Hogyan kell a nőkkel bánni 9789639183469 [PDF]

Zitiervorschau

Bächer Iván HOGYAN KELL A NŐKKEL BÁNNI Tárcák

VILÁGÖRÖKSÉG

Dubarry Hétfő van, vagyis inkább kedd. Az ember elgondolkozik azon, mi legyen. Gondolja, eleget költött a hét végén, szerdáig jó lenne kenyéren, tejen túl nemigen venni mást. Körbekoslat tehát, mi van, miből lehetne dolgozni, gazdálkodni. Rögtön látja az ember, van egy karfiolja neki. Nem is olyan kicsi. Még múlt csütörtökön vette, és valahogyan nem került rá sor. Kicsit már szürkül, nem nagyon, de azért az nem lehet kérdéses, hogy föl kell most már használni okvetlenül. Lengyelesen főzte a múlt előtti héten, rántani hétvégeken szokott inkább az ember, a leves valahogy most nem esik jól, s ekkor, különösen miután a fagyasztóból egy karajdarabnak látszó tárgy is kikoppan, ekkor belobban az ember agyába: Dubarry. Sertésszeletek Dubarry módra. Nem túl bonyolult, nincs sok vesződség vele, s legalábbis lehetősen ehetős. De miközben az ember langyos vízbe vagy mikroba teszi a fagyott húst, majd rózsáira bontja a karfiolt, s fölteszi főni, csak utána böngész egy kicsit ennek a Dubarrynak, akiről csak annyi rémlik fel, hogy XV. Lajos szeretője volt, és e minőségében elég sok katyvaszt csinált. És miközben az ember fölszeli a még kicsit fagyott húst, elég vékonyra, mert klopfolni aztán nem ajánlatos az ilyet, mert szétreped a szelet. Szóval, közben elgondolkozik azon, hogy ez a nő negyvenhét évet élt, hiszen 1746-ban született és 1793-ban nyakaztatta le. Robespierre, akire – jellemző – épp oly büszkék a franciák, mint a fejvesztett grófnéra. Hm, gondolja az ember, miközben zsírt hevít, s a lisztbe mártott hússzeleteket kezdi átsütni kicsit. Mi minden bele tud férni negyvenhét évbe. Kezdődik az egész azzal, hogy az ember egy adóhivatalnok leánya. Abba már bele lehet borzongani. Ráadásul ez az adóhivatalnok

korán meghal, a leányzó tehát kezdésnek az árvaság mesterségét tanulja ki. Aztán kolostorban nevelkedik, majd tanulmányait egy előkelő párizsi kuplerájban folytatja. Alighanem itt is piédzsdízik. Ekkor megáll az ember, mert a hús kisült, és megfőtt a karfiol is, lehet a tepsit vajazni, s lefektetni a hússzeleteket. Alighanem így járt el ez a Marié Vaubernier is, aki új munkahelyén ismerkedett meg Jean Dubarryval, aki bemutatta új nőjét XV. Lajosnak, aki az akkoriban kötelező etikettet követve, azonnal ki is próbálta azt. Az uralkodó oly mértékben volt elégedett, hogy gyorsan keresett valakit a társaságban, akihez hozzáadhatná az asszonyt, hogy mindig kéznél lehessen így. Ez a valaki lett aztán a már családos Jean Dubarry Vilmos nevezetű testvére. Így lett Máriából Dubarryné. A hoppon maradt János pedig, ahogy az korrupt, romlott, a vég felé rohanó rendszerekben szokás, kapott egy kis hallgatási pénzt. Mária udvarban betöltött státusa végképp megszilárdult a nagy rivális, Pompadour asszony halála után. Hihetetlen ribilliók következtek ekkor, de mi csak szépen, nyugodtan fektessük rá az ő karfiolját a hússzeletekre, és kezdjünk el valami tejfeles, tojássárgájás, reszelt sajtos masszát kutyulni rá, mit sem zavartatva magunkat attól, hogy az ételünk névadója el – csapta a miniszterelnököt, elkergette a parlamentet, bolondot csinált a franciákból egészen, egészen addig, amíg a XV Lajos nem bírta tovább a strapát és elhalálozott. Míg a koszt aranybarnára sül, elgondolkodhatunk az emberi sors forgandóságán: Dubarry grófnő ott zárta, ahol kezdte, XVI. Lajos kolostorba csukatta ugyanis, és ha onnan később ki is szabadult, a forradalom már nem kegyelmezett neki. A vérpadon méltóságteljesen viselkedett, tudta, hogy neve már örökre fönnmarad. A guillotin mellől állítólag azt kiáltotta oda az őrjöngő csőcseléknek: Soha ne feledjétek olvasztott vajjal meglocsolni a tetejét, hülye parasztok!

Világörökség Már ahogy az autó befordul a városba, és elhagyja a minden efféle várost szükségszerűen keretező lakótelepet – ahogy errefelé is mondják: blokkokat –, s föltünedeznek az első régi házak, más szóval házak, elébb pár tizenkilencedik századi, majd inkább már csak két – három-ötszáz évvel elébb emelt épületek, már valami érződik, valami furcsaság. De csak, amikor az egykori piactéren, a hatalmas kálvária tövében kiszállunk a kocsiból, és kezdünk sétálgatni körbe, akkor jövünk rá majd, mi ez a furcsa. Az idő szép, a város gyönyörű, s nem mondható elhanyagoltnak sem. Sőt! A hatalmas gótikus, reneszánsz patríciusházak egy része tökéletesen helyreállítva ragyog a tavaszi fényben, más épületek tatarozása szemmel láthatóan folyik, ha nem is serényen. Rend és tisztaság honol mindenütt. A Szent Katalin-templom minden részlete tökéletesen helyreállítva mutatta a késő gótika csodáit, a városháza tornya hibátlanul magasodik a főtér fölé, s mint hamarosan hallik, a százados zenélő szerkezet is működik benne hibátlanul. A Lövik Károly megénekelte Leányvár büszkén fehérlik fenn az egyik hegyen, a másikon pedig a Kálvária szép temploma áll kiglancolva szintén. Egyedül Petőfi egykori iskolája roskadozik kissé elhanyagoltan a piactér felső végén, s mögötte a gyönyörű reneszánsz kapuzatú ház, ahol a költő lakott, az fáradtas egy kicsit. De amúgy az egész városban hibátlan a rend. A hegyek közé ékelt bányászváros fönnmaradt, túlélte a századok megpróbáltatásait, fönnmaradt az új évezredre is. Nem hiába hirdeti határában táblicska: a világörökségnek része. És mégis. Valami nagyon furcsa van benne mégis. Mi nem először vagyunk itt, de akit hoztunk magunkkal, Istvánka, ő életében először jár a Felvidéken. Istvánka erdélyi. Ha nem is gróf már egészen, de beceneve az egykori földbirtokos kisfiának járó patriarchális megszólításból

maradt fönn. (A nagymamának még kezet csókoltak az utcán a parasztok – a legvadabb Ceaușescu-érában is. Mi persze Istvánkát nem ezért tiszteljük.) Engem – jó néhány pesti gyerekhez hasonlón – Istvánka vezetett be Erdélybe, ő erdélyezett engem el. Kalauzolásával történt túráinkat próbáljuk most viszonozni egy kis felvidéki kóstolóval éppen. Istvánka most csodálkozva, révedezve mászkál a gótikus, reneszánsz, barokk házak között, és mondogatja: „Nahát!” Majd azt mondja: „Kicsit olyan, mint Segesvár.” Istvánka gimnáziumba Segesvárra járt. Német – pontosabban szász – tannyelvűbe, mert ott akkor még csak olyan volt. Pár éve elvitt volt iskolájába, megmutatta érettségi tablójukat is. És megmutatta a harmincból azt az egyet, aki – tizenöt évvel az érettségi után – még Romániában él. Mondjuk most neki, hogy azért Segesvár mégis más, régebbi, no meg nem volt bányaváros, de ő közbevág, hogy nem azért van a hasonlatosság, hanem mert ott sem lakik segesvári senki már. És akkor látjuk, hogy mi a furcsa a mai Selmecen. Hogy nincsen benne ember. Selmecbánya belvárosa szinte teljesen lakatlan. Később, hazatérve böngésztem kicsit. Mikszáth így ír Selmecről: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: Hát még itt is emberek laknak?” Hát nem. Itt már nem laknak emberek. Selmecbánya kísértetváros lett. A kapuk, a szépen rendbe hozott hatalmas, százados kapuk mellett nem virít névtábla sehol. A főtér felújított házainak falán hatalmas táblák hirdetik: Sale! Sale! Egy város, amely eladja főterét. Egy város, amely eladja szívét. És nem csupán a központban, de szinte az egész történelmi városmagban, láthatóan alig lakik néhány ember. És vajon közülük

is hány van olyan, akinek itt élt a nagyapja, dédapja, apja akár… Bandukolunk a kísértetvárosban. Istvánka elmeséli közben, hogy Segesvár is része a világ örökségének, fönn van a listán. De most komolyan fontolgatják, hogy leveszik onnan. Mert készül összedőlni. Ugyanis az elmúlt években sok eső esett arrafelé, és alámosta a középkori házakat. Igaz, hogy a középkor óta máskor is előadódott csapadékosabb idő, de éppen ezért a városka lakói rendkívül leleményes vízelvezető rendszert építettek ki – valamikor a tizenharmadik, tizennegyedik század fordulóján. A rendszer ma is megvan, sőt működőképes is. Csak nincsen, aki működtesse éppen. Ugyanis a működtetőképes lakosságot valamikor a hetvenes évek folyamán a román állam eladta. A német állam pedig megvette azt. A segesvári házak egy része ma üresen áll, másik részébe pedig új népesség költözött. Velük sincsen semmi baj. Csak az az egy, hogy e betelepülők épületgépészeti ismeretei a középkori szászság ez irányú tudásától le vannak maradva kissé. Úgyhogy most a város összedől. Ezt meséli el Istvánka, miközben megyünk a kihalt Selmecen keresztül vissza az autó felé. Már éppen szállnánk be, amikor az egyetlen működő restaurácia ajtaján egy asszonyt látunk kilépni. A vékony, alacsony néni teljesen fekete ruhát visel. Kezében ételhordót szorít. Szigorú, szemüveges arcát kék kendő szegélyezi. Lassan megy a templom felé. A hatalmas, kihalt főtéren rajtunk kívül ő az egyetlen alak. Nem néz ránk, megy, mint valami élő bábú, mint aki nincs is itt, mint aki nem itt van. Mondom Istvánkának, szólítsa le gyorsan, ő tud mindenféle régi németeket is. István már épp mozdulna, mikor az öregasszony a Katalin templom egyik bezárt – mindegyik zárva van – ajtajához ér. Leteszi az éthordót, a vaskorlátot fogva, nehézkesen, de letérdel s odakinn, a kihalt utcán csendesen imádkozni kezd. Istvánka megdermed, nézi, nézi a selmeci németet vagy tótot, vagy magyart tán, de biztosan az egyik utolsót, aki nem volt és nem is lesz

semmiféle örökségnek része, se világnak, se szlováknak, se németnek, se magyarnak soha. Istvánka visszafordul. „Menjünk, igyunk egy sört.”

Szívlövés 1905. július elsején Bródy Sándor magyar író Bécs közelében, a Semmering melletti Schottwiesben önnön mellkasába lőtt. A golyó a szívburok alatt, az ötödik és hatodik borda között hatolt a mellkasba, és megsértette a tüdőt. A Wiener Allgemeines Krankenhaus sebész főorvosa, dr. Frank megoperálta a beteget, a golyót kivette, s az írót végül is visszaadta az életnek. Bródy negyvenkét éves volt ekkor, túl nagy irodalmi és színházi sikereken, két – fő – asszonyon, öt gyereken. Túl akart lenni, úgy látszik, már mindenen. De hát min? Pontosan mi volt az, amit nem bírt ez az erős és gesztusos ember? Mert gesztusos volt, igazi úr, formaérzéke biztosabban működött, ha élt – vagy, mint ez esetben, ha halt –, mint ha írt. Mert írt darabot, regényt, novellát, cikket, néha jót is. De az élet, az élés – ez volt fő műfaja, ebben volt korszakos, iskolát ebben teremtett. Mit üzent hát ezzel az opusával, a szívlövéssel, mit üzent közönségének? És mit utókorának? Mert üzent és hatott azonnal. A korabeli lapok címoldalára került, írók, hírlapírók, kollégák, barátok kutakodtak lázasan az indítékok után. Ennek a sikerületlen öngyiloknak nagy és szép magyar irodalma támadt. Egyebek között írt róla Ady, Krúdy, a „keresztény fiú” Hunyady Sándor, Komlós Aladár, megszámlálhatatlan, mára feledett riporter és maga az érintett, a tettes-áldozat is később, nemegyszer. A kortárs és kései okoskodók rámutattak, hogy a halál, a hálás mindig is erősen foglalkoztatta a majdnem megboldogultat, aki öngyilkossággal már gyermekkorában is próbálkozott. Azon sem csodálkoztak, hogy nemigen gondolt a fönnmaradókkal: Bródy az életet ünnepelte, magát az életet, de se nem a magáét, se nem senkiét. Nem érzett felelősséget se felebarát, sem asszony, sem gyerek iránt soha.

„Az Élet? Minden mindegy. Az a fő, hogy szépen vágjuk magunkat keresztül rajta…” – mondta Adynak. Mikor kórágyához sereglő újságíró cimborák érdeklődtek a tett indítéka felől, Bródy azt felelte – mikor beszélt, véres hab jelent meg szája szegletében –, az idegborulástól rettegett. A kortársak magyarázták a tettet pénzügyi zavarokkal is, mások nőügyekről rebestek, hogy ugyanis elszerették volna szeretőjét, s ő ahhoz nem volt szokva addig. Ő maga beszélt később valami olyast, hogy orvosai hátgerincsorvadást diagnosztizáltak volna nála, s a kínos nyomorékságot akarta beelőzni a pisztolylövéssel. De okolták a közönség elpártolását, hogy a komolyabbra forduló író kiment a divatból. De az értő tudósok írtak a zsidóságát vállaló, az egykor liberális Magyarországon sikereket arató, az egész nemzetnek író magyar író tragédiájáról is. Mindenben lehet némi igazság. De az igazságot magát, annak lényegét csak a nagy utód – aki nem csupán élésben, de írásban is hasonlóan zseniális tudott lenni – írta meg. Ady, persze. De előbb figyeljünk vissza a dátumra kicsinyt. Lapozzuk vissza a históriás könyveket. 1905. Ez év legelején fölborul a dualizmus negyven éven át szilárd és hatékony rendszere. A januárban, februárban megtartott választásokon megbukik a Szabadelvű Párt. Tisza István lemond. Ha a győztesek kapnak kormányalakítási megbízást, akkor vége a világnak. A Monarchiának, pontosabban. Magyarország független lesz egészen. Pillanatokon belül elbukik tehát. 1905. június 18-án megalakul Fejérváry Géza „darabontkormánya”. E kormány félhivatalos lapja lesz Ady lapja, a Budapesti Napló. A lap alapítófőszerkesztője Vészi József (nagy téma, vissza kell térni rá), a – nemzetáruló – kormány sajtófőnöke. A sajtóirodába beledolgozott Ady is. Oroszországban forradalom van, melynek melléktermékeként ütik a zsidókat. Galíciából jönnek is a kaftánosok, a száz év előtti kor afgánjai. A kormány paktumot köt az

ekkor mindenekelőtt általános választójogot követelő szociáldemokratákkal. A gyerekek miatt jegyezzük meg: az akkor még igen nagy Magyarországon a nemzetiségek már túlsúlyra jutottak. Egy demokratikus választójog egy olyan magyar parlament „veszélyét” hordozta magában, melyben a magyarság képviselői kisebbségbe kerülnek. Jó hazafinak és jó demokratának lenni egyszerre igencsak bajos lett. A Fejérváry-kormány ellen nemzeti ellenállás hirdettetik meg. A megyék nem fizetnek adót, nem adnak katonát. Az egykor szabadelvűek riadtan hallgatnak. Kevesen tudták: nem történt semmi különös – megkezdődött a huszadik század csupán. Amelynek az utolsó évében egy szomszédom, még az újlipótvárosi Phönix-házban, átadott két kötet rongyos paksamétát, mondván, biztosan tudom még hasznát venni egyszer. Ez a Magyar Herkó Páter című „szatirikus” hetilap két – 1901-es, illetve 1905-ös – bekötött évfolyama volt. Hát most hasznát vettem, különösen az utóbbi évi példányoknak. Megérezhettem belőlük egy kor légkörét, melyet a szárazabb történelemkönyvek nemigen sugároznak át. A Herkó Páter szélsőjobboldali élclap volt, mely magát polgárinak és nemzetinek nevezte. Humora száz év után ismerős, ijesztőn ismerős. Szabadjon egy jellemző viccel indítani a példák sorát: „– Tegnap Pakson kétszer leütött a ménkű. – Tett kárt? – Egy zsidót talált el. – Csak?” Efféle versezetekkel van teli a lap mindegyik száma: „Mert sántább csak nincsen, / Mint aki most vezet. / Akármit is mond rá / A Vészi nyelvezet. / Bokányi Jakabok / Evangelizálnak /Szaporodik híve / Az ördög – egyháznak. / A liberalizmus / Gyümölcse most érik. / Általjár ez mindent /

Utolsó csepp vérig.” A lappéldányok utolsó oldalán az egész kolumnás hirdetés imigyen indult: „Pártoljuk a keresztény sajtót! Monda dr. Horning Károly báró, Veszprém tudós püspöke a Szent-István Társulat legutóbbi nagygyűlésén. Bizony! Így kell tenni, hogy magunkat megoltalmazhassuk a teljes elzsidósodástól…” A lap minden példánya teli van a menekülő „muszka zsidók” elleni közleményekkel, bőven sorjáznak a cigányviccek, az ironikus politológiai eszmefuttatások tengeréből pedig ezt emelném ki találomra, tényleg: „A nemzetközi cucilisták mióta fönn jártak a minisztériumban, meg is kötötték a szt. szövetséget, most már aztán tudhatja legalább a király is, hogy nincs se Isten, sem haza. Hát királyra sincs szükség, csak Bokányira, aki vezeti őket a szarvuknál fogva, mint az ökröt. No, nem értem, hogy jóravaló magyar iparos hogyan bízhatja a sorsát egy ilyen emberre, a kinek még a kancsi nézése se jó. A miniszter parolázott velük, mert így gondolkozhatott, hogy ha már az egész ország ellene van, legalább ez a faczér bádogos legyen a részén a bandájával, a melyeknek 2/3-ad része csak morva meg sziléziai kikergetett anarchista… Hogy húznám a fejükre a zabos zsákot, aztán úgy hajtanám őket kaloppba neki a Dunának.” Hazaáruló liberálisok, velük paktáló szocialisták, idegenszívűek, zsidók és cigányok – íme együtt a klérus által megtámogatott „nemzeti” oldal ellenségei. És akkor most idézzük Adyt. A Budapesti Napló 1905. július 5-i számában szépen, szabatosan leírta, miért lőtt golyót Bródy Sándor

a maga szívébe. „Széplitteratúrában természetes, vér-a-vérből fia a legújabb magyar társadalomnak Bródy Sándor. Igaz szólaltatója, jellegzetes művészlelke. Utána vágtattunk tűzzel, gyönyörűen, naivan Európának… Ennek a korszaknak meg kellett hoznia a szépirodalomban is a maga kifejezőjét. Ennek látjuk mi Bródy Sándort. A hevesi televénynek minden csíragazdagsága benne van az ő lelkében. Magyar, ha ezerszer is akartak ellene bizonyítani. Nagyon magyar, s olyan magyar, ki bízó, hatalmas lelkével nem tudta, s nem akarta ismerni azokat az árkokat, melyek a küzdelmes századokban elsáncolták a magyar géniuszt a boldogan fejlődő, nyugati nemzeti géniuszoktól… A magyar társadalom nagy Nyugatra lendülése ingamozgás volt csak. Sok lelket zuhantatott ez meg az új Magyarország fiai, türelmetlen, előretörekedő fiai között… Az önáltatás semmiben sem sikerült. A példa mutatja: a politikában sem… És nem mindenkinek adatik meg könnyen kibírni a lehetetlenség konstatálását.” Próbáljuk elképzelni, milyen érzéssel vette kezébe a Herkó Páter 1905-ös lapjait Bródy Sándor. Az a Bródy, aki 1848 eszméjén és legendáin nőtt fel. Az a Bródy, aki a Szentföldre látogatva így írt: „…Még az olajfák hegyénél is szebb nekem a Tiszafűzese, a jegenyesor, a felföldi falvak alján. Ó, magyar föld, ó, szent Magyarország, Jézus falujában, az égben kitárom feléd karom.” Képzeljük el, mit érzett Bródy, látván a „nemzeti” sajtót elborító efféle „cucilistázó” szövegek garmadáját, az a Bródy, aki lélekben mindig szocialista volt. Nem nehéz elképzelni, mit érzett. Hisz száz év telt el azóta csupán.

S láthatjuk: száz év alatt Magyarországon semmi nem változott. Csak az inga leng szakadatlanul, hol erre, hol arra, momentán épp megint a turulszárnycsapástól hangos, szörnyűséges Ázsia felé.

Lelet Tavaly kora nyáron Losoncon jártam, könyves barátomnál, Tominál. Tomi boltja a belváros egyik mellékutcájában található, de azért igazi centrum: az egész egykori polgárház, mind az öt vagy ki tudja, hány szobájával könyvesbolt, antikvárium, kávézó, teázó, kulturális és társasági központ. Losonc nyelvhatáron lévő magyar város volt, református város, a Kármán család városa, volt aztán iskolaváros, iparváros, volt zsidó város is. Ma mindezeknek legföljebb nyomuk van, ha van. A legutóbbinak egyébként igen markáns. A város közepén levő hatalmas, kopár grundon magasodó irdatlan zsinagógarom. Bauhorn Lipót műve egyébként. (Nem a rom, hanem amiből az lett.) Losonc nem virágkorát éli éppen. De még élheti azt. Profitálhat abból például, amiből eddig csak hátránya fakadt: hogy határváros ugyanis. Most egyik napról a másikra hídváros lehet belőle. De most még kicsit olyan, mint a zsinagógája. Viszont, mint minden rom, teli van lelettel. A leletek egy része természetszerűen landol Tomi antikváriumában. Ha egy öreg tanár, egy öreg lelkész, egy öreg magyar kihal, a hasznavehetetlennek minősített könyveket ide veti az új koroknak közönyös árja. Izgatottan és szomorúan bugáztam egy elsüllyedt polgárváros fönnmaradt könyvleletei közt. Sok minden egyéb után egy sarokba tolt asztalkán lévő kis könyvés iratkupacra lettem figyelmes. Épp csak belenéztem, s azonnal sejtettem, mi lehet az. Alkudoztam kicsinyt, majd háromezer koronának megfelelő forintért egy zacskóban elhoztam a paksamétát. Otthon aztán kiemeltem egy darabot abból, üvegben kitettem falamra azt, a többit pedig egy cipősdobozba tettem – lányos atya vagyok, sok cipősdobozom van. A dobozra vignyettát ragasztottam, ráfilctollaztam szépen: „losonci lelet”, s a dobozt a felső polcra tettem. Most levettem a dobozt, és szépen, akkurátusan

áttanulmányoztam a lelet tételeit. Az első dokumentum a Magyarországi Szállítási és Közlekedési Munkások Országos Szövetsége ügyrendi szabályzata volt, melyet az 1912. július 14-én tartott közgyűlés fogadott el. A kiadványt a Világosság könyvnyomda rt. gondozta, Budapest, VIII. Conti – utca 4. Ezt követted Magyarországi Üvegesmunkások Országos Szövetségének Alapszabálya. Címlapján megismételve, hogy mindenki értse: Statuten des Landesverbandes der Ungerlándischen Glasarbeiter. És sorjáznak a leletek: Utasítások a Vas- és Fémmunkások Bizalmi Férfiai részére. 1904. Spatz Henrik könyvnyomdája. VII. Dob utcza 55. Egy fekete tagkönyv: Magyarországi Altalános Bőrmunkások Szövetsége, magyarul: Verband der Allgemeinen Lederarbeiter Ungarns. Név: Tajthy József. Az Újpesti Fuchsnál nyomott könyvecske minden adata kétnyelvű. Jaures Az emberiség és szocializmus nagy halottja. Írta Kunfi Zsigmond. A brosúra megjelent a Népszava kiadónál. (Akkor még magára adó napilapnak természetesen volt könyvkiadója.) Lassalle Ferdinánd az alkotmányról írott brosúrája Somogyi Béla fordításában 1917-ből. Rögtön ezután egy megsárgult napilap: A Népszava 1920. február 20-i, pénteki száma, a címlapon hatalmas fekete betűkkel: Somogyi Bélát meggyilkolták. A lap mind a hat oldala vastag gyászkeretben jelent meg. Aztán a Világosság könyvtár egyik kis sárga füzete bukkan fel a kupacból, benne Anatole Francé két gyönyörű novellája: a Pontius Pilátus és a Laeta Acilia. Kunfi Zsigmond fordításában. Majd a magyar evangélikus egyház istentiszteleti rendje, aztán időszerű tanácsok a magyar háziasszonyok számára, aztán Imre Sándor írása Széchenyi születésének 150. évfordulójának alkalmából, aztán Kamatmutató, föld- és terménymérő, faköböző, és egyéb számítások silabuszai, aztán egy népszerű tudományos füzet a babonák ellen 1912-ből, aztán A Magyarországi Munkásdalegyletek Szövetségének Alapszabályai, aztán Sebetic Raimund A Kardvívás című gyönyörű kis brosúrájának harmadik kiadása, mely Eder

István által nyomtattatott Pozsonyban. És így tovább. Egy múlt századfordulón élt losonci szervezett munkás, esetleg egyben helyi szociáldemokrata vezető házi könyvtárának morzsái – a dokumentek belső borítóján nem található semmiféle pecsét. Elég egyszer végigpergetni, s száz év teltével beleszagolhat az ember valamibe, ami nincs: a művelt, öntudatos, olvasó, vitázó, kardalozó és akár kardozó, de a szabályokat mindig betartó, gondolkodó, fegyelmezett, szervezett, európai magyar munkás világába. Munkás van. Tudjuk, látjuk, bőrön érezzük. Kizsákmányolt, mégpedig úgy, ahogy a nagy könyvben meg van az írva. De kizsákmányolására panasza nincsen. Beletörődött, hogy belepofázása nincsen semmibe. Művelt, öntudatos, olvasó munkás? Van. Egy-egy. Magányosan, mint a partizán, aki elvesztette kicsiny utolsó osztagát is. Volt, nincs. És nem is lesz. Minek? Nem hiányzik az ilyes se baloldalon, se jobboldalon senkinek. A Losoncon lelt kollekció legszebb darabja nincsen a dobozban. Említettem, hogy azt üveg mögé és föl a falra tettem. Mindig látom, mikor asztalomnál ülök. Családom, családjaim elholt és élő tagjainak képei között piroslik. Nem tudom, miért szeretem ezt az újságoldalt, de szeretem nagyon. Olvastam, hogy Ady Endrének, akárcsak Juhász Gyulának évi rendes kötelessége volt a május elsejei penzumot, verset, cikket, tárcát hozni. Most követem őket ebben legalább. Ady május elsejei versei közül nem ez a legnevezetesebb, de így, ahogy ez a vers a Népszava 1911-es május elsejei számában Bíró Mihály által adjusztálva megjelent, eléggé oda van téve, ahogy ma mondanák. 1911-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt az általános választójogért, a gyülekezési és egyesülési szabadságért, munkásvédelemért, jobb élet- és munkakörülményekért harcolt.

Csupa polgári vívmányért tehát – vörös lobogók alatt. És nap mint nap harcolt, dolgozott a kiművelt emberfőért, a dönteni tudó, értelmes, gazdag életet élő, éneklő, zenélő, s mindenekelőtt olvasó munkásért, emberért, fiatalért. Ha Magyarországon lenne ma szociáldemokrata párt, annak igenis lenne kulturális értékrendszere is. Amibe nem fér bele a polgárok televíziókon át történő tudatos butítása és alázása. Ha lenne ma Magyarországon szociáldemokrata párt, annak ez lenne a jelszava: világ proletárjai, okosodjatok, művelődjetek, olvassatok, zenéljetek, játsszatok, tanuljatok! Tanuljatok meg lázadni, szembe – fordulni a szellemi szeméttel, a giccsel, tanuljatok meg kilépni a birkává manipulált embernyájak bárgyún bégető baromgomolyából. Ha a konkrét követelések változtak is, a lényeg mit sem változott. Ha az államszocializmus által szétvert szociáldemokrácia egyszer lábra kapna, akkor ma is polgári értékekért kellene küzdenie, és polgári értékeket kellene védenie. Mert polgári jobboldalunk nincsen momentán, és sajnos. Csak gondoljunk arra, mit műveltek parlamenttel, sajtóval, médiával a jobboldali kurzusok. S mindenekelőtt: mit művelt a mai jobboldal a szóval, a magyar szóval! Nem háromhetente és nem is hetente gyalázta azt. S ami mindennél jellemzőbb: az úgymond polgári körök hivatalos lapja, a megszokott oláhozás, cigányozás, prolizás és holokauszt-tagadás mellett nemrégiben útszéli hangon gyalázta a francia polgári forradalmat is, ama nagyot. Bizony a Magyar Szocialista Pártból vagy e párt mellől nagyon hiányzik Bíró Mihály frígiai sipkás nőalakja. Hát én most átadom. Nem kérek érte tanácsadói díjat. Olyat ugyanis az én szociáldemokráciám nem ismer.

Juhász Gyula elvtárs Juhász Gyula elvtárs – a nagy magyar klasszikus költő neve a szegedi szociáldemokraták egykori lapjában, a Munkában mindig így szerepelt. Ha volna Magyarországon szociáldemokrata párt, olyan baloldali párt tehát, amelynek szelleme is van, akkor annak a pártnak egyik zászlaján bizonyosan Juhász Gyula arcképe, műve ragyogna. Juhászról két ürügy is akad írni most: április 4-én lesz százhúsz éve, hogy született, s pár hónapja az Argumentum Kiadó megjelentette Péter László a költőről írott tanulmányainak vaskos, monográfia értékű gyűjteményét. A könyvet elolvasva, Juhász verseit, cikkeit olvasva egyik ámulatból nyugodtan lehet a másikba eshetni: mennyire aktuális ez a komor, depressziós, vívódó szegedi. Mert szegedi volt, s ezzel máris mondtunk valamit. A szegedi gondolat letéteményesei nem az 1919-ben román és francia fegyverek oltalmában ott összeverődött gyüttmentek voltak, hanem Mikszáth, Tömörkény, Móra, Juhász. Nagyvárad és Debrecen mellett – Budapestet nem számítva most – alighanem Szeged az a város, amely a legtöbbet adta a magyar irodalomnak, vagy ami ugyanaz: a magyarságnak. S itt mindjárt mutatkozhat Juhász Gyula egyik alapvető aktualitása. Szeged magyar polgárváros volt, s Juhász Gyula magyar polgár benne. Manapság, amikor a polgár szónak hitvány lopása történt, még inkább büszkék lehetünk költőnkre, hírlapírónkra, a magyar polgár Juhász Gyulára, aki egy távírdai főtiszt és egy gombkötő unokája volt – már nevén nevezni is gyönyörűség mind – két professiót. Juhász Gyula polgár volt, s mellesleg szocialista. Miközben mélyen vallásos, istenével békülhetetlenül perlekedő keresztény. És amikor úgy adódott, muszáj volt persze szegénynek lennie zsidónak

is. A húszas évek elején – mert nagy szakálla volt, s kalapot viselt – turulos egyetemista ifjak támadtak a Tisza – parton reá. Juhász Gyula nem volt bolsevik, gyűlölte az erőszakot, mindenféle színű terror ellen harcosan kikelt. Szocialista volt, hogy ma elhasználatos kifejezéssel szóljunk, lélekben volt szocialista. Juhász mienk, szocialistáké. Nem szocialista pártiaké, félreértés ne legyen. Igaz, párttag volt, szocdem, mozgalmi munkát is végzett, vagyis előadásokat tartott, tanított, nevelt. De nem privatizált, nem volt igazgatósági tag, nem nyert tendereket, nem adott jó pénzért tanácsot, gyermektábor házába sose költözött. Őt a fontos dolgok érdekelték. A nevelés, az iskola példának okáért. Mert szocialista volt, s ezért volt szocialista. A szociáldemokrácia az iskolában indul. Abban az iskolában, amelyet a mai Magyarországon a szélsőjobboldal rohan le. (Más jobboldalunk nem nagyon van, egyébként és sajnos.) Juhász Gyula tanár volt, liberális, csendes, nyitott, jó tanár. Iskolában s másutt sem agitált, nem szervezkedett. Tanított. Magyarra tanított, magyarra nevelt tíz éven át, az ország legkülönbözőbb pontjain, egyházi iskolákban jobbadán. Számos pedagógiai tárgyú tanulmányt, cikket írt. Az egyik miatt történt, hogy nem taníthatott Budapesten soha. Hadd idézzünk ebből, a Magyar tanárok című cikkéből, mely a Szeged és Vidékében jelent meg 1906-ban: „Báró Barkóczy Sándor az Országos Középiskolai Tanáregyesület közgyűlésén kijelenti, hogy a magyar tanárok a tanításban az egyedül üdvözítő valláserkölcsi alapra helyezkedjenek… Beszél a »fajmagyarság zöméről«, amelynek józan gondolkodása nem engedi bejönni a külföldi hipotéziseket. Beszél a »kereszténységen kívül állókról«, akiket szintén bele akar kényszeríteni a szelíd igába… Ez az úr a magyar kultuszminiszter kiküldötte… Ha Péterfy Jenő élne – utal Juhász a tudós-tanárra, aki hat

évvel elébb lett öngyilkos –, kemény leckét kapott volna báró Barkóczy. Megtudta volna, hogy így beszélni és gondolkozni, ahogy ő teszi, ma Európában nem lehet, nem szabad. A jövő nemzedék oktatása és nevelése nem lehet ancilla teológiáé, az egyház szolgálója… A vallás minden embernek magánügye. Az iskola embert nevel az emberiségnek és polgárt a hazának.” Juhász Gyula gyötrődő, vívódó, önmarcangoló lélek volt – baloldali ember a múlt században nem is igen lehetett, s mostanság sem lehet más. A jobboldali megveti az ilyes emberséget, az az erőt, és az erőszakot hirdeti. A jobboldal mindig macsó. Vívódó jobboldali az ritka, mint a sakkozó ló. Legalábbis mifelénk, mostanság, így van ez. Persze a gimnazista korától mindig újság kötelékében dolgozó – s emellett több mint egy évtizeden át teljes óraszámban tanító – Juhász Gyula nagy költő, magyar klasszikus mindenekelőtt. De azért újra és újra jó érzés konstatálni, hogy a magyar kultúrához a mostani, acsargó magyarkodók köreinek semmi köze nincsen. Az ő klasszikusuk a szegény, jó Wass Albert lehet csak. Péter László részletesen leírja azokat a napokat, mikor 1923 nyarán pesti írók látogatták meg Juhászt Szegeden, megünnepelendő a költő jubileumát. Az első este a szegedi munkásdalárda adott szerenádot a költő – édesanyjával közös, kétszobás – lakásának ablakai alatt. Az éneket s a szegedi szociáldemokraták vezetőjének üdvözletét Juhász mellett Szabó Lőrinc, Babits Mihály, Kosztolányi, Móra hallgatta egyebek között. Juhász Gyula személyében is összekapcsolta a magyar irodalom klasszikusait a szociáldemokráciával. Szomorú, hogy Juhász Gyula ebben, ebben is magányos marad. Aki Juhász Gyulát olvassa, szereti, érti, az nem temetheti Horthyt újra, az nem avathat csendőröknek emléktáblát, annak nem lehet vezére, az nem nyithat múzeumot náci gyűlésről sereglő tömeggel. Olvassa az ember Juhász Gyulát, s a többit, Bródyt, Mórát, Bálint Györgyöt, Gábor Andort, s persze Adyt mindenekelőtt, s döbbenten

kell konstatálnia: Magyarország, száz év alatt semmit sem változott. Nem marad más hátra, mint tenni, amit ők tettek: harcolni. A szomorú, gyötrődő, beteg és mégis diadalmas Juhász Gyula velünk van. Juhász Gyula a mienk. Nem párté, nem oldalé, hanem a gondolkodó, kétkedő, olvasó magyar polgároké. Olvassunk Juhász Gyulát, bátor cikkeit, gyönyörű verseit vagy nagyszerű kisregényét, az Orbán lelkét. Olvasással harcoljunk a vén szörny ellen, a hazugság, a babona, a származás szerinti különböztetés, minden révült tömeg és minden felkent vezér ellen, és hogy ne borítsa el a nyomor, a szegénység, a zsellérélet, a szolgaság, az emberalázás Magyarországot újra egészen. Ahogy egyik gyönyörű versében, A szabad jövő lovagjai címűben írja: Szent György lovagja a jövőnek az, Ki nem csak vallja, hogy vesszen a gaz, De harcol is kitartón ellene, Mert küldi az Igazság szelleme! Áldott, akit nem bódít a fene Baziliszkusznak bűvölő szeme Ki tudja, hogy ős ellensége ez, S feléje eszmét s erőt szegez. Igazságdárdák vígan szálljatok, Vén szörny szívébe eltaláljatok, Romlott szívébe, mely szívtelen: A kegyetlennek nincsen kegyelem!

Szegedi szellem Beleszagoltam Szegedbe a minap. Ürügyem erre a szegedi újabb zsinagóga fennállásának centenáriuma, illetve az ezzel kapcsolatos tudományos konferencia volt, amelyre meginvitáltattam barátságosan. Persze a háromnapos szakadatlan tanácskozás többtucatnyi referátumát végigülni nem volt érkezésem, de jó néhány előadást meghallgattam azért, no meg az ebédekre is mindig megérkeztem pontosan. (Az első nap szegedi hallevet adtak, eszembe is ötlöttek Mikszáth szavai – jó tanuló módjára mindig készülök, mielőtt föl kerekedem –, miszerint: „A világhírű halpaprikás, melyet a bennszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem un, melyet itt oly kitűnően tudnak elkészíteni a halbeli nagy bőségben, vegyesen aprítva a bográcsba különböző halfajokat s melyhez öreg, még latin oskolákat járt halászok deákul mormogják a receptet: »habeat colorem, odorem et saporem«.” [Azaz: legyen színe, szaga és íze.] Nem tudom, hogy mit mormogott a Tisza Szálló szakácsa a készítés közben, de a halászlé meglehetősre sikerült.) A vasútnál tudós barátom fogadott, Péter László tanár úr, aki mindenekelőtt szőregi otthonába vitt, útba ejtve két látnivalót; egy Árpád-kori templomromot és egy emléktáblával is jelölt Szív utcai házat, amelynek kertjében Móra ásatott. Az akkor itt honos Máder család nevét a Kéményseprőéknél Szőregen című tárca tette halhatatlanná. A klasszikus kolléga írásának hazatértem után való haladéktalan elolvasása természetesen lelkemre köttetett, és meg is történt már azóta. Kicsit ücsörögtünk a könyvekkel kibélelt takaros otthonban; igen jólesett fülemnek a gondosan ápolt szögedi ö-zés. Aztán visszaautóztunk a konferencia helyszínéül szolgáló hotelba, s belehallgattam az előadásokba. Majd fölkerekedtem, és sétáltam kicsit. Mindenekelőtt a szegedieket tekintettem meg, akikről ezt olvastam Mikszáth Szeged-rajzában: „A szegedi ember, a férfi nemen levő, közönségesen zömök, alacsony, értelmes arccal, élénk

szemekkel, hatalmasan kifejlett koponyával, melyben van bizonyos tatár szögletesség. Kicifrázott, tempós beszédjükön, méltóságos járásukon meglátszik a keleti faj. Az asszonyok között itt tán kevesebb a magyaros szépség, mint távolabb Makón vagy Szentesen, aminek talán az az oka, hogy a faj itt épen nem vegyül.” Hát azt kell mondanom, hogy egészen kikupált a szegedi nép száz év alatt, vagy sokat vegyült, mindenesetre a fenti leíráshoz hasonlatos figurát egyetlenegyet találtam a két nap alatt, de őróla is csak az derült ki, hogy ő a nyíregyházi rabbi. Szeged szép, rendes, ápolt, ahogy olvastam, hallottam is róla mindig. Iskoláiból fakadón telis-teli van rakva rengeteg szép fiatallal, ráadásul épp vizsgaidőszak lévén, sokan ki is rittyentették magukat ünnepin. Este a százéves zsinagógában volt hangverseny. A nagy zsinagógaépítő, Baumhorn Lipót tervezte gyönyörű épület, a legszebb magyar zsidótemplom a vészidőket leszámítva száz év óta folyamatosan működik; se le nem rombolták, se ökölvívótermet nem csináltak belőle. Maradt, mi volt, templom, a szegedi neológ zsidóság temploma. Az előadásokból, no meg a beszerzett sillabuszokból tudom, hogy ez a neológ, tehát modernizált és magyarosított hiten lévő szegedi zsidóság éppolyan harmonikusan illeszkedett bele a város lelkületébe, mint ahogy ez a gyönyörű épület illeszkedik a város testébe ma is. Köszönhető ez mindenekelőtt a szegediek messzi földön nevezetes két tudós rabbijának, az atya Lőw Lipótnak és a tragikus sorsú fiúnak, Lőw Immánuelnek. Ő sokak szerint a valaha élt legnagyobb tudósok egyike volt. Ezen túl, s ezt csak úgy megjegyzem itt most: mint rabbi drámai szavakkal tiltakozott Trianon ellen. Mellesleg 1927-től felsőházi tag, Csernoch János hercegprímás jó barátja volt. Aztán megérte a zsidótörvényeket, melyek ellen felszólalva Eötvös Józsefre hivatkozott, akinek ő még gyermekkorában kezet csókolt. Lőw Immánuelt 91 éves korában tuszkolták a marhavagonba. Budapesten valahogy le tudták még menteni, s így a pesti zsidókórházban halhatott bele a téglagyárban szerzett

tüdőgyulladásba. A szegedi zsidóságot szállító szerelvények közül egy nem Auschwitz, hanem Ausztria felé vette útját, s ennek köszönhetőn a körülbelül hatezer halálra ítéltből ezerötszáz hazatért. A hitélet folyamatos volt tehát, ma is több mint háromszázan befizetik az adót, s persze sokkal többen kapcsolatosak származásilag, kulturálisan vagy ahogy akarnak a szegedi zsidókhoz. A hangversenybe csak belefüleltem, nemigen szeretem ezt a műízű hakniklezmert, inkább belementem kicsit sörözni a szegedi éjbe, találtam is ehhez remek cimborákat; a már említett fiatal nyíregyházi rabbit, no meg a pesti hitközségi elnök sofőrjét és testőrét; mondhatom, régen éreztem magamat ilyen biztonságban. Másnap reggel lányom egykori osztálytársnője kalauzolásával a Mars téri piacot vizitáltam meg. Ez – hétfő lévén – sajnos félgőzzel működött csak. Így is láthattam még az utolsó papucsost, akinek nincsen folytatása már, s legalább elbeszélésből megismerhettem a hely egyik specialitását, a vajalját, ami valami sárgásfehér kenőcs, amit jobb híján meg is lehet enni. Fiatal, kedves kalauzom egyébként ősztől tanítani fog, eddig kolléga volt a helyi lapnál. Most mindenesetre jutott ideje megmutogatni nekem a börtönt, gyufagyárat, kendergyárat, egyetemet, könyvtárat s a többi nevezetességet. (Napilapból egyébként ma már csak egy van, pedig annak idején négy-öt ilyest is eltartott Szeged, olyan munkatársakkal, mint Mikszáth, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula.) Délután aztán ültem az ülésen valóban, s nem bántam meg. Péter László előadásában egy horthysta tábornokról, Magyar Pálról emlékezett meg, aki közvetlenül számos, közvetve számtalan szegedi zsidó életét mentette, s akit persze idős korában, az ötvenes évek elején két évre börtönbe is zártak, s akinek mindmáig nem sikerült kijárni az izraeli adminisztrációtól az igaz emberek közt való regisztrációt. Az utolsó előadó egy katolikus professzor volt, Benyik György, aki arról szólt gyönyörűen, hogy mit adott a katolikus Szeged és az ő zsidósága egymásnak, s hogy ebből a közösen összeadott és egységbe szervült értékből mi maradt; Ezékiel könyvét citálta: megélednek – e

a csontok. És így szólt az Úr, ugye: „És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” És a csontok életre keltek és élnek. Két fél napot voltam most Szegeden, de megérintett valami, amit ne nevezzünk gondolatnak; szabatosabb tán, ha azt mondjuk: szegedi szellem.

Nőegylet Egyszer – nem érdekes most, mikor s miért – megfogadtam, hogy én soha a büdös életben semmiféle körnek, egyletnek, pláne pártnak tagja többé nem leszek. A fogadalmak arra valók, hogy megszegjük őket. Én most ünnepélyesen kijelenthetem, ha létezne még egy igazi, békebeli nőegylet ebben az országban, akkor én oda bizony fölvételemet kérném (és gyorsan, amíg még van talán reményem ajánlóra lelni). Egy nőegyleti jegyzőkönyv került kezembe, ez okozta a fordulatot bennem. A vaskos, fekete kötésű kötet lebilincselő olvasmány volt, egyvégtében olvastam el az egészet. A belső borítón jegyzői pecséttel és aláírással hitelesíttetik, hogy a füzet 198, azaz egyszázkilencvennyolc lapoldalból áll. Ebből azonban csak 111, azaz egyszáztizenegy lett gyöngybetűkkel teliírva végül. 1934-től kerek tíz éven át egy kisvárosi nőegylet minden egyes választmányi illetve közgyűlésének résztvevőit, napirendi pontjait jegyezték fel finom női kezek a könyvben akkurátusan. Rögtön az elején egy roppant skandalumba botlik a kései böngész olvasó. Jegyzőkönyv. Felvéve a választmánynak 1934. március 4. tartott gyűléséről. Jelen voltak: Elnök: Dániel Lipótné alelnök, ngy Abeles Adolfné, Gáspár Mórné, Heisler Ferencné, Dr. Kabos Mórné, Tauber Mórné, Vágó Jenőné, Vince Móriczné, Weisz Adolfné választmányi tagok. Tárgy 1) Az elnöklő Dániel Lipótné alelnök bemutatta Klein Jenő úrnak, az Egyesület elnöke Walder Mihályné úrnőhöz írt levelét – melyben sérelmezi, hogy az Elnök a műsoros estély alkalmával előállott költségekről beérkezett több száz pengőt

kitevő számlák közül, csupán az ő 2,16 filléres számláján akadt fenn, és érdeklődött, hogy nem-e túl magas a követelése. Klein Jenő úr az Elnök ezen viselkedésében célzatosságot látott, ezért őtet az elnöki tisztségre alkalmatlannak tartja, és elvárja tőle, hogy az elnöki széket alkalmasabb egyénnek engedje át. Egyszersmind bejelentette Klein Jenőné úrnőnek, valamint sógornője Kirschner Dezsőné úrnőnek az Egyesület kötelékéből való kilépését. Egyszersmind bemutatta Walder Mihályné úrnőnek a Választmányhoz írt levelét, melyben sajnálatát fejezi ki, hogy a számlák bemutatásánál tett megjegyzését, a gyűlésen jelen volt Klein Jenőné úrnő választmányi tag félremagyarázta. Ő senkit gyanúsítani, vagy sérteni nem akart. Nehogy azonban miatta az Egyesület tagokat veszítsen, ő félre áll és elnöki tisztéről lemond. Kijelenti, hogy ő ezután is olyan buzgó tagja marad az Egyesületnek, mint eddig is volt. A viharok később elcsitultak, az egylet töretlenül működött tovább. Miben állott ez a működés? Mindenekelőtt adományozásból. Az Egyesület valamennyi választmányi ülésén egy, de inkább több napirendi pontként szerepelt 50-100 pengős kölcsönök, illetve 5-15 pengős – hol beiskolázási, hol ünnepekkel, hol betegséggel kapcsolatos – segély folyósításáról való döntés. Az adományokat néha természetben, tűzifában, krumpliban, téli ruhában kapták a rászorulók. Gyakoriak voltak a különféle célzott támogatások is: 1934. május 23-án tartott gyűlés első napirendi pontja Herczfeld Ármin abbéli kérelmével foglalkozott, melyben a nőegylethez 100 pengő kölcsönért folyamodott, mely összeget kőrisbogarak vásárlására fordítaná. A választmány ilyen nagy összeg folyósítását csak megfelelő kezes állításának esetében vélte lehetőnek. De a Deák Ferenc utcában lakó szegény cipész a fia révén később

többször is megtapasztalhatta a nőegylet nagylelkűségét. Herczfeld Sándornak ugyanis a Zeneművészeti Főiskolára való fölvételére 3, később tandíjára 50, majd 70 pengőt adományozott az egylet. Nem volt kidobott a pénz: az Izraelen át Brazíliába került gyerek, aki miután nem kapott vízumot, egy lengyellel nevet cserélve Dvoreczki lett, a Sao Paolói filharmonikusok első brácsásaként hozott dicsőséget a magyarnak – mondják, számos Bartók-fölvétele van. A nőegylet ahol tudott, segített. 1937. március hó 7-én tartott gyűlés harmadik napirendi pontja foglalkozott például Somlyó Zoltán író özvegyének ajánlásával, melyben férje verseskönyvét ajánlotta megvételre. Mi sem természetesebb, hogy a mű egy példányát 5 pengő vételár kifizetése mellett az egyesület megvásárolta. A kiadásokat az egylet jövedelméből fedezték, mely az átlagosan 1500-2000 pengős alaptőke kamataiból, a tagsági díjakból, az adományokból és a különféle társas összejövetelek bevételeiből tevődött össze. A választmány abban állapodott meg – tudósít az 1934. október 28-i gyűlés 2. napirendi pontja –, hogy a szokásos teadélutánokon a felszolgált teáért az eddigi 70 fillér helyett egy pengőt szed be, melyből 35fillér a kiszolgáló vendéglősé, 30 fillér a cigányoké és 35fillér marad az egyesület pénztára javára. A tea ára aztán hosszú évekig vitatott probléma maradt. 1935.január 16-i ülésén is kellett foglalkozni ezzel: Elnök előadja, hogy a szokásos teadélutánok csak kevesek által látogatottak. Kérdi, hogy nem-e annak a következménye ez, hogy a Választmány az addig 75fiüéres teát egy pengőre emelte. Kérdi, hogy nem volna-e célravezetőbb, ha a tea árát ismét 75fllérre szállítanák le. Többek hozzászólása után a Választmány abban állapodott

meg, hogy egyelőre az 1 pengős teaárat fenntartja. Sok gond volt később is a teaárral, de végül az 1 pengős tarifa mindvégig konstans maradt. A másik fontos esemény – s bevételi forrás – az ünnepi halvacsora rendezése volt. Erről például az 1936. évi február 28-i választmányi ülés ekként rendelkezik: A választmány elhatározza, hogy március 8-án halvacsorát rendez. A halat a felsőiregi uradalomból vásárolja kg-onkénti P. árban. A velejáró munkálatokat a nőegylet tagjai végzik. A hal főzésére: Dániel Lipótné, Dániel Mórné, Schwartz Dávidné és Mauks Mórné kérettek fel. A haladagok összeírását Székely Jenőné és Vértes Ernőné vállalták. A halvacsora ára adagonként 1.20 pengő. A következő gyűlés külön napirendi pontban emlékezik meg a vacsora anyagi és erkölcsi sikeréről (22,5 pengő volt a nyereség). Persze, ahogy az idő múlott – pontosabban: fogyott – mind több rendelet lett az egylet ülésein fölolvasva és tudomásul véve, szaporodtak a hadi szolgálatot (így szerepel a jegyzőkönyvben, pedig az inkább munka volt) teljesítő férfiak családtagjainak folyósított segélyek, rövidültek, tárgyilagosabbá váltak a bejegyzések – de a lényeg mit sem változott: segélyek és teadélutánok ügyeivel bajmolódott az egylet mindvégig, fáradhatatlanul. Volt, hogy Krischner Dezsőné alelnök fagylaltdélutánokat indítványozott, de végül – hosszas vita után – az egylet a Tauber-féle vendéglő teájánál maradt meg hűségesen. Ez a vágyam immár: tagja lenni egy ilyen egyletnek. Egy olyan egyletnek, amelyben eladó lányok, érett asszonyok és bölcs idős hölgyek vannak mindenekelőtt, akiknek egyetlen és kizárólagos célja, gondja, hivatása van: adni. Pénzt, kölcsönt, segélyt, no meg teát, ozsonnát és halvacsorát. Jó lenne egy olyan szervezetnek tagja

lenni, amelynek tisztségviselői díjazás nélkül ténykednek, nem hogy évente, de folyamatosan számot adnak a pénzügyekről, s amelyben ha egy tisztségviselőre a gyanú legkisebb árnyéka is vetül, nemcsak ő, de még annak sógora is lemond hivataláról azonnal. Sajnos konkrétan ennek az egyesületnek tagja már nem lehetek. Nem nembéli problémák miatt – e nőegyletnek férfi tagjai is voltak: a pénztáros felelősségteljes tisztét például Abelesz Adolf úr töltötte be hosszú éveken át. A Tamási Izraelita Nőegylet, amely 1884-től buzgólkodott fáradhatatlanul, 1944. február 10 – én tartotta utolsó előtti választmányi gyűlését. Az első napirendi pont egy gyűjtés eredményéről referált, a második a nők hitközségbéli szavazatjogáról intézkedett, a harmadik segélyek kiosztásáról határozott. Az ozsonna kérdésével ekkor a negyedik napirendi pont foglalkozott, mégpedig ekképpen: Kultúrdélután rendezése az ifjúság részéről, melybe a nőegylet is bekapcsolódott oly módon, hogy a pénztárt Ipolyi Mórné és Vágó Jenőné látják el. Sütemény sütésére a következő hölgyeket jelölték ki: Molnár Manóné, Kirschner Dezsőné, Klein Jenőné, Kertész Dezsőné, Vértes Ernőné. Műsor megváltás kötelező, mely 2 pengőben, a sütemény darabja 60 fillérben állapíttatott meg. A választmány még döntött két új tag fölvételéről és megszavazott 200 pengőt a Mohácsra érkezett, határokon túl lerongyolódott munkaszolgálatosok részére, majd – más tárgy nem lévén – véget ért. A következő és immár visszavonhatatlanul utolsó gyűlés eléggé hosszúra nyúlt: 1944. május közepén kezdődött a tamási gettóban, onnan a kaposváriba tette át székhelyét, aztán… hadd ne folytassam. Egy szép kép. Szeretem a szép képeket, fotókat. Nem oly nagy talány, miért. Mert örökítenek. Igencsak szép fotó került kezembe a minap. Egy kisvárosi magyar családot örökít a harmincas évek végéről. Apa, anya s három gyerekük. Az, mint minden igaz fotón, látszik azonnal. Ki v olt az úr a

háznál. Mondani nem kell: a mama. Unger Mária volt a szép neve. A századforduló után született pár évvel Tevelen. Apja, Unger Márton téglagyáros volt, helyét kereső és nemigen lelő ember. Hol itt próbálkozott, hol ott. Mikor lánya született, akkor még Tevelen gyártott téglát, de később vetődött Némedire, Vaskútra, Tamásiba is. A húszas évek elején éppen Pincehelyen próbált meggyökerezni. Üzeme itt a Dunaföldvárról Dombóvárra vezető úton, a Nagyszékelybe vezető út torkolatánál működött. (Frissen települt építőanyag-telep van ma e helyen.) Felesége teveli német lány lett, Éppel Anna, aki három szép német gyermeket szült neki. A háromból a középső a képen látható mama, lánynevén Unger Mária. Ő Tevelen született tehát, s magyarul tízéves koráig egy hangot sem értett. E nyelvet a bonyhádi zárdában sajátította el, ahol polgári iskolába járt. Ezt kétéves kereskedelmi tanulmányok követték Budapesten, majd a 16 éves lány visszatért szüleihez, akkor már Pincehelyre. Itt ismerkedett meg a képen látható – akkor persze még fiatal – úrral, aki a családi hagyományt követve űzte a hentesek és mészárosok gyönyörű mesterségét. Ez a hentesség, tehát a sertéshússal is való foglalatoskodás, jelzi a zsidó vallási kötelékek lazulását. Alig – alig volt zsidó Spitzer László, de annyira azért igen, hogy sok-sok nagy-nagy baj legyen belőle. Mert – kell-e mondani – megtörtént, ami alig képzelhető: a fiatal sváb lány és a nálánál hat évvel idősebb zsidó mészáros Pincehelyen megismerkedtek egy táncmulatságon, és azonnalosan egymásba szerettek. A – szintén könnyen kitalálhatóan nem nagy lelkesedéssel fogadott – házasságnak egyik föltételeként a menyasszonynak át kellett a zsidó hitre térnie. Nem nagy ügy az – egy nagy szerelemhez képest semmiképp sem az. Mibe kerül? Legfeljebb egy életbe. Az ifjú párnak lett két gyermeke hamar, Andor és Katalin – a képen a két nagyobb. A fiatal mama vállára nehezült egy anyós és

egy édesanya végigápolása is. Miután nem csupán az öregek mentek el, de egy három és fél éves kisfiú is áldozata lett egy orvosi műhibának, a Spitzer vegyespáros (elnézést!) a két gyerekkel 1936ban Tamásiba hurcolkodott át. A Spitzer-ház a mai OTP helyén állott, szomszédságában az egykori Klein-féle textilkereskedésnek, melynek helyiségeiben motoros bolt, illetve Vasedény működik. Itt született a kis Jancsika gyerek, aki a képen mosolyog alul. Így vette le ötüket a derék hőgyészi mester a negyvenes évek elején. Élt a család, ahogy élt, ahogy lehetett, s tulajdonképpen – a gyalázatos törvények dacára – 1944 márciusáig valahogy lehetett. Persze azért a Katalin lányt kiközösítették, mocskolódó levelek is jöttek, és a papát behívták munkaszolgálatra, de még volt otthon, volt betevő és megvoltak valamennyien. Aztán eljött március 19-e, s tíz napra rá föl kellett tűzni a sárga csillagot. A „sváb” mama nem volt hajlandó erre. A tamási hivatalosságok, akik jól ismerték a családot, nem szóltak volna érte, de új, „idegen” csendőrszakaszt vezényeltek Tamásiba át. A buzgó csendőrhadnagy nem csupán az utcákon félemlített, de végigjárta a zsidó lakásokat is. Az asszonyt saját otthonában vonta kérdőre: – Miért nem hordja a sárga csillagot? – Mert keresztény vagyok. – Akkor miért ment zsidóhoz? – Mert őt szeretem. – Akkor viselje a következményeit. S ezzel a csendőr – ismert a neve, de ne bántsuk az esetleges leszármazottakat, nem tehetnek ők semmiről – előállította a kisgyermekes mamát a községházára és onnan, begyűjtött társaival, útnak indította a budapesti Mosonyi utcába. Tamásiban gyors kapkodással kezdődött mindenféle papírok beszerzése, tisztességes papok hamisítottak igazolást, amely bizonyította az áttérés szabálytalan voltát, mire azonban a

dokumentek Budapestre értek, az asszony már úton volt Auschwitz felé. A sváb asszony ide tehát jó két hónappal elébb érkezett meg, mint magyarországi és tamási sorstársainak többsége. Talán ennek – no meg tán az anyanyelvtudásnak – köszönhette, hogy „munkára” osztották be. Otthon aztán sor került a tamási zsidók gettóba való összegyűjtésére. A kikeresztelkedett, tehát fehér karszalagos Spitzer Lászlót – a képen látható mosolygó apát – onnan, a gettóból hívták be munkaszolgálatra újra. Szekszárd környékére, majd NyugatDunántúlra vitték, ahonnan megszökött. De Tamási helyett a hírhedt foksányi táborba került, és onnan valahová az Urál mellé. 1946-ban még hazatérhetett ugyan, de a megpróbáltatások során szerzett betegségek két évvel később elvitték szegényt. Spitzer Andor, a képen látható nagyobbik fiú esete „egyszerűbb”. Öt elvitték munkaszolgálatra, s többé nem jött sem ő, sem róla semmi hír. 1944 késő tavaszán tehát az ötből kettő, a tizennyolc éves Katalin lány és a hatéves Jánoska élte végig együtt a gettó szörnyűségeit. Ismerősök, rokonok, – egyes – csendőrök is próbáltak segíteni rajtuk. A – más – csendőrök által végrehajtott villanyozásokból, kínzásokból ők kimaradtak, de őket is beterelték a zsinagógába, onnan ki az állomásra, majd be a vagonba. Közben a német rokonság kétségbeesve dolgozott, s az utolsó pillanatban került papír, amely bizonyította, hogy reverzális hiányában a Kata lány kereszténynek minősül. A félájult nővért kirángatták a vagonból, de a zokogó Jancsikának – aki apja vallását örökölte, ugye – maradnia kellett. Képzelhető, hogy nem lehetett könnyű, de a tamási svábok eldöntötték: ha nem lehet kettőt menteni, csak egyet, azt az egyet ők megmentik azért is. A kisfiú a tamási kántor feleségének védőszárnyai alatt, annak négy gyerekével együtt került Mengele elé. Védőszárnyak alatt szállt a kis Jancsika még aznap a kéményből lengyel égre föl. Hogy mit érezhetett a két hónapja már ott s így mindennel

tisztában lévő sváb mama, mikor meghallotta, hogy megérkeztek a tamásiak is, azt meg nem írhatom, mert én azt néni tudhatom. Katalint a Szálasi-éra alatt a német rokonság bújtatta el. Míg a zsidó papát elvitték, addig a sváb mamát fölszabadították az oroszok. A virágkorában lévő – 80 évesnek kinéző – asszony 35 kilós volt. A vöröskereszt Svédországba vitte, ahonnan 1946 nyarán – Fischer Annié segítségével – került haza. Itthon először is férjét ápolhatta, majd temethette el. Aztán arra ocsúdott, hogy mint sváb, a kitelepítendők listájára került. Kata lányának férje intézte el, hogy ne kelljen vagonba szállni újra. Így a mama befogadhatta a kitelepülés elől bujkáló teveli rokonokat legalább, akikkel évekig laktak aztán egy fedél alatt. Ezután következett az újabb stáció: az Auschwitzból hazatért sváb asszony osztályidegen lett. Boltját elvették, minden jövedelmétől megfosztották. Kata lányával és annak derék férjével szerencsére mindvégig tudták segíteni egymást. A képen látható – mondjuk: német – mama 55 éves korában költözött ki a tamási katolikusok temetőjébe, a képen látható – mondjuk: zsidó – ura mellé. Katalin – a fiatal lány a képen – könyvelő lett. Emberével, a szomszédos Klein-házból való Istvánnal, 54 éve élnek, istennek hála, együtt. Persze beköltözött a bánat hozzájuk is – egy agyhártyagyulladás folyományaként fiuk intézetben él. A csinos könyvtáros lány, s a két szép unoka ír a bajra. Meg hogy mégiscsak adatott pár békés évtized.

Egy szerencsés falu – És mióta tetszenek itt lakni? – 1904 óta. Nem oly gyakori az ilyes párbeszéd mifelénk. Hát még egy olyan házban, mint amelybe éppen beszemtelenkedünk – egy gyönyörű, kicsit megfáradt, de eredeti, szinte érintetlen, négyszáz négyzetméteres, mohával borított tetejű, fehérre meszelt magyar kisnemesi kúriában. Kívül az itt-ott roskadni vágyó falak körül élire állított, nagy téglából kétszáz éve lerakott, hepehupás járda tenyérnyi széles, mély fugarései, akár aggastyán arcán a mély ráncok, úgy hullámzanak. Belépve az itt szokott kúriaalaprajz tanulmányozható: az ódon, piros kővel kirakott előtérből balra a még részben megmaradt szabad kéményes, kemencés, füstölős konyha, majd szépen sorban az öt jókora, hajópadlós szoba, a bejárattal szemben, a ház közepén a nagyszoba vagy nappali. Minden helyiségben eredeti kerek, szemes cserépkályha, almaszagú bútorok, recsegő, alacsony, sötétbarna ajtók, tenyérbe búvó apró, kovácsoltvas kilincsek. A műhelynek használt konyha melletti szobában ezernyi lom közt egy igazi fújtató, gyönyörű, színes zománclapokkal borított sparhelt. A kertben üres istállók, ólak, gondosan ápolt virágok, bukszusok, hatalmas, százados ősfák, és a ház mögött a vagy hatholdnyi végeláthatatlan, elvadult kert. Én eddig ilyest csak Erdélyben láttam. De ez itt van, Kötcsén. Mint már két hete említettem, az a szerencse ért, hogy pár napot ebben a kis somogyi faluban múlathattam el. A polgármester úr családi vendégszeretetét élveztem, az ő kalauzolásával jártam és keltem, és tőle kaptam meg a falu – részben általa szerkesztetett és általa is írt – hatalmas, tudományos igényű monográfiáját, amit aztán otthon már minden segítség nélkül magam olvastam át. Lett egy képem Kötcséről.

