Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? 9789633041956 [PDF]

Zitiervorschau

A kötet gondozásában közreműködött a Feldmár Intézet. A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a filozófia, az etika és az interperszonális fenomenológia eszközeivel közelít az emberek közti viszonyokhoz. Az intézet által szervezett előadások, workshopok és csoportok célja, hogy minél többen lehessenek aktív részesei az értelmes, szabad és szégyenérzet nélküli kommunikáció élményének.

www.feldmarintezet.hu Feldmár Intézet

FELDMÁR ANDRÁS HOGYAN LESZ A GYEREKBŐL FELNŐTT?

hvg könyvek

A könyv Feldmár András 2012 nyarán, Ozorán tartott angol nyelvű előadás-sorozatának anyagából készült. Feldmár András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? © Feldmár András, 2014 Fordította © Dufka Hajnalka, 2014 Szerkesztette: Szörnyi Krisztina Borító: Szabó Balázs HVG Könyvek Kiadóvezető: Budaházy Árpád Felelős szerkesztő: Tanács Eszter ISBN 978-963-304-195-6 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni. Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2014 Felelős kiadó: Szauer Péter www.hvgkonyvek.hu Nyomdai előkészítés: Sörfőző Zsuzsa Nyomás: Generál Nyomda Kft. Felelős vezető: Hunya Ágnes

Amikor szülő és gyermek kapcsolatáról gondolkodom, természetesen magamról gondolkodom, gyermekként és szülőként egyaránt. Két gyermekem van. Nagyon magányos gyermek voltam.

I. CSECSEMŐBŐL GYERMEK

Szerintem a gyerekek nem teljesen tudatosan érzékelnek. Úgy értem, nincsenek mindennek tudatában. A kezdet kezdetétől csak úsznak a világban. Mahatma Gandhi ezt úgy fogalmazta meg, hogy a szüléink fogantatásunk pillanatában megtapasztalt tudatállapota végigkísér bennünket, mint egy felhő. Ez lehet sötét, és lehet boldog felhő, lehet csodálatos vagy szörnyűséges. Főleg attól függ, milyen tudatállapotban volt az anya abban a pillanatban, amikor megfogant benne a gyermeke. A fogantatás az a pillanat, amikor talán a legnépszerűbb voltál egész életedben. Sok milliárd sejtje volt akkor anyádnak, ám abban a pillanatban, amikor apád spermája találkozott az édesanyád petesejtjével, és a genetikai információk kicsomagolódtak és összekeveredtek, akkor bekapcsoltak téged. Addig nem léteztél, és attól fogva hirtelen létezni kezdték A zigóta létrejötte az a pillanat, amikor megérkeztél, és erről értesült az anyád testének minden egyes sejtje. Ez pont olyan, mintha többmilliárdos közön 9

séged lett volna, amelynek tagjai hirtelen egyszerre megtudták, hogy ott vagy. Én úgy hiszem, hogy minden sejt, akár a zigó- ta, amelyből kinőttél, tudattal és memóriával rendelkezik. Nem pontosan ugyanolyannal, mint amilyennel a tegnapra emlékszünk, de mégis valamiféle emléktárral. Minél korábbról származik egy emlék, annál inkább olyannak tűnik, mintha érzelem lenne. Sokszor az ún. őrültség vagy elmezavar lényegében azt jelenti, hogy az ember emlékszik valamire, de fogalma sincs, mire, és nem is tudja, hogy emlékszik. Azt hiszi, valami elárasztja abban a pillanatban, és nem tudja, mit kezdjen vele. Ilyenkor nagy valószínűséggel egy emlékről van szó, és minél elsöprőbb erővel hat, annál korábbról származik. Ha az anya sokkhatás alatt állt a fogantatás pillanatában, akkor a gyermeke később nehezen fog tudni megérkezni bárhová is. Nehéz lesz arra számítania, hogy örülnek neki és szívesen fogadják. Nehéz lesz hinnie abban: jó dolog, hogy itt van. Tegyük fel, hogy ma meghalsz, és holnap újjászületsz egy fogantatáson keresztül! Egy férfi és egy nő szeretkezni fog, és hirtelen ott teremsz. Az új reinkarnációdban. Vedd sorra az összes embert, akit csak ismersz! Mindenkiről gondolkodj el, és kérdezd 10

meg magadtól: kinek a méhében szeretnél megfoganni holnap, ha ma meg kellene halni. Egyértelmű a döntés? Könnyű kitalálni? Például ha férfi vagy, és van barátnőd, akkor szeretnél-e az ő méhében megfoganni? Ha elölről kezdenéd az életet, szeretnéd, ha a barátnőd lenne az anyád? Talán nehéz megérteni, merre is visz ez a gondolat De szerintem gyakran a kapcsolat felbomlása a születésszabályozás egyik módja. A legjobb fogamzásgátlási módszer az, ha nem élünk jó kapcsolatban. És gyakran az sem számít semmit, mit mond az ember. Mondhatod azt, hogy te tényleg akarsz gyereket, de a termékenységi problémák 90%-ának hátterében valójában az áll, hogy nincs hely egy új élet meghívására a már fennálló kapcsolatba. Ugyanis a párnak meg kell halnia ahhoz, hogy a háromtagú család megszülethessen. Ha a férfi vagy a nő úgy akarja folytatni az életét, mintha semmi sem történt volna, lehet, hogy semmi sem fog történni. A születéstől számított plusz-mínusz 9 hónapos időszakot franciául - Lucien Lévy-Bruhl nyomán Jung így nevezte: participation mystique, azaz misztikus részvétel. Ezt az időt mindannyian anyánk tudatállapotában - a tudatában és a tudattalanjában - úszkálva éltük meg. Mindenről tudtunk, amit 11

az anyánk gondolt vagy érzett, semmit sem tudott elrejteni előlünk. Ez fordítva is igaz, anyánk ránk volt hangolva. Ha semmi sem vonta el a figyelmét, akkor annyira ismert, mint önmagát. Az anyaméhben soha nem éhezik a baba. A csecsemő számára egy új érzés, ha megéhezik, és akkor rögtön elkezdi maga elé képzelni az anyamellet. Ha az anya rá van hangolva a gyermekére - márpedig egy átlagos mértékben odaadó édesanya általában rá van hangolva -, mihelyt a csecsemő kinyitja a szemét, egy tejjel teli, gyönyörű anyamellet lát maga előtt, egy mellbimbót, amelyet csak el kell érnie. Ez tényleg így van. Akiknek közülünk ilyen élmény adatott meg újra és újra és újra, 24 órán belül 6-9 alkalommal, vagy akár még többször is, azok megtanulták, hogy amit elképzelnek, amire vágynak, az ott van számukra a világban. Ezzel kezdődik minden. Az imagináció, az akarat, a vágy alapja az, hogy ebben a korai, függő állapotban frusztráció nélkül megkapod mindazt, amire szükséged van. Az első filmvászon az anyamell. Amíg a csecsemő szopik, ábrándok és álmok jelennek meg előtte, amelyeket azonnal kivetít az anyamell vásznára. Az anya a helyi képviselője a világmindenségnek, amelybe a gyermek beleszületett. Ahogyan az anya 12

a csecsemőjéhez viszonyul, úgy mutatja be neki a világot. Ha valamilyen oknál fogva történetesen az anya férje talál egy szeretőt magának a terhesség alatt, vagy az anyja meghal, vagy bármilyen tragédia, traumatikus élmény éri, akkor nem tud olyan figyelmet fordítani a gyermekére, amilyet az megérdemel. Pedig erre a figyelemre - hogy bizonyos dolgokat vár az anyjától - a csecsemő már évezredek óta rá van hangolva. Az anyaméhben lenni egyfajta ígéret, hogy az anya mindig ott lesz velünk a külvilágban is. Ha nincs ott, akkor az embert csúnyán elcsábították és cserbenhagyták. Ez a megtévesztés akkor kezdődik, ha az anya figyelme bármilyen okból elvonódik a gyerekről - és itt most nem vádolok senkit, egyszerűen így zajlik. Ha az anya nem tud odafigyelni a gyerekére, akkor a gyerek úgy érzi, elcsábították és átverték. Ígéretet kapott, amelyet nem teljesítettek. Sokat gondolkodtam azon, miért van, hogy bizonyos emberek nagyon nyitottak a csábításra, mások nagyon hajlamosak csábítani, és egyesek el tudják őket csábítani, ők pedig nem csábítanak. Hogyan lehet ez? Úgy gondolom, talán Don Juan története választ adhat erre. Ez a férfi egy gyönyörű nő méhében fogant meg, akit a szeretője elhagyott, miután 13

a nő teherbe esett. Akkoriban nagyon nehéz volt egyedülálló anyaként boldogulni, de a nő mégis talált egy fogadót, ahol nevelgethette a fiát, miközben nagyon keményen dolgozott. Egy napon egy jóképű vendég szállt meg a fogadóban. Az anya és a fiatalember egymásba szerettek, és amikor a férfi tovább akart állni, a nő megkérte: „Vigyél magaddal engem is!” A férfi azt válaszolta, hogy őt magát szívesen elviszi, de a gyereket nem akarja. Akkor az anya úgy döntött, elhagyja a gyermekét, és az új szeretőjével tart. A fogadó tulajdonosai felnevelték a babát, akiből később Don Juan lett, és aki lényegében elcsábította fél Európát, széltében-hosszában. Több száz nőt Itáliában, Angliában, Németalföldön. Felírta, megszámolta, hány nőt bolondított magába, majd hagyott el életében. Aki azt gondolja, hogy ez a szexről és a szerelemről szólt, szerintem súlyosan téved. Don Juan nem jó szerető volt, hanem bosszút akart állni. Elégtételt akart venni. Azt tette a nőkkel, amit az anyja tett vele, újra és újra. Az anyja becsapta őt, ő becsapott több ezer nőt. Ennyire meghatározó a korai időszak az ember életében. Több kutatás kimutatta már, hogy sejtnyi korunk óta emlékszünk mindenre, ami velünk történt. A pszichoterápia is foglalkozik ezzel, például az ál14

mok kapcsán. Fodor Nándor, egy nagyon jó magyar pszichoanalitikus évekkel ezelőtt írt egy könyvet The Search fór the Beloved (A szeretett keresése) címmel. Nagyon alaposan elemezte az emberek álmait Az írásait olvasva eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy az emberek egészen korai élmények alapján építik fel az álmaikat. Stanislav Grof szintén hasonló eredményre jutott pszicholitikus módszerével. Ő azt vizsgálta, mit látnak, tapasztalnak az emberek ismételt LSD-használat során. Kivétel nélkül mindenkinél azt találta, hogy visszamentek a születéshez, később pedig a fogantatáshoz. Sőt, ami még jobban felkeltette a kutató érdeklődését: úgy tűnt, az emberek vissza tudtak menni a fogantatás előtti időkbe, amelyeket korábbi életeknek érzékeltek. Fontos szerintem, hogy filozófiai szempontból csak annyit állíthatok a saját élményeimről: megéltem őket. Az égvilágon semmi okom nincs rá, hogy feltételezzem, az élményeim valamit jelentenek. Szóval, csak azért, mert van egy élményem, attól még nagyon nyitott kérdés, hogy az mit jelent. Lehet például olyan élményem, hogy hirtelen azt érzem, minden egy, és én egy vagyok mindennel. Vajon arról van-e szó, hogy az én mérgezett agyam és a többi 15

ember valamilyen módon mérgezett agya produkálja ezt az élményt? Vagy hirtelen a világmindenség valódi természetébe nyerünk bepillantást? Hát, azt hiszem, ezt nem fogjuk megtudni a halálunkat követő néhány percig, vagy talán még akkor sem. Mert talán ott sem leszünk. Mindenesetre a pszicholitikus és a pszichedelikus terápiákból származó eredményekből úgy tűnik, emlékszünk a korai élményeinkre, sőt mi több, továbbra is arra számítunk, ami már megtörtént. Alapvetően kétféle tanulás létezik. Megtanulunk cselekedni, és megtanulunk elkerülni dolgokat. A történelmünk során ez segítette hozzá fajunkat a túléléshez. Most azonban az utóbbi már nehézséget okoz, mert az elkerülés valójában az egyszeri kipróbálással működő tanulás. Ha valami megijeszt mint például ha tűzbe teszed a kezed, és megéget -, soha többé nem fogod azt tenni. Ha egy kisgyerek fél az apjától vagy az anyjától, akkor az elkerülő magatartások komplett arzenálját építi ki talán élete egész hátralévő részére. Ráadásul az ember még csak tudatában sincs annak, hogy elkerül valamit, amíg el nem kezd igazán odafigyelni magára. Ezért lehet többek között a Vipasszaná meditáció is különösen terápiás hatású. Bármit hipnotizáltak 16

is belénk gyerekként, és bármilyen poszthipnoti- kus szuggesztió él is bennünk, a felébredés egyetlen módja, hogy először tudatosuljon bennünk: bizonyos dolgokat automatikusan csinálunk. Észre kell vennünk az automatikus szokásmintázatainkat, amelyek a szívünkből-lelkünkből jövő válaszreakciókat helyettesítik. Amint tudatosítod magadban, hogy vannak bizonyos automatikus szokásaid, nagyon kemény munkával le tudod állítani ezeket a szinte számítógépes vírus jellegű működéseket. Mert, ugye, a számító- gépes vírusok sem törődnek egy szemernyit sem azzal, mire való az adott gép. A benned lévő automatikus szokásmintázatoknak az égvilágon semmilyen jó hatásuk nincs rád. Teljesen automatikusak, csak arról szólnak, hogy megtanultad, és folyton alkalmazod őket. Ha meg akarsz szabadulni tőlük, le kell lassítanod a tempót, fel kell ismerned őket, szembe kell menned velük. Fel kell szabadítanod magad ezektől a teljességgel önműködő, vírusszerű szokásoktól, amelyek javarészt elkerülő tanulással ivódtak beléd. Freud egyik páciense, a kis Hans extrém módon rettegett a bundáktól. Ha egy bundába öltözött nő közeledett felé, teljesen kiborult. Eltartott egy da17

rabig, mire a kisfiú apja és Freud közösen rájöttek, hogy amikor a kisfiú még babakocsiban feküdt, egy nagytestű kutya egészen közelről az arcába ugatott. A kisbaba nagyon megijedt, de abban a pillanatban nem azt tárolta el az agyában, hogy egy nagy kutya megijesztette. Ő csak a bundát jegyezte meg, és általánosított. Onnantól kezdve mindent el akart kerülni, mindentől el akart menekülni, aminek szőrös bundája volt. Nem nehéz elképzelni, hány meg hány tucat hasonló dolgot cipelünk magunkban úgy, hogy még csak nem is tudunk róluk. Szerintem ez azért fontos, mert a kezdet kezdetétől igaz, hogy nem létezik környezet nélküli organizmus. Tehát abban a pillanatban, amikor téged aktiváltak, amikor apád spermája betalált anyád petesejtjébe, máris valamilyen környezet vett körül. Nagy valószínűséggel ez az anyád petevezetéke volt. Általában innen indulunk, aztán kábé hétnapos utazás következik végig a petevezetéken a méh felé, ahol bebocsátást kell kérni a méhnyálkahártyához, amely a méhet borítja. Mindaddig némileg céltalanul vándorlunk, de már eddig is valamekkora veszéllyel szembe kell nézni. Mert ha egy bizonyos időn belül nem tud beágyazódni sejt, akkor a következő menstruáció alkalmával eltávozik a szervezet18

bői. Soha senki nem fogja megtudni, hogy létezett. Pontosan így működik a méhen belüli fogamzásgátló eszköz. Egyébként a blastula, a megtermékenyített petesejtből osztódással kifejlődő sejtlabdácska a fogamzás után 7—10 nappal igyekszik úgy manőverezni, hogy olyan helyet találjon, ahová beágyazódhat. Nos, ha az anya készen áll rá, hogy fogadja a gyermeket, akkor mire a sejtek megérkeznek, blokkolja az immunrendszerét. így érkezéskor az egész méh olyan, mintha egy bíborvörös ágy várná az elcsigázott utazót, olyan, mint egy hatalmas befogadó ölelés. Hívogat, hogy fáradj beljebb, és szépen betakargat. Akkor elkezdődhet a differenciált növekedés, amely során az egyik sejtből a fejed, a másikból a lábaid, megint másikból a csontjaid, egy újabb sejtből pedig a belső szerveid fejlődnek ki. Amíg be nem ágyazódsz, nem tud elindulni a differenciált növekedés. Csak növekednek az egymással azonos sejtek, mindegyikből lehet bármi. Hatalmas pillanatról van tehát szó. Akinek az anyja nem kapcsolta ki az immunrendszerét, ennek ellenére mégis itt van a világban, annak valószínűleg a normandiai partraszálláshoz hasonló offenzívát kellett folytatnia a beágyazódáshoz. Úgy lehet elképzelni, mintha az anya 19

közölte volna: „nem, nem jöhetsz be ide”, és bombázta volna az immunrendszerével: „kifelé innen, te nem én vagy”. A sejt pedig megmakacsolta magát, és azt válaszolta: „márpedig én bejövök, be bizony, nem érdekel, mi történik”. Szerintem ez az első élmény hogy egy partraszállás során kerültél-e be a méhbe, vagy bíborvörös, örömmel teli ággyal fogadtak holtbiztos, hogy a mai napig hatással van rád. A környezettel való minden interakció - akárcsak a petevezeték folyadékának pH-értéke - lehet pozitív, negatív vagy semleges. Lehet az élet számára kedvező, fenyegető vagy semleges. Az már bizonyított tény, hogy minden környezetre, amelyben létezünk, lényegében emlékszünk is. Negatív, negatív, pozitív, pozitív, negatív, negatív, pozitív, negatív, pozitív. Jól tudod, hogy az életedet eddig körülvevő közegekben küzdened kellett-e, vagy segítettek téged. Ráadásul minél többet kellett küzdened, annál több küzdelemre számítasz a későbbiekben. Nagyon nehéz elhinni, hogy egy sor, az életerődnek, a találékonyságodnak, az intelligenciádnak köszönhetően túlélt negatív közeg után hirtelen vége szakad a háborúnak. Még ha gondoskodó, a gyarapodásodat szolgáló és szerető környezetbe kerülsz, akkor is védekezőállásba helyezkedsz. 20

