Maga itt a tánctanár ? 9789638453976 [PDF]

Zitiervorschau

Mérő László

Maga itt a tánctanár? 2005

Bemegy a kliens a tánciskolába, és megszólít egy jól öltözött úriembert: – Maga itt a tánctanár? – Lófaszt, én az illemtanár vagyok. 2003 márciusában felhívott Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője, hogy írjak egy játékelméleti elemzést az iraki háborúról. Az ajánlatot könnyű szívvel utasítottam vissza: rengeteg mindent kellene tudnom a háttérről, amit én átlagos újságolvasóként távolról sem tudok. A főszerkesztő, akivel egyébként személyesen nem ismertük egymást, felajánlotta, hogy küld mindenféle szükséges anyagot, de ez sem vonzott: nem akartam olyan nagy mélységben megismerkedni a háború hátterével. Nem kell mindig mindent tudni, főleg ha nem is lehet, amint az később kiderült. Azért beszélgettünk tovább, és egyszer csak ezt mondta: jó, ha játékelméleti elemzést nem is írsz most, nincs-e kedved rendszeresen írni a lap Egotrip rovatába? Talált, süllyedt. Abban maradtunk, hogy elküldöm néhány korábbi írásomat, amelyek a Népszabadságban jelentek meg, ne zsákbamacskát vásároljon. Amikor legközelebb beszéltünk, mondott valami meglepőt. Szerinte van közös vezérfonal ebben a néhány, egymástól nagyon különböző témájú és hangvételű cikkecskében: az, hogy miképpen viselkedjünk egymással udvariasan értelmes módon, és nem pusztán csak formálisan. Megrendített, hogy mástól kell megtudnom, miről is beszélek léptennyomon anélkül, hogy kimondanám vagy akár gondolnám. Úgyhogy ebbe a kötetbe bevettem ezeket az írásokat is, ide tartoznak. A Magyar Narancs Egotrip rovatában minden szerzőnek van egy állandó főcíme. Mi legyen az enyém? Szívesen rájuk bíztam volna már csak lustaságból is, de amikor egy ideig nem kaptam ötletet tőlük, arra gondoltam, legyen „Maga itt a tánctanár?” Nem vitásan a főszerkesztő vezérfonalról szóló megállapítása ihlette ezt a címet, de fogalmam sincs, mikor és hogyan jutott eszembe. A főszerkesztő felajánlotta, hogy legyen ott mindegyik cikk fölött mottóként ez a vicc. Bár a lap általános hangvétele megengedte volna, én ódzkodtam tőle. Nem akartam, hogy mindegyik írásom fölött egy lóf*** álljon. Nem azért, mert engem zavar, élőbeszédben nyugodtan kimondom anyanyelvünk bármelyik szavát, ha azt tartom a legkifejezőbbnek, és ha látom, hogy a beszélgetőpartnert ez nem zavarja, vagy ha kifejezetten azt akarom, hogy zavarja. De az olvasókat nem ismerem személyesen, s így nem tudok disztingválni.

A főcím végül semmilyen formában nem lett megmagyarázva a lapban. Mindenki értse, ahogy akarja – nyugodtan érezze magát bennfentesnek, ha ismeri a viccet, vagy ha talál egy saját különbejáratú magyarázatot, mint ahogy többen is tették. „Hát akkor induljon el a folyam” – mondta a főszerkesztő, és ezzel megjelent az életemben egy új, négyhetente ismétlődő kötelesség. Néha nyűg, de többnyire élvezem. Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, egy újfajta szociális élménnyel is gazdagabb lettem. Ismerőseim gyakran nekem szegezik, hogy „nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál”. Szerencsére eddig sikerült elkerülnöm, hogy a legőszintébb és egyben legudvariatlanabb választ adjam: „Miért kellene nekünk egyetérteni? Viszont nagyon örülök annak, hogy elolvasásra érdemesnek találtad.” Ebben a kötetben az írások többségét átdolgoztam. Így, egymás közelségében egészen más fényben látszanak, mint hónapokkal vagy évekkel elválasztva egymástól. Kiderült, hogy sokszor magam sem értek egyet velem. De önmagában ezért nem írtam át semmit. Magamnak nyugodtan adhatom az iménti választ, talán nem sértődöm meg tőle. És remélem, az Olvasó is elolvasásra érdemesnek találja ezeket a szösszeneteket. Budapest, 2005. szeptember

– Apu, miért fut ott az a sok ember? – Tudod, fiam, az első kap egy szép díszes kupát. – És a többi miért fut?

Mi a pálya? Az 1990-es évek elején a Playboy riportere megkérdezte Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot, hogy szerinte miért van oly sok zseniális orosz sakkozó? Kaszparov először is kikérte magának, hogy ő orosz. Azerbajdzsánban született, félig örmény, félig zsidó – legfeljebb szovjet, de semmiképp sem orosz. A riporter udvariasan bocsánatot kért, és ismét feltette a kérdést: „Miért van ilyen sok zseniális szovjet sakkozó?” „Mit lehet itt kérem csinálni?” – felelte Kaszparov. Néhány éven belül a Szovjetunió megszűnt létezni, és Kaszparov azóta teljes mellszélességgel orosznak vallja magát. Orosz az anyanyelve, az orosz kultúrán nevelkedett és az orosz válogatottat segíti olimpiai bajnoki címekhez. Ha ma eszmélne, talán meg sem fordulna a fejében, hogy ő nem orosz, viszont egyáltalán nem biztos, hogy sakkozó lenne. Évek óta így is üzleti vállalkozásainak szenteli ideje jelentős részét. Lehet, hogy a világ egy másik Bill Gatest vesztett el pusztán azért, mert Kaszparov történetesen a Szovjetunióban nevelkedett. Bill Gatest sokan nagyon rossz példának találhatják. Valóban vitatható, mennyire tesz jót a világnak a Microsoft stílusa és világszemlélete, de ezzel együtt, és ezt nem a Windowsom érzékeny lelkének ápolása végett mondom, Bill Gates kétségtelenül produkált valami világbajnoki színvonalút. Sok éve vezeti a világranglistát egy olyan sportban, amelyben különösen éles a verseny, és ahol a világbajnoki cím dollártízmilliárdokkal jár. Az a gyanúm, ha választania kellene, hogy a sakkozók ranglistavezetője legyen-e inkább, vagy a Forbes magaziné, nem okozna neki sok fejtörést a kérdés. A tehetséges emberek egy részének nagyon speciális irányú a tehetsége. Ezek az emberek nem fognak kiemelkedő teljesítményt felmutatni, ha nem adatik meg nekik, hogy azt csinálják, amire a tehetségük predesztinálja őket. Ilyen például Stefan Zweig Sakknovellájában a sakkvilágbajnok. Ugyanakkor nagyon sok olyan ember is van, akinek a tehetsége sokkal általánosabb, többirányú – ilyen például a Sakknovella ügyvéd főszereplője. Ő, ha sakkozásra adja a fejét, abban lesz nagymester, ha másra, akkor másban. Az ilyen embereknek az határozza meg a pályáját, hogy milyen

területen érzik magukat a legjobban – feltéve persze, hogy nyitva van előttük az a terület, amelyen leginkább szeretnék kiteljesíteni a képességeiket. Steve Olson: Count Down (Visszaszámlálás) című könyve a 2001-es év amerikai matematikai diákolimpikonjait mutatja be: hat csillogóan okos és tehetséges kamaszgyerek, évfolyamuk legjobb matematikusai az Egyesült Államokban. A könyv számomra azért különösen kedves, mert a matematika és a pszichológia egy jól kifőzött elegye. Egyrészt a hat gyerek kapcsán bemutatja az olimpia mind a hat feladatát, a megoldásokkal együtt, másrészt mindegyik gyerek kapcsán elgondolkodtat egy-egy izgalmas pszichológiai fogalom (kreativitás, tehetség, versengés stb.) mibenlétén és működésén, és eközben megismerteti a legújabb pszichológiai kutatási eredményeket is. A szerző lelkesen és fenntartás nélkül ünnepli az amerikai csapat második-harmadik helyét, amelyet az orosz csapattal holtversenyben ért el. A kínaiakat úgysem lehetett megverni, arra esélyük sem volt, és egyáltalán nem lett volna szégyen az oroszoktól sem kikapni. Mindkét országban nagyon sok éve nagyon sok tehetségből választják ki hosszú és gondos felkészítéssel a legjobbakat. A kínai matematikusokkal hasonló a helyzet, mint a pingpongozókkal: egy riporter egyszer megkérdezett egy frissen világbajnokságot nyert pingpongozót, hogy nehéz volt-e a verseny? A sportoló válasza: Nem. A kínai csapatba bekerülni volt nehéz, de ahhoz képest ez a verseny már egyáltalán nem volt nehéz. A hat amerikai diákolimpikon közül három egyáltalán nem biztos benne, hogy matematikus akar lenni. Van egyéb irányú tehetségük és érdeklődésük is, és könnyen el tudják képzelni, hogy inkább más területen fognak működni, mert azt jobban élvezik, mint a matematizálást. A korábbi olimpikonok közül is volt, aki zenész lett, volt, aki szakíró, és több olyan is, aki sikeres üzletember. Ebben egyáltalán nem ártott nekik, hogy életük egy szakaszát elmélyült matematikai tanulmányokkal töltötték. Nekünk is évről évre vannak aranyérmeseink a matematikai olimpiákon, az ezüst- és bronzérmekről nem is beszélve. De a magyar matematikai olimpikonok közül szinte mindenki matematikus lett, esetleg informatikus. Gondoljunk Kaszparov szavaira: „Mit lehet itt kérem csinálni?” Szerencsére ez erősen változóban van. A rendszerváltás után Magyarországon is sokkal szélesebb lett a pálya, amióta pedig EU-tagok is lettünk, azóta különösen. Mára már nekünk is van olyan diákolimpiai érmesünk, aki az üzleti életben lett kiemelkedően sikeres. Ő azt mondja, amit csinál, az teljes mértékben igénybe veszi a szellemi képességeit, ilyen szempontból nincs semmi hiányérzete. Lehet, hogy ennek következtében egy nemzeti legendával szegényebbek leszünk, és egy idő múlva kevesebb kiváló matematikussal

büszkélkedhetünk majd. Ám mielőtt még elsiratnánk régi dicsőségünket, nézzünk kicsit a mélyére, mennyi valóságalapja van. Egyfelől nagyon is sok. Sorolhatnánk a kiváló magyar matematikusokat a múltból Bolyai Jánostól Erdős Pálig, vagy a ma élőket Lovász Lászlótól a fiatalokig, például Tardos Gáborig vagy Csörnyei Mariannig. Ők valóban a világ legszűkebb élvonalába tartoztak-tartoznak. De másfelől: a lengyelek vagy a románok ugyanennyi világszínvonalú matematikust tudnak felsorakoztatni, és akkor az oroszokról még nem is szóltunk. Ugyanis mindezekben az országokban érvényesek voltak Kaszparov szavai, és ezért a tehetségek koncentrálódtak az olyan tudományokra és sportokra, amelyek műveléséhez viszonylag kevés pénz, paripa és fegyver is elegendő. Mi pontosan ugyanolyan jogosan vagyunk büszkék a világszínvonalú magyar matematikusokra, mint a románok vagy a lengyelek az övéikre. Ezzel együtt várható, hogy mindezek az országok a jövőben kevesebb kiváló matematikust (vagy sakkozót) fognak adni a világnak, mint korábban. Ezek a tehetségek továbbra is érvényesülni fognak, csak éppen az élet legkülönbözőbb területein. Lehet, hogy ezzel az ország felemelkedéséhez is sokkal sokoldalúbban, színesebben járulnak hozzá, mintha megmaradnánk matematikai (vagy mondjuk sakkbeli) nagyhatalomnak.

A mezőny dicsérete Minden versenyben vannak győztesek és vesztesek. Amióta versenytársadalomban élünk, ez az egyszerű tény sok ember számára vált nyomasztó élménnyé. Ez azonban nem a kapitalista társadalmi rendszerből fakad, hanem egy logikai hibából. Mint oly sokszor, az ilyesfajta logikai hibák kibökéséhez a gyermeki szem segíthet. – Apu, miért fut ott az a sok ember? – Tudod fiam, az első kap egy szép díszes kupát. – És a többi miért fut? Ez a vicc azért csattan, mert nyilvánvaló a „felnőtt” válasz: mindenki azért fut, mert abban reménykedik, hogy győzhet. Pedig ez tévedés. Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie – de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára. Mindez eddig még nem logikai hiba. De abból, hogy vannak győztesek és vesztesek, nem következik, hogy csakis győztesek és vesztesek vannak. Vannak olyanok is, akik egyszerűen csak hozták a formájukat, és ott végeztek, ahol tőlük elvárható volt. Nem győztesek, nem kerülnek a lapok címoldalaira, de nem is vesztesek. A versenyhez mezőny kell, különben unatkozik a közönség. Aki egyáltalán belefér a mezőnybe, az elmondhatja magáról, hogy ő egy profi futó, akkor is, ha esélye sincs arra, hogy ő legyen a győztes. Ha egyszer egy versenyhez mezőny kell, akkor a közönség, aki versenyt akar látni, el kell hogy tartsa a teljes mezőnyt. Persze nem egyforma szinten. Az elsőt sokkal jobban díjazza, mint a másodikat, azt mint a harmadikat, de még a legutolsót is díjazza annyira, hogy legközelebb is ott legyen a pályán, és legközelebb is legyen mezőny a versenyhez. Sokszor nem is olyan egyszerű megmondani, ki nyertes és ki vesztes. Lehet, hogy a második helyezett egyáltalán nem érzi magát vesztesnek. Például úgy számol el magának az eredménnyel, hogy „a jobbtól kikapni nem szégyen”. És valóban: ha a második helyezett a papírforma szerint csak

az ötödik helyre volt esélyes, akkor joggal érzi magát nyertesnek. Anyagilag is: több pénzzel távozik, mint amennyit reálisan remélhetett. És ez akár a századik helyezettre is érvényes lehet. Az az ötödik helyezett pedig, akit a papírforma a második helyre taksált, majd a legközelebbi versenyen bizonyíthat, vagy előbb-utóbb számot vet azzal, hogy ezentúl már csak az ötödik hely körülre jó, és így versenyez tovább. Akkor is futó marad, méghozzá nagyon is jó futó. Eszébe sem jut, hogy valamelyik másik sporttal próbálkozzon, ahol jó, ha századik lesz. De az is lehet, hogy mégis eszébe jut. A közgazdaságtanban a komparatív előnyök elvének nevezik azt, ami miatt mégis eszébe juthat. Ezt a matematikai jelenséget most csak egy hétköznapi példával szemléltetem, amiből a lényeg megérthető. Képzeljük el, hogy egy ügyvéd hobbija a gépírás. Ezt a hobbiját olyan szintre fejlesztette, hogy megnyeri a gépírók világbajnokságát. Kérdés, hogy ez az ügyvéd maga gépelje-e a beadványait. Első ránézésre a válasz az lenne, hogy persze, hiszen pillanatok alatt leveri. De ha elég jó ügyvéd (mondjuk a századik legjobb), akkor nem csodálkozunk azon sem, ha a főnöke, amikor látja, hogy gépel, szigorúan rászól, hogy ezt csinálja otthon, hobbiból, de ne itt, kiemelt ügyvédi fizetésért. Ugyanakkor azon sem lepődünk meg, hogy ez az ügyvéd a megélhetésének versenypályájaként az ügyvédkedést választotta és nem a gépírást. Abban van a komparatív előnye akkor is, ha abban csak századik, míg a gépírásban első. Így ítéli meg a piac, vagy sportpéldánkkal: a közönség igénye. Ez az ember ügyvédként sokkal kevésbé fogja a bőrén érezni a versenyt, mint gépíróként. Ha mondjuk három olyan ügyvéd elébe kerül, akinél a korábbi papírforma szerint jobb volt, legfeljebb ezentúl százharmadik lesz. Sok különbséget ez nem fog okozni az életében. Ez nem jelenti azt, hogy emberünk ügyvédként akár csak kicsit is lazíthat. Ha néhányszor nem hozza azt a teljesítményt, ami a századik legjobb ügyvédtől elvárható, hamarosan már csak az ezredik ügyvédként fogják díjazni, és a főnöke sem fogja bánni, ha maga gépeli a beadványait boszorkányos sebességgel. Ha pedig még tovább süllyed az ügyvédkedésben, akkor gépelheti a mások beadványait, kiemelt gépírói fizetésért. Akkor már abban lesz a komparatív előnye. Ügyvédünk igyekezni fog, hogy megmaradjon nagyjából a századik legjobb ügyvédnek. Ezt a teljesítményt azonban úgy is tudja produkálni, ha egyszerűen csak hajt, de nem hajtja magát agyon. Miért is hajtaná magát agyon, amikor úgy is legfeljebb csak az ötvenedik helyre tudná felküzdeni magát. Az élmezőny sokkal tehetségesebb nála az ügyvédkedésben. Viszont:

azt a teljesítményt, amit az ő ügyvédi tehetsége megenged, és ami a századik körüli helyhez elég, napról napra hoznia kell – és ha ezt hozza, továbbra is megkapja a jól megérdemelt fizetését. Emellett még marad ereje és ideje a kedvenc hobbijára is. A versenytársadalomban a verseny csak az élet kereteit adja. A lényeg nem maga a verseny, nem is a győzelem, hanem a versenyben megmérődő teljesítmény. Világbajnoki teljesítményre csak kevesen képesek, de relatíve színvonalas produkcióra sokan. A tőlünk telhető teljesítményt kell mindig hozni, és ha sikerül megtalálnunk azt a területet, ahol a mi személyes komparatív előnyünk van, akkor ez elég is.

A glokális olimpia A globalizációtól sokan azért félnek, mert úgy érzik, megszünteti a helyi specialitásokat, mindazt, ami szűkebb környezetünket otthonossá és barátságossá teszi számunkra. De a globalizáció elkerülhetetlenül felerősít ezzel szögesen ellentétes folyamatokat is. Ennek felismerése vezetett a globalizáció és a lokalizáció összekombinálásával egy furcsa szó, a glokalizáció megalkotásához. Mint minden nehezen megragadható fogalom, a glokalizáció is sok különböző értelemben terjedt el. Mi most azt az értelmét használjuk, ami a globális óriásvállalatok termékeinek adaptálását jelenti a helyi piacokhoz (fordítás a helyi nyelvre, a helyi ízléshez alkalmazkodó kisebb-nagyobb módosítások a termékeken, a helyi szokásoknak megfelelő szolgáltatások stb.). A glokalizáció működésének megfigyelésére kiváló alkalom az olimpia. Egyszerre párhuzamosan legalább száz olimpia zajlik a világban, az egyik szinte nem is hasonlít a másikhoz, holott mindegyiket ugyanonnan közvetítik. A magyar, az osztrák és mondjuk a román olimpiai műsor jó, ha 20 százalékban fedi át egymást, és akkor még nem is beszéltünk az uruguayi vagy a zairei olimpiáról. Minket a skeetlövészet izgat, az viszont nagyon, mivel ott áll rajthoz Igaly Diána. Máshol, másokat viszont inkább a traplövészet vonz, amiből mi talán egy percet sem látunk. Nem csoda, a női skeetlövészet döntőjének izgalmas pillanatait szívesen nézzük meg még néhányszor, bármikor az unalmas férfi skeetlövészet helyett. Akinek kedve van hozzá, próbálja ki: mondjon felváltva egy magyar sportolót és egy külföldit. Nagyon kevés ember van, akinek nem a külföldiek fogynak el jóval hamarabb. Holott ez egy tökéletesen aránytalan összehasonlítás: az arányos az lenne, hogy egy magyar, egy cseh (vagy mondjuk portugál, az is egy tízmilliós ország). De ez így teljesen érdektelen lenne, a legtöbben legfeljebb ha tíz-húsz cseh nevet tudunk, miközben magyart legalább két-háromszázat. Az már izgalmasabb verseny, hogy „hazánk az egész világ ellen”, ott egy ideig nem egyértelmű, melyik fog hamarabb elfogyni. Egy cseh vagy egy portugál nagyjából ugyanannyi sportoló honfitársának a nevét ismeri, mint egy hasonló képességű és érdeklődésű magyar. A cseh vagy portugál által ismert külföldi sportolók száma is nagyjából ugyanannyi – viszont ezeknek a neveknek a többsége azonos azokkal, akiket a magyarok is ismernek. Nagyjából ezeket a sportolókat tekinthetjük világsztároknak. De

rajtuk kívül ami az egyik országban érdekes, az a másikban unalmas. Mégis, maga az olimpia minden országban érdekes. Az olimpia mai formája tipikusan a globalizáció terméke akkor is, ha több ezer éves hagyományai vannak, miközben globalizációról alig tíz-húsz éve beszélünk. Globális, azaz az egész glóbuszon egyformán érvényes szabályok szerint zajlik, mind sportbeli, mind üzleti értelemben. Költségvetésének jó részét a nagy világcégek állják. A nemzeti tévétársaságok is a globális üzleti világ szabályai szerint egyeznek meg az olimpia szervezőivel a közvetítés feltételeiről. Az olimpia a világ talán legnagyobb transznacionális óriásvállalata, akkor is, ha formálisan nem vállalatként működik. Nem tudom, megpróbálták-e valakik felmérni az Olimpia márkanév, illetve az olimpiai ötkarika mint márkalogó üzleti értékét, de egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal magasabb bármelyik világcég nevének vagy logójának értékénél. Az olimpia a globális üzleti világ egyik fontos szereplőjévé vált. Ez a globális világcég négyévenként kijön egy-egy újabb termékkel, amely messze veri a legnagyobb hollywoodi sikertermékeket is. (Bár a Microsoft is csak négyévenként jönne ki új világtermékkel, és közben ugyanennyire gondosan fejlesztené őket!) E négyévenként megjelenő termék jellege olyan, hogy sehol a világon nem fogyasztják lokalizálás nélkül, még a rendező országban sem. Sztenderd változatát sehol sem forgalmazzák. A lokalizálás e termék esetében olyan erős beavatkozást jelent, hogy a termék egyik országbeli formája alig hasonít a másik országbelire. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a globalizáció az olimpia esetében is átütő sikert aratott. Némelyik glokális olimpián egy bronzérem jelenti a szupersztárságot, és ezekben az országokban ugyanannyira büszkék arra, aki így helytállt, mint mi az aranyérmeseinkre, és ugyanolyan jogosan büszkék rá. Mi pedig a mi saját glokális olimpiánkat nézzük. Magyarországnak ugyan viszonylag sok olimpiai aranyérmese van, de még így sem jut minden városnak. Még egyegy városban is kicsit más a helyi olimpia, mint az ország többi részén. Miért ne lennénk külön is büszkék a mi városunk szülöttére, aki kiválóan küzdött, és jó helyezést ért el? Egyáltalán nem biztos, hogy a világ éppen az aranyérmeinkre reagál a legélénkebben. Az 1972-es müncheni olimpián például a németek nem a magyar aranyérmeseket ismerték meg leginkább, hanem Gyarmati Andreát, aki nagy esélyesként indult, de csak egy ezüstöt és egy bronzot nyert, az amerikai Belote háton, majd nagy meglepetésre a japán Aoki pillangóban is legyőzte. Ezt viszont olyan méltósággal és humorral viselte, ami a német sajtóban komoly visszhangot váltott ki, sokkal nagyobbat, mint Aoki győzelme.

A globalizáció az élet velejárója, a glokalizáció pedig a globalizáció velejárója. Ez nemcsak a sportban érvényes. Mindig lesz olyan mondanivaló, amit csak a legszűkebb hazánk ért és értékel, sajátos hagyományai, gondolkodásmódja, emberi kapcsolatai miatt. Ezekből az értékekből csak nagyon ritkán lesz világsiker. De ha netán a világban sok más kis tájegység is rezonál a mi kulturális közegünkben született alkotásokra, akkor éppen a globalizáció, a mindenütt érvényes közös kód adja meg az esélyt arra, hogy valóban világsikert arathassunk. Gondoljunk például García Márquez világsikerére: az esély mindig megvan, mert a világ valamennyi települése, mindegy, hogy falu vagy nagyváros, többé-kevésbé Macondo.

Specialisták és generalisták A híres orvosprofesszor lánya egyszer kapott valami csúnya bőrfertőzést. A professzor természetesen elküldte a legjobb bőrspecialistákhoz, egyik a másik után kezelte a lányt a tekintélyes kolléga gyerekének kijáró maximális műgonddal. Hónapok teltek el, de a fertőzés csak nem akart elmúlni. Ekkor a professzor jogász bátyja feltett egy váratlan kérdést: „Figyelj, mit mondanál a kislánynak, ha Zalában lennél körorvos?” Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: „Borogassa kamillával.” Három nap múlva kutya baja sem volt a lánynak. Ez a történet nem a bőrspecialisták ellen szól. A kamillát ősidők óta ismerjük, mégis még pár száz évvel ezelőtt is szinte mindenkinek volt valami makacs, kellemetlen és akkoriban gyógyíthatatlan bőrbetegsége. Azt, hogy ma nem ez a helyzet, éppen a sok speciális szernek és módszernek köszönhetjük. Csakhogy eközben leértékelődött az a fajta általános tudás, amelynek segítségével azokat a problémákat is jó eséllyel kezelni tudjuk, amelyekre speciális, célzott megoldást egyelőre nem ismerünk. A legtöbb egyetemista komoly válságon esik át, amikor megkapja a diplomáját. Mihez is értek én most valójában? Körülnéz néhány lehetséges munkahelyen, és látja, hogy amit a kollégái ott csinálnak, ahhoz például nem. Arra épp nem tanították meg az egyetemen. Ez éppúgy érvényes a mérnökre, a jogászra, a pszichológusra, mint a közgazdászra vagy a matematikusra. Joggal panaszkodnak hát a hallgatók, hogy nem eléggé gyakorlati a képzés? Nem biztos. Az egyetem, azaz az universitas lényege éppen az, hogy egy általános képzést ad, amelynek segítségével a diplomásnak meglesz az alapja ahhoz, hogy specialistává váljék. Ebben különbözik a szakiskoláktól vagy a főiskoláktól. Aki elvégez egy főiskolát, az nagyjából tudja, mihez ért. Azután vagy van szükség erre a speciális szakértelemre, vagy nincs. Ha nincs, akkor valami teljesen újat kell majd kitanulnia. Az egyetem után nem ez a helyzet. Az egyetemistát arra edzették öt éven át, hogy bármikor meg tudjon tanulni valami egészen újat, meglegyen hozzá az általános szakmai alapja, és legyen gyakorlata az egészen új dolgok megtanulásában. Csak megtanulnia kell valami újat, nem kitanulnia. Egyéni kivételek persze vannak a főiskolákon is és az egyetemeken is, de a képzés általános iránya mégis ez. Ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy valaki a római jog, a parciális differenciálegyenletek vagy az ószláv grammatika

tanulmányozásával szerezte meg ezt a képességet. Mindegyik egyetem esetében ez a szakmai alapozás valami olyasféle dologgal történik, aminek később nagy valószínűséggel nem veszi konkrét hasznát az ember. Például nem orvos az, aki nem tudta valamikor a halántékcsont összes dudorának és üregének a latin nevét – és van belőlük több mint kétszáz. Ezek még csak megbetegedni sem igen tudnak, de akkor is, az orvosnak ismerni kell az emberi test minden porcikáját. Ez alapozza meg a tudását és az általános gyógyító képességét. Ha valaki azt mondja, hogy a halántékcsont bemagoltatása (vagy az ószláv grammatika megtanítása) az egyetemisták fölösleges szívatása, annak félig igaza van. Valóban szívatás, de egyáltalán nem biztos, hogy fölösleges. E szakképzések mindegyike végeredményként ad egy olyan általános orientációt, amelynek segítségével az ember egy nagyon tág területen nagyon sokféle problémához értelmesen hozzá tud szólni. Más szóval: az egyetem generalistákat képez. Ugyanakkor az egyetem után aki akar, viszonylag gyorsan specialistává válhat. De mintha mostanában egyre több jól képzett generalistát is igényelne a munkaerőpiac. Ha el kellene jutnom valahová a dzsungelben, nem sok hasznát venném az egyetemi tanulmányaimnak. Mit értek én a dzsungelhez, arról egyetlenegy előadás sem szólt a matematikus szakon. Csakhogy máshol sem: sehol a világon nincs dzsungelológia szak. Az általános felkészültségem döntené el, hogy elérném-e a célt, és egyáltalán, túlélném-e a vállalkozást. Mindenesetre nem speciális, hanem inkább általánosan hasznos eszközöket vinnék magammal: egy macsetét, néhány doboz gyufát (lehetőleg vízállót), és mondjuk egy svájci bicskát. És járműnek is inkább egy traktort választanék, mint egy sportkocsit. Én városi ember vagyok, sok olyasmivel el lehet kápráztatni, ami mások számára teljesen természetes. Az utóbbi évek számomra legérdekesebb kiállítását például a Monet és barátai, valamint a Négy évszázad francia festészete közvetlen folytatásaként láttam, időben is és térben is. A Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok után a Felvonulási téren a tüntető gazdák által rendezett traktorkiállítás gyönyörű darabjait nézegetve elgondolkodtam, vajon érvényes-e még az a boldogult mérnökkoromban gyakran hallott kifejezés, hogy „traktorpontossággal”? Ezt a kifejezést akkor használták a gépészek, amikor az adott feladathoz nem volt szükséges a műszaki tudás legkifinomultabb csúcsait alkalmazni, hanem egyszerű, de biztos megoldások kellettek. Volt kollégáim megnyugtattak: a kifejezés ma is él. Ezek a csillogóvillogó traktorok sem valamiféle szuperprecíziós szerkezetek, csak éppen ennyit fejlődött az általános műszaki kultúra. Ma már így néz ki az is, ami

amúgy a feladatnak megfelelően: traktorpontosságú. Nem lenne célszerű túlzottan precíziós traktorokat gyártani, azok könnyen elakadnának az esőben-sárban, vagy éppen az erős napsütésre és a porra lennének túl érzékenyek. A specialisták célszerszámai egyre bonyolultabbakká válnak. Ezekben az eszközökben állandóan egyre speciálisabb érvényességű, viszont az adott feladat megoldását egyre hatékonyabban segítő ötletek jelennek meg. Így az ezeket használó szakemberek idővel még inkább specialisták lesznek. Az általános célú szerszámok működési alapelvei viszont csak nagyon ritkán változnak meg alapvetően, jóllehet a kivitelezés technikája tökéletesedik. A generalisták számára a fejlődés útja nem az újabb és újabb eszközök alapos megismerése, hanem az, hogy kitalálják, miképpen alkalmazhatók a meglévő eszközök az újabb és újabb problémákra. Azokra, amelyekre a pillanatnyilag elérhető célszerszámok és csodaszerek nem működnek, s így a kezelésükre nemigen van más eszköz, mint például a jó öreg kamillás borogatás.

