Napoleon „a csodálatos kaland” III. 9632702093 [PDF]

Zitiervorschau

FELEKI LÁSZLÓ

NAPOLEON „a csodálatos kaland” Harmadik kötet

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST © Feleki László, 1976

Tartalom III. rész A CSÁSZÁR (Folytatás) 17. FEJEZET 18. FEJEZET 19. FEJEZET 20. FEJEZET 21. FEJEZET 22. FEJEZET 23. FEJEZET 24. FEJEZET IV. rész A SZÁMŰZÖTT I. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET PÁRBESZÉD AZ OLVASÓVAL Jegyzetek

III. rész A CSÁSZÁR (Folytatás)

17. FEJEZET Wellington” megihleti Beethovent. Moreau Napoléon ellen. Nagy győzetem Drezdánál, vereségek a „végjátéka”-ban. Ki ölte meg Moreau-t? Bernadette legyőzi Ney-t. Hogyan száguld a császár marsalltól marsallig? A bajorok is elhagyják a süllyedő hajót. Berlin vagy Lipcse? „Marmont, belezavarodom a sakkjátszmába!” A Népek Csatája. Alkudozások a harcmezőn. A szászok „árulása”. Az ismeretlen káplár korán robbantja fel az Elster hídját. „Tífusz tábornok. Ausztria tehát lezárta az ingadozás korszakát, bár egyelőre még nem hencegett vele. Metternich a saját diplomáciai remekművének tartotta az osztrák utat, é hálátlanul neim tett említést a spanyolországi eseményekről. Az ibér félszigeten ugyanis nem kevesebb történt, mint hogy Wellington kiverte Józsefet országából (?), az ottani Nagy Hadsereg maradványaival együtt. Megtörtént az, amit Angliában éppen úgy lehetetlennek tartottak, mint Franciaországban vagy bárhol másutt: a brit hadsereg átkergette a Pireneusokon a császári hadsereget. Legelöl maga a király szaladt. Vittoriai győzelme után Wellington Spanyolország urává vált. Ezúttal Wellingtont áldotta meg a sors megfelelő ellenfelekkel, akik tálcán hozták neki a dicsőséget. Jourdan, Napoleon legtehetségtelenebb marsallja, és a katonai tudományokban is hatókör József állt szemben a kor egyik legkiválóbb katonájával. Bár ezekben az időkben plyan nevek forogtak közszájon, mint Borogyíno, Berezina, Lützen, Bautzen, majd később Drezda és Lipcse, szenteljünk mégis néhány mondatot Vittoriának, ahol pontot tettek Napoleon spanyolországi vállalkozásának a végére, 1812 Wellington számára is rossz év volt, serege méltónak bizonyult a nagy visszavonulás közben a „söpredék” jelzőre, De

Portugáliában jól telelt a sereg, a esellengők megkerültek, a részegek kialudtak magukat, s 1813 májusában „Atty” már újra elindította hadait. Május 22-én, észak felé vonulva, átlépték a portugál-spanyol határt, s feljegyezték, hogy maga Wellington is bízakodóan búcsúzott: – Isten veled, Portugália! Sohasem látta többé viszont ezt az országot, s mintha nem is hiányzott volna neki, bár nyilván nem felejtette el, hogy ha baj volt, ebbe az országba mindig visszahúzódhatott. De most arra a meggyőződésre jutott, hogy elérkezett az idő a végső csapásra. Pontos, a legtöbbször személyesen végzett felderítése jóvoltából mindent tudott Jourdan seregeinek elhelyezéséről. Most ő viselt bakanccsal háborút, tönkremenetelte a franciákat, akiknek a mozgását erősen lassította a rengeteg menekült és a rablott holmi. Jourdan és József határozatlansága azt eredményezte, hogy az angolok megállítása helyett visszavonultak előlük. Valladolidból Burgosba hátráltak, de itt sem tudtak megállni. A városból való kivonulás előtt felrobbantották az erődöt, de sietve és ügyetlenül, úgyhogy több mint száz francia katona vesztette el az életét. Mindez nem emelte az egyre rendetlenebbül menekülő franciák erkölcsi erejét. Wellington legnevezetesebb mozdulata a cantabriai hegyeken való átkelés volt, amelynek eredményeképpen a brit sereg rá tudta vetni magát Vittoriára. Jourdant valósággal megbénította a meglepetés. Jellemző volt a fejetlenségre, hogy a Zadorra folyó itizenhárou hídja közül egyet sem robbantottak fel, s mindössze hár-imat tartott szemmel a tüzérség. Wellingtonék szabadon mozoghattak, ott kelhettek át, ahol akartak. Szinte humoros közjátéka volt a véres csatának, amely június 21-én zajlott le, hogy Wellington parancsot adott Lord Dalhousie-nak az azonnali támadásra. A küldönc nem találta meg a lordot, ellenben beleütközött Sir Thomas Picton tábornokiba, aki idegesen föl és alá lovagok csapatai előtt, történetesen cilinderrel a fején, és így kiáltozott:

– Átkozott Atty! Megfeledkezett rólunk! A parancsot viszont boldogan átvette, személyesen adta át a lordnak, s elsőnek ő támadott a harmadik hadosztállyal, feledhetetlen csatakiáltásokkal biztatva legényeit: – Gyerünk, csirkefogók! Előre, ti harcos gazemberek! A söpredéknek nem lehetett kétsége az iránt, hogy a biztatás neki szól. Egykori leírás szerint meteorként száguldtak előre, két állásból is kiverték a franciákat, s ez volt a csata döntő mozzanata. Amikor a támadás némileg lelassult, Wellington, alapos tüzérségi előkészítés után, tartalékokat dobott be. József és Jourdan is összegyűjtötte minden emberét, de amikor heves tüzérségi párbaj után megkezdődött az; angolok rettegett vonaltámadása, felbomlott a hadrend, s a franciák fegyvert, rablott holmit hátrahagyva menekültek. József hajszál híján fogságba került, szerencséjére otthagyta királyi kocsiját, telve drága, olasz festményekkel. Milliós értékeket zsákmányolt a diadalittas söpredék. Ennyi ékszert még nem látott csatatér! Az egyik legértékesebb zsákmány Jourdan gyémántokkal díszített marsallbotja volt. Ezt Wellington elküldte az uralkodóhercegnek. Hálától eltelt levélben kapott köszönetet az értékes ajándékért: „Ön elküldte nekem páratlan dicsőségének legszebb hadizsákmányát, egy francia marsallbotot. Cserében elküldöm Önnek Anglia marsallbotját!” Csak egy baj volt: a brit hadseregben nem ismerték a marsallbotot, de mivel az uralkodóherceg elrendelte, a lovasgárdának elő kellett teremtenie egy valódi angol marsallbotot. Morogva bár, de teljesítették a parancsot. Először arról volt szó, hogy Jourdan marsallbotját alakítják át némileg, aztán felülkerekedett a brit önérzet: majd megmutatják, hogy marsallbot tekintetében sem szorulnak behozatalra! Terveztek tehát egy igazi angol marsallbotot, holmi latin túlzások nélkül, s ezt az egyszerű, de kifejező díszbotot küldték el a vittoriai győzőnek. A legfontosabb azonban az volt, hogy a győzelem híre mielőbb eljusson a szövetségesekhez, elsősorban a habozó osztrák politikusokhoz, akik még mindig nem