Egyszer volt egy nyolc év körüli kisfiú páciensem. Egészen közel ültünk egymáshoz, és hirtelen ki akartam simítani az arcomból az akkor még hosz- szú hajamat, ezért a fejemhez lendítettem a kezem. Ő rögtön az arca elé kapta a kezét. Én soha nem ütöttem meg azt a fiút, de azonnal tudtam, hogy valaki egészen biztosan megtette. Valaki verte, méghozzá elég gyakran ahhoz, hogy arra számítson, én is meg fogom ütni. Sajnos itt lép működésbe az elv, hogy a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény pedig még szegényebb. Adott egy normális gyerek. Sőt, szerintem egy aranyos, csodálatos gyermek, amilyenek mindanynyian vagyunk az elején, kivétel nélkül. Ahogy a gyerek növekszik, nagy valószínűséggel egy problémás családba kerül. A környezete nyilvánvalóan hatással van rá, így az egyenes, tökéletes gyerek egy kicsit elhajlik, mint a fa a szélben. Ha ez a gyerek kikerül a nagyvilágba, találkozik egy átlagos emberrel, az is elkezd hatással lenni rá. Azután egy vadidegen hat majd úgy rá, mint ahogy a szülők. Mindannyiunknak megvan rá a képességünk, hogy másokban olyan viselkedést hívjunk elő, amilyenhez már hozzászoktunk. Ez nem túl jó, kivéve, ha a szüleink tényleg szerettek minket, örömüket lelték 21

bennünk, és mindig is támogattak - így lesz a gazdag még gazdagabb. Kikerülsz a nagyvilágba, és az egyébként undok emberek szeretni fognak. Olyanok is, akik amúgy bántják a többieket, segíteni fognak neked. Mert ugyanazt a fajta viselkedést váltod ki az egyébként nehéz emberekből, amilyet a szerető szüleid mutattak feléd. Másrészt viszont, ha nem foglalkoztak veled, vagy bántalmaztak, akkor nemtörődöm és bántalmazó viselkedést fogsz előhívni az egyébként szeretetteljes emberekből is. Ez bizony nagyon rossz, és nagyon nehéz megváltoztatni. Csak akkor tudod elkezdeni, ha valóban rádöbbensz, hogy ezt te csinálod. Amikor 16 évesen Kanadába érkeztem, nem tudtam angolul, de a matematika jól ment a magyar gondolkodásommal. Hát matematikusnak mentem, és ott mindenki azt hitte, valami istenáldotta tehetség vagyok. Persze, ez nem volt igaz, de érdekelt a dolog, és némi fogódzót adott, úgyhogy az egyetemen matekot, fizikát és kémiát kezdtem hallgatni. Meg is házasodtam, de három és fél év elteltével a házasságom véget ért. Úgy gondoltam, hogy a nő, akit elvettem feleségül, elárult engem. Úgy értékeltem, hogy az egész az ő hibája, én ártatlan vagyok. Nem sokkal később ismét megházasodtam, mert 22

rendíthetetlen vagyok. A második házasságomnak is vége lett három és fél év múlva. Akkor az eszembe ötlött, hogy itt valami nem stimmel. Mivel a Johns Hopkins Egyetemre jártam, amelynek a pszichiátriai kara akkoriban világhírű volt, besétáltam hát oda, és közöltem, hogy terápiára van szükségem. Végül egy torontói analitikus szakembernél kötöttem ki: körülbelül 9 hónapig heti 5 napon jártam hozzá. Elég hamar megkérdezte tőlem: „De hát nem veszed észre, hogy te rendezed úgy, hogy három és fél év után felbomoljanak a házasságaid?” Nos, én egyáltalán nem láttam semmit. Addigra már elmeséltem neki a történetemet. Többek között azt is, hogy 1940-ben, Budapesten születtem, de 1943-ban az apámat elvitték munkatáborba, a nagyanyámat gettóba zárták, az anyámat pedig Auschwitzba deportálták. Vagyis minden hozzám közel álló embert elveszítettem, és egy fiatal, katolikus nő gondoskodott rólam és bújtatott el, különben megöltek volna. Másfél évig vigyázott rám, amíg visszatért az anyám, majd az apám és a nagyanyám is. Tehát valódi szünet állt be a kapcsolataimban három és fél éves koromban. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a gondolatmenetet, miszerint talán tudat alatt megjegyeztem, hogy egyetlen kapcsolat sem tart tovább 23

három és fél évnél. Ebben a pillanatban a hozzátartozóim elvesztése felett érzett fájdalmamnál sokkal erősebb volt a meglepetés. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Ezt utáljuk, a rossz meglepetésektől rettegünk igazán. Freud ismétlési kényszernek és hatalmi ösztönnek nevezte azokat a jelenségeket, amelyeket az ilyenfajta trauma vált ki. Mindezek olyan, általunk kifejlesztett, automatikus szokások, amelyekkel igyekszünk megvédeni magunkat, nehogy a rossz, a fájdalmas még egyszer megtörténhessen. Én pontosan ugyanezért - ahelyett, hogy megkockáztattam volna, hogy elhagyjanak, és anélkül, hogy tudatában lettem volna - úgy alakítottam, hogy megteremthessem azt, ami velem történt. Lényegében a hatalmi ösztön hatására elhatároztam, hogy engem aztán senki nem fog még egyszer így meglepni. Majd én előidézem azt a helyzetet. Ráadásul egyáltalán nem voltam tudatában az egésznek. Nos, abban a pillanatban, amikor erre rájöttem, úgy gondoltam, a psziché sokkal érdekesebb, mint a matematika, a fizika és a kémia, ezért otthagytam ezeket a szakokat. Elkezdtem pszichológiát tanulni, és ráeszméltem, hogy az áltudomány. Aztán pszichoterapeuta lett belőlem, ami meg már egy teljesen más történet. 24

Elég sok szó esett már arról, milyen veszélyekkel jár, ha nem a megfelelő dolgokat tanuljuk meg gyerekkorunkban. Nézzük meg egy kicsit a szülők szempontjából is, hogyan lehet úgy terelgetni a gyereket, hogy optimálissá tegyük a világban való boldogulása esélyeit. Én úgy látom, a pillanat, amikor egy gyerek elgondolkodik azon, mit mondjon egy felnőttnek, tragikus pillanat. Azt figyeltem meg, hogy egy bizonyos ideig, amikor odamész egy játszó gyerekhez, az nyitott, mosolygó arccal fordul feléd, és pontosan azt mondja, amire gondol, amit érez, ami éppen történik vele. A gyermek nyílt és spontán. Az első alkalommal, amikor észreveszed, hogy valamit mondani akar, de aztán meggondolja magát, és úgy dönt, „ó, ezt mégsem”, az tragikus. Onnantól a gyermek elkezdi figyelni magát, és elkezd mérlegelni. De miért szűnik meg a gyermek nyílt és spontán lenni? Mert valaki, akitől függ, mérges lett rá, amitől nagyon megijed, vagy megszégyenítették, megalázták, ami még égetőbb fájdalom. Szerintem igenis fel lehet nevelni úgy egy gyermeket, hogy soha nem szégyenítjük meg. Ugyanakkor, elsősorban KeletEurópában, meg a Balkánon, az egész kultúra, az iskolarendszer azon alapul, hogy megszégyenítik és megalázzák a gyerekeket. Megbocsáthatatlan! Nem 25

is kell egyébként nagy dolgokra gondolni, egészen apróságokban is benne van ennek a gyökere. Emlékszem, amikor a három év körüli fiam kiöntött egy pohár vizet. Azt a fajta haragot éreztem magamban, hogy meg akarom szégyeníteni és alázni. Már a nyelvemre tolultak a szavak, de megálljt parancsoltam. Megkérdeztem magamtól: „Mi ez, honnan tört rám?” Természetesen az anyámtól származott, az ő szavai voltak. Olyan volt, mintha az anyám akart volna beszélni rajtam keresztül a fiamhoz. Már korábban is történt hasonló eset, amikor még kiságyban feküdt, és egyedül voltam vele otthon. Sírt, és nem tudtam, mihez kezdjek. Próbáltam ringatni, jobbra-balra, föl-le, de akármit csináltam, nem tudtam megnyugtatni. Akkor rám tört valamiféle késztetés, hogy megszorítsam és megrázzam. De nem tettem meg. Visszafogtam magam. Elgondolkodtam: „Honnan veszem ezt?” Az eszemmel azonnal tudtam, hogy a rázogatással nem tudok segíteni neki. Nem ezt akarja. Akkor eszembe jutott, hogy az anyám csinálta mindig ezt velem. Megszorított, a szemembe nézett, és az arcomba üvöltött, szorított és rázott. Kis híján rajtam keresztül is utat tört ez a szokás. Emiatt akkortól minden ilyen alkalommal 26

azt feleltem neki: „Á-á, nem engedlek át Nem hagyom, hogy rajtam keresztül elérj a gyerekemhez” Amikor tehát a fiam kiöntött egy pohár vizet, és azt akartam mondani, hogy „te ügyetlen tökfej, már megint kiöntötted a vizet”, ugyanúgy elő akart jönni ez a rossz szokás. Meg kellett állítani. Hiszen a megint szó már önmagában is megszégyenítő. Abban már rögtön benne van, hogy hülye, kétbalkezes vagy, ez vagy, az vagy. Amint elkezdjük belehipnotizálni a gyerekünkbe, hogy ő valamilyen, azzal nagyon sokat tudunk ártani neki. Ehelyett igazából azt kellene mondanunk: „Nézd meg, mit csináltál, micsoda rumli lett itt!” Majd oda kell adni neki egy rongyot, hogy takarítsa fel. Némi bűntudat azért, amit tett, egy eszköz, amellyel helyrehozhatja, és már meg is bocsátottunk, ennyi az egész. Róla egy szót sem! Megfigyeltem, hogy a legtöbb ember, aki terápiába jön hozzám, megszégyenülten ül velem szemben. Mélységesen szégyelli magát. Márpedig ez azt jelenti, hogy nem fog megváltozni. Miért? Mert ha azt gondolom magamról, hogy „én ilyen és ilyen vagyok”, akkor tutira nem fog történni semmi. így nem lehet megváltozni. Hiába kérdezgeti bárki is, miért nem csinálsz valamit másként. Persze, hogy így szól a válasz: „Nem, nem, én ilyen vagyok.” Egyes férfiak 27

még figyelmeztetik is a nőket „Vigyázz velem, mert én mindig fájdalmat okozok a nőknek.” A nő persze azt gondolja: „Ó, dehogy, én leszek a kivétel.” Aztán a férfi mégis fájdalmat okoz neki, mert ő ilyen ember. Ezt hiszi magáról, ezt hipnotizálták belé. Ezzel ellentétben, ha csupán némi bűntudatot érzel, mert valami rosszat csináltál, nem kell mást tenned, csak változtatni egy kicsit. Nem csinálod úgy többet, és már meg is bocsátottak neked. Ezért aki bűntudatot érez amiatt, amit tesz, könnyen meg tud változni. Az, aki szégyelli magát, örök életében szégyenkezni fog, és ugyanúgy folytatja tovább, amit csinál. Egy másik dolog, ami a szégyenhez kapcsolódik: a bosszú. Ha valaki megszégyenít engem, akkor bosszút akarok állni. Mindannyian ismerünk boszszúálló népeket, amelyek a szemet szemért, fogat fogért elvet követik. A viszály a megszégyenítésről, a megaláztatásról és a bosszúról szól. Nem érdekel, mennyire fáj nekem; ha fájdalmat tudok okozni neked, akkor megéri. Nagyon érdekes dolgot tapasztaltam Szarajevóban, amikor a háború után felkértek, hogy segítsek a lelkileg sérült gyerekeknek. Nos, a szarajevói gyerekek egyáltalán nem voltak sérültek lelkileg. Nagyon odafigyeltek rájuk az anyukáik, akik egyébként elég 28

komoly lelki sérüléseket szenvedtek, ahogy mások is egy háború alatt. A gyerekek sérüléseit az iskolarendszer okozta, nem a háború. Volt egy gyönyörű könyvtár Szarajevóban, tele ősrégi szövegekkel. Lerombolták, felgyújtották. Valakik szántszándékkal bementek oda, és vandál módon feldúlták azt a fantasztikus könyvtárat. De mi vitte rá őket? A bosz- szú! Ha valakit megszégyenítenek és megaláznak az iskolában, ha a sarokban kell térdelnie és szamársüveget tesznek a fejére, akkor egy tanulásnak, olvasásnak szentelt helyet, egy könyvekkel teli épületet ösztönösen el akar pusztítani. Bosszút áll azért, mert megalázták. Az egyetlen útmutatás, amit adhatok azzal kapcsolatban, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket! Be kell menni az iskolába, oda kell menni a tanárhoz, vagy ahhoz a felnőtthöz, aki így bánik vele, és meg kell mondani neki, hogy ne tegye! Az én elveim szerint nemcsak magamért tartozom felelősséggel, hanem másokért is, azokért a dolgokért is, amikről tudok. Felelős vagyok a másik, a szomszédom felelőtlenségéért is. Az etikában a szomszéd lehet bárki, aki a közelemben van, akit 29

látok, hallok, észlelek. Ezért én, ha Vancouver egy forgalmas utcáján észreveszem, hogy valaki megszégyeníti, megalázza a gyerekét, vagy rosszul bánik vele, oda szoktam menni hozzá. Mert végül is közterületről van szó. Odamegyek, és azt mondom: „Ne bánj így a gyerekeddel!” A gyerek pedig rám néz, és legalább tudja, hogy van valaki, aki máshogy látja a helyzetet, mint az apukája. Persze, általában az apa azt feleli: „Mi közöd hozzá? Az én gyerekem!” De nekem a lényeg az, hogy igyekszem ráébreszteni az apát, hogy bántja a gyerekét, és van más választása is, valamint igyekszem megvédeni a gyereket. Még ha elkerget is az apa, legalább a gyereknek lesz egy élménye arról, hogy egy idegen megpróbálta megvédeni, és ezzel megmutattam neki: vannak férfiak, akik nem olyanok, mint az ő apukája. - Hogyan lehet elejét venni annak, hogy az iskolában megszégyenítsék és megalázzák a gyereket? Szerintem először is legyen olyan a kapcsolatod a gyerekeddel, hogy egyáltalán beszéljen róla, mi történik vele. Ez az első lépés. Olyan családokban például, ahol vérfertőzés történik, és az apa, mondjuk, szexuálisan közeledik a lányához, később a lány 30

gyakran borzasztó mérges az anyjára. Az anya meg nem érti, miért dühös rá, hiszen nem is tudta, mi folyik. Az anya valójában nagyon is felelős a helyzetért annyiban, hogy nincs olyan kapcsolata a lányával, hogy az elmondja neki az igazat. De miért nem beszél vele a lány? Mert a kislány már régen megtanulta: semmi értelme az anyjának elmondani bármit, mert úgysem fogja az ő pártját. Ezért fontos az, hogy legyen olyan kapcsolatod a gyerekeddel, hogy bárki bármikor bántja őt, akkor hozzád forduljon. Ha azzal jönne a gyerekem: „nem tudom, mit tegyek, nekem ez nem tetszik”, azonnal bemennék az iskolába, vagy ahova kellene. Ha valaki megszégyenítette vagy megalázta őt, azt azonnal elrendezném azzal az illetővel, és addig mennék, amíg a bántó viselkedés abba nem marad. Ha kellene, kivenném a gyereket az iskolából, ha kellene, másik városba költöznék, ha kellene, akkor másik országba. Bármit megtennék, hogy megvédjem a gyerekeimet. Mit lehet kezdeni a megaláztatással, ha már megtörtént? Szerintem akkor egy emberi lényre van szükséged. Keress valakit, aki tudja, milyen fájdalmas 31

dolog is az. Lehet a barátod, lehet a szerelmed, lehet egy terapeuta, mindegy. Kell valaki, akinek el tudod mondani a történetedet, legalábbis amire emlékszel belőle, amíg csak el nem kezded tényleg érezni, milyen szörnyű is volt az egész. Akkor egy együttérző ember társaságában meggyászolhatod és elsirathatod, és elhiheted, hogy nem lett volna szabad megtörténnie. Ezt a fajta veszteséget csak gyászszál és siratással lehet magunkévá tenni, úgy, hogy igazán sírunk valakinek a karjaiban, aki tényleg szeret és törődik velünk. Valaki olyan társaságára van szükség, aki nem fogja azt mondani: „Ó, túlságosan felfújod az egészet, a bolhából csinálsz elefántot.” A bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával, hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból. Az efféle traumatikus élményt csak egy szerető másik társaságában lehet meggyászolni és megsiratni. - Ha a gyerek éjszaka felsír, vajon oda kell-e mennem hozzá minden alkalommal, és a segítségére sietni? Vagy hagynom kellene, hadd tapasztalja meg a helyzetet, és majd abbahagyja a sírást? jaj Válaszul elmondom az én történetem. A feleségem remekül alszik, én meg mindig is rossz alvó 32

voltam. Ezért mindkét gyerekünkhöz én keltem fel, ahányszor csak felsírtak, vagy rosszat álmodtak, vagy gondjuk volt éjszaka. Én siettem a segítségükre. Megszokták, hogy amikor csak fel kell ébreszteniük valakit, hozzám jönnek, mert tudták, hogy az anyjuk ebben az élethelyzetben használhatatlan. Én úgy éreztem, elképesztő kegyetlenség lett volna magukra hagyni őket az éjszaka közepén. Szerintem ez valamiféle paranoiás gondolat a szülőknél, hogy a gyerek majd manipulálni fogja őket a sírásával, tehát hagyni kell bömbölni. A gyerekek sírnak, mert félnek, sírnak, mert fáj valamijük, szóval azért sírnak, mert valami nem stimmel. Én nem találtam erre más magyarázatot. Vannak anyák, akik, ha az újszülött csecsemőjük rájuk mosolyog, úgy vannak vele: „Nem fogok visszamosolyogni, te kis gazember, mert itt kezdődik, hogy a kis ujjacskáid köré csavarsz.” Azt hiszik, hogy azután mindenre rá fogja venni őket a gyerek, ő fog dirigálni nekik, ők pedig a szolgái lesznek. Erről aztán szó se lehet. El tudod képzelni, milyen lehet egy ilyen anya gyerekének lenni? Pedig nem is olyan ritka típus. Szerintem, ha egy gyerek sír, akkor menj oda hozzá! Ezzel nem fogod elkényeztetni. Nem azért csinálja, hogy te ne aludj éjszaka. Én például megfigyeltem, hogy időn33

ként, ha nappal a szokottnál kevesebb időt töltöttem a gyerekeimmel, akkor mintha hajlamosabbak lettek volna felkelni éjszaka, hogy rájuk figyeljek. De hát ez így van rendjén. Miért is ne akarnák elérni, hogy figyeljek rájuk? Én vagyok az apjuk. Minden joguk megvan hozzá, hogy a figyelmemet követeljék. Ezért ha megfosztom ettől őket napközben, akkor éjszaka szentelhetek egy kicsit több figyelmet nekik, ha igénylik. Nem gondolom, hogy a korai szeparáció helyes lenne. Ha belegondolunk, minden gyerek kőkorszakbeli babaként születik meg egy 21. századi anyukához. Márpedig a kőkorszaki anyukák soha nem gondoltak arra, hogy távol maguktól, külön kiságyba, külön szobába fektessék a gyereküket. A kőkorszaki anyák a testükön hordozták a gyereküket, akárhová mentek is. Tudtak úgy dolgozni, hogy a gyerek rajtuk függött, és együtt is aludtak vele. Szerintem egyébként sem kell semmire megtanítani egy gyereket. Nem kell vécére szoktatni sem. Vajon hány 25 éves felnőttet láttál már pelenkában szaladgálni? A gyerek majd leszoktatja magát a pelenkáról, nem kell neked erre külön tanítanod. Nekem sokszor úgy tűnik, mintha a szülők azért csinálnának, vagy nem csinálnának valamit, mert úgy 34

fogják fel az egészet, mint egy állást A szülőség márpedig nem egy állás. Egyszerűen csak egy másik emberi lénnyel laksz együtt, szereted őt, harcolsz magadért, és igyekszel foglalkozni a saját dolgaiddal is. Ott van például a lefekvés problematikája. Én soha nem mondtam a gyerekeimnek, hogy alvásra van szükségük. „Feküdj le és aludj!” - ez úgy hangzik, mintha lenne egy izom, ami úgy működik, hogy ha akarod, akkor rögtön elalszol. Ehelyett azt mondtam nekik kábé kilenc óra körül: „Elegem van belőletek mára. Innentől fogva nem akarok tudni róla, hogy léteztek. Bármit csináltok, az a ti dolgotok. Hallgathattok zenét, olvashattok, halkan beszélgethettek, csak engem ne szólongassatok!” Megbíztam az ítélőképességükben. Persze, lehet azt mondani, hogy másnap az iskolában álmosak lesznek. És akkor mi van? Egyszer vagy kétszer biztosan álmosak lesznek, de aztán megtanulják, hogy nem éri meg sokáig randalírozni. Én személy szerint ilyen értelemben a lehető legkevesebb dolgot tenném a gyerek érdekében. Szerintem egy csomóféle kárt okozunk azzal a felkiáltással, hogy „mindezt a gyermekem érdekében teszem”. Szerintem inkább magadért tegyél meg dolgokat! Azért, hogy túléld a szülőséget. 35