Rendőrviccek A rendszerváltás legnagyobb vesztesei a rendőrviccek. Tíz év alatt szinte kihaltak. Talán kár értük, de most „temetni jöttem őket, nem dicsérni”. Amerikában sohasem járt jól az a magyar, aki rendőrviccekkel próbált villogni. Nem egyszerűen nem értették (ez másfajta viccekkel is előfordul arrafelé), de még a magyarázatra sem bólogattak, hogy aha, ez afféle keleteurópai élc. Hogy a rendőr eleve hülye? Ugyan már, az egy magasan képzett szakember, a highly trained professional. Amerikai barátaink a legalapvetőbb alapokat nem értették, és innentől fogva minden magyarázat hiábavaló volt. A rendszerváltás alkalmával mintha egy hallgatólagos szerződés lépett volna életbe – a rendőrök nem firtatják a politikai nézeteinket, mi pedig nem cifrázzuk a róluk szóló vicceket. A belügyminiszter pártállása közben többször is változott, de ez a szerződés folyamatosan életben maradt, sőt annyira megerősödött, hogy lassanként talán már el is merjük hinni, hogy igaz. Megokosodtak volna a rendőrök tíz év alatt? Aligha, ilyesfajta metamorfózist a pszichológia nem ismer. De a helyükre kerültek: adott egy feladat, amelynek szükségességével a társadalom nagy része egyetért, és ők igyekeznek ezt a feladatot ellátni. Korábban a társadalom a feladatuk egy jelentős részével nem értett egyet, és ezért a rendőrök eleve hülye helyzetbe kerültek, amelyben nem is tehettek mást, mint hogy hülyén viselkedtek. Amikor megmérem valakinek az intelligenciahányadosát és megmondom az eredményt, szinte mindenki szabadkozni kezd, hogy milyen rossz napja van ma, fáradt, nem aludt, és ezért messze a formáján alul teljesített. Akkor is ezt tapasztaltam, ha 110-es intelligenciát mértem, és akkor is, ha 140-est, ami pedig egészen ritka magas. Amerikai kollégáim számára ez majdnem ugyanolyan ismeretlen jelenség, mint amilyen érthetetlenek számukra a rendőrviccek. Ott ha valakinek mondjuk 110-es intelligenciát mérnek, akkor az bólint: igen, jobb vagyok az átlagnál, de vannak nálam sokkal jobbak is. Az iskolában is ez volt a helyzet. Amerikában sokkal inkább tudják a helyüket az emberek, mint nálunk, ezért könnyebben meg is találják. Senki sem differenciálegyenletek megoldását várja el a rendőrtől, átlagos józan ész, némi emberség és alapos kiképzés elég. Ha a rendőr olyan, mint a társadalmi környezete, és teszi a dolgát, akkor a helyén van, és senki sem gyárt róla vicceket. Ha pedig a rendőr társadalmi környezete korrupt, akkor a rendőr csakis úgy lehet a helyén, ha valamennyire ő is az. A rendőrnek

nemcsak matematikusnak, de szentnek sem kell lennie, ez sem tartozik a feladatköréhez. A pszichológusok régóta vitatkoznak az intelligencia fogalmáról; a legáltalánosabban elfogadott értelmezés az, hogy az intelligencia az adott társadalmi környezetben való tájékozódás képessége. Ahhoz is intelligencia kell, méghozzá mindkét részről, hogy valaki egy szabálysértés után kibalettozza a megvesztegetés lehetőségét és méltányos mértékét. Amióta a rendőr a helyére került, és feladata nem a rendszer, hanem egyszerűen csak a rend fenntartása, azóta a rendőrség is nagyjából ugyanolyan, mint maga az egész társadalom. Márpedig a társadalom sem velejéig korrupt, ki kevésbé, ki inkább az, de az igazán kirívó eseteket a túlnyomó többség elítéli akkor is, ha esetleg néha eltekint attól, hogy szigorúan számlát kérjen a vízvezeték-szerelőtől. En nem ítélem el azt a rendőrt, aki időnként hajlandó némi anyagi javakért eltekinteni egy-egy kisebb, társadalmilag kevésbé veszélyes szabálysértés regisztrálásától. Anyagi körülményeinek ismeretében talán még pozitívnak is tartom, ha mértékkel, nem pofátlanul és nem rámenősen, nem üzletszerűen és nem durván, de időnként megteszi. Ezzel éppen az intelligenciájáról ad számot, arról, hogy nagyjából olyan, mint a társadalmi környezete, és hogy ugyanakkor válik majd többé-kevésbé megvesztegethetetlenné, amikor a környezete. Ezzel teszi végképp indokolttá a rendőrviccek kihalását. Ezt írtam hat-hét évvel ezelőtt, és ezen az íráson kivételesen nem változtattam e könyv összeállításakor, holott ma már nem így fejezném be. Tíz évvel a rendszerváltás után még nagy és örömteli felismerés volt, hogy a rendőrök is lehetnek teljesen normális emberek, olyanok, mint bárki más. De az elmúlt néhány évben a közúti korrupció döbbenetes méreteket öltött. Ma már messze nem arról van szó, hogy „mértékkel, nem pofátlanul és nem rámenősen, nem üzletszerűen és nem durván, de időnként megteszi”. Ezért ma már én is elítélem a korrupt rendőrt. Mégsem egészen ugyanolyan a rendőr, mint bárki más. A fegyveres testületekben a dolog természeténél fogva mindig is voltak és lesznek olyan szabályok, amelyek a civil életben nem szükségesek. Témánk szempontjából azonban nem ez a lényeg. Hanem az a teljesen hétköznapi közgazdasági tény, hogy a rendőrök túl jó versenyhelyzetben vannak a korrupciópiacon. Ezért rájuk szigorúbb szabályok érvényesítendők. A kockázatpiacon például a bankok vannak túl nagy versenyelőnyben, és ezért rájuk különleges, az általában szokásosnál sokkal szigorúbb kockázatvállalási szabályok vonatkoznak.

A jelenleg érvényes törvények és szabályok még külön is növelik a rendőrnek ezt a versenyelőnyét. Például minden bizonnyal túlzás a zéró tolerancia az alkohollal (és mással is). Viszonylag nem súlyos és nem ismétlődően elkövetett szabálysértésért is a jogosítvány azonnali bevonását írják elő a szabályok. Pontosabban: nem is tudom, hogy ezt valóban a szabályok írják-e elő, vagy csak ennek a lehetőségét adják meg, mindenesetre a rendőr nyilván utalni fog erre a lehetőségre, mert ez helyzeti előnyét növeli. De még egy jogsielvétel nélküli egyszerű feljelentés után is hosszas bürokratikus utánajárás következik, ami sokszor a pénzbüntetésnél is súlyosabb mellékbüntetést jelent, főleg annak, akinek drága az ideje. Mindez a legtisztességesebb rendőrt is kellemetlen, szinte megoldhatatlan helyzetbe hozza. Tegyük fel, hogy a zsaru is tudja, hogy irreálisan súlyos a következmény, de azt is érzi, hogy nem hagyható annyiban a szabálysértés, egy egyszerű figyelmeztetés azért kevés. Mit tehet ilyenkor egy makulátlanul igazságos és tisztességes rendőr? Azt nem mondhatja, hogy büntetésből tessék befizetni az irgalmasoknak tízezer forintot, ennyi lenne ezért a szabálysértésért egy reális büntetés. A legegyszerűbb neki is, ha elfogadja a jattot: így volt is büntetés, de nem is irreálisan súlyos. Érvényesült az igazság. És még a zsaru is jól járt – de ez a mi makulátlanul igazságos és tisztességes rendőrünk esetében már csak hab a tortán. A klasszikus rendőrviccek kihalásán mindez mit sem változtat. De ha sokáig fennmarad a rendőrök óriási versenyelőnye a korrupciópiacon, akkor könnyen megjelenhetnek újfajta rendőrviccek a civileket ravasz módon megsarcoló, hatalmukkal kifinomultan visszaélő agyafúrt rendőrökről. Ezeket a vicceket ugyanúgy nem fogják érteni Amerikában, de már Ausztriában sem, mint a régieket; ezek is furcsa hungarikumok lesznek. Hogy így lesz-e, az sokkal inkább rajtunk civileken múlik, mint a rendőrökön, éppen azért, mert a rendőrök nem szentek és nem is velejéig romlottak, hanem olyanok, mint bárki más a környezetükben. További magyarázgatás helyett inkább elmondok egy szigorúan nem rendőrviccet. Ül a bárban egy üzletember és egy szolidan, elegánsan öltözött nő. Csendben iszogatják a konyakjukat. Egyszer csak a férfi odafordul a nőhöz: – Asszonyom, lefeküdne velem húszmillió forintért? – Hát... igen. Nem történik semmi, tovább iszogatják a konyakjukat. Később a férfi ismét odafordul a nőhöz: – Asszonyom, lefeküdne velem kétezer forintért? – Minek néz maga engem?

– Hogy micsoda, azt már tisztáztuk. Már csak az árdifferenciát kell áthidalnunk.

Ez a munkám Éjjel kettő felé elegünk lett a munkából, kivonultunk a sarki pizzázóba. Azután egyesével-kettesével visszaszállingóztunk, kit mennyire hajtott a munka vagy marasztalt még egy sör. Én előrementem, mert eszembe jutott valami, amit még ki kellene próbálni. Csöngettem az irodaház kapuján, lassan odacsoszogott a portás a folyosó végéről. Amikor becsukta mögöttem a kaput, megsajnáltam, hogy mindjárt kezdheti elölről az egészet. Vagy csak meg akartam kímélni a többieket egy szidástól, amiért nem egyszerre jövünk – nem tudom. Mindenesetre javasoltam, ne zárja be a kaput, inkább támassza ki, mert jönnek a többiek is. A portás teljesen értetlenül nézett rám. Amikor végre megértette, mit akarok mondani neki, mindössze ennyit mondott: „This is my job.” Természetesen le tudom fordítani az amerikai portás mondatát magyarra, csak úgy nincsen semmi értelme. Ez a mondat az én anyanyelvemen egy ilyen szituációban nem hangozhat el. Elhangozhat ilyesmi mondjuk egy tanár vagy egy ápolónő szájából, amikor hálát rebegünk neki. Ilyenkor kedves és öntudatos válasz lehet, hogy „ez a dolgom”; Amerikában éppúgy, mint Magyarországon. Az iménti szituáció azonban teljesen más, itt én akartam segíteni őneki. Az amerikai portás válaszában semmi kioktató szándék nem volt, mégis keményen kioktatva éreztem magamat. Pedig addigra már ért néhány vaskos meglepetés abban az országban. Kiderült például, hogy ottani kollégáim egyáltalán nem buták. Holott okkal számítottam erre. A Magyarországról kiküldött félkész programjaink többször is azzal jöttek vissza, hogy sajnos a program nem indult el nekik. Ilyenkor mindig kiderült, hogy egy-két mozdulattal el lehetett volna indítani, ha valaki egy kicsit is ért hozzá. Jó, nem egészen pontosan azt kellett csinálni, mint ami a leírásban volt, de hát csak félkész még a cucc. Valamirevaló programozó egy perc alatt rájön, mit írjon bele, hogy elinduljon. A nagy meglepetés akkor ért, amikor a projekt finisében amerikai kollégáink belevetették magukat a programunk olyan részeibe, amelyekben még mi sem tudtuk, hol a hiba. Hihetetlen ötletességgel és hatékonysággal jártak a dolog végére, teljes sikerrel. Holott nyilvánvalóan nem az ő saruk lett volna, ha nem megy. Akkor ugyan csúszik az egész projekt, de nem miattuk. Mégis, ekkor már úgy érezték, az a dolguk, hogy segítsenek, akkor is, ha az eredmény nem az ő dicsőségük, mivel a mi programunk áll fel végre teljes pompájában. A korábbi verzióknál viszont úgy érezték, nem

dolguk, hogy belenyúljanak, még a legegyszerűbb változtatás erejéig sem. A félkész programot is tessék úgy küldeni, hogy rendjén elinduljon – aztán persze tud amit tud, és lefagy ahol lefagy, azért félkész. Mi úgy gondoltuk, ha egyszer félkész, akkor indul ahogy indul, lényeg, hogy látsszon, hol tartunk. Mit mondjak – sokszor nem látszott számukra. Amikor személyesen találkoztunk, őket meg az lepte meg, hogy nem is vagyunk annyira buták. Noha programozástudásban magasan vertük őket, mégsem tudtunk felkerülni a szemükben arra a polcra, ahol a helyünk lett volna. És nem azért, mert lenézték a kelet-európaiságunkat. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Ma már úgy látom, hogy éppen szakmailag nem voltunk valójában annyira jók, mint hittük. Minden szakmának csak egy része a szaktudás, legalább ennyire fontos a hozzáállás is. Egy projekt értékét nemcsak az határozza meg, hogy elkészül-e időben és megfelelő minőségben. Sokszor az érték nagyobbik része abból adódik, ha a megrendelő végig bizonyos lehet benne, hogy rendjén elkészül. Ez esetben például már jó előre le meri kötni a hirdetési felületeket, és így sokkal olcsóbban megkapja azokat. Ez a spórolás több lehet, mint amennyit nekünk összesen kifizet – viszont a hirdetés lekötése ablakon kidobott pénzzé válik, ha mégsem készülünk el. Ezért lehet, hogy kétszer annyit is megér neki a munkánk, ha mindvégig teljesen biztos benne, hogy időre meglesz. Ezt a biztonságérzést azonban már egyetlen el nem induló félkész anyag is erősen aláássa. És az is, ha úgy érzi, nem világos számunkra, mi a mi feladatunk, és mi a másé, például az ottani programozóké. A finis nagy hajtásában persze mindenki a fedélzetre, de békeidőben csinálja mindenki a maga dolgát, a maga felelősségére. Évekkel később, amikor már jobban ki voltam hegyezve az ilyesmire, egy állástalan villanyszerelő ismerős megkérdezett, tudnék-e neki munkát szerezni. Éppen azon merengtem, hogy talán igen, de pechjére közben tovább beszélt. Magyarázta, hogy ő milyen szuperkiváló villanyszerelő, még a mérnök hibáit is sokszor kijavítja. A mérnök rosszul tervezi meg, de ő jól építi be. Ekkor már tudtam, hogy rajtam keresztül ő munkát nem kap, akármilyen jó is a szakmájában. De nem voltam éppen tanáros hangulatomban. Ahogy az amerikaiak nem magyarázkodtak nekünk, én sem tettem fel neki néhány didaktikus kérdést. Például hogy vajon a tervrajzokon is végigvezeti-e azokat a változtatásokat, amelyekkel kijavítja a mérnök hibáját? Vagy évek múlva majd egy kis zárlat miatt le kell bontani a fél házat, mert a vezetéket nem találják ott, ahol a tervrajzok szerint lennie kellene? És azt sem kérdeztem meg, hogy miután ő csendben kijavította, milyen következményei lesznek annak, hogy a mérnök hibázott?

Nagyon lelombozó érzés volt, amikor évekkel a rendszerváltás után rájöttem, hogy alig néhány fős kis magáncégünkben sikerült tökéletesen reprodukálnunk a szocialista nagyvállalatot. Azt, ahol mindenki a másik munkáját igyekszik elvégezni, és a saját felelősségét homályban tartani vagy kibújni alóla. Ez nagyon logikus viselkedés: ha jól megcsinálom a másik munkáját, hősként ünnepeltethetem magam, ha pedig elrontom, könnyen elszámolhatok a lelkiismeretemnek azzal, hogy bizonyára ő sem csinálta volna meg jobban. Ki ne viselkedne így, ha hagyják, és a szocialista vállalatokban általában hagyták: úgy gondolták, csak az a fő, hogy a munka valahogyan el legyen végezve. Az amerikai portás ebbe verte bele az orromat értetlenkedésével és mellbevágóan egyszerű válaszával. Neki természetes volt, ami nekem nem: Nem dolga megítélni, rendjén van-e, hogy egyesével szállingózunk vissza. Az sem kérdés számára, hogy muszáj-e éjjel az irodaház ajtaját folyamatosan zárva tartani. Az ő dolga csak annyi, hogy ha valaki jön, akkor kinyissa az ajtót, és különben zárva tartsa. Ezért lehet, hogy több fizetést kap, mint sok magyarországi programozó. Meg is érdemli, mert a munkáltatója biztos lehet benne, hogy pontosan azt a munkát végzi el, ami a feladata, sem többet, sem kevesebbet.

Tervezés Amikor Amerikába fejlesztettünk játékprogramokat, először is mindenféle terveket kellett készítenünk. Ebben meg kellett mondani, hogy melyik munkafázis hány munkaórát igényel majd a programozóktól, a grafikusoktól, a zenészektől, a teszterektől és így tovább. Ha nem volt ilyen terv, vagy feltűnően szakszerűtlen volt, eleve nem kaphattuk meg a munkát, akkor sem, ha sokkal olcsóbban elvállaltuk, mint más, és korábban már bebizonyítottuk, hogy kiváló minőségben meg tudunk csinálni ilyesfajta programokat. Ezek a tervek az első betűtől az utolsóig színtiszta blöffök voltak. Esély sem volt reálisan megsaccolni, hogy 15-20 programozó és grafikus a következő egy-másfél évben min hány órát fog dolgozni. Viszont: a tervek szakszerű blöffök voltak; elvileg akár így is alakulhatott volna a fejlesztés. Partnereink sohasem ellenőrizték, hogy valóban annyi órát dolgoztunk-e egy-egy részfeladaton, mint amennyit beterveztünk. Összességében kellett betartani bizonyos fejlesztési mérföldköveket. Ha ez sikerült, akkor jó volt a terv, még ha nem is pontosan aszerint történtek a dolgok. Sokkal később, informális beszélgetésekben kiderült, hogy partnereink is pontosan tudták, mennyire irreális dolog egy szoftverprojekt esetében húsz-harminc emberévnyi munkát előre pontosan betervezni. Mégis mindig ragaszkodtak az egészen részletes tervhez. A terv nem azért kell, hogy pontosan megvalósuljon, hanem azért, hogy legyen. A tervek valamennyire önmegvalósító jóslatként viselkednek akkor is, ha a fejlesztés során már sohasem nézünk beléjük. Magyarországon sok olyan szoftverfejlesztést láttam, ahol ilyen részletes terv nem készült. Ezek a projektek általában éveket késtek, bár néhány közülük végül is komoly siker lett. De ezek a kivételek csak erősítik a szabályt. A nagy késés árát mindig megadták valahol a fejlesztők: szétesett vagy megkeseredett a csapat, esetleg a következő fejlesztést bukták csúnyán el, mert azt is ugyanígy csinálták, de csak egyszer volt Budán kutyavásár. Egy amerikait nem a keserű élettapasztalatok tanítanak meg arra, hogy terv pedig kell, méghozzá amennyire csak lehet, szakszerű terv. Az amerikai iskolában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek erre. A tanárok szigorúan büntetik, ha a diáknak nincs terve a feladat végrehajtására, vagy a terv csak tessék-lássék módon készült. Ha a feladat megoldása gyenge, azt persze rossz jeggyel értékelik, de külön nem büntetik, ha a terv amúgy korrekt volt:

tudomásul veszik, hogy a diák képességeiből ennyi tellett. Ez rendben van, de a terv hiánya vagy komolytalansága nincs rendben, így külön büntetendő. Különösen a projektek vége felé mentek az agyamra az amerikai producerek, amikor már csak néhány rejtélyes hibát kellett megtalálni és kijavítani. Naponta megkérdezték, hogy mi a tervem. Mittomén – keressük a hibát gőzerővel, mihelyt megtaláljuk, javítjuk és küldjük. Dolgozunk keményen, éjjel-nappal. Ez színigaz volt, de válaszként teljesen elfogadhatatlan. Idővel megtanultam, hogy nap mint nap ki kell találnom valami mesét arról, hogy pontosan mikor mit és hogyan keresünk majd, és ha eddig és eddig nem lesz meg (cut off time), akkor mit csinálunk. Például lebutítjuk a programot úgy, hogy ugyan kevesebbet fog tudni, de a hibát kikerüli. Ezt nem kitörő örömmel, de majdnem mindig elfogadták a producerek. Persze, mit is tehettek volna egyebet a fejlesztés ilyen késői szakaszában, a határidő egyre fojtogatóbb szorításában. Mégis fontos volt, hogy nyugodt lélekkel fogadják el a terveinket, mert ezen múlott, kapunk-e következő projektet. Ezek az ostoba tervek majdnem mindig kiválóan működtek: szinte sohasem kellett olyan kényszermegoldásokhoz folyamodnunk, mint például a lebutítás. Az a tény, hogy megmondtuk, mi lesz, ha eddig és eddig nem kerül elő a hiba, mintha megijesztette volna a hibákat, és előbújtak. Általában az utolsó utáni percben, amikor emiatt az egész tervet fel kellett rúgni, mivel a cut off time ugyan eljött, de már nem volt értelme betartani. Ezt a producerek mindig elfogadták; sohasem zavarta őket, ha a mai terv nem volt összhangban a tegnapival. Csak minden pillanatban legyen egy elfogadható terv. A legnagyobb különbség az amerikai és a magyar mentalitás között akkor domborodott ki, amikor egyszer, terv ide vagy oda, a fejlesztés mégsem sikerült, és elbuktunk egy projektet. Csendesen iszogattunk amerikai kollégáinkkal, ez a viszkizés afféle projektsirató volt. Mindenféléről beszélgettünk, kerültük a bukás-témát, de azért csak arra terelődött a szó. Ekkor mondta a producerünk: at least we tried, legalább megpróbáltuk. Megütötte a fülemet a hanghordozása: nem volt benne semmi melankolikus. Sőt, kifejezetten optimistán mondta, talán még össze is ütöttük volna a tenyerünket, ha nem bénázom el. De én teljesen meg voltam zavarodva. Ha mi ilyet mondunk, abban benne van, hogy a dolog úgyis eleve reménytelen volt. Balsors, akit régen tép. Rajtunk német dúl, rajtunk török jár. Ha egy amerikai azt mondja, hogy legalább megpróbáltuk, az egészen mást jelent. Legalább megpróbáltuk, adtunk egy esélyt a sikernek. Megtettünk minden tőlünk telhetőt. Abban, hogy at least we tried, magától

értetődően benne van, hogy igenis, legközelebb is meg fogjuk próbálni, tanulva a mostani kudarcból, még jobb tervekkel. Ha én közben magamban csendesen mosolygok, hogy persze azok a tervek is színtiszta blöffök lesznek, az egyáltalán nem zavarja az amerikai producert. Mosolyogjak csak magamban, az jól áll nekem, de hangosan nehogy mondjam, mert azzal azt bizonyítom, hogy velünk többet nem szabad kezdeni. Holott ő akar, mert látja, hogy jól hajtottunk, komolyan adtunk egy esélyt a sikernek.

A tudomány egyik legfőbb jellegzetessége a kritikai szellem. Ha valahonnan ez hiányzik, akkor az nem tudomány, hanem agymosás.

Az elmaradt katarzis Nálunk, Európában úgy szokás, hogy a kisebbségi vélemények is megkapják a méltó kifejtésükhöz szükséges eszközöket. Hogy miért szokás így, az majdnem mindegy. Ha egyszer így szokás, akkor súlyos illetlenség ettől megfosztani a kisebbségi vélemények képviselőit. Ha netán valakik mégis elkövetik ezt az illetlenséget, akkor az európai tájakon pusztán a szolidaritás miatt könnyen válhat a kisebbségi vélemény többségivé. Remélem, az Olvasó ezt a „nálunk, Európában” kezdetet otrombán kioktatónak érezte. Korábban egyetlenegyszer jött ki a számon ez a szófordulat, és rögtön meg is bántam – szerencsére alaptalanul, mert akkor történetesen nem sértettem meg vele senkit. Az úgy történt, hogy évekkel ezelőtt szerb barátaimmal iszogattunk. Jó néhány pohár sligovica elfogyasztása után a szememre hányták, hogy miért kis kortyonként iszom, miért nem egyben hajtom fel a feleseket, ahogy azt kell. Erre jött ki a számon, hogy „tudjátok, nálunk, Európában mindenki úgy iszik, ahogy akar”. Legszívesebben azonnal elsüllyedtem volna, amikor meghallottam, mit mondtam. De nem történt baj. Sőt, barátaim nagyon is lelkesek lettek, hogy na, most a fején találtad a szöget. Ők ugyanis tényleg nem érezték úgy, hogy ide tartoznának. Ha Lim Hyuk egy pesti kocsmában azt mondja, hogy „nálunk, Ázsiában”, az nem sértő. Sem bombáink, sem békefenntartásunk minősége nem győzte meg szerb barátaimat azóta sem arról, hogy ide kellene tartozniuk. Ettől még személyesen kedvelhetjük egymást, és egye fene, hát akkor te igyál úgy, ahogy akarsz. Ha mi otrombán kioktatónak érezzük ezt a „nálunk, Európában” kezdetet, az azt jelzi, hogy akkor is Európába tartozunk, ha esetleg bőven akad rajtunk kioktatnivaló. Szakértők hosszan vitatkoztak azon, hogy 2003-ban az EU-népszavazási kampány jó volt-e vagy sem. Jó volt, hiszen 84% igent eredményezett. Rossz volt, hiszen csak 45% ment el szavazni. Mivel senki sem határozta meg pontosan a kampány célját, a kérdés nem eldönthető. De akár jó volt, akár rossz, egy biztos: a szó valódi értelmében kampány volt, azaz: nyomatás. Közpénzen nyomatták a kormányzó pártok által helyesnek tartott

véleményt. A kampányra költött közpénznek abból a hányadából is, amely az ezzel a véleménnyel egyet nem értők adójából származik. Az ilyesmi teljesen rendben van azokban az esetekben, amelyeket törvények szabályoznak. Ha van mondjuk tízszázaléknyi anarchista az országban, akkor sem kell a rendőrségre szánt közpénz tíz százalékát káoszvédelemre fordítani. De vélemények esetében az ilyesmi akkor sem illendő, ha nem törvénytelen. Itt most nem a szalonképtelen, a szomszédos népeket sértő véleményekre gondolok, bár egy ilyen fontos kérdés esetében valamiféle reflexiót talán még azok is megérdemeltek volna, hiszen soha a történelem folyamán nem csatoltak még ekkora területet Magyarországhoz... De elhangzott számos olyan EU-ellenes érv is, amely kétségtelenül komoly megvitatásra érdemes. Például igazi dilemma, amit az a szlogen fejezett ki, hogy „tagok legyünk vagy szabadok?” Kár, hogy a szupercsicsa kivitelű EU-plakátokkal szemben ezt a szellemes mondatot csak kis matricákon olvashattuk. Így eleve komolytalan a vita. Pedig a kérdés Petőfi-parafrázisa jogos. Egyszer végig kellene gondolnunk, hogy most, 150-160 év múltán mennyire érvényesek az akkor oly előre vivő gondolatok. Ma is úgy látjuk, hogy a helyes út az, hogy „Részünk minden nyomor / De szabadok vagyunk”? A válasz nyilván se nem nulla, se nem száz százalék. De ezt nem vitattuk meg érdemben. Ezért maradt el az EU felé hajló (de nem 100%-osan elkötelezett) emberek számára a katarzis, sőt a többségük számára a szavazási részvétel is. Honfitársaink egy jelentős része, mintegy 16 százaléka pedig alaposan meg lett frusztrálva. A frusztráció pszichológiai szakszóként (és eredetileg latin közszóként is) nem valamiféle szorongást, lefojtást vagy egyéb általános kellemetlen érzést jelent. Ez a terminus kifejezetten akadályoztatást jelent. Aki mindent megtett célja elérésére, de nem sikerült neki elérnie a célt, az nem frusztrált. Aki lustaságból nem tett meg mindent, az sem. Frusztrációt az él át, aki külső akadályoztatás miatt nem tehetett meg minden tőle telhetőt a célja érdekében, holott megpróbált mindent megtenni. A pszichológiában máig is vitatott, hogy teljesen általános érvényű törvény-e, hogy a frusztráció élménye agressziót vált ki, vagy vannak ennek a kísérletileg is sokféleképp igazolt tételnek fontos érvényességi korlátai. Bizonyos azonban, hogy nagyon sok esetben érvényes, itt és most pedig különösen. Itt van 15-20 százaléknyi honfitársunk, akinek nem adatott meg az a lehetőség, hogy egyenlő fegyverekkel vívott harcban, nyílt vitában kerüljön kisebbségbe. Akadályoztatva voltak abban, hogy emelt fővel veszítsenek. Ez

akkor is agressziót vált ki belőlük, ha amúgy nagyon békés emberek. Minimális pszichológiai műveltséggel is biztosak lehettünk benne, hogy le fogják verni rajtunk ezt a frusztrációt. Ez meg is történt: például ennek köszönhető, hogy az EU-szavazás után nem sokkal a „kendermagtüntetések” sorra verekedésbe fulladtak, holott csak néhány teljesen békés polgár próbált kiállni azon véleménye mellett, hogy a könnyű drogokat akár engedélyezni is lehetne. De én még a következő évi könyvhéten történt atrocitásokat is a népszavazáson átélt frusztráció levezetésének tudom be. Lehet, hogy nekünk, EU-híveknek sem ártottak ezek a gyűrődések, legközelebb talán jobban fogjuk érezni, hogy az illem gyakran erősebb a törvénynél is.

