet. Az ember kísértést érez, hogy hozzátegye: ellenkezőleg! A svédek világossá tették az amerikaiak előtt, hogy az ő újonnan alkalmazott különleges attaséjuk Budapesten „minden feladatra használható, amit a War Refugee Board kioszt neki”. Nem nehéz megérteni, hogy egyik-másik svéd kolléga felvonta a szemöldökét, amikor Raoul Wallenberg missziója igazán beindult.   Nem könnyű megállapítani, hogy Wallenberg minden amerikai utasítást aprólékosan végrehajtott-e. 1944-es címjegyzékében nincs benne egyik név sem azok közül, akiket a WRB felsorolt neki, a naptárában sem találhatók beírva. De már az első héten bekörmölte – vagy éppen a titkárnője – egy kapcsolat címét és telefonszámát a kereskedelmi minisztériumból, ami legalábbis arra utal, hogy megkapta az utasításokat. {87} És találkozott a budapesti kikötő vezetőjével, Bornemissza Félixszel kétszer is ugyanabban a hónapban. A kikötő a Csepel-szigeten a Magyar Királyi Nemzeti Szabadkikötő és Tengerhajózási Vállalat névvel büszkélkedhetett, és Wallenberg már régebben kapcsolatban állt velük a Közép-európai Kereskedelmi Rt. külföldi igazgatójaként.{88} Raoul főnöke, Salén, pár évvel korábban együttműködött Bornemisszával, aki hajózási vállalatot alapított, és három hajót rendelt meg. Salén és Bornemissza meg akart nyitni egy útvonalat a Duna és Dél-Amerika között, részint egész Európa kávéval való ellátására.

Az elképzelés az volt, hogy a hajókat és a forgalmat később Salén átveszi, és vezeti a céget. Ennek érdekében ketten alapítottak egy vállalatot Csepel Magyar–Svéd Hajózási Rt. néven. A háború sajnos megakasztotta a hajótársasági terveket, de 1944-ben még mindig éltek az álmok, és 1945-ben vízre is bocsátották az első hajót. Első útja lett azonban az egyetlen, mert a háború után az új rendszer minden magánvállalkozás végére pontot tett Magyarországon. A Bornemisszával való kapcsolatok természetesen aranyat értek Wallenberg számára új helyzetében. Az sem ártott, hogy Salén társa közeli barátságban volt Horthy kormányzó fiával, ifjabb Horthy Miklóssal, vagyis „Juniorral”, ahogy őt leggyakrabban nevezték. Bornemissza kezdeményező volt azon vezető zsidók között, akik azt hirdették, hogy Magyarországnak ki kell lépnie a Németországgal való szövetségből. De olyan utat, hogy a zsidók hajón hagyják el Budapestet, egyet sem szervezett Wallenberg. Salén nyíltan elkötelezte magát a magyar zsidók mellett, különösen Lauer rokonait illetően. Írt Raoulnak, és segítséget kért más, megnevezett zsidóknak is, akik veszélyben voltak. És ezzel nem volt egyedül. Már megérkezésekor kapott egy hosszú listát nevekkel, amin át kellett rágnia magát. A legnagyobb prioritást természetesen Lauer rokonai kapták. 1944. július 14-én Lauer svéd állampolgár lett, ami megkönnyítette a svéd menlevelek beszerzését családja számára. Raoul térdig járta a lábát az első héten, elment a külügyminisztériumba, a belügyminisztériumba, a közlekedési minisztériumba, valamint találkozott Theodor Grell-lel, a német követség tanácsosával. Mostanra jó és rossz hírei egyaránt voltak. Lauer lánytestvére, annak férje és kislányuk jól voltak, mindhárman kapnak majd ideiglenes útlevelet. De az após és az anyós sorsa sajnos sokkal sötétebben alakult. Megpróbálta kinyomozni őket, megnézte a vonatokat, és nem tudott más következtetést levonni, mint hogy már elhagyták Magyarországot, tehát deportálták őket. Megrendülten írt egy levelet édesanyjának, és kérte, hívja meg Lauert és feleségét egy vacsorára, hogy kifejezésre juttassa együttérzését a nagy gyászban, ami érte őket. Lauer mégsem adta fel. Írt a svéd külügyminisztériumnak, és apósáért és anyósáért könyörgött, ezzel egyidejűleg újabb neveket küldött Raoulnak, akik tudhatták, hogy mi történt, vagy akiket ugyancsak menteni

kellett. Svédországban az a hír járta, hogy egy transzporttal kétszáz zsidó gyereket átengednek Svédországba. Lauer megírta több pici gyerek nevét, akiket meg kell próbálni a transzportba juttatni. Aztán más zsidók nevét is, akiket ismert, és akik életveszélyben vannak, és ideiglenes útlevélre van szükségük. És ez így folytatódott. Lauer számára – minden jel erre mutat – Raoul missziója soha nem hagyta el a kétségbeesett privát akciók személyes szféráját. Nem lehetett mindig könnyű Wallenbergnek egyensúlyoznia úgy, hogy főnöke intenzíven presszionálta egyes esetek ügyében, miközben neki egy általános missziót kellett végrehajtania, aminek a sikeréért élt-halt. Ezenkívül elkezdett kételkedni minden, alapvetően egyéni kivándorlási projektben, ami az akkori budapesti segélymunkát jellemezte. Hogy ez igazán mi miatt történt, azt nem tudjuk. Talán a Zsidó Tanács történetei reménykedő emigránsokról, akik fizettek a megmenekülésükért, és mégis szembe találkoztak a halállal. Vagy talán a németek nyilvánvaló ellenkezése, hogy betartsák ígéretüket, és átengedjék a svéd listán szereplő zsidókat? Sejtette Raoul, hogy a német küldöttnek, Veesenmayernek hátsó gondolatai vannak? Vagy ez ambíciókról és perspektívákról szólt? Ha valakinek az a célja, hogy a lehető legtöbbet mentse meg Budapest kétszáz-kétszázötvenezer zsidójából, ne csak összeállított kisebb csoportokat, abban az esetben az egyenkénti kiutazási engedély nem visz messzire. Ezenkívül ez a megoldás rendkívül drága is lett volna. Magyarországi tartózkodásának már a második hetében új fordulatot vett a munkája. Pénzét arra akarta felhasználni, hogy védett lakásokat biztosítson a budapesti zsidóknak ahelyett, hogy a pénzt megvesztegetésre és kiutazási jegyekre szórná el. Gondolataiban egy vöröskeresztes tábor szerepelt, valamint privát lakások megszerzése különböző épületekben. „Meg vagyok győződve arról, hogy ily módon sokakat tudunk megmenteni. A költségek természetesen jóval alacsonyabbak lesznek, mintha megpróbálnánk kijuttatni őket az országból” – írta haza Lauernak. Tény, hogy a Vöröskereszt képviselője, Langlet, már elkezdett egy ilyenfajta segélymunkát. Se helyiségeket, se lakásokat, se egész házakat nem volt nehéz szerezni 1944 nyarán Budapesten. Zsidó családok, akik elbújtak, szívesen átengedték a lakásaikat semleges államok vagy

érinthetetlen nemzetközi szervezetek kezelésébe. A Svéd Vöröskeresztnek nagyon jó volt a híre, és sok ilyen ajánlatot kaptak, meséli Valdemar Langlet Verk och dagar i Budapest (Munka és napok Budapesten) című könyvében. „Hamarosan jó pár tucat villát vagy emeletet szereztünk a város különböző részeiben irodák céljára; ehhez jöttek a nagyszámú, már korábban felállított vagy felállítandó menedékotthonok. Viccesen elkezdtek minket a város legnagyobb ingatlantulajdonosainak nevezni, és envoyénk, aki nyugtalankodott amiatt, amit »a lokalitások inflációjának« nevezett, egyre nehezebben adta az aláírását védőtábláinkra.” Július 20-án, csütörtökön, ebédidő tájt, Claus Schenk von Stauffenberg ezredes egy táskába rejtett bombát helyezett el Adolf Hitler térképasztala alatt a keleti front főhadiszállásán. Húsz perccel később ez felrobbant. Négy ember meghalt, de Hitler túlélte, bár a bal karja és a dobhártyája is megsérült. A hír a németekhez Budapesten ugyanazon a napon eljutott, és kezdetben a legmagasabb szintű készültséget rendelték el. „Több órán keresztül kellett Eichmann-nak felkészülnie az irodái és az emberei védelmére, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az országban állomásozó német harci egységek lojálisak a Führerhez, és a magyarok hozzáállása barátságos maradt” – írta David Cesarani Eichmannról készített életrajzában. A Hitler elleni sikertelen merénylet megrázó hír volt Stockholmban Jacob Wallenberg bankigazgató számára. Közvetlen kapcsolatai voltak az összeesküvőkkel Carl Goerdeleren keresztül a tavasz folyamán. Megígérte Goerdelernek, hogy egy feltételezett sikeres puccsot követően amilyen gyorsan csak lehet, egy találkozót szervez Stockholmban, hogy összehozza Goerdeler új német kormányát a britekkel. De hát semmi sem sikerült a tervekből. Goerdelert elfogták, bíróság elé állították még azon az őszön, és 1945 februárjában kivégezték. A megrendült Jacob Wallenberg nem mert többet Németországba utazni a háború hátralevő részében. Ebből az egészből Raoul Wallenberg valószínűleg semmit sem tudott, de az, hogy rokona bele volt keverve a merénylők terveinek utóhatásaiba, nem tette a munkáját Budapesten kevésbé kockázatossá.

A Hitler elleni merénylet előtti napon Raoul átment Pestre, hogy találkozzon a magyar csendőrség alezredesével, a negyvenhat éves, köpönyegforgató Ferenczy Lászlóval, aki személyesen volt felelős a vidéki zsidóság tömeges deportálásának gyakorlati kivitelezéséért. Az ő csendőrei hajtották végre a munkát, és ő volt az, aki az iszonyatos napi jelentéseket küldte a helyszínekről a holokauszt-statisztikusoknak a belügyminisztériumba és a német követségre. Ferenczy irodája nem volt messze a Dohány utcai zsinagógától. Az ajtón valamiféle megmagyarázhatatlan okból egy tábla állt a következő felirattal: „Nemzetközi Beraktározási és Szállítmányozási Kft.”. A hatékonyság kedvéért volt egy másik irodája is, közvetlenül Eichmann svábhegyi főhadiszállása mellett. Eichmann-nak nagyon imponáltak Ferenczy letartóztatási akciói, de ez az ember változni is tudott. Miután Horthy Miklós közbelépett, és leállította a deportálásokat, a felelős magyar főcsendőr megijedt, és megpróbált visszakozni. Még az is lehet, hogy eljutott hozzá a háború utáni számonkérésekről az amerikai üzenet, a szórólapokon vagy a kommünikéken keresztül. Mindenesetre gondolt egyet, és közeledni kezdett a Zsidó Tanácshoz, hogy meggyőzze őket őszinte szándékairól a budapesti zsidók megmentését illetően. Randolph Braham történész úgy írja le az események menetét, hogy amikor Wallenberg feltűnt 649 „svéd” zsidó nevével a listáján, Ferenczy ezt az alkalmat ragadta meg a Zsidó Tanács megközelítésére, hogy megmutassa, mostanra kikkel szimpatizál. Kérte a tanácsot, hogy szabadítson fel pár épületet, ahová a kiutazásra váró külföldi zsidókat lehetne elhelyezni. Ezek után a nyár végén és az ősz folyamán Wallenberg gyakran együttműködött Ferenczy néhány csendőrparancsnokával, mindenekelőtt Batizfalvy kapitánnyal.{89} Ebben az időszakban remény és elkeseredettség szélsőségesen váltakozott a budapesti zsidók körében. Sok mindennek volt jelentősége, és minden elképzelhető híresztelés terjedt a városban. Az egyik leghosszabban kitartó az volt, hogy béketárgyalások folynak a német nácik, az amerikaiak és az oroszok között. Ezt a hírt Raoul Wallenberg továbbította Stockholmba is kódolt szöveggel azon a speciális rejtjelezett módon, amit együtt alkottak Lauerral.

Első ránézésre úgy tűnik, mintha azt szeretné, ha Lauer megkérne egy bizonyos Larssont, hogy járjon közben egy leányvállalatánál, a „Keleti Cég Josephsson”-nál arra az esetre, ha „egy szerződést megkötnének, a Plauen & Co.-val a piac felosztására. Ebben az esetben, a leányvállalat szerint, alapvető feltétel volna a nyugalmi állapot létrejötte a magyar libamájpiacon”. De Lauer és Wallenberg között „Larsson” az amerikaiakat jelentette, a „Plauen & Co.” pedig a nácik fedőneve volt. A „Keleti Cég Josephsson” az oroszokat, a „libamájpiac” pedig a zsidókat fedte. Raoul tehát voltaképpen azt kérte Lauertól, hogy keresse meg az amerikai képviseletet, informálja őket a Budapesten terjedő békével kapcsolatos híresztelésekről, és bizonyosodjon meg arról, hogy az amerikaiak követelik-e a deportálások teljes leállítását bármiféle béketárgyalás során. Ez a látszólag ártatlan információ futótűzként terjedt a stockholmi hírszerzési piacon. Lauer kapcsolatba lépett Böhmmel a brit követség Press Reading Bureau-jánál, aki viszont továbbította a hír tartalmát a brit követség hivatalnokainak, ők pedig a dologról jelentést írtak feljebbvalóiknak. Nem létezett diszkréció a forrást, azaz Wallenberget illetően sem. És ahogy az lenni szokott, közben a tények némileg elferdültek: „Boehm úr előadja nekem, hogy most látott egy rejtjelezett táviratot Wallenbergtől dr. Lauernak, amelyben azt állítja, hogy Budapesten július 22-e szombat óta az a hír járja, hogy Németország különbékét akar kötni Oroszországgal. Wallenberg azt akarja, hogy mr Olsen az amerikai képviseleten figyeljen erre fel, és mindent tegyen meg, hogy a zsidók biztonságát garantálják Budapesten egy békekötésnél. […] Tekintettel arra, hogy a táviratot a legnagyobb titokban mutatták meg Boehm úrnak, az az óhaja, hogy a forrást ne tegyék ki veszélynek, és hogy az információt hasonlóan kezeljék az amerikaiakkal való minden tárgyalás során.” Ez természetesen olyan információ volt, ami rossz kezekbe kerülve furcsa képet tudott adni az új humanitárius attaséról.   Július vége felé a németek távirati forgalmában egyre több szó esett a svédek és a svájciak kivándorlási listáiról. Veesenmayer elégedetlen volt a

magyar kormány döntésével, hogy engedélyezi ezeknek a „külföldi” zsidóknak, hogy elhagyják az országot, de egyelőre kénytelen volt ő is hozzájárulni ehhez. Persze minden csak a szavak szintjén mozgott. A formalitások még hátravoltak. Az emigránsoknak német tranzitvízumra volt szükségük, hogy Svédországba jussanak. És a napok teltek-múltak. Mivel Veesenmayer kijelentette, hogy minden külföldi zsidót, aki nem hagyja el az országot, augusztus 1-je után internálnak, egyre sürgősebbé vált a dolog. Veesenmayernek a zsidókérdéssel foglalkozó munkatársát a követségen Theodor Grellnek hívták. Vele Wallenberg már első budapesti hetében találkozott. Grell követségi titkár egy hosszabb beszámolót küldött haza a budapesti helyzetről. Megadóan konstatálta, hogy a semleges országokhoz kötődő külföldi zsidók száma folyamatosan emelkedik. „A külföldi zsidók között a svédek különleges helyet foglalnak el, mert a helyi svéd követség 1944. március 19-ét követően nagyszámban állított ki állítólag korrekt, svéd útleveleket zsidók számára. Azt állítják, hogy vannak különleges rendelkezések a törvényeikben, miszerint családi kötődés vagy gazdasági kapcsolódás esetén egyes személyeket állampolgárnak ismernek el. Az, hogy ezeket a honosításokat a mi oldalunkról elismerjük-e, még mindig vita tárgya az Auswärtiges Amt és az RSHA között”– írta július 24-én. A svájciak akciója ebben az időben – ha lehet – még jobban irritálta a német nácikat. Bár a rendkívül aktív konzul, Carl Lutz, nem állított ki svájci állampolgárságról szóló iratokat, legalábbis nem olyan mértékben, mint a svédek, jogi értelemben tehát kevésbé volt kihívó az akciója, de sokkal nagyobb számról volt szó. Lutz a háború előtt sokat dolgozott az európai zsidók palesztinai kivándorlásán a cionista Jewish Agencyvel együtt. Ezt a „mellékfoglalkozást” folytatta Budapesten is. Amikor a németek megszállták Magyarországot 1944 márciusában, addigra Lutz listája már hétezer, palesztinai emigrációs igazolással rendelkező zsidót számlált, olyanokat, akik kiutazási engedélyre vártak – ám hiába. Az új helyzetben Lutz magasabbra emelte ambíciójának szintjét. Svájc volt többek között az Egyesült Államok érdekeinek képviselője, és beköltözött az általuk elhagyott impozáns követségi épületbe a Szabadság térre, a bankpalota mellé. Amikor megkezdődtek a deportálások, megengedte a Jewish Agency budapesti képviselőinek, hogy ők is

odaköltözzenek. A Jewish Agencyt egyszerűen átkeresztelte a „Svájci Követség Kivándorlási Osztályának”, ami azt jelentette, hogy a cionisták diplomáciai oltalom alá kerültek. Azt is elintézte, hogy a vezetőik – Komoly Ottó, Kasztner Rezső és Krausz Miklós – svájci menekült útlevelet kapjanak, így szabadon mozoghattak Budapesten. A hétezer, hamarosan nyolcezer, Palesztinába tartó zsidó különleges, svájci menlevelet kapott, Schutzbriefét, amit szükség esetén fel tudtak mutatni. Lutz sikeresen tárgyalt a magyar hivatalokkal, amelyek megígérték, hogy ezek a zsidók megmenekülnek a deportálástól a kiutazásra való várakozás alatt. A hivatalos eljárások késtek, de a németek, mindennek ellenére és vonakodva ugyan, engedélyt adtak a kivándorlásra. Mind a svéd, mind a svájci követségen megkezdték az utazások technikai előkészületeit. Eichmann számára ez teljes őrület volt. Nem volt képes megérteni, hogy Veesenmayer miért nem áll ellent. A szögesdróttal körülvett Hotel Majesticben levő irodájából Eichmann haragos levelet írt Berlinbe az RSHA-nak, és főleg nem is a várbeli Úri utcában levő követségük ellen kelt ki, hanem a német engedékenységet kritizálta. Nem minden él nélkül magyarázta el, hogy úgy véli, itt volna az idő még nyilvánvalóbbá tenni, hogy a svédek és a svájciak által követelt kivándorlások csak akkor valósulhatnak meg, ha a többi zsidó deportálását ismét megkezdik. Az volt a véleménye, hogy a németeknek minden lehetőségük megvan arra, hogy kemények legyenek. Semmilyen kivándorlás nem lesz, ha Veesenmayer és munkatársai nem adnak német tranzitvízumokat az utazóknak.{90} Eichmann szempontjából a német követség viszonylagos engedékenysége provokáló volt, de a semleges követségek úgy érezték, hirtelen megnőtt a cselekvési szabadságuk. Carl Lutz egy okos és ugyanakkor szemtelen manőver során megpróbálta ötszörösére emelni a Palesztina-igazolással rendelkező zsidók számát, nyolcezerről negyvenezerre. Az ötlet a Jewish Agency munkatársaitól származott. Lutz egyszerűen azt állította, hogy egy kínos elírás történt. Véletlenül a svájciak nyolcezer ember kiutazását kérték, de a valóságban nyolcezer családról volt szó, közölte. Kétségtelenül merészebb vállalkozás volt, mint a repatriálási lista folyamatosan burkolt hosszabbítgatása, amit a svédek csináltak. Az, hogy

akciója nem sikerült, persze már egy másik ügy. A kreatív svájci konzul, Carl Lutz, Wallenberg ízlésének megfelelő ember volt. Majd húsz évvel idősebb volt nála, de Anger szerint ők ketten szinte azonnal egymásra találtak, és szinte napi kapcsolatban álltak.   A kreativitásra szükség is volt, sosem lehetett fellélegezni, és Eichmann kitörése után a németek ismét élesebb hangnemet használtak. Július 27-én, csütörtökön Anger táviratozott haza, és riasztotta az otthoniakat, hogy kerülőutakon azt hallotta, a németek kemény feltételeket fognak szabni a Svédországba és Palesztinába való kiutazáskor. A németek közölték, hogy csak akkor engedik el a svéd és a svájci védenceket, ha a magyarok eltörlik a deportálási stopot, és a maradék kétszázezer budapesti zsidót Auschwitzba lehet vinni. „Ezzel a hazaszállítás kérdését egyelőre el kell halasztani” – írta egy levert hangulatú Wallenberg a néhány nappal későbbi jelentésében. A svéd diplomaták Berlinben aktivizálódtak, hogy segítsék budapesti kollégáikat a tranzitvízum megszerzésében. Ők is megérezték a keményebb német hozzáállást. A berlini svéd követség második embere például meglátogatta Eberhard von Thaddent, aki a külügyminisztériumban (Auswärtiges Amt) a zsidókérdés felelőse volt. Von Thadden Budapesten járt május végén, és csodálta a tömeges deportálásokat. Nem is rejtette véka alá a svéd kivételezettségi kérvények miatti utálkozását. Különösen kritikus volt bizonyos papírokkal szemben, amelyek a budapesti zsidók körében voltak forgalomban. „Egyfajta, a budapesti svéd képviselettől származó furcsa igazolás”, ami azt jelentené, hogy „ők feltételezhetően svéd állampolgárok”, gúnyolódott von Thadden a berlini svéd követségnek ez ügyben küldött táviratában. Nyilvánvaló volt, hogy a budapesti svéd követségnek hitelességi problémái lesznek a nagy mennyiségben kiadott papírok miatt. Az utóbbi időben a dokumentumgyűjtemény kibővült, hogy megkönnyítsék az utazás körüli bürokráciát. A tulajdonosok nem kaptak saját útlevelet, de birtokukban volt egy igazolás, hogy egy kollektív útlevélen szerepelnek, és svéd védelem alatt állnak. Ez talán eggyel több ötlet volt a kelleténél, mert már a külföldieket ellenőrző magyar hivatal sem akarta elfogadni az egyre nagyobb mennyiségű furcsa, svéd kvázipapírokat. A menlevél és a

menedékigazolás nem volt elegendő. Mostantól egyéni, fényképpel és aláírással ellátott svéd „menedék útlevél” kellett ahhoz, hogy egy zsidó megszabadulhasson a sárga csillagtól – kapta Raoul Wallenberg az információt. A magyar hatóságok valójában igazi svéd útleveleket követeltek, de ilyeneket a budapesti svéd követségnek nem állt diplomáciai jogában kibocsátani másoknak, mint svéd állampolgároknak. Ezenkívül korlátozták az ideiglenes útlevelek jogosultságát, amelyek egyébként szintén közvetlenül svéd állampolgársághoz voltak kötve. Röviden, egy másfajta útlevélre volt szükség, ami tulajdonképpen nem is útlevél volt. Szerencsére az új követségi titkár fantáziával és művészi vénával is meg volt áldva.   A feladat alapvetően arról szólt, hogy folytassák a blöffölést, de rafináltabban. A játszmát szemtelenebbül és ügyesebben kellett játszani, anélkül hogy áthágnák a szabályokat, és kockáztatnák a svéd diplomácia hitelességét. Wallenberg megértette a játszma feltételeit, ha előbb nem, legkésőbb akkor, amikor sikerült lelepleznie a német „képeslapok” blöffjét. Tehetségesen járt el. Valahol azt hallotta, hogy a német követségi tanácsos, Grell, hivatalosan azt nyilatkozta, hogy a deportált zsidókkal jól bánnak Németországban. Bizonyítékként azt hozta fel, hogy a deportáltak szabadon használhatják a postát, és írhatnak rokonaiknak. Néhány képeslap valóban érkezett is, de Wallenberg elhatározta, hogy utánanéz az állításnak, és saját vizsgálódásba kezdett. Körülbelül négyszázezer zsidót deportáltak május 11. és július 12. között, de számításai kimutatták, hogy a Magyar Posta csak tizennégyezer képeslapot kezelt. Az volt a valószínűtlen helyzet, hogy az áldozatoknak mindössze három százaléka törődött azzal, hogy értesítse nyugtalan hozzátartozóit és barátait. A következtetése világos volt, és ezt közölte is Stockholmmal: „Nem beszélhetünk bármiféle szabad postahasználatról, amennyiben elfogadjuk azt a hivatalos német állítást, hogy a zsidók nagyobb hányada életben van.” A svéd követség erősítést kapott egy ravasz, tisztánlátó és analitikus játékossal. Nem pedig egy óvatos diplomatát az alkalmazkodó és hiszékeny típusból. Ez nagy különbséget jelentett.

Raoul és munkatársai egy újfajta dokumentumot hoztak létre, egy „mentő útlevelet”, amely kielégíti mind a magyar, mind a svéd hatóságokat. Sokat dolgoztak a vizuális benyomáson. Az új útlevél csontfehér színű, A4-es formátumú dokumentum volt kék nyomdafestékkel, és a hivatalos szöveget négy, kék színnel keretezett sárga mezőben helyezték el – egyfajta megfordított svéd zászló mintájára. Az útlevelek számozottak voltak, és a minősítés rubrikában „SCHUTZPASS” állt. Az egyik sárga mezőbe a tulajdonos fényképe került a svéd követség pecsétjével ellátva. Mellette a szokványos útlevelekhez hasonló, hivatalos azonosítási adatok szerepeltek németül és magyarul: név, lakóhely, születési hely, születési idő, testmagasság, hajszín, szemszín. A két alsó mezőbe a következő szöveget nyomtatták: „A budapesti Királyi Svéd Követség ezennel igazolja, hogy a fenti személy, a Királyi Svéd Külügyminisztérium által feljogosított repatriálás keretén belül Svédországba kíván utazni. Egy kollektív útlevél lett kiállítva az illető személy részére. Az elutazásig az illető személy és annak lakása a budapesti Királyi Svéd Követség védelme alatt áll.” És még néhány ravasz, apró betűs megjegyzés: „Az érvényesség a Svédországba való belépést követő 14. napon jár le”, valamint „Kizárólag utazásra érvényes a kollektív útlevéllel együtt. Beutazási vízumot csak a kollektív útlevélbe ütnek be.” Középen a „keresztet” a három sárga svéd koronával díszítették, amelyet körbefogott az ország megjelölése SCHWEDEN (németül) és SVÉDORSZÁG (magyarul). A budapesti kavarodásban senki sem csodálkozott azon, miként lehet, hogy legalább az ország elnevezése, azaz Sverige, miért nincs svédül feltüntetve egy állítólagosan hivatalos, svéd dokumentumon. Még kevesebben reagáltak arra, hogy Raoul és munkatársai véletlenül rosszul helyezték el a koronákat, a nemzeti szimbólumot, a dokumentumon. „Annyira siettünk” – magyarázta nevetve Anger 2002-ben egy interjúban. „A három koronát úgy kellett volna elhelyezni, hogy kettőt fölül, egyet alájuk. Véletlenül egy volt fölül és kettő alul. Senki sem fedezte fel, és senki sem gondolt erre.” Az útlevélblankettákat átküldték a budapesti Antiqua Nyomdába. Anger szerint Wallenberg eleve több ezer példányt rendelt. Az új Schutzpassnak pontosan ugyanolyan nem létező státusza volt, mint a korábbi, fénykép nélküli igazolásoknak. De annyira meg győzőek voltak professzionális

kidolgozásukban, különösen, hogy fényképpel, pecséttel és aláírással is „hitelesítették”, hogy magasan vertek minden korábbit a különböző mentődokumentumok budapesti piacán. Az új „irat” megihlette Raoul együttműködési partnerét, Lutzot is. Hasonló problémával találta magát szembe ő is, a Palesztinaigazolványokhoz kapcsolódó menleveleit illetően. Lutz is javított ezeken, kollektív útlevelekhez kapcsolta, és megszámozta, valamint egy igazi, svájci útlevélhez tette hasonlóvá a papírokat. A svéd követség humanitárius részlegének sikerült intelligens módon előállítania egy svéd útlevelet, ami nem volt svéd útlevél.   A híresztelések szerint Eichmann és speciális alakulata arra készült, hogy Horthy rendeletének ellentmondva, újra nekilásson a deportálásoknak augusztus 5-én, ami nem csökkentette a segítséget kérő zsidóknak a Gyopár utca 8. alatti svéd követség épületére nehezedő rohamát. A kijárási tilalom ellenére az emberek már hajnalban elkezdtek gyülekezni a kerítésen kívül. „Állandósult a páratlan mértékű tolongás az utcán, és az emberek hosszú sorokban álltak, egészen a kanyarig, de hogy még mögötte mennyien voltak, azt nem is láttuk” – írta Margareta Bauer adminisztrátor később lejegyzett emlékirataiban. Wallenberg irodája folyamatosan bővült, és a követség egyéb személyzete is nagy feszültség alatt dolgozott. A papírhalmok csak nőttek, és az irodahelyiségek szűknek bizonyultak, mert újabb alkalmazottakat vettek fel, és ott tolongtak a reménykedő kérelmezők is. A hosszúra nyúlt munkaidők voltak a legnehezebben elviselhetőek abban a nyári hőségben, ami kitört Budapesten. Raoul megpróbált kedveskedni, és megígérte az adminisztrátornőknek, Margareta Bauernek és Birgit Brulinnak, hogy rendkívüli teljesítményükért fizetésemelést ad a saját költségvetéséből. A gondoskodó gesztust a fiatal titkárnők nagyra értékelték. Úgy vélték, hogy az új követségi titkár kedves, bár kicsit túl korrekt, és nagyon imponált nekik, milyen hatékony és éleslátású, milyen gyorsan szerzett magának átfogó képet a helyzetről. De nem ment egy kicsit túl messzire? Margareta és Birgit közösen béreltek egy lakást a svéd követség melletti épület felső emeletén, a Minerva utcában. A Zwack testvérek, János és Béla nővérének tulajdonában volt a ház. Ezé a zsidó testvérpáré volt

Magyarország legnagyobb likőrgyára. Amikor a deportálások megkezdődtek, a nővér és családja elbarikádozta magát az épület padlásán. Bauer szerint a család „teljesen elzártan élt, az éjszaka közepén osontak ki a kertbe, csöndben, mint az egerek, hogy egy kis levegőt szívjanak, egyébként a padlás egyik szögletében húzták meg magukat”. Testvérük, a likőrgyáros Zwack János is ideköltözött a nyáron a családjával, de az ő búvóhelyük a pince volt. Ez egyébként azt jelentette, hogy Henrik de Wahl testvére, Zwack János felesége is ott tartózkodott. A földszinten viszont üresen állt egy hatalmas, többszobás, parádés lakás kiugró ablakfülkével, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a városra.{91} Elhatározták, hogy kibérlik ezt a lakást, és Raoul egyre dagadó részlegét átköltöztetik a követségről a félig üres Zwack-villába. Danielssonnak még azt is sikerült elérnie, hogy a magyar belügyminisztérium a villát svéd területnek nyilvánította, ami jó volt a követségnek, meg a rejtőzködő családnak is. A költözés szükséges volt. A személyzet hetente duplázódott meg, és augusztus elején az új humanitárius osztálynak több mint negyven alkalmazottja volt. Elvileg valamennyien magyar zsidók, akik a svéd papíroknak köszönhetően nem hordták a sárga csillagot, és akik önként jelentkeztek a munkára. Raoul egy tucat írógépet, íróasztalt és széket kapott kölcsön, de bizonyos kiadásokat nem lehetett elkerülni, mint például a telefonvonalakat és az irodaszereket. Tudta, hogy a határokat feszegeti a svéd külügyminisztériumnál, amelyik elfogadta, hogy az alapvető adminisztrációt finanszírozni fogja, de amelynek mértékéről más elképzelései voltak. Az amerikai pénzek még mindig nem folytak be. „Sajnálatos, hogy azok, akik a leginkább ideutazásom mellett voltak, nem akarják megérteni, hogy pénzre is szükség van. Határtalan itt a szenvedés, amit megpróbálunk enyhíteni” – írta ebben az időben egy jelentésében. A humanitárius osztály már elkezdte a munkáját arra összpontosítani, hogy a zsidókat helyben segítsék, mert a németek először húzták az időt, aztán pedig lehetetlen feltételeket szabtak a svéd védencek tranzitvízumainak kibocsátásához. A feladat mostanra egyre inkább arról szólt, hogy szállást biztosítsanak a listán levő 649 embernek. Raoul már rég meghaladta gondolataiban ezt a számot, és mielőtt a németek élesítettek a hangnemen, Laueron keresztül megpróbálta megtudakolni az amerikaiak

hozzáállását egy ezer ember számára felállított, svéd védelem alatt álló menedéktáborhoz. A svéd külügyminisztérium véleményét is kikérte. Nyugtalanította a budapesti zsidók körében érezhető apátia, egyfajta cselekvési képtelenség, amit nem lehetett mással magyarázni, mint amit a saját sorsuk feletti csüggedtség okozott. „Nagyon fontos, hogy a zsidók körében kiirtsuk azt az érzést, hogy őket mindenki elfelejtette” – írta Raoul. „Maga az a tény, hogy a svájci és a svéd képviseletek fogadták a zsidókat, kihallgatták és regisztrálták őket, bátorítást adott nekik és azoknak, akik a segítő kezeket nyújtották. Egy sikeres kisebb repatriálási akciónak vagy egy vöröskeresztes tábor felállításának vagy pénzbeli támogatásnak – az én véleményem szerint – az volna a legnagyobb jelentősége, hogy ezek segítségével százezer zsidóban reményt keltenének, és ez által felébredne bennük a jelenleg megbénult önfenntartási ösztön.” Úgy látta, a nyugati szövetségesek propagandájában az állandóan visszatérő megtorlásokkal való fenyegetések szintén problémát okoztak. Ez ugyanis egyfajta blokkolást eredményezett, mert egyoldalúan elítélő és kiengesztelhetetlen jellegű volt. „Az orosz propaganda, amelyik nagyvonalúsággal és békeszeretettel operál, sokkal jobbnak tűnik. Ha legalább néhány ígéretet kapnának egy jövőbeli segítségről mindazok, akik most segítik a zsidókat, a propaganda biztosan hasznosabb lenne” – állapította meg.   A valóságban a helyzet akkor egyáltalán nem volt olyan éjfekete, amilyennek a budapesti zsidók látták. A háborús vereségek meggy engítették a németek státuszát Magyarországon is. Horthy nak a deportálások leállításáról szóló rendelete után a magyar csendőrök nem akartak már annyira Eichmann és speciális Sondereinsatzkommandója mögé felsorakozni. A csendőrség vezetője elkezdett a Zsidó Tanáccsal együttműködni, és a félelmetes államtitkárokat, Bakyt és Endrét kivonták a forgalomból a puccskísérlet után. Nem sokkal később a belügyminisztert is lecserélték.

A kulisszák mögött egy belpolitikai kötélhúzás folyt, a németek ellenőrzésével. Horthy kormányzó a deportálások leállítására vonatkozó közbeavatkozása után viszonylag nem sokkal jelzéseket küldött a német képviseletre, miszerint azt akarja, hogy a magyar bábkormány, Sztójayval az élen, mondjon le. Hitler dührohama nem késett. Megfenyegette Horthyt, hogy eltünteti Magyarországot, ha a kormányzó komolyan gondolja csalárdságát. Ez az ágyúlövés egy időre visszakozásra késztette a megrendült Horthyt, anélkül hogy terveit feladta volna. A hangulat általánosságban várakozó volt. Elmúlt a deportálások újraindításának kitűzött dátuma, augusztus 5-e, anélkül hogy egyetlen vonat indult volna. De ekkorra Sztójay miniszterelnök új erőt gyűjtött. Megígérte a németeknek, hogy újraindítja a deportálásokat legkésőbb „nyolc és tizennégy napon belül”. Osztottak-szoroztak, és elhatározták, hogy augusztus 25-ét beírják a naptárba mint a budapesti zsidóság rettegésének újabb dátumát. Randolph Braham történész szerint az új időpontot a svéd és a svájci védencek tranzitvízumainak a kezeléséhez igazították. Ott is előretolták a korábban kijelölt határidőt. Augusztus 25-ére elkészülnek a tranzitvízumok, és ezzel a németek úgy gondolták, hogy eleget tettek a magyar követeléseknek. Most már a magyarokon múlik, hogy tartsák be a „szerződés” rájuk vonatkozó részét, és „szállítsák” le nekik a többi budapesti zsidót. Az ijesztő német vízumfeltételek után a svédországi utazások miatti lelkesedés jelentősen alábbhagyott a svéd táborban, Stockholmban és a budapesti követségen is. A svéd külügy azért egyelőre nem adta fel teljesen az ügyet. A lehetőség, hogy a tranzitvízumokat feltétel nélkül megadják, még mindig fennállt. Ennek ellenére hozzájárult az ötlethez, hogy állítsanak föl egy tábort, amely helyi védelmet nyújt a listán szereplő zsidóknak. „A Svéd Vörös kereszt készen áll arra, hogy személyzettel járuljon hozzá a szervezethez” – írta a külügyminisztérium egy rejtjelezett táviratban Budapestre augusztus elején. Budapest éppenséggel egy olyan város volt, amelyik tele lett elhagyott lakásokkal és épületekkel a zsidók csillagos házakba való tragikus és kényszerű júniusi átköltöztetése miatt. Amikor a svéd legátus felvetette a témát a listán szereplő zsidók számára kialakítandó védett lakóhelyekről, azt jól fogadták. A jelentések szerint a

magyar hatóságok megígérték, hogy „egyedi, jó házakat biztosítanak a mi zsidóink számára”. Langlet már hasznosított ilyen felszabadított helyiségeket különböző fajta védett szállások céljaira. Kórházakban, intézményekben és más ingatlanokban táblákat helyezett el. Ezeken feltüntették Ivan Danielsson követ aláírásával, hogy a Svéd Vöröskereszt védelme alatt állnak. Ezeket a táblákat Langlet ugyanolyan lelkesedéssel osztogatta, mint a Svéd Vöröskereszt pecsétjével ellátott menleveleket. Lelkesedése inspiráló volt Wallenberg számára, de lassacskán és egyre inkább elrettentő példa lett. Anger nagyon jól emlékezett rá, hogy a Langlet mértéktelensége miatti nyugtalanság fokozatosan hogyan nőtt a követségen és a stockholmi Vöröskeresztnél is. „[…] kezdetben jól működött, de amikor elkezdett terjeszkedni, és túl sok házra rakott ki táblákat, persze problémái lettek belőle. Mondtuk neki, hogy […] próbáljon meg restriktívebb lenni, és korlátozza magát bizonyos kategóriájú emberekre, ne menjen túl messzire […] De ezt ő nagyon nehezen állta meg, ezt meg kell mondanom. És emberek életét mentette, efelől nincs kétség. Ugyanakkor az egész műveletet kockáztatta azzal, ahogyan csinálta.” Wallenberg gyakorlott volt a svéd bürokráciával való közelharcban. Parancsnoka volt sok, többé-kevésbé szófogadatlan katonának. Az az ember, aki sikeresen tervezett meg percre pontos végrehajtással egy polgári védelmi gyakorlatot ezer főnek Stockholm belvárosában, most sem állt tehetetlenül ilyen szervezési feladatok előtt. Rend és fegyelem uralkodott a Minerva utcai irodában. A házilagos gyártású menlevelek ellenőrizetlen inflációja szóba se jöhetett. Mert akkor az a veszély fenyegetett, hogy valamennyi teljesen elveszíti az értékét. Szigorú szabályokat állított fel a menlevelek kiosztásánál. Külön kérelmezési űrlapokat készítettek erre a célra, amit minden sorban állónak ki kellett töltenie, és beadnia. Ezen a kérelmezőnek igazolnia kellett kapcsolatát Svédországgal, akár családi, akár üzleti kapcsolatokról volt szó. Az utóbbiakhoz több követelménynek kellett teljesülnie. A Svédországból érkező pénznek a magyar cég létezéséhez nagymértékben kellett hozzájárulnia, a kapcsolatok legyenek többévesek, és a kérelmező

vezető pozíciót töltsön be a cégnél. Bevezetett egy harmadik kategóriát is művészek, „színházi ügynökök” és egyéb kulturális személyiségek számára. Azt a dossziét KL betűkkel jelölte (Kulturleute, kulturális személyek). Minden esetet a Wallenberg legközelebbi munkatársaiból álló négytagú testület tárgyalt, köztük Wohl Hugó, Forgács Vilmos és Hegedűs Pál. Négyből háromnak az egyetértése volt szükséges ahhoz, hogy a kérelmet jóváhagyják. Később Raoul a döntési folyamatot tovább bővítette, és finomította bürokratikus konstrukcióját, a testület döntését felülbírálták ellenőrök és főellenőrök, de ott most még nem tartott. Legvégül maga döntött a kérelmező sorsáról aláírásával. Csak ezek után adták át a menlevelet Danielsson követnek egy utolsó pecsétre és aláírásra. Wallenberg nem szándékozott átgondolatlan villámakciókat végrehajtani. Az ő elképzelésében az életmentést úgy hívták, hogy hatékony és alapos bürokrácia, legalábbis a dolgok állásának ebben a fázisában. A kiválasztás kemény kritériumai, az összeghatárok, amelyeket kénytelen volt alkalmazni és megállapítani, a hitelességhez kellettek, de volt egy hátulütőjük is. Ez automatikusan egyfajta aránytalanságot vont magával. Annak, aki elolvasta a követelmények listáját, nyilvánvalóvá vált, hogy elvileg csak a jómódúak jöhettek szóba a svéd menlevél szempontjából. Ezért kellett Wallenbergnek és munkatársainak legalábbis az első időben a híresztelés ellen is harcolniuk, miszerint a svéd segélyakció a szegény zsidók számára nem volt elérhető.   A kezdetek kezdetén úgy gondolták, hogy Raoul már pár hét után hazatér egy első jelentéstételre, nem is a külügyminisztériumba, hanem az amerikaiakhoz. Nem így alakult. Augusztus elején viszont Anger Stockholmba repült, hogy a családját biztonságba helyezze. A nyár folyamán Budapestet többször bombázták, és ő volt az egyetlen kisgyerekes alkalmazott. Felesége, Elena, sok időt töltött három hónapos kislányukkal a svéd követség evakuációs házában a Balaton mellett, de ez nem lehetett hosszú távú megoldás. Raoul ekkorra annyi információt közölt Angerral, hogy meg tudta kérni arra, találkozzon Olsennel Stockholmban, és informálja őt a helyzetről. Egy pár szempontot adott neki a külügyminisztériumi találkozásához is.

Szerette volna az otthoni diplomatákat az illúzióiktól megszabadítani: a németek a védencek hazaszállítása ellen voltak, és most is ellene vannak. Ilyen körülmények között csak nagyon kevés embert lehet ezen a módon segíteni. Ha többet szeretnének megmenteni, csak helyben lehet védett helyeket létesíteni már csak a források szempontjából is. „Egyébként nem szolgálja a svéd érdekeket, hogy túl sok zsidót fogadjanak be” – konstatálta. Angert megkérte, intézze el neki, hogy budapesti jelentéseit továbbítsák Lauernak, „mert szüksége van információkra pénzszerzés céljából, és ő az egyetlen, aki ezt el tudja intézni”.{92} Abban az üzenetben, amit Angeren keresztül küldött Lauernak, élesen rávilágított arra is, hogy most már szüksége van pénzre az amerikaiaktól, bármilyen módon. Azt az összeget, amit felszabadítanak, az iroda költségeire akarta fordítani. Szüksége volt még konzervek vásárlására is – írta –, hogy ezeket később szétoszthassa. Ezenkívül nem adták ingyen azokat a lakásokat sem, amelyek a védelem alatt álló zsidó családok elhelyezéséhez lesznek szükségesek. Kétezer ember szállásköltségeivel számolt, és becslése szerint 75 ezer korona (kb. 1,5 millió korona, 45 millió forint mai értéken) kellene ehhez a művelethez. „A »gazdag« zsidóknak nincs pénzük, mert azt már elvették tőlük” – mutatott rá, egyértelműen az amerikaiaknak címezve, akik a pénzeszsákon ültek. Megkérte kollégáját, hogy küldjön még ezer cigarettát, valamint két kiló kávét, néhány szappant és ezer darab szokványos gépírópapírt Budapestre.   A tragikus körülmények és a pénzügyi nehézségek ellenére Raoul jól érezte magát a bőrében, és lelkes volt. Végezetül egy levelet is csatolt édesanyjának Anger dokumentumhalmazához. „Azt hiszem, hogy életem legérdekesebb három-négy hetét éltem át. Az ember felfoghatatlan tragédiákat lát maga körül, de a napok és az éjszakák annyira tele vannak munkával, hogy csak ritkán adódik alkalom a történtekre válaszokat keresni” – kezdte beszámolóját. Aki elolvassa ezt a levelet, önkéntelenül is észreveszi, hogy Raoul jól érezte magát a humanitárius osztályon. Napjai annyira intenzívek és hasznosak voltak, hogy szinte elfeledkezett a harminckettedik születésnapjáról augusztus 4-én.

„Születésnapom nagyon vidám volt, mert véletlenül aznap délután vettem észre, hogy hányadika van, és ezt megemlítettem nagyon tehetséges titkárnőmnek, Nákó grófnőnek, 2 órával később nagyszerű felszerelési tárgyak álltak az asztalomon, táska, naptár, tintatartó stb., valamint egy üveg pezsgő és virágok.” Elmesélte anyjának, hogy „egy nagyon szép, 1700-as években épült házban”{93} lakik „a Várban, a legszebb bútorokkal, egy aranyos kis kerttel és nagyszerű kilátással, ahol olykor-olykor reprezentációs vacsorákat adok”. Az épület, amelynek címe Ostrom utca 9–11. volt, a Várhegy északi oldalán állt. Kétségtelenül egy elegáns lakás, kristálycsillárokkal és cserépkályhákkal majd minden szobában, és márványszobrokkal a kertben. Raoul idősebb Balázs Aurél kormánytanácsostól bérelte, aki egy jómódú ember és üzleti potentát volt Budapesten. Balázs több külföldi, műszaki jellegű nagyvállalat igazgatója és magyarországi képviselője is volt, de svéd egy sem akadt köztük. Raoul a családot huszonöt éves fiukon, ifjabb Balázs Aurélon keresztül ismerte meg, akit Rellinek hívtak, és ahhoz a fiatal, nagyvilági körhöz tartozott, akikkel korábbi üzleti útjai során találkozott 1942-ben és 1943ban. Az ifjabb Balázs egy playboy volt. Megvolt hozzá a kinézete, de ennél sokkal több nem, mondták róla a barátai. Még az apja is „könnyűvérűnek” tartotta. Raoulnál sofőri állást és ezzel menlevelet is kapott. A svéd védelem azt jelentette, hogy a család a telken levő másik épületet megtarthatta, amikor Raoul beköltözött. A svéd külügyminisztérium Raoul feladatát „kényes”-nek nevezte. Már néhány hét elteltével világossá vált mindenki számára, aki a titkár környezetében mozgott, hogy az ő munkája Budapesten nem áll meg ott, hogy száraz feljegyzéseket készítsen az országban uralkodó helyzetről. A Strandvägen 7/A-ban Olsent elérték a jelzések, hogy a svéd külügyminisztériumban nem mindenkinek tetszett az, ahogy a dolgok történtek. Továbbította benyomásait az amerikai WRB főhadiszállására egy 1944. augusztus 10-én kelt levelében: „Közvetve az a benyomásom, hogy a svéd külügyminisztériumnak kissé kellemetlen Wallenberg tevékenysége Budapesten, és talán úgy

vélik, az túl nagy figyelmet kapott. Természetesen szeretnének megoldást találni a zsidó problémára az európai diplomácia legjobb hagyományainak megfelelően, ami nem lenne túl hatásos. Más oldalról viszont sok minden szól amellett, hogy csöndben kell dolgozni, amikor ilyen típusú dologról van szó. Mindenesetre én úgy vélem, hogy Wallenberg teljes erőbedobással dolgozik, és sok jó dolgot csinál, ami fontos.”

TIZENKETTEDIK FEJEZET   „Kapcsolata Svédországgal a Kanthal Rt.” A tizenkilenc éves Korányi Alice soha nem hallott a Kanthal Részvénytársaságról a svéd Hallstahammar bányavidéken. Olyan nagyon nem ismerte sem az édesapja, sem jövendő apósa külföldi üzleteit. Talán azt sem tudta, hogy merre van Svédország, és természetesen fogalma sem volt az újdonsült diplomata Wallenbergről a budapesti svéd követségen. Hogy is lehetett volna? 1944 augusztusának elején néhány hete már a kistarcsai táborban ült bezárva. Sorstársaival együtt vitték oda őket, hogy kivárják az Auschwitzba való továbbszállítást – mihelyst a vonatok újra elindulnak. Alice-nak vállig érő fekete haja volt, acélkék szeme és már „kölcsön kapott” időben élt. Budapesten lakott ugyanis, egy lánykollégiumban, amikor a németek márciusban megszállták az országot. Voltaképpen Körmenden élt, közel az osztrák határhoz, de Alice – ahogy azt mondják – egy jómódú polgári családból származott, és a szülők Budapestre küldték a lányukat tanulni. Egy ideig a diákok változatos, érdekes életét élte a fővárosban, antropológiát, régészetet tanult, és esténként értelmes beszélgetéseket folytatott könyvekről és klasszikus zenéről. 1944. március 19-én, vasárnap mindez megváltozott. Ugyanazon a napon, amikor a németek átlépték a magyar határt, a kollégium vezetőjének fia megjelent Alice szobájában, és közölte: ő és szobatársnője, Mátyás Adrienne, immár nemkívánatos személyek lettek – a két lány zsidó volt. Akkor, márciusban Alice még hajadon volt, és Breuernek hívták. Kidobták az utcára, és nem talált más megoldást, mint hogy visszamegy Körmendre mamájához, papájához és kishúgához, Ibihez. Ez nem volt egyszerű vállalkozás 1944 tavaszán egy fiatal zsidó lánynak, akinek egy nagy, sárga csillagot kellett viselnie a kabátján, és akit megfosztottak attól a jogától, hogy tömegközlekedési eszközöket használjon. Végül sikerült eljutnia, és megtudta, hogy a családját bezárták a deportálás előtt egy

gyűjtőgettóba. Alice-nak is oda kellett beköltöznie, és együtt várták közös sorsukat. Alice Breuer hirtelen elutazása miatt kétségbeesett a vele egykorú barátja, Korányi Erwin. Látta a veszélyt, és tele volt tenniakarással. Gondolkodott egy darabig, majd lopott néhány fejléces levélpapírt és pecsétet. Ezek segítségével egy hamis, hivatalos egyetemi levelet készített, amely a körmendi gettó parancsnokának szólt, miszerint az „orvostanhallgató” Alice Breuernek „nemzeti érdekekből” a lehető leghamarabb jelentkeznie kell az egyetem rektoránál. A pecsétek és hivatalos fejlécek megtették a hatásukat a képzetlen csendőröknél. Alice tíznapos kijárási engedélyt kapott, és visszatért a fővárosba. „Ha összeházasodunk, itt tudsz maradni Budapesten” – mondta Erwin. Így is történt. Tíz nappal később férj és feleség voltak, és a körmendi gettóból egy levél és egy sütemény érkezett, amit Cecil mama – ki tudja, milyen úton-módon – meg tudott sütni és ki tudta csempészni. „Vigyázz az én Licimre” – írta Erwinnek. „Mostantól ő a te felelősséged.” Néhány nappal később egy újabb, emberekkel teletömött vonat indult Körmendről Auschwitzba. Abba zsúfolták be Alice mamáját, papáját és kishúgát, Ibit. Soha nem tértek vissza. Az újdonsült feleség, Korányi Alice Erwinékhez költözött. Nekik akkoriban kellett elhagyniuk szép otthonukat, hogy – Erwin szavaival – egy „szűkös, koszos lukban lakjanak egy szánalmas épületben” a pesti oldalon. Ez a szánalmas ház egy fekete alapon sárga csillaggal volt megjelölve. Egyik júliusi napon Alice szokásos módon a kapunál állt, és várta, hogy kimehessen az utcára. Mindig gondosan ügyelt arra, nehogy megszegje a zsidók számára rendelt kijárási tilalmat. Amikor kilépett a kapun, egy perccel később el is fogták. „Túl korán van”, mondták a csendőrök, így került Alice Kistarcsára a gyűjtőtáborba, hogy onnan elvigyék Auschwitzba. Megint nagyon sötét kilátások elé nézett. Többször megverték, és szenvedett. A napok múltak. Három héttel később jött egy őr, és a nevét kiabálta. Azt hitte, most rákerült a sor, hogy deportálják, de odakint két rendőr állt, akik azt mondták, hogy Alice egy jövendő svéd állampolgár, és ezért el kell őt vinniük a svéd követségre. A lány, akit elfogása óta többször és elég

súlyosan bántalmaztak, meg volt győződve arról, hogy agyrázkódást kapott. „Azt mondták, hogy svéd vagyok. Én erről semmit sem tudtam, és fogalmam sem volt róla, hogy édesapám, akinek vaskereskedése volt, honnan vette az acélt. Teljesen meg voltam zavarodva” – így írta le később a helyzetet.   Természetesen ezt is Erwin intézte el, az ő apja is a Kanthal Részvénytársaságtól vásárolta a speciális acélt, de ami még ennél is fontosabb, hogy már sok éve, és erről papírjai is voltak. Korányi Erwin eljutott Raoul Wallenberg irodájába, ahol jóváhagyták svéd kapcsolatait, és ezzel ígéretet kapott arra, hogy a követség ifjú feleségét is segíteni fogja. Erwin beszélt Wallenberggel, és a „svédet energikus embernek írta le, akit szemmel láthatóan valami mélyebb, belső erő vezetett”. A rendőrök a tizenkilenc éves Korányi Alice-t a humanitárius részleg új irodájába vitték a Minerva utcába. Ott ült egy kopaszodó, halk szavú és udvarias férfi egy íróasztal mögött. Megkínálta csokoládéval, és elmesélte, hogy Alice férje már háromszor járt nála. Elmagyarázta, hogy mostantól senki sem árthat neki, mert egy semleges állam védelme alatt áll. És adott egy igazolást egy A4-es papíron. Alice rosszul érezte magát, közel volt az ájuláshoz. Svédország? Az nem Skandináviában van? Elmenőben még azt mondta neki Wallenberg: „Ne feledje, hogy kapcsolata Svédországgal a Kanthal Rt. Hallstahammarban.” A Kanthal Rt. nem volt ismeretlen Raoul előtt. Ismerte a tulajdonost, Hans von Kantzowot, összejárt a fiával és a lányaival. Von Kantzow jelentős szerepet játszott akkor, amikor 1938 őszén Raoul segítette a német mérnököt, Erich Philippit, hogy egy koncentrációs táborból kikerülve Svédországban új életet kezdhessen. A papírral a kezében Alice kiszédült az utcára, ahol ifjú férje, Erwin, épphogy el tudta kapni. Kötelező tetvetlenítés után visszaköltözött apósához és anyósához a koszos lukba. Attól a naptól fogva a Korányi család kívülről fújta, hogy „Aktiebolaget Kanthal Hallstahammarban”. Olyan volt, mint egy mantra. Mindannyian ennek a svéd vállalatnak köszönhették a védelmüket. Korányi Alice kiszabadult az internálótáborból Wallenberg bürokratikus gondoskodása révén, és neki, valamint férjének egy igazi svéd menlevél

volt a birtokában. Ez volt az első – de nem az utolsó – alkalom, hogy Raoul Wallenberg a mentésükre sietett.   Augusztusban a humanitárius osztály Minerva utcai új irodájában az adminisztrációs rutinok kezdtek letisztulni. Raoul volt a munka mozgatórugója. Szinte megszakítás nélkül telefonált, jegyzeteket készített, utasításokat adott folyékony, de a munkatársai fülének kicsit sajátos, szinte amerikai akcentussal beszélt német nyelven, „egyfajta üzleti zsargon az óceán túlsó partjáról”, ahogy Forgács Gábor testvére, Pál leírta: „[…] egy olyan akcentus, amely különös módon nagyon passzolt hozzá, ugyanúgy, mint viharkabátja és puhakalapja, vagy később a szürke acélsisakja és a hálózsákja”. Amikor Raoul nem írt, akkor szórakozottan rajzolt. Mint a Középeurópai Rt.-nél, az íróasztalát itt is elárasztották a gyors skicceivel teli papírlapok. „Mihelyst telefonált vagy valakinek a jelentését hallgatta, amikor beszélt, sőt amikor gondolkodott, mindig rajzolt” – mesélte a titkárnője, Falkné. Raoul sok munkatársa kedvelte a művészeteket. Ha bármikor egy nyugodt perce akadt, szívesen beszélgetett velük az építészettörténet nagy mesterműveiről, és kis rajzokat készített, hogy illusztrálja azt, ami szóba került. De leginkább nagy iramban dolgozott. Gyorsan járt, gyorsan gondolkodott, és gyorsan hozott döntéseket, miközben a szervezési szempontokat állandóan szem előtt tartotta. Páran úgy ítélték meg, hogy feszült volt, mások a kissé konok hozzáállását koncentrációnak és határozottságnak tartották. Munkatársainak mindenesetre kezdettől fogva imponált fáradhatatlan energiája és munkabírása. A dolgozószobája a villa hátsó felében volt, nagy asztallal és telefonnal. A szoba előtti szalonban ültek a gépírónők, akik a menlevélkérelmeket fogadták be, rendszerezték a táviratokat, amelyeket az állítólagos rokonok vagy üzleti partnerek küldtek Svédországból. Egy gondnok futkosott a humanitárius részleg és az igazi követség között, mert ott volt a távíróhelyiség. Langlet svédül tanuló diáklányai közül vett fel néhány adminisztrátort. Ez azért vált fontossá, mert augusztustól igazán beindult a menlevélgyártás. Ők értettek annyit svédül, hogy kiválogassák azokat a

választáviratokat, amelyeket azoknak küldtek a követségre, akiknek a svédországi kapcsolatát elfogadták. Az elfogadott kérelmezőnek ezek után két fényképet kellett beadnia. Kassius Gabriella, akit abban az időben Margalit Gabriellának hívtak, egyike volt azoknak a svédet tanuló diákoknak, akik 1944 augusztusában kezdtek dolgozni Raoulnál. Emlékszik, hogyan ragasztották be a fotókat az útlevelekbe, töltötték ki a neveket gépírással, és a Svédországból érkezett válaszlevelet gemkapoccsal tűzték az irathoz. Ezek után Wallenberg még egyszer átnézte és aláírta. Gabriella szerint Wallenberg nagyon határozott volt, és hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy ne legyen csalás, és hogy életről és halálról van szó. Attól félt, hogy a személyzet saját mentőakciókat kezdeményez. Nem volt szabad inflálódnia a menleveleknek, mint a vöröskeresztes papíroknak, mert ez mindent tönkretenne – mondta. Minden nap átment a napi terméssel Danielssonhoz a követségi villába. Ott ezeket egymás után lepecsételték és aláírták. A követ egyetlen kérdést sem hagyott megválaszolatlanul, és nem maradt ügy elintézetlenül. Gyakran késő éjszakába nyúlt a munka. „Megszámlálhatatlanul sok irat volt, amit este fél kilenckor terjesztettem elő envoyé Danielssonnak, és ez azelőtt történt, mielőtt Wallenberg előjött a maga vaskos dossziéival” – írta le a napi rutint Lars Berg, az ősz folyamán a követség menlevélosztályára újonnan felvett alkalmazott.{94} Időnként – mint például a Breuer Alice-ügyben – szükségessé vált a közvetlen kapcsolat az internálótáborral, hogy a svéd kötődésű foglyokat ki lehessen onnan hozni. Wallenberg ezekre az esetekre is viszonylag gyorsan kidolgozott egy rutint. Írt egy igazolást, hogy az útlevelet kiállították, odafigyelt, hogy a hiteles pecsétek a helyükön legyenek, elküldte az eredetit a belügyminisztériumba, és egy másolatot küldönccel az aktuális tábor parancsnokának. Augusztus elején Raoulnak negyven alkalmazottja volt, és a stáb állandóan bővült. Az adminisztrációban otthonosan mozgó Raoul kezdettől fogva részlegekre osztotta őket: „fogadó, regisztráló, levelező részleg, kassza, irattár, valamint szállítási és szállás részleg”. Szükség is volt egy ilyesfajta kemény irányítású szervezetre. Már augusztus elején négyezer ember menlevélkérő jelentkezési lapja feküdt az íróasztalán, és ehhez

átlagban hatszáz új kérelem érkezett naponta. Annyira nagy volt a nyomás, hogy elfogytak az űrlapok, és a kérelmezők a helyszínen kezdték egymáséról másolni egy hektográf (sokszorosító gép) segítségével. A szállítási és szállás részleg sem maradt feladat nélkül. A svéd követség konkrét ígéretet kapott éppen akkor egy házra a pesti oldalon, amit kiürítenek, hogy a svéd zsidók beköltözhessenek. „Idővel ugyanabban az utcában a közelben levő házak is átalakultak svéd gyűjtőtáborrá [tranzittáborrá]” – írta Wallenberg az 1944. augusztus 6-ai jelentésében.   Az amerikai megbízókat sokkal jobban érdekelte, hogy Wallenberg munkájának irányát befolyásolják, mint a svéd külügyet. A WRB-től hamarosan további instrukciók érkeztek Olsennek, hogy továbbítsa az újonnan felvett megbízottnak. Azt javasolták Wallenbergnek, hogy keresse az együttműködést a portugál követséggel, mert az amerikai külügynek tudomása volt arról, hogy a portugálok titokban a zsidók érdekében tevékenykedtek. A WRB attól se riadt vissza, hogy Wallenbergtől szinte titkosügynöki tevékenységet kérjen. Egy Olsenen keresztül elküldött, rejtjelezett táviratban augusztus elején azt írták, hogy keressen fel egy megnevezett magyar igazgatót, és mondja meg neki, hogy egy néven nevezett barátja üdvözletét küldi Los Angelesből, „akit Raoul Wallenberg nem (ismételten nem) ismer”, húzták alá, egy olyan szóhasználattal, mintha egy kémfilmből vágták volna ki. Hogy azonosítsa magát az igazgató előtt, olyan dolgokra kellene utalnia, amelyek az igazgató tulajdonában vannak, mint a Los Angeles-i barát „mandzsettagombja és zsebórája”, valamint a felesége „bundája, aranykarkötője és zöld kövekkel kirakott melltűje”, írta a WRB a táviratban. Arra is kérték, fejtse ki aggódását egy bizonyos Miki állapota miatt. Ez után a bevezetés után a feladata az lett volna, hogy vegye rá ezt az igazgatót, hogy kérjen svájci vízumot, és a tulajdonában levő magyar vállalat eszközeit, amelynek a Los Angeles-i barát az igazgatója, vigye külföldre. De sem erről, sem a WRB részvételéről az ügyben egyetlen hangot sem ejthet, figyelmeztették Raoult.{95} Ez túl nagy kérés volt, még egy olyan svéd diplomata számára is, aki elismerten, bár titokban amerikai megbízásra dolgozott. Az ő amerikai

missziója zsidó életek mentéséről szólt, nem pedig emigráns magyarok millióiról. Ugyanígy gondolta ezt Johnson követ is, hogy ez nem olyan instrukció, amelyet a követség kérhetett volna a svéd külügyminisztériumtól, hogy továbbítsa. Olsennek ehelyett személyesen kellett átadnia az üzenetet Angernek, aki augusztusban Stockholmba látogatott. Talán a washingtoni WRB felelősei is érezték, hogy átléptek egy diplomáciai határt. Egy közvetlenül ezután érkezett, a külügyminiszterhelyettes, Stettinius által aláírt távirat szerint mindenesetre megkérték Olsent, hogy „fejezze ki a WRB teljes megelégedettségét Wallenberg teljesítményével”. Mintha ezzel akarták volna elsimítani a baklövést. De a hangnem ezek után sokkal tiszteletteljesebb lett.   A War Refugee Board reménye egész idő alatt az volt, hogy Wallenbergnek sikerül nagyszámú zsidócsoportot kijuttatnia az országból. Raoul gondolatai arról, hogy helyben biztosítson nekik védelmet, nem leltek viszontválaszra. Végül Washington zöld utat adott annak a kívánságának, hogy Budapesten állítson fel egy tábort, és ott óvja meg a zsidókat. A WRB szeretne kapni „egy becslést a költségekről, mennyibe kerül a javasolt kísérleti tábor, valamint az Ön szempontjairól, hogy mekkora mértékben lehet ezt finanszírozni anélkül, hogy az ellenséget külföldi valutával látnánk el. A védelem iránti igény alkalmas kiválasztási szempontnak.” A munka fő iránya mégis az legyen, hogy segítsen a magyar zsidóknak elhagyni az országot, állította makacsul a WRB. Ebbe természetesen beletartoztak szükség esetén tiszta „üzleti” tárgyalások is. A Stettinius külügyminiszter által aláírt táviratban az amerikaiak azt javasolták, hogy Wallenberg keresse fel a Weiss Manfréd-gyár vezérigazgató-helyettesét, Bilitz Vilmost. Bilitz hozta létre a kapcsolatot a Weiss Manfréd család és Kurt Becher SS-tiszt között, akit Himmler küldött az üzleti tárgyalásra. Ez azzal fejeződött be, hogy az SS átvette Magyarország legnagyobb ipari konszernjét, cserébe szabad elvonulást adtak a tulajdonosi család mintegy ötven tagjának. Bilitz ezek után segített svájci, illetve portugáliai menekülésük megszervezésében. Ő továbbra is a helyén maradt a gyárban,

és ő volt a kapcsolat Becherhez, aki a májusi sikere után tovább folytatta üzleti jellegű tárgyalásait magyar zsidók szabadon engedéséről. Ezt a tanácsot Raoul hamarosan meg is fogadja.{96} Stockholmban üldögélt egy türelmetlen Olsen, és megpróbálta összeszedni, amit tudott Raoul munkájáról annak az elképzelésnek a segítségével, ami az ő fejében élt egy mentőakcióról. Nehezen rejtette véka alá növekvő nyugtalanságát Wallenberg egyértelműen bürokratikus orientációja miatt. Mostanáig adott a fiatal svédnek tízezer koronát Roosevelt elnök titkos alapjából a mentésre. Informálta a svéd külügyet arról, hogy még több pénz, további ötvenezer korona úton van. De semmiképpen sem akarta, hogy ez a pénz űrlapokat, gépírónőket finanszírozzon, na meg telefonokat a svéd követségen. Olsen ezért felvette a kagylót, és felhívta kapcsolatát a svéd külügyben, a jogi osztály helyettes vezetőjét, Svante Hellstedtet. Elmondta neki, hogy hallott Wallenberg adminisztrációjának volumenéről, és tisztázta, hogy az ilyen fajta papírmunka költségeit a külügyminisztériumnak kell fizetnie. Máskülönben a WRB bizonyára tiltakozna.{97} Néhány nappal később Olsen Angerral ebédelt, aki hazarepült Stockholmba, hogy a családját biztonságba helyezze. Akkor kapott az amerikai menekültügyi attasé tiszta képet. Anger elmagyarázta az amerikainak, hogy elképzelhetetlen a svéd védelem alatt álló magyar zsidókat eljuttatni Svédországba. Már most túl sokan vannak, hiszen augusztus közepén közel kétezren kaptak svéd papírokat. Ezenkívül a németek kellemetlen ultimátumát is figyelembe kellett venni. Ennek a kétezernek a kiutazási engedélye kétszázezer zsidó életébe kerülne. Sikerült Olsent meggyőznie, hogy az egyetlen konstruktív húzás ebben a helyzetben az, hogy megpróbáljanak annyi embert svéd védelem alá helyezni, amennyit csak lehet a következő deportálások előtt, amelyeknek kezdő dátuma, az augusztus 25. még mindig érvényben volt. Azt is tisztázta – ha Olsent elérte volna a vöröskeresztes Langlet túlzóan optimista mentőakcióinak híre –, hogy nem szabad kritikátlanul elsodortatnia magát az embernek ettől a lelkesedéstől. Anger bevallotta, hogy úgy gondolja, a jószívű, nagylelkű Langlet-ből teljesen hiányzik a gyakorlati józan ész, és grandiózus tévképzetekben él. Olsen mindezt továbbította feljebbvalóinak az Atlanti-óceán túlsó partjára.