Ha rendetlenséget csinál a gyereked, hogyan veszed rá, hogy mégis rend legyen? Vagy ez nem is annyira fontos? Hogyan lehet rávenni a gyereket, hogy rendet tartson, amikor ő igazi rumligyártó kisiparos? Szerintem az általános szabály így szól: ne kezdj el harcolni a gyerekeddel, ha nem az a célod, hogy te nyerd meg a csatát. Vagyis ne zsörtölődj a gyerekeddel! Ne kezdj bele a klasszikus, „már ezerszer megmondtam...” mondókába. Szerintem, ha már ezerszer megmondtad, akkor többször talán inkább nem kellene elismételni. Egyszerűen, mert teljesen és tökéletesen hatástalan. Sose mondj el semmit ezerszer egy gyereknek! Inkább ne mondj semmit, és leld örömödet benne úgy, ahogy van! Éppen ez a szeretet egyik legegyszerűbb meghatározása: örülni a másiknak úgy, ahogy ő van. A válasz egyébként attól függ, mekkora a toleranciád a rend és rendetlenség tekintetében. Szerintem jogod van úgy élni, ahogy akarsz. Jogod van megkérni a gyereked, hogy olyan állapotban tartsa a közös helyiségeket, amilyenben reggel találja őket. Viszont nagyon tolakodó és irányító jellegű beleavatkozni abba, hogyan él a saját területén. Ez később csak lázadáshoz vezethet. Mit érdekel en36

gém, milyen rendet vagy rendetlenséget tart a gyerek a saját szobájában? Virginia Satir, aki nagyon jó családterapeuta volt, kitalálta erre a problémára a „vasárnapi doboz” módszert. Nem kell más hozzá, mint egy egyszerű, zárható fadoboz. Bármelyik családban meg lehet beszélni, hogy mindennap este hat órakor körbejárjuk a közös tereket, és bármi, ami nincs a helyén, a dobozba kerül. Azt pedig vasárnapig nem lehet kinyitni. Nagyon fontos, hogy ez csak akkor működik, ha a szülőkre is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a gyerekekre. Ha apa töltőtolla marad olyan helyen, ahol semmi keresnivalója, akkor az is megy a vasárnapi dobozba. Szerintem ez a találékony problémakezelési módszer teljes szabadságot ad a gyereknek, hogy úgy éljen a saját szobájában, ahogy szeretne. Hiszen neki is szüksége van magánszférára. Én legalábbis utálnék olyan szülő gyereke lenni, aki folyton bejárkál a szobámba. Már az egészen kicsi gyerekek is szeretik, ha ők maguk hívhatnak be a szobájukba. De az is igaz, hogy nem túl jó, ha a gyerek, mint egy kis szörny, uralja az egész házat, te meg alig várod, hogy elhagyja a szülői fészket, hogy végre úgy nézzen ki az otthonod, ahogy szeretnéd. 37

- Azt vettem észre, hogy sokszor jobban engedelmeskedik egy gyerek idegeneknek vagy kevésbé közeli ismerősöknek. Talán azért, mert jobban meg akar felelni. Talán már annyira bízik a szülők szeretetében, hogy nekik már nem akar megfelelni. Tudja, hogy így is, úgy is elfogadják és szeretik. De egy idegennek inkább szót fogad, és időben elmegy aludni, rendet rak a kedvéért. Mi erről a véleményed? - Szerintem remek, ha a gyerek jobban viselkedik idegenek társaságában, mint otthon. Ez azt jelenti, hogy otthon önmaga lehet. Elvileg az otthon az a hely, ahol a legjobban lehet lazítani, ahol a legjobban érzi magát az ember, ahol nem parancsolgatnak neki folyton. Persze hogy a gyerek úgy érzi, otthon visszavághat, mégis biztosra veheti a szülők feltétel nélküli szeretetét és pozitív elismerését. Ugyanakkor az idegeneket - legalábbis először - ki kell tapasztalnia. A gyerekek különösen érzékenyek a különböző emberek különböző elvárásaira. Úgy értem, máshogyan viselkednek még az apával és az anyával is, kivéve, ha a szülők szövetséget kötnek, hogy ők alkotják a szülői egységet, és egy emberként viszonyulnak a gyerekekhez. A gyerekek nagyon gyorsan leszűrik, mi az, amit megúszhatnak, 38

és kihez, hol, hogyan kell viszonyulniuk. Mindanynyian ilyenek vagyunk, ez része a társas intelligenciánknak. Mit gondolsz a belső gyermek meggyógyítá- sáról? Annak érdekében, hogy ne adjuk tovább a mi problémáinkat a gyermekünknek... Amikor az emberek a bennük élő gyermekről beszélnek nekem, általában azt kérem tőlük, mutassák meg, hol van. Hol van a te bensődben lakozó gyermek? Mutasd meg inkább a benned lakozó felnőttet! Szerintem sokan jobban járnánk, ha inkább a bennünk lakozó felnőttel lépnénk kapcsolatba, és nem a belső gyermekkel. Mondok egy példát. Egy páciensemmel konkrétan arról beszélgettünk, amit te belső gyermeknek hívsz. Bizonyos fóbiákról és nagyon erős félelmekről diskuráltunk éppen. Az illető hölgy nagyon félt a repüléstől. Borzasztóan szorongott, amikor be kellett szállnia a repülőgépbe, és az ajtók bezáródtak. Egyszerűen el akart onnan menekülni. Az életében sok olyan helyzet adódott, amikor repülnie kellett volna, és szinte mindig más megoldást választott. Amikor meg nem, akkor iszonyúan szenvedett. 39

Kitaláltunk neki egy metaforát. Azt kértem, képzelje el, hogy egyedülálló anya. A benne lakozó felnőtt fel akar szállni a gépre. A karján ül egy gyerek, aki azt képzeli, a repülőgép egy falánk szörny, ami embereket eszik. Elviszi őket a gépmadár, és soha nem kerülnek elő többet. A gyerek fantáziája végtelen, olykor még az autóktól is retteghet, amelyek elviszik az embereket messzire. Kértem a nőt, képzelje azt, hogy a szorongás egy fiatalabb énje, aki éppen sír, ki van borulva, és nem érti, mi az a repülő. Én meg arra bátorítottam, hogy legbelül, az elméjében beszéljen ehhez a gyermekhez, önmaga egy részéhez, és nyugtassa meg. Lényegében közölje vele: „Nézd, te és én fel fogunk szállni erre a repülőgépre. Nincs más választásunk. Ezért annyit tudok tenni, hogy erősen átölellek, te meg sírhatsz. Tudom, hogy meg vagy ijedve, de mindenképpen felszállunk.” Ez a fajta párbeszéd kialakítása azzal az énjével, amelyik nem akart felszállni, lehetővé tette számára, hogy a későbbiekben egyre könnyebben és köny- nyebben menjen számára a repülés. Egy másik alkalommal ez a belső gyermek lényegében megjelent a terápia alatt egy nő esetében. A kábé 50 éves hölgy hirtelen teljesen másként, más hangon, más hanghordozással kezdett hozzám 40

beszélni. Nem tudtam mire vélni, úgyhogy megkérdeztem: „Ki vagy te, mi folyik itt?” Válaszul egy hétéves kisfiúként mutatta be magát, aki mindent tudott az 50 éves nőről, de a nő semmit nem tudott róla. Ez a kisfiú volt a traumatikus emlékei raktára. Azoké az élményeké, amelyekről a nő nem akart tudni. Nos, ez a része - amely annyira fájdalmas volt számára, hogy elhatárolódott tőle - néha belső szorongásként jelentkezett. Például egy nagyon forró nyári napon felálltam levenni a zakómat, mire a nő az ajtóhoz rohant, és közölte: Bocsánat, hirtelen nagyon ideges lettem, mennem kell. Amikor az ajtóhoz ért, átváltozott a hétéves kisfiúvá, és már egyáltalán nem szorongott. így szólt: Tudod, hogy mi történik most vele? Nem én; te igen? - feleltem neki. Hát persze - közölte a fiú. - Gyermekkorában, mielőtt az apja megerőszakolta volna, mindig levette a zakóját. Ezért amikor te levetted a zakódat, azt hitte, meg fogod erőszakolni. A nő erről az egészről semmit sem tudott. Mindössze annyit tudott, hogy elképesztően szorong. Ha ennél jobban is elmélyedünk a hasonló történetekben, megérthetjük, miről szól a szorongás. 41

És szerintem ezért nem muszáj pszichiáterhez fordulni szorongásoldóért. Az csak megnyújtja az integráció és az önmegismerés folyamatát. Te hogyan adnád át az élettapasztalataidat a gyerekeidnek? Én úgy tartom, hogy semmilyen tapasztalatot nem tudsz átadni a gyerekeidnek. Ha érdekli őket, akkor mesélhetsz nekik történeteket, de én úgy tapasztaltam, ez csak nagyon ritkán esik meg. Határozottan úgy vélem, mindannyian a saját tapasztalatainkból tanulunk. A legtöbb, amit egy szülő tehet, hogy bátorítja a gyerekeit, szerezzenek élményeket, és éljenek veszélyes életet. Ha az ember nem él veszélyes életet, akkor unatkozik. Szerintem a legtöbbet a saját tapasztalatokból lehet tanulni, és a szülők dolga az, hogy betöltsék a biztonsági háló szerepét. Ha a gyerek fenn sétál a kötélen, és leesik, remélhetőleg a szülő el tudja kapni. És aztán azt tudja mondani: „Menj, és tedd meg, amit meg kell tenned! Tanulj a saját élményeidből!” Ismertem egy indián főnököt Kanada nyugati partvidékén, aki fafaragó volt, és totemoszlopokat készített. Egyszer kimentem hozzájuk, és azt láttam, 42

hogy a fia lovaglóülésben ül egy totemoszlop tetején, és egy házi készítésű bárddal épp a kézfeje felé suhint. Az apához fordultam: Nem aggódsz, hogy megvágja magát? Erre ő: Dehogynem, aggódom. De ha most bármit mondanék neki, talán soha nem válna belőle fafaragó mester. Az apám fafaragó volt, az ő apja is fafaragó volt, és azt akarom, hogy neki is legyen esélye fafaragóvá válni. Ha megmondom neki, hogyan csinálja, akkor nem lesz rá képes. A saját tapasztalatából kell megtanulnia. Remélem, ha megvágja magát, csak egy kicsit felsérti a bőrét. Teszünk rá valamit, és nem lesz baja. Nagyobb vágás esetén nincs messze a kórház, összevarrják a sebet. Láttam már négyujjú fafaragót, de olyat még nem, akinek az apja mondta volna meg, hogyan kell faragni. Nekem ez a történet sokat segített a gyerekeim felnevelésében. — Milyen tanácsot adnál egy elvált apának, aki igazán gondoskodni akar a gyerekéről, de csak hétvégén találkozik vele? 43

- Nagyon nehéz kérdés. Tedd meg, amit tudsz! De tényleg. Az, hogy valaki mennyit tud megtenni, mindig attól függ, milyen fontossági sorrendet állít fel magában. Az a helyzet, hogy a szeretethez idő kell. Aligha lehet rövid etapokban szeretni a gyereket, együtt kell lenni vele. Az, hogy az apa hogyan szervezi meg az együtt töltött időt, attól függ, mennyi szabadsága, mennyi anyagi forrása van, azaz milyen szerencsés. És persze attól is függ, hogy a gyerek életében jelen lévő más emberek mennyire hagyják, hogy közös programot csináljanak, hogy időt töltsenek együtt. Én nagyon szeretem az elidőzni szót használni a szeretettel kapcsolatban. Gondolj bele! Ha van valami dolgom veled, és célirányosan elintézem az ügyet, aztán meg otthagylak, akkor úgy fogod érezni, hogy nem különösebben foglalkozom veled. Ám ha a dolgunk végeztével is veled maradok, csak úgy elvagyok a társaságodban, akkor valószínűleg úgy érzékeled, kifejezetten kedvellek. Szerintem az apának - és, persze, az anyának is - elég időt kell találnia arra, hogy ellébecoljanak a gyerekkel. Hogy elidőzzenek együtt. Láttam hatékony anyukákat, akik a mellükre tették a gyereküket, de amint a baba abbahagyta a szopást, elvették onnan. Visszafektették a kiságyba, ők pedig tették 44

tovább a dolgukat. Egy pillanatot sem időztek tovább a gyerekkel, mint kellett volna. Szerintem az így felcseperedő gyerekeknek nagyon más elképzelésük lesz a világról, mint azoknak, akiknek az anyjuk, miután a baba elaludt szájában a mellbimbóval, maga is álomba szenderült vele. Ilyenkor nincs semmi sietség, az anya egyszerűen csak ott van. Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és szerintem az első pszichoterapeutám az apám volt. Egy héten egyszer találkoztam vele néhány órára, egyébként az anyámmal és a nagyanyámmal éltem. Mi Budán laktunk, apám meg Pesten. Nagyon szimbolikus volt ez a helyzet. Hetente egyszer átmentem a Dunán az apám felségterületére, aztán vissza az anyám és a nagyanyám felségterületére. Kezdetben akárhányszor csak visszaértem az apámtól, mindig fájt a fejem, és le kellett feküdnöm. Nem feltétlenül azért, mert annyira nehéz volt vele lennem. Az volt az oka, hogy tudtam, anyám nem akarja, hogy szeressek az apámmal lenni. Ha csak annyit említettem, hogy ízlett a leves, amit az apám új felesége főzött, anyám rögtön úgy vette, hogy elárultam őt. Attól félt, hogy átállok a másik oldalra. Ezért aztán, talán, mert meg akartam úszni a beszélgetést, inkább megfájdult a fejem, és elbújtam. Akkoriban 45

Magyarországon nem volt könnyű a helyzet. Apámnak szombat délig tartott a munkaideje. Én meg mindig pont akkor mentem át hozzá, amikor épp véget ért számára a munka. Emlékszem, sokszor elaludt rám dőlve ez alatt a néhány óra alatt. Nos, tudod, milyenek a gyerekek. Mindig azt hiszik, hogy ami rossz, arról ők tehetnek. Azt gondolják, ha rosz- szul érzik magukat, akkor rosszak. Egyszerűen így működik a gyermeki gondolkodás. Én is azt hittem, nem vagyok elég érdekes, azt gondoltam, nem érdemlem meg az apám figyelmét. Az fel sem vetődött bennem, hogy esetleg ki van merülve. Ezért aztán bevezettük a sakkozást, hogy ne aludjon el. Sosem értettem, hogyan lehet, hogy amikor állandóan az anyámmal meg a nagyanyámmal vagyok, soha nem okoz gondot beszélgetni velük. Soha nem volt csönd közöttünk. Az apámnak viszont, akivel csak néhány órát töltöttem hetente, nem tudtam, mit mondjak. Szinte lehetetlen volt beszélgetni vele. Ez nagyon nehéz helyzet. Az egyetlen pozitív dolog, amit el lehet mondani a válás gyerekekre gyakorolt hatásairól, az, hogy szerintem semmivel sem jobb, ha a szülők csak a gyerekek miatt nem válnak el. A gyerekek pontosan tudják, mi zajlik körülöttük. Ha az anya és az apa 46

közötti csatamezőn élnek, és mindketten boldogtalanok, de a gyermekek miatt együtt maradnak, az semmivel sem jobb, mint ha elválnak. Mert akkor, jobb esetben, a gyerekeknek lesz esélyük egy másik férfival boldog anya és egy másik nővel boldog apa társaságában élni. A gyerekeknek ugyanis arra van szükségük, hogy megtapasztalják a szüleik szabadságát, boldogságát és jó közérzetét Csak ez adhat zöld jelzést nekik, hogy ők maguk is lehetnek boldogok, szabadok, és jól érezhetik magukat. ~ Mit lehet vagy kellene mondani annak a gyereknek, aki bántja a testvérét vagy a többi gyermeket? Hogyan ébresszünk benne empátiát más gyerekek iránt? - Nagyon nehéz kérdés. A gyermek erkölcsi fejlődése szempontjából, ha a szülő nyomatékkal közli, hogy „ilyennek kellene lenned, nem olyannak, amilyen vagy”, akkor a gyerek meg fog felelni a szülőnek, legalábbis amikor az a közelben van. A gyerekek okosak. És ragaszkodnak a belső meggyőződésükhöz. Azt csinálnak, amit jónak látnak, amikor nincs a közelben felnőtt. De amikor ott van, tudják, mit vár el és ez visszafogja a gyerek fejlődését. Ezért nem 47

hiszem, hogy jó ötlet megmondani egy gyereknek, mit tegyen. Szerintem a legjobb példát mutatni, ez pedig az, hogy mindig megvédjük a megvert gyereket. Lényegében azt mondjuk vele: „Nem teheted ezt. Én meg fogom védeni azt, akit bántasz”. Mindez duplán hasznos, mert ahelyett, hogy legorombítanánk a verekedős gyereket, megvédjük azt, aki a verést kapta. így beépítjük a védekezési mechanizmust a gyerekbe. Ha az anyám vagy az apám megvédett engem, akkor teljesen helyénvaló megvédeni magam. Sokan még felnőttként is rádöbbenünk, nem tudjuk, hogyan védjük meg magunkat, mert soha senki nem védett meg minket. Ezért egy szülőnek vagy egy tanárnak szívvel-lélekkel meg kell védenie a fiatalabbat, vagy azt, akit mások bántanak. Az a gyerek kapja a figyelmet. A szívből jövő törődés és védelem nyomán, amelyet a szülő a gyengébb felé mutat, az erősebb gyerekben még idejében kialakulhat az empátia. De nagyon fontos, hogy ne szörnyetegként gondoljunk a gyerekekre, még akkor se, ha rosszul viselkednek. Nem azok. Emlékszem, amikor a saját gyerekeimet neveltem, a leghasznosabb mondat az volt: „Most egy ilyen korszakon mennek keresztül.” Csak egy korszakról van szó, és mindig kinőnek belőle. Persze, sok család legkisebb gyere 48