tudták, hogy melyik lóra tegyenek. Napoleon szerette volna eltitkolni legalább a tárgyalások idejére a rossz hírt, de történetesen éppen Bubna tudta meg először, s gyorsfutárral küldte el jelentését Stadion grófnak Reichenbachba, Éjféltájban, gyertyafény mellett olvasta a gróf a vittoriai jelentést, aztán sorban felverte a császárokat, királyokat, minisztereket diadalordításával : – József királyt megverték Spanyolországban! Wellington szinte elsöpörte Ferenc rokoni érzelmeit. A vittoriai győzelem történetéhez tartozik még, hogy Wellington, a szokott mértéktartásával, megállt, nem folytatta előrenyomulását. Ennek több oka is volt. Az angol katona sohasem szerette a nagy szavakat, s ismert vezérelve ez volt: „Mindig teljesítsd a parancsot, ne vállalkozz semmire se önként!” Aránylag kevesen voltak, ismerték értéküket, nem vállalkoztak tehát arra, hogy erejük végső megfeszítésével üldözzék az ellenséget. Ezért mindössze kétezer hadifoglyot ejtettek, jóval kevesebbet, mint amennyire a győzelem arányából és jelentőségéből következtetni lehetett volna. Wellington sem erőltette a dolgot. Egyrészt Pamplona és San Sebastian még mindig tartotta magát, a brit fővezér nem akart tüskéket hagyni a hátában. Mellékesen tudott a fegyverszüneti tárgyalásokról iss s attól félt hogy a nagyhatalmak békét kötnek, s amikor maga Napoleon csap le rá, egész hadseregével. És bármilyen furcsa, de már csak azért sem vonult be Franciaországba, mert tudta, hogy ha elhagyja Spanyolországot, a gőgös spanyolok többé nem engedik vissza. Aztán egy még furcsább ok s nem volt elég pénze ahhoz, hogy ellássa hadseregét francia földön, harácsolni pedig nem akart, mert nem akarta fellázítani Maga ellen a francia parasztokat. A helyzet általában másutt is jól alakult számárai csapatai visszafoglalták Irurtt és Saragossát (!), de San Sebastian ostroma nagyon rosszul sikerült, Graham tábornok 1200 emberét vesz* tette el, a védők mindössze 67-et. Ekkor tett Wellington egy napoleö-ai kijelentést:

– Tábornokaim hősök, ha én irányítom őket, de nélkülem kisgyerekek! Mielőtt visszatérnénk a császári főhadiszállásra, vessünk egy pillántást a zenei életre. Egy Johann Nepomuk Mälzel nevű „udvari kamaramechanikus” ötletes zeneautomatát szerkesztett, s rávette magát Beethovent arra, hogy írjon ennek a gépnek, a „panharmonikon”-nak a számára valami „közönségcsődítő, zajos sikerdarabot”. Háborús idők voltak, a csatazenék mindig sikert arattak. Jó nevű zeneszerzők a fegyverek között is meghallották a múzsák szavát. Wanhal „Trafalgar” címmel írt zeneművet Steibelt mestert „Bécs ostroma és felszabadítása” késztette zeneszerzésre, Würfel dicséretre méltó gyorsasággal hangokba öntötte a vittoriai győzelmet, de Mälzelnek valami jobb kellett. Beethoven, aki amúgy is megtagadta a császárrá süllyedt Bonaparte tábornokot, elfogadta a megbízást, s megírta csataszimfóniáját „Wellington Sieg” címmel, nemcsak Mälzel masinájára, hanem igazi zenekarra is. Az év végén mutatták be Bécsben, óriási sikerrel. Aztán a következő évben, a bécsi kongresszus idején, újra kirobbanó sikert aratott vele. Az előkelő közönség körében ott ült a cárné, az osztrák császárné, a porosz király s a bécsi udvar számos előkelősége; A cárné kegyeskedett megelégedését kifejezni a «C-dúr polonaise” szépsége fölött, amelyet Beethoven egyenesen az ő számára alkotott. Az igazi hős ekkor Elba szigetén pihent, előtte Volt még a Száz Nap, Waterloo és Szent Ilona. És Beethoven, aki polgári demokrata indulatában letépte az „Eroica” első lapját, most a cárnénak írt zenét, történetesen lengyel táncot…Mindegy, elégedjünk meg azzal, hogy Beethoven minden idők legnagyobb zeneköltője volt, ne kívánjunk tőle ennél többet! Térjünk vissza Drezdába! A spanyolországi hírek rossz napokat szereztek Napóleonnak. Nem volt nehéz arra a következtetésre jutnia, hogy a Bonaparte-ház uralma ezzel körülbelül véget ért Spanyolországban. Ez a győzelem éppen úgy megszilárdította a szövetségesek magatartását, mint annak idején Trafalgar. De akkor Napóleon valóban egy Nagy

Hadsereggel indult megbosszulni a tengeri vereséget. És most már nem vonhatta magához a hazafelé özönlő egykori spanyolországi sereget, hiszen ezek a katonák Franciaország déli határait védték Wellingtonnal szemben, mialatt ő német területen akart kicsikarni olyan döntést, amelynek hatása érezhető lett volna Illíriában éppen úgy, mint Spanyolországban. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy Spanyolországot már kiiktatta a Bonaparte-család javai közül. Erre vall az a levele, amelyet Savarynak írt, s ebben megtiltotta, hogy a spanyol király (még mindig így nevezte Józsefet) visszatérjen Párizsba, de még a francia főváros közelébe sem, ha már elmenekült (?) országából Vittoria után. „Ha Párizsba vagy SaintCloud-ba merészkedik, tartóztassa le! Őfelségének ne legyenek ábrándjai erre vonatkozólag!” De még mindig királynak nevezte tehetségtelen bátyját, a „statiszta király”-t, ahogyan levele későbbi részében nevezte az elsőszülöttet. Megtiltotta, hogy a császári udvarból bárki meglátogassa őt birtokán, Mortefontaine-ban. Feleségén, családján, néhány spanyol barátján és Roedereren kívül senkit sem fogadhat. Rettenetesen feldúlta őt az „ostoba vereség”. Egyedül Józsefet és Jourdant hibáztatta, teljes joggal, s azt állította, hogy Soulttal ez nem fordulhatott volna elő. A későbbiek rácáfoltak erre az állításra. Jourdant azonnal elcsapta, de Józsefnek még mindig meghagyta királyi címét. Mintha még mindig reménykedett volna abban, hogy a szövetségesek döntő veresége Spanyolországban is megfordítja a helyzetet, s akkor a „statiszta” újra visszatérhet trónjára, ki tudja, hányadszor. Ehhez azonban legalább egy Austerlitz kellett volna. De most inkább tárgyalásokra volt hajlandó, apró fogásokon törte a fejét, amelyek nem is voltak méltók hozzá, azonkívül, hogy eredménytelenségükkel ő is tisztában lehetett volna. Titkos kapcsolatot keresett Sándorhoz, sikertelenül. Aztán Mainzba rendelte Mária Lujzát, nemcsak azért, hogy megóvja az esetleges kísértésektől, hanem azért is, hogy közelségével hasson édesapjára. Ez is hiábavaló lépés volt. De nem hagyott ki egyetlen lehetőséget

sem. Abbŕ is belement, hogy Prágában újabb tárgyalásokat folytassanak. Ide „leghűbb” emberét, Cauláincourt-t küldte. Ott volt már Narborige gróf, a régi diplomata. Caulaincourt – kár lenne szépíteni – körülbelül olyan szerepét játszott Prágában, mint Talleyrand Erfurtban. Tálán még csúnyábbat, mert Talleyrand Erfurtban nem volt hivatalos küldött, Napoléon csak magával vitte mint jó barátot („trágya, selyemhárisnyá-ban!”), akire esetleg szükség lesz. De Caulaincourt hivatalos követe volt á császárnak ezekben a válságos napokban, s ennek ellenére arra igyekezett rávenni Metternichet, hogy ne legyen engedékeny, kérjen sokat, legyen kemény és követelő, mert ez a császárságnak és magának Napóleonnak is az érdeke, hátha jobb belátásra tér, és békét köt; Fölösleges áskálódás volt ez, Mettetnich pontosan tudta, hogy mit kell tennie, de Vicenza hercegének a tanácsa meggyőzte őt arról, amit a marsallok is éreztettek vele, hogy közvetlen környezeté sem ért egyet Napóleonnál, tehát könnyebbén elpártolnak tőle, mint azt kezdetben bárki gondolta volna. Napoleon már hajlandó lett volna néhány engedményre, de Trieszthez és Hamburghoz ragaszkodott, mert ellenkező esetben be kellett volná ismernie Ahglia győzelmét. De a szövetségesek ekkor már ultimátumnak nevezték él a javaslatokból lett feltételeket. Megkeményedett a hang, s ebben része volt egy újabb Nápoléon-gyűlölő nagyorosznak: Anstettnek is. Ekkor mát gyülekeztek a viharfelhők, pontosabban: Napoleon legelszántabb ellensge, Bernadette is színre lépett. Ő kapta az északi hadsereg vezérletét, amely svédekből és poroszokból állt, s 110 000 emberre rúgott. De ŕ szövetségesek nem elégedtek meg egyetlen napóleoni marsallal – kutyaharapást szőrivel! Visszahívták Amerikából Moreau-t, a hohenlindeni győztest, az egyik legtehetségesebb francia tábornokot, Napoleon egyetlen igazi vetélytársát, akiből könnyen Első Konzul is lehetett Volná, ha annak idején nem habozik. Bernadotte és Moreau Volt a két fő tanácsadó, ők alaposan ismerték a napóleoni hadművészetet, a császár gondolatvilágát.