Stockholmi tartózkodása alatt Anger találkozott Ullein-Reviczkyvel, aki tavasszal lemondott diplomáciai posztjáról, tiltakozásul a német megszállás és az új magyar bábkormány ellen. Angernak elmondta, hogy ő személyesen csak egyetlen utat lát Magyarország megmentésére, és az idő sürget. Szerinte megérett a helyzet arra, hogy Horthy kormányzó elküldje a bábkormányt, és olyan katonai kormányt alakítson, amelyik azonnal elkezdi a béketárgyalásokat. A volt követ levelet írt barátjának, ifjabb Horthy Miklósnak, és kérte, beszélje rá apját, hogy fogadja meg az ő tanácsát. Majd megkérdezte, Anger el tudná-e vinni ezt a levelet Budapestre, és személyesen átadni. „És pontosan ezt tettem, a külügy hozzájárulásával” – emlékezett később Anger. Augusztus 21-én szabadsága után ismét munkába állt Anger Budapesten. Azt a feladatot kapta Danielssontól, hogy a külügytől próbáljon meg erősítést hozni magával. Ezt sikerült elérnie. Együtt utazott Budapestre Göte Carlsson írnokkal és Lars Berg attaséval, aki ugyan csak huszonhat éves volt, de több évet töltött külügyi szolgálatban, és már „megszagolta a puskaport” a berlini képviseleten. Az volt az elképzelés, hogy Berg és Carlsson az úgynevezett védelmi osztályon fognak dolgozni. Svédország ekkorra hét állam képviseletét látta el Magyarországon, olyan országokét, amelyek háborús ellenfelek voltak, és ezért átadták a semleges országnak érdekeik képviseletét. A svéd követség már 1941 nyarán átvette például a szovjet képviseletet. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ők tárolták az összes tulajdont, ami korábban a szovjet diplomáciai képviselethez tartozott, beleértve az ezüst étkészletet, valamint ügyeltek az ország érdekeire a helyszínen. Hét országot képviselni nem elhanyagolható mennyiségű munka, ezért Berget és Carlssont már nagyon várták. Langlet is kapott erősítést. Segítsége a Svéd Vöröskereszt egyik legnagyobb személyisége, Asta Nilsson lett. Az ő neve ismert volt Magyarországon, mert sok magyar gyermeket mentett az első világháborúban.   Az újabb amerikai pénzek késtek, ami problémát okozott Wallenbergnek. Még elvolt az elutazásakor kapott tízezer koronával, de már nem sokáig.

Lauer egy ideig azt hitte, hogy a késés logisztikai problémákon múlt, hogy miként utaljanak Budapestre – szóval az amerikaiak előbb megoldást kerestek. Mivel az elképzelés az volt, hogy a külügyet nem keverik bele a tranzakciókba, az átutalás megszervezése Lauerra hárult. Volt pár kreatív és pár kevésbé kreatív javaslat. Az egyik ötlet az volt, hogy forduljanak Ehrenpreishez, aki a Svéd Vöröskereszt csatornáin keresztül át tudja zsilipelni az amerikai pénzt. Lauer beszélt a problémáról Angerral. Ha a vöröskeresztes megoldást választják, akkor Raoult diszkréten informálni kell a transzfer megtörténtéről. Megállapodtak abban, hogy Lauer értesíti Raoult a Középeurópai Kereskedelmi Rt. budapesti képviseletén, Deák Józsefen keresztül. Ez a következő kódolt szöveget tartalmazná: „Pajor reklamáció, köszönettel, ügyvéd, 5000 korona.”{98} Elhatározták, hogy amikor Raoul elolvassa a „Pajor”-értesítést, akkor tízzel kell megszoroznia az abban szereplő összeget, hogy annyira jelentse be igényét a Svéd Vöröskeresztnél, Langlet-nél. Továbbra is elméleti volt a probléma, hiszen hiányzott a pénz. Ahhoz képest, hogy milyen magas diplomáciai szinten mozgott, kicsit túl sok volt a fordulat, és túl zavaros az ügy. Lauer először azt hallotta, hogy az amerikaiak készek ötvenezer koronát fizetni neki személyesen augusztus 22-én, hogy továbbítsa azt Budapestre. A rá következő nap Olsen nem volt hajlandó elindítani az átutalást, tiltakozásul, hogy nem kapott meg néhány jelentést Raoul budapesti munkájáról. Lauer, akiből nem hiányzott a tűz, felmérgesedett, és füstölgő levelet írt az amerikainak. Megmagyarázta, hogy Raoul Wallenberg keményen harcol, hogy embereknek segítsen, nemritkán 16-17 órát dolgozik naponta, és nincs ideje, hogy külön jelentéseket írjon Olsennek. Az, hogy a svéd külügy nem továbbította a jelentéseket, amelyeket megírt, az nem az ő felelőssége. „Ha nem bízik meg Wallenberg úrban, mindenképpen jobb volna, ha erről engem felvilágosítana, hogy befejezhesse a munkáját Budapesten, és hazatérhessen. Meg kell értenie, hogy Wallenberg úr nemcsak időt és fáradtságot nem kímélve segít a szükséget szenvedőkön, hanem saját életét is kockára teszi bizonyos szituációkban. Személy szerint morális felelősséget érzek ezért az akcióért, épp ezért rendkívül fontos

számomra, hogy Wallenberg úr ne folytassa a munkáját Budapesten, ha nem élvezi az Ön támogatását és bizalmát” – írta Lauer Kálmán. A levél meghozta a kívánt eredményt. Pár nappal később Olsen átutalta az ötvenezer koronát Lauernak, aki viszont betette Raoulnak a Stockholms Enskilda Bankban vezetett privát számlájára. Ezek után azonban egy meglehetősen rosszkedvű Olsen lépett kapcsolatba a külügyminisztériummal, és azt kérte, hogy a továbbiakban kapcsolják ki Lauert a magyar pénzek kezeléséből. Új megoldásra volt szükség, ami továbbra is kívül tartotta a külügyet a pénz kezelésétől, de mégis megszigorította a formaságokat körülötte. A dolog úgy végződött, hogy Raoult felkérték, nyisson egy külön bankszámlát az amerikai magyar pénzeknek, „Raoul Wallenberg Speciális Számla” elnevezéssel. Oda teszi be a pénzt Olsen, majd ezek után az Enskilda Bank minden alkalommal értesítést küld a bevételről a külügyminisztériumnak. Egy hónappal később ezen a számlán közel 250 ezer korona (mai pénzen számítva közel ötmillió, kb. 150 millió forint) volt. Ugyanúgy, mint a WRB többi tevékenységénél, a pénz döntő többsége a Jointtól származott. Olsen szerint a szervezet olyan messzire ment, hogy kicsit később saját maga nyitott egy számlát az Enskilda Banknál, ahonnan Olsen folyamatosan ki tudta venni a pénzt, amikor Raoulnak szüksége volt rá. Érezhető Lauernak ebben az időben írt levelein, hogy aggódott munkatársáért. Emlékeztette Raoult, hogy Magyarország tele van megbízhatatlan emberekkel, és hogy legyen óvatos a pénz kezelésében. Figyelmeztette, előfordulhat, hogy kémek vagy provokátorok környékezik meg, és semmilyen körülmények között nem szabad úgy felhasználnia az amerikai pénzeket, hogy abból a náciknak bármiféle haszna is származzon. Ezt az amerikaiak nagyon világosan kinyilvánították. „Legyél tehát nagyon óvatos, mielőtt beleugrasz valamiféle megállapodásba, mert egy diplomata szavát nem lehet összehasonlítani egy üzletemberével” – írta többek között. Beszámolt arról is, hogy teljesen elárasztják őt a telefonhívások, és sok emberrel összeveszett, mert nem volt hajlandó kiadni Raoul címét, hogy privát leveleket írjanak neki. Ez persze nem akadályozta meg őt abban, hogy egyik oldalt írja tele a másik után, amelyben egyes, megnevezett

budapesti zsidók érdekében cselekvésre kéri Raoult. Ezek egy része Lauer személyes barátja vagy rokona volt, másik része mások kérésének továbbítása. Melegen írt például egy ötvenfős listáról, amelyiken az emigráns magyar politikus, Böhm Vilmos barátai szerepeltek, akik valamennyien kompetensek, a „jövő emberei” voltak. Felhasználta az alkalmat arra is, hogy megkérje Raoult, adjon át tíz láda szardíniát{99} a nővére családjának, és megígérte kollégájának, hogy megpróbál őröletlen kávét, szappant, borotvahabot és csokoládét szerezni.   A budapesti követségen Raoul kollégái előtt nem volt ismeretlen, hogy egyesült államokbeli zsidó szervezetek pénzzel támogattak mentőakciókat. Jóval azelőtt, hogy Wallenberg megérkezett, már a Budapest és Stockholm közötti táviratváltásokban szó esett az amerikai támogatások megszerzéséről. Feleslegesen nem beszéltek róla, de a legtöbben lassacskán megértették, hogy elég sok pénz áramlott az USA-ból abba a kasszába, amely felett Raoul rendelkezett. De hogy az új követségi titkár ezenkívül közvetlenül az amerikai kormány által felkért politikai feladat alapján cselekedett, azt állítólag még a második ember, Anger sem tudta. Talán Danielsson jobban volt informálva. Legalábbis ő kapott Stockholmból utasítást, hogy Wallenbergnek szabad kezet adjon. És annyira bele kellett látnia a dolgokba, hogy megértse, miért nevezte Raoul tevékenységét a külügyminisztérium „speciális”-nak és „rendkívül kényes”-nek. Abban az információs vákuumban, amely Wallenberg feladatát körülvette, adódott lehetőség félreértésre és ingerültségre is. Hiszen megtette azokat a lépéseket, amelyeket az amerikaiak elvártak tőle, de azok számára, akiknek nem volt meg a teljes kép, a növekvő önbizalma egyre provokálóbb lett. Már egy hónappal a helyszínre érkezése után azt írta haza, hogy privát kihallgatáson vett részt Horthy Miklósnál (valószínűleg a fiáról volt szó),{100} valamint találkozott a belügyminiszterrel, Jaross-sal. Horthy kért egy névtelen írásos javaslatot a tennivalókról, a belügyminiszter pedig megerősítette az ígéretet speciális házak felállítására svéd védelem alatt álló zsidók számára – jelentette Wallenberg. Ezek a kapcsolatok már önmagukban magasabb szintűek voltak, mint ami az ő diplomáciai rangjából következett.

Kezdeményezte azt a közös tiltakozó jegyzéket is a tervezett deportálások ellen, amelyben sikerült egyetértésre jutniuk a semleges államok képviselőinek, valamint a pápai nunciusnak 1944 augusztusában. Ezt a jegyzéket aláírta Svédország, Svájc, Spanyolország, Portugália, valamint a Vatikán, és egyhangúan követelték, hogy a magyar kormány véglegesen hagyja abba „ezeket a cselekedeteket, amelyeknek tisztesség és emberiesség miatt egyáltalán el sem lett volna szabad kezdődniük”. Danielsson és a pápai nuncius adta át a tiltakozó jegyzéket, de nem kell túlságosan sokáig olvasni a szöveget, hogy a megfogalmazások mögött Wallenberg tollát lássuk a papíron szántani. „Mi, a semleges országok alulírott akkreditált képviselői Budapesten, kényelmetlen meglepetéssel értesültünk róla, hogy az a cél, minél előbb folytassák a magyar zsidók deportálását. Azt is tapasztaltuk – egy tökéletesen megbízható forrásból –, hogy ez a deportálás a legtöbb esetben mit jelent, még ha álcázva »külföldi munkaszolgálatnak« nevezik is.” Raoul Wallenberg kezdett belemelegedni a munkába. De a politikai meglepetések kora még nem járt le. Ennek minden előnyével és hátrányával.   Anger, ígéretéhez híven, elvitte az exdiplomata Ullein-Reviczky levelét ifj. Horthy Miklósnak. A mag jó talajba hullt. Július eleje óta tervezett a kormányzó épp egy ilyen kormánycserét, és titokban már volt alternatív miniszterelnök-jelöltje is. Korábban figyelmeztette a politikailag tapasztalatlan, de lojális Lakatos Géza tábornokot, hogy őt akarja új miniszterelnökként látni. Már júliusban követelte Horthy a kormány átalakítását, de Hitler tiltakozása miatt visszakozott. Most ő és Lakatos is kivártak. Augusztus 23-án nyílt egy lehetőség. Megdöntötték a szomszédos Románia nácibarát diktátorát, és az új kormány hadat üzent Németországnak. A románok átállásával Magyarországon is szélesedtek a politikai cselekvés lehetőségei. „Ekkor kínálkozott a régen várt alkalom beavatkozásomra” – írta Horthy emlékirataiban.

A következő napon a kormányzó a bábkormány lemondását követelte, és hívatta Lakatost. Ez véletlenül pont arra a napra esett, amikor a szövetségesek bevonultak Párizsba, és ez alkalommal az erősen meggyengült németek nem tettek Horthynak keresztbe. Augusztus 29-én fölesküdött egy új, „apolitikus” magyar kormány, amely felerészben katonákból, felerészben tisztviselőkből állt. Mihelyst Lakatos miniszterelnök lett, a kormány elővezette azt a követelést, hogy adják fel a deportálások újraindításának mindenféle tervét. Nagy politikai súlya volt a követelésnek, amit a német követség továbbított az SS-vezető Himmlernek, hivatalos német reakcióra várva. Ezek után elkezdődött egyfajta politikai színjáték. A vazallus Magyarország kormánya kettős beszédet alkalmazott. Egyfelől megpróbáltak a német fülekbe propagandisztikus deklarációkat suttogni a magyar harci kedvről, másfelől a magyar kormány egy különbéke lehetőségeit latolgatta, elsősorban a nyugati szövetségesekkel. Németországban ekkorra már egyre inkább Himmler tartotta kezében a szálakat. A magyarok követelése a deportálások leállítására egy stratégiailag erősen megváltozott helyzetben landolt az asztalán. Nyilvánvaló volt számára, hogy a németek nem engedhetik meg maguknak még egy ország elveszítését Románia után. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a háborúnak ebben a szakaszában Himmler is kettős játszmát folytatott. Titokban megpróbált különbékét kötni a nyugati szövetségesekkel. Ezenkívül a „zsidókérdésben” elfoglalt álláspontja fokozatosan megváltozott. Alig pár hete küldte kedvenc követét, Kurt Bechert egy hídhoz a svájci határra, „üzleti” tárgyalásokra az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint képviselőjével. Becher leporolta a korábbi ötletet a tízezer teherautóról, az összes magyar zsidó szabadon bocsátása ellenében. A tárgyalások eddig eredménytelenek voltak – tudta meg Himmler –, de Becher megengedett magának egy jó szándékú gesztust, és néhány száz magyar zsidót a bergen-belseni koncentrációs táborból egy Svájcba tartó vonatra ültetett. Berlinben Himmler számára az ilyesfajta tárgyalási stratégiák egyre tetszetősebbek lettek. Belátta ugyanis, hogy bizonyos esetekben a náciknak több haszna származhat az élő zsidókból, mint a halottakból. Mivel megint szembetalálkozott a magyarok követelésével, elhatározta,

hogy ez alkalommal enged, és személyesen közölte a budapesti német képviselettel, hogy a deportálásokat elhalasztják. Veesenmayer annyira megdöbbent, hogy azt kérte Himmlertől, ismételje meg az üzenetet. Himmler rendelkezése jelzés arra, hogy bizonyos magas SS-körökben azok a korábbi, fanatikus erőfeszítések, hogy Európa valamennyi zsidóját kiirtsák, hátrébb szorultak az anyagi nyereségek kilátásaihoz képest. A „kegyelem” és a „megmentés” körüli szemforgatás korábban is megvolt, de mostanra jobban előtérbe került. „Az emberkereskedelem kétségtelenül jelentős része lett annak, amit az SS-től elvártak a végső megoldás keretein belül” – írja Szita Szabolcs magyar történész a történtekről szóló elemzésében.   Eichmann számára Himmler döntése az utolsó csepp volt a pohárban. Nem elég, hogy látni kényszerült azt, Becher hogyan sütkérezik egyre jobban a sikerben, tárgyalásai hogyan kaptak egyre nagyobb szerepet a játékban, most ráadásul a saját fő feladatát törölte el – maga Himmler. Megbántottnak érezte magát. Informálta Veesenmayert, hogy ilyen körülmények között feleslegesnek tartja a munkáját, és áthelyezését kérte. Ez szinte azonnal meg is történt, Eichmannt és emberei közül többeket Budapestről a magyar– román határra küldtek, a feladat pedig a helyi német lakosság evakuálása lett. Eichmann eltűnt, a deportálási rendeletet felfüggesztették. Az élet azonnal kedvezőbbnek látszott a még mindig Budapesten maradt 200–250 ezer magyar zsidónak. Augusztus végén vagy „csillagos házakba” zsúfolták össze őket, vagy internálótáborokban éltek (mint például a kistarcsai, ahol Alice Breuer volt korábban). A férfiak nagy részét munkaszolgálatra hívták be, egyesek a – főleg svéd és svájci – követségek nemzetközi védelme alatt álltak. Ha nem éltek elbújva. Továbbra is érvényben volt a zsidók számára a kijárási tilalom a nap nagy részében, és kénytelenek voltak sárga csillagot viselni. Továbbra is kizárták őket a nyilvános életben való részvételből, és megfosztották őket emberi jogaiktól. De ebben a fázisban a legkisebb szimbolikus cselekedet, az első megkönnyebbülés is égből hulló manna volt Budapest zsidóinak. Amikor az új belügyminiszter elhatározta, hogy pár száz zsidót elbocsát a kistarcsai táborból, valóságos örömünnep tört ki.

Ki tudta azt elképzelni, hogy az új miniszterek ugyanakkor arról beszéltek, hogy az összes zsidót a városon kívül egy gettóban helyezik el? Vagy, hogy még több zsidót küldenek kényszermunkára? A könnyítések akkora örömöt váltottak ki a magyar zsidók körében, hogy az új külügyminiszter, Henney Árpád gyanakodni kezdett. Ivan Danielssonnal való találkozóján, szeptember első napjaiban megjegyezte, hogy a magyar zsidók sokkal biztosabb fellépést mutatnak, és jobb a kedvük, amióta helyzetük javult. Henney szerencsétlennek találta ezt, mert – ahogy mondta – a zsidók megbízhatósága még mindig „kétséges”. Ennek következtében a kormány kénytelen volt „nagyon erős ellenőrzést gyakorolni fölöttük”. A Lakatos-kormány talán feladta a gyilkos terveket, de a magyar politika továbbra is ijesztően szilárd antiszemita alapokon állt. Danielsson számára a találkozó mégis pozitív volt. Világos döntést közöltek vele: az új kormány tiszteletben fogja tartani a svéd kormány mentelmi intézkedéseit. A fantáziadús menlevél elegendő volt ahhoz, hogy egy magyar zsidót svéd állampolgárnak tartsanak, kiengedjék egy esetleges internálótáborból, és megszabadítsák a sárga csillagtól. A szállásra vonatkozó ígéretek elhúzódtak, de most mindannyian különleges, védett svéd „zsidóházakba” költözhetnek a kivándorlásra várva. Ez ígérte a külügyminiszter Danielssonnak, bár hozzátette, hogy a svéd zsidók is hozzájárulhatnának a kényszermunkához. Kezdett sürgős lenni a svéd házak dolga. Wallenberg humanitárius osztályán már lassacskán a kilencezredik kérvénynél tartottak.   Forgács Vilmos egyike volt azoknak a Minerva utcában dolgozó védett zsidóknak, akik segítettek Wallenbergnek az egyre dagadó menlevélbürökrácia kezelésében. Ahhoz a négy-öt emberből álló kicsiny agytröszthöz tartozott, amelyik Wohl Hugó igazgató vezetése alatt az ügymenet folyamatosságát intézte. Odafigyeltek, hogy a napi rutinok akkor is működjenek, ha Raoulnak el kellett szaladnia a különböző minisztériumokba, tanácskoznia más követségeken, vagy találkoznia ellenállókkal. A követségi titkár ebben az időben elég sok időt és pénzt fordított kapcsolatteremtő reprezentációs vacsorákra. „Az eddigi kiadások jelentős része ebédekből és vacsorákból állt, különböző, befolyásos

tisztviselők, különösen a zsidókérdéssel foglalkozók meghívására fordítódott. Pénzt megvesztegetésre nem fizettem, de néhány ajándék szardíniakonzervet kiosztottam” – írta Raoul szeptember 12-ei beszámolójában Olsennek. Forgács Vilmos ugyan már júniusban kapott ideiglenes útlevelet Angertől magának és a családjának, de egy problémája azért volt: idősebb fiát, a tizennyolc éves Gábort májusban behívták egy nyugatmagyarországi szénbányába munkaszolgálatra. Kényszermunkára vitték, ami évek óta a katonai szolgálat antiszemita alternatíváját jelentette a zsidó férfiak számára. Vilmos papa semmiféle részletet nem ismert a fia életkörülményeiről, de azt tudta, hogy Anger elküldött oda egy ügyvédet Gábor ideiglenes svéd útlevelével. De a fiú mégis maradt.{101} A tizennyolc éves Forgács Gábornak nem volt könnyű élete. Minden reggel négykor ébresztették kétezer munkaszolgálatos társával együtt, hét kilométert kellett gyalogolniuk a bányáig, tíz órát dolgozni, majd visszamenetelni ugyanazon az úton a barakkokhoz. Tizenöt kilót fogyott, bár naponta kétszer kapott meleg ételt. De sok kedves, hasonló helyzetű barátra talált, és nem érezte, hogy az élete veszélyben volna. A provizórikus útlevelet bevarrta a kabátja bélésébe, mert tanácstalan volt, hogy okos vagy nem okos dolog megmutatni a parancsnokságnak. Közölték vele, hogy Per Anger hamarosan eljön érte, és addig függőben hagyta a dolgot. Szeptember 6-án kora reggel a kényszermunkások felét felébresztették, és azt a parancsot adták nekik, hogy csomagoljanak, és legyenek útra készek. Tíz kilométernyi gyaloglás után egy üres, várakozó vonathoz értek. Megtudták, hogy áthelyezik őket a frontra, Szerbiába. Forgács Gábort egy hátsó, nyitott vagonba tették. Amikor Budapestet elhagyták, valamiféle ötlettől vezérelve leugrott a vonatról, szerencsére nem sérült meg, és senki sem vette észre. Az útlevelet kísérő levélben benne volt annak a lakásnak a címe, ahol a családja tartózkodott, és hamarosan oda is talált. Másnap reggel az apja ébresztette: „Itt vannak a ruháid, Gábor. Borotválkozz meg, és gyere velem!” Ezután elmentek Wallenberg humanitárius osztályára a Minerva utcába, ahol Gábor azonnal munkába állhatott mint kifutófiú. Apjának annyi ideje sem volt, hogy valamiféle eligazítást adjon neki. Ő pedig üldögélt a szalon

egyik sarkában, nézegette a gépírónőket, és várta, hogy különböző ügyeket rábízzanak. Néha leosont a Gellértbe egy kicsit úszni. Egyébként bőségesen jutott ideje arra, hogy tanulmányozza Raoul személyzetét. Elegáns ruhákban haladt át a színen az idősebb Falkné, mintha egy nagyvállalat vezérigazgatójának a titkárnője lett volna. És jött Nákó grófnő, Raoul fürge, fiatal mindenese, az egyik színes, virágos kreációban a másik után, mindegyik illett extrovertált és vidám személyiségéhez. Gábor megállapította, hogy Raoul belső köre, amibe az apja, valamint Wohl Hugó és Hegedűs Pál jogász tartozott, mindig frissen borotválva és példásan öltözve tűntek fel – vasalt ingek, elegáns öltönyök, nyakkendő. A benyomás sokkal inkább olyan volt, mint az üzleti élet elitjéé, nem pedig olyan, mint egy segélyszervezeté, és ezt a stílust Raoul is átvette. Gábor csodálta a követségi titkár legombolt nyakú, sportos ingeit, állítólag amerikai viselet, amit ő korábban sohase látott. Észrevette, hogy Raoul gyakran kedveszegettnek tűnik. Ritkán érkezett mosolyogva, de az irodájában gyakori volt a nagy nevetés, ami áthallatszott a gépírás egyhangú kopogásán is. Az volt a benyomása, hogy főként Hegedűssel találtak jól egymásra, egy mélyebb, lelki szinten is. Egy-egy alkalommal előfordult, hogy a „Csoda” is megjelent. Berber Smitnek hívták, a holland rádiókonszern, a Philips magyarországi leányvállalatának vezetője, Lolle Smit lánya volt. Mivel Svédország Hollandia érdekeit is ellátta, Danielsson már a németek bevonulását követő héten a Smit család magánlakását formálisan svéd védelem alá helyezte. Június elején Lolle Smit elutazott Budapestről, hogy a Philips érdekeit intézze Bukarestben, de a család maradt, és megszokott volt, hogy hollandok gyakran megfordulnak a svéd követségen. Így a fiatal szépség, Berber Smit is. Mindenütt általános feltűnést keltett a megjelenésével. Szeptember elején Raoul már kétszer randevúzott vele. Az ősz nagyobb részében rendszeresen találkoztak.{102} „Amikor Berber belépett az irodába, a légkör teljesen megváltozott” – emlékszik Gábor. „Olyan nő volt, akit az ember soha nem felejt el. Magas, sugárzó zöld szemekkel és titokzatos mosollyal. A lábai, hát azok esztétikusan tökéletesek voltak, akár egy szoboré. Tizennyolc éves voltam, és több hónapot egy munkatáborban töltöttem. Számomra ő volt a megtestesült csoda.”

A „csoda” apja legalább annyira érdekes, ha nem is annyira látványosan. Egy ideje a Philips-igazgató, Lolle Smit ugyanis a brit hírszerzés, a Secret Intelligence Service (SIS) ügynöke volt, az ilyen jellegű kapcsolatok nem voltak ritkák a budapesti emigráns hollandok között. Az ő beszervezése nagyon sikeres volt a britek számára, egy fogékony üzletember, aki sokat utazott Európa-szerte, és sok némettel barátkozott. Pár évvel később a britek kitüntették a hírszerző szolgálatnak a háború alatt tett szolgálataiért. Az ügynöki feladatra csak 2010-ben derült fény, amikor a brit hírszerzést kutató Craig McKay felgöngyölítette a históriát. Lolle Smit elhagyta a várost, mielőtt Raoul Wallenberg megérkezett, és semmi bizonyíték nincs arra, hogy a lánynak bármi köze lett volna az apja ügynöki tevékenységéhez, arra meg végképp nincs, hogy erről Raoulnak lett volna tudomása. De lehetetlenség volt a zsidók ügyében tevékenykedni Budapesten abban az időben anélkül, hogy így vagy úgy ne került volna kapcsolatba az ember olyan szövevényes hálózatokkal, amelyeket a háborúban részt vevő államok hírszerzései alakítottak ki.{103} Amerikai pénzek, holland kémcsaláddal való összejárás, rokonok, akik golyóscsapágyat exportáltak Németországba és a nyugattal való békekötési tapogatódzásokat közvetítettek. Egy jól informált, konspirációs hajlamú és jó hallású szovjet ügynök számára a svéd mentőakció vezetője már ekkorra is meglehetősen gyanús színben tűnhetett fel. Ráadásul Wallenberg nemsokára beszélgetéssorozatba bonyolódik Himmler „üzleti tárgyalójával”, Kurt Becherrel. Ez a fajta alkudozás a zsidókról a nácikkal már korábban felkeltette Sztálin haragját.   A deportálási stop, a zsidók egyes csoportjainak megkönnyebbült helyzete – közöttük azoké, akik svéd védelem alatt álltak – kicsit nyugodtabb időket hozott a svéd követségre. Ugyanakkor valamennyien tudatában voltak annak, hogy Budapesten 1944-ben minden megváltozhat azalatt, míg az ember megiszik egy kávét. Wallenberg állandó készültségben volt, hogy kivédje, ha a rendeletek hirtelen módosulnának. Egyik nap az összes, Magyarországon tartózkodó külföldi zsidót internálni akarták, a következő napon az összes zsidót elvinnék Budapestről. De az idő múlt, és valójában semmi nem történt, ha csak az nem, hogy az új kormány be akarta váltani fenyegetését az általános és kötelező

munkaszolgálat bevezetéséről – vidéken, a fronton vagy Budapest hadi üzemeiben – valamennyi munkaképes zsidó számára. Raoul alkalmazottai családjaikkal együtt mostanra kétszázötven embert tettek ki, és a részleg már régóta huszonnégy órán át dolgozott. Elkezdtek újabb helyiségeket keresni, és találtak is egyet a Tigris utcában a Várhegyen, a palota mögötti lejtőn, ahová az adminisztráció egy részét át lehetett költöztetni. A Schutzpass-gyártást azonban meghagyták a Minerva utcában, a követségi épület szomszédságában. Ott a kérelmezők sora sohasem akart elfogyni. Danielsson gépírónői, Bauer és Brulin, alig tudtak felmenni az emeletre a lakásukba, a sok embertől. Margareta és Birgit viszkető vörös kiütéseket kaptak, mint kiderült, poloskacsípésektől. „A felső szinten minden szobában, minden falon megjelentek, és csapatostul masíroztak fel a hallból, ahol az emberek szardíniákként voltak összepréselődve, miközben Raoul munkatársaira vártak. Ott volt egy kandalló, amit gyakran használtunk, és elképzelhető, hogy az apró rovarok különösen jól érezték magukat a sötétben és melegben” – írta Margareta Bauer az emlékirataiban. Ebben a viszonylag nyugodtabb politikai helyzetben megnőtt a mozgásszabadság, ezzel javult a hangulat, és bizonyos mértékben a pimaszság is a humanitárius osztályon. Anger meglepődött, amikor visszajött a szabadságról, és látta, mekkora méreteket öltött Raoul tevékenysége ilyen rövid idő alatt. És folyamatosan csak tovább nőtt. Az óvatosabb és diplomáciailag iskolázott Anger időnként megpróbálta Raoult visszafogni, amikor úgy viselkedett, mint „az üzletben, ahol minden arról szól, hogy olyan sokat nyerj, amennyit csak lehet”. Az újonnan érkezett Lars Berg elég hamar szkeptikussá vált a méreteket illetően, és látta a menlevélipar kockázatait is. „Hogyan fogjuk védeni a saját svéd érdekeinket, ha minden második embernek lesz svéd igazolványa Budapesten?” – kérdezte később. Berg értékelte Anger kísérleteit Wallenberg megszelídítésére, lelkesedésének megzabolázására, de azt is észrevette, hogy „Raoul minden alkalommal győzött. Akaraterejével, intelligenciájával és rábeszélőképességével sikerült a követet rávenni, hogy támogassa a terveit. És akkor Anger nem tudott mást tenni, mint engedni”.

Budapesten elkezdett terjedni a hír, hogy Raoul, titulusa ellenére, tulajdonképpen nem tartozott a diplomáciai testülethez. Anger mondta neki, hogy óvatosabbnak kell lennie, de olyan volt, mintha a falnak beszélne. Leggyakrabban úgy fejeződtek be ezek az intő beszélgetések, hogy Raoul elkezdett viccelődni, és akkor együtt nevettek, és Raoul „öreg diplomatának” nevezte. El is határozták ezt a szereposztást: Anger a szigorú, korrekt tisztviselő, aki a dip lomáciai szabályokat követte, és kívülről, látszólag távol állt a „szabadúszó” Raoul impresszionista, merész mentőmunkájától, amiről – ha nagyon égne a lábuk alatt a talaj – mindig azt lehet mondani, hogy nem tartozik a „rendes követséghez”. Angernek azonban imponált Raoul buzgalma, amilyen nagyszerűen megszervezte az irodáját, és hogy pontos volt az ellenőrzés mind a pénzügyekben, mind a bürokráciában. Látta vezetési tehetségét, és csodálta azért, hogy képes volt dolgokat elintézni. Kollégájának segélyakciója valóban egy iparrá nőtte ki magát. Bent az irodájában Raoul úgy ült, mint egy vállalatigazgató, fogadta a munkatársait, utasításokat adott, és meghallgatta a beszámolókat. És pontosan ilyenné – a jól szervezett vállalat mintájára – akarta a misszióját felfejleszteni. A cél minél több ember megmentése. Fontos volt tehát a szervezési kapacitás és a stabil, átfogó rálátás a folyamatra. „Az idő nem teszi lehetővé, hogy egyes kérdéseknek szenteljem magam, amikor Budapest teljes zsidó lakossága élet és halál között van” – mondta Angernek. Legközelebbi munkatársaival szigorúan közölte, hogy még a vezetőségben sem fordulhat elő magán-mentőakció rokonok vagy ismerősök számára, hogy minden segítséget kérőt egyformán kell kezelni, és ugyanazt a bürokratikus utat kell a kérvényeknek bejárniuk. Raoul maga sem volt az az ember, aki megállt a zsúfolt lépcsőn és fél órát töltött azzal, hogy együttérezzen egy szomorú, elhagyott tizenéves kislánnyal. Megacélozta magát, és egyetlen szó nélkül, könyökével tört utat magának az irodájához, ahol helyette inkább néhány száz útlevelet adminisztrált, hogy megpróbálja megmenteni nemcsak azt az egyet, hanem mindenkit, aki kint állt, és akinek volt Svédországhoz kapcsolódása. Ezt a céltudatosságot néha hidegségnek tartották, de kollégái közül sokaknak imponált.  

Egy ekkora szervezetben azonban – minden ellenőrzés dacára – időnként előfordultak kevésbé megbízható elemek, akiknek sikerült beférkőzniük a bürokráciába. Megindultak a híresztelések, hogy Raoul menleveleinek van egy feketepiaca, illetve teljes hamisítványok is előfordulnak. A svéd követség ingyen bocsátotta ki a menleveleket, mindössze egy szimbolikus pecsétdíjat kellett fizetni. A városban azonban ezer pengőért vagy még többért adtak hamis útleveleket. Birgit Brulinnak nem tetszett az, amit látott. Szeptember 6-án levelet írt, és panaszkodott Lennart Larsson üzletembernek, aki évekig konkurenciája volt üzleti ügyekben Wallenbergnek, és aki gyakran megfordult a követségen. „Margareta és én szörnyen szomorúak vagyunk, hogy nem vagy itt, és nem idegesíted fel magad velünk együtt azon, ami itt folyik. Amikor hazamentél, még gyerekjáték volt a helyzet ahhoz képest, ami most van. A kerítés mellett a sorok nem rövidültek, és az adásvétel erőteljesebb, mint azelőtt. 120 zsidó alkalmazott intézi a munkát, és leírhatatlan a korrupció és a protekciózás és a feketekereskedelem, ami ott megy… Jó barátod, Berg, aki jó embernek látszik, már sokszor reagált, és nem érti, hogy ilyen dolgok hogyan történhetnek meg egy svéd követségen. De hát az nem sokat segít, hogy az ember ellenkezik az egésszel szemben. Mindenesetre kis kolóniánk 3000 emberrel nőtt.” Wohl Hugónak sikerült beazonosítania néhány útlevél-hamisítót. Ezeket Raoul alaposan lehordta, és megtiltotta nekik, hogy a követség dokumentumainak akárcsak a közelébe kerüljenek,{104} és elhatározta, hogy megerősíti a felügyeletet. Létrehozott egy bizottságot Forgács Vilmos vezetésével, amelynek az volt a feladata, hogy kétszeresen ellenőrizze a kollégák döntéseit a menlevelek ügyében egy, a Raoul által kidolgozott, pontos bürokratikus rend szerint. Megszigorította a szabályokat is. Csak olyan svéd üzleti kapcsolatokkal rendelkező személyek jöhettek szóba, akiknél évente és alkalmazottanként legalább kétezer pengő forgalmat lehetett kimutatni. Az állítólagos rokoni kapcsolatokat aláírt dokumentumokkal kellett igazolni. Kérelmezők, akiknek nem voltak közeli rokoni kapcsolataik, mint például nagybácsi vagy unokatestvér

Svédországban, csak saját, valamint házastárs és gyerek védelmére számíthattak. A feketekereskedelem problémája azonban ezzel nem tűnt el, és Wallenberg egy különleges biztonsági felelőst alkalmazott az élelmiszerkereskedelmi kapcsolatain keresztül, akit akkor ismert meg, amikor a Közép-európai Rt. nevében utazott Budapestre. Az új embert Geiger Andrásnak hívták, és az lett a feladata, hogy mindenről informálja őt, amit lát vagy hall az útlevél-eladásokkal kapcsolatban. Egy idő után rendőrségi feljelentés is született a feketekereskedelem miatt. Három személyt letartóztattak, akiket házkutatás során tetten értek (közöttük egy ismert gyilkost), mert hamis Schutzpassokat találtak náluk.   A menlevelek kezelése nehéz egyensúlyi kérdés volt. Ebből a szempontból döntő lett a folyamatos ellenőrzés. Ugyanakkor nem lehetett kontraproduktívan merev és naiv, amikor a nácik egész idő alatt arra várnak, hogy mikor kezdhetik halált hozó hamis játékukat. A Minerva utcai irodában előfordult, hogy egy kérelmezőnek odaadták a stockholmi telefonkönyvet, hogy szinte behunyt szemmel mutasson rá egy „rokonra”. Lévai Jenő szerint megtörtént, hogy Wallenberg maga állított ki menlevelet, kérelmező blanketta nélkül, például százöt náciellenes szociáldemokrata számára, akiket politikai okból üldöztek. A menleveleket betette a páncélszekrényébe, hátha valamikor szükség lesz rájuk. De ez mégis kivételes eset volt. Egyelőre odafigyelt, hogy a megfelelő keretek között maradjon. Amikor a helyzet meleg lett a hamis menlevelek miatt, azonnali támogatást kapott Danielssontól. Még többet is. Egy nap a követet sarokba szorította néhány magyar bevándorlási bürokrata, akik felmutattak egy hamis svéd menlevelet, rajta hamisított krikszkrakszokkal, és azt kérdezték, hogy ez valóban a miniszter aláírása-e. Danielsson belátta, hogy válaszával egy ember sorsát tartja a kezében, és szemrebbenés nélkül hazudott: „Hát persze, természetesen én írtam alá.” A német követségen Veesenmayer kezdett igazán ideges lenni. Szeptember 15-én küldött egy táviratot a berlini külügyminisztériumba, és elborzadva írt a Schutzpass-jelenségről. „Ebben a vonatkozásban különösen kiugró az itt székelő svéd követség viselkedése” – írta. „Az

ismert, hatszázötven fős létszám helyett mostanra a magyar külügyminisztérium által kibocsátott hivatalos közlemény szerint mintegy hatezer zsidónak állítottak ki menlevelet, akik számára kivándorlási lehetőséget követelnek” – informált egy felháborodott Veesenmayer. Danielsson is megkapta a magáét, mert „szembeszökő módon mutatja fel védenceit nyilvánosan, azokat, akik menlevelükkel letették a zsidó csillagot”. Arra is rámutatott, hogy makacs híresztelés terjeng hamis svéd papírokról, és hogy – különösen a svéd követségen – pénzért lehet állampolgárságot vásárolni. A menlevelek kiosztása kezdte elérni az ingerküszöböt. Wallenberg teljesen a tudatában volt ennek. Többször előfordult, hogy a magyar hatóságok erőszakkal betörtek az irodájába. Eddig sikerült kiüldöznie őket, de tudta, hogy mi leselkedik rá. Itt volt az ideje, hogy csökkentsék a tevékenységüket, és a mentési munka következő fázisára nyergeljenek át: a svéd védelemmel rendelkező zsidók szociális támogatására. Elhatározták, hogy szeptember 17-étől bezárják az útlevélosztályt a Minerva utcában. A követség tizenegyezer kérelmet fogadott be, és eddig háromezer-ötszáz menlevelet bocsátott ki. Mostantól nem fogadnak újabbakat, hanem feldolgozzák a felhalmozott kérvényeket, és az osztályon átalakítják a munkát, hogy valamennyi, svéd védelem alatt álló zsidó számára humanitárius segítséget adjanak. Egyebek között meg kell szervezni a pesti oldalon levő, korábban megígért, védett svéd házakba való átköltöztetést. Ezenkívül arról is érkeztek hírek, hogy élelmiszerhiány fenyeget. Raoul elkezdte megszervezni az élelmiszer-ellátást, és 65 ezer pengőt (150 ezer koronát, mai értéken számolva mintegy 4,5 millió forintot) tett félre az amerikai pénzből, hogy többek között konzerveket vásároljon. Két hónap telt el a megérkezése óta, és – a külüggyel való megállapodás alapján – lehetősége volt hazatérni. Csábította a gondolat. Az utóbbi időben Lauer hívta, és táviratozott neki sok izgalmas lehetőségről, amelyek nyitva állnának előtte. Salén több hónapra külföldre fog utazni, ez alatt az idő alatt Lauer átveszi a Banántársaság, valamint a Svéd Globus vezetését. Ott Raoulnak is lenne jövője. Azon a lehetőségen is gondolkodott, amit Jacob Wallenberg vetett fel neki, a Huvudsta-projektben való részvétellel kapcsolatban. Ha túl sokáig

marad, fennáll a veszély, hogy ez egy füstbe ment terv lesz. Gyors számítást végzett, és táviratozott üzlettársának, hogy hamarosan hazatér. „Valószínűleg legkorábban 2 hét múlva jövök stop.” Raoul kérésére Lauer felvette a kapcsolatot Jacob Wallenberggel a projekt miatt. De ennél többet is csinált. Megkérte őt, lépjen közbe a külügynél, hogy tegyenek lehetővé egy gyors hazautazást Raoulnak, függetlenül attól, hogy ez fontos volna-e a Huvudsta építési tervei szempontjából, vagy sem. Lauer megírta, hogy az oroszok közelednek, és hogy a hazautazás „Raoul saját egzisztenciája” miatt fontos. Elmagyarázta Jacob Wallenbergnek, hogy erkölcsi felelősséget érez Raoul utazása miatt, „mert én vettem rá erre a misszióra”.{105} Jacob is nyugtalan volt Raoul küldetése miatt, olyannyira, hogy kapcsolatba lépett egy Himmler közelében levő SS-tiszttel, Walter Schellenberggel, és megkérte, védje meg Raoult a náciktól. Eleget tett Lauer kérésének, és beszélt Gösta Engzellel, a külügy jogi osztályának vezetőjével. Ezek után írt egy kétszeresen is megnyugtató levelet Lauernak: Először is a Huvudsta-projekt nem sürgős. Másodszor, Engzell elmondta neki, hogy Raoul követségi titkári állásban volt, és ezért diplomáciai mentességet élvez.   A háborús helyzet minden héten rosszabbodott a németek számára. Románia kiugrása után Bulgária is belépett a szovjet érdekszférába, és hadat üzent Németországnak. Szeptember elején Finnország is kilépett a németekkel való szövetségből, és több hónapi, elhúzódó tárgyalások után, pár héttel később békeszerződést kötött a Szovjetunióval. Magyarország stratégiai jelentősége egyre inkább megnőtt. Egyidejűleg jutott el Budapestre a híre annak, hogy az orosz csapatok átlépték a magyar védelmi vonalat, és most éppen Észak-Erdélyen masíroznak keresztül. Az ország hamarosan európai hadszíntérré változik. Horthy kormányzó számára egyetlen lehetőség adódott. Ki kell lépni a háborúból, és aktívan keresni a fegyverszünetet, természetesen elsősorban a nyugati szövetségesekkel. Az orosz bolsevikok vörös posztó volt nemcsak Horthy, hanem a kormány többségének és a magyar lakosság nagy csoportjainak számára is. Oroszország – Horthy szerint – „egy rákos daganat volt, amit ki

kell vágni, egy méreg, amit el kell távolítani a rendszerből, egy utálatos maffia, amelyet a társadalom söpredéke irányít”.{106} Magyarországon nem sok látszott abból a lelkesedésből, amit a svéd választók mutattak a parlament második kamarájának megválasztásakor 1944. szeptember 17-én. A svéd kommunista pártra leadott szavazatok száma megháromszorozódott, és a voksok 10,3 százalékát szerezte meg, ez a nácizmus elleni harcban felmutatott szovjet sikerek nyilvánvaló hatása volt a svéd belpolitikára. A budapesti svéd követségen sem volt érezhető az oroszoktól való félelem. Osztatlan pozitív érzelmeket keltett, sőt egyenesen várták a szovjet bevonulást. A felszabadítókra vártak, akik végre eljönnek, és szétzúzzák a nácikat. A magyarok nem így tekintettek a dolgokra. Horthy vonala, hogy elsősorban a nyugati hatalmakkal, az USA-val és Nagy-Britanniával kössön békét, mégis ellenállásba ütközött. Először leszavazta az új, politikamentes kormány Horthynak a tárgyalásokra vonatkozó javaslatát, és lemondással fenyegetett, ha mégis keresztülviszi. Amikor ezek után saját, titkos megbízottat küldött a nyugati szövetségesekhez, azok is elutasították. Oroszok nélkül nincs békekötés – volt a válaszuk. Viszolyogva határozta el Horthy, hogy tárgyalófeleit elküldi Moszkvába. Ez alkalommal is a legnagyobb titokban kellett ennek történnie, hogy se a németek, se a magyar kormány ne szerezzen tudomást arról, hogy mire készül. Összeállított egy kicsiny, titkos békekommandót a várpalotában legközelebbi bizalmasaiból. Fia, ifjabb Horthy Miklós, fontos szerepet játszott ebben, mert ő volt a belső kör és az ellenállási csoportok közötti összekötő. Ezekkel a csoportokkal Wallenbergnek is voltak kapcsolatai. Tény az, hogy Raoul találkozott ifjabb Horthy Miklóssal azokban a napokban, amikor a kormányzó megkezdte a titkos tárgyalásokat.{107} Békekísérletekkel a magyarok már korábban is próbálkoztak a háború során, akkor nyugat felé puhatolóztak. Szent-Györgyi Albert, aki 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott, az egyik legfontosabb ilyen kiküldött volt. A márciusi német megszállást követően Szent-Györgyi rájött, hogy élete veszélyben van, ezért illegalitásba vonult. A Nobel-díj miatt a svéd követségen keresett menedéket. Svédország hagyományosan kötelességének érezte a Nobel-díjasok védelmét, a követség pedig

természetesen megadta ezt.{108} „Levéltárosként”, álszakállal és szarukeretes szemüveggel maszkírozva mászkált Szent-Györgyi a balatoni evakuációs házukban. Most megint szükség volt rá. Szeptember közepén a kormányzó ismét üzenetet küldött neki. Horthy azt szerette volna, ha ő utazik Moszkvába tárgyalni a békéről. De nem telt bele sok idő, és a németek gyanakodni kezdtek. Horthy úgy döntött, hogy mást küld követként, és az ellenálló Szent-Györgyinek újra bujkálnia kellett. Ez alkalommal a rejtjelező fülkében rejtették el a Gyopár utcai követségi épületben. „Svensson”-nak hívták, és egy kibombázott, dél-magyarországi üzletembernek adták ki. Két hónapig maradt ott, titokban etették őt a titkárnők, Bauer és Brulin. Nem csak Raoul Wallenberg volt az egyetlen, aki sokat kockáztatott a svéd táborban.   A magyar kormány, Horthyhoz hasonlóan, gyors békét szeretett volna elérni, de egy másik, szerintük okosabb stratégiát választottak. Egy lehetetlen követelményt szabtak. A németek megtudták, hogy huszonnégy órán belül nagy csapaterősítést kell küldeniük Magyarországra, különben a magyarok fegyverszünetre kényszerülnek, mert az ország nem tudja tovább védeni magát. A magyarok biztosak voltak az elutasításban, de a reakció sajnos nem az lett, mint amit vártak. Ehelyett a németek váratlanul megígérték, hogy azonnal teljesítik a követelést. Persze megvoltak az okaik. A budapesti német követségen már régóta gyanították, hogy a palotában, a kulisszák mögött, magas szintű hatalmi játszma folyik. Veesenmayer jóval korábban rávilágított, hogy részéről el tudja képzelni a magyar náci vezetőt és a rettegett nyilas párt elnökét, Szálasi Ferencet miniszterelnökként. A németek a csapaterősítés iránti magyar kérésre úgy tekintettek, mint egy kiváló alkalomra, hogy a magyar Nyilaskeresztes Pártban a nácikat megerősítsék és felfegyverezzék. Szeptember 20-án megérkezett egy német haderő, Otto Skorzeny SSőrnagy vezetésével, azzal a kifejezett feladattal, hogy fegyverezze fel a nyilasokat, és szivárogtassa be őket a magyar hadseregbe, hogy lassacskán azt is átvegyék. Skorzeny és emberei szinte egy időben érkeztek azokkal a német csapatokkal, amelyek átlépték a magyar határt.

  Néhány héttel korábban Raoul Wallenberg úgy ítélte meg, hogy küldetése Budapesten a végéhez közeledik. Mindössze annyi volt hátra, hogy beindítsa a szervezetet, amelynek a feladata a védett zsidóknak élelmiszert és szállást biztosítani, valamint leépíteni az útlevél-bürokrácia nagy részét. Azután elutazhat haza, és átadhatja a további adminisztrációt a megbízható munkatársainak. Mindezt az oroszok megérkezése előtt, hogy Németországon keresztül a gyorsabb utat tudja használni. De a valóság nem hagyta, hogy minden az optimista terveknek megfelelően alakuljon. Az amerikai megbízók másképp látták a dolgot. Szeptember 20-án a WRB további instrukciókat küldött Olsenen keresztül Raoulnak. Kapott korábban is több alkalommal hasonló rendelkezéseket. Ezek új, lehetséges menekülési utakról szóltak, Románián keresztül, új nevek, akikkel fel kellett venni a kapcsolatot, és ezenkívül kellemes dicséreteket is tartalmaztak. Ráadásul az amerikai kormány – jó ízléssel – a dicséreteket egy külön levélben, közvetlenül Christian Günther svéd külügyminiszternek is elküldte. Egészen mostanáig a WRB javaslatai nem voltak különösen forradalmiak. Pár kérdés megválaszolására kérték a magyarországi helyzetre vonatkozóan, és általánosságban felhívták a figyelmét, hogy próbálja meg elérni, hogy enyhüljön a zsidókra nehezedő nyomás. A szeptember 20-ai instrukciókban azonban egy új, riasztó megfogalmazás állt. A WRB-t elérték azok a hírek, miszerint a németek megint váltottak, és a közeljövőben ismét újra akarják indítani a deportálásokat. Ezért vált szükségessé az amerikai üzenet hangnemének élesítése. Iver Olsent és Raoul Wallenberget felkérték, hogy minden csatornán, a lehető legélesebb megfogalmazásban, egyes, megfelelő német hivatalnokok elé kell terjeszteni, hogy a deportálásokat nem lehet újrakezdeni. Világossá kell tenni, hogy ez a kormány határozottan elkötelezett. Bárkit, aki bármilyen formában részt vesz ezekben a deportálásokban, üldözni és büntetni fognak.   Ahogy azt az amerikaiak látták, Raoul missziója még távolról sem fejeződött be.

Nem volt teljes a nyugalom a fővárosban sem. A szeptembert ismételt légiriadók és bombázások jellemezték. Raoulnak és a munkatársainak állandóan ott kellett hagyni az irodát, és átrohanni a követség pincéjében levő óvóhelyre. Előfordult, hogy három-négy órát is ott üldögéltek. A támadások a leggyakrabban késő este kezdődtek. Hamarosan hangról megtanulták megkülönböztetni „a bombázók nehéz motorzaját a vadászgépek haragos zümmögésétől”. Lars Berg számára, aki új volt a Schutzpass-részlegen, ezeknek a bombázásoknak az emlékei sokáig elevenen maradtak meg. „A fényszórók gyűrűjéből a fénynyalábok kutatják az eget. Az egyik talál egy ellenséges gépet, a többi azonnal keresi ugyanazt a célpontot. A gép ide-oda kanyarog, igyekszik kikerülni a fényből. Vagy sikerül neki, vagy eltalálják, és akkor égő fáklyaként zuhan a föld felé. Ezen idő alatt a saját vadászgép szignált küld, hogy mutassa saját röppályáit. A bombázó gép hasonló fénnyel válaszol, hogy elterelje az üldözőket, és az ég egyre jobban hasonlít a Skansen{109} esti tűzijátékához, mint egy komor harci arénához. De ez több mint egy tűzijáték. Ahol a bombák becsapódnak, az első lángnyelvek vörösessárga árnyékai vetülnek az éjszakai égre.”{110} A légitámadások teljesen ellentmondtak az egyébként eléggé hétköznapi, monoton életnek Budapesten. 1944 szeptemberében még mindig nyitva voltak az éttermek, és ahogy a gépek eltűntek, a zsongás ismét nőtt, a szokásos hegedűszó kíséretében. A követségen előfordult, hogy Danielsson kihasználta az alkalmat, és felosont a reprezentációs lakásba, hogy gondolatait rendezze. Az alkalmazottak összetartottak, és sokszor együtt is vacsoráztak. Szeptember közepén Raoul meghívta követségi kollégáit egy vacsorára. Margareta Bauer és Birgit Brulin is jelen voltak az Ostrom utcában azon a pénteki estén. Az, hogy kritikusan viszonyultak mentőakciójához, egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy Raoult ne találják kellemesnek és nagyon szociálisnak. Amikor ők rendeztek vacsorát a Minerva utcai lakásukban, Raoult is természetesen meghívták. De ezeknek az estéknek volt egy másik színfoltja is, Per Anger, akinek a humora és

melegsége „valamennyiünkben elfeledtette a fáradtságot és a gondokat” – írta Raoul anyjának egy szeptember 29-én kelt levelében.   Berber Smit továbbra is feltűnt Raoul naptárában szeptemberben és októberben egyaránt. Előfordult az is, hogy Raoul és a többi követségi alkalmazott esténként bridzselt a likőrgyáros Zwackkal, amikor az kimerészkedett a Minerva utcai pincében levő búvóhelyéről. De különben a szokásos esti tevékenység a munka volt Raoul számára. Életvitelének nyomai is látszottak az egyébként viszonylag vaskos reprezentációs számlakötegen, amit leadott részleges revízióra október közepe táján. „Rendeztem néhány kellemes vacsorát különböző hivatalnokoknak otthon, akik fontosak a tevékenységem szempontjából. Néhány nappal ezelőtt egy igen izgalmas nagyvadat hívtam meg, Himmler kiküldöttjét. Sajnos szolgálati ügyek miatt az utolsó pillanatban le kellett mondania. Igazán kellemes ember, aki – saját elmondása alapján – a közeljövőben agyon fogja lőni magát” – írta édesanyjának Raoul ugyanabban a szeptember 29-ei levélben. „Himmler kiküldöttjét” Kurt Bechernek hívták.{111} Raoul naptára szerint valószínűleg pár héttel korábban találkoztak először. Akkorra azt jegyezte be, hogy Becher képviselőjével, Billitz Vilmossal és a „Gestapóval” találkozik este. Az amerikaiak, akiket még mindig leginkább az motivált, hogy a zsidókat kimentsék az országból, azt javasolták Raoulnak, hogy keresse meg Billitz Vilmost, a Weiss Manfréd-gyár vezérigazgatóhelyettesét, aki segített májusban a Weiss családnak, hogy ipari birodalmát adja el az SS-nek az országból való szabad elvonulásért cserébe. Ritkán fordult elő, hogy Raoul német nácikkal találkozott. Gyakrabban választotta azt az utat, hogy különböző szintű magyar tisztviselőket presszionált. De Becher és Wallenberg egymásra találtak, legalábbis szociálisan. Csak három év választotta el őket egymástól, és sok közös vonásuk volt. Mindkettőjüknek volt külkereskedelmi múltjuk, és mindketten sikeres lókereskedelmet bonyolítottak a háború alatt. Obersturmbannführer Kurt Becher karrierjét kereskedősegédként kezdte, és pár évig gabona- és takarmányimporttal foglalkozott Hamburgban. Ott Raoul főnöke, Lauer Kálmán is dolgozott nagyjából Becherrel egy időben, az élelmiszeriparban. Biztosan elmondta Becher,

hogy már 1942 óta, az SS vezérkaránál a ló- és járműegységnek a felelőse, ezáltal az SS legnagyobb lófelvásárlója is volt. Raoul viszont nyilván megemlítette, hogy ugyanebben az időben lóexporttal foglalkozott. Talán útjaik már korábban is keresztezték egymást. A lemondott vacsorát követő napon Wallenberg meglátogatta Becher irodáját a Mária Valéria utca 17.-ben (ma Apáczai Csere János utca). Ott Billitz Vilmossal találkozott, de valószínűleg Becherrel is. Több évvel később a svéd történésszel, Bernt Schillerrel készült interjúban Becher elmondta, hogy Wallenberggel első találkozásuk alkalmával azt vitatták meg, hogy a Weiss Manfréd-gyár száz alkalmazottját svéd Schutzpassokkal el kellene juttatni Svédországba. Az ember Lauert és Salént gyanítja a háttérben. Később, az ősz folyamán, ismét találkoztak. De akkor a tárgyalásoknak sokkal üzletibb jellege volt, és néhány száz svéd védencnek a szabad elvonulásáról volt szó, fejenként ezer svájci frank fizetségért cserébe. Sok ilyen „üzleti” ajánlat terjedt ebben az időben. Akkor ősszel a stockholmi svéd külügyminisztériumba is eljutott Veesenmayer ilyen javaslata, hogy megnevezett magyar zsidókkal teli személyvagont cseréljenek a hiánnyal küszködő Budapestre érkező, svéd élelmiszer-küldeményre. Wallenberg terve az volt, hogy nemsokára elhagyja Budapestet, de október elején még mindig nem kezdte meg a felkészülést a hazautazásra, és egyre inkább képtelenségnek tűnt, hogy ez meg is fog történni. A Joint épp akkor adományozott még több pénzt a WRB magyar missziójára. Amikor Raoul ajánlatot kapott arra, hogy egy nagy szállítmány élelmiszert vásárolhat alacsony áron, elegendő volt, hogy jelzést küldött a svéd külügynek, és Olsen máris 200 ezer koronát (közel négymillió koronát, azaz 120 millió forintot mai értékben) tett rá speciális számlájára. És a Jointnál még lehetett pénzt találni. A nagy bevétel extra ösztönzést adott Raoulnak, hogy folytassa a munkát. Az átutalás problémája a háború és az infláció sújtotta Budapestre azonban továbbra is fennmaradt. Végül saját javaslata lett a megoldás, a külügy felszólította az Enskilda Bankot, hogy a pénzt a Schweizerischer Bankvereinnél nyitott számlára utalja át Svájcba. A svájci frank keresettebb és szabadabb valuta volt, mint a svéd korona. Ezzel a megoldással Wallenberg árut vásárolhatott Budapesten, és

elegendő magyar pengőt is tudott kölcsönözni, miközben Svájcban fizetett. A svájci bank csak a megfelelő összeget utalta át az eladó vagy a hitelnyújtó személyes, svájci bankszámlájára. Ilyen transzfermodellekkel Raoul már korábban találkozott a Közép-európai Rt.-nél folytatott munkája során, neki ez tehát teljesen természetesnek tűnt. A megoldás viszont meglehetősen nagy bizalmat feltételezett Wallenberg és kötelezettségvállalásai iránt.   Egyre jobban alakult a humanitárius munkának a praktikus része. Ugyanakkor egyre szaporodtak a nyomorúság jelei. A Zsidó Tanácsnak segítségre volt szüksége, hogy ennivalót és ruhát tudjanak adni a rászorulóknak, nem csak azoknak, akik svéd védelem alatt álltak. Egy zsidó gyerekkórházat nemrégiben szétbombáztak, és nem volt pénz az újjáépítésre. Ezenkívül Raoul több alkalmazottját, menleveleik dacára, munkaszolgálatra hívták be a város külső negyedeibe, és kemény munkára, ásásra fogták őket. Raoul körbeautózott egy borvörös Studebakerrel, és megpróbálkozott a kiszabadításukkal. Közben október lett. Közeledett a tél, és vele újabb nehézségek, amelyek mind jól szervezett akciókat igényeltek. A svéd követséget elérte a hír, hogy tizennyolcezer zsidó egy ausztriai munkatáborban van, rongyos nyári ruhákban és facipőkben, ők nem élnék túl a közelgő éjszakai fagyokat. Wallenberg megtette, amit tudott, hogy meleg ruhát szállítson az érintetteknek. Először is elkülönített 35 ezer koronát (600 ezer koronát, azaz 1,8 millió forintot mai értékben számítva), és kérte a svéd külügyminisztériumot, hogy vásároljanak használt ruhákat, és úgynevezett papírmellényeket (melegítő, ruhát helyettesítő, többrétegű, újságpapírból összevarrt öltözék). Aztán értesítette Lauert, és megkérte, hogy oldja meg a Bécsbe való szállítás problémáját. „Tisztában vagyok avval, hogy a dolog keresztülvihetetlen, de meg kell próbálni. Nézetem szerint a ruhahiány Délkelet-Európában akkora lesz a tél folyamán, hogy az embernek magának kell intéznie a szállítást” – írta Lauernak. Október második hetében még mindig szállongtak a hírek, hogy hamarosan újra megkezdődnek a deportálások. Az utcákon érezhető volt egy közeli változás. Hirtelen nagyon megnőtt a német katonai jelenlét.