Nem ismerem, hisz négy nap ahhoz kevés, de van róla fogalmam, némi. Benyomásaimat azzal tudnám summázni: Kötcse szerencsés falu. Életem egy darabját egy Kötéséhez nagyon sokban – fekvésében, múltjában, lélekszámában – hasonló faluban, Nagyszékelyben hagytam. De az a falu peches falu volt. (Reméljük, kívánjuk neki, hogy lassan bevégezze a hetven éve tartó szériát.) Kötcse szerencsés. És rögtön hozzáteszem: szerencséjével élni is tudó falu. Már a neve is jó. Egykori birtokosától kaphatta tán, mint olvasom. Szerencsés a dombok közé búvó Kötcse földrajzi elhelyezkedése, nagyobbacska dombok, tekintélyes erdők közé való bebúvása is: viszonylagos védettséget biztosított, és bárhonnan bárhová nézgelődik itt az ember, mindig valami szépre lát. Már az őskor embere is megtelepedett itt – biztosan, még ha régészeti nyoma ennek nem is maradt. De hát miért pont ezt a szép helyet hagyta volna ki az őskornak embere? A rómaiak azonban már hagytak hátra néhány cserepet, az Árpád-kori telepedésnek pedig már rengeteg mindenféle régészeti, numizmatikai és írásbeli bizonyítékai vannak. Részben a szerencsés fekvésből fakadt az a szerencse is, hogy Kötcse vérzivataros időkben sem pusztult egészen el. Nyögte a török igát, adózott kétfelé, ahogy kell, nemegyszer, hónapokra el is néptelenedett, de ha csak néhány ház, pár család erejéig is, de végül csak kitartott. Maradt valami mag, amely köré lehetett építkezni. A török idő végére a falu a dörgicsei és kisjenei Antall család kezére került, és – másokkal megosztva – a XX. század derekáig abban is maradt. Ők telepítettek be a faluba a német, közelebbről hesseni telepeseket az 1730-as évektől. Az itt otthonra lelő gazdák többsége úgynevezett másodlagos telepes volt, olyan tehát, aki már egyszer valahol szerencsét próbált, de ott azt valamiért még nem lelte meg. A kötcseiek jó része Nagyszékely és Gyönk érintésével érkezett ide. Később – közben és előbb is – magyarok társultak a német ajkú jövevényekhez. A két kontingenst a Luther alapította közös egyház békítette egy közösséggé.

Számos szerencsés momentum van mindezek között. A telepes általában – mindig, mindenütt – vagányabb, bátrabb, az újra nyitottabb, mint a maradó. A német telepes – mondjuk ki, ha fáj is, nekem nem fáj, speciel – egy fejlettebb gazdasági civilizációt és imponáló munka – és egyéb morált hozott magával. A keveredés, a tarkaság, az állandó mozgás az itt élőket nyitottságra, befogadásra, az előítéletektől való szabadulásra nevelte. További szerencse, hogy – nem a késői leszármazottak előtti tisztelgés mondatja ezt – az Antalok (Anthalok, Antallok) derék birtokosok voltak, és szerencse lett az is, hogy a faluban a hozzájuk hasonló és általában az ő rokonságukhoz is tartozó kisnemesek voltak a birtokosok, akik kúriáikban egy szép kultúrát őriztek meg sokáig, amíg lehetett, hogy pontosak legyünk. Szerencsés volt a falu, mert mindig éltek itt értelmiségiek, művelt, nadrágos emberek, írók, tanárok, lelkészek, orvosok, leleményes és szorgos gazdálkodók, újítók, kísérletezők. A szomorú magyar történelem az oka, hogy azt kell mondanunk: szerencséje volt Kötésének abban is, hogy a németség a múlt század végén némi erőszaktól sem mentes ráhatásra, de teljességgel elmagyarosodott. Így a huszadik század harmincas, negyvenes éveiben a falut elkerülték azok a bajok, tragédiák, amelyek a legtöbb német ajkú településünket sújtották rendesen. Itt nem volt Volksbund, és nem volt kitelepítés. Egyedül a zsidóság tűnt el a faluból maradéktalanul. A százfős közösségből 1944-re egyetlenegy, teljesen asszimilálódott család, a Singer-Somogyi család maradt. A nagyszülőket, a fiatalasszonyt, a négyéves falukedvence kislányt a kaposvári gettóba vitték. A falu népe nem triumfált, megőrizte az asszony által előbb átadott értékeket, de segíteni nem tudott. A féltucat kötcsei lezsidózottat is szállító szerelvény 1944. július 2-án érkezett az Auschwitz-Birkenau állomásra. (E település mellett ugyan a mai polgári jobboldal és Orbán Viktor mérvadó hetilapja szerint semmiféle műintézmény léte nem bizonyítható, de az bizonyos, hogy a Somogyi családból senki sem tért haza.) Somogyi Pál, a kivétel, a „szerencsés” a

visszakapott állatokkal földet művelt, boltot is nyitott, majd ez utóbbit államosították, az előbbi másik miatt pedig őt kuláklistára tették. A téeszben lett mezőőr, amíg csak – s ebben a történetben alighanem ez az egyetlen valóban szerencsés momentum – meggyötört szíve el nem vitte gyorsan. De a falu úgy, ahogy lehetett, épségben átvészelte az elmúlt fél évszázadot is. Bár pusztultak értékek, de nem maradéktalanul és nem helyrehozhatatlanul. És talán születtek új értékek is. Mindenesetre a monográfiában a szövetkezeti korszakra is jut több vaskos fejezet. A viszonylagos jólétnek vagy legalábbis jobblétnek köszönhetőn a falukép nem maradt meg olyan épnek, egységesnek, mint a sokáig „megrekedt”, szétvert, gyökere tépett Nagyszékelyen. De hát a műemlékeket csak két dolog, vagy a nagy szegénység, vagy a nagy gazdagság őrizheti meg. De az elmúlt tíz év egészen biztosan nem a hanyatlás koraként kerül a bővített kiadásba majd. Feledy Gyula doktor, aki harmadik ciklusban Kötcse polgármestere, alighanem, sőt biztosan több dologhoz is ért. Ezek közül a pályázatírás az egyik. Ez a legnagyobb polgármesteri tudás: hogy miként lehet több pénzt lehúzni. No, nem magának, hanem a köznek. Ő derék állatdoktori munkával megkeresi a betevőt: a rendelő és a vendégszoba egy házacskában lévén, kutyákkal, macskákkal váltottuk a kilincset – rögvest meg is volt alapozva az otthonérzetem. Felsorolni is bajos, mi minden épült-szépült Kötcsén mostanában: pár éve van itt páratlan iskolamúzeum, most adták át az új hivatalt, rendben van az utaknak nagyja, egységes és gusztusos fahidacskák ívelik az árkot át, kipucolva magasodik a templom, és mindenekelőtt: akinek kell, annak jut munka itt, és aki akar, az léphet előre, tovább. A doktor-polgármester úr háza nem csupán kutyával, macskával, éppen gyarapodni készülő családdal, de könyvekkel, képekkel is teli. Az élő, iparkodó, szóban és fényképen egyként örökített Kötcsén

otthonos a kultúra is. A fennmaradt kötcsei kúriák egy részét művészek vették meg, és újították fel. Az egyik domb tetejéről az alkonyatba szaxofon fájdalmas hangja hasít, a másik dombtetőn pálcikaképeket ihlet a szelíd táj. S pár éve az egyik szép kúriában az újraalapító-telepítő család leszármazottjai élnek megint.

A fűtő fia Jó pár évvel ezelőtt valamiért keresztülautóztam Fejér megyének déli részén. Nemigen jártam arra soha, nem lévén dolgom ott. Furcsállottam, hogy mégis ismerősnek tűnt föl a táj. Hamar rájöttem ennek okára. A puszták vidéke ez, könyvből olvastam egykor. Bizonyára sokat változott fél század alatt, de nagyon ráismerhető maradt: a sík vagy alig dimbes-dombos, meglehetősen kietlen tájon hosszúkás cselédházak húzódtak mindenfelé, egy-egy felismerhetetlenségig átalakított, téeszirodásított kúriamaradvány is emelkedett felettük, nagy – zömmel romos – gazdasági épületek, istállók, magtárak, malmok álltak az út mellett fáradtasan őrt, a dombot ölelő liget mélyén pedig – nem a településeken, hanem többnyire magában, több falut, tanyát, pusztát szolgálva – ott bújt a templom is. Minden romos volt: cselédház, istálló, malom. Az egyik falu végén hosszú, szintén romos épület állt párhuzamosan az úttal. Egyik felén kocsma, másik felén bolt. Lehetett. Mert akkor lakat volt mindkettő ajtaján. A vakolat mállott, a tető hullott, az ablakok jó része törve. Az ütött-kopott épület után pedig hosszasan húzódó kerítésalap és tépázott, ritkított parkmaradvány jelezte, hogy a gazból épphogy kimutatkozó törmelékkupac valami kastélynak lehet maradványa. Szegény vidék volt ez, és az is maradt. Eltelt jó pár év, s nemrégiben arra keveredtem megint. Nem sok változást észleltem. Legföljebb a romok lettek még romosabbak. De a múltkor még bezárt és romos kocsma – bolt épülethez érve, meglepődve konstatáltam, hogy a házat rendbe hoztak, kitatarozták, rikító sárgára festették, födémet is cseréltek rajta. A homlokzatra hatalmas neoncégér került, mely tudtul adta, hogy sörözni,

biliárdozni, játszani lehet odabenn. A fűből alig látszó sok száz méter hosszú kerítésrom helyén pedig egyszer csak másfél méter magas, gyönyörű, mintás téglakerítés nőtt ki. A kerítés mögött is lázas munka folyt – ott, ahol kastély volt sejthető, óriási épület tömege bontakozott ki. Megállíttattam a kocsit legott. Benn a kocsmában kikértem egy sört, hogy ne keltsek föltűnést és érdeklődni kezdtem, csak úgy mellékesen, hogy kié a kocsma és a szomszédos telek, mert hogy egy kézben van itt minden, az nyilvánvaló volt. – Janié – mondta egy úr gyanakvón. – Ki az a Jani? – Balog Jani. A tüzépes. Tüzépes Jani – vonta meg vállát hosszasabb mérlegelés után az úr, éreztetvén egyben, hogy több információval nem szívesen szolgál. Persze már ennyiből is érthetővé vált, mi a forrása a sok, hibátlan, első osztályú, drága építőanyagnak, amiből a kocsma, a kerítés, a ház épült és épül. De egy másik úr beszédesebb volt. – Ő vezette a Tüzép-telepet. Olyan volt, mint mi. Csak egy kicsit több volt a fája. De olyan volt. Aztán jött ez a privatizáció és övé lett a Tüzép. Aztán övé lett egyszerre minden, a föld, az erdő, a kastély, minden. – Itt jön – bökött a másik úr egy éppen belépő harmadikra. – Kérdezze meg tőle. – Mi a gond? – fordult felénk egy alacsony, köpcös, elöl kopaszodó, hátul loncosodó, vagyis focifrizurás negyven és ötven között járó, farmeröltönyös, mindkét kezén aranyláncot csörgető, napszemüveges úr. – Jó napot! – mondtam. – Semmi, csak föltűnt, hogy mekkora építkezés indult. – Mekkora a? – Nagy. Na és. Miért érdekli az magát? – Ne haragudjon. Minden érdekel.

– Ne érdekelje! Nincs ezen semmi érdekes. Nézzen körül! Egy egyszerű kocsma. – Igen. Szép. És ott a ház, a kerítés mögött, az is a magáé? – Enyém. Miért? – Ott valamikor kastély volt, ugye? – Kastély volt. – Kié volt? Arcvonásai keményebbek lettek, pedig lágyak nem voltak addig sem nagyon. – Pálfayé. Az volt a Pálfay-kastély. És most az lesz a Balogkastély. – Kastély lesz? – Kastély. Pontosan ugyanolyan, mint a Pálfayéké volt. Egy az egyben olyan. Ugyanúgy tizenkét szobával, ugyanolyan berendezéssel, hallal, konyhával, tükrökkel, kandallókkal. – Megvannak a tervrajzok? – Nincsenek. – Hát akkor, honnan tudja, hogy milyen volt a kastély? – Ott laktunk. – Önöké volt a kastély? – Nem. Apám volt a fűtő. A pincében laktunk. Egy lyukban. Hatan. Kicsit hallgattunk. Aztán kiszakadt belőle: – Hogy rohadjon meg a mocsok. – Pálfay? – Az. – Komisz ember volt? Balog hallgatott egy pillanatot, aztán csak vakkantott egyet: – Megdöglött. Nem érdeklődtem a részletek után. – Hát sok sikert a kastélyhoz. – Kösz. De a nagy kíváncsiság elpimaszított. – Aztán, ha elkészül… Meg lehet nézni esetleg? – Nem.

– Nem? Kár. – Nem. Van három kutyám. Aki azon a kerítésen belép, az is megdöglik. Az az én házam lesz. Csak az enyém. Oda senki be nem lép. – Családja nincsen? – Egy fűtőm van. Egy fűtőm. És lesz kályhám. Tizenkettő. Tizenkét kályhám lesz, akárcsak amannak volt – mondta, és szája furcsa mosolyra ferdült.

Jéghatár Farsang volt a héten Ipolydamásdon, fölelevenített hagyományos űzése a télnek. A fiúk női ruhákba bújtak, képüket tarka festékkel bekenték, a lányok is elbohócosították, ördögösítették magukat. Szép volt a menet, tarka, vidám, zajos. Végigmasírozott a falun, dudálva, dobolva, meg-megállva, pihenve, be-benézve egy-egy házba, urambocsá!, nyilvános intézménybe is. Aztán, mikor véget ért a kör, dél körül a nyolcvan – százfős csapat lekanyarodott a folyóhoz. A túlparton is sokaság zajongott. Buli volt, farsang odaát is. Lakodalmasrock bömbölt a vízen által. Később kiderült: az oszlopon lévő erősítő nem a rendezvény miatt lett fölszerelve, a közelmúltnak hangos emléke az; segedelmével tette a JRD, a szlovák tszcs a köznek hírré a munkabeosztást; kinek melyik földre, üzembe kell mennie aznap. Forgalmas pont ez, ősi hídfő. Épp ott, ahol most az inneni sokadalom mozgott, tíz – tizenöt éve rézkori sírokat tártak föl. A vízlépcsőépítés lázában bolygatták a talajt, a nagy sietségben a leletek nagyját tönkre is dózerolták. Mindenesetre a rézkor óta folytonos a jövés-menés itt. Évszázadokon át a végvári rendszer vonala húzódott erre, a falu felett lévő vár, melynek Zách Felicián is lakója volt, ha volt, s melynek némi romja még ma is megfigyelhető, gazdát cserélt nemegyszer. Aztán a békés ténykedés rövid kora jött, gazdálkodott, bányászkodott, s persze jött-ment a kis folyón által a nép. Aztán az Ipoly határfolyó lett hirtelen. De híd, hidacska, afféle átláboló volt itt mindig is. Az Ipoly általában szelíd, sekély, lassú folyású. Néha azonban – rossz folyószokás szerint – megdühödik, és elmos mindent, mi útjába kerül. Például hidat. Ez történt három éve itt Damásdon. Volt

híd, nincs híd. Próbálkoztak a helyiek pótlás ügyében, egymást váltó kormányok illetékesei zavarták és zavarják el ma is a kérelmezőket. A múlt kormány vidékügyi tragibohóca nem is válaszolt a levélre. A mi oldalunkon, a partnál, ahol a töredezett betonút most véget ér, romos, betört ablaküvegekkel vakoskodó, fémvázas épületmaradvány emlékeztet a pár év előtti átjárás időkre. Az előtte lévő táblán a ZOLL-feliratot ZOLI-ra magyarosították vicces kezek. A farsangolók lecsúszkáltak a parton, és nézték a túloldalt egybegyűlteket. Mindkét parton hatalmas szalmabála gyúlt ki. A szigorú folklór szerint be kellett volna a folyóba azokat dobni, persze, hogy elvigyék a telet. De hát a folyót most, március első napján még jég borította. Átláboláshoz kellően vaskos. Elindultak azon a népek egymás felé. Értő kalauzok mutatták a tócsák, lékek mellett a biztonságos járás irányát. Vidáman tarkállott az embercsík a nagy fehérségen. Mellettem néni ácsorgott, spekulált, átmenjen-e vagy se. Unokatestvére lakik Helembán. Hátha ott áll a túlparton lévő sokadalomban. Óvó segedelemmel átóvatoskodott a néni. A legtöbben csak úgy mentek át, örömből. Átmentek és ott álltak a túlparton. Idegen országban. Örültek. Mert nem kellett hozzá papír. Mert nem vegzálták az embert, nem fogták el, nem puffantottak belé. Ez volt a nagy ünnep! Hogy egy napra szabad lett a jövésmenés. Mellettem szakállas úr állt, kérdeztem, ő miért nem kel át. Mosolygott, és beszédébe tört magyar szavakat darálva hablatyolt valamit. Rögtön rájöttem: hollandusba sikerült belébotlanom. A pár száz lelkes Ipolydamásdnak sajátossága ez: a holland kolónia. Majd tucatnyi házban időzik nyaranta ilyes nép. Egy vegyes pár idevetődött valamikor, és hozta a többit magával. Vannak erre vizek, hegyek, olcsó vendéglők, mi kell még? Minden olcsóbb itt, mint amott. A holland pedig – úgy beszélik – spórolós nép. Nem számítva most a tékozló kivételeket. Nyelvet fogtam, s tolmácsoltattam rögtön a kérdést: szoktak-e átmenni, mint a

helyiek, régen itt, vagy most egy faluval odébb Szálkánál, egy-két láda olcsó, ámde jó sörért, benzinért, sajtért, pácolt halért, knédliért. Lassan felfogva a bonyolult kérdést, furcsa mosollyal ingatta fejét: nem volt még odaát. Öt az útlevelével a szálkai hídról lelépni nem engedik. Az itt ugyanis kishatár. Ezt magyarul mondta, gúnyosan nevetve: kishatár. Ő, az itt lakó hollandus túl nagy ahhoz. Homloka előtt elhúzta párszor tenyerét: bolond világ. Jó lesz, ideje lesz, hogy vége lesz. Ha vége lesz, gondoltam magamban én. Közben visszaérkezett a néni is. Unokatestvérét nem lelte a túlparton. Tovább menni a jól ismert házak közé nem volt mersze papírtalanul. Így is remegett a lába, s nemcsak a kásás jég miatt.

Munkáskönyvtár, könyves munkás A külső Baross utca közepe táján áll egy hatalmas ház, sőt háztömb, sőt háztömb-pár, amely feltűnően elüt a többi Baross utcai épülettől. Ez a Vasas-székház és a Vasas bérpalota. Az idősebbeknek az ugrik be: ott volt a Rajk-per. Hát ott volt, igen, mit csináljunk. De azért ez a ház nem csak erről nevezetes. Ma a ház nem a vasasoké csupán – beleköltözött az egész MSzOSz-főnökség, amely eladta patinás Dózsa György úti házát. De azért nevezzük csak így: Vasas – székház, hisz a vasasok építették maguknak egykor. Véletlenül vetődtem ide, pedig sokszor elmentem, ha nem is mellette, de a közelében, a Baross utcán, mikor Hilda nénihez igyekeztem. Most alaposabban körülnéztem odabenn, a ház gazdáitól kaptam tanulmányozni sillabuszt is, kalauzom is került, nem egy. Az óriási bérházat és a vele egybeépült székházat 1927-28-ban emeltette a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége. Az 1903-ban alakult szövetség előző háza a Thököly úton állott. Az annak értékesítéséből befolyó 200 000 pengőből vették meg a – később egy időre Koltói Annára magyarosított – Magdolna utca és Baross utca közötti jókora telket. Egy másik bérház eladásából, bankhitelekből, szakszervezeti alapból kapott kölcsönökből és a szakszervezeti tagok téglajegyeiből került az az 1,8 millió pengő, amely már egy kimondottan igényes és míves épület megépítéséhez is elegendőnek bizonyult. A Tauszig Béla és Róth Zsigmond építészek tervei alapján épült, a keskeny Magdolna utcára néző székház és a Baross utcára néző jókora munkásbérház minden szempontból különlegesre sikerült. A bérház lakásainak minden helyisége természetes világítást kap, és mindén lakás összkomfortos, még a viceházmesteri lakáshoz is épült fürdőszoba. A gyerekek miatt kell ideemlíteni, hogy ez a korabeli Magyarországon korántsem volt

természetes. A bérházzal egybeépült klasszicizáló, méltóságot sugárzó székház minden tere, helyisége, ablaka, köve, minden dísze, domborműve, szobra, apró dísze a szervezett munkásság hajdani erejét, hitét, tudását sugározza ma is, bizony-bizony és ha tetszik, ha nem. Minden részlet, elem, dísz iparművészeti remeklés; a magyar munkásság szakmai tudását hirdeti már-már kérkedőn. A házban volt, illetve részben még van ma is: számos hivatali, szemináriumi és klubszoba, torna-, biliárd- és étterem, járulékfizetési fülkesor, munkanélküli agora, fodrászat és hatalmas, gyönyörűen kiképzett és kidekorált díszterem, vörös márványoszlopokkal, óriás csillárokkal, kovácsoltvas falikarokkal, három hatalmas és rengeteg kisebb színes üvegablakkal. Az előadói emelvény két oldalán a munka és a tudás szoborcsoportja fehérlik. Mert a Vasas-ház egyben a tudás háza is volt…, és az ma is…, ha nem is úgy. De a Vasas-könyvtár megvan, érintetlenül. A rendszerváltásnak voltak vesztesei alighanem. De a könyvtárak azok voltak, biztosan. Százszámra, ezerszámra szűntek meg munkahelyi, szakszervezeti és mindenféle más bibliotékák. Magam is vagy fél tucat helyen jártam, ahol a folyosón halmozódtak a kidobott könyvek. És naponta látom igazolódni a tételt: akik könyvek kidobálásával kezdik, azok emberek kidobálásával folytatják. De az 1903-ban alapított Vasas-könyvtár megmaradt. Túlélte a fehérterrort, túlélte az ostromot, és ami a legnagyobb csoda: túl a rendszerváltást. A múlt század első éveiben még főként német nyelvű pár száz kötet a harmincas évekre huszonötezerre duzzadt. A ma alapítványi formában működő intézményben száznegyvenezer kötetre ügyelnek gondos könyvtáros lelkek és kezek. A legutóbbi múlt rendszerben a könyvtárnak több tucat üzemhez kihelyezett filiáléja, fiókintézménye volt, ezeket azonban a kilencvenes években elseperte a dinamikus polgári fejlődés egy pillantás alatt. Kettő maradt

ilyenből emlékbe, nyomnak. Mert mindig mindennek marad nyoma. Még a művelt magyar munkásnak is. És a Vasas-könyvtár megmaradt egészen. Bárki beiratkozhat, nem csupán vasas. Akiből nyilván hírmondó sem maradt – gondoltam én, és rá is kérdeztem azonnal. És a könyvtáros hölgyek mondták, hogy tudhatnám: minden van. Még olvasó vasas is tehát. Éppen ott matat egy a polcok között, mutatták. Leültünk egy kicsit diskurálni hát. Hörömpő István nyugdíjas géplakatos most hetvenéves. 46 évet és 122 napot volt a munkával viszonya. Apja is, anyja is első világháborús félárva volt, szegényparaszti származék. A kis Pista egy ferencvárosi albérlet nyomorúságában eszmélt, és ezen eszmélet fundamentuma a Horthy Miklós nevével fémjelzett társadalmi rendszer utálata volt és maradt. Mikor a papa végre állandó munkához jutott Erzsébeten, oda telepedtek ki, de a nagyszülőknél teltek, Fülöpszálláson a nyarak. Ott jó volt. Ott élte meg a felszabadulást is, 1944 áprilisában ugyanis lebombázták az erzsébeti lakást, s ők lehúzódtak az öregekhez, falura. Mikor november l-jén bejöttek a szovjet katonák, akiket szörnyekként ábrázoltak a plakátok, ő csak azt nézte: hány lábuk és hány kezük van, és igen csudálkozott, hogy legtöbbnek annyi, mint neki. A cseperedő Pista Csepelen tanult. A tanműhely után a Varrógépgyár, végül a Medicor Illatos úti üzeme következett, ahol gázálarchoz való alkatrészeket gyártottak mindenekelőtt. Mikor behívták katonának, benn maradt továbbszolgálni és tanulni. Politikai tiszt lett. 1952-ben avatták alhadnaggyá. Szolgált Debrecenben, Nyíregyházán s végül Keszthelyen. Itt igen szép helyen, a kastélyban, amelynek egyik fűtője volt Széchényi Zsigmond, a gróf vadász. Mikor 1955 nyarán tisztázódtak a félreértések Jugoszláviával, úgy döntött: inkább nem követné az ideológia zűrös és mocskos kacskaringóit tovább; szembajára való hivatkozással 1956

januárjában leszereltette magát. Visszament a műhelybe, nyugdíjazásig itt maradt kétkezi szaki. Igaz, szakszervezeti titkár is volt sokáig, de soha nem függetlenített. 1956-ban nősült. Az asszony szép volt, csak vele élni, az nem volt szép. Mindenesetre lett egy leány, aki ma Hollandiában él. 1965-től datálódik az új és immár alighanem végleges társ. A második lánytól van unoka is már, gyakran jönnek át Monorról. Az asszony előző házasságából való gyerek viszont egy kubai fiúhoz ment, s ott él a szegényes melegben ma is. Monorról, Havannából és Amszterdamból futnak hát be a friss hírek a kies, négyszobás soroksári házba, no meg a kertbe, amely az élet fő értelmét, örömét adja ma. Sokat gondolkodik a múlt dolgokon. Akárhogy csűri, forgatja, csavarja a múltat, csak oda konkludál: őneki bizony teljes, emberi, szép élet jutott. Abban a korban, amelyet a Kádár János neve billogoz. Több mint harminc éve bejáratos a Magdolna utcai házba, így a könyvtárba is. Olvasó munkás volt mindig. Kéthetente cseréli itt a könyveket, főként történelmet olvas, útleírást és irodalmat, szépet. És a végtelenül kedves könyvtáros lányokkal, asszonyokkal cseveg. Bejárna régi gyárába is, de persze azt régen privatizálták. A volt kollégák többségét eleresztették a szélnek. Vége a régi, langyos, nyugdíjas-találkozós vircsaftnak itt is. Be sem engednék őt az őrzővédősök a kapun. A tévé előtt mind kevesebbet ül. A könyv következik a kert után. Könyvét az ember maga választja meg, lassan már csak azt – mondja. – Más egyebet már nem is igen lehet választani ebben a világban. Elkennek mindent, legyint, elkennek mindent ezek. Figyelje meg, hogy ez a bróker – ügy is csak úgy lesz szétkenve, mint a többi. Elpasszolták Magyarországot, elpasszolták. A dolgozó embert pedig a sorsára hagyták. De legjobban a mai munkás fiatalokat sajnálom. Velük senki nem törődik. Magukra hagyottak, kiszolgáltatottak, megalázhatok és kisemmizhetők. Nem védi őket sem mi szolidaritás,

nem erősíti őket semmiféle öntudat, műveltség, tudás.

Harminc éve Nincs érdekesebb a tegnapi lapnál. Nemcsak én tudom ezt, de tudta apám, nagyapám is, akiknek igazán csekélyke tárgyi hagyatékában j ó néhány megsárgult ötvennyolcvan- lassan százéves sajtótermék lapul. Nagyapám eltette például a Népszava 1919. március 22-i számát, címlapján a hatalomátadást tudtul adó nevezetes – és hamisított – közleménnyel, és a Mindenkinek című költői proklamációval. De vannak 44-es lapok bőven, dobozban porladnak a Rajk-per napjaiban, vagy 56 őszén megjelent újságok, dokumentálva van Gagarin és a holdraszállás, már én dossziéztam be a csernobili csinos anyagot, és a tavalyelőtti szeptember 12-én megjelent négy országos napilap is rezerválva van. (A Magyar Nemzet címlapja a legattraktívabb, el kell ismerni.) Az utolsó gyűjtésbe a tavalyi Nobeldíj osztás körül megjelent cikkekből lett beleollózva egy maréknyi. Nem lepődtem meg tehát, mikor pár hónapja egy közel harmincéves újságcsomag bukkant elő egy cukorspárgával átkötött dobozból. A lapokat 1973. szeptemberében rezerváltam. Tizenhat éves másodikos gimnazista voltam akkor, s igencsak megráztak a chilei fasiszta hatalomátvételről szóló híradások. De – úgy látszik – fölkeltette figyelmemet más is, mert a gyűjteménybe több közleményt is belevagdostam, amely az akkori miniszterelnökhelyettes, Vályi Péter halálával foglalkozik. Vályi Péter alakjába aztán belebotlottam még nem egyszer. Majd két évtizeddel később, újságírói pályám legelején barátom és szobatársam Almási B. Csaba foglalkozott vele, megtaláltam az ő cikkét is a magánarchívumban; pár hónapja pedig véletlenül meg – ismerkedtem Vályi Péter egyik unokaöccsével, aki beszélgetésünk után lefénymásolt néhány eddig nem publikált dokumentumot és visszaemlékezést. (Arról már nem is beszélek, hogy Karcsi barátom fia a – valami csoda folytán ma is – Vályi Péter nevét viselő szak – munkástanuló intézetben jeleskedett.)

Belelapozva a paksamétába újságíró-szemem rögtön észrevette, hogy közeledik a baleset harmincéves évfordulója, lesz alkalom a megemlékezésre. Itt az idő. Mert 1973. szeptember 15-én, épp harminc éve történt, hogy Vályi Péter a diósgyőri Lenin Kohászati Művek kohójában az izzó vassal teli kokillák közé esett. Lapozgatom a harminc év előtti Népszabadságokat. Leonyid Brezsnyev beszédet mondott Taskentban, amelyben kijelentette, hogy a békés egymás mellett élés elveinek a nemzetközi élet normáivá kell válniuk. Meghalt Pablo Neruda. Budapestre érkezett az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere. Kiállítás nyílt a 25 éves Vörös Október Ruhagyár termékeiből. Molnár G. Péter a Bábszínház Tűvé-tevők előadásáról ír. A televízió-műsorból kiviláglik: elvétve akad már néhány színes adás is, és este nyolctól tízig nézhető a kísérleti második csatornán valami hangverseny, vagy színielőadás. Téeszvilág és szocialista munkaverseny, háború Kambodzsában és az NDK-t és az NSZK-t fölveszik az ENSZ tagjai közé. Ebben a korban volt Vályi Péter a Minisztertanács – a korabeli kormány – elnökhelyettese. Vályi Péter 1919-ben született Szombathelyen, kispolgári – ha kell, lezsidózható – családból. Két testvére volt, Sándor és Gábor. A szombathelyi premontrei gimnáziumnak volt kitűnő tanulója, majd a budapesti Műszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát 1942-ben. Ez kizárólag azért volt lehetséges, mert a papa, Vályi Manó az első világháborúban egy hőstettéért arany vitézségi érmet kapott, így a szűk család mentesült a numerus clausus, és részben a későbbi korlátozó intézkedések hatálya alól. Az egyetem után Vályi Simontornyára került, a Fried-féle bőrgyárba, itt ismerkedett meg Schafer Vilmával, későbbi feleségével. A munkaszolgálatból megszökött. A munkásmozgalommal – akkor volt egy ilyen – már a háború előtt kapcsolatba került, 1945 tavaszán belépett a kommunista pártba. A felszabadulás után előbb a simontornyai gyárat hozta rendbe, majd az újpesti bőrgyárat,

később a Chinoint igazgatta. Ezután a tervhivatalhoz került, 1967ben pénzügyminiszter lett. 1971-től a Minisztertanács elnökhelyettese. Az öregebbek számára már ebből is kiviláglik, no meg emlékeznek is rá: Vályi a reformok embere volt, gazdasági szakember, nem politikus. A gyerekek miatt mondjuk: azt hitte és gondolta, hogy a szocializmus reformok sorával hatékonyan és humánusan működtethető lehet. Tette, ami tehető volt. Vályinak komoly szerepe volt az ország nemzetközi pozícióinak javításában. Amerikai útja során megdöbbentette tárgyalópartnereit nyelvtudásával és kulturáltságával – a keleti blokkból nem ilyes látogatókhoz voltak szokva ott. (Vályi rendszeresen és igen ügyesen festett is egyébként.) Ő kezdte el a korona visszahozataláról szóló tárgyalásokat is. Nyilván kilógott mindenféle sorból, halálát mégis és bizonyosan egy ostoba baleset okozta. Gyárlátogatott, megcsúszott, beleesett. Két-három perc után kiszedték, még három napot élt. Kísérője utána zuhant, csúnyán megégett, de életben maradt. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A bíróságra alighanem nehezedett némi nyomás. Istenem, Vályit szigorúbb ítélet sem támaszthatta volna föl. Nem a halála érdekes, hanem az élete és a kor, amelyben élt. Nézem a sárgult lapokat, és mélázom ezen a koron. Olvasom: Vályi szorgalmazta, hogy a KGST – országok közötti utazgatáshoz ne kelljen útlevél. Mondják: a dolgot végül a románok torpedózták volna meg. Hát igen: harminc év teltével valami megvalósulni látszik a kezdeményből. Sok országba utazhatunk passzus nélkül jövőre. De Romániába azért még nem. Forgatom a múlt lapjait. Itt volt egy értelmes, kulturált, becsületes ember, aki a Kádár-korban magas funkciót töltött be. Idiótákkal, stupidokkal, sötétekkel is kellett nap mint nap kommunikálnia. Komócsinokkal, Biszkukkal, Pullaikkal. Hát igen. És ma sokkal jobb a helyzet? Egy értelmes politikus értelmes társakkal van körülvéve tán? Becsületesekkel? Igazmondókkal? Őszintékkel? Forgatom a sárgult lapokat. Idiotizmus kulturált beszéddel vegyül lépten és nyomon. És ma? Tán az értelem lett az úr?

Lapozgatok és emlékezgetek a korra, melyben az én ifjúságom is eltelt. Ha azt mondanám, hogy szépen és szabadon éltem akkor, nemcsak szélsőjobbról esnének nekem, de fölhúzná szemöldökét mondjuk Eörsi, vagy Esterházy is. Rózsaszínre maszatoljuk a meleg, de sáros kádári dagonyát? De hát mit csináljak? Szép ifjúságom volt és szabad. Nem féltem semmitől. Lapozgatom az Élet és Irodalom 1973. szeptember 29-i számát. A harmadik oldalon: Félbeszakadt beszélgetés Vályi Péterrel. Elolvasom, majd lejjebb csúszik a szemem. Kis tárca van a jobb alsó sarokban. Fiatal, finom szavú költő a VHI. magyar békekongresszuson elhangzott beszéde. Címe: Ami megtehető. Arról szól, hogy a szigligeti alkotóházban vietnami költőkkel csevegett a szerző, mikor repülők szálltak el felettük, s a vietnamiak ösztönösen felugrottak. Mert féltek. „Akkor megértettem valamit a béke boldogságából és felelősségéből – írja a költő – hogy nekünk nem kell félnünk a repülőgépektől… Magyarország: sziget. A béke szigete… Magyarország egyike azon kevés helynek a világon, ahol az embereknek nem kell félniük egymástól. Ahol este sétálni lehet az utcán. Ahol az emberek nem kényszerülnek gyilkos versenyre kelni egymással – mindhalálig. A békét illetően optimista vagyok. Egyik fantasztikus elbeszélésemben a világállam létrejöttét… a nyolcvanas évek közepére tettem… Hogyan kell minden téren defenzívából offenzívába átmennünk? Hogyan kell érvényre juttatni minél jobban szocialista eszméink felsőbbrendűségét?” teszi fel 1973-ban az alapkérdéseket az ifjú, halk szavú poéta, Szentmihályi Szabó Péter. Aki ma is offenzívában van. Csak éppen nem az ES-ben publikál, hanem a Magyar Demokratában, s nem a szocialista eszmék felsőbbrendűségét hirdeti, hanem valami egészen mást. Harminc év, nagy idő, hiába.

Zsákútinapló „Egyre nehezebb nem csak tudomásul venni, hanem hozzá is szokni, hogy a rossz oldalon harcoltam, miután egy életen keresztül abban a meggyőződésben gondolkoztam, írtam és cselekedtem, hogy az emberiség haladását előmozdítók »élcsapatához« tartozom.” – írja Gáli Ernő most megjelent naplókötetének vége felé, egészen pontosan 1990. március 8-án. Képzelem, ahogy fölkapja az olvasó fejét: „Hűha! Megjelent a Gáli naplója! Rohanás a könyvesboltba, gyorsan megvenni, amíg még kapható!” Viccelek, gyöngén. Ezt a könyvet természetesen nagyon kevesen, pár százan fogják olvasni csupán, ha valaki egyáltalán, a belőle fakadó tanulságokat pedig még kevesebben vonják le majd, ha valaki egyáltalán. Neki már mindegy, mi pedig majd megfizetünk ezért is. Gáli Ernő 1917-ben született a magyarországi Nagyváradon zsidónak. 1918-tól 1940-ig a román Nagyváradon volt magyar gyerek, majd a román Kolozsváron magyar fiatalember, filozófia szakos egyetemista. Aztán Erdély ezen része újra magyar lett, Gáli Ernő pedig újra zsidó. Ebben a minőségben aztán a magyar hatóságok vagonba rakták, és Buchenwaldba vitették. (Az itt működő sajátos intézményről egy friss Nobel-díjas opusból nyerhet részletesebb tájékoztatást az olvasó.) A túlélő és hazatérő Gáli – útközben egy szovjet katona kirabolta teljesen, de ebből akkoriban még nem vont le messzemenő konzekvenciákat – az újra román Kolozsvárra érkezett, ahol lelkesen folyt bele az életbe; volt neki jó oka megbecsülni azt. 1949-től a kolozsvári egyetemen professzor volt, 1952 és 1957 között az egyetem rektorhelyettese. Helyi, de annál nagyobb jelentőségű orgánumok, az Igazság, majd az Utunk szerkesztése után a Korunk főszerkesztője lett. Ez nevezhető élete főművének – az ekkor és ezután írt esszék, tanulmányok és a most közreadott

Napló mellett. A Korunk a Trianon utáni Erdély egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb folyóirata volt. Dienes László alapította 1926-ban, de 1929-től Gaál Gábor nevéhez fűződött a lap, amelybe nem csupán Erdély, hanem az anyaország és a többi utódállam magyar baloldali írói, költői, tudósai is publikáltak. Talán még a mai fiataloknak is mond valamit pár név: József Attila, Déry Tibor, Sinkó Ervin, Fejtő Ferenc, az erdélyiek közül: Tamási Áron, Méliusz József, Szentimrei Jenő, Balogh Edgár. A lapot 1940-ben betiltották a hatóságok – nem a román, hanem a magyar hatóságok. A Kántor Lajos főszerkesztésével ma is élő lap 1957-ben kelt életre újból, ekkortól szerkesztette 1984-ig Gáli Ernő. Aki kommunista volt, ugyebár. Lényegében erről szól e napló. A kommunistaságról. Hogy miért és hogyan lesz, és miért, hogyan és nem utolsósorban: meddig marad kommunista a huszadik században egy európai műveltségű, szelíd, tudós ember, aki melleslegesen zsidó származású erdélyi magyar. Erről szól a napló, és persze a magyarságról: hogyan és meddig összeegyeztethető ez a kommunista Romániában a kommunistasággal – ha egyáltalán, ugye –, és azzal a mentalitással, amelynek fundamentuma az együtt élő népek egyenrangúsága, egyenértékűsége, elkerülhetetlen együttélése és együttműködése. Erről szól a napló és harmadszor és persze: a zsidóságról; hogyan viszonyul az előző kettőhöz ez a nem kért, de – ha tetszik, ha nem – viselni muszáj, majdnem azt írtam: kereszt; de hát miért ne írhatnám azt is akár. Gáli Ernő mindenekelőtt értelmiségi volt, gondolkodó, spekuláló, kétkedő ember; radikálisan végiggondolta tehát valamennyi problematikát. A napló lapjain egy vívódó ember arcképe rajzolódik ki, aki utolsó két évtizedében naponta fölteszi a kérdést magának: mit rontott el, mit kellett volna másképpen tennie? Nem hibákról beszél, hanem bűnökről is.

A negyvenes, ötvenes évek fordulóján folytatott munkásságáról például így emlékezik meg: „Talán valaminő »ideológiai holdkórosság«-hoz volt hasonlítható akkori tudatállapotom és magatartásom. A holokausztumból élve megmenekülve, megvalósulni láttam chiliasztikus várakozásainkat… és minden gyanútól, veszélyeztetettségtől mentesen, Abrahám kebelében, „otthon” érezve magam, szakadékok szélén, félig álomban, félig tudatosan jártam, írtam, ítélkeztem – a »vörös hold« ellenállhatatlan vonzásában. Nem volt moralitásom sem, »parancsra cselekedtem«, a felelősség érzésétől nem zavartatva magam váltam szócsövévé az egyneműsítés politikájának mind munkásmozgalmi, mind nemzetiségi vonatkozásban. Persze, dolgozott bennem a magyar nacionalizmus, a letűnt fasizmus elleni indokolt gyűlölet, de ezt minden árnyalás, józan mérlegelés nélkül érvényesítettem irányzatokkal és képviselőikkel szemben. És hatását éreztette valószínűleg az „értelmiségi-kispolgári” bűntudat is, amely szélsőséges álláspontokba, intoleranciába hajszolt. Kétségbeejtő és szégyenletes az a könnyedség és felelőtlenség, amellyel viszonyulásaimat, és nézeteimet változtattam, mindig a hivatalos irányvonalnak megfelelően… Tudomásul kell vennem, hogy ideológusa, apologetája voltam az egyneműsítésnek, a magyar intézmények fölszámolásának… Mindezt pedig legmélyebb hajlamaim és régebbi felfogásaim ellenére tettem, különösebb belső konfliktusok, meghasonlások nélkül. Mintha tényleg szkizofréniás lettem volna…” A huszadik századi kommunistaság lendkerekes dolog volt; valami olyas, mintha sok-sok millió lendkerekes autó megindult volna, s aztán ki-ki addig gurult, ameddig tartott a svungja; az egyik már rögtön az elején megállt, a másik tovább bírta kicsivel, s volt olyan, aki meghökkentően sokáig gurult, egészen „a szakadékig,

vagy annál is tovább. De mára már áll az egész gigászi kocsipark, az összes kis kocsi kiégve, szemétre hányva, beolvasztva, feledve van végképp. Gáli Ernő kisautója elég sokáig gurult, de a sofőr benne igen korán megpróbált változtatni a jármű öntörvényű mozgásán valamit. Kicsit erre, kicsit arra igyekezett szorítani a kormányt, lassított, vezetés közben spekulált, mérlegelt, próbált ügyelni több dologra is, nem elgázolni másokat, fölvenni lemaradt utast, nem tönkretenni a vetést a kanyart levágva. S amikor a kocsi végkép lerobbant, ő kiszállt, és végiggondolta az egész utat becsülettel. És itt álljunk meg mindenekelőtt: a politikus Gáli Ernő, a Gáli Ernők egyvalamiben homlokegyenest különböztek a mai politikusoktól: erkölcsi súly tekintetében. Ők megszenvedték a maguk politikumát. Ők, ha hibáztak, ha követtek el bűnöket, az – mint a fenti citátum is igazolja – sorsukból is fakadt. Az én életemet… a fasizmus hitleri és sztálini változatai határozták meg. Áldozat és az utóbbi esetben sokáig öntudatlan, megtévesztett és másokat megtévesztő közreműködő voltam. Néhány nappal ezelőtt még a securitatétól rettegtem, az elmúlt fél évszázadban (néhány év kivételével) hol intenzíven, hol kevésbé, felváltva a szigurancától, a horthysta kémelhárítótól, a Gestapótól… kellett félnem. Nyilvánvaló, hogy az állandó nyomás alatt én is eltorzultam… Helyzetünk talán azokhoz a katonákhoz hasonlítható, akik a front előretolt szakaszán harcolnak, a hátuk mögött azonban a vezérkar az ellenséggel cimborál, és elárulja az ügyet, amelyért annyi áldozatot hoztak. Néhány héttel ezelőtt B. S. egy másik hasonlattal példálózott. Mi – mondotta, magára is vonatkoztatva –, akárcsak Mózes zsidói, nem léphetünk be az ígéret Földjére, mert megromlottunk. A sivatagban kell kóborolnunk, majd csak utódaink jutnak el a Kánaánba. Valószínű, hogy így van,

»vigaszként« pótcselekvésként pedig marad – a tanúságtétel.” Gáli Ernő Naplójában számot vetett a maga kommunistaságával. De ez a kommunistaság, szocialistaság – és ebben alapvetően különbözik minden jobboldali szélsőségtől – az európai kultúra talaján, a keresztény egyenlőségeszmény jegyében, az emberi humánumra apellálva jött létre. Ezt a szocialista eszmét zúzta jó időre szét az, amellyel oly előszeretettel mossák össze manapság: a sztálinizmus. Gáli Ernő élete, a Gáli Ernők élete, a kelet-európai népek testvériségében, az emberi haladásban hívők élete zsákutcának bizonyult – meglehet. De a mai, az új, a más utakon járók tanulmányozhatnák azért ezt az utat, nehogy zsákutca legyen az ő útjuk is. Gáli Ernő pontosan látta, mi következik: „Visszatérnek a két világháború közötti állapotok – nacionalizmussal, antiszemitizmussal, fasisztoid mozgalmakkal.” És amit ő nem említ, de ami mindezekből természetszerűn fakad: revizionizmussal. Az az érzésem, hogy a magyar baloldal és a liberálisok nemigen törődnek kellőn az erdélyi magyarság sorsával: úgy vélik, az európai csatlakozás ezt a kérdést, ezt az évszázados gondgomolyagot automatikusan szétszálazza, hogy aztán az egész a semmibe lengjen, akár az ökörnyál. Tévedés lehet ez, mégpedig könnyen tragikus. Mert a mókuskerék forogni fog tovább. „Sose lesz másképp, így rendeltetett” – ahogy Ady írja. Ha más nem is, garancia erre a mai magyar jobboldal. Az a jobboldal, amely – akármit is beszéljen, mert ebben sem szavahihető – nem mondott le a határmódosításokról. A magyar jobboldal erősebbik, és félő, nagyobbik része a kisebbségi ügyekben a minél rosszabb, annál jobb elvét vallja. Úgy véli, a kompromisszumok keresése, a kiegyezések politikája, a románokkal való kézfogás állandó kezdeményezése csak elodázza a hosszú távon

egyetlen megoldást: a határrevíziót és ami ezzel jár: lakosságcserét. Gáli Ernő írta ezt is: „…a magyarországi pártok politikáját és viszályait hozzánk exportálják, s ez egészségtelen, sőt veszélyes törekvés”. Erdélyben most százszámra, ezerszámra alakulnak a „polgári körök”, az erdélyi magyarok úgy várják a magyar jobboldal vezérét, akár a messiást. Az erdélyi magyarság most jobbra tart. S más magyar jobboldal nemigen lévén, ez a jobb: szélsőjobb. A magyar jobboldal vezető pártját nem érheti szemrehányás semmi. Ez a párt immár szívből vezérelt. E szívben pedig sovinizmus lapul, más népek, nemzetek iránti közöny, az erő dicsőítése, a fizikai harcé. A magyarországi jobboldal mára megosztotta az erdélyi magyarságot, amelynek így várhatóan nem lesz parlamenti pártja, és így nem lesz többé kormánytényező sem. Nem kell egyeztetni, lavírozni, taktikázni, óvatoskodni többet. Jöhet, aminek jönnie kell.

Gyásznap – Halló, jó napot kívánok! – Halló, jó napot. – A szerkesztő úrhoz van szerencsém? – Hát, mondjuk, igen. – Hát, kedves szerkesztő úr, rossz hírem van. – Nocsak, mi lehet olyan rossz ebben a világban. – Sajnos elmarad a műsor. – Milyen műsor? – Hát az ön műsora, az ön írásaiból összeállított műsor, amit ön kísért volna zongorán, tudja, keddre tűztük ki a Faluházba. – Igen, persze. Elmarad. Hát sajnálom… – Tudja, nagyon sokan fölháborodtak a faluban az est miatt. Pontosabban nem is az est miatt, hanem, hogy az éppen november negyedikén lenne. Ami, ugye, gyásznap. Röstellem, hogy magam nem gondoltam rá előbb. De hát ez sokak érzékenységét sértené. Gyásznapon egy ilyen est… Kutya-írások. – Igen. Megértem. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy ez végül is egy meglehetősen szomorú est… lett volna. Tulajdonképpen illő a naphoz. Szomorkás történeteket mesélt volna el egy nagyszerű színész, és közben elhangzott volna néhány szomorkás Chopin – mazurka. – De hát mégis… Kutya… – Kutya… Kutya… Lény. Tudja, én nem szeretek ilyesmiről fecsegni, de ez a kutya-műsor nem a kutyáról szól, hanem az emberről… Meg az életről, meg a halálról, meg a lények egymáshoz való kapcsolatáról… Tudja, sok ember van, akinek a kutya az egyetlen embere… Tudom, hogy ez itt, falun kevésbé releváns… de mégis… Van ez is. Ami van, az van. Arról szólni lehet. A zene pedig Chopin. Egy kivételével csupa moll mazurka. Szomorkás zenék. Még gondoltam is, hogy beteszek néhány vidámabb, dúr opust. Túl komor így. Csupa elmúlászene. A szerzővel kapcsolatosan pedig

végképp nehéz, találni kifogást. Tudja, ez az a Chopin, aki a Forradalmi etűdöt is írta. Meg a Gyászindulót is. A b-moll szonáta harmadik tételében. No mindegy… – Valóban mindegy, mert ez már… – Eldőlt. – Igen, el. Nagyon sajnálom. Nagyon kellemetlen. Nekem a legkellemetlenebb. Elküldtük a meghívókat, ki van plakatírozva, a helyi lapban is megjelent. – Meg a központiban is. – Hát igen. De mit csináljunk? – No, mit? – Esetleg nem találhatnánk egy másik időpontot? – Amikor nincsen gyásznap? – Hát igen. – Én nem tudom. Színész barátommal van a baj, neki majd minden este akad valami dolga. Meg hát a gyásznap is, ugye, nem egy ritka dolog… – Mondanék azért néhány terminust, háthajó lenne esetleg. – Hát mondjon. Majd megkérdem tőle, ha beszélünk. – Itt lenne például rögtön péntek, november 7. – Na, ne vicceljen! Az nem gyásznap? – Jaj, igen. No, akkor itt van egy üres este: december 1. – Az erdélyi románság nevezetes gyulafehérvári gyűlésének napján? Erdély gyásznapján? Chopint? – Esetleg január 18.? – Január 18. Épp az a nap, amikor 1301-ben meghalt III. András. Az Árpád-ház kihalásának napja, ne lenne gyásznap? Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – Szabad még február 13. – Az a nap, mikor a magyar és német seregek kitörtek a bekerített budai Várból? És pár száz kivételével mind odavesztek? Legalább ötször annyi magyar fiú halt meg azon az egyetlenegy napon, mint ötvenhatban összesen. Hát, ha ez nem gyásznap, akkor egyik sem az. – Hát február 25.? – A hadbíróság 1853-ban ezen a napon ítélte halálra Noszlopy

Gáspárt. És már előre jelzem, hogy a március 3-a is alkalmatlan időpont; ezen a napon hajtották végre ugyanis az ítéletet. – És másnap? Március 4-én? – Gondolom, ön is tudja, hogy 1848-ban Ferenc József ezen a napon feloszlatta az osztrák birodalmi gyűlést, és érvényre léptette az úgynevezett olmützi alkotmányt, amely Magyarországot megfosztotta függetlenségétől. Eléggé gyászos nap ez is. – Hát március 21.? Jaj, mit is mondok… Március 25.? – Azon a napon, amelyen a bolsevikok államosították a gyárakat? Ráadásul kerek az évforduló; éppen ötvenöt éve történt a gyászos eset. – És április 11-én, esetleg? – A muhi csata napján? Szép lenne. Még jó, hogy nem április 4-ét mondott. – Április 30.? – A szatmári béke emlékezetére muzsikáljunk? – Nyáron? Augusztus 11.? – De asszonyom. Az a 955-ös augsburgi vereség napja. Amikor vége lett a kalandozásoknak. Fel kellett venni a kereszténység rabigáját! Már ne is haragudjon! – Augusztus 13. – Világos. – Augusztus 29. – Mohács! Mohács! – Jézusom! De várjon. Most látom, hogy még júniusban is van egy üres este. Június 3 – a szabad. – Ne haragudjon, kedves asszonyom. Tudja… ezen a napon halt meg a kutyánk. Nekem gyásznap ez is. És ha gyásznapon az önök faluházában nem lehet tárcákat olvasni, és Chopint zongorázni, akkor nekem ezen a napon sem lehet. Hangsúlyozom, hogy félre ne értse: nekem gyásznap ez is. Éppen úgy, mint a többi nap. És hogy el tudjam ezeket a napokat viselni – ezért játszom mindennap egy kis Chopint. Általában otthon. Ezen a napon is nagyon jó lesz nekem úgy. Otthon. Szeretek ott lenni. Ott szeretek már lenni a legjobban.

Kicsit zongorázgatok, kicsit olvasgatok, bevásárolok, megfőzök, elballagok a kocsmába, hazatérek, ha van kéznél valami gyerek, azt nevelgetem kicsit, azután nyugodt lélekkel térek nyugovóra. Nem kell nekem mennem sehova. Csókolom a kezeit.

JÓ EBÉDHEZ SZÓL A NÓTA

Időutas-ellátás A tizenhárom óra harmincasra szállt föl a Nyugatiban. Hétfő volt, ami azért fontos, mert ez a járat csak hétköznapokon közlekedik. Különben utazhat az ember gyorsvonatokkal, mindenféle expresszekkel, ami több mint duplájára emeli a költségeket, az pedig az időutazás minden örömét elveszi könnyen. Így négy euró egy retúrjegy, másképpen 173 korona, magyarán alig több mint ezer forint. A vonat tizenöt óra öt perckor dübörgött át az Ipoly folyón, vagyis az államhatáron átívelő hídon, és ő tizenöt óra tizenöt perckor ott állt Párkány vasútállomásának peronján. Köztudomású, hogy Párkány annak idején, a nagy szlovák átkeresztségben a Sturovó nevet kapta, nyilvánvaló, abból a bölcs megfontolásból, hogy ez az egyetlen település széles e nagy Szlovákiában, amelyben a nagy nemzeti vezér, Stúr Lajos se nem született, se nem halt, se a lábát be nem tette hosszú élete során soha. De ő most ezen nem spekulált, illetve, ha igen, akkor is örömmel, ő most már ennek is örült. Már magát a vasútállomást is elégedetten nézte meg megint, hisz nem először járt itt. Igazi, monarchiabéli állomás ez, minden különösebb rondítás nélkül. Át is sétált az épületen, és kikukkantott a túl levő hatalmas térségre. Párkány vasútállomása irdatlan messzeségben van a városkától, gyalog majd egy óra, amíg a vándor eléri a hidat, amely Esztergomhoz csomózza immár. De őneki most esze ágában sem volt fölkerekedni, látta a várost, a hidat, a bazilikát sokszor, ő most csak idejött az állomásra. Kikukkantott a hatalmas térségre, amelynek szegélyén négy jókora, négyemeletes épület magasodott a pusztában. Lerítt a házakról, hogy a csehszlovák éra idején lettek emelve vasutasoknak, vámosoknak, más efféle népeknek, mikor ide került egy államhatár hirtelen. Amúgy poros, kietlen, gazos térség volt, amelyet körbe –

körbe mindenféle büfék bódéi tettek barátságossá csupán. Visszament az állomásra, vissza a peronra, és az első vágány mentén végigment a sínek mellett, s a hosszú épület vége felé befordult a vasúti restibe. Ez volt útjának célja ugyanis. A párkányi resti. Mikor belépett az ódon, szélfogós duplaajtón, máris gyorsabban vert szíve. Odabenn, a hatalmas teremben mindenekelőtt vágni lehetett a füstöt. Oh, hogy szerette ő ezeket a füstös helyiségeket, amelyeket kiölt már Európa jobbik és javuló feléből a beteges egészségőrzés. S ebben a kellemes füstben sült kolbász, savanykás sör, borovicska, juhtúrós sztrapacska illata gomolygott szívet melengető összevisszaságban. Leült egy üres, tisztára mosott nejlonnal fedett asztalhoz, amelyen egy ovális fatalpra helyezett fémsín szolgált volna a szalvéták elhelyezésére, ha lettek volna az asztalon szalvéták. De ő nem nyugtalankodott emiatt, mert tudta, hogy ebben a kultúrkörben, a szalvéta az étkezéshez átnyújtott evőeszközök szárát burkolja. Leült, és kedvtelve nézte a bútorokat, a csehszlovák múltra emlékeztető fémvázas székeket, és a mostani önállósodás mámorában beszerzett műanyag fotelkéket, a hosszú pult mögött, végig a falon húzódó haloványzöld polcrendszert, amelyek széléről papírszalvéták háromszögei lógtak, emelendő az esztétikai színvonalat. Ült egy kicsit, majd fölállt, és a pultnál kért egy fél borovicskát és egy korsó sört, Corgont. Az előbbi kilenc, az utóbbi tizenegy koronát kóstált. Gyorsan átszámolva százhúsz forint együtt a kettő. Visszaült, és az italokat kortyolgatva tanulmányozni kezdte a falon középen lévő, szép kézírással készült étlapot. „Pecená sekaná, Pecená sekaná var. zem., Pecená klobása, Varená klobása, Varenky párok, Bryndzové halusky, Furmanské halusky, s végül betű szerint így: Hemendex. Nagyon szerette ezt a nyelvet, amelyből egy szót sem értett, ezeket leszámítva, persze. A juhtúrós haluska, vagyis sztrapacska negyvenhét korona volt, minden egyéb annál csak olcsóbb. Szisztematikusan kezdett el enni, alulról fölfelé, átlagosan

félóránként kérve ki egy – egy fogást, mindegyiket egy korsó Corgonnal öblítve le. Ha úgy érezte, hogy megtelt egy kicsit, egy fél borovicskával csapott rendet odabenn. Minden étel elsőrangúnak bizonyult, a sztrapacskához kért és kapott plusz tejfelt és még egy kis pörcöt a tetejére, a sült húshoz láthatóan házilag készült a knédli, a szepesi virslihez csípős gorscsicát hoztak, pontosabban adtak, mert minden egyes fogáshoz oda kellett a pulthoz járulni, ez is hozzátartozott a lokál kolőrjéhez. Természetesen forinttal fizetett, s mire dolgának végére ért, látnia kellett, hogy kétezer forintnál a hosszú és gyönyörű délután folyamán, ha megfeszült, akkor sem bírt elkölteni többet. És csak jót evett, és csak olyant ivott. Hét órakor, miután felszerelkezett két papírkorsó Corgonnal az útra, szomorúan búcsúzott a helytől, amely egy évszázad minden lenyomatát őrzi még, s amelyből három év múlva nem lesz már semmi se, színtelen, szagtalan lyuk lesz e helynek helyén is, amelyből esetleg fél euróért kilöknek majd valami puffadt hamburgert, szikkadt szendvicset, műízű hot dogot. De ma még az útlevélkezeléshez, a régi szép időket idézve, kellett a peronon hajkurászni a határőrt, a vámost, vagy a fene tudja kit, majd le is késte a pontosan tizenkilenc húszkor induló személyt.

Téli gombászás Az asszony a rengeteg erdők övezte, dombok közé fészkelt, apró kis faluból való. Ma borsodinak mondanák, de hát nem borsodi ő, faluja a buta határral kettészelt, kedves Gömörhöz tartozik igazándiból. Kicsi volt a falu, de minden belefért. Pontosabban: a minden fért bele. Volt benne múlt, ezeréves história, emlék, rege, nóta, dal. Voltak benne apró parasztházak és nagyobb kúriák. A falu közepén, szelíd dombon, melynek tövébe az összes út futott, gótikus templom fehérlett, melynek kapujában újabban odahordott kopjafák álltak őrt. Mellette a faragott tornácos lelkészház, amelynek egy időben a fiait csak éneklésre buzdító, méltán depressziós költő is lakója volt. Voltak a faluban szorgos és büszke parasztok, és voltak gyerekek, öregek, bolondok, betegek és boszik, és mindenekelőtt volt Papó és Nyanya, akik mindent tudtak, ha mindenről nem beszéltek is, és voltak falut körbeölelő dombok, lankák, mezők, szőlők, szántók, rétek, legelők és erdők, rengeteg erdők, minden benne volt a faluban, amelyben minden igazi volt még, igazi nyarak és igazi telek, igazi tavaszok és igazi őszök váltották egymást, mert akkor és ott még minden igazi volt, ha nyár volt, akkor az igazi nyár volt, munkás nyár mindenekelőtt, aratással, behordassál, őrléssel, szürettel, játékkal, meleggel, fürdéssel, lombbal, fűvel, fával és gombával, csirkegombával, galambgombával, úrigombával, harmat – gombával, és persze és mindenekelőtt a tinórúval, hatalmas, friss, sárgásbarna vargányagombával, aminek az íze semmihez nem volt fogható, amelyben szinte összesűrűsödött a nyárnak, az erdőnek, az égnek, a napnak, a légnek, a földnek, a fának, az avarnak minden íze, zamata, szaga, és amelynek legszebb példányait a Fancsalban, Bakón, és mindenekelőtt a Mohosban lehetett lelni föl, a Mohosban szedett gombának íze – szaga más gombának ízével-szagával nem

volt összevethető, titokzatos ősföldszaga volt a gombának a Mohosban, ahol a két kis, mindig párát lehelő tó körül süppedős, selymes, vizenyős mohaszőnyeg volt a jókora fák alá terítve, a Mohosban, ahol néha lobbanó, libbenő lidércek táncoltak a nyári éjeken. És ha tél volt, akkor az tél volt, négy hónapig kitartó roppanó és rekesztő és mindvégig vakítón fehérnek maradó hóval, csilingelő lovas szánnal, izzasztó napi fahordással és mozgató hasogatással, nyugtató rőzsepattogással, izgató sparheltduruzzsal, hideggel dacoló meleg szobával, és hatalmas, hűvös kamrával, amelynek polcrendszerén katonás rendben sorakoztak a lekvárok, a feketére szikkadt szilva, a napmeleg színű barack, a sötét som, a büdös, de nehézmellre jó bodza, alattuk, felettük a paradicsomlevek, zöldbabok, a savanyúk és lecsók, és az üvegek előtt végeláthatatlan sorban ült az alma, a jonatán, a húsvéti, a birs és a körte, a téli, és a kövön hevertek a sült hússal, kolbásszal tömött zsírosbödönök, a diós, mogyorós szakajtók, vékában állt a krumpli, a napi zöldség, a hagyma, és a plafonról lógott alá pár szál kézikolbász – a zöm a kinti kamrában érett –, és kampókról csüngtek a finom szövésű zsákok, telve lencsével, babbal, és szárított gombával mindenekelőtt, féltucatnyi szárított gombával teli, könnyű zsákot is meglengetett a minden ajtónyitáskor föltámadó lenge fuvallat. Képzelhetni, hogy szereti a gombát azóta is az asszony, hogy összefonódott a szívében a paradicsomi gyermekkor emléke a frissen szedett tinóru illatával, ma is, mikor városi házban él, amelynek van ugyan kamrája, de az oly apró, hogy alig fér el benne, aminek el kell férnie, zsúfolt a kicsiny – de azért kellőn alkalmatosra rendezett – kamra, teli vannak polcai és lenn a kövön is halomban áll az üveg, a kosár, a szatyor, a mozsár, a turmixgép, a nagylábas, benne a kicsi, és abban a még kisebb, van odalenn aztán tartalék szódáspalack, a falnál palacktartó, kettő, egy teli és egy üres üveggel teli, de van krumpli is mindig kosárban tíz-tizenöt kiló, és értelemszerűen hagyma, fokhagyma, és zacsi és szemét és lom és mi más, dugig van a kamra, ami persze messze van egy igazi kamrától,

és még messzebb amattól, ama falusitól, de azért e szezonban gombaszag lengte be ezt is legalább, mennyezetéről sokáig vidáman lelógott egy szárított gombafüzér is ugyanis, amit a munkácsi piacon vett az asszony, nem is olcsón, több mint ezer forintba volt az a harmincdekányi gomba, de az aztán gomba volt, kárpáti gomba, tán éppen a Vereckei-hágóról való, gyönyörű tinóru, nem zacskóban, hanem szépen felfűzve vagy másfél méteres sorba, fölül a legkisebbek, és aztán úgy a mind nagyobbak, nagyobbak, és a végén egy keresztbe kötött pecek fogta az egészet. Szeptemberben vette az asszony a füzért, és megállta, hogy ne nyúljon hozzá ünnepekig, de gondolni gondolt, majd mindennap a gombára, hogy hogyan csinálja azt majd meg ő, leszed egy maréknyit, beáztatja meleg vízben két-három órára, hogy „a por kiázzon belőle, ázhat nyugodtan, az íz az úgyis benn marad, mert az az íz, az már nem bírhat kiázni belőle soha, az beleivódott, sűrűit, kövük már, aztán szétmetéli majd a gombát, mondta nemegyszer, nem lesz könnyű, ilyenkor még szívós a gomba, mint a szíj, de azért csak megadja magát, bizonygatott az asszony, akkor vajat hevít, rádobja, nagy csokor petrezselymet vagdos mellé, kis húslével felönti, borsozza, sózza, majd mikor úgy véli, itt az ideje, egy jó pohár tejszínt önt reá, és azt staubolja, esetleg ma már keményítővel sűríti be, sokszor elmondta ezt, ecsetelte részegedve, révülve szinte, hogy mennyire kijön a gombának az íze ilyenkor, jó ez levesnek, ragunak húshoz, vagy káposztás levesbe, vagy kanállal, csak úgy, mindegy minek nevezzük, gomba lesz, gombaíz, olyan gombaíz, amelyhez nincsen fogható, amely másutt föl nem lelhető, amelyben nem csupán a Kárpátok rengeteg erdei zúgnak, de a Mohos mohás, magányos tölgyfái is. És akkor eljött az ünnepek ideje, és szentestének délelőttjén, miután már napok óta másról sem beszélt, kis publikumot toborzott az asszony, ünnepélyesen kézbe vette a nagy ollót, kitárta a kamra ajtaját, beleszagolt annak gombával átitatott légterébe, a füzérhez lépett, és átszellemült arccal levágta alul a csomót, a kis keresztbe álló pálcikával, és óvatosan leszedte a legalsó, legnagyobb

gombakarikát. És akkor géppuskakattogáshoz hasonlatos kopogás kezdődött és tartott percekig, miközben az asszony csak állt ott a telizsúfolt spájz telizsúfolt kövén kövülve, egyik kezében az ollót tartva föl, másik kezében az egyetlen fenn maradt gombakalapot, és még akkor is úgy állt ott kicsit, amikor már csend lett, süket csend, és nem szólt és nem is mozdult senki sem, csak a csupasz cérnaszál lengett a plafonról alá. Azóta, ha gombára vagy egy kis nyugalomra vágyom, csak elküldöm gombászni az asszonyt, aki mindig örömest indul, hátizsákot kér valamelyik gyerektől, túrabakancsot húz, fölveszi jó öreg anorákját, és eltűnik a spájzajtó mögött. Nem zavarom ilyenkor, hadd csinálja dolgát, hadd legyen meg az ő öröme, tudom, hogy megvannak az ő titkos, jó lelőhelyei, amelyekről hallgat előttünk, s mi meg persze, hogy kedviben járjunk, úgy teszünk, mintha mit se tudnánk, hadd higgye, hogy csak ő tudja, hogy a krumpliszsák mögött lapul néhány elsőrangú gombakarika, hogy a liszt mögött is van egy levesnyi, vagy hogy a sörösrekesz utolsó sorának, harmadik lyukában is található egy jó ragura való.