Gesztusok Egy rokonom az 1950-es évek elején minden este elalvás előtt elővette a furulyáját, eljátszott egy magyar népdalt, majd felsóhajtott: „Ez már a kommunizmus, vagy lesz ez még rosszabb is?” Régóta nem jutott eszembe ez a rokon, holott már egy jó ideje esténként valami hasonló sóhajtással teszem le az újságot. A minap azonban mégiscsak előástam öreg furulyámat, kíváncsi voltam, egyáltalán el tudnék-e még játszani minden újságolvasás után egy népdalt, lehet-e még számomra vigasz? Keményen mellé-melléfogtam, de azért többé-kevésbé ment a dolog. Én élveztem, a szomszédok talán kevésbé, de nem szóltak. Igazságtalan leszek, mint mindig, amikor valakinek betelik a pohár. Az utolsó csepp nem tehet róla, hogy éppen ő az utolsó csepp, hiszen amúgy semmiben sem különbözik az előző cseppektől. Most az utolsó cseppet egy parlamenti ülés jelentette. Annak a törvénynek a módosításáról volt szó, amely szerint az EU-parlamenti választásokra szavazatszámláló pártdelegáltakat kellett volna küldeni minden külföldi országba. Minden parlamenti pártból egy-egy embert, esetleg egyetlenegy szavazat összeszámlálására is. Abszurd történet persze, de ettől még nem vettem volna elő a furulyát, annál én már sokkal edzettebb vagyok, és különben is, most már az abszurditás helyrehozásáról volt szó. A végkifejlet egy jelentéktelen mozzanata azonban jobban megrázott a kelleténél. Úgy alakult, hogy egy ember hiányzott a parlamenti többséghez, amely megszavazhatta volna az immár mindenki által kívánt törvénymódosítást. Öt maszopos képviselő nem volt jelen: négy kórházban, egy (a külügyminiszter) külföldön. Az ellenzék nem nyomott gombot, amivel ezúttal nemcsak általános nemtetszését fejezte ki, hanem érvénytelenné is tette a szavazást. Egy időre felfüggesztették az ülést, végül sikerült még egy maszopos képviselőt előteremteni. Megtörtént a szavazás, a világ rendje helyreállt, a többség érvényesítette akaratát (amely ellen ez esetben a kisebbségnek sem volt komoly kifogása). Látszólag semmi különös nem történt hát. Mégis szíven ütött, hogy tényleg ez lenne a dolgok normális rendje? Mi történt volna, ha az ellenzék tesz egy gesztust? Kijelöl egy embert, aki megnyomja a gombot és nemmel szavaz. Mondjuk a legidősebb vagy a legfiatalabb, mindegy, csak nyilvánvaló legyen, hogy nem tévedésről van szó, nem is árulásról, hanem gesztusról. Az eredmény ugyanaz lett volna, csak nem kellett volna egy

embert a kórházból kirángatni. A kórházakban nem maszoposok vagy fideszesek fekszenek, hanem betegek. Itt egy olyan gesztus elmulasztásáról van szó, amely valójában nem is az ellenfélnek, hanem egy beteg embernek szólt volna. Emberi és nem politikai gesztus, amelynek azonban az adott helyzetben komoly politikai súlya lett volna.1 Az ilyesmire mondjuk, hogy felírjuk korommal a kéménybe. A kéménybe korommal írt szöveg ugyan nem jogalap, néha mégis súlyosan esik a latba az ítélethozatalkor. Most egy olyan érvet hozok fel, amit nem tudok bizonyítani. A 2002-es parlamenti választások előtt ment a huzavona, Medgyessy meghívta vitára Orbánt, Orbán Medgyessyt, kölcsönös sértegetések közepette. Nos, ekkor mondtam, hogy aki elmegy a másik vitájára, az nyer; ha pedig egyik sem megy el, akkor a Fidesz simán nyer. Medgyessy végül elment. Mindenben alulmaradt, retorikában, kiállásban, felkészültségben, fiatalságban, mindenben, amiben csak lehet. Mégis állítom, hogy ezzel a gesztussal nyerték meg a választást – bár ezt nem tudom egzaktul bizonyítani. Meggyőződésem, hogy a szavazófülkékben a kéményekbe korommal felírt emlékeztetők döntöttek – és a már régen felírtak mellett ez a friss darab nagyon sokat számított abban az éles helyzetben. Mondom, igazságtalan vagyok. Véletlen, hogy éppen ez a kórházas történet volt az utolsó csepp számomra, lehetett volna a másik oldal valamelyik gesztushiányos húzása is; volt bőven. Csak egy kis példa a kormányzás mindennapjaiból: Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter az irodája előtt fogadja a prostituáltak képviselőit, és ott szózatot intéz hozzájuk, ahelyett, hogy meghallgatná, mit akarnak mondani. Amikor pedig azok mégis megpróbálnak szóhoz jutni, „ne szakítsanak félbe” szavakkal visszavonul egyenlő esélyeket nyújtó irodájába. Lévai Katalin személyes elveit ismerve azt el tudom fogadni, hogy nem szívesen elegyedik szóba prostituáltakkal. De miniszterként, ha már fogadja őket, ez a gesztus kiábrándító, egy választás előtt pedig ennél is több: hiba. 2004 tavaszán előttünk állt egy választás, ahol az Európa-parlamenti helyek csaknem három és fél százalékáról dönthettünk. Az EU számára a tét ennek megfelelő volt: csekély. Számunkra is csak annyi, hogy lesz-e, aki eredményesen képviseli az országot Brüsszelben, de szerencsére mindegyik listán voltak ígéretes nevek is. Számunkra ez inkább egy lehetőség volt: végre egyszer súlyos tét nélkül gyakorolhattuk volna a gesztusok művészetét. Sajnos egyik párt sem akart élni ezzel a lehetőséggel. 1

Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője néhány hónappal később egy ugyanilyen helyzetben ezt a gesztust megtette.

Itt álltunk egy választás előtt, amikor a töketlen és a pofátlan között választhattunk. Úgy tűnt, két év múlva sem lesz más a helyzet, csak akkor a választás eredményeként ezek közül valamelyik kormányozni fog. De azt tudni lehetett, hogy két év múlva azt fogjuk majd olvasgatni, amit most írunk fel korommal a kéménybe. Ennek ellenére, a kéménybe csak negatív gesztusok íródtak fel, mindkét oldalra. Irodalmi élményeinkből tudjuk, a régi háborúkban mindig volt valamiféle emberi kommunikáció a szemben álló felek, a lövészárok két oldala között. A totális háború és a totális rendszer újabb találmány, a huszadik században szökkent szárba, és szerencsére még abban a században ki is fújt. Ma már csak mi itt, az Unió perifériáján őrizzük a lángot, de talán ideje lenne nekünk is változtatni. Az út az emberi gesztusokon át vezet, amikor az ellenfelet, sőt az ellenséget is sikerül embernek tekinteni, és ezt gesztusokkal ki is fejezni. Az eddigi választásokból láthatjuk, hogy nálunk az emberek nagyon fogékonyak az ilyesmire. Lehet, hogy tényleg ott a helyünk, ahol vagyunk.

Az ombudsman helytállása 1998 óta létezik a Nagy Testvér Díj (Big Brother Award), amelyet ma már 17 országban osztanak ki évente azoknak, akik abban az évben legtöbbet tették az emberek magánszférájának megsértéséért. 2001 óta Magyarországon is kiadják ezt a díjat, nemrég volt a negyedik díjkiosztó. Ebben az évben a közönségdíjat Péterfalvi Attila, a Magyar Köztársaság adatvédelmi biztosa kapta. Mint eddig minden évben, idén is tagja voltam a zsűrinek. Évről évre örülök a felkérésnek, mert bár eléggé időigényes ez a tevékenység és díjazás sem jár érte, jólesik egy-egy hatóságnak, cégnek, magánszemélynek amúgy civil módra beszólni, hogy nem tetszik ám, amit csináltok. Az idei történet azonban sokkal mélyebb tanulságokkal is szolgált számomra. A zsűri első ülése előtt heteken át az interneten akárki állíthat jelölteket, indoklással vagy anélkül. A zsűri első ülésén áttekinti a jelöléseket, és szavazással kiválasztja azokat, akik „hivatalos” jelöltekké válnak. Ezek értesítést kapnak a jelölés tényéről, és kérjük őket, hogy ha ellenérvük, cáfolatuk vagy bármiféle ellenvéleményük van, jelezzék. Nemegyszer volt már példa a mi gyakorlatunkban is arra, hogy egy jelöltet az ellenérvek hatására levettünk a listáról. A megmaradók közül dönti el a zsűri, ki kapjon díjat, illetve a közönség is szavaz az interneten, hogy ki kapja a közönségdíjat. 2004-ben az interneten jelöltek között szerepelt Péterfalvi Attila is. A jelölés oka az a nyilatkozata volt, amely szerint adatvédelmi szempontból az áruházi próbafülkék bekamerázása – amennyiben erre tábla hívja fel a figyelmet – megfelelő eljárás, hiszen ebben az esetben magánterületről van szó, és a vásárlók ráutaló magatartással hozzájárulnak adataik kezeléséhez, ha bemennek a próbafülkébe. Én a magam részéről, bár nem értettem egyet az adatvédelmi biztos nyilatkozatával, nem is tartottam akkora disznóságnak, hogy ezért Nagy Testvér Díj járna. Ezzel együtt tudomásul vettem a zsűri (minimális) többségének véleményét – főleg, miután láttam, hogy a zsűri női tagjai sokkal jobban fel voltak háborodva, mint a férfiak. Ha jobban belegondolok, akkor ez teljesen érthető, de hát ki gondol jobban bele? Hacsak nem egy ilyen zsűri tagjaként. Vagy esetleg ombudsmanként, egy ilyen jelölés hatására. Az adatvédelmi biztos tehát felkerült a jelöltek listájára – lássuk, mit lép erre. Most pedig idézem 1631/V/2004-2 ügyiratszámú válaszleveiének

utolsó bekezdését: „Tájékoztatom, hogy amennyiben a zsűri „megtiszteli” a Magyar Köztársaság jelenlegi adatvédelmi biztosát a díjjal, akkor – élve megtisztelő meghívásával – azt személyesen szeretném átvenni. Ugyanakkor magánemberként arra kérem Ont, tájékoztasson arról, hogy – figyelemmel a díj magyarországi odaítélésének az eredeti céltól való folyamatos eltérésére – miképpen lehet kezdeményezni a Privacy International illetékeseinél, hogy a Technika az Emberért Alapítványtól vonják meg a Nagy Testvér Díj kiadásának a jogát.” Az idézet első mondatára felkaptam a fejem: hittem is meg nem is, hogy valóban eljönne. Ilyesmire még nem volt példa a díj magyarországi történetében, de végül is elképzelhető, hogy valakinek egyszer lesz bátorsága emelt fővel vállalni működésének ezt a kellemetlen következményét is. Az idézet utolsó mondatától pedig kinyílt a bicska a zsebemben. Először is, hivatalos ügyiratban ne kérjen magánemberként. Persze, nekem most szerencse, hogy hivatalos iratban tette, különben nem idézhettem volna (éppen ezért írtam az előbb oly gondosan oda az ügyiratszámot). De leginkább a magánkérésként tálalt fenyegetőzés háborított fel. Ekkor még csak felháborodtam, csak később szomorodtam el, amikor rájöttem, hogy ez az ember valami hihetetlenül nem érti, mit jelent az, hogy civil szervezet. Mondanom sem kell, hogy a nemzetközi szervezetnek (Privacy International), amely a Nagy Testvér Díj kiosztásának jogát ennek a magyar csapatnak (Technika az Emberért Alapítvány) adta, az első reflexreakciója a civil szolidaritás volt. Számukra a levélnek ez az egy mondata önmagában bizonyította, hogy jóra bízták a díj kiosztását akkor is, ha ez a konkrét jelölés netán téves. A levélnek ez az utolsó mondata teljes egységbe forrasztotta a zsűrit. Még az is felmerült, hogy a jelölt pusztán ezért az egy mondatért kapja meg a díjat. Mások ezzel nem értettek egyet, szerintük maradjon az eredeti ok, legfeljebb mi tudjuk, hogy miért lehetünk az eddiginél is sokkal biztosabbak a dolgunkban. Ennek a vitának az eldöntésére végül is nem volt szükség, mert a közönségszavazatok többségét ez a jelölés nyerte el. Az ombudsman tehát megkapta a 2004-es közönségdíjat. A díjkiosztón valóban megjelent Péterfalvi Attila. A díjat Galántai Zoltán, a Technika az Emberért Alapítvány alapítója adta át neki. Zoli szemmel láthatóan nagyon izgult, erős gyomoridegesség kerítette hatalmába. Végül is, nem mindennap ad át az ember egy citromdíjat egy magas állami méltóságnak. Hát igen, ezt még gyakorolni kell. Péterfalvi Attila dicséretére legyen mondva, hogy alkalmat adott a gyakorlásra. Ficsor Mihály, a Szabadalmi Hivatal elnökhelyettese például (mint eddig minden más

díjazott) nem adott alkalmat nekem, merthogy a zsűri ennek a díjnak az átadását rám osztotta ki. Az elnökhelyettes azonban ugyanolyan megfoghatatlan maradt, mint az általa oly vehemensen támogatott szoftverszabadalmi törvényjavaslat, amiért a díjat kapta.2 Péterfalvi Attila kezet fogott a díj átadójával, majd nem olvasta fel erre az alkalomra előkészített beszédét. Talán ráérzett, hogy az csak olaj lenne a tűzre. A továbbiakban is ott maradt, elfogyasztott egy-két szendvicset, és beszélgetett a jelenlevőkkel, a zsűri tagjaival is (velem épp nem, én csak távolról figyeltem). Továbbra is úgy gondolom, hogy a díjat megérdemelte, de viselkedése alapján már nem gondolom, hogy ezért le kellene mondania a tisztségéről. Éppen ellenkezőleg: megemelem a kalapomat előtte akkor is, ha bizonyos dolgokban továbbra sem értünk egyet.

2

2005 júliusában az EU parlamentje is elvetette a szoftverszabadalmi törvénynek ezt a formáját.

A dohányzás elleni harc Az Osztrák-magyar Monarchia egyik tábornokát így jellemezték feljebbvalói: „Kiváló katona. Úgy harcol, mintha elhinné saját hadijelentéseit.” Nem emlékszem már, ki volt a tábornok, arra sem, hol olvastam a történetet; talán már el is felejtettem volna, ha a dohányzás elleni harc prominensei időről időre eszembe nem juttatják. Minden háború előtt először is be kell bizonyítani a mieinknek, hogy az ellenség alávaló, galád, a pénzünkre és az életünkre tör. Például a dohányosok sokkal betegesebbek, és ez rengeteg pénzébe kerül a közös egészségügyi költségvetésnek. Füstjükkel passzív dohányzásra kényszerítenek bennünket, és így az életünket is veszélyeztetik. Mindebben sok igazság van. De nem tudom eldönteni, mennyi, mert az elérhető adatok mindig csak az érem egyik oldalát mutatják. Például nagyon sok adatot láttam arról, hogy mennyibe kerül a dohányzás az egészségügynek. De ha a dohányosok rövidebb ideig élnek, akkor kevesebbet használnak fel a nyugdíjalapokból, holott ugyanannyit fizetnek be. Vajon mennyivel kevesebb nyugdíjat használnak fel a dohányosok, mint a nemdohányzók? Ilyen adatot még nem láttam, miközben az egészségügyi számokat szinte naponta látom, a dohányzásellenes érvek tudományos alátámasztásaként. A tudomány egyik legfőbb jellegzetessége a kritikai szellem. Ha valahonnan ez hiányzik, akkor az nem tudomány, hanem agymosás. Egy háborúban persze elkerülhetetlen a kritikai szellem ideiglenes korlátozása és az agymosás előtérbe helyezése, de a dohányzás elleni harc amúgy békében, egy demokratikus társadalom keretei között folyik. Illene ehhez alkalmazkodnia. A demokrácia működéséhez nem elég annyi számtani tudás, hogy 51 több, mint 49. Ahhoz, hogy ez a nyers számolgatás ne vezessen léptennyomon szörnyűségekre, szükséges még egy sokkal lágyabb, távolról sem matematikai egzaktságú alapelv működése is: a kisebbségekkel való szolidaritásé. Ahol a demokráciának nagy hagyományai vannak, ott ez az elv is mélyen beépült az emberek gondolkodásába. A szolidaritási elv működését dohányosként a legváratlanabb helyeken tapasztaltam, még az Egyesült Államokban is, ahol a legvehemensebb a dohányzás elleni harc, és a dohányosok erősen kisebbségbe kerültek. Nemdohányzó kollégáim megmutatták, hogyan lehet kinyitni egy bankkártyával az iroda hátsó ajtaját, hogy kimehessek dohányozni, és ne

kelljen ehhez az egész hatalmas épületet megkerülnöm. Egy egyszerű bevásárláshoz csak ritkán, nagyon sürgős esetekben alkalmazták ezt a módszert, de a szolidaritás erősebbnek bizonyult a szabálytalanságtól való ódzkodásuknál. Az is előfordult, hogy amikor egy amerikai kisvárosban nagyon durva tiltó rendelkezéseket hoztak, nemdohányzók is együtt tüntettek a dohányzókkal, és ők is rágyújtottak a tiltott (egyébként utcai) területen. A szolidaritás még egy kis köhécselést is megért nekik. Egy másik amerikai cégnél váratlan hasznát is láttam e rossz szokásomnak. Az épület előtt, dohányzás közben kollégáim rengeteg olyan dologról is beszélgettek, ami a ház falain belül szóba se kerülhetett. Fél napokat töltöttem dohányzással az iroda előtt, váltott beszélgetőtársakkal, és eközben rengeteg mindent megtudtam az óriáscég működéséről, belső viszonyairól és stratégiai céljairól. Nem dohányzó magyar kollégáim csak néztek, honnan tudok ennyi mindent a partnerünkről, amikor alig voltam bent. Hát igen – a dohányzás társas tevékenység, egyfajta szociális aktus is. Talán ezt is érdemes lenne figyelembe venni, mielőtt a vendéglátóhelyeken teljesen betiltjuk a dohányzást. Ez ellen egyébként a nem dohányzó vendéglősök is tiltakoznak, jól felfogott üzleti érdekből, és nem egykönnyen győzi meg őket néhány diadalmas hadijelentés az ír frontról, ahol újabban betiltották a dohányzást még a kocsmákban is. Nem láttam még olyan dohányost, akinek megremegett cigiért nyúló keze, amikor meglátta a cigarettásdobozon díszelgő nagy gyászkeretes feliratot. Az a gyanúm, ha ezek a feliratok a dobozok felületének száz százalékát fednék le, akkor sem változna a helyzet, legfeljebb lenne, aki a tüdőrákot szívná szívesebben, míg mások inkább a szívinfarktust vagy az impotenciát részesítenék előnyben. A népnyelv pedig pillanatok alatt olyan zseniális neveket adna a különféle elrettentő feliratok által fémjelzett márkáknak, amilyeneket a marketingcégek kreatívjai legjobb pillanataikban sem tudnak megálmodni. De itt még nem tartunk, egyelőre a hadijelentések csak a dobozfelületek egyharmadának elfoglalásával büszkélkedhetnek. A harc folytatódik. Egyáltalán nem gondolom, hogy teljesen szabadjára kellene engedni a dohányzást – az nem lenne más, mint a dohányzók diktatúrája akkor is, ha véletlenül ők lennének többségben. A dohányzás elfogadható kereteit kellene közmegegyezéssel kijelölni. A dohányzás elleni harc során eddig született intézkedések egy részével a dohányosok többsége is egyetért, például amelyek az iskolákra és egyéb közintézményekre vonatkoznak. De nem harcnak kellene felfogni a kérdést, hanem társadalmi egyeztetésnek, amelynek alapja egy demokratikus országban mindig a kisebbségekkel, például a dohányzó (vagy a nem dohányzó) kisebbséggel való szolidaritás.

Van olyan szerelem… Ha a Mona Lisát ellopják, az semmit sem von le a festmény esztétikai értékéből. A múzeumigazgató felelőssége természetesen felvetendő, mert nem fogadható el automatikusan az a védekezés, hogy itt egy bűncselekmény történt, amelyet nem ő követett el. A bűncselekményeket nemcsak üldözni kell, hanem amennyire lehet, megelőzni is. Ha a festmény védelme az adott helyzetben elvárható szintű volt, akkor valóban nem felelős az igazgató. Ha viszont csak úgy fellógatták a falra, és éjszakára egy Tuto lakattal lezárták a helyiséget, akkor az igazgatót el kell küldeni. Természetesen a 2005-ös érettségiről beszélek. Felvállalom, hogy sokan erős túlzásnak fogják tartani, amit mondok. Én úgy látom, hogy ez történt: egy közönséges lopást választottunk nagy témának, miközben észre sem vesszük, hogy kis hazánkban született egy Mona Lisa. Ez az érettségi radikálisan különbözött az eddigiektől, és nem csak abban, hogy ezúttal két szinten is kérdezték ugyanazt az anyagot. Hanem abban, amiket kérdeztek. A történelem-érettségin például kitűnő eredményt érhetett el az is, aki egyetlenegy konkrét évszámot sem tudott fejből. Az értékelési szempontok önmagukért beszélnek: a legtöbb pontot „az eseményeket alakító tényezők feltárása” hozta a konyhára, ezután következett „a források használata” (a használandó forrásokat a feladatlap mindig tartalmazta). A harmadik legtöbb ponttal díjazott szempont a „feladatmegértés” volt, ezt követte a „megszerkesztettség, nyelvhelyesség”, majd a „tájékozódás térben és időben”. Végül még valamennyire a „szaknyelv használata” is számított – de olyan értékelési szempont nem volt, hogy „tárgyi tudás”, azaz nevek, évszámok, földrajzi helyek pontos ismerete. Az emelt szintű matematika-tételsor 2/c feladata ez volt: Tagadja az alábbi mondatot: „Nincs olyan szerelem, aki el nem múlik.” Kérdés persze, hogy ezt matekból kell-e inkább megtanítani, vagy magyarból. József Attilától tudjuk: „A líra: logika, / de nem tudomány.” Úgyhogy hajlok arra, hogy ez a kérdés a megfelelő tantárgy keretei között szerepelt, mert először is azt kell megtanulni, hogy egy ilyen feladatra egyértelmű válasz adható és adandó. Ez pedig a matek terepe, nem az irodalomé, és nem is a nyelvtané. Kíváncsiságból kipróbáltam, hogy az első- és másodéves pszichológushallgatók közül mennyien tudják helyesen megoldani ezt a feladatot. Szűk 40 százalékuk adott helyes választ. A megoldókulcs szerint a helyes válasz ez: „Van olyan szerelem, amelyik (aki) el nem múlik.” De persze elfogadtam azt a választ is, hogy „Nem minden szerelem múlik el.”

Ketten válaszoltak így, egyikük még le is vezette: az eredeti mondat azt jelenti, hogy minden szerelem elmúlik, és annak ez a tagadása. Remélem, a matektanárok is elfogadták ezt a választ, noha a megoldókulcsban nem szerepelt. Hiába, ez az érettségi sem volt tökéletes. Szívesen kritizálnám még tovább is, ha ezzel nem automatikusan azokat erősíteném, akik a botrányt politikai célokra akarják áthangszerelni. Amíg a tétellopás a főtéma, nem tisztességes érdemben kritizálni a 2005-ös érettségit. Szerencsére messzemenően megérdemli a dicséretet akkor is, ha nem volt hibátlan. Egy iskola sok mindent adhat: tudást, műveltséget, kultúrát, még szakismereteket is, bár azok gyorsan elavulnak. Egyetlenegy dolgot nem adhat az iskola: észt. Azt még az egyetem sem ad. Viszont nem mindegy, hogy kinek-kinek a meglévő több vagy kevesebb eszét mire trenírozzák. Akiét arra, hogy egy ilyesfajta érettségit le tudjon tenni, az sokkal jobb eséllyel fogja megérteni és megoldani az életben felmerülő problémákat, mint akiét arra, hogy „József Attila 1905. április 11-én született a ferencvárosi Gát utcában, anyja Pőcze Borbála mosónő volt...” A magyartételek közel harmada József Attilával volt kapcsolatos; ez egy centenáriumon érthető. De az is hibátlan dolgozatot írhatott, aki a fenti adatokból egyet sem tud pontosan. Elemezhetett szép verseket, találhatott érdekes összefüggéseket, értelmezhetett egy remek Kundera-szöveget a humor lényegéről, majd írhatott körlevelet egy irodalmi honlap leendő szerzőihez. A körlevél értelemszerűen kör-email is lehetett, és a megoldókulcsban ezt olvashattuk: „Fogadjuk el az ‘írott-beszélt nyelv’ fordulatait (ímél, emotikonok, pl. ,)”. Tavaly még szentségtörésszámba ment volna ilyesmi egy érettségin. De ezeket is lehet kulturáltan, iskolázott módon alkalmazni mondanivalónk árnyalására, és lehet bután, a mondanivaló helyettesítésére. Az idei érettségin az előbbit fel-, az utóbbit pedig leértékelték. Egyébként örömmel fogadtam el egy hallgatólány enyhén provokatív válaszát, aki így tagadta azt a mondatot, hogy „Nincs az a szerelem, aki el nem múlik”: „Van olyan ember, akihez feleségül mennék.” Ez a megoldás matematikailag talán nem egészen egzakt, inkább lírai: logika, de nem tudomány. És persze humor. De a matekoktatás is elérte a célját: a lány pontosan érti a mondat logikáját és a tagadás fogalmát. Egy másik hallgató a lehető legóvatosabb megoldást választotta: „Nem igaz, hogy nincs olyan szerelem, aki el nem múlik.” Ezen már morogtam egy kicsit magamban. Ha érettségit javítottam volna, talán nem is adom meg rá mind a három pontot, de ebben a minifelmérésben a helyes válaszok közé soroltam. Ugyanez a hallgató mondta később, hogy azt hitte, valami trükk

van a dologban, ezért választott ilyen szuperóvatos megoldást. Egy érettségin nem így gondolkodott volna. Ebben talán igaza is van. Minden felmérés, a választási előrejelzésektől a fogyasztási szokásokig, küzd ezzel a problémával, hogy nem igazi, éles helyzetben tesztel. Én mindenesetre ami választ egyáltalán valamennyire is el lehetett fogadni, azt elfogadtam. A szomorúságomat az évfolyam maradék bő 60 százaléka okozta, akik ilyeneket írtak: „Van olyan szerelem, amelyik elmúlik”, sőt: „Van olyan gyűlölet, amelyik elmúlik.” Ők is legalább 120-as IQ-val rendelkező, az átlagnál sokkal értelmesebb emberek, akik teljesíteni tudták a pszichológia szak nehéz felvételi követelményeit. De az egyetem elvégzése már távolról sem problémátlan számukra, mert akarva-akaratlanul természetesnek veszünk bizonyos szintű szövegértési és logikai készséget. Az átállás az újfajta érettségi követelményekre minden bizonnyal a továbbiakban sem lesz zökkenőmentes. Az új érettségi vizsgarendszer kitűzött egy nagyon értelmes célt, de az még nem kristályosodott ki, hogy milyen módszerekkel tudják a tanárok a legjobban felkészíteni erre a diákokat. Könnyen lehet, hogy továbbra is érdemes lesz bizonyos tényanyagot szigorúan megtanultatni akkor is, ha ezentúl ez nem maga a cél lesz, hanem csak egy eszköz a sok közül a cél eléréséhez. Biztos azonban, hogy a feladatmegértés és a problémamegoldás az eddigieknél sokkal nagyobb súlyt fog kapni. És az is biztos, hogy a következő néhány évfolyamból sokan rosszul fognak járni, mert évekig nem a most hirtelen megváltozott rendszerre készítették fel őket. De ez után az átmeneti időszak után jó eséllyel felzárkózhatunk az információs társadalmak nyertesei közé. Hogy Magyar Bálintnak le kell-e mondania, azt majd kideríti a rendőrségi vizsgálat. De ha valóban történtek súlyos mulasztások a bűncselekmény megelőzésében, és ezért miniszterként vállalnia kell a felelősséget, akkor is az ő nevéhez fűződik, hogy a magyar érettségi rendszer átrepült a tizenkilencedik századból a huszonegyedikbe.

Matek, torna, memoriter Akinek van szeme a matematikai látásra, az általában úgy emlékszik vissza az iskolai matematikaórákra, mint folyamatos, masszív unatkozásra. Akinek nincs erre szeme, az úgy, mint folyamatos, reménytelen frusztrációra. Még ha sikerült is megtanulnia a tananyagot és az egyik példa mintájára megoldani a másikat, akkor is egy permanens „nem értem”-élmény maradt meg benne. A matematikától pedig egy életen át távol tartja magát, amennyire csak lehet. Aki jó mozgású gyereknek született, annak az iskolai testnevelésórákról vannak hasonló emlékei: hosszan kellett végeznie egyszerű, unalmas gyakorlatokat, amelyek fárasztanak, de nem edzenek. Akinek viszont ezek a gyakorlatok nehézséget okoztak, az még ha megtanult is egykét tornaelemet, végig azt érezte, hogy „nekem ez nem megy”. Ha ennek ellenére rákapott egy sportágra, vagy a táncra, vagy valami más olyan testmozgásra, ami örömet okoz neki, akkor sem talált sok közöset a megkedvelt mozgásforma és a testnevelési órák anyaga között. Ha pedig valaki 30-40 évesen úgy érzi, kicsit elpuhult és valamit mozognia kellene, a legrosszabb, amit tehet, ha iskolai tornaórai emlékeit veszi elő. Ezzel súlyos sérüléseknek teszi ki magát. Ennek ellenére ez a két tantárgy makacsul ellenáll minden komolyabb reformkísérletnek, nemcsak nálunk, hanem mindenütt a világon. Jó okkal. Noha a kirakatban mutogatott céljukat (a logikus gondolkodás megtanítása, illetve a mozgáskultúra alapjainak elsajátítása) csak nagyon mérsékelten érik el, van valami nagyon fontos egyéb szerepük a nevelési folyamatban. Ezek a tárgyak a legtöbb diák számára életre szóló frusztrációélményt nyújtanak, és ennek megadása az iskola egyik legfontosabb feladata lehet a társadalmi életre nevelésben, a szocializációban. A matek és a torna az a két tárgy, ahol a hibás gondolatmenet, illetve a hibás mozdulatsor a legegyértelműbben tetten érhető és rábizonyítható az elkövetőjére. Ezekben a tárgyakban érvényesíthető a legjobban a tekintélyelv: van helyes gondolatmenet, helyes mozdulatsor, és sok tanulással, gyakorlással valamennyit te is elsajátíthatsz belőlük. Ami pedig igazán frusztráló mindebben: hiába tanulsz akármennyit, vannak emberek, akiknek ugyanez könnyedén, szinte tanulás nélkül is jobban megy. Ezeken az órákon tanulja meg a legjobban a diák, hogy hová helyezze el magát a világban, ahol szép számmal vannak nála okosabbak, ügyesebbek, rátermettebbek.