Valami fontos történt. Kevesen tudták, de egyhetes tárgyalássorozatot követően Horthy titkos kiküldöttjei megállapodtak a békéről a Szovjetunió külügyminiszterével, Vjacseszlav Molotovval. Másnap futárposta ment a budapesti svéd követségről Stockholmba. Egy fáradt Raoul Wallenberg néhány sort küldött benne az édesanyjának. Figyelmeztette, hogy nagyon nehéz lesz olyan gyorsan elszakadnia, mint ahogyan azt szerette volna, de azért remélte, hogy még az oroszok érkezése előtt el tud utazni. „Ha mégsem, megpróbálok Svédországba eljutni Oroszországon keresztül a bejövetelük után azonnal. Feltételezem, hogy egy ilyen út nagyon sok időt vesz majd igénybe.” Buda, 2010. június Forgács Gábornak ellenállhatatlan a nevetése. Hullik, mint a vízesés, ahogy ül az autó első ülésén, és a botjával játszik. Piros lámpánál állunk, nem messze a Gellért Szállótól, és megyünk fel a Várba. Gábor felesége, Kati vezet. Nem könnyű a budapesti forgalom, főleg most, hogy jó pár métert emelkedett a Duna vízállása, és sárga mellényes emberek rakosgatják a homokzsákokat, hogy védjék a várost. Északkelet-Magyarországon már húszezer ember hajléktalan, meséli Kati, aki nyugtalan a rokonai miatt. Forgács Gábor ingázik 2010 és 1944 között az elbeszélésében, és most megint rázkódik a válla a nevetéstől. Mindannyian együtt nevetünk, és arra gondolok, hogy bizonyos embereknek van egy ritka tulajdonsága, hogy mások jól érzik magukat a közelükben, teljesen függetlenül attól, hogy az élet milyen megpróbáltatásokat hoz elébe. Gábor nyolcvankét éves, hosszú ideig egy autókat forgalmazó céget igazgatott. Hatvanhat év telt el azóta a reggel óta, amikor leugrott a déli frontra menő vonatról, és a humanitárius osztályon Raoul Wallenberg egyik munkatársa lett. Hatvanhat év telt el, amióta ott ült a Minerva utcában a szalon sarkában, és várta, hogy legközelebb mikor kell a postára mennie. Épp most jártam arra, és megnéztem a vöröstéglás épületet, ahol azon az őszön dolgoztak. Alig lehet a villát észrevenni a magas bokrok miatt. A Zwack-rokonság nem lakik ott. A háború után elvette tőlük a kommunista rendszer a likőrgyárat is, meg a Minerva utcai házat is, és a legtöbb Zwack testvér elhagyta Magyarországot. A gyárakat Zwack János fia, Péter, vissza tudta vásárolni 1991-ben, de a villa tulajdonosa egy amerikai befektető. Megtartotta az apró lakásokat, amilyenekre az oroszok felszabdalták az épületet, és több kisgyerekes család bérli most. Néhány játékot láttam a fűben, de senki sem volt otthon.

Kati kis utcákon visz minket a Gellért-hegy mögött a Várhegy felé. Befordulunk a Tárnok utcába, elhaladunk a ház mellett, ami a pápai nuncius, az akkor hetvenkét éves Angelo Rotta székhelye volt a háború utolsó őszén. XII. Pius pápa hozzáállása a holokauszthoz némi kívánnivalót hagyott ugyan maga után, értettem meg a háború utáni kritikákból, de budapesti kiküldöttjének egy másfajta belső nagysága volt. Sok szempontból Rotta miatt látta be a pápa a huszonnegyedik órában, hogy a keresztény világ nem mehet el szó nélkül a nácik népirtása mellett. Amikor Rotta 1944 májusában felháborodott jegyzéket küldött a magyar kormánynak, az volt a Szentszék részéről az első tiltakozás az egész háború alatt a zsidók deportálása ellen. A pápa még a nácik olaszországi zsidó tisztogatásait is szó nélkül hagyta. A svájci Carl Lutzhoz hasonlóan Angelo Rotta és második embere, Gennaro Verolino is együttműködött a svéd követséggel. Valószínűleg Raoul Wallenberg többször is járt itt. Mindenesetre azt biztosan tudom, hogy a végső harcok alatt néhányszor megfordult a Tárnok utcai házak alatti pincék egyikében. Ide, az Esterházy-palotába tették át a svájciak a székhelyüket, amikor a főváros harci terület lett, és vezetőjük hazautazott. A palotának tágas óvóhelye volt, itt rejtőzött Ivan Danielsson, Margareta Bauer és sokan mások a svéd követségről az ostrom legrémesebb napjaiban. Megpróbálom megkeresni a megfelelő rácsos ablakot, de sok van belőlük. Több ezer ember bújt meg itt a számtalan föld alatti járatban és helyiségben. Az egész vár olyan, „mint egy svájci sajt, a tetején a királyi palotával”, tudtam meg. A háború végén ezek a festői utcarészletek többnyire bombakráterekké változtak, lótetemek hevertek mindenütt. Csodálom a pasztellszínű, rendbe hozott házakat, és megpróbálom elképzelni az átalakulást, amikor Kati befordul a Mária Magdolna-templom mellett vissza, az Úri utcára. Az Úri utca, ha lehet, még bájosabb. Szinte rögtön, jobbra, a halvány rózsaszín épületben, a 66. szám alatt volt Edmund Veesenmayer náci német képviselete. A német sas messziről látszik, mert a követség még most is itt van. Tudatosul bennem, hogy a német diplomaták csak pár száz méterre dolgoztak az Úri utca 15. számú középkori épülettől, ahol Raoul Wallenberg „szociális” titkára, a színes ruhákat viselő Nákó Erzsébet lakott. A 15-ös számú ház előtt Erzsébet rokona, Berg Gloria vár minket. Ő a háború után született, de Forgács Gábor szerint kinézetre olyan, mintha Raoul titkárnőjének hű másolata lenne. A nyári hőség megcsap minket, ahogy kiszállunk az autóból. Bemegyünk a lakásba, amelyik a kapun belül, a bal oldalon nyílik. Ma ez Gloria tulajdona, de 1944 második felében Per Anger bérelte az édesapjától, Berg Tibortól. Gloria úgy hallotta, hogy Wallenberg kezdetben néhány napot ott lakott, mielőtt az Ostrom utcai lakást megszerezte. Anger gondolata különben az volt, hogy a kis, kétszobás lakás jó lesz nélkülöző menekülteknek, mint például a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertnek, amikor a rejtjelező fülke már nem bizonyul eléggé biztonságosnak.

Nákó Erzsébet egy emelettel feljebb lakott. Nagyon közel álltak egymáshoz Berg Tiborral, aki Erzsébet testvérének a férje volt egy korábbi házasságban, mielőtt Gloria édesanyját megismerte. Harmadik budapesti estéjén Raoul Wallenberget meghívták ide, a bejegyzés szerepel a naptárában. A hallban hosszú tábla lóg, ami a ház elején volt kifüggesztve 1944 második felében. Már kikezdte a rozsda, de abszurd szépsége csodálatos. Balra egy svéd zászló és mellette a szöveg: „DETTA UTRYMMAR STOR ONDER SVENSK SKYDD”. {112}

Gloria pezsgőt kínál, és epret. Körbemutogat, mesél a rokonairól és ritkaságairól, akkora lelkesedéssel, ami még Forgács Gáborét is meghaladja. A Chippendale-kerevet melletti asztalon az 1944-ből származó hivatalos lakókönyv, kopott fekete borítóval. Megtalálom benne Per Anger nevét, szálkás betűkkel, és persze Nákó Erzsébetét is. De nincs Wallenberg. Gloria még egy kincset vesz elő a szekreterből, egy sokat használt telefonkönyv 1944-ből. Rávetjük magunkat, és legtöbbjüket megtaláljuk: Wohl Hugót, Hegedűs Pált és Forgács Vilmost az Eszter utca 29.-ből, telefonszáma 157 244. Mind megvoltak, éltek, a legnagyobb mértékben. A lakásban az íróasztalon Gustaf Adolf trónörökös, Svédország mostani királya édesapjának bekeretezett fotója. Ő ajándékozta Gloria papájának, amikor meglátogatta Budapestet az 1930-as években. A papa kapcsolatai megmaradtak a svéd királyi udvarral, meséli Gloria. – A háború után, amikor kicsi voltam, kaptam egy csomagot használt ruhákkal a svéd királyi háztól – mondja csengő nevetéssel. – 1956-ban elmenekültem Magyarországról, egy pár világosbarna bakancsban, ami a svéd királyi családtól származott!   Forgács Gábornak ritkás, őszülő szakálla van, csíkos nyári inget visel, és most eszébe jut egy eleven emléke Gloria rokonáról, Nákó Erzsébetről. Talán a legelevenebb. Egy jelenet, ami a humanitárius osztályon játszódott le a Minerva utcában. Úgy emlékszik, hogy arról volt szó, hogy a Wallenberg körüli emberek a Gellért Szállóban közösen vacsoráznak majd. Ez 1944. október elején történt, a vihar előtti viszonylagos nyugalomban. Ebben az időben lépett be a holland „csoda”, a kecses Berber Smit Raoul életébe. – Raoul hirtelen azt mondja, hogy nem tud jönni a vacsorára, mert aznap este foglalt. Amikor Nákó megtudta, hogy miért, iszonyú dühös lett – meséli Forgács Gábor. Kezét marokba hajlítva mutatja, hogy a féltékeny, impulzív Erzsébet hogyan fogta meg Raoult. Gábor felemeli hangját, amint utánozza: „Das kannst Du mir nicht antun!” – kiáltotta. Ezt nem teheted meg velem! Gábor visszarendezi arcvonásait. – Akkor kezdtem gyanakodni, hogy Raoul Wallenbergnek nagyon különleges kapcsolata volt Berber Smittel.

Gloria mosolyog a történeten. – És Nákó láthatóan belebolondult Raoul Wallenbergbe azon az őszön – mondja Gloria. – Azt hallottam, hogy fülig szerelmes volt belé. A háború után Münchenbe költözött, és egy magyar vendéglőt nyitott.   Végül is sikerül kapcsolatot találni az egyik családdal, akik most a Zwack-villában laknak. Meghívtak, hogy nézzek be. Egy napon azon a parkettán állok, amelyik a humanitárius osztály irodája volt a Minerva utca 1/A-ban (jelenleg Minerva utca 5.). A szalon most az egyik bérlakás része, de a stukkó a plafonon megmaradt a régi időkből ugyanúgy, mint a gyönyörű, sötét fakeretes üvegajtók. Mögötte volt Raoulnak és legközelebbi munkatársainak az irodája, gondolom, és átlépem a földön heverő játékmajmot. A kiugró ívelt ablakain keresztül egy hintát látok a zöldellő kertben. Körbejárok a szalonban, és megpróbálom elképzelni, hol ülhetett Gábor, és hol lehetett Nákó érzelmi kirohanása, mikor a gyermekes család kiált nekem, hogy el kell menniük valahová. A múlt idő és a jelen idő együtt forog a fejemben. Szóval itt történtek a dolgok, mielőtt az 1944. október 15-ei események teljesen felfordították Budapesten az életet.

TIZENHARMADIK FEJEZET   Kitör a barbarizmus Horthy Miklós kormányzó elérte a célját. Titokban előzetes fegyverszünetről szóló megállapodást írtak alá Magyarország és a Szovjetunió között Moszkvában. Most már csak az volt a kérdés, hogy mikor lép életbe, és mikor hozzák nyilvánosságra a szenzációs hírt, hogy Magyarország is átállt a háborúban. A kormányzó tudta, a németek mindent megtesznek, hogy megakadályozzanak egy ilyen békemegállapodást, ezért néhány nap haladékot kért. Az oroszok gyorsítani szerették volna a folyamatot, de Horthy várni akart még a proklamációval október 20-áig, hogy jobban felkészült legyen. Megkérte a Vörös Hadsereget, hogy ezen idő alatt szüneteltesse a támadásait. Ily módon a magyar hadsereget vissza lehet vonni, és megerősíteni Budapestet, ha bármi történne. Horthynak rossz előérzete volt, és kemény reakcióra készült Hitler részéről. De ahogy a kormányzó látta, elkerülhetetlen volt az átállás. Kizártnak tartotta, hogy Németország a Szovjetunióval szembeni háborúból győztesen kerüljön ki. „Elérkezett számunkra az utolsó pillanat, amikor talán még elkerülhetjük azt a borzalmat, hogy hazánkat harcok közepette szállják meg, és amikor még talán megvan annak a lehetősége, hogy a győztesek részéről biztosítékot szerezhessünk Magyarország fennmaradására” – írta az emlékirataiban. Utólag a naiv Horthy meglepődött azon, hogy a németek milyen jól informáltak voltak. Talán pont a kezükre játszott, amikor megváltoztatta, és előrébb hozta a dátumot, valószínűleg azért, mert idegesítette az a hír, hogy a németek csapatokat vonnak össze Budapest körül. Október 14-én reggel a kormányzó elhatározta, hogy a kihirdetés nem várhat tovább. Másnap, ebédidőben a nyilatkozatot a nemzetnek a rádió fogja sugározni. Gondosan ügyelt arra, hogy minden a megfelelő módon történjen, ezért a szövetséges partnert időben tájékoztatni kell. Kapcsolatba lépett

Veesenmayerrel, és megkérte, hogy menjen a várpalotába másnap, déli 12kor, pontosan a rádióbeszéd előtt.{113} A németek jól fel voltak készülve. Hetek óta a magyar nácik, a nyilasok megerősítésén dolgoztak, és egy ellenakciót hajtottak végre Operation Panzerfaust (Páncélököl művelet) néven. Amikor Horthy meghívása megérkezett, Edmund Veesenmayer teljhatalmú megbízott már megkapta az utolsó utasításokat. Vasárnap, október 15-én beindult az Operation Panzerfaust. Már reggel elkezdődött. Akkor a kormányzó fia, ifjabb Horthy Miklós találkozót szervezett a jugoszláv ellenállás vezetőjének, Josip Broz Titónak a partizánjaival. Tito nem sokkal ezek után bevonult Belgrádba a Vörös Hadsereg segítségével, és nemzeti hős lett, tehát nem hiányoztak az országok között a párhuzamok. A találkozó Budapesten történt, a kikötő vezetőjénél, Bornemisszánál. Ő a magyar elitnek ahhoz a részéhez tartozott, amelyik már jóval korábban akarta, hogy Magyarország lépjen ki a Németországgal való együttműködésből. Wallenberg elég jól ismerte Bornemisszát, többször találkozott vele az ősz folyamán. Ezen a reggelen Bornemissza irodáját körülvették az SS katonái. Meglepték ifjabb Horthy Miklóst, súlyosan bántalmazták, és kivitték a repülőtérre, hogy onnan az osztrák mauthauseni koncentrációs táborba szállítsák. A palotában apja, a kormányzó összehívta a kormányt koronatanácsülésre tizenegy órára, Veesenmayer látogatását és a rádióbeszéd időpontját megelőzően. Horthyt a hír a fiáról éppen a koronatanács ülése előtt érte el, ezért fél órával elhalasztották az ülést. Amikor Veesenmayer megérkezett, a kormányzó elárasztotta felháborodott tiltakozásával a fia elrablása miatt. A német küldött meglepődve válaszolta, hogy semmit sem tud arról, amit Horthy elmondott neki. De hozzátette, hogy amennyiben az információ stimmel, az egy korrekt letartóztatás volt, mert tudomásuk szerint az ifjabb Horthy konspirált az ellenséggel. Horthy ezek után informálta Veesenmayert a Szovjetunióval való fegyverszünetről. A kormányzó benyomása az volt, hogy Veesenmayer meglepődött, elsápadt, és arra kérte, várjon. De Horthy hajthatatlan volt. Egy órakor felolvasták a proklamációt a fegyverszünetről a rádióban, és a

legtöbb magyar családot a vasárnapi ebéd közben érte a meglepetés. Örömujjongás tört ki. Süteményeket sütöttek, és tokaji bort nyitottak. Sok zsidó letépte magáról a sárga csillagot.   Azok szerint, akik emlékeznek arra a vasárnapra, 1944. október 15-ére, az egy gyönyörű, őszi nap volt. Közvetlenül ebéd után Per Anger, Göte Carlsson és Lars Berg a pályaudvari káosz kellős közepén találták magukat. Az oroszok bejövetelével a követségen azt gondolták, hogy nagy az esélye a szabályos háborúnak, ezért úgy döntöttek, hogy hazaküldik a svéd családokból az összes nőt és gyereket. A feladat az elutazás felügyelete volt, valamint hogy a megrendelt kupékat biztosítsák a rengeteg német katonától, akik zsúfolásig megtöltötték a vonatot. Könyökökre is szükség lesz, ezt tudták mindannyian. Egy hír kezdett terjedni a peronon, és egyre hangosabban: „Magyarország kapitulált, vége a háborúnak. VÉGE A HÁBORÚNAK!” A svédek kételkedni kezdtek. Merjék-e elküldeni a családokat egy német csapattranszportot szállító vonattal az új körülmények között? Per Angerre maradt a nehéz döntés. Engedte, hogy a nők és a gyerekek elutazzanak. Ezt a döntését soha nem bánta meg. A fegyverszünetről szóló híreket örömmel fogadták a svéd követség alkalmazottai is, nem utolsósorban azért, mert Raoul Wallenberg és Valdemar Langlet sikeresen végezték a munkájukat. A budapesti zsidóság nem csekély részét megmentették a megsemmisüléstől. Egyikük sem volt jelen a pályaudvaron. Hogy Raoul hol volt ezen a drámai vasárnapon, azt utólag senki sem tudja megmondani. Egyetlen bejegyzés a naptárban egy időpont nélküli találkozó volt Berber Smittel. A béke üdvözlése pár órával később magától elhalt. Az Operation Panzerfaust javában zajlott, a magyar hadsereget sikeresen behálózták, és a nyilaskeresztesek fel voltak fegyverezve. Semmiféle említésre méltó ellenállást nem tapasztaltak. A német csapatok hamarosan minden stratégiailag fontos pontot ellenőrzésük alá vontak, többek között a rádióadót is. Késő délután megszakították az adást, aznap már másodszor. Egy új nyilatkozatot olvastak be, egy ellenrendelkezést a magyar náci vezetőtől, a nyilasok vezérétől, Szálasi Ferenctől a háború folytatásáról.

Estefelé a német csapatok körbefogták a Várat és a palotát, és végül Horthy ellentengernagynak meg kellett adnia magát. 1944. október 16-án kora reggel a hetvenhat éves kormányzót Veesenmayer őrizetbe vette. A német azt mondta, hogy meg akarja spórolni Horthynak „a fájdalmat, hogy tanúja legyen a palota elfoglalásának”. Azzal az ígérettel, hogy megkímélik a fia életét, és hamarosan csatlakozni fog apjához, Horthy aláírta a saját lemondását, és a nyilas Szálasi Ferenc megbízását a kormányalakításra. „Heil Hitler! Éljen Szálasi!” – kiáltotta a bemondó a magyar rádióban aznap este. Október 17-én Horthy Miklós elhagyta Magyarországot, és a háború hátralevő időszakát házi őrizetben töltötte Németországban. Soha többet nem tért haza, és a fiával is csak a háború után, Nürnbergben találkozott. A budapesti zsidók számára az egész háború alatti legszörnyűbb hónapok következtek.   Raoul Wallenberg odáig jutott hazatérésének tervezésében, hogy beszerezte a németországi átutazáshoz szükséges vízumot, amit 1944. október 13. és 29. közötti érvényességgel állítottak ki. Nem lehetetlen, hogy érezte, valami készülődik. A drámai vasárnap előtt pár nappal találkozott Horthy kabinetirodájának vezetőjével. Ugyanakkor mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az oroszok hamarosan megközelítik Budapestet. Aki – Wallenberghez hasonlóan – korábban el akarta hagyni a fővárost, annak igen sietős lett a dolga. A nyilas hatalomátvétel előtti napok nagyon hektikusak voltak Wallenberg számára. Sok, svéd védelem alatt álló zsidót ugyanis behívtak munkaszolgálatra. Raoulnak le kellett állítania a részlege bezárását, és új embereket kellett felvennie, hogy megpróbálják kiszabadítani a behívottakat. Hosszabb távon nem lehetett elkerülni a kényszermunkát. Akkor kidolgozott egy kompromisszumos megoldást. A svéd védelem alatt álló zsidókat egy közös, svéd munkacsapatba kell összeszervezni, és nekik különleges előnyöket biztosítani. A puccs előtti pénteken azonban igazán rosszra fordult a helyzet a svéd munkaszolgálatos század számára. Az Aréna (ma Dózsa György) úti zsinagógában voltak elszállásolva. Körülbelül száz emberről volt szó, akik eddig eléggé szabadan mozogtak, és jól bántak velük. Most több mint ezer

zsidó munkaszolgálatossal vonták össze őket, akiket visszarendeltek az összeomlott déli frontról. Ennivalót nem kaptak, egyetlen vécéjük volt, és bajonettes őrök vigyáztak rájuk. Az egyiküknek sikerült elmenekülni, és felhívta a svéd követséget. Kicsit később megjelent Wallenberg. Érkezése egybeesett az őrség ideiglenes máshová helyezésével. A zsinagógába bezárt ezer zsidó számára úgy tűnt, hogy az őrök hanyatt-homlok elmenekültek, amikor meglátták Wallenberget, aki kinyitotta a kaput, hogy megpróbáljon képet kapni magának a helyzetről. A rabok varázslatnak látták az egészet. A valóságban persze teljes véletlen volt, és az őrök később visszajöttek.{114}   A jól feltöltött stockholmi számlán levő pénzből 150 ezer korona (közel hárommillió korona, 90 millió forint mai értéken) átkerült Raoul speciális számlájára Svájcba. Legnagyobb részben élelmiszer vásárlására fordították, nemcsak a svéd védelem alatt álló zsidók számára, hanem a Svéd Vöröskereszt is kapott belőle. Raoul felállított egy élelmiszer- és gyógyszervásárlási részleget is, ehhez sikerült megnyernie a korábbi zágrábi svéd konzult, Yngve Ekmarkot a részleg vezetőjeként. A nyilas puccs előtti napokban Ekmark háromszázezer pengőért vett ennivalót.{115} Ekmark a Svéd Gyufagyár képviselője volt, és Zágrábból hazafelé tartva elakadt Budapesten. Nem az egyetlen üzletember volt, akit a háborús Európából hazahívtak. A svéd külkereskedelmet a háborús fejlemények nagyon negatívan befolyásolták. A Németországba irányuló export, amit a szövetségesek annyira kritizáltak, teljesen megszűnt. A diplomaták Budapesten, akik annyira várták az oroszok érkezését, október közepén megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor a csapágygyár (SKF) minden német exportját befagyasztotta. Diplomáciai szempontból kevésbé minősült sikeresnek, ahogyan az SKF megpróbálta a kieső bevételt helyettesíteni. A cég úgy döntött, hogy magyar leányvállalatán keresztül küldte a rajtuk maradt golyóscsapágyakat a rászoruló németeknek. A manőver felmérgesítette a Szovjetuniót, aminek következtében a háború után az SKF budapesti kereskedelmi igazgatóját bíróság elé akarták állítani. Különösen érzékeny dolog volt ez egy Magyarországon tartózkodó svéd diplomatának, aki rokonságban állt az SKF főrészvényesével, a Wallenberg családdal.

Amióta a háborús szerencse megfordult, a Szovjetunióval való jó kapcsolatok kialakítása fontos napirendi pont lett a svéd politikában. Günther külügyminisztert keményen kritizálták a háború első éveiben tanúsított németbarátságáért. A svéd újságok pozitív szavakkal írtak az orosz csapatok magyarországi előrenyomulásáról. Csak a „puszta” marad hátra, és a szovjet csapatok elérik Budapestet, konstatálták reménykedően. „Az ország, ahogy mondják, olyan lapos, mint egy palacsinta, de a számos fás liget, bokor és fasor, valamint a gabonamezők lehetőséget adnak az oroszoknak, hogy nagyobb csapatokban haladjanak anélkül, hogy felfedeznék őket” – írta a Dagens Nyheter 1944. október 14-én. A Szovjetunió iránti hirtelen politikai felmelegedés, ami olyan egyértelműen megmutatkozott a kommunisták előretörésében a szeptemberi parlamenti választásokon, a kormányhivatalokban is érezhető volt. Pár nappal korábban, a legnagyobb titokban, kilencszáz szovjet hadi menekültet kiadtak a Szovjetuniónak Gävle kikötőjén keresztül. Ez eltért a korábbi svéd gyakorlattól, miszerint „az, aki itt akar maradni, az itt maradhat”. Wallenberg reménykedett, hogy hamarosan visszatérhet a nyugodt svéd kacsaúsztatóba, de a valóság ebben állandóan megakadályozta. Ha volt is honvágya korábban, az biztos, hogy október 14-én este felerősödött. Sógora, Gunnar Lagergren aznap este váratlanul felhívta telefonon egy szolgálatinak álcázott ügyben, ami magánbeszélgetés volt. Raoul húga, Nina, áldott állapotban volt, és a terhesség idejét szülei lakásán töltötte az Östermelmsgatan 12.-ben, aznap délután pedig életet adott egy jól fejlett kislánynak, akit kedvenc másod-unokatestvérük, Nane de Dardel után Nanénak neveztek el. A boldog apa, aki még mindig Berlinben volt, elmondta Raoulnak, hogy máris kezében vannak a kislányról az első fotók. Testvérük, Guy von Dardel azonnal előhívta a képeket a műszaki főiskolán, ahol egyetemistaként tanult. Ismertek egy pilótát, aki aznap repült Brommából Berlinbe, és magával vitt egy vastag borítékot a fotókkal és egy levéllel a szülésről, amit Nina és édesanyjuk, Maj von Dardel együtt írtak.   Raoul nagyon távol volt ettől az idilltől. Budapesten az öldöklés már a puccs első napján megkezdődött. A nyilaskeresztesek verbuválási hulláma

fiatalokból álló, antiszemita csőcseléket is magához vonzott, olyanokat, akiket jobban érdekelt a fegyver és a vér, mint a politikai vitatkozás. Az új miniszterelnök, Szálasi Ferenc, tulajdonképpen nem volt a hitleri Endlösung, a megsemmisítés leglelkesebb híve. Szálasi antiszemita politikája arra ment ki, hogy a háború befejezése után az összes zsidót ki kell dobni az országból. Addig pedig kényszermunkára kell fogni őket. A csőcselék azonban nem ezt akarta hallani, és senki, még a legjobb szándékkal sem állíthatja, hogy az a vérfürdő, ami következett, az új miniszterelnök akarata ellenére történt. Az első napon több ezer zsidót elfogtak. A nyilasok a Duna-partra hajtották, majd belelőtték őket a folyóba. Teljes munkaszolgálatos századokat lemészároltak, és az összes csillagos házat lezárták. Egy zsidó sem hagyhatta el a házakat, és a többi budapesti zsidót kivétel nélkül oda akarták költöztetni. Wallenberg humanitárius osztályán már a puccs napján pánik tört ki. Amikor Szálasi átvette a hatalmat, a svéd munkaszolgálatosok még mindig az Aréna úti zsinagógába voltak bezsúfolva. Ebbe a társaságba tartozott Forgács Gábor is, aki egy véletlen folytán ki tudott szökni a nap folyamán, és biztonságban volt, de ezt édesapja nem tudta. A történetnek, hogy hogyan sikerült végül kiszabadítani a munkaszolgálatos századot, több változata van. Egy tanúvallomás szerint Wallenberg saját gyártású „szabadságos leveleket” készített a svéd század számára. Aztán elküldte többek között Lars Berget és Wohl Hugót a zsinagógához a hamis dokumentumokkal, hogy mentsék ki onnan az embereket. Lévai Jenő viszont azt írta, hogy Ivan Danielsson pont a puccs előtt vette rá Lakatos miniszterelnököt, adjon parancsot a katonaságnak, hogy védjék meg a svéd munkaszolgálatos századot, és erre a parancsra hivatkozott sikeresen a Wallenberg által kiküldött Lars Berg a kitört anarchiában. Amikor Berg kinyitotta a kaput, és kihívta a „svédeket”, a többi internáltnak is azt mondta, hogy tűnjenek el. Végül vannak olyanok, akik azt állítják, Wallenberg maga volt a zsinagógánál késő délután, Wohl Hugó és Forgács Vilmos társaságában. Ebben az esetben ez volt az a nap, amikor az a bizonyos varázslatos jelenség történt pont akkor, amikor Wallenberg kitárta a kaput.

Akárki is volt, aki közbeavatkozott, jó időben tette. Akik a helyszínen voltak, látták, hogy egyre több nyilas és SS-ember gyülekezett. A szemtanúk azt a következtetést vonták le, hogy pogromra készülődnek. A nyilas puccs drámai következményekkel járt Wallenberg humanitárius osztálya számára. A személyzet nagy része eltűnt, senki sem mert szabadon járkálni a városban. Legközelebbi munkatársai és azok családjai, többek között Wohlék és Forgácsék számára Wallenberg egy átmeneti búvóhelyet talált Budapest egyik legismertebb bőrgyógyászának, Nékám professzornak a villájában. Október 16-án kora reggel vitte oda őket, de utána nem merte folytatni az útját, mert nyilasokat látott körözni a villa közelében. A professzor lánya kölcsönadta neki a biciklijét. „Alulírott az első napon egész nap egy női biciklin közlekedett a banditák által benépesített utcákon, hogy megpróbálja összekötni a szálakat. A második nap azzal telt, hogy autóval vigyük át biztonságosabb búvóhelyre a személyzetnek azt a részét, amelyik veszélyben volt, és egy zsákban ennivalót is kellett nekik vinni” – írta Wallenberg a külügyminisztériumnak az október 22-ei jelentésében. Wohl Hugó és Forgács Vilmos arra használták az időt a búvóhelyen, hogy a mentőakció következő fázisát megtervezzék. A felfegyverzett nyilasok nagy érdeklődése a Minerva utcai „zsidókövetség” iránt lehetetlenné tette, hogy ott folytassák a tevékenységet. Újabb helyiségek után kellett nézni.   Nem telt bele sok idő, és Adolf Eichmann újra megjelent Budapesten. „Mint látják, visszajöttem […]. A budapesti zsidókat deportálni fogjuk” – közölte állítólag elégedetten a részeg Eichmann a Zsidó Tanáccsal. Hogy aztán még hozzátegye: „Ez alkalommal gyalog. A járműveinkre más célokból van szükségünk.” Ezen az őszön Eichmann a világot folyamatosan a konyak ködén keresztül látta, ami nem tette őt kevésbé kolerikussá. Viszont gyorsan cselekedett. A megérkezése utáni napon megállapodott a nyilasok új belügyminiszterével, Vajna Gáborral egy első „szállítmányról”, ötvenezer zsidóról, akik helyettesítenék az elhasznált orosz hadifoglyokat a német hadiiparban. A németek ördögi terve az volt, hogy ezek után még ötvenezer kényszermunkást követelnek, majd megint ugyanennyit, amíg el nem fogy az összes magyar zsidó.

Ugyanazon a napon Vajna hivatalos nyilatkozatban tette világossá, hogy a nyilas kormány a zsidókérdést „azzal a kíméletlenséggel fogja megoldani, amilyet a zsidók megérdemelnek”, és hogy ebben a folyamatban ő nem lát különbséget zsidó és zsidó között. Nem lesz kivétel, zsidókról külföldi védelmi papírokkal szó sem eshet. Kétségbeejtő volt a helyzet, amit módszeresen kellett megoldani. Wallenbergnek első feladatként a saját stábját és családjukat kellett megmentenie. Az eltelt idő alatt közel kerültek hozzá, és nélkülük nem tudott volna működni. Csak ezután tudta támogatni a több ezer svéd védencet. Szerencsére véletlen körülmények is a kezére játszottak. A svéd menlevél-tulajdonosok között volt egy könyvkiadó, aki adott egy ötletet. A nyilas kormány alig harmincnégy éves külügyminiszterének, Kemény Gábornak a felesége korábban az ő alkalmazottja volt. Kemény-Fuchs Erzsébet bárónő két évvel volt fiatalabb Raoul Wallenbergnél. Nincs kizárva, hogy Wallenberg már korábban találkozott a készséges bárónővel.{116} Mindenesetre nem késlekedett kihasználni ezt a lehetőséget, hogy informális kapcsolatot létesítsen az újonnan kinevezett külügyminiszterrel. Egy héttel a puccs után Raoul rámutatott Kemény Gábornak arra, hogy az ő személyzete – egy korábbi megállapodás szerint – mentesítve volt mind a munkaszolgálat, mind pedig a sárga csillag viselése alól, és kijelölt házakban sem kellett lakniuk. Hangsúlyozta, hogy a svéd követség abból indult ki, hogy most is ez a helyzet, mivel semmiféle hivatalos értesítés nem érkezett ennek az ellenkezőjéről. Úgy tűnik, Raoul kétszer is tudott beszélni az új külügyminiszterrel az első napokban anélkül, hogy Danielsson reagált volna amiatt, hogy őt megkerülte. Sikerült keresztülvinnie a követeléseit, legalábbis ez állt a Stockholmba küldött jelentésben. A humanitárius osztály száznál is több alkalmazottja és családjuk fellélegezhetett, legalábbis egy darabig. A következő feladat az volt, hogy a kivételezettséget visszaadják a több ezer zsidónak, akik kérelmeztek vagy már kaptak svéd menlevelet. Megkezdődött a harc az idővel. Szinte minden nap új behívó rendeletek érkeztek a nyilasok által irányított hivatalos szervektől, és október 26-ára közel harmincötezer zsidót mobilizáltak a különböző munkaszolgálatokra. Szinte minden nap küldött Wallenberg újabb és újabb diplomáciai tiltakozó jegyzéket a magyar belügyminisztériumba, amelyeket

személyesen írt alá a követség nevében. Időnként hosszú, tiltakozó listákat juttatott el svéd védencek neveivel, akiket elhurcoltak, máskor általánosságban emlékeztetett a követelésre, hogy a svéd Schutzpassokat ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mint korábban. A minisztériumi tisztviselőket teljesen elárasztották a levelek, strapás volt ezt a mennyiséget feldolgozni. A létrejött vészhelyzetben az energia és a céltudatosság, és nem a diplomáciai rang volt a döntő. Raoul még akkor sem adta fel, amikor áramszünet volt, és munkáját gyertyafénynél kellett folytatnia. És úgy tűnt, hogy eredményesen. Amikor Ivan Danielsson október 26-án először találkozott hivatalosan az új külügyminiszterrel, arról informálták, hogy a nyilasok úgy döntöttek, tiszteletben tartják a semleges országok menleveleit és hazautazási követeléseit. Ezek örömteli hírek voltak, de egyelőre csak a szavak szintjén. Továbbra is brutális káosz uralkodott az utcákon, és nem úgy tűnt, hogy a kormány üzenete eljutott az eszüket vesztett nyilas milícia embereihez, akik először öltek, azután kérdeztek. Valamit tenni kellett, és gyorsan, hogy a kormányt keményebben kössék az ígérethez. Wallenberg korábban követelte, hogy a külügy olvasson be egy felhívást a rádióban a semleges országok menleveleinek a tiszteletben tartásáról. Ezt az ötletet megismételte Kemény bárónőnek, egy október végi találkozásukkor. A bárónő megígérte, hogy rábeszéli a férjét, cserébe egy kiló húsért, és néhány rokonnak kiállított hét Schutzpassért cserébe. A felhívást kétszer sugározták a következő napokban a rádióban.   Szálasi nem akart azonnal eleget tenni Eichmann követelésének a deportálásokkal kapcsolatban, mert úgy gondolta, hogy először hazai területen van szükség a zsidó kényszermunkásokra. A harmincötezer munkaszolgálatra behívott magyar zsidót Budapest körül lövészárkok ásására és erődítmények építésére fogták, kegyetlen nyilasok felügyelete mellett. Ezekben az új, magyar munkaszolgálatos századokban elmondhatatlan körülmények uralkodtak. Sokan meghaltak a kínzás, éhezés vagy kimerültség miatt. Az erődítmények építésének célja, hogy akadályozzák a szovjet csapatokat, amelyeknek az idáig gyors előrehaladása valamiért lelassult.

Az október 15-ei nyilas puccs körüli napokban a Vörös Hadsereg ugyan elfoglalta Debrecent, de ugyanakkor nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint a németek. A szovjet csapatokat ráadásul késleltette néhány napig, hogy a magyarok beígért átállására vártak, amit a németek és a nyilasok megakadályoztak. Ez idő alatt Hitlernek volt ideje a csapatai megerősítésére. Egyelőre tehát nyugalom honolt Budapest közvetlen közelében. Túl nagy nyugalom, gondolta Sztálin, aki Közép-Európa minél nagyobb részét akarta maga alá hajtani, mielőtt nyugati szövetségesei, az USA és NagyBritannia odaérnek. Szerinte a második ukrán front parancsnoka, Rogyion Malinovszkij túl lassan nyomult előre. Október 28-án délelőtt Sztálin felhívta hadvezérét, és azonnali támadást rendelt el Budapest ellen. A marsall megpróbált ellenvetést tenni: csapatai kimerültek, és szükséges bevárnia az erősítést. Azt mondta, ha kap öt napot, a következő öt napon belül beveszi Budapestet. Ezzel szemben, ha azonnal erőltetik az offenzívát, a hadsereg nem lesz képes azt gyorsan befejezni, és a bevezető utakon hosszú, elnyúló harcokba kényszerül. A győzködés süket fülekre talált. Sztálin azt mondta, hogy Malinovszkij nem értette meg a budapesti azonnali támadás politikai szükségességét. Megparancsolta, hogy a következő napon kezdje meg a támadást. Malinovszkij előrejelzése helytálló volt. De azt tette, amit mondtak neki, és 1944. november 2-án a szovjet csapatok mindössze tizenöt kilométerre voltak a magyar fővárostól. Budapest utcáin akkortól gyengén hallani lehetett az ágyúzajt. A zsidó munkaszolgálatos századokat egyre közelebb vitték a városhoz, és az ideges és gátlástalan nyilaskeresztes őrök azzal szórakoztak, hogy célba lőttek a Duna hídjain átkelő zsidókra. A harmincötezer mozgósított közül azokat, akik nem estek holtan a Dunába, gyűjtőtáborokba vitték, elsősorban a nagy, óbudai téglagyárba. Onnan „kölcsönöznék ki őket” a Szálasi és Eichmann közötti megállapodás alapján fél évre a Harmadik Birodalomnak kényszermunkára. Más szóval, a következő nagy deportálási hullám közelgett, de ez alkalommal a németországi munka megfogalmazás nem az auschwitzi gázkamrák burkolt elnevezését jelentette. Magyarországon még nem tudták, de november 2-án működtek utoljára a gázkamrák, mielőtt a visszavonuló németek elkezdték eltüntetni azokat.

A németek nem tudtak vonatokat nélkülözni a zsidó kényszermunkások deportálására. November 8-ától helyette a nyilasok naponta mintegy kétezer zsidót küldtek Hegyeshalom, azaz az osztrák határ felé gyalogmenetben. A férfiakat Eichmann határerődítmények építésére akarta használni, a nőket a német hadiipar foglalkoztatta volna. Közel kétszáz kilométer gyalog, jéghideg, esős novemberben étel és meleg ruha nélkül, gyakran mezítláb – elég jó leírása a pokolnak. Nők magas sarkú cipőben botladoztak, férfiak kabát nélkül, és bár munkáról volt szó, gyakran éhező gyerekek, rongyos ruhában. A menetoszlopot csendőrök és SS-őrök kísérték, akik puskatussal verték a lemaradókat. A Hegyeshalom felé vezető utat rövid idő alatt holttestek szegélyezték.{117}   A szovjet csapatok előrenyomulása következményekkel járt az európai háborús színtér olyan sajátos résztvevőire nézve is, mint a semlegesnek nevezett svéd diplomácia. Svédország jóban akart lenni a győztes oroszokkal, és minden kétséget kizárni az ország semlegességét illetően. A nyilas puccs utáni napokban a stockholmi szovjet követség külön információt kapott Svédország szerepéről Magyarországon a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjétől, Erik von Posttól. Nyilvánvaló volt, hogy a svédek úgy gondolták, adódhat félreértés. Von Post mindenesetre úgy ítélte meg, szükséges, hogy a szovjet követség vezetője, Ilja Csernyisev számára tökéletesen világossá tegye, hogy Svédország elhatárolja magát a nyilaskeresztes kormánytól, és hogy a svéd követség Budapesten kizárólag a humanitárius munkának szenteli magát. Ha lehet, még erősebb hangsúlyt kapott ez, amikor Svédország kiutasította az összes magyar diplomatát, akik lojalitásukat fejezték ki az új, nyilaskeresztes kormánnyal. Az ily módon megalázottak között volt Vöczköndy László katonai attasé, aki két hónappal később a nyilasok ideiglenesen kirendelt külügyi képviselője lett Budapesten. E� s ez természetesen nem könnyítette meg az ott állomásozó svéd diplomaták helyzetét. Magyarországon Svédország és a Szovjetunió között erősek voltak a kapcsolatok, legalábbis formálisan. Amikor Németország 1941-ben hadat üzent a Szovjetuniónak, és a szovjet diplomaták elhagyták a németekkel szövetséges államokat, az érdekképviseletüket semleges országokra bízták.

A Szovjetunió, több más országhoz hasonlóan, Svédországra bízta a képviseletét. Ezeket a feladatokat Lars Berg attasé intézte a követség B osztályán. Nyolc országgal kellett foglalkoznia, miután a finnek is elhagyták Budapestet a Szovjetunióval kötött békepaktum után. Minél közelebb voltak az orosz csapatok, annál több elintéznivaló nehezedett a fiatal Berg vállára. Például lavinaszerűen nőtt az orosz hadifoglyok száma Magyarországon. Berg átköltözött a finn követség elhagyott épületébe, mintegy száz méterrel lejjebb a svéd követségtől, a Gellért Szálló felé menet. Ott a B osztály megosztozott a helyiségen Yngve Ekmarkkal, aki Raoul részlegének élelmiszer-bevásárlásait intézte. Berg egy külön orosz részleget hozott létre az osztályon belül, és számos, oroszul beszélő munkatársat alkalmazott, akiknek feladata a különböző dokumentumok, igazolások, táblák lefordítása lett, és majd a Vörös Hadsereg megérkezésekor tolmácsként is közreműködnek. Ezek az új, orosz alkalmazottak tarka-barka népség volt. Az egyiket Henry Thomsennek hívták, és állítólag Norvégiában született, de valójában a Szovjetunióból jött. Eredetileg Henry Grossheim-Krisko volt a neve, és egyetlen szót se tudott norvégül. Az orosz születésű gróf, Mihail TolsztojKutuzov egy másik izgalmas, újonnan felvett munkatárs, belga állampolgár, budapesti lakos.{118} Langlet vöröskeresztes szervezetétől jött, és feladata a hadifoglyok kórházának felügyelete volt, amit a svéd érdekképviselet látott el, és Pesten működtették. Sem Berg, sem Danielsson nem gondolkodott el azon, hogy okos dolog-e ilyen megalapozatlanul szovjet személyzetet beengedni a svéd követségre. Sokat megmutat a gyanútlan svéd diplomaták körében uralkodó pozitív várakozásokról az orosz felszabadítást illetően. A háború után legalább egyről gyanították a svédek, hogy szovjet hírszerzőügynök volt.   Wallenberg még nem kezdte tervezni az orosz bejövetelre vonatkozó elképzeléseit. Azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon rendet teremteni a svéd védelem alatt állók körében a nyilas puccs után kitört káoszban. A drámai események arra késztették, hogy mindent feladjon, amit a diplomácia normális kapcsolati szabályainak neveznek. Raoul Wallenberg

követségi titkár egyfajta improvizált szólóelőadásba kezdett, és saját maga reprezentálta a „Királyi Svéd Képviseletet” minden szinten. Kitartása sok ajtót kinyitott előtte, még a nyilasok legmagasabb köreiben is. Nem volt ebben egyedül. A svájci konzul, Carl Lutz keményen harcolt a maga Palesztina-igazolvánnyal rendelkező embereiért. Ők ketten szorosan együttműködtek, és szinte napi kapcsolatban álltak, amire szükségük is volt. Elengedhetetlenné váltak a semleges országok részéről a közös akciók. A rádióbeszéd ellenére meglehetősen zavaros volt, hogy mi fog történni a semleges államok védenceivel. És az utcákon grasszáló nyilas bandák miatt senki sem érezhette magát biztonságban. Anger szerint Wallenberg volt leginkább az összesített, semleges országok akcióinak mozgatórugója. Október 30-án Carl Lutzot és Raoul Wallenberget berendelték a külügyminisztériumba. Ott megtudták, hogy a Szálasi-kormány megengedi, hogy négyezer-ötszáz zsidó svéd Schutzpassal és hétezer pedig Palesztina-igazolvánnyal elhagyja Magyarországot. Addig megkapják az eddigi különleges bánásmódot, de két feltétellel: 1. Ez a tizenegyezerötszáz zsidó legkésőbb november 15-én elhagyja Magyarországot; 2. Ezt megelőzően mind Svédország, mind Svájc elismerné az új magyar kormányt. A javaslat ígéretesnek tűnt, de túlságosan sok volt a bökkenő. Kezdjük az elismeréssel! Ivan Danielsson telegrafált, és megkérdezte a külügyminisztériumot, de a válasz egyértelmű volt: semmilyen körülmények között nem jöhet szóba a nyilas kormány elismerése svéd részről. Egy másik probléma a számokkal volt: a négyezer-ötszáz elfogadott svéd menlevél, ami mostanra mintha kőbe lett volna vésve minden hivatalos német és magyar dokumentumban. A valóságban a svéd védelem alatt állók száma ennél jóval több volt. Egy ügyes módszerrel megduplázták a Schutzpass-regiszterben a számsorokat, ily módon kifelé azt állíthatták, hogy a megengedett mennyiséget betartották, miközben a védettek száma kétszer annyi lett. A párhuzamos sorszámozás módszerét alkalmazták Carl Lutz és munkatársai a svájci legátus „kivándorlási osztályán” is az ottani dokumentumoknál.

Aki követte a svéd humanitárius osztály munkáját, az tudhatta, hogy egy időben a svéd menlevelek iránti kérelem elérte a tizenegyezret, valamint már szeptemberben jóváhagytak háromezer-ötszázat, és a Schutzpass-gyártás azóta is folyamatosan mű ködött. Ez nem állt meg a nyilasok hatalomra kerülésével, ellenkezőleg. Lévai Jenő szerint a helyes szám október végén: nyolcezer zsidó állt svéd védelem alatt. Danielsson egyre jobban aggódott a helyzet miatt. A nyilasoknak a zsidók elleni, megkülönböztetés nélküli támadásai nem hagytak alább, és hol itt, hol ott elfogtak svéd menlevéllel rendelkezőket is. Több mint ezret sikerült ezek közül a humanitárius osztálynak kimentenie. Hazaküldött táviratában Danielsson a terror szót használta, és könyörgött valamiféle elismerésért, hogy cserébe a védenceket el tudják juttatni Svédországba.   A humanitárius osztály már egy ideje elhagyta a Zwack-házat. A puccs után a személyzet nagy részét szélnek eresztették, Wallenberg a Tigris utcában állított fel egy fiókirodát, amit szeptemberben bocsátottak rendelkezésére. Most elkezdték újra összegyűjteni az erőket. Ideiglenes búvóhelyükön, a bőrgyógyász Nékám professzor villájában, Raoul bizalmasai, Wohl és Forgács, felállítottak egy szervezeti tervet a munka folytatására. Új helyiség utáni vadászat során a követség holland kapcsolatrendszere segített. Svédország Hollandia érdekeit is képviselte, és felajánlottak nekik több emeletet egy ingatlanban az Üllői út 2–4. alatt. Irodahelyiségeket, ahol egy holland–magyar biztosító székelt régebben, de amelyik akkor üresen állt. A Hollandiához kötődő formális diplomáciai kapcsolatot egy ideje megfűszerezte Wallenberg közeli viszonya Berber Smithez, akivel – a városban uralkodó káosz dacára – továbbra is találkozott. Az Üllői úti épületben több száz négyzetméter fölött rendelkeztek. Sokan családostul odaköltöztek. Marianne Vaney, abban az időben Marianne Bach gépírónő, úgy emlékszik, hogy minden lakásban két-három család zsúfolódott össze. A többemeletes gangos házhoz hasonlóval találkozik majd Raoul Wallenberg a moszkvai Lefortovo börtönben a következő évben. Az első emeleten a sarokban, a Kálvin tér felőli oldalon volt a biztosító társaság igazgatójának divatos, tágas szobája, perzsaszőnyeggel, hatalmas,

reneszánsz stílusú, flamand íróasztallal, egy kis vécével és zuhanyozóval. Egy rejtett ajtó mögött állt egy óriási páncélszekrény. A díszszoba lett Raoul tiszteletet keltő irodája, jobban elkülönítve, mint korábban. Ahhoz, hogy ebbe a szobába jussanak, a munkatársaknak át kellett haladniuk egy nagyobb előszobán, amelyet Wohl, Forgács és Hegedűs vettek birtokba. Abban ült a zsidó pszichoanalitikus, Fleischmann Ottó is, aki egy ideje tanácsadóként és beszélgetőpartnerként Raoul legbelsőbb köréhez tartozott. Fleischmann Bécsből menekült Budapestre 1938-ban, az Anschluss után. A pszichoanalízist Sigmund Freudtól tanulta, és jó barátságban volt annak lányával, Anna Freuddal. 1944 késő nyarán a svéd követségen keresett menedéket Alfhild Tamm svéd pszichoanalitikustól kapott távirati meghívóval, ez volt a bizonyított svédországi kapcsolat. Egyébként a személyzet foglalta el az egész emeletet. Két üres lakást két külön telefonvonallal leválasztottak Raoul újdonsült biztonsági szolgálata, a Schützlingsprotokoll számára. A biztonsági szolgálat dolga volt, hogy fogadja a riasztásokat, ha svéd védett zsidók eltűnnének, felkutassák és visszahozzák őket. A név a feladatukból származott, vagyis hogy naponta vezessenek „protokollt” Wallenbergnek a visszaélésekről – ha úgy tetszik, könyveljék a bűncselekményeket. A szervezetet egy tartalékos tiszt építette ki, és a Schützlingsprotokoll munkatársai számíthattak náciellenes kiugrott csendőrök támogatására, sőt kockázatos vállalkozásoknál a kíséretükre is. Fegyveres támogatást igénylő műveleteknél Wallenberg különleges engedélyére is szükség volt. A Schützlingsprotokollnál alkalmazta Raoul néhány régi barátját a Közép-európai Kereskedelmi Rt. idejéből. A Geiger testvérek, András és László, gazdag magyar élelmiszer-ipari vállalkozói családból származtak, Székely Iván egy nagy patikahálózat tulajdonosának a fia volt. Összesen közel húsz ember tartozott ehhez a „rohamosztaghoz”. Műszakokban váltották egymást, és huszonnégy órás telefonszolgálatot tartottak. Riadó esetén kapcsolatba léptek Wallenberggel, ő döntötte el, hogy kivonuljanak-e, és hogyan. Az óbudai téglagyárban például többször jártak diplomáciai jelzésű autókon. Amikor elindultak a halálmenetek, egyre gyakrabban a Hegyeshalom felé vezető úton tűntek fel. „Ennek a részlegnek a tagjai huszonnégy órás szolgálatban vannak. Nincs pihenőnap. Ha valakinek valami balul üt ki, nem remélhet túl nagy

segítséget; ha jó munkát végez, ne számítson hálára” – állt Wallenberg instrukciói között. Többnyire a biztonsági szolgálatot küldte ki mentőakcióra, bár olykor maga is kivonult. Még a magyar jogosítványt is megszerezte november elején, valószínűleg azért, hogy mobilisabb legyen. Wallenbergnek két nagy autó állt a rendelkezésére, amelyeket, hogy ne kobozzák el, a tulajdonosok kölcsön adtak neki: egy borvörös, amerikai Studebakert és egy cseh Tátra luxusautót. Kéznél volt még egy kis DKW is, akut esetekre. Ebben az időben a sofőrszolgálatot ketten látták el, Langfelder Vilmos mérnök és a Teddy becenévre hallgató Jobbágy Tibor. 1944. november 4-én Wallenberg állítólag egy ilyen személyes mentőakciót hajtott végre. A kormány ígérete ellenére a nyilasok elfogtak pár száz, svéd védelem alatt álló zsidót, és a nagy, pesti zsinagógába internálták őket. Lévai Jenő szerint Wallenberg odament, az oltár elé állt, a magyar kormány rendeletére hivatkozva kihívta az összes svéd védencet, és rendőri kísérettel elvitte őket onnan. Ha ez így történt, akkor az egy nagyon eseménydús nap volt. Ugyanaznap reggel egyik zsidó munkatársának a felesége leánygyermeket szült Raoul ágyában. Amikor megindultak a fájások, mindenki izgalomba jött a részleg Tigris utcai fiókjában, ahol a pár tartózkodott. Túl kockázatosnak találták, hogy egy zsidó nőt bevigyenek a kórházba, ezért orvost hívtak, és Wallenberg megnyitotta előttük az otthonát. „Úgy néz ki, mint az apai nagymamám” – mondta állítólag Raoul, amikor megszületett a kislány. Amikor a szülők megkérdezték, van-e valami javaslata a névre, a Máriát vagy a Ninát javasolta.{119}   A barbarizmus az utcákon egyre nyilvánvalóbban megmutatkozott. Naiv volt, aki azt hitte, hogy a nyilaskeresztes kormány lépése hazautazásról és a semleges országok védenceivel való különleges bánásmódjáról a rettegés végét jelentette. November 7-én estefelé Ferenczy László csendőrparancsnok alezredes magához hívatta a Zsidó Tanácsot. Ferenczy volt felelős a tavaszi rekord méretű deportálások gyakorlati kivitelezéséért, de aztán megingott a júliusi politikai széljárás változásakor, és úgy fordult a Zsidó Tanácshoz,

mint egy megtért megmentő. A nyilas puccs után a köpönyegforgató mindenkinél gyorsabban tért vissza a náci akolba. Ferenczy igen ármányos információt közölt a Zsidó Tanáccsal. A semleges védelem alatt állók megkapják a kivándorláshoz szükséges különleges bánásmódot, de összeterelik őket egy nemzetközi gettóba. November 15-e előtt ezeknek a kivételezetteknek a Szent István park közeli, sárga csillagokkal megjelölt házakba kell költözniük. Oda, ahol a svédeknek és a svájciaknak már kiosztottak néhány épületet, nem messze a Margit hídtól, amit a németek aláaknáztak, és ami pár nappal korábban véletlenül felrobbant. A nyilaskeresztes kormány összeszámolta a kivételeket, így az átköltöztetés több mint tizenötezer embert fog érinteni. Négyezer-ötszáz svéd védenc, hétezer-nyolcszáz a svájci, Palesztina-igazolvánnyal rendelkező, nyolcszáz spanyol vagy portugál védelem alatt álló és kétezerötszáz, akik vagy a Vatikán védőszárnyai alá tartoztak vagy háborús hősöknek nyilvánították őket, és ezért korábban kitüntetést kaptak Horthytól. Azokat a zsidókat, akik most ezekben a házakban laknak, kizavarják onnan, gyűjtőtáborba viszik őket, hogy Hegyeshalom felé elindítsák a deportáló menettel. A Szent István parki házak természetesen a mennyországot jelentették az óbudai téglagyárhoz képest. Már nyár óta első helyen szerepelt a humanitárius osztály követeléseinek listáján, hogy kapjanak különleges házakat a svéd védencek számára, és az, amit eddig kiosztottak nekik, távolról sem volt elegendő. De a döbbenetes hír rémületet keltett. Más zsidók fizessenek magas árat azért, hogy a „semleges” zsidókat külön bánásmódban részesítsék? És mit lehet tudni, hogy legközelebb mikor akarják kiüríteni ezeket a házakat? A költözési rendelet ráadásul időben véletlenül egybeesett a Szálasi által Eichmann-nak ígért ötvenezer zsidó első részletének „leszállításával”, azaz az első halálmenettel Hegyeshalom felé. Budapesten 1944 novemberében semmiféle kényszerköltöztetés nem jelentett jó hírt. Mivel azonban akik november 15-e előtt nem költöznek, azok biztosan deportálva lesznek, gyors átszervezést kellett végrehajtani a hivatalosan négyezer-ötszáz, a valóságban nyolcezer svéd védenc számára.