Díszfelvonulás Vannak háztartások, ahol ilyenkor, január első napjaira, egészen felcsúsztak már a karácsonyfán a díszek. Csuda egy dolog ez, nem is érti senki. Szinte senki. Pedig ezek a karácsonyfák is éppúgy indultak, mint a többi. Földíszítette őket valaki, Jézuska vagy Schwartz papa, gonddal, tetőtől talpig, egyenletesen, ügyelve rá, hogy mindenüvé jusson a füzér színes pilácsaiból, a mindenféle színű és méretű gömbökből, a szaloncukorból, habcsókból, mézeskalácsból, girlandból, mütyürből, bigyóból, bogyóból, csilingelő csengőből, lengőből, lógóból, fénylő fityegőből. Aztán már rögtön az első esten, a szenten, eltűnik néhány könnyű dísz alulról, hogy aztán a fa felsőbb régióiban bukkanjon fel hamarost. Másnap egy hosszú girland vándorol föl, ráadásul két részletben legalább, majd egy nagy csillogó gömb koppan a szőnyegen, és gurul a szobában ide s tova, mielőtt fölkerülne újra a fára, de méter magasságba már legalább. És ahogy telnek a napok, úgy másznak a kellékek sorban a fán fölfele, lehullnak, lekerülnek, letépődnek, zuhannak, szakadnak, majd fölkapaszkodnak aztán, kicsit viseltesen, ha egyáltalán valahogy, ha el nem enyésznek, tűnnek, bújnak és fogynak, fölkerül jó magasra mind. Vízkeresztre aztán csudás képet mutat egy ilyen Fa. Félmezítelen – alul. Felső felébe van összezsúfolva minden függő, lengő, villogó, csavargó tarka dísz. Alul meg pőrén csupaszkodik. Titokzatos dolog ez. Nem is érti senki. Csak akinek macskája van. Pláne három.

Az utolsó csillagszóró Van úgy, hogy az ember egészen elengedi magát, kinyújtózik, s felsóhajt elégedetten: csak lementek az ünnepek nagyobb baj nélkül az idén. Na jó, a káposzta odakozmált egy kicsit egyszer, de még meg lehetett menteni, egy tál kocsonyába beleevett a macska, de szerencsére volt még nyolc másik a kamrapolcon. De különben, istennek hála, nem történt semmi baj. Ilyenkor aztán biztosan beüt. Hiába, ebben az életben soha nem szabad elengedni magunkat egészen, mert az megbosszulja magát hamar. Itt van például szegény Bandi bácsi esete. Bandi bácsi a Stáhly utcában lakott, egykor tán egész emeletet foglaló főúri lakásból leválasztott, térre néző két hatalmas, tükrös, kandallós szobában, tágas hallban, kicsi konyhában feleségével és fölcseperedő szép lányával. Kedves ember volt Bandi bácsi jóságos, sőt jó, ugyanakkor életrevaló is, anélkül nem is maradt volna meg, csaknem tíz évet volt katona és hadifogolyként távol az otthontól, dolgozott szibériai bányában, a Krímben pakolt kifele hadizsákmánnyal, vagyis hát zabrált javakkal színültig rakott uszályokat, sleppeket, amelyek érkeztek százával, ezrével folyamatosan hosszú-hosszú hónapokon át. Aztán hadtáphoz került Bandi bácsi, így valahogy életben maradt, s betegen, csont soványan, de hazakeveredett, hogy még éppen elcsípje a Rákosi-világ hajnalát, nehogy kimaradjon valamiből. De nem panaszkodott soha, mindig nevetve mesélte szörnyű élményeit is, szerette az életet, családját, amíg tehette. A karácsonyokra pedig külön ügyelt, tudta, hogy milyen, amikor nincsen, vagy bajos az. Örült annak, ha nem volt baj éppen, megbecsülte a viszonylag bájtalan éveket nagyon. S tudta, hogy a bajoknak is megvan a maguk rangsora, vannak kisebb, vannak nagyobb bajok, és vannak az igazi bajok, amelyekről most szó se essék. Így aztán nagyon nem volt sem meglepve, sem megijedve azon a

január eleji napon sem, amikor e szavakkal veselkedett neki a kiszolgált, kopaszodó, sárguló karácsonyfa leszedésének: – Na, megvolt ez az ünnep is, hál’ istennek, különösebb baj nélkül. Aztán kezdte a szaloncukrokat, pontosabban a szaloncukorpapírba ügyesen visszacsomagolt és visszaaggatott kockacukrot vagy papírgalacsint leszedegetni, mert Bandi bácsi édesszájú is volt, amellett pedig bolondozós is. – Ni csak, itt még van egy csillagszóró! – kiáltott fel aztán. – Jó lesz az jövőre – mondta az asszony, de Bandi bácsi akkorra már meggyújtotta a csillagszórót. Aztán üdvözült mosollyal nézte, ahogy leég. Akkor se mozdult, mikor látta, hogy a csillagszóró feletti ágacska is átizzik kicsit. Nem nagyon, épp csak egy kicsit. Sőt, kicsit lángra is kapott az az ágacska. Éppen csak hogy, de lángra. Kedvesen, játékosan táncolt a kis láng. Éppen csak hogy. Éppen csak annyira, hogy elérje a felette lévő ágacskát, amely szintén átizzott, sőt meg is gyulladt kicsit. Sőt a mellette lévő ágacska is begyulladt hirtelen. És a mellette lévő is, és arról hirtelen elkezdett terjedni a lángocska, mit lángocska, egész helyre kis láng, sőt már – már tűz, szét az egész fán. Akkor már kinn volt a konyhában Bandi bácsi, és tartotta a vedret a csap alá. És forgatta, tekergette a csapot, de mindhiába. Nem folyt a csapból, nemhogy víz, de semmi se. Később derült ki, hogy a házban, valami hibaelhárításból kifolyólag, épp akkor zárták el pár percre a csapokat. De az a pár perc elég volt ahhoz, hogy lángot kapjon a függöny is, ami az akkori divat szerint – nehezen szerezték be, itthon még alig lehetett kapni – jó kis műszálas anyagból való, ami shhhvwuuungg, úgy lobbant be azonnal, hogy pillanatok alatt lángolt már a karnis is. S ami a nagyobb baj volt, hogy a függönyről átterjedt a láng a tapétára, onnan a konnektorra, a konnektorban lévő dugaszolóaljzatra, majd az onnan induló villanyzsinóron át a televízióba, ami irdatlan hangot hallatva felrobbant. A robbanástól bedőlt a mögötte lévő fal, a szomszédba egészen, ledűlt mindkét márványkandalló, betörtek a tükrök, és leesett a kristálycsillár a plafonról.

Na, akkor már nem kellett semmit se csinálni. A Stáhly utca valamennyi lakója tárcsázta már akkor a rendőrséget, tűzoltóságot, többen azzal, hogy Bandi bácsiéknál ágyúznak, ahhoz vannak szokva azon a tájon, hiába. A tűzoltók jöttek is három kocsival, és pillanatok alatt elárasztották vízzel a lakást és az egész házat is. Bandi bácsi csak állt a lépcsőházban, nézte, ahogy a lépcsőkön, teljes szélességben szépen, folyamatosan zubog a víz lefelé, és csak ennyit mondott: – Vízkereszt van, gyerekek. Másnap megérkezett a biztosító embere, aki döbbenten botladozott a romok közt. Bandi bácsi félrehúzta az épen maradt konyha sarkába, s tárgyalni kezdett a sokat, de ilyet még nemigen látott emberrel. Pár hét múlva nagyon szép összegről jött a becslés. A következő karácsony teljesen felújított lakásba köszöntött. Ehhez méltón, hatalmas fát vett Bandi bácsi a Rókus előtt, meg is kínlódott a fölállításával, és ki is kellett kötnie, persze. Létrára állt tehát, egy százas kampósszeget illesztett a frissen tapétázott falhoz, éppen ott, ahol a vízvezeték csöve húzódott alattomosan a vakolat mögött. Jó erőben volt még Bandi bácsi, odacsapott a szegre pontosan és irgalmatlanul.

Hógolyózok Leestek az első havak, s bizony sok helyen meg is maradtak. Nem jó ez, már önmagában sem jó. Gond és baj mindenkinek, aki szeret jönni, menni, járni, nem hasra esni, nem nyakat, combnyakat kitörni, időt, pénzt vagy életet veszteni holmi hó miatt. Akinek kertje, udvara, járdája van, az lapátolhat, seperhet, vakarhat, kaparhat, sózhat, homokozhat, hamuzhat feszt. Krumpli megfagy, vízcső vásik, ház beázik. És akkor még mindezen bajokat tetézni, fölbukkannak, munkához látnak és elszabadulnak a hógolyózok is. A hó ellen még csak-csak föl lehet venni a harcot. Vagy a kesztyűt legalább. De a hógolyózok ellen nincsen tenni mit. A hógolyózok meghógolyóznak úgyis. Cipődet, hátadat, nyakadat, pofádat telidobálják piszkos jeges, hideg hóval. Hiába, hogy semmit sem vétettél ellene, ez a hógolyózót nem zsenírozza, sőt, inkább még vehemensebb hógolyózásra ösztökéli. Miért csinálja? Titok. S sovány vigasz, hogy a legtöbb dologról nem tudható, miért csinálja az ember. Hógolyózó egyébként kétféle van. Ügyetlen és ügyes. Az ügyetlen mást vesz célba, és téged talál el. Az ügyes téged akar hókon trafálni, és nem is hibázik. Mész gyanútlanul az utcán, egyszer csak látod, hogy sereglik egy csapat gyerek, veselkedik, gyúrni kezd, aztán lendülnek a kezek, s már teli is hóval a nyakad, a pofád. Ha szerencsés vagy. S csak jámbor hógolyózóval akadtál össze. Mert a rafináltabb tesz a golyó közibe jégdarabot, követ, üveget, szöget. Akkor aztán leshetsz. Ha van még mivel. A hógolyózó, az valami rémes. Mert sok szeretni való persze, a síelőn se nincs. Aki lesiklik valahová, ahová nem hívta senki, hogy aztán visszavontassa magát oda, ahonnan – ki tudja, miért – elindult, s ahol mellesleg szintén semmi dolga. S mindezért vagyonokat fizet. De ez legyen a síelő

baja. A síelő legalább nem másban teszi a kárt, inkább csak magamagában. És mindenekelőtt: elvonul – mondják, valami hegyekbe – a szem elől. A hógolyózó nem szégyelli magát, ő a szem előtt ténykedik, már ameddig van szem, ameddig a szem lát. A hógolyózó nem költ sokat, nem is keres semmit, mondhatni, érdek nélkül árt. Hógolyózó, lett légyen az a legügyetlenebb is, még magát nem dobta meg soha. Önhógolyózó – hiába lenne olyan jó, ha lenne – nincsen. A hógolyózó ember volt egykor és ember is lesz egyszer. Csak közben fajul el, általában tíz és tizenhat év között. Ez amúgy is a legrosszabb kor. (Nem mintha a többi különösebben jó lenne.) Ilyenkor tanácsos mindenféle tanintézmény környékét kerülni. (Máskor is tanácsos.) A hógolyózok arrafelé tenyésznek leginkább. Pofozni őket bajos, mert elfutnak. És meghógolyóznak újra. Nincsen mit tenni, mondom. Vagy otthon marad az ember, vagy ki megy, és akkor meg lesz hógolyózva. Ilyen az élet. Legalábbis télen.

Házi sokkolás Oda kell figyelni a dolgokra. Szokta mondogatni barátom. Sokszorosan igaz ez ilyenkor, mikor eljön a disznóölések ideje megint. Arra kell aztán csak odafigyelni igazán. Természetesen a legtöbb vidéki házban, ahol esedékes ilyes esemény, örömteli várakozással tekintenek annak elébe. A disznótor, akárhányadszor van is az embernek része benne, akármilyen fárasztó munka is, mégiscsak ünnep. A van ünnepe, a jut ünnepe, ünnepe annak, hogy ha szegények vagyunk is, de legalább ilyenkor, ünnepek idején mégiscsak húst eszünk a hússal. Bizony sok városi nem engedheti ezt meg magának, sok, nagyon sok. Falun legalább az ember, ha nem földönfutó egészen, csak szegény, disznót vághat legalább. Persze aki negyven-ötven, pláne százötven, kétszáz disznóölésen részt vett már tevőlegesen, az tudja jól: a disznótor nem csupán könnyed diadalmenet. Oda kell figyelni ott nagyon. A disznóölés nem csupán a falu puha csöndjébe jólesőn belehasító malacvisítás, nem csupán a hajnali sötétbe fölragyogó lángja a pörkölőknek, nemcsak a rénfára fölhúzott állatból kiboruló pompás belezet, nemcsak az első harapás a megpörkölt fülből, nem csupán a früstökre gyorsan friss kenyér és csípős savanyú kíséretében befalt majoránnás, hagymás feketére sült vér, nemcsak a fűszeres forralt bor párája, az abálóból kihalászott főtt szívéből, májából, feje húsából kanyarintott, csipet sóval meghintett falat, nemcsak a két kézzel való dagonya a teknőben púposodó lágy töltelékből, nem csupán a készülő hurkáknak, kolbászoknak végtelenül kígyózó tekervényei, nem csupán a vacsora végül, a levessel, káposztával, hálóban sült töltelékkel, pecsenyével és annyiféle jóval. Nem: a tor munka, mégpedig kemény, és nem veszélytelen. Oda kell mindenre figyelni ott.

A disznótor veszélyes üzem. Rögtön az elején ott az ölés, az máris egy kritikus pont. Persze előbb vagy utóbb sikerülni szokott, ritka, hogy a harcból nem az ember kerül ki győztesen, de volt már példa arra is. Nem is oly rég adtak ilyenről hírt a lapok. Szomorú dolog volt. A tragédiának egyébként ugyanaz volt a forrása, mint a legtöbb disznótoros balesetnek. A paraszti lelemény. A vidéki magyar ember ugyanis furfangos, ötletes, s bár tiszteli a hagyományt, de hajlik az újra is. Mindig akad, aki nem éri be a disznó ölésének évezredes módjával, hanem megpróbálkozik egyszerűsíteni: puskával, pisztollyal, szögbelövővel, gyógyszerrel, vízbe fullasztással, hurokkal, mikor mi jut kézre és észbe. Karcsi barátom például kábít, hogy ne szenvedjen az állat. Az óljából kicibált hatalmas jószágot egy szintén hatalmas fejsze fokával irtózatos erővel hókon veri. Mindig talált. Egyszer nem. De az emlékezetes volt. Egyrészt, mert a környülállókat csak csodával határos módon kerülte el a célt tévesztett pörölycsapás, másrészt, mert elbizonytalanodván, Karcsi további három ütése nem bizonyult elég erősnek, a malac sehogy sem feküdt meg, viszont igencsak elvesztette szegény a fejét, éktelen dühvel támadott, hat embernek kellett letepernie végül a kegyelemdöféshez. Az ilyes bajokat elkerülendő szoktak aztán – a nagyüzemi vágóhidakon alkalmazott módszert a háztájba ültetve át – árammal kísérletezni. Csak arra nem számít az ötletes gazda, hogy a barkácsolt házi sokkoló könnyen visszaüt. Ez történt nemrégiben, ne is beszéljünk róla többet, a malac még ma is él. De hát szinte mindenkinek volt már olyan élménye, hogy a leszúrt és kivérzett állat egyszer csak fölpattan, és a felette elégedetten kortyolgató házi népet kuglibábokként szórva szerteszét elviharzik. Vannak leölhetetlen malacok. A böllér már lemetélte fejét szegénynek, de az mégis újra és újra lábra kap. Egy harcias malac komoly sebeket tud ejteni, fogat, szemet kirúg könnyeden, és jó mélyeket harap. De ha már bevégeztetett biztosan, még mindig eshet baj, nem is

egy. A kisebbek közé tartozik, hogy a malac lecsúszik a vizes asztalról, a sárba, a lábra. Minden szezonban országosan jó néhány száz rénfa dől fel vagy csúszik szét spárgába a ráaggatott malaccal. A forró víz, az éles kések, bárdok veszélyeit ecsetelni sem kell. S aztán a sonka, a kolbász bizony nagyon igényli az odafigyelést a páclében, sóban és odafönn a füstön is. Bizony szomorú látvány, mikor a gyönyörű sódarba, húsos szalonnába egér, isten ne adja, patkány veszi magát bele, s ott ténykedik napokon át. A füstölő pedig akkor jó, ha füstöl, mikor lángol, nyugodtan lehet valami bajt sejteni. Oda kell figyelni nagyon. A föllógatott töltelékek, sonkák, húsok, körmök, szalonnák alatt szépen lángra kap a füstre csöppegő zsír, s aztán, ha a láng talál valami alkalmas fogódzót, lepottyant szalonnaoldalt, valami faszerkezetnek belógó darabját, a láng fölcsaphat az áruig is, és ha minden összejön, bizony olyan csodálatos fáklyaként tud lobogni egy füstölő, hogy aztán egy egész falunak megvan száz évre a beszélnivalója. Vannak aztán speciális balesetek, melyek közül a legfurcsább kétségtelenül az, ami pár éve esett meg. A malac már halva volt, pontosabban halva vélték lenni. De hirtelen elkezdett izegnimozogni mégis. Már a pörzsöléshez készülődtek, beleállították a meleg vízbe is a palackot, hát így támadhatott az ötlet: a munkálatoknak első fázisát lehetne tán bevégezni gázzal is. Játékos kedvű a falusi nép, jó heccre könnyen kapható: bedugta az egyik a pörzsölő csövét szegény pára véres, vicsorgó szájába, lenyomta jól, a másik meg megtekerte a gázcsapot s nem sajnálta a gázt a malactól, aki pillanatok alatt ki is szenvedett. Aztán nekiláttak a pörkölésnek is. Nekivezették a dübörgő lángot a testnek. Csak arra nem gondolt senki sem, hogy a sok gáz ott maradt, benne a malacban. A hatalmas robbanás másnapján még a harmadik szomszéd házának tetején is találtak némi alkatrészt a malacból. Azt mondják, a disznó azért praktikus jószág, mert minden része

fölhasználható. Ez a példány a totális kivételek közé tartozott. Jobb tehát a torban sem kísérletezni. Oda kell a dolgokra figyelni csupán.

Al dente Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek őt elviselhetetlenné teszik. Példának okáért Kő Ede, aki egy igen értelmes, rendes ember amúgy, kommentál. Őneki ez a baja. Hogy minden ténykedését mindig kommentárokkal kíséri. Mindig mondja is, amit csinál. Mindent magyaráz, okol. Például a spagettit a múltkor így: – Ti persze azt hiszitek, amilyen tevelegyek vagytok, hogy ez olyan egyszerű dolog! A spagetti. Hogy azt akárki is meg tudja csinálni. Ormányos rigók! Hogy csak bele kell vetni a vízbe a tésztát, és kész. Ezt gondoljátok, mert nem tudtok a spagettiről sem semmit. Mert először is nem mindegy, hogy milyen az a spagetti. Ahány spagetti, annyiféleképp kell eljárni. Ki kell ismerni a spagettiket. Ez például egy közepesen rossz spagetti. Nem vagyunk Itáliában. Itt ez van. És ezt legalább ismerem már. Fontos, hogy a víz lobogjon. Legyen benne só sok és olaj elég. És sok legyen az a víz. Mert különben olyan lesz, mint a takony, tésztafőzelék lesz belőle, csirizes. Tésztakulimász. És lobogjon az a sok víz aztán, így. Látjátok, kacsacsőrű majmok! Ez lobogás. Ez nem hazudik. Úgy kell lobognia, hogy amint a tészta belekerül, már forr is tovább, így. Látjátok, majompávák! Ebbe aztán mehet bele a tészta. Hoppá! Nem baj, ha mellément, belekaparjuk. Így. Tiszta volt a tűzhely. Így. Isten őrizz széttörni! Rögtön behajol úgyis az. Látjátok, vadlegyek! Most aztán meg kell keverni gyorsan. Így. Hoppá, beleesett ez a két szedőlapát. Mondtam, hogy ezeket nem itt kell tartani. Mindegy, kiszedjük. Így Hoppá! Na. Mert különben odaragad, így la. Nem tört szét mind. Egy-kettő, nem számít. Annyi kell. Látjátok. Aztán, amikor már lobog a víz újra, akkor már nem kell keverni. Akkor már nem ragad oda. Legfeljebb túlfő. Ez a legnehezebb. Eltalálni, hogy a tészta ne legyen se kemény, se puha. Al dente. Így mondja az olasz. Al dente. Fogravaló. A spagettiszál külső burka már puha, de bévül még a fog, mikor átharapja, érez egy roppanást. Ez az igazi. Ez a nehéz. Lehet

úgy csinálni, hogy kiveszünk egy szálat. Így. Hoppá, ez leesett. Egy másik, na gyere, megfogjuk. Az anyját ez is leesett. Mindegy, próbának jó lesz. Fölvesszük és így, tiszta erővel földobjuk a plafonra. Ha fönnmarad, akkor jó. Így. A durva anyját, bocs Katikám, ráragadt a kezemre, azért repült a pofádra. Nem baj, kicsi vízinyű, kibírod. Kemény még, ugye, még kell neki egy – két pillanat, hogy kellő legyen, al dente, roppanjon egy kicsit a fog alatt, de csak éppen hogy… Na látjátok, pupukutyák, ez spagetti, pont kellő állagú, se nem puha, se nem kemény, éppen jó, éppen al dente, ahogy kell, éppen hogy csak roppan az ember foga alatt… No most jó. Leszűrjük szépen, óvatosan, de nem szabad lemosni, isten őrizzen attól, lemosni róla a tésztaízt, megdermeszteni, azonnal bele a tálba, így, rá egy kis olívaolajat, ami nincs, de jó a vaj is. Így. Asztalhoz!… No látjátok, nyestegerek, ez tiszta paszta! Ilyennek kell lennie egy pasztának! Látjátok, ez se nem kemény, se nem puha, éppen al dente, ahogy kell, finoman roppan az ember fo… Ekkor egy nagy reccsenés hallatszott ki Kő Ede szájából. – A durva anyját! – mondta Kő Ede, majd benyúlt a szájába, és rövid kotorászás után a félig rágott spagettigomolyból kiemelte azt az S alakú, fehér vaskampót, amin a szedőlapát szokott lógni a tűzhely felett.

Légyölő tata A légy nyári lény. Egyszerű az oka ennek. A nyár jó, túl jó dolog, azért kell a légy bele, hogy ne legyen mégsem jó annyira. Mert olyan nincs, hogy valami felhőtlenül jó legyen. Az nem is lenne jó. Minden jóban kell, hogy legyen némi rossz. Aminthogy minden rosszban van valami jó is. Egy kivétel van ez alól: a légy. A légy egy olyan rossz dolog, amiből nem fakad semmi jó. Ritka dolog ez az állati világban. Mert még a legrosszabb állatról is elmondható némi jó. A vidéki ház ilyenkor, nyáron, különösen ilyen árvizes, saras, mocsaras nyáron megtelik állattal: szaporán szövik a szobasarkokban hálójukat a pókok, szépen szivárognak befele a hangyák, beköszön a darázs, a tetű, a szúnyog, a lódarázs, a lótetű és a lószúnyog, jószerivel mindenki, aki csak embert csípni bír, de téved be az ajtón, ablakon egér, fecske, veréb, denevér, estefele pedig apró varangyok döcögnek a konyha kövén. Mindegyik döggel van dolog – de miközben agyoncsapjuk, mindegyikben találunk valami jót azért: az egyik megeszi a legyet, a másik virágot poroz, a harmadik a hasznos méhecskének közeli rokona, a negyedik talán a talajt lazítja, és majd mindegyik zabálja a másikat legalább. Csak a légy, csak a légy az rossz egészen és maradéktalanul. Irtja is feszt, ki vidéken él. Irtja, minden lehető módon irtja. Márpedig a légyirtásnak rendkívül sokféle válfaja finomult ki az évezredek során. A leghagyományosabb eszköz a légypapír. Ez manapság háromféle változatban kapható. Az elsőre nem ragad rá semmi se, ez legföljebb meglepi a legyet – légylepő –, de mivel nem döglődik semmi rajta, legalább nem gusztustalan. A másikra ráragad a légy, de kisvártatva leesik. Ez azért jó, mert így a légy már előkészített állapotban, tehát döglötten kerül a levesbe, nem kell várni arra,

hogy megfulladjon ott. A harmadikra ráragad minden, de elsősorban a haj, amiből aztán lehet kifelé fésülni a rengeteg oszlásnak indult szúnyog-, pók-, légy- és lepkehullát. Vannak azonban korszerűbb légyirtó eszközök ma már. Itt van mindenekelőtt a Chemotox, ami légyre, emberre egyaránt hatásos. Ha azt akarjuk, hogy egy olyan helyiségben ne legyen légy, ahol eszünk ágában sincsen tartózkodni, akkor ez a leghatásosabb eszköz. Van, aki az ecetre esküszik: bekeni bőrét ecettel, és nem száll rá sem a szúnyog, sem a légy. Vannak aztán titokzatos szerek, amelyekkel be kell kenni a falat, a plafont, a bútorokat, és akkor nincsen légy. Ez bizton használható, ha tud mellé imádkozni az ember, hogy a gyereknek ne legyen két feje majd. De a legelterjedtebb légy irtó szer mégiscsak a légyölő tata. Ez a szerkezet, amely legtöbbször a ház urából lett célszerűen átalakítva, külsőre azonnal megismerszik téveszthetetlenül, mindenütt, Tolnában, Baranyában, Vasban, Hevesben vagy Szabolcsban egyként mutat: leffegő papucsban, meztéláb, de inkább barna zokniban, kockás gatyában és hasra kigombolt, rózsaszín, apró virágmintás, rövid ujjú ingben mozog a lakásban, konyhában, verandán, bal kezét a csípején tartja, jobb kezében pedig sajátos eszközzel, úgynevezett légycsapóval suhogtat és csapkod, miközben efféle hangokat hallat: Nesze, a jó édes anyádat, nesze! A légyölő tata fegyverét a legritkább esetben szerzi be boltból, azt saját kezűleg barkácsolja megfelelő anyagból, fűz- vagy somfavesszőből, leffentyűjét pedig bőrből leginkább, amit egy általa alkalmasnak vélt táska oldalából hasít ki. A légyölő tata április végén kezdi a ténykedést és október derekáig meg nem áll, reggeltől estig öli a legyet, legföljebb néha pihen meg egy-egy pillanatra, s ilyenkor leül a padra, a légyölő lócára, de aztán, amint egy újabb élőlégy kerül tekintetének körébe, nem bír maradni nyugton, kapja szerszámját és indul harcba újra, komoly pofával jár föl s alá, és csapdos a légyölő tata szakadatlanul, ténykedése

kizárólagos, más bele nem férhet, még a légydögök eltakarítása sem, így őszre, mi élő légy máshol egy szezonban megfordult, az a légyölő tata által is lakott házban döglötten halmozódik fel: légyhullák borítják a falat, az összes ajtót, ablakot, légytetem szárad a széken, ágyon, asztalon, mindent összeaszott légymúmia, szétfolyt lágylégy, légyszárny, légytörzs, légyvég, légypép, fél légy lep el. És akkor beköszönt az ősz, jön a hideg és a légyölő tata nekilát fűteni.

Padlutka „Egerben laktunk akkor. Apám az egri érsek udvari zsidaja volt, ami nekem abban az időben jajt, és a szívembe nyilallott, ha olvastam az érseknek apámhoz intézett levelét, amelyben tegezte – egyoldalúlag…. Egyszer azonban az érsek meghívta apámat ebédre, és mivel hallotta, hogy szenteket faragok – mit faraghattam volna mást Egerben – meghagyta, hogy engem is magával vigyen. Odahaza megsúroltak elevenen, mint valami élettelen tárgyat, két óra hosszat kitanítottak a késsel és villával való evésre. Mindezekre azonban kevés szükség volt. Az érsek maga egy szőlőpecsétes reverendában, kézzel, sült krumplit evett. Tanította és szidta az atyámat, hogyan kell krumplit enni. Tótosan beszélt hozzá. Egészen bátran néztem rá, csak a jobb kezét nem értettem: egy ujja aranyból és zöld kőből volt. Gondoltam ez az! Ha valaki érseknek születik, ez a különbség, ilyen ujja női. Még savanyú levest ettünk tojással, tejbe főtt gancát és podlupkát. – Ez podlupka! – monda a főpap kétszer is, mind diadalmasabban. – Ezt ti, zsidók – és a színmagyarok – nem eszitek, mert nem tudjátok, mi a jó. Én tudom, mert én tót vagyok, mondják. Hát legyek én tót. Nevetett, de egy foga nem volt. És akik az asztalnál ültek, azoknak is elvétve volt egy-egy foguk.” Ezek a csudás sorok Bródy Sándor A szent tisztaság című novellájából valók. Egerbe voltam hivatalos nemrég egy délutánra, a kiránduláshoz olvasgattam az érseki város zsidó fiától egy csokor novellát. Nagyon szeretem Bródyt, jó író volt, de nem félelmetesen nagy író, emberien nagy csupán, és szép emberes volt az élete is, indult szegénységgel, folytatódott dicsőséggel, hódításával nőknek, konyháknak, irodalmi publikumnak, s végződött magánnyal, számkivetettséggel, lezsidóztatással, betegséggel, ahogy kell. Lesem

is a kalendáriumot, mikor lesz valami kerek évfordulója, hogy írhatnék róla valami szeretettelit. Addig is maradjunk a padlutkánál. Amiről első olvasásra persze nem tudtam, mi az. De azt éreztem, hogy csakis valami nagyon jó lehet. Hazatérve minden rendelkezésre álló eszközt, és emberi erőforrást mozgósítottam. Van vagy öt szlovák szakácskönyv is itthon, kettő tót nyelvű is, vaskos is, de padlutkának eleinte nem akadtam nyomára. Aztán elém tették a padlutkára vonatkozó passzust diadalmasan. A rongyos, nemzedékek által használt, kézírásos kiegészítésekkel dúsan bélelt forrás szerzője Stiasny Nándorné, született bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet. A könyve jó házikonyha címet viseli. Ebből a becses családi kútfőből derült ki, hogy a padlutka nem egyéb, mint töltike magyarul. Szőlő-, karalábé, kel-, tormalevél egyként felhasználható hozzá. A kisebb kazalnyi takarmány felét össze kell vagdosni, majd az egészben hagyott résszel együtt leforrázni és hagyni ázni kicsinyt. Az ázás alatt darált húsból, rizsből, darált füstölt vagy sós szalonnából, fűszerekből tölteléket állítunk össze, épp olyant, mint a töltött káposztánkhoz szoktunk, azaz ki-ki, amilyent tanult, szokott, hisz ahány ember, annyi töltött káposzta. Tulajdonképpen a folytatás is hasonlatosan megy végbe, kerülhetnek mindenféle füstölt és nyers húsdarabok a kasszerollba, rázogatni és nem széjjelkavarni kell ezt is, értelemszerűen berántani a végén. Csak pirospaprika, az nem mehet bele – mégiscsak tótok vagyunk most! Javallja az agyonhasznált – vagyis élet- és embernyomokkal, holtak éltével teli – könyv, tegyünk bele szerecsendió-virágot, sáfrányt, valami borkövet, citromsavat, vagy más savanyát, de ami legjobb, egy jó maréknyi piszkét. Tejfölözni, tejszínezni, habarni, legírozni lehet.

A lényeg, hogy üdítőn savanykás legyen, a zaftja bársonyos, a színe a tavaszt hirdesse, az állaga pedig legyen a padlutkának olyan, hogy a töltelékek széjjelolvadjanak szinte a szájban, ne kelljen hozzájuk fog egy darab sem, ugye.

Mágikus szem A mágikus szemmel, ezzel a szlovák italspecialitással Losoncon, a Fekete Sashoz címzett italmérésben volt szerencsém megismerkedni. Losonc (Lucenec), ez a közvetlenül a határ túloldalán lévő városka, ahol testvéri egyetértésben él együtt a zömöt képviselő szlovák és a kisebbségben lévő magyar lakosság, sok mindenről nevezetes. Ezt a várost égették porig az oroszok 1849-ben, ebben a városban született Kármán Mór, itt időzött sokat Petőfi, itt mulatott a Fekete Sasban rendezett megyebálon Fráter Erzsébet, míg ura a pozsonyi börtönben múlatta az időt. A nevezetes szálló épületét azóta elbontották, de a név él, és e patinás – s ma a cégtáblán három nyelven is feltüntetett – név alatt működő intézmény egy kicsit a tűnt korok szellemét is őrzi. A régi épületben lévő, ám csinosan kitatarozott pivnica könnyen föllelhető, lévén a hatalmas és romos zsinagóga szomszédságában. (Losonc hajdan a lakosság tizedét kitevő, közel kétezer fős, szorgos, becsületese – magyar zsidóságáról is nevezetes volt, de ma már erről nem nevezetes.) A barátságos szlovák fiatalember tulajdonában lévő vendéglátó-ipari egységben odabenn a falakon mindenütt a Monarchia emlékei, rekvizitumai: Ferenc József hatalmas és gondosan, légy által jelölt képe, a császárság és királyság régi térképe, városképek, képeslapok köszönnek a vendégre. A fő helyről Hrabal mosolyog bölcsen, keserűn. A pult mögötti polcon pedig tucatnyi, mindenféle nyelvű Svejk-kötet jelöli ki a hely helyét KözépEurópa végeláthatatlan kocsmarengetegéb en. Általában tapasztalható: Hasek és az ő köpenyegéből kibújtak komoly kovászoló tényezők itt. Alkalmi tolmácsom, Laci, az újpesti könyves is a cseh irodalom iránt föllobbant és azóta is lobogó szerelme okán tanult meg csehül. Az ő segedelmével, afféle cseh-szlovák-magyar nyelven kezdtünk

diskurálni a tulaj barátjával, Milánnal, aki építési vállalkozó vagy valami hasonló, és aki körbemutatva mondta: ami a Monarchia volt egykoron, az jó volt, viszonylag az volt a legjobb errefelé, és az is lesz a legjobb megint, csak nem Monarchiának hívják majd, hanem uniónak, ahová mindannyiunknak kellene menni, együtt. Mondtam, vagyis mondattam neki, hogy akkor minek cseszték el a dolgot a csehekkel, mire ő hosszas történeti fejtegetésbe kezdett, hogy nekik még soha nem volt önálló államuk, hát most hadd legyen kicsit, én persze ráhagytam, legyen. Mindazonáltal, tette hozzá, sem ő, sem barátai nem akarták a szétválást, azt a hülye Klaus és a hülye Meciar csinálta, ez utóbbi egyébként ősszel jön megint, s hogy jön, az elsősorban a mi – immár egykori – mi niszterelnökünknek köszönhető, aki legalább huszonöt százalékot hozott Meciar konyhájára. Miközben ezt teljes testvéri egyetértés mellett megbeszéltük, a mi hülyéinket, Milán mágikus szemet ivott. Egy cseh sörrel teli korsóba ügyesen belepottyantott egy – ha jól emlékszem, Ziljanka nevű – haragoszöld színű, likőrrel teli féldecis poharat. A két folyadék nemigen vegyült, éppen csak egy kis zöld gomoly szállt szét a sör aranyában. Milán az ablak felé emelve korsaját, elégedetten gusztálja a jelenést kicsit, majd fölülről nézett hosszasan a sörbe, aki haragoszölden nézett vissza. Így nézték egymást meredten, s Milán próbálta kiolvasni a mágikus szemből a múltat, jelent s jövőt, majd miután nehezen boldogult, mert titokzatos volt a mágikus szem, titokzatos, sejtelmes, kegyetlen is és hideg, Milán egy slukkra leitta a sört, egészen addig, amíg a kisebbik pohár fele szárazra nem kerül. Ekkor kivette a korsóból a teli kispoharat, s azt bravúros mozdulatokkal oda-vissza görgette párszor a szája előtt. Aztán lehajtotta a likőrt is, és lekísérte a sör maradékával azonnal. S mivel még nem látta tisztán a múltat jelent s jövőt, gyorsan megtöltötte korsóját, és már pottyantotta is bele a következő zöld szemet. Mert szilárdan eltökélte, hogy ő most már végére jár ennek a dolognak, most az egyszer nem hagyja magát, nem hagyja magát, ő tisztán akar látni, mi volt s mi lesz itt.

Ez két hete történt szombaton, azóta talán bele tudott lesni a mágikus szem titkába, s valamivel többet tud Milán is.

Jó mosogatóvíz Örülni tudni kell. Nagyon sok ember van, sőt a legtöbb ember olyan, aki nem tud jól örülni. Nem annak örül, aminek örülni kéne, nem akkor örül, amikor lehet, tehát kell, elkésik az örömmel, visszafelé örül, más szóval bánkódik azon, hogy miért nem örült akkor, amikor még volt minek. Nagyon sok mindennek lehet örülni. Semmihez nem fogható öröm forrása lehet például egy jól eltalált mosogatóvíz. Az emberek többsége erről mit se tud. Mert vagy nem mosogat soha, vagy géppel mosogat, vagy ha mosogat is, és enkézzel, akkor is kelletlenül, muszájból, örömtelen teszi. Pedig egy igazán jól eltalált mosogatóvíz páratlan öröm forrása lehet. A mosogatóvízzel is csak az a helyzet, mint a legtöbb dologgal az életben: az arányokat kell eltalálni jól. Sok minden kell ehhez: érzék, tehetség, gyakorlás, tapasztalat. Egy gyerek nem tudhat még csinálni jó mosogatóvizet. Meg is kell érni ahhoz. S kell hozzá megfelelő pillanat is, lelkiállapot, ne féljünk kimondani: ihlet. Egy jó mosogatóvíz elkészítésének mikéntje pontosan nem magyarázható. Mennyiségi mutatók nemigen határozhatók meg, víz hőfokát, mosogatószer és víz arányát számszerűen megadni reménytelen. Egy jó mosogatóvizet eltalálni művészet. A jó mosogatóvíz meleg, de kellőn meleg, nem forró, a kezet sem égeti, és a kényesebb poharak sem repednek benne el. Az edények faláról a zsírt, a piszkot szinte maga mossa le. De persze még sincs annyi mosogatószer benne, hogy aztán órákig kelljen öblíteni minden egyes belőle kihalászott darabot. A jó mosogatóvíz habos, selymes, bársonyos. Abban dolgozni üdítő, kellemes. Abba már belenyúlni, belelötybölni, belepancsolni is öröm. Akinek van egy jó mosogatóvize, annak már aznap nagyobb baja nem eshet. S ha esne is, van már miből erőt merítenie, elviselnie azt.

Egy jó mosogatóvíz mindig tisztázza a dolgokat. Reggel jól indítja, este egyértelműen zárja a napot. Egy jó mosogatóvízre bizton lehet támaszkodni, az nem hazudik, nem csapja be, nem támadja hátba az embert, az időnek előtte nem romolhat el. Egy jó mosogatóvízzel egy baj történhetik csak. Az az egy baj viszont nagy. Hogy ugyanis még mielőtt mosogattunk volna, vagy mikor még alig láttunk neki, amikor még éppen hogy csak elkezdtünk örülni annak, hogy istenem, milyen jó kis mosogatóvizünk van, rég volt ilyen, akkor egy óvatlan mozdulat vagy a lefolyórendszerben beálló nyomásváltozás következményeként a dugó kiugrik helyéről, és a jó mosogatóvizünk, slukk, eltűnik az aknából egy pillanat alatt. Ilyenkor persze visszanyomkodjuk a dugót megint, és készítünk egy újabb mosogatóvizet, engedünk meleg vizet, ugyanolyan meleget és ugyanannyit, mint az előbb, locsolunk bele mosogatószert, ugyanolyat és ugyanannyit, mint az előbb. De hiába. Az már nem lesz olyan.

Jó ebédhez szól a nóta Minden érdekes. Még a rádióműsor is. Rádiót nemigen hallgatok, tévét végképp nem nézek, de a műsorújságot órákon át tudom böngészni. Például a szappanoperák összefoglalásait igen szeretem. A különböző csatornákon futó különböző sorozatok zanzái egy helyre vannak ömlesztve, és így, egyben is lehet – sőt szerintem csak így lehet – olvasni, így lesz ez koherens műegész. De mostanában még kedvesebb időtöltésem a Jó ebédhez szól a nóta részletes tartalmának tanulmányozása. Nem születtem echte nótás családba, aminthogy például operettet is majd negyvenéves fejjel hallottam először. De azóta szisztematikusan próbálom a mulasztást behozni, mert igencsak kivívta becsülésemet ez a korántsem könnyű műfaj is. Talán az operett megszeretése, talán a gyakori falusi tartózkodás az oka, hogy a magyar nótákkal szembeni ódzkodásom is immár a múlté. Komoly dolog a nóta. Ráadásul a Lipót körúti Arkanum antikváriumban egy elsőrangú kézikönyvet is beszereztem. A nem túl szellemes Nóta-kedvelőknek címet viselő 1986-ban a Zeneműkiadónál megjelent kötet valójában egy a teljeség igényével, ámde szórakoztatón megírt, anekdotákkal, történetekkel gazdagított nótalexikon, amelyben szerzőknek, dalosoknak, daloknak egyaránt utánanézhet az ember. Utána is nézek, s közben remekül szórakozom és rengeteget tanulok. Vegyük például a múlt vasárnapi, a szeptember 10-ei Jó ebédhez szól a nóta műsorát, amely déli tizenkettőkor ment a Petőfin. Az első nóta, a Szórja a nap aranysugarát Leszler József és Babusa Miklós szerzeménye. Már veszem is a sillabuszt elő. Rögtön látom, hogy Leszler József nem más, mint a kezemben tartott lexikon szerzője. Magáról tárgyszerű címszót közöl, melyből kiderül, hogy Kispesten született, postásnak indult, dalai a rádióban a

harmincas évek derekától hangzanak föl, a háború után húsz éven át sportvezetőként működött, csak a hatvanas évektől jött meg nótás kedve megint, dalaiból tucatnyi rádióműsor készült, s nem egy közülük országszerte ismert lett. Már itt föl lehet figyelni a magyar nótaság egyik igen rokonszenves, szép vonására, hogy ugyanis mást is lehet, sőt szokás csinálni közben. A közismert dalok többségét amatőrök szerzettek, derék tanítók, ügyvédek, árvaszéki ülnökök. Igaz, látom a könyvemből, Babusa Miklós kivétel, ő hivatásos szövegíróként kereste mindig kenyerét. A múlt vasárnapi műsor második és harmadik száma is Leszler zene volt. Az elsőnek Cserkuthy Sándor, a másodiknak Heródek Sándorné írta szövegét. Cserkuthy Sándor negyven éven át működött Csősz község általános iskolájának igazgatójaként, az 1880 és 1961 között élt Heródekné viszont igazi profi volt, rengeteg dalszöveget írt és igen szépeket. Nem jön levél, hiába várom, / Minden reményem elhagyott. / Mint dérütötte őszi fákon, / A sárga lomb elhervadott. / A kertet járom elmerengve, / Zörgő haraszt halkan beszél / S a gyászoló fák néma csöndje / Suttogva szól: nem jön levél… / Bohó szívem s ti száraz ágak, / Nem értitek, mit zúg a szél, / Hiába vágy, hiába bánat: / nem jön levél, nem jön levél. Ugye szép. A következő dal, a Vallomás neves szerzők műve. A muzsikus Balázs Árpád Kolozsváron tanult muzsikát és jogot. 1896-tól 1920ig Zilahon működött mint árvaszéki ülnök. Kell-e mondani, hogy itt már azonnal Adyba botlunk. A nótaszerető és Zilahra gyakran ellátogató költő a muzsikus ülnöknek igaz cimborája volt. Balázs is részt vett azon a zilahi szőlőben tartott „értekezleten”, amelyen a résztvevők kiókumlálták, hogy a pénztelen és oda vágyó Adyt a vármegye küldje Párizsba ki, mégpedig az egyetlen, még föl nem használt megyei pénzből, az óvodaalapból. Ady az 1909-ben a Nyugatban megjelent gyönyörű versét, a Zilahi ember nótáját Balázs Árpádnak ajánlotta, aki persze meg is zenésítette azonnal azt. Meghaltak már a leányok, / Kiömlött a szívem vére, / Vörös-

fényes a Diák-domb, / Vér hullott a Terbetére, / Kiömlött a szívem vére. Balázs Árpád Petőfi tizenegy versére is írt zenét, melyek közül a Fa leszek, ha fának vagy virága a legismertebb talán.” A most vasárnap elhangzott Balázs-dal szövegírója, Antal Iván költő – főispáni titkár civilben – szintén zilahi volt, szintén Ady barátja, a Csárdáskirálynő figurái közé való, nagy bohém. A BalázsAntal szerzőpáros 1920-tól Budapesten működött együtt, változatlan sikerrel. A következő dal múlt vasárnapon volt a Te gyújtottad a szívemet lángra kezdetű. Nyitom a könyvet s látom, hogy maradunk Adynál, ha egy várossal odébb is rándulunk. A dal szerzője ugyanis az 1881 és 1931 között élt Ányos Laci, aki Ádler Márton nagyváradi papírkereskedőnek volt fia. Édestestvére, Sas Náci néven, szintén nótaszerző lett, mégpedig igencsak neves. Ányos katonakarmesternél tanult zenét, nagybácsival járt világot, apai pénzből nyitott Pesten régiségkereskedést, és maga tehetségével újságíróskodott ugyanitt. Végül az Ady által is gyakran fölkeresett Délivasút Kávéházban énekelte és hegedülte a maga nótáit, például a Nem én lettem hűtlen hozzád vagy a Messze mentél, nagyon messze kezdetűt. A következő dal szerzőjéről Seress Rezsőről, a filmek, darabok jóvoltából elég sokat tud a mai publikum. De érdekes a szövegíró, Kalmár Tibor személye. A mérnök apa gyermeke, akinek mamája Liszt Ferencnél tanult zongorázni, már gimnazista korában kuplékat írt a pesti orfeumoknak, amiért ki is csapták a patinás Eötvösből. A magyar kabaré legendás korszakának egyik meghatározó figurája inkább csak úgy melleslegesen lett az egyik legnépszerűbb nótaszerző. Kisebb mesterek dalai jöttek ezután a múlt vasárnapi blokkban. A szerzők közül H. Váradi Ilona tanár volt, Hevesi József kántortanító, Marcali Frigyes főkönyvelő, Diószegi Sándor neve nem szerepel a könyvben – ez is ritkaság! –, Z. Horváth Gyula mérnök, Magyarádi (Scherbaum) Jenő adóhivatali tisztviselő, Sz.

Nagy Endre karnagy. Az ő dalaik után egy mindenki által ismert nóta hangzott el: Minek a szőke énnékem. Szerzőjének nézvén utána, pakolhattam a könyvespolcot lefelé megint. Id. Lányi Ernő 1861-ben Pesten született. Élete első húszharminc éve szakadatlan vándorlással telt el. Bécs, München, Párizs, Baja, Miskolc, Máramarossziget között iktatott be hosszabb-rövidebb fővárosi stációkat, hogy aztán 1907től haláláig, 1923-ig Szabadkán töltse le a hátralevőt. Verseket is írt, de azokat csak németül. Megzenésítette egyebek között Gárdonyi, Tompa, Petőfi, Kiss József, Ady verseit. Lányi muzsika szól az Üllőiúti fák alatt is, ha szól. Mindkét nagy szabadkai írt róla a Nyugatban. Csáth Géza értő kritikát, Kosztolányi pedig gyönyörű búcsúztatót: Hagyatékában hatalmas kötetre való német kéziratot leltek, melyet most olvastam. Költemények ezek, a goethei parabolák, glossák és aforizmák zárt formájában, a Westöstlicher Divanra emlékeztető humorral, frissességgel, s némi schopenhaueri ízzel is, melyekbe egy élet lehiggadt tapasztalatát, emberismeretét, keserű tanulságait foglalta. Följegyzések az emberek butaságáról, hiúságáról, éles, pár soros szatírák. Egy öreg zeneszerző különös látomása a pokolról. Millió skálázó, zenétől dühödt Valkűr kalimpál a lehangolt zongorán. Gúny, mindennek és mindenkinek megbocsátó szomorúság, bölcs jóság. Nem dalszövegek. Kiegészítője annak a művészetnek, melyben érzelmi életét élte ki. Az értelem muzsikája. Egész művészet volt s egész lélek. Megindultan gondolok rá, ki hozzátartozott fiatalságomhoz s emléke most harmonikusan fut át idegzetemen, mint gyönyörű dala, az „Üllői-úti fák”. Lányi Ernőnek két gyermeke is neves lett. Viktor muzsikus, író, műfordító, Sarolta költő, Czóbel Ernő asszonya, aki a közel száz versét hozó Nyugat kötelékéből igazolt Moszkvába át, a nemzetközi kommunista mozgalom táborába. És még mindig csak fél egy van, a vasárnapi dalcsokornak messzi még a vége. A további szerzők közül Beleznai Antal élete szintén belefonódott

Nagyvárad históriájába, itt zenetanárkodott és itt szerezte a Sárgadinnye levele, a Ha elmegyek nemsokára messzire, vagy a Költözik a darumadár kezdetű opusokat. Egy darabot adtak ezen a vasárnapon a nagy klasszikustól, Bihari Jánostol is, majd Várady Aladár dala következett. Ő szintén nagyváradi volt; a színház karmestereként negyed évszázad alatt ott dirigált el több mint hetven operát. Az ő szerzeménye Karcsi barátom nótája, a Hajlik a jegenye, amit megfelelő kondíciók fönnforgása esetén többé-kevésbé el tudok ordítani magam is. Ezután Szeged halhatatlan fiának, a vályogvető Dankó Pistának éneke csendült. Róla egész cikket, regényt, verset, darabot, filmet lehetne csinálni, ha nem csináltak volna már róla cikket is, regényt is, verset is, darabot is, többek között Ady, Gárdonyi, Móra, Rákosi Viktor, Jávor Pál és ki tudja még ki. Ezen a szép vasárnapon leghíresebb dalát adta a rádió, amelynek a Mikszáth mellett újságot író Békefi Antal írta a szövegét: Eltörött a hegedűm, / nem akar szólani, I Rózsi, Rózsi mi bajod?/ Mért nem akarsz szólni. / A hegedűm majd megreparálom… / Szólalj meg hát, rubintos virágom. / Hozok mosdóvizet is / Gyöngypatak vizéből, / Ellopom a színét is rózsa levelétől. / Te leszel a legszebb a világon, / Szólalj meg hát, rubintos virágom. A nagy cigány után két Dezső jött: P. Horváth és Kellér. Az előbbi főleg filmzenéket komponált, az utóbbira az idősebbek emlékeznek talán. Azért az nem bizonyos, hogy mindenki, aki rá kezd a Nem tudom az életemet hol rontottam én el-re, vagy a Jó ital a kadarka, esetleg a Szagos mályva, gyöngyvirág kezdetű dalokra, az mind tudja, hogy ezen dalok szerzője a budapesti nagykörút ötszáz méteres körzetét hosszú élete során nem hagyta el soha. Illetve nem pontosan így volt. Kellér járt vidéken, a Kraszna mentén, ahol 1944-ben főmunkaidőben mint munkaszolgálatos vasutat épített, de persze csinált kabarét is, melyben elhangzott néhány az ő magyar nótái közül. Az előadás másnapján hívatta a tizedes, és hitetlenkedve kérdezte, hogy valóban ő írta azt a gyönyörű szép magyar nótát,

hogy Szeretem a kertet, mely a házad körül virul. A katonás igenlés után fejét csóválva dünnyögte: – Hát nem akadt erre egy keresztény? Ezután egy Gárdonyi Géza nóta csendült fel, d e hadd ne folytassam. Talán ebből is kitetszik, hogy aki a magyar nótát megveti, nemcsak nem jó magyar ember, de nem is kulturált ember az. Ezen a verőfényes vasárnapon magam is szívesen végighallgattam volna a Petőfi adó sugározta gazdag nótacsokrot, ha ugyanekkor a Bartókon nem Lalo Spanyol szimfóniája ment volna Ojsztrahhal.

Falfirka Életemben kétszer jártam Svájcban. Először 1979 nyarán, egyetemistaként, barátnővel. Egyik pótapám, az akkor már hosszú évek óta Zürichben élő karmester, Blum Tamás vendégszeretetét élveztük, és azt bizony lehetett élvezni nagyon. Zürichben mászkálva, Tamás felhívta figyelmünket az amúgy makulátlan épületeken, házfalakon, aluljárók betonfelületein itt is, ott is felbukkanó fura, vonalas falfirkákra. Tamás elégedetten mesélte, hogy a firkák, pontosabban és inkább: míves grafikák szemmel láthatóan roppant tehetséges készítőjét, a „Zürcher Sprayer”-t évek óta nem bírják elkapni, pedig már valóságos hajtóvadászat folyik ellene. Másodszor több mint húsz évvel később, 2000 szeptemberében vonatoztam Zürichbe, célirányosan – már régen nem volt szokásom utazgatni csak úgy –, házvásárlást megbeszélendő. Tamás özvegyénél, Józsánál laktam, s nála is találkoztam amúgy még messzibb idegenben élő tulajdonosaival annak a háznak, amelyben most ülök. Az egyezmény tehát létrejött, s annak része volt az is, hogy az eladók – amúgy szintén atyai, anyai lények – házban föllelhető ingóságait a mi tisztünk lesz bedobozolni. Emberes munka volt, muzsikusokról lévén szó csak hanglemezből ezerötszáz darabot kellett csomagolni, ráadásul ezek a muzsikusok viszonylag pallérozottnak is mondhatók, tehát a könyvtár becsomagolása is napokat vett igénybe. Furcsa munka volt; átfolyt a kezünkön két ember élete, noch dazu, két érdekes és nagyszerű emberé. A könyvek dobozolása közben akadt kezembe egy kötet, amelyet a benne lévő levél tanúsága szerint a muzsikusok 1984-ben kaptak – Zürichből. A könyv címe: Mein revoltieren mein Sprayen. Ezt még én is érteni vélem: Pisztolyom a szprém. A Zürcher Sprayer-ről szól, pontosabban a zürichi falfirkás műveit ábrázoló fotókat tartalmazza, minimális kommentár kíséretében. Ezt a könyvet egy kicsit visszatartottam, gondoltam, egyszer majd némi nyelves

segedelemmel áttanulmányozom, írok belőle valamit, s csak aztán adom át majd a jogos tulajdonosnak. Mégiscsak a munka az első. Nem felejtkeztem el a könyvről, ha akartam se felejtkezhettem volna el. Három éve hetente kétszer-háromszor vonatra szállók ugyanis. A vonat pedig mindig, kivétel nélkül mindegyik szerelvény, és kivétel nélkül mindegyik kocsi, és kívül és belül falfirkázva, szprézve, graffitizve van. Nem nagyon, hanem agyon, teljesen, egészen, fertelmesen. Három éve utazom e viszonylaton, de még nem láttam a pályát szegélyező tájat, lévén a vonatablakok befestve vastagon. Minden vasútra fölkapaszkodáskor elkap ugyan a düh, de aztán eszembe ötlik a Zürcher Sprayer, s visszafogom magam; feladom magamban az igazságtevést, megadón leülök, ha van hely, s beletemetkezem a könyvbe. Most azonban olvasom az újságban, hogy a MAV vezetősége kiegyezkedett a vasúti kocsikat összeszennyező szpré-bandák tagjaival. Az egyezmény értelmében a fiatalok kapnak néhány szerelvényt és némi falfelületet. Azt mind összekoszolhatják. Cserébe viszont a többi kocsit megkímélik művészetüktől. Elgondolkodtam ezen. Eddig azt hittem, hogy a vasútnak – és az országnak, nekünk – évi százmillió forint kárt okozó firkások azért ténykednek zavartalanul, mert nem bírják elfogni őket. Erre kiderül, hogy nem is kell elfogni őket; megvannak. Vígan tárgyalnak a vasúttal. Alkudoznak. Feltételeket szabnak. Furcsa egy népség a graffitis. Gondoltam, itt az ideje, hogy utánanézzünk, mi is történt a Zürcher Sprayerrel. Végiglapoztam a letétben nálam lévő könyvet végre, telefonozgattam, internetezgettem is kicsit, segedelemmel, persze. A Zürcher Sprayer két és fél éven át dolgozott háborítatlanul. Leveleiben kifejtegette működésének elvi – elméleti alapjait is, miszerint a város lehetetlenségére, túl rendben lévőségének borzalmára akarja felhívni a figyelmet. A szociáldemokrata

városvezetésnek nem is igen akaródzott tenni ellene. Pedig a zürichi polgárok őrjáratokat szerveztek, a rendőrkapitány vérdíjat tűzött ki fejére, egy vegyipari cég pedig Anti-Sprayer néven új festékoldót dobott a piacra, amivel meg is gazdagodott szépen. 1979-ben aztán egy házmester megzavarta a falfirkást, aki futás közben elhagyta szemüvegét. Másnap nagy okosan visszament érte. Így már jól láthatta, ahogy lefogják. A következő reggel a lapok már tudatták is, hogy a várost rettegésben tartó szprérém nem más, mint Harald Nágeli, 42 éves pszichológus. Két és fél hónapi vizsgálati fogság után vádat emeltek ellene rendszeresen elkövetetett, szándékos és nagy értékű károkozásért. Nágeli az NSZK-ba menekült az eljárás elől. Itt azonnal professzorrá habilitálták. Svájcban azonban 9 havi börtönre ítélték. Hosszas huzavona után a németek kiadták Nagelit, aki a teljes büntetést leülte. Alighanem megviselte a processzus, mert amint 1984-ben kiszabadult, azonnal elhagyta hazáját, és lemondott a svájci állampolgárságról is. A németekkel szemben megbocsátóbb volt – Harald Nágeli ma a frankfurti egyetem professzora. Úgy látom azonban – majd beír valaki, ha tévednék –, hogy azóta is a falfirkából él. Tudományos publikáció alatt-felett nemigen látni nevét; performance-okkal, graffiti-kiállításokkal, firkaokoskodásokkal kapcsolatosan annál inkább. Jó pénzért vállal lakberendezést is, méregdrága ágyneműknek tervezi mintázatát. És a falfirkálást sem unta meg. Pár éve Köln városának falain tünedeztek fel jellegzetes fekete vonalrajzai. Nágeli most már csakis csontvázakat rajzolt. A város speciális pucolóbrigádot állított ki, amely azonnal kivonult, ha feltűnt valahol a mester haláltáncosa. De a lepucolt csontváz helyén csakhamar kettő feketéllett, a lepucolt kettő helyett három, és így tovább. Aztán festett még egy jókora Krisztus a kereszten-t, és eltűnt a városból. De Kölnben nagy divatot csinált, minden helyi úrigyerek graffitizni kezdett, be lett kenve a város egészen, ráépült a reklámipar, végül is mindenki jó boltot csinált.

Jó üzlet tud lenni a graffiti tehát. Nem lehet abbahagyni, és nem is érdemes. Ez nem jó hír a MAV-nak. De legalább énnekem továbbra is muszáj lesz olvasni a vonaton.

BIGiáda „Jól vagyok, apukám, hál’ istennek, teljesen jól vagyok. Most voltam orvosnál, minden leletem rendben van. Csak az a baj, hogy azt mondta, ússzak. Most képzeld el, apukám. Ússzak. Ússzak! Én! Hát hova? Mikor? Miért? Úszni! Hihetetlen. Ne szólj bele, Hajnalka! Ott kezdődik, hogy az ember előbb kel föl, min t ahogy azt megszokta. Már az is egy borzalom. Aztán össze kell szedni ruhát, úszónadrágot, hát nincs is úszónadrágom. Ötven éve így járok, zakóban, ingben, nyakkendőben, hogy ne kelljen ilyesmin gondolkozni. Hogy mit vegyek fel. Ebben mehetek bárhová. Most meg spekuláljak, hogy mit pakoljak össze. Úszónadrágot. Az nincs. Soha nem is volt. A kádba minek? Venni kell úszónadrágot. Hol? Úszónadrágbcltban? Van ilyen? Én még soha életemben nem vettem úszónadrágot! Nézd, ez szembe jön! Ez hülye! Ne dudálj, apukám, ne dudálj! Ne szólj bele, Hajnalka! Mi az, hogy rossz sávban megyek? Régen ez jó volt.” Így kezdte a volán mellett ülő atyai barátom, BIG a beszédet, miután beszálltam kocsijába a múlt héten, hogy együtt induljunk vissza Pannonhalmáról, ahová MUOSZ – kirándulás keretében vetődtünk. BIG-gel egy évet se dolgoztam egy helyen, de barátságunk – istennek hála – tizenöt éve töretlen. Ha belegondolok, meg is hökkenek, mi mindent csináltunk már végig, egymás mellett, együtt: munkát, költözködéseket, jó dumákat, ebédeket, örömöt és córeszt, betegségeket, gyógyulásokat, temetéseket, pereket. Vele kapcsolatos sok szép emlékem közül is a legszebbek közé tartozik az a péntek délután, mikor nevelési – nem térítési – célzattal ő és Kardos G. György zsinagógalátogatási túrára vittek. És most már voltunk együtt katolikus templomban is. Hazafelé sem volt más dolgom, csak hallgatni. Szeretem ezt csinálni, szeretem hallgatni őt, mert

körülbelül ilyen: „Aztán el kell menni valami uszodába. Hát hol van itt egy uszoda? Aztán ott le kell vetkezni. Az megint egy borzalom. Épp hogy felöltöztél nagy nehezen, s már vetkezel is. Tudod, ahogy Arany írja a Híd-avatásban: Unalmas arc, félig kifestve – / Egy úri nő lomhán kikel: / „Ah, kínos élet; reggel, estve / Öltözni és vetkezni kell!” Milyen szép. Persze, mire belemész a vízbe, már meg vagy fázva. Ne szólj bele, Hajnalka! Nem előzöm meg. Van időnk. Megy a vonatod? Kérlek, apukám, rákapcsolunk. Na szóval, akkor elkezdesz úszni. Hát annál unalmasabb nincsen a világon. Úszol, úszol, és egyre csak azt kérdezed magadtól: mi a lótúrót keresek én itten? Hát mi vagyok én? Hal? Hajó? Kacsa? És egyáltalán a víz! Az egy más közeg. Mire azt megszokod, apukám, áh! Azt nem lehet megszokni. Az valami borzalom. Utoljára akkor úsztam, mikor a Szolnoki Népújságnál voltam. Annyira untam ott magam, hogy kínomban elmentem egyszer úszni. De aztán inkább otthagytam Szolnokot. Mert a vizet nem lehet kibírni. Alig várod, hogy már kimászhass belőle. Persze addigra már kaptál valami bőrgombát. Ne szólj bele, Hajnalka! Mi az, hogy százhatvannal? Ez a kocsi nem is tud menni annyival. Jé, tényleg. Tud. Nahát, nem is gondoltam volna. Jó kocsi. Akkor megtörülközöl. Ha csak otthon nem hagytad a törülközőt. Már pedig miért ne hagytad volna otthon. Ki az a hülye, aki törülközővel indul el hazulról. Mire szerzel valami rongyot, már meg is fáztál. De az is lehet, hogy tbc-t kapsz. Úsztál egy kicsit, hogy ne legyél beteg, s utána ott állsz gombásán, taknyosan, hullafáradtan. Betegebb vagy, mint valaha. S akkor még hálás lehetsz a sorsnak, hogy nem fulladtál bele a vízbe. Nézz oda, apukám, ez már a harmadik autó, amelyik égve hagyta a lámpáját. Hogyhogy kötelező? Évek óta? Nohát! Most hallom először. Lehet, hogy azért villogtak néha rám. Hát akkor bekapcsolom. Na de azért ezek a papok

tudnak élni. Gyönyörű hely volt ez, ugye, apukám. Utoljára vagy harminc éve jártam itt. Mikor Bábolnára jártam. Akkor a Kirakat című belkerlapnál dolgoztam. A Fazekas Gyurival. Isteni egy lap volt. Tizenkét évet húztam le ott. Azóta szépen kiglancoltak itt mindent. Van kilátás is. És ez az Asztrik igazán rendes ember. De hogy egy kávét ne lehessen meginni, az egy nonszensz. De szép volt a templom is. Nyolcszáz éves. Az is valami, ha nem is sok. Odabenn egy kicsit kínos volt az a telefon. Pont az oltár előtt. De nem tudom kikapcsolni. Ráadásul ez a hülye Kánkán megy belőle. Noch dacu, azt is egy zsidó csinálta. Igaz, a múltkor a zsinagógában szólalt meg, s ott sem örültek neki. Mit csináljak, ha egyszer nem tudom beállítani. Csoda, hogy telefonálni tudok vele. Mióta megvan ez a vacak, nem voltam egy színházban, egy moziban, egy hangversenyen. Emiatt. Hoppá, ez egy kanyar. Nem is gondoltam volna, hogy itt kanyar lesz. De az volt. No mindegy. Ne szólj bele, Hajnalka! Azért ezek a bencések még tanulhatnak tőlünk egy kis üzletelést. Ezek még mindig ott tartanak, hogy vesznek egy darabka földet, és abból akarnak valamit kihozni. Meg bort akarnak csinálni. Bor! Hát azt venni kell, nem csinálni! Olyan isteni borokat lehet már kapni! Én kecskeméti vagyok, tudom, hogy mire egy szőlő termőre fordul, az minimum öt év. Ha el nem veri a jég az egészet. És miért ne verné? Olyan nincs, hogy öt évig egyszer se essen a jég. Meg ez a levendula, apukám. Levendula! Fantasztikus. Ilyen dolgokkal kísérletezni. A mieink meg csak ülnek egy sötét szobában, és onnan szépen elrendezik a dolgokat. Na megjöttünk. Mi? Hogy mióta vezetek? Harminc év óta. Harminckét éve. Nem, soha. Egyszer belém jött egy hülye. De én álltam. Na szia! Rég utaztam ilyen kellemesen. Ne szólj bele, Hajnalka! Csak valahogy keveset beszéltél. Na, nem baj, majd legközelebb. Szia, apukám, hívjuk egymást.”