A matektanár a legtöbb iskolában valójában szellemi tornatanár. Feladata, szerepe a nevelési folyamatban sokkal inkább a szocializáció, mint egy tudomány alapjainak a megtanítása – mint ahogy a tornatanár feladata sem a mozgáskultúra alapjainak lerakása. És ha e két tantárgy elsődleges szerepe valamiféle szocializáció, akkor nem biztos, hogy valóban másként, modernebbül, jobban kellene ezeket tanítani. Lehet, hogy a létjogosultságukat veszítenék el azzal, ha élvezni lehetne őket, ha felszabadultságra adnának lehetőséget. Focizni vagy érdekes problémákon gondolkodni az iskolán kívül, szabadidőben is szoktak a gyerekek, ahhoz nem feltétlenül kellenek az iskolai keretek. Kétségtelenül baj, ha az iskola esetleg örökre elveszi az emberek kedvét a logikus gondolkodástól vagy a testmozgástól, de még mindig ez a kisebbik baj. Az ember eléggé robusztus lény, a legtöbben valahogy mégiscsak megtanulják örömüket lelni a testmozgás vagy a gondolkodás valamilyen formájában. Nem olyan fontos, hogy az éppen a matematika vagy a torna legyen, van sok más is. A nagyobbik baj az lenne, ha az iskola nem végezné el a fő feladatát: azt, hogy többé-kevésbé jól szocializált állampolgárokat neveljen. Ezért pont a matematika és a testnevelés az a két tantárgy, amelynek tananyaga, oktatási stílusa a leginkább hasonló a legkülönbözőbb országokban, és ezért bizonyult mindenütt e két tantárgy a legkevésbé alkalmasnak a reformokra. Ehhez a pedagógiai funkcióhoz csatlakozhat a többi tanár is a maga módján, például úgy, hogy memoriter tanulnivalókat ad fel. Pszichológiai kísérletek hosszú sora mutatta ki, hogy a memória ugyanúgy csak nagyon korlátozottan fejleszthető, mint a matematikai képesség vagy a mozgáskultúra. Mindhárom fejleszthető valamennyire és fejlesztendő is, de a fejlesztés eredményeként az egyéni teljesítmények közötti különbségek nem csökkennek, hanem nőnek. Ezért fakad egy tőről Karinthy Tanár úr kéremjének három frusztráló iskolai alapélménye: a matek, a torna és a memoriter. Mindhárom terület fejlesztésére vannak sokkal élvezetesebb módszerek is, mint az iskolákban szokásosak. De általában az ember azt élvezi, ami amúgy is megy neki, miközben abban szorul a leginkább fejlesztésre, ami nem megy. Ez utóbbi területeken viszonylag csekély javulás is sokat számít, és ezt majdnem mindegy, milyen úton érik el. Ha egyszer más okokból szükség van kevésbé élvezetes, erősen frusztráló fejlesztési módszerekre is, akkor a legjobb, ha ezeket az ilyen területeken alkalmazzuk. Még mindig jobb, ha a matematikát utálják meg a diákok, mint ha az irodalmat vagy a biológiát – kivéve aki épp a matekhoz tehetséges. Annak a szocializálásához megmarad a torna és a memoriter; senki sem lehet mindenben tehetséges.

Akik valamiben annyira jók, hogy kár lenne elvenni a kedvüket, azok számára ki lehet alakítani külön rezervátumokat (finomabban szólva: tagozatokat). Itt lehet más, élvezetesebb és hatékonyabb módszereket is alkalmazni, de közben az iskola alapvető szocializációs funkcióit is érvényesíteni kell. Tiger Woods papája például úgy edzette a fiát, hogy időnként bokán rúgta vagy ráüvöltött pont akkor, amikor a legjobban koncentrált az ütésre. Ezek nélkül a gyűrődések nélkül aligha lett volna belőle a világ legjobb golfozója. Ha én iskolaigazgató lennék, és lenne a tanári karban egy olyan matektanár, aki élvezetessé tudja tenni a matekórákat, akkor boldogan hagynám, hogy érvényesüljön, de felvennék mondjuk egy olyan földrajztanárt, aki biztosítja a szükséges frusztrációmennyiséget – mondd el fiam szépen a nagy szibériai folyókat: Léna, Angara, Jenyiszej, Ob...

A matematikán kívül sohasem fordul elő, hogy kétszer kettő egészen pontosan négy.

Kétszerkettő Jó lenne Esterházy Péterrel vitatkozni. Nagyon másként látjuk a világot, és nagyon érdekel a véleménye, mert feltehetőleg erősen különbözik az enyémtől. Például amikor megjelent Várszegi Asztrik és Lengyel László közös könyve, ő azt írta, hogy a vezérigazgató úr szövegeit bizony hajlamos volt néhol átugrani. Én pedig inkább a püspök úrét. De a legfontosabb dologban ugyanaz a véleményünk: nagyszerű dolog, hogy ez a két nagyon különböző világszemléletű ember leül egymással beszélgetni és reflektál egymás gondolataira. Évek óta mélyen egyetértek Esterházy Péter minden nyilvánosan elhangzott gondolatával, nincs vitánk egymással, és ez baj. Azért baj, mert ez annak a jele, hogy Esterházy mint publicista évek óta arra kényszerül, hogy nyilvánvaló dolgokat, alapvető igazságokat hangoztasson. Kénytelen legszellemesebb gondolatait, érveit olyasmikre pazarolni, amik amúgy, a dolgok normális állapotában szót sem érdemelnének. Például, hogy az ember ne kurziváljon írókat származásuk szerint, és hogy hivatalos személyek ne falazzanak ehhez – mint történt például nem is olyan régen, a múlt évezred legutolsó éveiben. E példaképp kiragadott két dolog egészen különböző anyagból van szőve. Rasszista kijelentések előfordulnak a világ bármelyik országában. Amíg az nem fordul elő, hogy hivatalosságok nyíltabban vagy burkoltabban, de áldásukat adják ehhez, addig teljesen fölösleges szellemes szavakat pazarolni az ilyesmire. Aki ilyen hangot üt meg, azt leghelyesebb meg sem hallgatni, akkor sem, ha bizonyos dolgokban esetleg igaza van. Neveltetésünkből adódóan nem csapunk botrányt, csupán légüres teret teremtünk körülötte. Mintha az orrát turkálná a királynő fogadásán: nem vezettetjük ki, csak legközelebb nem hívjuk meg. És ha már itt van, hát hadd mondja a magáét, felőlünk akár a falnak is mondhatja, jobban is járna, abban gyorsabban terjed a hang. Amiben pedig netán van valami igazsága, azt majd elmondja valaki más, elfogadható viselkedéskultúrával, és akkor majd megbeszéljük. De ha hivatalos személyek falaznak az ilyen viselkedésnek, azzal azt jelzik, hogy ez mifelénk szalonképes. Akkor már magára valamit is adó

entellektüel nem hagyhatja szó nélkül. Így kényszerülünk bele, hogy léptennyomon, szellemesebbnél szellemesebb érvekkel magyarázzuk a legelemibb dolgokat, amelyeknek egy kicsit is kulturált ember számára éppolyan magától értetődőknek kellene lenniük, mint annak, hogy kétszer kettő az négy. Ez óriási pazarlás: a nívós érvek nívós témát érdemelnek, anélkül óhatatlanul elsekélyesednek. Természetes, hogy gyerekeinknek megtanítjuk az élet kisebb-nagyobb intim dolgainak helyes, európai kezelési módjait. Hogyan együnk, hogyan fújjunk orrot, mikor, miért és miként tisztálkodjunk. Hogyan kezeljük indulatainkat, düheinket. Ez a kétszerkettő, és csak miután ezt alaposan elsajátították, akkor kerülhet sor a „magasabb matematikára”: élet, halál, ember, Isten dolgaira, az őszinteség és a kegyes hazugság, az erkölcsös és az erkölcstelen bonyolult határterületeinek megvitatására. A politikai attitűdök, érzések világa alapvetően intim ügy. Az, hogy valaki milyen politikai eszméket vall, ugyanúgy csak rá tartozik, mint az, hogy milyen istenhez imádkozik, milyen az egészségi állapota, mi jó neki az ágyban. Ezekről a dolgokról csak olyankor beszélünk, amikor a beszélgetők kapcsolatában eleve adott az intimitás egy bizonyos szintje. A konkrét témától függ, hogy ez a szükséges intimitás milyen mélységű, néha egy együtt megivott sör is elég, máskor hosszú évek barátsága nyitja csak meg az utat egy-egy ilyen téma felé. Az ember intim szféráinak is megvannak a maguk hivatásos szakemberei: papok, orvosok, pszichológusok. Őket a tanultságuk jogosítja fel arra, hogy a szakmájukhoz tartozó intim kérdésekről akár nyilvánosan is beszéljenek. Ők sem feltétlenül értenek egyet egymással, de vitáik nem a kétszerkettő színvonalán zajlanak. Lehet, hogy egy sebész és egy belgyógyász másféle eszközöket preferál, és sokféle betegséget mindkettő meg tud gyógyítani a maga módján. De ha valaki perforált vakbéllel összeesik, akkor a belgyógyász is gondolkodás nélkül a szikéhez nyúl, és ha csak egy rozsdás bicska van kéznél távol és közel, akkor egy rozsdás bicska segítségével végzi el a halaszthatatlan műtétet. Ilyenkor elsősorban orvos, és csak másodsorban belgyógyász. Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a politikusra is ugyanígy, elsősorban tanult szakemberként tekinthessünk, ami mellett másodlagos a politikai hovatartozása? Jó lenne Esterházy Péterrel vitatkozni, mert ez azt jelentené, hogy végre már nem a kétszerkettőt ragozzuk. És ha közben hivatalos személyek netán az orrukat turkálják, azt el tudnánk intézni egy röpke összenézéssel: legközelebb majd nem hívjuk meg őket, de most zavartalanul beszélgetünk tovább sokkal fontosabb és nagyszabásúbb dolgainkról.

Szociális kódunk Néhány éve megkeresett egy holland kultúrantropológus lány, aki Magyarországon gyűjtögetett adatokat a doktori értekezéséhez. Ma már a kultúrantropológia nem feltétlenül csak távoli, egzotikus népek szokásait, kultúráját vizsgálja, található épp elég érdekesség a saját házunk táján is. Ez a doktorandusz egy közepesen egzotikus témát választott: a magyarországi vállalkozók szokásait a rendszerváltás után. Engem is mint cégvezetőt talált meg, nem mint egyetemi embert. Az interjú alatt végig furán nézett rám, láttam, hogy valami nagyon nem stimmel neki. Becsülettel válaszolgattam nem túl izgalmas kérdéseire, elmondtam, hogy a cégnek voltak jobb és rosszabb évei is, most épp két rosszabb volt, de látszik esély arra, hogy jobbak következzenek. A beszélgetés akkor vált érdekessé, amikor az interjún már túl voltunk, és megkérdeztem, miért vágott közben ilyen furcsa képet. Elmondta, hogy ez az interjú nagyon kilógott a sorból. Eddig ahány cégvezetővel csak beszélt, dőlt a panasz. Ezt mostanra már megszokta, bár nem érti. A magyar cégvezető kiszáll a BMW-jéből, megigazítja ötezer dolláros öltönyét (volt szeme ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyen), majd ömlik belőle a szó, hogy milyen rosszul megy a cége, és egyáltalán, milyen ócska itt minden. Az interjú utáni beszélgetés közben egyre inkább átcsúsztam az egyetemi oktató szerepébe. Láttam a lányon, hogy most kezd megfogalmazódni benne leendő doktori értekezésének fő tézise. Ilyenkor a tanár legjobb, ha bölcsen hallgat, időnként bólogat és hagyja, hogy a hallgató valahogyan, egyelőre még nehézkesen megfogalmazza frissen született ötletét. Eddig azt hitte, hogy a panaszáradatok kifejezetten neki rendezett színjátékok. Még az is megfordult a fejében, hogy talán az adóhivatal ügynökének nézik a cégvezetők, azért panaszkodnak ennyit. Most, egy kivétel láttán jött rá, hogy senki sem az álorcáját mutatta neki, hanem nagyon is az igazit. A holland lány arra jött rá, hogy ebben az országban egyszerűen ez a normális viselkedésmód. Ez számunkra talán természetes, de az ő számára nagyon nem volt az. Ő viszont azt tudta, hogy minden kultúrában létezik egy úgynevezett szociális kód, amely meghatározza, miképpen helyénvaló viselkedni, milyen keretek között, milyen módon illendő közölni a mondanivalónkat. Egy olasz például teljes természetességgel túloz, nemcsak a széles gesztusaival, hanem szinte minden kijelentésével, pozitív és negatív irányba egyaránt. Nem hazudik, csak az ő szociális kódjának megfelelően:

tódít. Még azt a rovart is, amit mi (némi túlzással) százlábúnak nevezünk, ő ezerlábúnak mondja. Amerikában a szociális kód alapja a keep smiling, mindig mosolyogj. Jól vagyok, szép a világ. Egy amerikai nő számára lényegében ez az egyetlen viselkedésmód, amellyel elfogadható tud lenni a környezete számára. A férfiaktól inkább elfogadják, ha morcosan néznek, főleg ha üzleti érdekük ezt kívánja. De az amerikai férfiakra is szigorúan érvényes a keep smiling egy kicsit enyhített változata: Sohase panaszkodj! Előfordul, hogy egy amerikai is szidja a saját környezetét vagy társadalmi rendszerét, de sohasem személyes felhangokkal. A rendszer lehet rossz (legalábbis egy bizonyos mértékig), de én sikeres és elégedett ember vagyok. Az amerikai szociális kód nagyon tudja irritálni a nyugat-európaiakat. De mindkét kultúrkör számára furcsa, hogy valahol ennek a tökéletes ellentéte is érvényes lehet, főleg egy viszonylag kulturált országban (amely azóta az EU tagja is lett). Ezért hatott a holland doktoranduszra a megvilágosodás erejével, amikor rájött, hogy semmi ellentmondás nincs a BMW és a panaszáradat között – egyszerűen csak addig nem sikerült felfognia a helyi szociális kódot. Nem tudom, miféle történelmi okai lehetnek annak, hogy így alakult a szociális kódunk. Ottlik Géza többet tudott erről, idézzük őt: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazabb tulajdonunknak.” A világnak ezen a táján nehéz másképpen látni a dolgokat. Könnyen lehet, hogy éppen ezért lett ilyen búvalbélelt a szociális kódunk. Ettől még sokszor nagyon vidámak is lehetünk, mint ahogy egy mindig mosolygó amerikai is lehet a lelke mélyén nagyon szomorú. Egy kód csak egy kód, amelynek segítségével akármilyen mondanivaló kódolható. Csak legyen, aki dekódolja. A holland doktoranduszlány a szemem láttára indult el egy nagyon érdekes tudományos tézist kifejtő disszertáció felé. Felfedezése rám személyesen is nagy hatással volt. Korábban nem jutott eszembe, hogy egyszerűen kötelező szociális kódként tekintsem az állandó sírás-rívást. Azóta viszont már nem kapok kiütéseket attól, ha valaki folyamatosan, reflexszerűen panaszkodik. Megtanultam ugyanúgy látni ezt, mint az

amerikaiak mosolyát. Egyik sem jó vagy rossz önmagában, mindkettő csupán egy helyi sajátosság.

Felelősség Akkoriban még örökkévalónak látszott a berlini fal, és nyaranként előkerültek ifjúkorom városi legendái, az endékás csajok. A keletnémetek nem sokfelé utazhattak, így közülük sokan minket választottak egy kis könnyed nyári szórakozásra egy idegen országban. Mint minden városi legendának, az endékás lányokról szólóknak is van némi igazságmagja. Haraszti Miklós (akit ma médiapolitikusként ismerünk, de akkoriban kiválóan induló költő volt) például így írt: „Gyanús szabású orrom, / e történelmi végzet, / mint színmagyar ereklye, / most hódítást tetézett.” Az én endékás történetemben is vidáman és szépen mentek a dolgok, ruha már nem volt rajtunk, és közben elgondolkodtam, hogyan kell mondani németül az ilyenkor elkerülhetetlen kérdést. Magyarul is nehéz megtalálni a megfelelő pillanatot és az alkalmas szavakat, hogy ne rontsuk el a hangulatot, hát még egy idegen nyelven. De nem kellett megoldanom ezt a problémát. A német lány arca egy pillanatra elkomolyodott, és egy rövid mondat jött ki a száján, hiányos öltözetben hiányos mondat. Die Verantwortlichkeit. A felelősség. Én is elkomolyodtam egy pillanatra és bólintottam. A probléma meg volt oldva, vidáman, felszabadultan és mégis felelősséggel következhetett, amit mindketten akartunk. Ez a régi történet azért jutott eszembe, mert mostanában feltűnően sokszor hallom különféle közszereplők szájából azt a szót, hogy felelősség. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ez a súlyos szó valójában az égvilágon semmit sem jelent annak, aki használja. Legfeljebb egy nyomatékosító szónak tekinti, mintha azt mondaná, hogy bizony-bizony, a teremburáját. Egy idő óta ha ezt a szót hallom egy politikustól, szinte automatikusan eljátszom azzal, hogy valójában mi is az a felelősség, amire utal. Eközben talán kihagyom mondanivalójának éppen következő részeit, de eddig még sohasem bántam meg, mivel e kis játék eredménye mindig azt mutatta, hogy aligha volt kár érte. Sohasem éreztem azt, hogy amikor a politikus kiejti a felelősség szót, akkor komolyan úgy gondolja, hogy „mert ha elcseszem, akkor megérdemlem, hogy megbuktassatok”. A felelősség vesztenivalót jelent. Akinek nincs veszítenivalója, annak felelőssége sincs. De önmagában az még nem tesz senkit sem felelőssé, hogy van vesztenivalója. Ha a kutyám megharap valakit, azért én vagyok a felelős, nem ő. Lehet, hogy utána csúnyán elverem szegény ebet, de ettől még továbbra sem ő lesz a felelős, csak talán leszokik a harapdálásról. Idővel megtanulja, hogy van vesztenivalója, ha harap, de a szó emberi

értelmében nem vállal felelősséget. Egy ember eleve sok mindent megtesz azért, hogy a veszteséget elkerülje, mivel akkor is érzi a felelősséget, amikor éppen nincs éles helyzet és még nem akaródzik harapni. A felelősség elsősorban megelőzést jelent. Budapesten is előfordul, hogy valaki feltakarítja az utcán a kutyája piszkát. Ilyenkor elégedetten kihúzza magát, hogy lám, én milyen rendes ember vagyok. A német gazdi, legalábbis otthon, Németországban nem húzza ki magát büszkén, hanem teljesen magától értetődő módon takarít a kutyája után. Nem rendesnek érzi magát, hanem felelősséget érez. Veszítenivalója ez esetben a városa tisztasága, és a felelősségből következik számára, hogy bizonyos intézkedéseket akkor is meg kell tennie, ha senki sem látja. A német lány sem kutyatulajdonos nem volt, sem politikus, viszont mellbevágóan értelmesen és helyénvaló módon használta ezt a súlyos szót. Az ő nyelvében és kultúrájában a felelősség szó magától értetődően jelenti mindezt. Nem is okozott semmi fennakadást az este folyásában, csak természetessé tett bizonyos óvintézkedéseket. A felelősség egyike azoknak a szavainknak, amelyek tükörfordításai más nyelvek megfelelő szavainak, de magyarul mégis mást jelentenek. Az ilyesmi gyakori minden nyelvben, és általában semmi problémát nem okoz. Ki bánja például, hogy a magyar tőkehal szó eleven tőkehalat jelent, míg a német Stockfisch szárítottat? Mi is minden gond nélkül tudunk szárított tőkehalról beszélni, legfeljebb nem egy szóval fejezzük ki. A felelősség esetében azonban nem ez a helyzet. Ez a szó nem értelmet váltott, hanem kiürült, aminek következtében ma már két-három szóval sem tudjuk kifejezni az eredeti értelmét. Hasonlóan változott meg például a protekció szó eredeti értelme is. Mi a protekciót erkölcsileg elítélendőnek tartjuk, mert nem érezzük, hogy valódi felelősség is lehet mögötte. Egy nyugati kolléga nem gondol semmi rosszat, ha én protezsálok valakit neki. Az ő számára ez azt jelenti, hogy én már megettem egy pár csipet sót ezzel az emberrel, és pontosan tudom, mit ér az illető. Időt és energiát, de főleg kockázatot spórol, ha nem egy-két papír, mondjuk egy önéletrajz és néhány bizonyítvány alapján dönt, hanem figyelembe veszi az én sokkal megalapozottabb ítéletemet. Feltételezi, hogy felelősséggel jártam el, és nem kockáztattam, hogy néhány nem bevált javaslatom után komolytalan embernek tartsanak, aki csak úgy felelőtlenül protezsál. Attól tartok, bele fog telni egy időbe, amíg ezek a szavak nálunk is visszanyerik eredeti értelmüket. Talán akkor érezzük majd úgy, hogy tényleg befejeződött a rendszerváltás. De az is lehet, hogy addigra már csak a

történelemkönyvek fognak beszélni arról, hogy valamikor a huszadik század vége felé volt egy rendszerváltás Magyarországon.

Kompromisszum Már órák óta gyűrtük egymást angol üzleti partnereimmel, és én lélekben feladtam. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy megállapodásra jussunk. Egy ideje csak azt fogalmazgattam magamban, hogyan tudok elmondani angolul egy régi viccet; gondoltam, így zárom majd le ezt a nyavalyássá vált londoni utat. Úgy döntöttem, rögtön a poénnal kezdem, és így szóltam: van egy kompromisszumos javaslatom... Partnereim szemébe hirtelen, mintegy varázsütésre visszatért az élet. Hosszú órák terméketlen, debilizáló vitája után ismét két értelmes, nyitott ember ült velem szemben, kíváncsian várták a kompromisszumos javaslatot. Szerencsére annyira nem voltam elcsigázva, hogy ezt ne vegyem észre. Illetve a végsőkig el voltam csigázva, de nem lehetett nem észrevenni. Ebben a helyzetben egyszerűen lehetetlen volt elmagyarázni, hogy ez csak vicc volt. Csillogó szemű, értelmes javaslatot váró embereknek nem mondhatom, hogy ez azt jelentette, menjetek ti a rosszéletű anyátokba. A helyzet abszurditása abszurd dologra vezetett. Magam is meglepődtem, amikor azt hallottam, hogy a számból tényleg egy javaslat jön ki. Kicsit leegyszerűsítve a dolgot: azt javasoltam, hogy elvállaljuk a feladatot arcpirítóan kevés pénzért és lehetetlenül rövid határidőre. Ha elégedettek vele, amit csináltunk, akkor versenybe szállhatunk egy másik, nagyobb munkáért is, amiről eddig szó sem volt, hogy netán mi is csinálhatnánk. Közben lelki szemeim előtt megjelent, amint kollégáim itthon megköveznek. Mi garantálja, hogy megkapjuk a második munkát? Belementem egy fix veszteségbe és egy őrületes hajtásba – végül is a semmiért, hiszen semmi sem kötelezi az angolokat arra, hogy továbbra is velünk dolgozzanak majd. Biztos, hogy jól ki fognak zsákmányolni bennünket, örülnek, hogy olcsón és gyorsan megkapják, amire most szükségük van, és utána röhögnek a markukba. De az a négy élénk és értelmes szem, amely rám nézett a kompromisszum szó hallatán, egészen másképp láttatta velem a dolgot. Valahogy világossá vált, hogy ha most jól teljesítünk, akkor eszükbe sem jut, hogy másnak adják a következő munkát, ha ugyanannyiért mi is megcsináljuk. Csakhogy inkább lenyelték volna a nyelvüket, mint hogy ilyesmit ígérjenek, amíg nem bizonyítottunk. Sőt, ha bizonyítunk, azzal is csak az indulási jogot szerezzük meg a versenyen. És már ehhez is olyan határidőt és olyan árat kellett bevállalni, hogy ne érezzék túl kockázatosnak,

ha most velünk kezdenek. Én tudtam, mit tud a csapat, de az angoloknak semmi okuk sem volt rá, hogy bízzanak benne. És azt is tudtam, hogy ezt a veszteséget könnyen kibírjuk, ha tényleg megkapjuk a következő munkát. Negyedóra múlva egymás kezébe csaptunk. A következő félév maga volt az őrület. Utána viszont egy jó évig nem volt kérdés, miből élünk. A következő munkáért megkaptuk nagyjából ugyanazt a díjazást, mintha egy angol cég lennénk. Jól éreztem: meg sem fordult a fejükben, hogy ne velünk folytassák, miután az első akadályt sikerrel vettük. A miénkben megfordult, de az övékben nem. Számukra nem volt kétséges, hogy a megegyezésbe bele van értve, hogy az majd egy fair verseny lesz, és hogy elindulhatunk rajta. Ezt egyetlenegy módon tudtam volna elrontani: ha ragaszkodom hozzá, hogy mindezeket effektive vegyük is bele az egyezségbe. A fair play kifejezést mi az angoloktól vettük át, és észre sem vesszük, mennyire másként értjük, mint ők. Angliában a fair play nem azt jelenti, hogy rendesen betartjuk a szabályokat, és még csak azt sem, hogy őszintén erre törekszünk. Ez magától értetődő, nem érdemel külön fogalmat. A fair play azt jelenti, hogy figyelembe vesszük és méltányoljuk a másik szempontjait is. Akkor is, ha a szabályokban nincs egyértelműen lefektetve, hogy méltányolnunk kell. A fair play azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: a szabályok nem tartalmazhatnak mindent. Ha mondjuk a másiknak tíz perccel a meccs után indul a repülőgépe, akkor a fair play szerint hozzájárulunk, hogy a szünet kicsit rövidebb legyen. Nekik is rövidebb lesz a szünet, bár lehet, hogy mi fáradtabbak vagyunk, és nekünk fontosabb a pihenés. De ez az érv tipikusan nem fair. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy egy kis ártatlan vacakolással el is nyújtható a szünet... Ha itt Magyarországon azt mondom valakinek, hogy nem fair, amit javasol, az nyílt becsületsértés. Ha egy angol mondja ezt, abban semmi sértő szándék nincs. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy nem méltányoljuk eléggé az ő szempontjait. Az angol fejében szorosan összefügg a kompromisszum és a fairség fogalma. Az a kijelentésem, hogy van egy kompromisszumos javaslatom, angol partnereim számára azt jelentette, hogy van egy fair ajánlatom, amely figyelembe veszi az ő szempontjait is és az enyémeket is. Olyan elemi erővel jelentette ezt, hogy még a sokórás meddő vita után is felcsillant partnereim szeme. Meg sem fordult a fejükben, ami pedig itthon magától értetődő lett volna, hogy most akarom elküldeni őket az anyjukba. Szerencsém volt, hogy ez eszükbe sem jutott, mert így kaptam még egy esélyt, tudtomon és akaratomon kívül. Az utóbbi időkben sokszor találkoztam a „rossz kompromisszum” kifejezéssel különféle pártállású politikusok szájából. Amióta ez a

megvilágosító londoni élményem volt, azóta erre a szókapcsolatra nagyon ugrom. Ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy az illetők csakis a „magyar” értelemben képesek használni a kompromisszum kifejezést, ahogy én is akartam Londonban. Ez a szókapcsolat azt is mutatja, hogy az illetők nem tudják megkülönböztetni a kialkudott kompromisszumot a kényszerből elfogadott diktátumtól. Pedig óriási a különbség: az előbbi stabil egyensúlyt eredményezhet, az utóbbi sohasem. És persze ott van mélyen belénk ivódva az érem másik oldala is: hogy „nem engedünk a negyvennyolcból”. Ezért nem tudjuk méltányolni máig sem, hogy történelmünk egyik legnagyobb lehetőségét 1867-ben kaptuk – egy jól kidolgozott kompromisszum révén. A következőt pedig éppen most, 2004-ben, az EU-hoz való csatlakozással. Csak azt nem látjuk, hogy ez is egy kompromisszum. Nem jó vagy rossz, hanem igazi, jelző nélküli.