Raoul magához hívta egyik munkatársát, Müller Rezsőt, és megkérte, foglalkozzon az ígért lakások elosztásának kérdésével, és alakítson ki egy különleges szociális osztályt, amely az ingatlanok közelében fog működni. Lévai szerint Raoul ezek után még egyszer összeült Müllerrel. Akkor a svéd elmondta, hogy a fejében alakulóban van egy terv. Müllernek titoktartást kellett ígérnie, és ily módon megtudta, hogy Raoul a tevékenységét amerikai pénzből folytatja a WRB-n keresztül, és hogy ennek a pénznek van egy része, amelyik „a háború utáni időkben szükséges támogatási akciókra” is felhasználható. Raoul megkérte munkatársát, hogy a következő hetekben kezdjen el tervezni egy nagyobb segélyakciót a felszabadulás utáni időre. Ez a terv szilárdabb formát ölt majd az elkövetkezendő hetekben, és a munkatársaktól nevet is kapott: „Wallenberg-intézet a Mentésért és Újjáépítésért”.{120}   A nyilasok lépései tele voltak ellentmondásokkal. Ha az ember az új információt a korábbiak mellé rakta, ez azt jelentette, hogy mind a négyezer-ötszáz svéd védenc, akik most nehéz logisztikai megpróbáltatások közepette beköltöznek a nemzetközi gettóba, ezután azonnal (legkésőbb november 15-én) el fognak utazni Svédországba. Még maguk a nyilasok sem hihettek abban, hogy ez az egyenlet megoldható. Az elutazásról szóló ígéret újabb üres magyar szólam volt, mivel mindenki tudta, hogy végső soron csakis a németek döntöttek ebben a kérdésben. Tranzitvízum nélkül ugyanis senki sem indulhatott útnak, és Berlinből a formális ígéret mindössze négyszáz, svéd védelem alatt álló zsidó átutazásáról szólt. A magyar–német tandem irányítása ugyanolyan cikcakkokat írt le, mint az előző nyáron. Fontos volt azonban játékban maradni, és okosan zsonglőrködni a szabályokkal, ha másért nem, hogy időt nyerjenek. Wallenberg különlegesen alkalmas volt erre a játékra. Találékony bürokratikus levelezésben jó edzést kapott, és tökéletességre fejlesztette azt a cégénél. Ezért most diplomáciai jegyzéket írt a magyar külügyminisztériumnak, és közölte, hogy a svéd védencek meg tudják kezdeni utazásukat hazafelé november 15-én vonattal, pontosan, ahogy megállapodtak. Megírta, hogy azzal számol, november 22étől körülbelül háromszáz embert tud másodnaponként vonattal elindítani, amíg mind a négyezer-ötszáz el nem

hagyja az országot. Tekintettel a vagonhiányra, hozzátette azt az információt, hogy amennyiben technikai probléma állna fenn, vagy „szállítási nehézségek” a Németország és Svédország közötti úton, a svéd kormány kéri, hogy a csoportokat irányítsák Svájcba. Az ember szinte látja Raoul gonoszkás, ravasz mosolyát, amikor hozzáillesztette még a következő kérdést: „Szükségeltetik exportengedély az élelmiszerekre, amit magukkal visznek az útra? A követség úgy számít, hogy háromheti élelemmel látja el az első vonatot.” Magától értetődő, hogy semmiféle vonat nem állt a svéd védencek rendelkezésére, ugyanannyira nem, mint annak a harmincötezer zsidónak, akiket gyalog meneteltettek az osztrák határ felé. A német tranzitvízum kiosztásakor a négyszáz darabot természetesen igen soványan számolták, mégis túl jó volt ahhoz, hogy ne legyen kihasználva. Véletlenül nagyjából ennyi volt azoknak a száma, akik igazi, ideiglenes útlevelet kaptak, mielőtt Raoul bevezette saját alternatíváját, a színes útleveleket. Még itt is volt egy gyanús különbség az elmélet és a valóság között, de a játékot játszani kellett. Raoul nem törődött az ellenérvekkel és akadályokkal, begyűjtötte az ideiglenes útleveleket, és átküldte a német követségre, hogy beüssék a rég megígért vízumot. Rögtön ez után kiegészítő tárgyalásokat kezdeményezett Himmler képviselőjével, Becherrel, hogy a gyakorlatban is végrehajthassák ennek a négyszáz embernek az evakuálását. A Joint egyik képviselőjének társaságában látogatta meg Bechert az irodájában. A nyilasok diplomáciai elismerést szabtak a négyezer-ötszáz ember evakuálásának feltételéül, Becher pénzről tárgyalt a négyszázért. Abból, ami fennmaradt a tárgyalások dokumentációjának maradványaiból, kiderül, hogy Becher ezer svájci frankot kért utasonként, azaz összesen négyszázezer svájci frankot a kiválasztott csoportért. A spanyol és a portugál követség is elhatározta, hogy elhagyja a szétesőben levő Magyarországot. Csak Svájc, Svédország és Törökország maradt a helyén. A front egyre közelebb kúszott Budapesthez. A német és a magyar csapatok menekülve hátráltak a szovjetek elől, és a nyilas kormány is elkezdte tervezni, hogy székhelyét biztonságosabb helyre, Nyugat-Magyarországra tegye át.

Danielssont megkérdezték, hogy a svéd követség menne-e velük, ha a magyar kormány evakuálna. Ő továbbította a kérdést a külügyminisztériumba, de szinte reflexszerűen felkérték, hogy maradjon a helyén, anélkül hogy erre vonatkozóan további orientációt kapott volna. Nyilvánvaló volt, hogy a minisztérium vezetősége egyszerűen képtelen volt belehelyezni magát a magyarországi helyzetbe. „Ágyúszó hallatszik. A várost körülkerítik, és hamarosan elesik” – fújt riadót a budapesti követség 1944. november 9-én hazaküldött üzenetében.   A futárposta még mindig működött Stockholm és Budapest között, és megtörtént, hogy a követségi alkalmazottaknak írt privát levelek is voltak a küldemények között. Ezek között Raoul is kapott egy hosszú panaszlevelet Lauertól, aki sóhajtozott otthoni nehéz helyzete miatt. Megígérte Salénnak, hogy vezeti a Banántársaságot, és ez a robot szinte minden idejét fölemésztette. Ebben benne voltak azok a mellékfeladatok is, amelyek a Vexos leányvállalat és a Svenska Globus konzervgyár irányítását jelentették, utóbbit a Weiss Manfréd konszern és Salén Banántársasága együtt működtette. Amiatt is morgott Lauer, hogy nem maradt ideje a Közép-európai Kereskedelmi Rt. ügyeinek intézésére. „Megértheted, hogy néha álmatlanul forgolódom, és arra gondolok, miféle meglepetések érnek a következő napon, és ezek honnan érkeznek majd” – írta a helyzet állásáról küldött litániájában. Valószínűleg hasonlóan érzett Wallenberg is ekkoriban, bár egészen más okokból. Lauer meg sem kérdezte, hogy van Raoul. Teljesen el volt foglalva a saját élelmiszereivel, és meg akarta tudni kollégájától, hogy mit hoz a jövő. Problémáit oldalakon keresztül sorolta. Azt írta, nagyon reménykedik, hogy Raoul hamarosan csatlakozik hozzá, és ketten kormányozzák a Banántársaságot. Mert a jövő jónak ígérkezik, ha a háborúnak végre vége lesz. Sokmilliós banánszállítmányokról írt, kaliforniai gyümölcsről, és még esetleg egy ügynöki képviseletről is az amerikai Kellogg’s kukoricapehelyre. De ehhez a Banántársaságnak kompetens alkalmazottakra van szüksége, főleg a konzervgyárban, konstatálta Lauer. Raoul esetleg körbe

tudna kérdezni egy ügyes „gyümölcskonzerv-ember” után, vagy olyanok után, akik ismerik a „körte- és dinnyekompótot, cukrozott citromhéjat, almapürét és más, hasonló gyümölcsízeket”? Ötletet is adott, egy Soor nevű igazgató a Weiss Manfréd-gyárból talán tudna valakiket, „különösen életképes embereket” ajánlani, akik ebben az esetben segítséget is kapnának a beutazási engedély megszerzéséhez. Bizonytalan utólag értelmezni, hogy Lauer mire is gondolt, különösen, mivel a két kolléga kialakított egymás között egy kódnyelvet, amit lehet, hogy továbbfejlesztettek. De Wallenberg azon az őszön már korábban tárgyalt Becherrel menlevelekről és kiutazási engedélyekről a Weiss Manfréd-gyár száz, Svédországhoz köthető alkalmazottja számára. Ha Lauer levelét nem az ismeretlen kódnyelv alapján próbáljuk megérteni, akkor valószínűleg ez egy újabb kísérlet volt arra, hogy a Lauer szemében megfelelő magyar szakértőket toborozzon Svédországba, olyanokat, akiket egy korábbi levelében „a jövő embereinek” írt le. Az effajta gondolatmenetben nem állt egyedül. Az ősz folyamán korábban a svéd külügy kapott egy javaslatot, hogy svéd élelmiszereket cseréljen egy vonatnyi felszabadított zsidóra. A javaslathoz mellékeltek egy listát is nevekkel, és a dokumentumra a külügyi tisztviselő ráírt egy magyarázó kommentárt, miszerint a javasoltak „jobbfajta emberek közé tartoznak”. {121}

Lauer minden valószínűség szerint azok egyike volt, akik ki akarták használni a nehéz magyarországi helyzetet egyfajta hátborzongató, szelektív fejvadászatra, ahol kimazsolázzák az embereket, azaz elsősorban a magyar zsidóság erős embereit mentik ki, olyanokat, akik a svéd kereskedelem, ipar vagy pénzügyi világ számára nyereséget hozhatnának. Az eredeti szemponton – tehát hogy legyen valamilyen igazolt kapcsolat Svédországgal – kívül ez a fajta kiválogatás hiányzott Wallenberg mentőakciójából.{122} Per Anger konstatálta a budapesti időkről írt könyvében, hogy Raoul, szinte mantraként ismételte, hogy a humanitárius osztálynak nincs ideje egyedi esetekkel foglalkozni, amikor a kérdés Budapest teljes zsidó lakosságának életben maradása vagy elpusztulása. Egy hónappal később Raoul – némileg élesen – elmagyarázta ezt társának is egy levélben. Lehet, hogy amikor Lauer felsorolta a gyümölcskompótokat és lekvárokat, azzal be akarta határolni azokat a személyeket a Weiss

Manfréd-gyárból, akiket ő és Henrik de Wahl meg akart menteni a svéd termelés számára? Mivel nem maradt fenn privát levél Wallenbergtől 1944 novemberéből, nem tudunk semmit arról, hogyan reagált a főnöke összes egocentrikus követelésére. Egyéb, arról az őszről megőrzött levélben a kivételek közé tartozik, amikor Raoul egyáltalán üzleti dolgokkal foglalkozik. Egyébként Lauer gondolatai – másokéihoz hasonlóan – kelet felé fordultak. Elmesélte, hogy tárgyalt az orosz kereskedelmi képviselettel Stockholmban, és karácsonyra ezer kiló kaviárt rendelt, azzal a feltétellel, hogy időben megérkezik. Nyilván nagyobb üzleteket is tervezett, és ezekben számított Raoul segítségére. „Ha nem tudsz időben eljönni, Oroszországon és Moszkván keresztül kell jönnöd, és jó lenne, ha egy-két dolgot számunkra meg tudnál ott vizsgálni” – írta Lauer, aki nem zárta ki, hogy ő maga is elutazzon, és ott találkozzanak. Sohasem említette Raoulnak, de az orosz kereskedelmi képviseleten való beszélgetése során beszélt Wallenberg mentőakciójáról. Akkor az oroszok – Lauer szerint – azt válaszolták, hogy Wallenberg „személyében és misszióját tekintve az ő legnagyobb szimpátiájukat bírta”. Később kiderült, hogy ez enyhén szólva sem volt igaz.   Az amerikaiak ekkorra elárasztották Raoult az elismerésükkel. Az amerikai követség levelet küldött a külügyi államtitkárnak, amelyben kifejezték a svéd kormány humanitárius cselekedetei iránti őszinte elismerésüket „azért a találékonyságért és bátorságért, amelyet Wallenberg úr mutatott az üldözött zsidók megmentéséért végzett segélymunkájában”. A dicsérő szavak nem is jöhettek volna jobbkor. A külügyben mostanában kezdtek morogni a nagyon különös pénzügyi tranzakciók miatt, amelyek a misszióhoz kapcsolódtak. Raoul sommás első számviteli jelentése sem világított rá mindenre. A jogi osztály vezetője, Engzell, másoktól is kapott felszólítást, például a zsidó hitközség vezetőjétől, Ehrenpreistől, aki adottnak vette, hogy a külügy lesz felelős az elszámolásokért. Olsen is megszellőztette szempontjait a könyvelés miatt. Ezenkívül bosszantotta, hogy Lauer megint hallatott magáról, és tizenötezer koronát

kért Raoul nevében, annak ellenére, hogy az elhatározott rendszer másképpen működött. Wallenberg azt javasolta, hogy a berni követség segítsen az átutalásokban, de a külügyi tisztviselők ebbe nem akartak beleegyezni. Nem volt teljesen egyszerű az átutalások rendszere az amerikaiaktól, svéd és svájci bankokon keresztül olyan személyeknek, akiknek többnyire Budapesten volt a lakásuk. Néha a tranzakciókban részt vevők személyazonosságát nem lehetett nyilvánosságra hozni. Ekkor csak egy anonim számokat tartalmazó számla volt minden, amire a svájci bank támaszkodhatott, amikor frankkal fizetett azokért az árukért, amelyeket Raoul vásárolt magyar pénzben. Nem arról volt szó, hogy a svéd külügy gyanakodott volna Raoulra, húzta alá Engzell az ezekkel a vitákkal kapcsolatos levelében, de a gyakorlati végrehajtás nem volt elég „svédes” az osztály mértékével mérve – derül ki a kommentárokból. Más oldalról az egész küldetés idegen test volt a svéd államapparátusban, amit a legmagasabb vezetés kételyek nélkül mégis átengedett. A megoldás időleges volt, a helyzet extrém, ezt senki sem vitatta. Most csak arról volt szó, hogy a részt vevő partnerek kitartsanak, amíg az oroszok megérkeznek, és „felszabadítják” Budapestet. A svédek így látták a helyzetet.   November 13-án huszonhétezer férfi és nő hagyta el Budapestet, hogy gyalog induljanak Hegyeshalomra, a határra. Ők papíron kikölcsönzött magyar munkaerők voltak, de a valóság nagyon is eltért a leírtaktól, tekintettel a nagyszámú gyerekre, öregre és betegre, akik a menetoszlopban gyalogoltak. Időnként megérkeztek Wallenberg biztonsági szolgálatának emberei, és az elfogottak semleges menlevelére hivatkoztak, vagy újabbakat osztottak ki, és ily módon sikerült nekik a deportáltak egy részét visszaszerezni. Hasonló akciókat hajtott végre a svájci követség „kivándorlási egysége”. A látvány elborzasztotta még a legdurvább csendőröket is, akik a Schützlingsprotokollt kísérték. „Az éhező, beteg, szerencsétlen emberek, tizenkét éves gyerektől hetvennégy éves öregasszonyig, mindenféle felszerelés nélkül masíroztak, rongyosan és piszkosan” – állt az egyik napi jelentésben. Mások vándorló csontvázak kilométer hosszú sorairól tanúskodtak, akik rongyos cipőben, feldagadt, sebekkel borított lábon

vonszolták magukat. Sokan nem bírták a hideg esőt, az éhség és a kimerültség miatt haldokolva az árokparton maradtak, vagy az SS-őrök és a csendőrök a helyszínen agyonlőtték őket. A svéd és a svájci mentőakciók nem maradtak észrevétlenül, Berlin is tudomást szerzett róluk. Néhány nappal később elérte a hír a német külügyminisztert, Joachim von Ribbentropot, hogy „nagy veszteség” érte a menetoszlopokat. Felszólította Veesenmayert, hogy azonnal tárgyalja meg a dolgot Szálasi miniszterelnökkel, és mutasson rá, hogy a menlevelek elismerése mekkora nemkívánatos hatást ért el. Elsősorban a svájciakat támadta, és úgy vélte, Veesenmayer javasolja Szálasinak, hogy adjon egy fenyegető jelzést a svájciaknak. Szálasinak világossá kellene tennie, hogy a magyarok csodálkoznak a német és a magyar háborús erőfeszítések szabotálása miatt, ami egyáltalán nem felel meg a semlegesség követelményének, vélte Ribbentrop. Ezek után munkatársa, Horst Wagner egyértelmű paranccsal tért vissza, hogy a magyarok nem hagyhatnak jóvá újabb menleveleket, mert azok csak problémát jelentenek, és mert a semleges államok mostanáig nem voltak hajlandók a magyarok kérésének eleget tenni, és elismerni a magyar kormányt. Veesenmayer fel is kereste Szálasit ebben az ügyben. A miniszterelnök hangosan panaszkodott, hogy ő mennyire belefáradt a svéd, a svájci és a vatikáni beavatkozásokba. Megígérte, hogy összehívja az összes érintett felet egy találkozóra, és világossá teszi számukra, hogy elege lett. Ivan Danielsson svéd követ egy nyugodtabb és kényelmesebb diplomataéletet képzelt el magának idősebb korára. Ehelyett hallgatta az ágyúdörgést, látta a front torkolattüzeinek fényét, miközben Svédország egy diplomáciai zsákutcában találta magát Magyarországon, ami a követséget is veszélybe sodorhatja. Az a hír járta, hogy a nyilasok megtámadják a semleges országok képviseleteit november 15-e után azon zsidókra vadászva, akik nem költöztek be a nemzetközi gettóba. A Szálasirezsim állandóan a svéd elismerésről rágta a fülét, és mostanra annyira éles hangnemben, hogy ha Danielsson egymaga dönthetett volna, a svéd kormány beadja a derekát. Úgy érezte, máskülönben a schutzpassos zsidók napjai meg lesznek számlálva. Svédország talán valamiféle virágnyelven kifejezhetne egyfajta együttműködést, nagyjából úgy, mint a spanyolok tették, hogy megkönnyítsék a helyzetet.

A külügyminisztérium azonban hajthatatlan maradt. Semmiféle elismerés szóba sem jöhet, ehelyett Danielsson parancsot kapott: halogassa a kérdést. November 16-án a követ jelentette haza, hogy a hivatalosan négyezer-ötszáz zsidót átköltöztették a nemzetközi gettóba, de hozzászámította, hogy további tizenötezren különböző svéd mentőakciók és a Schützlingsprotokoll akcióival megmenekültek a munkaszolgálat és a deportálások alól. A következő napon a semleges országok követségeit találkozóra hívták a nyilas kormányhoz. A svédek itt fehéren-feketén megtudták, hogy a négyezer-ötszáz zsidó elutazása a diplomáciai kapcsolatokon múlik. Több menlevél kibocsátása nem aktuális. A Szálasi-kormány besokallt, és a Budapesten maradt összes többi, hetven-százezer zsidót egy általános gettóba gyűjtik össze Pest közepén, a nagy zsinagóga körül.{123} A légkör egyre kellemetlenebbé vált. A következő hét végén betörtek a svéd követség Gyopár utcai épületének az ablakai, amikor a közelben egy bomba becsapódott. Hamarosan világossá vált, hogy a nyilasok – ígéretük ellenére – nem hagyták békén a védett házakat. Már az első napokban levonszoltak svéd védenceket a ház pincéjébe, véresre verték őket, és elvették mindenüket. A képviseletnek ugyanakkor többfelől jelezték, hogy a nyilas kormány türelme elfogyott. Kemény Gábor külügyminiszter egy privát összejövetelen dührohamot kapott. Azt mondta, hogy hamarosan magához hívatja Danielssont, és elmagyarázza neki, hogy amennyiben a svéd kormány meghatározott időn belül nem ismeri el a nyilasokat, „az összes, svéd védelem alatt álló zsidót […] a Dunába fojtják”. Danielsson az információt annyira ijesztőnek tartotta, hogy azonnal értesítette Stockholmot. Kérte, hogy Olsent is informálják az amerikai követségen, valamint hogy legalább közöljék a magyarokkal, miszerint az a tény, hogy a svédek még mindig Budapesten vannak, az már egyfajta elismerésnek minősül. A külügyminisztériumban nem engedték, hogy az „elismerés” szót akár csak megemlítse.{124}   A Hegyeshalom felé vezető úton a pokoli jelenetek megrázták még a most éppen a nyilasokhoz lojális Ferenczy csendőrparancsnok közeli köréhez tartozó vezetőket is. Batizfalvy Nándor csendőrkapitány Ferenczy egyik alárendelt parancsnokaként teljesítette feladatát a tavaszi deportálások

során. Alkalmazkodott főnöke közeledéséhez a Zsidó Tanács felé a nyár folyamán, és később többször együttműködött Wallenberggel. Amikor Ferenczy az októberi puccs után másodszor is a náci hóhér ruháját öltötte magára, Batizfalvynak elege lett. Hegyeshalom volt az, ahol túlcsordult a pohár. Ismét felkereste Wallenberget, elmondta, amit tudott a halálmenetekről, és felajánlotta, hogy segíteni fogja a semleges országok mentőakcióit. November 22-én 18 órára Raoul meghívta a svájci, spanyol, portugál követségek képviselőit az Üllői úti irodájába, hogy találkozzanak az átállt csendőrkapitánnyal.{125} Mivel fennmaradt a jegyzőkönyv, tudjuk, hogy Batizfalvy elmondta, legalább tízezer zsidó elérte a határt, ahol átadták őket a németeknek. Véleménye szerint nagyjából ugyanennyien eltűntek az úton, tizenháromezren pedig még vonszolták magukat. Az egész menetelés alatt három-négy tányér levest kaptak. Főnöke megtiltotta Batizfalvynak, hogy a menlevéllel rendelkező zsidókat visszarendelje, de ő kijelentette, hogy kész dacolni a paranccsal, és megpróbálja. Wallenberg kérdésére azt válaszolta, arra is hajlandó, hogy segítsen az ételosztásban. Megállapodtak abban, hogy minden követség delegál két embert, és ezek írógéppel és üres menlevéllel felszerelve kimennek Batizfalvy társaságában. Gyorsan elő lehet teremteni egy élelmiszer-szállítmányt a Vöröskereszt segítségével, és öt teherautó fogja elhagyni a fővárost még aznap éjjel, ennivalóval, gyógyszerekkel az úton levő deportáltak számára. Wallenberg magával vitte Angert is az autóján, amelyet a Schützlingsprotokoll egyik keménykötésű fickója, a patikusfiú, Székely Iván vezetett. Követték a teherautókat, és útközben először a „halálhajóknál” álltak meg: két uszályon a deportáltak megalhattak az esős, hideg, novemberi éjszakán. Köztudott volt, hogy sokan a jéghideg vízbe ugrottak, hogy így szabaduljanak meg a további szenvedésektől, másokat a brutális őrök „segítettek” utánuk.{126} A teherautók lassan haladtak a köd miatt, és mikor megérkeztek, pokrócokat, élelmiszeres ládákat és gyógyszereket rakodtak le. Tilos volt a zsidókat útközben segíteni, de Batizfalvy tekintélyt adó jelenléte megtette a magáét. Wallenberg még megtoldotta ezt, és megvesztegette az őröket rummal és cigarettával. Aztán konzerveket és gyógyszereket cipeltek a deportáltaknak, és nekik is felajánlottak néhány korty rumot. Nem voltak

egyedül, jelen volt a Nemzetközi Vöröskereszt kiküldöttje és a többi semleges követség munkatársa is, köztük a legaktívabb svájcié. De senki más nem küldött diplomatákat az akcióra. A teherautó-konvoj aztán folytatta útját Hegyeshalom felé. Anger és Wallenberg észrevették, hogy a halálmenet kísérésére kirendelt őrök közül sokan nem kegyetlenkedtek, különösen azok, akik nem nyilaskeresztesek vagy csendőrök voltak, hanem akiket a magyar hadseregből verbuváltak. „Láttam például, hogy egy idős asszonynak az egyik katona felajánlotta a karját. Támogatta a nőt, és együtt meneteltek, a katona egyik oldalán a fegyvere, a másikon az asszony” – mesélte Anger később. Wallenberg meg volt döbbenve. Nyolc nap menetelés az úton. Sehol sem jutott tető a fejük fölé, csak nagyon ritkán kaptak enni. Egyik a másik után halt meg éhezés és betegségek miatt. „Egy vontatóhajón […] fekszik néhány száz súlyosan beteg ember elegendő táplálék, gyógyszer, orvosi ellátás nélkül, borzalmas körülmények között. […] Az emberek annyira kimerültek, hogy szinte állati stádiumba kényszerültek vissza” – állt egy tiltakozó jegyzékben, amit a magyar belügyminisztériumba küldött. Leírta, hogyan rohamozták meg a konvojt, és hogyan tört ki harc a tömegben, amikor ő és Anger szendvicseket kezdett szétosztani. Hegyeshalomban a deportáltakat átadták Eichmann Sondereinsatzkommandójának. Váratlanul ott állt egy vonat. Az akcióban részt vevő svájciak szerint Eichmann közeli munkatársa, Dieter Wisliceny volt az, aki számolta a kimerült embereket. Anger úgy emlékszik, hogy Raoul egy lista alapján menleveleket osztott ki a peronon. Fekete dossziékban egy nagyobb papírköteg volt nála. Odament hozzájuk, és svéd menlevéllel rendelkezők után kérdezősködött, felolvasott a listájából, hol blöffölt, hol pedig valós útlevelekre hivatkozott. Ily módon vagy száz embert sikerült elhoznia új szövetségese, Batizfalvy csendőrkapitány segítségével, és visszavitte őket Budapestre. Utólag sokat gondolt arra Anger, hogy Raoul Wallenberg mennyire a megfelelő ember volt a megfelelő helyen, Budapesten, 1944 őszén, annak ellenére, hogy ezt kevesen gondolták volna korábban. „Bátor volt, fantáziával rendelkezett, és mindig talált megoldásokat. Békeidőben gyakran észre sem veszel ilyen embereket […]. De amikor háborús helyzet adódik, mint itt, Budapesten […], akkor kifejlődnek

ezek a rejtett értékek […]. Személyisége nagyon meleg volt, de ugyanakkor rendkívül korrekt, hideg szervező és tárgyaló is tudott lenni. És mekkora színész volt! Abszolút. Át tudta magát változtatni egy brutális [személlyé]. Amikor a németekkel beszélt, az ő nyelvüket használta […] és ordítozott velük.” Batizfalvy kapitány a továbbiakban is nagyon fontos kapcsolata maradt Raoulnak. Nem ő volt az egyetlen csendőr vagy katona, akinek megrendült a nyilas kormány iránti lojalitása, egyfajta személyes tiltakozásként a brutalitások miatt. Az együttműködés azonban nem volt kockázatmentes sem Batizfalvy, sem a svéd diplomaták számára. A humanitárius munka egész idő alatt a politikai ellenállás határán mozgott. Ekkoriban a korábban megosztott, gyönge magyar ellenállási mozgalom összevonta erejét egy ernyőszervezetbe Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB) néven. Kovács Gellért Wallenberg-kutató tanulmányozta a magyar ellenállási mozgalom kapcsolatait a svéd követséggel, és az, aki alaposan megvizsgálja a központi figurákat, elég sokat fel tud sorolni közülük, akik kapcsolatban álltak Wallenberggel. Például Soós Géza aktív a református egyházi körökben, külügyminisztériumi múlttal. Vezető pozíciót töltött be az ellenállási mozgalom polgári szárnyán, és Wallenberg találkozott vele Angernél egy vacsorán a megérkezése utáni napokban. Soós többféleképpen is aktív volt. A tavasz folyamán ellátta az emigráns stockholmi magyarokat, köztük Gellért Andor újságírót és sajtóattasét – vele Wallenberg még elutazása előtt találkozott – hírszolgálati anyagokkal. Gellért és Soós kapcsolatba került az ősz folyamán az amerikai hírszerzéssel, az OSS-szel, hogy rádióadókat csempésszenek Magyarországra. Ezt a műveletet a stockholmi OSS emberei (akik közé titokban Olsen, Wallenberg megbízója is tartozott){127} és a nyugati szövetségesek az olaszországi Bariban állomásozó bázis közötti együttműködéssel valósították meg. 1944-ben egy táviratban az OSS így nyilatkozik Soós Gézáról: „Kizárólag Per Angeren, a budapesti követségen keresztül lehet vele kapcsolatba kerülni. Raoul Wallenberg ugyanennél a legátusnál tudja, hogy Budapesten tartózkodik-e. Soósnak van egy svéd

jelrendszere, és az egészet a svédek intézik. A jelrendszert illetően Nagynak a [stockholmi] magyar követség korábbi titkárának kell felvennie a kapcsolatot Thernberg kapitánnyal Stockholmban.”{128} Illetéktelen kezekbe kerülve ez nem volt veszélytelen információ. Az ellenállási mozgalom polgári ágának tagja volt Szent-Györgyi Albert is, akit a rejtjelező kamrában bújtattak a svéd követségen. Ott volt még egy arisztokrata újságíró, Dessewffy Gyula, akit a németek üldöztek, és akit Wallenberg egy ideig az Ostrom utcai kertje végében álló toronyszobában rejtegetett.{129} Az ellenállás az ellenállás, mindegy milyen, gondolta Anger és Wallenberg, nem tudván arról, hogy az ellenállásnak csak a kommunista részét tekintették elfogadhatónak a közeledő oroszok. Az ellenállók létrehoztak egy fegyveres csoportot is néhány nyilasellenes katonatisztből. Elképzelésük szerint egy összehangolt, fegyveres felkelést fognak szervezni az oroszok bejövetelével egy időben, megnyitják a frontot, és az oroszokkal együtt harcolnak a németek ellen. A csoport azonban vigyázatlan volt, és november 22-én egy gyűlésen – aznap, amikor a semleges követségek élelmiszerkonvoja elindult Hegyeshalom felé – a vezető tiszteket elfogták a nyilasok, néhány héttel később kivégezték őket. Tartsay Vilmos tartalékos kapitány volt az egyik közülük. Tartsaynak volt egy konzervgyára, és Wallenberg munkatársai szerint egyike volt azoknak, akikkel Raoul Magyarországra érkezése után szinte rögtön fölvette a kapcsolatot. A katonai szárny ezután egy vezérkari százados, Mikó Zoltán alá tartozott. Kovács Gellért szerint Mikó egyszerre volt náciellenes és magyar nacionalista. Következésképpen kettős játékot játszott. Miközben elnyerte a nyilas milícia bizalmát, és megkapta a feladatot, hogy szervezze át a magyar nemzeti gárdát, felépítette az ellenállás fegyveres sejtjeit is a katonaságon belül. Nem volt ez annyira nehéz, mert sok katona viszonyult kritikusan az ország új vezetéséhez. Mikónak többek között az is a feladata volt, hogy szervezzen meg egyfajta polgári védelmi alakulatot a Kisegítő Karhatalmon (Kiska) belül, Budapest összes kerületében. Imittamott ezek a Kiska-egységek szinte kizárólag ellenállókból tevődtek össze. November végére Mikónak mintegy nyolcszáz felfegyverzett ellenálló állt a rendelkezésére. Az ilyenfajta szervezetben egy olyan polgári

védelmis, mint Wallenberg, igencsak otthon érezhette magát, aki az utcai harcok specialistája volt a stockholmi polgári védelemnél. Mikó egyik munkatársa leírta főnöke közeli kapcsolatait Wallenberggel, és annak humanitárius osztályával. Mikó intézte például, hogy a pesti svéd házak katonai raktárakból kaptak bizonyos élelmiszereket. Állítólag neki volt köszönhető, hogy a humanitárius osztály Üllői úti új irodáit a csendőrség fegyveres őrei védték. Ez a munkatárs azt is mondta, hogy Mikó szállított érzékeny dokumentumokat Raoul páncélszekrényébe, és el is vitt onnan. Ezért tudta, hogy Raoul, az összes nyilas túlkapás dokumentálása mellett ott tárolta a lengyel emigránsok tanúvallomásait is a katyni szovjet tömeggyilkosságról, ahol lengyel tiszteket öltek halomba 1940 tavaszán. Ezeket a dokumentumokat állítólag szovjet katonák találták meg Wallenberg páncélszekrényében az ostrom alatt. Ezt az információt nem lehetett megerősíteni. Mikó Zoltánt Odesszában kivégezték az oroszok 1945-ben.   Budapesten tartózkodni 1944 végén automatikusan életveszélyt jelentett. Annak, aki Wallenberghez hasonlóan valamit el akart érni, aki meg akarta menteni Budapest zsidóságát nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban is, annak nagy kockázatot kellett vállalnia. A cél szentesíti az eszközt, ez volt az általános nézet. Hiszen csak pár hétről volt szó, mielőtt az oroszok megérkeznek, és a feladat ezzel végre lesz hajtva. A svéd képviselet diplomatái nem tudtak mást elképzelni, mint hogy az oroszok meg fogják tapsolni a mentőakciókat, és megértik, milyen nehéz volt mindezt véghez vinni. Ugyanakkor teljes intenzitással folyt a háború, és Wallenberg telefonkönyvében és naptárában egyre több olyan név bukkant fel, amelyik nemcsak a nyilasok és a nácik szemében volt kellemetlen, hanem az oroszokéban is. Raoul nem ódzkodott attól sem, hogy az ellenséggel tárgyaljon. Ellenkezőleg, tevékenységének fontos része volt, és éppen beleillett arcátlan stratégiájába. Kapcsolatai közé számított a nyilas kormány külügyminisztere és Batizfalvy, a csendőrparancsnok, Himmler kiküldöttje, Kurt Becher és maga Adolf Eichmann is. A telefonkönyvében három szám is Eichmannhoz tartozott, és svábhegyi címét is beírta. Anger tanúsította, hogy Raoul többször beszélt Eichmann-nal telefonon, és

személyesen is találkozott vele, amit ő maga elkerült. Ez benne volt a köztük levő munkamegosztásban. Raoul volt a merészebb, a „nem diplomata”, aki a protokollszabályokon és rutinokon kívül is járt. Wallenberg és Eichmann viszonya nem volt a legjobb. Kasztner Rezső, a svájci Carl Lutz „kivándorlási osztályának” egyik cionistája elmondta, hogy 1944 novemberének végén szemtanúja volt Eich mann egyik dühkitörésének a sok közül. Ez a menlevelekkel való visszaélések miatt történt. A szeszélyes Eichmann azt ordítozta, hogy személyesen fogja Lutzot és Wallenberget, a „Svéd Vöröskereszt képviselőjét” felelőssé tenni ezekért a disznóságokért.{130} Wallenberg két diplomata kollégája, Göte Carlsson és Lars Berg a B osztályon, interjúkban és emlékiratokban elmondták, hogyan rendeztek egy vacsorát Raoul kérésére neki és Adolf Eichmann-nak. Ez állítólag 1944 novemberének második felére esett.{131} Carlsson és Berg szerint Raoul elfelejtkezett arról, hogy meghívta Eichmannt. Amikor a német vendégek megérkeztek, megkérte a kollégáit, hogy mentsék a menthetőt. Így emlékezett Carlsson húsz évvel később, amikor egy dokumentumfilmben meginterjúvolták: „Kemény szavak hangzottak el azon az estén, főként Wallenberg és Eichmann között, és jól emlékszem, hogy Wallenberg hogy ment az egyik, keletre néző ablakhoz – mellesleg mi, a többiek is odamentünk –, ahol az ég és a horizont egészen vörös volt az oroszok ágyútüze miatt […]. Ott, a sötétben az oroszok közelségére hivatkozva érvelt Wallenberg Eichmann-nak, hogy abba kellene hagynia az értelmetlen deportálásokat.” Berg szerint Eichmann azzal fejezte be a vitát, hogy mindent elkövet, ami a hatalmában áll, hogy Wallenberg ellen dolgozzon, és hogy a diplomata útlevele sem akadály, ha el akarná takarítani őt az útjából. „Balesetek mindig történnek, még egy semleges diplomatával is” – idézte Berg. Majd: „Ezekkel a szavakkal Eichmann felállt, hogy távozzon, de egyáltalán nem dühösen. A jól nevelt német megingathatatlan udvariasságával búcsúzott el Raoultól, és megköszönte nekünk ezt a különlegesen bájos estét.” A Wallenberg-szakértők máig vitatják, hogy valóban Eichmann volt-e, akivel Berg és Carlsson találkozott azon az estén. Eichmann ebben az

időben állandóan alkoholmámorban élt, és szinte mindig be volt rúgva. Közismertek voltak gyakori dühkitörései, amelyek félelmet keltettek a környezetében. Ez a köztudomású ideges fellépés nem passzol „a jól nevelt német megingathatatlan udvariasság”-ához a leírásban. Sokan valószínűnek tartják, hogy helyette a jó modorú Kurt Bechert, szintén SStisztet látták aznap este vendégül.{132} Emellett is szólnak érvek. Wallenberg már korábban meghívta őt egyszer vacsorára, amit Bechernek az utolsó percben le kellett mondania. A dologhoz tartozik, hogy Raoulnak voltak ügyei Becherrel novemberben, mivel tárgyalásokat kezdeményezett tranzitvízumok „vásárlásáról” négyszáz zsidó számára, akik ideiglenes, svéd útlevéllel rendelkeztek. Függetlenül attól, hogy ki konfrontálódott Wallenberggel épp azon a vacsorán, az utalások egyeznek Eichmann-nak ebben az időben tett kijelentéseivel a svéd követségi titkárról. És ezek csak rosszabbak lesznek.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET   Harmincegy ház és tízezer éhes száj A humanitárius osztály új irodái a nyüzsgő Pesten, zajos városi környezetben voltak, éles ellentétben a jómódú Buda nyugodt, zöldövezeti villáival. Gyalog körülbelül negyedórát tartott a Gyopár utcából átsétálni. Az ember lefelé menet a hegyről elhaladt a svédek B osztálya, a finn követség épülete, majd a Gellért Szálló medencéi mellett, át a Ferenc József (ma Szabadság) hídon, ahol egyre kevesebb romantikus szerelmespár sétált. A Duna túlpartján elhagyjuk a Nagycsarnokot és a Kálvin térre érkezünk. Ott, a jobb oldalon, az egyik, elkeskenyedő saroképületben tartózkodott akkoriban Wallenberg a részlegével. Az Üllői úti iroda hatalmas volt a Minerva utcai házhoz képest. Az egyik munkatárs, Marianne Vaney szerint keményebb volt a hangnem, mint amihez az alkalmazottak korábban szoktak, nem csak az egyre pokolibb külső körülmények miatt. A szobák sötétebbek, az együttlét kevésbé családias, és az épületkomplexum mindkét bejáratát állandóan őrök védték, akik nemritkán fegyveres csendőrök voltak. Ezenkívül egy idő után megszűnt a központi fűtés és a melegvíz-ellátás. A segélytevékenység tovább bővült, egész iparággá fejlődött, több mint háromszáz alkalmazottal. Automatikusan növekedett a távolság is az alkalmazottak között, a gyanakvás és a titoktartási kötelezettség úgyszintén. Egy kézen meg lehetett számolni azokat a munkatársakat, akik bejelentés nélkül bemehettek Raoul szobájába. Falkné, a szigorú titkárnő vércseként vigyázta a naptárát, és még a legközelebbi munkatársainak sem mondta el mindig, hogy éppen hol tartózkodik a főnökük. Nákó Erzsébet, a „szociális” titkár, a csivitelő napsugár, Budán maradt. Bizonyosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hangulat megváltozott. Modern szóhasználattal kemény munka és a feladatra való koncentrálás volt érvényben a munkatársakra, ha lépést akartak tartani Raoul egyre fokozódó tempójával.

Tizenhárom házat bocsátottak a svédek rendelkezésére a Szent István park környékén a nemzetközi gettóban. Ez messze nem volt elegendő, még a formálisan jóváhagyott négyezer-ötszáz védenc számára sem, különösen azért, mert a svájciak előbb odaértek néhány házba, és felrakták a tábláikat. Raoul veszekedett a nyilas hatóságokkal, hogy szabadítsanak fel még tizenkilenc házat, és ezeket meg is kapta. Összesen harmincegy épületre szereztek engedélyt, hogy kitegyék a svéd extraterritoriális táblákat{133} a valóságban több mint nyolcezer, svéd védelem alatt álló zsidó számára. Valdemar és Nina Langlet ezeken felül kapott nyolc házat a maguk kétezer védencének, de az is rendkívül kevés volt ennyi embernek. A svájciaknak kétszer ennyi épületük volt.{134} Nem kis apparátust mozgatott Raoul Wallenberg. Szociális felelőse, Müller Rezső, két hivatalt állított fel a lakások szétosztására. De annyi mindent kellett még megszervezni, gyakorlatilag a vöröskeresztes házakban is: biztonsági kérdések, élelmiszer-ellátás, élelmiszerraktár, közös konyha, a házak ellenőrzése, futárszolgálat, pénztár, könyvelés, levéltár, személyzeti kérdések, gyerekfelvigyázás, jogi kérdések, és aztán a rengeteg műszaki probléma, mint a házak fűtése vagy a törött ablakok. Az új helyzet szükségessé tette, hogy a humanitárius osztály nyisson egy irodát a nemzetközi gettóban a helyszínen is (Tátra utca 6.), és két fiókirodát a már felállított és működő svéd házakban Pesten (Jókai utca 1. és Arany János utca 16.).{135} A feladat hatalmas volt. Fel kellett építeni egy komplett társadalmat, amelynek a lélekszáma megegyezett egy közepes nagyságú svéd kisvároséval, Motaláéval. És ezt ráadásul a lehető legnehezebb körülmények között. Az alkalmazottak száma meghaladta a 350-et.{136} Minden épületben kijelöltek egy házparancsnokot és annak helyettesét. A feladatuk az volt, hogy végrehajtsák az Üllői úti központi iroda direktíváit, ellássák a lakókat írásos utasításokkal, pénztárkönyvet vezessenek a ház ügyeiről, és naponta írjanak le mindent, ami történt. Pontos lakókönyvet kellett vezetniük, nehogy a svédeket megvádolják, hogy másokkal töltik meg a házaikat, mint a jóváhagyott Schutzpassal rendelkezőkkel. A regiszterben mindenesetre nem látszódhatott a létszámtöbblet.

Kineveztek speciális ellenőröket is, mindegyik négy házat kapott, és az lett a teendőjük, hogy gyűjtsék be az információkat, és naponta házjelentéseket készítsenek a központi irodának. Minden reggel körbejárt egy futár az Üllői út és a három fiókiroda között postával és üzenetekkel. Minden este újból ugyanaz a kör, és összeszedték a központi irodának menő levélköteget a fiókokból és a gettóból. Figyelembe véve az utcákon grasszáló, kiszámíthatatlan nyilas bandákat, ezek életveszélyes körutak voltak. Az Üllői úton a jelentéseket és a terepről érkezett kérdéseket Wallenberg titkársága fogadta be, leginkább a gondos és alapos igazgató, Wohl Hugó. Korán reggel tartották a reggeli tanácskozást, ahol a különböző osztályok és részlegek felelősei beszámoltak a helyzetről. Egy idő után annyi lett a jelentés, hogy Raoul szelektálni kezdett, és csak a legfontosabbakat vette sorra. Ide számította azokat az információkat, amelyek új jelenségekről tudósítottak, a napi helyzet aktuális számait az akciókban és az esetleges sikertelenségek magyarázatát. A dokumentumok és számlák egyre fontosabb archívumát Nákó Erzsébet kezelte budai lakásán. Úgy ítélték meg, hogy kockázatos lenne a dokumentációt Pesten tárolni. Ezért az archívumot egy nagy, rolós szekrényben tartották a középkori ház bombabiztos pincéjében. Nákó ezenkívül a humanitárius osztály működéséhez szükséges pénztárat is kezelte, igen szigorú szabályok szerint, ami semmiféle spontán túlköltekezést nem engedett meg. Pesten ült egy könyvelő, és tanúsította, hogy rendben vannak a fizetési megbízások, amit a kurír ezek után felvehetett a grófnőnél. Sok oda-vissza út volt Pest és Buda között. Az Üllői úti irodának ezenkívül szüksége volt küldöncre is, aki a követségre vitte az iratokat Danielssonhoz, aláírásra. Forgács Gábor volt az egyik futár, aki rendszeresen szaladgált Budapesten fontos iratokkal és készpénzzel.   Az élelmiszer-ellátás volt talán a legnehezebb. Kívülről hozott ennivaló nélkül a nemzetközi gettóban az emberek nem maradtak volna életben. Naponta csak pár órát mozoghattak a városban, és élelmiszerjegyeik a gettón belül nem sokat értek. A humanitárius osztály azonban nem volt felkészületlen. Yngve Ekmark konzul már október elején azt a megbízást kapta Wallenbergtől, hogy vásároljon és gyűjtsön közszükségleti cikkeket.

Olsen bőkezű anyagi támogatásának köszönhetően ez várakozáson felül jól sikerült. Beszereztek annyi ennivalót, ami a számítások szerint hétszáz embernek három hónapra elegendő lett volna. Több tonna konzerv, paradicsompüré, bab, keksz, tejpor és levespor, mindezek három raktárba szétosztva, amelyeket a humanitárius osztály megszerzett. Még a követségen Danielsson pincéjét is színültig megtöltötték krumplival, rizzsel, konzervekkel és egyéb alapélelmiszerekkel. Nincs kizárva, hogy Salén és a Svenska Globus Rt. valahogyan hasznot húzott Raoulnak a svéd házak ellátásához szükséges nagy bevásárlásaiból. A gettóba bevitt konzervek elég gyakran a Globus címkét viselték, jegyezte meg Raoul egyik munkatársa. Ezeket a konzerveket a Weiss család konzervgyára készítette, és adta el. Ez azt jelentette, hogy beletartozott abba az ipari birodalomba, amelyet a német SS átvett Kurt Becher megállapodása szerint a tavasz folyamán. De Globus konzervek a svéd piacon is előfordultak, ahol a Svenska Globus gyártotta azokat licenc alapján, amit a magyarok és Salén Banántársasága együtt működtettek. Sok jel utal arra, hogy a Weiss konszern a raktárának jelentős részét átvitte a svéd cégbe a megszállás előtt. Korábban, az ősz folyamán, Wallenberg és Becher megvitatták a Schutzpassokat, és egy lehetséges „repatriálást” Svédországba a Weissgyár száz dolgozója számára. Nagy valószínűséggel az urak érintették azt az érdekes tényt is, hogy Wallenberget szakmai kapcsolatok fűzték a Svenska Globus Rt.-hez. A Weiss család egyik tagja, a Svenska Globus magyar képviselője, Henrik de Wahl ezenkívül részt vett Wallenberg küldetésének stockholmi előkészületeiben. Meglehetősen sok volt a kapcsolódás. Salén és a közismerten üzleti orientáltságú Lauer, aki a Svenska Globust irányította ezen az őszön, bizonyára látott anyagi lehetőségeket a svéd védelem alatt álló zsidóknak vásárolt élelmiszerekben, amit az amerikaiak finanszíroztak.{137} De meg is lehet fordítani: Lehetséges, hogy kizárólag Wallenberg szakmai múltjának köszönhető, hogy a humanitárius osztály annyi ennivalót tudott venni, amennyire szüksége volt az élelmiszerhiánnyal küszködő Magyarországon. {138}

Bechernek és Wallenbergnek mindenesetre volt kapcsolata egymással ebben az időszakban, és a magyar konzervgyár továbbra is a Weissbirodalomhoz tartozott, annak egyik legrégebbi cége volt, és amit

mostanában Becher igazgatott. Akinek egyébként a hadiiparhoz tartozó vállalatok voltak a kalapja mellé tűzve. Becher be is költözött a Weissgyárak székházába, és a konszern legmagasabb irányítójának lehetett tekinteni. Ugyanakkor ő az SS-főnök, Himmler kiküldöttje is volt, akinek a feladata, hogy olyan szerződéseket tárgyaljon végig, amelyben zsidókat cserélnek pénzre vagy árura. November végén Wallenberg ismét ilyen jellegű tárgyalásokat folytatott Becherrel, most azért, hogy „megvegye” a négyszáz svéd védenc átutazását Svédországba, azokét, akiknek igazi ideiglenes útlevelük volt. Rajtuk fityegett az árcédula: ezer svájci frank személyenként. Wallenberg odáig jutott, hogy kapcsolatba lépett a Nemzetközi Vöröskereszttel, és kérte őket, küldjenek kísérőket, akik a csoportot a bécsi átszállásnál védelmezni fogják. Begyűjtötte az összes ideiglenes útlevelet, és benyújtotta a német követségre, hogy üssék bele a német tranzitvízumot. {139}

  A legnagyobb élelmiszerraktár a Stühmer csokoládé- és cukorgyár helyiségeiben volt, a Szentkirályi utcában, néhány háztömbnyire az Üllői úttól. Forgács Gábor még ma is emlékszik, hogy őt és még néhány fiút hetente kétszer küldték a Stühmer-raktárba hivatalos igazolással. Ott a kocsijukat telerakták a kapott lista alapján, aztán az egész városon keresztül átgyalogoltak a nemzetközi gettó gyűjtőtáborába. Az élelmiszerhiány természetesen hamarosan fenyegető lett az általános gettóban, ahová százezer embert zsúfoltak össze. November végén a Zsidó Tanács élelmiszer-felelőse megkereste Wallenberget, és segítséget kért tőle. Körülbelül naponta Ötszázezer pengőért lenne szükségük ennivalóra, hogy távol tartsák az éhséget. Kaptak ugyan segítséget a Nemzetközi Vöröskereszttől, de ez nem volt elégséges. Raoul kérésére Danielsson azonnal táviratozott Stockholmba, hogy küldjenek ismét egy nagyobb összeget az amerikai WRB számlájáról. Raoul kiszámította, hogy 450 ezer svájci frankra lenne szükség, több mint nyolcmillió svéd koronára (240 millió forintra mai értékben számítva) az általános gettó számára. A külügy megkereste a Stockholms Enskilda Bankot a transzfer miatt, de az nem tisztázott, hogy ez az összeg valaha is megérkezett-e Raoul különleges számlájára. De akármilyen pénzből is, a humanitárius osztály,

ugyanúgy, mint a többiek, hozzájárultak a központi gettóban az éhezők élelmiszerrel való ellátásához. Nagyon nehéz feladat volt, mert a nyilasok a gettó előtt mindenféle élelmiszer-szállítmányt megállítottak. A fejadagok a százezer zsidó számára az éhezés határára voltak megállapítva, 690 kalória naponta. Emberek meghaltak az élelmiszerhiány miatt.{140} A központi gettó egy túlzsúfolt halálos csapda volt. A humanitárius osztálynál nagyon pontosan vezették az élelmiszerszállítmányok útját. Forgács Gábor szerint lehetetlen volt ellopni akár egyetlen tojást is. A svéd külügyminisztérium levéltárában részletes listák fekszenek 1944. december 1-jétől a raktárállományokról, amelyek igazolják ezt az állítást. Addig a napig Raoul mentőakciója révén felvásárolt 957,5 kiló húskonzervet, fél kilónként harminc pengőért. Ezekből – a raktárjelentések szerint – 285 kilót felhasználtak november hónap végéig. A raktárt a maradék 672,5 kilóra 40 050 pengőre értékelték. Hasonló alapossággal készült leltár a krumpliszsákokra, a lencselevesre, a gulyásra, a lisztre, a margarinra, a rizseszsákokra és az élelmiszerlistán még vagy százféle termékre. „Először rendnek kell lenni körülöttem, csak akkor tudok rendszeresen dolgozni” – mondta egyszer a titkárnőjének Wallenberg. Rend az volt, és ő meg rendszeresen dolgozott. A munkatársak utólag esztelen tempójáról és munkabírásáról tanúskodtak, és hogy egyre nehezebben tartottak lépést vele. De Raoul ambíciója ösztönző volt. Elsodorta őket lelkesedése, és parancsaira olyan „feladatokat is elláttak, amelyeket korábban lehetetlennek tartottak”, mert tudták, hogy számára nem létezett a lehetetlen szó. „Hatása alatt a munkatársak legyőzték saját félelmeiket és gátlásaikat – amelyek egyébként teljesen érthetőek voltak – és helyette megpróbáltak Wallenberg módszereivel eredményeket elérni” – mesélték utólag néhányan. Az élelmiszer-elosztás felelőssége a házparancsnokok vállán nyugodott, akiknek gondos könyvelést kellett vezetniük. De nem tudott minden védenc főzni a szűkös lakáskörülmények között. Felállítottak ezért egy közös nagykonyhát, óriási kondérokkal, és a konyhafelelősök minden nap reggelit, ebédet és vacsorát főztek ezerötszáz személynek. A kenyér sokáig hiánycikk volt, amíg el nem határozták, hogy azt is sütnek néhány gyárhelyiségben.

  Úgy tűnik, Raoul és legközelebbi munkatársai mindenre gondoltak. Utasították a házparancsnokokat, hogy minden házban nevezzenek ki egy műszaki felelőst is, akinek az volt a dolga, hogy javítsa meg az elromlott csöveket, zárakat és ablakokat. Elosztották a tüzelőt, külön lakást biztosítottak az időseknek, és megállapították a gyermekfelügyeleti időszakokat is. Raoul felállított egy ruharaktárat is, ahol a rászorulók használt ruhákhoz és cipőkhöz jutottak, az utóbbival egy cipőkereskedő látta el őket.{141} A szervezet, amit Wallenberg létrehozott, egy magas szintű, adminisztrációs remekmű lett. Mégsem volt addig elégedett vele, amíg – kicsit később – meg nem szervezte a betegellátást is. Tulajdonképpen csak egy ponton lett idővel elnéző, hogy ne mondjuk, tudatosan gondatlan. A nyilas bandák eszméletlen erőszakos, rajtaütésszerű támadásai miatt újra kellett gondolnia a Schutzpassok kérdését. A nyilasok a svéd házakat sem kímélték meg. Már az első napokban bementek a házakba, elfogtak több száz, svéd menlevéllel rendelkező zsidót, aztán a főhadiszállásra hurcolták, és ott véresre verték őket. Wallenberg elárasztotta a külügyminisztériumot tiltakozó jegyzékekkel ebben az ügyben, de nyilvánvalóvá vált, hogy a szabályok nem arra voltak, hogy tiszteletben tartsák azokat. Kifelé, a nyilas ellenőrök előtt, a menlevelek kezelése formálisan sohasem rendült meg. A humanitárius osztályon belül azonban érezhető volt, hogy a lécet jelentősen lejjebb engedték. Már nem csak olyan kérelmezőket fogadtak be, akik a követség stockholmi telefonkönyveiben keresgéltek kitalált rokonok után. Raoul maga táviratozott Lauernak, és olyan svédek neveit kérte, akik látszatra felvállaltak üldözött zsidókkal való rokonságot. Felhívott ismert náciellenes személyeket Stockholmban, és azt mondta, hogy „svéd rokonokat keres huszonöt személy részére”, táviratilag küldve, másnap reggelre. Felállítottak egy egyszerűbb nyomdát az Üllői úton, és „területi útlevelet” készítettek, amit a Schützlingsprotokoll emberei kritikus helyzetben elővehettek. Még november elején is előfordult, hogy Danielsson Stockholmba írt levelet, és panaszkodott a nehezen irányítható vöröskeresztes Langlet miatt, aki csak úgy ontotta a menekültstátuszú dokumentumokat. Mostanra megszűnni látszott a fék Raoul szigorúan tartott szervezeténél

is. A svédek nem voltak egyedül ezzel. Raoul napi kapcsolatban állt a svájci követséggel, magával Lutzcal vagy munkatársaival, a „kivándorlási osztályról” a cionistákkal, Krausszal és Kasztnerral. Az ő mentőakciójuk szintén elköltözött a svájci követségről, a Szabadság térről. A „kivándorlási osztály” az úgynevezett Üvegházba ment át, egy korábbi üveggyár néhány háztömbbel arrébb levő épületébe. A svájciak azt állították, hogy már hatvanötezer különbözőféle mentő dokumentumot állítottak ki. Raoul azt is hallotta, hogy a védett házaikban, a Szent István parknál, huszonhatezer zsidó lakott. Akik Raoul közelében mozogtak, azok számára nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele a Hegyeshalom felé vezető úton. Az a Raoul Wallenberg, aki onnan visszajött, nem ugyanaz volt, mint korábban, jegyezték meg a munkatársak. Egy eddig nem látott, sötét hangulat uralkodott rajta, amit csak mélyített a nyilasok támadása a védett házakban lakók ellen. November végéig Forgács Vilmos és Wohl Hugó akkurátusan követték az utasításokat és az ellenőrző rutinokat a Schutzpassok kezelésében. Forgács Gábor elmesélte, hogy édesapja és Wohl ekkoriban rendszerint egy halom menlevél-dokumentum mögött ültek, amire igent vagy nemet kellett mondaniuk. Egyszer csak Wallenberg bejött a szobába, és megkérte őket, hogy ezt hagyják abba. Azt mondta: „Ha valaki képes eddig az ajtóig eljutni, és egy menlevélkérvényt beadni, annak a válasz mostantól mindig igen.”   A deportált zsidók, akiket a Schützlingsprotokoll embereinek sikerült kimenekíteni a halálmenetből, többnyire annyira soványak és kimerültek voltak, hogy orvosi ellátás nélkül nem maradtak volna életben. November utolsó napjaiban riadóztatták az Üllői úti irodát. Az eddig működő, teljesen dugig tömött kórház megtelt, és a visszatérők csak az udvaron tudtak éjszakázni. Raoul elhatározta, hogy kiürít hat lakást a svájci és svéd védelem alatt álló Tátra utca 14–16.-ban. „Néhány óra leforgása alatt gyakorlatilag kórházzá alakította ezeket a lakásokat, privát lakásokból származó bútorokkal és nyilvános kórházakból kölcsönvett felszereléssel” – mesélte

néhány munkatársa. Egy ötvenágyas kórházat állított fel, amit hamarosan a háromszorosára kellett bővíteni. Pár nappal korábban kiküldött egy őrjáratot, hogy néhány zsidó orvost megmentsenek. Azon a nyáron behívták őket kényszermunkára egy katonai kórházba, de a nyilasok elfogták őket. A kórházigazgató maga riadóztatta Wallenberget, hogy az orvosokat az óbudai téglagyárba vitték, és attól fél, már úton vannak Hegyeshalom felé. Raoul aktiválta a Schützlingsprotokoll járőreit, és megerősítette őket egy átállt, valószínűleg meg is vesztegetett, fegyveres csendőrrel. Mivel az egyik elfogott orvos Forgács Vilmos sógora volt, megkérte Gábort, menjen az őrséggel, és segítsen azonosítani a doktorokat. Hosszasan vezettek az úton a humanitárius részleg kis DKW-jával, amit az alkalomra a nyilasok piros-fehér csíkos zászlóival dekoráltak. Amikor Gábor meglátta a nagybátyját, az autó megállt. Az egyenruhás csendőr színházat játszott a nyilasok előtt, odament a menethez, és elkezdte rugdalni az orvost. „Te, kelj fel!” A nagybácsi, professzor és a tüdőbetegségek szakembere, meglátta Gábort, és megértette a helyzetet. De kollégája, egy sebészprofesszor könnyekben tört ki, amikor ugyanígy bántak vele is. Hisztérikus volt, amikor a „nyilas autóhoz” vezették. De a „letartóztatás” egyszerű, sablonos rutin volt a Schützlingsprotokoll gyakorlatában, és az orvosok így megmenekültek. A sebészprofesszor neve Schischa Lipót volt, és őt nevezték ki a Tátra utcai „svéd kórház” vezetőjének. Mintegy negyven, Schutzpassal rendelkező orvos tartozott alá, és legalább ennyi ápolónő. Listákat írtak, hogy milyen eszközökre és gyógyszerekre van szükségük. Bármennyire is hihetetlen, a legtöbb dolgot meg is kapták. „Wallenberg elbűvölte személyiségével a legtöbbünket. Megvolt az a képessége, hogy mindenkit motiváljon, hogy a lehető legrövidebb időn belül, mintegy varázsütésre, megszerezzenek eszközöket, gyógyszereket és ételt, pedig az adott körülmények között ez lehetetlennek tűnt” – mondták el a szemtanúk. Maga szerezte meg a sebészi eszközöket, és biztos segített ebben az, hogy a Schüztlingsprotokoll egyik munkatársa, Székely Iván patikus volt, ráadásul egy patikalánc tulajdonosának a fia. Wallenberg kapcsolatai között akadt még valaki, aki egy gyógyszergyárnak volt a tulajdonosa. Nem telt bele sok

idő, és a kórházi személyzet felrakhatta a táblát: „A svéd kórház megnyitott. Területenkívüliséget élvez.”{142} A nyilasoknak gyanúsak lettek a Schützlingsprotokoll úgynevezett visszahívási parancsai a halálmenetekből az emberek kiemelésére. A humanitárius osztályon tudták, hogy egész idő alatt megvan a kockázata annak, hogy akiket kimentettek, azokat újra elviszik. Wallenbergnek támadt egy ötlete. Ha el lehetne terjeszteni, hogy a visszajöttek között találtak egy tífuszost, a nyilasok biztos békén fogják hagyni őket. Fel is bukkant a svéd kórházban egy színlelt kiütéses tífuszos pácienssel. Az orvosok először megrémültek, majd nyugtalanok lettek, hogy a nyilasok mit csinálnak a svéd védencekkel, ha megtudják, hogy kiütéses tífuszos van körükben. Sikerült rábeszélniük Raoult, hogy a betegséget változtassa meg vérhasra.   Az erőszakos incidensek száma annyira megugrott, és olyan komolyra fordult, hogy Wallenberg szükségét érezte a dokumentálásuknak. A fényképezés veszélyes volt, de az aktívabb ellenállási csoportok titokban rögzítették a nyilasok bűntetteit, és elrejtették a képeket a háború utáni idők elszámoltatásaira. A fotók meggyőzték az amerikai megbízókat is Raoul munkájának értékéről. Volt egy fényképész a humanitárius osztályon. Anger nagyon korán ideiglenes útlevelet adott Horthy kormányzó udvari fényképészének, Veres Pálnak, aki sok svédet ismert, és sokat fotózott a svéd követségnek. Maga a fényképész nem jött szóba, de Raoul felkarolta tizenhét éves fiát, Tamást, az októberi nyilas puccsot követően, és vele készíttette a menlevelekbe az útlevélfényképeket. November vége felé Raoul rossz híreket kapott, amelybe egy ilyen dokumentálási lehetőség is belefért. Még mindig akadtak a főváros védelmének építésére kirendelt, munkaszolgálatra behívott zsidócsoportok. Wallenberg viszonylag korán engedett, és hagyta, hogy svéd védenceket is besorozzanak egy ilyen, úgynevezett svéd munkaalakulatba. Több százan tartoztak ide, és eddig – kevés kivételtől eltekintve – békén hagyták őket. De most Eichmann kommandója az alakulat összes svéd védencét a Józsefvárosi pályaudvarra rendelte

november 28-ára és 29-ére. Deportálni fogják őket Hegyeshalomba a többi tizenhétezer munkaszolgálatossal együtt. Wallenberg a dolog bürokratikus részével kezdte. Előásott egy régi diplomáciai jegyzéket a külügyminisztériummal való intenzív levelezéséből. Erre támaszkodva állította azt, hogy a „svéd” munkaszolgálatosokat nem lehet „kikölcsönözni a németeknek”, hanem a svéd követség rendelkezésére kell őket bocsátani. Ezek után megállapodott Ferenczy csendőrparancsnokkal, hogy a svéd követség egy „legitimációs bizottságot” fog kiküldeni a pályaudvarra, amelyben „én és a legátus két másik alkalmazottja fogunk részt venni. Ez a bizottság fogja megállapítani, hogy a transzportra várakozók közül kik azok, akiknek van vagy volt svéd menlevelük vagy ideiglenes útlevelük. Ezeket a személyeket a személyazonosítást követően kiemelik, és alkalmas kísérettel a védett házakba vezetik őket […]” – írta Lévai. November 28-án reggel Veres Tamás kapott egy cédulát Wallenberg titkárnőjétől. „Találkozunk a Józsefvárosi pályaudvaron. Hozd magaddal a kamerádat” – írta Raoul. Tamás betette Leica fényképezőgépét a táskájába, és villamossal elment a pályaudvarhoz, ami az utóbbi időben a deportálások újabb gyűjtőhelye lett. Ennek is megvolt a magyarázata. A borzalmas halálmenetek híre elért Berlinbe, és az elbeszélések még ott is megbotránkozást váltottak ki. Himmler SS-vezér különben is egy ideje már jobban el volt foglalva a német imázzsal, mint a zsidók kiirtásával. Épp akkoriban adta parancsba az auschwitzi gázkamrák leállítását és eltüntetését. Zsidók, akik kétszáz kilométert vándorolnak gyalog, élelem nélkül a hidegben, nem képesek dolgozni. Az auschwitzi megoldás híján ezek csak terhet jelentenének a németeknek, érvelt Himmler titkársága, hogy miért ellenzi a módszert. Hogy ezt a kritikát enyhítse, Eichmann-nak sikerült néhány vonatot szabaddá tennie, és átirányítania Bécsből. Az elképzelés az volt, hogy ezt a tizenhétezer munkaszolgálatost leplombált vagonokban Németországba küldik. A Józsefvárosi pályaudvart körülvették a nyilasok és a csendőrök. Veres Tamás egy sálba rejtette a kameráját, és megközelítette az őröket. Hogy elmehessen mellettük, németül beszélt, de svéd akcentussal, és azt mondta, hogy ő egy svéd diplomata, aki itt találkozik Raoul Wallenberggel. És átengedték.