Furcsa színjáték voit ez is. Bernadotte – mint svéd trónörökös, helyzetét tekintve már tényleges király –, a megátalkodott köztársaságpárti, a mellére tetovált „Halál a királyokra!”-jelszóval, szűrte össze a levet a másik vad köztársaságival, Moreau-val, s mind a ketten minden segítséget megadtak az örökletes királyi főknek ahhoz, hogy legyőzzék a bitorlót, s végül visszaálljon a Bourbon-ház uralma, amihez különösképpen elsősorban az angolok ragaszkodtak. Az események most mar gyorsan peregtek, s már régen nem Napoleon meggyőzése, hanem legyőzése volt a szövetségesek fő célja. Metternich és a katonai szakértők lelkiismeretesen felmérték az erőviszonyokat, s ebben a nagy mérlegelésben Mária Lujza és a Római Király semmit sem nyomott á latban. Ausztria augusztus 12-én megüzente a háborút Franciaországnak, vagyis az após a vejének, A fegyverszünetnek még 16-áig kellett volna tartania, de a harcias Blücher már 12-én támadásba kezdetű Boroszló térségében, A nagy idők tanúi és szemtanúi szerint Napoleon egy szót sem szólt, amikor kézhez kapta apósa hadüzenetét, csak bólintott, Nem tett szemrehányást feleségének sem. Senki sem felelős az apjáért, bár a körülrajongott hölgy kétségtelenül nagyobb fáradságot is kifejthetett volna annak érdekében, hogy édesapja ne támadja meg őket, de meglepő következetességgel – hű maradt férje elvéhez: a nők ne avatkozzanak bele a politikába! Ő különben sem kockáztatott semmit sem. Vagy a férje, vagy az édesapja győz a háborúban. Barclay de Tolly, Blücher, Schwarzenberg, Bennigsen … nagy nevek voltak ezekben az időkben, a legfontosabb szerepe mégis Bernadotte-nak és még inkább Moreau-nak volt. Ezúttal a „német szabadságharc” zászlaja alatt töltötték ki bosszújukat Napóleonon, segítettek a tervek kidolgozásában, és fontos tanácsokkal látták el a szövetségeseket. A legfontosabb, szinte sorsdöntő tanács ez volt: sohasem szabad azokat a csapatokat támadni, ahol a császár személyesen jele» van', mert azok verhetetlenek, Csak a marsallokat szabad támadni. Kerülni kell az ún. nagy csatákat, vagy

éppen egyetlen nagy csatát. Ha Napoleon támad, vissza kell vonulni, el kell vágni összeköttetéseit, és a felmorzsolás taktikáját kell követni, A két egykori francia jakobinus így oktatta ki a királyokat, hogyan lehet megverni Franciaországot, amelynek az élén ugyan császár áll, de ez senkit sem téveszthet meg, hiszen a forradalom vívmányaira támaszkodik. Tulajdonképpen mind a kerítő Napóleonnak köszönhette az életét. Bernadotte nemcsak mint összeesküvő kerülhetett volna sortűz elé, hanem az auerstadti szándékos Késése miatt is. De Bernadotte Désirée férje volt, s Napoleon rossz lelkiismerete Pontecorvo hercegét (ezt a címet is a császártól kapta ez a királyok vérét szomjazó jakobinus) minden kínos helyzettől megmentette, Moreau büntetése egyszerű száműzetés volt, vagyis teljes szabadság – Amerikában. A kegyelem nem az összeesküvőnek szólt, hanem a katonának, a hohenlindeni győzőnek. Így gyűjtötte ellenségeit Napoleon, közel és távol egyaránt. És most mind a ketten ott álltak annál az ágyúnál, amely a franciákra ontotta halálos tüzét. Jól tudták, hogy nem véletlenül fordultak hozzájuk, a véres korszak fordulóponthoz érkezett, s a helyzet a végsőkig kiéleződött. „Közeledünk az istenítélet nagy napjához!” – írta fellengzősen Metternich, akivel most egy gyékényen árult a két volt francia marsall. A hűbériség minden erejét összeszedte, hogy legyűrje a polgári haladás veszélyes útjára lépett forradalmi Franciaországot, s megvédje ősi, sőt, isteni jogait. Bármilyen furcsán hangzik is, a feudális uralkodók szabadságharcról beszéltek, nem nagy meggyőződéssel ugyan, de rájöttek arra, hogy ez a jelszó nagy hajtóerő, csak az a fontos, hogy idejében megfékezzék, amikor már nem lesz rá szükség. De a különféle bölcselők, népvezérek és egyéb hazafiak olyan lendületbe hozták az egyszerű embereket, vagyis a népet, hogy ez az eddig békésen robotoló, földművelő és zsoldosszolgálatokat egyaránt engedelmesen ellátó, szürke tömeg egyenesen belehajszolta uralkodóit a „felszabadító háború”-ba. Hogy ezt a fogalmat másképpen értelmezték mind az egyszerű emberek, mind az uralkodók, az csak később derült ki, egyelőre meg kellett

semmisíteni a bitorlót, elsöpörni megalázó uralmát, s akkor majd visszatérhetnek a régi jó idők, amelyeket csak ez a különös, pusztító hatású járvány szakított meg, minden emberi és isteni törvény szerint csak átmenetileg. A háborús fáradtság ellenére mindkét fél óriási erőfeszítéseket tett, hogy a valóban döntőnek ígérkező összecsapásra, pontosabban: összecsapás-sorozatra a lehető legnagyobb erővel álljon ki. Az orosz sereg létszáma már elérte a 180 000-et, nagyobb volt, mint amekkora fölött Kutuzov parancsnokolt, s ebben nem kevesebb mint 68 kozákezred volt. A porosz népfelkelés, amely jobban idegesítette a szövetséges uralkodókat, mint Napóleont, 160 000 főnyi sereget állított talpra, s ebben a különös ármádiában már voltak félreérthető eszmeáramlatok, már ami a felszabadító háború lényegét illeti a hűbéri rendszer szempontjából. Bernadotte Berlinhez közeledett, svédjeivel és poroszaival. Ez az újkori Coriolanus francia marsallhoz illő harci dühvel indult a háborúba„ csak éppen franciák ellen. A napóleoni zsarnokság ellen szövetkező későbbi zsarnok, aki a svéd trón érdekében mint afféle jakobinus katolikus áttért a luteránus hitre (Stockholm is megér egy „misét”?…) esetleg azt gondolhatta magában, hogy ha a „nagy Condé” is harcolt szülőhazája ellen, miért ne tehetné meg ő is. De Bernadotte nem volt sem Coriolanus, sem Condé, csak Désirée Clary papucsférje, s tetejébe még a feleségét is Napóleonnak köszönhette. Ausztria egyelőre egy 127 000 főnyi hadsereggel erősítette a végre teljes egészében összeállt szövetséget, amelyből eddig hol az egyik, hol a iilásik maradt ki, cserbenhagyva a harcban állókat. Most teljes volt az egység, s egyben a széthúzás a legfelső szinten, de erről mit sem tudtak az egyszerű katonáké Blücher a sziléziai hadseregcsoportot vezette (95000 ember), a legnagyobb hadsereg pedig az osztrák Schwarzenberg parancsnoksága alatt állt. Ez volt a csehországi sereg, s 2 3-0 000 különféle nemzetiségű, legnagyobbrészt orosz katonát számlált, Ha még ehhez hozzávesszük Bennigsen 60 000 főnyi hadseregét, amelyet lengyel földön állítottak fel, akkor megállapíthatjuk, hogy Napóleonnak mintegy félmilliós» máris