Debrőiek Fönn vagyunk a dombon. Mögöttünk Szent Donát nemrégiben reparált és újra idehelyezett szobrocskája. (A helybéliek Donaldnak ejtik, úgy van értelme.) Köröttünk, amerre a szem ellát, szőlő, jobbadán friss telepítés. Alattunk a falu, Aldebrő. Szemben a dűlő, melyet a többi területtől eltérően, nem kordonok vonalkáznak, hanem magányos szőlőkarók erdeje borít. Néhány hektárnyi terület. Ebből nyerte volna az állami gazdaságosság azt az évi sok-sok millió palack bort, mely debrői hárslevelű néven szaladt le az édesszájú honi, endékás és szovjet torkokon egykor. Állunk fönn a dombon, szájunkban van még a tíz perccel elébb kóstolt igazi – tehát nem negédes – debrői hárslevelű íze, s gusztáljuk a családi birtokot. Mert a terület jelentős része a mellettem álló fiatalember, Tóth Tamás családjáé, apjáé, testvéréé immár. Félúton vannak éppen, talán egy kicsit túl azon. Tamás mesél, és szépen összefut itt a dombon múlt, jelen s jövendő. A terület a Garassalkovich családé volt. Grassalkovich Antal Egy – mint a focisták, úgy számozódtak a fiúk – koldusszegény kosztos diákként tanult jogot, hogy derék birodalmi hivatalnok lehessen. A kuruc háborúk után a korabeli állami privatizációs cég, a Neoacquistica Comissio vezetője lett. Mai tapasztalatokkal nehéz elhinni, de hogy-hogy nem: jutott neki is. Persze nem sok, éppen csak annyi, hogy Hatvantól Pestig haladva, ne kelljen másnak birtokán szégyenszemre átkéredzkednie. Grassalkovich Antal jelszava volt: „Feljebbvalóinknál, kikre szükségünk van, magunkat szükségessé tenni.” Hogy az ilyes törekvést siker koronázta már akkor is, arra a mostanság rendbe szedett gödöllői családi fészek ékes bizonyság.

De a gróf, akinek csak fia kapta meg a hercegi stallumot, jó gazda is volt. Aldebrőt ő telepítette be szorgos német gazdákkal, akik idővel elmagyarosodtak. A család azonban a harmadik fival kihalt, s tönkre is ment egészen. Csak annyira tellett a maradék erőből, hogy az Akadémiának, a Nemzeti Múzeumnak és a Nemzeti Színháznak adományoztassék némi jav. Ez utóbbinak Astoriával szemben lévő telkét az első Grassalkovich huszadik századi korcs és névtelen utódainak sikerült a nemzettől elorozniuk. A gödöllői kastély a koronára szállt, a környék birtokai pedig a Károlyiak kezére kerültek. A szomszédos Kápolnán osztott a magáéból Károlyi Mihály. A Károlyiak vincellérje volt Rácz Pál, aki kikísérletezte ezt a különleges cuvée-bort, a debrőit, amelyben a hárslevelű mellett a mai szabvány szerint 15 százaléknyi tramini, muskotály, rizling illatosít, ízesít. Rácz úr még megérte az állami időket is, de azt már szerencsére nem kellett látnia, amint szépen lassan elkopik a szőlő a domboldalakról. Aztán jött a privatizáció, és mára már visszafoglalták régi jó helyüket a szőlők. A Tóth család – apa, fiú és vő-sógor – most 22 hektár saját tulajdonon gazdálkodik. Ezer hektó s több mint tizenötféle-fajta bort állít elő. Tizenegy állandó alkalmazottnak ad munkát. Van két olasz és egy orosz traktor, terepjáró, megszámlálhatatlan mindenféle gép, s persze fémtartály, fahordó, minden, ami kell. A 30 hektár és a kétezer hektó nem álom, hanem a reális cél. S persze a mind jobb és jobb minőség. Visszaszállunk a terepjáróba, s aláereszkedünk. Útközben sárga Wartburgokkal találkozunk. Próbáltak kisbuszt venni a munkások mozgatására, de négy-öt milliónál olcsóbb megoldás nem mutatkozott. Vettek hát fél tucat használt Wartburgot, és szétosztották a dolgozók között. A falu főutcáján három egymás közelében lévő parasztház szolgál telephelyül. Furcsa sváb házak az itteniek. Egy portán két épület is áll, a

nagyobbik a lakó, a kisebbik a borház, mely alatt mindig pince is van, mely kifut az utca alá is. A szőlőkben viszont nincsen pince, szegény aldebrői férfiaknak az asszony elől nem volt hová menniük. Megvizitáljuk az egyik – immár iparűzésre szolgáló – házat. A szobákban hatalmas ládák sorakoznak. Színültig vannak homokkal vagy mivel. (Fűrészporral, mint kiderült.) Ebben búvik a szőlőoltvány. A családi gazdaság két lábon áll ugyanis. Egyik és pillanatnyilag még vékonyabb láb a szőlő és a bor. A másik az oltvány, amiből hétszázezer darabot nevelnek föl és adnak el egy évben. Elmagyarázzák, mi okból, hogyan s miként készül az oltvány. Elég babramunkának tűnik föl, s mondják, kockázatos is, igaz, ha minden sikerül, szépen jövedelmez. A családon belül pontos munkamegosztás van. A Tamás gyerek gondja a bor, a sógor törődik a szőlő – és az oltványügyekkel, a papa bizniszmen és az általános bossz. A szőlőt megtanulni bajos dolog, abba bele kell születni leginkább. De hát a család gyöngyösi, Tóth József csecsemőkortól van szőlőközeiben, gyermekkorában a szüretekkor apró gyermekpréssel készítette a mustot. Az agrárdiploma megszerzése után pár évtizednyi ténykedés következett a közösben. A valahai markazi szövetkezet egykori ágazatvezetője 1987-től gazdálkodik önállóan. Tóth József vállalkozó jelenleg az Országos Szőlőszaporító Szövetség alelnöke, az Országos Szaporítóanyag Szövetség szőlész frakcióvezetője és a Debrői Hárs Hegyközség elnökségi tagja. Van tehát dolog. Az egyik gyerek, a pedagógus Anita férje, Egyed László szintén agráregyetemet végzett. A másik, a Tamás fiú viszont tett egy vargabetűt: ő a pesti egyetem szociológia szakán ismerkedett meg asszonyával, aki jelenleg is ott tanít. Gyöngyösön laknak a két gyerekkel, reggelente az anyuka indul Pest, az apuka Aldebrő felé. Mára viszonylag olajozottan működik a rendszer, amit azért nem volt könnyű kiszaszerolni; legyen elég annyi, hogy a négyéves gyerek öt lakásban élt már.

Voltunk fenn, voltunk középen, aláereszkedünk a végén. Két faluval odébb megnézzük a vállalkozás legújabb szerzeményét, büszkeségét, a pincét. Kompokon vagyunk. A kisebb elágazó járatokkal bonyolított H alakú, vagy kilométer hosszú pince még a tizennyolcadik században épült ki, hogy aztán minden gazdája javítson vagy rontson rajta valamit. A közelmúltban bormúzeum is volt itt, ahol sok-sok turista hörpölt a jobbféle állami borokból. A Tóthok már magánkézből vették. Két évig tartott kihordani a hatalmas, ám menthetetlenül szétrohadt hordók maradványait. Két gyönyörű, még dísznek rendbe szedhető darab maradt mutatóba, no meg egy hordó előlap, melyen cirkalmasan faragott három betű – GKM – emlékeztet a pince egykori tulajdonosára, a vörös grófra. Most már csak ki kell tatarozni az egészet, s a teherautóval is bejárható előtérben ki kell alakítani az üzemet. Az ötvenmilliós beruházáshoz Sapard – támogatást próbálnak fölvenni. Ehhez némi papírmunka kellett, láttam a stószt, aminek magassága a métert sem üti meg, ha attól messze nincsen is. S ha belegondol az ember: annyi pénzről van szó, mint egy államtitkári végkielégítés, vagy egy kis hallgatási pénz, vagy egy jobbféle szolgálati kocsi. No, mindegy, ne morogjunk, sikerülnie kell ennek is; odafentről a hegyről Szent Donald rajta tartja szemét a Tóthokon.

Lékhorgászat Ülök a vízen. Alattam valami kocsmából ide számkivetett rozoga, de az elemekkel még dacoló szék. Felettem a végtelen ég a ragyogó nappal. Résnyire nyitom szemem, nézem, a harminc-negyven méterre lévő zászlócskák piroslanak-e még a fehéren. Látom, piroslanak. Bóbiskolok tovább. Gondolok egy nagyot, fölállok, járok a vízen egy kicsit. Aztán visszaülök. Megint ránézek a messzi zászlócskákra, s megint csak ülök békésen tovább. A légynek sem ártok. Igaz, légy nincs is. Ez a lékhorgászat. Persze, nem így kezdődik. Előtte kell még vagy száz kilométert autózni a helyszínig. Ami egy kis tó a nagy Duna mentében. A tó barátomnak, Péternek a kollégájáé. Horgászújságban megjelent hirdetés hozta hármójukat össze. A tó benépesítésében Péter részt vállalt, és ezzel némi jogot szerzett a víz ész- és tervszerű hasznosítására. Kettőjükön kívül még egy barát horgászhat és horgászik a tóban. Más senki. Nincsen halőr, nem kell engedély semmihez. Ezer és ezer ilyen tavacska van már az országban. Magántó. Hogy ez jó-e vagy sem, nem tudom. Estére az lett az érzésem, hogy a tónak jó. Az pedig bizonyos, hogy énnekem jó volt. Reggel fél kilencre értünk a tóhoz. Sóderbánya volt hajdan a helyén, azelőtt pedig a közeli Duna holtága, nyúlványa folydogál hatott erre, de az is meglehet, hogy személyesen maga a vén kujon, az ős folyam-róka. Mindenekelőtt lehordtuk a magasabb parton álló kocsiból a sárfoltokkal tarkított jeges havon a kellékeket: botokat, horgászládikát, lapátot, fejszét, fúrókészséget, tartalék meleg ruhákat, élelmiszeres kosarat, no meg a praktikus rekeszes palackos szütyőt, amit én apportíroztam a vállalkozásba. A tó körülbelül nyolcvanszor nyolcvan méteres. Három részről

meredek homokos-sóderos partoldallal szegélyezi, negyedikről pedig egy újabb tóval folytatódó most sárga nádas. Szépen befagyva fehérlett a tó. Péter kissé méltatlankodott, amiért pár centis hó esvén, eltűntek a két héttel azelőtt már meglelt és megjelölt legalkalmasabb lékhelyek. A hó azért sem töltötte őt örömmel el, mert így nem jut elegendő napfény mélyére a víznek, nem fotoszintetizálnak az ott lévő növények, nem termelnek oxigént, s így nem kapnak levegőt a halak sem. Az pedig nagy baj lenne, ugye. Péter tüstént lapátot ragadott tehát, és gyorsan körbe-körbe csíkokat tisztogatott a j égen. Én csak néztem, merthogy egy lapát volt. A halak egy kis levegőhöz jutottak. Ezután következett a lékvágás, pontosabban fúrás. Ez egy várpalotai mester által gyártott speciális szerkezet segedelmével történt. Úgy néz ki a szerszám, mint egy nagyméretű, másfél méteres kézi furdancs, amit függőlegesen kell tartani. A vasszerkezet felső végén lévő fagombra ránehézkedik az ember, vállal, hassal vagy állal, mérettől függőn. Az U-alakban kitüremkedő hajtórészen lévő fafogantyúban a másik kezével megkapaszkodik. A lenn húsz centiméter átmérőjű, négykörnyi csigamenetben lefutó, s két borotvaéles acél élben végződő vasat nekitámasztja merőlegesen a jégnek, s elkezd tekerni szépen. Nem könnyű, főleg a gyakorlatlan kibicnek. Türelem kell hozzá és erő. Kemény a jég, s van vagy húsz centi vastag. De a lassan gyűlő, púposodó jégkásában eltűnik egy csiga, lassan el kettő, még lassabban három, négy, s mikor már csak a fekete egyenes vasrúd látszik ki, akkor még teker egyet-kettőt a gombnak nekivetett vállal az ember, s egyszer csak: blugggy! Óvatosan, kicsit ide-oda mozgatva ki lehet húzni a készséget ekkor, majd visszadugni, s ezt ismételni párszor, hogy ne legyen éles pereme a léknek, ami elvághatná a damilt. Ezután egy erre a célra befogott, pont kellő méretű teaszűrő segedelmével meg kell tisztítani a jégkásától a lyukat és környékét, s ki kell szűrni a jégszilánkokat is belőle. (A jégkása egyébként éppen olyan, mint amilyenből a parizert láttam csinálni.) S máris kész a lyuk. Az első. Nem

mutattam, de kissé meglepett a közlés, hogy már csak húszhuszonöt szükségeltetik ilyenből. A léknek ugyanis nem csupán azért van jelentősége, mert rajta keresztül hozzáférhetünk a horgászás egyik fontos kellékéhez, a vízhez, hanem mert azokon keresztül levegő is kerül a vízbe, mely tény viszont a horgászat másik fontos résztvevője, a hal szempontjából örvendetes. Mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy még egy negyedórája sem vagyunk a tavon kinn, s máris egy csomó jót tettünk vele. Gondoltam is, hogy egy magára valamit is adó tónak illik ennyi törődést meghálálnia. Már most előrebocsáthatom: nem csalódtam a tóban, hiába, a tavakban nehéz csalódni. Még három lék kifúrása után a horgászbotoké lett a főszerep. Péter három bottal horgászott. (Valójában néggyel, de azt nem merem leírni, hátha túlzásnak tűnik.) A lékhorgászat itt most rövid, sneciző botokhoz hasonlatos, de azoknál sokkal erősebb kis botokkal történt. Ilyes botok boltban nemigen kaphatók. Ezek bizony egyedi kívánalmak, pontosan megadott paraméterek szerint lettek ügyes mester által legyártva. A további kellékeket már mind saját kezűleg barkácsolta Péter. A barkácsolás persze goromba kifejezés itt. Művészi munkáról kell beszélni inkább, amelyben harmonikusan ötvöződnek a horgásztudomány gazdag és rendszeresen tanulmányozott szakirodalmából nyert információk az évek során fölhalmozódott saját tapasztalatokkal. Az úszó másfél darab, zöld szigetelőszalaggal összeragasztott parafa dugóból, infúziós csőből, műanyag pálcikából és gyönyörű rikító piros zászlócskából áll. Az úszó után a vékony, de nagyon erős damilt szintén hajszál átmérőjű, de persze még sokkal erősebb acélzsineg váltja föl. A csuka ugyanis harap, mégpedig rettentőn, egy damil az meg se kottyanhat neki. Az acélzsinórra kell felcsomózni a horgot, különleges, kicsiny csomóval, olyan gyönyörű csomóval, amilyent csak sebészkezek bírhatnak kötni. Szerencse, hogy Péter majd naponta operál, ha nem is embert, de kutyát, macskát s egyéb jószágot. Magam is megtekintettem már néhány műtétjét, el is tökéltem, hogy ha majd eljön a baj ideje, én bizony kizárólag csak az

ő kése alá leszek hajlandó feküdni. A csali kishal, mégpedig kétféle; vörös szárnyú keszeg és kárászcsemete. A süllő az előbbit preferálja, neki a kárász túlságosan széles, a csuka viszont örömmel falja be mind a kettőt. Kerül a horogra ilyen is, olyan is tehát. De nem ám úgy, ahogy azt sok horgászhentes teszi; átbarmolva szerencsétlen jószág oldalát. Éppen csak a grabanca alatt van finoman átdöfve a tűvel, ha a csuka megkegyelmez neki, akár még túl is élheti a kalandot. (Azért persze ezen a napon nem halnak lenni volt a jobb.) Hogy le ne pottyanjon, egy vékony, piros – kutyatápos zsákból lenyesett –, a horogra szintén rádöfött szalagocskával át is köttetik. Úgy néz ki a csali halacska, mikor a jég alá bukik, mintha csak egy jó meleg sállal lenne dereka átkötve, meg ne fázzon. Az élénkpiros jelzés egyébként az odalenti ragadozók érdeklődésének fölkeltését is jól szolgálja. Bekerült hát így az első készség, aminek botját a doktor föltámasztotta egy kerítésdrótból hajtogatott három lábbal. Minden ki volt tervelve, el- és elő volt készítve, semmi se történt ad hoc itt. Úgy nézett ki messziről a három lábra helyezett bot, mint egy vékonyka géppuska. Csak csendesebb és békésebb volt. Bár lehet, hogy egynémely csukának más a véleménye erről. Elnyelte halacskáját a második lyuk is, s már a harmadik mellett szorgoskodtunk, amikor átpillantva az első lékre, föltűnt valami. A semmi. Hogy nem piroslik semmiféle zászlócska felette. Csak a zsinór tűnik mindegyre benne el, s az orsó forog erősen. Mondtam Péternek, nézze, milyen érdekes, belefűlt a zászlócska a vízbe. Ő erre akkorát ugrott, hogy majd beszakadt a jég alatta. Kapás van, suttogta, kapás! Onnantól, lábujjhegyen, lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy engedi, húzza, engedi, húzza a nagy halat. Mert azt rögtön konstatálta, hogy most aztán valóban nagy hal ette meg a kicsit. Amiben volt egy nagy horog viszont. Pár perc fárasztás, húzás-vonás után, mikor a hal szürke teste már mind gyakrabban villant a lyukban, Péter letérdelt, zsebébe nyúlt, s kivett abból egy fogantyúban végződő jó tízcentis kampós horgot, s miközben ballal tartotta a damilt erősen, jobbal benyúlt a lékbe, kicsit igazított, egyet

kanyarintott odabenn, s aztán rántott egy hatalmasat, s máris ott volt a havas jégen egy teljesen valószínűtlen lény. Nyolcvannyolcvanöt centis volt, olyan vaskos, hogy teljesen érthetetlen lett, miként fért a lyukon ki. Kacsaorra hegyesen meredt fel, gyönyörű, sárgásszínű testét párducpettyek borították, úszója, farka tigriscsíkos volt viszont. Elsőre azt gondoltam, hogy mégiscsak rusnya állat az ember, hogy a természetnek ilyen hibátlanul gyönyörű teremtményét képes leölni. De aztán eszembe ötlött a – mint egy perc múlva kiderült: hat és fél kilós – csuka bendőjében lévő halacska, s elnézőbb lettem a magunk fajtájával szemben egy kicsit. Megnéztem az órát, épp húsz perc telt el kiérkezésünk óta. A csuka szájában aztán a kampó helyére egy biztosítótűhöz hasonlatos szerkezet került, ami egy láncban folytatódott, aminek végét – miután a csukát visszaszuszakoltuk a lyukon – odaerősítettük egy, a lékre keresztbe tett vasvilla nyeléhez. Aztán még tíz órát ücsörögtünk, lékelgettünk, falatoztunk, iddogáltunk a jó légen, szép időben, napsütésben a jégen. Én éreztem, mondtam is, hogy nem lesz több kapás. Fogadtunk egy csukában. A csuka most szépen megadjusztálva itt várja a fagyasztónkban a tormás, tejfeles mártást. Persze, tudom, hogy itt várná, ha veszítettem volna, akkor is.

Kályhavágy Éreztem én, hogy valami baj van, csak azt nem tudtam, micsoda. Ücsörgök a kertben, szép ház előtt, alant a Duna vize csillog, túlnan Visegrád vára magaslik, szerető család vesz körül, mellettem asztalkán öblös talpas pohár, benne jóféle borból kevert piros kisfröccs, koccanó jegekkel, ölemben pedig könyv, kézbe simuló, gusztusos, szép, érdekfeszítő – és mégis azt érzem, hogy valami nincsen rendben, hogy nem teljes a világ, hogy nagyon hiányzik belőle valami. Na, mindegy, gondoltam, majd rájövök, és olvasom tovább a könyvet, pontosabban két könyvet, mert két könyvet is átolvasok szépen egymás után. Mindkettőt Sabján Tibor szerzetté egyébként. Sabján a tüzelő alkalmatosságok értője, aki egész könyvsorozatot indított el e tárgykörben. Az első két kötet a cserépkályháról, illetve a búbos kemencékről szól, s ezeket – a beharangozó előszó jelzése szerint – a takaréktűzhelyeket, majd a kandallókat tárgyaló munkák követik majd. Örkény óta tudható, hogy komoly dolog a kályha, szinte szent dolog. Most rádöbbenek újra: mennyire az. A kályha, az igazi, komoly cserépkályha persze, nem a kandalló, az úri fölöslegesség, amely – mint a szakszerű okfejtésekből megtudható – csupán sugározza a hőt, de nem tárolja, és nem vezeti azt, mint a kályha. És végképp nem lehet benne sütni, nem lehet a hozzáépített főzőlap segedelmével főzni, a kandallóval semmit nem lehet csinálni, csak bámulni. A kályha viszont minden bajra, gondra ír. Persze, aki elolvassa Sabján munkáit, tudja már: rengetegféle a kályha is. Hogy mást ne mondjak: van szemes kályha, táblás kályha, svéd rendszerű kályha, csempekályha.

Egyáltalán: ezekből a könyvekből minden megtudható. A különféle kályhák története, a kályhák típusai, részei, elnevezései, a csempék típusai, a csempedíszítés motívumai, a kályhamesterség története, a főbb magyar kályhásközpontok, hogy hogyan lehet kályhacsempét készíteni és kályhát építeni. Még egy rövid európai kitekintést is kapunk, melynek nyomán tisztába jövünk azzal, hogy a magyar kályhának párja nincs, az évszázados öntörvényű fejlődés gyümölcse, a magyar meleget csak a magyar kályha tudja őrizni úgy, ahogy kell. A kályha szép is. Van neki lábazata, törzse, válla, pártája. Majdnem olyan, mint egy ember. Csak annál sokkal megbízhatóbb. Meleget ad majd akkor is, amikor majd nem lesz villany, nem lesz gáz, nem lesz semmi se. Csak egy kevés fa, mert az mindig lesz azért. Fa és kályha, annak lenni kell. A kályha őriz. Őrzi a hőt, a meleget, a lángot, parazsat, őrzi a szobát, a házat, az egész családot, őrzi a teret, a formát, és az időt mindenekelőtt. Csudás dolog a kályha. Ülök kinn a kertben, gyönyörű déli verőn, harminckét fok van az árnyékban, de én a napon ülök, csorog is az izzadtság rólam, a homlokom, a hátam, a hasam, a karom merő csaták már, ülök a rekkenő hőségben, a perzselve tűző napkorong alatt, és olvasok, és rádöbbenek hirtelen, hogy mi bajom van, hogy mi hiányzik, hogy miért nem teljes az életem. Nincsen kályhám. Őszre lesz.

Búcsúcsupor Itt a tavasz, hogy a fene egye meg. Rügyek pattannak, harsan a határ; virágok keverednek a föld alól elő, és a kertben mindenféle madárzatok zendítenek rá. De ezeket a dolgokat még úgy-ahogy ki lehetne bírni. A nagy baj az, hogy meleg lesz. És akkor nem kell fűteni. Ott kéklik majd a kályha a nagyszoba sarkában, elfeledve, árván, hidegen. Még tavaly novemberben történt, hogy kiment a villany. Vidéken bizony megesik, no meg városban is, elég egy kis szél hozzá vagy eső, de még az se fontos, a villany az kimegy. Az lep meg, hogy néha van, de engem ez már nem tud megtéveszteni, átmeneti állapot az csupán, az emberi történelem túlnyomó részében nem volt villany, ez a természetes állapot. Drámai módon példázta ezt a legutóbbi kimaradás. Kiment a villany, s abban a minutában nem volt fűtés, nem volt meleg víz, és nem lehetett főzni, sütni sem. Mert hiába van gázkazán, a termosztát villannyal működik, a tartalék villanyradiátorokkal nem sokra mentünk. A meleg vizet villanybojlerben tartjuk, s a villanyrezsót kicserélni sem volt még érkezésünk. Kályha pedig nem volt. Miközben a gyerekek összecsomagolták a dideregni kezdő unokát, s indultak vissza, én motorra kaptam, és elmentem arra a helyre, ahol a fontos információk begyűjthetők. Kérdeztem, tud – e valaki egy jó kályhást. Két hét múlva felvonult Zeller úr. És négy nap múlva tetején a büszke, barokkos díszoromzattal ott állt a Tolna megyéből átmentett, egyik csempéjének felírása szerint a simontornyai Kovács János által égetett, gyönyörű türkizkék csempéből épített kályha a nagyszoba sarkában. A jókora tűztér felett platni van, melynek vaskeretét Zeller Jóska édesapja gyártotta le pontos méretre, s amelyen bőségesen elfér minden szombaton a nagylábas húsleves, ami épp úgy fő, gyöngyözik, szépen, lassan egyenletesen itt, ahogy az csakis sparhelt platniján lehető. A főzőlap

mögött kéklik a kályha tovább a plafon felé, hasában a fekete ajtós sütővel, alján a kísérletezés után véglegesült samott-téglával, minek köszönhetően soha nem ég oda benne a sütemény, tökéletesre sül a pizza, a rakott krumpli, és mindenekelőtt, amiben végre valóban péntek este helyezhető be a szombati sólet. A nagymarosi sváb iparosdinasztiából való Zeller József igazi mesternek bizonyult; szeretettel, gonddal, tökéleteset alkotott. És most ennek a kályhának kell hónapokig használatlanul hűlnie! A miatt a buta nyár miatt! Búcsúzóul hét végén elkészítem azt a gerslilevest, amit váci barátaimtól tanultam: két egész póréhagymát felkarikázok, és szintén karikázott zöldségekkel, fél kiló gerslivel, egy szálnyi kolbásszal együtt valami olajon megpárolok, fűszerekkel megbolondítok, majd egy cserépcsuporba deponálom át, fölengedem vízzel, lefedem, s a forró sütőbe csukom. Aztán a kályha tövébe kuporodom, s néha-néha egy-egy hasábot a tűzre vetve három-négy órán keresztül ott szomorkodom.

Ajándék – Le kellene venni ezt a külső faajtót. Takarja a látást – mondta Gold Jenő. – Majd ők leveszik, ha nagyon akarják – vonta meg erre vállát anyja, Malovecz Erika. Egy üvegezett erkélyajtónál álltak odafenn, és az üvegen át néztek ki, néztek alá kertre, bokrokra, fákra, vasútra, útra, házakra, falura, falvakra, folyóra, erdőre, hegyekre, várra, égre. December közepe volt. Mindent hatalmas hó lepett. 1986-ot írt, akinek ilyes dolgokat szokása írni. Abban az évben fordultak át visszakozhatatlanul – hiába voltak azok jól eltervezve, eldöntve – bajra a dolgok. Az alapdöntés, amely végül mindent eldöntőnek bizonyult, az az volt, hogy együtt maradnak, hogy együtt egy lakásban élnek tovább. Hiába halt ki Aranka nagymama a Horvát utcai lakásból, ahová mehetett volna az egyik Gold gyerek. Hiába hozott magával Gold Jenő új asszonya egy odahagyott férjtől kapott garzont, ahonnan szintén lehetett volna kezdeni valami önálló életet, hiába. Ők úgy döntöttek, hogy maradnak. Súlyos döntés volt, nem is életre, de halálra szóló. És nem is egyre tán. Bedobtak mindent egy kupacba, a Ligetnél lévő nagy Gold-lakást, a Horvát utcát és a garzont – valamennyi tanácsi tulajdont képezett –, és hozzáláttak föllelni a nekik megfelelő egyenértéket. Olyan lakást kerestek, amiben elférnek szépen mind a hatan, heten, később nyolcan, sőt tízen is akár, együtt, de persze az elkülönülés lehetőségét is fenntartva majd. Egy legalább hat-, de inkább nyolcszobás, kies, kertes, belvárosi lakást kerestek tehát. Malovecz Erika, a lánya, Zsuzsa, és újdonsült menye, Vera több mint száz lakást, házat, lakot, hajlékot tekintettek meg pár hónap leforgása alatt, mire belátták: itt némi kompromisszum nem lesz elkerülhető. Ez a kompromisszum végül is egy kicsiny, ám háromszobácskás és

igen szép fekvésű kiskovácsi házban s egy hatalmas, egyetlen közös hallból nyíló négy jókora szobás Duna – parti pesti lakásban realizálódott. Megvolt a kert, megvolt a hét szoba is, csak nem egyben, ugyebár. Kitervezték az életük jövő folyását is, gondolták, Jenő és asszonya főleg Kiskovácsiban laknak majd, onnan járnak tanítani a budai iskolába. Hétvégeken kimennek majd Kiskovácsiba a többiek is, akiknek szintén van ott saját kis helyük, mint ahogy Jenőt és Verát is várja mindig egy, a Dunára és a Fehér Házra néző jókora sarokszoba. Együtt lesznek, s mégis külön. És ha majd jönnek a Zsuzsáé mellé Jenő és Vera gyerekei, hisz azon voltak akkoriban erősen, elférnek majd Zsuzsa lánya mellett sokáig egy szobában szépen. Szóval minden elterveztetett előrelátón és gondosan. Nemigen gondolták még, hogy az életben ez, az előrelátás, bizony bajos dolog, a legbájosabb dolgok egyike, ha nem egyenesen a legbájosabb. 1986. június 18-án, az iskolák végeztével kihurcolkodtak Kiskovácsiba mindannyian, július 30-án pedig óriási baráti segedelemmel megtörtént a nagy költözködés Pesten is. A rengeteg holmit plafonig stószolták az új lakás két szobájában, a többi szobában s a konyhában pedig – a Kiskovácsiból naponta bejáró Malovecz Erika vezényletével – kezdetét vette a felújítás. Erika úgy kalkulált, hogy szeptemberre, mikor a tanév indul – pedagógusok voltak valamennyien –, birtokba vehetik a renovált lakot. Nem kell ahhoz ismerni sem Erikát, sem a Goldokat, elég átélni egy korabeli lakásfelújítást ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogy mi történt. Bizony szeptember végén a Goldok egy romhalmazba költöztek bele. Laticeleken aludtak, lavórban mosakodtak, s reggelente félórákat bolyongtak korhadt párnafákon a poros nejlonokkal takart bútorhegyek között egy-egy gatyáért. A festők a zongorán tárolták a mázolnivalót, a fűtésszerelők úgy eltűntek, hogy télig nem is kerültek elő, a törmelékkel lepett zugokból azonban a

legváratlanabb pillanatokban dőltek ki IKV delegálta merev részeg parkettásmesterek. A lakás nem készült el soha, viszont Verának megfájdult úgymond a gyomra. Hogy ez már az volt-e maga, személyesen, vagy csak később ebből fejlődött ki a rák, annak válaszolásával az orvostudomány máig adós. Az ez évtől végképp dologtalanná vált Gold Mihály páratlan jeleneteket produkált, majd a szilveszter előtti napon elcsöndesedve, hamuszürkén bukkant elő a vizesblokkból. Még aznap bement a Jánosba, elsején előadta otthon a tényállást, és két hét múlva már a kés alatt feküdt. Erikának a lábán sarkantyúk képződtek, talán a későbbi csontáttétek első jeleként, mindenesetre nem bírt járni gyakorlatilag, de persze járt, mert muszáj volt járnia. Irányította a munkálatokat, közben tanított az egyetemen, vezényelt egy-egy építkezést Szigethalmon, Cegléden, Lacházán és Ráckevén, és két-három naponta kiautózott, és naponta többször kitelefonozott Verőcére biztosan. Egy szép, emeletes villaépület átalakítása folyt a tervei szerint az év tavaszától ott. A házat az öregek barátai, Gyuri és Márta vette. Ők muzsikusok voltak, azok ma is, és maradjanak is még sokáig. Egy Rózsa utcai földszinti lakásban megejtett negyvenévnyi vakoskodás után megpróbáltak egy szép lakó- és alkotóházat kialakítani maguknak. Sok mindenhez értettek, de az építkezés, anyagbeszerzés, mesterek instruálása, mozgatása, kordában tartása speciel nem volt szakterületük. Minden Erika gondja lett. De ő szívesen vállalta ezt a gondot, mert szerette barátait, és mert szerette nagyon a házat is. Ő, az építész, maga tervezte házban nem lakott soha. De örült, ha másnak jót és szépet tervezhetett. És most örült nagyon. Ezért is bántotta, hogy otthon mind erősebb lett a morgás Verőce miatt. Merthogy minden reggel megszólalt a romhalmaz valamelyik zugában a telefon, és a kagylóban Márta kétségbeesett hangja szólt, az bizony igaz. De hát Erikát ez nem bántotta, zavarta, ő indult máris, Tüzép-telepet, tanácsot, víz-gáz- és mindenféle más ügyeket ejtve útba a Dunakanyar felé. Szívügye lett a ház. Talán hogy megértessen valamit, azért vitte el magával azon a

decemberi reggelen Gold Jenőt. Lenn álltak meg, és az ösvényen indultak egymásba fogódzkodva, csúszkálva fölfelé. A bosszús, fáradt Jenő szeme előtt lassan bontakoztak ki a tornyos épület körvonalai az elvadult növényzet közül. Benn még meglehetős volt a fölfordulás, Mártáéknak sem volt sok szerencséjük a mesterekkel. De a lépcső már készen állt, fölmehettek azon a fenti szobákhoz. Erika büszkén nyitott be a legnagyobba, amelyet Gyuri dolgozószobájának szántak. Büszkén mutatta a maga tervezte, falba mélyesztett polcrendszert, amely előtt hatméteres asztallap húzódott végig. – Látod, itt ki lehet tenni, végigrakni, rendszerezni a dolgokat – mutatta. Aztán odaléptek az üvegezett erkélyajtóhoz, s az üvegen át néztek ki, néztek alá kertre, bokrokra, fákra, vasútra, útra, házakra, falura, falvakra, folyóra, erdőre, hegyekre, várra, égre. December közepe volt. Mindent hatalmas hó lepett. Aztán visszazsiguliztak a félig kész és már soha el nem készülő pesti lakásba, a gondba, bánatba, bajba. Több mint tizenöt év telt el azóta. Gold Jenő most ott áll az üvegezett erkélyajtónál, mögötte a polcrendszer az asztallal, ahová végig lehet rakosgatni majd a dolgokat, áll odafenn, s az üvegen át néz kifele, néz alá kertre, bokrokra, fákra, vasútra, útra, házakra, falura, falvakra, folyóra, erdőre, hegyekre, várra, égre. December közepe van. Mindent hatalmas hó lep el. Ő pedig kinyitja az erkélyajtót, leemeli a faajtó egyik szárnyát, ami takarta balra a látást, és aztán ugyanúgy le a jobb oldali szárnyat is, és az egyik ajtóval a kezében indul lefele.

Gyufacímke – gyűjtemény Nyár elején volt utoljára az istállóban. Az ő istállójában. Az ő volt istállójában. Az ő első és alighanem most már az utolsó istállójában. De nem engedhette meg magának az elérzékenyülést – senki sem kényszerítette a ház-, a helycserére, maga döntött így, minden habozás nélkül mégpedig. Az volt az utolsó fuvar, már az új tulajdonos kegyelméből lehető, vételár ki volt fizetve, elvben már minden az új gazdáké volt. Már legalább tíz menetben lett az elmúlt másfél évben szállítva holmi. Ami fontosnak találtatott, az már átvándorolt az ország túlfelére. De még mindig rengeteg cucc, kacat maradt, mindent idehordtak nyolc év alatt, azt hitték, ez a ház már végig kitart. Rossz érzéssel, kelletlenül matatott a rengeteg használhatatlan lom között. Minden egyes darabhoz fűzte valami emlék, mindent tudott mindenről. Mindentudó volt, legalábbis az istállóban. Legszívesebben elrohant volna akkor. Téblábolt, matatott, kínjában kinyitotta a nagy szekrényt, amit Békés Pali sózott rájuk egyszer. Nézte, mi van odabenn. Egy nagy kartondobozra lelt. Kinyitotta, s látta rögtön, igen, ez a gyufacímke-gyűjtemény, az anyai gyufagyűjteménye. Kiemelte a dobozt, s fellökte az udvaron álló autóba, az ócska fodrászszék, a nagy zsírosbödön, a repedt disznómosó tekenő tetejére. Az új helyen kipakolta aztán, ide tette, majd oda a dobozt, ami mindig útjába került, amibe mindig belebotlott valahogy. Végül most nyár végén leült egyszer kinn a kerti asztalnál, és végigbogarászta a gyűjteményt. Vigyázz az utcán! Szegedi Gyufagyár. A nagy dobozban egy tucatnyi nagy gyufadoboz volt, olyan díszdobozban, amelybe tíz-tíz normál gyufaskatulya fér. Pár lépés a határ. Izgalmas magyar film. Öt ilyes közepes dobozban ömlesztve préselődtek ezrével az alighanem fáradságos munkával leáztatott, illetve újonnan beszerzett, „postatiszta” címkék. Fejlesszük gyermekeinkben a

segítőkészséget. Magyar Vöröskereszt. Nyolc nagy dobozban – láthatóan külön gyűjtőknek gyártott – tematikus kollekciók voltak, tíz-tíz teli kicsi skatulya mindegyik nagyobb dobozban. Szpicski. Tanci narodov. Az apraja között is mindenféle sorozatok mutatkoztak: állatos sorozat, mosószeres sorozat, Tungsramsorozat. Megfeketedett régi lámpáit cserélje ki új izzólámpára! Egy sor címke munkavédelmi tanácsokkal szolgált direkte és kizárólag a bányászok számára: Korszerű vágatbiztosítás, nagyobb biztonság. Kétféle volt a gyufa, emlékezett erre maga is: 30 filléres és 40 filléres. Ideál mosópor. Volt önnönmagát reklámozó gyufacímke is, mely nagy betűkkel hirdeti: Béke gyufa. Gyufaipari Vállalat Budapest. A gyűjtemény szépen demonstrálta, hogy merre mozgott muzsikus apjuk egykor: a hazaiakon túl a szomszédos – akkor baráti – országok címkéi voltak nagyobb tételben. Zemedelci Pomozte pori svozu dreva. Kevés a német, a francia, a finn címke, több viszont a kínai, japán és indiai. Akadt iráni is pár. Dolgozóknak dolgozóktól, méterárut Atex boltból! De mindenekelőtt és minden mennyiségben a nagy Szovjetunió gyufacímkéi mutatták, merrefelé esett a legtöbb vendégszereplés. A megboldogult Szovjetunióban különösen komoly kultusza lehetett a gyufának. Cselovek v koszmosz! Szlava szovjetszkoj nauke! A tematikus kollekciók többsége onnan származik. Tiszta udvar, rendes ház. A legtöbb címke a hatvanas évek elejéről való. Talált bombát kerítsd körül! Jelentsd a tanácsnál! Akkor fából készült szál is, doboz is. Radion mindent mos. Úgy látszik, abban az időben hatalmasodott el anyánkon e szenvedély. Ne tüzeljük el a papírt, átveszi a MEH! Meg persze akkor utazott apjuk leginkább. Gyümölcsözik a pénze takarékban. Harmincöt és negyven között, ereje teljében volt anyjuk akkoriban. Sütéshez Liga margarin. Mire el nem ment az idő, az a drága, pótolhatatlan, visszahozhatatlan idő! Jelentkezzünk évente rákszűrésre. Hát igen. Mennyit vándorolt ez a gyűjtemény. Kezdte a Bakáts téren, onnan ment Wekerlére, majd az Ajtósi Dürer sorra, a Balassi Bálint utcába, aztán le Tolna megyébe – ott el is rágtak belőle az egerek pár száz darabot –, s most a Dunakanyarban időzik

értelmetlenül. Sokat bír, aminek nincsen értelme semmi. Felstószolta a gyűjteményt az egyik szobában egy polcra. Kerülgette még pár hétig. Spekulált, mi legyen vele. Aztán gondolta, megírja, ír róla valami rövidet, megörökíti így a gyűjteményt, s elégeti aztán. Végül is ennyi a dolgok dolga a világon, hogy meg legyenek írva. Most vasárnap egyik lánya rágyújtott egy doboz gyufa segedelmével, majd a dobozt szórakozottan az asztalra vetette. Ő fölvette a skatulyát, nézte a címkét, látta, hogy egy kínai gyufa a múlt század közepéről. Megvonta vállát: így is jó.

Vendégkacsa Az ember néha vendégfőz. A vendégfőzés is többféle, persze. Van, hogy az ember elmegy vendégségbe, és ott a konyhában fölkérésre produkálja magát. Ennek azonban egy gyakoribb alfaja, amikor az ember a tőle frissen levált leszármazottjának megfőz segítőn. Kényes ügy ez is. Az ember például elhatározza, süt nekik egy kacsát. Ahhoz mindenekelőtt kacsát vesz. Azon nem is spekulál sokat, nem gondolja, hogy a fiataloknál éppen kacsa lenne. No, de attól tart, más sincs. Elképzelhető, hogy hibádzik ez vagy az. Így aztán az a legokosabb, ha a vizitet teljes nagybevásárlás előzi meg. Fölmálházva megérkezik a fölmenő, kipakol és rendet rak. Szótlanul. És ez a legfontosabb ebben a főzésben. Hogy nem kell szólni, morogni, zsörtölődni. Mit nem kell?! Nem szabad! Tilos! Szigorúan tilos! Nem mondja az ember, hogy miért nincsen elmosogatva már megint, hanem elmosogat. A frizsiderbe benézve, nem szörnyed el, amikor ráköszön a két hete saját kezűleg oda helyezett lucskos káposzta, melynek felületét most szép fehér penész lepi már. Nem kezdi az ember mondani, hogy hányszor mondta, hogy kanalizálni kell, most már nem kell mondani semmit, hanem csak a szemetesbe kell csúsztatni a moslékot és elmosni a tálat aztán. Szótlanul. Ugyanígy eljárni némán a sárgult tejfelekkel, összeaszott főtt tészta csimbókokkal, félbeharapott ráncos virslifelekkel. Miután az ember kitisztította és előkészítette a terepet tehát, nekilát. Mindenekelőtt utópucoljuk az állatot, lenyesegetjük róla a feleslegesnek ítélt alkatrészeket, s kiürítjük a belsejét, hogy aztán azt bedörzsöljük sóval, majoránnával és begyömöszöljünk oda egykét almát, esetleg hagymát, de az nincsen, nem baj, nem baj, ha nincs, legyen az már az ő dolguk. Ezután megpirítjuk, megkapatjuk kicsit az állatot egy alkalmas öntöttvas lábasban, föltéve, ha a fiataloknak vettünk már ilyet. Nem kell szólni, hogy miért nincs olaj, hogy hányszor mondtuk már, hogy olajnak mindig lennie kell, nem kell

szólni semmit, nem fontos pont olajon megkapatni azt a kacsát, valami zsiradék, vaj, margarin, pöre csak akad azért, de megteszi a víz is, a kacsa úgyis kiadja majd a zsírját. Ezután aláöntünk a kacsának valami húslevet, aláöntenénk, de persze nem lelünk a fagyasztóban egyetlen doboz húslevet sem, hiába taráztunk a múlt héten négy dobozzal is, hiába mondjuk, hogy húslének mindig lennie kell, pontosabban nem mondjuk, megteszi a víz is, meg narancslé mindenekelőtt, meg mindenféle gyümölcsözet. Betesszük a sütőbe a kacsát aztán, persze előbb kitakarítjuk a sütőteret, mert ott egy felejtett serpenyőre leltünk, amelyről csak annak hirtelen mozdulattal történő kirántása után derül ki, hogy színültig volt fasírtmorzsás, sötétbarna olajjal. Amíg a kacsa párolódik, szótlanul lemegyünk krumpliért. Visszajőve, föltesszük hajában főni, megforgatjuk, meglocsolgatjuk a kacsát, visszafedjük, hadd puhuljon, aztán se szó, se beszéd lemegyünk borért. Visszajőve megforgatjuk újfent a kacsát, meglocsolgatjuk borral, figyeljük puhul-e, puhul. Lassan rátérünk a sütésre, mert ez a kacsának a lényege, hogy puha legyen belül, de a bőre meg egészen ropogós. Keresünk egy alkalmas ibriket és nem morgunk közben, hogy miért nincsen egy alkalmas ibrik, mert egy alkalmas ibriknek mindig kéznél kell lennie, barátságos arcot vágva keresünk egy akármilyen üveget, tálat, tégelyt és abban, ha találunk, elkeverünk mézet, bort, narancslevet, fűszereket, amit szótlanul szedegetünk le a tűzhely mögül s nem csóváljuk a fejünket, hogy hiába tanítottuk, hogy a fűszerpolc ne legyen a tűzhely felett, mert ott meleg van és pára, és zsír, s a fűszerek elromlanak ott, üvegjüket pedig belepi a kosz. Hallgatunk, akár a krumpli, ami megfőtt közben és amit meghámozunk, egy tepsibe belecikkezünk, rászedünk zsiradékot a kacsa alól s félretesszük, hisz nincsen két sütő. Figyelmesen, a végén már kétpercenként kenegetve a szósszal aranylóra, ropogósra sütjük a kacsát. Közben, vagy már elébb egy kislábosban borban felfőzünk két-három darab alaposan meghámozott és fölaprított narancsot, ahhoz is tehetünk mézet, narancslevet, miegymást s a végén egy kis keményítőt, ha van, de ha nincs, akkor se szólunk, mert annyi

mindent láttunk már, hogy mi lett az ilyen szólásokból, azt hiszi az ember, hogy ilyenkor már nem lehet elrontani semmit, pedig dehogynem. S miközben kiszedjük a kacsát, s gyorsan a forró sütőbe toljuk a krumplit, azt is gyönyörűre sütjük, végigvesszük, hogy hány ilyet láttunk már, hogy ilyenkor esik meg a baj, hogy ilyenkor válik kényszeredetté a vasárnapi ebéd, ilyenkor ritkulnak meg a telefonok, s röpülnek el tálak és lábasok és romlik el annyi minden. Mikor kész, átmelegítjük még egyszer a kacsát, és gyorsan, nem elfeledkezve a szószról, feladjuk az egészet. Ha odafigyel az ember, nem lehet elrontani. A kacsát.

HAZAGYŰLÖLET

Egy mégegyember Özvegy Balog Pálné, vagy ahogy otthon mindenki szólította, Mamka, nyugdíjas tanítónő volt. Azért csak volt, mert meghalt. Idén halt meg, április 21-én, vasárnap délután, hetvenkét éves korában. A szomorú eset még az újságokba is belekerült, igaz, a híradások nem említettek nevet. Rengeteg hír merült, került, kerengett föl akkoriban, az apróbbakra nemigen jutott a közfigyelemből. Pedig az a halál nem közönséges halál volt, nem természetes halál, hanem gyilkosság volt – még akkor is, ha nincsen a világon olyan bíróság, amely ezt konstatálta volna. Amúgy az a vasárnap is úgy indult, mint hosszú évek óta a többi. Az ebéddel. Pontosabban: az a vasárnap is akörül forgott, az ebéd körül, mint a többi vasárnap, hosszú évek óta. Még pontosabban: akörül látszott forogni. Egészen pontosan: forma szerint akörül forgott, de lényegét tekintve az az ebéd, az az utolsó ebéd más volt, mint a többi. Egész más. Már szinte nem is volt ebéd. Pedig látszólag, mondom, olyan volt, mint máskor. Több mint hat éve már, mióta Mamka Matyi fiának anyósát elütötte az autó, Mamka adja a vasárnapi ebédet. Addig felváltva adták. Most Mamka adja, de segít neki mindig ennek az elütött anyósnak a húga, Ilonka, aki, akárcsak Mamka, egyedül él, és akivel nagyon összebarátkoztak az évek során. Csak a mosogatás tekintetében merülnek fel közöttük néha differenciák, amiket megelőzendő, Mamka lehetőleg nem is engedi Ilonkát mosogatni már. Ilonka érkezett most is elsőnek, már reggel kilenckor. Együtt készítettek el mindent, jól össze voltak szokva már. De a főnök Mamka volt. Dél körül, több részletben megérkeztek a többiek. Előbb a Matyi fiú és asszonya, Jutka, majd Matyi bátyja, Péter, annak felesége, Klári, a két gyerek, Karesz és Szonja, és ez utóbbinak pösze barátja, Kelemen. Jött még továbbá Klári mamája, Joli néne, akivel Péterek egy fedél alatt laktak, és aki szintén természetes velejárója volt a

vasárnapi ebédeknek. Joli néne – így kell mondani: néne – nagyon kedves öregasszony volt, tök süket, és felvidéki származék. Mamka szokás szerint övéit valami zakuszkával, falatokkal fogadta. Ez alkalommal körözöttet kutyult ki már előző este, liptóiból, vajjal, tejfellel, köménnyel, sóval, cecei pirospaprikával, kis szardellával, sörrel, apróra vágott lila hagymával. Ez volt a fővonal. Mert Mamka családi körözöttje elágazó körözött volt. Mivel ugyanis Jutka nem bírta a köményt, így neki, mielőtt az belekerült volna, külön kiszedett Mamka egy adagot. Szonja viszont a hagymát nem szenvedhette, úgyhogy neki készült egy ennek megfelelően sterilizált porció. Matyi részére viszont dupla adag hagymával kevert, méregerős, zöld, hegyes paprikával megrakott körözött került egy féltányérnyi kiflikarikára föl. Aztán jött a leves, zöldbableves. Mégpedig háromféle. Mert Klári franciás konyhát vezet, őmiatta tehát egy adag úgy készült, hogy vajon megpárolta Mamka a zsenge és szigorúan haragoszöld babot, húslével felöntötte, tejszínnel, tojássárgájával legírozta, és meghintette egy kis petrezselyemmel, hogy mégiscsak legyen valami benne. De a két fiú egészen más zöldbableveshez volt szocializálódva. Nekik Mamka mindenekelőtt egy jókora, húsos karajcsontot főzött kis borssal, babérral, sóval össze. Mikor félig megpuhult, hozzáadta a babot, két szem krumplit, kis répát, zellert, de főleg sok babot, s amikor jó puha volt, paprikás rántással berántotta a levest, kicsit megecetezte és tejföllel adta. A fiúk még a maguk tányérjába belevagdostak egy-egy fél cső méregerős hegyes paprikát is. De ott volt még Joli néne. Őneki Mamka vízben tette föl a babot, és beleejtett egy egész marék bazsalikomot. Kicsit sózott, borsozott, s mikor a bab megpuhult, egészen vékonyan berántotta. Ez tulajdonképpen bazsalikomleves volt, amiben úszkált némi bab is, de annak egészen elsőrangú. Rántott csirke jött azután, régi szokás szerint. Persze Klári prézliiszonya miatt egy mellet párizsiasan sütött ki Mamka. Hiába, ha egyszer Klárinak előjönnek a szeplői a prézlitől azonnal. Újabb

szokás szerint azonban nem csupán csirke volt, de rántott karfiol és rántott patisszon is. Szonja ugyanis nem eszik húst. Hát, ha nem eszik, ne egyen. Őneki zöldségek lettek kirántva tehát. Mondhat ni, hogy tököt evett tökkel ő. A köret a rántott ügyekhez ugyanis tökfőzelék volt egyebek között. (Mert egy kis rósejbni – Péter fiának, a komisz Karesznek kedvence! – és egy kis rizs is – Klári miatt – került az asztalra azért, hogy a salátákról és savanyúkról ne is szóljunk.) A tökfőzelék fele kapros, fele bazsalikomos volt. Ugyanis Szonja barátja, aki egy fél éve szintén állandó vendég az ebédeken, Kelemen, egy kellemes menedzser szakos egyetemista, nem szenvedheti a kaprot. Ő tehát a főzeléket bazsalikommal kapja, mert arról nem tudja, mi az. Végül sajt következett és gyümölcs. Klári miatt volt camembert és rokfort, nem hiányzott Péter kedvence, a Pannónia, Matyinak volt bor, fehér, kristályvízzel, Péternek behűtve két üveg Dreher, a gyerekeknek ájsztí, Klárinak pedig egy üveg Kombucha, amiből, mikor az asszony töltött magának, akkor Matyi mindig szörnyedve fordította el fejét. Azelőtt. Mert ezen a vasárnapon, ezen az utolsó vasárnapon senki nem törődött a Kombuchával, se a tökkel, se semmi mással. Már az előző két ebéd is más volt, mint a többi. Na jó, a két héttel előbbi, az április 7-i ebéd, az még hasonlított kicsit a régi ebédekhez. Vitatkoztak a fiúk, az asszonyok, ugratták, cukkolták egymást, ahogy mindig is tették ilyenkor. De azért kicsit feszesebb volt a hangulat már. Aztán lementek szavazni. Mamkát Matyiék vitték le az ő szavazókörébe, és vissza is fuvarozták, persze. De a következő vasárnap, hiába igyekezett Mamka, hiába készített egyiknek töltött paprikát bogyiszlóiból, másiknak rántott sajtot, harmadiknak oldalast, hiába – elszabadult a pokol. Üvöltött mindenki, aztán csak sziszegett, és végül hallgatott. 21-én aztán csend lett. Akkor már csak hallgatás volt. Körözött, zöldbableves, rántott dolgok, sajt és hallgatás. Síri csendben ment az ebéd le. Senki egy szót se szólt, csak evett komoran.

Utána Péterek mondták, Mamka velük megy. Mamka mondta, miért, múltkor is Matyiékkal ment, de azt mondták: éppen azért. És Péter elvitte anyját, a még egy embert a szávazókörzetbe a Forddal. Mamka a fülkéből kijövet esett össze, még a függönyt is letépte magával. Éppen volt ott egy orvos, az is hallotta, ahogy Mamka ennyit tudott már csak hörögni: – Még szerencse, hogy elmosogattam.

A keresztes háborúk történetéről Tanár koromban, mikor ide, a keresztes háborúkhoz értem az anyagban, bizony mindig zavarba jöttem. Mégiscsak második gimnazista, tehát tizenhat éves gyerekekről van szó, gyerekekről, akiknek még elsősorban a jót kell tanulniuk. Ők még ráérnek megtudni, hisz megtudják úgyis, milyen az élet, s milyen volt az, amióta csak világ a világ. A történelemben persze ritkán adódnak fölemelő percek, ha igen, úgy azok békés idők, a dolgos hétköznapok leginkább, amik egyrészt ritkán adódnak, másrészt nem olyan érdekesek, mint a fölkelések, puszítások, csaták. És ha fölbukkan is egy-egy szép pillanat a múltból, mi már tudjuk, hogy mi történik majd utána. Mivé fajult a nemes eszme, a tiszta cél. Mert fajulás nélkül évezredek óta nem lehetett megúszni semmit. Mellesleg ez mostanság illusztráltatott az új teátrumban is. De a keresztes háborúk históriája, ha lehet, a többi történelmi eseménynél is elborzasztóbb. E majd két évszázadon át folyamatosan zajló eseménysorozatban igencsak bajos bukkanni egyetlenegy szép, fölemelő, lelket nemesítő momentumra is. Kezdődött az egész az 1095-ös clermonti zsinattal, amelyen II. Orbán pápa a keresztény világot a Szent Sír fölszabadítására szólítja fel. De már el lehet gondolkodni ezen is: háborúra, ölésre felszólítani a keresztényeket, akiknek tanításában oly nyomatékosan szerepel a „Ne ölj!” kitétel. Na jó, ezt még meg lehet magyarázni, mint ahogy meg is tették szorgosan, gondosan, számos tudós, pap, költő, művész és trubadúr szolgai segedelmével. De hogy ezen felbuzdulva az összegyűlt seregek rögtön, már indulás előtt, még otthon elkezdjenek pusztítani s rabolni – ez már nem éppen elegáns. Még akkor sem, ha a leöltek zömmel zsidók voltak. Akik megérték a pénzüket, nyilván. No de mégis, az talán túlzás, ami történt velük.

Hogy ki lettek irtva ugyanis. A gyülekező hadak 1096-ban először a kölni zsidókat hányták kardélre, majd Emicho gróf vezetésével Mainzra rohantak. Itt a zsidóság a teljes – nem csekély – vagyonát adta a helyi püspöknek oltalomért cserébe. A püspök az adományt köszönettel fogadta, de aztán, nagyon sajnálta, nem tudott segíteni. A palotába zúduló keresztesek csak azért nem tudtak teljes munkát végezni, mert a zsidók többsége öngyilkos lett, de előbb elvágta saját gyermekének torkát, megölte tulajdon anyját, asszonyát. Úgyhogy a lovagoknak inkább csak a vértengerben vonaglók utólagos kaszabolásának öröme jutott. De hát ez már csak vég volt, valaminek a vége. Mert minden vég kezdetét veszi valahol. És a históriák bizony beszámolnak róla, hogy a barbár tetteket barbár szavak előzték éveken, évtizedeken át. Aztán már az első, az Amiensi Péter vezette parasztsereg útja sem volt fölemelő esemény: ugyanis rögtön az elején, még a saját honban fékevesztett rablásba fúlt, s ez a jellege a hadjáratoknak később abszolút konstans is maradt. Némi nemzeti büszkeséggel lehet itt megemlíteni, hogy a hazánkat is útba ejtő eszeveszett rablóbandát a mi Kálmán királyunk rendszabályozta meg. A parasztsereg tagjainak többsége el sem jutott a Szentföldig, aki pedig eljutott, az is csak azért, hogy ott pusztuljon el nyomorultul, szomjan, éhen, ritkábban a pogány fegyverek által. A lovagi sereg viszont 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet, ami szép teljesítmény tagadhatatlanul. De amit az elfoglalt városban rendeztek, arra már bizony borzadva néz vissza ezer év után is az utókori ember. A Barbarossa Frigyes vezette hadjárat teljes kudarca sem lélekemelő: Jeruzsálem el-, a jeruzsálemi király fogságba esett, a segítségre siető Barbarossa Frigyes 1190. június 10-én a Szalef folyóba fúlt. Kiderült, hogy az egész vállalkozás egyetlen erős ember létén alapult: a vezérét vesztett sereg szétesett, többen öngyilkosok lettek, s még többen áttértek az ellenség iszlám hitére. És hogyan lehetne ártatlan gyerekek előtt pironkodás nélkül beszélni arról az esetről, mikor a velenceiek csak azzal a föltétellel

szállítmányozták át a keresztes hadakat a tengeren, ha azok beveszik ősi rivális-városukat, Zárát, hogy aztán azt átadják nekik, velenceieknek. S az üzlet nyélbe is üttetett, Zára pedig elpusztíttatott. A keresztes seregek elfoglalták a keresztény kollégájuk, a mi Imre királyunk városát, és átadták azt a velenceieknek, afféle révpénz gyanánt. 1204-ben, Bizánc elfoglalásakor csak a jeruzsálemi képeket lehet újra fölidézni. De ne is részletezzük, borzasztó volt az egész. Ha történtek is átmeneti sikerek, kisebb szerzések, foglalások, dicső vitézi tettek – ami az egészet áthatotta keresztül és kasul: az a szakadatlan rablás volt, harácsolás, vagyonok gyarapítása és lelkek mérgezése. Ármány, átverés, gátlástalanul csalás a tőrbe, zsarolás, hitszegés, hitetlenség és hitvány árulás. Szövetségesek cinikus kihasználása, majd eldobása, megsemmisítése, likvidálása. Bajtársak fölhasználás utáni elzárása. S mindeközben zengedeztek magasztos szavak, himnikus zenék, szent lózungok szakadatlanul. Borzasztó volt, ha nyolcszáz éve volt is. S mégis: bocsássuk meg az ő vétkeiket. Oly rég volt az egész. Higgyük el, hogy nem tudták, mit cselekszenek, higgyük, hogy sokukat őszinte jó szándék vezette, higgyük, hogy megbánták később a bűnöket. Különben is, amilyen az élet, e sok szörnyűségből is fakadt jó: a kereskedelem föllendült, látókör kitágult, kultúrák találkoztak össze. Szívünkből tűnjön hát minden harag, ha lapozgatjuk a história ezen sárgult lapjait. Majdnem minden harag. Mert egy dolgot azért nem lehet megbocsátani, vagy legalábbis nagyon nehéz. Az a dolog pedig: a gyermekek hadba vonultatása volt. A gyermeksereg harcba kergetése. A végén, mikor már látszott, hogy minden veszve van. Akkor, 1212-ben a gyermekekre rontani, fanatizálni őket és értelmetlen, hazug háborúba vinni.

Ez az, amire nyolcszáz év után sincsen bocsánat.

Akasztatás és olimpia Olvasni jó. Nagyon sok okból az. De én most csak egyet mondok: aki olvas, annak nem kell annyit írnia. Az rájöhet arra, hogy mennyi minden van megírva már. Mondhatni: a legtöbb dolgot már megírták előttünk. A hírlapíró pedig különösen jól teszi, ha olvas. Akár régi hírlapírókat is. Mert igaz lehet, hogy nincsen ódonabb a tegnapi lapnál, de a tegnapelőtti, az letehetetlen. Nincsen aktuálisabb, „izgalmasabb, mint a tegnapelőtti újság. Nekünk külön szerencsénk, hogy a magyar hírlapirodalmat – kényszerből vagy sem, már közömbös – a legnagyobb magyar írók is művelték. Az ő, újságba írott cikkeik gyakran kötetben is kijöttek, önálló életre keltek, s tanulmányozhatók folyamatosan ma is. Hadd hozzak föl példának két írást, cikket, amelyet bármelyik polgári lap leadhatna változtatás nélkül, vagy minimális korhoz igazítással ma is – pedig mindkét cikk évtizedekkel ezelőtt íródott. Az elsőre építészmérnök barátom hívta föl a figyelmem. Ez egy 1927-es vezércikk, amely könnyen hozzáférhető, több kötetben is megjelent azóta. A címe: Akasztatunk. Jó cím, ugye? A cikk idilli képpel indul. A szerző falusi kastély mézszagú verandáján ücsörög, és méláz boldogan. Ám a kert végéből öregasszony mérges károgása riasztja váratlanul: „Azt is akasztani kellene.” És egy fiatal menyecske lelkesen helyesel: „Akasztani!” A történet ennyi, a többi a szép, igaz, szelíd írói okoskodás arról, hogy miért ez jön egy magyar ember, pláne asszony szájára rögtön: az akasztás. „…A fáradt, öreg szem előtt, amelynek az örök világosság hegyeit kellene már lesni a pár arasz mögött, ami még letipegni való az életörvényből, és a friss fiatal szem előtt, amelynek az élet nyíló kapujára kellene szegeződnie, akasztott ember képét lengeti a szél.”