A pályaudvaron, a novemberi ködben, a tehervagonokba való beszállítás már megkezdődött. Tamás meglátta Raoult, aki egy asztalt állított fel székekkel, a „legitimálás” céljából. A követség útlevéllistája egy nagy, fekete dossziéban bekötve, az asztalon hevert. „Mindenki, aki hozzám tartozik, álljon ide sorba. Mást nem kell tenniük, csak fel kell mutatni svéd menlevelüket!” – kiabált Raoul, Veres Tamás elmondása szerint. Egy másik munkatárs a vagonok mellett ment, és hangosan kiabált, hogy mindenki, akinek svéd menlevele van, jelentkezzen a legitimálásnál, és álljon sorba. Tamásnak közben azt suttogta Raoul: „Csinálj annyi képet, amennyit csak tudsz!” Tamás odament Raoul borvörös Studebakeréhez, ahol a sofőr, Langfelder Vilmos várakozott. Előhalászott egy zsebkést, csinált egy vágást a sálban a lencse előtt, aztán megint elrejtette a kamerát. Majd olyan nyugodtan járkált körbe, amennyire csak bírt, és a sálon keresztül képeket csinált a látottakról. Különösen óvatos lett, amikor felismert egyet – Hauptsturmführer Theodor Danneckert – az Eichmann által kiküldött SSellenőrök közül. Már egyszer találkozott vele, amikor a német járt édesapjánál, és egyenruhában lefényképeztette magát. Wallenberg nem elégedett meg azzal, hogy az asztalnál ült a menlevélnapló mellett. Veres Tamás úgy emlékszik, hogy a könyökével tört utat magának a vonatok előtti tolongásban. „Te ott, neked itt van a neved nálam, hol vannak a papírjaid?” Meglepett férfiak kotorásztak a zsebükben és előszedtek egy levelet, akármit, és odanyújtották Raoulnak. „Kiváló. Következő!” Veres szerint ily módon ötszáz embert sikerült megmenteni, mire a napnak vége lett. A megszabadítottak aztán rendőri kísérettel gyalogoltak át a városon a védett házakig. A következő nap Raoul és segítőtársai megint ott voltak az állomáson. Tamás sokkal bátrabb volt ez alkalommal. A tömegben felfedezett több, közismert embert, néhány barátot is, akiket spontánul megfogott, és a Raoul előtt álló sorhoz vitte őket. Elbeszélése szerint a végére olyan vakmerő lett, hogy felmászott az egyik vagon tetejére, és ráugrott a zárra. Az ajtó kinyílt, és az emberek kitódultak. Egy csendőr észrevette, hogy mi történik. Üvöltött egyet, és fegyverét a fiúra fogta: „Azonnal hagyja abba!” Akkor Wallenberg hóna alá kapta a

dossziét, és a svéd „legitimáló bizottság” gyorsan eltűnt, nem annyira sikeresen, mint az első nap. Abból a tizenhétezer emberből, akiket azokban a napokban a József városi pályaudvarra hívtak be, csak az az ötszáz svéd védenc menekült meg.   Theodor Dannecker ízig-vérig náci volt, aki „zsidószakértőként” szolgált Eichmann gyilkos kommandójában Franciaországban és Olaszországban is. Wallenberg monumentális szemtelensége miatt őrjöngött, és ezt főnöke előtt sem titkolta. Eichmann feldühödött. Már így is eléggé piszkálták őt Wallenberg és a többi, semleges követség akciói. Parancsba adta Danneckernek, hogy válaszul razziázzon a nemzetközi gettóban. Így tehát december terrorszerű támadássorozattal indult mind a svéd, mind a svájci negyedben. Inspekció néven futottak, és a helyi rendőrök végezték. A Tátra utcában, az egyik házban például ötvennégy lakót elfogtak, és karjukat a fejük fölött összekulcsolva a Teleki térre hajtották őket, ez volt a sok közül a nyilasok egyik „gyűjtő és rablóhelye”. Egy másik svéd házban az összes, ötven év alatti nőnek és hatvan év alatti férfinak megparancsolták, hogy „készüljenek egy hosszabb utazásra”, és gyülekezzenek az udvaron. Egy harmadikból harmincnyolc személyt a nyilasok egyik házába hurcolták Budapesten kívül, ahol öt napig verték őket. És ez így folytatódott. Egy nap sem telt el újabb túlkapás nélkül. Néha sikerült a Schützlingsprotokollnak visszahozni az elhurcoltakat, néha nem. Mit lehet tenni? Wallenberg igazán jó barátságba került a külügyminiszter feleségével, Kemény-Fuchs Erzsébet bárónővel, de sajnos elveszítette ezt a nagyon értékes csatornát a nyilas kormányhoz. A bárónő terhes volt, és ezért férje Dél-Tirolba küldte őt pihenni november végén. Wallenberg kapcsolati hálója azonban nem omlott össze emiatt. Alacsony diplomáciai rangja ellenére meglepően sok magyar minisztert látogatott meg a hatalomátvétel után. A mindennapos terrornál azonban nem segítettek a kormányhoz küldött tiltakozó jegyzékek. Egyre fontosabb lett, hogy kapcsolatokat találjanak a terepen, a rendőrök, a csendőrök és a helyi nyilas milícián

belül. Wallenberg kombinálta a kettőt. Egyfelől bombázta a belügyminisztériumot tiltakozó jegyzékekkel az erőszakoskodások miatt, közben kiküldte a területre saját biztonsági járőreit. Ő maga is napi inspekciós körutakat tartott. Ily módon lettek Wallenberg és munkatársai jól ismert nevek és arcok a nyilas apparátus gyaloghadában. Ugyanígy lettek ismertek a zsidók között is. Lévai Jenő szerint Raoul minden reggel tett egy kört Óbudára, a téglagyárba, valamint a gyűjtőhelyre, a Teleki térre. Meglátogatta a svéd házakat és a nagy gettót is, ahol a beköltözés befejeződött, és most éppen palánkokat szögeltek össze, hogy bekerítsék a területet. A nagy gettóban uralkodó viszonyokat egyszerűen nem lehet leírni. Wallenberg számára a napi kapcsolatok a nemzetközi gettó körüli terepen mégis fontosabbak voltak, mert az ottani zsidók védelméért ő volt a felelős. A nemzetközi gettó Budapest XIII. kerületében volt. A helyi rendőr főfelügyelőt Tarpataky Zoltánnak hívták. Kezdettől fogva előzékenynek bizonyult, és megpróbálta értesíteni Raoul munkatársait, ha valami készülőben volt. December 3-án baljós parancsot kapott: Tarpatakynak mostantól naponta háromszáz kényszermunkást kell követelnie, száz nőt és kétszáz férfit a svéd házakból. A „német munkakommandó” rendelkezésére kell majd állniuk. Emiatt a nyilvánvaló deportálási fenyegetés miatt Wallenberg elővette legjobb fegyverét – a bürokratikus furfangot. A helyszínen, a svéd házaknál tárgyalt Tarpatakyval, és kompromisszumos javaslattal állt elő. Megígérte, hogy elenged 300 munkást minden nap, feltéve, hogy elismervényt kap minden egyes emberről, valamint egy ígéretet, hogy este valamennyien hazatérnek lakóhelyükre, a svéd házakba. Tarpataky nemcsak elfogadta a megállapodást, hanem be is tartotta. A rendőrfőnökben akkora tisztelet ébredt Wallenberg iránt, hogy ettől fogva ott segített neki, ahol tudott. A kényszermunkára való behívásnak nagy kockázata volt, ezt tudta Wallenberg is. Ezért készített egy dokumentumot, ami extra biztosítékul szolgálhatott a svéd védelem alatt állók számára. Tudatában volt annak, hogy a helyi nyilas milícia ismeretei bizony nagyon hiányosak, nemritkán a képességeik is, ezért látszólag hivatalos, egyéni „leszerelési parancsot” készített névre szólóan a behívottaknak:

„A budapesti Svéd Kir. Követség igazolja, hogy …. , aki … évben …. -n született (anyja neve … ) és személyazonosságát a …… sz. Schutzpassal igazolja, a m. kir. Honvédelmi Miniszter Úr 152 730/Eln. 42/1944. számú rendelete, valamint az azt kiegészítő és az illetékes hatóságokkal kötött megállapodás alapján a kisegítő munkaszolgálatból elbocsáttatott. Budapest, 1944. december hó 4. Raoul Wallenberg s. k. kir. követségi titkár.” Ez nagyon meggyőzően hangzott, de természetesen semmi más nem volt, mint egy merész blöff. A kérdéses rendelet egészen másról szólt, de a nyilas milíciának nem volt ideje, hogy ennek utánanézzen. A Schützlingsprotokoll munkatársai hasonló bátor színházat kezdtek játszani, és gyakran papnak öltözve vagy piros-fehér csíkos karszalagos, nyilas egyenruhában jelentek meg a szabadító akciókban. Sajnos kudarcok is előfordultak. Decemberben egyik este a humanitárius osztály hírt kapott leplombált marhavagonokról, amelyek Budapesten kívül, napokig álltak egy állomáson. A hírhozók leírhatatlan állapotokról beszéltek. A bezártak egész idő alatt nem kaptak enni. Wallenberg elintézett egy élelmiszer-szállítmányt, és maga is odament néhány munkatársával. Ételt ugyan oszthattak, de nem tudtak magukkal vinni védenceket. Raoul jelentette az ötven vasúti kocsit több ezer deportálttal, közöttük többen svéd Schutzpassal. Napokig harcoltak, és segítséget kaptak Batizfalvytól, ugyanúgy, mint a hegyeshalmi kiruccanásnál. De minden hiába. Végül szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy a tehervonat ismeretlen célpont felé elindult. A pánikszerű vészhelyzeti akciók szaporodtak. Minden egyes kudarcot követően a reménytelenség fenyegetett. Minden arról szólt, hogy időt nyerjenek, és ki tudjanak tartani, amíg a felszabadítók megérkeznek. Ezek azonban késtek, többet, mint gondolták volna. Az orosz csapatokat feltartották, pontosan úgy, ahogy azt Malinovszkij marsall megjósolta, mert váratlan ellenállásba ütköztek a Budapest előtti utolsó tíz kilométeren. De abban természetesen senki sem kételkedett, hogy jönnek. Minden résztvevő számára nyilvánvaló volt, hogy Raoul missziója hamarosan véget ér.

Az amerikaiak is így látták a dolgot. A washingtoni WRB vezetője, John Pehle, személyes levelet írt Raoul Wallenbergnek, és megköszönte „nehéz és fontos munkáját”, hogy a feladatát akkora „személyes odaadással” végezte. „Nem hiszem, hogy bárki, aki ebben a hatalmas munkában részt vett, el tudja kerülni a frusztrációt amiatt, hogy a hatalmunkon kívül álló körülmények következtében nem tudtunk teljes sikert elérni. Más oldalról jelentős dolgokat tettünk, amikor olyan akadályok elé kerültünk, amelyeket le kellett győzni, és meg vagyunk győződve arról, hogy az Ön személyes hozzájárulása tette nagyrészt sikeressé ezeket az erőfeszítéseket. A War Refugee Board nevében szeretném kifejezésre juttatni legnagyobb elismerésünket az Ön ragyogó közreműködéséért, és azért az energiáért és találékonyságért, amivel irányította közös, humanitárius vállalkozásunkat.” A levelet aláírta „Very truly yours, J. W. Pehle, ügyvezető igazgató”, és december 6-án elküldte a stockholmi követségre, a Strandvägen 7/A-ba, hogy továbbítsák Budapestre. Hogy a háború volt-e az oka vagy a karácsonyi készülődés, nem tudni, mindenesetre az amerikai követnek, Herschel Johnsonnak Pehle levelét csak december 30-án sikerült továbbítania a svéd külügyminisztériumnak, ebből nagy bizonyossággal az a következtetés vonható le, hogy Raoul valószínűleg sohasem olvasta.   A svéd diplomaták nem tudhatták, de december 8-án, pénteken, advent második vasárnapja előtt indult az utolsó kurírposta a budapesti követségről Stockholmba. A Wallenberg által a külügynek küldött szállítmány igen részletes volt. A magyar zsidók helyzetéről írt szokásos jelentésén kívül hazaküldte a humanitárius osztály pénzügyi elszámolását november 15-éig bezáróan. Benne volt a december 1-jéig vásárolt élelmiszerek legutolsó raktárlistája is, az aktuális személyzet felsorolása a mostanra összesen 335 alkalmazottról (a mintegy negyven orvos és a házparancsnokok nélkül), valamint egy pontos elszámolás a svájci pénzügyi tranzakciókról.

A körülményeket figyelembe véve szinte hihetetlen a papírok rendezettsége. Az infláció, az állandó fenyegetettség és a kiszámíthatatlan helyzet azt eredményezte, hogy Raoul ebben az időszakban nem magyar pengőt használt, hanem az élelmiszerekért és a gyógyszerekért a megállapodás szerinti fizetséget svájci frankban, az eladók svájci bankszámlájára utalta. Mostanáig a humanitárius osztály összesen kétmillió pengőt költött élelmezésre, írta Wallenberg, az összeg – legalábbis akkor, amikor Budapestre érkezett – megfelelt 250 ezer svéd koronának (ami mai értéken ötmillió korona, 150 millió forint). Rámutatott, hogy a legtöbb zsidó teljesen nincstelen volt a gettókba való költözéskor, és hogy megítélése szerint az ellátási helyzet hamarosan katasztrofális lesz. Családtagokkal együtt az Üllői úti ingatlanban hétszáz személy lakott. Ez alkalommal nem szépített a számokon, hanem elismerte, hogy minimum hétezer ember lakott a svéd házakban, és kétezer pedig a Vöröskereszt védelme alatt. Az „elért eredmény” rubrikába azt írta, hogy kétezret sikerült az elhurcoltak közül megmenteni különböző akciók során, „ebből cirka ötszázat Hegyeshalomnál”. A humanitárius osztálynak sikerült a honvédelmi minisztert rávenni, hogy állítson ki egy nyílt parancsot, miszerint valamennyi, külföldi papírral rendelkező zsidót, aki munkaszolgálatban vesz részt, haladéktalanul hívjanak vissza Budapestre. „Amióta az osztály egyik autójában kiküldött katonai személyzet szétosztotta a leveleket, mintegy 15 ezer zsidó visszatért” – jelentette. A külügynek küldött levélbe betett néhányat azok közül a képek közül, amelyeket Veres Tamás készített egyik mentőakciójuk során. Maradt ideje két utolsó privát levelet is megírni, mielőtt a futár elindult. Időhiány miatt mindkettőt németül diktálta Falknénak. Az egyik címzettje Lauer Kálmán volt. Megírta neki, hogy néhány rokonát a követség alkalmazta, és hogy további pár családot sikerült ilyen módon védeni. Kérte, hogy ne küldjön további kéréseket, mert nincs ideje egyéni sorsokkal törődni. A városban a helyzet „szélsőségesen kalandos”. Tudatta üzlettársával a tervét, miszerint pár hónapig Budapesten maradna az oroszok bejövetele után, és beindítana egy „egyesületet a zsidók vagyonának visszatérítésére”. Befejezésül kérte Lauert, hogy még egyszer

kérdezze meg Jacob Wallenberget, hogy áll a Huvudsta-projekt „most, hogy ilyen sokáig távol voltam”. Távirati választ kért erre a kérdésére. Édesanyjának, Maj von Dardelnek küldött levelét is németül diktálta. Ezt írta:   „Budapest, 1944. december 8. Legdrágább Mama, Igazán nem tudom, mikor fogom letudni adósságomat. Ma megint megy a futárposta, és te megint csak egy kutyafuttában írt pár sort kapsz tőlem. A helyzet izgalmas és kalandos, munkával pedig úgy túl vagyok terhelve, hogy az már valósággal embertelen. A városban banditák tanyáznak, vernek, kínoznak és lőnek agyon embereket. Egyedül a saját munkatársaim körében az elhurcolásnak és a bántalmazásnak 40 esetével volt dolgom. Nagyjában-egészében azonban jó kedvünk van, és élvezzük a harcot. Küldtem egy táviratot, amelyben kijelentettem, hogy megértettem, hogy a Lagergren házaspár át akarja adni nekem a lakását. A következők az előfeltételek. A saját lakásomat egy ügynökségnek kell bérbe adnia, amihez Eriksson gyárosnak előre hozzájárulását kell adnia. Továbbá kérlek, hogy bízd meg a Freys Expresst, hogy a teljes költözést intézzék el. Semmiképp sem akarom, hogy ez bárkit is terheljen, hanem mindent a Freys Express intézzen. Mi itt éjjel-nappal halljuk a közeledő oroszok ágyútüzeinek dörgését. A diplomáciai tevékenység Szálasi érkezése óta nagyon megélénkült. Majdhogynem egyedül képviselem a követséget a kormányzati szerveknél. Mostanáig körülbelül 10x voltam a külügyminiszternél, 2x a miniszterelnök-helyettesnél, 2x a belügyminiszternél, 1x a közellátási miniszternél, 1x a pénzügyminiszternél stb. A külügyminiszter feleségével meglehetősen jó barátságban voltam. Sajnos, most elutazott Meránba. Budapesten az élelmiszerhiány nagyon nagy. De mi idejében gondoskodtunk raktárkészletről. Az az érzésem, hogy a megszállás után nehéz lesz hazajutnom, így azt gondolom, hogy csak húsvét táján leszek Stockholmban. Ám mindez még a jövő zenéje. Senki sem tudja, milyen lesz a megszállás. Én mindenesetre igyekezni fogok, amilyen gyorsan csak lehet, a hazatérés gondolatával foglalkozni. Ma aztán igazán nem csinálhat terveket az ember. Korábban határozottan azt hittem, hogy karácsonykor biztosan nálatok leszek. Így most ezen az úton kell

karácsonyi és egyidejűleg az újévi jókívánságaimat eljuttatnom. Remélhetőleg a vágyva vágyott béke már nincs olyan messze. Legdrágább Mama, mellékelten küldök 2 fotót, egészen frissen készültek. Munkatársaim és beosztottaim körében látsz engem az íróasztalomnál. A rengeteg munka mellett gyorsan szalad az idő, és gyakran előfordul, hogy meghívnak vacsorára, ahol malacsültet és más magyar különlegességet szolgálnak fel. Legdrágább Mama, mára búcsúzom, a futárzsákot mindjárt el kell készíteni. Üdvözletem küldöm, és csókollak téged és az egész családot szívélyesen és bensőségesen. A te Raoulod”{143}   Joszif Sztálin csalódott Rogyion Malinovszkij marsallban, aki a Vörös Hadsereg legjobb haderejét, a 2. ukrán frontot vezette, de meglepően lassan haladt előre a magyar főváros felé. A szovjet haderő-parancsnokság ezért aktiválta a 3. ukrán front tábornokát, Fjodor Tolbuhint is. Tolbuhin marsall csapatai délnyugati irányból közelítettek Budapest felé, Malinovszkijé kelet felől. Időbe telt, de lassan bekerítették a magyar fővárost egy offenzívában, amit legalább annyira a konkurencia, mint az együttműködés jellemzett a két marsall között. Malinovszkij nemrég töltötte a negyvenhatodik évét, és nem volt ínyére, hogy Budapest elfoglalásáért a dicsőségen osztoznia kell. Ráadásul Tolbuhin nehéz ellenfél volt. A pár évvel idősebb, nagyon tisztelt tábornok nyugalmáról, pontosságáról híres, és arról, hogy másokkal jól kijött. Utólag sokan megállapították, hogy jobban jártak azok a külföldi diplomaták, akik olyan városrészekben voltak, amelyeket Tolbuhin serege foglalt el, és rosszabbul azok, akik Pesten tartózkodtak, és Malinovszkij katonáival találkoztak. A német és a magyar csapatok fejvesztve menekültek a szovjet tankok elől. December elején egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az utóharcokat Budapest utcáin fogják megvívni. A harcban álló feleknek az volt a véleménye, hogy ezt el kellene kerülni, és a várost megkímélni. A német parancsnokok – pont úgy, mint Sztálingrádnál – kérték a hadvezetést, hogy visszavonulhassanak, ha áttörik a budapesti védelmi vonalakat. Hitler azonban hajthatatlan maradt. Egyetlen házat sem szabad harc nélkül átadni, az anyagi károk költségétől és a polgári áldozatoktól

függetlenül – ez volt zord üzenete. Budapest, Hitler szemében, egy erődítmény volt. Luca napja, 1944. december 13-a körül a szovjet csapatok Magyarország kétharmadát elfoglalták. Kelet-Magyarországon, Debrecenben a magyar kommunisták és szociáldemokraták, az elfoglalt területekről jövő képviselőkkel együtt készülődtek egy ideiglenes magyar kormány felállítására, amelyik az invázió után átveszi majd az irányítást. A szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov, ehhez egy előőrssel járult hozzá: a Szovjetunióban élő magyar kommunistákkal. Szükség is lehetett rájuk, mert a Magyar Kommunista Párt még gyenge volt, 1944-ben pár ezer tagot tartottak számon. Az ideiglenes magyar kormány Malinovszkij hadseregének vezetősége ellen harcolt Debrecen legjobb szállodájának, az Arany Bikának a szobáiért. Raoul Wallenberg is korán elkezdte tervezni a szovjet invázió utáni időket. A terve a háború utáni segítségnyújtási akciókról szólt, amiről Lauernak is írt a levelében, és ez egyre konkrétabb formákat öltött. Úgy látta, hogy egy ilyen segélyakció nemcsak a svéd védencekre és deportált rokonaikra vonatkozna, hanem a többi zsidóra és nem csak zsidókra, mindarra a kétszázezer emberre, akik a háború elől nyugatra menekültek. Hazahívnák őket, munkát adnának nekik, és lábra állítanák azokat, akiket mindenükből kifosztottak. A németek által elrabolt zsidó vagyonokat visszaadnák. Wallenberg látott ebben magának egy feladatot, hasonlóan ahhoz a hőstetthez, amit Fridtjof Nansen, a norvég felfedező-utazó hajtott végre az első világháború után, amikor megszervezte százezer számra a menekültek és a hadifoglyok visszatelepülését.{144} Ez alkalommal Wallenberg egy privát segélyszervezetet akart kiépíteni, nem a svéd követséggel összekapcsolva, és nem azzal a korlátozással, amit egy diplomáciai kapcsolódás miatt tekintetbe kellene venni. Már november végén kiadta a feladatot munkatársának, Müllernek, hogy vázoljon fel egy ilyen szervezetet. Decemberben pedig már intenzíven vitatták ezt a titkos tervet Wallenberg belső köreiben. A túlzsúfolt Üllői úti irodák nyüzsgése közepette a diszkréció feltételei nem voltak a legjobbak, ezért Müller azt az utasítást kapta, hogy keressen egy másik helyet, ahol a beavatottak zavartalanabbul tudják a terv részleteit kidolgozni.

A választás a Hazai Bank Pest központjában levő épületére esett a Vörösmarty tér mellett, az exkluzív Gerbeaud cukrászda közelében, nem messze az Üllői úti irodától. A bank, belső berendezését tekintve, egyike volt Budapest legpompásabb épületének, dór stílusú márványoszlopok az előcsarnokban, fényűző nemesfa-borítással, különböző színű márvánnyal, kovácsoltvas és bronzdíszítéssel. A nagy aula teteje üvegprizmákból készült, és a berendezés vetekedett a szomszédos cukrászda túlzó cicomájával. Amikor a szovjet csapatok közeledtek, a bank, hasonlóan a többihez, parancsba kapta, hogy minden aranyat, készpénzt és külföldi valutát szállítson át a Nemzeti Bankba. Mivel minden normális banktevékenység elakadt, a bank igazgatója hajlandó volt bérbe adni a harmadik emeleti irodákat Raoulnak és munkatársainak. Még a pincében levő páncélteremhez is kaptak hozzáférést, ami légópinceként szolgált. Svéd zászlót tűztek a homlokzatra, és az épületben a humanitárius osztály újabb fiókirodája nyílt meg. Mivel Spanyolország és Portugália hivatásos diplomatái elhagyták Magyarországot, már csak Svédország, Svájc és Törökország, valamint a pápai nunciatúra rendelkezett képviselettel. Jäger, a svájci követ is elment, de a beosztottak maradtak, így többek között a Wallenberggel együttműködő Carl Lutz konzul és az egyre aktívabb követségi titkár, Harald Feller. Ha összeszámoljuk a svéd zászlóval ellátott házakat Budapesten, úgy tűnik, mintha Svédország megnövelte volna képviseletét Magyarországon. A Szovjetunióban a svéd viselkedés bizonyos kérdéseket vetett fel. A szovjet követség Stockholmban jegyzéket küldött a külügyminisztériumnak, hogy miért maradnak a svédek, amikor a többi diplomata elhagyja Budapestet. Svédország állítólag megszakította kapcsolatait a nyilas kormánnyal? A külügy azt válaszolta, hogy Svédország két okból marad: először, hogy védje a magyar zsidókat, akikért felelősséget vállalt, másodszor, hogy vállalt megbízásának megfelelően képviselje több ország, közöttük a Szovjetunió érdekeit.   Danielsson követnek és második emberének, Angernak, főtt a feje a nyilas kormánnyal való diplomáciai játékok miatt. Gyakran Wallenberg is

részt vett a nehéz tárgyalásokon, és Anger szerint ilyenkor ő játszotta a főszerepet. Mindhárman szenvedtek attól, hogy a stockholmi minisztériumi vezetés annyira nem értette meg a helyzetet. Nem úgy tűnt, hogy Günther külügyminiszternek és legközelebbi embereinek lett volna fogalmuk arról, hogy micsoda banditákkal kell a svéd diplomatáknak tárgyalniuk, vagy hogy a követség ismételt fenyegetéseknek volt kitéve, amit negligálni lehetett volna. A példák száma sokasodott. December elején a nyilas kormány biztonsági okokból áttette a székhelyét Nyugat-Magyarországra (Szombathely, Kőszeg, Sopron), az osztrák határ mellé. Amikor Svédország nem válaszolt a felhívásukra, hogy ők is költözzenek velük, ezt barátságtalan cselekedetnek nyilvánították. Igazán meglepődtek a svédek, hogy nem sokkal ezután hízelgő meghívást kaptak vaddisznóvadászatra Szálasi Ferenc miniszterelnök részvételével. A leírás szerint „melegen és vadászatra alkalmas öltözékben” jelenjenek meg a külügyminisztériumnál. A svédek gyanút fogtak, és nem válaszoltak. Később megtudták, hogy a nyilasok terve az volt, hogy elrabolják a diplomatákat, és erőszakkal magukkal vigyék őket.{145} A nyilasok reakciója egyfolytában erősödött az elmaradt elismerés miatt. Egyre több jelzés érkezett, hogy a svéd követség és a Vöröskereszt erőszakos reakciókkal számolhat, ha Svédország nem ismeri el őket. Danielsson már táviratozott haza, és figyelmeztetett, elképzelhető, hogy megrohamozzák a svéd házakat, és erőszakos cselekedeteket követnek el a védett zsidókkal szemben. A külügy válasza azonban mindeddig az volt, hogy halogassák a kérdést, mintha csak egy szokásos diplomáciai kommunikációs nehézségről volna szó. December 11-én Danielssont magához hívatta a külügyminiszter, Kemény Gábor. Élesen jelezte meglepődését, hogy Svédország még mindig nem ismerte el az új magyar kormányt. Közölte, hogy a nyilas kormány az összes zsidót evakuálja Budapestről, tehát a svéd védenceket is. Kártérítést követelt Magyarország számára azért a brutális módért is, ahogy a nyilas diplomatákat októberben kiutasították Svédországból. Danielsson sejtette, hogy ez egy ultimátum. Nyugtalanul táviratozott Stockholmba, és elmagyarázta, hogy valószínűleg pár napon belül választ kell adnia az elismerés kérdésére. Ha a válasz nemleges lesz, attól tart,

hogy a kapcsolatok teljesen megszakadnak, beláthatatlan következményekkel. Ha őt és kollégáit kérdezik, valamennyien úgy gondolták, hogy valamilyen formájú elismerés olcsó ár lett volna életek megmentéséért. De a válasz a külügytől rövid volt, és nem adott segítséget: „Meg kell próbálniuk megakadályozni, hogy a kérdést kihegyezzék.” Bátorításként Günther külügyminiszter táviratában néhány személyes sort írt Danielssonnak és missziója tagjainak: „Tudatában lévén a különösen nehéz és megterhelő viszonyoknak, amelyek között Ön és munkatársai kifejtik az országunkért és a több ezer védencükért annyira fontos munkájukat, legmelegebb üdvözletemet küldöm Önöknek, és kívánok Önöknek további sikeres munkát” – írta. Az ember sejti, hogy bizonyos levertséggel válaszolt Danielsson: „Munkatársaim és jómagam szeretnénk meleg köszönetünket kifejezni a nekünk küldött bátorító szavakért és üdvözletért.” Luca napjának éjszakáján történt az első támadás. Éjfél után a rendőrök és a nyilas milícia betörtek a Svéd Vöröskeresztnek a nemzetközi gettón kívüli egyik helyiségébe. Letartóztatták a magyar személyzetet és az összes védencet. Ezzel párhuzamosan a nyilas kormány diplomáciai tiltakozó jegyzéket küldött a svéd követségnek. A diplomaták értésére adták, hogy ezennel betiltották a Vöröskereszt tevékenységét. Az ok az volt, hogy a segélyszervezet válogatás nélkül adott ki menlevelet, és ezen kívül élelmiszert halmozott fel, amire a többi magyar állampolgárnak szüksége van. Ezt tovább nem lehet tűrni. Lévai Jenő szerint Wallenberg ment oda a megtámadott vöröskeresztes házba az éjszaka közepén. Sikerült meggyőznie a rendőröket, hogy legalább a Langlet menlevelével rendelkező védenceket vigyék át a nemzetközi gettóba. De a személyzetet elhurcolták, és bebörtönözték. Később azt állították, hogy olyan dokumentumokat találtak, amelyek különösen kompromittálók voltak a svédek számára. Nina és Valdemar Langlet éppen másutt tartózkodott, és ezért megúszták a támadást, de ezek után „védtelenül ki voltak téve akármilyen túlkapásnak” – írta az emlékirataiban Langlet. Folytatták tevékenységüket, ahogy csak tudták, de ettől fogva jórészt az Üllői úton egy pincében bújtak el.

A nyilvánvalóan izgatott Danielsson felhívta a svéd követséget Berlinben, és kérte őket, hogy telefonon továbbítsák riadóját a külügyminisztériumnak. De még most sem találkozott megértéssel. A támogatás otthonról elhanyagolható volt, amit megérthetünk abból a telefonos üzenetből, amit ugyanazon a napon küldtek Berlinen keresztül: „Semmi változás nincs az elismerés kérdésében. Önöknek kell eldönteniük, hogy a körülmények olyanok-e, hogy a képviselet vagy egyes tagjai elutazzanak. Tiltakozzon a Vöröskereszt helyiségébe való behatolás ellen. A Vöröskereszt tevékenységét abba lehet hagyni, ha a képviselők és Ön egyetértenek abban, hogy nincs lehetőség a folytatásra.” A Budapesten levő svéd diplomaták úgy érezték, hogy cserben hagyták őket. Mostanáig saját megítélésük szerint Svédország nem hagyhatta el Magyarországot. Ez egy olyan jelzés lett volna, amivel azt kockáztatják, hogy több ezer, svéd védelem alatt álló zsidót a halálba küldenek. De egyre világosabbá vált, hogy a diplomaták élete is veszélybe kerülhet. Konkrét halálos fenyegetésekben nem volt hiány.{146}   Miután Wallenberg közbeavatkozott a Józsefvárosi pályaudvaron, többször megtörtént, hogy valaki megpróbálta elgázolni. A körülötte levő embereknek úgy tűnt, hogy felismerték Theodor Dannecker nagy autóját, és figyelmeztették Wallenberget. A figyelmeztetés helyénvaló volt. A Vöröskereszt helyiségeiben tartott razzia utáni napon Dannecker labilis főnöke, a kiszámíthatatlan Eichmann, a Vöröskereszt egyik munkatársa előtt dühöngve világossá tette, hogy „lelöveti a zsidó kutya Wallenberget”. Biztos, hogy az alkoholista és rapszodikus Eichmann a szokásosnál is ingatagabb lelkiállapotban volt ezekben a napokban. Konfliktusa Himmler képviselőjével, Becherrel elérte az abszolút csúcsot. Cesarani Eichmannéletrajza szerint Becher reagált a hegyeshalmi halálmenetekre, és élesen azt mondta kollégájának, hogy „abba kellene hagynia a zsidóknak a városból való nyomorúságos kivándorlását”. Eichmann visszautasította, így a kettőjük közti viszony tarthatatlanná vált. Himmler mindkettőjüket magához rendelte. Megoszlanak a vélemények arról, hogy ki és mit mondott a találkozó során, de valamiféle támogatást kapott Eichmann az

SS-vezetőtől. Amire visszatért Budapestre, a Vörös Hadsereg szinte teljesen körbezárta a várost. Akármennyire is szerette volna, a gyakorlatban lehetetlenné vált a deportálás folytatása. Ebben a helyzetben került sor a Wallenberg elleni kirohanásra. Abban, hogy a svéd követségi titkár mentőakciói idegesítették a frusztrált SStisztet, semmi új nem volt. De a szó szerint halálos fenyegetés a kérdést a legmagasabb szintre emelte. Nem lehetett elhessegetni a megfogalmazást „hogy lelövetem a zsidó kutya Wallenberget”, mint ami heves indulatból kiszalad valaki száján. A követség munkatársai igazolták, hogy Eichmann helyettese is hasonló stílusban mondott valamit. Ezenkívül Wallenberg egyik munkatársát nemrégiben lelőtték a Lánchídon három családtagjával együtt, utána a testeket bedobták a Dunába. Ez alkalommal a külügyminisztérium Danielsson riasztását komolyan vette. Arvid Richert berlini svéd követet utasították, hogy azonnal lépjen kapcsolatba a német külügyminisztériummal, adjon át egy tiltakozást, és követelje, hogy Eichmann és az SS-kommandó tartsa tiszteletben a követség személyzetét. Ez egy vasárnapi nap volt, így Richert otthonában kereste fel a német minisztérium egyik képviselőjét. A német először el akarta simítani az egészet, és emlékeztetett a közmondásra, hogy „amelyik kutya ugat, az nem harap”, és hangoztatta, hogy az aktuális szavakat nem kell szó szerint érteni.{147} De megtette, amit a svédek kértek tőle, táviratozott Budapestre, és kérdőre vonta Eichmannt a cselekedetéért. Nyilvánvalóan nem volt az Eichmann név túlságosan ismert a német külügyminisztérium politikai osztályán, mert az incidensről szóló táviratban, ami a budapesti német diplomatákhoz még aznap megérkezett, egy fenyegetésről esik szó, amit Wallenberg ellen mondott „egy Herr Eichmann”. Veesenmayer védelmébe vette Eichmannt. Informálta Berlint arról, hogy Eichmann-nak és munkatársainak az utóbbi időben „többször volt oka, hogy jogosan kritizálják” a svéd követség „zsidóirodáját”, és különösen Raoul Wallenberget. Szerinte Wallenberg „túlságosan beleártotta magát a magyar zsidók ügyébe, akiket a határ mentén munkaszolgálatra rendeltek ki”. Megvádolta Wallenberget azzal, hogy „abszolút illegális módszerekkel megpróbálta őket [a zsidókat] kirángatni a jogszerű munkaszolgálatból Schutzpassok kiosztásával”.

Mégis úgy tűnik, hogy az egész úgy fejeződött be, hogy a német külügyminisztérium Eichmannt megrovásban részesítette.   Egy hét volt hátra karácsonyig. Stockholmban a legtöbb család meggyújtotta a harmadik adventi gyertyát, és elkezdtek a karácsonyi díszítéssel foglalkozni. Az élelmiszerboltok harcoltak az újságolvasók figyelméért leértékelt delikáteszek hirdetésével: karácsonyi sonka és libacomb, kerekre és laposra füstölt angolna, sózott-füstölt lazac, frissen főtt homár és kagyló vajban. A pékségek válasza: sörcefrével ízesített ánizsos kenyér, a sonkalé tunkolásához használt zsömlék, sáfrányos kalácskák és „gyömbéres süteményből épült, kidíszített házikók”. Az év karácsonyi ajándéka feltehetőleg az ágykabát vagy egy pár borjúbőrből készült csizma a mamának, a Dalpilen cég fából készült szánkói vagy Babar elefánt valamelyik kalandjáról szóló könyv a gyerekeknek. Az országban a papák – az újsághirdetések szerint – nem is tudnak meglenni, ha nincs a karácsonyfa alatt Aqua Vera becsomagolva. Kiegészítésként kaphatnak még egy házikabátot vagy Pär Lagerkvist regényét, A törpét. A svéd diplomaták Budapesten messze voltak ettől a karácsonyi hangulattól. Naponta emlékeztették őket arra, hogy Svédország szolgálata Magyarországon mostanság egyet jelentett az állandó életveszéllyel. Karácsony hetében egy napon kifosztották a humanitárius osztály nagy élelmiszerraktárát a Stühmer csokoládégyárban. Ez alkalommal Wallenberg Yngve Ekmarkot, az élelmiszer-beszerzőt, valamint Per Angert, Lars Berget és Göte Carlssont vitte magával. Pisztolyokkal voltak felfegyverkezve, de semmit sem tudtak tenni a nyilasok ellen, akik az egész raktárat lefoglalták. Berg úgy emlékszik, a nyilasok azt mondták, hogy az ennivalót „a fronton harcoló katonáknak fogják küldeni, akiknek nagyobb szükségük van rá, mint a svéd követségnek és zsidóiknak”. A követség azt is hallotta a külügy egyik tisztviselőjétől, hogy a Svéd Vöröskereszt elleni razzia csak a kezdet volt. A nyilasok végső célja, hogy „likvidálják a svéd akciót”. Ez volt a svédek büntetése, amiért annyi zsidót rejtegetnek illegálisan, és amiért megalázták a magyar diplomatákat Stockholmban. A következő napon a nyilasok behatoltak egy védett házba, amelyen tábla jelölte, hogy területenkívüliséget élvez. Ott laktak a

humanitárius osztály munkatársai családjaikkal. Minden értéktárgyukat elrabolták, és távozóban még annyit mondtak, hogy „nem jósolnak nekik szép jövőt”. Eddig Danielsson azon a véleményen volt, hogy a svéd diplomaták nem hagyhatják el Budapestet anélkül, hogy ezt a nyilas kormány ne provokációnak fogná fel. A svédek, mindenek dacára, addig csűrtékcsavarták a dolgot, ameddig csak lehetett, és azt a tényt, hogy maradtak, a kormány egyfajta elismeréseként is fel lehetett fogni. „Ha eljöttünk volna, rögtön megértik, hogy az egész egy blöff volt” – magyarázta Anger egy pár évvel későbbi interjúban. És akkor ezrével küldték volna a svéd védelem alatt álló zsidókat a biztos halálba. De vajon megtehette-e Danielsson követ, hogy az egész svéd képviseletet valóban életveszélynek tegye ki? Azt a jelzést követően, hogy a svéd akciót „likvidálják”, kezdtek óvatosan beszélni az elutazásról a követségen. Ugyanakkor az is világossá vált, csak napok kérdése, hogy a Vörös Hadsereg beveszi Budapestet, és hogy mind Eichmann, mind a nyilasok eltűnnek a föld színéről. Hogy értelmezik az oroszok azt, hogy a svéd követség kitartott a végsőkig, de a felszabadítás órájában az ellenséggel együtt menekül? Nem volt könnyű döntés, amit egy hatvannégy éves diplomatának meg kellett hoznia. És ez nem volt olyan kérdés, amit a harmincadik évén épp hogy túllevő második emberének, Angernek továbbpasszolhatott volna. Bár Anger a gyakorlatban egyedül intézte a munka nagy részét fáradt főnöke helyett, és amúgy egy ügyes, szorgalmas és különlegesen ígéretes diplomata, de Budapest mégis csak az első kiküldetése volt. És a döntést végképp nem lehetett egy harminckét éves építész kezébe adni, aki – annak ellenére, hogy a diplomáciai játékban központi szerepet játszott – jottányi diplomáciai iskolázottsággal és tapasztalattal sem rendelkezett. A döntés Ivan Danielssoné, és csakis az övé volt. Talán kissé megviseltnek tűnt, de egyáltalán nem nélkülözte a bátorságot. Semmi se lett a hazautazásból. Anger szerint soha egy pillanatig sem volt kétséges, hogy valamennyien maradnak. December elején a követ felszólította a két titkárnőt, hogy utazzanak haza, de ez volt minden. Birgit Brulin engedelmeskedett, de Margareta Bauer maradt, azzal az érveléssel, hogy „valami izgalmasat akart átélni”.

A svéd diplomaták nekiálltak készülődni, hogy veszély esetén elhagyják a követséget, és valahol elbújjanak. Wallenberg egy ideje már amúgy is több lakást használt biztonsági okokból, hogy megnehezítse a dolgát azoknak, akik esetleg követnék. Az Ostrom utcai villán kívül egy másik ház is a rendelkezésére állt a vár mögötti dombon. De aludt a Hazai Bankban is, vagy másutt. Becsomagolta a legszükségesebbeket, köztük pár konzervet is a hátizsákjába, ami állandóan nála volt. Alkalmazottainak pedig megparancsolta, hogy mindig csizmát hordjanak, akárcsak ő. Elég sok rongyos, szakadt cipőt látott a Hegyeshalom felé vezető halálmenetben, és rájött, hogy egy ilyen részlet megpecsételheti egy ember sorsát. „Soha nem tudhatjuk, hogy mikor újítják fel ezeket a meneteket, tehát minden embernek felkészülve kell lennie” – szokta mondani. Állítólag mindig magánál tartotta a pisztolyát, amit a Nybrogatanon vett elutazása előtt. Nem ő volt az egyedüli, aki fegyvert hordott. Anger vásárolt néhány orosz golyószórót a feketepiacon a svéd követség számára. Az egyik, ellenállásban részt vevő kapcsolata megtanította a kezelését apja vadászbirtokán, pár héttel korábban. Most, decemberben, Anger megkezdte kollégáival a fegyvergyakorlást. Margareta Bauer, a bátor amazon, születésnapjának egy részét a követség kertjében egy golyószóró társaságában töltötte. A svédül beszélő irodistának, Mezey Dénesnek lett a feladata, hogy megtanítsa őt lőni. Margareta keményen küzdött a feladattal. Szerinte a golyószóró ólomsúlyú, nehéz mozdulatlanul tartani, és szinte lehetetlen jól célozni vele. Akárhogy igyekezett, nem tudta megtanulni az összes kis gombot és fogantyút. Nem volt képes megérteni, hogy fogja ezt kezelni, egyáltalán lesz-e ideje, ha „egy nyilas horda vagy az oroszok, vagy akárkik megtámadnak engem?”. Ebben a kérdésben sajnos Margareta Bauernak igaza lett. Raoul Wallenberg tér, 2010. január Szakad a hó, és pamuttakaróként borítja a Raoul Wallenberg teret Stockholm központjában. Az összegyűltek begubóznak, kapucnik és vastag sálak alá rejtik magukat. Mínusz tizenkét fok van, és alig szólnak egymáshoz. Van, aki megpróbálja letopogni a havat, mások pedig azért toporognak, hogy felmelegítsék fagyott lábukat.

Ez a holokauszt emléknapja, 2010. január 27., és a hó olyan sűrűn zuhog Stockholmra, hogy a pénzügyminiszter apró, fekete lófarkának megváltozik a színe. A fényképészek papírzacskót tekernek a kamerák objektívjei köré, és a Nybro-öböl fekete vize sem látszik a januári sötétségben, pedig nagyon közel állunk. A makacs kis hópelyhek mindenhová befészkelik magukat. A teret óriási, fehér pannók keretezik. Méteres portréi annak a tíz svédnek, akik megkapták a Yad Vashem tiszteletre méltó kitüntetését, a Righteous Among the Nationst (a Világ Igaza), akik saját életük kockáztatásával mentettek zsidó életeket a holokauszt idején. Számolok, hatan közülük Budapesten voltak: Per Anger, Lars Berg, Ivan Danielsson, Nina Langlet, Valdemar Langlet és Raoul Wallenberg. – Hogy az egyes embereket mi motiválta, azt nehéz megmondani. De azt hiszem, volt egy közös nevezőjük: Amikor igazán dönteni kellett, úgy érezték, nincs más választásuk. Az együttérzés ereje miatt muszáj volt nekik – mondja Eskil Franck, az Elő Történelem Fórumának{148} főintendánsa bevezető beszédében. Kate Wacz szinte legelöl áll, és hallgatja a beszédet. Szőrmekalapot és sötét színű meleg kabátot visel, táskáját szorosan fogja a kezében. Abban tartja néhány svéd menlevél másolatát a budapesti éjfekete, háborús őszi időkből. Kate hetvennyolc éves, egyike a megmentetteknek. Amióta 1951-ben Svédországba jött, főleg a kozmetikai iparban dolgozott. A beszédek után az összegyűltek színes fáklyákat visznek, és leteszik a Raoul Wallenberg-emlékmű elé. Kate Wacz megkeresi a bevezetőt mondó Eskil Franckot. – Van néhány Schutzpass nálam, a táskámban. Nem tudnánk ezeket felmutatni? – kérdezi Kate. Eskil Franck megpróbál néhány hópelyhet kipislogni a szeméből. – Azt hiszem, nehéz lenne az időjárás miatt. – És az égre mutat. – De ezek csak másolatok – próbálkozik Kate kissé leverten. Elválnak. Kate testvére, Gustav Kadelburger odajön, és belekarol Kate-be. Gustav egyike volt Raoul Wallenberg küldönceinek, ezért lakhattak az egyik védett svéd házban. Kate férje, Nicklas csatlakozik hozzájuk, és szórakozottan megpróbálja lesöpörni Kate válláról a havat. – Ez így volt – mondja hirtelen Kate. Nicklas továbbra is söpör. – Pontosan így havazott akkor is! – Mire gondolsz? – kérdezi Nicklas. – Pontosan így volt Budapesten, 1945 januárjában.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET   „Én svéd vagyok, fia egy semleges államnak” Sikerült titokban tartani a karácsonyi ajándékot, amin valószínűleg az Üllői úton, a központi iroda alatti pincében dolgoztak. Ott a humanitárius osztály berendezett egy kis grafikai irodát, bőségesen ellátva papírral, tollakkal és tintásüvegekkel, amelyeket a holland biztosító társaság otthagyott. Egy „nyomdagép nélküli nyomda” volt, ahol az osztály fiataljai szoktak dolgozni, kérdőíveket állítottak elő, szövegeket írtak vagy rajzoltak, mikor mire volt szükség. Forgács Vilmos mindkét fia, Pál és Gábor, leggyakrabban a pincében tartózkodott. Az utóbbi időben rendszeres feladataik mellett karácsonyi ajándékot készítettek Wallenbergnek. Az ötlet Sugár Péternek, a Schützlingsprotokoll egyik tagjának fejéből pattant ki. Egyidős volt Raoullal, és a német irodalom tanársegédjeként dolgozott, mielőtt a zsidótörvények megfosztották az állásától. Elmesélte, hogy egy karácsonyi elégiát akar írni a Schutzpassról ajándékképpen, egy hősi verset Goethe stílusában. Ebben dicséri Wallenberg misszióját, és a menlevél fiktív, kitalált történetét is elmeséli. Az egyik titkárnő leírja a karácsonyi verset csinosan, németül, régimódi, gót betűkkel. A Forgács testvérek és még két, művészi tehetséggel megáldott munkatárs elhatározták, hogy besegítenek, és Sugár verse mellé illusztrációként képeket festenek a „Schutzpass a művészettörténetben” témában. Senki sem tudta elkerülni, aki csak a közelében dolgozott, hogy ne vegye észre Raoul művészi vénáját. A svéd főnök csak úgy tudott beszélgetni, hogy közben szórakozottan skicceket rajzolgatott. Szeretett művészetről és építészetről diskurálni, gyakran viccelődött és nevetett, amikor ezt a körülmények megengedték. A fiatalok pontosan tudták, hogyan állítsák össze az egészet. Egy kicsavart és vicces „művészettörténetet” készítenek festményekkel és elemző, katalógusszerű szövegekkel; arra a kifinomult, intellektuális humorra fognak rájátszani, amit Raoul annyira kedvelt.

Egyetlen szín hiányzott a tintaraktárból, a sárga. De ezt is megoldották. Lekapargatták az Üllői úti pince faláról a sárga festéket, és azt feloldották alkoholban. Azután mindenki hozzájárult festményekkel és kvázitudományos művészeti elemzésekkel. Különböző korokból származó tizenkilenc művészi alkotást sikerült összehozniuk, az első egy kitalált barlangrajz egy bikáról a „világtörténelem első Schutzpassával” („Kr. e. 10 000-ből”), amely „a falfestmény világos és sötét színkontrasztjával” feltehetően „tipikus volt valamennyi, történelem előtti műalkotásra”. És az utolsó, a szintén kitalált spanyol modernista, „Paolo Chicasso” állítólagos, úttörő kubista stílusában készítette a „Schutzpass és csillag” című művét. Chicasso képéről azt írták, hogy „a rajz tarka világában – a szakértők felismerhetik az egyszerű ember kínját, az életveszélyt, a gondokat, a kétségbeesést a csillag miatt, másrészt a megkönnyebbülést, az örömet és a megnyugvást a Schutzpass birtokában”. A fantáziadús, kitalált művek között minden megtalálható: antik festett vázáktól a fametszetekig, középkori templom üvegablaka és bukolikus, 1700-as évekbeli tájkép – mindegyik a Schutzpass-motívummal. Az egyik oldalon egy kép, amit állítólag Pompei romjai alatt találtak, a beírással „Extraterritorialitás! Ez a ház és lakói a carthagói konzulátus védelme alatt áll. Konzulátusi titkár.” Egy rézmetszet, amelyen Don Quijote és Sancho Panza bemutatja, hogy a harcias duó hogyan fordul vissza egy tábla előtt, amelynek felirata: „Ez a malom a Mellaneuropejska Byscaier fiókcégének védelme alatt áll”. És a Schutzpassért sorban állók a „híres rue de Minerva”-n egy „expresszionista-impresszionista” festményre emlékeztetnek „az új, naturalisztikus, francia festőiskolából”. A borzalmak kellős közepén a munkatársak kifinomult humort mutattak fel, valószínűleg azért, mert biztosak voltak abban, hogy Wallenbergnek tetszeni fog az ajándék. Tetszeni fog neki, hogy a kész verset és a képgyűjteményt könyvvé alakították, amit a fantáziadús „Schutzpass Verlag 1944” adott ki, és aminek logója Raoul aláírása volt. Biztos, hogy szeretni fogja, hogy a géppel írt, kitalált tudományos referenciák között van egy, amit „R. Wallenberg” szerző írt, „Egy humanitárius misszió a vadak országában” címmel, amit Stockholmban adtak ki 1946-ban.

A hódolat, amit a művészek a karácsonyi ajándékkal ki akartak fejezni, főként az apró részletek kidolgozásában rejlett. „Úgy gondoltuk, hogy védőszentünket, Raoul Wallenberget, akit afféle Szent György-lovagnak tekintettünk, meg kell ajándékoznunk olyasmivel, amire öreg korában is jó szívvel tekinthet vissza.”{149} A bevezető, Sturm und Drang-inspirálta vers első szakaszában Sugár Péter irodalmár emelkedettebb szavakkal írta le, amit éreztek:   Ma itt a karácsony, szeretet- és örömünnep, Egünk bár komor még, fent fénylik a csillag. Derítsük fel most őt, a férfiút, aki elhozta Minekünk a nyugalmat, s ki bennünket megvéd. Őt, aki jól tudja, hol gyönge áll szemközt az erőssel, A jóság karját védőn kinyújtja. Nincs nála puska, sem éles szablya, sem bajonett, Mit őtőle kaptunk, a védlevél óv meg.{150}   December 21-én, csütörtökön az ajándék elkészült. Már korán reggel beszéltek Wallenberg titkárnőjével, Falknéval, és hallották, hogy Raoul bent van az irodájában, de nagyon stresszes. Egy csoportba összegyülekezve trappoltak fölfelé a lépcsőn, és a folyosón szembetalálkoztak vele. Már nagykabátban volt. „Van egy ajándékunk a számodra” – mondta Sugár Péter. – „Köszönöm” – mondta Raoul minden szentimentalitást mellőzve, elvette az összefűzött lapokat megjegyzés nélkül, és eltűnt. Később a lehervadt művészek azért azt hallották az egyik titkárnőtől, hogy tetszett neki. Ugyanazon a decemberi napon Sugár Péternek volt egy akciója a Schützlingsprotokollal, hogy megmentsenek két fiatal, menlevéllel rendelkező zsidót, akiket fogva tartottak az egyik nyilasházban. Sugár Péter soha nem tért vissza, a nyilasok agyonlőtték akció közben. Különböző okokból több napig tartott, amíg a hír elérte a svéd követséget és Raoul Wallenberget.{151}   A Vörös Hadsereg erőt gyűjtött az utolsó nagy támadáshoz Budapest elfoglalására. A terv szerint a fővárost négy hadosztály támadja meg, két

fronton. Kelet felől Malinovszkij marsall közeledett a 2. ukrán fronttal, délnyugaton pedig Tolbuhin marsall ért el nagy sikereket az utóbbi napokban a 3. ukrán front két hadosztályával. Tolbuhinnak alig húsz kilométer volt hátra Budapestig. A magyar nyilas kormány, valamint a képviselők biztonsági okokból elhagyták Budapestet. Az osztrák határ menti kisvárosokba települtek át, köztük Szombathelyre. A fővárosban a magyar náci párt különböző, ideiglenesen kirendelt képviselői maradtak. A svéd diplomatáknak, akik nemrégiben arról szereztek tudomást, hogy a nyilasok célja az „egész svéd akció likvidálása”, a kormány evakuálása sajnos nem jelentett megkönnyebbülést. A kirendelt külügyminiszter ugyanis nem más volt, mint Vöczköndy korábbi katonai attasé, akit megalázó körülmények között utasítottak ki Svédországból az október 15-ei nyilas puccsot követően. A svédek iránt táplált érzelmeit nem lehetett barátinak nevezni. Edmund Veesenmayer és diplomatái szintén felkötötték a nyúlcipőt a szovjet csapatok közeledtével. Elégették a titkos iratokat, és a karácsony előtti utolsó napokban követték a magyar kormányt nyugat felé. A sors iróniája, hogy Veesenmayer a svéd követséget kérte fel Németország magyarországi érdekeinek képviseletére. Ezt a lépést persze nem szabad túlértékelni. Németországnak nem adódott más országot választani. 1944 karácsonyán csak Svédország, Törökország és a Vatikán tartott fenn diplomáciai képviseletet Budapesten. A svájci követ is elhagyta az országot. Mindössze néhány, alacsonyabb rangú svájci diplomata maradt, és tartotta a frontot, köztük Lutz és Feller. Per Anger feladata lett elmenni a hitleri Németország képviseletére, és átvenni a német követség épületének kulcsait a meglepően szeretetreméltó, és a svédekkel szemben hirtelen békülékeny Edmund Veesenmayertől.   Egyébként semmilyen különös készülődést nem lehetett észrevenni Budapesten a mindenki által várt szovjet támadás előtt. Budán az emberek kimentek az utcára, karácsonyi bevásárlásokat intéztek. A családapák karácsonyfákat cipeltek haza, a rádió karácsonyi dalokat sugárzott. Karácsony előtti napon az Állami Operaház Verdi Aidáját játszotta, és a

mozik is vetítettek. Budapest nem zsidó lakossága számára az élet egyáltalán nem hevert romokban. A központi gettóban azonban a 70–100 ezer zsidó az életéért harcolt a mind rettenetesebb körülmények között. Wallenberg, a magyar külügyminisztériumnak küldött utolsó, részletes beszámolójában, december 22-én utálkozva mutatott rá az ott zajló humanitárius katasztrófára: „Ott [a központi gettóban] beteg embereknek nem százai, hanem ezrei fekszenek osztatlan helyiségekben, matracok, takarók nélkül, minimális egészségügyi ellátással és olyan élelmezéssel, amelynek az alapja a hivatalos kiosztás, és ami egy normális élelmiszer-mennyiség negyedét teszi ki. A Duna-parton gyakran zsidó személyeket lőnek le, megelőző jogi eljárások – beleértve a statáriális bíróságét – nélkül. Egy ilyen lelőtt, azután a Dunából kimentett ember – mellesleg a képviselet egyik alkalmazottjának az édesanyja – még mindig kórházban van, a hátában egy golyóval.” Az élet jelentősen elviselhetőbb volt a mostanra mintegy harmincötezer védett zsidó számára, akik a svájci és a svéd házakban laktak a nemzetközi gettóban. Raoul december 22-én elküldte ezt az iratot a külügyminisztériumba. Úgy tűnik a szövegből, hogy ebben a kiélezett helyzetben nemcsak tiltakozni kívánt egyéni incidensek miatt, hanem össze is akarta foglalni és megmagyarázni a svéd eljárásmódot. A sorok között érezhető, hogy a mostani hatalmon levőkhöz ugyanúgy szólt, mint az esetleges utánuk következőhöz, a keleti nagyhatalomhoz. Átfogó módon kezdte, és nagy szavakat használt. Rámutatott, hogy a semleges Svédország mindig is kötelességének tartotta, hogy háború esetén bármelyik országban támogassa a szükséget szenvedőket. A budapesti svéd humanitárius akcióra ezért úgy kell tekinteni, mint Svédország első világháborús, számtalan segélyakcióihoz hasonló eljárásra. Diplomáciai hunyorítással mind a nácikra, mind a kommunistákra, megemlítette a svéd ápolónő, Elsa Brändström heroikus akcióit Oroszországban és Szibériában – „még a forradalom alatt is” – és a Svéd Vöröskereszt veszélyeztetett, „árja” magyar gyerekek érdekében

kifejtett segélyező tevékenységét az első világháború után. Nem felejtette el aláhúzni, hogy a Svéd Vöröskereszt akkori munkatársa, Asta Nilsson, aki ezt a munkát vezette, visszatért Magyarországra, most a Vöröskereszt „gyermekotthon-akciójának” vezetőjeként. A svéd segélyakciók között megemlítette az 1939-ben Finnországot segítő pénzgyűjtési akciót is. Ilyen történelmi hagyományok figyelembevételével kell a svédek humanitárius akciójának megszervezésére tekinteni, folytatta Raoul. Tudatta, hogy a svéd menlevelek milyen fontos szerepet töltenek be. A svédek haza akarták küldeni az összes Schutzpassal rendelkező védencet, bizonygatta, de nehéz volt vonatokat szerezni a Svédországba szállításukhoz. Voltaképpen a svéd képviselet ezen felül is ki szerette volna terjeszteni segélyakcióját. A gondolat az volt, hogy élelemmel és ruhával ellássák a magyar lakosság több csoportját, ne csak a zsidókat, de a magyar kormány sajnos mind ez idáig erre nemet mondott. Még mindig nem késő, konstatálta, még akkor sem, amikor az oroszok elfoglalják Budapestet. Svédország ellátta a Szovjetunió érdekképviseletét Magyarországon. Ez azt jelentette, hogy „Budapest esetleges, időleges elfoglalása” esetén, értsd ez alatt a Vörös Hadsereg bejövetelét, Svédországnak minden lehetősége adott lenne, hogy folytassa humanitárius tevékenységét, vélte Raoul. Wallenberg nem állt egyedül a keleti nagyhatalom optimista megítélésében. A svéd követségen mindenki meg volt győződve arról, hogy az oroszok dicsérni fogják Svédországot és a zsidók védelmében kifejtett mentőakciót, amikor megérkeznek. De Raoul ennél messzebbre tekintett. Voltak elképzelései arról, hogyan kellene Magyarországot újjáépíteni a háború után, és ezekről az elképzelésekről minél előbb meg akarta győzni az oroszokat is. Úgy gondolta, hogy azt a tervet, amit több héten keresztül dolgozott ki néhány munkatársával a legnagyobb titokban egy nagy, háború utáni magán-segélyakcióról, majd a szovjeteknek prezentálja, amikor megérkeznek. Minden azt támasztja alá, hogy ezért nem várt mást, csak dicséretet. Az ötlet az volt, hogy egy szövetkezeti intézetet alapítanak „Wallenberg-intézet a Mentésért és Újjáépítésért” néven. Itt kapnának a szükséget szenvedők eseti kölcsönt önmaguk megsegítésére. A részleteket

titokban dolgozták ki a humanitárius akciónak a Harmincad utcai Hazai Bankban levő új irodájában. A terv gyakorlatilag már elkészült. Ugyanazon a napon, amikor Raoul megszövegezte a magyar külügyminisztériumnak küldött utolsó sorait, táviratban kérte a svájci bankot, hogy utalják át a szövetkezet kezdő tőkéjének a rá eső részét, mintegy százezer koronát (majdnem kétmillió koronát, 60 millió forintot mai értéken). Ezt az amerikai pénzből kellett volna elvenni, és a nevére nyitott új, külön számlára rátenni.{152} Az utóbbit könnyebb volt mondani, mint megtenni. Az amerikai pénz átutalása svájci bankokon keresztül nem működött hibátlanul. Az egyre idegesebb Raoul kártérítési követeléseket kezdett kapni magyar eladóktól, akik a svéd követséget több tonna szalonnával, húskonzervvel és disznózsírral látták el,{153} cserébe, hogy az ellentételezést svájci bankszámlára kapják. De ismeretlen okból a fizetési igazolások elmaradtak. A pénz általában sok problémát okozott Wallenbergnek. Még december elején sem fizetett a svéd külügyminisztérium egyetlen havi bért sem, amit pedig elutazása előtt megígértek neki. Két nappal karácsony előtt azonban nem a pénzügyi gondok nyomták leginkább a vállát. Más problémák ennél sokkal nagyobbak voltak. Befejezte utolsó irományát a magyar külügyminisztériumnak, rámutatva néhányra ezek közül. Mindenekelőtt a zsidó gyerekekkel szembeni fokozódó brutalitásra. A humanitárius osztály Schützlingsprotokollja pár nappal korábban hírt kapott a svéd követség védelme alatt álló katolikus gyermekotthonból. Amikor a kiküldöttek megérkeztek, kiderült, hogy nyolcvan gyermeket és négy katolikus szerzetest elhurcoltak. Azt hallották, hogy a nyilasok a gyermekotthon összes zsidó lakóját a központi gettóba vitték. Írásában Wallenberg kérte a külügyminisztériumot, hogy a svéd képviselet védelme alatt álló valamennyi gyermekotthont hagyják békén. Szokásához híven átugrotta az érzelmi érvelést, mert az együttérzés igazán nem a nyilasok legerősebb tulajdonsága volt. Ehelyett tények alapján próbálta őket meggyőzni, rámutatni, hogy mennyire bonyolult egy ilyen manővert technikailag kivitelezni. Sok gyerek olyan kicsi volt, hogy még járni sem tudott, és babakocsik nem álltak rendelkezésre. Tekintettel arra, hogy antiszemitáknak írt, figyelmeztette őket, milyen szerencsétlen

következményei lehetnek egy ilyen akciónak az otthonban lakó árja gyerekekre, mivel a személyzetet is átszállították a központi gettóba. Egy diplomáciai édesgetéssel fejezte be: „Ha a felmerült nézetkülönbségeket elsimítanánk, akkor Svédország tovább folytatná humanitárius tevékenységét Magyarországon, összhangban a mindkét országban meglévő, nagymértékű, kölcsönös szimpátiával.” Nem sokkal ezek után azonban megrohamozták a Vöröskereszt gyermekotthonát is. Minden ott lakó gyereket elhurcoltak, és velük együtt a személyzetből hat férfit és hat nőt, szerencsére az otthon svéd vezetőnője, Asta Nilsson nem volt közöttük. Wallenberg „nyílsebesen cikázott az egyik nyilas és rendőrhatóságtól a másikig”, hogy megmentse az elhurcoltakat. A következő napokban több hasonló akció érte a zsidó gyerekotthonokat.   A karácsony előtti napon Tolbuhin és Malinovszkij marsall nagyjából körülzárta Budapestet. Egyetlen szabad út vezetett ki a fővárosból nyugat, azaz Bécs felé. Ezt folyamatos orosz tűz alatt tartották, és teljesen egyértelmű volt, hogy pár óra még, és az evakuálás utolsó lehetősége is megszűnik. December 23-án délután az ideiglenesen kirendelt Vöczköndy Per Angert és Raoul Wallenberget behívatta a külügyminisztériumba. Autón érkeztek, amit Langfelder Vilmos vezetett. Langfelder szőkésvörös haját hátrafésülve hordta, Raoullal egyidős volt, és egy jómódú családból származott, amelyik vagyonát az 1900-as évek fordulóján gőzerővel hajtott ipari fűrészek gyártásával alapozta meg. A fiatal mérnök sofőrfeladatokat kapott a humanitárius osztálynál, mert beszélt angolul és németül, ezért tolmácsként is közreműködött. Wallenberg bizalmas beszélgetőpartnere lett. Egyértelműen kedvelték egymás társaságát. Amikor a külügyminisztériumba érkeztek, azt az üzenetet kapták, hogy a találkozót pár órával elhalasztják. Ez alatt az idő alatt Anger és Wallenberg külön-külön megpróbáltak valamit tenni a zsidó gyermekotthonok érdekében az egyre fenyegetettebb helyzet miatt. Anger elment a pápai nunciushoz, Rottához. Ott ült, többek között Danielsson követ is, és közös tiltakozó jegyzéket állítottak össze a semleges államok nevében a zsidó gyerekekkel való kegyetlen bánásmód miatt. Wallenberg,

Langfelderrel és a Schützlingsprotokoll egyik tagjával elmentek a Hotel Majesticbe, ahol nemcsak Eichmann-nak volt az irodája, hanem a magyar titkosrendőrségnek is. Ott találkoztak egy rendőrfőnökkel, akinek előadták a követelésüket, hogy a zsidó gyerekeket engedjék szabadon. De csak magyarázkodást kaptak. Amikor Vöczköndy végre fogadta őket este fél hatkor, meg voltak győződve arról, hogy a napirendi téma a gyermekotthonok sorsa lesz. Vöczköndy nagyon feszült volt, de egyáltalán nem a gyermekotthonokról akart beszélni, hanem a svéd diplomatákról. Izgatott hangnemben követelte, hogy a svéd követség hagyja el Budapestet még aznap este. Minden egyéb provokációnak minősül. A nyilas kormány egy teljes evakuálást rendelt el, az összes hivatal elköltöztetését, véste eszükbe a miniszter. Anger nyugodtan azt válaszolta, hogy a svéd diplomaták nem kaptak ilyen utasítást a svéd kormánytól, tehát szándékukban áll maradni. Egy evakuálás aznap este, technikai okokból amúgy is teljesen lehetetlen, jelentette ki. Akkor Vöczköndy gúnyolódni kezdett. Neki bezzeg mindössze egy órát adtak, hogy összecsomagoljon, amikor a svéd kormány kiutasította októberben. Csak igazság tétetik, hogy a svéd követséggel szemben ugyanilyen módon járjanak el. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben ellenállnak, ő nem felel a következményekért. Anger megkérdezte tőle, hogy ez azt jelenti, hogy erőszakot is alkalmazhatnak ellenük? Erre Vöczköndytől csak kitérő választ kaptak. Anger és Wallenberg ezt közvetett megerősítésnek értelmezte. Anger azonnal visszament a követségre, összehívta az összes svédet, és tájékoztatta őket a fenyegetésről. A következő huszonnégy órában senki sem tartózkodhat a követség épületében, és a legjobb az lenne, ha nem is aludnának otthon, hanem valahol másutt, magyarázta. Este tíz körül váltak el egymástól. Langfelder ez alatt Wallenberget a svájci konzulhoz, Carl Lutzhoz vitte, az újabb fenyegetéseket akarta vele Raoul megtárgyalni. Lutz megerősítette, hogy ő is hallotta, hogy a nyilasok megtámadják a diplomatákat. „Úgy néz ki, mindennek vége van” – mondta állítólag Wallenberg, amikor néhány órával később kijött a megbeszélésről.