Csak az ökör... A kísérleti pszichológia egyik fontos megállapítása, kicsit vulgárisan fogalmazva, hogy az ember hülye helyzetekben hülyén viselkedik. Például az előző rendszerben a rendőrök gyakran kerültek hülye helyzetekbe – el is terjedtek a rendőrviccek. A pszichológia intézményekről nem beszél, de úgy tűnik, mindez azokra is érvényes. Egy látványos példa a sok közül: a parkolási társaságok. Nem világos, hogy ezek voltaképpen gazdálkodó szervezetek, amelyek egy fontos közjószágot (a parkolóhelyeket) kezelnek, vagy hatóságok, amelyek a parkolás rendjét biztosítják, netán bizonyos várospolitikai szempontok érvényesítői. Ennek megfelelően a parkolási társaságok viselkedése nagyjából olyan, mint az előző rendszerben a rendőröké volt. Arrogánsak, fenyegetőzőek, minimális megértést sem tanúsítanak az ügyfeleikkel szemben. Pár perc késésért büntetnek, miközben kártyával eleve csak negyedórás egységekben lehet tőlük parkolási időt vásárolni.3 Néhány száz forintos tartozásért kerékbilinccsel zár alá vesznek milliós értéket, és egyben az illető mozgási szabadságát is súlyosan korlátozzák – ez utóbbit még a rendőrség is csak nagyon indokolt esetben teheti meg. Már látom, amint a parkolási társaságok illetékesei nekem esnek, és hozzák fel a példákat, hogy mindez a művelt Nyugaton is megtörténik. Persze, mindenre van példa. De engem már ért olyan meglepetés, hogy valahol megbüntettek, miközben a parkolóórát kerestem, és a parkolási társaság irodájában két perc alatt elintéztem az ügyet, sőt horribile dictu: bocsánatot kértek. Olyat is hallottam, hogy valakinek kártérítést fizettek az ő hibájukból elpazarolt idejéért. Majd ha ilyesmik előfordulhatnak nálunk is, akkor elfogadom a máshonnan felhozott példákat. Mondják: csak az ökör következetes, és ez is érvényes nemcsak az egyes emberekre, hanem az intézményekre is. Még a mi parkolási társaságaink sem következetesek az arroganciában és túlkapásokban. Náluk született meg egy világszínvonalú rendszer, amelyben a parkolási díj kifizetése mobiltelefonon elintézhető. A rendszert nem győzöm eleget dicsérni: kulturált, szellemes, egyszerű használni, valóságos informatikai bravúrdarab. Az ismertetők érthető emberi nyelven íródtak, nem a szokásos hivatali bikkfanyelven. A teljes rendszer 3

2005 júniusában végre ezt is szabályozták, és a parkolási ellenőrök azóta 1 óránál rövidebb időre szóló parkolójegy esetén 5 perc, különben pedig negyedóra türelmi időt adnak.

tisztán a funkcionalitást szolgálja, a parkolási társaságok általános viselkedésének élesen ellentmondó módon. Pontosan annyit fizetek, amennyit parkolok, és nem kell előre pontosan tudnom, mennyit fogok parkolni. Egyébként egyszer még az is megtörtént, hogy a parkolási társaság irodája előtt büntettek meg, miközben éppen befizettem az előző büntetést. Azt gondoltam, félóra alatt kell hogy végezzek ott, és ennyire váltottam jegyet. De harmincöt percig tartott az ügylet. Amikor visszamentem, hogy ezt talán nem méltányos kifizetnem, panaszomat nem fogadták el, mivel kétségtelenül túlléptem a kifizetett parkolási időt. Kíváncsian várom, mikor perelnek be, mert ezt a büntetést azóta sem voltam hajlandó befizetni, a pert kilátásba helyező kedves hangvételű megkeresésük ellenére sem. Most azonban dicsérni szeretném a mobiltelefonos rendszert, nem dohogni azon, hogy ez önmagában még nem változtatta meg az intézményt. Ez a rendszer például ellentmond a parkolási társaságok gazdasági érdekeinek is, mivel amúgy az ember általában több időt fizet ki, mint amennyit ténylegesen parkol. Előfordulhatott volna, hogy öt perc alatt sikerül befizetnem a büntetést, és akkor huszonöt perc árát nyerte volna meg a társaság, ellenszolgáltatás nélkül. Ehhez képest büntetett meg öt perc késésért – és ezt küszöböli ki teljesen a mobilos rendszer. Úgy látszik, a parkolási társaságok sem következetesen és gyárilag aljasak. Néha még náluk is érvényesülhet az emberi értelem és kreativitás, és létrejöhet egy fair megoldás.

Egyetértés A szocializmus idején volt egy sportegyesület, az Egyetértés. A sportpolitika sodrása úgy hozta, hogy ezt a klubot egyesítették a nála jóval nagyobb, olimpiai bajnokokat is nevelő Vörös Meteorral. Így jött létre a Vörös Meteor Egyetértés. Furcsa név volt, de megszoktuk. Ám a magas sportpolitika ismét fordult egyet, és ezt is egyesítették a patinás MTK-val. Aki megnézi az 1970-es évek futballbajnoki tabelláit, láthatja bennük ezt a szörnyű nevű csapatot: MTK-VM. De mi lett az Egyetértéssel? Senki sem vállalta fel azt a súlyos politikai botrányt, hogy ez a név teljesen eltűnjön, de MTK-VM-E mégiscsak túlzás lett volna. A gordiuszi csomót egy kreatív sportfunkcionárius oldotta fel: legyen akkor az új klub „egyszerűen” MTKVM, és a jelszava: Egyetértés! Amióta ezeket a Tánctanárokat írom, gazdagabb lettem egy újfajta szociális élménnyel. Közelebbi vagy távolabbi ismerőseim a köszönés után, de még a „hogy vagy” előtt nekem szegezik, hogy „nem értek egyet azzal, amit a múltkor írtál”. Ilyenkor egy szemöldökfelvonás következik részemről, mire ők pár szóban elmondják, mivel nem értenek egyet. Rá kellett jönnöm, hogy erre ugyanúgy nem illendő érdemben válaszolni, mint a „hogy vagy” kérdésre. Ilyenkor a helyénvaló válasznak valami olyasmi bizonyult, hogy „hát igen...”, esetleg „aha...” A helyzet körülbelül ugyanolyan, mint a „hogy vagy” után. Az érdemi, mély beszélgetésnek nem ez a megfelelő helye és kerete. Talán arrafelé is kanyarodhat a dolog, de nem az a tipikus, és nem is az a cél. Amikor ismerőseim pár szóval elmondják, mivel nem értenek egyet, ezzel többnyire nem vitát akarnak provokálni. Inkább csak azt jelzik, hogy „tudok rólad akkor is, ha régen nem találkoztunk”. Persze, van benne ilyesmi is: „olvastam, amit írtál, kicsit el is gondolkodtam rajta, és én másra jutottam”. De ez akkor sem egyéb, mint egyfajta barátságos kapcsolatfelvétel. Mégis nagyon könnyű félreérteni valahogy így: „súlyos nézeteltérésünk van, aminek tisztázása nélkül közöttünk minden további kommunikáció lehetetlen”. Lehet, hogy azért vált ilyen zorddá a magyar politikai kultúra, mert az ilyen „nem értek egyet”-ekre valamikor, a rendszerváltás hajnalán, nem érezve még az új idők új etikettjét, érdemben próbáltunk válaszolni egymásnak? Ami, most már tapasztalatból tudom, ugyanolyan súlyos udvariatlanság, mint a „hogy vagy” kérdésre kifejteni aranyércsomónk pillanatnyi állapotát.

Ha egyszer elrontjuk a választ, szó szót követ, és mindketten meglepve tapasztaljuk, milyen bunkó a másik, ami lavinaszerűen megindíthatja egymás megutálását. Ilyen súlyos következményei lehetnek annak, ha nem érzünk rá, hogy a „nem értek egyet” fordulatnak az adott helyzetben éppúgy nincs semmi súlya, mint a „hogy vagy”-nak. A most pályára lépő fiatal számára pedig már eleve adott a pálya: látja, hogy akikkel ő egyetért, azok utálják a hozzájuk képest másként gondolkodókat. Aki most csöppen bele, azt hiheti, valamiféle természeti törvényszerűség, hogy az ilyeneket utálni kell. Nem is sejti, hogy csupáncsak az előző rendszer egyik jellegzetes kifejezése került újra elő. A rendszerváltásnak talán épp az lehetett volna a lényege, hogy végre nem kell mindenben egyetérteni. Miért is kellene – éppen attól érdekes a világ, hogy sokféleképpen látjuk. Ha mindenki egyetértene, semmi értelme sem lenne például a lóversenynek. (Tíz éve még azt hittem, ez az én poénom, de azóta láttam, hogy Mark Twainé – legalább ebben felhőtlenül egyetérthetek valakivel.) Mégsem gondolom, hogy az előző rendszert kell okolni azért, hogy ilyen zord lett minálunk az egymással egyet nem értők viszonya. Saját korlátoltságunk és túlérzékenységünk legalább ennyire belejátszik. Lehet-e például nem egyetérteni egy viccel? Bármilyen fura: ilyet is láttam már. Hochentellektüel és nagyon jó humorú barátommal egyszer egy beszélgetés úgy kanyarodott, hogy megkérdeztem tőle: „Tudod, miért kell szép nőt venni el feleségül?” Mindenféle metakommunikációval jeleztem, hogy ez vicc lesz, vette is, úgy kérdezett vissza: „Miért?” „Mert különben b*hatod egyedül!” A srác, akinek a felesége egyébként nagyon szép nő, tekintete elfelhősödött, és kissé hidegen ezt mondta: nem értek egyet. Csak hüledeztem, micsoda, hiszen ez egy vicc, mit nem értesz te egyet? Szerencsére időben rájöttem, hogy nem egyet nem ért ő, hanem megbántódott, kiengesztelni kell hát és nem meggyőzni. Ritkán muszáj meggyőzni a másikat, ráadásul többnyire lehetetlen is. Igazából meggyőzni csak saját magát tudja az ember, amikor immár a vitán kívül, magában szép nyugodtan végiggondolja a dolgokat. Sokszor észre sem vesszük, hogy meggyőztek minket, csak éppen megváltozik a véleményünk. Lord Keynes, a nagy angol közgazdász például gyakran mondott vagy írt olyat, aminek korábban az ellenkezőjét fejtette ki. Amikor egyszer ezt a szemére vetették, fesztelenül így válaszolt: „Ha valaki meggyőz arról, hogy nincs igazam, megváltoztatom a véleményem. Miért, Ön mit tesz?” Szerencsére általában teljesen fölösleges, hogy bármelyikünk is meggyőzze a másikat az igazáról. Az egyetértés csak különleges

helyzetekben vagy nagyon alapvető kérdésekben szükséges. A legtöbb esetben bőven elegendő az együttműködés. Igazából az a ritkaság, hogy két (vagy pláne: több) ember teljesen egyetért. Ilyen ritka koincidenciákra nem lehet alapozni egy társadalom működését. Ezért alakultak ki az együttműködés szabályai, amelyek teljesen függetlenek attól, hogy ki mit gondol az élet fontos alapkérdéseiről. Többnyire nem kell egyetérteni, csak együttműködni. Amikor ez természetessé válik számunkra, talán majd akkor mondhatjuk, hogy mentalitásunkban is megszabadultunk az előző rendszertől.

Zéró tolerancia Petri György, a mélyen liberális gondolkodású költő nem volt valami nagy véleménnyel arról, amit az előző rendszerben liberalizmusnak neveztek: „Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak: / azt tiszteltük volt liberalizmusnak. / Ha virágnyelven küldtek el a francba: / a Repression átment Toleranz-ba.” A liberalizmust most hagyjuk. Ez zűrös téma, amióta egy néhai liberális párt elmagyarázta nekünk, hogy a liberalizmus egészen más, mint a szabadelvűség, mivel a liberalizmus a gonosz szinonimája, a szabadelvűség pedig a jóé, azaz a tekintélyelvűségé. Később ez a párt kihagyta az öndefiníciójából ezt az egész katyvaszt, talált helyette másikat. Egy másik párt továbbra is liberálisnak vallja magát, de az sem nagyon igyekszik tisztázni, mit is értsünk ma ezen. Értsen mindenki, amit akar, csak legyen ötszázaléknyi, akinek tetszik, ahogy érti. A tolerancia fogalma sokkal egyszerűbbnek tűnik. Mindenki tudja, mit jelent: türelmet, a másság és a szabálytalanság bizonyos mértékű elviselését. Talán ezért lett nagyon hatásos egy olyan szókapcsolat, mint a zéró tolerancia, főleg nehezen elviselhető devianciák, mint például a bűnözés esetében. Egy műszaki ember számára (tíz évig magam is az voltam) a zéró tolerancia fából vaskarika. A nullás tűréshatár végtelenül nagy gyártási költséget jelent. Egy műszaki termék esetében a tűréshatár sohasem zéró, és így a gyártási költség sem végtelenül nagy. De nem árt tudni, hogy az általános szabály szerint, ha a tűréshatárt egy nagyságrenddel csökkentjük, a gyártási költség két nagyságrenddel nő, hacsak nem találnak fel egy alapvetően új gyártási technológiát. A tolerancia csökkentése a műszaki gyakorlatban többnyire rendkívül drága dolog. A társadalmi gyakorlatban is. Mint a közgazdászoktól tudjuk, nincs olyan, hogy ingyen ebéd. A zéró tolerancia sem az, annak is meg kell adni az árát. Például a híres New York-i zéró tolerancia első éveiben a New York-i rendőrség állománya háromszorosára duzzadt. A műszaki ember erre csak csöndesen bólogat: másképp nem megy a dolog, sőt még ez is kevés árnak. Valóban kevés: az ár további részét a feketék és a hispanók fizették meg, azzal, hogy sokkal többet zaklatták őket, akár volt rá konkrét ok, akár nem. Az 1996-os New York-i Zero Tolerance törvény valójában távolról sem zéró toleranciát jelentett. Ez a törvény a 21 éven aluli autóvezetőkre vonatkozott, és esetükben a szokásos 0,5%-os véralkoholszint-határt leszállította 0,2%-ra (tehát nem nullára, egy pohár sör még belefért, főleg a

gyenge amerikai sörökből). A törvény meghatározta, hogy 0,2 és 0,7% között milyen intézkedési jogai vannak a rendőrnek a személyes meghallgatás alapján. Ennek következménye az volt, hogy többnyire a fekete és a hispano fiatalokkal szemben alkalmazták a törvény zéró toleranciának nevezett szigorát. A „zéró tolerancia” a gyakorlatban a faji zaklatás szinonimájává vált. Az elv azután kiszélesedett, és általában a kis bűncselekményekkel szembeni toleranciahatár radikális csökkenését jelentette. Magyarul is jól ismerjük ezt: aki hazudik, az lop is, aki lop, az gyilkol is. Sújtsunk le hát a legkisebb füllentésekre is a törvény maximális szigorával, és akkor csökkenni fog a gyilkosságok száma. A New York-i példa azt mutatja, hogy ebben valóban lehet valami. A zéró tolerancia első néhány évében a gyilkosságok száma harmadára csökkent. Igaz, még mindig csak nagyjából annyira, mint a teljes angliai szint, de akkor is: a csökkenés nagyon meggyőző volt. Ellenpróba nincs. Sohasem fogjuk megtudni, mennyire csökkent volna a gyilkosságok száma a zéró tolerancia elv nélkül, pusztán attól, hogy a rendőrség állományát megháromszorozzák. New York esetéből ezt nem tudhatjuk meg, de máshonnan sejthetjük. Bostonban például elvetették a zéró tolerancia elvét várható kellemetlen mellékhatásai (túlkapások, faji zavargások) miatt. Helyette a fiatalkorúak gondozásával foglalkozó intézményeket erősítették meg, szorosabbá tették a rendőrség együttműködését velük, és emellett a feketéket képviselő szervezetekkel is megegyeztek. Így is sikerült nagyjából ugyanolyan arányban csökkenteni a bűnözést, mint New Yorkban. Ezzel együtt, a zéró tolerancia elve nagyon sikeres szlogennek bizonyult, sokfelé átvették a világban. Többé-kevésbé jól azonban csak ott működött, ahol a társadalom általános toleranciaszintje eleve viszonylag magas volt. Ahol hagyományosan természetes a másság elfogadása, ott a szó szerinti nulla tolerancia fel sem merülhet; ott ez a kifejezés csak egy küszöbcsökkentést jelent, és távolról sem ténylegesen zéró küszöböt – mint a fogalom nevét adó New York-i törvény is. De a világnak ezeken a tájain is mindig akadnak olyanok, akik egy szimbolikus kifejezést szó szerint vesznek. Így ez az elv a gyakorlatban sokszor torkollott rendőrségi brutalitásba azokkal a kisebbségekkel szemben, akikkel szemben a társadalmi tolerancia amúgy is alacsonyabb volt. És ha egyszer divatba jött ez az elv, érvényesült az élet egyéb területein is. Csaptak ki iskolából gyereket azért, mert egy vízipisztolyt vitt magával. Máskor a droggal szembeni zéró tolerancia jegyében nem engedték egy asztmás

gyereknek, hogy gyanús kinézetű inhaláló készülékét használja, és a gyerek meghalt. Ezek a túlkapások nagy nyilvánosságot kaptak, mint ahogy a feketék és a hispanók tiltakozásai is. Rudolph Giuliani New York-i polgármester idővel új eszközöket keresett és talált a város békéjének megőrzésére, és a zéró tolerancia fogalma lassanként kiment a divatból. Ahogy az nálunk szokás, mi mindezek után, mostanában fedeztük fel magunknak a zéró tolerancia elvét. Vigyázzunk vele: ez a gondolat különösen veszélyes egy olyan országban, ahol a tolerancia a mássággal szemben eleve nagyon alacsony. Mi hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a „zéró tolerancia” valóban a tolerancia teljes lenullázását jelenti. Ennek érvényesítéséhez pedig az sem lenne elég, ha tízszeresére növelnénk a rendőrséget, nem beszélve az egyéb káros mellékhatásokról. Inkább felejtsük el ezt a fogalmat, még mielőtt félreértjük, mert esélyünk sincs arra, hogy ne értsük félre.

A vörös farok Ha hallgatóimmal az 1960-as, 1970-es években íródott magyar pszichológiai, közgazdaságtani vagy akár biológiai szakcikkeket olvastatok, mindig van egy pont, aminél megakadnak. Úgy érzik, a szerző egy pillanatra megőrült. Mit keres egy szakszerű, korrekt műben egy olyan bekezdés, amely elmagyarázza, hogy a szerző mondanivalója mennyire megfelel a marxizmus-leninizmus elveinek – holott a cikk egészéből világosan kiderül, hogy nem felel meg. Pontosabban, ma már szerencsére azt sem tudják a hallgatók, hogy minek kellett megfelelni, ezért a bekezdés nem hamis, csak abszurd, érthetetlen. Ez az, amit annak idején úgy hívtunk, hogy vörös farok. Ahogy a diktatúra puhult, a kibernetika, a pszichológia vagy mondjuk a genetika kikerült a „burzsoá áltudomány” hivatalos kategóriájából. Már lehetett írni róluk, de azért mindig ott volt az ideológiai lektor (nevezzük a nevén: cenzor, bár hivatalosan távolról sem az volt), akinek a feladata, hogy megakadályozza a „rendszerellenes” irományok megjelenését. Az ideológiai lektor szerencsére többnyire nem volt túlbuzgó. Ha csak lehetett, behunyta a szemét, vagy hagyta, hogy port hintsenek bele. De a vörös farokhoz ragaszkodott, valahogyan neki is el kellett számolnia a munkáltatójával. Voltak persze szerzők, nagyon nívósak is, akiknek nem volt szükségük vörös farokra, mert tényleg, őszintén a marxizmus-leninizmus talaján álltak. Nekik sokszor még több problémájuk volt művük megjelentetésével, mivel hittek ugyan az uralkodó ideológiában, de nem ortodox módon. Nekik nem volt elég egy vörös farkat odabiggyeszteni az ideológiai lektor meggyőzéséhez, mert a mű egészével volt a probléma. Az ő esetükben hiába volt maga a cenzor is a puhuló diktatúra cinikus terméke. De a legtöbben úgy voltunk vele, hogy egye fene, minél feltűnőbb, hogy az adott bekezdés csak vörös farok, annál jobb, mert annál kevésbé zavarja meg az olvasót. Az olvasó is az adott kor terméke volt, tudta, amit kellett. Volt, hogy a vörös farok egyetlenegy betű képében jelent meg. 1985-ben Antal László írt egy könyvet „Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a gazdasági reform után” címmel. A könyv tartalma ez esetben majdnem lényegtelen volt a lektor számára, szigorúan tudományos közgazdasági szakkönyv, csak kevesen olvassák el. De így mégsem jelenhetett meg a könyvesboltok polcain, ahol sokan láthatják: még a végén azt hiszik, hogy a gazdasági reform nem halad töretlenül előre. A megoldást egyetlen betű megváltoztatása jelentette: „után” helyett „útján”. Az már nem zavarta a

lektort, hogy a könyv címe így éppen ellentétes a tartalmával, azzal, hogy az 1968-ban elindított gazdasági reform megfeneklett vagy jobb esetben is jegelve lett. A vörös farok néha egészen fura formákat öltött. Az 1970-es évek elején a Nyelvtudományi Intézetben összeállították a magyar nyelv értelmező kéziszótárát. Hibáival együtt is remek mű volt, joggal voltak rá büszkék az alkotói. De jött a hír: az ideológiai lektornak súlyos kifogása van. Kiderült: a fő probléma, hogy egymás utáni címszó a bolond és a bolsevik. Nehéz ügy: a nyelvész nem költő, nem írhat be egy szótárba akármit. A nyelvészek elkezdték bújni a környező nyelvek szótárait, és valahol, talán egy ószláv nyelvben találtak végre egy alkalmas szót: bolonyik. Ha valaki netán nem tudná, ez a szó békakorsót jelent, ami valami kis növényke. De leginkább vörös farok, legalábbis ebben a szótárban. A szótár jó harminc év után végre fel lett újítva, és belekerültek például olyan szavak is, mint szövegszerkesztő vagy klónozás, és a bolonyik kihalt belőle. A vörös farok azonban a rendszerváltással sem halt ki, legfeljebb színt váltott. Ha egyszer valakiben kialakult a vörös farok fogalma, az nagyon sokféle formájára érzékennyé válik. A rendszerváltás előtt szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy a cenzúra intézményének csak egy kis része az ideológiai lektor – a nagyobbik része bennünk magunkban lakik, legalábbis a puha diktatúrában ez volt a helyzet. De ez a szomorúság indokolatlan volt, legalábbis a vörös farok tekintetében. Amióta egyáltalán nincs diktatúra, azóta az a normális helyzet állt elő, hogy a cenzor csakis bennünk él – a kiadó vagy a lapszerkesztő nem cenzúráz, legfeljebb visszautasít, és akkor még mindig kereshetünk másik kiadót vagy szerkesztőt. Egyfajta vörös farok tud lenni például a happy end is. Egészen kiváló filmeken tudunk fanyalogni az értelmetlen happy end miatt, és nem csak mi innen Kelet-Európából, hanem az amerikai entellektüelek is. De mindjárt elfogadhatóbb a dolog, ha tudjuk, hogy ez is csak egyfajta vörös farok, amelyet külső elvárások kényszerítenek a rendezőre. Ha egyszer ez kell a közönségnek, hát kapja meg, a teljes film értékén ez néha szinte semmit sem változtat. Ez történetesen nem vörös farok, hanem inkább rózsaszín, de a funkciója ugyanaz. Ilyesmi még a legszínvonalasabb tudományos könyvekben is előfordul. Például nézzük meg Dawkins: Az önző gén című nagyszerű könyvének a végét. A könyv megtanít arra, hogy valamennyien önző génjeink termékei, túlélőgépei vagyunk. Létezésünk egyetlen oka és értelme az, hogy ezeknek az önző replikátoroknak jobb esélyük volt a túlélésre, ha mindenféle bonyolult túlélőgépek belsejébe rejtőztek – így jöttek létre az élet

legváltozatosabb fajtái. Ezután a szerző utolsó mondatának vége a könyvben: „... a Földön egyedül mi lázadhatunk fel az önző replikátorok zsarnoksága ellen.” Éppen tőle tudjuk, hogy dehogy lázadhatunk. Talán nem is kell. De ez bonyolult, és inkább egy másik könyv témája már. Szebbenjobban zárja le ezt a kitűnő könyvet ez a rózsaszín farok. Fekete farok is létezik. Például Hamlet halála. Ami Fortinbrasszal jön, az már nem ehhez a történethez tartozik. Fortinbras szavai: „nagy király lett volna, ha megéri” még valójában rózsaszín faroknak tekinthetők. Ugyanis nem lett volna nagy király, mert döntésképtelen volt. De már Hamlet halála is indokolatlan. Az, hogy mindenki meghal körülötte (indokoltan), az ő halálát még nem teszi szükségessé sem logikai, sem pszichológiai szempontból. Lehetett volna, és ez az életszerű eset, egy tépelődő bujdokoló királyfi egész hátralévő életében. De ezt a „dramaturgiai lektor” nem engedné. A darabot ott le kellett zárni – adott esetben egy fekete farokkal. A valóságban a dolgok ritkán záródnak le véglegesen: az élet mindig megy tovább. Mindig érvényesek Esterházy Péter szavai: „Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó.” A történeteket viszont valahol le kell zárni. A tudományos műveket is: most eddig jutottunk. És persze ezt az írást is: örüljünk annak, hogy ma senki sem kényszeríti ránk kívülről a farok színét, de ettől még a bennünk lakó ideológiai, dramaturgiai vagy egyéb lektor valamit elkerülhetetlenül ránk kényszerít.

Nyuszika Az oroszlán, az állatok királya összehívja az erdő népét, és beszédet intéz hozzájuk. – Tudósaink, munkásaink és dolgozó parasztságunk fáradságos, kitartó munkája nyomán ma már tudjuk, hogy 2x2=6. Óriási taps, csak valahol a leghátsó sorokban az öreg Nyuszika sóhajt halkan maga elé, hogy én úgy tudom, úgy tanultam az iskolában, és egész életemben abban hittem, hogy kétszer kettő az négy... Egyszerre csak megjelenik két óriási szürke farkas, és Nyuszikát a következő néhány évben senki sem látja. Néhány év múlva az oroszlán ismét összehívja az erdő népét: – Tudósaink, munkásaink és dolgozó parasztságunk fáradságos, kitartó munkája nyomán ma már tudjuk, hogy 2x2=5. Óriási taps, csak valahol a leghátsó sorokban az öreg Nyuszika, aki nemrégiben tért vissza többéves ismeretlen helyen tartózkodás után, sóhajt halkan maga elé, hogy én úgy tudom, úgy tanultam az iskolában, és egész életemben abban hittem, hogy kétszer kettő az négy... Egyszerre csak megjelenik két óriási szürke farkas, és Nyuszikát udvariasan magával invitálja egy sörözőbe. Ott ezt mondják neki: – Kedves Nyúl úr, ön persze gondolkodhat, ahogy önnek tetszik, de kérjük, ne mondja ilyen hangosan. Azt akarja, hogy megint 6 legyen? Aki ebben az országban élt már a rendszerváltás előtt is, az pontosan tudja, miről szól ez a mára elfeledett vicc – és azt is, hogy miért felejtődött el. Bár akkoriban egyik kedvencem volt, magam sem idéztem tíz-egynéhány éve. „Most azonban elemi erővel jutott eszembe, ahogy figyelem napjaink választási kampányparódiáját” – írtam 2002-ben, és sajnos semmi okom rá, hogy bő három évvel később mást írjak. Egyrészt mélységesen hiszem, hogy 2x2=4, másrészt azt is pontosan tudom, hogy ez csak a matematika egzakt világában érvényes. A matematikán kívül sohasem fordul elő, hogy kétszer kettő egészen pontosan négy. Viszont a matematika (vagy egyszerűen csak: a racionalitás) segítségével egy kellően semleges és absztrakt nyelven tudunk olyan kérdésekről vitatkozni, hogy mennyire közelíti a valódi világ az ideálisat, és mit kellene tenni azért, hogy jobban közelítse. A matekból valami nagyon általános dolgot az is megtanul, aki az iskolában esetleg egy életre megutálja ezt a konkrét tárgyat. Itt derül ki a legvilágosabban, hogy a kérdéseinkre vannak elfogadható válaszok és

gondolatmenetek, és vannak nem elfogadhatók. És ez nemcsak a matematikára érvényes, hanem az élet szinte minden területére. Ezért érti a fenti viccet az is, aki amúgy nagyon nem matek-agyú. Normális országokban a választások arról szólnak, hogy a következő négy évben inkább 3,7 vagy inkább 4,3 legyen-e a 2x2. Mindenki tudja, hogy valahol 4 körül illene lennie, de eltérnek a vélemények arról, hogy milyen út visz közelebb ehhez az értékhez. Erről szól a kampány, erről szól a választás. Egy vérbeli matematikus esetleg megjegyezheti, hogy a szám fogalma könnyen lehet egynél több dimenziós, és akkor a 4 nemcsak alulról és felülről, hanem egyéb irányokból is megközelíthető. Valóban, de mi most az egyszerűség kedvéért maradjunk meg a jó öreg számegyenesnél, ahol csak két oldal van: a bal és a jobb. Ha aztán a következő négy évben a kétszerkettő konkrétan megvalósuló értéke felszalad mondjuk 4,8-ra, vagy lemegy 3,2-re, akkor a következő választásokon majd helyesbítünk. Ez a demokrácia: nincs oroszlán, aki kinyilatkoztatja, hogy mennyi a mennyi, és főleg: nincsenek szürke farkasok, akik lágyabban vagy erőszakosabban, de garantáltan érvényt szereznek az oroszlán kinyilatkoztatásának. Négyévenként szép nyugodtan eldöntjük, hogy éppen mennyinek látjuk a 2x2-t, miközben folyamatosan tudjuk, hogy 4 körül illene lennie. Így élünk a rendszerváltás óta, ezért felejtődött el ez a vicc. Igazából nem is bánom, ha unokáim már nem fogják érteni, hogy mi benne a vicc. Ők inkább nevessenek majd kevésbé allegorikus és kevésbé keserű vicceken. Remélem, az ő idejükben már fel sem fog merülni, hogy arra a kérdésre, hogy „mennyi is a 2x2?” olyasfajta válaszokat is lehet adni, mint „merjünk nagyot álmodni”. Szép lenne hinni, hogy Radnóti verssorai: „...mint egy hűvös hullám / a 2x2 józansága hull rám” még nem váltak teljesen értelmetlenné. És egyszer talán egy közös nyelven, szenvedélyesen, de nem indulatosan fogunk tudni arról vitatkozni, hogy a következő négy évben inkább a 4,3 vagy inkább a 3,7 felől közelítsük-e a 4-et.

Létfontosságú, hogy időnként olyan tevékenységeket végezzünk, amelyek nem létfontosságúak.