Az író úgy érzi, ez az akasztani vágyás általános jellemző lett a honban. Ahol csak megfordul, kocsmában, hivatalban, csendőrőrsön vagy úri társaságban, mindenütt akasztathatnékja van a ma gyarnak. Pedig az nem sokat segít. „A háború is ölt, a forradalom is gyilkolt, az ellenforradalom is akasztott: és van-e egyetlen egy probléma, amit a vérontás esztendejei megoldottak volna? És van-e valaki, erős szavú, országot átérő hangú ember, aki misszionáriusságot vállalna a lelki kannibálok között. Melyik szószék az, ahonnan elkárhozással fenyegetik meg azokat, akik az akasztófát imádkozzak miatyánk helyett?… Ezek az akasztató szándékok, amelyek lépten-nyomon megütik a fülemet, énbennem mindig azt az érzést keltik, amit csöndes nyári délben a messziről jövő tompa égzengések. Szeretném, ha minisztereink fülét is megütnék, annak tán több foganatja lenne… csak ne utazzanak szalonkocsiban, ne vegyenek maguk mellé díszkíséretet, és ne bandériummal vonuljanak be a faluba, hanem egy kofferrel a kezükben és egy esernyővel a hónuk alatt. Próbáljanak meg kérdést intézni közállapotaink felől… Talán nem lesz kellemes a válasz, talán egy kicsit riadtan csavarják félre a nyakukat, de talán többet tanulnak belőle, mint mikor fehér ruhás lányok hintenek virágot a lábuk elé, és a szónok a kalapja fészkébe rejtett írásból a hazai ég üstökösei gyanánt üdvözli őket a fellobogózott állomás előtt.” Az indulatokat nem korbácsolni kéne, hanem okait megérteni, átérezni és orvosolni aztán – int Móra Ferenc szerkesztő úr szelíden, és persze hiábavalón. Azt gondolnánk, hogy magyar író a sportról, pláne olimpiáról érdeklődésre számot tarthatón nemigen értekezhetett. Tévedés ez is. Szabadjon ideírni egy, ha nem is nagy, de furcsa, súlyos, gondolkodtató magyar író 1936-os cikkéből, melynek címe: Az Olympiász tanulságai. (Az írást a szerző 1939-ben Püski doktor

gondozásában megjelent háromkötetes gyűjteményéből böngésztem elő.) Az író, akinek végső elkeseredését egyébként az a gesztus váltja ki, amellyel Hóman Bálint kultuszminiszter saját kezűleg segítette ki Csík Ferenc olimpiai bajnokot a berlini csarnok medencéjének vizéből, írásában vitriolos hangon átkozza azokat, akik a magyar sportsikereknek örülni mernek, akik nemzeti sikerként könyvelték el az olimpiai eredményeket. Mindenki kap apait, anyait, és nem maradhat ki „Galícia ideköpött szemete” sem a sorból. A cikkszerző szerint a sport kiöli a kultúrlényt az emberből, arról nem is beszélve, hogy végtelenül egészségtelen is, „bizonyos sajátos testi folyamatok agyonismétlése megtöri a test egészséges harmóniáját” és minimum szívtágulást, tüdőtágulást, visszértágulást okoz. „Kétségtelen, hogy ez a dühöngő sportőrület egyik legbetegebb, leghülyébb elficamodása a barommá visszarohanó emberiségnek… Mindenekelőtt jelenti ez a sporthisztéria egy irtózatos történelmi szádizmus rászabadulását az emberiségre. Azok a fiatal tömegek, melyeket ezekben a túlhajtó testi képzésben a mindenáron átgázolás, leöklözés, lerohanás pszichózisára nevelnek: ezt a tigris-hisztériát magukkal viszik az életharc többi terére is. Nem azóta durvult el eddig ismeretlen mértékben a közéleti harc, amióta a közélet aranyásói, gangsterei, analfabéta kalandorai a sportéletből szakadnak a nemzetek nyakára?… Mikor az állam legfőbb hatalmasai… így odasűrítenek minden himnuszt, ragyogást és dicsőséget némi rúgásra, öklözésre vagy egyéb kapálózásra, … természetes, hogy a tömegek tízezrei nem a könyvhöz, nem a Bartók-Kodály-bemutatókhoz, nem a magyar lélek mély megnyilatkozásaihoz csődülnek, hanem a szuszogáshoz, a lihegéshez, a kupánvágáshoz. A közélet a történelmi izombarmok vad Olympiászává válik, ahol az ellenfél, a vetélytárs mindenáron legázolása az

egyetlen törvény.” Lám-lám. Tételezhető olyan magyar ember, aki utálja a sportot, de még az olimpiát is. Mert a cikk szerzőjéről, Szabó Dezsőről sok mindent el lehet mondani, de azt bajosan, hogy ne lett volna nemzetben gondolkozó, igaz magyar ember. Az olimpiát mégis utálta. Talán még a zsidóknál és a sváboknál is jobban.

Egy ünnep emlékezete 1923. május 27-én a Vígszínházban kilencven magyar költő, író, képzőművész, előadóművész és muzsikus köszöntötte Osvát Ernőt működésének negyedszázados jubileuma alkalmából. A laudáció az egyik fölfedezett és nevelt, Füst Milán ötlete volt, aki a mind mélyebb lelki válságba süllyedő irodalmi „apjába” igyekezett erőt önteni ezzel. Osvát Ernő szomorú, fájdalommal bélelt ember volt mindig is. Fájdalom nélkül nem lehet megúszni. Minden komolyabb emberi mű fájdalomalapra épül. Egy kritikusi, szerkesztői életmű pedig már ab ovo a szomorúságon alapszik. Mert minden szerkesztő írni vágyott, és írni vágyik, míg él. Még a kivételek is el-elrévedeznek magányos perceikben a dolgon. A szerkesztői pálya kényszerpálya. Sovány vigasz, hogy a legtöbb pálya az. Sőt a legtöbb élet is. Jobb híján való. Többszörösen igaz ez Osvát Ernőre, minden idők legnagyobb magyar szerkesztőjére, aki mellesleg 125 esztendeje született. Ő is, a váradi értelmiségi – polgárgyerek írni vágyott, neki is fogott a munkának, miközben s miután végzett a nagyváradi és pesti iskolákkal. Voltak, akiknek tetszettek is talán regényei, novellái, versei. De ő nem tartozott ezek közé. Egy másíthatatlan döntéssel letétette magával a szerzői tollat, hogy azonnal kézbe vegye helyet te a szerkesztőit. Volt, maradt lelkében fájdalom, de azt beleölte, – fojtotta abba a határtalan örömbe, ami kitöltötte szívét amiatt, hogy legalább mások írnak. Minden gimnazista tudja, hogy Osvát főműve az általa szerkesztett Nyugat volt. Most, hogy sokunknak itt van kézügyében, most, hogy egykét kattintással átlátni, ki mit és mennyit írt ide, ki írt kiről, s kiről ki írt, most fogni föl csak igazán, vagy legalábbis újra: micsoda elképesztő dolog volt e lap. Ez a lap volt Magyarország. Az egyik. Az igazi. Ahogy Tóth Árpád Osvátot köszöntő versében írta: „Általunk lett e

zord és fénytelen / Ország a fényeseknek büszke mása, S Európa vak zugán a bús magyar / Nagyot s szépet csak általunk akar!” A másik Magyarország nem képviseltette magát a vígszínházi ünnepségen. Nem jelent meg ott semmiféle állami hivatalosság. Nem ült sem a zsöllyén, sem a páholyokban egyetlenegy állami tisztviselő, kultuszminisztériumi hivatalnok, egyházi méltóság, katona- vagy csendőrtiszt. A hivatalos Magyarország tollnoka által üzent. Az ünnepség előtti napon jelent meg az akkor fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában B. Hatvány regementje címmel Kenedi Géza cikke: „…a magyar irodalom, sőt az egész szellemi élet… kettőbe repedt. Innen maradtak a nemzeti hagyományokhoz hű írók (fejük Beöthy Zsolt) és művészek (elsejük Benczúr Gyula), túlnan pedig a jelenleg Bécsben üdülő B. Hatvány Lajos emberei, akik fölrúgtak minden eddig elért nemzeti tradíciót. Harci kakasuk Veigelsberg Hugó volt (Ignotus), keresztény cég – táblájukká pedig a Párizsból hazatért szerencsétlen Ady Endrét tették meg, akinek szép magyar szárnyalással indult költészete az ő kezükben csakhamar nemzetlenézéssé, sőt nemzetmegvetéssé alacsonyodott le… Ez volt Hatvány regementje, a Nyugat destruktív iskolája. Mása az irodalomnak, a Társadalomtudományi Társaságnak, mely a XX. század folyóirattal és a Galilei Körrel folytatja azt a borzalmas szellemi mérgezést, mely később egy csomó hülye keresztény támogatása mellett gróf Károlyi Mihály uralkodására, majd pedig Kun Béla véres és szennyes zsarnokságára vezetett. Most én ennek a szörnyű irodalmi mérgezésnek újjászületését látom… Holnap, vasárnap Ben Blumenthal Vígszínházában B. Hatvány Lajos destruktív pesti Haus regimentje, a Nyugat újjászervezett tábora, egy Osvát Ernő nevű destruktív író 25, 50 vagy 100 éves (mindegy) jubileumát síppal-dobbal, nádi hegedűvel ünnepli… És ez a nyugatos irány mindig megtalálta az aranyos keresztény

cégtáblát is. Előbb Ady, most Babits Mihály az, akit megtévesztett… Megérdemeljük mink a nemzeti és állami létet, kérem alássan méltóságos haza, ha a nemzeti lélek fojtogatóit nemcsak föltámadni engedjük, hanem ünnepeljük is?” Az ünnepséget nem lehetett megakadályozni akkor. Az est Móricz Zsigmond bevezetőjével indult, akinek 1908-ban novelláját Osvát kicserélte egy másikra, amit ő jobbnak talált, s aminek Hét krajcár volt a címe. Móricz fellépéséről így ír a krónikás, Gyergyai Albert: „…minden szavát, képét emlékét tomboló tetszés, mosolygás és könny kísérte… éreztük, lelkesen és remegve, hogy e testes, nyalka mosolyú s tiszántúli beszédű nótárius-külsőben maga a magyar géniusz ütött tanyát, és hogy benne békül majd egybe a magyarság minden ága, a falu a várossal, a szittya a zsidóval s Budapest a Tiszaháttal.” Sorra léptek a színpadra aztán a többiek: Babits, Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Tóth Árpád, Füst Milán, Fenyő Miksa, Schöpflin Aladár, Laczkó Géza, az Osvát által egy kicsit túlságosan is fölfedezett Gellért Oszkár, Nagy Endre, Molnár Ferenc, Szép Ernő. Fellépett Ódry Árpád, Jászai Mari, Gombaszögi Frida és Varsányi Irén. Bartók és Kodály Ady-dalaiból pedig Basilides Mária énekelt, Bartók Béla kísérete mellett. S mikor az ünnepség végén, Móricz hívó szavára az ünnepelt is megjelent a színen, „…vonakodva, zavartan, egy kissé majdnem bánatosan, huszonöt évi papság aureolájával sötét ruhája és fehér haja körül, s hallgatagon, mint Prospero, zengő szigete zenéjében – mindenki tudta, hogy szimbólumot lát, s szoruló lélegzettel tapsolt.” Osvát Ernő szimbólum ma is. Magyarország szimbóluma. Az egyiké. Egyébként a benne halmozódó fájdalmat az ünneplés ideig-óráig

enyhítette. Fájt neki minden, fájtak a folytonos harcok, felesége szerencsétlen sorsa, majd öngyilkossága, imádott lányának hosszú haldoklása és halála, amit ő már egy perccel bírt túlélni csak. De ez már részletkérdés. Osvát Ernő és az ő országa él és élni fog.

Az ellopott szó Első a szó. Ha az első szó lopott, az már rányomja minden későbbi tettre is bélyegét. A polgár vigyáz a szóra. A sajátjára. De a másét se lopja üptre. Polgár nem lop. Vagy igen. De akkor röstelli utána a dolgot legalább. S ha módjában áll, odébb kotródik aztán, meghúzza magát, csöndben marad. Nem kérkedik, hogy mily ügyesen lopott. A polgár örül, ha nemzetének fája végre virágzik. De nem hazudik több gyümölcsöt az ágra föl, mint amennyi valóban húzza azt. És végképp nem gyömöszöli saját zsebébe nagyját a gyümölcsnek. A polgár, ha felvitte isten a dolgát, akkor sem felejti el, honnan indult. Nem egy tornacsarnokkal állít emléket őseinek, hanem viselkedéssel. A polgár viselkedik. A polgár nem suttyó. Egy polgár igen ritkán ad el egy napon tucatnyi céget. De ha mégis megtörténik vele ilyesmi, az akkor is kizárt, hogy egy polgár ne emlékezzen arra, hogy cégeit kinek adta el. Aki ennyire szórakozott, az vagy beteg, vagy hazug. De nem polgár. Mellesleg: a polgár nem magyarítja az utcai cégtáblákat törvényi erővel, amikor ő a maga rengeteg cége közül magyar nevet adni szinte egyetlenegynek se bírt. A polgár ismeri anyanyelvét. Tudja, hogy hetente ülésezni, az nem azt jelenti, hogy háromhetente tenni azt. A polgár nem csinál viccet az anyanyelvvel. Mert az neki szent. Polgár nem csinál viccet a törvényhozással sem. Mert az is szent neki. Polgárnak, ha köztársaságnak polgára, nem szent viszont a királyi korona. Becses az, értékes, fontos, drága, idők végezetéig őrzendő gondosan. Múzeumban. Az új évezred Európájában egy magyar polgári kormány

hivatalnokának dolgozószobájában a falon nem a Trianon előtti Nagy-Magyarország térképe lóg. Mert azt félre lehet érteni. Pontosabban: azt nem lehet félreérteni. Ameddig lesz magyar polgár a földön, addig annak Trianon fájni fog. De a magyar polgár, aki európai is, tudja, hogy a döntés, és mindaz a rengeteg és fájdalmas változás, ami történt utána, alapjaiban már nem másítható. Legfeljebb úgy és olyan áron, ahogy azt déli szomszédaink tették. Kolozsvár, magyar polgár szívében mindig magyar város marad. De valóságosan már soha. Valóságosan azt lehet remélni, azért lehet tenni, hogy magyar város is maradjon, hogy legalább lakosságának húsz százaléka megmaradjon magyarnak. De ehhez az út nem a többi nyolcvan százalék bőszítésén át vezet. Polgári kormány nem állít hivatalt, amelynek egyetlen dolga rengeteg pénzért a kormányt eladni, mondván, hogy a kormány a haza. A kormány nem a haza, és a haza nem eladó. Polgár hazát nem árul. Polgár nem ad tanácsot nem polgári pártnak. Polgár szociológus nem ad pénzért tanácsot hatalomnak, miközben ugyanakkor „objektíven” a köz véleményét is kutatja. A polgár vagy tudós, független kutató, vagy pártnak zsoldos katonája. Tudja, hogy. a kettő egyszerre nem lehet. Polgári történész nem hamisítja szándékosan, tudatosan, szinte már kéjjel a múltat. Még sok, még nagyon sok pénzért sem teszi ezt. Polgári környezetvédő nem tartózkodik egy légtérben akárkivel. Még ha egy pillanatra miniszter is az az akárki. Polgári kormányban nem lehet miniszter akárki. Polgárember, ha egy képzőművészeti alkotás kerül a látóterébe, nem ragad pisztolyt azonnal, és nem lövi a képet szitává. Még akkor sem, ha a polgárember be van rúgva éppen. Polgár nem hord pisztolyt. A katona hord pisztolyt, a rendőr hord pisztolyt, és a bűnöző hord pisztolyt. Polgár nem. Polgár nem szereti a pisztolyt. Mert azzal ölni szokás. Azt pedig a polgár nem szeret. Az

nem az ő reszortja. Polgárember menetrend szerinti járattal utazik. A polgár közbeszerzési eljárások segedelmével, meghirdetett, nyilvános pályázatok győzteseivel építtet autópályát. És nem a papájával. A polgár vallásos. Vagy nem az. Hadd legyen ez az ő dolga. Magánügy. Nem állami. A kétféle ügynek szétválasztása minden polgári rend fundamentuma. Polgárnak a kultúra nem a hatalom cicomája, „nem az agit-prop. fegyvere, nem tűzijátékos csinnadratta, nem alkalom a politikai demonstrációra, nem a hatalomhoz való hűség felmutatásának eszköze. Polgárnak a polgári kultúra napi betevő. A polgár nem barátkozik, lehetőség szerint nem is érintkezik nem polgári elemekkel. Polgári miniszterelnök egyszer sem teszi tiszteletét nem polgári, sőt kifejezetten polgárellenes rádióműsorok szerkesztőségében, és közszolgálati televíziók élére nem helyez nem polgári publicistákat. Polgár száján nem hullik ki ilyen szó: striga. Polgár nagykövet nem értekezik külhonban arról, hogy kormánya tagjainak ereiben miféle-fajta vér folyik. Belhonban sem értekezik erről. Polgár nem hogy maga nem tesz ilyet, de szóba sem áll olyan embertársával, aki hazájának polgárait származás szerint szortírozza. Polgár sem köszönését, sem szavazatát ilyennek nem fogadja. A magyar polgár polgári Magyarországon szeret élni. Ezért polgári pártokat támogat. Még akkor is, ha egyikért sem lelkesedik teljes szívéből. Mert a polgári pártokkal is sok a baj. De azok a pártok, ha nehézkesen is, változnak. A polgár dolga ez is: még polgáribbá pofozni pártjait. A pártot nevelni kell. Különösen, ha az a párt hatalomra jut. A polgári párt nevelhető, a nem polgári nem nevelhető. A magyar polgárnak első dolga ez most: minden polgári eszközt latba vetve megakadályozni, hogy Magyarországon nevelhetetlen

párt gyakorolja a hatalmat tovább. Lehet, hogy ez sikerül. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a választók egy része nem szereti a polgári világot. Másik része nem veszi észre, hogy lopás történt, égbekiáltó lopás. Szónak, magyar szónak cinikus lopása. A harmadik rész pedig – csúnya a kifejezés, de csúnya a tény is – meg lett véve kilóra. S ez a három rész együtt többségre jut. Lehet. A magyar polgár akkor ellenzékben marad. Volt ilyen, van ilyen, lesz ilyen. Ez egy ilyen hely. Hol polgári, hol nem az. De ha most történik meg a már-már partot érő kompnak örvénybe taszajtása, ha most fordul Magyarország a polgári értékektől el, ha most lép ki önszántából Európából, ha most uszul neki szomszédainak, ha most hoz önnön fejére szégyent – az azért történelmi unikum lesz. Önerős Muhi, saját kezű Mohács, önkéntes Világos. Mert nincsen hozzá ellenség, se tatár, se török, se muszka. De a szót, az ellopott szót, azt visszavesszük akkor is.

Polgárjelölő Őszintén megmondom, hogy nekem rokonszenves a Granasztói György nevével fémjelzett mozgalom javaslata, miszerint a választásokig a magukat nemzeti érzelműnek hívő polgárok különböztessék meg magukat külsőlegesen is a kevésbé nemzeti érzelmű magyar polgároktól. Mindenekelőtt nagy tisztelője vagyok a Granasztói családnak, apa és fia könyveit egyaránt örömmel forgattam egykor, a magyar városiasodás históriájával foglalkoztak mindketten, a magyar polgárosodással, a magyar polgárral tehát, én már csak ezért sem hinném, hogy nem a tiszta polgári jó szándék munkált a kezdeményezés mögött, hanem – amint többen vélik – valami egészen más. Ha e vélekedőknek igazuk volna, akkor Granasztói nem volna egyéb közönséges magyar polgárárulónál. Ami képzelhetetlen, ugye. Végül is teljesen polgári dolog, hogy az ember vállalja meggyőződését. Természetes, polgári és mindenekelőtt: praktikus dolog. Nem kell annyit fecsegni, magyarázni, érvelni, vitázni, gondolkozni, spekulálni, mérlegelni, vívódni: elég egy pillantást vetni a másik kabátjára, s már tudjuk is: viselője jó magyar ember, avagy sem. Olyan jó gondolatnak tartom ezt, hogy egyenesen kiterjeszteni javallom. Igenis helyes lenne, ha társadalmi, politikai és a kulturális élet minden lényeges kérdésében elfoglalt álláspontunkat föltüntetnénk külsőleg is. Például, akinek tetszett az új Nemzeti Tragédiája, az hordjon nevető arcú jelvényt, akinek nem tetszett, az tűzzön ki lefelé görbülő szájút. Aki szerint Tocsik Márta bűnös, az tegyen a hajtókájára áthúzott T betűt, akinek viszont Schlecht Csaba fölmentése sérti az erkölcsi érzékét, az hordjon egy megkérdőjelezett fekete S-et. Aki viszont egyetért a bűnüldöző szervek ez üggyel kapcsolatos ténykedésével, az gallérján nyomatékosan két nagy S betűt viseljen. A szabadkőművesek nyakában lógjon

háromszögvonalzó, aki azt szeretné, hogy az szja négy százalék kal kevesebb legyen, az egy jól látható számjeggyel jelezze ezt, aki viszont a négyes metró építését kezdetné el haladéktalanul, az római számmal utaljon erre, nehogy véletlenül az előbbi csoporttal összekeverjék. Kis kölnisüveg fityegjen nyakában annak, akinek izzad a lába, négylevelű lóhere zöldelljen keblén a lottózóknak, Orbán-jelvényt hordjon, aki a focit szereti. Aki a kutyákat nem bírja, apró sintérhurokkal ékesítse magát, a nagymarosi műtárgy pártolói hordjanak vízlépcsőbélyeget, a bélyeggyűjtők pedig vízjelet. A pecások jele legyen a ponty, a vadászoké egy – a baráti Itáliára utaló – I betű. A szlovák származásúak hordjanak sztrapacskát, a románok puliszkát, a rácok ráchalat. S persze így, akár az egykori Szovjetunió egykori hőseinek, mindenkinek tele lenne a melle jelvénnyel borítva. Képzeljük el, hogy milyen dekoratívan mutatna egy kellően magyar érzelmű, szabadkőműves, Schlecht-rajongó totózó, akinek tót volt az anyja. S végezetül helyes lenne az is, ha rögtön, első látásra tisztába jönnénk polgártársaink vallási hovatartozásával. A katolikusok hordjanak természetesen keresztet, a lutheránusok mondjuk egy kicsi buzogányt, a reformátusok pedig egy szép kakasos jelvényt. Csak azt nem tudom még, hogy mit kéne kitűzni a zsidókra. Azt hiszem, fel fogom hívni Granasztói Györgyöt, és megkérdezem tőle, nincs-e véletlenül valami ötlete. Vagy ha neki nincsen is, nem ismer-e az ő baráti, polgári köréből valakit, akinek van.

Lomfeltárás 1. Az én „keresztény „esetem: Aki maga kacatos, lomos, eltesz tehát minden levelet, cetlit, papírt, dokumentet, akinek ráadásul fölmenői is ilyenek, eltevősek, archiválósak, begyűjtősek, s akinek ráadásul ezen ősei az utolsó szálig el is haltak szépen, ráhagyományozva a lomos származottra a tömérdek őslomot – annak, képzelhető, hogy mennyi lomja van. Legalább annyi, mint nekem. Akinek most van egy külön kis lomszobám. Itt próbálgatom ráérős időmben rendezni, selejtezni, szortírozni, borítékolni, dossziézni a tömérdek naplót, levelet, lapot, kéziratot, újságkivágást, fotográfiát. Persze nem győzöm, minél jobban rendezem a lomot, annál nagyobb lesz a rendetlenség, egymásra rakódnak, megkeverődnek, összegabalyodnak a dolgok, a szálak, a történetek, az életek, a sorsok, egymást soha nem ismerő emberek élete simul egyazon mappában össze, hol innen, hol onnan hullik ki egy-egy titok, mese, történet váratlanul. Tegnapelőtt is ledőlt a lomszobában egy pár hete föltornyozott, átnézetlen papírhalom. Visszastószolás közben átnéztem kicsit a dokumenteket. Persze szokás szerint összevissza volt benne kutyulva minden. Legalul hatalmas, asztallap méretű partitúrák emlékeztettek a ház utolsó gazdájára, atyai barátomra, akinek a világ összes kortárs zeneszerzője elküldte műveit. Ezeket aztán mind én csomagoltam be tavaly, hatalmasan gyarapítva közben a modern zenéről való ismereteimet, álmomban sem hittem volna, hogy e planétán ennyi zeneszerző ténykedik. Ligeti György Apparitions című óriás opusa vagy Dieter Schnebel méteres miséje egyelőre még itt maradt, akkora művek ugyanis ezek, hogy nem férnek bele semmiféle dobozba. Aztán kották jöttek, no, azoknak is megvan a maguk sorsa, vissza is térek még rájuk, gondoltam pakolás közben. Aztán váratlanul egy

jó adag házi dolgozat került kezembe, ajjaj, ezeket még nem javítottam ki. Igaz, a dolgozatok készítői immár nemcsak a gimnáziumot, hanem az egyetemet is régen elvégezték, legtöbbjük meglett családanya és – apa, ügyvezető, államtitkár, vezetőtanár s más efféle már. De azért eggyel könnyítettem a restancián: ezúton üzenem Gólyán Juditnak, III. b, a csoport: ötös! Ezután mindenféle egyéb dossziékat szedegettem össze a földről, szégyenszemre megválaszolatlan leveleket, kéziratokat, kezdeményeket. S végül egy dossziét, melynek borítóján ez állott: KÉSZ – ügy. Hát ez meg mifene lehet, spekuláltam. Ismerős ez a KÉSZ, mintha gyakran találkoznék vele mostanában is. Kinyitottam a mappát, és rögtön mindennel tisztába jöttem. A KÉSZ nem más, mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, amelynek tagjai mostanság szervezik a permanens tüntetéseket a szocialista párt Köztársaság téri háza elé. Nem akarok dicsekedni, de nekem már tizenkét évvel ezelőtt sikerült magamra haragítanom e jeles gyülekezetet. 1991 őszén ült össze a keresztény értelmiségiek első kongresszusa, amelynek megnyitóbeszédét az akkori kormányfő tartotta, s amelyen részt vett a kultusz – és az egészségügyi miniszter is. Ezen az eseményen a résztvevők egy dokumentet fogadtak el, amelyben a magyar pedagógusokról szólván – egyebek között – szerepelt az alábbi passzus is: „Két nemzedék erkölcsi-szellemi tönkretételének végrehajtóit nem lehet felruházni az igazgatóválasztás jogával…” Akkoriban barátaim többsége, a még élő hozzám tartozók szinte mind pedagógusok voltak, hogy magamról már ne is szóljak, aki akkor a tanári pályától még csak pár hónappal elébb köszöntem el. Haragra gerjedtem, mi tagadás. E harag egy meglehetősen patetikusra sikeredett – mentségemül: pályakezdő voltam itt – kis glossza formájában öltött testet, ami meg is jelent e lapban. Az Új ellenség a tanár című közleménynek igen komoly visszhangja támadt. Papok, lelkészek, pedagógusok, miniszteriális tótumfaktumok ragadtak tollat, írógépet, szövegszerkesztőt, kaptam

a fejemre hideget, meleget, Szabad Nép lettem hirtelen, Rákosi Mátyás, nemzedékek tönkretevője, hitek gyilkolója. De a most felnyitott dosszié nemcsak ilyes véleményeket őriz. Pedagógusok, olvasók biztosítottak egyetértésükről, és a pedagógus-szakszervezetek is mellém – pontosabban pedagógus kollégáim mellé – álltak, tiltakozó leveleket küldözgettek a minisztériumba, és barátságos, biztató leveleket a szerkesztőségbe. Szabadjon idéznem egyet: „Tisztelt B. I.! Engedje meg, hogy ismeretlenül is barátsággal üdvözöljem Ont, és gratuláljak a Népszabadság október 22-i számában megjelent írásáért. Kérem Önt, hogy írásaival jelenlétével támogassa a pedagógusok törekvéseit… Pokorni Zoltán” Na ugye. Akinek tehát a magukat a többi magyar tanult embertől keresztény mivoltukkal különítő értelmiségiekkel támad differenciája, az ne keseredjen el. Az tudhatja, hogy nem marad magára, az tudhatja, hogy legalábbis egy bátor politikus támogató levelére biztosan számíthat. Úgyhogy, kedves szocialisták, érdemes érdeklődni a postázóban, talán már meg is érkezett Pokorni úrtól a baráti küldemény.

2. Fogadjunk! Ugyanezen lomolás közben még egy doboz is kezembe került. Benne néhány fekete MAV-félárú, egy uszodabérlet, egy a felsőoktatás kiváló dolgozója kitüntetés, egy-két levél, és egy eredeti, háború előtti tízpengős bankjegy lapult. Ennek a bankjegynek történetét tudom. Apánk elmesélte többször. Hogy ugyanis a reformátusok Lónyay utcai gimnáziumában valamikor 1942 derekán fogadott egyik osztálytársával tíz pengőben, hogy a németek elveszítik a háborút. Húsz évvel később, valamikor a hatvanas évek közepén tehát, mikor apánk fölszállt egyszer a hatos villamosra, a peronon ott állt ez az osztálytárs, aki a kölcsönös üdvözlés után előszedte tárcáját, kivette onnan a tízpengőst, és átnyújtotta: „Nyertél, Misikém.” Apánk később is fogadott néha, persze inkább csak viccből, játékból, amikor tudta, hogy úgyis biztosra megy. Élesen megmarad emlékezetemben, mikor az első Nép-Nemzeti Sportot – mert ilyen is volt! – a kezébe vette. Fogadjunk, mondta akkor, hogy két – három hónap múlva már csak Nemzeti Sport lesz belőle. Nyert. Emlékszem arra is, amikor a rendszerváltást megalapozó kerekasztal üléssorozata után alá kellett volna írniuk a résztvevőknek valamit, már nem emlékszem rá, micsodát. Akkor, amikor a képernyőn feltűnt Tölgyessy Péter önelégült mosolya apánk megszólalt: „Fogadjunk, hogy nem írja alá!” És nyert megint. Forgatom kezemben most a bankjegyet, és azt gondolom, adózhatnék apánk emlékének azzal, hogy ajánlok egy fogadást a kedves olvasónak. Fogadjunk, kedves olvasó, hogy a most lebontott Szabadság téri szovjet emlékművet nem építik a helyére vissza! Megjegyzem, ahhoz a környékhez is van közöm, apai nagyszüleim évtizedeket laktak a néha Teleki Pál nevét is viselő Október 6. utcában, apánkhoz hasonlóan gyerekkorunkban mi is sokat voltunk

sétáltatva a Szabadság téren, ahol persze az ő idejében még mindenféle Trianon szobrok álltak – mellesleg: fogadjunk, hogy azok viszont vissza lesznek oda téve! Én azonban már ezt a félköríves domborművű monumentet szoktam meg, amivel, talán nem kell mondanom, különösebb bajom sem volt soha. Egyébként az – immár csak volt – emlékművel szemben áll nagyanyánk, apánk temploma is, ahol most emberirtásra uszítanak éppen. (Érdekes módon a tömörült „keresztény értelmiségieknek” ez ellen nemigen van kifogásuk.) Szóval fogadjunk, kedves olvasó, hogy az emlékmű nem kerül a helyére vissza. Hiába mondják, hogy csak ideiglenesen bontják le, s visszakerül majd. Fogadjunk, hogy nem kerül! Fogadjunk, hogy nem találnak majd sírokat alatta, amelyre hivatkozva eddig ellenállt a szélsőjobbnak a hivatalosság. Vagy kiderül, hogy a talaj rossz, teli van vízzel, vagy valami mással. Vagy a márvány megromlik javíthatatlanul. Mindegy, hogy mi, de valami közbejön majd, kedves olvasó, fogadjunk! Nem tíz pengőbe fogadok, mert tíz pengő az háborús tét. Két korsó sörbe fogadok. A tíz pengőt megtartom. De sajnos már nem vagyok biztos benne, hogy ez a szép, zöld bankó nem lesz fogadás tétje többé.

Hazaárulók Kisebb felzúdulás támadt amiatt, hogy a mai hatalmasok hazaárulónak minősítették az ellenzéket, tehát minimó kalkuló a magyar nemzet felét. Pedig nem olyan nagy szégyen az. S nem is az első eset az e századi magyar históriában. Aminek azt a néhány kevés lapját, amit szépnek lehet nevezni, jobbadán ők írták, a hazaárulók. Tulajdonképpen jó érzés, hogy ha elkezdi böngészni akárcsak az e századi nagy magyar hazaárulók névsorát az ember, bizony a bőség zavarával kell küzdenie. Ezen hevenyészett munkát tehát ki-ki folytathatja, bővítgetheti olvasottsága, tudása, jó kedve szerint. Ami rögtön eszembe ötlik, hogy Ady publicisztikája teli van mindenféle hazaárulók védelmezésével. Ismeretes, hogy az úgynevezett Somló-ügyben lett Ady neve ismert Pesten is. A dolog lényege az volt röviden, hogy Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia tanára egy beszédében túlontúl liberális nézeteket fejtegetett, mire a klérus és a konzervatív hivatalosság egy része nekiesett. Vázsonyi Vilmossal kapcsolatosan azért kellett Adynak cikkeznie, mert a jeles polgári liberális egy debreceni gyűlésen azt találta mondani, hogy az iskolákban nem elsősorban a törökverő Kinizsi hőstetteit, vagy a meglehetősen szorgosan és mindenkit öldöklő kurucokat kellene például állítani az ifjúság elé, hanem elsősorban a magyar szellem nagy embereit. E beszédében Vázsonyi használta ezt a kifejezését is: kultúrbestia. Nosza lett nagy felzúdulás: A hős Kinizsi kultúrbestia! Ilyet csak egy idegenszívű tudhat mondani. Azonfelül, hogy százhúsz éve itt bizonyos szemekben mindig minden szociáldemokrata, szocialista legalábbis hazaáruló-gyanús volt, Kunfi Zsigmond, a mindig a liberálisokhoz, polgári radikálisokhoz húzó szociáldemokrata politikus még külön, nyomatékosan is megkapta e billogot. Ő ugyanis – mint temesvári pedagógus – német nyelven egy német lapba merészelt írni

helyzetjelentést a magyar társadalom viszonyairól. Rossz hírünket keltette a világban tehát. Kiteregette a szennyest. Lett is belőle olyan hazaáruló, hogy a tanári katedrát is hamarosan el kellett hagynia. Az 1905-ös válság idején aztán szinte kirajzottak a honi politika egére a hazaárulók. Az lett mindenki ugyanis, aki az úgynevezett darabont-kormánnyal szóba állt. Hogyne lett volna az akkor, e kormány sajtóirodájának vezetője, Vészi József. Hiába volt kora talán legnagyobb újságszerkesztője, hiába volt lapjának, a Budapesti Naplónak munkatársa a századforduló szinte minden nagy magyar tollforgatója, hiába szolgálta a magyar haladás ügyét később mint a Pester Lloyd főszerkesztője, hiába fordította le németre a Bánk bánt, hiába: haláláig nem bocsátottak meg neki. (A kultúrbestiák.) De hát osztozott a hazaáruló sorsban Ady is, és Bródy Sándor is ekkor. Több ezer hazaáruló hagyta el aztán az országot 1919 után, köztük Balázs Béla, Déry Tibor, Gábor Andor, Hatvány Lajos, Illyés Gyula, Kassák Lajos, hogy az ős – szociáldemokratákról és kommunistákról most ne is szóljunk, hisz ők ab ovo voltak a nemzet ellenségei. A maradók között is olyan hazaárulók kerültek, mint Bródy Sándor már megint, vagy Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán és Babits Mihály, utóbbi kettő katedrájától is megfosztatik a magyarság ellen elkövetett bűnök miatt. (S ne feledjük: Babitsot istenkáromlásért is elítélte magyar bíróság ekkorra már.) A húszas, harmincas években valamit is érő magyar költő, író, politikus a nemzettestből való kirekesztést nemigen úszhatta meg. 1923-ban például a nevezetes Töreky-tanács ítélte jogerősen hathavi szabadságvesztésre „magyar nemzet megbecsülése elleni vétségért” Szabó Dezsőt. 1924-ben Juhász Gyulát fogták perbe beszéde és cikke miatt, amelyben azt fejtette ki, hogy ő már nem akar több fehér bolsevistát látni. A többieknél bőségesebben kapott Veres Péter, akit minden alkalommal, ha Balmazújvároson pesti látogatót fogadott, másnap éjjel bevitték az Orbán-kormány által oly nagyra becsült

csendőrségre, és összevertek kegyetlenül. Tanulságos lehet manapság Hatvány Lajos pere. (Bényei Józsefnek a magyar írók perei című munkájából is lopok.) Ő 1927 végén az emigrációból egyenesen a börtönbe tért haza. (Letartóztatása ellen csak olyanok tiltakoztak, mint Einstein és Thomas Mann, de hát egy független magyar bíróságot nem befolyásolhatták efféle kozmopolita, globalista mikiegerek.) Hatvány ellen is az volt a vád, hogy külföldön megjelent írásaiban megrágalmazta Magyarországot, s azon mesterkedett, hogy a külföldi – tehát ellenséges – hatalmakat valamiféle magyarellenes összefogásra és akcióra sarkallja. Az istengyalázó, szeméremsértő, gyűlöletet fölkeltő, a magyar nemzet megbecsülése ellen ténykedő József Attila pereiről tud – talán ma még tud – minden végzett magyar középiskolás. Lehet-e magyar írónak büntetése nagyobb annál, mint ha rendeletileg kitiltják művét valamennyi magyar iskola könyvtárából. Ez történt 1943-ban Szerb Antal nevezetes, ma is nélkülözhetetlen, és mellesleg Erdély – illatú, hisz oda született, irodalomtörténetével. (És nem német nyomásra történt, hanem magyarra sajnos.) A vallásgyalázó Radnóti Miklóst, miután a nemzet magából kivetette, egy szegedi utászbaka vetette bele az enkézzel ásott gödörbe. A visszaemlékezések szerint, amikor a Szerbiából Magyarországra tartó, irtóztató vérengzések után megfogyatkozott bori halálmenet a magyar határra ért, az elkínzott foglyok – köztük a költő is talán – énekelni kezdték a Himnuszt. Erre a keret közéjük lövetett és hasra parancsolta őket a sárba. Sok mindenkit idézhetnénk a haza-ügyben a hazaárulók közül, de a mai viszonyokhoz különösen illő Radnótinak Komlós Aladárhoz írott, a Naplóban is közölt nevezetes és gyönyörű levele. Innen valók e sorok: „…magyar költő vagyok… s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek…” S zárja most a hevenyészett sort, amelyből a nevek, istennek hála, százával, ezrével kellett kimaradjanak, Bartók Béla, aki nem volt

hajlandó a Hitler-adta területgyarapodásoknak itthon örülni, de inkább önként kizárta magát a hazaárulózó „hazából”, hogy keserves emigrációban pendüljön meg lelkében a zsidó nóta, mi – szerint Magyarország szép és gyönyörű.

Utcára megyek Akkor én most az utcára megyek. Kinn voltam már az utcán két hete. Megnéztem, kik vonulnak a Terror Házának titulált intézmény felé. A Köztársaság téren összegyűjtöttem az állami megemlékezés alkalmával osztogatott, illetve árult kellékek közül pár árpádsávos és nagy-magyarországos jelvényt, a Tíz a tízből című Csurka – alapvetést, továbbá egy röplapot, amelyben a Magyar Revíziós Mozgalom invitálja az érdeklődőket klubnapjára, amelynek teljes bevétele irredenta propagandaanyag gyártására fordíttatik majd. Még pár elcsípett szó, és ennyi elég is volt. Mentem is volna hazafelé gond nélkül, mikor megszólal egy húszéves egyetemista mellettem: „Milyen ország ez?” Ránéztem, és láttam, hogy a gyerek kétségbe van esve. „Miért az övék a város? Hát hol vannak a szadeszesek? Hol vannak a hülye szocik?” „Félnek” – vontam vállat, és hozzátettem mentségül, hogy nem az utcán dőlnek el a dolgok, meg nem szabad provokálni, meg más efféle nyugtató felnőttségeket. De akkor elhatároztam azért: utcára megyek. Elhatározásomat pár nappal később erősítette Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom említett számában megjelent hosszú, de mégiscsak alapvető fejtegetése. A cikk nem hibátlan amúgy. Azt is írja például a jeles szerző: „Szálasitól… még Csurka is »elhatárolja« magát.” Ez tévedés. A Magyar Fórum könyvajánlója – más hason szerzők társaságában – hetek óta hirdeti Szálasi opusát is. Mégpedig az alábbi felvezetéssel: „Lehet az olvasó ellensége vagy híve, szeretheti vagy gyűlölheti, de ha méltó akar lenni emberi mivoltához, és ha csak egy szikrányi igazságérzet él benne, nem alkothat ítéletet a magyar történelem máig ható legnagyobb nemzeti mozgalmáról és vezéréről, pusztán ellenségei gyűlöletteljes torz tükrén keresztül…” Ez azért elég messze van az elhatárolódástól.

Egyébként Szálasit ajánlja olvasói figyelmébe a Magyar Demokrata című orgánum is. A lap ekként harangozza be az egyik Szálasi-könyvet (az ajánlóban több is szerepel): „Magyar nyelven még nem jelent meg könyv, amely objektíven és elfogulatlanul mutatta volna be Szálasi Ferencet és az általa elgondolt hungarizmust… még véletlenül sem ejtettek szót a napi politika esetlegességein túli erkölcsi és emberi érdemekről: a hungarista magatartás és Szálasi Ferenc írásainak intellektuális értékeiről.” A Magyar Fórum főszerkesztője a kormányfővel ünnepel, a Demokrata főszerkesztője a kormány egyik tagjának kampányát bonyolítja éppen. Nincsen miről beszélni. Választani kell. És én addig is az utcára megyek. Utcára megyek. Mert a szónak itt már jelentősége nincsen. A vitának vége. Nincsen párbeszéd, mert nem lehet. Nincsen mit vitázni azzal, aki Szálasit népszerűsíti. És azzal sem, aki a népszerűsítővel együtt ünnepel. Utcára megyek. Pedig félek én is. Épp azért megyek az utcára. Mert félek. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” – írja Bibó. De ő folytatja is a mondatot, pontosan felsorolja, hogy mitől nem szabad félnie egy demokratának: „…a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől…” Vagyis mindattól, amitől a mai magát polgárinak csúfoló kurzus fél. De a demokratának igenis félnie kell, amikor hazájában a hatalom rossz kezekbe kerül. Amikor a hatalmon lévők hazudnak. Amikor a hatalmon lévők polgártársaikat megpróbálják megfélemlíteni, alázni, amikor kritikusaikat, politikai ellenfeleiket leidegenezik, lehazaárulózzák, ami kor a hatalom felől uszulnak ordas eszmék, amikor olyan elődök kultusza éled újra, akik szégyent hoztak a magyarra, és Magyarországot végromlásba döntötték. Az ilyesmi félelmetes, az ilyes dolgok láttán csak az nem fél, aki

idióta vagy aki aljas. Utcára megyek, mert félek. Félek, mert demokrata vagyok. Félek, én is félek a provokációtól. Félek attól, hogy valahol valakit valakik valamivel megütnek, és azt fogják mondani, én tettem. És már nem lehetek biztos benne, hogy a magyar rendőrség, a magyar ügyészség, a magyar bírói kar a védelmemre kelne. Még előfordulhat az is, hogy igen. De már nem lehetek benne biztos. Utcára megyek. Ha belebotlok majd valaki hasonszőrűbe, az jó lesz. Ha nem, hát nem. Én megyek akkor is. Antifasiszta tüntetés leszek, és támogatok majd minden pártot, amely az antifasizmusban egyetért velem. Azt akarom, hogy olyan pártok kerüljenek kormányra áprilisban, amelyek vezetői, káderei, de még szimpatizánsai sem foglalkoznak a nagymamákkal. A többi most nem érdekel. A többi nem az én dolgom. Nem értek a gazdasághoz, külpolitikához, társadalompolitikához, kampányhoz, stratégiához, taktikához – nem értek semmihez. Csak a nagymamákhoz. Tudom, hogy bármely párt kerül is hatalomra majd, kezdődik a szokott verkli újra: hibának halmozása hibára majd, és lesz kenés, zsírozás, vajazás és lopás megint. De nagymamák vallásával szocialista, szabad demokrata és, remélem, még sok másféle párti politikus foglalkozni nem fog. És szóba sem áll olyannal, aki ezt teszi. Ez az alap, de ez biztos fundamentum. Ez a polgári rend alapja. Erre épül külpolitikától kezdve, szomszédság ügyén keresztül a cigány bajokig szinte minden. Hatalomra kell segíteni a valóban polgári erőket, és aztán kritizálni, kontrollálni őket szakadatlanul. És aztán le is váltani őket, ha kell, és ha van kivel. Ez a polgár dolga. A maga választotta hatalmat figyelni, lesni feszt. Utcára megyek. Utcára megyek, hogy erőt merítsek belőlem. És hogy mások is erőt merítsenek. Elsősorban a gyerek, a gyerekek, persze. Hogy ők tanulják: félni és gyávának lenni nem ugyanaz. Utcára megyek. Zászlót nem viszek, transzparenst magasba nem emelek, jelvényt ki nem tűzök, röplapot nem osztok, beszédet nem mondok, nem lesz

műsor, büfé, perec se, sör is csak utána. Napról napra többen leszek majd, de mindvégig békés, nyugodt, visszafogott, méltóságteljes, nagyszabású és erőt sugárzó.

Könyvhétvég Ülök a téren és dedikálok. A könyvhét első napja van, csütörtök, délután öt óra. A Gerbeaud előtt van kijelölve helyem. Ötödik vagy hatodik éve vagyok dedikáló, rutinosnak lehetek mondható tehát idilli dolog tud lenni ez. Családias, polgári. Könyv szökik az ember szemébe folyton. Kicsit zavaró, de nem nagyon, hogy a tér túlsó, Váci utca felé eső szegmentjében hatalmas a tömeg. Miért zavaró? Mert az a tömeg nem könyv-tömeg. De hát ez így van évek óta, soha nem volt ebből még incidens, még hangoskodás sem, hosszú évek óta békésen elfér egymás mellett e téren az is, aki máshol nem fért meg úgy. Nem tudom még, hogy az idei könyvhétre ennek is vége lesz. Pedig már az is furcsa lehetett volna, hogy a dedikáló tömegben nemzetiszínű zászlók lengenek. Bizonyos pavilonok előtt. Talán a többi könyv, a többi író nem magyar? Persze a polgár tudja, hogy költői a kérdés. A Váci utca felőli sokadalom számára a válasz evidens: nem az. Aki nincs velük, az nem magyar. De mindegy, nagy a tér. Ücsörgök, dedikálok, örvendezem, még ha nem is mutatom nagyon. Ám egyszer csak nagy kiabálás, füttyögés, pfujolás hallik túlvégéről a térnek. Újságírói vérem azonnal fölébe kerekedik az íróinak, és elnézést kérve odahagyok pár percre egy-két olvasót, igyekszem a zaj felé. Útközben összefutok egykori tanítványommal, Jánossal, együtt megyünk fejteni a skandalum okát. Hamar kiviláglik az. A hivatalban lévő magyar miniszterelnök látogatott a jeles eseményre el. Elég furcsa látvány persze, mert kettős gyűrű veszi a látogatót körül. A belső kört sok-sok marcona biztonsági ember alkotja, a külsőt pedig legalább ugyanannyi újságíró-kolléga, rádiós, tévés. A gomolyagból kinyúló rengeteg mikrofonállvány, kameravég, póznán fityegő reflektor miatt az egész olyan, mint egy

óriási fekete sündisznó, amely lassan mászik el a könyvsátrak között. Csak hát egy sündisznót meglehetősen ritkán vesznek körül emberek, akik ütemesen skandálják neki, hogy ő hazaáruló, három per hármas, és hogy újra kell számlálni a szavazatokat, és új választásokat kell kiírni. Márpedig itt ez történik. „No, ennek a könyvhétnek is annyi”, mondom oda tanítványbarátomnak, akivel igyekszem vissza az asztalomhoz. Meghallhatta megjegyzésemet az éppen mellettem elhaladó úr, mert felém fordul, és nekem mondja, belém: „Ő tehet róla, minek jött ide?” Az ember, pláne, ha lélekben pedagógus is marad, ilyenkor persze megáll és próbálkozik apellálni értelemre. Még akkor is, ha látja, hogy a vitapartnerének s annak társának mellét egyként MIEP-es jelvény díszíti. S kezdődik a szokott verkli, a lóval sakkozás. „Ő is egy polgár, miért ne jöhetne ide?” „Hát jöjjön, de akkor megkapja.” „Az előző miniszterelnök napokig időzött itt tavaly, s nem inzultálta senki.” „De ő törvényes miniszterelnök volt.” „Ez is az. Az önök…, pardon, az előző belügyminiszterünk dirigálta le a választásokat, és az önök… vagyis a törvényesen választott bizottságok kontrolláltak mindent.” „Nem érdekel. Amíg nem számolják újra a szavazatokat, ez lesz. Mindenütt ez lesz. Érti! Mindenütt. Nem lesz egy nyugodt percük se maguknak. Érti? Egy se!” Ekkor a mellettem álló barátom, János – kínjában, vagy mit tudom én, miért, de – fölnevet. A vitapartnerünk és húszévesforma társa sarkon fordul, s megy tovább. De két lépés után a fiatal még visszaszól: „Fogsz te még lógni ott!” S a millenniumi földalatti lejárata mellett álló gyönyörű kandeláber magasára mutat. Visszamegyünk helyemre. Arra bóklászik Kéri László politológus és asszonya. Váltunk pár szót, és már készülök újfent leülni, mivel néhány olvasó mutatkozik. Ám ekkor három úr perdül oda, és

kezdik Kéri arcába üvölteni: „Mi vagyunk egy Hitlerjugend? Mi vagyunk egy Hitlerjugend?” És akkor további urak kerülnek, s mindenekelőtt egy főhölgy, egy vezérhölgy, aki üvölteni kezd Kérihez: „Hát maga is itt van? Ide meri tolni a pofáját! Hát nem szégyelli magát?! Takarodjon innen!” Kéri csak áll nyugodtan. Én kérem a hölgyet, nyugodjon meg, ez egy könyvhét, no meg kicsiny gyermekek is vannak itt. A hölgy kiabál tovább. A tizenegy hónapos Sári a hölgytől két méterre ül a kocsiban, és döbbenten bámul. Sári anyja már zokog. A nagymama, vagyis Mari odalép a hölgyhöz: „Kedves hölgyem, ez most a könyv ünnepe, nagyon szépen kérem, vegyen egy könyvet, menjen haza, és olvasson.” És mindehhez, ahogy szokta, anyain megérinti a hölgy vállát. Ezt nem kellett volna. A hölgy felrikolt: „Ne nyúljon hozzám! Hogy merészel hozzám nyúlni?!” Ekkor már sokan állnak köröttünk, valaki odaszól: „Hölgyem, hagyja már abba!” „De hát lökdösött! Inzultált!” Persze jó volna nyugodtan, fölényesen mosolyogni, és azt mondani a mellettem álló Jánosnak, meg a vele egykorú Krisztinek és a többinek: „Látjátok, gyerekek, íme itt a történelem maga. Ismeritek a dolgot. Amikor lövés dördült a tömegből. És soha nem derült ki, ki lőtt. Mindenesetre a pokol elszabadult. Hát így lehet egy simogatásból is polgárháború. Ha már kellően meg van lélektanilag, politikailag ágyazva hozzá. Ha már a szélsőpolitikusok, s az ő éceszgébereik, uszító tollnokaik, az árulók, kollaboránsok, quislingek előkészítették a terepet. Megrakták a máglyát, lelocsolták gyúanyaggal, s már csak gyufákat osztogatnak az utcákon s tereken, mondván, hogy nincsen békésebb, hasznosabb szenvedély, mint a gyufacímkegyűjtés. Aztán, amikor a máglya lángra kap, akkor lehet sopánkodni majd. Hogy az persze túlzás. Hogy a ház is leégjen. Őnekik ahhoz nincsen közük semmi. Na, most ezt látjátok itt élőben, kedves gyerekek.”

De persze ez nem így van. Nem mondok semmi ilyet. Nem vagyok se nyugodt, se bölcs. Rosszul leszek. És még inkább rosszul leszek attól, hogy tudom közben: éppen ez a cél. Hogy rosszul legyek. Hogy minden, nem hozzájuk tartozó polgár érezze rosszul magát e honban. Ez a Fidesz-MIÉP-politika lényege. Ez a projekt Pokorni. A nyakba-pofába lihegés programja. Pedig oly sokat bíró gyomrom megfájdul azonnal, szívem összevissza ver, vegetatíve vagyok ki én is, akár a többiek. Annyit tudok tenni, hogy felüvöltök, akár egy tehetetlen barom: „Rendőr! Rendőr!” A fél tér összeszalad, rendőr persze nem jön, van vagy egy századnyi a téren, de hát ebben az országban rendőr évek, évtizedek óta nem jött, ha szükség lett volna rá. Viszont a hölgy és csapata, szitkozódva persze, de odébbáll. Családom tagjai azonnal távoznak, megfogadva, hogy könyvhétre gyereket kihozni nem fognak soha. Kéri asszonya, Zita se bír maradni tovább. Feltűnik Laci nyugalma, kérdem okát, mire mondja, hogy ő naponta szenvedő részese ilyes jelenetnek. Gyalog jár, és nincsen olyan nap, hogy buszon, metrón, Moszkva téren efféle inzultusok ne érnék. Fő ellenségként jelölte őt ki a párt közlönye. Sokat szerepel a tévékben, arcát ismerik, hangja is jellegzetes, ráfázott, szegény. Mit tudok csinálni? Kétszer-háromszor söröztünk, mikor a Pozsonyi úton összeakadtunk. Most megfogadom, hogy fölhívom hetente. Mit tudok csinálni? Szeretni fogom. Még jobban. Mást nem tudok csinálni. Ha egy politikai alakulat megrontja egy egész ország, egy egész nemzet lelkét, akkor ebből a rontásból nem maradhat ki semmi sem. Sem a család, sem az egyház, sem az iskola, sem a munkahelyek, sem az utca, sem a futballpálya, sem a színház, sem a koncertterem. Nem maradhat akkor ott romlatlan semmi sem. Természetes, hogy 2002-re a könyvhét is megszűnt a kultúra, a könyv, a magyar szó felhőtlen ünnepe lenni. Elborította a jobboldali politika mocska ezt is.

Kényszerbaloldal Szomorúan és kedvetlenül olvasgatom a lapomban zajló polémiácskát a magyar baloldal mibenlétével kapcsolatosan. Nem vagyok elméleti szakember, egyszerű kétkezi baloldaliként jegyezném meg, hogy nem annyira a baloldallal van a gond, mint inkább a jobbal. A jobboldal sajátságos állapota okozza a zavart a baloldalon. Hogy ugyanis minálunk baloldalinak muszáj lennie annak is, aki különben nem baloldali. Hanem legszívesebben békés, konzervatív, jobboldali polgár volna példának okáért. Aki szereti, ha békén hagyják. Aki szereti, ha a pesti hidakon át lehet menni, aki szeret könyvheti sátrak között sétálni, anélkül, hogy fütyülő, ordítozó, köpködő figurákba kelljen botlania, aki szereti, ha mindenki szabadon nyilváníthat véleményt, anélkül, hogy üvegzápor volna az ellenérv. A magyar jobboldalnak, s annak élcsapatának, a polgári körösségnek nyílt stratégiája, s hovatovább egyetlen célkitűzése a polgári nyugalom megzavarása. A magukat polgárinak csúfoló körök eltökélt és megvalósuló szándéka, hogy elvegyülnek minden tőlük különböző álláspontokat képviselő gyülekezetben, s ott botrányt okoznak. Természetesen mindig be lesznek engedve, fogadva. A baloldalisághoz, sőt a konzervatív polgári mentalitáshoz is hozzátartozik a más vélemények tolerálása, s a más véleményen lévőkkel való emberi kommunikáció. Egyetlen valóban polgári rendezvény sem lehet zártkörű. A magyar jobboldalisághoz ez nem tartozik hozzá. Én a lábamat például a magyarok házának nevezett épületbe nem tehetném be anélkül, hogy testi épségem ne forogjon veszélyben. Velem egy magyar jobboldali nem vitázik, mert tudja rólam, hogy hazaáruló vagyok, és nem vagyok magyar. És különben is: síppal nem lehet vitázni. A magyar jobboldal azért küzd, hogy aki nincsen vele, az ne

érezhesse magát nyugton, más szóval ne érezhesse magát otthon e honban. A magyar jobboldal nem polgári, hanem polgárháborús. Vezető pártja is jobban tenné, ha ennek megfelelően egészítené ki nevében a polgári jelzőt. A magyar jobboldal magán viseli a szélsőjobboldaliság legtöbb jellemző vonását: a vezérelvet, az erő és erőszak kultuszát, az irracionalitást, a női emancipáció el- és megvetését, a nacionalizmust, a polgárok származás szerinti különböztetését. Tessenek visszalapozni: volt-e egyetlen jobboldali, „polgári” politikus, értelmiségi, hivatásos szószóló, aki kifogást emelt volna a kőszegi Szálasi-kiállítás miatt. Én megfogadtam Orbán Viktor felhívását, s minden héten elolvasom a Magyar Demokratát. Nem könnyű munka, kell hozzá némi pléhgyomor. A jobboldal hetilapja, Orbán Viktor és a polgári körök, Martonyi János, Granasztói György, Solymosi Frigyes és a többiek vállalt orgánuma ostoba barmoknak, tévéproletároknak minősíti a nem a Fideszre szavazó magyar állampolgárokat, hetente veszi védelmébe a szélsőségeket, aljas módon uszít a cigányság, a románság ellen, s „polgáriságára” jellemzőn, több közleményben is útszéli hangon gyalázta – a nagy francia polgári forradalmat. És ez a lap volt az, amely a magyar sajtó történetében először a holokauszttagadás „hibájába” esett. Nem külső szerző, hanem a lap egyik szerkesztője tette ezt. Magára adó magyar polgár nem lehet jobboldali momentán. Igenis jó lenne minden négy évben leváltani a kormányt. Mert egy ciklus alatt elpofátlanodik mindig mindegyik. De most nincsen alternatíva, legalábbis polgári nincsen. Vannak jelek, magányos hördülések, az óvatos jobboldalon. Ami mögül aztán gyorsan ki is hátrál a legtöbb fejcsóváló. A vezér nem szereti az okvetetlenkedőket. Talán csak Boross Péternél – a mai Boross Péternél, nem az 1992esnél – érezni őszinte fölháborodást a jobboldal lelki állapota miatt.

Amiatt ugyanis, hogy a mai magyar jobboldal lélekben szélsőjobboldal. A dolgok mostani állása szerint, kormányváltás esetén egy zsidózó, oláhozó, sípoló, terrorházi, Európához kénytelen-kelletlen vagy úgy sem tartozó jobboldal kerülne kormányra. Ez pedig nem csupán nemzeti katasztrófa lenne, de polgári is.

Levél a jobboldalhoz Kedves jobboldali polgártársaim! Igazán nem szokásom személyes érintettség okán felszólalni, pláne szövegszerkesztőt ragadni, énrólam mindenki azt mond és ír, amit akar, Isten őrizzen énnekem beleszólni abba. Most sem azért reagálok az önök napilapjában megjelent közleményre, mert abban az én nevem is fölemlegettetik. Hanem éppen, mert nem rólam van szó, hanem önökről, mai magyar jobboldaliakról, akik magukat polgárinak és konzervatívnak mondják. Pár napja e hasábokon azt bátorkodtam nyilatkozni, hogy az önök jobboldala sajnos éppen nem polgári jobboldal, hanem bizony szélsőjobboldal, s ez bizony mindnyájunk számára – baloldaliak számára is – igen sajnálatos dolog. Erre az önök napilapjában Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke ezen szavakkal cáfol rá: „Az, aki a magyar himnusz éneklése közben csámcsogva piszkálja az orrát, jobb, ha Magyarországra sem jön be, nemhogy a Magyarok Házába”. Kedves jobboldali barátaim! Kedves jobboldali munkások, parasztok, nyugdíjasok, no meg akadémikusok, színházigazgatók, írók, költők, hírlapíró – kollégák! Ugyan mondják meg: mit lehet erre válaszolni? Hogyan lehet ebből párbeszéd? Hogy lehet ilyes érvekkel vitába szállni? Talán azt kellene nyilatkoznom erre, hogy nem szoktam a Himnusz éneklése közben piszkálni az orrom? Vagy ha néha előfordul is ilyen, hisz emberek vagyunk, de hogy csámcsognék is hozzá, az már igazán túlzás? Vagy mondjam azt, hogy nekem sajnos nem áll módomban Magyarországra bejönni, mert már itt vagyok benne? Milyen színvonal ez, kedves Solymosi Frigyes, kedves Granasztói György, kedves Kerényi Imre, kedves Csoóri Sándor, kedves Pokorni Zoltán, kedves Schmitt Pál? És kedves Kristóf Attila, ön szerint vajon mit szólna Pethő Tibor vagy Pethő Sándor ahhoz, hogy ilyen

briliáns érvelés óvja egykori lapjuk nemes patináját? Kedves Bencze György! Adjon tanácsot nekem! Hogy folytassak párbeszédet azokkal, akiknek ön adott tanácsot éveken át? Azt bátorkodtam állítani, mégpedig igen szomorúan, hogy a mai magyar jobboldal hangadói vagy antiszemiták, vagy jól tűrik az antiszemitizmust, hisz szenvtelenül hagyják szó nélkül azt. Veretes nyilatkozatában erre Patrubány Miklós e szavakkal reagál: „Azt is világosan kell látni, hogy a zsidóknak ugyanúgy fáj a holokauszt, mint a magyaroknak Trianon.” Kedves jobboldali barátaim, különösen kedves történészek, tollforgatók, pedagógusok, egyetemisták! Önök szerint ez most hogyan került ide? És miért? Most mit mondjak erre? Kezdjem el magyarázni, hogy a magyar zsidóknak is fáj Trianon? Éppen egy erdélyinek kezdjem magyarázni ezt? Vagy hogy a magyar zsidóság magyar volt, és az ma is. Vagy hogy minden ép érzésű magyarnak éppen annyira fáj a holokauszt, mint minden zsidónak és általában mindenkinek, aki embernek tekinthető? Hogy Radnóti vagy Szerb Antal tragédiája nem vagy korántsem csak zsidó tragédia? Lehetséges, hogy mindezzel a Magyarok Világszövetségének elnöke nem volna tisztában? Ugye, nem lehetséges. Ha pedig nem lehetséges, akkor Patrubány Miklós szavait csak egyféleképpen lehet értelmezni; igen, sajnos minden magyarok elnöke fölvetésemre ekként reagált: „Fogd be a pofádat, te mocskos zsidó.” Kedves jobboldali honfitársaim! Hát csak éppen ezt bátorkodtam szóvá tenni pár nappal ezelőtt. Üdvözlettel: Bächer Iván.

Az önfeladó Nézem az egykori bajnokot, az egykori követet, az olimpiai bizottság elnökét, amint mosolyogva és büszkén feladja magát. Kiveszi magából az önállóságot, az önálló gondolkodást, az önálló véleménynyilvánítást, az önálló érzületeket, szépen becsomagolja mindezt, tálcára teszi és föladja. Lehelyezi új pártjának és új vezérének asztalára: tessék, a tiétek. A tietek vagyok. Tulajdonképpen nem szabadna bosszankodni annyit. Úgy kell nézni ezt a magyar politikai és közéletet, mint egy színházat. Mint egy csudás, fordulatos, színes emberi színjátékot. Hát micsoda alakítás például ez is! Micsoda lélegzetelállító mutatvány: valaki önként lemond magáról. És milyen tipikus is egyben: hányan és hányan játszották el ezt a szerepet az elmúlt századokban. Hányan és hányan hajtották oda fejüket a pártfegyelem nehéz, de néha mégiscsak kényelmes, biztonságos járma alá. A legszebb a dologban a büszkeség. Ahogyan büszkén vallja: nem én vagyok én már. Elgondolkozom azon, vajon mi kellhet ahhoz, hogy az egykori bajnok föllázadjon. Minek kellene történnie, elhangzania, lezajlania ahhoz, hogy azt mondja: „Pardon, ezt már nem. Ezt már nem tudom vállalni. Köszönöm az eddigi munkát, de ezt már az én gyomrom nem veszi be.” Ne felejtsük el, láttunk már ilyet, lázadást is. Éppen abból a pártból távoztak az önálló gondolkodású, a vezérelvet nem szenvedhető, vagyis valóban polgári mentalitású hölgyek és urak, mely pártba most a fess sportdiplomata kérte felvételét. Ő egy emberi típust testesít meg. Aki azt csinálja, amit mondanak neki. Aki akkor érzi jól magát, akkor érzi magát magának, ha szolgálhat. Az új alelnök eddig a függetlenségére volt büszke. Most a függőségére az. Megtagadta előző énjét, és most jó neki. Valójában

persze nem az előző énjét tagadta, hanem a tagadást magát. Ő nem tagad soha semmi mást, csak önmagát. Az önmegtagadó. Milyen régi, ősi magyar típus ez! Hálásnak kell lennünk a politika színpadára lépő új szereplőnek, hogy most tanulmányozhatjuk ezt a típust alaposan újra. Az elmúlt ezeregyszáz évben sok minden alakult volna másképp, ha nem lettek volna ilyen magyarjaink is. Nem biztos, hogy minden jobb lett volna, sőt. Egy másik típusunk, a krakéler, az örök lázadó, az önfejű magyar – bizony az is tud galibát csinálni néha, nem is kicsit. Az önfeladó emberek használhatók, mégpedig bármire. Tehát még a jóra is akár. Nem rajtuk múlik, mire használják őket. Láttunk már ilyen típust kurucból lett labancban, svábból lett magyarban, a mi büszke, harcos, derék antiszemita zsidóink itt vannak közöttünk ma is. Láttuk, hogyan lesz a jó nyilasból jó kommunista, és most láthatjuk azt is, hogyan lesz a jó kommunistából jó nyilas. Láttunk ilyet úttörővezetőben, párttitkárban, igazgatóban. Ilyen emberek, ilyen szereplők között cseperedtünk fel, és éltünk, ilyen emberek dirigáltak itt évtizedeken át. Csak éppen az elmúlt huszonöt évben ki lehetett ezeket legalább röhögni. A Fideszben ilyesmi már nem fordulhat elő. De mi még, kívülállók akár derülhetünk is. Egy darabig.