Azon az estén az Üllői úti főirodába ment, hogy – Angerhez hasonlóan – figyelmeztesse a saját alkalmazottjait. Lévai szerint elmondta, hogy a követség is veszélyben van, és úgy tűnik, a mentőtevékenységet abba kell hagyni. Kérte a munkatársakat, hogy vigyázzanak magukra, és találjanak biztonságos helyet, ahol megbújhatnak. Mindenki elkezdett csomagolni. A vezetőség, többek között Wohl Hugó és Forgács Vilmos, már egy ideje amúgy is az új fiókirodában, a Hazai Bankban tartózkodtak az idő legnagyobb részében. Wallenberg maga úgy határozott, hogy átköltözik Pestre, és a karácsonyi ünnepeket Hegedűs Pállal és családjával tölti a lakásukban, nem messze az Üllői úti irodától. Anger beköltözött abba a kis lakásba, amit többek között azért bérelt, hogy ott menekülteket bújtasson. Ebben az Úri utcai épületben lakott Nákó Erzsébet is. Egy nap volt karácsonyig. Danielssonnak sikerült szokatlanul sok számjelzéses táviratot küldenie Stockholmba, a külügyminisztériumba, de az is lehet, hogy ezeket Anger küldte, Danielsson nevében. Az utolsó este kilenckor ment el. Ebben informálták Stockholmot Vöczköndy ultimátumáról, valamint a svéd képviselet elleni erőszakos cselekményekre való utalásáról. Sajnos a táviratok nem érkeztek meg a Gustav Adolf térre, a minisztériumba, csak karácsony délelőttjén, tíz órakor. Az egyetlen értesítés, ami valahogyan mégiscsak eltalált Stockholmba december 23-án este, az egy telefonüzenet volt Berlinen keresztül, a helyzetnek egy sokkal korábbi összefoglalója, jóval a Vöczköndyvel való találkozás előtt. Az ügyeletes a külügyben kézzel írta le az időpontot 19.40kor, és így fejeződött be: „Anger és Wallenberg attasék kérik, hogy értesítsék Angernét, valamint Wallenberg szüleit (Dardel), hogy jól vannak, és kellemes karácsonyt kívánnak.”   Elhatározták, hogy a képviselet svéd személyzete együtt fogja ünnepelni a karácsonyt. December 24-én délelőtt fél tizenegykor találkoznak karácsonyi reggelire Margareta Bauernál, aki továbbra is a Minerva utcai házban lakott, a követség szomszédságában. Margareta megsütötte a gyömbéres süteményeket a nagymamája receptje alapján, és a hallban már előző nap megterített gyertyával, karácsonyi díszekkel és fenyőgallyakkal. Éjszakára társasága is akadt, a Svéd Vöröskereszt Asta Nilssonjának

személyében. Nyilvánvalóan biztonságosnak tartották a Minerva utcai lakást. Délután a karácsonyozást 16 órai kezdettel – ha hinni lehet Raoul Wallenberg naptárának – áthelyezik majd Lars Berg és Göte Carlsson házába, akik a követség előző esti, sürgősen megtartott gyűlésén részt vettek ugyan, de elhatározták, hogy nem törődnek Anger figyelmeztetésével, hogy keressenek maguknak más szállást. Volt otthon fegyverük, amivel megvédhetik magukat. Ezenkívül készülni kellett az ünnepre. Hajnali négyig fenn voltak, csomagolták az ajándékokat, karácsonyi versikéket írtak, és egy nagy fát is feldíszítettek, amit az egyik titkárnőnek sikerült beszereznie. Csendesen hullt a hó Budapesten, és ez is hozzájárult a karácsonyi hangulathoz. December 24-én, reggel hatkor, Lars Berget a telefon ébresztette. Az érdekképviselet gondnoka azt ordította a kagylóba, hogy az attasénak azonnal jönnie kell. A nyilasok betörtek a házba, és mindenkit vonszolnak kifelé, akit ott találtak. Berg és Carlsson gyorsan elindultak. A régi finn követség épületében székelt a svédek érdekképviselete, és amikor odaértek, már fegyveres nyilasok álltak kint piros-fehér csíkos karszalagos egyenruhában. Úgy döntöttek, hogy Carlsson kint vár az autóban, amíg Berg bemegy a házba. Bent az irodában tucatnyi, civilbe és egyenruhába öltözött csendőr nyüzsgött. Bergnek mégis sikerült valahogy telefonhoz jutnia, és felhívta a követség Gyopár utcai irodáját, amely alig száz méterrel volt feljebb a dombon. A szakácsot érte el, akitől megtudta, hogy a nyilasok oda is betörtek, két órával azelőtt. Az egész házat átkutatták Danielsson követ után, akit nem találtak. A nyilasok dőzsöltek az italraktárban, és utána mentek át az érdekképviselet épületéhez. „Várjon csak, Berg úr” – mondta a szakács, amikor látta, hogy a nyilasok visszatérőben vannak. „Most hozzák magukkal Carlsson urat is.” Egy kőhajításnyira az ott folyó drámától, Margareta Bauer édesen aludt az ágyában. Hirtelen azt érezte, hogy valaki a karját rángatja. „Maga az a Margareta Bauer?” Egy férfi rossz németséggel szólította meg. Margareta kinyitotta a szemét. Hálószobájában öt fegyveres nyilas állt. „Azonnal keljen fel, velünk jön.”

Asta Nilsson Bauer vendégszobájában aludt, neki is ugyanaz a durva ébresztő jutott. Álmos szemekkel találkozott a két nő hálóingben. Akkor csörgött a telefon, Lars Berg volt. „Nálatok is ott vannak?” – kérdezte röviden. Azt ajánlotta Bauernek, hogy próbálják meg feltartani a nyilasokat, hátha valaki addig odaér a segítségükre. Bergnek még egy beszélgetést sikerült lebonyolítania Angerral az Úri utcába, mielőtt egy csendőr a telefonon keresztbe tette a puskacsövét, és megállította. „Ne gyere a követségre” – ennyi ideje volt Bergnek – „engem épp most tartóztattak le.”{154} Berget lefegyverezték, és a betolakodók megmondták neki, hogy még több nyilas és csendőrcsapat van úton, hogy a svéd diplomatákat letartóztassák, és elvigyék Szombathelyre. A busz már a svéd követség épülete előtt áll, és várakozik. Megkérdezték, hogy Anger és Danielsson hol tartózkodnak, és Berg belátta, hogy valamiféle választ kell adnia. Hogy megtévessze őket, odaadta nekik a cipésze címét. A garázsban még mindig ott álltak a finnek diplomáciai autói, Berg privát gépkocsijával együtt. Amikor a nyilasok ezeket megtalálták, úgy döntöttek, hogy Berget elviszik autóval Szombathelyre. Nagy nehezen azért beleegyeztek abba, hogy hazamehessen a ruháiért. Felfegyverzett nyilas őrök kíséretében hajtotta Opel Kapitänjét a behavazott Budán. Egy géppisztolycsövet nyomtak a bordái közé egész úton.   Margareta Bauer és Asta Nilsson megfogadta Berg tanácsát. Olyan lassan öltöztek, amennyire csak tudtak. Egy darabig ígéretesnek nézett ki a dolog, mert a nyilasok elaludtak a kereveten a terített karácsonyi asztal mellett. De sajnos felébredtek, és megparancsolták, hogy induljanak. A hatvannégy éves Asta Nilssonnak csak magas sarkú cipője volt, abban ment a hóban. Az első megálló az érdekképviselet volt a finn követség épületében. Ott minden úgy nézett ki, mintha bomba csapódott volna be. Részeg nyilasok hordája zabálta az élelmiszert és vedelte az italt az ott talált raktárból. A berendezés szanaszét a földön – irodaszerek, damasztabroszok, ezüst gyertyatartók egyebek között. Ebben a zűrzavarban vártak órákat a nők. A nyilasoknak terveik voltak velük, de először be akarták várni azt a körülbelül tíz gyanús embert, akiket az éjszaka folyamán szedtek össze.

Összesen tizennyolcan lettek, felállították őket kettesével, mindkét oldalon fegyveres nyilasokkal, és átmasíroztak a városon. Csak az egyik pesti nyilasház előtt vezényeltek álljt. Ott a svéd nőknek le kellett adniuk az útleveleiket, ezek után egy kaszárnya udvarára terelték be őket. Margareta és Asta körülnézett, és a sarokban egymásra rakott holttesteket láttak. Rettegésük erősödött, amikor az újonnan érkezetteket odaparancsolták arccal a kaszárnyaudvar falához, és mozdulatlanul kellett állniuk. Röpködtek a gondolatok Margareta Bauer fejében. „Drága Apa és Anya, mit gondoltok? Azt se fogjátok tudni, hogy hol vagyunk eltemetve. Hamarosan ránk kerül a sor. Köszönök mindent, imádott szüleim. […] Istenhez imádkozom. Segíts minket, jó Istenem, Astát és engem.” Egy darabig ott álltak. De semmi sem történt. Ehelyett új parancs jött: Indulás a központi gettóhoz. Ismét kettesével mentek, fegyveres milíciával körülvéve. „És ez most micsoda? Nem fognak agyonlőni minket?” – gondolta magában Margareta Bauer.   Ez idő alatt Bergnek egy győztes sakkhúzás jutott az eszébe. Nem haza vezette az autóját, hanem a német hadsereg-parancsnoksághoz, ahol kiugrott az autóból, igazolta magát, és elmondta a svéd diplomáciai képviselet elleni túlkapást. Amikor informálta őket arról, hogy Svédország látja el Németország érdekképviseletét, és hogy a svédek átvették az elhagyott német követség kulcsait is, ez hirtelen meghozta a kellő hatást. A német kulcsok ráadásul Berg páncélszekrényében voltak a követségen, amit most kifosztottak. A német katonák azonnal megszabadították a nyilas őröktől, és elintézték, hogy visszakapja a fegyverét. Katonai őrséget is ígértek, hogy visszamenjen a követségre, hogy megtalálja a német kulcsokat. Az oroszok katonai előretörésének nyugtalanító híre miatt végül maga ment vissza az autóján, de kapott egy magyarul és németül megfogalmazott írást egy német parancsnoktól arról, hogy a papír tulajdonosa a német háborús hatalom védelme alatt áll. Per Anger sem ült karba tett kézzel a kora reggeli telefont követően. Azonnal elment a német főparancsnokságra, és találkozót kért a

tábornoktól, hogy rávegye a németeket, avatkozzanak közbe a nyilasok nemzetközi jogot tipró eljárásmódja miatt a svéd fennhatóságú területen. Sajnos sok sikert nem ért el. A tábornok azt üzente adjutánsán keresztül, hogy a támadás belső magyar ügy volt, és a svéd diplomata forduljon emiatt a magyar hatóságokhoz. De a magyar katonai vezetés sem akarta meghallgatni a tiltakozását, és még kevésbé intézkedéseket foganatosítani. Akkor elhatározta, hogy a svájci követséghez fordul segítségért. Elindult Harald Fellerhez, a svájci ügyvivőhöz, bekopogott az ajtaján, és megzavarta a karácsonyi készülődés kellős közepén. Ekkorra Berg visszatért az elhagyott és kifosztott irodába. Az íróasztalát feltörték, a kiürített fiókokat félig kihúzva találta. Minden érték eltűnt a házból, még a gondosan becsomagolt ajándékokat is magukkal vitték a nyilasok. A nagy összevisszaságban megtalálta a még mindig halálra rémült szakácsot és a pincért, akik segítettek neki bepakolni az autóját. Amikor készen voltak, Berg egy láda pezsgőt tett a bőröndök és a teli benzinkannák tetejére. Arra gondolt, hogy elmegy a svéd konzulátusra, Bécsbe. De mielőtt elindul, megkeresi a többieket.   Wallenberg december 24-e reggelét a Hegedűs családnál töltötte egy pesti lakásban. Amikor a svéd diplomaták ellen elkövetett támadás híre elérte az agytrösztöt a Hazai Bankban, még nem került elő. Még akkor sem, amikor Wohl és munkatársai megtudták, hogy Bauert és Nilssont a központi gettóba vitték. Aznap délután a nyilasok új gyermekotthonokat rohamoztak meg, és minden arra utalt, hogy Raoul az elhurcolt gyerekek utáni hajszával volt elfoglalva. Mindenesetre a helyzet túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy Wohl rá várjon. A nagy központi gettó szigorú őrizet alatt állt, és szinte lehetetlen volt bejutni. A Hazai Bankban ezért elhatározták, hogy riadóztatják a Nemzetközi Vöröskeresztet, azon kevés szervezetek egyikét, amelyik beléphetett a zárt gettóterületre. A Vöröskeresztet a svájci Friedrich Born vezette, aki a svájci követség mellett dolgozott. Wohl és munkatársai átmentek Budára, és otthonában keresték meg Bornt, hogy segítsen a svéd nők kimentésében. Távollétükben Wallenberg felbukkant a Hazai Bankban. Hallott az eseményekről, és – elmondások szerint – igencsak sötét volt a tekintete. A

munkatársak ismerték ezt a nézését. Wallenbergnek voltak ilyen pillanatai, amikor minden összeomlott, eltűnt a harckészség, és éjfeketén pesszimista lett, de munkatársai azt is tudták, hogy ez a túlzott borúlátás nem szokott sokáig tartani. Elég a legkisebb fénysugár, és a tűz azonnal visszatér. Budán Wohlnak nagy nehézségébe került meggyőzni Bornt, hogy lépjen a két nő megmentése érdekében. Az volt az ellenvetése, hogy egy ilyen kérésnek nem annyira egy helyi, magyarországi alkalmazottól kellene jönnie, sokkal inkább a svéd kormánytól. Az utóbbit természetesen Wohl nem tudta volna olyan könnyen elérni, különösen, mivel a svéd követség épületét a nyilasok lerohanták. De a svájci képviseleten Anger és Feller ugyanerre a megoldásra jutottak, feltehetően Danielssonnal egyetértésben. A nap folyamán ugyanis az utóbbi is odatalált. A legjobb tehát az lenne, ha a svájci vöröskeresztes delegátus akcióba lépne. A döntő telefonhívást – minden jel erre mutat – Wohl rábeszélési kísérlete közben kapta Born. Ezzel a vita befejeződött, Born elindult a központi gettóba. Ott egyébként Bauert és Nilssont jól fogadták, kaptak egy-egy tál paradicsomos tésztát is. Mindenki kedves volt velük. De a délután lassan estébe fordult, kint sötét volt, és nyugtalankodni kezdtek. Akkor meghallották, hogy valaki a nevükön szólítja őket. Born volt az, akinek sikerült az engedélyt kiverekednie, hogy mindkét svéd nőt kivigye magával a gettóból. Megkönnyebbülve másztak be Born autójába, hogy hazaszállítsa őket a saját villájába, egyben munkahelyére. Amikor a két nő belépett a biztonságot jelentő ebédlőbe, akkor átszakadt a gát. Folytak a könnyeik, amint ott álltak a gyertyákkal díszített, terített büféasztal előtt. Miután ettek, mindkettőjüket egy-egy hímzett, selyemlepedős ágyhoz vezették. Amikor a szenteste a végébe hajlott, az első orosz tankok elérték Buda határát. Az eget bevilágították a szovjet tüzérségi rakéták, amelyeket a németek „Sztálin-orgonáknak” hívtak. Wallenberg nemrég megnyitott svéd kórházában a személyzet éppen leült a karácsonyi vacsorához, szójavirslit ettek sárgaborsó pürével, amikor az összes ablak hirtelen kirepült egy orosz bombatámadás következtében. Általában már edzettek voltak, de ez a közeli támadás sokkolta őket. Kirohantak a hóba, hogy

minden sebesültet és halottat összeszedjenek a mellettük levő, találatot kapott házból. Az utolsó menekülő utat Bécs felé pár órája már elvágták, és teljesen orosz ellenőrzés alatt állt. A zsidó deportálások alkoholista vezetőjének, Adolf Eichmann-nak sikerült elmenekülnie dzsipjén, alig pár órával azelőtt, hogy a gyűrű bezárult. A sofőrje szlalomozott az úton, hogy elkerülje az orosz rakétalövedékeket. Csak karácsony másnapján érte el a tömeges deportálások megrendezője a német biztonsági szolgálat ideiglenes tartózkodási helyét az osztrák határnál. Ekkorra kollégái már biztosak voltak abban, hogy Eichmann meghalt.   Több változat létezik arra, hogy mi történt a többi svéddel, és hol találkoztak később össze.{155} Per Anger és Margareta Bauer szerint Anger titkos, Úri utcai lakásában, Nákó grófnő házában jöttek össze lassacskán, késő karácsonyestétől karácsony napjának kora reggeléig. És utolsóként végül Raoul Wallenberg, Margareta Bauer és Asta Nilsson is megérkeztek. Karácsony reggelén Anger sofőrje hozta őket oda, mert kollégáik aggódni kezdtek értük az orosz bombázások miatt. Mindenki épségben vészelte át az esetet, és el tudták egymásnak mesélni, kivel mi történt. Kiderült, hogy az elfogott Göte Carlsson a délelőtt folyamán együtt volt Yngve Ekmark konzullal, Raoul élelmiszerbeszerzőjével, a követség Gyopár utcai elfoglalt épületében. De Ekmarknak sikerült elmenekülnie a nap folyamán, mert súlyos betegnek tettette magát. Carlsson egy másik trükköt alkalmazott. Este megkínálta nyilas őreit a követség rejtett italraktárából. És amikor az őrök elaludtak, el tudott szabadulni. Nem volt könnyű lecke, ami a svéd diplomatákra várt, amikor karácsony napja rájuk virradt, és miután valamennyien elmesélték történeteiket. Tudták, hogy valamilyen módon vissza kell foglalniuk a svéd diplomáciai területet, miközben továbbra is muszáj bujkálniuk. Budapest nem csak egy totális háborúban részt vevő város volt. Miután minden kormányhivatalt elköltöztettek, egy olyan város lett, ami teljesen ki volt szolgáltatva a bűnöző és erőszakra hajlamos nyilas huligánoknak, a náci rendszer aljadékának. Már eddig is megmutatták, hogy mire képesek. Többé nem volt értelme udvariasan hivatkozni a diplomácia törvényeire. A

nemzetközi jog szerinti bűnökről meg valószínűleg azt sem tudták, hogy micsodák. A kollégák nem szoronghattak valamennyien Angernél az Úri utcában. A svájciak új szálláshelyét viszont a Várban, Esterházy herceg palotájában, biztos helynek ítélték meg. Tágas óvóhely is volt a pincében, ahonnan az egész pincelabirintus bejárható, ahol több ezer ember bujkált. Ide költözött Ivan Danielsson követ, Margareta Bauer, Asta Nilsson és Yngve Ekmark már aznap. De Wallenberg makacskodott. Ő nem akart a föld alá bújni, ő el akart menni a munkatársaihoz Pestre.   A humanitárius osztály Üllői úti főirodájában a telefonos kisasszony, Wohl Edit, Wohl Hugó lánya, egyedül tartotta a frontot a drámai karácsonyi események alatt. Az este folyamán lassacskán a magyar személyzet is kezdett gyülekezni, annak ellenére, hogy parancsot kaptak, hogy mindenki tűnjön el. Muszáj volt idejönniük, mert máshová nem tudtak menni. Ezekben a körökben már korábban is előfordult, hogy válságos helyzetben váratlanul hasznos kapcsolatok bukkantak fel. Az elmúlt hónapban Raoul és „biztonsági szolgálata”, a híres Schützlingsprotokoll több sikeres együttműködést valósított meg aktív rendőrökkel, sőt csendőrökkel is, akiknek egyre kevésbé tetszettek a nyilas tisztogatási akciók, és kettős szerepet játszottak. Ekkorra annyira rosszul állt a magyar rendőrség a nyilasokhoz lojális emberekből, hogy a nyilasoknak át kellett venni az irányítást. Egy külön összekötőt neveztek ki a rendőrök és a nyilas párt közötti kapcsolattartásra, a huszonkilenc éves Szalai Pál pártfunkcionárius személyében. Ekkorra azonban neki magának is lelkiismeret-furdalása lett, amikor megtapasztalta a nyilas csőcselék zabolátlan kegyetlenkedéseit. Előkerült egy írógépszerelő, aki korábban dolgozott a svéd követségen, és jelentkezett, hogy segíteni szeretne. Szabó Károlynak hívták, és fiatalkorában véletlenül ugyanabba a cserkészcsapatba tartozott, mint Szalai. Szabó nem volt zsidó, de már korábban is segített egy-egy mentőakcióban. Szalai rendőrösszekötő ellátta őt egyfajta rendőrigazolvánnyal, ami nagy hasznára vált. Az is megtörtént, hogy Szalai előre figyelmeztette Szabót a párt tervezett erőszakos akcióiról. Amikor Raoul egyik legközelebbi munkatársát, Fleischmann Ottót

karácsony előtt elfogták, és a központi gettóba zárták, Szabónak sikerült kiszabadítania egy Szalai által írt nyílt paranccsal. Szabó Károly izmos testű, szőke hajú ember volt. Nemrégiben szerzett egy hosszú, fekete bőrkabátot, és sokan összetévesztették egy Gestapotiszttel. Karácsony napján Fleischmann pszichiáterrel elmentek a svéd követség épületébe. A fekete bőrkabát és egy tiroli kalap segítségével Szabó határozottan bement Danielsson irodájába, és megparancsolta a még mindig részeg nyilasoknak, hogy azonnal hagyják el a követséget. A trükk bevált, és ezek után barátjának, Szalainak a segítségével kihívta a rendőröket. Fleischmann telefonja után Wallenberg és munkatársai üdvrivalgásban törtek ki: „Visszahódítottuk a követséget!” Karácsony másodnapján haditanácsot tartottak a svéd diplomaták. Elhatározták, hogy Berg, akinek most már volt egy német védelmet nyújtó igazolása, visszatér a követségre, és felügyeli azt a magyar irodistával, Mezey Dénessel együtt. Anger az Úri utcában fog tartózkodni, és innen intézi a magyar és a német hivatalokkal az esetleg felmerülő ügyeket. A többiek a svájciak által bérelt palotában maradnak. Ők semmi szükséget nem szenvedtek, legalábbis eleinte. Esterházy herceg is ott lakott még, és az első napokban, amíg a konyhát ki nem bombázták, a diplomatákat négyfogásos vacsorával etették. A svájciak rejtjelek kódolásának feladatát adták nekik, hogy legyen mivel foglalkozniuk, és könnyítsenek a hangulaton. Margareta Bauer azonban látta, hogy Danielsson nyugtalanul sétált felalá „a kertben, gyors ütemben, mint egy rab”.   Wallenberg érdeklődését rendkívüli módon felkeltette az együttműködésre kész nyilas rendőrségi összekötő, Szalai Pál. Megkérte Szabó Károlyt, hogy hozzon össze egy találkozót kettejük között. Karácsony másodnapján éjfél felé Szabó és Fleischmann a rendőrfőnök irodájába ment a városházára, és elhozták őt a visszafoglalt követség épületébe, ahol Wallenberg várt rá. Közben elment az áram. Sokkal később Szalai emlékezett a reszkető svéd védencek soraira, akik gyertyával világították meg a lépcsőházat az elsötétült házban. Kétségtelenül megrémültek, amikor meglátták, hogy ki érkezett.

Azon az éjszakán, amikor Wallenberg és Szalai első ízben találkoztak, pontosan három hét volt hátra Wallenberg harminckét évnyi, szabadságban töltött életéből. Egészen bizonyosan ez a három lett a legnehezebb. A Szabó–Szalai duó ez alatt az idő alatt központi szerepet kapott a svéd mentőakcióiban. Wallenberg kézfogásáról a magas rangú nyilas vezetővel azt gondolhatjuk, hogy ellentmondásos volt, különösen mindazok után, amik korábban történtek, de eredményét tekintve sok-sok zsidó életét mentette meg. A rendőrségi összekötő már a hallban leszögezte, hogy nem hivatalos minőségében jött, hanem barátként. Danielsson dolgozószobájának kandallótüzénél Szalai elborzadva beszélt azokról a bűnözőkről, akik a nyilasokhoz csatlakoztak, és most gyilkos szándékú barbárokként grasszálnak a város utcáin. Szerinte mindenkinek veszélyben az élete, és mostantól együtt akar működni a svéd követséggel és Wallenberggel. Azt is mondta, hogy a legmagasabb rangú rendőrök között a fővárosban legalább egy hasonló véleményen van. Megállapodtak, hogy bármikor szükség van rá, Raoul üzen neki. Éjjel két órakor hagyta el Szalai a Gyopár utcai követséget. Akkor megparancsolta az őt kísérő két rendőrnek, hogy maradjanak, és ettől fogva Wallenberg testőrei lesznek. Hogy Szalai kezdeményezésére vagy más okból, azt nem tudjuk, mindenesetre a követség épülete és Raoul pesti irodája egy tucat csendőr és rendőr huszonnégy órás őrizete alatt állt. A személyzet tagjai az Üllői úton átmenetileg fellélegezhettek, és az épületben maradhattak családtagjaikkal. Wallenberg ettől kezdve mindig másutt aludt, és jóformán sohasem mozdult a testőrei nélkül. A legszükségesebb dolgai a hátizsákjában mindig nála voltak. A következő hetekben akár naponta többször is találkozott Szalai és Wallenberg, aki azt is fontosnak találta, hogy új, különleges kapcsolatát megossza másokkal. Összekötötte például Szalait a svájci követséggel és a Zsidó Tanács néhány vezetőjével is. „Az volt a jellemző rá [Raoul Wallenbergre], hogy ő, a svájciaktól és másoktól eltérően, mindenkin akart segíteni. Segíteni akarta a gettót úgy, hogy közben segíti a svájciakat is, meg a svédeket is, meg mindenkit, akit üldöztek” – mondta Szalai egy későbbi interjúban.  

A stockholmi külügyminisztériumban napról napra növekedett az aggodalom amiatt, hogy nem volt kapcsolatuk a budapesti képviselettel. Karácsony napján a minisztériumi vezetés válaszolt az utolsó, karácsony előtti budapesti segélykérésre. „Amennyire lehetséges, próbálják meg elkerülni, hogy a kérdést kiélezzék” – írták, és még udvariasan arra is válaszoltak, hogy Anger és Wallenberg karácsonyt ünneplő családjai szintén üdvözletüket küldik. De Budapestről nem jöttek újabb hírek. A telefonvonalakat elvágták, és minden jel szerint a táviratok sem értek célba. A külügyben szorongtak, mert emlékeztek, hogy a képviselettől a küszöbön álló, fenyegető erőszakos cselekményekről érkeztek információk. Négynapi hallgatás után felszólították az Alt Döbernbe evakuált berlini követet, Arvid Richertet, hogy nézzen utána a német külügyminisztériumban, mi történt a budapesti svédekkel. A bécsi konzulátust is megkérték, hogy nézzék meg, lehetséges-e, hogy a svéd diplomaták mégis az osztrák határ közelében vannak. A német külügy gyorsan válaszolt az evakuált német képviselettől kapott információ alapján, és elmondták, hogy „a svéd követ ismeretlen búvóhelyen tartózkodik Budapesten, és Wallenberg követségi titkár német védelem (Waffen-SS) alatt áll”. A német külügyi tisztviselő még egy magyarázattal is megpróbált szolgálni: „Ezt annak összefüggésében kell tekinteni, hogy bizonyos akciók történtek a magyar rendőrség részéről a nyilasokat illetően.” A csata Budapestért most már komolyan megkezdődött. A bekerített város külső kerületeiben az egyesített magyar és német csapatok, erejüket megfeszítve, megpróbáltak Hitler kifejezett parancsának eleget tenni – egyetlen utcakő sem veszhet el Budapesten. De a Vörös Hadsereg kemény ellenfél volt. Malinovszkij fontos védelmi vonalakat áttört a keleti kerületekben, és megkezdte az utcai harcokat. A nyugati fronton pedig Tolbuhin folytatta az előrenyomulást. A szovjet katonai vezetés mégis megpróbált egy másik lehetőséget. December 29-én orosz röplapok szállingóztak le Budapestre, amelyben felszólítják a németeket, hogy kapituláljanak. Malinovszkij és Tolbuhin ezt még megtetézték azzal, hogy elküldtek egy-egy szovjet kapitányt, parlamentert, a német-magyar hadvezetéshez. Fehér zászlóval közeledtek,

és a németeknek szóló ultimátumot vittek magukkal: azonnali kapituláció jó bánásmódért cserébe. A német parancsnok válasza határozott nem volt. Egyik szovjet parlamenter sem tért vissza. Ezzel Budapest sorsa megpecsételődött. A város utcái háborús hadszíntérré változtak, dacára annak, hogy minden résztvevő fél valójában éppen ezt szerette volna elkerülni. Ezen a napon mínusz négy fok volt, sűrűn esett a hó, és alig lehetett tájékozódni a nagy fehérségben. A rossz látási viszonyok között az utcán tartózkodni egyet jelentett a halálos veszedelemmel. Egy szovjet bomba eltörölte a konyhát és a vendégszobát Esterházy herceg palotájában, és mindenkit lekényszerített a hideg, nedves pincébe. A svédek bridzseltek, és hangosan énekeltek, hogy elkergessék a rossz gondolatokat. A svájci követség pesti épületében Wallenberg és Feller válságstábot tartott. Különböző cselekvési lehetőségeket vitattak meg két vezető zsidóval, Krausz Miklóssal a svájci „kivándorlási osztályról”, valamint Wilhelm Károllyal a Zsidó Tanácstól. Gyertyafényben beszélgettek arról, hogyan tudnának a diplomaták, Wallenberg és Feller, átjutni az oroszokhoz, hogy informálják őket a helyzetről. Néhány órával később Fellert elfogták menyasszonyával együtt, elcipelték egy nyilasházba, és ájultra verték. Csak akkor engedték el, amikor megfenyegette őket, hogy a nyilasok svájci konzulja Svájcban bitófán végzi, ha nem hagyják azonnal abba. A magyar fővárosban teljes káosz uralkodott. A bombatámadásokban megsérült emberek özönlöttek a nemzetközi gettóban levő svéd kórházba. Egyes napokon ötszáz embernek kellett megosztoznia ötven ágyon. Az orvosok szőnyegeket és pokrócokat akasztottak az ablakokra, hogy így tartsák távol a hideget, mert az ablaküvegek korábban kirepültek egy bombatámadásnál. 1944 egyik utolsó napján az orvosok végrehajtottak négy amputációt, egy műtét során eltávolítottak repeszeket egy gerincből, négy mellkasoperáció (golyók), tíz-tizenkét műtét gránátdarabok eltávolításával és egy koraszülés levezetése. Aznap, amikor az első sebesült nyilasok kopogtak a kapun, és segítséget kaptak, leomlott egy fal. Raoul Wallenberg személyzete hamarosan ellátott hatvan sebesült katonát is a mellettük levő katonai kórházban, miután annak a személyzete elmenekült a terepről.

  Az év utolsó ünnepe előtt megint fokozódtak a svéd védencek elleni erőszakos cselekmények. A szilveszter előtti napon nyolc, golyószóróval felfegyverkezett nyilas megrohamozta a nemzetközi gettóban az egyik svéd házat. Mind a százhetven ott lakót – fiatalokat, betegeket, öregeket és csecsemőket egyaránt – kiparancsoltak a ház udvarára, ott elvették minden értéküket, majd sorba állították őket. Pár órával később éjféltájban, egy nyilasházból csoportokban kivitték őket a Duna-partra. Bőrövekkel összekötözték, majd lelőtték őket. Úgy estek a Duna jéghideg vizébe, hangtalanul, mint a gabonakévék. A szomszédok lármázták fel Raoult a letartóztatásról. Szokása szerint próbálkozott a külügyminisztériumban, de szemtanúk szerint sokkal inkább a „földalatti mozgalom katonai formációi” vetettek véget a gyilkosságoknak, mielőtt az összes, elfogott svéd védenccel végeztek volna. Hasonló akciókat hajtottak végre más svéd házak ellen, és sok svájci védencre is ugyanez a sors várt. Azon a hétvégén több száz, svéd menlevéllel rendelkező zsidót lőttek agyon a Duna-parton. Wallenberg természetesen felkereste legújabb szövetségesét, a rendőrösszekötő Szalait, aki a városháza pincéjében tartózkodott. Szalai szkeptikus volt. Nincsenek elegen a megfelelően gondolkodó rendőrök és csendőrök, hogy minden házat őrizzenek a nemzetközi gettóban. Az ő javaslata az volt, hogy valamennyi, nemzetközi védelem alatt álló zsidót vigyenek át a zárt, központi gettóba. Raoul tudatában volt a központi gettóban uralkodó életkörülményeknek, és Szalai javaslata elborzasztotta. Szilveszter éjszakáján Margareta Bauer, Ivan Danielsson és a többiek megint bridzsezéssel ütötték agyon az időt a sötét, nedves pincében. Hálából a vendéglátásért, Margareta megint hagyta nyerni Esterházy herceget. A követség épületében Lars Berg – szokás szerint – csizmával a lábán, maga mellett egy golyószóróval feküdt ágyba, azután, hogy megpróbálta normalizálni az életet egy olyan vacsorán való részvétellel, amelyen szmokingban kellett megjelenni. Wallenberg ismét éjszakai szállást váltott, az újévet Wohl Hugó társaságában Észak-Pesten egy palotában akarta ünnepelni, de szilveszter éjszakáján szétbombázták a palotát, úgyhogy onnan is el kellett menniük.

Az éjféli harangszó előtt pár órával a Stockholmban állomásozó svájci követ felhívta a svéd külügyminisztériumot. Táviratot kapott Budapestről, amely egyetlen olvasható mondatból állt: „A svéd képviselet minden tagja ép és sértetlen.” Az üzenetet még aznap este továbbították a hozzátartozóknak.   A svéd diplomaták Budapesten tele voltak a szovjet „felszabadítók” iránti, szinte naivnak mondható, pozitív várakozással. Kollégáiknak a Szovjetunióban, akiket szintén bekapcsoltak az ügybe, sokkal vegyesebbek voltak az érzelmeik. Svédország akkori moszkvai követe negyvennégy éves, és Staffan Söder blomnak hívják. A háború alatti időszak nagy részében a stockholmi külügyminisztériumban a politikai osztály vezetője volt. Az első háborús években egyike azoknak, akik a legintenzívebben érveltek, hogy Németországgal szemben engedékeny stratégiai politikát kell alkalmazni, mert ez a legjobb módja annak, hogy Svédországot a háborún kívül tudják tartani. Ez a hozzáállása őt Christian Günther kedvencévé és bizalmasává tette. Legalábbis 1942-ig, amikor a svéd külpolitikát lassan, fokozatosan átorientálták annak következtében, hogy Németország kilátásai a háború megnyerésére radikálisan romlottak. Akadtak olyanok, akik Söderblomot náci bélyeggel akarták ellátni németbarát hozzáállásáért, de semmi sem lett volna ennél nagyobb hiba. Az biztos, hogy néhányszor messzire ment alkalmazkodásban, de egyáltalán nem ideológiai okokból. Semmiféle problémát nem okozott neki, hogy reálpolitikai megfontolásból stratégiát váltson, amikor a háború megfordult, és aktívan részt vegyen a dán zsidókat mentő svéd akcióban 1943 októberében. Ezen kívül az új moszkvai követ gyerekkorától anglofil volt. Tizenhat évesen nagy példaképe, William Shakespeare szonettjeit fordította, és ezt adta édesanyjának ajándékba. A fiatal Söderblom úgy fogalmazott, hogy egy óriási lánccal össze kellene fogni a brit szigeteket, elvontatni a svéd nyugati partokhoz, és ott lehorgonyozni őket. Személyét egy jól érzékelhető, brit gentlemanszerű szellem lengte körül. Szigorúan öltözött, egyenes háttal járt, ez a lovasszázadban eltöltött éveinek emléke volt.

1944 szilveszterén alig egy fél éve volt új pozíciójában. Az új moszkvai követ nagyjából akkor hagyta el Svédországot, amikor Raoul Wallenberg, akinek a sorsa hamarosan az ő íróasztalára kerül. Akkor, amikor Söderblom 1944 nyarán megérkezett Moszkvába, kényelmetlenül hűvösek voltak a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok. Ennek nem annyira a korábbi, Németországhoz dörgölőző svéd politika volt az oka, ami miatt az oroszok meglepően nagy megértést tanúsítottak. Nem. A svéd semlegességgel való elégedetlenségnek sokkal előbbi a dátuma. 1943-ban Söderblom elődjét, Vilhelm Assarssont persona non gratának minősítették, mivel az oroszok azt állították, rájöttek arra, hogy a svédek szovjet katonai titkokat szolgáltattak ki Németországnak. A bilaterális háttérzajban akadt még néhány hangulatrontó elem, mint például, hogy pár svéd hajót orosz tengeralattjárók megtorpedóztak, valamint egy szovjet állampolgár, akit tizenkét év, svéd börtönben letöltendő büntetésre ítéltek kémkedésért. Söderblom nagy lelkesedéssel látott új feladatához. Keményen elhatározta, hogy egymaga teljesíteni fogja azt, amire a külügyminiszter, Christian Günther és a miniszterelnök, Per Albin Hansson leginkább vágyik: radikálisan megjavítja, bizalommal tölti meg a kapcsolatot a Szovjetunióval. A feltételek adottak voltak. A külügyminisztériumon belül Söderblomot nagy tehetségnek ismerték el, és egy céltudatos, szorgalmas igáslónak tartották. Beszélt franciául, angolul, németül, oroszul, és gyors felfogású volt megértésben és válaszadásban egyaránt. A nyelve olyan éles volt, hogy a megjegyzései időnként cinizmusba csaptak át, emiatt sokan megsértődtek rá. Nem mindig talált célba angol jellegű humora és iróniája sem. Jó pillanataiban úgy ítélték meg őt, hogy önbizalma van, és felsőbbrendűnek érzi magát. De voltak más oldalai is, amelyeket a gyermekkora határozott meg. Az, hogy a híres érsek, Nathan Söderblom családjában nőtt fel, a tíz gyerek egyikeként. Nem azért, mert osztotta apja erős hitét, hiszen ő inkább agnosztikus volt, de mindenképpen nagy hatással volt rá, hogy egy sikeres és tisztelt apa mellett nőtt fel, akit ezenkívül határtalanul csodált. Megvolt benne az igény az elismerésre, a sikerre, ennek elérésére kemény követelményeket támasztott magával

szemben. És megvolt benne a fájdalmas önkritika, a sötétség és a pesszimizmus. És ott volt a sebezhetőség is, aminek az elrejtéséért mindent elkövetett. „Staffan egy nagyon barátságos és előzékeny ember volt, majdhogynem túlzottan udvarias. De nem vette könnyen a dolgokat. Sok mindent lehetett rá mondani, de azt, hogy vastagbőrű, azt nem, viszont nagyon kontroll alatt tartotta magát. Észre lehetett venni, hogy nagyon erős érzéseket hordoz magában” – emlékezett rá egy rokona.   Söderblom reálpolitikai hozzáállása sok szempontból megfelelt karakterének, amely a felszínen egyfajta szervilismust mutatott. El kell „kerülni a szükségtelen nehézségeket és problémákat” – volt a mottója a Németországhoz való alkalmazkodási politikáról. Ezt a stratégiát fogja majd alkalmazni Moszkvában is – mondta munkatársainak a követségen, amikor odaérkezett 1944. júliusban. Elmúltak azok az idők, amikor az oroszok felől jövő kritikus megjegyzésekre és vádaskodásokra koncentráltak. Mostantól a pozitív dolgokra figyelnek, és egy kukkot sem szólnak olyasmiről, amit az oroszok ellenük fel tudnának használni. „Inkább kerüljük el a bajt, mint hogy megadjuk magunkat neki” – így emlékszik az akkor második ember, Ingemar Hägglöf a söderblomi programdeklarációra. Eleinte minden jól ment. Az új követ dicsérte a modernizált Szovjetuniót hazaküldött jelentéseiben, méghozzá akkora lelkesedéssel, hogy a munkatársai meg voltak győződve, Söderblom azt hitte, megfigyelik. Ami valószínűleg így is volt. „Söderblom tükrében minden jó volt: az emberek, a kijelentések, az események, a táj, az időjárás. Minden együttműködő barátságos és gyors gondolkodású, intelligens és egyenes. Még Sztálinról is azt írta, hogy emberi és egyenes” – fogalmazott Hägglöf a moszkvai időkről később kiadott könyvében. A követ ezenkívül learathatta egy sikeres, diszkrét, svéd diplomáciai közvetítésnek a gyümölcsét, amely hozzájárult az 1944 szeptemberében kötött finn–szovjet békeszerződéshez. Novemberben pedig Svédország nagyvonalú javaslatot tett egy szovjet– svéd kereskedelmi egyezményre, amit nem is lehetett máshogy értelmezni, mint a barátság zálogát.

A lelkesedés még kitartott a moszkvai követ decemberben befejezett stockholmi látogatása alatt is. Annyira túláradó volt, hogy utóda a külügyminisztériumban, Sven Grafström, meg is jegyezte a naplójában: „Söderblom boldoggá teszi Stockholmot a jelenlétével. Teljesen hagyja magán eluralkodni a messiásképzetet a Szovjetunióval kapcsolatban. Mert akárki hallgatja, annak Oroszországot dicsérve prédikál, és azt fejtegeti, hogy milyen különlegesen jók a Moszkvával való kapcsolataink. Úgy vélem, hogy életveszélyes lesz azon a napon, amikor kapcsolataink az oroszokkal egy valóban erős kezet igényelnek – és ez a nap el fog jönni.” Mindeddig Söderblom lelkes üdvrivalgása egész jól passzolt a Szovjetuniónak ahhoz a felmagasztosult képéhez, amilyet a budapesti kollégái is éreztek. De most újévi hétvége volt, és az utóbbi hetekben egyik kudarc a másik után érte Söderblomot. Az egész a Luca előtti napon (december 12-én) kezdődött. Akkor a svéd követ Moszkvában meglátogatta Vlagyimir Gyekanozov külügyminiszterhelyettest,{156} aki Molotov külügyminiszter bizalmasai közül ÉszakEurópáért volt felelős. Hirtelen eltűnt a szívélyesség és a korábbi találkozók kellemes atmoszféráját mintha a szél fújta volna el. Helyette Söderblomot ingerlékenység és éles hangnem fogadta. Gyekanozov arról a harmincezer balti emberről akart tárgyalni, akik az őszi szovjet csapatelőrenyomulás elől csónakokkal Svédországba menekültek. Jog szerint ők a Szovjetunióhoz tartoztak, mutatott rá. Svédországnak sohasem lett volna szabad befogadnia őket, de ha már ez megtörtént, akkor az egy visszautasíthatatlan követelés a Szovjetunió részéről, hogy küldjék haza őket. Meglehetősen paprikás hangulatban Gyekanozov még azt is megkockáztatta, hogy Svédország – rábeszéléssel – esetleg kifejezetten akadályozta a baltiakat a hazatérésben. A követ valami olyasmit válaszolt, hogy Svédországnak nem áll szándékában a baltiakat kényszerrel elküldeni az országból. Ezt Gyekanozov nem tudta megérteni. „Svédország inkább szentimentális hangulatoknak enged, semmint hogy ápolja a szovjet kormánnyal a jószomszédi kapcsolatokat?” – kérdezett vissza.

A fagyos viszony kitartott a következő héten, amikor Söderblom rutinlátogatást tett a külügyminisztériumban egy tisztviselőnél. Semmi mosoly, semmi személyes megjegyzés, csak rövidre szabott, elutasító válaszok. A követ rosszul érezte magát. Úgy tűnt, hogy az az ambíciója, hogy az oroszokat jó hangulatban tartsa, nem volt sikeres. Aznap, amikor visszatért a külügyből, Hägglöf másodtitkár azt írta a naplójába, hogy Söderblom „lehangolt és pesszimista volt”. Jelentésében megmagyarázhatatlannak tartotta a jéghideg és barátságtalan fogadást. „Nem fogok rohanva visszamenni ezekhez az urakhoz.” De egy héttel később kénytelen volt keresni a kapcsolatot. Újév előtti napon a külügy táviratozott Moszkvába, és közölte, hogy a svéd diplomaták Budapesten illegalitásba vonultak fenyegető erőszakos cselekmények miatt. Söderblom feladata, hogy kérje meg az oroszokat, segítsék a svéd diplomatákat Budapest felszabadítása után. A biztonság kedvéért egy teljes listát is mellékeltek. A külügyminisztérium néhány használható érvvel is ellátta. El kell mondania, csak azért maradtak helyükön, hogy Svédország végig ki tudjon tartani vállalt kötelezettsége mellett, hogy ellássa a Szovjetunió érdekképviseletét, valamint segítse azt a mintegy tizenötezer zsidót, akik svéd védelem alatt álltak. Söderblom egy írásos jegyzékben hajtotta végre az utasítást, amelyet Gyekanozov külügyminiszter-helyettesnek küldött szilveszter napján. 1945. január 2-án Tolbuhin és Malinovszkij marsall a frontvonalban megkapták rejtjeles távirataikat a Vörös Hadsereg fővezérkarától, Moszkvából. Ebben informálták őket, hogy a svéd misszió az ostrom alatt levő városban van. Megkapták az összes munkatárs nevét, és a parancsot, miszerint jelentsék, amikor rájuk találnak, hogy további utasításokat kapjanak, milyen intézkedésre van szükség a megvédésükhöz.   Már Raoul Wallenberg sem tudta befogni a szemét, hogy ne lássa: a helyzet egyre reménytelenebbé vált. Azok a nyilasok, akik átvették az uralmat Budapest felett, arra a kellemetlen elhatározásra jutottak, hogy a rendelkezésükre álló rövid időben annyi zsidót semmisítenek meg, amennyit csak tudnak. Ezenkívül az is nyilvánvaló volt, hogy a németek döntése, hogy nem kapitulálnak, romba dönti a várost. És az emberek éheztek.

Ha mindez még nem lett volna elég, az egyik halálos fenyegetés követte a másikat saját személye ellen. Néhány nyilas vezető meg volt győződve arról, hogy a szövetségeseknek kémkedik, és a követség pincéjében rádióadót rejteget.{157} A svédek és védenceik mostanra szabad préda lettek. A nyilasok szerint a területenkívüliség megszűnt azzal, hogy a követség nem volt hajlandó a kormánnyal együtt nyugatra vonulni. A biztonság kedvéért Raoul állandóan mozgásban volt, de nem bújt a föld alá. Mindig követték az őrségére kirendelt rendőrök vagy csendőrök, és Langfelder, a sofőrje is mellette volt. Az AY 152-es rendszámú, borvörös Studebakerrel cirkáltak a városban. Az autó körbe volt tapasztva mindenféle információval, diplomáciai és futártáblákkal és más, a védettségről szóló tájékoztatóval. Raoul fontosnak tartotta, hogy állandóan értesüljön a harci helyzet állásáról, folyton felbukkant Szalai irodájában, ahol követni tudta a falon levő térképekre szurkált kis zászlók alapján az oroszok előretörését. Halálmegvető bátorsággal felment a Gellérthegyre is, hogy saját szemével győződjön meg arról, hol húzódnak a Vörös Hadsereg vonalai Pesten. Január 2-án a Hazai Bankot is találat érte. A támadásban meghalt a követség egyik sofőrje, Raoul munkatársainak pedig, biztonsági okokból, le kellett vonulniuk a pincébe. Ott, egy fél méter vastag páncélajtó és többszörös zár mögött, húsz és negyven között volt a szalmazsákokon összezsúfolódott emberek száma. Forgács Gábor, aki nagybátyjával az Üllői út pincéjébe költözött be, megjegyezte, hogy a Raoul körüli agytröszt – például Wohl Hugó és apja, Forgács Vilmos – még ezek között a kimondhatatlan viszonyok között is valamiféle csodával határos módon végig megőrizte a tőle megszokott eleganciát. Még a bank széfjében is frissen borotváltak voltak, öltönyben és nyakkendőben jelentek meg minden nap. Előfordult, hogy Szalai a bank széfjébe ment tárgyalni. Első alkalommal, amikor Wallenberg kinyitotta a nehéz vasajtót, nevetve mutatta Szalainak, hogy ez a széf sokkal nagyobb gazdagságot rejteget, mint a pénz. Itt embereket rejtenek. 1945 egyébként nem túl fényesen kezdődött Wallenberg számára. Az első napokban jött egy nyilas parancs, hogy a nemzetközi gettóból az összes zsidót a központi gettóba kell átköltöztetni. „Wbg [Wallenberg] ngyn [nagyon] deprimált” – jegyezte meg Margareta Bauer január 2-án a

naplójában. „35 ezer embert átvisznek a központi gettóba. A nyilasok ötös, hatos csoportokba gyűjtik, kirabolják, majd agyonlövik őket. Minden házban kutatnak a munkaszolgálatosok után. Bombák estek, a házra kettő is. Egy boltív alatt álltam, nem értem le a pincébe.” A döntés, hogy a védenceket átvigyék a központi gettóba, nagy vereség volt. Raoulnak katasztrofális állapotok jelentek meg lelki szemei előtt. A Nemzetközi Vöröskereszt élelmiszer-szállítmányait pont ebben az időben állították le, mert nem volt olyan szállító cég, amelyik tovább vállalni merte volna a feladatot. Raoul egy felületes számítást készített, eszerint a központi gettóba bezárt, több mint hetvenezer emberre pár napon belül az éhezés vár. Ha ebben a helyzetben még harmincötezer, nemzetközi védelem alatt álló embert is ide csuknak, az egyenlő a tudatos, tömeges emberirtással. Január 3-án Wallenberg kapcsolatba lépett a hadsereggel, szóban és írásban egyaránt, hogy elhárítsa a fenyegetést. A német parancsnok levél útján tudta meg, hogy „ez a terv humanitárius szempontból bestiálisnak és őrültnek nevezendő. A Királyi Képviselet [Svédország diplomáciai képviselete] számára nem ismeretes, hogy ehhez hasonló tervet valaha is végrehajtott egy civilizált állam kormánya.” Megfenyegette a magyar kormány vezérkarát, hogy százezer kioltott életért vonják majd felelősségre. De a döntés megfellebbezhetetlen volt. A körzeti rendőröktől jött a nem hivatalos információ, hogy valami készülődik. Wallenbergnek nem volt más választása, mint engedni – legalábbis egy időre. Ha ellenáll, megvan a veszélye annak, hogy az egész még rosszabbul sül el. A következő napon körbejárt egy üzenet a svéd házakban, hogy mindenki készüljön fel a központi gettóba való átköltözésre. A védenceknek azt javasolták, hogy a legszükségesebbeket pakolják be egy csomagba vagy hátizsákba, és gondoljanak arra, hogy ne vigyenek magukkal többet, mint amit hosszú gyalogláson is tudnak cipelni. A többi tulajdonukra írják rá a nevüket, és hagyják hátra. Pár órával később megkezdődött az első négy ház kiürítése. A nemzetközi gettó irodafőnöke annyira elkeseredett a katasztrofális fejlemény miatt, hogy öngyilkos lett. Az utolsó szó azonban még nem hangzott el: Wallenberg nem adta fel teljesen, hanem folytatta tárgyalási körútját még az után is, hogy

elengedte a védenceket. Közvetlenül a városban tartózkodó, legmagasabb nyilas vezetőséghez fordult, Vajna Ernő városparancsnokhoz és Nidosi Imréhez, a milícia vezetőjéhez, akik a városháza óvóhelyén tartózkodtak, a félelmet keltő címen, a Városház utca 14.-ben, ahol egy információs és parancsnoki központot állítottak fel. Itt volt általában a rendőrségi összekötő, Szalai Pál, Raoul legújabb szövetségese is, aki mindhiába próbálta befolyásolni feletteseit, nem sikerült a nemzetközi gettó evakuálásának rendeletét visszavonatnia. Wallenberg kijátszotta a legfontosabb kártyáját: az ennivalót. A nyilasok is éhesek voltak. Amikor megígérte nekik, hogy a humanitárius osztály élelmiszerraktárából kapnak ennivalót, végül sikerült negyvennyolc órával későbbre tolnia a tervezett evakuálást. Ez a svájciak házaira is vonatkozott. Egy pár aláírt menlevél is biztosan gazdát cserélt a tárgyalások során. A megbeszéléseken Raoul találkozott a svájci képviselővel, Peter Zürcherrel és egy olasszal, Giorgio Perlascával, aki a spanyol követséggel működött együtt.{158} Közösen mentek a városháza óvóhelyére, ugyanabban az ügyben. A nemzetközi gettóban a svéd és svájci védetteken kívül volt még néhány száz, spanyol védelem alatt álló zsidó is. Az olasz Perlasca sikeresen harcolt értük, és egyfajta ügyvivőként átvette a dolgok intézését, amikor a spanyol diplomaták elhagyták Budapestet. Amilyen gyorsan csak lehetett, Wallenberg összekapcsolta Perlascát is az együttműködésre kész rendőrségi összekötővel, Szalaival. Raoul elmondta Perlascának a saját személyét érintő fenyegetéseket, és megkérdezte, hogy a spanyol követség tudna-e neki búvóhelyet adni néhány napra. Perlasca megígérte, hogy fogadja őt. Teltek a napok, Perlasca várt, de Wallenberg sohasem bukkant fel.{159}   A nemzetközi gettó evakuálását felfüggesztették, de ettől még senki sem tört ki üdvrivalgásban. A helyzet rendkívül bizonytalan volt. Alig maradt idejük, hogy hozzászokjanak, és megpróbáljanak elkerülni egy újabb, felfoghatatlan bestialitást. És a következő, ha lehet, még rosszabb, máris az ajtón kopogtatott. Gátlástalan barbárokkal kellett szembenézniük, akik teljesen elveszítették az ellenőrzést önmaguk felett, és a kapcsolatot azzal, amit valaha éreztek humanitás és erkölcs vonatkozásában.