kével dolgoztam már, és a legnagyobb lelki sérülésük gyakran az volt, hogy a szüleik soha nem védték meg őket. Nem a többieket kell leállítani, hanem mindig a legkisebbet kell megvédeni. Szerintem az élet úgy működik, hogy ha valami problémád van, kénytelen vagy megoldani, attól pedig fejlődsz. Ha jelentéktelennek, érdektelennek érzed magad, akkor érdekessé akarsz válni. Ha úgy érzed, nem védenek meg, megtanulod, hogyan védd meg magad. Mi értelme annak, ha megpróbálunk megoldásokat adni a gyerekünk kezébe, amelyek szerintem vitathatók? Több különböző út és több különböző megoldás van, soha nem lehet tudni, melyik lesz a legjobb. Például egy családban gyakran a legkisebb gyerek válik a leghatékonyabb felnőtté. Talán nem ő a legboldogabb, de ki tudja, mit jelent a boldogság az életben. Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni. A doktori disszertációmhoz a kreativitással kapcsolatban végeztem kutatásokat. Tanulmányoztam mindent, amit csak írtak, vizsgáltak, kutattak addig. Végül az jött ki, hogy a legkreatívabb emberek elnyomó közegekből származnak. A magyarok többek 49

között azért olyan kreatívak, mert ezer évig elnyomás alatt éltek. Ez nagyjából azt jelenti, hogy elnyomó közegben a túlélés érdekében nagyon kreatív személyiséget kell kialakítania az embernek. Egyébként nem élné túl. Megszoksz vagy megszöksz. De, ugyebár, ez nem jelenti azt, hogy ha szeretnéd, hogy kreatív legyen a gyereked, akkor elnyomod. Vagyis ez a tudás haszontalan. Nem fogsz abban a reményben elnyomó iskolákat alapítani, hogy akkor majd az egyik vagy a másik gyerek kreatív lesz. Én inkább azt tartom szem előtt, hogy mindegy, milyen lesz a gyerekem, kreatív vagy bármilyen más. Egyszerűen nem akarom, hogy többet szenvedjen, mint amenynyit feltétlenül szükséges. Buddha is azt tartotta, hogy az élet szenvedés, a betegség, a halál meg egy sor más, hasonló dolog miatt. Az életben van elegendő mennyiségű elkerülhetetlen szenvedés. Miért tetézzük még ezt? Szerintem az a jó hozzáállás, hogy szeretjük a gyerekeinket, még ha nem is válik kreatív felnőtt belőlük. És szerintem az a jó hozzáállás, hogy megvédjük a gyerekeinket. Én nem tudok úgy gondolkodni, hogy „olyan szerencsés vagyok, hogy soha senki nem védett meg, és nézzétek, milyen kreatív lettem”. 50

A lelki sérülés nagyon kétarcú jelenség. Miután valakit trauma ért, soha nem fogja megtudni, kivé válhatott volna, ha nem sérült volna meg. Másrészt viszont, ha túléljük a traumát, a törés bizonyos képességeket aktiválhat bennünk, amelyek soha nem kerültek volna napvilágra, ha a sérülés nem következik be. Ám csak azért, hogy kiderüljön, milyen készségek indulnak fejlődésnek a gyerekben, semmiképpen sem fogok neki lelki sérülést okozni. Mit gondolsz, lehet boldog egy gyerek boldogtalan felnőttek között? Szerintem azért gond, ha a szülők boldogtalanok, mert a gyerek bűntudatot fog érezni, amikor boldog. Úgy tudod megadni a zöld jelzést a gyereknek, hogy boldog lehet, ha téged is boldognak lát. Nem az számít, amit mondasz, hanem az, amit csinálsz. Én például mindig csodáltam az apa-fia zenészduókat. Biztos vagyok benne, hogy a fiú látta, ahogy az apját elragadja a hév, hogy az apja boldog, amikor zenél. Hát persze, hogy ő is részese akart lenni ennek. Annak az apának nem kellett kényszerítenie a gyerekét, hogy zenét tanuljon vagy gyako 51

roljon. Az egyik orvos barátomnak három fia van, és arról panaszkodott, hogy egyik sem akar orvos lenni. Azt kérdeztem tőle, hogy amikor a gyerekek kicsik voltak, ő meg az orvosi egyetemre járt, meg rezidenskedett, akkor boldog volt-e. Nyilván azt felelte, hogy egyáltalán nem, nagyon is szenvedett. Szörnyű időszak volt a számára, rettenetes munkabeosztással, pokoli tanárokkal. Mondtam is neki, hogy miért akarnának orvosnak menni a gyerekei, ha látták őt így szenvedni? Nem hülyék! A gyerekek azt csinálják, amit látnak, és nem azt, amit mondanak nekik. Szerinted érdemes egyáltalán ebben a korban gyereket nemzenünk? Az egyik, ami eszembe jut, Luther mondása: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.” Szerintem ebben a gondolatban van erő. Még ha azt hinném is, hogy a világ pokolra jut, akkor is megadnám egy gyermeknek az esélyt, hogy itt legyen a világban, és megtapasztalja, mi a szeretet, mi a játék, mi az élet. Másrészt viszont, az ókori görögök úgy tartották, mindenki, aki csak rádöbben, milyen az élet, őrült, ha tovább akar élni. Aki rájön, hogy a Föld 52

valójában egy büntetőkolónia, ahová azért küldtek minket, mert valamiféle kozmikus bűnt követtünk el azaz börtönben élünk —, és nem lesz azonnal öngyilkos, az mind idióta. Vagyis a görögök szerint csak az idióták élnek, az okosok megölik magukat, mert az élet nem kötelező. Az élet önkéntes. Kizárólag azért, mert az anyád és az apád éppen szeretkeztek, és te idepottyantál, még nem muszáj továbbra is itt lenned. Amint rájössz arra, hogy akár meg is ölhetnéd magad, és mégis tovább élsz, abban a pillanatban abba tudod hagyni a panaszkodást. Csak azok siránkoznak, akik még nem gondoltak arra, hogy kiszállnak. Az az érzésem, amilyen régre csak vissza tudunk emlékezni, minden generáció azt hitte, hogy vége szakad a világnak. Miért? Szerintem azért, mert az öreg emberek — mint jómagam is — nem akarják azt gondolni, hogy a fiatalabbak mind továbblépnek, és jól érzik magukat akkor is, amikor ők már halottak lesznek. Ezért inkább azt gondolják, hogy a világnak vége szakad velük együtt. De eddig még egyszer sem lett vége, szóval nem hinném, hogy tényleg véget fog érni. Szerintem hozzatok gyerekeket ebbe a világba, különben önmagát beteljesítő jóslattá válik az egész. Mindig is az öregek küldték el háborúba a 53

fiatalokat. Mert ugye, nem akarták, hogy ott lébecoljanak a fiatalabb férfiak, ők akarták jól érezni magukat, és azt akarták, hogy velük együtt a világnak is vége legyen. Szerintem nem erre tartunk. Szerintem fényes jövő áll előttünk, és kellenek a gyerekek.

II. KAMASZOK ÉS SZÜLŐK

Ha úgy képzeljük, az emberiség egyetlen nagy organizmus, amelynek mindannyian a részei vagyunk, ennek egysége szerintem a család Pont úgy, ahogy a méhlét alapegysége a méhkaptár, és a hangyalét alapegysége a hangyaboly. Szaladgálhat egy- egy hangya és repkedhet egy-egy méh egymagában, de tulajdonképpen egyik sem maradna életben a királynő nélkül. Belőle pedig hangyabolyonként, illetve méhkaptáronként csak egy van. Vagyis a méh- lét létformája valójában a méhkaptár, a hangyalét organizmusa valójában a hangyaboly. Ugyanúgy az emberi létezés alapegysége a család A II. világháború előtt Angliában számos családi klinikát üzemeltető orvos dolgozott. Nem voltak hajlandók egyedi pácienseket fogadni, függetlenül attól, milyen betegséggel fordultak hozzájuk. Ha csak megfázott valaki, akkor is az egész családnak meg kellett jelennie a rendelésen. Tulajdonképpen úgy tartották, hogy a betegség az egész családot érinti. Márpedig ha egy családtag állapotán javítani

akarnak, tudniuk kell, mi zajlik éppen a környezetében. Sajnos a háború után ez a nagyon sikeres kezdeményezés megszakadt, ma pedig már egyedi eset, ha valaki így közelít az egészség kérdéséhez. Jelen pillanatban, ha úgy képzeljük, az emberiség egyetlen organizmus, amelynek egy-egy sejtje vagyunk, vajon hol tart a fejlődésben, az érettségben? Nem vagyunk már felelőtlen gyerekek, de még felelős felnőttek sem. Az emberiség egy kamasz. A kamaszkor nagyon sajátos korszak az életünkben. A kamaszkorban egyáltalán nem lehet biztosra venni, hogy megéljük a felnőttkort. Bár addigra már túléltük a gyerekkort, semmi garancia nincs rá, hogy túléljük a kamaszkort is, és felnőtté válunk. A tinédzserek őrületesen kockázatosan élnek, bátrak, izgalomra vágynak, hatalmat akarnak. De nem feltétlenül rendelkeznek a szükséges óvatossággal, nincs alattuk az elengedhetetlen biztonsági háló. Számtalan esetben megtörténik, hogy egy fiatal teljesen értelmetlenül meghal egy autóbalesetben egy buli után. Részegen, megváltozott tudatállapotban elveszti az uralmát az autó felett, kirepül az ablakon, és meghal. Ez visszafordíthatatlan... Kamasznak lenni elképesztően veszélyes. Ha valaki túléli, onnantól már sokkal könnyebb. 58

Egy kamasz gyerek szüléjeként óriási dilemmával szembesül az ember. Ha kordában akarod tartani, könnyen lehet, hogy csak rontasz a helyzeten. Ha meg nem irányítod, és bármi történik, akkor magadat hibáztatod. Tulajdonképpen ez egy lehetetlen szerep. A legtöbb, amit megtehetsz, hogy felidézed, milyen kamasznak lenni, és együtt tudsz érezni a gyerekkel. Emlékszem, amikor egyetemre jártam Torontóban, egy barátommal együtt rengeteget szenvedtünk a tanáraink kegyetlenségeitől és kellemetlenkedéseitől. Például az időre megíratott vizsgák miatt. Matematika—fizika—kémia szakra jártam egyszerre, és nem láttam semmilyen logikus magyarázatot arra, miért ne kaphattuk volna meg a szükséges időt a megoldásra. Az igazi tudósok sem próbálják meg időre megoldani az egyenleteket. Ezért a barátommal egyezséget kötöttünk akkor, a húszas éveink elején, hogy amikor majd felelős és hatalmat jelentő pozícióba kerülünk, nem felejtjük el, milyen alárendeltnek lenni. Megegyeztünk, hogy jobban bánunk majd a diákjainkkal, mint ahogy velünk bántak diákként. Körülbelül 30 évvel később találkoztam ezzel a barátommal, és megkérdeztem, betartotta-e a szavát. Azt mondta, hogy igen, és én úgyszintén betartottam. Szóval, van remény arra, 59 I

hogy a szülők vissza tudnak emlékezni, milyen volt kamasznak lenni. Egyszer egy híres pszichológustól megkérdeztem, hogyan bánik a saját gyerekeivel. Elmesélte nekem az egyetemista fia történetét, akiről megtudta, hogy nem jár be az óráira. Tanulás helyett a gyerek csak kártyázott, és bizony elég jó játékosnak bizonyult. Az apja elutazott hozzá, és azt mondta neki, hogy rendben van, tegye azt, amit akar. Ügy hitte, az alma majd nem esik messze a fájától. Ez tehát az első dolog, amire a szülőknek gondolniuk kell. Igazából az én fiamról, az én lányomról van szó, vagy a mi fiunkról, a mi lányunkról. Miért is esne messze az alma a fájától? Ez a pszichológus és a felesége is több tudományos fokozattal rendelkezett, de úgy tűnt, a fiuk mégsem tanul semmit, és nem profitál az egyetemből. Amikor az apja meglátogatta, leült hozzá, és kártyázni kezdett vele. És minél többet játszottak, annál jobban kezdte tisztelni a fiát, mert az teljesen megkopasztotta. Minden pénzét elnyerte. A játék közben az apának az ötlött az eszébe, hogy ez a gyerek mégiscsak tud valamit. Nagyon gyorsan végez valószínűség-számítást, emlékszik az összes kártyára, amit már valamelyikük kijátszott. Nagy intellektuális erőfeszítés kell ahhoz, hogy időről időre, 60

újra és újra nyerjen valaki a kártyajátékban ugyanazzal a partnerrel. Ezért az apa azt gondolta, minden rendben így, nem mond semmit. Megelőlegezte a bizalmat a fiának, és várta, hogy mi következik majd. Ellenállt a késztetésnek, hogy dirigáljon neki, hogy dühöngeni kezdjen és sértegesse. Azt gondolta magában: „Van hitem, várni fogok.” Ez a történet később jól alakult, mert körülbelül hat hónap elteltével a fia ráunt a kártyázásra, sőt nagyon rövid időn belül két doktori fokozatot is szerzett, mint a szülei. Az egyiket valószínűség-számításból és matematikából, a másikat szociológiából, és a családtagok nyomdokaiba lépett. Általában az a gond, hogy a szülők megijednek a kamasztól. El tudod képzelni, hogy ez az a gyermek, aki a méhedből bújt elő, és volt olyan, amikor tényleg ismerted őt? A te gyereked, a te testedből jött ki, rengeteg időt töltöttél vele. De ahogy növekszik, egyre kevésbé és kevésbé ismered. A gyereknek egyre nagyobb és nagyobb a magánszférája, és egyre több titka van előtted. Mire a kamaszkorba ér, lényegében már egy önálló, más ember. Nem egy rossz minőségű, hibás, javításra váró változata a szülőknek, hanem más, összehasonlíthatatlanul és egyenrangúan más. 61

Egy kamasznak mindenekelőtt magánszférára van szüksége. Donald Winnicott, a legnagyszerűbb tanítómester a gyerekekkel és a kamaszokkal kapcsolatban, egy sötétkamrához hasonlította a kamaszok privát szféra iránti igényét. Ha valaha is láttál ilyet, akkor tudod: miután bementéi a sötétkamrába, nem szeretnéd, hogy bárki is rád nyissa az ajtót, amíg elő nem hívod a filmet. Egy kamaszt kérdezgetni konkrétan olyan, mintha be próbálnál jutni a sötétkamrába, ahol ő éppen saját magát hívja elő. Ezért a szülőknek meg kell tanulniuk, hogy teljes, háborítatlan magánszférát hagyjanak neki. Ha nem akarod, hogy a gyereked hazudjon neked, ne tegyél fel neki kérdéseket. Ez egy nagyon egyszerű szabály, és jól működik. Viszont csak nagyon kevés szülő képes tényleg így is tenni. Amikor a gyereked mond neked valamit, akkor legyél csupa fül, és ne nehezítsd meg még jobban az életét! Ne legyen neki nehezebb, mint mielőtt odament hozzád! Figyelni kell rá, hogy ne reagáld túl az adott szituációt. Például, ha a gyereked közli veled: Valamelyik nap kipróbáltam a füvet. Mire te: Hogy mi? Istenem, hívjuk a rendőrséget, az orvost, vigyük kórházba! - vagy hasonlók. 62

Egy ilyen eset után a gyerek bolond lenne megmondani az igazat a dolgairól. Ezért ha azt akarod, legyen valamilyen kapcsolatod a kamasz gyerekeddel, legyél nyitott, és bízz a bölcsességében! Alapvetően a te dolgod nem az, hogy irányítsd az életét, hanem hogy a biztonsági hálót jelentsd neki. Ha esetleg bajba keveredne a felfedezőútja során, miközben ezt is, azt is kipróbál, legyél ott neki. És nem azzal, hogy „ugye, megmondtam”, hanem azzal, hogy „oké, mit segíthetek most?”. Amikor a fiam kamasz volt, én töltöttem be a helyi ügyeletes elsősegély-szolgálat szerepét az ő és a barátai számára. Mert persze, kipróbáltak mindenfélét, és volt, hogy egyik-másik kiborult. Általában a rossz tripek azért vannak, mert az ember megijed. A félelem időnként pánikká fokozódik, mert aki fél, az nem akar félni. Elkezd szorongani, de nem akar szorongani. Akarattal viszont nem lehet határt szabni a szorongásnak. Ilyenkor nem lehet irányítani, ezért még inkább úgy érezheti, kicsúsznak a kezéből a dolgok, és ettől még jobban megijed. Még kevésbé akar félni, ám egyre jobban fél. Viszonylag könnyen megesik, hogy rosszul sikerül egy trip. Főleg akkor, ha nincs az emberrel valaki, aki azt mondja: „Minden rendben, ez el fog múlni. Ne csinálj semmit, ne 63

akarj semmit, ami nincs. Csak add át magad az élménynek! Ez egy rossz rémálom, de most figyeld a rémálmod!” Egyszerűen csak úgy kell cselekedni ilyenkor, ahogy Buddha is tette. Talán ő is valaminek a hatása alatt állt, amikor megvilágosodott. A bódhifa alatt ülve a két tenyerét a földön nyugtatta, és tulajdonképpen csak figyelte, ahogy az elméje mindenféle trükköket hajt végre. Nem borult ki, nem hívott oda senkit, hanem úgy volt vele: „Ez az én elmém. Hűha, nézzük csak, mi mindenre képes az elmém!” Mindenféle, még szörnyűséges történés is zajlott, ő meg csak lélegzett folyamatosan, a kezét a földre tapasztva. Amikor a rossz trip elmúlt, nem maradt más, csupán a megvilágosodás. Szerintem minden elérhető közelségben van, hacsak ki nem borulsz az odafelé vezető úton. Tehát az én szerepem ilyen alkalmakkor az volt, hogy ha valaki megijedt, és a bokrok közt bujkált, odaültem mellé, vagy esetleg hazavittem a mi házunkba. Nem hagytam, hogy addig bármilyen módon érintkezzen a szüleivel, amíg vissza nem talált abba az állapotba, amit normálisnak tartottak. Sok szülő retteg — jogosan —, hogy a sok kísérletezés tönkreteszi a gyereket. Nemcsak a drogok, 64

az alkohol miatt, hanem például sokan komolyan aggódnak amiatt, hogy a gyerekük internet- vagy videojáték-függő. Teljesen antiszociális tevékenységnek tűnik, amikor a gyerek belefeledkezik valamibe, amiből a szülő teljesen ki van zárva. Ezért nem meglepő, hogy a szülők azt hiszik, a gyereknek végképp az agyára megy a játék, és egy lehetetlen emberi lény válik belőle. A szülők el sem tudják képzelni, mi történik a számítógépes játékokban elmerülő gyerekekkel. Az én időmben a televízió ugyanennyire lekötötte őket; akkor a szülők azért küzdöttek, hogy ne tévézzenek annyit. Emlékszem, hogy több erről szóló beszélgetésben is részt vettem, és igyekeztem elmondani, hogy a gyerekek nem hülyék. A gyerekek olyanok, mint mi vagyunk. Nem egy másik fajhoz tartoznak, és nem buták. Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy ha valaki folyton videójátékozik vagy tévét néz, akkor nincs semmi érdekesebb, amit csinálhatna. Tehát ha nem akarod, hogy a gyereked valaminek a rabjává váljon, alakíts ki számára valami más, az adott dolognál érdekesebb tevékenységet! Amit a Teaching as a Subversive Activity (A tanítás, mint forradalmi tevékenység) című könyvben két volt tanár leírt, nagyon jól tükrözi mindezt, és még ma is érvényes. 65