Nyári este Pár napja csinos kis Duna menti községbe vetett sorsom. Ott vettem szállást is, ott háltam, pontosabban háltam volna, ha álmomat nem kergeti el a település túlvégéről harsogó muzsikaszó. Gondoltam, megvizitálom a zajforrást; este tíz körül nyakamba vettem a falut. Sárga trikós őrző-védő armada kerítette, sokadalom lepte, reflektorokkal bevilágított futballpályához húzott a hang el. Ezerötszáz forintért váltottam jegyet. Körbenéztem a bejáratnál lévő jelvény-, hírlap-, bulletin-, zászlóés trikóárus-standokon, kérdeztem párat, besétáltam a pálya közepére, s pontosan tudtam már, hol vagyok. Nemzeti dal-rock fesztiválon. Vagy magyar nemzeti rockfesztiválon. Ilyesmin. A rendezvény pártkötődésén nem kellett töprengeni sokat: a jelvények, a periodikák egyértelművé tették azt azonnal. Az egykori drámaíró által jegyzett hetilapot nem csupán ingyen osztogatták mindenfelé, de be is dobálták a falu házainak postaládáiba. Elvegyültem a tömegben, ami nem volt könnyű, mert öltözékemmel meglehetősen magam maradtam ott. A pár száz főből álló közönség egy része katonás terepöltözékben, más része félmeztelenül, s egésze fekete bakancsban feszített. Sok és gazdag tetováció volt megfigyelhető; a kezekben botok, fokosok, mindenféle fémalkalmatosságok mozogtak lazán. Lányból kevés volt, megfigyeltem viszont néhány középkorú, finomasabb hölgyet. Körülbelül a fele a népnek kopasz volt, rendkívül kimunkált izomzatú, leginkább a váci börtön lakóira emlékeztető küllemű. Közelebb mentem a pódium előtt táncoló tömeghez. Szinte kizárólag fiatal fiúk mozogtak ott benn, érdekes koreográfiát követve. Az ütemes, nem éppen bonyolult ritmusú, szövegű és dallamú zenére a fiatalok ugráltak és egymáshoz csapódtak, mégpedig igencsak gorombán, olyan gorombán, hogy ötpercenként verekedésbe is átcsapott a tánc. A szólista kétszer is megszakította a

mű – sort, és leszólt kedélyesen: „Hagyjátok már abba, gyerekek! Hát ne egymást verjétek. Hát mindannyian magyarok vagyunk!” Hamar kiviláglott, hogy az Egészséges Fejbőr nevezetű magyar nemzeti zenekar hangversenyének vagyok tanúja éppen. Néhány érdekes szám után a publikum egyre hangosabban kezdett követelni egy nótát, amely a Fekete majmok címet viselte. Végül, mivel az együttes – előttem ismeretlen okból – vonakodott belevágni, a tömeg maga harsogta a dalt el, a zenekar csak jókat mulatva kísérgette a harsány kórust. Mivel így elég rosszul lehetett a szöveget érteni, otthon kikerestem az internetről: a veretes opus arról szól, hogy az énekes pár haverral elment az állatkertbe, ahol meglepődve konstatálta, hogy majmok állnak a rácson kívül, ráadásul civil ruhában. Erre a nemzeti dalos odament volna a majmokhoz, s megkérdezte őket, hogy mit keresnek odakinn, s mivel a majmok csak makogtak, hát ő cselekedett. A dal ekként fejeződik be: „Otthon ülő típus vagyok, de erre berágtam, Az egyiket bakancsommal képen találtam. Majmok, majmok, fekete majmok, Majmok, majmok, fekete majmok, Majmok, majmok, fekete majmok, Majmok, majmok, fekete majmok. Majmok, majmok, fekete majmok. Majmok, majmok, (rohadt)fekete majmok. Majmok, (rohadt) majmok, (rohadt) fekete majmok. (Rohadt) majmok, (rohadt) majmok, (rohadt) fekete majmok.” Ezután szavalat következett. A bekonferált vers szerzőjének nevét hallva megörültem. A költőt ugyanis személyesen is ismertem, pontosabban láttam párszor. Nagynénikém révén mégpedig. Nagy – nénikém, mondjuk így: Anna – apai nagymamám testvére, pontosan – író volt ugyanis, s utolsó éveiben, mikor már túl volt a nyolcvanon, s értelemszerűen nehezen, évek óta bottal közlekedett, nemegyszer

kísértem el őt a New York – palota lerobbant, de mégis patinás, mert szószagot árasztó házába, azon belül pedig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőségébe. Itt teljesített szerkesztői szolgálatot akkoriban a költő. Nagynénikém kéziratait is ő gondozta értőn, akkurátusan és – úgy véltem látni akkor – szeretettel. Finom, vékony arcú, mosolygós, halk szavú fiatalember volt a költő akkor, olvastam is verseit, tudtam róla, hogy angol szakos, fordít is, kimondott tisztelettel figyeltem, ahogy mutogatja a javításokat, teszi meg javaslatait a változtatásokra, néha meg-megérintve nagynénikém pergamen bőrű, vékony kezét. Ennek a húsz évvel ezelőtti fiatalembernek mostani verse hangzott el, mégpedig, mint azt az első szavaknál már éreztem, rendkívül szuggesztív előadásban, hangosan és harcosan, minden szót érthetően ejtve; ráadásul a vers is igen jónak tűnt fel, nemhiába éreztem tehetséget sugározni a költő-szerkesztő lényéből már húsz évvel ezelőtt is. A vers egyébként arról szólt, hogy valakik – nem neveztetik meg, hogy kik – elveszik a magyar földet, el a magyar levegőt, erdőt, falut és várost, kiszívják a vérét, és végül elpusztítják a magyart egészen. A szavalat végén a jelen lévő közönség két darab két szótagú szót skandálva adott hangot azon meggyőződésének, miszerint a polgárok egy bizonyos felekezethez tartozó csoportjának higiénés kultúrája kívánnivalókat hagyna maga után. Ezen álláspont hangoztatása közben a fiatalok jobb kezüket kinyújtott tenyérrel, negyvenöt fokos szögben a csillagos nyári égbolt felé emelték. Aztán a két magyar szót két egy szótagú német szó váltotta fel. Álltam az ütemes, hörgő üvöltésben, álltam az égnek meredő karok erdejében, s őszintén meg voltam illetődve. Ilyet csak filmen láttam eddig. Aztán újabb számok következtek, s mikor az együttes elbúcsúzott, a publikum nagyobb része is szerteszéledt. Úgy látszik, ez volt az est fő attrakciója. Pedig újabb zenekar cihelődött a színpadra, és az együttes tagjai között újra ismerős arcot fedeztem fel: Attila volt az, egyik évtizedes

barátom barátja, aki sokat járt hozzánk, aludt is falusi házunkban nemegyszer, kokettált a lányokkal, s magához vette egy vörös macskánkat is, aki nem bírt a mieink közé illeszkedni kellőn. S ekkor eszembe jutott az előző zenekar egyik hazafias dala, az ír birkagulyás című, mely arról szól, hogy a nemzeti érzelmű muzsikus megfőzött a buli közönségének néhány macskát gulyásnak. Néztem a színpadon ide-oda szaladó, láthatóan főnöki beosztásban lévő, szép, finom arcú, fekete gombszemű fiút még egy darabig, aztán hazamentem. Másnap felhívtam barátomat, aki mondta, hogy tudja, ez történt Attilával, ide került, a hazafiak közé, mit csináljunk; viszont nyugodjak meg, mert a vörös macska már nincsen ott, Attilánál, átkerült hozzá, jó dolga van, egészségben él, virul. Megnyugodtam.

Kertészmagyarország Most mindenki Kertészt olvas. Én is. Olvasó nemzetté tették a magyart a svédek. Egyebek között. Mert tettek velünk mást is. Mégpedig jót. A svédek vagy legalábbis azok a svéd akadémikusok, akik a Nobeldíjakat osztogatják, vagy nagyon okosak, vagy nagyon eltrafáltak valamit, amiről nem is tudnak, s amit nem is akartak elérni tán. Mindegy. Mindegy, hogy tudják-e vagy sem, hogy milyen jót tettek egy néppel. Félreértések elkerülése végett sietek leszögezni: a magyarral. Mindegy, hogy tudják-e: jót tettek, fontos, hogy jót tettek, s nagyon jól tették, hogy jót tettek. A magyar büszkeség nemigen veszi be, de attól még így van: egy népet is nevelni kell. Nem egy tanítónak, pláne nem nagynak, nem vezérnek, nem is valami élcsapatnak, nem: egy nép, egy nemzet csak magamagát nevelgetheti. De egy kis külső segítség, ráhatás, jó szó vagy segítő pofon elkélhet néha mégis. Kertész Imre Nobel-díjának az a bámulatra méltó egyedisége, hogy egyszerre himnikus fölmagasztalás és pontosan odatett hátsón rúgás. Kertész Nobel-díja mindenkit foglalkoztat, mindenkit érint, s mindenkit megráz, aki magyarul olvas, beszél. Sokan elmondták a napokban, hogy ezt az egyedi díjat az egész magyar irodalom is kapta. Hozzá kell tenni: és minden magyar ember. Ha kérte, ha nem, ha kell neki, ha nem. Nesze magyar, a tied! Lássuk, mit tudsz kezdeni vele! A Magyar Fórum például ezt: „…életművében más gondolat nincs Auschwitzon, na meg a magyarság zsigeri gyűlöletén kívül. Gyaníthatóan, önként vállalt berlini emigrációja is ide vezethető vissza: jobban érzi magát egykori rabtartóinak világában, mint idehaza.” S az eszmefuttatás, vagyis inkább eszméletlenségfuttatás ekként végződik: „…egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság: vajon mikor és ki lesz az első magyar Nobel-díjas író?”

Kertész nem magyar tehát. Volt már egyszer nem magyar, 1944ben. És most, 2002-ben újfent nem az. S a következő közlemény rögtön első mondatával ekként nyomatékosítja, hogy ez nem valami magánvélekedés, hanem egy magyar párt hivatalos álláspontja: „Kertész Imre magyarországi író kapta az idei Nobel-díjat.” Mindez persze nem lenne baj. Van ilyen vélekedés, van ilyen ember, van ilyen magyar. Alighanem mindig is volt, és nincsen semmi ok hinni már, hogy eljöhet olyan kor, amikor nem lesz. De ez a vélekedés, tehát, hogy az a magyar író, aki momentán páratlan dicsőséggel aranyozta be a magyar nevet, az nem magyar, ez a vélekedés nem akadálya annak, hogy valaki mondjuk egy polgári körnek tagja lehessen. És ez a baj. Nem az a baj, hogy van ilyen ember és ilyen párt, amely lehet, hogy magyar, de rossz magyar, hitvány magyar, magyarnak ártó magyar, magyarellenes magyar. Hanem az a baj, hogy magukat konzervatívnak, polgárinak, kereszténynek nevező polgárok és pártok az ilyen magyar embert és pártot szövetségesüknek tekintették legalábbis négy éven át. Szavazatukra számítottak, embereiket közszolgálati médiumok élére tették, egy pulpitusra ültek föl velük, védelmükre keltek, együtt avattak velük állami intézményeket. A baj csak az, hogy magyar református egyháznak lelkésze lehet egy minden ízében magyarellenes pártnak egyik szellemi vezére. Ez a baj. Ez a szégyen. Ez minden magyarnak szégyene. S erre világít most rá ez a Nobel-díj, Kertész díja, vagyis hát és sajnos és Istennek hála a mi díjunk vakítón. Ez a Nobel-díj a nemzet lakmuszpapírja lett. Mert igenis: két Magyarország van. Az egyik Kertész Imre Magyarországa. A másik az a Magyarország, amely Kertész Imrét, családját és sorstársait – vagy sorstalanság-társait – kiiktatta a magyar államiság kereteiből, s nagyrészt az élők sorából is. Mindenekelőtt és kizárólagosan ez a kettő Magyarország létezik. S

mindenekelőtt s kizárólagosan ezt kell eldöntenie minden magyarnak: hogy melyik Magyarországhoz tartozik. S csak ez után a döntés után, és bizony csak és kizárólag a Kertész Magyarországa mellett döntők számára merülnek föl a további választások: hogy bal oldaliak vagyunk vagy jobboldaliak, fideszesek, MDF-esek, centrumosok, konzervatívok vagy szociáldemokraták, vallásosak vagy ateisták, katolikusok, protestánsok, zsidók, svábok, tótok, szőkék, marhák. Itt már lehet mozogni, helyet keresni, átállni, hűnek maradni, elárulni, vesztegetni, veszekedni, acsarkodni, lopni, csalni, hazudni. Csak egy dolgot nem lehet csinálni: a másik Magyarországba átrándulni néha. Mert a kettő között nem árok van, hanem szakadék, amit nem szabad és nem is lehet betemetni soha. Egyébként, hogy Kertész Imre hogyan s miként nyilatkozik meg kamerák és mikrofonok előtt az ő magyarságáról, az az ő magánügye. Gyaníthatón egyébként és nem utolsósorban ő pedagógiai célzattal is nyilatkozik úgy, ahogy. De ez mégiscsak magánügye, a nyilatkozás. Ami ránk tartozik, amihez őneki már nincsen köze semmi, az a könyv. Az ő könyve. Vagyis a miénk. Mert könyvében él a nemzet, semmi másban. Kertész természetesen magyar író. A Sorstalanság pedig nagy magyar regény, a legnagyobb magyar regények egyike. És itt hadd emlékezzünk meg néhány magyar emberről – sokan vannak, persze –, akik ezzel már régóta tisztában voltak, és akik erre a figyelmet fölhívták már évekkel elébb. Én a Sorstalanságot először 1983-ban olvastam el, azután, hogy Spiró György Non habent sua fata című cikke megjelent. A Magániktató című kötetben újraolvastam most e közleményt. Spiró már akkor bátorkodott jelezni, s jelzését komoly és máig érvényes elemzéssel alátámasztani, hogy a Sorstalanság páratlan remekmű. Pontosabban alapmű. Sőt, ezt a szót is használja: csoda. „A könyveknek is megvan a maguk sorsa – vagy sorstalansága – írja Spiró. – Kertész Imre regénye 1975-ben jelent meg alappéldányszámban, összesen ketten írtak róla, igaz, ők szépet,

Ács Margit a Magyar Nemzetben és Éva Haldimann a Neue Zürcher Zeitungban. Azóta sem jelent meg újra, nem fordították le sehol. Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy, hogy feltétlenül olvassam el, kevesebb lennék egy alapművel – alapművekre, nemcsak gondolkodást, hanem személyiséget is formáló alapművekre pedig az embernek valahogy szüksége van.” A Sorstalanság sorsa most az lett, hogy tíz- és tízezerek olvassák éppen, tíz- és tízezrek személyiségébe épül be ezekben a napokban egy alapmű. Hajnóczy szólt Spirónak, Spiró meg szólhatott másoknak tovább, legalábbis ez derül ki abból a tárcából, amely 1997 márciusában jelent meg e lap, a Népszabadság hasábjain. Szabadjon ebből is idézni: „Aztán egyszer Spiró György – vele is a Luxorban ismerkedtem meg – felhívta a figyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvasnom, Sorstalanság a címe és Kertész Imre írta. – Ez ugyanaz a Kertész, aki…? – kérdeztem, és Spiró rögtön rávágta, hogy ugyanaz. Akkor elolvastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől taknyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felterjesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is. Szó, ami szó, nem akarom hosszúra nyújtani, végül megadták neki – egyelőre csak a Kossuth-díjat…” – írta laudációjában Kardos G. György, aki soha nem kapott Kossuth-díjat, pedig Avraham Bogatirjáért megérdemelte volna a Nobel-díjat ő is. De mi, akik ismertük, s mindenki, aki olvasta, olvassa őt, az tudja, hogy ő most odafenn a felhők felett felhőtlenül boldog. Nem röstelli még azt sem, hogy gyönyörű kék teknősszeméből kicsordulnak a könnyek az örömtől. Természetes, hogy barátja sikerét a maga személyes sikerének is érzi. Olyannyira, hogy szinte hallom rekedtes hangját a magasból: – Öregem, látod, én voltam az első ajánlód, igazán küldhetnél föl a lóvéból egy kicsit.

Szalontörvény A magyar törvényhozás valami ostoba dologra készül már megint. Törvényt kíván hozni a „gyűlöletbeszédről”. Ez körülbelül olyas dolog lesz, mint a pitbulltörvény, melynek folyományaként Magyarországon ivartalanítottak egy, azaz egy darab kutyát. Mindenekelőtt: a készülő gyűlöletbeszéd-törvény ellen szól az a tény, hogy annak meghozatalát támogatja az a párt, a most legnagyobb ellenzéki párt is, amely a gyűlölet magját a magyar társadalomban elvetette – most már látszik: hosszú – hosszú időkre kiirthatatlanul. De ennél fontosabb körülmény, hogy a nyelvről törvényt hozni bajos. A nyelv sokkal csodálatosabb, bonyolultabb, gazdagabb dolog, mint a jog. Ráadásul érzelmek kifejezésére korántsem csak a nyelv áll az ember rendelkezésére. A jog az emberi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni; a jog nem érti a humort, hökkenten áll meg az irónia előtt, nem fejtheti meg a finom gesztusok titkát soha. „Szeretem a focit” – mondogatta egy tehetséges komikus egy amúgy meglehetősen alpári tévéműsorban. Nem mondott nevet, nem beszélt politikáról – mégis mindenki tudta kiről, miről van szó. A jog nem tudhatja. Ha megszületne a gyűlöletbeszédről szóló törvény, az csak a gyűlölet eszkalációját hozná magával. Mindenek előtt: megkezdődne az össznépi centizés: ez a mondat a törvény hatálya alá esik, az a mondat nem. Vegyünk egy példát az Orbán Viktor által javallott hetilap év elején megjelent egyik vezércikkéből: „Magyar szemmel Medgyessy egy sima modorú hazaáruló, egy életveszélyes senki… De ha román? Akkor minden érthetővé válik. Akkor MedgyessyMunteanu egy hős. A mi román hősünk a szerencsének és nem kevés pofátlan választási csalásnak köszönhetően a magyar miniszterelnök székéhen találja magát. Petru a gyűlölt ellenség

kormányának feje lesz. És mit csinál? Pontosan azt, amit egy román hazafinak kell tennie: pusztít mindent, amit csak ér.” Nos, jogi doktor urak, tessenek mondani, milyen beszéd ez? Mindazonáltal én azt gondolom: gyűlöletbeszéd. A szerző – a lap főszerkesztője – egy másik magyar polgár – nincs jelentősége, hogy az éppen a miniszterelnök – vélt vagy valós gyarlóságait – nincs jelentősége annak, hogy ez itt most a haza árulása – e magyar polgár származásából vezeti le. Hajói értem a híradásokat, akkor ez a cikk a készülő törvény hatálya alá esik majd. Tegyük föl, hogy a szerzőt a független magyar bíróság egy ilyes közleményért, beszédért elítéli majd. Mi következne abból? Hídlezárás, beszédismételgetés, strasbourgi bíróság. Kinek lenne jó ez? Csakis a gyűlöletnek. Íme egy cím a múlt heti Magyar Nemzetből: „Koltai szerint is lesz haláltábor Piliscsabán”. A készülő törvény szerint ez nyilván nem gyűlöletbeszéd, s nem is lehet az. De minden emberi törvény szerint az. Aminthogy gyűlöletbeszéd az egész hecckampány, amely Kertész Imre könyvének megfilmesítését kíséri, és megjósolom: kísérni fogja mindvégig. Szabadjon még egy ezzel kapcsolatos idézet a Magyar Demokrata pár nappal ezelőtti számából: „a Pilisben nem csak koncentrációs tábort állítanak fel, hanem a Büszke Melegség és a Füvet szívó Kisfiú monumentális szobrát, melyet évente megkoszorúznak az avasokat kínzó, pedofil papok áldozatainak leszármazottai. Mondhatni, olyan érdekes lesz ez, mint amikor egyszer Jeruzsálemben szobrot emelnek az antifasizmus áldozatainak emlékére.” Tisztelt ügyészi, tisztelt ügyvédi, tisztelt bírói, tisztelt tanári, tisztelt mit tudom még milyen kar! Milyen beszéd ez? Azon túl, hogy zavaros. Úgy két éve a Pannon Rádió egyik adásában a magyar jobboldal vezető publicistái csevegtek. Eszmecsere közben hogy, hogy nem, de a zsidókra terelődött a szó. Az egyik úr valahogy úgy fogalmazott, hogy hát itt vannak, itt vannak a zsidók, a mi zsidaink. Hát mit csináljunk velük? Mire egy másik kolléga ezt vetette közbe: „Nekem lenne pár ötletem.” És mind a négy szélsőpolgári publicista harsány

röhögésben tört ki. Nincs az a törvény mely ezt a mocskos, hitvány gyűlöletbeszédet büntetni bírná. Nem lehet, de hát nem is kell a jog eszközeivel büntetni azt. Van, lenne dolga a magyar parlamentnek épp elég. A gyűlöletbeszéddel nem kéne bajmolódnia. A gyűlölet elleni harc nem a bíróságok dolga, hanem a polgároké. A gyűlölet elleni harc személyes ügy. Azt kinek-kinek egymagában kell megvívnia. S elsősorban nem a parlamentben, hanem otthon, a társaságban, a szalonokban, ha úgy tetszik. Az ember nem jár egy szalonba azzal, aki gyűlöletbeszél. És azzal se, aki ilyennel egy szalonba jár. Ilyen egyszerű. Az ember nem szerepel az ilyenekkel egy lapon, nem koszorúz velük, és nem minősíti őket derék hazafiaknak, akiknek egyetlen apró hibájuk van csupán, hogy a zsidókat gyűlölik, hát istenem, kinek nincsen hibája valami. A szalontörvény paragrafusai szerint a gyűlölködőt nem gyűlölni kell, hanem megvetni és sajnálni csupán. És nem járni vele egy szalonba. Nincsen nyájas koccintás. Sem azzal, aki gyűlöletet szít, sem azzal, aki a gyűlölködővel kollaborál. Ez a polgári szalon szigorú törvénye. De ezt a törvényt nem a parlamentnek kell meghoznia.

Hazagyűlölet Fölállok, megigazítom a nyakamra vetett vizes törülközőt, kigatyázok a teraszra, megszemlézem a hőmérőt. Harminchat a fok. Múlt héten egyik nap negyven is volt. De azért ezt is sokai-lom. Visszacsattogok a függönyözött szobába. Ülnék vackomba vissza, mikor megszólal a telefon. Fölveszem. Kedves, középkorúnak tűnő hölgy hangja szól. Engem keres, mondom, hogy én vagyok az éppen. – Bocsásson meg uram, csak azt szeretném megkérdezni, hogy miért gyűlöli ön ennyire feneketlenül a hazáját. Kicsit zavarbajövök. Gyakorta kapok levelet, imélt, telefont olvasóktól. Előadódik, hogy megdicsérnek, ami jólesik, mi tagadás. De legalább annyira, ha nem jobban örvendek a kiegészítő, javító, feddő észrevételeknek. A hölgy telefonja előtt egy órával beszéltem meg randevút az angyalföldi polgármesterrel, akit igaztalanul vádoltam volna meg. Reggel kaptam javító sorokat egy építész barátomtól, aki szinte kéjjel mutat rá arra, hogy még soha idegen kifejezést helyesen nem sikerült elhelyeznem a lapban. Van szegedi pontosítóm, akinek most már előre elküldöm a kéziratot, ha szegedi vonatkozást érintek abban. Itt van asztalomon levél, szomorú anyától, akinek fiát bántottam meg. Nem írtam tán még soha hibátlant. Pár év, és kiadhatok egy kötetet válogatott helyesbítéseim és bocsánatkéréseim címmel. Szóval van velem baj, és igazán nem álszerénységből mondom, de magam sem vagyok megelégedve magammal, legszívesebben abba is hagynám ezt az egész írogatást, de nagyon beleszoktam már, csinálom csak, akár egy bejáratott, öreg, nyikorgó, rozoga masina. Mindenesetre szokva vagyok a zokszóhoz. De most megakadtam kicsinyt. Egyrészt ugye arra kellene válaszolnom, miért gyűlölöm ennyire feneketlenül a hazát, miért nem gyűlölöm egy kicsit kevésbé feneketlenül. De hát hogy válaszoljak erre, ha egyszer nem gyűlölöm, nemhogy nem kicsit, de egyáltalán feneketlenül hazámat.

Arról most már nem is beszélek, hogy – bár erről nemigen szoktam spekulálni, mégis úgy vélem – egyáltalán sehogy sem gyűlölöm azt. Csak azt tudhatom mondani, hogy nem gyűlölöm a hazámat, de ezt meg nem mondom, egyrészt, mert a hölgy erre vonatkozó kérdést nem tett föl nekem, másrészt, mert ilyen hülyeséget nem szívesen ejtenék ki a számon. Kicsit hebegek, habogok, majd valami olyast kérdezek a hölgytől, hogy mire alapozza azt az alapföltevését, miszerint én gyűlölném hazámat. – Ne haragudjon, de ez süt az ön cikkeiből. – Melyik cikkre gondol? – Mindegyikre. Szinte mindegyikre. – Mégis, mondjon egy példát. – Bármelyiket mondhatnám. Mindegyik teli van keserűséggel, haraggal, gyűlölettel. – Ezt én nem tudom, de ha így is van, biztos, hogy mindez a haza ellen irányul? Tegyük fel, bár nem szívesen engedném meg, hogy én egy teljesen keserű ember vagyok. Jó. Az vagyok, istenem. De mi köze ennek a hazaszeretethez? Miért kell ebbe a hazát belekeverni? – Mert maga folyton a hazáról is ír. – Most mit csináljak? Ne írjak a hazáról? – Hát így ne! – Hát hogyan? – Úgy, hogy a jó dolgokat írja meg. A szépeket. Mert ez egy szép ország. A mienk. Ha önnek nem tetszik, ne írjon róla. – Igen. Hát köszönöm szépen az észrevételét. Igyekszem megszívelni majd. És szépet írni. – Az jó lesz. – Vagy más témák után nézni esetleg. – Az még jobb lenne. – Még egyszer köszönöm a hívást. – Kérem. – A viszonthallásra. – Viszonthallásra.

Leteszem a telefont, megigazítom a nyakamra vetett vizes törülközőt, kigatyázok a teraszra, megszemlézem a hőmérőt. Harminchat és fél a fok. Visszacsattogok a függönyözött szobába. Beülök vackomba. Belebámulok a monitorba. Témát keresek.

Gyerekek még – Halló! – Megverték a gyereket. – Hogyhogy? – Hogyhogy, hogyhogy? Úgy, hogy megverték. – Mikor? – Mikor? Hogyhogy mikor? Hát most. Két órája. Délután kettőkor. Fényes nappal, délután kettőkor. Mikor? – Miért verték meg? – Hogyhogy miért verték meg? Csak. Megverték, és elvették a pénzét és a kabátját. – Hol? – Hogyhogy hol? Hát az utcán! Hol? – Kicsodák? – Kicsodák, kicsodák. Hát a cigányok! Kicsodák? Zulczer Pál húsz perc múlva ott volt a feleségénél. Hat éve már, hogy külön éltek. A férfi a Veres Pálné utcában lakott, az asszony a gyerekkel és új emberével a Szondi utcában. – A gyerek nem hajlandó a rendőrségre jönni – újságolta a mama. – Mindenki azt mondja, nem érdemes. A rendőrség nem segít. Ha be is viszik őket, a szülők azonnal ott teremnek, lefizetnek harmincnegyvenezer forintot, és a Kovácsok máris szabadok. És akkor jönnek, és csak még jobban megverik a Tibit. Zulczer bement a fiához, aki csak ennyit préselt ki összeszorított szájjal: – Mocskos cigányok. Apja kezdte magyarázni, hogy nem a cigányok a mocskosak, maximum a Kovácsok, ezek a Kovácsok. De a gyereken nem fogott a szó. Ezt ismételte csak: – Mocskos cigányok. Különben csak ült könnyes szemmel a számítógép monitorja előtt, és hallgatott. Tizennégy éves volt Zulczer Tibi. Nyolcadikos.

Zulczer hazament. Másnap kora délután újfent jött a hír, a gyereket megint elkapták az iskola előtt, kétszer felpofozták, gyomorszájon öklözték, és elszedték a kabátját. A Kovácsok. Aki közül csak kettő Kovács, a harmadik nem, de az mindegy. Zulczer lecsapta a kagylót, és elment a kerületi rendőrkapitányságra. Ott az ügyeletes, egy mosolygós hölgy, igen kedvesen fogadta: – Nem tudunk mit csinálni. Ismerjük őket jól, a Kovács fiúk, tudjuk a pontos címüket is, minden. De tanú nincsen soha. Nem tudunk velük mit csinálni. Ha van két polgár, aki tanúsítja, hogy garázdaság, rablás történt, akkor tudunk lépni. Ha nincs tanú, ért se meg, nem tudunk mit csinálni. – No de hát az emberek rettegnek tanúskodni. Tudják önök garantálni a tanúk biztonságát aztán? – Azt nem tudjuk. – És miért nem áll a kerületi iskolák mellett legalább délutánonként egy-egy posztos rendőr? Mint Ausztriában, Németországban. – Ön viccel, uram. Arra nincsen emberünk, hogy a legsúlyosabb ügyekhez kimenjünk. – Ön tehát azt mondja, hogy a rendőrség semmit nem tud tenni az ellen, hogy a magyar székesfőváros kellős közepén, fényes nappal az én fiamat rendszeresen össze ne verjék, és ki ne rabolják? – Nem mondok én semmit, uram. Mikor Zulczer Tibit megverték és kirabolták harmadszor is, a gyerek már nem is sírt. Csak azt hajtogatta folyton, hogy minden cigányt Auschwitzba kell vinni. Minden cigányt. Apja kiabált vele: – Már voltak ott, te hülye. Dédapáddal és dédanyáddal együtt. – Nem érdekel. Már nem érdekel. Az eszemmel tudom, de hiába. Teljes szívemből azt kívánom: pusztítsák el, égessék el mindet. Ekkor Zulczer fölhívta a kerületi kapitányságot, és a rendőrhölgytől elkérte Kovácsék címét. Tíz perccel később egy koszlott Bajnok utcai bérház negyedik emeleti gangján baktatott. Fáradt tekintetű, kortalan hölgy nyitott

ajtót. – Jó napot! Kovácsnét keresem. – Én vagyok az. Mi tetszik? – Zulczer Pál vagyok. Elnézést, hogy otthon zavarom. A rendőrségen kaptam meg a címét. – Nem értem – mondta az asszony, de közben betessékelte Zulczert a lakásba, ami egy konyhából és egy szobából állott. Zulczer diskurzus közben hat gondosan bevetett ágyat, díványt, rekamiét tudott összeszámolni lopva. – Nézze, asszonyom. Arról van szó, hogy nekem a maga fiai nagyon keresztbe tesznek. Többévi munkámat teszik tönkre. – Mi van? – Én a fiamat tizennégy éve toleranciára, nyitottságra, mások megértésére nevelem. Arra, hogy bőrszín, vér, származás nem választhat el embertől embert. – És mi köze van ehhez az én fiaimnak? – Nagyon is sok. Mondhatnám, túl sok. Ugyanis az én fiam mára rasszista lett. A maga két hülye fia miatt. – Mi? – Az ön fiai, haverjaikkal immár harmadik alkalommal verik össze és rabolják ki az én fiamat. – Honnan tudja, hogy az én fiaim voltak azok? – Tudom. – Hát én meg most mit csináljak, uram. – Nézze, drága hölgyem, én egyrészt szeretném elérni, hogy a fiamat ne verjék, legalább a maga fiai ne verjék. Másrészt azt szeretném, hogy a fiam ne legyen rasszista. Pontosabban ne maradjon az. Mert most éppen az. A maga fiai miatt, kedves asszonyom. – Ugyan, kedves uram… az én gyerekeim nem tudnak annyi embert megverni, ahányan itt gyűlölnek minket. – Meg persze sok más miatt. Az állam miatt is, a politika miatt is, tudom. De én speciel nem gyűlölöm magukat asszonyom. Én csupán haragszom a maga két fiára.

– Majd szólok nekik… De azért majd szólok a fiúknak. Hogy néz ki a fia? – Azt kérdezze meg a maga fiaitól. Hogy néz ki az a gyerek, akitől ma délután elvettek ezerkétszáz forintot. – Odaadom máris… – Az isten rogyassza az eget magára. Nem érti? Az én fiam most gyűlöli a cigányokat. Ezt szeretném valahogy elrendezni. Mikor jönnek haza? – Hatra itthon szoktak lenni. – Akkor én hatra idehozom az enyémet, és diskurálunk egy kicsit. Rendben van? – Rendben van, uram. Meglátja, nem olyan rossz gyerekek azok. A Béla meg a kis Kálmi. Csak néha elvetik a sulykot. Tudja, hogy van az, gyerekek még… – Nem megyek – mondta a Szondi utcában délután ötkor Zulczer Tibi. – Nem megyek. – Aztán elvigyorodott furcsán. – Majd ha Auschwitzban lesznek. Akkor meglátogatom őket… esetleg… És bőgve borult rá a számítógép klaviatúrájára.

PAPAPAPI

Cukkinileves Nézem, ahogy nekilát, határozottan, magabiztosan, rövid utasításokat kiadva közben, nézem, s azon gondolkozom közben el, hogy lassan-lassan tíz éve, mióta lányos apa lettem hirtelen, hány fiút láttam konyhában célirányosan mozogni. Bizony, nem sokat. Anélkül, hogy egyet is bántanék, hisz mindet szerettem és szeretem ma is jobbadán, s mindről, na jó, majd mindről tudnék mondani valami jót, tán többet is, de komoly gasztronómiai érdeklődés, mi tagadás, kevesekben volt föllelhető. Enni szerettek, de azt se mind. S főleg nem mindent. Persze élesen megmaradt emlékezetemben egy vokban összevarázsolt igen komoly ázsiai egytál, máskor pedig be lett ígérve egy hamisítatlan maceszgombócleves, meg is szereztem hozzá a pászkát, nem én tehetek arról, hogy mire sor került volna a dologra, véget ért e nexus. Azóta sem tudok maceszgombócot csinálni. És hát volt gond velük elég, gondolom, miközben elnézem, hogy mossa meg a cukkinit, négy-öt közepes darabot, legtöbb a baj a vegetáriánusokkal persze, belőlük több is akadt, elszaporodtak úgy látszik az ifjú korosztályban nagyon. De volt, aki csak a rizsát bírta enni, a másik a csirkétől undorodott, a harmadik kiütést kapott a tejtől és így tovább. Nagyon oda kellett figyelni rájuk. Ez viszont mindent megeszik. Olyannyira mindent, mintha saját nevelés lenne, gondolom, miközben ő a megmosott cukkinit fölkarikázza, a karikákat pedig elnegyedeli, pontosabban (és bölcsen) elnegyedelteti. Célszerű lábasban vajat hevít, rádobja a cukkinit, sózza, borsozza, és majoránnával is meghinti kicsinyt, úgy párolja vagy tíz percen át. Ezután egyliternyi jó csirkecsontlével engedi föl. Persze erre meg lehet kérdezni, hogy honnan van csirkecsont leve neki kéznél. Én vagyok kéznél, úgy. Jó az öreg a háznál.

Mert, nem dicsekvésből mondom, csak regisztrálva a valót, ahol én vagyok, ott mindig van némi csirkecsont. Mert a magamfajta soha nem vesz csirkerészt, combot, mellét, ilyesmit, mindig csak egész csirkét, kettőt lehetőleg, és azt porciózza aztán, külön a combokat, szárnyakat egy zacskóba, külön a hátát, nyakát, külön a filézett mellét és – kimondottan ilyes alkalmakra tartogatva, mikor egy kicsi csontlére támad szükség – külön a melle csontját. A melléről, nyakáról, fenekéről lefejtett bőrből, hajakból kisült zsírban sütöm ki aztán a máját, de ezt csak mellesleg jegyzem meg itten, nem magamról akartam beszélni, még ha az is az egyszerűbb, hanem a cukkinilevesről, ami tehát az előzőleg elkészített csontlével van felöntve éppen, és úgy fő egy negyedórácskát, vagy annyit se tán. Közben egy egész camembert sajtot egyszer egycentis kockákra metél, és egy tálkába szór. Akkor aztán lehúzza a rezsóról a levest, és egy botmixerrel szépen, gondosan elpasszírozza a cukkinit a levében. Megnyalja a mixer keverőjét, értőn utána fűszerez, majd egy félpohárnyi tejszínnel elkevert tojássárgájával besűríti a levest, éppen egy kicsit visszamelegíti, és feladja. Szedek tányéromba egy kismaréknyi sajtot, rámerem a levest, kicsit hagyom, hogy megolvadjon a sajt benne, majd nekilátok. A második kanál után megállok egy pillanatra, bólintok egyet magamban: a helyzet komoly.

Dobozba főzés Én krumplit soha két kilónál kevesebbet meg nem pucoltam. Soha másfél kilós húsdarabnál kisebbre hentespultnál rá nem mutattam. Soha fél kiló rizsnél kevesebbet a forró zsiradékba vagy a lobogó vízbe bele nem vetettem. Minálunk mindig sok emberre történt a főzés. Népkonyhába születtünk bele. Első és másfeledik életemben, mikor szüleinkkel éltünk egy fedél alatt húgommal, sógorommal, unokahúgommal, soros barátnőimmel, majd feleségemmel, és minden létező és elképzelhető és elképzelhetetlen hozzánk tartozóval, vendéggel, rokonnal, betérővel és betévedővel, természetszerűen volt ez így. De nemigen változott a helyzet második életemben sem, amikor is kétlaki voltam. Ha falun időztem, ott vagy egyedül tengettem három-négy napot, és ilyenkor a hét végi maradékokból éltem, no meg mindig volt hova mennem vacsorálni, vagy pedig – hétvégeken leginkább – változatlanul hat-nyolc-tíz személyre kalkulálva kerekedtem kedves bolti körutamra föl. Most kettő és feledik életemet élem éppen. Állandóan vidéken lakom, kettecskén viszont. Pestre vendégségbe járok, esténként nemigen lepnek meg beugrók, benézők, betévedők. Ez is egy műfaj, két emberre főzni, de ebbe nemigen tudhatom belegyakorolni magam. Legtöbbször dobozba főzünk ugyanis. Láttam már ilyent, öreg papát, aki hetente kétszer fölszerelkezett a dobozaival, nyakába vette a várost, és végigvizitálta és ellátta táplálékkal „kirepült” leszármazottait. De hát más látni valamit, és más benne lenni abban. Dobozba főzünk manapság tehát. Nem rossz dolog ez sem, megvan a szépsége, hangulata, különösen, ha azért meglehetősen gyakorta váltakozik személyes etetéssel is. Dobozba főzünk. A konyhai munkapult alatti szekrény alsó polcozata színültig van

mindenféle kicsi, nagy, közepes, kerek, szögletes, ovális négyszegletes, műanyag és műanyag tetejű fémdobozzal. Ha belépek egy boltba, már rá is áll a szemem a jó dobozra rögtön. A dobozba főző értője lesz a dobozoknak is. Nem minden doboz alkalmas ugyanis. Vannak vékony, eltörő, ide-oda nyeklő dobozok, vannak, amelyekre soha nem passzol a tető jól. Én például, ha ízlik nekik, ha nem, mindig Carte d’Or fagylaltot veszek. Mert annak elsőrangú a doboza. Elég merev, nem törik, s jól záródik a fedele is. Garnírungnak, savanyúnak, kisebb adagoknak megteszi a vékonyabb falú salátás, tepertős műanyag doboz, bár az elég gyorsan kopik. Persze kell tartani pár tucat igazi, komoly műanyag és fémdobozt is, a sültekhez, húsokhoz, sólethez, töltött káposztához, s más komoly dolgokhoz. Ebben az esetben az okoz komoly gondot, hogy a kiürült dobozok hogyan kerüljenek vissza hozzánk. A levesek és a leves dolgok természetesen nem szállíthatók másban, csakis befőttesüvegekben. Meg is nő az ázsiója ezeknek egy dobozba főző háztartásban. Azelőtt utáltam az üres befőttesüvegeket, mert csak fogták a helyet a spájzban. Most viszont alig győzöm gyűjtögetni azokat, még a zacskós savanyúságról is leszoktam, pedig errefelé igen sokféle és igen kitűnő minőségű kapható, de hát kell az üveg, abban veszem a céklát, uborkát. Ugyanúgy tucatnyi főre folyik a főzés tehát, ugyanúgy tekintetbe vétetik, hogy az egyik nem eszi a baromfit, a másik nem tűri a petrezselymet semmiben, mint azelőtt. Csak éppen nem helyben fogyasztásra készül a koszt, hanem házhoz szállíttatik. Persze néha megfordul a fejemben, hogy vajon elfogy – e majd a küldemény vagy csak úgy ránk hagyják, hadd csinálják, hadd örüljenek a szegény öregek, de hát az anyai gondoskodás elementaritásának gátat emelni nem tudhatok és nem is akarok. Szépen leszűröm a levest, egyik nagyobb dobozba teszek egy kis főtt répát, gyökeret, krumplit, zellergumót, másikba főtt húst, persze letisztítva minden zsiradéktól csirkemellét, tarját, szegynek a húsosát. Egy harmadik, kicsiny dobozba kerül a főtt tészta, s végül, ha kihűlt, telitöltöm az üveget is a levessel, és rácsavarom a tetejét

gondosan.

Első vendégség Balassa Emil háztartásbeli megcselekedte, amit manapság egy apának megcselekednie – ha mód van rá – muszáj. Gondoskodott önálló hajlékról fölcseperedett gyermekeinek feje fölé. Belekerült sokba, ráment egy nyaraló, rá egy elhalt nagymamalakás, rá minden spórolék – de hát istenem, mi más dolga van egy apának, mint a leszármazottakról való gondoskodás. Kicsiny lakás volt mindkettő, egyik garzon, másik másfél szobás, de egy huszonhét éves lánynak, huszonöt éves fiúnak olyan kell. Föl lett újítva, be lett rendezve mindkettő. Gondolta Balassa, eljön a vasárnapja annak is, hogy belekarol az asszonyba, az érett, szép Balassánéba, és elindul avval ebédezni a gyerekhez. Útközben vesz egy doboz cigarettát. Addig nem dohányzott, negyvenöt éven át nem gyújtott rá, egyetlen egyszer sem gyújtott rá, de most úgy gondolja, itt az ideje elkezdeni. Vesz hat üveg sört is, amit addig ki nem állhatott, de most megkívánja majd hirtelen. Gondolta, becsönget, belép, örvendik. Aztán és mindenekelőtt levesz egy tiszta poharat, és iszik. Első útja a konyhába viszi, persze. Ott szorgoskodik az ebéd felett a lány. Balasssa rágyújt, majd leemeli a fedőt minden fazékról, és ha lehet kézzel, ha nem, kanállal beleeszik mindbe. Rágyújt. Levesz egy tiszta poharat, iszik. Aztán, mert az van kéznél, a pohárba hamuzik. Lát egy tányéron reszelve sajtot, markol egy kicsinyt abból is. Látja, hogy a lány kavar valamit, hóna alatt átnyúl, úgy kóstol. Levesz egy tiszta poharat, iszik. Aztán hamuzik. Aztán kijelenti, hogy ő már nagyon éhes, és kérdezi, mikor lesz ebéd. A lány mondja, hogy húsz perc. Ő erre mondja, hogy nem tud várni addig. A lánya mondja, hogy harmadik órája dolgozik az ebéden, negyedóra múlva kész, mire ő mondja nyersen: „Én most vagyok éhes!”, és gyorsan összeüt magának egy hagymás rántottát hat tojásból. Aztán levesz egy tiszta poharat, és iszik.

Jóízűen eszik a levesből azért, csak a második, harmadik fogás fog ki rajta. De minden fogás között iszik. Csak tiszta pohárból. A piszkos edényeket segítőkészen kiviszi a mosogatóba, rajta hagy apró csontot, káposztacafatot, majonézgumót, kenyérbelet, csikket, ami van, rátesz egy másik tányért, hogy a meglepetés teljes legyen, és enged vizet az egészre, hadd érjen össze. Ezután levesz egy tiszta poharat és iszik. Beül, rágyújt. Körülnéz. Szép a lakás, állapítja meg. Szép és kényelmes a frissiben áthúzott ülőalkalmatosság is. Kényelmes, de úgy érzi majd, lehetne még kényelmesebben is ülni benne. Felhúzza térdeit és bakancsának vasát a huzat szegélyébe akasztja be. Ez az! Most jó! Iszik, hamuzik. Aztán inkább a teljes talpat helyezi rá a huzatra. Nem rossz úgy sem. De mintha sarokkal kényelmesebb lett volna. Próbálgatja, hol így ül, hol úgy, közben iszik, hamuzik. A csikket a kávésfindzsa fenekén elnyomja gondosan. Föláll, levesz, iszik. Aztán köszön, és indul tovább. Meglátogatja másik gyermekét is, megszomjazott nagyon ugyanis, és emennél már nincsen több tiszta pohár. Gondolta ezt Balassa, aztán persze eljött a vasárnap, az a vasárnap is, és ő rohant le bevásárolni, szaladt föl a gyerekhez, főzött és sütött ott fél napon át, közben fölfúrt néhány polcot is, ebéd után elmosogatott, a csikkeket kikaparta a poharak fenekéről, kijavított két szemináriumi dolgozatot, majd némi készpénzt hagyva hátra, távozott. És boldog volt, hogy mindezt megengedték neki.

Szoptatós anyára főzés Szoptatós anyára főzni – nem egyszerű dolog az se. Ráadásul sillabuszt is nehéz találni hozzá. Tucatnyi újabb és régibb keletű szakácskönyvet nyálaztam át, de egy szó nem sok, annyit se leltem egyikben sem erről. Mindig csak a gyerek, hogy az mit kapjon enni. No de az anyja? Pedig azt se könnyű etetni, én tudom, a jó istennek hála, volt benne részem a nyáron. Nem egyszerű dolog ez. Szoptatós anyára főzni. De még nehezebb kétflekknyit írni róla. A szoptatós anyának ugyanis jóformán nem lehet semmit se főzni. Mert minden általmegy rajta tüstént, bele a tejébe, és úgy direkte a dedbe. Rögtön lehet ezzel kezdeni: a tejes anyagyerek, aki egész nap tejel, tejet fej, tejet fagyaszt, tejet szerez, ha nincs elég neki, és tejet ád, ha bő a hozama, a mama, aki reggeltől estig és estétől reggelig a tejjel bíbelődik szakadatlanul – nem ihat tejet. Egyrészt azért nem, mert elege van a tejből, másrészt pedig azért, mert a tehéntej összezavarná a dolgokat, az anyában most csak egyféle tejnek szabad lennie, az övének. Természetesen óvakodni kell a tejtermékektől is – mert azt is sikerült megutálnia –, túrótól, tejfeltől, bizony, egy darab időre el lehet felejteni a mindenféle jó sztrapacskákat és csuszákat. Nem ehet a szoptatós semmi olyast, mi puffasztja őt, leget csinál belé: nem főzhetünk hát rá káposztát, karfiolt, kelbimbót, karalábét, brokkolit, babot, nem kedveskedhetünk retekkel se néki – egyedül sárgarépát vehet magához, lereszelve, nyersen. Mellőzni kell a tejfellel savanyított vaskos székelygulyást, a kocsonyás töltött káposztát, a húsos csülökkel, kövér körömmel tréflizett sóletet. Nem ehet a mama, ha kicsi, tojást sem, mert az könnyen a gyerek bőrén köszön ki másnap. Nincsenek reggelre szalonnás omlettek, sonkás hemendekszek. Nem főzhetünk nekik füstöltet se semmit, nem tehetünk kolbászt semmibe bele. Nem ehet az anya lány erőset,

savanyút, borsosat, ízeset, színeset, rágósat, zsírosat, tartósat, nyúlósat. Nem ehet paradicsomot, paprikát, értelemszerűen így lecsót sem szegény. A céklától belilul, a sóskától kizöldül könnyen a gyerek. Hanyagolni muszáj a májat, a velőt, a tatárbifszteket. Hiába meleg, foszlós a friss kenyér, meg kell várni, amíg kiszikkad, és akkor adni neki pirítósnak. A szoptatós anya nem ihat kólát, nem ihat szódát, nem ihat teát erősét, nem ihat feketét jót, nem fröccsöt, se kevés bort. Egy szoptatós anya meg van lepve. Még soha életében nem volt ennyi minden, amit nem csinálhatott. És ha ehhez hozzávesszük: hogy a szoptatós anya nem jöhet és nem mehet, nem maradhat se el, se ki, sem oda, sem sehova, hogy a szoptatós anya módjával alszik, ha alszik, fáradt és ideges tehát, de próbálja persze leplezni ezt, akkor talán lassan az előtt is körvonalazódik a szép gond, aki nem főzött még soha szoptatós anyára. Mit lehet tenni? Csirkemellet lehet megsütni óvatosan neki, s adni föl rizsával. Szeletke zsírtalan húst bír, kétszersültet aztán, kis sonkát, módjával szalámit. (De azzal már vigyázni kell: egy kicsit több Pick vagy Herz a kelleténél, és a gyerek máris ö-zni kezd.) Ehet kekszet, piskótapiszkát, kicsinyke sajtot, zsírtalan húslét, főtt krumplit, krumplipürét és zabnyákot, ha van még a zsák alján zabunk. Vigaszul hadd idézzem s vonatkoztassam a mindenféle nagymamákra, nagypapákra is Bánffyhunyadi Hunyady Erzsébetet, a Jó házikonyha című alapmű szerzőjét, aki ekként vigasztalja a csüggedőket: „Kérem a kedves fiatal anyákat, hogy sohase sajnálják azt a kis utánajárást, időt, fáradságot, amit a gyermekek helyes gondozása, táplálása megkíván, mert ez úgysem tart túl sokáig, és egészséges gyermekkel az idő is hamarabb múlik.” Nagy igazság ez: mint egy röpke perc, úgy száll el az az ötvenhatvan év, amíg egy gyerekkel gond lehet.

Az első rendelés Pincér! Pincér! Na végre, hogy méltóztatott idefáradni! Már kopognak a szemeim az éhségtől. Mi az, hogy háklis vendég! Mi az, hogy ne üvöltsék! Hát hogyne üvöltene az ember, mikor ilyen trehány a kiszolgálás. Hogy maga fáradt? Hát akkor mit szóljak én? Gondolta volna meg előbb! Mindenekelőtt csukja be az ablakot, mert kiviszi fejemet a cúg. És zavarja már el azt a kövér nőt a szemem elől. Elmegy az embernek az étvágya. Rémesen öltözködnek itt a vendégek. Mindenki lompos, mindenkin mint a tehénen, úgy lóg a slafrok. Na lássuk. Először is valami folyadékot kérnék! Hogyhogy miért? Csak, mert már vattát köpök ebben a rohadt hőségben. Ráadásul az én koromban nagyságrendekkel nagyobb a folyadékigénye az embernek. A veséim nem az igaziak, nem képesek a vizet koncentrálni kellőn. Nem panaszkodom, csak megemlítem. Kit érdekel a maga veséje. Aztán hozzon valamit, amiben sok fehérje van, most azt kívánom veszettül. De arra ügyeljen, hogy könnyen emészthető legyen, nehogy valami allergént hozzon nekem, azt ki nem állhatom. Jólesne aztán valami zsírosabb falat, nem sok, de azért szeretem érezni, hogy ettem is valamit. Aztán mivel meglehetősen édesszájú vagyok, nem lenne ellenemre némi szénhidrát is. Ne sajnálja továbbá tőlem az ásványi sót sem, muszáj abból naponta magamhoz venni egy keveset, különben nagyon izzad a lábam. Nem tudom tartanak-e kazeinogént. Igen? Remek! Ki se néztem volna magukból. No, akkor hozzon azt is. Meg laktalbumint és laktoglobulint is. Az utóbbiból nem kell sok. Ne mondja, hogy telhetetlen vagyok. Egy csöpp foszfor viszont nem lenne ellenemre. Hogyhogy miért? Csak, mert szeretem megelőzni a tetaniát. Jöhet aztán még egy porció laktoferrin is, amihez hozzá van

kötve némi vas. Az jól felszívódik a vékonybelem speciális receptorain keresztül. És elsőrangú ízre is. Na, most levegőt, azt keveset kérek hozzá, mert attól, tisztesség ne essék szólván, de erősen büfögök. Mi az, hogy ne fecsegjek annyit?! A te anyádat! Na jól van, jól van, szopok már.

Hozzáférhető könyvespolc Sokáig vágytam egy nagy könyvespolcra, olyanra, ami előtt nincsen semmi más, rekamié, szék, asztal, zongora, ilyesmi. Olyan polc, ami elé oda lehet állani tehát, és lehet szemlézni a szép, rendbe rakott könyvek sorát. Sokáig zsúfoltság okán ilyen polcom nem volt. Most van. Egy jó félfalnyi, plafonig érő könyvespolc, ami előtt csak egy nagy, ócska, kopott, macskaszőrös szőnyeg van. Igaz, a polc ahhoz nem elég, hogy az összes könyv elférjen rajta. A könyvtáraknak is megvan a maguk sorsa, erről most legyen elég annyit, hogy ez egy többszörösen egyesített, számos örökséggel, néhány egészen szerencsés vásárlással komplettírozott könyvtár, amely két bölcsész végzettségű ember minden egykor folytatott tanulmányának, volt szakmájának, munkahelyének, mára feledett érdeklődési köreinek, s persze minden volt emberének emlékét is őrzi. Ez rengeteg könyv, ami szerte van mindenféle szobákban, sőt lakásokban. A nagy polcra ennek csak töredéke, körülbelül ezer kötet fér. Ráadásul a felső három polcot már csak hokedli, illetve bárszék segedelmével érhetni el. De mégis: hat-hétszáz könyv kézügyben, nagy ablakkal átellenben, egész napos fényárban rendezhető. Ide tettem hát a legfontosabb könyveket, vagyis a magyar szépirodalmat. És most örvendezek ennek szerfelett. Hétköznap napközben, mikor magam vagyok, gyakran megállok a polc előtt, s csak nézegetek. Fölül, de még kézügyben, a több mint kétsornyi Adyirodalom, a kedves fekete kritikai kiadással az élen, végén a Nagyváradról szóló visszaemlékezések, helytörténeti munkákkal. De el tudok ácsorogni József Attila polcai előtt is. Mellette ott szürkül a teljes Juhász Gyula kritikai kiadás, mert azt szeretem a legjobban, a

kritikai kiadásokat. Sajnos úgy hallom, hogy alig haladnak az efféle munkálatok, nincsen rá pénz, nem fűződik hozzá semmi kiadói, hatalmi, politikai érdek, ez csak magyarság dolga lenne, arra pedig ebben az országban mindenki fütyül, azt csak hazudni szokás itt, ürügyként mindenféle uszításhoz. Krúdyhoz neki se fogtak a tudós irodalmárok, nyilván túl sokat írt, túl sokat ismételt, és túl rosszul adminisztrálja magát még ma is ő ahhoz. De két sorozatának nagyja itt van, s jó néhány háború előtti, sőt századfordulós kiadás is sorakozik a kék – mert a színes papírborításokat leveszem –, illetve a barna sor mellett. S ami a legkomplettebb, s a legkedvesebb e polcozaton, az a Mikszáth-részleg. Nagyon szeretem, és feltétel nélkül csodálom a szerzőt, hát hogyne örülnék, hogy szinte minden fontosabb munkája megvan. Pedig a kritikai kiadás, úgy tudom, túllépte a nyolcvanadik kötetet is már. Ebből a piros sorozatból sajnos még kevés darab van birtokomban, de van mindenféle más Mikszáth, például egy szép, bőrkötéses számozott példány az 1968-ban a Szántó Tibor tervezte, Kneréknél nyomott, Helikon – féle 14 kötetes sorozatból, s van jó néhány még az író életében megjelent 33 kötetes első folyamból, vagy a húszasharmincas évek Révai-Franklin-féle ötvenköteteséből is. De majdnem teljes sorozat a jellegzetes, kicsit szecessziós küllemű, úgynevezett jubileumi kiadásból is kéklik a polcon. Ennek első harminckét kötetét 1910-ben hozta ki a Révai testvérek kiadója, s ezt később Rubinyi Mózes szerkesztésében még 19 könyv követte. A betűrend szigora kicsit leszorította, alulról a második polcra ezt a gyönyörű kék könyvsort, de jól látható, gusztálható így is, elég egy lépést tenni hátra, szinte minden nap megigazítom, hogy szépen álljanak a kötetek, egy pedig mindig az ágyam mellett van, legalább kétnaponta muszáj elolvasnom egynéhány cikket vagy novellát. Szóval megvan ez is. Egy könyvespolc, amely áttekinthető, és mindenekelőtt hozzáférhető.

Mindenki hozzáfér. S itt jön az, amire nem számítottam. Hogy a cseperedő nevelt unoka hétvégeken a könyvespolc segedelmével kezdi belegyakorolni magát a fölállás tudományába. Most már csak le kell tenni a szoba közepére, ő felül, szemrevételezi a terepet, aztán egy bonyolult mozdulattal négykézlábra csavarodik, s szélvész sebességgel elkotor a polcig. Ott megmarkolja az alsó polcot a két kezével, félig felhúzódzkodik, egyik kezével elengedi az alsó polcot, avval rögtön átfog a másodikra, fölhúzza magát egészen. Máris áll. S máris tud fél kézzel kapaszkodva állni. Úgy, hogy marad neki egy felesleges keze. Azzal aztán, miután fölnézett rám előbb, s arcán elömlött egy boldog mosoly, nekilát. Van benne némi palóc vér, de meglepő, hogy ez ennyire s ily korán kijön. Mindenesetre csak Mikszáth érdekli, azon belül is csak a jubileumi kiadás. De azt végigtanulmányozza mindennap maradéktalanul. S mikor végez, ott trónol a szoba közepére halmozott fél méter magas, kék könyvhalom tövében, s méltatlankodva néz. Föl van háborodva, amiért nincs meg a tizenkilencedik és a harminckettedik kötet.

Lépcsőzés Pedig már rögtön, ahogy megláttam, éreztem, hogy ez az emelet, ez nem lesz jó. De hát a ház olyannyira jó, tökéletes, gyönyörű ház volt, a pozitívumok oly fölényesen látszottak ellensúlyozni ezt az egyetlen negatívumot, hogy lépcsőzni kell benne, hogy nemigen foglalkoztam a dologgal. És az első időben nem is volt baj az emelettel, már csak azért sem, mert a helyem a földszinten jelöltetett ki, az emeletre gyakran hetekig nem is kapaszkodtam fel, az a gyerekek, a vendégek, s aztán az unokagyerek birodalma lett. A baj akkor támadt, amikor az unoka önjáró lett, megindult. Mert a gyerek megindult. És általános megindulásban van azóta. Hol itt van, hol ott, hol a kettő között, de nyugton soha és sehol. Mindent megfog, szétszed, lever és főleg: kibont. Nagyon korán bámulatos kibontóképességről adott tanúbizonyságot. Ládika, skatulya, doboz, tégely, tasak, tubus – mindegy neki, kinyitja mindet. Elég neki egyetlen perc, hogy a konyhakredenc ajtaját kinyissa, onnan a kibontott rizses zacskót kiemelje, megfordítsa, és a háromnegyed kiló rizst szerte a kőre borítsa. Mire az ember odanéz, már ott áll a gyerek, kicsit hökkenten a rizsszőnyegen, mellette az elmaradhatatlan agg eb. Mindig együtt vannak. Pedig az egyik jön, a másik megy. De addig is mindig ott vannak együtt, csak a kutya már nem ténykedik, csak nézi üveges, befelé révedő tekintettel, mit csinál az, aki vele egyméretű végre, és aki éppen úgy folyton láb alatt van, mint ő. Áll a két véglet a rizsen, és kérdezi az ember a gyerektől, hát ezt meg ki csinálta, mire a gyerek a lehető legőszintébb ábrázattal habozás nélkül, határozottan mutat kinyújtott kézzel a kutyára. Aztán tíz perccel később hatalmas csörömpöléssel hullik egy tál ezer darabra. A kutya most lemarad az akcióról, kinn sántikál a kertben, a gyerek egyedül áll a romhalmaz közepén. „Na, gyerek? Ez is a kutya volt?” Mire a gyerek szépen, ütemesen, komótosan az

asztal lábába kezdi veregetni a fejét. Megbünteti magát, pedig nincsen verve soha. Persze rögtön vigasztalni kell, mit számít egy tál. Mostanság a lépcsőre kapott rá. Meglepően korán és gyorsan kitanulta a lépcsőn mászás, kapaszkodás, már – már járás fortélyait. Megkedvelte, különösen, amióta tisztába jött vele, hogy tiltott a dolog. Elég meredek a falépcső, komolyat lehet bucskázni róla, a gyerek vízszinten is labilis még, olyannyira siet előre, hogy maga mögött hagyja, s elveszti súlypontját nemegyszer. Amúgy jól eső gyerek, de hát a lépcsőn nem sokat segítenek a vízszintes felületekre kidolgozott esési technikák. De ő ezzel nem sokat törődik. A lépcsőre a kutya már nem követi, az első időkben még fölkopogott, de amióta félemeletnyit gurult, nem kísérletezik. Ha gyanús csend támad egy pillanatra, s körbenézve, nem akad meg a gyereken a tekintet, már lehet is rohanni. S valóban, már a negyedik fokot hágja az előszobából induló lépcsőzeten. Vetődik az ember utána, ő hátra néz, nevet, s csak annál gyorsabban kotor fölfele. Megragadjuk, lerántjuk, és mondogatjuk neki: „Nem szabad, gyerek. Leesel, kitöröd a nyakad! Érted? Nem szabad!” Ő csak figyel, néz fölfele nagy kék szemeivel, majd kezét fölemelve, tenyerét kifordítva hosszasan s haragosan visszapöröl. Bár szövegéből tisztán csak annyit lehet kiérteni, hogy „egy tál dödöle”, de a hangsúlyokból nyilvánvaló, hogy valami barátságtalanabb tájra lettünk elküldve. A múltkor megelégeltem a dolgot, és a hatodik lépcsőriadó után elhatároztam, hogy kifogok rajta: mikor nekiindult, mögé álltam, hagytam, haladjon három fokot, akkor megragadtam, letettem alulra, de nem szóltam, elengedtem, s ő rögvest indult megint, s én megint hagytam három fokig, megint megragadtam, letettem s így tovább. Majd csak belefárad, és feladja, gondoltam. Vagy elkeseredik. Elmegy a kedve. De éppen ellenkezőleg, nagyon élvezte játékot, s fáradhatatlanul csinálta, vagyis csináltuk. Már több mint fél órája nyúltam utána, tettem le, nyúltam utána, tettem le, közben a hátamon csörgött már a víz, szívemben valami szúrást is éreztem, úgyhogy végül fogtam a gyereket, hónom alá csaptam, kimentem a

fészerbe, kerítettem egy farácsot, visszamentünk, s a fél méter magas rácsot, a gyerek élénk tiltakozásával dacolva, kampósokkal a lépcső elé rögzítettem. Hát ezen a rácson buktam át másnap reggel, fölfelé még átléptem, de lefelé nem figyeltem, a kutyát néztem, mit csinál az előszobában, őmellé zuhantam, eldobálva a kezemből a vizes poharakat, s magammal rántva az előszobaszekrény tetején lévő üvegeket. Elsőnek persze a gyerek ért ki az éktelen csörömpölésre. Nagy kék szemeivel figyelmesen nézte, ahogy az üvegtörmelék között heverek, s csak annyi erőm van éppen, hogy a mellettem a semmibe révedő süket kutyára mutassak.

Ján köte Közismert, hogy a családokon belül kialakulnak olyas külön, belterjes játékok, mókák, amelyekből a kívülálló egy mukkot sem ért. Ilyen játék lett mostanság nálunk a tökjáték. Ezt az unokagyerek és nagyanyja játsszák. Előzménye az volt, hogy először maradtam magam az unokagyerekkel egy egész délelőttre. Jól is ment minden, de fél tizenkettőkor megszólalt a gyerek: „Enni!” S aztán már nem is mondott mást, csak hajtogatta konokul: „Enni. Enni. Enni.” Órámra nézve láttam, a fölvetés jogos. Igen ám, de a kosztra vonatkozólag nem kaptam instrukciót. Azt mondták, mire annak jön az ideje el, addigra megérkezik a váltás. De nem érkezett meg. Nem estem kétségbe, kideponáltam a gyereket a konyhába, s beleemeltem a kakasülőjébe, eléje vagdostam egy szelet sonkát, vajas kenyeret, meg uborkát. Amíg ő mindezeket szisztematikusan az alatta gyülekező állatok közé vetette, én belekotortam a mélyhűtőbe. Előbb egy zacskó gyalult tökre akadtam, s aztán találtam egy kis csirkényi mellet is. Fél óra múlva kész volt a tökfőzelék. Kicsit nehéz volt fél kézzel fölvágni a kaprot, a gyerek ugyanis közben kikéredzkedett a karszékből, s szokott leshelyére követelte fel magát, egy, a pulthoz húzott bárszékre. Onnan beláthatja a terepet, és rengeteg mindent találhat keze ügyébe esőt, s onnan leesőt. Mivel elsődleges az a szempont, hogy ő ne kövesse az odalenn gyűlő kiskanalak, tollak, ételmaradékok útját, mögé kell állni, s nem árt legalább egy kézzel fogni is. Fél kézzel egy kicsit durvára sikerült vagdosnom a kaprot, aminek ráadásul vaskos és fás szára volt, de gondoltam, majd megpuhul. Mikor ízesítettem, a gyereket a hónom alá vettem. Egy kicsit rugdalódzott, épp amikor a sót tettem bele, úgyhogy az megszaladt, de nem annyira, mint az ecet, mert mikor azt öntöttem, ő kiverte kezemből a kanalat. A húst úgy sütöttem ki, hogy közben a lábam közé vettem a gyereket, egy konyharuhával lefedtem, és hol a Sári, itt a Sárit játszottam vele, hogy a forró olaj ne

frecskelje le. De végül odatehettem a gyerek elé a csuszpájzt és a húst. Mikor a kanalat szájához emeltem, s mondtam: „Hammm”, akkor toppant be az öreganyja. Azóta van ez a buta játékuk nekik, hogy azt mondja az egyik: „Na, milyen volt az Iván töke?” Mire a másik rákontráz: „Ján köte.” S akkor egyszerre kezd a szájuk lefittyedni, szemük résnyire szűkül, arcuk eltorzul egészen, mintha Ramszesz múmiájához haraptak volna valami éretlen citromba bele. S aztán a játék úgy folytatódik, hogy a mama kérdezi: „Kérsz még Sári?” S arra egyszerre vágják rá harsányan: „Nem”. S ezen aztán percekig tudnak röhögni. S aztán kezdik elölről: „Ján köte?”… Nagyon vicces, mondhatom.