A Nagy rejtvénykönyv A 21. század első éveire sikerrel teljesült a Human Genome Project elnevezésű hatalmas nemzetközi tudományos vállalkozás. Elkészült az ember géntérképe, most már ismerjük az emberi DNS-ben a nukleotidok sorrendjét. Kisebb fehér foltok ugyan még maradtak, de ezek az összképen már nemigen fognak változtatni. Előbb-utóbb ezek is ki fognak tisztulni, és ami még fontosabb: el fog készülni a lehetséges változatok térképe is. Előttünk van az a sok százezer oldalas könyv, amely elvileg választ ad az emberrel kapcsolatos minden kérdésre. De biztos, hogy valóban minden kérdésünkre benne van a válasz ebben a könyvben, csak éppen meg kell találni? Mennyire hihetünk az olyan újságcikkeknek, miszerint „megtalálták a szerelem génjét”? A kisebbik probléma, hogy ennek a könyvnek a nagy részét jelenleg senki sem érti. Végül is, nézhetjük optimistán is ezt a könyvet (nem félig üres a pohár, hanem félig tele van), és akkor büszkén állapíthatjuk meg, hogy a könyvből egész sorokat, sőt itt-ott teljes bekezdéseket is értünk. Már ennyi is óriási horderejű technikai megoldásokat alapozott meg, például nagyon sokféle kellemetlen betegség gyógyíthatóvá vált vagy válik a közeljövőben. Az is ehhez a kisebbik problémához tartozik, hogy legalapvetőbb kérdésekre egyelőre még csak nem is sejtjük, merrefelé lehet a könyvben a válasz. Min múlik a matematikai vagy a színészi tehetség? Hol szerepel a könyvben a testalkatunk, a testmagasságunk, az intelligenciánk? Ezek mind többé-kevésbé öröklött tulajdonságok, így valahol ezekről is szólnia kell ennek a könyvnek, de egyelőre sejtelmünk sincs róla, merrefelé keressük benne ezeket a témákat. A humán genom felderítése voltaképpen nem az ember működésének megfejtését, hanem a Nagy rejtvénykönyv elkészítését jelentette. Ezzel az emberiség feladta magának a következő néhány évszázad (de lehet, hogy évezred) legfogósabb rejtvényeit. A könyv ugyan megvan, de ez így csak egy nyers betűhalmaz. Sok helyen annyit már tudunk, hová kell a szóközöket elhelyeznünk ahhoz, hogy a könyvben értelmes szavakat

olvashassunk, de vannak a könyvnek teljesen homályos, egyelőre tökéletesen értelmezhetetlen részei is. A tartalomjegyzék elkészítése valószínűleg nagyon nagy munka lesz még akkor is, ha elsőre beérjük egy meglehetősen vázlatos tartalomjegyzékkel. Ez a tartalomjegyzék nem egy sima felsorolás lesz, hogy ez itt van, az meg ott. Az már látszik, hogy a legérdekesebb címszavakhoz tartozó anyagok mindegyike rengeteg helyre szétszórva szerepel a könyvben. Jó néhány Nobel-díjat fognak kiosztani olyanoknak, akiknek sikerül egy-egy értelmes megfejtést összeállítani. Sokáig az volt a biológusok elképzelése, hogy a gének nagyon egyszerű módon, a fehérjéken keresztül, a genetikai kód segítségével kódolják az élőlényeket. A humán genom megfejtése lényegében ezeknek a géneknek az azonosítását jelentette. De ma már tudjuk, hogy ez még távolról sem a teljes megfejtés. A DNS-nek rengeteg olyan szakasza van, amely nem kódol fehérjét. Korábban azt hitték, hogy ezek afféle „blabla” szakaszok, amelyek az evolúció során elveszítették a szerepüket, s így a tartalomjegyzékben elég, ha három ponttal jelöljük őket. Ma azonban már biztosak lehetünk abban, hogy a DNS ilyen „néma” szakaszainak is sokszor fontos funkciója van, noha még nemigen tudjuk, mit csinálnak, és azt miképpen kódolják. Fogalmunk sincs, hogy a könyv tartalomjegyzékében ezek a szakaszok milyen címszóval szerepeljenek. Minden élőlény esetében a DNS tartalmazza az élőlény felépítéséhez és működtetéséhez szükséges összes fehérjének a kódját. Emellett a DNS tartalmaz még további, ma még ismeretlen dolgokat ismeretlen módon kódoló egységeket is. Jelenlegi biológiai ismereteink szerint így vagy úgy, de a DNS tartalmaz minden információt, ami az adott lény felépítéséhez szükséges. Ezek szerint a Nagy rejtvénykönyvben valóban valamennyi, az emberrel kapcsolatos kérdésünkre benne kell hogy legyen a válasz. A kisebbik probléma, amiről mindeddig beszéltünk, hogy ezek a válaszok jelenleg még jórészt ismeretlenek. A nagyobbik probléma az, hogy ez a következtetés téves. A DNS-ben kódolt fehérjék csak bizonyos körülmények között fogják az élőlényt felépíteni, csak ott, ahol a DNS-ben nem kódolt, de a lény felépítéséhez szükséges feltételek fennállnak. Ezek a feltételek lehetnek teljesen helyiek, mint például a levegő hőmérséklete vagy páratartalma, és lehetnek globálisak az egész Földön, mint például a gravitáció. Fogalmunk sincs róla, mi mindenféle feltételek fennállása szükséges ahhoz, hogy egy DNS által kódolt lény valóban olyanra fejlődjön ki, mint amilyennek ismerjük. E feltételek nagy részét ugyanis magától értetődőnek vesszük, s így észre sem vesszük a jelenlétüket.

Például ha nem lenne gravitáció, vagy legalábbis a konkrét értéke nagyon eltérne a földi 9,81 m/sec2-től, akkor a lábunk szerkezete egészen másmilyenre alakulna. Ezért kell az űrhajósokat, akik hosszú időt töltenek a súlytalanság állapotában, folyamatosan különféle tornagyakorlatokkal terhelni. Különben a Földre való visszatérés után eltörne a combcsontjuk, mert a combcsont nagyon gyorsan alkalmazkodik a gravitáció hiányához. Elképzelhető, hogy ha egy megtermékenyített petesejtből egy űrhajóban (vagy mondjuk a Holdon) alakulna ki az élőlény, nem annyi lába lenne, mint itt a Földön, de ha annyi is lenne, azok majdnem biztosan másmilyenek lennének. A DNS-ben tárolt információból önmagában még nem következik sem az élőlény felépítése, sem pedig a működése. Ha egy idegen civilizáció csakis a DNS-ben tartalmazott kódot kapná meg, abból még nem tudná kikövetkeztetni a kódolt lény tulajdonságait – például hogy hány lába van, vagy hogy képes-e ez a lény repülni, van-e öntudata. A DNS működésében talán az a legcsodálatosabb, hogy minden információt tartalmaz, amire szükség van az élőlény felépítéséhez egy adott környezetben, és semmi olyan információt nem tartalmaz, amit a környezet úgyis meghatároz. Amit a DNS-beli információ nem tartalmaz, az is feltétlenül szükséges lehet az adott fajtájú élőlény létrejöttéhez, de az egy adott környezetben magától, minden külön intézkedés nélkül is teljesül. Kár is lenne rá szót vesztegetni a Nagy rejtvénykönyvben, bár ez az esztétikai szempont aligha játszott szerepet e könyv létrejöttében. Ezeket a külső feltételeket nem lehet azon a nyelven leírni, amelyen ez a könyv íródott. Amit nem a biokémiai mechanizmusok szabályoznak, hanem egyéb fizikai, biológiai vagy akár pszichológiai törvények, arról a DNS nem beszél. A Nagy rejtvénykönyv „műfajilag” meghökkentően tiszta: csakis a biokémiáról szól, és semmi másról. A többi tudományágak „rejtvénykönyvei” egészen másfélék, mondhatnánk, „más nyelven íródtak”. Ez még a biológiára is igaz. Darwin óta tudjuk, hogy a biológiai evolúciónak vannak általános törvényei. Ezek azonban semmilyen módon nincsenek belekódolva a DNS-be; a DNS semmit sem mond az evolúció törvényeiről, jóllehet a biológiai evolúció működését manapság éppen a DNS-ben történő változások vizsgálatával lehet a legjobban tetten érni. A DNS arról sem mond semmit, hogy mi történik, ha egy általa kódolt élőlényben valamilyen okból egyszerre csak megjelenik az öntudat. Ilyenkor már nem a biokémia törvényei alapján működnek a dolgok, hanem olyan törvények lépnek működésbe, amelyeknek egyáltalán nem volt hatásuk a világra mindaddig, amíg nem jelentek meg öntudattal rendelkező lények. A pszichológia törvényei (amelyeket jelenleg távolról sem ismerünk olyan

mélységben, mint mondjuk a fizikai törvényeket) ugyanúgy nem következnek a DNS-ünk felépítéséből, mint ahogy a fizika törvényeiből sem. Az ember géntérképe nem tartalmazza a szerelem képletét, legfeljebb néhány olyan kémiai anyagét, amelyek jelenléte a szerelem szükséges feltétele lehet.

Másodkézből Sokan tekintik Charles Darwin: A fajok eredete című művét a második évezred legfontosabb könyvének. Egy ilyen kijelentés persze végtelen vitákat indíthat el. Sorolhatnánk a bestsellereket – Bridget Jones naplóját sokkal többen olvasták és szerették, mint Darwin könyvét. Ezt azonban csak kevesen fogadnák el komoly ellenérvnek. De a „magasabb irodalmat” (bármit jelentsen is ez) képviselő mű sem jöhet szóba versenytársként. Egy művészeti alkotás lehet zseniális, elgondolkodtató, újszerű, sőt forradalmi; alapvetően megváltoztathatja azt, ahogy a világot látjuk – de a szó hétköznapi értelmében „fontos” nem lehet. Ha valami „fontos”, az eleve nem művészeti. Ám még így is sok írásmű komoly konkurense lehet Darwin művének az „évezred legfontosabbja” cím odaítélésekor – hogy csak az angoloknál maradjunk, például a Magna Charta vagy Newton Principiája. De ki olvassa ma már ezeket az ősrégi szövegeket? Legfeljebb elvadult bölcsészek. Számos angol egyetemen a filozófia vagy irodalom szakos hallgatóknak kötelező olvasmány Darwin könyve – de a biológia szakosoknak ott sem. Mégis a biológusok másodkézből ugyan, de pontosan megértik és megtanulják azt, ami Darwin gondolataiból ma fontos. Az irodalmárok vagy filozófusok viszont gyakran elképesztő módon félreértik Darwin művét. Rendre olyan dolgokat emelnek ki belőle, amelyek mára egyértelműen érvényüket vesztették. Darwin nem filozófiai művet írt, még kevésbé irodalmit, noha unalmas tudományos stílusa a viktoriánus irodalmi kánon részévé vált, és gondolatai a filozófusokra is inspirálóan hatottak. Egy természettudományi mű nem az örökkévalóságnak szól. Az adott kor tudományát építi, ahhoz viszonyul, és annak a keretei között marad akkor is, ha esetleg forradalmian új eszméket tartalmaz. A tudomány az örök emberi érzéseket és kérdéseket hivatalból elkerüli. A természettudós írásműve akkor is nagyon gyorsan elavul, ha gondolatai, felfedezései sokáig fennmaradnak. Egy természettudományos szakszöveget irodalomként vagy filozófiaként kezelni olyan, mintha a Moby Dicket zoológiai szakmunkaként értelmeznénk. A fajok eredetében és a Moby Dickben is sok szó esik bálnákról. Darwin talán kevésbé jeleskedik a bálnák viselkedésének pszichológiai értelmezésében, de amit leír, az mindig pontos megfigyeléseken alapul. Melville talán jobban érti a bálnák lelkivilágát, főleg ha emberi szemmel nézzük őket, de azért abban biztosak lehetünk, hogy a bálnák valójában nem úgy gondolkodnak. Ha a tudomány újabb

ismeretekre tesz szert, Darwin megfigyeléseit majd kiegészítjük, vagy ha kell, újraírjuk. A Moby Dicket nem fogjuk újraírni, legfeljebb újraolvasni. Amikor diplomás matematikusként pszichológiával kezdtem foglalkozni, legelőször az döbbentett meg, hogy ebben a tudományban milyen erősen élnek a bölcsészeti gyökerek, még a tisztán természettudományos irányzataiban is. Aztán ahogy egyre inkább elköteleződtem a tárgy iránt, beláttam, hogy a bölcsészet is a világ megismerésének egy módja, és a pszichológia talán örökre ott fog lebegni a bölcsészeti és a természettudományok között. Freudot ugyanúgy nem fogjuk újraírni, mint a Moby Dicket, noha tézisei egy részének érvényessége száz év alatt erősen megkérdőjeleződött. Egy idő után valamennyire megfertőződtem a pszichológia nem tisztán természettudományos vonatkozásaival is, és elszégyelltem magam. Nem járja, hogy kaptam egy matematikusdiplomát, holott egyetlen sor eredeti szöveget sem olvastam Euklidésztől, Gausstól, Kolmogorovtól vagy akár Bolyaitól. Mindent, amit a nevükhöz fűződve ismerek, másodlagos forrásokból ismerek csak. Szégyenemben elhatároztam, hogy elolvasom Newton Principiáját. De beletörött a bicskám. Jelentem: ez a mű a 20. században jeles eredménnyel diplomázott matematikus számára tökéletesen olvashatatlan. Pedig nincs benne olyan matematikai gondolat, amit ne tanultam és értettem volna meg tanulmányaim során. Háromszáz év alatt kicsiszolódott, miképpen lehet ezeket a gondolatokat akár elsőéves egyetemi hallgatókkal is megértetni. Eközben azonban a mű eredeti formájában teljesen érthetetlenné vált. Newton gondolatai mégis túlélték az elmúlt három évszázadot. Letettünk arról, hogy első kézből ismerjük meg őket, és éppen ezzel mentettük át őket. Darwin könyve viszont a mai olvasó számára is teljesen érthető. Mégis, az én tapasztalataim is alátámasztják az amerikai biológus, Steve Jones éles kijelentését: „Soha nem találkoztam még olyan biológia szakos egyetemistával, aki olvasta volna A fajok eredetét. Még a tartalmát (vagy amiről azt gondolják, hogy a tartalma) jól ismerő tudósok is inkább a tőle való tartózkodással fejezik ki tiszteletüket iránta...” Valóban: akik teljes meggyőződéssel vallják, hogy Darwin könyve az elmúlt évezred legfontosabbja, azok nagy része nem olvasta az eredeti művet. És ezt nem is szégyellik: olvastak helyette jobbakat, modernebbeket, újabbakat. Eközben persze pontosan tudják, hogy az alapgondolat Darwintól ered. Aki pedig Newton Principiájára szavaz, holott nem is olvasta, az még ennél is indokoltabban jár el. Kifejezi a tiszteletét az iránt, amit newtoni mechanika, vagy amit mondjuk Newton-Leibniz-tétel néven ismer, és

ugyanakkor megkíméli magát attól a kudarctól, amit én átéltem, amikor a Principia elolvasásával megpróbálkoztam. Steve Jones mégis úgy gondolta, Darwin briliáns gondolatmenete megérdemli, hogy a mai olvasó is megismerje. Ezért egy sajátos vállalkozásba fogott. Megírta Darwin művének egy mai változatát. Darwin szelleme (eredetiben: Almost like a whale – „Majdnem olyan, mint egy bálna”) című könyvének fejezetcímei azonosak Darwin könyvének fejezetcímeivel, sőt Jones a fejezetek Darwin által összefoglalt tartalmi kivonatát is pontosan követi. Csakhogy Darwin példáit ahol csak lehetett, mai tudományos ismereteinkre alapozott példákkal helyettesíti – és szinte mindenütt talált ilyeneket. Még fontosabb, hogy sok mindent, amit Darwin még csak homályos sejtésként fogalmazhatott meg, Jones vitathatatlan tudományos eredményekkel tud alátámasztani, például az öröklődés kérdéseiről. Vérbeli bölcsészek szemében szentségtörésnek tűnhet, mégis hallgatóimnak nyugodtan merem ajánlani, hogy olvassák el Steve Jones könyvét Darwin eredeti műve helyett. Ma. Húsz év múlva minden bizonnyal valami mást fogok ajánlani, de akkor is az eredeti helyett.

Tudomány és ateizmus Amikor megjelent Laplace Égi mechanika című műve, Napóleon megjegyezte, hogy Laplace ugyan sok száz oldalon szól az égről, de Isten sehol sem szerepel benne. Laplace válasza: „Nem volt szükségem erre a hipotézisre, Sire.” Laplace egy rövid ideig Napóleon belügyminisztere volt, de ezt még a végzős történészhallgatók sem igen tudják. Viszont minden végzős matematikus- és fizikushallgató ismeri a Laplace-egyenletet – ezt most nem írom le, noha legtömörebb formájában mindössze négy jelből áll (igaz, úgy végképp teljesen érthetetlen részletes magyarázatok nélkül). A kor ismeretében ahhoz, hogy Laplace Napóleon minisztere lehessen, mélyen istenhívőnek kellett lennie – az is volt világéletében. Ahhoz viszont, hogy tudósként fennmaradjon a neve, megfigyeléseket kellett tennie vagy elméleteket alkotnia, de Isten említése nélkül. A felvilágosodás egyik nagyon fontos vívmánya volt, hogy a tudomány teljesen különvált a vallásos hittől. Ekkoriban alakult ki a modern természettudomány, ahogyan azóta is műveljük, és ahogyan olyan eredményekre vezetett, amelyek alapvetően átalakították az életet. A tudomány sikeresen megalapozott egy korábban sosem látott technikai fejlődést, és ezzel óriási presztízsre tett szert. Ez, mint általában mindenfajta presztízs, pénzt, paripát, fegyvert is jelent. Ezért a legkülönbözőbb szellemi irányzatoknak is érdemes magukat tudományosnak címkézni, mivel így egy szép nagy húsosfazék közelébe kerülhetnek. Fontos kérdéssé vált hát, hogy mi tekinthető ténylegesen tudománynak, hol húzódik a határ a tudomány és az áltudomány között. A tudósok között általában meglehetősen erős egyetértés van abban a kérdésben, hogy konkrétan egy-egy eszme tudományosnak tekinthető-e vagy sem. Valami olyasféle megérzés ez, mint amikor a rádió gombját csavargatva megérezzük, hogy valahol magyarul beszélnek, akkor is, ha konkrétan egy kukkot sem értünk belőle. A tudomány bizonyos értelemben egy nyelv, amelyet azonnal, hangzásról felismer az, akinek ez az „anyanyelve”. Előfordul persze, hogy valamit eleinte elutasítanak, majd később elismernek tudománynak, de ez ritka eset, és csak forradalmian új tudományágakkal fordul elő. A tudomány voltaképpen nem más, mint egy speciális módszer, pontosabban módszerek egy speciális összessége. Csakis olyan állításokat, gondolatokat, eszméket fogadunk el tudományosnak, amelyek teljes

mértékben objektívek. Az objektivitás azt jelenti, hogy az állítás igazságértéke tökéletesen független attól, hogy ki mondja. Mindegy, hogy az illető az élet egyéb dolgaiban mit hisz vagy nem hisz, mert mindazokról a dolgokról, amelyekben ez számít, a tudomány nem beszél. Ideológiai (azaz: a „kicsoda-micsoda vagyok én” kérdésre adott válasszal kapcsolatos) szempontok tudományos kérdésekben nem játszhatnak szerepet. A tudomány alapvető ideológiája az ideológiamentesség. A tudomány a világ megismerésének a lehető leglassúbb, legnehézkesebb útja. Amikor a tudományt műveljük, a világról való sok fontos tudásunkat nem használhatjuk fel. Ilyenek például az erkölcsi alapelveink, az üdvözülésről, elkárhozásról való elképzeléseink, vagy akár művészi érzékünk. Egy hívő ember számára ilyen Isten létezése, egy ateista számára pedig Isten nem létezése. Tudományos kérdésekben mindezek nem használhatók fel érvként. A tudomány az egyetlen út, amelynek segítségével nemcsak valamiféle tudást szerezhetünk a világról, hanem azt is egészen pontosan meg tudjuk mondani, hogy amit tudunk, azt honnan tudjuk. Ezért éri meg, hogy a tudomány művelése közben lemondunk a világ megismerésének rengeteg egyéb okos módjáról. És talán ezért bizonyult a tudomány oly sikeresnek a technika vívmányainak megalapozásában. Egy autó vagy egy számítógép ugyanúgy működik egy hívő, mint egy ateista számára. Sőt egy olyan ember számára is, akinek e kérdésről nincs határozott elképzelése, hite. A hit ellentéte ugyanis nem az ateizmus, hanem a hit hiánya. Az ateizmus is egyfajta hit, amely vagy megadatik valakinek, vagy nem. Az emberek egy jelentős részének nem adatott meg sem az istenhit, sem az ateizmus. Ezeket az embereket mindennapi működésükben, illetve a világ megismerésében ez a kérdés többé-kevésbé hidegen hagyja. Ettől még éppúgy lehetnek tisztességesek vagy tisztességtelenek, okosak vagy buták, mint az istenhívők vagy az ateisták. Nem tudom már, hol olvastam, hogy „a tudósok között több hívő van, mint a vallásosak között”. Biztos, hogy ezt az állítást nem egy alapos tudományos felmérés eredményezte, de akár igaz is lehet. A felvilágosodás idején pedig még inkább így lehetett, éppen ezért volt oly nagy vívmány, hogy a tudomány függetlenné vált az istenhittől. Ez azonban nem jogosít fel senkit sem arra, hogy a tudományt ateista hitének bizonyítására használja. Laplace nem azt mondta, hogy az égben nincs Isten, csak azt, hogy bizonyos kérdésekről eredményesebb, ha e probléma belekavarása nélkül beszélünk. Egyik nagy kedvencem Richard Dawkins: Az önző gén című könyve, amely nemrégiben felújított kiadásban is megjelent magyarul. Ez a könyv, amely alapvetően új és nagyon termékeny szemléletben láttatja az evolúció

kérdéseit, elindított egy (legalábbis számomra) nagyon ígéretes új tudományágat is, a memetikát. Ugyanakkor a könyvben élesen átjön Dawkins ateista hite. Ez nagyon sok tudós számára hiteltelenné tette Dawkins teljes gondolatvilágát. Jogosan, mivel éppen a tudomány lényegét, az ideológiamentességet rúgja fel. E cikk írásakor megpróbáltam érveim alátámasztásához néhány jellegzetes élesen ateista idézetet keresni a könyvben, és alig találtam. Dawkins könyve szinte teljes egészében vérbeli tudományos mű. Mégis egyegy félmondatos kitétele azt az érzést keltette bennem, hogy a könyvet egyértelmű ateizmus hatja át. Kár, mert ezzel a tudományos eszméit is nehezebben elfogadhatóvá teszi. Lehet, hogy ezért tartja a tudósok egy jelentős része (talán többsége) jelen pillanatban a memetikát áltudománynak – sok ateista vagy nem hívő tudós is. Miután a felvilágosodás kori tudósoknak nagy erőfeszítések árán sikerült az istenhitüket teljesen elválasztaniuk a tudománytól, egy mai tudósnak kötelessége az ateizmusát is különválasztani tőle. A tudománynak ezekről a kérdésekről „hivatalból” nem lehet semmiféle mondanivalója.

Matek-giccs Kevés matematikust ismerek, aki szeret számolni, körülbelül ugyanannyira keveset, mint futballistát, aki szeret futni. Persze mindkettőnek tudnia kell valamennyire mesterségének ezt a velejáróját is, csinálnia is kell, ha a helyzet úgy hozza, de nem ezt szeretik benne. A focista tevékenységét mindannyian értjük valamennyire, ezért nem gondoljuk róla, hogy ő elsősorban egy futó, aki előtt néha ott pattog egy labda is. A matematikusét azonban kevesen értik igazán, ezért gondolják róla a legtöbben, hogy elsősorban számol. A matematikus attól matematikus, hogy velejéig absztrakt objektumokkal dolgozik. Amikor matematikát csinál, nem érdekli, van-e köze ezeknek az objektumoknak a világ bármiféle valós jelenségéhez. Akár egy gyufásskatulya, néhány sliccgomb meg egy tubus fogkrém segítségével is definiál valamiféle struktúrát, és arra kíváncsi, vannak-e ennek a struktúrának mély, rejtett összefüggései egyéb, egészen másképpen definiált matematikai struktúrákkal. Ha sikerül ilyen összefüggéseket találni, akkor nem halandzsa az új struktúra, bármilyen abszurdul hangozzék is a hétköznapi értelem számára. Különben viszont akkor is halandzsa, ha gyufák és fogkrém helyett komoly tudományok (a fizika, a kémia vagy akár a pszichológia) fogalmait használja, és látványos képletekkel operál. Íme egy híres és meghökkentően egyszerű képlet: eiπ=-1. Leonhard Euler, a nagy svájci matematikus ezt a képletet vésette a sírkövére, mert az összes eredménye közül erre volt a legbüszkébb. Ez a képlet teremti meg az összefüggést három egymástól látszólag teljesen független fogalom: a természetes logaritmus alapszáma (az e), a komplex számok képzetes része (az i) és a kör kerületének és átmérőjének aránya (a n) között. Az e és a n bár nehezen megragadható, de biztosan létező számok, amelyeket nyilvánvalóan érdemes minél pontosabban megismerni. Az i viszont távolról sem ilyen. Az i-t úgy definiálták, mint egy olyan szám, amelynek a négyzete -1, miközben pontosan tudták, hogy egyetlen szám négyzete sem lehet negatív. Mi értelme lehet egy olyan fogalomalkotásnak, amelyről biztosan tudjuk, hogy a való világ egyetlen objektuma sem elégítheti ki? Akár létezik a való világban az i, akár nem, az i-vel kiválóan tudnak számolni a matematikusok. Ha a végeredményben már nem szerepel az i, akkor az eredmény tökéletesen értelmezhető akkor is, ha az eredményhez vezető út esetleg kicsit obskúrus. Ami még fontosabb, az így kapott

eredmények a gyakorlat próbáját is mindig kiállták. Érdemesnek bizonyult hát az i-vel számolgatni, akár létezik a valódi világban, akár nem. De ez önmagában még különösebben nem izgatta volna a matematikusok fantáziáját – legfeljebb csak annyira, mint a futballistákét a futás. Euler képlete azonban egészen más megvilágításba helyezte az i számot. Az i ezzel belesimult a matematika teljes építményébe, meglett a kapcsolat a matematika korábbi struktúrái és az új, az i-t is tartalmazó struktúra között. Az imént csak három érdekes fogalomról beszéltem Euler képletében, az e-ről, a π-ről és az i-ről. Pedig a negyedik, a képlet jobb oldalán álló -1 legalább ugyanannyira érdekes benne. Már az is egy olyan absztrakció, amely a valódi világban nem létezik. Soha senki sem látott még -1 almát. Csak éppen ezt jobban megszoktuk, és már-már úgy érezzük, hogy valóban létezik is. Euler képletében valójában a régi, már megszokott matematikai absztrakció (a -1) és az új (az i) jött össze, és az már csak hab a tortán, hogy ehhez a két legérdekesebb valódi szám (az e és a n) asszisztál. Eddig egy szép, mondhatnám: művészi matematikai képet (vagy képletet, mindegy) elemeztünk. Csakhogy a matematikában sem minden kép vagy képlet ilyen szép. Itt is vannak szép számmal giccsek. Matematikai giccs az, ami nem függ össze érdekes, váratlan módon egészen máshol felmerült, egészen másfajta matematikai struktúrákkal. A matematikai giccs, mint minden giccs, attól giccs, hogy csakis önmagáról szól; a rajta kívüli világról nem mond semmi érdekeset, újat. Ilyen matematikai giccs például a híres négyszínsejtés, illetve 25-30 éve már: négyszíntétel. Ez a tétel azt mondja ki, hogy minden térkép kiszínezhető négy színnel úgy, hogy a szomszédos országok mindig különböző színűek legyenek. Jó száz évig nem sikerült ezt bebizonyítani, míg végül számítógép intenzív használatával sikerült az összes érdemi eset végére járni, és a tétel bizonyítást nyert. Csakhogy eközben semmi érdekes összefüggés semmiféle egyéb matematikai struktúrával nem derült ki. Tehát a tétel ízig-vérig giccs. Ezt sok matematikus már akkor is érezte, amikor a tétel még nem volt bebizonyítva. De csak ritkán, csak szűk baráti körben merték ezt kimondani, hiszen amíg nincs bebizonyítva, addig nem zárható ki, hogy majd épp a bizonyítás során derül ki valami mély strukturális összefüggés a matematika egyéb ágaival. Sőt, most, hogy már be van bizonyítva sem lehetünk teljesen biztosak benne. Időről időre változhat, hogy mit tekintünk giccsnek és mit nem. Elvileg elképzelhető, hogy valamikor majd találnak a négyszíntételre egy olyan újfajta bizonyítást, amely nem pusztán a nyers erőn alapszik, hanem elegáns módon kapcsolódik a matematika egészen más ágaihoz is, mondjuk az algebrához, a geometriához vagy akár a valószínűségszámításhoz. Ha így

történik, akkor az új ismeretek birtokában egy bocsánatkérés kíséretében visszavonom iménti szavaimat, amelyek ezt a tételt giccsnek titulálták. A művészetben is előfordult már, hogy valamit giccsnek ítéltek a műbírálók, holott idővel kiderült róla, hogy forradalmian új eszme. De az a gyakoribb eset, hogy amit a műértők giccsnek látnak, az valóban giccs, mindörökre. Nemrég vált egyértelművé például, amit a matematikusok többsége mindig is sejtett, hogy tipikusan nem matematikai giccs a Nagy Fermatsejtés. Ez azt mondja ki, hogy 2-nél nagyobb számok esetén az an+bn=cn egyenletnek nincs olyan megoldása, ahol a, b, c és n is egész szám. (n=2-re még van, pl.: 32+42=52.) Ezt a sejtést több mint 300 évig senki sem tudta bebizonyítani, míg végre néhány éve egy Andrew Wiles nevű amerikai matematikusnak sikerült. A bizonyításhoz három-négy egymástól gyökeresen különböző matematikai diszciplína együttes alkalmazása kellett – ami önmagában is mutatja, hogy ez a tétel távolról sem matematikai giccs. Azt, hogy valami, például egy tudományos elmélet, egy műalkotás vagy akár egy politikai beszéd giccs vagy sem, mindig az határozza meg, ami mögötte van. Ez többnyire messziről is jól látszik, de az is előfordul, hogy a giccsesség magán a művön már csak a legavatottabbak számára vehető észre.