Bemutattak egy esetet, amikor az iskolában egy földrajztanár éppen a táblánál magyarázta az anyagot, és egy kóbor kutya besétált az osztályterembe. Hirtelen a kutya mindenkit jobban érdekelt, és senki sem figyelt többé a tanárra. Ennek az lett az eredménye, hogy beírták a gyerekek ellenőrzőjébe: „Állatot az iskola területére behozni tilos.” A szerzők azt állítják, ez nem volt jó megoldás, inkább ki kellett volna rúgni a tanárt. Szerintük, ha valaki elég érdekes, a gyerekek nem fognak odafigyelni egy kutyára. De ha a kutya érdekesebb, mint a tanár, akkor persze hogy a kutya jobban érdekli őket. Az én gyerekeim elég sokat tévéztek, de amikor átjött hozzájuk egy barátjuk - abban a pillanatban, amikor lehetőségük adódott valami olyat csinálni, amit szeretnek —, azonnal otthagyták a képernyőt. De még ennél is fontosabb ténynek tartom, és gyakran felidézem a szülőknek: ahogy az én anyámnak és apámnak sem volt halvány fogalma arról, milyen világba tartok éppen, úgy nekem, nekünk sincsen. A gyerekek, a kamaszok olyanok, mint az emberiség rügyei, amelyek majd akkorra bontanak virágot, amikor a szüleik talán már halottak lesznek. De hát akkor miért tesznek úgy ezek a haldokló emberek, mintha tudnák, mit tartogat a 66

jövő? A szüleim semmit sem tudtak arról, ami az én életem során megvalósult. Ezért bármit is csináltam akár tudat alatt a nagy, emberfeletti entitásnak a részeként is létezhettem -, meglehet, hogy a jövőbeni életemre készítettem fel magam. De az is igaz, hogy az én szüleim nem voltak túl széles látókörűek. Gondolhatjuk azt, hogy nagyon modernek vagyunk, de amikor a gyerekeink olyasmiket csinálnak, amiket nem értünk, igen megnyugtatóan hathat a gondolat: „Aha, most éppen a saját jövőjükre készülnek fel, amiben mi már nem létezünk majd.” Én nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a mostani gyerekeket éppen ez a sok videojáték készíti fel például az űrutazásra. Amikor az ember egy űrkabinban ülve éppen egy másik bolygóra tart, mi mást is tehetne, mint apró kütyükre figyel, és igyekszik valahogy elütni az időt, hogy ne zakkanjon meg azon a szűkös helyen az űrben? Ki tudja, talán azok a gyerekek, akik most annyira belefeledkeznek a videojátékokba, lehetnek a jövőbeli űrhajósaink? Miért nem bízunk bennük? Bennünk sem bízott senki, és mégis milyen jól alakult az életünk! Winnicott, akit tényleg remek gondolkodónak tartottam, azt mondta, szerinte a jövőre nézve jobbak 67

annak a kamasznak a kilátásai, aki rendőrségi ügyekbe keveredik, mint egy depressziós gyereknek. Arról, aki lop vagy betör, legalább azt be kell látnunk, hogy bátor. Winnicott pszichoanalitikus értelmezést is adott erre. Életünk első három évében pszichoszexuálisan mindannyian nagyon aktívak vagyunk. Rengeteg minden zajlik az anya, az apa és a gyerek teste között. Azután következik egy csendesebb időszak, amikor energetikai szempontból nem túl sok minden történik. A nyugati civilizáció erre azt találta ki, hogy ekkor tartjuk az iskolában a gyerekeket, mert ebben a korban nem túl élénkek. A gyerekek 4-5 évestől 12 éves korig bizonyos szempontból alszanak, azaz jól kezelhetők, és azt csinálhatunk velük, amit csak akarunk. Ám olyan 12-13 éves koruk körül minden, ami nem oldódott meg az első energetikai szakaszban - azaz 3-3,5 éves korig -, hatványozottan kerül elő újra, és immár a kamasz gyereknél kell kezelni. Szerintem az belátható, hogy a tej az anya mellében a csecsemőé. Ezzel az elvárással születünk, nincs olyan, hogy tejet lopunk az anyánk melléből. De ha egy anya túl hamar választotta el a mellétől a gyerekét - mielőtt az magától leszokott volna a cicizésről -, mert neki kényelmetlen volt, vagy féltette 68

a testét, akkor a gyerek úgy érezheti, megfosztották valamitől. Winnicott szerint az a kamasz, aki betör egy házba vagy lop, igazából vissza akar kapni valamit a világból, valamit, amiről úgy érzi, jár neki. Mi, emberek, általában nem teszünk semmi olyat, amiről mélyen, legbelül azt ne gondolnánk, hogy rendben van. Ezért a kamasz, aki lopásra adja a fejét, úgy látja, hogy az rendben van. Winnicott azt mondta, hogy a gyerek, amelyik lop, azt hiszi, minden az övé. Ő csak elveszi magának, nem érzi úgy, hogy ellopná. Kivetíti az anyját a világra. Lényegében mindannyian így teszünk, erről már sokat beszéltem. Akármiről van is szó, amikor a gyermek megkívánja, azt mondja magában boszszúvágytól fűtve: „Ez az enyém, elveszem.” Betörni valahová olyan, mint feltépni az anya blúzát, odaférkőzni, és elvenni, ami jár. Ha kamaszként betörsz egy gazdag ember házába, akkor úgy érzed, végre megkapod, ami jár neked. Ez nem bűnügy. Csak arról van szó, hogy igyekszel bepótolni az elveszett időt, elégtételt venni az anyádon. Ezért állította azt Winnicott, hogy ezekből a gyerekekből nagyon kreatív és intelligens felnőtt válhat. Nem feltétlenül bűnözők, hiszen sok kamasz csinálja ezt, anélkül, hogy 69

elkapnák. Azok egyébként, akiket elkapnak, valószínűleg szándékosan törekszenek rá, hogy megfogják őket. Hogy miért? Ha az ember akar valamit, amije nincs meg, és tesz is valamit a megszerzése érdekében, az arra utal, hogy még mindig él benne a remény. Nincs kétségbeesve. A kétségbeesés, vagy ahogy orvosi nyelven hívják: a depresszió az, amikor valaki feladta a reményt. Az anyád tejét akartad, de az anyád nem adta oda neked, és feladtad a reményt. Nem kaphatod meg, amit akarsz. Ám ezek a házakba betörő kamaszok tele vannak reménységgel. Nincsenek kétségbeesve, még mindig hajtják azt, amit akarnak. Én magam is loptam régen, és kiválóan meg tudtam magyarázni. Mindig könyvet loptam, és egészen jól ment a dolog. Általában egyet megvettem, de még hat másik ott lapult a táskámban. Teljesen komolyan gondoltam, hogy ha elkapnak, és meglátják, milyen könyveket tettem el, nagyon le lesznek nyűgözve tőlem, és nem tesznek feljelentést. Igazából éppen az anyám tanított erre, aki mindig virágot lopott. Amikor együtt sétáltunk, és virágzott az orgona, ő a mások kertjéből szedett belőle. Én persze féltem, és megkérdeztem tőle, mi lesz, ha kijönnek, és elkapnak minket. Erre ő azt felelte: „Ó, dehogyis, 70

aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Én ezt a szabályt egyszerűen átültettem a könyvekre. Alphonso Lingis filozófus barátom sokat utazik a világban veszélyes és súlyos helyeken. Egyszer Brazíliában néhányan feltartóztatták. Hat kamasz gyerek körbevette, éles késekkel a kezükben, lebernyegekkel betakarva, hogy ne lássa az arcukat, csak a fény csillant meg a pengéiken. Tulajdonképpen közölték vele: „Add ide a tárcád, vagy megölünk.” Lingis - az elmondása szerint - a szíve mélyén úgy érezte, hogy ezek a gyerekek sokkal jobban csinálják, mint a szomszéd utcában kolduló társaik. Ezeknek a gyerekeknek volt becsületük, és bátran viselkedtek. Kockáztattak, ő pedig értékelte ezt. Abban a pillanatban, a rövid találkozás ellenére, a gyerekek is értékelték őt, érezték, hogy bejönnek neki. Olyannyira, hogy a tárcájából csupán kivették a pénzt, aztán visszadobták neki a hitelkártyáival és minden okmányával együtt, amelyek nélkül nagy bajban lett volna. Visszaadták neki a kölykök, mert látták az arcán, hogy méltányolja őket. Aztán amikor elmenekültek jobbra, a rendőrök meg balról a helyszínre értek, és megkérdezték, merre mentek a suhancok, Lingis rossz irányba küldte őket. A gyerekek pártján állt. Úgy gondolta, minden, a fejlett világból a harmadik 71

világ bármely országába érkező utazóra igaz, hogy még ha mindenét elveszik is, az is igazságos. Nos, vajon mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akiket időről időre újra elkapnak? Szerintem nekik az eredeti családjukban nem volt meg a biztonságos hátterük. A csecsemőknek mindenféle érzelmeik vannak. Minél kisebbek, annál erőteljesebbek, hiszen nincsenek szavaik, nincsenek magyarázataik, nem értenek semmit, csak éreznek. Ezért a kisbabák nagyon dühösek tudnak lenni, nagyon el tudnak keseredni, vigasztalhatatlanok tudnak lenni. Akadnak olyan anyukák, akiknek van kapacitásuk átölelni a gyereküket, biztonságot sugározni felé. Ha a gyerek rugdal, tajtékzik és üvölt, az anyja akkor is csak járkál körülötte, rámosolyog, és elfogadja, hogy most ez van. Amikor pedig véget ér a hisztéria - mert egyszer mindig vége lesz -, a gyerek belenéz az anyja szemébe, és a teljes elfogadást látja benne. Ez jelenti a biztonságos hátteret. Az, hogy az anya képes átölelni a gyereket minden érzelmével együtt. Sok ember jön terápiába, mert úgy érzi, nem képes biztonságosan kontrollálni az érzelmeit, attól fél, hogy megőrül. Vagyis attól fél, hogy jön valamiféle hatalmas érzelem, amit nem lesz képes 72

kordában tartani. Mondtam már, hogy szerintem az ember attól fél, ami korábban már megtörtént vele. Ha attól rettegsz, hogy olyan érzéseid lesznek, amelyeket nem bírsz biztonsággal kezelni, akkor valószínűleg korábban olyan érzéseid voltak, amelyeket az anyád nem volt képes kezelni. Két olyan anyai viselkedés van, amelyek hatására az ember nagyon félni fog a saját érzelmeitől. Az egyik, hogy amikor feldühödik, az anyja még nála is dühösebb lesz. Ez félelmetes, kikészítheti az embert az egész életére. A másik meg, hogy ha kiborul, az anyja leteszi a kezéből, és közli, hogy csak akkor tér vissza, ha abbahagyta a hisztit. Lényegében nem marad vele, hanem elhagyja. Tehát ha erőteljes érzelmeket produkál, elhagyják. Később, a felnőtt élet során ez gyakran visszaköszön. Tehát a szülő inkább megijed a gyerektől, túlreagálja, és irányítani akarja őt, miközben épp arra lenne szüksége, hogy biztonságos hátteret nyújtson neki. Ezek a gyerekek kamasszá cseperedve el akarják érni, hogy ha rosszak is, akkor is tudják, hogy valaki biztonságosan kordában tartja őket. Ha a család képtelen erre, majd a rendőrségnek menni fog. A maximális biztonságot a börtön jelenti. Tehát, ha az otthonod nem elég biztonságos, akkor börtönben 73

kötsz ki. Mert végül is mi fogadhat be? Az elmegyógyintézet vagy a börtön. Ha a szüleid nem nyújtanak biztos menedéket, hála istennek, még ott vannak a kórházak és a börtönök. Azok a gyerekek, akiket folyton elkapnak, azt akarják, hogy valaki biztonságos korlátokat jelentsen nekik. Ennél sokkal humánusabb megoldás lenne - és Winnicott is ezt javasolta —, ha az ilyen gyerekek kezelésére nevelőotthonokat alapítanának, amelyek biztonságos hátteret nyújtanak nekik. Winnicott és a felesége megtették mindezt, és egyszer a családjukba fogadtak egy ilyen gyereket. Egy nap egy olyan kisfiú érkezett vizsgálatra Winnicotthoz, akit már legalább 17 nevelőotthonból kirúgtak. Úgy vélte, ezek után a gyerekből biztosan bűnöző válik, hacsak nem talál neki hamar biztonságos hátteret. Felhívta a feleségét, és megkérdezte: „Szerintem a világon senki más nem tud segíteni ennek a gyereknek, csak mi ketten. Hazahozhatom? Legyünk mi az ő utolsó nevelőcsaládja, és jelentsünk neki biztos hátteret, akármi történik is.” Ez a kulcsa a dolognak. A felesége beleegyezett, de mielőtt a srác megérkezett hozzájuk, a csengőjük alá felszereltek egy másik berregőt, és odaírták alá 74

a nevét: Joe. Az lett a fiú csengője. Joe érkezésére öszeállították a lehető legkevesebb szabályból álló házirendet. Közölték vele: „Nézd, ezeket a dolgokat nem teheted meg, amíg velünk laksz. Ha bármikor elköveted bármelyiket, kidobunk, és bezárjuk mögötted az ajtót. Ha kell, szó szerint ki fogunk dobni. De ha megnyomod a neveddel jelzett csengőt, beengedünk. Nem kérdezünk semmit, nem lesz kioktatás, nem lesz szankció. Ha meghalljuk a berregőt, úgy tekintjük, hogy megígéred, betartod a házirendet.” Csak ennyit, és semmi mást nem mondtak neki. Az első hónapban legalább egy tucatszor kellett kidobniuk a fiút, aki hol három percig, hol öt napig maradt távol. De nem volt más választásuk, nem lehetett máshogy csinálni. Két dolgot kellett egyszerre üzenniük a srácnak. Az egyik, hogy komolyan gondolják a megállapodást, szeretik, biztos hátteret akarnak neki nyújtani, maradhat, ameddig szüksége van rá. A másik pedig: nem szegheti meg a házukban a szabályokat, mert akkor ők nem tudnak benne élni. Három hónapba telt, míg a fiú elfogadta a szabályokat, és megnyugodott. Megérezte, hogy a határok és a szeretet együtt járnak. Ez volt az utolsó nevelőotthona, tőlük ment egyetemre, és ki, a nagyvilágba.

Gyakran a szülők azért hagyják dirigálni a gyereket a házban, mert maguk nem akarnak szörnyeteggé válni. Ezért inkább a gyerekből csinálnak szörnyeteget. Az a helyzet, hogy minden, a szörnyűséges gyerekétől rettegő szülő jócskán kiszúr a csemetéjével. A szülők megengedhetik maguknak, hogy szörnyen viselkedjenek, a gyerekek viszont nem engedhetik meg maguknak ugyanezt Amikor hagyod, hogy a gyereked dirigáljon, igazán kitolsz vele, mert majd valaki másnak kell megtanítania rá, hogy mit lehet és mit nem. Winnicott és Clare sikert arattak, mert biztonságos hátteret nyújtottak a srácnak, és amikor eljött tőlük, egyetemre ment. Erezte, hogy tartozik valahová, és nem volt szüksége börtönre, nem volt szüksége elmegyógyintézetre. Szerinted hogyan lehet versenyezni egy videojátékkal vagy a Playstationnel a gyerek figyelméért? Ha nem tudsz versenyezni, inkább szállj be te is a játékba! Csináljátok együtt! Versenyezz a játékban a gyerekkel! Lépj be te az ő világába! Tapasztalatom szerint a gyerekek általában a társaságot részesítik előnyben bármi mással szemben. Nem különböznek annyira tőled vagy tőlem. Ha nincs társaságuk, ak76

kor kiváló módja az egyedüllét túlélésének, ha elkerülnek egy lebilincselő játékban. De ha valódi társaságuk adódik, mindig inkább azt választják. • A többszereplős online szerepjátékokról - amelyekben több ezer ember játszik együtt egyszerre egy elképzelt világban - olvastam egy kutatást, amely szerint maradandó negatív hatásuk van a személyiségre. Aha, imádom az ilyen kutatásokat! Nézd, szerintem a Bibliát is okolhatnánk a vallási háborúkért. A szent könyvekben is sok rettenetes dolog áll, amiatt is lehetne aggódni, hogy valaki megint meg fogja tenni őket. De, persze, érthető, mi aggasztja az embereket. Én személy szerint viszont egyáltalán nem aggódom. Emlékszem, egyszer, kábé hétéves koromban, azt hittem, egyedül vagyok. A rádióban épp Beethoven IX. szimfóniáját játszották. A kezemben egy pálcával vezényelni kezdtem. Tényleg, komolyan dirigáltam a kórusnak, a zenekarnak az Örömódát, teljesen átadtam magam a vezénylésnek. Egyszer csak megszólalt az anyám hangja mögülem: „András, te mit csinálsz?” Rám nyitott, és én elszégyelltem magam. Később rájöttem, hogy attól félt, 77 A

személyiséget váltottam, és nem tudom megkülönböztetni a képzelgést, a fantáziavilágot a valóságtól. A mentális egészségem miatt kezdett aggódni. Lényegében őrültnek hitt. Én nem értem, hogyan lehet feltételezni egy gyerekről, hogy hülye, és nem tudja elkülöníteni a képzeletet a valóságtól. Ilyen egyszerűen nincs. Én sem voltam megkeveredve a valósággal kapcsolatban, csak élveztem karmesteresdit játszani. Szerintem az a gyerek, aki mindenfélét eljátszik, egyszer ennek a bőrébe bújik, máskor annak, csupán a képzeletét edzi. Egy percig sem hiszem, hogy személyiséget cserélne. Ha valami változik, legfeljebb javulás történhet, mert a szerepjátékon keresztül az ember új lehetőségeket fedez fel magának. - Mit tehetnek a szülők, ha a gyerek minden látható ok nélkül mélységesen depressziós lesz? - Ilyen gyerek nincs. Nincs ok nélküli depresz- sziós. Szerintem senki nem hülye, és senki nem őrült. Nincs olyan, hogy mentális betegség. Soha semmi gond nincs az emberekkel, kivéve azokat az eseteket, amikor valamilyen agyi elváltozásról van szó, amellyel orvoshoz kell fordulni. Egyébként viszont csak az élet megélésével kapcsolatos problémák lé78