Nidosi Imre, a milícia vezetője, a legrosszabbak közé tartozott. Eredetileg fürdőmester volt a Széchenyi fürdőben. Amikor a nyilas kormány elhagyta Budapestet karácsony előtt, Nidosi kinevezte magát az összes nyilas osztag parancsnokának.{160} Az a hír járta, hogy ő biztatta fel a nyilas milíciát az ellenőrizetlen, esztelen gyilkolásra, mert plakátokat nyomtatott ki ezzel a szöveggel: „A helyszínen azonnal kivégezni minden árulót!” Ezzel a paranccsal szembeszegülni egyet jelentett a halálos ítélettel, ami természetesen nem csökkentette a nyilas csőcselék vérszomját. Egy kézfogásnak semmiféle értéke nem volt ebben a féktelen pokolban, következésképpen eljött január 8-a éjszakája, az eddigi legátfogóbb támadás a svéd védett házak ellen. Fegyveres nyilas csapatok megrohamozták a humanitárius osztály irodáját és egyben lakóházát a Jókai utca 1.-ben, nem messze az Operától és az Andrássy úttól. Ugyanúgy, mint az Üllői úti főiroda, a Jókai utca is Pestnek a nemzetközi gettón kívüli területére esett. Ennek ellenére a ház teljes mértékben a védettek közé tartozott. Egy nagy, svéd zászló lengett a homlokzatán, és egy tábla a svéd területenkívüliségről. A Jókai utca 1.-ben 260–280 személy lakott, valamennyien svéd védencek, többen közülük Wallenberg osztályának munkatársai. A nyugtalanság érezhető volt a házban már a támadás előtti napon, mert a kirendelt csendőrök egyszer csak eltűntek a kapu elől. Egy héttel korábban elfogták a házparancsnokot, és agyonlőtték. A védett zsidók megértették, hogy valami készülődik. A nyilasok átkutatták az egész házat, és valamennyi lakónak megparancsolták, hogy „három percen belül” jelenjenek meg az udvaron. A legtöbben a pincében kerestek menedéket a bombák elől, és most a hidegtől és a félelemtől reszkető embereket kizavarták a téli éjszakába. Az udvarról menetben indították őket a hóbuckákon keresztül ismeretlen célpont felé. Mindannyian biztosak voltak abban, hogy a Dunaparton végződik az útjuk. És ez is lett a többség sorsa, már ha nem lőtték őket agyon ott, az udvaron. De először szorosan egymás mellett állva el kellett tölteniük egy éjszakát a Városház utca 14.-ben, a nyilasok főhadiszállásán. Ott megverték őket, elvették összes értéküket, mielőtt kisebb csoportokban elindultak ismeretlen sorsuk felé.

Ebben az összezsúfolódott tömegben volt többek között a tizenkét éves Kadelburger Kati. Később Svédországba költözik majd, férjhez megy, és Kate Wacznak fogják hívni. Hatvanöt évvel a támadás után e könyv szerzője mellett fog állni egy téli gyűlésen Stockholmban, a Raoul Wallenberg téren, és emlékezni fog erre a drámára és a hóesésre Budapesten, 1945 januárjában. „Olyan szorosan álltunk, mint a szardíniák. Akkor elkezdték a gyerekeket kihívni. Odamentem egy nyilas nőhöz, aki nagyon félelmetesnek tűnt. Le kellett vennem a nyakláncomat. A barna pulóverem zsebében volt néhány mogyoró. Ott volt egy ciánampulla is, amit a mamámtól kaptam akkor, amikor a nyilasok átvették a hatalmat. Mindent oda kellett adnom. Aztán a borzalmas nő leparancsolta a lábamról a bakancsomat. »De akkor hogyan fogok gyalogolni?« – kérdeztem. – »Ha nem veszed le azonnal, agyonlőlek« – ordította.” Kati mamája is abban a csoportban volt, és hamarosan őket is útnak indították. Kati harisnyában menetelt a hóban. A Duna-parthoz, a halálba – gondolta. Ehelyett a nyilas őrök egy magas palánk mellett megálltak. Kinyílt egy kapu, és a csoportot beengedték. Kati látta, hogy az utcát holttestek szegélyezték, és megértette, hogy hová kerültek. Egy hirtelen „együttérzési rohamban” a nyilasok a nőket és a gyerekeket a központi gettóba vitték. Az elhurcolt svéd védencek közül azonban legalább száznyolcvanat a Dunába lőttek azokban a napokban. Szabó Károly szerint Raoul Wallenberg meglátogatta Nidosi Imrét a Városház utca légópincéjében azon az éjszakán, anélkül hogy tudta volna, hogy a svéd védenceket is ott tartották fogva. Együtt mentek oda, mert Raoul tiltakozni akart a támadás ellen. Szabó soha nem fogja elfelejteni azt a látogatást a sötét, boltíves pincében. „A félhomályos helyiségben először Nidosi barátnőjét vettük észre, aki egy díványon feküdt, és süteményeket majszolt. Az asztal körül Nidosi, Kurt Rettmann és Darabont zászlós [szintén nyilasok] ültek, gyertya égett egy halálfej körül. Nidosi társasága azt mondta, hogy »semmi tudomásuk nem volt a Jókai utca 1.-es esetről«.” A Jókai utca lakói közül pár embernek sikerült az egész razzia alatt elbújni. Például Korányi Alice-nak és férjének, Erwinnek. Alice-t sikeresen mentették ki egy munkatáborból augusztusban, azzal a Schutzpassal, amit Wallenberg állított ki. A nyilas puccs után a fiatal pár különböző búvóhelyeken járt, és végül egy szobában kötöttek ki a Jókai utca 1. alatti

svéd házban, a negyedik emeleten. Itt tartózkodtak azon az éjjelen is, amikor a nyilasok jöttek. Erwin gyorsan cselekedett. Körülnézett, és észrevett egy másfél négyzetméteres fürdőszobaablakot. Akkor egy lepedőt Alice derekára kötött, rögzítette az ablakkerethez, és kimásztak. Két órán keresztül lógtak az ablakon kívül a sötét lichthófban, közel négy emelet magasságban, abban bízva, hogy egy gyenge, öreg vasgerenda megtartja őket. Segített persze a dologban, hogy Erwin élsportoló volt. Úgy tartotta magát, hogy a hátát az egyik falnak támasztotta, a lábát a másiknak. Csorgott rajtuk az izzadtság, a kezük viszont szinte megfagyott a januári hidegben. Hallották a revolverlövéseket, a kiáltásokat. Alice a pánik határán volt. Aztán minden elcsendesedett. Szinte egymás szívdobogását is hallották. Még vártak egy darabig, mielőtt vissza mertek mászni. A házban megtalálták Erwin családját, ők is sikeresen rejtőztek el. Másnap, január 8-án elmentek Wallenberg irodájába az Üllői útra. A legtöbb svéd védenc ott is a pincében, az óvóhelyen tartózkodott. Alice és Erwin teljesen ki voltak merülve, de el tudták engedni magukat az új, de mégis ismerős, svédekhez tartozó környezetben. Sajnos nem sokáig tartott a nyugalom. Ugyanaznap este megismétlődött a pokol. Az épületet őrző csendőröket elrendelték onnan, és a nyilasok most az Üllői úti irodát rohamozták meg pont ugyanúgy, mint a Jókai utcai házat előző nap.{161} Mind a 156 svéd védencet, akit ott találtak, elfogták, és elhurcolták. Megverték őket egy kaszárnya pincéjében, mielőtt átirányították mindannyiukat egy nyilasház elsötétített „öltözőjébe”. Ez alkalommal Alice-nak és Erwinnek sem sikerült megmenekülniük. Forgács Gáborhoz hasonlóan ők is az elfogottak között voltak, és egy szál ingben állva hallották, ahogy a nyilasok a Dunáról beszéltek. De az Üllői út megrohamozásának híre elérte Wallenberg egyik munkatársát. Saját elhatározásából informálta Szalait, aki gyorsan reagált, és parancsba adta a körzeti rendőrfőnöknek, hogy fegyveres erőkkel szabadítsák ki a svéd védenceket. Így történhetett, hogy az Üllői úti százötven zsidó Szabó Károlyt látta feltűnni a sötétben, bőrkabátjában. Vele volt Szalai és egy egész rendőrcsapat golyószórókkal és kézigránátokkal. Korányi Alice úgy érezte, Raoul Wallenberg másodszor is megmentette az életét. A rendőrök visszakísértek mindenkit az Üllői útra,

de azt is elmagyarázták, hogy tovább nem tudják őket megvédeni. Ha ott akarnak maradni, azt csak saját kockázatukra tehetik.   Wallenberg még mindig intenzíven foglalkozott a gondolattal, hogy minél előbb felkeresse az oroszokat. 1945. január 10-én megkérte Szabót, hogy jöjjön el a Hazai Bank széfjében levő óvóhelyre. Segítséget akart kapni, hogy átmehessen a Vörös Hadsereghez. Ezzel mostanában meglehetősen egyedül állt. A svájci diplomata, Feller, akivel együtt ment volna, akkorra befészkelte magát Esterházy herceg palotájába a Várban. Raoulnak több fontos ügye volt, amit – amilyen gyorsan csak lehet – a debreceni szovjet vezetés elé akart tárni. Először is meg akarta kérni őket, hogy állítsák le azoknak a házaknak a lövetését, amelyek a svéd képviselet alá tartoztak, és megbeszélni, hogyan lehet a gettóban tartózkodókat megvédeni. És nem utolsósorban prezentálni akarta nekik a háború utáni Magyarországra vonatkozó segítő tervét. Aktatáskájában állandóan tartott egy részletesen kidolgozott feljegyzést az elképzelt „Wallenberg-intézetről”. Ezenkívül írt egy személyes felhívást a magyar néphez, amit reményei szerint nyilvánosságra tud hozni, amikor erre engedélyt kap az oroszoktól és az ideiglenes magyar kormánytól. Számtalan írást fogalmazott azon az őszön, és mindegyikben szándékosan háttérbe szorította magát. Egyetlenegyszer se verte a mellét vagy emelte ki személyes tetteit.{162} „Bocsánatot kérek, hogy ezen a szerénytelenül hangzó módon először és utoljára első személyben a nyilvánossághoz fordulok. Szükségesnek találom azonban számos szenvedő érdekében, miután személyem a Királyi Svéd Követség akciójából ismeretes, amelynek ez idáig vezetője voltam. Segítőkészségemben sok ezren bizalommal voltak irántam, és én a következőkben […] erre a bizalomra hivatkozom. Én svéd vagyok, fia egy semleges államnak. Hazám és én ezt a semlegességet sohasem passzív feladatként fogtuk fel. Ellenkezőleg. […] Hosszú hónapok óta láttam a magyar nép szenvedéseit, s – úgy hiszem, valóban mondhatom – lelkileg magam is átéltem, mintha azok az enyémek is lennének. Világosan látom most mindazokat a területeket, ahol sürgős segítségre lenne szükség.”{163}

Raoul a feladatok hosszú listáját sorolta fel, amivel a privát segélyakcióján keresztül támogatni tudná ezeket. Szó esik az eltűnt családtagok kereséséről, különösen a gyermekek és a szülők egyesítéséről. Megemlíti a hadirokkantak nyugdíját, segítséget a gazdasági kapcsolatok újraépítéséhez, munkaalkalmak létesítéséhez, a tömeges ellátáshoz, valamint segítséget a lakáshiány enyhítése, bútorok gyűjtése és szétosztása, repatriálás és emigráció, az árvákkal való törődés, egyének, városok és falvak orvosi ellátása, járványvédelem, gyógyszersegélyezés, tervezés és építkezés esetén, készenléti raktárak és kórházak létrehozása vészhelyzetekre. Világossá tette, hogy semmiféle alamizsnáról nincs szó, semmilyen szinten. Azt az induló tőkét, amivel ő és munkatársai hozzájárulnak, kölcsönként kell felfogni. „Ha szervezetünket fel kívánják használni arra, hogy önmagukat segítsék, forduljanak az információs osztályunkhoz” – fejezte be Raoul a felhívást.{164} Szabó Károly felbukkant a Hazai Bankban a nap folyamán. Wallenberg megkérte őt, hogy próbáljon megszervezni egy utat az oroszokhoz. Szabó elment, hogy feltérképezze a helyzetet.   Még egy dolga akadt Wallenbergnek aznap. Angerral együtt meg akarta látogatni a német katonai vezetést. Egy utolsó kísérletet kívántak tenni, kicsikarni egy ígéretet, hogy megkímélik a svéd védelem alatt álló zsidók életét. Autóval mentek, és az út fenn a Várban félelmetes állapotú utcákon vezetett. Időről időre fékezniük kellett „halott emberek, döglött lovak, kidőlt fák és felrobbantott házak miatt”. Anger megpróbálta őt meggyőzni, hogy maradjon a többi svéddel együtt a budai oldalon, de Raoul erre nem volt hajlandó. Vissza akart menni Pestre. Azt mondta, nem akarja utólag azt hallani, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. Természetesen nem tudhattak róla, de éppen aznap emlegették Raoul Wallenberget a német külügyminisztériumban, Berlinben. Obersturmbannführer Adolf Eichmann visszatért a német fővárosba, a Prinz Albrecht-Strassén levő irodájába. Felemelte a telefonkagylót, és felhívta von Thaddent a külügyben. Eichmann tudni akarta, mi történt a svéd zsidómentő Wallenberggel. Von Thadden kutatott egy kicsit, és pár nappal később ugyanazt az információt tudta adni Eichmann-nak, amit a

svéd külügy korábban kapott, hogy „Wallenberg a Waffen SS-nél német védelem alá helyezte magát”. Anger és Wallenberg találkozója a német generálissal rövid és teljesen eredménytelen volt. A tábornok fel volt háborodva, mert azt hallotta, hogy Wallenberg a magyar ellenállás egyik alakját, Dessewffy Gyulát rejtegette Ostrom utcai házában. A hír igaz volt, az ellenálló a toronyszobában lakott, de Wallenberg meggyőzően tagadta az információt. A találkozó után Anger és Wallenberg elváltak. Soha többé nem látták egymást.   Szabó sikerrel járt. Január 10-én este visszatért a Hazai Bankba, és elmondta, hogy a front alig tíz kilométerre van a Városligettől. Rátalált egy barátjára, aki át akart menni az orosz oldalra, és felajánlott két helyet Wallenbergnek és sofőrjének, Langfeldernek. Kitört a vita a munkatársak között, akik egyhangúan eltanácsolták Wallenberget egy ilyen merész vállalkozástól. Végül úgy döntött, hogy nem fogadja el ezt az ajánlatot, bár az ötletet nem ejtette. Ugyanazon az estén Langfelder és Wallenberg egy autójavítóba vitték a kocsit, hogy „egy hosszabb utazásra” felkészítsék. Élelmiszert csomagoltak, és állítólag aranyat rejtettek el az egyik benzintankban. A szerelőnek azt mondták, hogy Wallenberg „Debrecenbe készül, onnan pedig tovább Svédországba, jelentést tenni”. Raoul keletebbre költözött, oda, ami utolsó lakcíme lett: a Benczúr utca 16.-ba. A ház csak pár száz méterre volt a Városligettől, ezt foglalják majd el az oroszok a leghamarabb. Egy magyar tiszté, Ocskay László kapitányé volt a lakás. A nyilasellenes Ocskayval korábban volt már kapcsolata, aki egy munkaszolgálatos csapatot vezetett, amelyiknek az volt a feladata, hogy német és magyar katonai egyenruhákat javítsanak. A csapat menedék volt a munkaszolgálatosoknak a kínzókamrák helyett. Ember Mária szerint Ocskay a „kényszermunkájával” legalább kétezer embert mentett meg. Egy ideje a kapitány átengedte a Benczúr utcai házának egy részét a Nemzetközi Vöröskereszt szállítási szervezetének. Január 11-én este Wallenberg is feltűnt, hogy – mint mondta – néhány napig ott lakjon. Nem csak biztonsági okokból költözött megint, a ház azért is passzolt neki, mert

abba a kerületbe tartozott, amelyet a leghamarabb fognak felszabadítani. Innen gyorsan kapcsolatba tud lépni az oroszokkal. A következő napon elindult, hogy valamiféle első búcsúkörutat tegyen. Egy állandó tűz alatt levő Budapesten tette ezt az az ember, aki magát alapvetően gyávának nevezte. Valószínűleg Langfelder vitte őt, többek között az Üllői úti légópincébe. A főiroda mostanra részlegesen romokban hevert, miután a Kálvin tér felé eső rész egy bombatámadás következtében súlyosan megsérült. A régi irodából nem sok maradt. A száznál is több védenc a 4.-es számú ház alatti pincében tartózkodott, és mindenki megúszta. Az ennivaló fogytán volt, de találtak egy iható vízzel teli kutat az épület melletti mozi alatt. A látogatáskor a munkatársak megkérték, hogy még néhány menlevelet írjon alá, vagy talán hogy hosszabbítsa meg azokat a Schutzpassokat, amelyek január 15-én lejárnak. Lévai szerint az utóbbit Raoul „szükségtelennek” tartotta, de néhány menlevelet kiállított. „Történelmi pillanat – Schutzpassokat állítok ki Sztálingrád romjai alatt” – mondta állítólag. A saját diplomata útlevele tulajdonképpen már újév napján lejárt, de az utolsó pillanatban Anger újabb hat hónapra meghosszabbította, így 1945. június 30-áig diplomáciai védettséget élvezett. Délután benézett a svájci követség „kivándorlási osztályához” is, az Üvegházba. Ott találkozott az egyik cionistával, Krausz Miklóssal, aki régebben, egy szorult helyzetben kétszázezer pengőt és néhány dokumentumot átvett Raoultól. Most ezekre szüksége lett. Krausz megtudta tőle, hogy Malinovszkij marsallhoz készül Debrecenbe. Végül találkozott a rendőrségi összekötővel, Szalaival, valamint Szabóval. Több forrás szerint együtt vacsoráztak a svéd követség épületében. A vacsora talán kissé túlzóan szép kifejezés, Raoul talált valahol kenyeret, egy darab sajtot és egy üveg bort. Úgy prezentálta az egészet, mint a svéd–magyar barátság bizonyítékát. Nekik is elmondta, hogy fel akarja keresni Malinovszkijt, és említette egy nagyobb segélyakció terveit. Egy sokkal később készült interjúban Szalai elmondta, hogy Raoul arról is beszélt, hogy a „segély az önmegsegítéshez” akció többek között élelmiszerimportot is jelent majd Svédországból, és megtudták, hogy az eredeti foglalkozása élelmiszer-

kereskedő. Amikor majd visszajön Pestre, felveszi az oroszokkal a kapcsolatot, és felajánl nagy mennyiségű élelmiszer-szállítmányokat Svédországból az éhező Magyarországnak. Először mint ingyenes segélyt, később ellentételezésért. Wallenberg valamikor ekkortájt feltehetőleg belátta, hogy diplomáciailag nem teljesen problémamentes, hogy ő mint egyszerű követségi titkár legyen az első svéd, aki találkozik a szovjet marsallal. Egy ilyen akciót magasabb szinten kell jóváhagyni. Üzent Danielssonnak, és informálta a követet arról, hogy a helyzetet tarthatatlannak látja, és át akar menni a frontvonalon keresztül az oroszokhoz. Danielsson a pincéből azt üzente, hogy ha így ítéli meg a helyzetet, akkor tegye, amit jónak lát. {165}

  Ezekben a napokban megszakítás nélkül zuhantak az orosz bombák, több híd is megrongálódott. A német és a magyar csapatok folyamatosan hátráltak Pesten nyugat felé az oroszok lassú, kitartó előrenyomulásának következtében. A Városligetben, pár háztömbnyire Wallenberg Benczúr utcai új szállásától, napok óta kemény közelharcok folytak. Az állatkert szinte minden lakója az életét veszítette. Január 13-án reggel az egész Városliget szovjet kézben volt. Nem telt bele sok idő, és az első szovjet katonák felbukkantak a Benczúr utcai fák között. Elérkezett az idő Wallenberg tervezett kapcsolatfelvételére. Kissé eltérők az információk arról, hogy pontosan mi történt, sok a mozaikdarab, és nyilvánvalók az emlékezet hibái is. Ezenkívül könnyű eltévedni a Vörös Hadsereg összes rang- és csapatmegjelölésében is. Némi türelemmel azonban fel lehet vázolni valamelyest összefüggő módon az eseményeket. A Nemzetközi Vöröskereszt munkatársai szerint dél körül nyomultak be az első vöröskatonák a Benczúr utca 16. alatti házba, ahol Wallenberg is tartózkodott. Raoul odafordult ahhoz a katonához, aki feltehetően a legmagasabb rangú lehetett, és a Vöröskereszt egyik tolmácsának segítségével elmagyarázta, hogy az épület a „svájci Vöröskereszté”, valamint a svéd követség helyiségei is itt vannak. Megmutatta diplomata igazolását, amit ekkorra oroszra is lefordítottak az érdekképviseleti

tolmácsok. Ezek után azt kérte, hogy egy magasabb rangú tiszttel beszélhessen. Később, a nap folyamán megérkezett egy őrnagy, Dmitrij Gyemcsenko, az 581-es gyalogsági ezredtől. Wallenberg ismételten elmondta, hogy ő svéd diplomata, és szeretne kapcsolatba lépni az 2. ukrán front parancsnokával, Rogyion Malinovszkij marsallal. Gyemcsenko őrnagy minden különösebb tiltakozás nélkül elfogadta a kérést. Wallenberg kívánságára két szovjet őrt állított a kapu elé. Este visszatért az őrnagy. A vöröskeresztes munkatársak és Wallenberg megkínálták ennivalóval, és minden barátságosan zajlott. A szemtanúk elmondták, hogy Wallenberg és Gyemcsenko egy-egy rövid, tolmácsolt beszédet is elmondott. A rá következő napon, január 14-én, vasárnap, Raoul Wallenberg és Langfelder Vilmos elindultak Gyemcsenko őrnaggyal.{166} Raoulnál volt a szokásos hátizsákja a legszükségesebb dolgokkal, valamint egy aktatáska, benne a segélyakció terveinek leiratával. De néhány százezer pengőt a vöröskeresztes ház felelős vezetőjénél hagyott. Mind ez idáig minden rendben zajlott. Amikor Gyemcsenko felettesei a nap folyamán később jelentést tettek, az abban foglaltak így hangzottak: „elfogtuk 13.1.45-án a Benczúr utcában (ő maga ment át a fronton)”.{167} A hangulat annyira kötetlen volt, hogy Gyemcsenko őrnagy feltehetően hagyta Wallenberget és Langfeldert, hogy maguk menjenek tovább a katonai hierarchia következő állomására. Lehet, hogy csak leírta nekik az utat, hogy hol találják saját alakulatának vezérkarát, amikor átmennek a fronton.{168} Vannak ugyanis információk arról, hogy Wallenberg és Langfelder kíséret nélkül mentek tovább diplomatajelzésű autójukon, de más szovjet katonák hamarosan megállították, majd felszólították őket, hogy szálljanak ki. Wallenberg és Langfelder erre nem volt hajlandó, csak akkor engedelmeskedtek, amikor golyószórókkal néztek szembe. Azt mondják, a szovjet katonák akkor vágták szét az autójuk kerekeit. Az autót lefoglalták, de valamilyen módon mégis megérkeztek az aktuális gyalogezred vezérkarához Rákosszentmihályra, mintegy nyolc kilométerre a Városligettől. Az alakulat vezetője kedves és előzékeny volt. Amikor meghallotta, hogy Raoul Wallenberg Malinovszkij marsallal szeretne találkozni, kapcsolatba lépett főnökével a hadosztály vezérkaránál, további instrukciókat kérve. Az alakulat politikai vezetője a

tiszteknek azt az utasítást adta, hogy kezeljék a svédet és sofőrjét humánus módon. Tartsák tiszteletben diplomáciai védettségét, és ne hallgassák ki őt.   Estefelé két tiszt és négy lövész katona Wallenberget és Langfeldert elkísérte a Vörös Hadsereg következő szintjére, a 151. gyalogsági hadosztályhoz. Itt a vezérkari kémelhárítás (SZMERS) főnöke, Kiszlica fogadta őket, mielőtt a hadosztály parancsnokával, Podsivajlovval találkoztak. Tanúvallomások meleg fogadtatásról számolnak be, és valamennyi szovjet tiszt viselkedésében, akik Wallenberggel találkoztak az első napon, „a legteljesebb korrektség és szívélyesség volt megfigyelhető, ami harcok közepette lehetséges”. Az elhárításban dolgozó tisztek valamelyest óvatos kétséget kifejeztek ugyan, de a SZMERS-főnök – a jelenlévők szerint – „a diplomatával szemben teljesen diszkréten, finoman járt el”. Érthető, hogy kiemelték a kedvességet, a SZMERS egy olyan szervezet lévén, amelynek neve a „Halál a kémekre!”{169} kifejezés rövidítése volt. Néhány óra leforgása alatt Wallenberg és Langfelder meglehetősen magas szintre jutottak a szovjet hierarchiában. A 151. gyalogsági hadosztály, amelynek a vendégei voltak, a 30. hadtest alá tartozott, és állíthatjuk, hogy mindössze három szinttel voltak a 2. ukrán front, azaz Malinovszkij vezérkara alatt, ahová Wallenberg tulajdonképpen el szeretett volna jutni. Valahol itt, talán a SZMERS-főnökkel való találkozás után, hoztak egy magyarul beszélő tolmácsot a 30. hadtest elhárító osztályától ahhoz az épülethez, ahol Wallenberg és Langfelder várakoztak. Mihail Danilasnak hívták, és ha neki hinni lehet, az ő találkozásuk helye Rákosszentmihályon, a Vörös Hadsereg egyik vezérkari épületében történt. Így emlékezett Mihail Danilas egy svéd–orosz közös vizsgálóbizottság előtt, negyven évvel később: „Bementem a szobába. Egy asztalnál, középtájon ült (egy kissé előrehajolva) egy fekete öltönyös férfi, sötét hajú, a harmincas éveiben, sovány testalkatú, nem különösen sápadt (enyhén barna bőrű), miközben tőle balra […] ült egy zömök férfi fekete bőrkabátban. A személy udvariasan bemutatkozott, hogy ő

Wallenberg, svéd követségi titkár, a másikat úgy mutatta be, mint a sofőrjét. […] Wallenberg németül beszélt a sofőrjével, a sofőr nekem fordította magyarra, azután a sofőr fordított Wallenbergnek németre. Wallenberg mindenekelőtt azt szerette volna tudni, honnan jöttem, és hogy kerültem a Vörös Hadseregnek ehhez az egységéhez. […] Aztán a következő kérdést intézte hozzám: »Mivel magyarázza, hogy a Vörös Hadsereg olyan gyorsan tört előre? Ez azért van, mert Önök olyan erősek, vagy azért, mert a németek annyira gyengék?« Én azt válaszoltam, amit a tisztjeinktől hallottam, hogy azok után, hogy a németek elveszítették Sztálingrádot, a német hadsereg elveszítette harci morálját is, és most már túl késő lett, hogy a harci kedvet visszakapják. Akkor jött a következő kérdés: »Hogy viszonyul a Vörös Hadsereg a lakossághoz és a hadifoglyokhoz az elfoglalt területeken, előfordul-e vallási csoportok, például zsidók stb. üldözése?« Azt válaszoltam, hogy az alatt a rövid idő alatt, míg a vezérkar különböző helyeken állomásozott, én magam nem tapasztaltam semmiféle negatívumot ebben a kérdésben. Ez után a kijelentésem után Wallenberg a következőket közölte velem: »Amikor a Vörös Hadsereg rohamcsapatai Budapestre érkeztek, elvették a szolgálati autómat. Minden elképzelhetővel megpróbálkoztam, hogy visszaszerezzem, de a saját autóm helyett egy zsákmányolt gépkocsit kaptam. És ez valami olyasmi, amit én nem fogadok el. […] Követelem vissza az autómat, és nem elégszem meg egy cserével. Másodszor, követelem, hogy azonnal találkozhassak Malinovszkij marsallal. Kérem, továbbítsa kívánságomat a feletteseihez, hogy azok is továbbíthassák a feletteseikhez.« […] Wallenberg egy meggyőző és követelő pozícióból beszélt. Látszott rajta, hogy egy olyan személy volt, aki a helyzetéből következő autoritás teljes erejével lépett fel. Azután megköszönte a beszélgetést, és azt javasolta, hogy igyunk meg együtt egy pohár bort.” Ha igaz az az állítás, hogy Wallenberg teletömte a benzintankot arannyal és gyémántokkal, érthető makacs követelése, hogy visszakapja az autóját.  

Úgy tűnik, amikor Wallenberg és Langfelder végül is Podsivajlov hadosztályparancsnokkal találkozott, akkor prezentálta Raoul először, összefoglalóan az ügyét. Tanúvallomások szerint egy megtömött aktatáska volt nála. Megmutatta, hogy számos fontos dokumentumot tartalmaz, amit kész átadni a szovjet vezetésnek. Megismételte követelését, hogy Malinovszkij marsallal akar találkozni, és a budapesti tevékenységét is kifejtette. Kiderül abból a jelentésből, amit ugyanezen a napon felküldtek a 7. gárdahadsereg-parancsnokságra, miszerint Raoul Wallenberg elmondta, hogy a svéd követség „képviselte azokat a zsidókat, akiket a központi gettóba zártak be”, és kilenc irodája volt városszerte. Elmagyarázta, hogy azért akar találkozni a legfelső vezetéssel, hogy többek között megvitassák, hogyan lehet megmenteni a gettót. A 151. gyalogsági hadosztály vezetője azt is megtudta, hogy a svéd követ, Ivan Danielsson, Budán egy pincében bujkál, és hogy a svéd követség épületét Lars Berg attasé őrzi. Wallenberg ezután elővette egy német nyelvű távirat szövegét, amit megkért, hogy a szovjet katonai vezetés továbbítson Stockholmba, hogy minden rendben van, és hogy ő már felszabadított területen van. A szovjet katonáknak azt mondta, hogy nem tudja elhagyni a frontot, mert „hétezer svéd állampolgár van a felelősségére és védelmére bízva a város keleti részében”. Egy tanú utólag elmondta, hogy Wallenberg bizalmat ébresztett a hadosztály-parancsnokságon. És ezt annak ellenére, hogy „a fronton levő csapatok nagyon gyanakvók voltak, mert arra képezték ki őket, hogy mindenütt kémeket lássanak”. Amikor továbbjelentették, hogy a svéd Raoul Wallenberget és sofőrjét elszállásolták, és védelem alá helyezték, az a helyzet pontos leírása volt, és nem egy elfogatás megszépítése. A fentről jövő utasításra várva Wallenberg és Lengfelder egy éjszakát az Erzsébet királyné úján töltött.   A következő napon, január 15-én, körülbelül akkor, amikor a Vörös Hadsereg elérte az Üllői utat és a svéd védenceket, érezhetően élesedni kezdett a szovjet katonák hangneme Raoul Wallenberghez való hozzáállásukban. Az az ember, aki önként kereste fel a Vörös Hadsereget, hogy segítsék Budapest zsidóit, saját maga nem tudta átélni a szabadság

első óráit, se az Üllői úti védenceiét ezen a hétfőn, se a nemzetközi gettóét a következő napon. Az Üllői úton az utolsó napok a szétbombázott pokol napjai voltak. Az épület egy álló napon keresztül a tűzvonalban feküdt, potyogtak a gránátok, és a követség egyik orvosa felváltva operálta a német és az orosz katonákat egy kopott konyhaasztalon az omló falú óvóhelyen. Január 15én kora délután megrohamozták a szovjet katonák a régi főiroda romjait. Az első és a második emeleten kemény közelharcok folytak a szovjet és a német katonák között, miközben a svéd munkatársak és családjaik megpróbálták élve megúszni az óvóhelyen az egészet. Számukra a „felszabadulás” mégis karnyújtásnyira volt. Svéd főnökük és vezetőjük számára a helyzet a fordítottja lett. Január 15-én délután Raoul Wallenberg kapcsolatkeresése elérte a legmagasabb szintet, valószínűleg a 2. ukrán front vezérkarát Debrecenben.{170} De nem azzal az egyértelműen pozitív reakcióval fogadták, mint amit ő várt. Egy bizonyos kettősség érezhető a szovjet kommunikációban, és egy egyértelmű bekeményítés a parancskiosztási ranglétrán lefelé. A választ magasabb szintről a 30. hadosztálynak küldték, ahová a Wallenberget védő gyalogsági hadosztály tartozott. Közvetlenül egy Kuprijanov nevű vezérkari tábornoktól jött a 7. gárdahadsereg parancsnokához.{171} Megparancsolták neki, hogy Raoul Wallenberget és sofőrjét kényelmes körülmények között ugyan, de szállítsák át egy másik alakulathoz. Egyértelművé tette, hogy mostantól fogva Wallenbergnek nem lehet kapcsolata a külvilággal. A stockholmi táviratot „egyelőre” nem küldik sehová. Két, névvel megadott „elvtárs” azt a feladatot kapta, hogy vizsgálják ki, tulajdonképpen miféle titkárról is van szó.{172} Az elkülönítés valószínűleg egy gyors reakció volt, egyfajta biztonsági intézkedés, míg várták fentről az utasítást. Nem lehet kizárni, hogy az utasítás egyenesen Moszkvából érkezett. Ugyanezen a napon a 2. ukrán front vezérkarának főnöke mindenesetre jelentette a moszkvai vezérkarnak, hogy rátaláltak Raoul Wallenbergre, valamint hogy intézkedéseket foganatosítottak személyének és tulajdonának a védelmére. Vagyis pontosan megfelelt annak a drámamentes parancsnak a

svédek védelméről, amely korábban jött Moszkvából, a moszkvai svéd követ, Söderblom kérését követően. Az információ, hogy Wallenberget védelem alá vették, a moszkvai politikai vezetést is elérte. A szovjet kormány tagja volt Gyekanozov külügyminiszter-helyettes, és ő nem felejtette el a budapesti svédekről a moszkvai svéd követnek szilveszter napján tett emlékeztetőjét. Ez a Wallenberg-dolog új hír volt, amit természetesen kommunikálni kell, volt a külügyminiszter-helyettes véleménye, aki egyébként is híres volt gyors cselekedeteiről. Talán egy kicsit túl gyors is volt ebben az ügyben a miniszterkollégái szerint. Január 16-án Gyekanozov diplomáciai jegyzéket írt a moszkvai svéd követnek. Továbbította az információt, hogy rátaláltak Raoul Wallenbergre, és hogy intézkedések történtek, hogy megvédjék őt és tulajdonát. Arról is informáltak, hogy a képviselet többi tagja Budapest nyugati részén található. De arról nem írt egy szót sem, hogy Wallenberget elkülönítették a külvilágtól. Nem világos, hogy erről egyáltalán volt-e tudomása. A moszkvai svéd képviseleten Söderblom még mindig nem tért magához a megalázó bánásmód miatt, amiben karácsony előtt a külügyminisztériumban részesítették. Január 15-én második embere, Ingemar Hägglöf nyugtalanul jegyezte meg naplójában, hogy úgy tűnik, a követ el sem mer menni a külügyminisztériumba, egy hónap telt el, és azóta nem járt ott.   Pesten már a végső harcok dúltak, de a budai Gellérthegy, a Várhegy és a Rózsadomb még mindig a németek kezén volt. A svéd diplomaták nem nagyon merészkedtek az utcára, de amikor mégis előjöttek, saját szemükkel látták a Vörös Hadsereg katonáit a pesti utcákon. A Várhegy földalatti járataiban több ezer ember keresett menedéket. Nagy volt az élelmiszerhiány. Per Anger is lehúzódott az Úri utca 15. pincéjébe. Szerencsésen elő tudtak kaparni egy kályhát a bomba okozta romok közül, amit felállítottak az udvaron, ahol Nákó grófnő ennivalót főzött a robbanások szünetében. Konzerveket ettek, soványka leveseket és lóhúst, amit a ház előtt heverő tetemből szereztek. Az Esterházy-palota alatti pincében Margareta Bauer,

Ivan Danielsson és a többiek kenyéren és vízen (az előbbi nemritkán penészes is volt) tartották magukat életben. Bár előfordult, hogy a hercegi család a hangulatot csodás finom konyakkal dobta fel. Időnként a svédek a pincerendszeren keresztül átmentek a svájciakhoz, társasjátékokat játszottak fejben, és vidám történeteket meséltek egymásnak. Raoul élelmiszer-beszerzője, Yngve Ekmark megtanította Margareta Bauert két szólamban énekelni. Ilyen fajta időtöltésre nagyon nagy szükség volt. Még majd egy hónapba telik, mire elhagyhatják rejtekhelyüket. Pest eleste már nem volt messze, és az egy ideje terjedő híresztelés mindinkább erősödött: azt állították, hogy a németek és a nyilasok hatalmas tömegmészárlást akarnak rendezni a központi gettóban, egy utolsó bosszúállást, mielőtt visszavonulnának. A híresztelés igaznak bizonyult. Január 16-án Wallenberg bizalmasát, a nyilasok rendőri összekötőjét, Szalai Pált, egy felháborodott rendőr látogatta meg a városháza alatti parancsnokságon, az irodájában. A rendőr elmesélte, hogy azt hallotta, ötszáz német katona állt a Royal Szállóban, géppisztollyal felfegyverkezve, és csak a parancsra várnak, hogy végrehajtsák a tömeggyilkosságot. Kétszáz nyilast és rendőrt is kivezényelnek melléjük. Nem sok idő maradt. Szalai már korábban megállapodott Wallenberggel, hogy hivatkozhat a svéd nevére, ha nehéz helyzetbe kerül. Most felkereste a német Gerhard Schmidhuber vezérőrnagyot, akinek ugyanazon az óvóhelyen volt az irodája a városháza alatt. Szalai elmagyarázta Schmidhubernek, hogy Wallenberg küldötteként jön. Megkérdezte, hogy vajon a tábornok tudja-e, hogy csapatai tömeggyilkosságra készülnek a központi gettóban. A Wallenberg név mostanra ismert volt egész Budapesten, még Schmidhuber számára is. Ezenkívül találkozott is a svéddel egyszer, amikor benézett Szalaihoz. A nyilas Szalai észrevette, hogy Schmidhuber elvörösödött, amikor feltette neki a kérdést. Majd így folytatta: „Azt is mondtam neki, hogy amikor a háború véget ér, nem katonaként fogják felelősségre vonni, hanem háborús bűnösként. És azt mondtam, hogy ez az üzenet Wallenbergtől származik” – mesélte Szalai egy 1990-es interjúban. „Valóban Wallenberg től származott az üzenet, vagy ön találta ki?” – kérdezte az interjú készítője. „Én találtam ki, de Wallenberg engedélyt

adott nekem, és valószínűleg ő maga ugyanezt mondta volna. De akkoriban már nem tudtam vele kapcsolatba lépni” – válaszolta Szalai. Ezek után Schmidhuber összehívta a magyar és a német vezetést, és megakadályozta a tervezett gyilkolást. Másnap, január 17-én, szerda reggel az orosz csapatok elérték a központi gettó szélét. Nem telt bele egy nap, és az egész lezárt gettó felszabadult hetvenezer, csontvázzá soványodott lakójával együtt. Tekintettel arra, hogy a több mint harmincötezer, nemzetközileg védett zsidót is felszabadították a másik gettóban, ez azt jelentette, hogy Budapest zsidóságából százezernél többen menekültek meg a megsemmisüléstől.   Raoul Wallenberg sikeresen tiltakozott az autója elkobzása miatt. Január 17-én reggel ő és Langfelder autón megérkeztek a Benczúr utca 16.-ba, de nem egyedül jöttek. Autójukat három, fegyveres szovjet tiszt kísérte oldalkocsis motorkerékpárral, kettő a motoron, egy az oldalkocsiban ült. Raoul felment a szobájába, hogy lehozza a dolgait, és a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársainak elmagyarázta, hogy továbbmegy a szovjet főparancsnokságra. A Vöröskereszt emberei felismerték a kíséretben levő egyik szovjet tisztet, a „szeretetre méltó” Gyemcsenko őrnagyot, akivel együtt vacsoráztak néhány nappal korábban. Wallenberg visszakapta a pénzt, amit otthagyott, majd átment a Benczúr utcai ház boltíves kapuján, hátizsákjával, aktatáskájával és még három bőrönddel. Az elmondások szerint ragyogó hangulatban volt, és szokás szerint, szórta maga körül a vicceket. Minden jel arra mutatott, hogy saját akaratából teszi meg ezt az utazást. A szovjet katonák kint maradtak az utcán, és ha Wallenberg bármit gyanúsnak tart, könnyen kérhetett volna segítséget a Vöröskereszt embereitől, vagy csak egyszerűen eltűnik. Kint az utcán, a motorbicikli mellett Pető Lászlóval találkozott, azzal a magyar barátjával, akivel tizenéves korában ismerkedett meg Franciaországban. Az ősz folyamán Raoul időnként a Pető családnál vacsorázott. Az apa, Pető Ernő, a Zsidó Tanács egyik vezetője volt. Valami kis nyugtalanság azért lehetett benne, mert amikor büszkén körbemutatott a kíséretén, azt mondta Petőnek németül: „Ezek miattam vannak kirendelve. Nem tudom, hogy azért, hogy megvédjenek, vagy

azért, hogy őrizzenek. Nem tudom, hogy a vendégük vagyok-e, vagy a foglyuk.” A vöröskeresztes munkatársaknak még azt is elmondta, hogy Langfeldert és őt külön szobában helyezték el az Erzsébet királyné úton, és nem érintkezhettek egymással. Pető László és Raoul Wallenberg megbeszélték egymással az örömteli hírt, hogy a nemzetközi gettó előző nap felszabadult. Amikor Pető meghallotta, hogy mielőtt Debrecenbe megy, Raoul arra akarta venni az irányt, megkérte, hadd menjen velük. Raoul azt javasolta, hogy menjen velük egészen Debrecenig, Malinovszkij marsallhoz. Azt mondta, hogy a központi gettó hamarosan teljesen felszabadul, és Pető be tud segíteni a szükséges élelmiszer- és gyógyszerszétosztás megszervezésébe. Elindultak, és Pető felfigyelt arra, hogy Langfelder Vilmos a beszélgetésük alatt autót cserélt. A szokásos Studebaker alkalmatlan volt arra a kirándulásra, amit most megtesznek, magyarázta Raoul. A motorbiciklis kíséret elment velük a svéd követség irodájába, a nemzetközi gettóba, a Tátra utcába. A szovjet tisztek ez alkalommal is kint maradtak az utcán. Wallenberg és Pető kaptak egy fél órát, azután menniük kellett. Az irodában Raoul találkozott néhány munkatársával. Elmondta, mennyire boldog, hogy a nemzetközi gettó felszabadult, és hogy ily módon a védencek többségét sikerült megmenteni a nyilasoktól. Szeretett volna többet is hallani arról, mindez hogyan történt, de sajnos sietnie kell, magyarázta, mert az autó odakint várja. Mondta, megy Debrecenbe, hogy a legmagasabb helyen keressen kapcsolatokat, és azt reméli, hamarosan visszatér, de legkorábban valószínűleg több mint egy hét múlva. Kért mindenkit, hogy folytassa a munkát, és kérdezte, van-e pénzre szükségük. A látogatás úgy fejeződött be, hogy Raoul otthagyott százezer pengőt, amiért egy nyugtát kapott cserébe. A munkatársaknak úgy tűnt, hogy elég sok pénz maradt a tárcájában, amikor távozott. Mielőtt elhagyta a Tátra utcai irodát, tudatta a személyzettel, hogy „briliánsok és egyéb értékek” vannak még a Hazai Bank széfjében. A szovjet tisztek kezdtek türelmetlenkedni, de Wallenberg nem tudott elindulni anélkül, hogy be ne nézzen a kórházba egy pár kapuval arrébb. Körülnézett, hogy mi a helyzet, és jelentést kapott egy felelőstől. Talán a stressz miatt történt, hogy visszafelé elcsúszott a jeges járdán, és elesett.

Az autóban – amely a tanúk szerint világoskék volt – Langfelder Vilmos elmondta, hogy beszélt a harci helyzetről a kíséretükben levő tisztekkel. Úgy tűnik, nincs már sok idő hátra, és a szovjet csapatok Budát is elfoglalják. Pető László, akinek a szülei Budán rejtőztek, elbizonytalanodott. Végül azt mondta Raoulnak, hogy ha Buda felszabadítása ennyire közel van, nem tud Debrecenbe menni. Meg kell tudnia, mi történt a szüleivel. Kelet felé mentek Pesten át, elhaladtak a Hősök terének nagyszabású emlékműve mellett, aztán Langfelder megállította a kocsit az Aréna út (ma Dózsa György út) és Benczúr utca sarkán. Ott kiengedték Pető Lászlót, a gyerekkori barátot, aki ily módon utolsóként beszélt Raoul Wallenberggel Budapesten. Pér évvel később Pető visszaemlékezett ezekre a pillanatokra Lévai Jenőnek: „Nagyon melegen búcsúztunk, és én minden jót kívántam neki a jelenlegi körülmények között igazán kalandosnak ígérkező utazásához. Ezek után az autó eltűnt a szemem elől.”   Ezen idő alatt a szovjet kormánygépezet Moszkvában tovább dolgozott a Wallenberg–Langfelder ügyön. A gyanúnak az a halvány jele, amit a SZMERS-tisztek pillantásaiban észre lehetett venni már az első napon, mostanra – ki nem derített okokból – megerősödött. Ezen a szerdai napon, 1945. január 17-én, távirat érkezett a szovjet hadügyminisztériumból a 2. ukrán front parancsnokához. A feladó Nyikolaj Bulganyin volt a honvédelmi tanácstól, és a távirat Raoul Wallenbergről szólt. Letartóztatási parancs volt benne, aminek a másolatát a SZMERS, azaz az elhárítás főnöke, Viktor Abakumov is megkapta: „Raoul Wallenberget, akit Budapest keleti részében, a Benczúr utcában találtak, a SZMERS elhárítás utasításainak megfelelően tartóztassák le, és küldjék Moszkvába. Biztosítsák a feladat ellátásához szükséges eszközöket. Jelentsék a Moszkvába tartó indulás idejét, valamint a felelős kísérő nevét. Bulganyin.” Érdekes megjegyezni, hogy a távirati szöveg eredeti vázlatából kihúztak egy megfogalmazást. Raoul Wallenberget ott svéd követségi titkárnak titulálták, de a végső változatban már nem. Nem sokkal ezután jött még egy távirat Bulganyintól, amiben megparancsolja, hogy a svájci Harald

Fellert és Max Meiert is tartóztassák le, és szállítsák Moszkvába „ugyanolyan módon, mint Wallenberget”. Ebben a táviratban sem szerepelnek diplomáciai titulusok. A SZMERS-főnöktől, Abakumovtól származó kísérő levélből kiderül, hogy a későbbi letartóztatási parancsokat maga Joszif Sztálin írta alá. Egyetlen nap leforgása alatt Gyekanozov külügyminiszter-helyettes kijelentése, miszerint Raoul Wallenberg biztonságos őrzésre a szovjet csapatoknál tartózkodik, elveszítette érvényességét. De erről a radikálisan megváltozott szemléletmódról az információ természetesen nem érte el a svéd diplomáciai kommunikációs csatornákat. A teljesen bizonytalan moszkvai svéd követ, Staffan Söderblom megkapta Gyekanozov pozitív üzenetét. Valamilyen oknál fogva csak január 17-én, szerdán, éjféltájt sikerült elküldenie saját, rejtjelezett táviratát az ügyben Stockholmba. Ez csak másnap reggel 7-kor érkezett meg. Akkorra Raoul Wallenberg és Langfelder Vilmos már rég maguk mögött hagyták a budapesti szabadságot. 1945. január 18-án délelőtt egy külügyminisztériumi tisztviselő felhívta Raoul édesanyját, Maj von Dardelt. Elmondta neki pontosan azt, ami a táviratban állt, és amit Moszkvából hallott, hogy Raoul Wallenberget megtalálták Budapesten a Benczúr utcában. A szovjet katonai szervek lépéseket tettek, hogy megvédjék őt és tulajdonát. Söderblom követ Moszkvában azt javasolta, hogy ne hirdessék ezt az újságokban, mielőtt Budapest teljesen fel nem szabadul – magyarázta. Maj von Dardel számára ez a telefonbeszélgetés igazi örömhírt jelentett. Ostrom utca, 2010 őszén Nehéz a házat észrevenni. A kőépület, amit Raoul szinte egész budapesti tartózkodása alatt bérelt, egy magas kőfal mögött rejtőzik. Megpróbálok pipiskedni a meredek utcán, de csak a cseréptetőt látom. Egy kupolaformájú torony is kilátszik a zöldellő fák közül. Biztosan az az a hely, ahol Dessewffy Gyula újságíró és ellenálló rejtőzködött. Egészen biztosan teljes véletlen, hogy az utcát, ahol Raoul Wallenberg lakott, Ostromnak nevezték. Valamint, hogy az a Moszkva (most Széll Kálmán) térre vezet le. 1944 karácsonya után Raoul ide nem tért vissza többet. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy hátha hátrahagyott valamiféle nyomot.

Beindul bennem a nyomozó ösztön. Hamarosan van egy e-mail-címem valakihez, aki ki tudja nekem nyitni a kaput. Richárdnak hívják, a húszasharmincas éveiben jár, és annak a családnak egy fiatalabb generációját képviseli, amelyiknek a ház az ötvenes évek óta a tulajdonában volt. Napközben üdítőitalokat árul, amikor nem, akkor úszómesterként dolgozik. Persze, hajlandó találkozni, ha annyira akarom. Egy hűvös szeptemberi reggelen kinyílik a fakapu. Richárd mosolyogva üdvözöl, és együtt besétálunk a kertbe, a kissé megszürkült márványszobrok között. A fenyő olyan magas, hogy biztosan már akkor is itt állt. A szobrok is a helyükön voltak, és persze a csodálatos kövezett terasz a bejárat előtt, amely faragott oszlopaival egyenesen kastélyszerű légkört teremt. A ma fehérre festett épület ajtaja tárva-nyitva, a lábam mellett eloson egy fekete-fehér macska. Vendéglátóm bocsánatot kér, és elmondja, ahogy tudja, nem sok változás történt odabent a háború vége óta, akkor vette át a házat a családja. Aztán jött a kommunizmus, és nem volt egyszerű renoválni. A lélegzetemet is visszafojtom, amikor átlépem a küszöböt, és megyek a bal oldali szalonba. Egyfajta újrokokó stílus uralkodik. Sötét fából készült tálalószekrények és könyvszekrények, bézs virágos tapéta, és a szintén sötét parkettát mintás szőnyeg borítja. Karosszékek, kristálycsillárok, fali lámpák és tájképek, fotelok és rojtos terítők. És csak nem egy Napóleon mellszobor van a sarokban? Keresem Raoul nyomait. A nagy, zöld cserépkályhának itt kellett állnia, amikor a reprezentációs vacsorákat adta, úgy vélem. Talán ott ült, és írt a karcsú lábú szekreternél? Vagy lapozgatott a francia kötésű könyvekben? A konyhában eláll a lélegzetem a legalább két és fél méter magas, faragott virágmotívumos, mahagóni konyhaszekrény láttán. Hirtelen megértem, mi az, amiről Raoul írt az édesanyjának az augusztusi levélben, hogy „gyönyörű bútorok”. Mert ezt a mázsás szépséget csak nem tudták azóta ideköltöztetni? A legbelsőbb, kerek szobának terrakottaszínű falai vannak. Egy rozsdaszínű dívány uralja, elég nagy két személynek is. Richárd azt hiszi, de persze megesküdni nem mer rá, hogy ez a darab is itt állt már 1944-ben. – Szóval lehet, hogy ez Raoul Wallenberg ágya volt? – próbálkozom. De addigra idegenvezetőm eltűnt, felment a keskeny lépcsőn a tetőteraszra. Utánamegyek. Ott fenn, pontosan, ahogy Raoul leírta az anyjának, „csodálatos a kilátás az egész városra”. Mégis csalódottnak érzem magam. Még mindig semmi konkrét emlék Raoul Wallenbergről, és tulajdonképpen a háborúról sem. Visszafelé a szalonban Richárd megáll egy aranyozott keretű, kifakult színű akvarell előtt, ami egy hegyi tájat ábrázol. Először nem értem, hogy Richárd mire mutat. Ha az ember jól megnézi, lát egy tavat és néhány ludat. De ha közelebb megyek, akkor a sérüléseket is látom. Három találat. – Az ott az oroszok ostromának maradványa 1945-ből.  

III. RÉSZ   Mi az, amitől egy ember sorsa függ?

TIZENHATODIK FEJEZET   Védettből eltűnt Amikor 1945 januárjában a szovjet csapatok elérték Pest központját, nagyon meglepődtek. Jó néhány házon svéd vagy svájci zászló lengett. Speciális, néha gyanúsan házilagos készítésű, területen kívüliséget hirdető táblák. Az utcákon kék-sárga karszalagot viselő emberek, akik azt mondták magukról, hogy ők svédek. Budapestet már valaki elfoglalta? Vagy a semleges országok náci irányítás alá kerültek? Az oroszok kezdték azt gondolni, hogy nagyon furcsa dolgok történnek a svéd és mellesleg a svájci képviselet körül. Raoul Wallenbergnek, ha valakinek, tisztában kellett lennie azzal, hogy az átfogó mentőakciót meg kell magyarázni a megérkező oroszoknak. Rendkívül keveset tudott azonban arról, hogy a saját országára és mentőakciójára hogyan tekintenek a Kremlben. Mégis nagyrészt ettől függött, mennyire sikerül a missziója. Az 1944–1945-ös év fordulóján a szovjet hozzáállás Svédországhoz radikálisan megváltozott. Ahogy azt a svédek addig hálásan érzékelték, a Szovjetunió nem vette elő a legdurvább fegyverét velük szemben, amiért annyira engedékenyek voltak Németországgal. Makszim Korobocskin orosz történész szerint ez a viszonylag enyhe bánásmód annak a politikai célnak volt alárendelve, nehogy a svédeket Németország karjaiba kergessék. Most azonban, a háború végének közeledtével a helyzet teljesen megváltozott. Eljött az ideje, hogy Svédország megfizessen hazug „semlegességi politikájáért” – így érveltek a Kremlben. A Szovjetunió egy győztes ország, és ha Svédország jó kapcsolatokat szeretne velük ápolni, akkor a szovjetek szabják meg ennek feltételeit. Az a jeges hidegség, amivel Staffan Söderblomot decemberben fogadták a külügyminisztériumban, e változás egyik kifejezésének volt tekinthető, ám nem ez volt az egyetlen negatív szovjet reakció. Véletlen vagy sem, 1945. január 17-én, azon a napon, amikor kiállították Raoul Wallenberg letartóztatási parancsát, a szovjet kormány két, éles hangnemben megfogalmazott jegyzéket nyújtott át Svédországnak.

Ezen a szerdán a Szovjetunió – rendkívül meglepő módon – elutasította Svédország javaslatát egy új kereskedelmi és hitelegyezményről. Ezt a fájdalmas hírt a stockholmi nagykövetnek, Alekszandra Kollontajnak kellett előterjesztenie Ernst Wigforss pénzügyminiszternek. A követ számára ez mellesleg egy rendkívül keserves, személyes vereség is volt. Előzőleg minden presztízsét latba vetette, hogy a szerződést tető alá hozza. A javaslat szerint a felajánlott egymilliárd svéd koronás kereskedelmi hitelt svéd áruk vásárlására lehetett volna fordítani. A svédek ezt a hitelt egy rendkívül nagyvonalú ajánlatnak tekintették, barátságos gesztusnak a háború sújtotta országnak, mert úgy gondolták, a Szovjetunió jobban rá van szorulva a kereskedelmi kapcsolatokra, mint Svédország. Moszkvában az elemzések szerint az erőviszonyok pont az ellenkezők voltak: mivel a svédek arra kényszerültek, hogy abbahagyják a kereskedést a németekkel, ezért reménytelen helyzetükben kelet felé tekintettek, és őket próbálják meg magukhoz édesgetni. Kicsit jobban kell nekik erőlködniük, vélték az oroszok. A Szovjetunió sok érdeklődő hitelező között válogathat.{173} A problémák nem álltak meg azonban a kereskedelmi szerződésnél. Január 17-én történt az első erőteljes szovjet jelzés egy kiadatási kérelemben. Egy fiatal menekültről, Ligyija Makarováról volt szó, aki tizenöt évesen érkezett a Baltikumból, de eredetileg a Szovjetunióban lakott. A következő években az oroszok újra és újra, növekvő bosszúsággal követelték, hogy „küldjék vissza” az ifjú Makarovát, és adják át édesapjának, aki a Szovjetunióban él. Ezek az alkalmak nemritkán a két ország között épp a Wallenberg-ügy miatti, nézeteltérésekkel terhelt viták végén merültek fel.{174}   Amikor Raoul Wallenberg ugyanazon a napon, 1945. január 17-én – másodszor is önként – átment a fronton a szovjet csapatokhoz, egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy egy letartóztatási parancs lóg a feje fölött. És természetesen semmit sem tudott a svéd–szovjet kapcsolatok egyre komorabb hangneméről sem. Ekkorra a szovjetek azt is tudták, hogy ő mit akar tőlük, hiszen már prezentálta az ötletét a Vörös Hadseregnek. Most abban a reményben tért vissza, hogy fontos javaslatait a legmagasabb szinten, Malinovszkij marsall előtt is megismételheti, Debrecenben.

Egyebek között latba akarta vetni kivívott hírnevét és tapasztalatát, amit az őszi mentőakció folyamán gyűjtött, hogy meg győzze az oroszokat, adjanak zöld utat a „Wallenberg-intézetnek”, Magyarország háború utáni újjáépítésére létrehozandó nagy tervének. Feltehetően aduásznak gondolta azt a kártyát is, hogy ezt a projektet – ugyanúgy, mint a korábbit – amerikai pénzből fogják finanszírozni, a War Refugge Board pénzéből. Hiszen az USA a Szovjetunió szövetségese volt. Sajnos az ilyen fajta javaslatok nem csengtek igazán jól a moszkvai füleknek akkoriban. Nem volt titok az oroszok előtt, hogy az amerikaiak egy évvel korábban megkezdték a menekültügyi segélyezést a WRB felállításával, egyfajta utolsó percben indított akcióként az európai zsidóság megmentésére. Az amerikai kormány gondosan informálta keleti szövetségesét, és meghívta a Szovjetuniót, vegyen részt ebben. A Kremlben azonban minden, amit a nyugati szövetségesek a nácikkal tárgyaltak, gyanús és csalárd dolog volt. Az a javaslat, hogy nagy létszámú zsidó csoportot pénzzel vagy áruval (mint például a tízezer teherautó) kivásároljanak, az oroszokban ellenséges érzéseket keltett, és rejtett hátsó gondolatokat feltételeztek a nyugati szövetségesek részéről. Csak nem akarja az Egyesült Államok és Nagy-Britannia újra lábra állítani Németországot? Az amerikai WRB kezdeményezését legalább ennyire bűnös gondolatnak tekintették. A svéd történész, Bernt Schiller, könyvében bebizonyította (Varför ryssarna tog Raoul Wallenberg – Miért fogták el az oroszok Raoul Wallenberget), hogy a WRB-vel szembeni szovjet gyanakvás ráadásul felerősödött 1944 vége felé. Ennek az volt az oka, hogy nagy tömegek áramlottak a Baltikumból Svédországba. Mintegy ezer észt, lett és litván pánikszerűen menekült a szovjet „felszabadítók” elől, ami a szovjet horizont felől nézve politikilag igencsak gyanúsnak tűnt. A gyanakvás nem csökkent, amikor a Ny Dag (Új Nap) nevű svéd kommunista újság 1944 októberében nyilvánosságra hozta, hogy sok „fasiszta elem” van a menekültek között, és hogy a stockholmi amerikai követség érintett ebben. A lap közölte, hogy a WRB stockholmi képviselője, Iver Olsen, 900 ezer koronával (mai értéken számítva kb. 17 millió koronával, több mint félmilliárd forinttal) segítette a baltiak menekülését intéző szervezetet. A

szovjet újságokban ezt úgy hozták le, hogy az amerikai követség sok pénzt áldozott egy „szovjetellenes balti szervezet létrehozására Svédországban”. Ugyanez az Olsen látta el Raoul Wallenberget is hatalmas pénzekkel.{175} Szinte az egész budapesti svéd missziót finanszírozta, amely végső soron egy amerikai küldetés volt a WRB keretén belül. A Ny Dag írásában közöltek természetesen nem váltak annak a Wallenbergnek a „hasznára”, aki éppen most szeretne egy újabb segélyakciót eladni a szovjet katonai vezetésnek. „A Ny Dag leleplezései és ezek moszkvai megismétlései nagyon is nyílt üzenetek voltak Svédországnak és az USA-nak: ne próbálkozzatok politikai ellenállást felépíteni ellenünk humanitárius akciókba burkolva! A WRB és képviselőjük, Iver Olsen, ebben az összefüggésben megbélyegzettek voltak” – írta elemzésében Bernt Schiller. 1945. január közepén a stockholmi szovjet követség tiltakozó jegyzéket adott át a svéd külügyminisztériumnak a baltiak állítólagos szovjetellenes propagandatevékenysége miatt.   Két nap is beletelt, mire a szovjet elhárítás, a SZMERS, végrehajtotta a Kreml utasítását, és letartóztatta a harminckét éves diplomatát, üzletembert és építészt, Raoul Wallenberget és sofőrjét, Langfelder Vilmost.{176} Január 19-én el kellett hagyniuk a Vörös Hadsereg által rendelkezésre bocsátott eddigi kényelmes lakosztályukat, ahol még konyhaszemélyzetet is kaptak, hogy helyette egy ideiglenes NKVDbörtönbe kerüljenek. Még ha a tisztek biztosították is őket, hogy ne tekintsék magukat rabnak, csak egy „óvó fogdába” vitték át őket, a megromlott életkörülményeik bizonyára nyugtalanították az elfogottakat. Vagy nem volt teljes körű az elkülönítés a kezdetek kezdetén, vagy Wallenbergnek rossz megérzései támadtak, január 20-a környékén ugyanis egy segélykérő jelet adott korábbi szövetségesének, a nyilasok rendőrfőnökének, Szalai Pálnak. A magyar újságíró-történésznek, Ember Máriának adott interjújában sok évvel később Szalai elmesélte, hogy azon a hétvégén kapott egy üzenetet, hogy Wallenbergnek problémái adódtak. „De melyikünk tudott volna bármit is tenni abban a káoszban?” – mondta Szalai bocsánatkérőn. A stockholmi külügyminisztériumot megnyugtatta Gyekanozov külügyminiszter-helyettes kijelentése. Legalább Wallenberg biztonságos

kezekben van. „Intézkedéseket foganatosítottak a szovjet katonai hatóságok R. Wallenberg Úr és tulajdonának megvédése érdekében” – írta Gyekanozov. Söderblom semmilyen instrukciót nem kapott a svéd külügyi vezetéstől, hogy kövesse figyelemmel az ügyet, vagy hogy keressen kapcsolatot Wallenberggel. Az igazság az, hogy a svéd külügy nem is válaszolt Söderblomnak Gyekanozov jegyzékéről küldött táviratára. Egyszerűen csak tudomásul vették, hogy Wallenberg biztonságban van. Annál fontosabbnak találták, hogy a róla szóló hírt továbbítsák az amerikaiaknak, mintha ennek nagyobb jelentősége lenne a számukra. Január 20-án Herschel Johnson amerikai követ megtáviratozta az örömhírt Stockholmból új külügyminiszterének, Edward R. Stettiniusnak. Azt írta, hogy „Wallenberg jól van, és Budapestnek az oroszok által elfoglalt részében tartózkodik”. A svédek ezek után azt javasolták az amerikaiaknak, hogy a továbbiakban a Wallenberg segélyakcióira vonatkozó instrukcióikat a saját moszkvai képviseletükön keresztül küldjék. Tekintettel arra, hogy voltak látható jelei a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közötti viszonyban a feszültségnek, és tekintettel arra, hogy tudták, mennyire kiterjedt a szovjet elhárítás, ez a demonstratívan „nyitott szelep” a svédek és az amerikaiak között minimum rendkívül naivnak nevezhető.{177}   A moszkvai svéd követségen nem igazán javult a hangulat a kereskedelmi szerződéssel kapcsolatos újabb kudarcot követően. Söderblom nem tudott kikapaszkodni a mély gödörből. „A követ-miniszter szeszélyesebb és furcsább, mint valaha” – jegyezte meg a másodtitkár Hägglöf január 19-én a naplójában. Söderblom a végsőkig megpróbálta elkerülni, hogy kapcsolatba kelljen lépnie a külüggyel, attól való félelmében, hogy a balti menekültek kapcsán még keményebb reakciókat provokál ki. De végül is kénytelen volt találkozót kérni Gyekanozovtól. Sürgős volt ugyanis, hogy megtervezzék a Vöröskereszt vezetőjének, Folke Bernadotte-nak májusi moszkvai látogatását. Január 26-án egy igencsak ideges Söderblom hagyta el védett mindennapjait és a Mindovszkij-villát. Ebben a nagyszerű, századfordulón épült házban, Moszkva központjában székelt a képviselet az 1920-as évek

óta.{178} Kissé remegő lábbal ment a külügyminisztériumba, ami akkor a kormányhivatal egyik épületében székelt, kőhajításnyira a Lubjanka börtöntől. Vlagyimir Gyekanozov rendkívül alacsony, negyvenöt év körüli ember, vörhenyesszőke, kissé vékonyodó szálú hajjal. Sztálin biztonsági főnökének, Lavrentyij Berijának a bizalmasai közé tartozott, és ő maga is lehúzott pár évet a biztonsági szolgálatnál, az NKVD-nél. Ugyanúgy, mint Sztálin és Berija, grúz születésű, és néhány háborús évet eltöltött a berlini külképviselet vezetői posztján, most pedig a külügyminiszter, Molotov helyettese.{179} Söderblom nagy megkönnyebbülésére Gyekanozov meg sem említette a balti kérdést a látogatás alatt, ami egyáltalán nem sikerült olyan rosszra, mint amennyire félt tőle. Söderblom indított, és megadta a beszélgetés hangnemét azzal, hogy nyájasan megköszönte, hogy Svédország kérését Raoul Wallenberg védelmére vonatkozóan meghallgatták, és ennek megfelelően jártak el, és országa csak annyit kér, hogy a budapesti képviselet többi tagjának esetében is hasonló gondoskodást mutassanak. A bevezető piruettek után a találkozó kötetlen hangulatban folytatódott, kevés adrenalinszint-emelő beszédtémával, például vízumügyek és Folke Bernadotte látogatása. Teljesen megnyugodva persze nem tudott távozni Söderblom. A látogatás végén Gyekanozov a szovjet elégedetlenség még egy nyilát kilőtte: ez alkalommal öt szovjet tengerészről volt szó, akik Svédországba disszidáltak, de akiket a svédek nem voltak hajlandók kiadni. A követ azzal védekezett, hogy nem tud az ügyről, és megígérte, kapcsolatba lép Stockholmmal a kérdésben. Ezzel mindent megtett, hogy visszatérjen a pozitív hangulat. A találkozó utáni szovjet feljegyzés szerint Söderblom így fejezte be mondandóját: „a szovjet katonai sikerek mély benyomást tesznek az egész világra, és a Vörös Hadsereg győzelmeiről szóló jelentések nagy helyet kapnak a svéd sajtóban”. Söderblom azonban sohasem kérdezte meg, hogyan kerülhet kapcsolatba kollégájával, Raoul Wallenberggel. Persze nem is kapott ilyen instrukciót. Hazaküldött jelentésében még azt a hűvösséget is mérsékelte, amelyet a látogatása végén mégiscsak érzékelnie kellett.