A gondolkodás öröme Valamikor az ősidőkben, talán már tizenöt-húsz éve is, Esther Dyson, a híres internetguru kitalálta, hogy az internet alapvetően ingyenes lesz, és majd a reklámok fogják eltartani. Olyan sok színvonalas ember fogja intenzíven használni, hogy a hirdetők boldogan indulnak majd rá. Sokan kritizálták ezt az elgondolást már születésekor. Kiszámolták, hogy az internet fejlesztése és fenntartása legalább annyi pénzt igényel, mint amennyi a világ teljes reklámbüdzséje. Emellett a tévé és az újságok persze az internet mellett is megmaradnak reklámhordozóknak. A hirdetések tehát nem fogják eltartani az internetet. Így is lett: 2000 áprilisában a tőzsde hatalmas zuhanása zajosan illusztrálta Esther Dyson elképzeléseinek összeomlását. Csakhogy az internet eközben annyira felnőtt, hogy életünk megkerülhetetlen részévé vált. Lassanként a saját jogán is eltartja magát. Ez az új média nem alakult volna ki Esther Dyson tévedése nélkül, legalábbis messze nem ilyen viharos sebességgel. Esther Dyson sokkal intelligensebben, alkotóbb módon tévedett, mint ahogy a kritikusainak igazuk volt. Talán épp azért, mert ő csak úgy l’art pour l’art módon, magáért a gondolkodás öröméért gondolkodott el azon, hogy mivé fejlődhet ez az izgalmas új eszköz. Gondolkodni jó, és nemcsak a világ nagy kérdésein, hanem bármilyen érdekes problémán, pusztán a gondolkodás öröméért is. Pontosabban: mértékkel gondolkodni jó, mint ahogy mértékkel inni vagy hegyet mászni is. Sokan szeretünk felmászni egy hegyre, de csak kevesen a Himalájára – a legtöbbünk túl sem élné. A jó fejtörőkben az a pláne, hogy éppen annyi gondolkodást igényelnek, amennyi még élvezetes, és a rejtvény megfejtésekor érzett öröm még bőven megéri az érte meghozott áldozatot, a szellemi erőfeszítést. Egy napot kirándulással tölteni akkor is jó, ha közben tudjuk, hogy egy profi futó ugyanezt a távot másfél óra alatt abszolválná. Ugyanez a helyzet a fejtörőkkel is. Nem zavaró, hogy a profi rejtvényfejtők némelyik rejtvényt, amin mi egy órát töprengünk, percek alatt megoldanak. Azok foglalkozzanak a rejtvények Himalájáival, ettől még mi örülhetünk a saját teljesítményünknek. Lehet, hogy közben néha okosabban tévedünk, mint ahogy nekik igazuk van. A játékiparban még a legvadabb piff-puff lövöldözős játékok producerei is fogékonyak arra, hogy kerüljenek okos rejtvényelemek is a játékba. Nem

azért, mert annyira szívükön viselik a pedagógiai szempontokat, hanem mert pontosan tudják, hogy mindegy, mit tartalmaz a játék, fő, hogy élvezzék a játékosok. Minél többféle élvezetforrás van benne, annál jobb. Évekkel ezelőtt egy számítógépes Batman játékot fejlesztettünk egy nagy amerikai játékcégnek. Batman rohant, ugrált, lőtt, ütött, ahogy kell. Ám nem tudtuk megtagadni magunkat: néhány helyen belecsempésztünk egy-két kifejezetten intellektuális rejtvényt is. Kíváncsian vártuk, hogyan fogja a producerünk felháborodottan kidobatni ezeket a játékelemeket. De kifejezetten lelkes lett – és nem azért, mert egy rendkívül kifinomult entellektüel volt. Csak élvezte úgy tologatni a sziklákat, hogy végül keresztül lehessen rajtuk menni. Viszont azt kérte, hogy az ilyen helyeken építsünk bele a pályába egy kerülő utat is. Olyat, amin keresztül nagy nehezen, sok-sok ügyességgel, lövéssel és pofonnal ki lehet váltani a rejtvény megfejtését. Mondják: akinek nincs a fejében, legyen a lábában. Nem tudom, a játékosok közül mennyien választották a gondolkodásos és mennyien a verekedős utat. Könnyen el tudom képzelni, hogy többen választották a viszonylag nem túl bonyolult gondolkodnivalót, mint a nehéz harcot. Mégis többen értik, miként tud örömet okozni a sport, mint azt, hogy miként tud a gondolkodás. Talán mert a sportolásnak gyorsabban és közvetlenebbül észlelhetőek az áldásos hatásai – igaz, van, aminek még annál is gyorsabban. Annak idején egy katonatársam többször is beszólt: „Ne olvass, inkább igyál! Az hamarább meglátszik.” Sok ember számára minden magyarázat nélkül is világos, hogy az olvasás örömet tud okozni. Az viszont már kevésbé magától értetődő, hogy az ivás és az olvasás mellett miért lehet a sportolás és a gondolkodás is örömforrás, mivel ezek nagyon megerőltető dolgok, és azonnali haszonnal nem járnak. Az evolúciós pszichológia szellemes magyarázatot ad erre a kérdésre. Ha egy faj fennmaradása szempontjából hasznosak az ilyen tevékenységek, akkor szelekciós előnyük van azoknak a fajoknak, amelyeknél ezeket valamiféle örömérzet kíséri. Ezért kerülhet bele még a legvadabb lövöldözős játékokba is egy-egy mélyen intellektuális rejtvénymotívum.

Mitől jó egy játék? A játék lényege, hogy nem létfontosságú tevékenység. Azokat a tevékenységeket tekintjük játéknak, amelyeknek a létfenntartáshoz nincs közük, amelyeket csakis önmagukért végzünk. A játszás önmagában hordja a jutalmát, az örömöt, amit közben érzünk. A játékot nem lehet külső jutalommal serkenteni. Majmok például szívesen játszanak építőkockákkal, de ha banánnal jutalmaznak egy ügyesen felépített valamit, hamar abbahagyják a játékot. Grastyán Endre, az élettankutató klasszikus meghatározása szerint a játék olyan drog, amelyet nem követ másnaposság. Grastyán kutatásai kimutatták, hogy már a majmok és a macskák esetében is a játék létfontosságú élettani változásokat hoz létre. Kicsit leegyszerűsítve: vannak olyan anyagok, amelyek jelenléte feltétlenül szükséges a szervezet egészséges működéséhez, és amelyeket csakis játék közben tud termelni a szervezet. Tehát: létfontosságú, hogy időnként olyan tevékenységeket végezzünk, amelyek nem létfontosságúak. De miért kellenek időről időre új játékok? Nem elég az elmúlt pár ezer év termése, a dobókockától a Rubik-kockáig, a kacsakövektől a frisbeeig, a krétai labirintustól a Quake-ig? Ezek végigjátszására sem elég egy élet. De ahogy kellenek új irodalmi művek annak ellenére, hogy még a régieket sem olvastuk végig, kellenek új játékok is, amelyek valamilyen módon a mai életünkre rezonálnak. Minden új technikai találmánynak születik valamiféle játékvetülete is – gondoljunk csak a számítógépre, amely nemcsak ősrégi játékok vadonatúj megjelenési formáihoz vezetett, hanem alapvetően új típusú játékokhoz is. Emberek milliói törik a fejüket új játékokon, és reménykednek, hogy az ő fejükből fog kipattanni a következő nagy játékötlet. A játékipar profi fejlesztői azonban nem a nagy ötleteket keresik. Ők tudják, hogy a nagy ötlet ritka, mint a fehér holló, és általában nem is a szakmabeliektől származik. A Rubik-kocka vagy a Tetris alapvetően eredeti nagy ötlet, amelynek nincs „boldog őse”. De ezek a kivételek, amelyek erősítik a szabályt, miszerint a sikeres játékhoz nem kell zseniális ötlet. A nagy ötlet mindig nagy kockázat is, mivel éppen alapvető újdonsága miatt nehéz elmagyarázni a közönségnek, hogy mi ez a fura új dolog. Előfordul, hogy a közönség magától, minden magyarázat vagy marketing-erőfeszítés nélkül rácsobban egy új játékra. A Tetris például számos amerikai játékmenedzser kezében megfordult, – ismerek olyat,

akinek három hónapig kizárólagos joga volt rá, de nem tudta eladni – miközben magától elterjedt a számítógépet használók között. A Tetris vagy a Rubik-kocka azonban ritka és kiszámíthatatlan esetek, és a játékok világpiacának csak egy egészen kis százalékát fedik le. A tipikus sikerjátékok nem zseniális ötleteken alapulnak, csak jókon és főleg: profi kivitelezésen. A sok apró javítás és a kivitelezés fejlődése olyan evolúciós folyamatot eredményez, amellyel összességében a legzseniálisabb egyedi játékötlet is csak ritkán tud versenyezni. A játékipar ugyanúgy az evolúción alapszik, mint a biológiai élet, amelyben a sok apró változás (plusz a természetes szelekció) idővel alapvetően új fajokat hoz létre. A játékiparban is minél radikálisabb egy változás (azaz: minél alapvetőbben új egy ötlet), annál kisebb az esélye a túlélésre. A sok kis, egymásra épülő jó ötlet viszi előre a játékipart is. A profi játéktervező érzi az evolúció irányát, és tudja, hogy nincs értelme ettől eltérnie. A zseniális nagy ötleteket meghagyja a kívülállóknak, akik felderítik az evolúció összes zsákutcáját, míg némelyikről kiderül, hogy nem is zsákutca. Nagy ötlet volt például a Barbie baba, amelyet 1959-ben talált ki a Mattel cég egyik alapítójának felesége, Mrs. Ruth Handler. Ő úgy gondolta, hogy a lányok nem feltétlenül csak az anyaszerep miatt szeretnek babázni, legalább ennyire izgatja a fantáziájukat a felnőtt női szerep is. Ebből született a Barbie baba ötlete, amelyet eleinte senki sem vett komolyan. De mivel az 1945-ben garázscégként indult Mattel az 1950-es évek végére már viszonylag sikeres cég lett, Ruth Handler rá tudta beszélni a férjét, hogy legalább próbálják ki egy kis szériával azt a fajta babát, amelyet ő Barbara lányáról nevezett el. A Barbie kirobbanó sikere elgondolkodtatta az akkori legnagyobb játékipari cég, a Hasbro vezetőit. Világos volt számukra, hogy valamit lépni kell, de egy egyszerű koppintás nem elég, a Barbie ehhez túl jó, minden változtatás csak rontana rajta. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Barbie az idők folyamán nem változott, de mindig nagyon pontosan követte a napi ízlést és a pillanatnyi ideálokat – nemrégiben például egy kicsit szélesebb lett Barbie csípője. Később, 1986-ban a Hasbro megvásárolta egy Barbiekoppintás, a Sindy jogait, de a Sindy a Hasbro kezében sem tudott a Barbie igazi konkurensévé válni. A Hasbro azonban mégis meg tudta ismételni a Barbie sikerét, és ehhez nem egy nagy ötlet kellett, hanem professzionális gondolkodás. A Hasbro fejlesztői arra a következtetésre jutottak, hogy ha ez az abszurd ötlet működni tudott, akkor valószínűleg alapvetően téves volt a játékipar elképzelése a babázás lényegéről. Ha sikeres lehet egy felnőtt nő mint baba,

akkor talán az sem igaz, hogy csakis a lányok akarnak babázni. Lehet, hogy a fiúk is akarnak, csak megfelelő babát kell nekik adni. Így született meg a GI Joe. Természetesen a marketing során amennyire csak lehetett, igyekeztek elrejteni az alapgondolatot, amely a figura kitalálásához vezetett. A GI Joe-t akcióhősként, nem babaként reklámozták – de ettől még nem más, mint egy baba, fiúknak. Az utóbbi 20-30 évben többször is felröppent a pletyka, hogy Barbie szerelmes GI Joe-ba. Valószínűleg a játékipar két nagyhatalma, a Mattel és a Hasbro így tesztelte a következő, közös nagy dobás lehetőségét. Barbie-nak ugyan van pasija, a Ken baba, de mindenki érzi, hogy nem ő az igazi. Valóban, Barbie igazi párja GI Joe. És ha egyszer úgy hozza a játékipar helyzete, hogy a két nagy világcégnek az éles verseny helyett éppen a kooperáció lesz az érdeke, semmi kétség, hogy szárba fog szökkeni ez a szerelem. Nem attól jó egy játék, hogy nagy ötlet van mögötte. A jó játék titka kicsit olyan, mint a szexepil titka. Az sem centiken, kilókon, formákon múlik, és az eredetiségen sem. A szexepil lényege, hogy izgalomba hoz és izgalomban tart. Ez mindkét nemre érvényes, noha ezen kívül talán semmi közös nincs egy, a férfiak által szexinek tartott nő és egy, a nők által szexinek tartott férfi jellemzőiben. Ugyanez a jó játék lényege is: izgalomba hoz és izgalomban tart, miközben teljesen mindegy, mennyire szellemes vagy eredeti ötleten alapul.

Az ember akaratlanul is mindent túlbonyolít, mert állandóan gondolkodik.

Ész és lelkiismeret Robbie Fowler, a Liverpool és az angol labdarúgó-válogatott csatára egy alkalommal elesett az ellenfél tizenhatosán belül. A bíró tizenegyest ítélt. Robbie Fowler jogtalannak tartotta az ítéletet, tiltakozott, sőt a büntetőt látványosan nem lőtte be. Fair play díjat érdemel Fowler lelkiismeretének ez a bátor megnyilvánulása? Nyilván, hiszen saját hátrányára is érvényesítette az igazságot. A csapattársak felháborodása ezt csak alátámasztja – ha ők keresetlen szavakkal illették társukat, akkor annál inkább helyénvaló felébreszteni a lelkiismeretüket, mondjuk egy Fowlernek adott fair play díjjal. De biztos, hogy a csapattársak mind lelketlen, sikercentrikus emberek, akik akár igazságtalanul is hajlandók nyerni, csak meglegyen a három pont? Nem biztos. Az adott esetben Fowler valójában igazságtalan hátrányba hozta csapatát. A bíró feltehetőleg nem szándékosan csalt Fowler javára. Ha a bíró csaló, az ellen persze meg kell tenni a szükséges lépéseket, szélsőséges esetben ki sem szabad menni a pályára, de a pályán már ez a kérdés szóba sem jöhet. Ám ha nem csal a bíró, akkor is elkerülhetetlenül téved időnként, véletlenszerűen hol az egyik, hol a másik csapat javára. Fowler lelkiismerete parancsára önhatalmúlag kiigazította a javára szóló tévedést, de az őt sújtókat nem tudja önhatalmúlag kiigazítani. Fegyelmezett sportember lévén meg sem próbálja, szó nélkül elfogadja a számára hátrányos játékvezetői tévedéseket. Tudja, hogy a játékvezető tévedéseivel együtt a pálya tartozéka. Fowler tehát egyenlőtlen feltételeket hozott létre a két csapat számára. Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy nem mindenki viselkedik úgy, mint ő. Tapasztalatból tudjuk, hogy tényleg nem, de azért gondolkodjunk el egy pillanatra azon, mi lenne, ha mindenki így viselkedne. Ez esetben bíróra nem is lenne szükség. Egy kiadással kevesebb. Nemcsak szebb, de olcsóbb is lenne egy ilyen szupertisztességes világban élni. De egy ilyen világban mindig számot kellene vetni azzal, hogy valamelyik játékos esetleg nem jelez egy számára hátrányos tényt. Vagy azért, mert ő is ember és ő is tévedhet, vagy azért, mert jogtalan előnyhöz akar jutni. Ki dönthetné el, melyik helyzet állt elő? Talán egy bíró?

Különböző sportágakban különböző mértékben írja elő az illem a számunkra hátrányos tények jelzését, de mindegyik sportágban a bíró hozza meg a végső döntést, és a játékos jelzése csak gesztus. Ha a bíró a jelzés ellenére másképp látja, akkor az ő szava a döntő. Ez ellen tiltakozni súlyos sértés, mert kétségbe vonja a bíró pártatlanságát. Mit tehet ilyenkor a bíró? A szabályok szerint a játékvezetőnek meg kell torolnia az őt ért sértést. Ha nem állítja ki Fowlert, éppen azzal csal. Ha valaki ezt igazságtalannak érzi, igaza van. Ez éppen arra példa, amikor a rideg, számító ész vezet téves eredményre. Az adott meccsen a bíró a lehető leghelyesebben járt el: semmit sem ítélt, és továbbra is a legjobb tudása szerint vezette a meccset, és persze továbbra is időnként tévedett. A bíró lelkiismerete jól működött, és felülbírálta a szabálykönyv betű szerinti alkalmazását. Térjünk vissza arra a gondolatra, hogy Fowler végül is egyenlőtlen feltételeket hozott létre a két csapat számára. A játékostársak felháborodása ezek szerint filozófiai mércével mérve is jogos. Lehet, hogy egyszerűen csak egy igazságos, fair meccsen akartak játszani egyenlő feltételek mellett. Ők nem ilyesfajta erkölcsi magaslatokról filozofáltak, hanem egyszerűen csak mindennek elmondták Fowlert, de a maguk kevésbé árnyalt módján mégiscsak az igazság oldalán álltak. Egy jó focicsapatban sokféle képességnek kell együtt lennie. A sikerhez számos fizikai és lelki tulajdonság is kell. Kell olyan csatár, aki remekül cselez, de hátrányos a csapat számára, ha túlfejlett cselezőkészségét akkor csillogtatja, amikor passzolni kellene. Kell valaki, aki „a csapat lelkiismerete”, de mint Fowler példája mutatja, ez is lehet hátrányos a csapat számára. Lehet, hogy a csapat végül is akkor áll fel a legerősebb összeállításban, ha magasabb szempontok miatt a cselmatyit és a lelkiismeret-bajnokot is kihagyja az edző. A lelkiismeret, akárcsak a rideg, számító ész, sok esetben téves eredményre vezet. Egyik sem alkalmas önmagában az élet minden problémájának megoldására. A racionalitás azért, mert természeténél fogva elvonatkoztatásokkal dolgozik, amelyek az élet fontos aspektusait figyelmen kívül hagyhatják. A lelkiismeret pedig azért, mert nem az az eszköz, amellyel a dolgok logikus következményeit következetesen végig tudnánk gondolni. A kettő időnként elkerülhetetlenül konfliktusba kerül. Mit tehetünk ilyenkor? Fowler helyében a leghelyesebb, ha kicsit odafigyelünk a csapattársak zúgolódására, hátha komoly oka van. A bíró helyében pedig egy pillanatra felfüggesztjük a szabálykönyvet, de utána továbbra is a szabályok alapján döntünk, és a legjobb tudásunk szerint tévedünk.

Beavatás Egy rádióriporter mesélte ezt a történetet baráti társaságban egyszer régen, még a puha diktatúra idején. Egy kollégájával elhatározták, hogy kirabolnak egy telefonfülkét, és bemutatják, hogyan reagál erre az utca közönsége. Óvatos duhajként először is megegyeztek a közeli rendőrőrssel, hogy egy zsaru távolról biztosítani fogja az akciót, és megvédi testi épségüket, ha a felháborodott tömeg meg akarná őket lincselni. Ezután felszerelkeztek a Rádió műhelyéből mindenféle szerszámokkal, és leballagtak a közeli aluljáróba. Óvatosan, szelíden dolgoztak, volt bennük némi félsz, hiszen még sohasem raboltak ki telefonfülkét. Eleinte minden mozdulat után körülnéztek, melyik járókelő csap le rájuk vagy csinál zajos botrányt. Sokan érdeklődve nézték ügyködésüket rövidebb-hosszabb ideig, de senki sem avatkozott közbe. A riporterek egy idő után ráeszméltek, hogy ebből így nem lesz műsor, és egyre vadabbul estek a telefonnak. Majd látván, hogy egyszerű csavarhúzókkal, reszelőkkel, fúrókkal itt nemigen lehet botrányt kelteni, visszaszaladtak a Rádió műhelyébe két hatalmas kalapácsért, és azokkal kezdték döngetni a készüléket. Egyetlenegy járókelő, egy idős ember tett egy csendes szemrehányó megjegyzést, de amikor szúrósan ránéztek, odébbállt. Az aluljáró túloldalán tébláboló hatósági közegnek nem szólt senki, és azt sem hányták a szemére, hogy tétlenül szemlélődik, miközben pár méterrel odébb bűncselekmény történik. A rádióriporterre ez az élmény úgy hatott, mintha egy ősi beavatási szertartáson esett volna át. Aki egyszer megéli, milyen büntetlenül tehet meg olyasmit, ami ellen minden zsigere tiltakozik, az előtt korábban sohasem sejtett távlatok nyílnak meg. Nem az a fő élmény, hogy senki nem avatkozott be – ez előre is sejthető volt. Az igazi felszabadító tapasztalat az, hogy nem dőlt össze a világ, nem csapott le az égből kénköves istennyila, másnap is felkelt a nap – akkor hát minden megtehető, a határ a csillagos ég. Ennek ellenére, sok év távlatából most már megállapíthatom, ez az élmény nem okozott a riporterben maradandó jellemváltozást. Neveltetése, értékrendje erősebbnek bizonyult. Talán riporterként jobb lett, magabiztosabb, rámenősebb és egyben megértőbb is, de mindez lehet pusztán az idő, a szakmai tapasztalat hozadéka. Elképzelhető, hogy e nélkül az élmény nélkül is minden ugyanígy alakult volna. Egy színészről mesélik, hogy egyszer egy filmszerepben súlyos istenkáromlást kellett kimondania. Nagyon nem ment neki – szabadkozott,

hogy kérem, én mélyen vallásos ember vagyok, én ilyet nem mondhatok. A filmben azonban szükség volt a mondatra, és a stáb néhány órai kemény munkával el is érte, hogy a mondat elhangozzon. Onnantól fogva a forgatáson a színész számtalanszor elmondta az ominózus mondatot, szinte ízlelgette. De hosszabb távon itt sem következett be észlelhető jellemváltozás – a forgatás után visszaállt a színész korábbi világlátása és viselkedésmódja, sőt talán még markánsabbá is vált. Hasonló jellegű tapasztalatokkal szolgálnak bizonyos pszichológiai tréningek is. Egy keményebb fajta menedzsertréningen az imént említetteknél sokkal durvább élmények is érhetik a részvevőket. Ennek ellenére nem biztos, hogy a tréning maradandó változást okoz. Még a legendás kommandós vagy titkosszolgálati tréningek is csak a változás lehetőségét alapozzák meg, a hosszú távú változás megtörténését nem garantálják. Ahhoz alkalmas személy is szükséges. Az óegyiptomi papok vagy a szibériai sámánok beavatási szertartásai még a menedzsertréningeknél is sokkal keményebbek. Az óegyiptomi beavatási szertartások hét szintje közül az elsőt és az utolsót ismerjük – például Thomas Mann érzékletes leírásából a József és testvéreiben. Az ilyesfajta beavatási szertartások mindig valamiféle halálélményt jelentenek, amelyet azután egy újraszületés követ, már ha egyáltalán megéri a beavatandó. Többnyire megéri, mert nem akárkivel kezdik el a szertartást, az illetőnek addigra már számtalanszor bizonyítania kell az alkalmasságát. A beavatás nem beavatkozás; nem olyan jellegű, mint egy orvosi műtét. Az orvosi beavatkozás általában kívülről jön, és alapvetően megváltoztatja a szervezetben zajló folyamatokat vagy az ottani állapotokat. A beavatás viszont egy sokkal korábban elkezdődött pszichológiai folyamat lezárása, megkoronázása, betetőzése. Ezért is kísérik általában látványos szertartások. A beavatási szertartást egy hosszú beavatási folyamat előzi meg, amelynek során az alkalmatlanok lemorzsolódnak. A lemorzsolódottakat nem kell sajnálni. Nem azért nem, mert „megérdemelték a sorsukat”, hanem éppen ellenkezőleg, azért nem, mert így is épülésükre szolgált a procedúra. Amit közben megtanultak, az övék marad, és ami még fontosabb: kipróbálták magukat, tisztába jöttek képességeikkel és azok korlátaival. Így sokkal jobb eséllyel találják meg a helyüket a világban mind a világ, mind saját maguk megelégedésére. Persze minden dolognak van selejtaránya, a beavatási folyamatnak is. Ha azonban jól van felépítve a teljes folyamat, akkor a selejtarány elenyésző. A sok ezer éves kultúrán és tapasztalaton alapuló beavatási szertartások selejtaránya általában nagyon alacsony. Csak egy példa a világ minden táján megtalálható rengeteg közül: ritka az olyan tibeti lámajelölt, aki a beavatási

folyamatát betetőző többéves tetszhalálból nem éled fel, bár ilyen is előfordul. És nem titkolózás miatt nem hallunk ilyen esetekről. A felélesztés folyamatát a környék apraja-nagyja követi, mint a Szamszára című szép filmben láthattuk. Nagyobb a veszély, ha a beavatási folyamat egy viszonylag magasabb szintje spontán módon (vagy kontár tréner közreműködésével) jön létre. Ilyenkor könnyen felléphetnek komoly pszichológiai problémák is. De az ember szerencsére eléggé robusztus lény. Többnyire az ilyen váratlan megrázkódtatásokat is a saját javára tudja fordítani, mint az említett rádióriporter, vagy legalábbis túlteszi magát rajta, mint a színész.

Az intelligencia öröklődése Mennyire öröklött az intelligencia, illetve mennyire a környezet határozza meg? E kérdés körül rendszeresen fellángol a vita, körülbelül tíz-tizenöt évenként, lassan száz éve. Mintha a politikát látnánk, annak normálisabb országokban szokásos változatát: egy évig hevesen zajlik a vita, azután egy darabig a kérdés többé-kevésbé lekerül a napirendről. Az intelligenciavita abból a szempontból is hasonlít a politikára, hogy lényegében mindig ugyanarról szól a következő vita, mint az előző vagy az ötven évvel korábbi. Az egyik fél, a hereditáriánusok szerint az intelligenciát alapvetően meghatározzák a szülőktől öröklött gének, és ezen a környezeti hatások már csak viszonylag keveset árnyalnak. A másik fél, az environmentalisták szerint minden ember tiszta lappal (tabula rasa) születik, és erre azután a környezet ír rá mindent, ami majd az intelligencia szintjét meghatározza. A vita mindig tisztán tudományos vitának látszik, amely pusztán azért kerül a lapok hasábjaira, mert a közönséget érdekli. A közönséget valóban érdekli, és éppen ez határozza meg a vita fellobbanásának ciklusidejét. Akkor válik megint aktuálissá a téma, amikorra a közönség elfelejti, hogy legutóbb ugyanezt olvasta, és akkor is érdekelte. A tudósoknak meg, akár a politikusoknak a nálunk szerencsésebb országokban, a két fellobbanás között jut idejük arra is, hogy nyugodtan dolgozzanak. Amikor a vita fellobban, tudományról már valójában nincs szó. Politikáról annál inkább. Például: mire költsünk többet: az oktatásra vagy a rendőrségre? A hereditáriánusok gondolatmenete azoknak az érveit segíti, akik szerint a rendőrségre érdemes inkább költeni. Ha egyszer a gének úgyis meghatározók, akkor reménytelen az iskolákban javítani azokon, akik intelligenciahiány miatt antiszociálisak, ehelyett inkább a rendőrséget kell erősíteni, hogy kordában tartsák őket. Az environmentalisták érvei viszont inkább az oktatás fejlesztése mellett szólnak: ha jobbak lesznek az iskolák, eleve kevesebb rendőrre lesz szükség. De mit mond minderről a tudomány? A politikai vita szempontjából ez majdnem mindegy. Ott bonyolult tudományos érvek számára nincs terep – igen vagy nem, ezt tessék megmondani. Vagy legalább egy arányszámot, azt még értjük. Hát ha ez kell, arányszám van dögivel. Mondjuk a hereditáriánusok belátják, hogy azért a környezetnek mégiscsak van némi szerepe, és azt mondják, az arány 70-30. Az environmentalisták is engednek

a teljes tabula rasából, és ők mondjuk a 20-80-as arányt sulykolják a közönségbe. Mindkettő nagyon tudományosnak hangzik. Mit jelent mondjuk egy 70-30-as arány az öröklődés javára? Első ránézésre egyszerű és logikus a dolog. De ha kicsit komolyabban belegondolunk, akkor már igencsak súlyos kérdések merülnek fel. Azt jelentené ez, hogy mondjuk egy átlagos értelmű, azaz 100-as IQ-jú ember a szüleitől örököl 70-et, ami épp a szellemi fogyatékosság határa körül van, és ehhez tesz hozzá a környezet még 30-at, azaz egy debilt? Valójában van értelmes definíciója ezeknek a százalékoknak, csak úgy már nem olyan egyszerű, pár szóval kifejezhető a dolog. Úgy lehet értelmessé tenni ezeket az értékeket, ha azt számoljuk ki, hogy az egyes emberek közötti különbségekből mennyit magyaráz az egyik, illetve a másik faktor, adott esetben a környezet, illetve az öröklődés. A baj csak az, hogy így már a két szám összege nem feltétlenül 100. Nem azért, mert lehetnek egészen más dolgok is, amelyek közrejátszanak az intelligencia alakulásában, mondjuk például asztrológiai tényezők, amelyek a születéstől meghatározottak, de nem öröklöttek. Akkor sem feltétlenül száz az összeg, ha feltételezzük, hogy valóban csakis ez a két dolog, a környezet és az öröklődés határozza meg az intelligenciát. Elképzelhetők az intelligenciának olyan aspektusai is, amelyeket ugyan az öröklődés és a környezet együtt meghatároz, de külön-külön egyik sem. Egy kis abszurd példa talán jobban megvilágítja a lényeget. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben az intelligenciát csakis egyetlenegy gén határozza meg, és annak csakis kétféle alternatív formája létezik. Ugyanakkor ebben az elképzelt világban környezetből is kétféle van csak, mondjuk a liberális és az autoriter. (Itt most e szavak politikai felhangjaitól tekintsünk el: ebben az elképzelt világban mindkét fajta környezet lehet egyformán szeretetteljes és támogató, csak éppen egy alapelvben különböznek.) Ebben az elképzelt világban akinek az egyik gén adatott, annak ha megmondják, mit csináljon, azt boldogan csinálja és remekül fejlődik, míg ha nem mondják meg neki, akkor elbizonytalanodik és nem fejlődik. E gén hordozójának egy autoriter környezet kedvez és egy liberális környezet árt. Akinek viszont a másik gén adatott, az pont fordítva működik. Ha megmondják neki, mit csináljon, ellenáll, leblokkol vagy dacolni kezd és nem fejlődik, ha viszont csak annyit mondanak neki, hogy találd meg magadnak, amit csinálni akarsz, csak az a fontos, hogy valamit intenzíven csinálj, akkor megtalálja azt, ami érdekli és remekül fejlődik. E gén hordozójának egy liberális környezet kedvez és egy autoriter környezet árt.