felvonulóban levő ellenséges hadsereggel kellett számolnia, sőt, körülbelül 350000 főnyi tartalékkal, amely a második vonalban készült az esetleges bevetésre, s még folyt a sorozás a szövetséges országokban. Ezekben a félelmetes számokban nem is szerepelnek a porosz népfelkelők. Az ellentábor erejéhez tartozott még 1380 ágyú is, s ez igen számottevő tűzerőt jelentett. Ebben a tekintetben Napoleon sem állt rosszul, neki 1284 lövege volt. Ő is összekapart mindent és mindenkit, akit csak lehetett, s 400 000 főnyi gyalogságán kívül 40 000. lovasa is volt már, s ha ehhez hozzávesszük a különféle helyőrségeket és Jenő olaszországi seregét, akkor Napóleon a szövetségesek mintegy 800 000 főnyi sorkatonaságával szemben 700 000-es ármádiát mondhatott magáénak. Ezek a számok azonban önmagukban nem adnak teljes képet. Napóleonnal, a „Százezer”-rel együtt ez a haderő minden feladat megoldására képes lett volna, ha maga az emberanyag nem gyengén kiképzett, fiatal, tapasztalatlan, a nehézségeket rosszul tűrő újoncokból s részben megbízhatatlan idegenekből állt volna, A tisztek megfelelők voltak, a tüzérség az átlag fölé emelkedett, a lovasság minősége azonban nem javult, ebben a tekintetben a szövetségesek jobban álltak, elsősorban a kozákok jóvoltából. Napoleon vezérkarát is súlyos személyi veszteség érte. Jomini báró, a nagy tudású svájci vezérkari tiszt, ez a nagy értékű zsoldos egy előléptetési vitában összeveszett Berthier-vel, s mivel az ellentáborban magasabb rangot remélt és kapott, mint amilyenre Neuchatel hercege méltónak találta őt, egyszerűen átsétált az ellenfélhez, magával vive a Nagy Hadsereg vezérkarának számos titkát és munkamódszerét. Különösen Ney volt vigasztalan Jomini elvesztése miatt, s nem győzte szidalmazni Berthier-t. Így festett a döntő összecsapások előtt a két tábor. Hogy el ne felejtsük, szerény jelképes erővel az angolok is képviseltették magukat északon, de ne legyünk igazságtalanok: Wellington Spanyolországban már Franciaország határát veszélyeztette vörös kabátos csibészeivel. Napoleon – ez is vitatható intézkedés –

visszaküldte Soultot a spanyol (?) hadszíntérre, miután Józsefet és Jourdant megfosztotta a parancsnokságtól. Nem tudni pontosan, milyen utasítást kapott Dalmácia hercege: foglalja-e vissza Spanyolországot, vagy védje meg Franciaországot? Az utóbbi a valószínű, azzal a feltevéssel együtt, hogy Napoleon ekkor a fő hadszíntérre összpontosította minden figyelmét. Az ellenségnek most már főparancsnoka is volt, az osztrák Schwarzenberg személyében, aki nemrég még Napoleon alatt szolgált, s tanulta a napóleoni hadviselést. Nem lehetett könnyű a helyzete, állandóan három uralkodó kotyogott bele a dolgába. Ezek között a cár volt a legártalmasabb, mert annyira büszke volt a von Pfuhltól tanult hadvezéri tudására, hogy nagyon kellett vigyázni az érzékenységére. Sándornak eredetileg az volt a javaslata, hogy Moreau legyen a főparancsnok, de ettől idegenkedett a francia hadvezér, érthető okokból, mert bár teljes szívvel és lélekkel a szövetségesek ügyét szolgálta, esetleg kínos lehetett volna számára hivatalosan is a Franciaország elleni haderők főparancsnokának lenni. így hát azt ajánlotta, hogy mivel valamennyiük köpött a legnagyobb tehetségű katona Sándor (micsoda jakobinus gerinc!), legyen tehát a cár a főparancsnok, ő maga pedig (mármint Moreau) a vezérkar főnöke, vagyis a tényleges főparancsnok. Hosszas viták után mégis Schwarzenberg személye mellett döntöttek, mert a cárnak, úgy látszik, eszébe jutott húga tanácsa, hogy ne vállaljon főparancsnokságot, mert vereség esetén nem lesz módja kirúgni a bűnbakot. Az osztrák herceg kinevezésével végül mindenki elégedett volt, maga Napoleon is, aki nem volt valami nagy véleménnyel egykori alparancsnoka katonai képességeiről, Moreau viszont annál jobban idegesítette. Furcsa módon, Bernadotte jelenléte váltotta ki belőle a legnagyobb felháborodást. Az ellenséges királyi táborban látni ezt a köztársasági összeesküvőt! – ez több volt, mint amennyit Napoleon vasidegei elbírtak. De felháborodni sem volt ideje, bonyolult számítások alapján kellett átcsoportosítania csapatait. A legnagyobb erő, negyedmillió katona először Drezda környékét tartotta megszállva. Ezt a területet

Napoleon annyira fontosnak tartotta, hogy szavai szerint még azt sem bánta volna, ha Franciaországtól vágják el, csak ne az Elbától és Drezdától. Oudinot 120000 emberével Luckauban, Drezda és Berlin között tanyázott, s félszemmel Berlin és Bernadotte felé kacsintott, Davout pedig innen nyugatra táborozott. Minden jel arra mutatott, hogy Napóleon – ezt is hibájául rótták fel – elsősorban Bernadotte-ot szerette volna szétzúzni, az árulót, a renegátot. Lemondott eredeti tervéről, hogy teljes erejével délen csikarja ki a döntést, pedig itt kínálkozott a döntő összecsapás lehetősége. Űj jelenségnek számított, hogy Napoleon sem volt meggyőződve tervei tökéletességéről, s tőle szokatlanul meg-megkérdezte marsalljait is, esetleg azért, hogy egy kicsit hízelegjen nekik a nehéz napokban. A felháborodott tábornagyok már ellenvetéseket kockáztattak meg. Saint-Cyr például óvta Napóleont attól, hogy alábecsülje Bernadotte seregének erejét, Marmont pedig egyenesen ellenezte a hadseregnek két részre való osztását, segítőtávolságon kívül, s figyelemre méltó előrelátásról tett tanúságot, amikor ezt mondta: – Attól félek, hogy azon a napon, amikor felséged nagy győzelmet arat, hamarosan hírt kap két vereségről! Napoleon viszont úgy érvelt, hogy egy déli győzelem csak az úttalan Lengyelországba kergeti ellenfeleit, Berlin elfoglalása azonban nagy erkölcsi hatást gyakorol az egész európai közvéleményre. Még mindig a fővárosok fontosságának bűvöletében élt, mintha elfelejtette volna a moszkvai tanulságot. Kétségtelen, hogy elsősorban a poroszokra és a svédekre akart döntő csapást mérni, Frigyes Vilmosra és Bernadotte-ra jobban haragudott, mint az oroszokra, s a harag ezúttal sem bizonyult jó tanácsadónak. A rettenetes oroszországi hadjárat után, bármilyen különös is, az oroszok és a franciák tisztelték egymást leginkább, s erre legjellemzőbb volt az a kis közjáték, amely még a fegyverszünet idején, június végén történt. Caulaincourt meglátogatta az orosz hadsereget, s nyilván az sem volt véletlen, hogy éppen Vicenza hercege kapta a megtisztelő meghívást. Az

oroszok fényes ünnepséget rendeztek a herceg tiszteletére. Rengeteg pohárköszöntő hangzott el, Caulaincourt az orosz hadsereget dicsőítette, az orosz főtisztek pedig „a vitéz francia hadsereg” egészségére, ürítették poharukat. Annak ellenére, hogy az ünnepségen egy porosz tábornok is részt vett, Poroszországról – a német szabadságharc kellős közepén – nem esett szó. Annál több ölelést s bajtársi csókot kapott a francia herceg. Ez természetesen nem akadályozta meg a két felköszöntött hadsereget abban, hogy nemsokára úgy öljék-gyilkolják egymást, ahogyan csak tudjak, s ahogyan megszokták egy esztendővel korábban. A kérdés megint csak az volt, hogy melyik fél tudja túlgyilkolni a másikat. Az ellenségeskedések megindulásakor (finom katonai szakkifejezés!) Napóleon több ízben tett tanúságot kapkodásról, bizonytalankodásról, meg-megváltoztatva terveit a kapott jelentésekhez igazodva;, Elhagyta Drezdát, s Bautzenbe, majd Görlitzen át Löwenburgba vonult. Tulajdonképpen régi elgondolásaihoz híven igyekezett cselekedni, ha nem is a régi határozottsággal. Meg akarta akadályozni a felvonuló, külön menetelő ellenséges hadsereget az egyesülésben. A szövetségesek azonban – éppen az őket szolgáló két francia marsall tanácsaihoz híven – ezt mindenáron el akarták kerülni, s amikor például a „tűzevő” porosz, Blücher herceg a Bobr folyónál nagy francia erőkbe ütközött, uralkodott magán és – alaptermészetével ellentétben visszavonult, követve Moreau tanácsát. És ha következetesen ehhez a tanácshoz tartják magukat, akkor nem került volna sor a drezdai csatára, Napoleon nagy diadalára. Ez pedig a következőképpen törtéit: Schwarzenberg hatalmas hadseregével közeledett Drezda felé. A várost védő Saint-Cyr azonnal erősítéseket kért a Löwenburgban tartózkodó császártól» Napóleont mindig felbőszítette az ilyen kérés. Maret-hez írt levelében így zsörtölődött: „Helyzetünkben tábornokaink önbizalmának a hiánya a legrosszabb. Távollétemben mindig eltúlozzák az ellenség erejét.” Mintha Schwarzenberg nem a