A Gustav Adolf téren{180} egyes tisztviselők kifejezetten bosszankodtak a követ szervilis magatartása miatt. Leginkább a politikai osztály helyettes vezetőjét, Sven Grafströmöt ingerelte ez, aki úgy látta, hogy az oroszok ijesztgetésekkel próbálják meg a svédeket engedelmességre szoktatni, pont úgy, mint a háború elején a németek. Egyetlen módja a nyomásgyakorlás kezelésének, hogy ellent kell állni. Ezzel a felfogásával meglehetősen egyedül állt a külügyben, ahol még mindig abban reménykedtek, hogy előbb-utóbb tető alá lehet hozni a kereskedelmi szerződést. Az 1945-ös év végén Grafström privát naplójában írta ki magából azt az undort, amit Söderblom csúszó-mászó viselkedése fölött érzett, és hogy ez mennyire elfogadott volt magasabb helyen is: „Az ember eléggé meg lehet győződve arról, hogy a Kreml úgy néz Söderblomra, mint nagyító alatt egy tetűre, ahogy kézzel-lábbal kapálózik. Nem lehet, hogy ne tudnák, hogy ő – bár maga ezt mostanra elfelejtette – volt az, aki az adminisztráción belül a szimbóluma volt a németekkel folytatott engedékenységi politikának. És mit látnak? Egy parányi bogár, de nem tetű, biztosan nem olyan bogár, amelyik csípni tud. Egy pici katica […]. Részükről egy ingadozó hozzáállás, ami most azt a képzetet kelti [az oroszokban], hogy sokat elérnek nálunk fenyegetésekkel. Szerény véleményem szerint ezért Söderblom teljesen életveszélyes moszkvai képviselő számunkra. Messiási érzéseket táplál, csak világoskékben lát mindent, és bármit megtesz, hogy jó fényben mutassa magát. Söderblom intelligens, de nem okos.”{181} Egy hét telt el azóta, hogy Raoul Wallenberg és Langfelder Vilmos a hóbuckák között elindult autójával Budapesten. A Nyikolaj Bulganyintól jött letartóztatási parancs szerint Wallenberget Moszkvába kell küldeni, és a 2. ukrán front parancsnokságának jeleznie kell az indulás időpontját. Ennek most eljött az ideje. Január 26-án éjfélkor elküldték az üzenetet. Malinovszkij marsall vezérkari stábjának vezetője azt írta Moszkvába, hogy a letartóztatott Raoul Wallenberget aznap elindították Moszkva felé, és hogy egy Zenkov nevű kapitány felelős a konvojért. Zenkovon kívül további négy szovjet katonát választottak ki, hogy Wallenberget és Langfeldert kísérjék.

A társaság vonattal indult kelet felé, Debrecenben ettek, és az első megállóhelynek a romániai várost, Iaşit (Jászvásár) jelölték ki. Az utazás alatt Wallenberggel és sofőrjével ismételten azt közölték, hogy ne tekintsék magukat fogolynak.   1945. január 27-én, szombaton a Vörös Hadsereg megnyitotta a lengyel koncentrációs tábor, Auschwitz kapuit, és felszabadítottak hétezer-ötszáz csontig lesoványodott foglyot, akik még életben voltak. A keleti fronton végrehajtott erőteljes offenzíva miatt a német csapatok egészen az Oderáig kényszerültek visszavonulni, és ezzel az oroszok mindössze hetven kilométerre voltak Berlintől. A második világháború vége nagyon közeli lett, és a végeredmény senki számára nem volt kétséges. A világpolitika porondján a győzelemre álló nagyhatalmak az új erőviszonyok alapján kezdték átrajzolni a térképet és a világrendet. Ezeken a tárgyalásokon a Szovjetunió diktátora, Joszif Sztálin különösen magasra tartott fejjel vett részt. Söderblom követ nem az egyetlen volt, aki pávatáncot járt a keleti front hadura előtt. Még az Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt is a lelkesek csoportjához tartozott. Roosevelt elhatározta magában, hogy Sztálinnak jó embernek kell lennie, ezért úgy vélte, csak megfelelő módon kell őt megközelíteni, és akkor a demokráciáért és a világbékéért fog harcolni az Egyesült Államokkal karöltve. Az amerikai elnök Sztálint „Joe nagybácsinak” nevezte, és sokat elárul az amerikai közvéleményről, hogy a Time Magazine 1943-ban Joszif Sztálint tartotta az „1942-es év emberének”. Az Egyesült Királyság miniszterelnökének, Winston Churchillnek valamelyest szkeptikusabb hozzáállását a kommunista diktátorhoz Roosevelt „hiányos személyes kémiának” értelmezte. „Azt hiszem, jobban tudom Sztálint kezelni, mint amennyire a mi kettőnk külügyminisztériumai. Sztálin tényleg irtózik az ön összes, magas rangú hivatalnokától. Engem jobban kedvel, és remélem, ez így marad nála a jövőben is” – írta Roosevelt Churchillnek 1942-ben. 1945. február elején ők hárman a szovjet városban, Jaltában találkoztak, hogy a háború utáni Európát érdekszférákra osszák. Sztálinnak nem volt különösebben nehéz a dolga, hogy a másik kettő úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Hasonlóan az előző, 1943-as teheráni konferenciához, ő határozta

meg a helyszínt, a másik két politikusnak sokat kellett utaznia, annak ellenére, hogy Roosevelt kerekesszékhez volt kötve.{182} Ezenkívül sikerült rávennie a jóhiszemű amerikai elnököt, ugyanúgy, mint Teheránban, hogy egy olyan palotában lakjon, amelyet teleraktak mikrofonokkal. Sztálin minden reggel pontos leírást kapott arról, hogy mi hangzott el Roosevelt lakosztályában. Ez mindennapi rutin egy diktátor számára, aki kémeket lát minden bokorban, és neki magának mindenhol vannak kémei. Így csak fel kellett emelnie a kremlbeli dolgozószobájában levő íróasztala alatti telefonkagylót, hogy lehallgassa a politikai bizottság tagjainak magánbeszélgetéseit. Rooseveltnek azonban imponált Sztálin, és nem gyanakodott. Amúgy pedig rendkívül rossz fizikai állapotban volt szívpanaszai és magas vérnyomása miatt. Tény, hogy tíz héttel később már nem volt az élők sorában. Roosevelt semmiképp sem volt alkalmas arra, hogy bekeményítsen. Az amerikai elnök legfőbb ambíciója a jaltai értekezlettel az volt, hogy barátságot építsen a nagyhatalmak között egy jobb világ érdekében, amelynek végső manifesztációja az új Egyesült Nemzetek Szövetsége. Ezt saját jó szándékának kinyilvánításával tette, alázatot és bizalmat mutatott Sztálinnal szemben akkor is, amikor más programpontok voltak napirenden. Kelet-Európa jövője például. Amikor a szovjet diktátor megígérte, hogy megengedi a lengyelországi szabad választások megtartását, „amilyen gyorsan csak lehet”, Roosevelt meg volt győződve arról, hogy azt Sztálin úgy is gondolta. Egy direkt kérdésre válaszolva a szovjet diktátor ráadásul azt mondta, hogy a választásokat egy hónapon belül fogják megtartani. Amikor Sztálin aláírt egy nyilatkozatot, hogy szabad, demokratikus választások a cél az összes felszabadított országban, az amerikai elnök nem sokat töprengett azon, hogy adódhatnak-e különböző értelmezési lehetőségek. Még a sokkal gyanakvóbb Churchillt is sikerült meggyőzni. „Szegény Neville Chamberlain, aki azt hitte, hogy megbízhat Hitlerben. Mekkorát tévedett! De azt hiszem, hogy én nem tévedek Sztálint illetően” – volt Churchill kommentárja a lengyelországi ígéretről.  

Teljes gőzzel folytak a nagyhatalmi intrikák, amikor a Raoul Wallenberget és Langfelder Vilmost szállító vonat 1945 februárjának első napjaiban begördült Moszkva Kijevi pályaudvarára. Semmi nem utal arra, hogy az utazás ne lett volna kellemes élmény. Iaşiban leszállhattak, és néhány esti órát eltölthettek egy Lutherről elnevezett étteremben. Első osztályon utaztak, és az étkezőkocsi legjobb ennivalóit szolgálták fel nekik. Később Raoul elmesélte egy fogolytársának, hogy az időt a vonaton azzal töltötte, hogy egy kémregényt írt. Megpróbálta lerajzolni emlékeit is a budapesti időkből. Az őket kísérő katonák még mindig barátságosak voltak. Amikor leszálltak a vonatról, megmutatták nekik Moszkva büszkeségét, a metrót, aminek ekkoriban négy vonala működött. A földalatti állomásai művészi mestermunkák voltak. Az egyiket Lubjankának hívták, és mint az a nevéből is következett, annál a nagy térnél volt, ahol a szovjet biztonsági szolgálat főhadiszállása székelt. Az nem derült ki, hogy Wallenberg valaha is látta-e ezt az állomást, mert a csapat a Kijevi pályaudvartól az út egy részét gyalog tette meg. A sötétsárga épület a Lubjanka téren valamikor egy nagy biztosító társaság székhelye volt, de a forradalom után, 1918-ban az akkoriban CSKnak (Cseka) nevezett, félelmetes biztonsági szolgálat költözött ide. Itt is maradtak, de most NKVD-nek (később KGB-nek) nevezték őket. Az NKVDpalotában működött az elhárítás, a SZMERS is, miközben terjeszkedtek újabb épületekbe, és a biztonsági szolgálat csápjai behálózták az egész negyedet. Ott, a körbeépített udvarban volt az NKVD félelmetes börtöne, a Gulag-utazás kiindulópontja a sztálini terror megszámlálhatatlan áldozata számára. Ezért hívták „belső börtönnek”. 1946. február 6-án ide érkezett meg Wallenberg és Langfelder a csomagjaival, gyalog, a Lubjanka téren keresztül. Lehet, hogy észrevették a nagy játékboltot, amelyik – bármilyen ironikus – közvetlen szomszédja az NKVD főhadiszállásának. A biztonsági szolgálat vezetőjének, a kegyetlen Lavrentyij Berijának az irodája a harmadik emeleten volt. Érkezésük napján azonban Berija Jaltában vett részt a csúcstalálkozón, ahol Sztálin úgy mutatta be őt Roosevelt elnöknek, mint „az én Himmlerem”-et. Beriját biztosan informálták a svéd transzportjáról, hiszen egy olyan foglyot regisztráltak a rendszerében, amelyikből nem tizenkettő egy tucat.

Letartóztatását maga Sztálin rendelte el, és Abakumovot, a SZMERS főnökét is értesítették. Berija is nyilván tudta, hogy egy semleges, a háborúban nem részt vevő állam diplomatáját börtönözték be, és ezzel az immunitási védelmét függesztették fel. Nagyon érzékeny tett volt, amiről Molotov külügyminiszternek is tudnia kellett. De mi volt a helyzet a helyettesével, Gyekanozovval, aki a svédeket biztosította arról, hogy Raoul Wallenberg biztonságos kezekben van? Informálták őt arról, hogy a svéd ügye fordulatot vett? Azt tudjuk, hogy Wallenberg esetét nagy titokzatossággal kezelték. Azt is tudjuk, hogy a biztonsági szolgálat és a külügyminisztérium épületei olyan közel estek egymáshoz, hogy általánosságban úgy hívták őket, a „szomszédok”. Berijának alig egypercnyi sétájába került, hogy átmenjen Gyekanozovhoz, aki a bizalmasa és ráadásul korábban az NVKD-nél munkatársa volt.{183}   Sok minden arra utal, hogy Wallenberg és Langfelder azt hitték, hogy csak éjszakai szállást adnak nekik a Lubjankában. Amikor azonban a kapuk bezárultak mögöttük, ez örökre szólt. Viszonylag gyorsan szétválasztották őket. A folytatásban egymásról csak a fogolytársak elbeszéléseiből tudtak. Lehet, hogy Wallenberg érzékelte, mi következik, amikor a börtön úgynevezett letartóztatási fogadórészlegébe vitték. Alekszandr Szolzsenyicin orosz író, aki szintén 1945 januárjában érkezett a Lubjankába, később A Pokol tornáca című könyvében leírta a foglyok fogadását, amit egy Dante-idézettel illusztrált: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Szolzsenyicin szerint a befogadó részben sok, egymás melletti keskeny cella volt, olajzöld ajtókkal, azon ovális táblák, számokkal. Odabent állt „egy éjjeliszekrény, egy sámli, és ez a kettő szinte elfoglalta a padló teljes felületét. Ha az ember leült a sámlira, nem tudta kinyújtani a lábát”. A Lubjanka fogolyfogadó részlege egy hullaházra emlékeztetett. A háború végéhez közeledve a szovjet NKVD teljes erőbedobással dolgozott. Csak Lengyelországban huszonhétezer, állítólagos „biztonsági kockázatot” jelentő embert fogtak el ezen a tavaszon. A legtöbb kellemetlen elem, belföldi vagy külföldi, átment a rettenet útvesztőjén, a Lubjankán, mielőtt kivégezték vagy elküldték a Gulagra. A rutin alaposan

kidolgozott és szükségszerűen gyors volt. A foglyoknak mindent le kellett venniük, azután, mint az állatok, megalázó, alapos „orvosi” vizsgálaton estek át. A fogtöméseket kiszedték, a cipősarkokat szétvágták, a kabátbéléseket fölhasították, mindezt azért, mert olyan titkok után kutattak, amelyeket a várható bírósági eljárásban fel lehetett használni. A fogadó ceremónia úgy zárult, hogy a foglyokat egy vízvezetékcső alá állítottak, és ott meg kellett mosakodniuk. Wallenberget „hadifogolynak” regisztrálták a börtönben, mint Raoul Gustaf Wallenberg. Észrevehető volt, hogy az elhárítás, a SZMERS, kételkedni kezdett diplomáciai státuszában mint követségi titkár, mert a regisztrációs lapon „diplomáciai megfigyelő” és nem „diplomáciai tisztviselő” szerepel, ami pedig a szokásos elnevezés volt. Mind Wallenbergtől, mind Langfeldertől elvették a tárgyaikat. Elkobozták a pénzt, amit Raoul Budapestről hozott, ugyanúgy, mint a hátizsákot, benne a „legszükségesebbekkel”: diplomata útlevelével, magyar jogosítványával, a naptárával és a címjegyzékével. Elvettek egy cigarettatárcát is, amit Wallenberg, aki nem dohányzott, „kenőeszközként” használt. Eltűnt a kémregény és a jegyzetei is. A hátizsákban – ugyanúgy, mint korábban – néhány konzervdobozt is tárolt. Ezek a „tiltott javak” kategóriájába tartoztak, de neki mindaddig sikerült megtartania, amíg a Lubjanka börtön 121-es cellájába nem került.{184} Egy másik akkori fogoly, az amerikai követség egyik tisztviselője, Alexander Dolgun leírta, hogyan vitték őt a cellájába: „A tusolás és az első cellám közti sétán fölfedeztem, micsoda végtelenül hatalmas börtönben vagyok. Hosszú, komor folyosókat észleltem, amelyeknek mindkét oldalán ajtók, minden ajtón egy kukucskáló és egy fémből készült nyílás az ennivalónak. A folyosók szőnyegekkel borítva, és az egyetlen hang, amit hallani lehetett, amikor a börtönőr csettintett a nyelvével. Ez volt a jel Lubjankában, hogy egy rab érkezik. Minden fémajtó olyan szürkére festve, mint a hadihajók. Az ajtók, a folyosók csöndje és komorsága rendkívül nyomasztó és lehangoló volt.” A Lubjankában tartották a rabokat a vizsgálati idő alatt, az ítélet után pedig szétosztották őket más börtönökbe vagy táborokba. A börtön

hatemeletes épület volt a belső udvarban. Sétára a foglyok az udvarra vagy a tetőre mehettek. A Wallenberggel egyidejűleg ott raboskodók szerint körülbelül ötszáz embert tudtak elhelyezni, emeletenként nagyjából húsz cellában. De a falak vastagok, a személyzet buzgó és alapos, nagyon nehéz volt a rabok egymás közti kommunikációja. A Gulag szigetcsoport című könyvében Szolzsenyicin leírja, hogy milyennek élte meg a Lubjankát 1945 tavaszán. Említi a börtön kéményét, ami szállongó hamupelyheket köpött ki magából, azokét a dokumentumokét és regényekét, amelyeket a kemencékben elégettek: „E kémény alatt végeztük sétánkat – egy betondobozban a Nagy Lubjanka tetején, a hatodik emelet magasságában. A falak még háromszoros embermagasságra nyúltak fel a hatodik emelet fölé. Moszkva hangjai elértek a fülünkig, hallottuk az autók tülkölését. De látni csak azt a kéményt láttuk, az őrt a hetedik emeleti őrtoronyban az Isten egének azt a boldogtalan darabját, amelynek épp a Lubjanka fölé kellett feszülnie.” (Szente Imre fordítása) Raoul cellájában egy német diplomata SS-őrnagy ült, aki rendőrattaséként állomásozott Romániában. Gustav Richternek hívták, odaadó náci volt, és Adolf Eichmann-nak segített a romániai zsidó deportálások megtervezésében. Szerencsére nem túl sikeresen. Ezenkívül – ahogy azt rabtársai, az ő korábbi kollégái a szovjet kihallgatásokon elmondták – magas rangú hivatalnok volt a német biztonsági szolgálatnál, az SD-nél, a felügyelete alá tartozó egész hálózattal. Ha úgy tetszik, egy kém. Amikor a svéd külügyminisztériumnak tíz évvel később sikerült a nyomára bukkannia, Richter elmondta, hogy Raoul és ő összebarátkoztak a rövid idő alatt, míg együtt voltak a 121-es cellában. Emlékezett, hogy a svéd szinte alig lépett be az ajtón, máris levelet kezdett megszövegezni a börtönigazgatónak. Ebben tiltakozott a letartóztatása ellen, és követelte, hogy azonnal kapcsolatba léphessen a moszkvai svéd képviselettel. Utalt arra, hogy ő svéd diplomata, és hozzátette, hogy svéd állampolgárként jobb élelmezést kellene kapnia. Richter elolvasta, hogy mit írt a cellatársa, és az volt a véleménye, hogy túl keményre sikerült a hangnem. Azt az ötletet adta, hogy a megfogalmazása legyen „objektívebb”. Ennek nagyobb lenne a hatása –

vélte. Raoul megfogadta a kritikát, puhábban fogalmazott, mielőtt a levelet odaadta volna a szolgálatos őrmesternek a Lubjanka földszintjén.   Két nappal megérkezése után Wallenberget éjszakai kihallgatásra vitték egy szőke kihallgató tiszthez, aki kiválóan beszélt németül. Szokásos kínzási módszer volt a rabokat álmukból felébreszteni. A kihallgatás éjjel egy órától hajnali fél ötig tartott, február 8-án, csütörtökön. Amikor Raoul visszajött, az arca sápadt volt. Elmondta a cellatársának, hogy a kihallgató, akinek Szvercsuk a neve, egy „borzalmas ember”. Szvercsuk kémkedéssel vádolta. „Mi ismerjük önt, ön Svédországban egy nagytőkés családba tartozik” – mondta a tiszt. A Wallenberg bankcsalád bizony nem volt ismeretlen Moszkvában. Az NKVD-ügynököknek több évig egyik legfőbb feladatuk az volt, hogy megpróbálkozzanak beszivárogni a Svédország egyik leghatalmasabb pénzügyi birodalma mögött álló családba. A szovjet külügyminisztérium speciális emlékeztetőket állított fel Jacob és Marcus Wallenbergről. Egyfelől gyanakvást keltettek, amikor különbékét akartak tető alá hozni Németország és a nyugati szövetségesek között, másfelől tiszteletet váltott ki az a közvetítő szerep, amelyet Marcus Wallenberg játszott a Szovjetunió és a Finnország közötti béketárgyalásokon. És persze az egész mögött ott rejlett a kommunista vezetők ideológiai gyűlölete a nagytőkével szemben. Egy pár évvel később megjelent szovjet enciklopédiában a Wallenberg családot megvádolják, hogy támogatta a német nácizmust, és aktívan dolgoztak, hogy egy amerikanizáltabb kapitalizmus épüljön Svédországban. Raoul Wallenberg után Langfelder Vilmoson volt a sor, hasonló eljárásmódban részesült. A következő napon kihívták a cellájából. Őt is kémkedéssel vádolták, ahogy a fogolytársak emlékeztek, kémkedés „amerikai – vagy esetleg angol – megbízásra”. Wallenberg nem hagyta magát megtörni. Az első időben a 121es cellában jó hangulatban volt. Minden nap tornázott, hogy formában tartsa magát, és címeket cserélt fogolytársaival, hogy szabadulásuk után találkozhassanak, vagy hogy egymásról hírt tudjanak adni, amikor elengedik őket. „Raoul Wallenberg, Külügyminisztérium” állt azon a cédulán, amit Richter kapott. Az időt sakkjátszmákkal töltötték, és

elmesélték élettörténetüket egymásnak. A cellatársak megtudták, hogy Raoul egy nagyon ismert bankár családhoz tartozik, és építésznek tanult az Egyesült Államokban. Amikor a családjáról beszélt, Wallenberg az édesanyját, Maj von Dardelt említette. Richter észrevette, hogy Raoul nyugtalan lett. „Mit fognak a rokonaim mondani, amikor megtudják, hogy börtönben ülök?” – gondolkodott el ezen többször is. „Azzal nyugtattam meg […], hogy adott körülmények között ebben nincs semmi szégyen” – mondta el Gustav Richter a svéd külügy munkatársainak sok évvel később.   Csak pár kilométer volt a távolság a Lubjanka 121-es cellája és a Mindovszkij-villa között, ahol a svéd követ, Staffan Söderblom meglehetősen kényelmes életét élte a gyönyörűen berendezett házban. Az emeleten egy beüvegezett télikert is volt, a privát lakáshoz vezető széles lépcsőt pedig kétoldalt bronzból készült oroszlánfejek díszítették. A magas plafonon négyszögletes freskó, egy darab kék ég és felhők, azt az illúziót keltve, mintha nyitott ablak lenne. Egészében a háznak nagyon sok ablaka volt. Az építész elképzelése szerint azért, hogy az ott lakók mindig a fény és a külvilág felé orientálódjanak. A svéd követ azt hitte, hogy diplomata kollégája, Raoul Wallenberg még mindig a szovjet csapatoknál van Budapesten. Ebben a korai szakaszban még úgy tűnik, zavarta őt minisztériumának passzivitása az ügyben. Jó pár hét hallgatás után ugyanis teljesen váratlanul a szorongós Söderblom volt az, aki megtette az első lépést. És véletlenül pontosan ugyanazon a napon, amikor Raoult először hallgatták ki Moszkvában, pár háztömbbel arrébb. Úgy gondolta, itt volna az ideje, hogy Wallenberg életjelt kapjon a külügyminisztériumtól. Esetleg helyén való lenne, hogy valamilyen instrukciót adjanak a követségi titkárnak ott, Budapesten. Talán svéd képviselőként fel tudná keresni a szovjetek támogatotta új magyar kormányt? Táviratot küldött Stockholmba, és érdeklődött, hogy „Wallenbergnek Budapesten […], aki legátusi titkárként van bejelentve, az én és az NKID{185} [külügyminisztérium] közvetítésével nem kellene-e instrukciókat kapnia a státuszát illetően”. Öt napba telt, mire a külügy válaszolt, és az is csak egy szűkre szabott kérdés, hogy mire gondolt Söderblom a „homályos” javaslatával. Ezzel szemben azonnal határozott

parancsot kapott, hogy rögtön tudakolja meg, mi történt Ivan Danielssonnal, Per Angerral és a budapesti képviselet többi tagjával. Egyértelmű, hogy kikért aggódtak.

Amikor Söderblom kifejtette a gondolatait Wallenbergről, végül is reagáltak rá. A kérdés bizonyos nyugtalanságot váltott ki a külügyminisztériumban. Ott azt gondolták, hogy Wallenberg a Vörös Hadseregnél van Budapesten, és még mindig bizonytalanság uralkodott, hogy milyen legyen Svédország viszonya az új magyar kormányhoz. De február 17-én, pont egy hónappal Raoul Wallenberg eltűnése után, jött egy írás a külügytől Söderblomnak: „Ha kapcsolatba tud lépni Wallenberggel […], közvetítse köszönetünket, a család üdvözletét és azt az üzenetet, hogy amint Danielssont megtalálják, instrukciókat is kap.” Söderblom az utasításnak megfelelően cselekedett. Diplomáciai jegyzéket küldött a Kuznyeckij hídnál levő külügyminisztériumba, amely nem volt messzire a Lubjanka börtöntől. Kérte a kapcsolatát, hogy

„Wallenberg legátusi titkárnak” közvetítse a külügyminisztérium köszönetét, „a család üdvözletét”, és hogy várjon további utasításokra, amíg Danielsson előkerül.   A diplomaták miatti nyugtalanság természetesen érthető volt. Danielssonra ugyanis „rátaláltak” búvóhelyén, de talán nem úgy, ahogy azt a külügy szerette volna. Egy hónapi harcok után a Vörös Hadsereg Budát is elfoglalta. Az utóharcok alatt német katonák elbarikádozták magukat a követség Gyopár utcai épülete mellett, a Zwack-villában. A szovjet katonák azzal válaszoltak, hogy bevették a svéd követség épületét. Felszaladtak az emeletre Danielsson szétbombázott hálószobájáig, és onnan tüzet nyitottak a németekre. Így történt, hogy a Budapestért folytatott végharcok egy része a két „svéd” ház között folyt le. Egy gránát az ebédlőasztalon robbant, két másik Danielsson régi dolgozószobájában, amit szerencsére elhagyott a karácsonyi ünnepek alatt. Amikor a németek ellenállása megtört, a svéd követség épülete fehér pufajkás szovjet katonákkal telt meg. Nem tartott hosszú ideig felfedezniük Danielsson gazdag alkoholraktárát, ami a bor mellett egyebek között százötven üveg konyakot is rejtett. A szovjet harci vezetés a katonáinak néhány nap „szabad rablást” engedélyezett Buda elfoglalása után, ezt az ígéretet váltják be most. Nem segített, hogy az ügyeletes követségi őr, Lars Berg, orosz nyelvű kiírásokat függesztett ki, hogy ez svéd felségterület, és hogy Svédország a Szovjetunió érdekképviseletét is ellátja Magyarországon. Részeg katonák futkostak az épületben fel-alá, kezükben üvegekkel. „Feltörték és kinyitották a ládákat […], a lenvásznak, a selymek, ezüstök és ruhák szanaszét szóródtak a földön, sáros csizmákkal tapostak rajtuk. Eleinte az oroszokat az arany, az ékszer és az innivaló érdekelte. A következő napon már a ruhák és a szőnyegek is. […] A legértékesebb az óra és az öngyújtó volt” – írta Mezey Dénes követségi adminisztrátor a külügyminisztériumnak küldött jelentésében fél évvel később. Egy magyar szobalányt kétszer megerőszakoltak. Feltörték a széfeket, mint a „szardíniás dobozokat”, és minden értéket lepedőkbe csavarva hordtak el teherautókkal. A helyzet iróniája, hogy az ezüst, amit elvittek, az a szovjet követség tulajdona volt.{186}

Részeg szovjet katonák betrappoltak az Esterházy herceg palotája alatti óvóhelyre is. Az ott megbújó svédek – a biztonság kedvéért – orosz nyelvű feliratokat tettek ki a következő szöveggel „Svéd legátus. A Szovjetunió érdekeinek képviselője”. A meggyötört svéd követ, Ivan Danielsson egy parancsnokot készült fogadni, de elveszítette egyik cipőjét a pincében, és éppen egy törmelékhalom tetején állt, és mezítláb egyensúlyozott, amikor a katonák berontottak, és mindenütt órákat és pisztolyokat kerestek. „Nem hiszem, hogy a vikingek rosszabbak lettek volna” – írta Margareta Bauer ötven évvel később emlékirataiban. Lars Berg elhagyta az elfoglalt követséget, egy szovjet parancsnokot keresett, hogy a svéd képviselet tagjainak védelmét kérje. Egy Pesten levő parancsnokhoz utasították. A németek felrobbantották a hidakat, de egy orosz katonai komp átvitte Berget a Dunán a másik oldalra. Pesten összefutott orosz munkatársával, Tolsztoj-Kutuzov gróffal, akit októberben ő alkalmazott a követségen tolmácsolási és fordítói munkákra. Tolsztoj-Kutuzov elmondta, hogy felkereste az oroszokat, akik letartóztatták, és napokig tartott a kihallgatása. Azt is közölte, hogy az oroszok a németek javára végzett kémkedéssel vádolták a svédeket, és főként Wallenberget és Berget gyanúsították. Mostanra ő újra szabad ember lett, a Vörös Hadsereg alkalmazta, a külföldiekkel foglalkozó iroda főnökeként. Lars Bergnek kellemetlen érzései támadtak. „Furcsamód úgy tűnt, Tolsztoj nem egyértelmű örömmel üdvözölt, hogy újra lát. Valamilyen különös módon megváltozott. Nem az a mindig kedves és a végsőkig előzékeny munkatárs volt, mint régen. Idegesen megkérdezte, hogy tudják-e az oroszok, hogy én találkoztam vele.” Per Angert, Göte Carlssont és Yngve Ekmarkot egy őrnagy autón elvitte a városon kívülre, egy barakkban szállásolták el őket, és katonai őr állt az ajtajuk előtt. Sikerült a rejtjelező gépet magukkal vinni, de aztán azt fejszével szétverték, amikor odaértek. Pár nappal később Danielssont és Mezey irodistát is odavitték. Valamennyiüket egy új helyen szállásolták el Dunavecsén. Ott maradt a csapat, fegyveres őrök felügyeletével. Margareta Bauer visszament a Gyopár utcai követségi épületbe irhabundában, vödörrel és lapáttal felszerelkezve. Ő volt az egyetlen a

svédek közül, aki Budán maradt, és napjait annak szentelte, hogy elégette a Svéd Golyóscsapágygyár iratait, amelyeket eddig a követség őrzött.   Több hét eltelt, amióta a külügy felhívta Maj von Dardelt azzal a hírrel, hogy fiát a szovjet csapatok a védelmük alá vették. De egyetlen szó, semmi üdvözlet magától Raoultól. Februárban elhatározta, hogy felkeresi a Szovjetunió stockholmi követét, a legendás Alekszandra Kollontajt. Madame Kollontaj irodája és lakása a szovjet követség épületében, a Villagatan 17.-ben volt, nem messze a Humlegårdentől, Östermalmon. Kollontaj volt az 1917-es, októberi forradalom után a bolsevik kormány első miniszteri rangú követe, egyben az első női kormánytag Európában. A kivégzések sorozata és a furcsa halálesetek után a régi forradalmi vezetés tagjai közül azon kevesekhez tartozott, akik még életben voltak. „Azt érzem, hogy állandóan újabb és újabb űrt találok magam körül” – írta a titkárának, amikor a legsűrűbben érkeztek a halálhírek. Kollontaj két éve „nagykövetnek” nevezhette magát. Ő volt a stockholmi diplomáciai élet abszolút középpontja. A kollégák emlékeztek, hogy népes fogadásokat tartott minden lehetséges szovjet ünnep alkalmával. Úgy üdvözölte a vendégeket, mint egy császárnő, emelvényen levő székében ülve, miközben az alantasai sötétkék uniformisba öltözve vették körül.{187} 1945 márciusában fogja betölteni a hetvenharmadik évét. Még mindig magára vonta a figyelmet, de különféle betegségei megviselték. Két és fél évvel korábban túlélt egy agyvérzést, ami miatt részben megbénult a bal karja és lába. Ez nem akadályozta őt meg abban, hogy két hónappal ezután ne tartson egy fantasztikus fogadást az októberi forradalom emlékére, négyszáz ember számára a Grand Hôtelben. „Ovációk közepette gurították be kerekesszékben a mosolygó Kollontajt elegáns, orgonalila ruhában. Ismét folyt a bor, ezüsttartókban kaviár csábított az asztalon, és csillogtak és villogtak a gyémántok és drágakövek” – emlékezett meg az eseményről az orosz író és újságíró, Arkagyij Vakszberg költőien a nagykövetasszonyról írt életrajzában. 1944-ben egymást váltották az ünnepélyek. Akkoriban, amikor Maj von Dardel meglátogatta őt, növekvőben volt a szovjet külügyi vezetés elégedetlensége Kollontaj egyre önfejűbb

viselkedése miatt. Ez a kereskedelmi szerződés elutasításával volt kapcsolatos. Kollontaj, aki nem akart politikai válságot látni a Szovjetunió és Svédország között, a tárgyalások alatt azt magyarázta Wigforss pénzügyminiszternek, hogy a szovjet kifogások a hitelfeltételek miatt voltak, és nem szabad politikai jelzéseknek tekinteni azokat. Ez valóságos politikai vihart kavart a moszkvai külügyben. Kollontaj megszegte a kapott utasításokat – mondták. Egy belső, minisztériumi memorandumban így fogalmaztak: „Meggyengítette válaszunk erejét. A kérdést egyszerű kereskedelmi szintre szorította le anélkül, hogy akár csak megpróbálta volna felhasználni válaszunkat, hogy az a mi politikai érdekeinknek kedvezzen.” A kritikus emlékeztető szöveg egyik szerzőjét Mihail Vetrovnak hívták. A skandináv osztály vezetője volt a külügyben, és azok közé tartozott, akikkel Söderblom a leggyakrabban találkozott a hivatalban. Írásában Vetrov hangsúlyosan említette a Baltikumot és a szovjet hadifoglyokat, azok között az elképzelhető engedmények között, amelyeket Kollontaj elvesztegetett. Maj von Dardelnek és Alekszandra Kollontajnak voltak bizonyos személyes kapcsolatai. Ezek elsősorban Nanna Svartzon keresztül futottak, ő gyógyította sikeresen Kollontajt az 1942-es agyvérzését követően, és ezek után barátok lettek. Nanna Svartz nagy név volt a svéd orvosi körökben. Professzor és a belgyógyászati klinika vezetője a Karolinska Kórházban. Ez azt jelentette, hogy közel dolgozott Fredrik von Dardelhez, Maj férjéhez, akit a Karolinska Kórház 1940-es felavatását követően főigazgatónak neveztek ki. Nanna Svartz az első női egyetemi tanár volt Svédországban. Ez nem mindig problémamentes helyzet egy merev és kizárólag férfiakból álló szakmai kollégiumban, amint ezt ő maga meg is tapasztalta. Von Dardel viszont támogatta őt. Kettőjük között barátság szövődött. Svartz lett Fredrik és Maj von Dardel háziorvosa, ugyanúgy, mint Kollontajé is. Biztosan váltottak egy-két szót Raoul ról is ebben az időben. A privát kapcsolatokhoz tartozott az is, hogy Kollontaj baráti köréhez tartozónak számította Marcus Wallenberget is, sokat találkoztak a Szovjetunió és a Finnország közti béketárgyalások kapcsán, 1944 őszén.

Nem világos, hogy Maj von Dardel látogatásának időpontjában mit tudott Kollontaj. Az sem köztudott, Moszkva mit várt el tőle, hogy mit mondjon. De a Villagatan 17.-ben tett látogatás során a szovjet nagykövet nagyon meggyőző volt. Azt mondta a zaklatott Majnak, hogy legyen teljesen megnyugodva, Raoul biztonságban van Oroszországban. Ezzel a lendülettel Kollontaj felhívta a svéd külügyminiszter feleségét, Ingrid Günthert is, és teára hívta a Villagatanra azzal az üzenettel, hogy szeretne neki mondani valamit. Így beszélt Ingrid Günther később a találkozóról: „Amikor ott jártam, megkért, hogy adjam át férjemnek a következő üzenetet: Raoul Wallenberg életben van Oroszországban, és jobb volna, ha a svéd kormány nem kerítene nagy feneket az ügynek. Természetesen átadtam az üzenetet, amihez Christian megpróbált igazodni, ameddig csak lehetett. Madame Kollontaj még azt is hozzátette: Biztosítom önt, hogy megvan, és jól bánnak vele.” A szovjet nagykövet hangsúlyozta, hogy ezt bizalmasan közölte Ingrid Güntherrel, és hogy a férjén kívül senkinek se mondja el. Hogy mi történt az információval a teázás után, azt a történelem nem árulja el. De Kollontaj fontos információját – hogy Raoul Wallenberg a Szovjetunióban van, és nem Magyarországon, a Vörös Hadseregnél – sehol sem regisztrálták a külügyminisztérium naplóiban. Több év telik el, mire ez az információ egyáltalán ismertté válik.   A SZMERS-ügynökök több embert is kihallgattak a budapesti svéd követség és a Svéd Vöröskereszt munkatársai közül, nem csak a misztikus Mihail Tolsztoj-Kutuzov grófot, akivel Berg Pesten találkozott, és akivel kapcsolatban hirtelen olyan kellemetlen érzése támadt. Berg megérzése mindent összevetve korrekt volt. Pavel Szudoplatov – az NKVD elhárításának sok éven keresztül egyik legmagasabb tisztje – szerint Tolsztoj-Kutuzov az 1920-as évek óta szovjet hírszerző ügynök volt. 1944 késő őszi jelentéseiben Raoul Wallenberg munkáját Budapesten „kétségesnek” nevezte. Ő informált arról, hogy a svédnek szoros kapcsolatai vannak a német elhárítással, és hogy feltételezhetően kettős játékot játszott.{188}

A 2. ukrán front operatív SZMERS-egysége már február 19-én egy meglehetősen vaskos köteget tudott átadni Debrecenben tartózkodó vezetőjének a svéd követségről, hogy azt továbbítsa Moszkvába, a Lubjankába. Legnagyobb részt egy forrásból származtak ezek, ami valószínűleg Tolsztoj-Kutuzov volt, de kaptak adatokat egy másik orosztól, Henry Thomsentől is, akit szintén Berg alkalmazott a szovjet követség képviseletének ellátásához. Thomsent az oroszok már januárban letartóztatták, és őt is kemény kihallgatásoknak vetették alá. A kihallgató tisztek előtt Thomsen és Tolsztoj-Kutuzov erősen torzított szovjet szemüvegen keresztül szűrték meg az általuk látottakat. A SZMERS-ügynököket az információk tolmácsolásánál feltehetőleg befolyásolta az a tény, miszerint az elhárítás feladata az volt, hogy minél több kémet fogjanak el. Mindenütt kémeket láttak. Egy Muhortov nevű ezredes „Speciális üzenet” nevű jelentésében azt írta Moszkvába, hogy a SZMERS „információkat szerzett, amelyek kompromittálják a magyarországi svéd követségnél és Vöröskeresztnél folyó munkát”. Majd így folytatta: „A svéd követség védelme alá vett jelentős számú civil lakost Budapesten, olyan személyeket, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs Svédországgal, ellátta őket különböző dokumentumokkal, útlevelekkel, személyi azonossági igazolványokkal és »menlevéllel«. Ebben a kategóriában vannak fasiszta szervezetek ismert tagjai, az ellenség elhárítási szolgálatának egyes munkatársai és ügynökei, valamint egyéb ellenforradalmi elemek, akik elbújnak a szovjet szervek elől.” A SZMERS-ezredes utal egy ügynökre, aki pár héttel azelőtt jelentette, hogy a svéd követség legalább húszezer útlevelet állított ki, darabjukat kétezer és húszezer pengő közötti értékben. Az ügynök szerint gazdag zsidók, mint a Weiss Manfréd-rokonsághoz tartozó családok, kétszázezer pengőért kaptak svéd állampolgárságot. A fantáziadús és nyilvánvalóan félreinformált ügynök ezek után neveket is felsorolt, azokét a hivatalnokokét, akik az „útlevéleladással” foglalkoztak. Ezek közé tartozott „NAKO [sic!] grófnő, FLEISCHMANN doktor, FORGÁCS főnök

vezetése alatt, valamint az irodavezető MEZEY és – egyes információk szerint maga DANIELSSON követ is”. Muhortov azt jelentette, hogy ez a kereskedelem a legtöbb esetben „Schutzpass”-okat takar, de eladtak 300-400 ideiglenes útlevelet is, amelyik svéd állampolgárságot garantált. Azt írta, hogy a legtöbben, akik svéd állampolgárságot kaptak, német tranzitvízummal elutaztak, mielőtt a Vörös Hadsereg körülzárta Budapestet. Az ezredes jelentésében a menlevelek kiadása különlegesen gyanús színben tűnik fel. Példaként említi a svéd vöröskeresztes küldött Valdemar Langlet korábbi kijelentését: „útleveleket […] bárkinek adtunk, aki elnyomott volt, rendszertől függetlenül: a fasiszták alatt adjuk zsidóknak, és amikor az oroszok közelednek, adjuk őket keresztényeknek, még fasisztáknak is, ha nem túlságosan veszélyesek”. Több oldalon keresztül sorolták a „bizonyítékokat”, hogy a svédek fasisztákkal kollaboráltak. Nevesítették a követség munkatársait, akik „egész a közelmúltig még fasiszták voltak”, ugyanígy a vöröskeresztes alkalmazottakat, akiknek állítólag fasiszták voltak a családjaikban, ők „mindig nyílt ellenségei voltak Szovjetoroszországnak”. Egy svéd példát említ Muhortov a szovjetellenességre, amelyet egy olyan forrásától tud, aki egy évvel korábban megpróbált engedélyt kérni Danielssontól, hogy gyógyszereket, élelmiszert és ruhákat adjon szovjet hadifoglyoknak. Mivel a rejtélyes Tolsztoj-Kutuzov volt a felelős a beteg hadifoglyokért, elég magától értetődő, hogy ő a forrás. Muhortov úgy adja vissza a történetet a jelentésében, hogy erre Danielsson azt válaszolta: „Semmi értelme. A szovjet hatalom agyonlövi a fogságból visszatért katonáit, ezért minden erőfeszítés az ügyben a legjobb esetben is hiábavaló.” Az ősz folyamán a budapesti svéd katonai attasé, Harry Wester, hazatért. A jelentés még ezt a lépést is gyanúsnak találta, főként azért, mert a SZMERS egyik helyi forrása arról referált, hogy Wester katonai attasé mit mondott egy szovjet hadifogolytábor meglátogatása után: „Voltam ezeknek a disznóknak a táborában. Micsoda állatok! Még egyszer be nem teszem oda a lábamat.” A svédek kiemelték, hogy ők látták el a Szovjetunió érdekeinek képviseletét, de ezt a munkát a kémelhárítás jelentői nem nagyon értékelték. Az orosz hadifoglyoknak nyújtott segítség mindössze tíz ingre

és húsz láda szardíniára korlátozódott, konstatálták savanyúan. „A fent bemutatott, de messze nem teljes körű tényekből kiderül, hogy ahelyett, hogy a Szovjetunió és Magyarország érdekeit védték volna, a svéd követség és a Svéd Vöröskereszt a Szovjetunió és a magyar nép ellenségeit vették szárnyaik alá, menedéket adtak nekik. Emiatt intézkedünk, hogy titkos úton letartóztassunk olyan személyeket, akik érdekelnek minket, és akik a svéd követség által kiadott menlevéllel rendelkeznek” – fejezte be Muhortov ezredes a jelentését. Azt a parancsot kapta, hogy gyűjtsön további információkat.   A korosodó és kissé bozontos fejű svéd vöröskeresztes megbízott, Valdemar Langlet, minden akadály dacára eljutott Debrecenbe a szétbombázott utakon. Ott kapcsolatot létesített az új magyar kormánnyal, és engedélyt kért, hogy folytathassa humanitárius tevékenységét. A szovjettámogatású magyar miniszterek őszinte köszönetüket fejezték ki a svéd segélytevékenység miatt, és „nagy csodálattal adóztak Danielsson hősies viselkedése előtt”. A Pestre visszaérkezett, melegszívű Langlet egyike lett azoknak, akiket az oroszok kihallgatásra citáltak. A szovjet katonai vezetés ugyanis levelet kapott Raoul Wallenbergről és egyik munkatársáról, és a nyomok a Vöröskereszthez vezettek. Ellenőrizni akarták, hogy ezt Langlet orosz írógépén írták-e. Kiderült, hogy azon. A levélben egy olyan információ szerepelt, miszerint Raoul Wallenberg katonai kísérettel Malinovszkij marsall főhadiszállására utazott. Langlet órákat várt, mire beengedték a szovjet őrnagy elé, aki a kihallgatást vezette. A kérdések szinte kizárólag Wallenbergre vonatkoztak. „Hol volt az a Wallenberg, hol lakott, és miért bujkált?” – emlékezett később Langlet arra, hogy miket kérdezett az őrnagy. Amikor a válasz az volt, hogy a vöröskeresztes delegátus nem tudta, de azt hallotta, hogy Wallenberg Malinovszkij marsallhoz ment, az őrnagy hangneme hirtelen élesebbre változott. „Akkor nem kellett volna azt írnia, amit írt, mivel nem tudta, hogy ez igaz volt-e!” Ha valakik, akkor az oroszok igazán könnyedén megtudhatták volna, hogy Raoul Wallenberg hol tartózkodott ekkoriban. De stratégiai okokból talán épp azt az utasítást kapták, hogy ellentétes benyomást keltsenek.{189}

Minden reggel egy őr ébresztette a Lubjanka foglyait, azt ordítva, hogy „padjom!” (felkelni!), és felcsapta az ételnyílást. Egy kanna teát vagy színezett vizet, valamint személyenként egy kis darab kenyeret raktak a belső polcra. Vacsorára a híg leves különböző változatait adták. A kettő között szinte semmit. Lehet, hogy Wallenberg jobb ellátást kapott panasza után, de a többségnek ennyi volt a táplálékbevitele. Az akkoriban raboskodók elmondása szerint a napjaik azzal teltek, hogy harcoljanak az éhséggel, a hasfájással – és a férgekkel. A falat elborították a tetvek, és éjszakánként az alvókra támadtak. Jöttek a svábbogarak is, és fölöttébb jól érezték magukat a korábbi palota mostanra elkopott, elkoszosodott, tönkrement parkettájának réseiben. A szőnyegek a folyosón minden hangot elnyeltek. A Lubjankában a csönd uralkodott. És a sivárság. Az őrök nagyon vigyáztak arra, hogy a rabok cellatársaikon kívül senki mással ne érintkezzenek, amikor kihallgatásra, sétára vitték őket, vagy a katonás tisztálkodásra, amit fürdésnek neveztek, és minden tizedik napra estek. Amikor a cellaajtó riglijét eltolták, senki sem tudta, ezek közül melyik fog következni. Azt sem tudták, hogy az elvitt rab visszatér-e vagy sem. Március 6-án, kedden megtört a szokásos napi rutin a 121-es cella svéd lakója számára. Ez idáig nem sok minden történt az egy hónapos börtönlétben. Ha az esetét kivizsgálták, akkor az kivételesen gyorsnak számított. Egyetlenegyszer sem hívták kihallgatásra az óta az éjszakai kínszenvedés óta. Kihallgatásról most sem volt szó. Az őröknek csak azt parancsolták, hogy költöztessék el a rabokat. Wallenberget az egyik szomszédos cellába, a 123-asba helyezték át. Teljesen azért nem feledkeztek meg róla. Söderblom éppen akkoriban próbálkozott üzenetet küldeni Raoulnak a szovjet külügyminisztériumon keresztül. De az üzenetek, a svéd külügyminisztérium köszönete, a család üdvözlete, minden bizonnyal nem jutott el a Lubjankáig. A követ nem kérte, hogy találkozzon diplomata kollégájával. Nem voltak ilyen jellegű instrukciói. Lehet, hogy ez a gondolat eszébe sem jutott, valószínűleg még mindig azt hitte, hogy Raoul Magyarországon van.{190} Aznap, amikor Wallenberg cellát váltott a Lubjankában, a svédországi újságolvasók az első alapos leírásból megismerhették tetteit. A cikk címe: Svensk bragd i Ungern (Svéd hőstett Magyarországon), melyben a Dagens

Nyheter meginterjúvolt egy magyart, akinek sikerült Budapestről elmenekülnie. Dicsérte a svédeknek a magyar zsidók megmentése érdekében kifejtett munkáját, különösen Raoul Wallenberg és Valdemar Langlet cselekedeteit. A cikk nagyobb része Raoulról szólt. „Wallenberg nem ismerte a lehetetlent. A borzasztó napok alatt halálos fenyegetéseket kapott névtelen levelekben, kővel dobálták meg az autóját, minden módon megpróbálták lehetetlenné tenni, hogy meglátogassa a védenceit: fegyveres gengsztereket küldtek utána, akik üldözték, de semmi sem tudta őt rávenni, hogy engedjen” – mesélte a Dagens Nyheter forrása, aki elmondta, hogy egy nyomdában dolgozott Budapesten, és így került kapcsolatba Wallenberggel. A forrás szerint legalább ötezer zsidót védtek meg a svéd házakban, egy olyan városban, amely egyébként a félelemtől bénultan élt a nyilasok brutális akciói miatt. A magyar ember így folytatta a dicshimnuszt: „Raoul Wallenberg az éjszaka kellős közepén embereket hozott ki a fogdából, akiket letartóztattak annak ellenére, hogy svéd menlevelük volt. Az éjjeli sötétségben gyógyszereket vitt a svéd házakba, gondoskodott arról, hogy a betegek ápolásban részesüljenek […]. Minden, amire szükségük volt, az élet legelemibb dolgait, mind oda kellett szállítani nekik, és a követség fáradhatatlanul végezte ezt a fajta munkáját.” Megérkezett az első információ a követség többi tagjáról a romániai svéd követen, Patrik Reuterswärden keresztül Stockholmba. Másodkézből származó jelentéseket kapott Raoul néhány védencétől, akik átmentek a határon. Jelentéseket, amelyek tartalmukat tekintve hasonlítottak azokhoz, amelyeket levélben küldött Langlet. Ebben az állt – hibásan –, hogy Raoul Wallenberg kivételével valamennyi svéd diplomata biztonságban van a pápai nunciatúrán Budapesten. A hírt a svéd rádió azonnal szétkürtölte. Reuterswärd ezenkívül azt is hallotta a védencektől, hogy Wallenberg az autóján elindult ismeretlen célpont felé. A svéd külügy úgy döntött, hogy ezt az információt nem továbbítja. Langlet a levelében ijesztő leírást adott a követség decemberi nyilas támadásáról. Mindez azt eredményezte, hogy Söderblomot újból aktivizálták, hogy lépjen kapcsolatba a szovjet külüggyel, és közölje velük

a híreket. Március elején Söderblom látogatást tett a Kuznyeckij Moszton a skandináv osztály vezetőjénél. Ott elmondta, hogy valamennyi svéd diplomatát megtalálták Magyarországon, kivéve Wallenberget, „akiről már régóta tudjuk az információt a külügyi komisszár jóvoltából”. Ez úgy hangzott, mintha ez egy befejezett ügy lenne. Csak pár nappal később kapott Söderblom instrukciókat, hogy ismételten forduljon a szovjet külügyhöz. Ez alkalommal egy személyesebb üzenetet kellett Wallenbergnek továbbítani. A követ kérje meg az oroszokat, hogy tudassák Raoullal, hogy otthon „nagyon várják”, és hogy Sven Salén azt kérdezi, mikorra számíthat a visszatérésére. Söderblom viszont a kérést lepasszolta a romániai svéd követnek. Minek Moszkvát megint zavarni, ha Wallenberg úgyis valahol Magyarországon tartózkodik – talán így gondolkodott. Az ő mindennél előbbre való feladata Moszkvában az volt, hogy jelentősen megjavítsa a két ország közötti viszonyt. Akkor az ember nem akad fenn apróságokon.   Megvédett vagy eltűnt? Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az oroszok el akarták terelni a figyelmet arról a gyors, megnyugtató kijelentésről, amit a külügyminiszter-helyettes, Gyekanozov adott, és Kollontaj nagykövet teázgatás közben megerősített februárban. Mennyire volt szerencsés, hogy a svédek írásos megerősítést kaptak arról, hogy Raoul Wallenberget a Vörös Hadsereg szárnyai alá vette? Lehet-e ebből kikecmeregni valahogy és elködösíteni az egész ügyet? A dezinformálásban a szovjet hírszerzés utolérhetetlen volt. Március 8án este fél tízkor a budapesti svéd kolónia szerepelt a hírekben a mostanság szovjet irányítású Kossuth Rádióban. A cím, ami alatt a műsor futott: Beszélgetés: Az embervadászok terrorizmusa. Svéd diplomata a magyar deportálásokról. Ebben bizonyos információkat leadtak, amelyeket Langlet közölt az új magyar kormánnyal Debrecenben. Becslése szerint félmillió magyar zsidót deportáltak a „hitlerista és nyilas banditák”. Ez után a rádió azt jelentette, hogy a budapesti „vöröskeresztes akció” vezetője, Raoul Wallenberg, „nyomtalanul” eltűnt január 17-én. A rádióriporter következtetései megrázóak voltak. „Minden jel arra mutat, hogy a Gestapo meggyilkolta őt” – közölte szemrebbenés nélkül az újságíró.{191}

A megvédettől az eltűntig – az új szovjet hozzáállás Raoul Wallenberghez kezdett testet ölteni. Most már csak arra volt szükség, hogy a stratégiai dezinformációt eljuttassák a fogadóhoz. Hamarosan telefonált a stockholmi bázisú magyar emigráns, Böhm Vilmos a svéd külügyminisztériumnak, és a magyar rádióműsorról adott hírt. Átküldött egy leírást a programról angol fordításban. Böhm, mint tudjuk, szociáldemokrata miniszter volt a Tanácsköztársaság alatt, majd híreket fordít a brit követség Press Reading Bureau-jának Stockholmban. Egyike azoknak, akikkel Wallenberg konzultált a misszió miatt, mielőtt elutazott Budapestre. A hírszerző témában jártas kutató, Wilhelm Agrell szerint Böhm ugyanezen időszak alatt a szovjet hírszerzés ügynöke is volt.{192} A spekulációk, hogy Wallenberget a Gestapo megölte, célba értek, de egyelőre a Gustav Adolf téren dolgozó svéd külügyi vezetés nem tartotta ezeket túlságosan hitelesnek. De a hír azért hatott, miszerint esetleg eltűnt, és egyáltalán nem volt a szovjet csapatok biztonságos védelme alatt. A zavarodottság nem csökkent attól sem, hogy ellentmondásos információk érkeztek Danielsson követről és a többi svéd diplomatáról. Kiderült, hogy nem a biztonságos pápai nunciatúrán tartózkodnak. Növekedett a nyugtalanság. Egy új távirat érkezett Stockholmból Söderblomnak: „Mivel ellentmondó hírek érkeztek a budapesti követség tagjairól, felszólítjuk Önt, hogy energikusan követeljen felvilágosítást arról, hogy hol tartózkodik Danielsson, Anger, Wallenberg.”   Raoul Wallenberget átköltöztették Langfelder Vilmos korábbi cellájába, a 123-asba. A szűkösre szabott helyet megosztotta Willy Rödellel, az egyik korábbi fogolytársa, Gustav Richter német kollégájával. Rödel követségi tanácsos az ötvenes éveiben járó, termetes ember volt, neki is, mint Richternek, a romániai német követség volt az állomáshelye Bukarestben. Ott a követ politikai tanácsadójaként a „zsidókérdés” volt a szakterülete. A szovjet NKVD kihallgatásán őt is kémnek nevezték diplomata kollégái. Nincsenek fennmaradt információk arról, hogy milyen volt a személyes kapcsolat Rödel és Wallenberg között, de akkortól két évig együtt ültek különböző cellákban. A harmadik személy a 123-asban egy német jelhírszerző csapat cseh tolmácsa, Jan Loyda volt. Raoullal egyidős, és úgy hívták, a „cseh”, bár húszéves kora óta német állampolgár.

Bizonyos figyelmet váltott ki a fogolytársak között, hogy a semleges Svédország diplomatája bebörtönözve ül a Lubjankában. Az új cellatársak megértették, hogy ő maga úgy fogja fel a letartóztatását, mint az oroszok által elkövetett, megmagyarázhatatlan hibát. Azt mondta Rödelnek és Loydának, hogy meg van győződve arról, hogy a hibát elrendezik, és ő megkezdheti azokat a tárgyalásokat, amelyeket korábban eltervezett. Wallenberg továbbra is jó lelkiállapotban volt. Az új cellában is naponta tornázott. Loyda később elmondta, hogy elkezdett egy szoborcsoportot felvázolni a Vörös Hadsereg győzelmének tiszteletére. Gyakran énekelt, többnyire svéd népdalokat, és kezdte felfrissíteni iskolai orosz tudását. Megállapodtak, hogy Loyda tanítja Raoult oroszra, ő pedig cserébe Loydát angolra.   1945 márciusának nagy része is eltelt. A Lubjanka magas falain túl olvadozott a hó, Budapesten pedig az időjárás enyhülése akkora tavaszi áradást okozott, hogy a Duna csaknem kiöntött a medréből. Ott, a magyar fővárosban Raoul kollégái, Lars Berg és Margareta Bauer épphogy tartotta a frontot, miközben a képviselet magasabb rangú diplomatái kártyáztak, és kukoricapipákat gyártottak a „védő fogdában” vidéken. Berg Pesten maradt, és két helyiséget berendezett dolgozószobának a Svéd Vöröskereszt Üllői úti épületében, egy-két háztömbnyire Wallenberg akkorra kibombázott irodájától. Némileg nyugtalanul figyelte Berg, hogy Langlet és a Vöröskereszt tevékenysége ismét „ellenőrizhetetlen módon kezdett dagadni”. Ami ennél is rosszabb, hogy amikor kiment az utcára, néhány házzal arrébb egy svéd zászlót látott lengedezni. Az ajtón három nyelven, magyarul, németül és oroszul egy felirat: „Királyi Svéd Képviselet”. Bement, és ott találta Raoul magyar munkatársát, Fleischmann Ottót egy íróasztal mögött, aki teljes gőzzel dolgozott. Igazolásokat állított ki a követség bélyegzőjével lepecsételve, és még Raoul Wallenberg aláírásmásolata is rajta volt. Találkozott Wohl Hugóval és Hegedűs Pállal – Raoul agytrösztjének tagjaival –, akik elmondták, hogy ismét dolgozni akarnak, kórházat működtetni, közétkeztetést és gyermekotthont vezetni olyan módon, ahogyan azt Wallenberg megtervezte.

Berg korábban sem titkolta kételkedését af