Minek tulajdonítsuk az intelligencia alakulását ebben az absztrakt, képzelt világban: a környezetnek vagy a géneknek? Egy environmentalista azt fogja mondani, hogy nyilván a környezetnek, hiszen mindenki számára adottak a génjei, és a fejlődés csakis a környezetén múlik. Egy hereditáriánus viszont azt mondja, hogy mindenki egy adott környezetbe születik, és ezen belül csakis a génjei mondják meg, mire viszi – ezért főleg a géneknek köszönhető az intelligencia. Egy tudós pedig azt mondja, különkülön egyiknek sem, csakis a kettő együttesének. Amikor azonban a vita fellobban, az ilyen bonyolult gondolatmenetek elfelejtődnek, és csakis az environmentalista, illetve a hereditáriánus érveket lehet hallani, azokat viszont jó zajosan. Holott a lényeg éppen az olyasfajta jelenségekben bújik meg, mint amit ez a kis abszurd, elképzelt világ demonstrál. A két szám összege távolról sem feltétlenül 100. Ma is tudományos vita tárgya, hogy pontosan mennyi, mivel nehéz olyan vizsgálatokat folytatni, amelyek ezt kellő pontossággal mérik. De könnyen lehet, hogy éppen az intelligencia esetében még 50 sincs az összeg, ráadásul az is lehet, hogy a környezet változásával ez a szám is folyton változik. Ezért a tudománynak az intelligenciavitához csak nagyon kevés hozzászólnivalója van, és ami esetleg van, arról a vita nemigen szól. Az eddigiekből ugyanis az következik, hogy akkor fejlődik a legjobban a gyerek, ha neki megfelelő környezetbe kerül. Mivel sokfélék vagyunk, az a célszerű, hogy sokféle környezetet hozzunk létre. Létezzen autoriter és liberális iskola is, és még sok másféle is, hogy mindenki a legjobb eséllyel találhassa meg az ő adottságainak leginkább megfelelőt.

Városi legendák A városi (avagy: urbánus) legendák, más néven városi mítoszok a modern népköltészet termékei. Talán csak a modernségük különbözteti meg őket a népi nagyotmondás hagyományos münchhauseni, háryjánosi és egyéb, még sokkal régebbi formáitól. Pontos definíció helyett lássunk néhány példát. Szinte mindenkinek ismerősen cseng a történet, amikor egy amerikai hölgy vett egy mikrohullámú sütőt, majd úgy gondolta, halad a korral, és a kutyáját ezentúl a kemence helyett modernebb módon fogja fürdetés után megszárítani. A kutya rosszul viselte ezt a fajta szárítást, a nő pedig beperelte a gyártót, mondván, a kutya halálát, az ő lelkének pedig súlyos sérülését okozta, mert nem írta rá a sütőre, hogy kutyák szárítására nem alkalmas – és megnyerte a pert. A történet minden bizonnyal nem igaz, de annyira beleillik az amerikaiak stupiditásáról és jogrendszerük túlkapásairól alkotott előítéleteinkbe, hogy ha netán nem igaz, az csak a véletlen műve lehet. Ha valaki kételkedik benne, csak magát járatja le, mivel valójában teljesen mindegy, igaz-e a sztori vagy sem. Aki kétli, egy jó poénnal lesz szegényebb, és az önbecsülése is kárt szenved, hiszen az amerikaiak legyenek legalább hülyék, ha már ennyire előttünk járnak technológiában, szervezettségben. Valahol helyre kell hogy álljon a világ rendje. Nem véletlen, hogy ez a városi legenda Angliában terjedt el a leginkább. Bár falun is használnak mikrosütőt, ez a fajta sztori tipikusan városi termék. És modern, a nagyotmondó juhász ezt a történetet még biztosan nem mesélhette. Ahogy a hűtőgépszerelő sok országban ismert esetét sem. Aki netán nem ismerné: Egy férj egyedül fogadta otthon a hűtőgépszerelőt, összebarátkoztak, és a férj lement sörért, miközben a szerelő dolgozott. A feleség közben hazajött, és csak a férfi hátsó felét látta, hát benyúlt neki. A szerelő úgy meglepődött, hogy beverte a fejét a fridzsiderbe és elájult. Mentőt hívtak, de amikor elmesélték a történetet, a mentősök úgy röhögtek, hogy leejtették a hordágyat a lépcsőn, és a hűtőgépszerelőnek még a lába is eltörött. De söpörjünk egy kicsit a saját házunk táján is. Ki nem hallotta azt a történetet, amikor egy cigányember elszerette egy útépítő munkás feleségét, mire az útépítő felült a buldózerjére, és ledózerolta a teljes cigánytelepet. Ha nagyon belegondolunk, ez a sztori is teljesen irreális. Egy dózer nem megy százzal, mire odaér a telephez, tuti hogy előkerül néhány izmos roma, és

lepofozza a járgányról a vezetőt. De nem gondolunk nagyon bele, annyira összhangban van ez a sztori is az előítéleteinkkel. Ez a történet egy duplafenekű városi legenda. Azt is hallottam, hogy az egész sztorit valamikor az 1970-es években az akkori híres ellenzéki szociológiai műhely, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai találták ki, hogy mérjék a pletyka terjedését. Tudományos publikációt nem láttam róla – ettől persze még történhetett így. Az is lehet, hogy csak véletlenül nem láttam a hiteles publikációkat. De ismerve az akkori légköri viszonyokat, számomra ez a verzió nagyon városi legenda-szagú, bár legyezné az önérzetemet, hogy lám, tudós kollégáim milyen szellemes kísérletet találtak ki. Túl szép, túl kerek ahhoz, hogy igaz legyen.4 Sokszor mondják, hogy „túl szép a lány”, de tényleg vannak nagyon szép lányok, és persze hogy ilyenekkel próbál inkább kezdeni az, aki mer. De az élet sose ilyen fekete-fehér, legtöbbünk néha mer, néha meg nem. Mindannyiunk kudarcait oldja az, aki városi legenda-szintre tudja emelni a kérdést, arra a szintre, ahol már tök mindegy, hogy tényleg megtörtént-e a dolog, illetve tényleg pontosan úgy történt-e meg. Minderre még rátesz egy lapáttal az emberi emlékezet természete. Bár egységes, általánosan elfogadott memóriamodell még nem alakult ki a pszichológiában, abban a legtöbb kutató egyetért, hogy az emberi gondolkodás alapvetően konstruktív természetű. Az emlékezés többnyire nem a dolgok pontos felidézését, hanem újrakonstruálását jelenti. Élénken emlékszem arra, amikor H. őrnagy nekünk, előfelvételis katonáknak azt mondta, „Én eddig szoláris voltam magukkal, de hogy most kib*ok magukkal, az garnitúra”. Hasonlóan élénken emlékszik erre mindegyik ütegtársam. Sőt, mindenki, aki volt katona – például az Index.hu törzsasztalának Urban Legends topikjában többször is felmerült e sztori, több változatban (a mostanában legdivatosabb verzió olyasmi, hogy „tudom, hogy maguknak diplomatájuk lesz, de hogy itt szopni fognak, az rizikó”). Ettől elbizonytalanodtam, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a mondatot katonatiszt szájából sohasem hallottam, bármennyire is élénken emlékszem rá. De mindegy is, ha nem igaz, annál igazabb – mint minden művészet. Nagy művész az emlékezet. Nehezen megmondható, hol húzódik a városi legenda és az igazság közötti határvonal. Valószínűleg nem is létezik. És ez alól még a tudomány sem tud teljesen kivétel lenni. Nemrég egy hallgatóm dolgozatából tudtam 4

A cikk megjelenése után a kutatóközpont volt munkatársai közül többen is eljuttatták hozzám az erről írt tanulmányt. Ebből kiderült, hogy ugyan nem ők találták ki a történetet, de valóban vizsgálták a terjedését és a variációit.

meg, hogy a küszöb alatti reklám híres sztorija is valójában egy városi legenda. (Arról van szó, hogy egy filmben néhány századmásodpercig felvillantanak mondjuk egy „igyál Coca-colát” szöveget, és bár ezt tudatosan nem érzékeli senki, mégis megnő a kólavásárlás a szünetben.) Elszégyelltem magamat: én ezt a sztorit évek óta rendre beleszövöm az előadásaimba, katedráról terjesztek tehát egy városi legendát. Utánanéztem, hogy hátha épp a városi legendaság itt a városi legenda, de nem vert át a srác: ezt a híres kísérletet valójában sohasem végezték el. Tényleg egy városi legendát terjesztettem a tudományegyetemen. Annyira hiteles volt, és annyira egybevág a kétségtelen tudományos eredményekkel. Nem azt szégyellem, hogy én is terjesztettem egy városi legendát, csak azt, hogy az ELTE katedrájáról tettem, miközben pontosan tudom, mit jelent az egyetem nevében a T betű. Amúgy semmi bajom a városi legendákkal, szegényebb lenne az élet nélkülük.

Könnyen, gyorsan Amikor az 1950-es évek végén egy iskolatársam, aki régi katonatiszti családból származott, először vitt haza oroszból egy egyest, nagyon büszke volt rá. Az otthoni légkörből azt vette le, hogy az ilyesmire büszkének illik lenni, ez egy bátor ellenálló cselekedet. De váratlanul akkora pofont kapott az apjától, hogy begurult az asztal alá. „Jegyezd meg fiam egy életre, hogy az ellenség nyelvét ismerni kell” – tette hozzá az apja. A srác meg is tanult rendesen oroszul, különórák nélkül, pusztán abból, amit az iskolában tanítottak neki, az akkori módszerekkel és az akkori közhangulatban. Ez a dolog kemény útja. Kell hozzá egy atyai pofon és sok tanulás. Az atyai pofont van aki megússza, mert magától rájön, mire van szüksége, vagy mert nem ilyen keménykezű az apja, de a kemény tanulást az sem ússza meg. Ámbár, ha az ember egy kicsit körülnéz a piacon, bőven talál olyan ígéreteket, hogy a dolog anélkül is megy. Nagy mennyiségben kínálnak mindenféle relaxációs, alvás közbeni, villám vagy másfajta „könnyen, gyorsan” nyelvtanfolyamokat. Csodálkozom, hogy az agykontroll vagy a testkontroll mintájára a nyelvkontroll szót még nem láttam valamelyik ilyen tanfolyam szlogenjeként. Végül is mindegy, hogy a cél a szellemi megvilágosodás, az egészséges testsúly vagy a flott nyelvtudás elérése. A lényeg a „könnyen, gyorsan”, valami olyan dolog elérésére, ami általában csak nehezen és lassan megy. Az agykontroll apostolai olyan szellemi állapot elérését ígérik, amely másoknak csak sokéves kemény meditációs gyakorlatok árán sikerül, ha egyáltalán sikerül. A testkontroll ugyanezt a fogyásra licitálja. Mondják, kövér ember sohasem lesz sovány, legfeljebb összemegy. De ez így nem igaz; igenis le lehet fogyni, vagy ha a kövérségnek genetikai oka van, akkor lehet a kövér emberből erős ember. De a tartós jó eredményhez nem úszható meg a kemény munka; sem a nyelvtudás, sem a lelki harmónia, sem az egészséges testsúly esetében. Amikor II. Hierón király arra kérte Archimédészt, hogy vezesse be a matematika rejtelmeibe, a tudós azt válaszolta: „Felség, a matematikához nem vezet királyi út.” Más források szerint ezt Euklidész mondta I. Ptolemaiosznak. Nem tudom, mi az igazság, de a mondás kétségtelenül nagyon régi. És sokkal általánosabban is igaz, nemcsak a matematikára, hanem a nívós nyelvtudásra, a szellemi megvilágosodásra, az egészséges testsúly fenntartására és általában minden magas színvonalú készség elérésére érvényes.

Ezzel nem azt mondom, hogy a „könnyen, gyorsan” módszerek teljesen hatástalan kóklerségek. Az agykontroll-tanfolyamokon sok ember jutott közelebb egy igen értékes lelki békéhez, és a testkontroll hatására is sokan fogytak le sikeresen. Akik hittek ezekben a módszerekben, azok pusztán azzal, hogy a módszert követték, aktívan tettek valamit a cél érdekében. Ezért eleve jobb eredményt értek el, mint akiknek a tevékenysége abban merült ki, hogy kritizálták a módszereket vagy csak lamentáltak. Nagy kérdés azonban, hogy amikor egyik vagy másik módszer hatásosnak bizonyul, az mennyiben tudható be a módszerben való hitnek, és mennyiben ténylegesen a módszernek. Az orvostudományban az ilyesfajta kérdések alapvető jelentőségűek. Ott ki is fejlesztettek olyan vizsgálati eljárásokat, amelyek segítségével különválasztható egy gyógyszerben levő hatóanyag hatása egyéb, elkerülhetetlenül jelen lévő tényezőktől, például annak a puszta ténynek a hatásától, hogy az orvos foglalkozik a beteggel, vagy hogy a beteg pénzt fizet ki az orvosságért. Az ilyen kérdések megválaszolására szolgálnak a placebokísérletek, amikor sem az orvos, sem a beteg nem tudja, hogy a tablettában valójában nincs hatóanyag. Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy sok gyógyszer hatóanyagának valóban van önálló hatása, ami a gyógyszeripar számára kétségtelenül jó hír. De ugyanakkor az is világossá vált, hogy nemritkán az orvos puszta jelenléte is gyógyít, akkor is, ha tudtán kívül placebót ad a betegnek. Sőt, a kísérletek eredményei azt is kimutatták, hogy a drága placebo sokszor jobban gyógyít, mint az olcsó – ez a gyógyszeripar számára talán még jobb hír. Ilyen igényességű kísérletekkel sajnos semelyik „könnyen, gyorsan” módszerrel kapcsolatban sem találkoztam. A módszerek reklámjaiban bemutatott látványos egyedi példák pedig számomra enyhén szólva kétes hitelűek. Ennek ellenére előfordulhat, hogy némelyik „könnyen, gyorsan” módszer valóban hatékonyabb, mint a többi. Akár még az is megeshet, hogy egy-egy ember esetében a „keményen, lassan” módszerek sikerét is felülmúlja. De ez nem feltétlenül a módszer erénye. Volt, aki az 1950-es évek iskolájában is kiválóan meg tudott tanulni oroszul, de ebből nem következik az akkori nyelvtanítási módszer üdvözítő volta. A motiváció útjai kifürkészhetetlenek. Van, akinél pusztán az a hit, hogy most végre menni fog, átfordítja a „könnyen, gyorsan” módszert valami keményebbe úgy, hogy közben maga sem veszi észre, mennyit dolgozik. A „könnyen, gyorsan” módszerek mindegyike sok embernél eredményes. Leginkább azoknál, akik komolyan hisznek benne, mondjuk mert tetszik nekik a hozzá kapcsolódó ideológia, vagy mert egy szépen csomagolt, kulturáltan kinéző anyagot kapnak, vagy akár az ára miatt – mint a

placebokísérletek mutatták, ilyen is van. És sokan vannak, akiknek csak az a céljuk, hogy az eredmény különbözzön a nullától, akármilyen kicsit is – akinél ez a helyzet, annál ezek a módszerek eleve sikerre vannak ítélve. Ha a hit önmagában eredményessé tehet egy módszert, akkor sok nyelvtanulónak, lelki békét keresőnek vagy fogyni vágyónak valódi érdeke, hogy időről időre legyenek divatos módszerek, amelyekben hinni lehet. Majd mindenki eldönti magának, miben akar és tud hinni – legyen mindenkinek az ő hite szerint. Ebből a szempontból nézve teljesen mindegy, hogy az eredményesség hány százalékban tudható be a módszer tényleges hatékonyságának, mennyiben a hitnek és mennyiben valamiféle placebohatásnak. Mindig lesznek aktuális csodaszerek és csodamódszerek, és ezek előbb-utóbb mindig el fognak kopni, ahogy elvesztik az újdonságértéküket. De a banális kemény út mindig megmarad, bár annak a módszerei is folyamatosan változnak, egyre hatékonyabbakká válnak.

Varázsigék Az 1950-es évek nagy futótriója (Iharos, Rózsavölgyi, Tábori) 1955-ben tíz világcsúcsot állított fel, és népszerűsége az aranycsapatéval vetekedett. Mindhárom futó edzője Iglói (korábban: Ignácz) Mihály, vagy ahogy mindenki hívta: Náci bácsi volt. Évekkel később a nagy trió mindegyik tagja úgy emlékezett vissza, hogy volt Náci bácsinak egy varázsigéje, amit mindig bekiabált a verseny közben, és ettől tudtak nyerni. Azt azonban egyikük sem tudta felidézni, hogy mik voltak ezek a bűvös szavak. Az 1970-es években ez a történet nagyon izgatta Bányai Éva pszichológiaprofesszort, aki akkor fiatal hipnóziskutató volt. A hosszútávfutók is valamiféle transzállapotban futnak, ami sok szempontból hasonlít ahhoz, ami a hipnózis során alakul ki. A hipnózis esetében a transzállapotot a hipnotizőr szavai hozzák létre – jó lenne hát tudni, hogy a híres sikeredző milyen szavakat használt, amelyekre a tanítványai csak így, rejtélyes varázsigeként emlékeznek vissza. Iglói Mihály 1956 után külföldön folytatta az edzősködést, előbb Görögországban hozott létre egy csodacsapatot, majd Amerikában, és az 1970-es években visszavonult. Bányai Évának amerikai tanulmányútja közben sikerült megtalálnia őt. Náci bácsi a kérdésre elmosolyodott, és így válaszolt: „Mindig ugyanazt mondtam: azt, hogy most tudsz erősíteni.” A hipnóziskutató számára azért volt érdekes az edző válasza, mert kutatásaiból és gyakorlatából is már régóta tudta, hogy a hipnotizőrnek mindig a lehető legegyszerűbb szavakat kell használnia. A legegyszerűbb szavakat, amelyek az adott helyzetben a lényeget a lehető legpontosabban fejezik ki – és e két dolog nem mond ellent egymásnak. Így kristályosodnak standard „varázsigékké” a hipnotizőr szavai, és így váltak legendássá az edző szavai anélkül is, hogy a futók konkrétan emlékeztek volna rájuk. Általában is ez minden varázsige legfőbb jellemzője, a világ összes kultúrkörében. Mindig a lehető legegyszerűbben, például: „Szezám, tárulj!” (Más fordításban: „Szezám, nyílj ki!”) És mégis, a varázsigék közös tulajdonsága, hogy folyton elfelejtjük őket, általában épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Ali baba kapzsi testvérének egyszer még sikerült felidéznie a kincseket rejtő sziklabarlangot nyitó varázsigét, de miután odabent a kincseket összepakolta, már nem jutott eszébe a varázsszó, és ez lett a veszte. Addigra már annyi minden járt a fejében, hogy mindenféle flancos magok jutottak eszébe a búzától az árpáig, de épp az (ott) egyszerű szezám nem.

Goethe A bűvészinas című versében a tanítványnak sikerül táncra perdítenie a seprűnyelet a mester távollétében, de lecsillapítani már nem tudja. Amikor elkeseredésében baltával esik neki, két seprűnyél táncol egyre vadabbul és egyre rombolóbban. Amikor a mester végre megjön, mindössze ennyit mond: „A sarokba! / Seprű, seprű / Légy, ami vagy.”5 Szándékosan egy vitatható pontosságú, rím nélküli nyersfordítást írtam ide, bár a szótagszám véletlenül stimmel. Kardos László míves műfordítása bonyodalmasabb szavakat ad a mester szájába, amivel jórészt el is veszti a vers varázserejét. Csodálatos magyartanárommal, a néhai Gartner Évával egyszer egy játszótéren beszélgettünk. Közben két fiú teljesen megvadulva szórta a homokot a kismamákra és csemetéikre. A kismamák szidták őket vagy könyörögtek, de mindez csak olaj volt a tűzre. Egyszer csak Gartner Éva felállt, odament a két fiúhoz, és valamit mondott nekik, mire a gyerekek szó nélkül abbahagyták a vadulást. Lenyűgözve kérdeztem tőle, mit mondott? „Azt, hogy ez be van fejezve.” Egy vérbeli tanár alkalmazta az ő varázsigéit. Tőle tanultam meg azt is, hogy a költészet nem más, mint varázslat, bár ezt sohasem mondta ki ilyen explicit módon. A versforma, a rím, a ritmus mind csak segédeszköz – a lényeg, hogy a vers: varázsige. Ez különbözteti meg a prózától. Ezért van az, hogy verset csak szóról szóra érdemes tudni, miközben a prózát bőven elég tartalmilag felidézni, akármilyen csodálatos stílusa is van. Egy-egy vers pontos megtanulása valójában nem irodalmi ismereteinket bővíti, hanem a varázsigék iránti fogékonyságunkat fejleszti, befogadóként is, és talán valamikor majd mesterként is. A varázsigéket nem lehet akármikor kimondani, csak úgy maguktól nem működnek. A hipnózis esetében viszonylag könnyű helyzetben van a hipnotizőr, mert az alany eleve úgy ül le elé, hogy azt kívánja, kerüljön hipnózisba. De még így is a hipnózis létrehozásának legfontosabb előfeltétele az, amit a pszichológusok szakszóval raportnak neveznek. A raport annak a helyzetnek a kialakítását jelenti, amelyben a hipnotizőr átveszi, a hipnotizált pedig átadja a helyzet irányítását, azaz ideiglenesen lemond az önálló kezdeményezésről. A raport kialakításának sokféle technikája van, de mindegyikben közös az, hogy a hipnotizőrnek teljesen hitelesnek kell lennie. Enélkül a hipnózis egyszerű varázsigéi hatástalanok, vagy esetleg, ami még rosszabb, úgy működnek, mint a bűvészinas szavai: elindítanak egy folyamatot, aminek azután már nem ura a folyamat elindítója.

5

Az eredetiben: „In die Ecke! / Besen, Besen, / seids gewesen.”

A futóedző esetében a raport a versenyzőkkel már jóval a verseny előtt kialakult a kemény edzéseken. Az edzőnek a verseny közben már csak az alkalmas pillanatot kellett megtalálnia, amikor a varázsige a legjobban hat. A magyartanár esetében pedig arra kellett rájönnöm, hogy én hiába is mondanám ki az ő varázsigéjét, nekem nem működne, mert nem tudnék úgy odaállni a gyerekek elé, hogy a raport azonnal, szinte automatikusan kialakuljon. Ehhez kellett a nagy tanári tapasztalata és személyes hitelessége. De még teljesen hiteles embereknek sem könnyű megtalálni a varázsigéket, éppen szélsőséges egyszerűségük miatt. Az ember akaratlanul is mindent túlbonyolít, mert állandóan gondolkodik. Valóban, az EEG-s kutatásokból tudjuk: az ember az egyetlen olyan élőlény, amely sohasem áll le a gondolkodással. Más élőlények még a nappal jelentős részében sem mutatják a gondolkodás semmi jelét, az ember viszont még alvás közben is hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de folyamatosan gondolkodik. Talán azért olyan erős a varázsigék hatása, mert egy-egy pillanatra mégis leállítják, vagy legalábbis rövidre zárják ezt a folyamatot.

Alapérzelmek A pszichológusok szoktak alapérzelmekről beszélni. Ezek között általában az öröm, a szomorúság, a harag, az undor, a félelem és a meglepődés szerepel. Néhány szerző esetleg egy-két további érzelmet is bevesz az alapérzelmek közé (például a bizalmat vagy a megkönnyebbülést), vagy egyet-kettőt kihagy e hat közül is. Miért éppen ezeket az érzelmeket tekintik a pszichológusok alapérzelmeknek, és ha már nagyjából ezeket, akkor miért nem alakult ki teljes egyetértés az egyes szerzők között? A természettudományokban általában akkor szoktunk egy fogalmat kellőképpen stabilnak, megalapozottnak tekinteni, ha legalább két, egymástól alapvetően különböző megközelítés ugyanarra az eredményre vezet. Például az erő nagyon illékony, nehezen megragadható fogalmát akkor sikerült a fizikusoknak „megszelídíteni”, amikor ugyanahhoz az erőfogalomhoz vezetett Newton első törvénye (erő = tömeg x gyorsulás), illetve Hooke törvénye a rugalmas alakváltozásokról – az előbbi tisztán elméleti úton, az utóbbi pedig tisztán kísérleti úton. Ez a szigorúan szakszerű megközelítés távolról sem ragadja meg az erő fogalmának minden fontos aspektusát. Például semmit sem mond arról, hogy az erő „akarat / mely előbb vagy utóbb diadalt arat”. Mefisztó önjellemzése sem értelmezhető ebben a keretben: „Az Erő része, mely örökké rosszra tör s mindig jót mível.” Viszont ebben a gondolati keretben szellemes kísérleteket lehetett végezni, például spirálrugókra erősített súlyokkal, ahol egyidejűleg megjelent a gyorsulás is és a megnyúlás is, és így ki lehetett deríteni, hogy a fizikai tudományok számára a Newton-féle erőfogalom nagyon is széles körben megfelelő. Nem gondolom, hogy a pszichológiának mindig a standard természettudományok példáját kellene követnie. Ismereteink jelenlegi szintje mellett ez többnyire reménytelen vállalkozás is lenne. Van a világ okos emberi megismerésének számos más módja is, például a filozófia, a misztika, a művészet, vagy akár a vallásos hit. Amit azonban a tudomány segítségével is meg lehet ismerni, annak érdemes így járni a végére akkor is, ha ez az út nagyon lassú és bonyodalmas. Ezen az úton ugyanis nem csak magát a tudást szerezhetjük meg a világról, hanem azt is pontosan meg tudjuk mondani, hogy amit tudunk, azt honnan tudjuk.

Az alapérzelmek kérdésében sikerült a pszichológiának meglehetősen messzire eljutni ezen az úton. Itt is két egészen különböző, egymástól távoli kutatási irány eredményeinek váratlan összecsengése vezetett sikerre. Az egyik kutatási irány követői azt vizsgálták, hogy melyek azok az érzelmek, amelyeket a világon mindenki felismer egy másik ember arcáról. Természetesen a pszichológiában nincs olyan, hogy „kivétel nélkül mindenki” – ebben a tudományban azt a számot, hogy 100%, el kell felejteni. Mégis óriási különbség, hogy egy arckifejezést látva az emberek 80%-ának jut az eszébe ugyanaz az érzelem, vagy legfeljebb az emberek 1020%-ának. A legkülönbözőbb kultúrákban (elzárt törzsi közösségekben is) készítettek olyan felvételeket, amelyeken valaki éppen valamilyen érzelmet élt meg. Ezek után nagyon sok helyen kértek embereket arra, hogy azonosítsák a felvételeken látható érzelmeket. Az eredmények nagyon látványos különbségeket mutattak az egyes érzelmek között. Voltak olyan érzelmek, amelyekről mindenütt a világon nagyjából ugyanúgy ítélték meg a felvételeket és voltak olyan érzelmek, amelyek megítélésében teljes volt a kuszaság. Az imént felsorolt hat érzelem közül az első négy (öröm, szomorúság, harag, undor) arckifejezéseit mindenütt, minden kultúrában lényegében egyformán értik, és a következő kettő (félelem, meglepődés) megítélésében is csak csekély eltérések mutatkoztak. Attól függően, hogy hol húzzuk meg a határt, beszélhetünk négy vagy akár nyolc-tíz olyan érzelemről, amelyeket egy arcról viszonylag egyértelműen és főleg: kultúrától függetlenül le tudnak olvasni az emberek. Ez azonban még aligha lenne elég ok arra, hogy ezekről az érzelmekről mint alapérzelmekről beszéljünk. A másik kutatási irány követői abból indultak ki, hogy az érzelmeket általában jól mérhető élettani változások is kísérik. Megváltozik a szívritmusunk, a légzéssűrűségünk, a vércukorszintünk, megváltoznak bőrünk elektromos vezetési tulajdonságai, kitágul vagy összeszűkül a pupillánk, és így tovább. Csakhogy a különböző érzelmek hatására mindezek nem egyforma mértékben történnek meg. Például a szívritmusunk sokkal erősebben emelkedik a bánat, mint az öröm esetében, ugyanakkor a testhőmérsékletünk az öröm hatására emelkedik többet. A kutatók találtak olyan érzelmeket, amelyeket ezeknek az élettani változásoknak egy-egy jól meghatározható mintázata szokott kísérni. Olyannyira, hogy magából a mintázatból nagy biztonsággal kikövetkeztethető az illető személy által megélt érzelem akkor is, ha csak a mérési eredményeket látjuk, magát a személyt nem. Bizonyos érzelmekre tehát az jellemző, hogy az őket kísérő élettani mintázat minden ember

esetében nagyon hasonló, noha a mintázat általános intenzitásában lényeges egyéni különbségek mutatkoznak. Más érzelmekre ilyen általános, egységes mintázat nincs: ezeket az érzelmeket a különböző emberek más és másfajta élettani mintázatok kíséretében élik meg. Azok az érzelmek, amelyeket jól azonosítható élettani mintázatok mellett élünk meg, lényegében ugyanazok, mint amelyeket mindenütt a világon felismernek az arckifejezés alapján. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy miért éppen ezeket az érzelmeket tekintik a pszichológusok alapérzelmeknek. Természetesen az alapérzelmek száma attól függ, hogy hol húzzuk meg a határt a megegyezés pontosságában. Ez ad választ a másik kérdésre, hogy miért nincs egyetértés a pszichológusok között az alapérzelmek számáról. De akár a felsorolt hat érzelmet tekintjük alapérzelmeknek, akár egykettővel többet vagy kevesebbet, az alapérzelmek kiemelt és különleges szerepet játszanak az ember lélektani működéseiben. Ezt jó néhány további, egészen másfajta pszichológiai kutatás is kimutatta. Csakhogy: az alapérzelmek közül hiányzik a szeretet. Ezt az érzelmet még amikor hirtelen járja át az embert, akkor sem ismerjük egyértelműen fel arckifejezés alapján, és nem tartozik hozzá többé-kevésbé egyértelmű élettani mintázat sem. A szeretet nem szerepel a standard természettudományos eszközökkel jól megragadható, minden emberre többé-kevésbé egységes módon működő érzelmek között. Ez az alapvetően fontos érzelem valahogy egészen más anyagból van szőve, mint az alapérzelmek. Ha egy pillanatra tisztán csak a pszichológia szempontjából nézzük a dolgokat, innen is láthatjuk, miért volt a világnak oly nagy szüksége arra, hogy Jézus megszülessen.