Anyahús Belicza Jenőné boltvezető szereti a húsokat. Nem nagyon, de szereti. Jobban szereti a zöldségféleségeket, a répát, a karfiolt, a kelt, főzve, párolva, sütve, de hetente háromszor-négyszer hús is kerül elé, kerülne, mert szereti azt is, a húst, a szép marhát például, rostélyost, hátszínt, főzve, vadasan, párolva, pácolva esetleg és úgy kisütve hirtelen. De szívesen megeszi Beliczáné a disznót is, orját a levesben, karajt, tarját kirántva, kedveli továbbá húsát a birkának, vadnak, pulykának, kacsának, még a csirkének is, a szárnyát főleg, a nyakát, a combját is, úgy ahogy. Csak a csirkemellet, azt nem szereti. De nagyon nem. Száraz, ízetlen, affektált, üres dolognak tartja azt. Tudja, ő ne tudná, hogy ezerféleképpen lehet elkészíteni, mégis: a legrafináltabb machinációk után is ő kiérzi a csirkemelle semmivel össze nem téveszthető, jellegzetes és leküzdhetetlen seízét. Nem szereti Beliczáné a mellet – mégis folyton azt eszik. A gyerek miatt, ugyanis. A gyereknek az a hús, csak ezt eszi meg, a mellet, kicsiny kora óta csak azt. Hát, ha azt eszi, akkor azt kapott és azt kap ma is. Pedig már húsz fele jár, a gyerek. Ki is röpült a szülői házból, ahogy azt mondani szokták, a pesti gyerek vidéki egyetemen tanul. Apró lakást bérelt neki anyja. Apró konyha is van a lakásban. Apró frizsider is a konyhában. A frizsiderben fagyasztó, abban pedig apró zacskó, legalább tucatnyi. És – kell-e mondani – mindegyik zacskóban csirkemell. Ahányszor csak a gyerek hazalátogat, kap egy – két csomag mellet és havonta, kéthavonta, mikor az anya látogatja gyermekét, akkor két-három kilót is vesz, kicsontozza és párosával porciózza, fóliázza ügyesen. A csomagocskákat aztán elhelyezi a gyerek fagyasztójába, amelyben így mindig van jó tucatnyi csirkemell csomag. S mivel a gyerek gasztronómiai érdeklődése egyelőre kimerül az

evésben, Beliczáné minden egyes csomagocskához mellékel receptet is. Névjegykártyák hátuljára írja föl a gyereknek, hogyan készítheti el a mellett, ha kiveszi majd. Munkaköréből fakadón rengeteg névjegykártyát kap az asszony ugyanis, így legalább nem vész kárba az sem, a sok kártya, amelyeket aztán, mint afféle mellreceptgyűjteményt elraktározhat dobozban a gyerek, ha akarja. Így például Kiss Géza háztartási – és vegyianyag-nagykereskedő névjegyének hátuljára uborkás, kapros csirkemellnek receptjét gyöngybetűzte föl a gondos anya. Ehhez a vajon párolt mellcsíkokra savanyú uborkát kell reszelni, kaporral, sóval, borssal ízesíteni, s tejszínbe kevert tojássárgájával, esetleg kis liszttel vagy keményítővel megadni a kellő állagát neki. Schwartz Ignác cégvezető kártyájára viszont barackos csirkemell került, ami majdnem ugyanígy készül, csak uborka helyett sárgabarackbefőttet kell vagdosni bele, és persze mellőzni a kaprot. Hegedűs Lajos okleveles mérnök név – jegyének hátlapjára palacsintatésztában kisütött csirkemell került, és a többi mindenféle üzlet – és ügyfelek, ismerősök és ismeretlenek névjegyére is szépen soroltak föl hétről hétre a mellreceptek: a narancsos csirkemell receptje, az ananászos, mandarinos, kókuszos csirkemellé például. De jutott névjegy a pikáns, a gombás, a szójás, a köményes, a tárkonyos, a lecsós, korianderes, szalonnás, tökös és natúr csirkemellnek is. No meg nem maradhatott ki a makói, a kolozsvári, az óvári, a párizsi, a lyoni, a palermói vagy brandenburgi csirkemell sem a sorból. Kifogyhatatlan Beliczáné névjegyből, receptből egyként: Jól elvan tehát ezzel Belicza Jenőné, van dolga hétről hétre mindig, vásárolni, zacskózni, írni a mellet. Amikor pedig maga autózik el a gyerekhez, akkor egy egész zsákkal megy, és egy egész pakli recepttel. A gyereknél aztán kinyitja a fagyasztót, elmúlt hónapok zacskóit szépen kiszedi, az új gubicsokat elhelyezi a térben, a régieket beteszi a szatyorba, elviszi a gyereket a pizzériába, és hazaautózik a zacskókkal. Otthon aztán szépen nekilát a mellnek, megcsinálja hol így, hol úgy, hol amúgy, persze mindenféleképpen unják kicsit a maradék

övéi, ő pedig kimondottan utálja a mellet, de hát istenem, mit csináljon, csinálja, mert ez a dolga egy anyának, semmi más, csinálni, ugye.

Avokádókrém Hajnali négykor fölkel, kiengedi a macskákat, az agg kutyát, ha ez utóbbi nem bírt volna várni már, akkor eltakarít gyorsan, kávét készít, kimegy a nappaliba, villanyt gyújt, kiteregeti a nagy asztalra a papírokat, rendszerezi, szelektálja, selejtezi azokat, ír, jegyzetel, vázol, számol és kalkulál, fölskicceli az aznapi teendőket, aztán egy másik paksamétát vesz elő, rendezgetni kezdi a számlákat, közben elszív négy cigarettát, visszafekszik, hétkor ébred, enyhe acetonszag árad az ágyból mellőle, de legalább a hátát megmasszírozzák kicsinyt, fölkel, kávét melegít, elkészít két külön dobozba két külön javadalmazás mozzarellát, a fehér sajtgömböket vékony szeletekre vágja, egy-egy paradicsomot szel mindegyik halomra, kiszalad a kertbe, tépked egy kis friss, harmatos bazsalikomlevelet, azt fölmetéli, ráhinti a paradicsomos sajtra, amit meglocsol egy kis olívával, megsóz, kicsit borsoz és cukroz is talán, nagyon szereti a mozzarellát ő is, de eszébe se jutna akár csak bele is kóstolni ebbe most, erről tudja úgyis, hogy jó, két dobozba porcióz, dobozokat zacskóz, kimegy a fürdőszobába, öt perc alatt elkészül, nem méláz azon, hogy volt idő, mikor mindennap fürdőzött kényelmesen, kádban, mit fürdött, de fürdőbe járt, azzal kezdte a napot, nem méláz, mert vannak mélázós szakok az életben, és vannak csinálós szakok, ez most nem a mélázós, leszalad a kertbe, szed három-négy körtét, zacskózza azokat, telefonozik, egyet ide, egyet oda, a búcsúcigaretta mellett elmagyarázza, mint egy idiótának, hogyan s miként kell a számlákat a postán föladni majd, s hogyan kell kitölteni a lottót, elköszön, beül a kocsiba, vezet ötven kilométert, kilenckor benn van a kórházban a kisebbik gyereknél, ágytálaz gyorsan, megeteti az egyik mozzarellát, tárgyal orvossal, kiültet, járókával jártat egy kicsit, visszafektet, ágy mellé ül, a lány kezét fogva beszélget kicsit, majd átadja a fiúnak a helyét, kimegy, elszív egy cigarettát, visszamegy, leül, beszélget, elköszön, egyeztet a fiúval, aki most fő csináló-társa lett, tizenegyre benn van a

munkahelyén, csinálja dolgát, tárgyal negyvenhét emberrel, telefonál harminckettővel, fölhív orvost, ügyvédet, rendőrt, bemegy a főnökhöz, akivel három óra alatt megtárgyalja, hogy másnap is kell tárgyalniuk, elvégzi, amit kell, kocsiba ül, elmegy a másik, a nagyobbik, az anyagyerekhez, akinek baja van, fölhív hát két orvost gyorsan, lélekre köt, föladja a másik mozzarellát, aztán arcára kiül az a nevetés, ami nem jár senkinek, se a két gyereknek, sem a hon hagyott embernek, se kollégának, se barátnak, se senki másnak, csak annak, akit fájós hátára vesz éppen, és akivel négykézlábra ereszkedve üget a szobában körbe – körbe, harsányan közölve közben, hogy megy a ló, megy a ló, sima úton megy a ló, megy a ló, megy a ló, rögösutonmegyalórögösutonmegyaló, aztán meghámozza és apróra szeli a körtét, ami bio, ugye, s az kell a kisgyereknek, akit még kivisz a térre kicsit, aztán még tisztába tesz, aztán autóba ül, megy a kórházba vissza a másik nagy gyerekhez, ágytálaz, etet, megtanulta már, maga adja be hát a hasba az injekciót is, leül, beszélget, kiültet, járni tanít kicsit, fektet, szennyes ruhát betakarítja, fektet, beszélget, figyel, mit fogott a bajból föl a gyerek, aztán köszön, kilenc körül indul, tízre hazaér, itt először és utoljára történik meg vele a nap folyamán, hogy kap, ha csak enni is, leül a masinához, dolgozik még egy órát, aztán ágyba ájul, négykor fölkel, kávét tesz föl, kiül a nappaliba, maga van, hát sír egy sort, aztán kiteregeti papírjait, hatkor visszafekszik, hétkor kel, kimegy a konyhába, elkészít egy avokádókrémet, persze két adagot, az avokádókat félbevágja, a két nagy magot vízbe teszi, a húsát összeturmixolja, és elvegyíti egészen apróra metélt fél vöröshagymával, ugyanúgy aprózott paradicsommal, egy evőkanál olívaolajjal, belenyom egy egész citromot, belekapar egy kis fokhagymát, sóz, fehérborsoz, kóstol, de csak egy nagyon kicsit, konstatálja, hogy ez valami egészen elsőrangú lett, dobozol, zacskóz, elkészül, telefonoz, leül egy cigarettára, egyeztet, kocsiba ül, kilenc óra előtt hat perccel belép a kórterembe.

Csirkemáj spenóttal, krumplival, körtével, paradicsommal Hozzávalók: húsz deka friss spenótlevél, üveggolyónyi vaj, deci tejecske, só, cukor, két közepes szem krumpli, egy egész körte, négy felnőtt hozzánktartozó, három macska, egy kutya és egy kert. Az egyik hozzánktartozó tisztítsa meg a spenótot, mossa meg alaposan, párolja meg a vajon, engedje fel a tejjel, sózza, cukrozza meg. Másik hozzánktartozó a megpucolt krumplit főzze jó puhára, hámozza meg a körtét, mossa meg a paradicsomot, vegye ki a zsírból és nyalja le a darabka sült csirkemájat. Harmadik hozzánk – tartozó mossa, suvickolja, súrolja le hihetetlen állapotban lévő kakasülő evőszékünket. Negyedik emberünk pedig vigyázzon ránk, különben lebucskázunk a lépcsőn, felfaljuk a macskaeledelt, tömörítjük az örökölt herendi vázát. Valaki a májat, a krumplit, a körtét és a paradicsomot aprítsa centis darabkákra, s helyezze el gusztusosán egy fém tálcácskára. A spenótot tegye egy tálkába. Másvalaki kinn a kertben helyezzen bele minket kakasülőnkbe, ahonnan mi éktelen hangon kezdjük el jussunkat követelni. Tegyék elibénk a tálkát, a tálcát, egy szopóspohárnyi teát, s gyűljön mindenki körénk, illetve az állatok alánk. Eleinte játsszuk meg a jól neveltet, jóízűen vegyünk be a szájunkhoz dugott kiskanállal mindenből egy-egy falatot, majd lassan kezdjünk el válogatni. A spenótnál fordítsuk el fejünket, nem mintha a spenótot nem szeretnénk, de tudjuk, hogy az kiválóan alkalmas lesz majd másra is. A körtét viszont követeljük, sőt érjük el, hogy még egyet pucoljanak meg és aprítsanak föl nekünk. Lakjunk azzal jól, körtével, mert az valamiért bosszantja őket. Aztán lassan kezdjünk el a kezünkkel manipulálni. Előbb csak az egyikkel, majd a másikkal, s végül egyszerre mind a kettővel szedjünk a szájunkhoz egy-egy falatot. Majd egészen váratlanul, s így elháríthatatlanul teli tenyérrel csapjunk a spenótos tálba. Kezünket ott szorítsuk ökölbe,

hogy ujjaink közül préselődjön a haragoszöld pép elő. Ezt az érdekes jelenséget elmélyülten tanulmányozzuk egy darabig, majd kezünket emeljük orcánkhoz, és töröljük abba azt bele. A maradék trutymákot viszont a lábunk alá sündörgő, potyaleső kutya szőrére kenjük, ebédünket egy maréknyi rőt kutyaszőrrel téve változatosabbá egyúttal. Ezután próbáljunk meg minden instrumentum közbeiktatása nélkül táplálkozni, ahogy azt a macskáktól lestük el. Hirtelen előrehajolva arcunkat előbb a spenótos tálba, majd a tálcára csapjuk, hogy fölegyenesedve büszkén tekintsünk a jövőbe, ha látnánk. Kezdjük nyalni a szájunk szegélyét, miközben kezünkkel megpróbáljuk a hajunkra áthelyezni azt a ragacsot, ami a szemünket borítja, hogy lássuk, mitől támadt ez a nagy kiabálás. Ezután kérjünk valami teát, azzal töltsük meg szájüregünket, jól keverjük el benne a gondosan tartalékolt ételmaradékokat, és az egészet köpjük rá a körülöttünk állókra egyenletesen. Végül az alant lévő koszos porba zuhanva sárral csimbókosítunk. Miután munkánkat bevégeztük, tehát képünket, kezünket, teljes testfelületünket májszagú, szőrös, rücskös, zöldes lepedék borítja, a biztos siker tudatában, azonnal jelentkezhetünk statisztának egy horrorfilmbe, a leprás jelenethez.

Papapapi Hétfőnként úgy délelőtt tíz óta körül maradok magamra. Nagy nyugalom vesz körül, de még nem nagy rend. Azt szépen, apródonként teremtem meg. Leülök a masina elé, bepötyögök pár szót, szövöm az ideát tovább, de közben, magam sem veszem észre, már kinn vagyok a konyhában, elmosogatok néhány tányért, aztán visszajövök, megint birkózom a betűkkel kicsit, fölállok, beteszek egy mosást, visszaülök, fölállok, fölseprek a konyhában, leülök, fölállok, elpakolom a szárítóról a tiszta edényt, leülök, ténykedek, fölkelek, ténykedek. Tudom, hogy nincsen ez így jól, de így van, és kész. Az én koromban az ember már tudomásul veszi a maga alkatát, legyen az akármilyen is, nem próbál változtatni azon, tudomásul veszi, megpróbál vele élni, megpróbálja annak szűkös keretein belül elvégezni azt, amit még lehet. Szerencsés esetben, mire elkészülök a közleménnyel, nagyjából rend lesz a házban is: összecsuktam a babakocsit, szennyesbe szedtem a pelenkákat, fáradságos munkával összekeresem a szobák sarkaiból, asztalok, polcok alól a színes, egymásba csúsztatható műanyag poharakat, gondosan egybe is raktam az egész sort, de a legnagyobbat, a pirosat sehogyan sem lelem, ami igencsak bosszant, így egész nap érzem híját a rendnek. Kettő körül gondolom, mielőtt leindulok a boltok felé, kellene enni is valamit. Szisztematikusan nézem át a hűtőt. Világért sem ennék meg olyast, mi lefagyasztható, például az előző napi húslevest, azt azonnal porciózom dobozokba ki, és tarázom be, legfeljebb egy javadalmazást hagyok estére. Ugyanúgy nem nyúlok olyan maradékhoz, ami még fogyasztható lesz kedden is: vasárnapi sült hús, rizs, káposztasaláta, sült kolbász, füstölt áru, tepertő, ilyesmi jól jön majd a hét közepén is. Abból próbálok csípni, ami különben kárba veszne már. Nézem, mi van. Kicsit már sárgálló camembert sajtdarab, a zsírjában

szétcincált csirkemáj, ki is veszem mindkettőt. Matatok a hűtőben tovább. Hát ez mi? Ez a kis rózsaszín golyó? Persze, ez egy csibegolyó. A közeli kisváros piacán hatosával vesszük a csirkét Rózsikától. A melliből – a csirkékéből – a gyerek nagyanyja pingponglabdányi golyókat képez, amelyeket aztán lefagyaszt. Hétvégeken aztán minden gyerekpapiba adagol azokból. Most, úgy látszik, elszámította magát, egy golyóbis megmaradt, ez már fagyasztva volt, visszatenni nem lehet tehát, nincs más hátra, el kell fogyasztani gyorsan. Beledobom egy kis lábasnyi, enyhén sós vízbe a golyót. Míg fő, megnézem, mi van még. Látom, hogy pár levélnyi saláta, azt is beledobom a vízbe, egy krumplit pucolok, azt is odakockázom, lelek két kicsi céklát, megpucolom, belevágom azt is. Mikor minden megpuhult, fogom a botmixert, és alaposan pépesítem az egészet. Fölteszem a partedlit, leülök velem szemben, ölbe veszem a kis tálkát, benne a bíborszín papival, s miután egy csöpetet a csuklómra kiskanalaztam, hogy nem túl forró-e, szépen, türelmesen elkezdem magamat etetni. Persze a koszt egy része lecsurog a szám széléről, azt ügyesen visszakanalazom, de sietni kell, mert ha csak egy pillanatig is üres a pofám, már ordítok, hogy má-má-má-má! Mire a nagyja elfogy a papinak, persze mindenem céklavörös lesz, a kezem, a hasam, a nyakam, a tarkóm, de az még nem elég nekem, mert az utolsó előtti púpozott kanál tartalmát váratlanul nem befelé küldöm, hanem legnagyobb meglepetésemre éppen ellenkezőleg: felfújt pofazacskóim minden erejével szertefrecskelem az egész takarított konyhán, föl a ruhára, asztalra, falra, hogy aztán már csak röhögjek a romok felett elégedetten, jóllakottan, boldogan.

Gyöngytyúkleves „Nézz ide, gyerekecske, ki repül itt!” robbant be a szobába a gyerekecske öregebbik anyja. „Gyöngyi, Gyöngyike! Huss-huss, csipcsip, csipcsirip!” És valóban, egy csinos madártest szelte át a szoba légterét. Kicsit kopasz volt, kicsit a torka véres. De gyönyörű gyöngyi volt, olyan, amilyent nem kaphatni közönséges boltban, csakis piacon, és nem is akármelyiken, de erről majd máskor, komolyabb téma ez. Mindenesetre tetszett a madár a gyereknek is szerfelett, meg is ragadta, és két szárnyánál fogva reptette örömmel ő is. „Huss-huss, csip-csip, csipcsirip!” Aztán az öreganyja vette kezébe a jószágot megint, „Huss-huss, csip-csip, csipcsirip”, s elhúzta a madarat orra előtt az anyalánynak, aki sikoltva ugrott: „Ne, anya, neeee!” Bezzeg a gyerekecske nem volt ilyen finnyás: „Megetetni! Megetetni!” követelte, és máris gyömöszölte a madár csőrébe az apró sajtdarabokat, melyek aztán óvatlanul kipotyogtak a nyak oldalán lévő jókora vágáson át a kőre. (ínyesmesternél olvasom, hogy a gyöngytyúknak nem is szabadna nyakát szegni, fojtani illene, hogy benne maradjon a vére. Mindegy, őneki már biztosan, és nekünk is megfelelt így, nyakaszegetten.) Megint röpködött aztán a madár kicsinyt. „Csip-csip, csip-csip, csipcsirip!” Majd újabb ideája támadt a gyereknek: „Babacsiba! Babacsiba!” S könyörtelen hűtlenséggel dobálta máris kifelé az ő játék babakocsijából az addig dédelgetett kedvenceket, a Hajast, a Kopaszt és Carlssont, hogy helyüket a piacon protekcióval beszerzett gyönyörű gyöngytyúk foglalja el, aki büszkén kocsikázott aztán föl s alá, csak a feje kornyult félre egy kicsinyt. Aztán kirepült a kertbe is gyöngyi, homokozott, motorozott, talicskázott, s közben röpült rengeteget, „csip-csip, csip-csip, csipcsirip”, míg el nem jött a déli egy óra, és le nem feküdt a gyerek. Lefeküdt akkor gyöngyi is, kirepült a konyhába, és ott egy jó kis vágódeszkára heveredett reá.

Egész délután főttek alkatrészei, mert a gyöngytyúk húsa az inkább vadhús, hiába él már a háztáján évszázadok óta, olyan a színe is, sötét, csak a melle húsa, az világosabb. Azt is kapta a gyerek vacsorára, apróra metélt melle húsát a levesbe, amelynek olyan volt a színe, mint a tojássárgája, s az íze csak a fácánleveséhez volt hasonlítható, de jobb volt talán még amannál is. Trónolt a gyerek kakasülőjén az asztalnál, és falta is a mélysárga, sűrű húslevest, répával, csigatésztával. Én meg csak néztem, és az jutott eszembe, szerencse, hogy gyerek még a gyerek, nem gondolja át a dolgokat, vagy gyorsan felejt, mert egy szót sem ejtett többé az ő gyöngyijéről, elfelejtette nyilván, vagy nem tud még összefüggéseket, jó neki, de jó neki. És akkor teli szájjal, halkan, mélázva megszólalt a gyerek: „Csipcsip, csip-csip, csipcsirip.”

Csatorna A Fő téren szálltunk ki a kocsiból. Elég körülményes művelet volt. Mindenekelőtt, mert ömlött az eső. Vannak jó, örömös esők, meglehet. De ez biztosan nem olyan volt. Ez már harmadik napja ömlő, őszi, utálatos, eleges eső volt. Elvette az embernek a kedvét az ősztől, ami pedig szép is tud lenni néha. Milyen szép ősz volt a tavalyi. Ez meg most milyen sáros, csatakos, szomorú. Ráadásul először próbálkoztunk a gyerekkel babakocsi nélkül menni piacra. Nem szeretem a babakocsit. Gyalog persze praktikus, belátom, meg lehet pakolni az alját, a fogantyújáról lifegő hálóját. De autóval körülményes a babakocsi, hiába csukható össze egy-két mozdulattal, kivenni a kocsiból a kiskocsit, gyerekre ügyelni közben benn a nagyban, nehogy kimásszon vagy kizúgjon, kinyitni a kocsit, kivenni gyereket a nagyból, áttenni kicsibe bele, bekötni, kiszedni a szatyrot, kosarat, zárni nagy kocsit, közben fél szemmel lesni, mi történik a kicsiben, aztán eltolni azt is a parkoló masináig, váltani jegyet, tolni vissza, nyitni kocsit, nyitni ajtót, cetlit betenni, zárni, és aztán indulni végre, felcekkerezve, kocsit toszogálva a piacra. S aztán vissza megint, csak fölmálházva éppen, egyiket egyikbe, másikat másikba, közben ügyelni ezernyi dologra. De persze mindenekelőtt, és mindenekfelett egyre, az egyetlen egyre. Aki ráadásul nagyon mozgékony lett mostanában. Macerás. Gondoltam, legalább a babakocsit kispórolom a dologból. Azért tanult meg járni a gyerek, hogy járjon végtére is. Még ha lassan is megy majd, ha figyelni is kell kétszeresen is, de hátha mégis egyszerűbb lesz, önjáró gyerekkel és kerekes bevásárlókocsival a piac. Legrosszabb esetben fölveszem a karomra, tíz kilós a gyerek, annyit még én is elbírok egy piacnyi távon. És egészen jól be is jött e számítás. Elég szépen kikászálódtunk a kocsiból a Fő téren, a patika előtt volt is hely, én kényelmesen elmentem a cetliért, a gyerek a

nagyanyjával meg szépen elindult addig a piac felé. Mivel az eső egyre jobban zuhogott, első lépésként a nagyanyja vett a gyerekre egy nejlon esőkabátot. Ami, érdekes módon, a bejárat mellett, a művirágosnál volt kapható. Október vége lévén, az ezernyi temetői mécses, gyertya, koszorú között kotorászott a gyerek, amíg az eladó kikereste a bódé mélyén a megfelelő méretű, zsebkendőnyi tasakba hajtogatott csomagot. Nyolcszázötven forint volt a kis zöld kabát, de hát megérte, óriási sikere lett a kofák körében, és különben is: mit meg nem vesz egy nagymama a gyereknek. A gyerek is büszkén feszített a kabátban. És rögtön kapott egy kis bevásárlókosarat is a kosarasnál. Az árusok, a kofák elolvadtak tőle, kapott ingyen almát, sajtot, kiflit, virágot a kosarába a gyerek, mi meg közben bevásároltunk, nem volt nagy piac, de szép haragoszöld paprika volt, nem erős, hanem édes, olyan, ami valamiért főleg csak Szlovákiában vagy Erdélyben terem meg, az a jó paprika, vastag húsú, paprikaízű, és nem erős, de én persze kaptam hozzá néhány jó erőset is. Sajnos nem láttunk azonban szántóföldi paradicsomot már, tavaszig a magam részéről nem eszem több paradicsomot tehát, mert amit paradicsom gyanánt árulnak télen, az nem paradicsom, hanem valami íztelen, szagtalan, génkezelt, piros műgolyó csupán. De jó házikenyér, házi túró, tejfel került most is a kosárba, szép zöldség, ránk sóztak egy kazalnyi kaprot is, hogy azt le kell fagyasztani, mert lejár a frissnek a szezonja. S mindenekelőtt kaptunk rengeteg jó tanácsot, jó szót, mert a gyerek látványa szinte mindenkit beszélgetésre sarkall, régen kifigyeltem már, hogy gyerekkel és kutyával lehet leginkább ismerkedni. Egy jó félórás zuhogó esőben való kerengés után elégedetten caplattunk vissza a kocsi felé. Elől a gyerek kézen fogva a nagyanyjával, én mögöttük a tömött kosarakkal. Haladtunk a piacról a Fő tér felé vezető keskeny járdán, a most földhivatalként szolgáló egykori káptalanház mellett. A ház sarkáról esőcsatorna nyúlt le, melynek végéből vastagon zubogott a járdára a víz. A ház tövében már kisebb gödröt is vésett a zuhatag magának, abban fortyogott, kavargott a lé, mielőtt továbbcsorgott volna az

úttest felé. Jó félméteres volt a kis patak, amit át kellett lépniük a járókelőknek. Persze a gyerek nem bír lépni akkorát, éppen akarta is volna fölemelni nagyanyja, mikor a gyerek megállt, leguggolt, és nézni kezdte a zubogó vizet. Nagyanyja hagyta, hadd nézze, ha annyira akarja nézni. Némiképp elálltak a keskeny járdán az utat, de a legtöbb járókelő lelépett az úttestre, és kikerülte a guggoló gyereket. Odaértem, kérdeztem, mi van. Nézd, mondta a nagymama, s leguggolt a gyerek mellé. – Látod – mondta komolyan bólintva. – Látod, a gyerek még lát. A gyerek még meglátja a dolgokat. A gyerek még meglátja azt, amit mi már nem látunk meg, ami mellett mi elrohanunk, amit átlépünk, amire ügyet sem vetünk. Nézd, milyen gyönyörű. Hogy kavarog, sistereg, viharzik, s aztán hogy szelídül meg, és ömlik, folyik ki az útra, s onnan hogyan hömpölyög a csatornába. A gyerek látja. Csak a gyerek látja. Csak a gyerek látja meg a dolgok lényegét. Meg, aki… meg akinek már késő… De hagyjuk ezt. Nézd, de szép. De szép ez a víz. Látod? A gyerek látja. Nézd, hogy nézi. Ő tudja, mi ez. Ő még tudja. Ő még tudja, hogy mi a víz, mi az örvény, mi az erő, az eső, az idő, az ég, a föld. Ő még mindenre figyel. Ő még érzi, hogy benne van minden az égből és az egész világból ebben a zubogó vízben. Az égből leömlő esőben, ami a tengerekből érkezik, s aztán itt lehull, s a tetőn összegyűlve zúdul alá, s itt megpörög, megzavarosodik, megrészegül és megvadul, majd csak kifolyik az úttestre, lassan megszelídül, nézd, lehömpölyög a kanálisba a sarkon. És onnan belefolyik majd ide a Dunába. A Dunából pedig a tengerbe. Onnan megint fölkerül az egekbe, s onnan lezuhan majd megint. Lehet, hogy valahová Afrikába vagy Amerikába, vagy megint ide, nem lehet tudni, csak azt, hogy ez a víz örök. Benne kavarog az örök, a végtelen, a megfejthetetlen, és céltalan élet. Ezt érzi meg a gyerek. Nézd! Nézd a gyerek arcát! Érzi a vizet. Az eget. A folyót. A tengert. Ő még érzi az egészet. Az egészet. Nézd! Nézd az arcát! A szemét. Azt a csodálatosan szép, kék szemét. Ott van benne minden. Még ott van. Ő még lát a szemével. Mindent lát.

Egy pillanatig hárman néztünk a csatornából zubogó vízbe. – Hát igen – mondtam aztán. – Igen. De nekünk sietnünk kell. A gyerek már aludni szokott ilyenkor. Az anyja megint le fog bal tázni minket. Hozd az egyik kosarat! Letettem a két kosarat, jobb karomra vettem a gyereket, ballal fölvettem az egyik kosarat, és áthágva a vízfolyáson, indultam határozottan a kocsi felé. A sarokról visszanéztem. Ő még mindig ott állt a zuhogó esőben a járda közepén, és lehajtott fejjel nézte a csatornából zubogó, kavargó, örvénylő vizet. Úgy kellett rákiabálni, hogy jöjjön már.

HOGYAN KELL A NŐKKEL BÁNNI

Az első doboz Nőgyógyászati klinikát vizitáltam minap. Első számút, s alighanem első osztályút. Ha máshonnan nem, ezt a mellékhelyiségből is tudnám. Életem egy nem épp rövid szakában naponta vendégeskedtem különböző kórházak különböző osztályain. Bizonyos betegségek természetéből kifolyólag igen sokszor fordultam meg ezen kórházi osztályok fürdőiben s azokhoz csatlakozó helyiségeiben is. Én ha egy osztályvezető főorvost meg akarok ismerni, csak ennyit mondok neki: „Mutasd meg a vizesblokkodat, s megmondom ki vagy.” Mert a kórházak eme kevésbé szem előtt lévő, csak a betegek és az ápolónők által használatos szegmentjéből azonnal kiolvasható: embernek tekintik-e itt a beteget, méltóságos lénynek, avagy sem. Betegek épülését szolgálja-e a hely, avagy orvosi karrierekét. Bizony volt szerencsénk olyan hasi sebészethez, ahol száznégy ágyra két alkalmatosság jutott, s mindkettő körül szilárdan stabilizálódtak az infernális állapotok. És e helyek nem voltak megkerülhetők. Ilyes osztályokon – tudja, aki tudja – mindenki a köszönés helyett kapja, nyakló nélkül a beöntést. Ki itt belép, felhagy minden keménnyel. Hagyjuk ezt. E mostani nőgyógyászatot ama sebészettől egy fényév választja el. S nem csak a fürdőhelyiségek miatt, melyekhez hasonlatos bárcsak lehetne otthon minálunk. Ezen osztályon a belépőt gusztusos kis brosúra fogadja, melyből minden lényeges kiolvasható: minden postacím, az összes telefonszám – miden kórteremnek van külön –, az összes orvos neve, a beutalás rendje, a klinika fölépítése, a látogatás rendje, fölsorol tatnak a különféle rendelések, vizsgálatok, szakambulanciák, tanácsadások és fekvőbeteg részlegek s végül, de nem utolsósorban a különféle kezelések és ápolások díjtételei is. Maga a klinika pediglen hökkentő. Minden – külső, belső, üvegablak, lépcső, betegszoba, műtő –

felújítva, gyönyörűn. Valamennyi kórterem külön fürdőszobával rendelkezik, a szülőszobák egyágyasok, ahol külön helye van a résztvevő hozzátartozónak is. A műtő – afféle nyílt nap volt, mert van ilyen is, beöltözés után szakszerű kíséréssel szabadon lehetett mászkálni civilnek is mindenütt – az ha remélhetőn nem is lélegzetelállító, de bámulatos. Nem is műtő az, de több helyiségből álló műtősor, melynek első kalickájából az üvegablakokon át valamennyi további műtőben szemmel tartható a ténykedés. Ebben az első műtőben – mit tesz isten – többnyire az igazgató professzor operál. A műtők fölszereltsége – ahogy a gyerekek mondanák – a topon van. Annak is a tetején. Őszintén sajnálom, hogy ha vágnak, nem itt teszik majd. Persze, ami a civil embert leginkább meghökkenti az mégiscsak az Intenzív Újszülöttosztály, vagyis a NIC, a Neonatális Intenzív Centrum. Ez az országban működő hason intézmények legnagyobbika. Mindenünnen begyűjti az idő előtt, s ebből – vagy másból – fakadón valami bajjal e világra igyekvő dedeket. Negyven üvegdobozban negyven öt-hat hónapra született, hatvanhetven dekás, húsz-huszonöt centis emberke. Szájukból, arcukból, karjukból, ujjvégeikből, hasukból, olyiknak homloka közepéről is csövek – endotracheális tubusok, transcutan elektródák, aorta kanülök, umbilicalis katéterek, hőmérséklet-monitorok, infúziós vezetékek – kígyóznak hatalmas és titokzatos masinák felé. Mivel itt az első számú föladat a test lehűlésének elkerülése, ezért – azon túl, hogy cudar meleg van az egész helyiségben, legalább 28 fok – minden dobozolt beteg csinos kis sityakot visel. Mindegyik sapka más és más, mindegyik szinte egy pillantás alatt hasonul viselőjéhez. Mintha csak egy falusi kocsmában lennénk, ahol egyéni sapka nélkül nem képzelhető fej. Az ujjak, mint félbetört gyufaszálak merednek. A facsarodó karok, mint pirosló, görcsös ágak állnak. És arcuk – mint az öregembereké. Apró, ráncos, szenvedő, befelé néző arcok. Úgy látszik, ugyanolyan

arca van annak, aki még nincsen itt egészen, és annak, aki már inkább odaát van. Az elején még, a végén már csak az emlékeinkből élünk. (Nem új meglátás ez, de hát ha valahová, akkor ide illik a közhelyes mondás az újszülöttről s a régi viccről.) Sok gyereknek szeme leragasztva – serényen dolgozik itt a retinopathia, a koraszülöttek tipikus betegsége, aminek okát sokáig az inkubátorban látták, de a legújabb kutatások fényében már nem biztos ez se. Hiába, ilyen a világ. Minél okosabbak leszünk, annál kevesebbet tudunk. Az egyik inkubátorhoz most egy fiatal leány lép, kinyitja, belenyúl, hihetetlen magabiztossággal megragadja a dolgot, megforgatja, kicserél valamit, de olyan gyorsan, hogy az nem követhető, aztán hátára fekteti és váratlanul egy jó félméteres csövet dug le orrán a maroknyi dednek. Nem lehet kellemes. Rögtön az elején. Mindenkire sor kerül, persze. De van, aki rögtön szenvedéssel indít. Gyullad, fullad, hány és vérzik – így jön e világra. De van esélye. Lehet, hogy húsz év múlva lelkesen indul majd szavazni – ha lesznek még választások errefelé akkor. A nagy szoba mellett egy kisebb helyiség. A kettőt elválasztó falon hatalmas ablak. Itt minden falon van ablak. A kisebb szoba sarkában egy magányos inkubátor áll. Benne fehér sapkás apróság. Mellkasa emelkedik föl – le szépen. Ő meg fog halni. Hiányzik a fél szíve. Neki az első doboza az utolsó. Itt azért előfordul az ilyesmi. Mortalitás van, óhatatlanul. Magyarországon az 1750 grammnál kisebb súlyú koraszülöttek kb. 50 százaléka éri meg az ötéves kort. Skóciában ez az arány 71 százalék. Ezen az osztályon… Nézem a gyereket az üveg alatt. Meleget kap, néha kis simogatást. Van neve. El. Élt. Láttam már ilyesmit. Embert, aki él, és akiről tudható, hogy nemsokára nem teszi ezt már. Persze, ez tudható mindenkiről, ki él. De aki tudja, tudja, hogy azért más az, ha megvan már a passzport. (Ezért jó a rák. Nincs az a

nagy lepetés, mint egy orv szívattaknál.) Láttam, néztem öreget, idősét, középkorút még ifjat is – halálra ítélve. Egynaposat most szemrevételezek először. Akinek pár tucat órája van hátra csak. A szülők tudták a bajt. Dönthettek volna hónapokkal elébb másképpen is. De ők a természetre bízták az ítélkezést. Most sokat vannak mellette. Nézem a kis újszülöttet, akinek mindjárt vége van. Sityakja szemére húzva. Nézem, szenved-e. Nem úgy tűnik. Lehet, hogy fegyelmezett. Terhére lenni környezetének nem akar. Nézem a gyereket, aki volt. Életének egy értelme van: a harc az életért. Pár óra múlva elbukik. De akkor is: élt. Itt járt. S nem is hiába. Kapott melegséget, odafigyelést, szeretetet. Más nyolcvan évet él, s életének nincsen értelme semmi. Más nyolcvan évet él, és nem jut neki ennyi – mondhatnánk, ha okosat akarnánk mondani. De nem kell okosat mondani. Nem kell semmit mondani.

Állatkert – Hát ez mi, papa? – Csimpánz, fiam. Csimpánz. Vészes Ferenc rendszertechnikus és négyéves fia, Kálmánka, akkor már több mint félórája időztek a majomház ketrecei előtt. Nem bírtak a majmokkal betelni. Igaz, különösen a papát, aki látta az állatkertet húsz évvel korábbi állapotában is, most elragadtatta szinte minden: a tágas kifutók, az emberközelbe engedett állatok, a gonddal helyrepofozott gyönyörű épületek, az okító és intő táblák, a gyerekeknek kifundált megannyi eszköz játék, készség. Ez igen, gondolta magában, itt rend van, munka van, itt oda van a dolgokra figyelve. Itt az emberi ész az úr. Mert Vészes az ilyes dolgokat szerette mindenekelőtt: a rendet, a munkát, az odafigyelést. Napjában legalább tízszer mondta el fiának: figyelj oda, fiam, a dolgokra, figyelj oda, és akkor nem lehet semmi baj. Csak figyelj oda. Vészes roppantul elégedett volt tehát. Elégedett volt magával, mert előző éjszaka végigpergette az állatkert honlapját, s így nem érhette sehol semmiféle kérdés váratlanul. Elégedett volt az állatkerttel is, mert látta, mennyi minden szép dolog épült, amióta nem járt itt. Tetszett neki, hogy mennyi állati és emberi szempont van figyelembe véve egyszerre, tetszett neki a rend, a harmónia, a célszerűség és a szépség, ami a kertet szemmel láthatón uralta. Elégedett volt az idővel, szeptember eleje volt, de még tartotta magát a nyár. Ragyogott a nap a pesti állatkert felett. S elégedett volt végül Vészes a majmokkal is, mert lekötötték a gyereket. Megnézték a páviánokat, a sziamangokat, az orangutánokat, s a többit. Most a csimpánzokat tanulmányozták tehát. Azokból is kettő volt, legalábbis kinn akkor éppen. Az egyik a nagy, kupolás ketrec túlvégében nekik háttal gubbasztva piszkálta elmélyülten magát, a másik azonban közvetlenül a rácsnál ült, és nézte az őt néző gyereket

merőn. – Nézd, papa, ez engem néz. – Hadd nézzen, fiam. – De úgy néz, mint egy ember. – Persze hogy úgy néz. Hiszen csimpánz. Pan troglodytes. Rokon. Az ember rokona. Az ember legközelebbi rokona. – Nekem ez a rokonom? – Persze, fiam. – És neked is rokonod? – Nekem is, fiam. És Vészes Ferenc rendszertechnikus türelmesen kezdte kifejteni a darwini alapvetés főbb vonalait. Közben lassan lépdeltek tovább, és egy kis büfépavilonnal szemben lévő épülethez értek. Itt is majmok voltak a rácsok mögött. – Nézd, papa, ezek is páviánok. – Ezek nem páviánok, fiam, bár hasonlítanak a páviánokra, de nem azok. – Hát micsodák, papa? – Ezek, kérlek szépen, aranyhasú mangabák. Afrikában föllelhető, igen ritka faj. A ketrecben négy-öt példány is lófrált. De a legnagyobb majom közvetlenül a rácsnál ült, és maga elé meredt. Úgy tűnt, mintha aludna. A ketrecek körül galambok legelésztek, tollászkodtak, szemezgették a mindenfelé szertepotyogott kosztot. Olyik be is repült a ketrecbe, megült a mászófák ágain, majd kirepült a közeli platánra a többihez. Egy galamb közvetlenül a ketrec rácsa elé szállt le, és ott kezdett korzózni peckesen. Ekkor az a mangabe, aki aludni látszott, jobb kezével, vagyis hát mellső lábával, amely hökkentőén hosszúnak bizonyult, hirtelen kinyúlt a rácson, magabiztos mozdulattal megmarkolta a galambot, és a ketrecbe húzta. Áttette az állatot a bal kezébe, úgy, hogy annak lábait fogta, és néhány erős mozdulattal a testet a fejével

hozzácsapta a rácshoz. Majd jobb kezével a ballal tartott tetemről, mint egy palackról lecsavarta a fejet, két ujjal feltépte a galamb hasát jobb kezével kitépte a belsőségeket s azokat elégedetten szétkente a saját arcán és fej én. Az egész lezajlott négy másodperc alatt. A két Vészes döbbenten állott. Egyik sem bírt szólani sokáig. Végül a gyerek kérdezett halkan: – Papa? – Tessék, fiam – nyögte az. – Papa… Papa… Ezek is? – Mit ezek is? – Hát ezek is rokonok? Vészes nem szeretett hazudni. Egyenesen válaszolt kis töprengés után. – Igen, fiam. Ezek is. – És milyenek? – Hogyhogy milyenek? – Hát közeliek vagy távoliak? Vészes, aki elég hülye volt, annyit már mégiscsak tudott, hogy hazudni hiába rossz nagyon, néha mégiscsak muszáj. Kicsit szégyenkezve, de így felelt tehát: – Távoliak, fiam, távoliak. S mikor már haladtak a zsiráf ház felé, még akkor is hajtogatta: – Távoliak, nagyon-nagyon távoliak, fiam.

Nevetők Vasárnap volt, este nyolc óra tíz perc, mikor vonatra szálltam. Mostani életemben nem oly rendkívüli dolog ez. Vonatos lettem. A vonatozás is csak egy olyan dolog, hogy tudja, aki tudja. Vagyis, aki szintén vonatos. Elmagyarázni fölös és leges is. Át kell élni. Ha át kell. Komoly dolog a vonat. Sokféle is. Minden vonatnak megvan a maga rendje, hangulata, ritmusa. Ez, amire két-három naponta fölkapaszkodom, nem is igazán vonat. Inkább afféle helyiérdekű. Óránként járó, hetven kilométer vonalhosszúságú villamos. De annál keményebb azért. Hard tramváj. Főként be- és kijárok utaznak rajta, nyáron nyugdíjas telkesek, kirándulók, év közben diákok mindenekelőtt. A melósok, a mesterek, a culágerek bandában, Zsigulival, mikrobusszal járnak be irtani a maradék budai zöldet. A városból menekült vállalkozók, főnökök, lapszerkesztőnők kocsival mozognak. A vonaton az ifjúság és az öregség az úr. Ha valaki. Vannak napok, és azon belül napszakok, mikor az utazóközönség tömött sorokban áll az ülések között. Mint a „hatoson. Ám – szemben a villamossal, ahol ilyes még hébe-korba megesik – itt még véletlenül sem adják át a helyet senkinek. Még a legrozogábbnak sem. A vonat az vonat. Az kemény hely. Azon nem lehet jókodni. Itt senki nem utazik nagyobb pakkal. Előadódik, de ritka a sörözés. Az utazóközönség ténykedés alapján két csoportra oszlik: az egyik fél olvas, a másik telefonozik. Sokan olvasnak könyvet is, a mai világhoz képest sokan. Sok diák, sok tanár, sok olvasásra szorult mindenféle nép mozog erre. Az esetek többségében nem történik semmi érdekes. A csapatosan utazó diákokat leszámítva, beszélgetés, ismerkedés elvétve fordul elő. Magam is egyszer – kétszer elegyedtem szóba szemben ülővel.

Akkor se tudtam segíteni. Most este volt tehát, a nyolc tízesre szálltam. Nem szokásom este a városba bemenni, de most muszáj voltam. Ilyenkor már nemigen van mozgás, pláne vasárnap, a szerelvény hátsó traktusában egész kocsik zakatolnak üresen. Én is egy ilyen üres vagonban fogtam magamnak helyet. Olvasni kezdtem. Mindig olvasok a vonaton, s mindig könyvet. A vasúti újságolvasástól eltiltottam magamat. Vácnál mozgás támadt. Fölszállt vagy másfél tucatnyi ember. Gondoltam, annyi eloszlik, elvész az üres szerelvényen. Reméltem, hogy nem fog majd zavarni engem senki sem. Nem vágytam senkire éppen ugyanis. Nem volt szerencsém. Két lány lépett be a kupéba. Mit belépett, berobbant. Kivágták az ajtót, és beestek nevetve. Mert nevettek, és nevettek, nevettek, nevettek. Benevettek a vonatba, mint valami nevető bomba, úgy. Harsányan hahogtak, keményen kacagtak, vinnyogva visongtak. Közben bele – belevágták magukat az üres ülésekbe, de rögtön vissza is pattantak, akár a labda. Ugrabugráltak össze és vissza a kocsiban, és csak nevettek, nevettek, tovább, visítva, fülsiketítőn és megállíthatatlanul nevettek, nevettek és nevettek, úgy nevettek, hogy a könnye is csorgott mindkettőnek, végigfolyt a könny orruknak mindkét oldalán, belefolyt nevető szájukba a könny, úgy nevettek, nevettek, nevettek… Nevettek önfeledten, gondtalanul, értelmetlenül, ok nélkül, nevettek, nevettek, nevettek. Miért nevetnek, gondoltam. Miért nevetnek ezek. Lassan kerített hatalmába a düh. Láttam, hogy rám-rám pillantanak, gondoltam, ki fognak velem kezdeni unalmukban, kinevetnek, lenevetnek, összenevetnek majd. De – gondoltam – akkor én megmondom majd nekik, megmondom, de úgy… És már érlelődött, formálódott, alakult is bennem a mondás… Mit nevettek ti, buta lányok, minek nevettek? Megálljatok csak! Biztos be vagytok nyomva, lőve, szíva. Mert nincs bajotok, hát csináltok magatoknak. Mert nem tudjátok, hogy azt fölös csinálni. Mert az eljön úgyis, buta lányok. Eljön a baj, a ropp mindenkinek,

így nektek is. Mert az eljön mindenkinek. Csak éppen kinek elébb, kinek később egy kicsit. De eljön mindenkinek a ropp. És akkor már lehet nevetni. Az már lesz nevetés. Mindennek dacára nevetés, keserves nevetés, átkozott nevetés, véres nevetés, kínjában nevetés. Bajkacaj. Az ember nem nevet csak úgy, kis hülyék! Mert tudja, hogy baj lesz, ha nincs is, de lesz. Ha nincsen is baj momentán, az csak annyit tesz, hogy bajszünet van. Egy pillanatra fölfüggesztetett a baj. Két baj között vagyunk. Az egyik bajból a másikba úton éppen. Jön még a baj, a ropp. Amikortól kezdve minden másként lesz, ahogy volt annak előtte. Amikor már nincsen nevetés, csak csinálás van, kis hülyék. Mindenkire sor kerül, ti se úszhatjátok meg a roppot, csinálás korát! Csak az nevet így, aki nem tudja, ezt. Vagyis mit se tud. Hülye libák! Nevetők! Miközben ekként dolgoztam ki magamban előadásomat, amivel majd alkalomadtán meglepem a lányokat, ők lassan megnyugodtak mégis. Fölnevetve még, röhigcsélve, gucogva, de elhelyezkedtek az előttem lévő négyes ülésen. És elkezdtek beszélgetni a lányok. És csend lett. Az előttem lévő üléspár közötti résen a nekem háttal ülő lány jobb orcáját láttam, orrát, kezét, farmeros lábát. A” vele s velem szemben ülő lánynak viszont az arcát is. Azt néztem, bámultam, csudáltam. Hogy milyen kifejező. Hogy micsoda színészi tehetség munkál, mert muszáj munkálkodjon itt. És elámulva kellett konstatálnom, hogy milyen szépek ezek a lányok, fekete hajúak, barna szeműek, mindketten, lehet, hogy cigányok, lehet, hogy nem, így is, úgy is szépek, nagyon szépek, ahogy gesztikulálva beszélgettek némán. Föl is tűnhetett bámulásom a szemközt ülőnek, aki mondhatott is valamit erről a másiknak, mert az hátrafordult, és nevetve belebámult a képembe a két ülés között. Én, mi mást is tehettem volna, elvigyorodtam, s kinyúlva a két ülés között megsimogattam az arcát. Szó nem jött a számra. Mit is mondtam volna? Azt talán, amit gondoltam éppen, hogy ugyanis, ami nekem megadatott, a húsz, de inkább harminc év baj

nélküli élet, az nekik nem adatott meg. Hogy én pofáztam volna nékik a bajról, amikor ők ab ovo a bajjal indítottak? Von Haus aus kapták a bajt. Beleszülettek a bajba. Bajbébik voltak, s bajbabák. Akármit is mondtam volna, úgysem hallották volna meg, eszembe is jutott már akkor, hogy olvastam az újságban, épp kétszáz éves a főtéri váci intézet, nyilván ott voltak a lányok valami rendezvényen.

Szerencse – Tessék, foglaljon helyet, asszonyom – mutatott Vass doktor a fogorvosi székre. A farmernadrágos, fehér blúzos, finom arcú, középkorú asszony leült, föltette lábát, s az orvos fekvő helyzetbe döntötte az alkalmatosságot, és beállította a fényeket. – Először jár nálunk, ugyebár. – Először – mondta halkan az asszony. – Mi a panasza? – Fáj. Itt lenn a jobb oldalon. – Na, nyissa ki a száját, legyen szíves. Vass Lóránd fogszakorvos kezében a kicsiny kocogtatóval megkezdte a hölgy fogazatának áttekintését. Vass Lóránd nem volt igazán jó szakember. Sem keze nem volt elég ügyes, sem esze nem volt elegendő, ráadásul még tisztességes is volt, korrumpálni se nagyon hagyta magát a gyógyszerügynökök által, akik lassan fel is hagytak zargatásával. Mondta is neki asszonya, aki egyben asszisztense is volt gyakorta: – Élhetetlen vagy te, Lóri, élhetetlen a végtelenségig. Aznap délután háromtól rendelt Vass, de már ötre elfogytak a páciensek. Az utolsó volt a székben ez a finom asszony. – Kicsit föl kell ezt tárnom, hogy lássam, mi van – mondta Vass, és beadott gyorsan egy injekciót. Amíg a fájdalomcsillapító hatni kezdett, ő és a felesége átmentek egy kicsit a lakásba, melynek egyik szobájában volt a rendelő. Az asszony a konyhában tett – vett, Vass pedig megivott egy kávét. Mikor visszamentek, rögtön látták a bajt. A páciens mindkét karja rongyként lógott a linóleum felé. – Jesszusom! – sikoltott Vassné. Próbálkoztak mindennel, mindhiába, visszavonhatatlanul holva volt az asszony. Kihívták a rendőrséget, a mentőt. Estére néhány hívatlan újságíró is téblábolt már a rendelőben. Tizenegy óra volt, mire az összes procedúra véget ért, s elvitték a tetemet is a tepsis

emberek. Vass csak ekkor omlott össze. – Mit vagy úgy oda! – vigasztalta az asszony. – Te nem tehetsz semmiről. Nem hibáztál. Ő nem mondta meg, hogy van neki ez az izé… infekció izéje… Különben is, kid volt ő neked? Nem is ismerted. – Te hülye! Nem érted, hogy nekem végem van?! Hát holnap teli lesznek az újságok ezzel. Kit érdekel, hogy kinek van igaza! Rohadt firkászok. Persze. Nincs nekik mit írni. Holnap már az lesz az újságban, hogy én öltem meg. Beadtam neki valamit, vagy rosszul csináltam a dolgot. Esetleg, hogy a szeretőm volt… Az asszony erre gyanakodva kezdte az urát méregetni… – Az is elég nekik, hogy megírják, nálam halt meg. Jön még ezután ide valaki? Én se volnék olyan bolond, hogy oda menjek a fogammal, ahol meghalt már egy páciens. Jaj, istenem. Másnap valóban minden újság hozta az esetet, legtöbb az első oldalon. Képeket hoztak az elholt asszonyról é s a házról, ahol Vass doktor rendelője volt. Megírtak a riporterek mindent az asszonyról, aki a fogorvosnál hagyta ott a fogát; hogy példás családanya volt, tanár, egyszerű, visszavonult életet élt mérnök urával és három gyermekével, hogy soha nem volt beteg, hogy nem ivott, nem cigarettázott, autót sem vezetett, maga volt a tökély, szegény. Vass belebetegedett a bajba. Láza lett, egész nap feküdt csak. Ha megszólalt a csengő vagy a telefon, remegett. De délutánig csak a postás és Vassné nővére jött. Délután négy körül azonban Vassné fölrázta urát. – Lóri, itt vár egy csomó páciens. Vass összeszedte magát, és átment a rendelőbe. Kikukkantott, és csupa új arcot látott odakinn. Csupa nőt. Az első, ki végigfeküdt, lassan, a karfát óvatosan fogva meg, a széken, egy agyonégetett arcú ötvenes volt. Vass körbevizitált a lángvörös kapuzatú üregben. – Kedves asszonyom! Önnek nincsen rossz foga egy sem. – Csak keresse! Vass kotorászott, kocogászott még az asszony valószínűtlenül hatalmas szájában kicsinyt, majd megismételte.

– Nincs rossz foga, asszonyom. – Fogkő? – Az van egy kicsi. – Akkor vegye le. Vass leszedett némi fogkövet és négyezer forintot, utána útjára bocsátotta az asszonyt. A következő hölgy már egyenesebb volt. – Ne is nyúljon hozzám, drága doktor úr. Én csak itt akarok ülni pár percet ebben a székben. Megfizetem, ne féljen. Tudja, doktorkám, én már nagyon sok mindent csináltam életemben, én már mindent csináltam talán. De meghalni még nem haltam meg soha. Hát legalább szeretnék üldögélni egy ilyen székben, egy ilyenben, amiben meghaltak nemrégiben. Vass hagyta ülni a nőt, aki behunyta szemét. Vass kikukkantott közben. Ültek vagy nyolcan, és a fal mellett még álltak is. Csupa nő. Gyerekecske, érett, öreg, fiatal, elegyest. Csupa új beteg, a régiek közül egy-kettő ha sápadozott odakinn. Elhagyott asszony volt a következő, neki volt egy lyukas foga legalább, a bal alsó hatos. Amíg azt tömte Vass, addig kérdezgette, szokása szerint: – Miért éppen hozzám jött? Nem tudja, hogy… – Dá tádám. App ázárt – tátogott a nő. És ez így ment tovább egészen estig, s így ment másnap és aztán minden rendelési napon még sokáig, a tárgyalás, melyen fölmentették a doktort, újabb lökést adott a forgalomnak, jöttek sorban az asszonyok, az unatkozók, az üres életűek, a valamire még vágyók, a valamit váltig keveslők, hogy beleüljenek abba a székbe, amelyikben történt legalább valami. Vass rengeteget dolgozott, este bedőlt az ágyba, s már aludt is. – Ügyes vagy, Lórika, ügyes vagy – suttogta az asszony, és miután megcsinálta az aznapi kasszát, óvatosan átment a rendelőbe, s üldögélt a székben ő is egy kicsit.

Ágy-ügyek Ráérősen ballagok a Duna felé. Megyek segíteni. Barátomnak megyek segíteni ágyat választani szét. Vasárnap délelőtt van, fél tizenkettő. Barátom szülei és az én szüleim barátok voltak, legközelebbi barátok talán. Ballagok most az ő ágyukat választani szét. Séta közben mélázok ezen, az ágyon. Hogy sokféle az ágy is. Van gyerekágy, ugye. Ami máris egy alaphelyzetet előlegez. Biztonságot ád, ám rabságban tart. És az a biztonság is, mint minden biztonság, törékeny. A régi, jó kis rácsos ágyak rácsai közé rendesen bele tudott szorulni feje a dednek. Nem baj, legalább időbért tanultuk meg, hogy nem szabad elengednünk magunkat egészen soha. A régi, hagyományos világban még a multifunkcionális ágyak voltak divatban. Kamasz barátomnál, gimnáziumi padtársamnál például, a Bakonyban, a bányászház egyetlen szobájában a hatalmas támlás dupla ágy egyszerre és paralel szolgált évtizedeken át szülőágyként, nászágyként, gyermekágyként – három-négy is elfért gyerekből a két szülő mellett, no de nem is volt szükség fölvilágosításra. Végül aztán, persze ugyanezen ágy volt betegágy és halottas ágy is. Manapság már mindenre jut ágy külön. De azért egy igazi jó kis ágynak megvan a maga históriája. Az új ágy az nem is ágy. Ballagtam ágyat választani szét. S közben vettem számba ágyaim. Ott van például a katonaságbéli ágy. Jó kis ágy volt, felső! Ablak előtt állt, nyáron szinte kinn aludtam egy hatalmas hársfa lombjai közt. Az az ágy volt az én váram akkor. Az egyetlen hely, ami csak az enyém volt. Ismertem gyöngéit, hepéit, hupáit. Tudtam, melyik zúg

rejti a bicskát, a könyvet, a kis lapos palackot. Később jobbadán szülőktől levetett jutott, egyszer volt új ágyam is, de az nem vált be. Aztán eljött az enkézzel barkácsolt ágyak kora. Majd a betegágyaké. Ekkor külön ágyam lett egy évre, kettőre – félig zongora alá tolt IKON-heverő. Háborús ágy. Bajágy. Az ember fájt az ágynak. Most komoly ágyaim vannak. Mindkettő százéves körüli. A pesti ágy Heltai Jenőé volt. Aztán Romlaky Annáé. A vidéki ágyban pedig egymást váltó, de egyként kis növésű sváb parasztgazdák aludtak egykor. Komoly ágyak. Duplák. Ha már együtt van az ember, aludjon is úgy. Persze ez sem könnyű dolog. S nem is csak a horkolás miatt, arra kár is vesztegetni szót. De ott van például a fogcsikorgatás. Vagy ott vannak a hősi álmodók. Akik elleneikkel a harcot álmukban veszik fel. Van, aki éjjel keresztbe fordul, a másik a takarókat gyűjti be mindig. Ha az egyik a fényt nem bírja, akkor rendesen sötétben nem bír hálni a másik. Ott van aztán az éji olvasás. Az kettőből mindig csak egynek szokása. Van, aki minden hajnalban arra riad, hogy gimnasztikáznak mellette. Cserébe ő viszont egy – két liter vizet kortyol el bugyogva, lögybölve, takaróra löttyintve, poharat, üveget ejtve, törve minden éjjelen. „Külön hálószoba” emeli fel okítón hangját barátunk, Lajoska, a gróf. „Hogy ilyen gond ne legyen.” De abból meg könnyen következhet idő előtti elhidegülés. Hiába, mindenből tud támadni gond. Nem is gondolná az ember. Nemcsak az ágy sokféle, de az ágyas ember is. Van, aki az ágyban él. Ha csak teheti, ott hever, eszik, olvas, tanul,

dolgozik, onnan nézi a tévét, onnan cseveg, abban él. Van, akinek ágyügyben sincsen igénye sok. Láttam lakást, hol három sarokban három mocskos rongycsomó hevert. Két ember – diplomás – hált azokon és egy jókora – szőrös – kutya. De azt nem tudtam megállapítani, melyik kucek kié volt. Fölérek az öregekhez. Nekiveselkedünk. Széthúzzuk az összetolt két ágyat, fölemeljük az egyiket, cipeljük a másik szobába át. Megtöröm a drámai csendet: – Hány éve is alusztok egymás mellett? – Negyvenhárom. – És? Elég volt? – Elég. – Tulajdonképpen mi volt a baj? – Éjfélig üvölteti a tévét, aztán becsoszog, leül az ágy szélére és elkezd nekem a művészettörténetről beszélni. Hát ez hülye. Az öreg művészettörténész mordul egyet. – Ez meg horkol, mint az állat. Letesszük a másik szobában az ágyat az ajtó elé, az ajtót becsukjuk, körbemegyünk a fürdőszobán át, és a túloldalról nekitolunk az ajtónak egy szekrényt. Egy pár hét múlva megyek, mindenki elégedett. Nem lehet okosnak lenni itt sem.

Nyolc szál rózsa Pár napja, este a szokott menetrend szerint vittem le éjféltájt a kutyát. Jobb kezemben volt már a póráz, balommal automatikusan fölragadtam egy, az ajtóba készített, összecsomózott szemeteszsákot, ilyen ökonomikus természetem van nekem, ugyanis. Leérve emeltem is volna már föl a kukatetőt, de láttam, azon egy jókora, gusztusos, celofánozott rózsacsokor hever. Nyolc szál rózsából állt a csokor, négy vörösből és négy sárgából. Bőven volt az egész körítve zölddel. Alaposabb szemrevételezés után kétségtelenné vált az is, hogy a bukéta teljesen friss, még csillogott a víz a zöld szárakon. Belöktem egy másik kukába a zacskót, és miközben ballagtam a Duna felé az ebbel, spekuláltam, hogyan kerülhetett az a nyolc szép, friss rózsaszál a szemétre. Legkézenfekvőbb lehetőség persze ez volt: Tóth Elemér szaktanácsadó megbeszélés szerint, este kilencre ért a kapu elé. Kicsit megigazította a csokrot, amit tizenöt perccel elébb vásárolt kétezerkétszáz forintért, megigazította nyakkendőjét is, amit születésnapjára anyósától kapott két évvel azelőtt, majd megnyomta a gombot, azaz csak megnyomta volna, de éppen akkor a bejárathoz ért egy lakó, aki kulcsával kinyitotta a kaput. Tóth a lakóval szállt be a liftbe, a lakó kiszállt a másodiknál, ő továbbment az ötödikig, kilépett, megállt a 2-es számú ajtó előtt, látta, hogy világosság van oda benn, megigazította a csokrot meg a nyakkendőt és becsöngetett. Benn némi neszezés támadt, majd semmi. Tóth csöngetett megint, mire újabb neszezés után résnyire nyílt az ajtó, borzas női fej bukkant ki a résen: „Ne haragudj, Elikém, de vannak nálam…” A második lehetőség is még legalább ilyen triviális. Tóth Elemérné este tízre ért haza a hivatalból, ahol elhúzódott az értekezlet nagyon és megint. Autóval érkezett. Az autót nem ő vezette. Mikor megálltak a ház előtt, Tóth Elemérné még sokáig,

több mint tíz percig nem szállt ki a kocsiból. Aztán kiszállt, kezében a csokorral, lopva fölpillantott egy harmadik emeleti ablak felé, gyorsan kinyitotta az ajtót, megfordult, visszaintett, bement, a kukára vetette a rózsákat, s ezt gondolta magában: „Ki fogom rúgni ezt a barmot, nem bír a virágról leszokni”. Gyalog szaladt föl, a Tóth már, kezében egy félig telt sörösüveggel aludt a tévé előtt a fotelben, de a gyerekek ébren voltak, Tóthné még egy jó órát angolozott velük. Vagy: Tóth Elemér este kilencre ért a teniszről haza, kiszállt a kocsiból, kivette hátulról az ütőt, a táskát és a csokrot, bezárta a kocsit, kinyitotta a kaput, fölliftezett gyanútlanul és alig leplezett büszkeséggel állt oda asszonya elé: „Boldog születésnapot, anyukám…” Mire a nő ennen arcát két tenyerébe fogta, és úgy kezdte mondani, először szinte sziszegve, fojtottan, majd mind hangosabban s végül pedig üvöltve már: „Hogy az a jó, magasságos megváltó szakasztaná már le azt a rusnya, szőrös tevepofádat! Hát öt éve nem tudod megtanulni, az én születésnapom augusztusban van! Március tizedikén az Icának volt születésnapja, annak a rüfkének, te állat!” Ennek egy drámaibb alesete: Tóth Elemér, mint fenn, érkezett a bukétával haza: „Kilencedik házassági évfordulónk van, anyukám…” kezdte, mikor látta, hogy az asszony összeszorított szájjal, kabátban ül a konyhában, mellette egy közepes bőrönd. „Elmegyek, Elemér” – mondta halkan, de olyan elszántan, hogy Tóth rögtön tudta: az asszony most nem tréfál – nem mintha addig sokat tréfált volna –, de most valóban elmegy. Újabb lehetőség: Megjött a Tóth, szegény a virággal, a jeles évfordulót kivételesen nem felejtve, mire az asszony: „Virág? Nekem? Tőled? Ajjaj! Vaj van a fejeden. Mit csináltál megint? Mi furdalja azt a sötét lelkiismeretedet már megint, te gané?” Persze lehet, hogy így volt: Dr. Tóth Elemérné ötvenöt éves osztályvezető főorvosnő este hétre ért a kapu elé. Utódja, Kádár doktor vitte őt haza, kocsival. A fiatal, ötvenes férfi fürgén pattant ki a volán mellől, körbeszaladta a kocsi orrát, kinyitotta az ajtót, kisegítette az asszonyt, kezébe tette a csokrot, és így köszönt el:

„És gyere minél előbb, és minél gyakrabban. Szükségünk van a tanácsaidra. Tudod, hogy nélküled a hármas bel nem elképzelhető”. Tóth doktornő mosolyra keserítette száját, kezet fogott a kollégával, és lassan bement a kapun. Odabenn a falnak támaszkodott. Úgy érezte, hogy összeesik azonnal. Rövid volt a búcsúztató, ő csak két kis pohár pezsgőt ivott, mégis úgy érezte, hogy nem bír a harmadikra fölmenni most. Karját a csokor virág mázsás súlyként húzta. Végül elindult lassan, a forduló előtt a csokrot a legszélső szemetes tetejére tette, hívta a liftet, beszállt, és mikor a harmadikra ért, még akkor is csak állt a fülkében, hátát az összekaristolt tükörnek támasztva, csak állt ott, és meredten nézte a lift sötétbarnára pácolt falát, melyre valaki piros filccel írta föl, hogy Jenő buzi, állt ott a doktornő a liftben, míg csak egy kellemetlenül éles hang nem harsant odalentről: „Hé! Mi van? Mi lesz a lifttel?” Végül ez is történhetett: Tóth Elemér biológia – fizika szakos középiskolai tanár este hétre ért a nyitott kapuhoz, amely egy pöcökkel ki is volt támasztva. Tóth tanár úr el volt foglalva a maga gondolataival, így nem vette észre ezt, mint ahogy a kocsit sem vette észre a kapu előtt. Sárára gondolt, az ő öreg kolléganőjére, akit meglátogatni jött. Harminc évig tanítottak egy tantestületben. Sára két évvel ezelőtt ment nyugdíjba, azóta az iskolába a lábát be nem tette. Neki még nyugdíjasként, óraadóként van két osztálya. Harminc év! Fél szavakból is értették egymást. Hogy el tudták érni mindig az értekezleteken, amit kiterveltek! Milyen olajozottan tudtak együttműködni ők! Mennyit voltak táborokban ketten együtt a gyerekekkel! Mikor már a gyerekek lefeküdtek, akkor ő mindig belopódzott Sárához a kis laposüvegével. Néha beszélgettek hajnalig. Voltak titkaik is, persze. De soha, egyetlenegyszer nem hibáztak. Sára már egy hónapja nem kelt ki az ágyból. Tegnapelőtt már csak a lányát ismerte meg. Meg őt. Állt a lift előtt, várta a liftet, úgy látszik, fenn volt a hetediken egészen. Léptek, csoszogás hallatszott odafentről. Amikor a lift hangos zuttyanással megérkezett, éppen akkor értek mögé. Tóth tanár úr nem nyitotta ki a liftet, nekisimult az ajtónak, hogy elférjenek mellette a tepsivel.