teznek. A gond soha nem benned vagy bennem van, hanem mindig közöttünk áll fenn. Egyszerűen csak könnyebb ujjal mutogatni a másikra, ahelyett, hogy nyitottak lennénk az igazságra, ami közöttünk van. A depressziósnak látszó gyermek esetén valami nem stimmel közte és a családja vagy a környezete valamely jelentős tagja között. Valami nem működik. Valószínűleg a gyerek éppen elveszíti a reményt valamivel kapcsolatban. Elég közel kell állnod hozzá, meg kell hallgatnod, komolyan kell venned, amíg el nem képes mondani neked, amit akar. Mi az, ami nem elérhető, ami nem működőképes a számára, amiért fel kellett adnia a reményt. -Az ügyeletes elsősegély-szolgálattal kapcsolatban kérdezem: hol húztad meg a határt? Meddig lehet szabadon hagyni a gyereket, és mikor kell szabályokat hozni? - Az igazi kérdés az, hogyan fogod betartatni a szabályokat. Mindenféle szabályra, akár egy kormányban, akár egy országban, akár az otthonodban érvényes törvényekre igaz, hogy ha nem tudod betartatni őket, inkább ne is legyenek. Ha tehát valamilyen határt kijelölsz a kamasz gyerekednek, akkor, 79 i

az isten szerelmére, tegyél róla, hogy az a határ szent és sérthetetlen legyen. Gondolj bele, hogyan fogod betartatni, ha azt mondod: „legyél itthon este 10-re”. Mert, ugye, a legtöbb kamasz csak kinevet, ha ilyet mondasz. Egy dolgot tehetsz: azt mondhatod, hogy ahol te vagy, ott például nem drogozhat. Ezt magad is el tudod intézni. De semmi értelme azt mondani, hogy ne drogozzál, gyermekem. Nagyon oda kell figyelni rá, mit kérsz, és a valóság talaján kell maradnod. Eljön a pillanat, amikor azt mondhatod: „Ameddig az én házamban laksz, ezek és ezek a szabályok érvényesek. Ha megszeged őket, nem tudlak megakadályozni, nem akarom korlátozni a szabadságodat, de te sem korlátozhatod az én szabadságomat.” A gyerekek kizárólag egyfajta szabályt tisztelnek: a saját túlélésemet szolgáló szabályokat. Az ő érdekükben hozott szabályokat egyáltalán nem értik. Ha az anya azt mondja: „aggódom miattad, szörnyű veszélyek leselkednek rád éjfél után”, a gyerek csak kineveti. De ha megfelelő a kapcsolatuk, az anya hihetően közölheti vele: „nézd, lehet, hogy őrültnek tartasz, de nem tudok aludni, ha nem vagy itthon éjfélre”, és a gyerek puszta jószívűségből haza fog jönni. Mert jó a kapcsolata az anyjával. De semmilyen más okból nem teszi meg. 80

Amikor a kamasz gyerek olyan életet él, ami felforgatja a szülők életét, akkor ideje elválni. Ahogy az anyának meg kellett szülnie a gyermeket a kezdet kezdetén, a családnak is meg kell szülnie őt újra egy bizonyos ponton. Én 16 évesen jöttem el otthonról. Abban a korban már tökéletesen túl lehet élni a világban. Nem könnyű, de képes rá bármelyik gyerek. Tehát egyáltalán nem szükséges otthont biztosítani egy 16 évesnél idősebb gyereknek, ha felforgatja a házat. Tudom, hogy a szülők általában kétségek között vergődnek. Egyesek úgy vannak vele: „inkább az én házamban igya hülyére magát, mint máshol”. Akkor viszont ne mondja neki, hogy ne igyon! Ezt jelenti a realitás a határok kijelölésében. Sokan a saját elsődleges kapcsolatukban sem jelölnek ki határokat. Nagyon ritkán hallani manapság, hogy valaki azt mondja: „Nálam ez a határ, ne lépd át. Ha átléped, akkor vége a dalnak.” Ha nincs meg ez a határ, aminél nem adjuk lejjebb, ne csodálkozzunk, ha mások kihasználnak. Ezt teszik a gyerekek is. A szabálynak reálisnak kell lennie, és be kell tudnod tartatni. Olyat sose mondj, aminek nem tudsz érvényt szerezni! 81 1

Beszéltél arról, hogyan veszíthetik el a szülők a gyerekük bizalmát, ha kiborulnak az élményei miatt. Ha ez megtörtént, és később a gyerek már eléggé bölcs hozzá, szerinted lehetséges megbékélni a szülőkkel, és újra megbízni bennük? Mint gyerek vagy mint szülő kérdezed? Mint gyerek. Szeretném ezt megoldani. Remélem, eljutunk odáig, hogy ismét nyitott és őszinte lehetek. Értem. A csökönyösséged ellenére tettél már lépéseket ennek érdekében? Hát, igen. Nos, akkor talán kialakulhat a dolog. Freud egyik története jut az eszembe. Négy-öt éves korában alvajáró volt, és olyankor nem tudta, mit csinál. Egyszer bement a szülei hálószobájába, és odavizelt a padlóra az ágy lábánál. Amikor feleszmélt, hallotta, amint az apja megjegyzi, hogy ebből a fiúból soha nem lesz semmi. Később, már túl az ötvenen, lejegyezte az egyik álmát. A szülői ágy lábánál állt rengeteg, általa írt könyvvel a kezében, és azt kérdezte az apjától: „Apám, még mindig azt hiszed, hogy nem viszem semmire?” Tehát szenvedett a szülői elégedetlenségtől, és jó ötven évébe telt, hogy akár csak egy álomban is, de szembeszálljon az apjával. 82

Szerintem neked is nehéz a dolgod, de nem lehetetlen. Én nem érzem, hogy szenvednék ettől. Egyszerűen csak fárasztónak találom, hogy köröket futok az anyám körül, és bujkálok, amikor csak beszélek vele. Ettől eltekintve teljesen jóban vagyok magammal. Hát, nézd, választhatsz. Szembeszállhatsz vele, és mondhatod, hogy belefáradtál a titkolózásba. Próbálj igazi - én úgy hívom -, drámai kapcsolatot kialakítani! Játszd le a történetet úgy, ahogy van. Erre vagy azt mondja, hogy rendben, és belemegy, vagy azt, hogy nem akarja. Nem kényszerítheted semmire. Mindegy, mit csinálsz, ez nem csak rajtad múlik. Egyébként, ha tiltakozik, nemet mond, és nem akarja, hogy ott legyél, kellemetlen dolgokat fog mondani neked. Akkor, ha vele akarsz lenni, színpadias kapcsolatot kell fenntartanod, és el kell játszanod azt a fiút, akit ő látni akar. Röviden összefoglalva tehát: ha nem akarsz színpadias kapcsolatot, a drámai kapcsolat pedig lehetetlen, akkor lehet, hogy örökre búcsút kell mondanod neki. - Nekem három fiam van, már felnőttek, de a mai napig nagyon jó barátok. Amikor megszülettek 83

egymás után, az idősebbeket mindig belevontam mindenbe, a fürdetésbe, a pelenkázásba, az etetésbe. Szerintem nagyon fontos, hogy együtt csináltuk ezeket a dolgokat, és ezért ők nagyon jó viszonyban tudtak maradni. — Igazán szerencsés vagy, csodálatos, amikor így alakul a helyzet. Szerintem a következőképpen zajlik az élet. Egyedül vagy, és szereted az életed, ahogy van. Megtalálod a társad. Azért, hogy hosszú távú kapcsolat jöhessen létre kettőtök között, mindkét félnek meg kell halnia. Bele kell halnotok a kapcsolatba. A szanszkrit nyelvben a házasságra ugyanazt a szót használják, mint a halálra. Belehalsz, és mindketten újjászülettek valami mindkettőtöknél nagyobb dolog részeként, az a szerelmes pár. Tehát ez egy átalakulás, és nem arról van szó, hogy ha megházasodsz, akkor vége az életednek. Hanem meghalsz abból a szempontból, hogy már nem csak magaddal foglalkozol, és hirtelen valami nálad nagyobbnak a részévé válsz. És akkor mindkét fél úgy érzi, hogy a másik szívesen fogadja őt. Nem kognitív változás ez, hanem a szívünkben legbelül változunk attól, hogy belehalunk a kapcsolatba, és újjászületünk valami nagyobb dolog részeként, mint bármelyikünk volt korábban. Az első gyerek érkezésekor a 84

párnak ismét meg kell halnia, hogy helyet csináljon a hármas fogatnak. Ha a pár úgy áll hozzá a gyerek születéséhez, hogy mindent úgy csinálnak tovább, mintha mi sem történt volna, akkor a gyerekük azt fogja érezni, hogy nem akarták őt. Vagyis a kéttagú párnak meg kell halnia, hogy hármasként újjászülethessenek. Ha egy újabb gyermek érkezik, akkor a hármasnak is meg kell halnia, hogy négyes fogatként szülessenek újjá. Nos, szerintem ti a tudtotokon kívül ezt csináltátok. És ez nagyszerű dolog, ha megtörténik! De ha nem történik meg, akkor az nagyon nehéz helyzetet teremt. 85

III GYEREKBŐL FELNŐTT

Mi történik a gyerekekkel, amikor felnőtté válnak? Már ha egyáltalán ez megtörténik. Mint említettem, én sokkal inkább arra kérném az embereket, hogy keressék meg a bennük lakozó felnőttet, ne pedig a belső gyermekkel próbáljanak kialakítani kapcsolatot. A felnőttségnek ugyanis elég rossz az ázsiója. Nem véletlenül. Megfigyeltem, hogy a felnőttek már a kezdet kezdetétől igyekeznek elaltatni a gyermekeiket. Minél előbb elalszik a gyerek, annál jobban érzik magukat a felnőttek. Erről szól az egész gyermekkor. Amikor gyerekként felkeltünk, a szülők még aludtak, és mi mindig fel akartuk ébreszteni őket. Örültek neki? Dehogy! Azt akarták, hogy menjünk vissza az ágyunkba, és maradjunk csendben, hogy ők is alhassanak. Ez tehát a generációk csatájáról szól. Az idősebb generáció azt akarja, hogy a fiatalabb aludjon, a fiatalabb nemzedék pedig azt szeretné, ha az idősebbek felébrednének. Vajon ki fog nyerni? Nem úgy néz ki, hogy sok esélyük lenne gyerekeknek. Sajnos, általában véve igaz, hogy aki 89

fel akarja ébreszteni a többieket, az bajba kerülhet, akár szembekerülhet a törvénnyel is. Elég, ha csak a gyógyszerekre gondolunk! A legtöbb nagyipari gyógyszert arra tervezték, hogy elaltassa, lenyugtassa, lecsillapítsa, érzelemmentessé és racionálissá tegye az embereket. Először egyetemistaként jártam elmegyógyintézetben, amikor önkéntesnek jelentkeztem a helyi intézetbe, társaságnak az őrültek mellé. Bementem, jobban mondva bevittek a legszigorúbban őrzött szárnyba, a zárt osztályra, ahol a beszámíthatatlannak minősített bűnözőket - akik embert öltek - tartották. Már magát ezt a jelenséget is elképesztően kirekesztőnek éreztem. Máris kész voltak a kategóriák, szétválasztva a rossz és a jó emberek, az őrültek és a normálisak. Azt meg végképp nem tudtam hova tenni, hogy valaki úgy ússza meg a gyilkosságért járó büntetést, hogy őrültnek nyilvánítják. Nos, hát az tényleg őrültség. Mivel adott volt a feladatom, körbenéztem, kivel is beszélgethetnék. Rengeteg ember feküdt a helyiségben, mozdulatlanul, meg sem rezzentek az érkezésemre. Aludtak, vagy talán kómában voltak, nem tudtam eldönteni. Járkált köztük egy fehér köpenyes ember, a kezében egy óriási, de tényleg óriási fecskendővel. Amint va 90

laki megmozdult az ágyán, adott neki egy injekciót, és már aludt is tovább a beteg. Tanácstalanul álltam ott, hogy akkor most kivel is beszélgethetnék. „Miféle önkénteskedés ez így?” - gondoltam. Persze, ez abban az évben történt, amikor John F. Kennedyt meggyilkolták, vagyis már elég régen. De biztosíthatlak róla, hogy a körülmények nem sokat javultak azóta. Ez arról jutott eszembe, hogy amikor a gyerekek igyekeznek felébreszteni a szüleiket, a szülők igyekeznek elaltatni őket. Eljön a pillanat, amikor a lány nővé érik. És remélhetőleg eljön az a pillanat is, amikor a fiú férfivá válik. Két okból is, azt hiszem, többet tudok a férfiakról. Egyrészt, mert én magam is pasi vagyok. Másrészt pedig, mert az a helyzet, hogy a nők az ősidők óta sokkal jobban ragaszkodtak a gyökereikhez, még a kulturális változások közepette is. Én legalábbis úgy látom, mi, pasik sokkal jobban elidegenedtünk az igazi lényünktől, mint a nők. Nézzük csak, mi, pasik régen vadászni jártunk. Ki jár manapság vadászni? Alig páran, de ők is csak szórakozásból. A nők régen gyerekeket hoztak a világra, és pontosan ugyanezt teszik ma is, legalábbis a nagy többség. A nők számára tehát sokkal inkább megvan a folytonosság, az állandóság az evolúciós fejlődésükhöz 91

képest, mint a férfiaknak. Ezért aztán a férfiak sokkal inkább bajban vannak, mint a nők. Jóval könnyebb egy lánynak nővé válnia, mint egy fiúnak férfivá. Létezik egy latin kifejezés: puer aeternus, ami azt jelenti: örök kisfiú. Ez Puck vagy Pán Péter figurája, a soha fel nem növő férfi archetípusa. Mit kezdhet egy nő egy férfival, aki igazából kisfiú? Az anyja lesz. Na jó, de akkor mi a helyzet a szexszel? Senki sem akar a fiával szeretkezni. És mit kezdjen ezzel a férfi? Bizonyos törzsekben van egy olyan pillanat, amikor a fiút kilopják az anyja házából. A férfiak éjszaka kilopóznak, és magukkal viszik a fiút a férfiak házába. Irian Jayán, például, a férfiak péniszvédő pajzsot hordanak. Nem lehet látni a péniszüket, mert egy üreges, hegyes dolog takarja. Némelyik fickónak egészen hosszú, a másiknak meg kisebb, de mindnyájuk testén elöl ott fityeg a péniszvédő tok. A férfiak házában úgy alszanak, hogy mindannyian a jobb oldalukon fekszenek, a péniszük pedig a másikon hever. Ha az egyikük megfordul, mindannyian megfordulnak vele együtt, különben nem járnának valami jól. Ebbe a nagyon harmonikus férfivilágba vezetik be a fiút, aki azelőtt még soha nem járt abban a házban. Az első, férfiak társaságában eltöltött éjszakát követően, amikor a fiú másnap reggel kisé 92

tál a házból, az anyja távolságtartóbban szólítja meg. Akkortól a fiú már nem az ő fia többé, hanem a törzs egyik férfi tagjává vált. A férfiak magukkal vitték, meghívták. Elfogadták őt, és onnantól mindenki úgy beszél vele, mint egy férfival. Persze vannak másfajta rituálék is, és sokkal fájdalmasabb beavatási módszerek, mint például a szubincíziós és a körülmetélési beavatások. A lényeg, hogy a régi kultúrákban nagyon egyértelműen elkülönült, mikor szűnt meg valaki fiúnak lenni, és vált férfivá. Ma viszont akár örökre kisfiú maradhat az ember, 95 éves koráig is, amíg meg nem hal. Nincs beavatás, mert a véneket ez nem érdekli. Tulajdonképpen - és ezt már sokan sokféleképp megfogalmazták - ma a férfiak között nincsenek is vének. Senkit sem tisztelünk már nagy öregként. Mi, pasik, a legjobb esetben is csak fivérek lehetünk. Nincsenek jelen apák, akiket tisztelet övezne. Az apákat gyakran megölik vagy nevetség tárgyává teszik, illetve az apák nem törődnek semmivel. Esetleg nincsenek is jelen apák, mert még nem nőttek fel, vagy fiatalabbak, mint mi vagyunk. Akkor kihez fordulhatunk? Az a helyzet, hogy a fivérek hiába próbálják meg egymást beavatni, nem működik a dolog. Ezért mi, férfiak komoly problémával szembesülünk. 93