fő sereggel fenyegette volna Drezdát! Aztán mégis úgy határozott, hogy Saint-Cyr segítségére siet, méghozzá személyesen a gárdával és Vandamme csapataival, mögötte Marmont és Victor hadtesteivel. Bonyolult csapatmozdulatok kezdődtek, az egész hadszíntér mozgásban volt, mint Ulm és Austerlitz között annak idején, csak éppen Napóleonnak nem voltak olyan megbízható értesülései az ellenség mozgásáról, mint annak idején fölényes erejű lovassága jóvoltából. Schwarzenberg valóban megtámadta Drezdát, de a „pánikos” Saint-Cyr olyan sikerrel védelmezte, hogy kiverte a szövetséges csapatokat a külvárosból, s Wittgenstein egységei rendetlenül özönlöttek vissza. Napóleon hadi ihlete újra visszatért, felismerte a helyzetet: mivel az ellenség fő ereje ezen a környéken összpontosult, alkalom nyílhat döntő és megsemmisítő csatára. Ehhez csak az kellett, hogy Macdonald feltartsa Blüchert, Oudinot pedig Bernadotte-ot. Ney megint hebehurgyán viselkedett, inkább ártott, mirit használt Macdonaldnak. Oudinot jól kezdett, s már-már megrendítette Pontecorvo hercegét, de Bülow végül is visszavonulásra késztette, Davout pedig kénytelen volt visszavonulni Hamburgba, ahol pedig már elvégezte feladatát, semmi további akasztanivalója nem volt. Napóleon mit sem tudott ezekről a balsikerekről, tovább haladt előre Drezda irányába. Közben újra és újra átcsoportosított, néha szükségtelenül fárasztotta amúgy sem edzett fiataljait. Közben rossz hírek érkeztek Drezdából. Gourgaud tábornok felderítő osztagai arról számoltak be, hogy Saint-Cyr legföljebb egy napig tarthatja még magát a városban, minden hősiessége ellenére is, a sokszoros túlerő most már egyre inkább érezteti hatását. Ekkor pedig az a veszély fenyeget, hogy a hadászatilag is nagy fontosságú város, hatalmas készleteivel együtt, az ellenség kezére jut. Napoleon megint habozott, s „démona” ezúttal sem súgta meg neki a legjobb megoldást. Ha legalább két hadtestet bocsátott volna Vandamme rendelkezésére, austerlitzi méretű bekerítést lehetett volna véghezvinni. De egy hadtest ehhez nem volt elegendő. Napóleon maga körül akart látni minden erőt, s kétségtelenül nagyszerű

menetteljesítmény után, egész hadseregével bevonult Drezdába. Csapatai négy nap alatt majdnem kétszáz kilométert tettek meg, ami a régi Nagy Hadseregnek is dicséretére vált volna. Saint-Cyr jól megszervezte a város védelmét, s amikor Napoleon mintegy 120000 katonájával elhelyezkedett a fontos elbai helységben, meg lehetett elégedve. Mindössze egy kis titoktartásra lett volna szüksége, de ha saját személyével akarta lelkesíteni fiataljait, akkor viszont meg kellett mutatnia magát, lehetőleg miiéi gyakrabban. Kétélű fegyver volt. Ifjú katonái ugyan mámorosan ünnepelték vezérüket, a mesebeli hőst, a viharos „Éljen a császár!” kiáltások viszont elárulták az ellentábor számára a császár rettegett jelenlétét, amelyből hadi csodák születnek. Moreau azonnal visszavonulást javasolt, s ez volt a véleménye a cárnak is. Ferenc tanácstalan volt, nem nyilatkozott, s kitette magát annak a gyanúnak, hogy a vejét félti ahelyett, hogy segítene eltiporni a szörnyeteget. Nagy meglepetésre, az eddig leggyávábban viselkedő, a porosz király követelte, hogy ütközzenek meg Napóleonnal, ne szalasszák el ezt a kedvező alkalmat, amikor végre számbeli fölényben vannak. Ez az érvelés döntött, kiadták a parancsot a támadásra. Tehát – előre Európa szabadságáért, a német szabadságért, bosszú Austerlitzért, vesszen a bitorló, a zsarnok, a népek elnyomója, le az Antikrisztussal!! Igen ám, de közben a tépelődő főparancsnok, Schwarzenberg herceg úgy találta, hogy mégiscsak okosabb lenne elhalasztani a támadást. Véleményét természetétét! osztotta nemcsak Möreau és a cár, hanem a többséghez mindig szívesen csatlakozó Ferenc is. Schwarzenberg tehát újabb parancsot adott ki; a támadást későbbi időpontra halasztják! Fájdalom, a második parancs későn érkezett meg a harcoló egységekhez, már eldördült a hármas ágyúszó, amely a támadás kezdetét jelezte, s a csapatok a szokott lelkes üdvrivalgásokkal, csatakiáltásokkal nyomultak előre mialatt az uralkodók és a főtisztek kétségbeesetten káromkodtak, és egymást szidták, de már nem lehetett megállítani az eseményeket. így kezdődött meg 1813. augusztus 26-án reggel kilenc órakor a drezdai

csata. Teljesült tehát Napoleon kívánsága, újra harcolhatott, személyesen vezethette csapatait, egy cseppet sem törődve a veszéllyel, amely a csata közben fenyegette. Jelenlétével emberfölötti teljesítményekre lelkesítette katonáit, hogy megállják a helyüket a kissé különös körülmények között megindult ellenséges támadással szemben. A szövetségesek kezdetben szerény sikereket értek el, de csak azért, mert a támadó, éppen a kezdeményezés jóvoltából, mindig szert tesz némi előnyre. Meglepetéstől azonban nem lehetett szó, a francia vonalak erősen ellenálltak, miközben a jól elhelyezett ütegek nagy pusztítást vittek Véghez, elsősorban Wittgenstein szárnyán. Saint-Cyr vállára nehezedett az első támadások kivédése, s ami tért vesztett, azzal Napoleon számolt ifi Önmagán is felülemelkedett ezen a napon, fáradhatatlanul készítette elő az ellentámadást. Hadserege ugyan számbelileg gyengébb volt ellenfeleinél, de kapott egy váratlan erősítést is, Murat személyében. A váratlan jelentkezés a császárt is meglepte. Nápoly királya fél lábbal már az árulás felé fordult, de valami miatt mégis fellángolt benne a régi tűz. Talán Karola sem volt teljesen biztos a szövetségesek győzelmében, s a jól értesült asszonykának lehetett alkalma megtudni Metternichtől, hogy Napóleont esetleg mégsem kergetik el a francia trónról. Murat megjelenése lelkesítően hatott a seregre, s Napóleon megtette őt az ellentámadás egyik vezetőjének. A másik kettő Ney és Mortier volt; Délután fél hatkor kezdődött a francia visszavágás, Délen Mortier viharzott előre a gárda két hadosztályával, középen Ney, északon Murat tört előre, rövidesen mindenütt visszaszorították az ellenséget. Napoleon marsalltól marsallig száguldott, ott lehetett látni őt az első vonalakban, mindent személyesen ellenőrzött, villámparancsokat adott ki. Magatartása az ellentáborban is bámulatot keltett. Von Wärtenburg így lelkesedett: Soha még nöm bizonyosodott be világosabban, hogy bármilyen fontos legyen is a harcoló csapatok létszáma és erkölcsi ereje,