Várt egy kicsit, amíg a kapun kimentek, és a kocsiba gyorsan, ügyesen becsúsztatják a dobozt. Aztán a virágot óvatosan a kukára helyezte, kilépett a kapun, amely – mivel előbb akkurátusan kipöckölte cipője hegyével az éket – tompa dörrenéssel csapódott be mögötte. Visszaértünk a kutyával. A virág még mindig ott hevert a kukán. Megfogtam, fölvittem a lifttel. Megálltam az ajtó előtt és hátamon hideg szaladt át hirtelen. Mit fogok mondani? Ekkor mellettem nyílt az ajtó, húszéves fiú lépett ki rajta. „Hovahova, Bence?” „Megyek az új nőmhöz” – újságolta büszkén. Markába nyomtam a csokrot azonnal. Hadd próbálkozzon ő, szegény.

Hogyan kell a nőkkel bánni – Megmondom neked őszintén, hogy én nagyon szeretek moziba járni. Azt szeretek a világon a legjobban. Na jó, majdnem a legjobban. Úgyhogy, ha te meg akarsz engem szeretni, vagy ha engem csak egy kicsit is szeretsz már, akkor jobb lesz, ha megszereted a moziba járást is. Mert én imádok moziba járni. – Moziba, bi-bu-baba. Imádok moziba-ba-bi-bu-ba-ba járni. Máris imádok. Alig várom, hogy induljunk a mozibububaba. Gyere, ölelj át. Te mozibububaba. Hmmmm… hamm! – A rántottába pedig nem kell mustár. Tudom, hogy a Kati tett a rántottába mustárt, megjegyzem, körülbelül ez volt az egyetlen egyéni vonása Katinak, és ez az egyetlen vonása is rémes következményekkel járt ugye, mert a rántottát mustárral normális ember meg nem eszi. Különben is, próbáld megjegyezni, hogy már nem a Katival élsz, velem élsz, és én nem a Kati vagyok, érted, én Zsuzsa vagyok. – Jaj, hát persze, tényleg, te vagy a Zsuzsa, de jó hogy mondod, az én Zsuzsikám, az én egyetlen, drága Zsuzsikám, Bizsukám, Zsuzsukám, mustártalan Zsizsikem. Gyere… – Igazán abbahagyhatnád ezt az örökös jópofizást. Nem kell mindenből viccet csinálni. Mindent elviccelni. Az élet nem csupa viccből áll. Arról nem is beszélve, hogy neked egyáltalában nincsen humorod. És ami kevés van, az is rossz. A humorérzékedet is az anyádtól örökölted. – Látod, már sírok… Vigasztalj meg… Zsuzsibuzsi… – Mi bajod? Most mondd meg, mi bajod? Miért vágsz olyan savanyú pofát, hogy ha rád néz az ember, elmegy az a kis maradék életkedve is. Ha van valami bajod, hát mondd meg legalább! – Egyetlen bajom van, malacka, palacka, hogy nem adod ide azt a húsos nyakacskádat… Hmmmm! – Hogy mosol te? Összemosod a tarkát a fehérrel? – Fehéret, feketét, tarkát, meg ne fogd a… Hoppá mókuska, pókuska, kicsi kis

nyolclábú állatocska, hopp! – Nem tudom, miért kell itthon dolgozni megint. Miért nem elég egész héten reggel nyolctól este nyolcig? Miért kell még hét végén is? – Nem kell, mogyorófejű, már abba is hagytam. Add ide azt a kis, azt a kis mogyoró fejedet! – Te így mosogatsz? Mosószer nélkül? Mi az, hogy csak a poharakat. Hát azok a legmocskosabbak. Nem is beszélve arról, hogy a drágalátos húgodnak herpeszes a szája. Tudom, hogy arról nem tehet, de miért kel l mindig innia, ha megjön. Ha megjön, az az első, hogy levesz egy poharat, és iszik. És aztán tíz perc múlva levesz egy másik tiszta poharat, és iszik. És újabb tíz perc múlva már veszi is le a harmadik poharat… Én nem azt mondom, hogy ne igyon, mégiscsak a húgod, tudom. Igyon. De legalább egy pohárból inna, ha már nem tudja a száját rendbe hozni… – Gyere, te hétfejű mókuska, kicsi mókuskutya, add ide a te rendbe hozott szádat… – Miért veszed föl azt a gyereket! Nem kell a gyereket fölvenni mindig! Teljesen elrontod! Olyan vagy, mint az anyád! Az is folyton fölveszi. Aztán én meg kínlódhatok vele utána. Persze nektek mindegy, hogy én kínlódok-e vagy sem. – Üngyüli, büngyüli, cickemókus, gyere ide, hadd adjak egy puszit! – Miért nem veszed föl azt a gyereket? Mindjárt szétesik az ordítástól. Vagy nem veszed észre, hogy ordít? Nézd meg, már teljesen vörös a feje! Nem lehetne, hogy egy kicsit odafigyelj rá te is? – Üngyüli, büngyüli, cickemókus, gyere ide, hadd adjak egy puszit! – Mi lenne, ha arra az egy percre letennéd azt a hülye újságot, amíg hozzád beszélek! Hé! Bandi! Hallod, mit mondtam? – Mi? Hogy hallom-e? Amit te mondasz? Hát azt én meghallom, akkor is, ha csak suttogsz, ha csak lehelsz, ha ki se nyitod a szádat, azt az aranyos, iciri-piciri kis szádat, én akkor is meghallom, amit te mondasz. Mit mondtál egyébként, szívem? Jaj, ne sírj mókuska,

csak hülyéskedek, nem hülyéskedek, mókuska, nem is hülyéskedek, nézz oda, már le is tettem az újságot, már össze is gyűrtem, már miszlikbe is szaggattam, na gyere, ne haragudj mókuska, szeretlek… mmmmm… múúúúú… – Na tessék! Fogadtam a gyerekkel, hogy ahogy megjössz, kezedbe veszed azt a távkapcsolót! Tessék! És persze, hogy ma is meccs lesz. Tegnap is meccs volt. Holnap is meccs lesz. Mindennap meccs van. Csak én nem vagyok, csak mi nem vagyunk soha. – Csak ti vagytok és mindig, mókuska. És nem lesz meccs. Soha többé nem lesz meccs. Csak még ez az egy. Mert ez Arsenal. Gyere, nézd te is, gyere, ülj ide az ölembe, ezt nézd, Arsenal, sanálka, Amálka… A durva anyját! Lááttad ezt? Ez fantasztikus volt! Bübüke, übüke… – Ha még egyszer nem szól bele senki a kagylóba, amikor fölveszem a telefont, én elköltözöm. – Akkor én is költözöm veled, te mókuska, pólkuska… Gyere, költözzünk egyet együtt… Mint a költöző madarak… egyszer itt, máskor ott… Hopp, hipp, hopp. – Isten bocsássa meg nekem, soha nem szerettem anyádat, rémes egy szörnyeteg volt. De azért ezt nem akartam… ezt azért sajnálom… Hm… De legalább veszek egy fekete kabátot. – Vegyél madárka, vegyél egy kicsike, picike fekete kabátot! – Mi lenne, ha nem kopognál annyira azzal a bottal. Lehet azzal csendesebben is járni. Frászt kapok mindig, amikor elindulsz. Azt hiszem, megjött az Amadinda együttes. Pedig csak te mész ki pisilni. – Kipp, kopp, kopogok, találd ki, hogy ki vagyok… Szeretlek. – Most meg mit hörögsz? Mit hörögsz már megint! Nem tudod rendesen venni azt a levegőt? Hé! Mit hörögsz… Hé! Mi van! Nővérke! Nővérke! – Hrrrrr… Puszi… Hrrrrr…

Nosztalgia – Tudod, Éva, nekem az utolsó volt a legszebb. – Nekem a második. – Kedves volt. Mondhatni, vidám. Tényleg vidám. De sokat nevettünk, istenem. – A második volt János. A Jancsi. Tudod, aki súlyzózott. – Szép volt. Az volt a legszebb. Teli volt érzéssel. Szeretettel. Gyöngédséggel. Tapintattal. Nagyon szép volt. Akár egy álom. – Igen. Nekem őtőle sikerült legszebben. A Jancsitól. Az egy… hogy is mondjam… férfias dolog volt. – Én jobb szeretem, Éva, ha gyengéden csinálják. Érzelmesen. – A harmadik, a Jani után, az Ágoston az olyan volt. Érzelmes. Mint egy levélregény. Leveleztünk is, pedig egy szobában éltünk. Még utána is. És folyton bőgtünk, mint a gyerekek. – Ja, hát bőgni, azt mindegyiknél bőg az ember. – Nem! A Janinál nem volt semmi hiszti. Az, mondom, férfias munka volt. Határozott, kemény. Sitty-sutty Szinte észre se vettem, és már túl is voltunk az egészen. De nekem akkor úgy esett jól. Hálás is voltam érte. – Hát igen. Egyszer így esett jól, másszor úgy. – Igen. – Igen. – Azért ehhez is érteni kell, hiába. – Mi az hogy! De még mennyire! – Vannak, akik elrontják ezt is. – Legtöbben elrontják. – Pedig hajói sikerül, az egy életre szóló szép emlék. Nem igaz, Zsuzsikám? – Ha jól sikerül, akkor okvetlenül, Évám. Okvetlenül. – Van, aki elkapkodja például. – Az. – A másik meg húzza, vonja, halasztja a dolgot, úgyhogy a végére

már el is megy az embernek a kedve az egésztől. – Na, nekem pontosan ilyen volt a Gáborral. Kínlódott vele, nem tudta eldönteni, mit csináljon, hogyan csinálja, a végén már ott tartottam, hogy ott egye meg a fene, maradjon minden úgy, ahogy volt. – Hiába, Zsuzsikám, stílus kell ehhez is. – Persze, Évám, mindenhez az kell. Az kellene. – Mindazonáltal nekem végeredményben nincs okom panaszra. Sem szégyenkezésre. – Én is igyekeztem. – Tudod, hogy én a négyből hármat ugyanazzal a bíróval csináltam végig. A harmadik után félrehívott, és azt mondta, hogy neki én adok erőt az ő munkájához. Éntőlem tudja, hogy lehet ezt szépen is csinálni. Mert borzasztó dolgokat tapasztalt. Mondta ő. Az emberek ocsmányul csinálják. – Pedig ezt csak szépen szabad. – Mert ha szép, akkor az gyönyörű. Én mindegyik után boldogabb voltam, mint az esküvők után. – Még szép. – Egy esküvő után az ember csak szorong. Hogy mi lesz? Mi következik? Mi szakad az ember nyakába? – Persze. – De egy szép válás után az ember előtt megnyílik a világ. – Kitárul a szabadság birodalmának ajtaja, he-he, ugye, Zsuzsikám? – Kitárul, Éva, kitárult. – Hát igen. – Igen. – Ennek is vége, drága Zsuzsikám. – Hát igen. – Sajnálom. Sőt mondok neked valamit. Ezt sajnálom a legjobban minden között. Minden között, ami elmúlt, és többé nem lehet már. – Mit, Zsuzsikám, mit? – Ezt sajnálom a legjobban. Hogy többé már ez sem lehet nekünk.

– Soha nem lehet azt tudni, Zsuzsikám, soha nem lehet tudni. – Ugyan, Éva! Te is tudod, hogy ezt azért már lehet tudni. Hetvenegy vagyok. Te meg hetvenkettő. – Már miért? Hét hónap van közöttünk! – Mindegy az, Éva. Házasságra még lehet esélyünk, de válásra… – Anélkül meg mit ér a másik? Nem igaz, Zsuzsika? – Semmit, Éva, semmit. – Na jó, de minekünk legalább volt néhány. – Volt. – És közte néhány szép is. – Nekem egy álomszép, Zsuzsikám, álomszép. – Vannak, akiknek nem adatik meg egy se. – Sokan vannak. – Szegények. – Nem tudják, mi a szép. – Mi a jó. – Mi a mi. – Mi? – Mi? – Mi. – Mi. – Na, menjünk. – Fél négy van. – Le kell vinnem a kutyát. – Elmegy az ápolónő, én jövök az én Lajosommal. Rémesek ezek a mostani katéterek. A régebbi katéterek sokkal jobbak voltak. Nem tudom, mi van a mostaniakkal. Megbolondult a világ. – A kutya is be-bepisil. – Mindannyian be-bepisilünk, Zsuzsikám. – Na persze, Éva, persze. – Na menjünk. – Menjünk… Egy kávé, az… – Hagyd csak! Legyen szíves! Egy kávé volt és egy kapucíner!

Esküvőn – Lajoskám, gyere ülj ide mellém. Oly rég nem láttalak. – Ülök, Bogi mama, csak hozok egy sört. – Istenem, istenem, Lajoskám, hogy elszaladt az idő, mit szólsz? – Egy szavam sincs, Bogi mama. – Még csak most volt, hogy az ölünkben ringattuk… Mintha ma lett volna… – Ma is volt… Akkor. – Csak most hoztuk ki a kórházból… – Kihoztam, Bogi mama, kihoztam. Maga ugyanis nyaralt éppen Cipruson. – És most meg mekkora lány… asszony… Harmincéves maholnap. – Két év múlva, bizony. – Nem fiatal már. – Az igaz, Bogi mama. Ennyi idős korunkban mi már el voltunk válva rég a maga lányával. – De fő, hogy meglett végre az esküvő… És elég szép esküvő. Nem hittem volna, hogy ilyen szép lesz. És hogy megérem. Az én kis unokám esküvőjét… és azt se hittem volna, hogy ilyen sokan lesznek. – Nagy a család, Bogi mama, nagy a család… – Persze, Lajoskám, az nagy. Pláne a mienk. – Pláne, Bogi mama, pláne. Itt van mindenkinek a felesége. Meg az előző felesége. Meg az azt megelőző felesége… Szép is ez… – Mi van abban, Lajoskám. Te is milyen jóban vagy a lányom férjével, ugye. A legjobb barátod, lehet mondani. – Jóban voltam az előzővel is. – Hogyne. Józsival együtt ittatok. De Lacival meg együtt horgásztok. – És csak utána iszunk. – Meg olyan szépen tudjátok a dolgokat megcsinálni együtt. Az a fürdőszobapolc is milyen jó lett. És az is olyan jó, hogy együtt jártok nyaralni… Az összes gyerekkel…

– Így a legegyszerűbb. Úgysem tudjuk már, melyik kié. – Hahaha!… De jópofa vagy te… nem is hittem volna akkor. – Amikor eladta az egyetlen öltönyömet… Eladatta Katival. – Hahaha! Nem volt egy vasatok sem. Mondtam Katinak, hogy azért kaphat tízezer forintot is… – Én meg nem tudtam elmenni vizsgázni. – Úgyis megbuktál volna, Lajoskám. Akkoriban mindig megbuktál. Ki gondolta volna, hogy abból a kis bohó fiúból… – Aki egy részeges állat volt akkor. – Egyszer ügyvezető igazgató lesz. Kocsival… prémiumokkal… Őszintén szólva, azt se gondoltuk, hogy el fogod végezni az egyetemet. – Amikor a diplomamunka idején behozta a lakásba azt a hat kutyát, nem gondoltam volna én sem… – Hahaha!… Ne mondd, hogy nem volt jó ötlet. Nyolcezret kaptunk darabjáért. – Nem láttam egy fillért sem abból… Csak azt tudom, hogy annak a pénznek bizony volt szaga… – Hahaha!… A régi szép idők, Lajoskám… Fiatalok voltunk és bohók. Ne felejtsd el, hogy ti huszonévesek voltatok… Én meg negyvenhárom, édes istenem… Jó tíz évvel fiatalabb, mint te most… Borzalom…, hogy szalad az idő, Lajoskám, hát mit szólsz ehhez? Pedig mintha csak ma lett volna, hogy megkérted az én Katim kezét. – És azt mondta, hogy nem adja. – Csak vicceltem. Különben is, oly rég volt már. – Mintha ma lett volna. Mintha ma lett volna, hogy a nászajándékból levonta az esküvő költségeit. Elvitte a mosógépet, az ágyneműt, a négy kávéfőzőt. – Hagytam egyet. – A legrosszabbat. – És amikor te leejtetted a gyereket fürdetéskor. Annyira be voltál rúgva. – Gondoltam, legalább ő ne ázzon el. – Mintha ma lett volna… Mert annyira be vagy rúgva most is.

– Hiába, rohan az idő, Bogi mama, hiába, látja. Mintha csak ma lett volna, mikor a másodikról lelökte a franciaágyat. – Hahaha! Ha tudnád, hogy az mekkora munka volt. Át kellett hívni a szomszéd két idióta fiát. – No de aztán megérte! – Az biztos, Lajoska, az biztos! Hogy az mekkorát szólt, fiam! Azt még én se hittem volna. És a Zsiguli ára? Emlékszel arra, hogy azt hogy lenyelted, Lajoska. Mi szépen odaadtuk, aztán se pénz, se kocsi. – Nem tehetek róla, hogy a lányát annyira rászoktatta az öltözködésre, Bogi mama. – Rászoktattam, hogy ne rongyokban járjon. Meg hogy rendes embere legyen, aki vesz neki ruhát, Lajoskám. És amikor benyitottam, és te ott mostad annak a nagy mellű nőnek a hátát? – Minek nyitott be? – Hogy is hívták azt? – Kamilla? – Az, az, Kamilla. Hahahaha!… A durva anyját, Kamilla. – Mintha ma lett volna, amikor Bogi mama nekem jött azzal a késsel. – Az egy teljesen ócska kés volt. És amikor te belelöktél az ágyba? És beleszorítottad a párnába az arcomat. És azt üvöltötted, hogy most megöllek te rothadt, sváb ribanc, most megöllek. – De nem öltem meg. – Az. Mert elrontottad azt is. – És amikor maga följelentett a rendőrségen? – Hahaha! Hát mire való a rendőrség? – Hogy disszidálni akarok. – Miért, nem akartál? – És nem kaptam útlevelet három évig… – Utaztál azután eleget. – De a Kati se kapott! A saját lányát is elkaszálta. – Az én Katim nem is szeret utazni annyira. Különben is, őneki ott volt a gyerek, akit egyedül nevelt, ugye… Egyedül…

– Egyedül… Józsival, Lacival és a többivel egyedül… – De föl is nőtt a gyerek, és ez a fő. Nézz oda! Hogy táncol, milyen gyönyörű, mint egy hercegnő, istenem… Az én kis unokám… Hát ezt is megértük, Lajoskám… – Valahogyan, valamiért, nem tudom, hogyan és miért, Bogi mama, de megértük… – Ez a fő. Csak… nem tudom… Te mondd, Lajoska… – Mi van, Bogi mama? – Neked szimpatikus ez a vőlegény? – Melyik? – Hát a mienk. Vagyis a Katinké. Az ott! – Ja, az? Az a rókaképű? Az nem. – Ugye, Lajoskám! Nem tudom, de van benne valami nyálas vagy nem is tudom. – Mit nyálas. Egy csúszómászó. Egy csiga. Egy meztelen csiga. – Jaj, gyere, Lajoskám, vonuljunk el, beszéljük csak meg ezt. – Menjünk, Bogi mama, menjünk… – Mi olyan jól megértjük egymást… – Mi meg, Bogi mama… – Nagy dolog az idő, hiába… – Az nagy, Bogi mama… – Valahogy a keze olyan áttetsző… – Mint egy múmiáé. – És a járása is. Nézd, hogy megy. – Mint egy homályökör. – És a hangja is milyen?

Grindometer Vidéken időzve minden évben egyszer szokásom meglátogatni Ödön barátomat, aki két faluval arrébb él, s akit még a honvédségnél ismertem meg, ahol szakaszunk sofőrje volt. Nyíltszívű, segítőkész fiú volt már akkor is, s most megemberesedvén mit sem változott – örömmel, jó borral fogad mindig, ha takaros portájába toppanok váratlanul. Most is azonnal asztalra került kolbász, friss kenyér, házi vegyes – s miközben falatoztunk, s a szokásos történteket mondogattuk el, körbenéztem, s konstatáltam, hogy átalakult a lakás némileg, kicserélődött és több lett a bútor benne. – Eltemettük a fatert tavasszal – adja meg kérdés nélkül is a változások okát barátom. – Áthoztuk tőle, amit lehetett. Kicsit fölálltam, körbejártam, egy vitrin előtt megálltam. Az üveg mögött mindenféle csecsebecsék, fényképek, csetreszek sora koztak, ahogy az egy vitrinben szokás. – Ez is onnan van – állt mellém Ödön. – Nem is bántottunk benne semmit. Úgy van, ahogy még a muter beállította a dolgokat. Ez ő – mutatott egy mosolygós asszony képére. – Ez meg a fater. A színes képen jó kiállású, öltönyös parasztember támaszkodott egy ezerötös Ladára. A vitrinben a fénykép mellett egy finom csipketerítőn egy jókora, csillogó, finoman rovátkáit fémdarab hevert. – Hát ez meg micsoda? – kérdeztem Ödönt. – Grindometer – vágta rá büszkén. – Grindometer? – Az hát. Grindometer! – Az meg mire való? – Családi örökség. A vitrinben ez is benne volt. – És izé… mire használta ezt az öreg? – Ő ezt ugyan semmire. – Miért, ez mire való?

– Grindometer. Nem tudtam én sem, mi az. De két házra innen van egy pesti tanárnak háza. Tőle megkérdeztem, ő kiokosított. Na, hogy is mondjam. Szóval ez afféle mérő. Az öreg egy olyan cégnél volt, valami vegyipari nagyvállalatnál, amelyik permetezőszert is gyártott. Na most azt ilyen szuszpenzióba tették, vagy mibe. Annak pediglen az a lényege, hogy a folyadékban a szer szilárd szemcséje egyenletesen oszoljon el. Mert ha nem, leülepedik, megcementesedik, és annyi. Ezért az anyagot nagyon apróra kell ledarálni. Na most ez az izé, ez a grindometer azt tudta mérni, hogy milyen finom a szuszpenzióban a szemcse. Rá kell önteni egy kicsit, és ha egyenletesen szétterül, akkor jó, ha megakad a rovátkákban, akkor nem jó. Nagyon drága volt és akkoriban csak dollárért lehetett venni. Dollárt pedig úgy kellett kérelmezni. Úgy mondta a fater, hogy évekig beszéltek erről a micsodáról, míg a minisztériumtól megkapták rá a dollárt. No és végül megkapták… És akkor meg hetekig ott állt a vezérigazgató irodájában. Hetekig. Az öreg volt a vezér sofőrje. Hát érted. Gondolta, minek álljon ott. Amikor ilyen szép. Megnéztem még egyszer a grindometert, tényleg nagyon szép darab volt, büszkén csillogott a levesestál és a keretezett családi fényképek között. Körbejártam aztán a portát is, a kertet, a malacokat, a lovat. Az istállóban jó köteg vaskos gumicsőre lettem figyelmes. – Mi az? Slag? – Arra is lehet használni – mosolyodott el Ödön. – De ahhoz egy kicsit nehéz lenne. Majd csak valamire jó lesz. Odafönn egy a falból kiálló hosszú szegen kisebb malomkeréknyi fölcsévélt sárga műanyag szalag lógott. Három nagy fekete betűt lehetett olvasni a szalagon: GAZ. – Ez meg jó lehet a szőlőben a vadakat elriasztani. – Miért, van szőlőd? – Nincs. De még lehet. – Hát ez meg? – fogtam kézbe egy furcsa alkalmatosságot. – Hólapát – mondta Ödön büszkén.

Tényleg az volt. KRESZ-táblából fabrikált. Háromszög alakú hátlapján piros keretben egy fekete alak lapátolt fáradhatatlanul. – Ez meg jó lehet kerítésoszlopnak egyszer – mutatott a jelzőtábla sarokba támasztott alumínium póznájára barátom. – Mi van, Ödön? – gyúlt fény agyamban hirtelen. – Mióta nem jártam itt, csak nem behozták a faluba a gázt? – De bizony, be – bólintott Ödön, és becsületes, kerek arcát napfényként ragyogta be az elégedett mosoly.

A ronda nő Említettem már, tán nem is egyszer: vonatos lettem. Hetente többször is fölkapaszkodók különböző időkben, de mindig ugyanazon járatra. Általában csak oda váltok jegyet, vissza autóval asszony fuvaroz. Még nem tapasztaltam ki egészen, mikor van tumultus, mikor van bőven hely, annál is inkább, mert bonyolítja a számítást, hogy szeszélyesen váltakozva kétféle szerelvény közlekedik, úgymint hosszú és rövid. Kora reggel nagyon sokan vannak, de én azt csak a szoba ablakából tapasztalom, ahonnan egyebek között a peronra is esik a látás. Magam általában kora délután kelek útra, és olyankor rapszodikus a helyzet. Van, hogy egyedül terpeszkedem egy egész vagonban el, máskor azonban – ugyanazon napszakban – állnak, ha ritkásan is, a foglalt ülések között. Tegnapelőtt is ilyes volt a helyzet, akadt ülőhely, de nem sok, kettős ülés szabad pedig még véletlenül sem került már. Ez a rövidebb, újabb típusú szerelvény volt, kocsinként két egymással szemben lévő üléspár van az ilyenben, a többi ülések kettesével sorakoznak egy irányba nézve egymás mögött. Jó ez, mert nem kell a másiknak képébe bámulni, pontosabban: nem kell másoknak a tekintetét kerülgetni, viszont rossz, mert nem lehet a másiknak az arcát meglesni, nehezebb beszélgetést kezdeményezni, szóval ritkábban történik valami. Az ilyen, újabb – kívülről természetesen a régi típushoz hasonlón agyonfalfirkázott – kocsik ülései érdekes módon keskenyebbek, mint a régi vagonok ülései. Így, miközben a verbális kommunikáció lehetőségei csökkentek azáltal, hogy nem ül szemközt a másikkal az ember, a szűk hely miatt a mellettünk ülő ismerős vagy ismeretlen útitárssal való testi kontaktus szinte elkerülhetetlen. Ezt pontosan érzik az utasok is, és ezért, no meg mert nincsen is nagyon más helye pakknak, az egyedül leülő szinte mindig elfoglalja a mellette lévő ülést is. Elterpeszkedik, lábát átteszi a másik térfélre, táskát,

kabátot helyez az üres ülésre, jelzi mintegy, hogy nem ragaszkodik hozzá, hogy más, idegen embernek válla érjen az ő vállához, lába az ő lábához. Persze, ha úgy adódik, ha olyan kevés a hely, akkor a kérdésre, miszerint, bocsánat, van itt egy szabad hely? kivétel nélkül azt válaszolja mindenki, hogy persze, és szedi át cókmókját ölébe, és beletörődőn adja át a helyet, az ő pluszhelyét a másik utasnak. Kivétel nélkül így van, kivéve a kivételeket. Akiből a múltkor volt szerencsém látni egyet. Szálltak föl az utastársak, tömött sorokban valahol Sződliget körül. Én, amilyen vagyok, megjátszottam a jó embert megint, már Vác alsónál szabaddá tettem a magam mellet; lévő placcot. Üljön, akinek ülnie kell. Jött is két, egymással folyamatosan diskuráló, közép-, tehát velem egykorú úr, aki közül az egyik az obligát kérdés, s az obligát szívélyes válasz után le is telepedett mellém. A másik a túloldalon lévő kettes ülés ablak felöli egyikén ülő hölgyhöz fordult gyanútlanul: – Bocsánat, hölgyem, szabad itt egy hely? Én nem néztem arra, csak az érdes hang ütötte meg fülemet: – Nem. Átpillantottam. A túloldali ablaknál ülő hölgy egy könyvet olvasott, nem is nézett fel a meglepett kérdezőre. Kabátja, táskája mellette, a belső ülésen hevert. – Hogyhogy? – hökkent az utas úr. – Úgy, hogy nem. Megnéztem most már az urat is. Ötven körüli, derék, derűs, tanárfajta ember volt. Az úr nem hitt a fülének. – De hát hölgyem, miért nem engedi, hogy ide leüljek? – Mert várok valakit. – No de hölgyem… Hát én itt vagyok… – Nem magát várom. Különben is, van még ott hely… – De mi szeretnénk a barátommal beszélgetni útközben – mutatott a mellettem ülőre a pedagógiai hajlammal megvert utas. – Egymás melletti hely pedig nincsen szabad… Beláthatja… – Nem látok be semmit, és szeretnék olvasni.

– Hát… há… há… Hát hogy lehet valaki ilyen? Egy szép nő… – Én nem vagyok szép! – csattant föl a hölgy, és könyvébe mélyedt. – Hát még ilyet… – hápogott még az úr kicsit, de akkor megállt a vonat, leszálltak számosan, helyek szabadultak, s a két öreg barát letelepedett egy párosra gyorsan. Nem ült mellettem se senki, jobbra sandítva tanulmányozhattam a ronda nőt. Ronda volt, semmi kétség, első látásra ronda. Bár a szeme nem tűnt fel annyira rondának, szemöldöke szépen ívelt, összeszorított szája pedig nem mutatott se rondát, se szépet, de a rondaság sütött belőle. Fekete, hegyes cipőt, fekete harisnyát, hosszas piros-fekete szoknyát viselt. Kimondottan elegánsnak volt mondható. Alakja, amennyire kideríthető volt így, lopva, lesve, szabályos, lába még szép is lehetett akár. De hát azért az egész, szó se róla, mégiscsak ronda volt. De ahogy mind többet néztem, egyre inkább éreztem, hogy ez a rondaság belülről fakad. Valami seb, valami mély fájdalom a fundamentuma. Igen, döntöttem el Dunakeszi Ipartelepnél, igen, ebben a nőben is, még ebben a szemét, önző, mocsok nőben is ott kell lennie a szépségnek. Csak ki kellene hozni, bányászni, varázsolni belőle. Fürkésztem a ronda nőt, és spekuláltam. Van-e fiúja, társa, családja, gyereke? Milyen lehetett apja, anyja? Milyen pártra szavaz egy ilyen? Rádöbbentem hirtelen: rég érdekelt ember ennyire. Elhatároztam magam, hogy végére járok a dolognak. Mikor már Rákosrendezőnél lassított a vonat, összeszedtem minden erőmet, és áthajoltam: – Bocsásson meg, asszonyom… – Elmész a büdös francba! – vetette oda a nő, s fölpattant, nyalábolta táskáját, kabátját, és leszállt.

Vesepecsenye Asztalhoz! – tapsolt a házigazda, aki nem volt más, mint Bikády, a neves ügyvéd, dr. Bikády Elemér. A tágas hali-étkezőben ott állt és ült pohárral a kézben Bikády asszonya, szép, végzős egyetemista Juli lánya, Bikádyék barátai, két ötvenes házaspár és Schulcz Dezső, fiatal ügyvéd, aki egy évvel elébb került a Bikády – irodába, és aki főnöke otthonába most volt hivatalos először. Bikády, akinek nem volt fia, rendkívüli módon megszerette a tehetséges, értelmes és szorgalmas Schulczot, figyelte, tanította, nevelte. Schulcz érezhette, aminthogy érezte is, hogy hosszú távú és komoly tervek születtek személyével kapcsolatosan. Schulcz harmincéves volt, anyját öt, apját három éve temette el. Azóta egyedül élt egy szép örökölt lakásban. A vendégek Bikády gondos ültetési instrukciói szerint foglaltak helyet az ovális, hatalmasra kihúzott, szépen adjusztált asztal körül. Dezső Bikády Juli mellé került. Velük szemben az egyik vendég házaspár ült. A férfi kérdezgetni kezdte Dezsőt, akinek ismerősnek tűnt föl a szemüveges, apró szemű, kopaszodó, kis homlokú, de nagyképű beszélgetőtárs. Miközben udvariasan válaszolgatott, és miközben törte a fejét, honnan ismerős a pofa, Dezső az abrosz alatt Bikády Júlia térdére helyezte jobb kezét. Rossz szokása volt ez Dezsőnek. De e rossz szokásához hozzászokott. Ez is Bikády tanítása volt. Hogy ugyanis a rossz szokásaival a meglett ember nem hadakozik már. Ahhoz az élet rövid ugyanis. A rossz szokásaival az ember megtanul együtt élni, és szisztematikusan hozzászoktatja azokhoz azokat, akikkel együtt él. A rossz szokásait a bölcs ember domesztikálja, befogja, hasznossá – végeredményben tehát jóvá – teszi. Most is valami ilyes történt. Biztonságba került ettől a mozdulattól, ettől az egyetértőleg nyugtázott mozdulattól Dezső. Otthon lett ezzel, s tudhatta

magabiztosan, kívülről nézni a történéseket. A társalgást azonnal elviselhetővé, sőt szórakoztatóvá tette, hogy egy emberi gesztus jelen volt, ha az asztal alatt is. Közben az ügyvéd előbukkant a konyhából, kezében egy óriási tállal, amit az asztal közepére helyezett, pontosan a diskuráló Schulcz és az öreg közé, akiről éppen kiderült, hogy orvos, orvosprofesszor. A fölbátorodott Dezső ugyanis éppen nekifogott a visszakérdezősködésnek: – És hol dolgozik? – érdeklődött, miközben az orra előtt a házigazda egy hatalmas, borotvaéles kés segedelmével kétcentis szeletekre vagdosta a bifszteket. Mert az volt a tálon, egy legalább kétkilós, kellőn tűzdelt, szakértőn sütött, kívül kicsit kérges, bévül kicsit véres, tökéletes, csudás vesepecsenye. Egy egész. – A Szent Tamás Kórházban – mondta az úr. – Igen – bólintott Schulcz. – És melyik osztályon? – Az ortopéd sebészetnek vagyok osztályvezető főorvosa. Ekkor megszorította kicsit a lábat a kéz az asztal alatt. – Igen? S mióta… Mióta van ott? Az idős úr fölnevetett: – 1963 óta. Schulcz Dezső egy búcsúszorítás után fölemelte jobb kezét az asztal alól, megfogta metszett poharát, és egy slukkra kiitta belőle a bort. Töltött magának azonnal újra. Keze remegett kicsinyt. Aztán a tányérjára meredve enni kezdett. Nem akart a szemben ülő orvosra nézni sehogy sem. Ő azt az embert meg akarta ölni ugyanis. De legalábbis megütni, pofáját véresre verni. Igen, most már emlékezett rá, ő volt az, persze, hogy ő. Egyszer látta csupán. A műtőből jött ki az orvos, Dezső odalépett hozzá: – Bocsásson meg, professzor úr, egy szóra. – Nincs szó – mondta erre a prof és tovavonult. Dezső anyja, Schulcz Abrahámné ott feküdt a végén a Szent Tamás Kórházban, az egyes belén. Jó helye volt ott, szokott helye, a tizenhármasban, ugyanabban a kórteremben, ahol az ő anyja is

meghalt annak idején, a Mami. Csak Mamié a mosdó melletti ágy volt, Mamáé pedig kettővel odébb, az ablak felé a középső. Sittysutty szétette mamát a rák. A megtámadt csont is legyengült, roppanni készült a gerinc. Ekkor Erika doktornő, az egyes bel csodálatos főorvosa kieszközölte, hogy betegyenek valami merevítő vasat a hátba az ortopéd sebészeten. Az osztályról viszont előre bocsátotta, hogy szörnyű hely, szörnyű emberekkel. De hát szívességet tesznek, botrányt csinálni semmiképp sem szabad. Mikor a műtét után ment be Dezső, az őrző előterében egy sebész ült, aki disznósajtot evett bicskával, kovászos uborkával és kenyérrel. – Nem sokat tudtunk csinálni – mondta, teli szájjal biggyesztve. – Egy darab igen vérbő daganat az egész hasüreg. – Igen – mondta Schulcz. – Kicsit azért összebarkácsoltuk, de hát nemigen volt már érdemes ezt megcsinálni. – Igen – mondta Schulcz, és bement anyjához. Akkor még nem látta azt a gyönyörű, hófehér hátat, amit mosott le nemegyszer, és amit barbár kezek lóöltésekkel összevissza férceltek. Tényleg barkácsmunka volt. – És hol van a foga? – kérdezte Dezső, mikor kijött. – Milyen foga? – kérdezte a doktor, aki az utolsó előtti katonát emelte szájához éppen. – Hát a protézise. Kivették a műtét előtt, és most nem találjuk sehol. Csak megvonta vállát a derék szakorvos: – Nemigen kell az már a néninek. Schulcz gondolta, hogy most megfogja a nyakát a hentesnek, és megfojtja legott. Közben csak ezt mondta nyávogó hangon: – Legalább adjanak neki inni. Nedvesítsék az ajkát be néha… – Mindig az ilyen protekciós betegek nyafognak. – Szeretnék az osztályvezető főorvos úrral beszélni. – Minek? – Szeretnék.

– Nem fog. Itt munka folyik. Itt olyanokkal foglalkozunk, akikkel érdemes. Schulcz akkor már kórházazott sokat. Tudta, hogy minden kórházi osztály olyan, amilyen a főorvosa. Egyszer akadt össze a főorvossal, akkor lepattant róla rögtön. Elhatározta hát, hogy ha véget ér a dolog, utána ő ezt a főorvost véresre veri. Aztán persze utána lett, és ő, miután bevitte a hamvasztáshoz az utolsó hálóinget – aki tudja, tudja, milyen az –, többé nem nézett a Szent Tamás Kórház felé. S most itt ül a főorvos őelőtte, és szépen, komótosan eszi a bifszteket. Schulcz viszont szélsebesen evett, mit evett! Falt, zabált, már üres is volt a tányér előtte. – Szedjél – biztatta az asztalfőről Bikády. – Szedjél, fiam. Dezső előre hajolt kicsit, és kezébe vette a kést. Előtte pár centivel a tányéron az orvos keze matatott. Schulcz tudta, hogy a másik vendég házaspárnak mindkét tagja baleseti sebész. Na, most megmutathatjátok, mit tudtok, hentesek, gondolta, és fixírozta a vörös, szőrös, húsos kezet, amelyen egy irdatlan arany pecsétgyűrű is ragyogott vakítón. Schulcz fölemelte a tenyérnyi széles kést, fölemelte lassan, föl, egyre följebb, már-már a feje fölé. És ekkor érezte, hogy az asztal alatt egy kéz megfogja a térdét, és megszorítja gyöngén. Schulcz megvakarta a késes kezével fültövét, majd a tálon lévő húst kezdte szelni lassan. A felénél megállt, és fölnézett a szemben ülőre: – Szedhetek még egy falatot, doktor úr?

Helyi érzéstelenítés – Kimentem az előszobába, onnan pedig, elfordítva a kulcsot ki a gangra. Tudod, a mi házunk még jóféle Haggenmacher-ház, úriház volt valamikor, ügyvédek, orvosok lakták, különösen az utcai frontot. A lépcsőházból nyíló, a körút felé eső gang legalább öt méter széles és kő- vagy márványkorlátja van. Odamentem, kikönyököltem és láttam, hogy odalenn Pali tollaslabdázik egy pappal. – Egy pappal? – Tessék? – Egy pappal?! – Csendesebben. – Egy pappal. Pulóverben volt, de én mégis tudtam róla, hogy pap. Pali valamivel testesebb volt, mint régen, de fölismertem azonnal. Ő játszott nekem háttal. A hátát megismerem. Megismerem ezer hát közül is. Az volt a legszebb hát, amit valaha láttam. Ha csak megláttam Pali hátát, lúdbőrözni kezdett a kezem, nézd, most is, ha csak rágondolok… – Ne mozduljon, Anna néni! Csak nyugodtan… Úgy… – Tessék?! – Ne mozogjon! – Aztán megint tollaslabdáztak, de én tudtam, hogy közben eltelt néhány nap. Ekkor már kivittem a hokedlit is, leültem a korláthoz és úgy néztem a játékot. Azt gondoltam magamban, hogy elég gyöngén játszanak, főleg a Pali. – Ki az a Pali, Anna néni? – Pali… Ő volt a legnagyobb szerelmem. Talán? Ki tudja… Költő volt. Amúgy hitvány, rongy ember… – Érdekes, az én férjemet is Palinak hívják. De ő nem költő, hanem nőgyógyász. Tegnapelőtt vitte el a cuccát. Én küldtem el. – Kollegina! – Mi történt? – Semmi, semmi. Meséljen Anna néni! Hogy volt az a tollas?

– Micsoda? – A tollaslabda! Ott az udvaron! – Igen. Aztán egyszer csak letette az ütőt és jött befele. Aztán már a szobában vagyunk, fekve egymás mellett. Magamat nem látom – sem ébren, sem álmomban – de tudom, hogy fiatal vagyok. Könnyedén mozgok, forgolódom, fölpattanok, szaladok, futok…, pedig ma már valóságos tortúra az ágyban éjjel egyik oldalamról a másikra fordulnom. Azt hiszem, álmomban mindig fiatal vagyok. Pali feküdt mellettem, simogatott, simogatott és simogatott. Csodálatosan simogat Pali, soha senki nem simogatott meg úgy. Tulajdonképpen soha senki nem simogatott őutána többé. Még huszonöt évet éltem le a férjemmel, de ő nem simogatott meg egyetlenegyszer sem. Pali simogatott úgy, hogy az csodálatos volt, teli volt az a simogatás szeretettel, szerelemmel, mintha a tenyeréből, az ujjhegyeiből is szerelem sugárzott volna, meleg volt a keze, de sohasem nyirkos, csodálatos keze volt Palinak. – Az enyémnek is. Ő is tudott simogatni, de még hogy tudott. Egy darabig. Aztán már öt éve nemhogy nem simogatott, de hozzám sem ért… Öt éve már… egyszer sem… – Te még fiatal vagy. Hány éves vagy? – Harmincnégy. – Gyerek vagy. – Soha nem lesz már senkim, tudom. Nem is kell. Gyűlölöm őket. – Én harmincnyolc voltam, harminchét, amikor megismertem Palit. Akkor kezdődött… – És aztán mi volt? – Hogyhogy mi volt? – Hát az álomban. – Hát aztán csókolgatott, és ő azt magyarázta, hogy most már hamarosan feleségül vesz. Mindig ezt magyarázta. – Mikor? – Mikor? Tegnap éjjel! – Nem az álom, Anna néni. Mikor volt ez a Pali valóságosan? – Most… negyven éve. Negyvenhatban lett vége.

Harmincnyolcban kezdődött. Tudod… Hogy hívnak? – Éva. – Tudod, te Éva, az én életem úgy telt el, hogy soha senkit nem szerettem kitartóan, hűségesen, odaadóan, csak őt. Lehetséges, hogy ő volt az egyetlen kivétel? Amikor ébren vagyok alig gondolok rá, és ha gondolok, akkor is utálkozva, undorral, gyűlölettel… De álmodni gyakran álmodom róla, és akkor az mindig csodaszép álom… Mint most is ez a tollaslabda… Nem játszott jól, de gyönyörű volt. A háta, a simogatása… Tudod… Hogy hívnak? – Éva. – Tudod, Éva, soha senkit nem szerettem igazán, lehet. És én még most sem vágyom semmi másra, csak hogy valaki még egyszer megfogja a kezem. – Hiszen itt fogom már egy órája, Anna néni. – És hogy még egyszer úgy simogasson engem valaki, úgy szeressen olyan forrón, olyan odaadón. – Én is csak erre vágyok. – Mi van? – Semmi! – Mit kiabálnak ott? – Maga csak dolgozzon! Hentes! – Tudod, és aztán azt álmodtam, hogy kimegy mosakodni. Na ezt aztán utáltam benne. Hogy azonnal ment ki mosakodni, és ment ki és én elkezdtem gondolkozni, nem tudom már, hogy ébren vagy álmomban, azon, hogy hol mosdik vajon, a kádban-e vagy a mosdóban. És melyik mosdóban, melyik lakásban vagyunk, és akkor azon kezdtem gondolkozni, hogy hány csapja is van a mosdónak, vagyis hány nyitója, egy avagy kettő, és akkor már biztosan ébren voltam és nem hagyott nyugodni a dolog, és elindultam kifelé, hogy megnézzem, hány csap van a mosdón… – És akkor esett el, Anna néni. – Igen… Micsoda? Elestem? Igen. Elestem. Igen. Persze. És… Most hol vagyok? – A János Kórházban. – Igen. Igen. És te ki vagy?

– Éva vagyok. Az aneszteziológus. – És mit csinálunk mi itt tulajdonképpen? – Operáljuk Anna nénit. Helyi érzéstelenítéssel. Eltörte a combcsontját. Beültetünk egy jó erős kis vasat a lábába Anna néninek. Ott csinálja a lábánál Fekete doktor. – Fekete, hahaha!… – Pár hét múlva úgy fog szaladni Anna néni, mint akkor, a Pali idején. – Mi van? – Pár hét múlva szaladni fog!! – Két napja sincs már, talán a reggelt sem éri meg. – Mit mond? – Kicsoda? – Az ott, a lábamnál. Az a Schwarc vagy kicsoda? – Semmit, Anna néni. Szikét kér. – Micsodát? – Szikét!! – Ne ordítson kollegina! Így nem lehet dolgozni. – Hát mennyi szike kell ennek? És miért nem altatnak? – Még csak az hiányzik! Hogy megint álmodjon valamit, Anna néni. – De jó is lenne! Álmodni megint. Álmodni legalább. De Romlaky Anna nem álmodott többet. Ez volt az utolsó álma. A tollas.

Talpfa Majoros hívta föl Kovácsot. Rá két nappal ő is ment ki osztálytársához, Leányfalura. December közepe volt, egy hete megmaradt már a tízcentis hó. Majoros nehezen kapaszkodott, csúszkált a hegyre föl. Két éve nem látták egymást. Akkoriban pedig már évente volt találkozójuk. Az utolsó két alkalommal egyszer az egyik, másszor a másik nem tudott elmenni. Egészségi okokból. Kórházban időztek éppen ugyanis. Kovács nyugdíjazása óta kinn lakott Leányfalun, az egykori víkendházban, amelyik igazi házzá változott az eltelt három év alatt. Télen is tökéletesen szolgált. Majoros teljesen kivörösödve, szuszogva verte le lábáról, kabátjáról a havat, amikor felért. Az asztalra tette a három üveg bort, a kétdecis Unicumot és a pogácsát. – Meg vagy te húzatva, apukám? – kérdezte. – Itt abszolválni a végét. Az isten háta mögött. Hát itten semmi nincs. – Minden van – mondta Kovács mosolyogva, nyugodtan. Pár szokványszó és szokványkorty után Majorosnak oldódott meg a nyelve könnyedebben. – Tavaly áprilisban terített le. Hátsó oldalfali volt. Tudom, tudjuk, hogy két éven belül jön a következő. Orvosok voltak mind a ketten. Majoros belgyógyász, Kovács gyermeksebész. Nem csupán a gimnáziumot, a katonaságot, az egyetemet is együtt csinálták végig. Hét évig egy kórházban is dolgoztak. Volt egy közös feleségük. Amíg Kovács ki nem költözött a hegyre, harminc éven át minden kedden együtt bridzseltek. Azután még egy darabig hívták egymást hetente, később inkább csak havonta, majd amikor elkezdődtek a bajok, már nemigen. A megoldhatatlan helyzeteket egyikőjük sem szerette. – Végiggondoltam mindent – mondta Majoros büszkén. – És nekiláttam élni. Azóta élek. Tudod, hogy soha nem fogadtam el semmi pénzt, párát, ahogy mondják. Most elmentem tanácsot adni.

Konzultálni. Gyógyszergyárnak lobbizni. Nem érdekel semmi, csak hogy legyen annyi pénzem, hogy élhessek. Tőzsdézek, lakásokkal seftelek, kölcsönt adok ki kamatra. Még reklámfilmben is szerepeltem. – Hallottam. Gondoltam is, rohadt mocsadék lettél te is. – A két gyereknek már megvettem régen a lakást. Évára is marad kettő. De azért azt bármikor el lehet venni, ugye. Egy ócska lakást. Vettem neki aranyat, valutát. Annyi ruhát, hogy két életre elég lesz neki. Én meg elkezdtem utazni. Hol vele, hol nélküle. Másfél év alatt voltam Tokióban, Andalúziában, Marokkóban, Kubában. Tavasszal keresztülautóztam Észak-Amerikán. Szivart kettőt szívok el esténként, a legjobbakat. Portóit iszom hozzá. Vacsorához egy üveg bort, vöröset, szárazat, barrique-hordóban érleltet. Kétnaponta elmegyek a legjobb éttermek egyikébe. Finomakat eszem. Néha elviszem az asszonyt, néha nem. Szisztematikusan végigettem mindent, amit ember enni szokott. Mindent ettem, érted, mindent. Medvetalpat, fecskefészket, cápauszonyt, macskát, kutyát, patkányt, sáskát. Mindent. Van három nőm. Pénzért veszem őket. Nézd! Egyiknek ez a névjegykártyája, ez a sárga, a másiké ez a rózsaszín, a harmadiké ez a piros. Mindegyik mást tud. Bármikor hívhatom őket. Nem drágák. Néha vállalnak munkát grátisz is. Kedvesek. Szeretnek. Kicsit be vagyok táblázva velük, mert ugye teniszezem is, lovagolok, beiratkoztam egy repülős-tanfolyamra, volt pár ejtőernyős ugrásom is már. Nem félek senkitől, semmitől. Végre a magam ura vagyok. Van egy pisztolyom és egy géppisztolyom is. Közben ittak, ettek. Kovács pörköltet készített, marhapörköltet, tarhonyával, és adott hozzá savanyút is, boltit, de jót. A harmadik palack fölnyitása után Kovács kezdett beszélni, halkan, nyugodtan, ahogy beszélni ő mindig is szokott volt. – Hepatolobectomia. Bél volt a primer, jött egy tüdőmetasztázis, azt még megoperáltattam. Ezt már nem bántom. Nem szeretnék egy epesipolyt. – Mikor diagnosztizáltad? – Tíz hónapja. Akkor ötcentis volt. Azóta nem nézem.

– Körülbelül annyi lesz hátra még. Ahogy elnézlek – nézett rá szakértőn Majoros. – Körülbelül. – És? Mivel töltöd el? – Talpfával – mondta Kovács. – Ühüm. – Talpfázok. Tudod, kiköltöztünk ide… – Zsuzsa? – Ő benn van leginkább. Néha kijön, de jobb szeret az unokákkal bíbelődni. Jól van, hál’ istennek, nem akarom nyomasztani, amíg nem muszáj. Dolgozgat is, fordít, hadd éljen. Majd a végén igénybe kell vennem úgyis. Mindent megbeszéltünk. Amíg bírom magam, elvagyok itt a talpfákkal. Tavaly vettem hatvan talpfát. Támfalat építettem belőle. Kevés lett, vettem még negyvenet. Most olcsó a talpfa, mindenütt cserélik ki a régi talpfákat betonra. Vettem még százat. Most van talpfám elég. Látod, ott áll rakatban. De az már csak a harmada. A többit fölfűrészeltettem. Azzal tüzelek. Jól ég a talpfa, régi a fa, száraz, és be is van pácolva. MÁV-páccal. Rájöttem, hogy az elvágott talpfa gyönyörű. Nem mindegyik, de a legtöbb. – Nézd ezt a darabot például. Mikor vághatták ki azt a tölgyet, amiből faragták? Száz éve. Akkor már lehetett a fa is annyi. Kétszáz év van itt a kezemben. S vajon ki volt a favágó? Biztosan valami hatalmas, medve tót a Felvidéken. Ami akkor még a mienk volt ugye. Amikor ezt a fát kivágták, akkor még nem volt autó, nem volt rádió, nem volt tévé, nem volt számítógép, atombomba, AIDS, internet, mobiltelefon. És nem volt még motoros fűrész se persze. Nem volt teherautó, és nem volt vasút se, úgy úsztatták le a Vágón vagy a Garamon ezt a fát. Amit aztán megdolgoztak és beletettek az akkor épülő vasútvonalba. Hogy aztán átmenjen rajta az egész huszadik század. Gondold meg, mi mindent látott ez a darab fa. Mi minden van ebben a darab fában. Szorgos munka, fakitermelés, bányászkodás, mindenféle javaknak ide-oda szállítása. Kirándulás, nyaralás, rokonok kedves látogatása. Hazáknak elhagyása és új

hazák lelése. Hadiszállítás, háború, kitelepítés, deportálás, disszidálás, bevonulás, visszavonulás, kivonulás és újra vissza – vonulás. Háború és béke. Élet, halál és újjászületés. Nézd ezt a fát. Milyen szép. Milyen bölcs. Milyen hallgatag. Ez a kedvenc fám. De van még egy csomó. Tudok velük beszélgetni, és még jobban tudok hallgatni velük. Nézd meg, micsoda gyönyörű erezet. Itt van a természet, a DNS, az Élet, az Isten, a csoda. Benne van minden, a természet, az idő, s az a kevés, ami ebből a pusztulásnak indult civilizációból emberi volt. Majoros kézbe vette a fadarabot, forgatta, nézegette, szagolgatta, majd így szólt. – Pali! Adj egy ilyet! Kimentek, egy seprűvel levakarták a halomban álló fölszabdalt talpfáról a havat, s kiválasztottak egy jó arasznyi darabot, amelynek erezete olyan volt, mint a márvány. Bementek azután, koccintottak, ittak, diskuráltak még kicsinyt, majd Majoros szedelőzködni kezdett. Már éppen készültek a kézfogáshoz, amiről tudták, hogy az utolsó lesz, amikor Kovács krákogott egyet: – Te, Jóska… – Tessék… – Te, még adj egy olyat… – Micsodát, Pali? – Egy olyan cetlit. – Névjegyet? – nyúlt zsebébe a doktor. – Azt. – Tessék, öregem. Melyik kell? A rózsaszín? – Nem. A sárga inkább. – Parancsolj. Ez a kézzel írt, ez a privát mobilja. Azután csak gyorsan megölelték egymást, s Majoros máris igyekezett lefelé, hogy még sötétedés előtt elérje a HÉV-et, annál is inkább, mert igencsak eleredt a hó megint.

Az utolsó sör Délután hatra ért Lali a hegyre föl. Kinyitotta a kisházat, betette a hűtőbe a sört, kiment a ház elé, és lassan, nyögve a tuskóra ült. Ez volt az Öreg helye. A tuskó. Megvolt a története annak is, mint mindennek, minden fának, bokornak, földdarabnak itt. Az a tuskó például, egy elfáradt meggyfából volt való, amit 1967 szeptemberében az Öreg szedett ki. Ült Lali a tuskón, az Öreg helyén. Az Öreg akkor már kocsival járt föl. Minden reggel hétkor nekiindult, beült a húszéves Opelbe, lement a boltba. Ott megvette a tíz üveg sört, mindig pontosan tíz üveggel, soha se többel vagy kevesebbel. Soproni Aszok sört, mindig Soproni A szokott, legalábbis azóta, mióta van ilyen sör, s mióta ő megszerette azt. Ügyelt arra is, hogy a tízből kettő mindig jó hideg legyen. Avval aztán fölment a földúton a hegyre a fenti szőlőbe, ami megvan már huszonöt éve, és ahová saját kezével húzta ezt a jó kis kalibát föl. A telekről rálátott a házra, a saját házára, házukra. Tulajdonképpen szőlőben lévő présház és pince volt valamikor az is. Harmincöt évvel azelőtt költözködött bele, még egyedül, a családot csak akkor hozta Szabolcsból el maga után – motorral! – mikor elkészült a felső szint is. Mindent maga csinált, mindent a maga erejéből ért el. Mindig erre gondolt először, mikor odafönn leült a tuskóra. Hogy megcsinálta, maga csinálta meg és nem magának, lám ott van, odalenn fehérlik. Felpattintotta a nagyobbik rönkre helyezett hideg sört, töltött a poharába, kezébe vette azt, és mielőtt belekortyolt volna, hosszú percekig nézett a tájba, az alant kígyózó folyóra, a hegyekre, a kisváros dombon fehérlő hatalmas templomára. Aztán tekintete újra csak megállapodott az innen fentről is jókora, fehér házon, amelyben három kényelmes, tágas lakrész is van immár: egy neki s a mamának, s egy-egy a két gyereknek s azok családjának.

Hosszú éveken át jó volt ez: fölmenni, s a munka előtt, után, közben leülni, sört kézbe fogni, lenézni és gondolni erre-arra. De másfél éve rossz lett. Másfél év óta mire odajutott, hogy ott a ház, ott van, azoknak is, hát összeszorult a szíve azonnal az Öregnek. Tudta ezt Lali odalenn a házban, pontosan tudta, hogy mikor ott fenn ül apja, fönn a hegyen s néz lefelé, a házra, és reájuk, akkor ez van, szorulása a szívnek odafönn. De nem ment föl apjával mégsem, egyetlenegyszer se ment föl másfél éve. Másfél éve nem szóltak egymáshoz egyetlenegy szót sem. Ott laktak, éltek egy fedél alatt s nem beszéltek egymással. Nem is köszöntek. Ha egymás mellett kellett elhaladniok, csak leszegték fejüket konokon. Nem ültek egy asztalnál, nem végeztek el együtt semmi munkát. Az Öregnek rossz szokása volt a rádió. Volt neki szokása számos, s lássuk be: a szokások legtöbbje rossz. De a sörivás vagy a szenvedélyes újságolvasás másokat kevésbé zavaró szokás. A rádióhallgatás azonban másra is tartozhat, különösen, ha hangos. Márpedig az Öreg nagyothallott, és nem is volt hajlandó kicsit hallani. Dolgozni viszont csak rádió mellett tudott. Legalábbis úgy szokott. És e szokásán nem, ezen a szokásán sem óhajtott változtatni már. Még Kövecses Antal kedvéért sem. Kövecses az Öregek szomszédja volt. Azazhogy az ma is. Így a rádiózás szokása erősen érintette őt. Kövecses a csendet szerette. Az Öreg viszont a rádiózást szerette. Ráadásul Kövecsest nem szerette. Nagyon nem. Kövecses viszont jó cimborája volt az Öreg fiának, Lalinak. Együtt jártak már általánosba is, együtt csinálták Kövecses szöllejét, Kövecses karbantartotta Lali kocsiját, az asszonyok is összejártak, kötésmintákat és recepteket csereberéltek. Ez azonban az Öreget nem zsenírozta, mint ahogy az Öreget általában kevés dolog zsenírozta már. Ő rádiózott. Dolgozott és rádiózott. Dolgozott a ház körül, dolgozott a dombon s rádiózott

lenn is, fenn is feszt. Mert ez volt az ő szokása. És az ő kertjében, az ő házában ő azt csinált az ő szokásával, amit ő akart. Ezt többször nyomatékosan elmondta Kövecsesnek is, és elmondta a saját Bori lányának és Lali fiának is, akik megpróbálták csendesebb rádiózásra bírni. Az Öreg azonban nem alkudott. Aztán 1999 szép őszének egyik szép szombat délelőttjén az Öreg szokása szerint indult a kertbe bütykölni, lomolni, tenni, venni. Szokása szerint, az ő rossz szokása szerint kitette az ablakba a rádiót, és jól föltekerte, hogy a műsor egyetlen hangját se mulassza el, akkor sem, ha a kert legtávolabbi zugában kotorna is. Átjött erre Kövecses, és fennhangon követelte a hangerő csillapítását. Szó szót követett, és végül és váratlanul arra került sor, amire addig még soha: tettlegességre. Kövecses fiatalabb is volt, inasabb is, sört sem iszogatott napi tíz üveggel el – az Öreg került a földre. Különösebb baja nem történt, nem vérzett, nem törött semmije sem, de lenn volt. Fölnézett odalentről, föl a ház emeleti ablakára és látta, hogy ott könyököl kifelé Lali. Mellette meg persze Lali asszonya, az Éva. Ott könyököltek, és néztek lefele. Másfél év telt el, és azóta apa és fia között szó nem esett több. Másfél éve volt, hogy minden elromlott, elomlott, hogy értelmét vesztette minden addigi erőfeszítés. Másfél éve, hogy ha az Öreg fölment a dombra, s lenézett, összeszorult a szíve, eleinte enyhe nyomás mutatkozott csak, majd inkább valami szúrás. Most, július első vasárnapjának délelőttjén, mikor az Öreg utoljára ment föl a dombra, és ült a tuskón, és nézett lefelé, hirtelen nagyon kezdett szorulni, nyomni, szúrni minden. Kezét az Öreg magasba emelte, masszírozta mellét, lélegzett nagyokat, de nem enyhült a baj. Beült a kocsiba, odalenn megállt, kiszállt s csodálkozva konstatálta, hogy nem tud járni, nem tud egyet se lépni. De akkor már szaladt felé lánya, Bori: „Mi van Apu?” – és már ölelte is át a vállát, és támogatta be és fektette a díványra és kérdés, kérés és szó

nélkül már tárcsázta is a mentőt. Rögtön az intenzívre vitték, rákapcsolták mindenféle gépre. Másnap jobban lett, harmadnapra úgy tűnt fel, mint akinek semmi baja nincsen. Akkor Bori ment Lalihoz. Lali pedig bement a kórházba. Egy órát töltött el apjával együtt ott. Először beszélgettek másfél év után. „Mit hozzak holnap?” kérdezte Lali, mikor búcsúzott. „Egy üveg sört.” Az Öreget – mert úgy ítélték a bölcs orvosok, hogy sokat javult – másnap kora reggel áttették a belosztályra. Eszméletét délután háromkor veszítette ott el. Lali négyre ért be. Zacskójában ott lapult egy üveg Soproni Aszok. Az intézést az asszonyokra hagyva, ő ötkor már indult is a hegyre föl. A sörrel. Délután hatra ért oda. Kinyitotta a kisházat, betette a hűtőbe a sört, kiment a ház elé s lassan, nyögve a tuskóra ült. Onnan nézte a házat, amit az öreg épített magának, és persze és mindenekelőtt nekik harmincöt éven át. És nézte Lali a tájat, az alant kígyózó folyót, azon túl a szomszédos hegyeket, a dombot, rajta a hatalmas, hófehér templomot. Ezt nézte Lali jó sokáig. Aztán bezárta a kalyibát, s leereszkedett. A sört otthagyta a hűtőben, odafenn. Ott volt az még akkor is, mikor a vevő végre magára maradt, s először nézett körbe az új gazda szemével. Meg is örült a sörnek, megnézte a címkét, látta, hogy még bőven szavatos, fölpattintotta hát a palackot, nyögve leült a rönkre, és nézett lefelé. Valamit ő is látott, biztosan.

Tartalom VILÁGÖRÖKSÉG Dubarry Világörökség Szívlövés Lelet Juhász Gyula elvtárs Szegedi szellem Nőegylet Egy szerencsés falu A fűtő fia Jéghatár Munkáskönyvtár, könyves munkás Harminc éve Zsákútinapló Gyásznap JÓ EBÉDHEZ SZÓL A NÓTA Időutas-ellátás Téli gombászás Díszfelvonulás Az utolsó csillagszóró Hógolyózok Házi sokkolás Al dente Légyölő tata Padlutka Mágikus szem Jó mosogatóvíz Jó ebédhez szól a nóta Falfirka BIGiáda Debrőiek

Lékhorgászat Kályhavágy Búcsúcsupor Ajándék Gyufacímke – gyűjtemény Vendégkacsa HAZAGYŰLÖLET Egy mégegyember A keresztes háborúk történetéről Akasztatás és olimpia Egy ünnep emlékezete Az ellopott szó Polgárjelölő Lomfeltárás 1. Az én „keresztény „esetem: 2. Fogadjunk! Hazaárulók Utcára megyek Könyvhétvég Kényszerbaloldal Levél a jobboldalhoz Az önfeladó Nyári este Kertészmagyarország Szalontörvény Hazagyűlölet Gyerekek még PAPAPAPI Cukkinileves Dobozba főzés Első vendégség Szoptatós anyára főzés Az első rendelés Hozzáférhető könyvespolc

Lépcsőzés Ján köte Anyahús Avokádókrém Csirkemáj spenóttal, krumplival, körtével, paradicsommal Papapapi Gyöngytyúkleves Csatorna HOGYAN KELL A NŐKKEL BÁNNI Az első doboz Állatkert Nevetők Szerencse Ágy-ügyek Nyolc szál rózsa Hogyan kell a nőkkel bánni Nosztalgia Esküvőn Grindometer A ronda nő Vesepecsenye Helyi érzéstelenítés Talpfa Az utolsó sör