Szerintem egyetlen lehetőség áll még nyitva a fiúk előtt, hogy férfivá válhassanak. Ez pedig az, hogy az életük egy bizonyos pontján találnak egy idősebb férfit, akit történetesen tisztelnek. Általában nagyon sokáig kell keresni, mindenfelé a világban. Ha a fiú megtalálta az idősebb férfit, akit tisztel, pláne, ha a hivatásához kapcsolódóan, akkor megkéri őt, hogy fogadja inasává. Hadd dolgozzon vele a férfi megelégedésére. Alapvetően valami olyasmiről beszélek, mint a régi inasság intézménye. De ez az élet minden területén működik. A közgazdász egy közgazdászt fog keresni, akit tisztelhet. Aztán együtt dolgozik vele, és ennek a felette álló férfinak bemutatja, hogyan végzi a munkáját, amíg csak a férfi azt nem mondja: „Megbízom benned, elfogadlak téged, és azt akarom, hogy velem egyenrangú legyél.” Ilyen egy modern beavatás. De ezt nem lehet az egyetemeken végigcsinálni, mindenkinek magának kell átesnie rajta, a régi típusú inas-mester viszony rendszerében. Mindegy, hogy valaki vízvezeték-szerelő, pszichológus vagy akármi, szerintem egy fiú ezen az egyetlen módon válhat ma férfivá. Méghozzá úgy, hogy kivívja egy olyan férfi tiszteletét, akit ő valamiért tisztel. Szerintem nem nehéz belátni, miért is nehéz ügy ez. Először is, a legtöbben nem tisztelünk 94

senkit, aki idősebb nálunk. Másodszor pedig, mekkora az esélye annak, hogy elnyerjük az általunk tisztelt ember tiszteletét? Egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy kitárulkozzunk valaki előtt, akire felnézünk. Ám enélkül a fiú örökre fiú marad. Az anya nem vezetheti be a fiát a férfilétbe. A nőknek inkább amolyan karikatúraszerű elképzelésük van arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Engem egyedülálló anyaként nevelt az anyám, aki szerint az apám - így mondta - morális elmebetegségben szenvedett. Vagyis anyám egyértelműen nem tisztelte az apámat, és megvoltak a saját elképzelései arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Egy nő szerint a férfinak alapvetően a nő örömét kellene szolgálnia. Ez pedig egyértelműen egy nő férfiképe. Nem egy férfi férfiképe. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Ezért aztán nekem mindenfelé keresnem és kutatnom kellett, hogy megtudjam, mitől válik egy fiú férfivá. Az apám egyébként rendes ember volt, de nem vívta ki a tiszteletemet. Magyarországon élt egy olyan időszakban, amikor nehéz volt tiszteletre méltónak lenni. Ha akkor valaki kimondta a véleményét, megbüntették, ezért nagyon kellett vigyázni és taktikázni. Nekem úgy tűnt, az apám valahogy arra 95

trenírozott engem, hogyan hízelegjek a hatalmas embereknek. Ezzel pedig nem lehet tiszteletet kivívni. Az ilyen viselkedés megfelelő a túléléshez, de egyértelműen nem jelentett számomra követendő példát. Ezért aztán szét kellett néznem a világban, hogy találjak valakit, akit tisztelhetek, és akinek kivívhatom a tiszteletét. Régebben azt gondoltam, hogy a nőknek is ugyanígy kell eljárniuk. Azt hittem, például egy festőnőnek, ha nem akarja úgy érezni, hogy csak hobbiból festeget, el kell mennie inasnak egy festőhöz, akit tisztel, és elnyerni az elismerését. Később rájöttem, hogy a nőkkel teljesen máshogy működik ez a dolog, teljesen más úton mennek végig. Határozottan úgy látom, hogy a szülés természetes beavatásként működik. Egy nőnek nagyon keményen kell dolgoznia azon, hogy kislány maradhasson, miután a világra hozott egy gyermeket. Az apák és az idősebb férfiak általában féltékenyek és irigyek a fiatalabb férfiakra. Mindig is az idősebb férfiak küldték háborúba a fiatalabb férfiakat, hogy az ellenség esetleg őket ölje meg, így ők fiatalabb nőkhöz juthassanak. Az idősebbek nem gyakran mennek csatába... Egyszer egy anya, akinek három fia volt, nekem panaszkodott, hogy szerinte a férje 96

soha nem fogja egyenlő félként kezelni a fiait Nagyon nehéz a fiúnak, ha az apja nem hajlandó ilyen módon elfogadni. Lehet 30 vagy akár 50 éves is, de ha az apja még él, és továbbra is úgy kezeli, úgy viselkedik vele, mintha felsőbbrendű lenne, a fiú aligha fog tudni férfivá válni. A fiammal hároméves korától kezdve volt egy közös játékunk. Ahányszor csak együtt elhaladtunk az ágy mellett, megpróbáltuk lenyomni a másikat oda. Akármilyen módszer bevethető volt, például a jól bevált meglepetésszerű támadás. Én eldöntöttem, soha nem fogom színlelni, hogy neki sikerül lenyomnia engem. Azért határoztam el, hogy amikor majd tényleg ő győz, elégedett lehessen, hogy erősebb, mint én. Ezért aztán soha nem játszottam el, hogy nyert, így ezerszer löktem én az ágyra, neki pedig egyszer sem jött össze. Ám amikor végül sikerült, az nagyon emlékezetes nap volt mindkettőnk számára. Ettől fogva megváltozott a kapcsolatunk. Lényegében egyenrangú félként kellett elfogadnom őt. Freud úgy képzelte, hogy a civilizáció alapja az, hogy a fiúgyermekek összegyűlnek, és rádöbbennek: nem fogják tudni élni az életüket, nem lesznek képesek nőt vagy jó munkát szerezni, csak ha meg97

ölik az apjukat. Ez az apagyilkosság mítosza. Persze, szinte biztos vagyok benne, hogy Freud mindezt nem konkrétan történelmi tényként kezelte, sokkal inkább valamiféle szimbolikus értelmű cselekedetként. Bárhogyan értette is, ehhez hasonlót már magam is számtalanszor megfigyeltem. Példának arra, hogyan működhet, elmesélek egy esetet. A fiú egyetemre járt, még egy éve volt hátra. Az első két évfolyamon kiemelkedően jól teljesített, a legjobbak közé került, ösztöndíjat kapott. A harmadik év közepén azonban a jegyei elkezdtek romlani, meg is bukott, és kimaradt az egyetemről. De miért? Eljött hozzám terápiába, mert maga sem értette, miért történt mindez. Milliónyi magyarázat elképzelhető volt, de úgy tűnt, egyik sem állja meg a helyét. Miközben beszélgettünk, kiderült, hogy az apja is kimaradt az egyetemről harmadéves korában. Láthatatlan, áttörhetetlen pajzsot jelent némelyik embernek, hogy messzebbre jusson, például iskolázottságban, mint az apja. Tulajdonképpen úgy festett a helyzet: ha az apa otthagyta az egyetemet a harmadik évben, a fia meg történetesen befejezi és diplomát szerez, az olyan, mintha valamiképpen megölné az apját. Olyan, mintha az orra alá dörgölné: „Te lúzer vagy, nézz csak rám, én többre vagyok képes, mint te vol 98

tál!” Ez nem könnyű helyzet, de meg lehet csinálni, és arra bátorítanék mindenkit, hogy tegye is meg. Szerintem mindenkinek jót tesz, ha ilyen értelemben megöli az apját. Viszont nem könnyű feladat. Természetesen akadnak apák, akiket örömmel tölt el, ha a gyermekeik túlszárnyalják őket. Vannak, akik gyorsítórakétaként működnek a csemetéik mellett. Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik róla, és elég a légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell. Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, azután ő maga kapcsolódjon le róluk. Ám csak nagyon kevesen jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben tartják őket. A felnőttséggel kapcsolatban azt is érdekes megvizsgálni, mi történik a házasságban. Amikor párokkal dolgozom, gyakran kiderül, hogy a problémájuk végső soron abból fakad, hogy a nő még mindig inkább a szülei gyermeke, mint annak a felesége, akihez hozzáment, vagy a férfi továbbra is inkább a szülei fiacskája, mint annak a férje, akit elvett. Így nem lehet élni. A házasság egy rítus, amely során az ember maga mögött hagyja az eredeti családját, és létre 99

hozza a sajátját Attól fogva máshoz lesz lojális. Nem lehetsz egyszerre a szüleid fia és a feleséged férje. Nem lehetsz egyszerre a férjed felesége és a szüleid kislánya. Ha a korábbi szerepekhez ragaszkodsz, akkor a kapcsolatodban problémák fognak jelentkezni. A Biblia előtti időkben inkább a matrilokális együttélés volt általános. Ha egy férfi és egy nő öszszekerült, általában a férfi hagyta el a családját, és ő ment a nő családjához lakni, ő alkalmazkodott hozzájuk. A Biblia korában aztán a patrilokális rendszer vette át a domináns szerepet, amelyben a férfi vette a családjába a nőt Persze, ma is előfordulnak matrilokális házasságok, még ha az életet általában véve a patrilokalitás jellemzi is. Ez sem könnyű helyzet, megvannak a maga sajátos nehézségei. Vannak házassági konfliktusok, amelyekkel kapcsolatban kifejezetten csak egy dolgot tudok javasolni: költözzenek el mindkét fél családjától olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Adják meg az esélyt az új családnak, és ne a régi családot próbálják meg reprodukálni az új helyzetben. A legtöbb házassági anomália abból származik, hogy, mondjuk, én vagyok a férfi, és azt akarom, hogy a családom olyan legyen, mint az eredeti volt. Még akkor is, ha egyébként azt hajtogatom: „Na, nem, mi máshogy fogunk élni, én aztán 100

másmilyen családot akarok!” Tudat alatt akkor is a saját családomat fogom klónozni, miközben a feleségem meg az övét próbálja reprodukálni. Akkor most melyik legyen? Az ő családja valósuljon meg, vagy az enyém? Nem lesz addig valódi jó kapcsolatunk, amíg rá nem ébredünk, hogy ez a huzavona zajlik közöttünk, és másként nem döntünk. Azt kell mondanunk: „Olyan családot fogunk kialakítani, amilyen még soha nem létezett.” Nem olyat, mint az övé, és nem is olyat, mint az enyém volt. Még egy fontos dologról szót ejtek: arról amikor a gyermek és a szülő közös útelágazáshoz érkezik. Mit csinál az ember az anyja halálos ágyánál? Akkor, amikor megkapja a hírt, hogy az haldoklik, alig néhány órája van hátra, és ott akar lenni mellette. Mit kell mondani egy haldokló szülőnek? Nehéz lenne erről bármit is mondani, annyira személyes, inkább felidézem egy filozófus barátom szép esszéjét. Arról írt, ahogyan a kórház felé tart, amelyben az anyja a halálos ágyán fekszik, és a vonaton ülve próbálja kiötleni, mit is mondjon neki. Az egy nagyon jelentős pillanat, amikor az ember az anyja halálos ágyához érkezik. A barátom ezért szorongani kezdett. A szorongás, mint mondtam már, nem mentális betegség, hanem lámpaláz. Ha valaki szerepet játszik, és tud101

ni akarja, milyen szöveget kell mondania, de nem bízik magában, hogy őszinte, spontán és megindult tud lenni az adott helyzetben, akkor szorongást fog átélni. Mert hát mitől fél a színész? Ha én, András, el akarom játszani Hamletet, akkor rettegek tőle, hogy valami olyasmit kell akarnom, amit igazán nem is lehet akarni. Azt akarom, hogy engem Hamletnek lássanak, nem pedig a szereppel küszködő Andrásnak, különben kudarcot vallók. Egy szorongás esetében mindig azt kell kérdezni, mit akarsz, amit nem lehet akarni? Olyasmit, például, nem lehet akarni, hogy egy másik ember kedveljen. Vagy bejövök neki, vagy nem. Ha a haldokló anyámhoz tartva azon tűnődöm, mit csináljak, minden bizonnyal szorongást fogok átélni. Mert egy színházi jelenetként gondolok az egészre. El akarom játszani egy haldokló anya jó gyermekét. Az én filozófus barátom, elmondása szerint, rádöbbent, azért szorongott, mert igyekezett egy színdarab jelenetének a szövegét megírni. Ezért megpróbált inkább nagy levegőt venni, és felhagyni az igyekezettel. Megnyugtatta magát, hogy egyszerűen majd azt teszi, ami abban a helyzetben adja magát. Akárhogy alakul is. 102

Leírta, ahogy megérkezett a kórházba, és az anyja sápadtan, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Amikor leült mellé, az asszony még lélegzett. A magától értetődő mozdulat, ami adta magát, az volt, hogy az anyja megmozdította a kezét, éppen csak egy kicsit felé nyúlt. Ez elég volt neki, hozzáért, megfogta az anyja kezét. Nem kellett egy szót sem szólniuk, nem kellett beszélniük. Elég volt egyszerűen tartania a kezét. Az asszony eltávozott, miközben ő fogta a kezét, a barátom pedig nyugodt szívvel hazament. Nemrég egy nagyon gazdag kínai férfival dolgoztam Vancouverben. Amikor az anyja haldoklott, a férfi valóságos idegroncs lett. Nem tudta, hogy sírnia kellene-e, vagy inkább nevetnie, nem tudta, boldognak kellene-e éppen lennie, vagy szomorúnak. Attól félt, hogy elveszíti az önuralmát, ha eljön a pillanat. A sírás olyan érzés volt neki, mintha a nadrágjába vizelne. Így gondolt az önuralma elvesztésére. Sok férfi érzi úgy, amikor könnyek peregnek végig az arcán, mintha bepisilne. És az ember nem tudhatja, hogy nem fogja-e tényleg elveszíteni az önuralmát az anyja halálos ágyánál. 103

Szerintem a legtöbbünknek problémát okoz az, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint az anyánk vagy az apánk. Nemcsak azért, mert hasonló géneket hordozunk, hasonló szokásokat veszünk át, egy családban növünk fel, de az életünk miatt is hasonlókká válhatunk hozzájuk. Mit tehetünk ez ellen? Miért is lennél olyan, mint bárki más, akár az anyád, akár az apád? Elvégre ők már léteznek. Nincs szükség még egy példányra belőlük. Szerintem az a feladatunk, hogy autentikussá, önmagunkká váljunk, ne valaki mássá. A kedvenc mondásom E. E. Cummingstól - „Én rajtad keresztül vagyok annyira én” - nyilvánvalóvá tette számomra: nincs olyan, hogy én. Én mindig annak a funkciója, függvénye vagyok, akivel vagyok. Soha többé nem leszek ilyen, mint amilyen most veled, hiszen most rajtad keresztül vagyok ilyen. Cummings azt is elmondta egy fiatal költőnek: „Az, hogy senki más, csakis önmagad legyél - egy olyan világban, amely folyton azt akarja tőled, hogy valaki magadtól különböző személy legyél —, a legkeményebb csata, amit az embernek meg kell vívnia, és sosem szabad abbahagyni a harcot.” Éppen erről szól az a kötélhúzás is, amiről kérdeztél. Úgy tanulunk, hogy felfaljuk, internalizáljuk a szü104

leinket. Gyakran, amikor pedig csak egyetlen emberrel dolgozom, úgy érzem, családterápiát tartok, Mert az illető az anyját és az apját is internalizálta. Ha a páciens szülei hadban álltak egymással, akkor abban az emberben is szüntelen harc dúl. Akármilyen kérdés merül fel, nincs egyértelmű véleménye. Általában ilyenkor azt kérdezem tőle: Mit tanácsolna az apád? Ezt - feleli. És az anyád mit tanácsolna? - faggatom tovább. Azt. Ebből az derült ki számomra, hogy nagyon sokszor a döntésképtelenség abból fakad, hogy az ember internalizálta a szüleit, miközben ők soha nem tudtak egyetértésre jutni. Egy családban, ahol bármilyen nyomás tapasztalható, nagyon nehéz autentikussá válni. Ahhoz, hogy az ember egyedi lehessen, minden elnyomást nélkülöző, kívánalmaktól mentes légkör szükséges. Egyszer jött hozzám egy fiatal hölgy, aki már szorongásoldó gyógyszereket szedett, annyira félt attól, hogy ostoba. Ahogy beszélgetni kezdtünk, fél órán belül látszott, hogy intelligens, okos és még szép is. De akkor miért aggódott? Kiderült, elég sokszor 105

hallotta az apját úgy osztályozni az ismerőseiket, hogy egyik vagy másik milyen ostoba. A hölgy úgy fordította ezt le, hogy az apja számára a legfontosabb szempont, hogy valaki okos vagy ostoba. Rettegett attól, hogy egyszer a saját apja az ostobák közé fogja sorolni őt is. Amikor a gyermek egészen fiatal korában internalizálja az apját meg az anyját, tulajdonképpen kifejleszt bizonyos szokásokat. Annyira automatikussá válnak ezek a szokásmintázatok, mintha egy külön nyelvet alkotnának. Azért, hogy a szülők birtokolhassanak, hogy fenntarthassuk ezt az ismerős birtokviszonyt. Vannak vallások és kultúrák, ahol az emberek pszichoterápia helyett ördögűzést végeznek. Tulajdonképpen ezt kéne nekünk is tenni ilyen esetekben a szüleinkkel. Említettem, velem is megtörtént, hogy automatikus késztetést éreztem, hogy úgy viselkedjek a gyerekemmel, ahogy az anyám tette velem. Csak ha megállítom magam ilyenkor, és eszembe jut, hogy ő szokott így cselekedni, akkor van esélyem kiűzni magamból az anyámat. Szerintem érdemes listát írni a szokásaidról, és megvizsgálni, melyeket vetted át az anyádtól vagy az apádtól, akaratlanul. Persze, a jó és hasznos szo106

kásokat meg lehet tartani, nem kell az összesei rögtön kidobni. De nagyon sok rossz szokás inkább csak nehezíti az életed. Amennyiben hasonlítasz benne apádra vagy anyádra, az mind csupán szokásmintázat. Van egy másik egyszerű megoldás is arra, hogyan ne legyél olyan, mint a szüleid. Járj másfajta társaságba, mint amilyenbe ők jártak! Töltsd az idődet másféle emberek társaságában. Már beszéltem erről is: éppen annyira vagy okos, mint azok az emberek, akik körülvesznek. Az intelligencia is társas jelenség. Ha elfogadjuk, hogy „én rajtad keresztül vagyok annyira én”, akkor a szüleid is azokon keresztül voltak, akik voltak, akikkel az idejüket töltötték. Ha neked ez nem tetszik, alakíts ki magadnak egy teljesen másfajta baráti kört! Lógjál másféle emberekkel, akik neked szimpatikusak, és más leszel, mint a szüleid. Szerintem nincs olyan, hogy konkrét egyéniség. Te semmi vagy. Én semmi vagyok. Akkor válók valakivé, amikor valaki más társaságában vagyok. Még amikor tényleg teljesen egyedül vagyok, akkor is valójában társaságban vagyok. Mert nem létezhet az ember csupán egymagában, mindig valami nálam nagyobb egységnek a részeként működöm. Ha ez így van, akkor válaszd 107

azt a nagyobb dolgot, amelynek szeretsz a része lenni. Ez megoldja a problémádat. — Nekem túlságosan binárisnak tűnt, amit a fiúk férfivá válásáról mondtál. Nehezen tudnám magamévá tenni, hogy van egy beavatási pont, amikor az ember átalakul az egyik állapotból a másikba. Nekem ez a dolog sokkal inkább spektrumszerűnek tűnik, nem sűríthető egyetlen pontba. Bizonyos értelemben teljesen igazad van. De mondok neked egy buddhista sztorit, ami talán jobban megvilágítja azt, amit én mondtam. A buddhizmusban a kardot úgy hívják, vajra. A megkülönböztetés kardja. Ez a szó egyúttal az intellektust is kifejezi. Miért? Pontosan azért, hogy ne legyen káosz a fejünkben. A férfit az különbözteti meg a többiektől, hogy tudja, hogyan kell forgatni a kardot. A férfinak meg kell tanulnia mindezt. A karddal úgy bánunk, hogy suhintunk egyet, és szétválasztjuk a dolgokat: ez nem az. Márpedig ez bináris, bizony! Egy karddal nem lehet egy kicsit így, aztán meg úgy tenni, egy kicsit erre vagdalózni, aztán meg amarra. Nem lehet úgy gondolkodni, hogy majdcsak odaérek egyszer valahova. Egy férfi nem így viselkedik. 108