mindennél fontosabb egyetlen személy lángesze és bátorsága! Amikor besötétedett, Napóleon már drezdai főhadiszállásán dolgozott a másnapi haditerven, Ez a terv aránylag egyszerű volt, mindössze abból állt, hogy Marmont és Saint-Cyr tartja az arcvonal közepét, a bekerítés Murat, Ney, Mortier, Victor es Vandamme feladata lesz. Másnap reggel hat órakor hatalmas felhőszakadásban indult meg a francia támadás, s Napoleon híres csákója éppen úgy ronggyá ázott, mint akármelyik gránátosáé, s ő is bokáig taposott a sárban, mint bárki más. Most nem várt az eső miatt ä támadás megindításával, mint … de ne szaladjunk előre, még Drezdában vagyunk; A hadisten zuhogó esőben szórta villámait. Nem puszta jelenlét volt ez, amely tálán egymagában is elegendő lett volna, hanem tüzes harci tevékenység, amely később egy egészen különös közjátékkal tette nevezetessé az amúgy is nagy fontosságú drezdai csatát. Murat és Victor ragyogó lendülettel támadott, Ney is előrehaladt, ha szerényebb mértékben is, A középen rombolt a leghevesebben a harc s amikor Napoleon délután négy óra tájban a helyszínre lovagolt, úgy találta, hogy a csata még egy napig elhúzódhat. De ä szövetségeseknek elegük volt az ütközetből, minden nagyvonalú tervüket zsebre tették, és elrendelték az általános visszavonulást. Rettenetes veszteségeket szenvedtek a két nap alatt, összesen 38 000 embert, köztük 13000 foglyot. Az elesettek között volt egy érdekes személyiség: Moreau. Nem mindennapi körülmények között vesztette él ellentmondásos életét, majdnem a cárral együtt. Napoleon a második napi csata tetőfokán, amikor a derékhad tüzérségénél tevékenykedett, látcsövével észrevett egy kis dombtetőn egy kisebb lovascsoportot. Az egyik üteg tüzét azonnal oda irányította. A csoport egyik tagja Sándor cár volt, a másik Moreau, a vezérkari főnök, s még más magas rangú tisztek. A cárt csak hajszál híján nem érte találat, de az egyik lövedék leszakította Moreau mindkét lábát, s a száműzetéséből nem éppen hazájába visszatért tábornok két nap múlva meghalt. Azonnal elterjedt az egész csatatéren Moreau

elestének híre, S már készen volt a legenda: Napóleon saját kezűleg irányította az ágyút, amikor felismerte az árulót. Annyi bizonyos, hogy a hohenlindeni győző nem hősi halált halt. Ha lehet, Napóleon még magasabbra emelkedett katonái szemében. Íme, az Ágyú kapitány, a közülük való tüzér, a kis káplár őfelsége! Odaugrott egy ágyúhoz, célzott, és egyetlen golyóval kilőtte az árulót az ellenség soraiból! Ki merészel kételkedni abban, hogy így történt? Napoleon maga sohasem állította, hogy így volt, de nem is cáfolta a legendát. Tulajdonképpen nem lett volna szokatlan tőle, ha felveszi a legenda fonalát, és még politikai célokra is felhasználja. Például testvéri melegséggel írhatta volna a cárnak: „Arra vigyáztam, nehogy Felségednek baja történjék, én csak Moreau-val akartam végezni …” Kérdés persze, hogy ez az udvariasság megnyugtatta volna-e Sándort, akit túlságosan sok megrázkódtatás ért Drezdánál. Megint súlyos vereséget szenvedtek, hajszál híján ő is otthagyta a fogát, s elesett legértékesebb segítője; A hozzá hűséges francia tábornok holttestét Szentpétervárra szállíttatta, itt temették el. Hazájában csak szobrot állítottak neki, méghozzá a hálás XVIII. Lajos, s özvegyének „marsallné” címet adományozott. Képességeit tekintve, Moreau lehetett volna napóleoni marsall, akár Hohenlinden hercege is, csak éppen nem lett. Szobrát a bonapartisták időnként különféle feliratokkal látták el, többek között ezt írták rá: „Éljen a császár!” A szobrot ugyanis 1819-ben állították fel, s ekkor Napoleon – Moreau-val ellentétben – még élt. A császár tehát újra megnyert egy csatát, nagyobb arányban, mint Lützennél vagy Bautzennél. Egyszerre felizzott körülötte a hangulat. A marsallok, akik előzőleg békéért gyötörték, most azért ünnepelték, mert nem fogadta el a méltatlan feltételeket, s lelkesen hangoztatták, hogy addig szó sem lehet békéről, amíg az oroszokat vissza nem kergetik messze a Visztulán túlra. Napoleon volt a leghiggadtabb köztük, s csak ennyit mondott: – Még nincs vége!

Neki is volt mintegy 10 000 főnyi vesztesége, s ez is lényegesen nagyobb: volt, mint a régi nagy győzelmek ára. Természetesen azonnal elrendelte az üldözést, s ha Vandamme a parancs szerint (és megfelelő erővel) meg tudta volna előzni az ellenséget, akkor Schwarzenberg seregének helyzete reménytelenné vált volna. Ezzel ä hadmozdulattal kapcsolatban is sokáig tartotta magát egy legenda. Az tudniillik, hogy Napoleon elrontotta a gyomrát fokhagymás ragulevessel. Azt hitte, hogy megmérgezték, s emiatt későn adta ki a parancsot az üldözésre. Így menekült meg végül is Schwarzenberg serege. Ebből egy szó sem igaz, legföljebb annyi, hogy Napoleon valóban elrontotta a gyomrát, ami egyre gyakrabban fordult elő vele, s egyre gyakrabban szorította jobb kezét a gyomrára az ismert jellegzetes tartásban. Egészén más körülmények akadályozták meg Napóleont abban, hogy ä fényes drezdai győzelmet teljessé tegye, s az ellenséget békére kényszerítse. Pontosan az következett be, amit Moreau még halála előtt megjósolt, s Bernadotte is hangoztatott a Császár csapatai verhetetlenségéről, ha ott látják maguk között a kis káplárt, de a marsallok már nem azok. A győztes csata után tudta meg a császár, hogy Oudinot 23-án vereséget szenvedett Bülowtól. Még rosszabbul járt Macdonald. Rendkívüli ügyetlenséggel üldözte Blüchert, s a porosz hadvezér – kiváló felderítése segítségével – észrevette a francia oszlopok különválását, s ai üldözött hamarosan üldözővé vált. Ez 16-án történt, a Bobr folyónál. Macdonald megsemmisítő vereséget szenvedett, ioö ágyút veszített, és 15 000 katonája került fogságba. Ez a két vereség máris elhomályosíttotta a drezdai diadal fényét, De még hátravolt a feketelev. Mivel nem Napoleon személyesen vezette az üldözést, a szerencsétlen Vandamme hibát hibára halmozott, s még balszerencse is üldözte, mert mialatt Ostetmann csapataival állt harcban, a Saint-Cyr elől menekülő Kleist belefutott a hátába. Ez Kulmnál történt, 29-én. Vandamme 32 000 emberét véletlenül így kerítette be a szövetségesek 54000 katonája. Öldöklő harc után a franciák közül alig 19 000-nek