És, persze, nem muszáj szeretni a férfiakat. Én csak azt mondom, hogy a férfi archetípusa az, ahogy egy kardcsapással szétválasztja a dolgokat ez nem az. Persze, a kardot lehet jó és rossz célra is használni. Számomra a kardforgatás művészei a szamurájok mesterei, a kardmesterek. Ők soha nem hordtak maguknál fegyvert. Viszont ha valaki bármilyen fegyverrel megtámadta őket, tudták, hogyan kell azt megszerezni. Egy másodperc tört része alatt elvették a támadó fegyverét, és megölték vele az ellenséget. Egyébként békeszerető emberek voltak, soha nem támadtak meg senkit, soha nem kezdeményeztek harcot. Ha azonban valaki megtámadta őket, annak annyi volt. A saját fegyverével ölték meg a támadót. Persze, amolyan krisztusi figuraként odatarthatod a másik orcádat is. Szerintem megvan ennek a cselekedetnek is a helye, de nem minden helyzetben. Ha az értelemről van szó, akkor nagyon-nagyon egyértelmű kategóriákra van szükség. Én azt próbáltam felidézni, hogy az ún. gyökérkultúrákban a korábbi állapottal való szakítás, mint meséltem, egy éjszaka alatt lejátszódott. Egy éjszakával korábban még fiú voltál, és reggelre férfi lett belőled. Ráadásul 109

mindenki rúd róla. Ez aztán igazán nagy dolog! Be is jelentik az egész közösség előtt. És ettől mindenki másként viselkedik veled. Márpedig óriási hipnotikus ereje van annak, hogyan állnak mások az emberhez. - Azért nem tetszik, ahogy a férfivá válásról beszélsz, mert egyrészt tekintélyelvűséget sugall, másrészt sokszor sem a tekintélyesebb, sem az idősebb ember nem tud többet, mint mi. Szerintem a fiatalokat is egyenrangúnak kell tekinteni, nem beszélve arról, hogy valószínűleg több területen, többféle munkát is fogunk végezni, több viszonyítási pont is lesz az életünk során. Nem hiszem, hogy egyetlen mester tudna ebben segíteni. - Valószínűleg, ha mi ketten beszélgetnénk, fél óra alatt közös nevezőre jutnánk. Persze, általában túlozni szoktam, mert korlátozott idő alatt így tudom hatékonyan kifejteni a véleményemet. Szerintem az, amit egy fiúnak tisztelnie kell, nem feltétlenül a tekintély, sokkal inkább a szaktudás. Akár egy 20 éves ember is lehet a világ legjobb sakkozója. De ha én tehetséges sakkozónak akarom érezni magam, akkor le kell ülnöm játszani ezzel a 110

fiatal mesterrel. Addig kell vele sakkoznom, amíg csak rám nem mosolyog, és el nem kezdi élvezni a játékot velem. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen csak kijelentem: „Hát, én aztán szuper vagyok.” Nem így működik a dolog, és soha nem is fog így működni. Teljesen mindegy, hány új szakterület jön még létre. Én arról beszélek, hogy nem feltétlenül a kort kell tisztelni, hanem a szaktudást Amikor elvégeztem az egyetemet, megkaptam a pszichológusi végzettségemet igazoló papírt. Az egyetemi évek alatt valójában egyetlen hasznos ötletet vagy gyakorlati útmutatást sem kaptam, hogyan is segíthetnék egy másik emberen. Kizárólag arról szólt az egész, hogy mindenféle teszteken átugorjam a lécet azért, hogy megszerezzem a hatalmat, és többé már senki ne vizsgáztathasson. Aztán terapeutaként rászabadítottak a mit sem sejtő emberekre, csak azért, mert már volt diplomám. Rádöbbentem, hogy találnom kell valakit, aki tudja, hogyan kell ezt a munkát végezni. Nem tudtam magamtól rájönni, és a könyvekből sem tudtam kihámozni semmit. Mert ez egy nagyon személyes terület. Körül kellett hát néznem, kitől tudnék tanulni. Rengeteget olvastam, és két embert találtam, akik akkor még éltek, és az írásaik lázba hoztak. Az egyik in

keresse a kedvét?” Gyakran, amikor két ember randizik egymással, mindkettő valahogy a másik kedvére akar tenni. Mi történik ilyenkor? Egyszerűen az egyikük főszereplő lesz a másik mozifilmjében. Én például 16 évesen tényleg azt gondoltam, hogy a nők irányítanak, a nőknél van a hatalom. A férfiaknak meg kell húzniuk magukat, és mindenféle trükköt kell bevetniük annak érdekében, hogy elnyerjék a nő kegyeit. Akkoriban igazán örültem volna, ha én lehettem volna a hős egy nő filmjében. Ha engedte volna, hogy én játsszam a férfifőszerepet. Ám amikor egyszer csak felébred az ember, akkor így szól magához: „Miért is kellene úgy megérkeznem minden randira, mintha szereplőválogatásra mennék valaki más mozifilmjéhez? Ha találkozók valakivel, akár én is lehetek az, aki a filmjéhez női főszereplőt keres.” Ez már teljesen más tudatállapot. Amikor aztán már mindkét oldalt megéltem, egyszer csak bevillant, hogy valójában egy társproducert kellene találnom. Egy olyan embert, akivel mi ketten olyan filmet szeretnénk készíteni, amilyen még nem volt azelőtt. Le kell mondanom a saját filmemről, a másiknak le kell mondania a saját filmjéről, és kettőnknek egy teljesen új filmet kell alkotnunk. Nos, ez egészen másfajta vállalkozás. 114

Jelen pillanatban csak azt tudom neked javasolni: ahelyett, hogy igyekeznél mindenkinek megfelelni, vegyél fel egy magas sarkú csizmát, fogj a kezedbe egy korbácsot, és nézz körül, ki elégítheti ki a te igényeidet. Ha valaki elnyeri a tetszésed, hagyd, hogy megcsókolja a csizmád orrát! Ha nem, akkor lökd el magadtól a csizmád orrával! Így biztosan teljesen mást fogsz megtapasztalni, mint eddig! - Én, úgy érzem, eléggé el vagyok veszve, még nem találtam meg a hivatásomat az életben, és nem is tudom, merre keressem. Azt hiszem, tudat alatt mindig is vágytam egy olyan férfira, akit tisztelni tudnék, és akitől tanulhatnék, de sokszor csalódnom kellett. Talán, mert túl magasra helyeztem őket, aztán meg rájöttem, hogy nem is olyan tökéletesek, és akkor elveszítettem a hitem. Nem tudom, hogy csak nem találkoztam még a megfelelő emberrel, vagy azért alakult így, mert igazán az apámat keresem. Nemrégiben találkoztam egy emberrel Ausztráliában, akiben valóban bízom. Ő egy gyógyító, ám sajnos nem azon a területen, ami engem érdekelne. Szóval, nagyon nehéznek tűnik, hogy találjak vala115

kit, akit tényleg tisztelhetek, és nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog. - Teljesen igazad van, egyáltalán nem könnyű kitalálni, mit szeretne az ember csinálni. Amikor Freudtól azt kérdezték, szerinte kinek nincs szüksége terápiára, egyszerűen azt felelte: annak, aki szeret és dolgozik. Ha az ember élvezettel éli meg a szerelmét, és élvezettel végzi a munkáját, miért lenne szüksége terápiára? Ez az élet lényege. Úgy látom, a legtöbben azért szenvedünk, mert nem élvezzük a szerelmet, és nem élvezzük a munkánkat. Én tényleg úgy gondolom, nagyon-nagyon alulértékeljük az élvezetet. Szerintem az, hogy élvezzük azt, amivel foglalkozunk, elképesztően fontos. Nem öncélú, és nem mellékes dolog. Bizonyos szempontból, aki nem érzi jól magát abban, amit csinál, szerintem egyenesen szentségtörést követ el. Az élet csodájának köszönhetően vagyunk itt. Akárminek legyünk is a részei, akármilyen univerzum hozott is létre, hogy itt ülj köztünk, ha nem érzed jól magad, függetlenül attól, hogy milyen formában tapasztalod meg a teremtőt, káromlod őt. Ha valaki jól érzi magát, olyan, mintha azt kiáltaná: „Halleluja!” Ezzel lehet dicsőíteni a világmindenséget, hálásnak lenni azáltal, hogy élvezed, bármit teszel. Az élet rövid. 116

Ezért aztán nagyon elszántnak kell lenni. Szerintem a legjobb módja, hogy megtaláld, amit szeretsz, ha belefogsz valamibe - akármibe. Aztán abban a pillanatban, amikor azt érzed, hogy nem neked való, hagyd ott. Belefogsz, otthagyod, belefogsz, otthagyod. Még akkor is, ha mások azt mondogatják rólad, hogy nincs elég kitartásod. Mert ha belefogsz valamibe, és nem hagysz fel vele, amikor nem tudod élvezni, megtört ember leszel. Ki akar így élni? Tehát kénytelen vagy addig próbálkozni, amíg csak a legnagyobb meglepetésedre nem találsz valami olyanra, amit nem akarsz abbahagyni. Ez nagyon is gyakorlatias megközelítés, előre nem lehet kigondolni - csinálni kell. Próbálj ki bármit! Onnan fogod tudni, hogy szereted csinálni, hogy gyorsan repül majd az idő. Ha élvezettel csinálsz valamit, egy óra tíz percnek tűnik. Ha nem élvezed, tíz perc egy órának tűnik. Amikor például különböző állásokban mindig az órámat bámultam, hogy mennyi ideig kell még ott lennem, és csak azért voltam ott, hogy megkapjam a fizetésemet, úgy éreztem, ez kész ön- gyilkosság. A tiszteletre méltó férfiakat illetően elmesélek még valamit. Amikor ötvenvalahány éves voltam, elkezdtem rettegni attól, hogy nincs elég barátom.

Szerintem nemcsak egy kiemelkedő férfit nehéz találni, akitől tanulhatunk, hanem igazi barátokat is. Inkább ismerőseink vannak. Sok idős férfival beszéltem erről akkoriban, és megkérdeztem tőlük, hány barátja lehet egy embernek az egész élete során. Némi gondolkodás után kivétel nélkül azt felelték, hogy nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy ne tudjuk megszámolni őket egy kezünkön. Ha igazi barátokat ilyen nehéz találni, mennyivel nehezebb olyanra lelni, akitől tanulhatunk? És aki nem okoz csalódást. Szóval, szerintem egyszerűen csak próbálkozz tovább! Hogyan definiálnád a felnőttséget? Mitől vagyunk felnőttek? Szerintem az ember megtalálhatja önmagát, az egyéniségét, az inspirációt az életben és hasonlókat, de attól még egész életében kisfiú maradhat. Kellenek nekünk egyáltalán felnőttek? Szerintem a felnőttségnek mindenképp van valami köze a felelősséghez. Köze van ahhoz a kérdéshez, hogy miben számíthatok én rád. Ez nagyon fontos, ha kapcsolatban élsz. A legtöbb nő tényleg tudni akarja, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, hogy miben számíthat rád. A válasznak nem kell feltétlenül 118

annak lennie, hogy mindenben. Nem arról van szó, hogy teljes mértékben neked kell gondoskodnod a másik emberről. De ha gyereket, családot akarsz, tudnod kell, miben számíthatsz a társadra. És a társadnak is tudnia kell, miben számíthat rád. Arról van szó, hogyan függhetünk egymástól. Tulajdonképpen az a kérdés, hogy elemi típusú ember vagy-e, vagy olyan emberi lény, aki meg tud és meg szeret ígérni bizonyos dolgokat, és aztán valamit kezd is az ígéreteivel. A gyerekek és a felnőttek számára egyaránt nagyon sok csalódás származik abból, ha valaki megszegi az ígéretét. Amíg gyerekek vagyunk, senki sem várja tőlünk, hogy bármit is ígérjünk. A gyerekek viszont elvárják a felnőttektől, hogy megígérjenek bizonyos dolgokat, és megtartsák az ígéreteiket. Emlékszem, milyen döbbenetesen csalódott voltam gyerekkoromban, amikor az apám nem tartotta meg az ígéretét. Az elemi típusú ember számomra azt jelenti, hogy eldöntheted, és nem vagy köteles megígérni semmit. Megmondhatod mindenkinek, hogy olyan vagy, mint a szél. A szél csak jön, és megcsiklandozza a fa ágait. De a fa nem kérdezheti meg, hogy mikor tér vissza hozzá. Akkor jön a szél, amikor a 119

kedve tartja, vagy épp arra van dolga. Visszajön, ha visszajön. Ez az elemi típusú kapcsolat. A szél és a fa. Vagy a hold és a tó felszíne közötti kapcsolat. Gyönyörű. Csodálatos táncot járnak együtt. De nem ígérnek egymásnak semmit Az elemek csak jönnek és mennek. Nagyon jó, amikor együtt vannak. De nem lehet számítani rájuk. Azokra számíthatsz, akik ígéretet tesznek, és meg is tartják a szavukat. Régen a férfiak egyik jellemzője volt a tiszteletreméltóságuk. Állták a szavukat. Az emberek képesek lazítani annak a társaságában, akit úgy ismernek, hogy kimondja, amit gondol, és amit mond, azt komolyan gondolja. Nem is tűnik olyan nehéznek. De nézz csak körül a környezetedben! Hányan viselkednek így valójában? Mondd ki, amit gondolsz, és vedd komolyan, amit mondasz, így viselkedik egy férfi. De, persze, ez nem csupán férfidolog. Ám valahogy tiszteletre méltónak lenni mégis olyan nagyon férfias fogalom. Ráadásul, szerintem, nem is idejétmúlt. Hétéves korában a fiam egyszer csak megkérdezte tőlem: „Megtiszteltetés számodra, hogy az apám lehetsz?” Teljesen elképedtem! Azt sem tudtam, hogy ismeri ezt a szót. Fogalmam sem volt, hogy tudja, mi a tiszteletreméltóság. Én gyerekkorom120

ban folyton azért aggódtam, vajon nem szégyenkezik-e miattam az apám, vagy én nem szégyenkezem-e miatta. Én a szégyenben gondolkodtam, soha nem a tiszteletreméltóságban. A fiam mégis azt kérdezte tőlem, megtisztelő-e nekem az apjának lenni. A mindenki Hát ezt meg honnan vette? A lányom soha nem kérdezett hasonlót. Én úgy tartom, a felnőttség a kötelességvállalással áll összefüggésben. Amíg kisfiú vagy, addig mások gondoskodnak rólad, és senki nem számít rád. Abban a pillanatban, hogy férfivá válsz, kötelezettségeid lesznek, és a többiek számítanak rád. Vadászni mész. Lehet, hogy szerencsés, lehet, hogy szerencsétlen vadász lesz belőled, de mindenképpen vadász. Azelőtt semmi nem voltál. Nem volt semmi felelősséged. Ha esetleg paranoiás vagy amiatt, hogy kihasználhatnak, valószínűleg kihasználhatatlanná teszed magad, méghozzá úgy, hogy őrültként viselkedsz. Ha amolyan csodabogár vagy, az azt jelenti, hogy senki nem számíthat rád, és akkor nem is tudnak kihasználni. Ha megtartod a szavad, félhetsz, hogy esetleg valaki használni fog. Lehet, hogy a párod ki fog használni. Amikor két ember összejön, nem könnyű elérni, hogy a kapcsolatuk ne élősködő, hanem szimbiotikus legyen. Az előbbi olyan, hogy a 121

két embernek rosszabb együtt, mint külön-külön, az utóbbiban pedig jobb nekik együtt, mint külön. Az embernek nagyon őszintének kell lennie magához, hogy bármi áron otthagyjon egy élősködésen alapuló kapcsolatot, illetve benne maradjon egy szimbiózison alapuló kapcsolatban, még ha nehéz is. Ezért a felnőtt lét azt is jelenti, hogy a kötelezettségeiden túl felelősséggel tartozol nemcsak magadért, hanem az általad választott más emberekért is. Mindig szabad vagy. Sokan úgy gondolkodnak, hogy amíg egyedül vannak, addig szabadok. Amint valaki más is képbe kerül, a felelősség bekopogtat az ajtón, a szabadság meg fejvesztve menekül az ablakon. Nem így van! A szabadság és a felelősség nem zárják ki egymást. Természetesen, ha rád kényszerítik a felelősséget, akkor nem érezheted magad szabadnak. De szabad vagy, és dönthetsz úgy, hogy a felelősséget választod, és élvezni is tudod. Az a felnőtt, aki élvezi, hogy felelős a gyermekeiért és másokért; az a felnőtt, aki élvezi, hogy számítanak rá. 122

AJÁNLOTT IRODALOM E. E. Cummings: Complete Poems, 1904-1962. New York, Liveright, 2013. Ellenberger, Henri: Beyond the Unconscious. Princeton, Princeton University Press, 1993. Fodor Nándor: New Approaches to Dream Interpretation. New York, Citadel Press, 1951. Fodor Nándor The Search fór the Beloved. New York, Her- mitage Press, 1949. Freud, Sigmund: Mózes és az egyistenhit (Dér Mám Moses und die monotheistische Religion) Ford.: F. Ozorai Gizella. Budapest, Bibliotheca, 1946. Freud, Sigmund: Tanulmányok a szexualitás köréből. Ford.: Pető Katalin. Budapest, Animula, 2011. Gandhi, Móhandász Karamcsand: Önéletrajz, avagy az igazsággal való próbálkozásaim története (An Autobiography: The Story of my Experiments with Truth) Ford.: Fridii Judit. Budapest, Európa, 1987. Gróf, Stanislav: A jövő pszichológiája, a pszichológia jövője (Psychology of the Future) Ford.: Turóczi Attila. Budapest, Pilis-Print, 2008. 123

Gróf, Stanislav: LSD pszichoterápia (LSD Psychotherapy: The HealingPotential ofPsychedelic Medicine) Ford.: Rúzsa Balázs. Budapest, Oriold és Társai, 2013. Gróf, Stanislav: TheAdventure of Self-Discovery: Dimensions of Consciousness and New Perspectives in Psychotherapy and Inner Exploration. New York, State University of New York Press, 1988. Hart, William: Az élet művészete — Vipasszaná meditáció S. N. Goenka tanítása szerint (The Art ofLiving: Vipas- sana Meditation) Ford.: Szegedi András - Gánti Bence jÉ Újlaki Ildikó. Budapest, Ursus Libris, 2002. Jung, Cári Gustav: A lélektani típusok általános leírása (Psy- chologische Typen) Ford.: Réti Emese. Budapest, Scolar, 2010. Lacan, Jacques: The Four Fundamental Concepts of Psycho- analysis. London, W. W. Norton & Company, 1998. Lévy-Bruhl, Lucien: How Natives Think. Princeton, Princeton University Press, 1985. Postman, Neil — Charles Weingartner: Teaching as a Sub- versive Activity. London, Delta, 1971. Postman, Neil: The End ofEducation: Redefiningthe Valueof School. New York, Vintage, 1996. Satir, Virginia: A család együttélésének művészete—Az új családműhely (The New Peoplemaking) Ford.: Miklósfalvi Mária. Budapest, Coincidencia, 1999. 124

Winnicott, Donald Woods: Kisgyermek, család, külvilág (The Child, the Family and the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 2007. Winnicott, Donald Woods: Winnicotts Children: Indepen- dent Psychoanalytic Approaches with Children and Adoles- cents. New York, Routledge, 2012.

Feldmár András a HVG Könyvek gondozásában eddig megjelent kötetei:

Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem? Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?

Soha semmi sem történik csak úgy magától. Mindig valaki tesz valakivel valamit. Rá kell ébredni, hogy szabadok vagyunk, és semmit sem kell eltűrni.