sikerült kimenekülnie a csapdából, 13 000-en fogságba estek, köztük Vandamme is. Ez már szinte több volt a soknál, S alig érthető. „A marsallok sorra megverették magukat” – így jellemezte nem is egy történetíró a Drezda körüli vereségeket. Ez már szinte gyanúsítás, pedig csak arról volt szó, hogy a marsallok nem voltak csodákra képesek, nem tudták felülmúlni önmagukat, fáradtak voltak, ami azért is figyelemre méltó, mert Napóleonnal összehasonlítva valamennyien szálas, erőtől duzzadó dáliák, pompás emberpéldányok voltak. Csak éppen a kis kövér, beteges császár akaratereje hiányzott belőlük. A mellékhadszíntereken elszenvedett három vereség megint megváltoztatta az összképet, az elkeseredés és a mély levertség, amely a Szövetséges tábort jellemezte Drezda után, egy kissé túlzott, de érthető örömujjongásba csapott át, „A kulmi győzelem elsöpörte a vereség árnyékát a fejünk felől!” – írta Butturlin tábornok, a cár egyik hadsegédje. Napoleon pedig kénytelen volt belátni, hogy a drezdai nagy győzelem, géniuszának és bátorságának ez a remekműve, éppen olyan mennykőcsapás Volt â semmibe, mint a lützeni vagy a bautzeni. Hidegen fogadta a vereségek hírét, s Fain báró szerint külügyminiszteréhez, Maret-hez ezekkel a szavakkal fordult: – Látja, ez a háború! Reggel fönn, este lenn! Ezzel röviden kifejezte, hogy Drezda sem oldott meg semmit sem, bár megoldhatott volna, ha spanyolországi veteránjai nem József és Jourdan parancsnoksága alatt menekültek volna fejvesztetten a brit vonalak elől, hanem esetleg az üldöző csapatokat erősítették volna. Es vajon miért nem a Nagy Üldözőt, Murat-t küldte a megvert ellenség után? Vandamme különben alaposan megbűnhődött ügyetlenségéért, a cár Szibériába küldte őt is, a többi hadifogollyal együtt. De mit törődött ezzel Napoleon, aki újra feltehette magának a fájó kérdést: hogyan .tovább? Csak saját magában bízhatott, alvezérei csődöt mondtak. De nem lehetett ott mindenütt. A drezdai csata tanulságait most már gondosan megfogadták a szövetségesek: kerülni Napóleont! Drága lecke volt,

de tanulni sohasem késő. Moreau meg lehetett elégedve haló poraiban, s az egyre élénkebb svéd trónörökös is. A hatalmas hadszínteret állandó mozgás, a csapatok ide-oda vonulása jellemezte. A kezdeményezés változatlanul Napoleon kezében volt, de ennek megvoltak a hátrányai is, a szövetségesek tudtak mihez alkalmazkodni, s ragyogó lovasságuk, elsősorban természetesen a kozákok révén mindig megbízható értesüléseket tudtak szerezni a Nagy Hadsereg mozgásáról. Napóleonnak döntenie kellett: hol tegye meg a következő kísérletet a végső győzelemre? Két út is állt előtte. Mivel Schwarzenberg fő serege a kulmi győzelem ellenére is nagyon megviselt állapotban volt, Napoleon üldözőbe vehette volna, s ha megsemmisítő győzelmet aratott volna fölötte (amire személye biztosíték volt), akkor Ausztriát minden bizonnyal kiütötte volna a szövetségből. Ebben az esetben Ferenc apósi, atyai és nagyatyai érzelmei feltehetően megerősödtek volna, amelyeket alá lehetett volna támasztani egy kis Illíriával és Dalmáciával, esetleg Galíciával is. Napoleon terveiben a lengyelek mindig mint afféle csereeszközök szerepeltek, bár erről sohasem beszélt Poniatowskival vagy Walewska Máriával, mert ez a nagy fecsegő rendkívül szűkszavú is tudott lenni, ha a helyzet úgy kívánta. Bármilyen előnnyel kecsegtetett is ez a terv, Napoleon egy bonyolultabb lépésre határozta el magát. Ügy vélte, hogy Berlinnek és környékének teljes birtokában központi helyzetet tud elfoglalni a három szövetséges hadsereggel szemben, s ha Schwarzenberg esetleg úgy határoz, hogy még egyszer megkísérli Drezda megtámadását, ehhez tetemes időre lenne szüksége. Közben viszont a poroszok és az oroszok Berlin segítségére sietnének, ő maga ekkor villámgyorsan dél felé tudna fordulni, hogy az elszigetelt osztrák hadsereget megsemmisítse. Ney már megkapta a parancsot, hogy 80 000 emberével Baruthon keresztül nyomuljon Berlin ellen, s hét-nyolc napon belül foglalja el. Ezalatt Macdonald tartsa a Bobr-vonalat, Murat, Saint-Cyr és Marmont pedig tartsa a

csehországi hegyek vonalát, Drezda védelmében. így folyt a nagy sakkjáték, véres bábukkal, cselekkel és ellencselekkel. Napoleon bármennyire tisztán látott is sakktábláján, az ellenfél is lépett néha meglepőt. így például az engesztelhetetlen Blücher tovább folytatta előrenyomulását nyugat irányában, a megvert Macdonald nem tudta őt megállítani a Bobr folyónál. Napoleon ekkor Macdonaldhoz sietett, hogy lelket öntsön az önbizalmukat vesztett, megvert, fáradt újoncokba. Magával vitte a gárdát, Marmont csapatait, s ezzel meggyengítette Drezda védelmét. A várost újra csekély erőkkel védte Saint-Cyr és a fogságba esett Vandamme helyett Souham tábornok. Napoleon személyi varázsa megint csodát tett, új életet vitt Macdonald csapataiba, amelyekkel Bautzentől keletre találkozott. Ha akkor sikerült volna csatát vívnia Blücherrel, a győzelem aligha lehetett volna kétséges. De ekkor újabb „csoda” következett: a porosz vadember (Blücher) fogcsikorgatva teljesítette Moreau végakaratát, nem volt hajlandó megütközni egy olyan sereggel, amelynek soraiban ott volt maga „Buonaparte” is. Azonnal visszavonult, Napoleon legnagyobb bosszúságára. Megint meg kellett változtatnia terveit. Visszament Bautzenbe, hogy folytassa félbeszakított előrenyomulását Berlin irányában. Megint egy főváros után vágyott. Ŕ Berlin! Megalázni Frigyes Vilmost, sakkban tartani Bernadotte-ot, s amit még jobban szeretett volna: megütközni vele, az áruló tanácsadóval, s ha lehet, özveggyé tenni Desirée-t. Igen ám, de közben arról kapott hírt, hogy Schwarzenberg mégis összeszedte csapatait, erősítéseket is kapott, s új támadásra készül Drezda ellen. Napoleon ekkor gyorsan megfordult, s mivel azt is jelentették neki, hogy Pirnán keresztül Barclay de Tolly is Drezdának tart, elhatározta, hogy összeméri erejét az orosz hadvezérrel, aki hazája (?) földjén mindig kibújt a találkozó elől. De ha úgy alakul a helyzet, akkor Schwarzenbergre veti magát. Hogy melyikre először, azt még nem döntötte el, csak azt, hogy különkülön mérkőzik bármelyikkel, Szeptember 8-án Napoleon már

Kulm felé menetelt, de mivel hadmozdulata nem maradt titokban a szövetségesek előtt (ilyesminek még a puszta feltételezése is sértő lenne a kozákokra nézve), Sehwarzenberg sarkén fordult, és csapataival újra az Elba mögé vonult, nem akarván még egyszer megpörkölődni a császár tekintetének tüzében. így állt; bosszút sírjából Moreau a császáron, a köztársaság megfojtóján, mert tanácsát híven megfogadták a törvényes uralkodók hadseregei. Szokatlan fordulat következett ekkor. Ezúttal Napoleon tért ki az ütközet elől, s ahelyett hogy szembeszállt volna Barclay seregével, visszavonult Drezdába– Az utak ugyanis rendkívül rossz állapotba kerültek, az őszi esőzések járhatatlanná tették őket, a francia tüzérség lemaradt» a gyalogság pedig a ravasz hadmozdulatok következtében tönkremenetelte magát, s nem csatára, hanem pihenésre volt szüksége. Északon még rosszabbul alakult a helyzet, Ney, a bátrak bátra, de nem az okosok okosa, csatát vívott Bernadotte-tal. Napplepn két marcalijának összeütközéséből meglepetésre a köpönyegforgató, az újdonsült svéd került ki győztesen, s Pontecorvo hercege büszkén jelenthette, hogy tízezer ellenséges franciái sikerült megsemmisítenie, saját honfitátísai közül mindössze 7000 svédet veszített, Ney a szokott szeburdiságával rohant bele a „svéd” csapdájába, vitézül harcolt, karddal a kezében, mint egy altiszt, de körülbelül egy altiszt hadászati tudásával. Újabb vereség, Napoleon hidegvére ezt is elbírta, egy feljegyzés szerint úgy vette tudornásul az új kudarcot, mint egy más világrészbeli, közömbös eseményt, Nem tett szemrehányást Moszkva hercegének, hanem parancsot adott neki, hogy foglaljon állást az Elba jobb partján, Torgau közelében, s tartson ki mindenáron. Segítséget ígért neki, hiszen újabban főként arra szorítkozott, hogy nagyvonalú terveit félretéve kisegítse tehetetlen marsalljait. De még ezt sem tudta, mindig megtenni a feneketlen sárban, miközben a minden terepen mozgékony kozákok el-elvágták a francia összeköttetéseket, A hadsereg ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Napóleonnak pedig kapkodnia kellett, mert a szövetségesek új és új helyzet elé

állították. Nyugtalanították. Megint arról kapott hírt, hogy Schwarzenberg újra célba vette Drezdát, s ugyanakkor arról is értesítették, hogy Bernadette egy körülbelül 80 000-es sereggel Rosslau falé közeledik az Elba partján, nyilván Torgau felé, ahol a megtépázott önbizalmú Ney állt őrt. Egy újabb súlyos vereség már nem is lepte meg. Amint elhagyta Macdonaldot, Blücher támadott, s Macdonald rövidesen rendetlenül vonult vissza a sziléziai hadsereg elől. Mit tehetett Napoleon? – rohant Macdonald segítségére, s éppen jókor érkezett, hogy visszaszorítsa Blüchert Bautzentől keletre. Ez, nem került nagy erőfeszítésébe, mert Blücher a most már valóban idegtépő visszavonulást alkalmazta. Lassan kibontakozott a szövetségesek hadviselési elve. Miközben óvakodtak attól, hogy Napóleont nyíltan támadják, igyekeztek kifárasztani, amennyire csak tudták. Nem lehetett büntetlenül hol az egyik, hol a másik megvert marsallhoz futni a hadi fáradalmakhoz nem szokott újoncokkal, gyerkőcökkel. Még a gárda teherbíró képessége sem voit végtelen. Napóleonnak minduntalan el kellett halasztania nagyvonalú terveit, mert hol itt, hol. ott kellett betömnie a réseket. A ravasz szövetséges hadviselésnek politikai következményei is voltak. Napoleon amúgy is ingadozó, csak az erőhöz vonzódó szövetségesei egymás után hagyták el a hajót, amelyet süllyedőnek véltek. A német uralkodóhercegek már nem Napoleon kezét keresték, hanem a szövetségesek kegyeit. Hogy Tirol hamarosan csatlakozott az osztrákokhoz, alig lepte meg a császárt, a bajor király elpártolása azonban nagy csalódás volt számára. Ez az uralkodó sok kedvezményt kapott tőle, igaz, hogy nyilvánosan meg is alázta („Hallgasson ön, bajor király!”), s ez a sértés valószínűleg maradandó sebet ütött rajta, amely talán még két kézcsók között is fájt, s amikor elkövetkezett az alkalom a megsértődésre, ez a megbántott uralkodó, akit különben Napoleon emelt királyi rangra, felemelte fejét, kitört belőle eddig titokban tartott büszkesége nemkülönben az össznémet lelkesedés. Szinte az egész németség az

elpártolás útjára lépett, kivéve a hű szászokat, akik egyelőre még Napoleon táborában maradtak, elvégre a szász királyt Napoleon megtette a Varsói Nagyhercegség fejének is. Igaz, hogy itt most éppen a cár csapatai tanyáztak, de a világ lényege a mozgás, vagyis az átmenetiség… Kétségtelen, hogy Napóleont jobban aggasztotta saját serege állapota, mint a hirtelen támadt hazafias lelkesedéstől lángoló patkányok. Augusztus közepe óta 150000 emberét vesztette el, nem számítva a szolgálatképtelen betegek 50 000 főnyi seregét, s amellett a tüzérség is szegényebb lett 300 ágyúval. A legnagyobb baj azonban a sereg személyi ellátása körüli hiányosságok bénító hatása volt. Gazdasági főnökének így írt Napóleont „Daru gróf! A hadsereg éhezik! Üres ábránd lenne a helyzetet másképpen megítélni.” Ilyen hadsereg, így ellátott katonák élén kellett Napóleonnak szembeszállnia a fél világgal, fáradt, duzzogó marsallokkal, akik még csak nem is voltak hálásak Napoleon újra és újra megérkező segítségéért, ellenkezőleg: rosszallták, hogy a császár tönkremenetelteti a csapatokat. Napóleonnak lassan be kellett látnia, hogy még mindig lángeszű, átfogó haditerveihez nincs megfelelő serege, s elsősorban nincsenek megfelelő alvezérei, akik végre tudnák hajtani a nagyszerű hadmozdulatokat. Még mindig volt 260 000 embere közvetlen parancsnoksága alatt és 784 ágyúja, gyéren ellátva vontatólovakkal. Az Elbától nyugatra vonta össze csapatait, s takarékosságból arra kellett törekednie, hogy megrövidítse vonalait, s azt várta, hogy ellenfelei mikor követnek el gyorsan kihasználható hibát. De az ellenség már olyan számbeli fölénybe jutott, hogy még a hibák fényűzését is megengedhette volna magának, hiszen tanult belőlük, mint a drezdai balsikerből. A császár pedig szünet nélkül dolgozott, számolt, tervezett, átcsoportosított, szakadatlanul repültek szét a különféle menetparancsok az éhező, holtfáradt, beteg fiatalok számára az idegölő, őszi esőben, sártengerben. Sivár, ellenséges világ vette körül a hadistent, aki még mindig reménykedett önmaga

csodájában, egy olyan mindent elsöprő győzelemben, amelynek hatására megint körültérdelik őt a fejedelmek. Reménykedve várni az ellenfél valamilyen hibáját – szerény haditerv volt ez, de másra már nem futotta a gyengülő erőből. Visszavonulása nem volt sima, Bernadotte egyre élénkebben közeledett észak felől, s Rosslaunál erős hídfőt létesített az Elbán. Közben Bennigsen egyesült Schwarzenberggel, s ez a mozdulat lehetővé tette, hogy Blücher felszabaduljon, és Bernadotte-ot segítse. Ez szeptember 25-én történt. Az is baljós jelenség volt Napóleon számára, hogy az ellenség déli hadseregcsoportja Drezda helyett Lipcse felé vonult, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy fenyegesse Napoleon összeköttetéseit nyugat felé, a Rajna irányában, Halványan bár, de már kezdtek kibontakozni a Népek Csatájának körvonalai. A kisebb összecsapások is szaporodtak. Blücher több mint négyszeres túlerővel alaposan megverte Bertrand-t, majd Bernadotte-tal együtt visszavonulásra késztette Ney-t. Napoleon tovább számolt és sakkozott, mozgatta szerencsétlen bábuit. Lipcsei központi helyzete azzal az előnnyel kecsegtette, hogy közel negyedmilliós seregét akár Blücher és Bernadotte 140 000-es serege ellen fordíthatja, akár Schwar-zenberg és Bennigsen 180000 embere, ellen. De mi lesz, ha ezek egyesülnek? Murat hamarosan parancsot kapott, hogy állítsa meg, vagy legalábbis lassítsa le a déli hadsereget, Drezda védelmét újra Saint-Cyrre bízta, ő maga pedig serege többi részével Ney-hez indult, hogy szétverje Blücher és Bernadotte erőit. A bosszú még mindig erős szerepet játszott elhatározásában. Kétségtelen, hogy nem szívesen hagyta el fő erejével Drezdát, egyetlen jelentős német szövetségesének, Szászországnak fővárosát, amely politikailag és katonailag egyaránt fontos volt, nemcsak mint egy nagy győzelem színhelye. Két napig ingadozott, véleményét gyakran meg-megváltoztatta, majd október 7-én mégis elindult, bár hangoztatta, hogy Drezdát mindenáron tartani akarja. Távozása sok szakértő szerint a fő oka volt a lipcsei vereségnek, mert alapvető elveivel ellentétben megosztotta erőit.

Amellett északi előrenyomulása lassú volt, kiéhezett ifjai nem tudtak gyorsan menetelni a sárban, s Napoleon csodálatosképpen nem számolt azzal sem, hogy ellenfelei vonakodnak mielőbb megütközni vele. Bernadotte sem sietett átnyújtani Desirée-nek Napóleon skalpját, s Blücher is szigorúan tartotta magát az elpártolt marsallok stratégiai törvénnyé emelkedett tanácsához. Kitért az összecsapás elől, mindössze az utóvédjét verte szét Sebastiani, ennyi volt az egész. Néhány ezer ember, szóra sem érdemes. A felderítés gyakran említett hiányosságai miatt Napoleon nem is tudta, hogy Blücher merre vonul vissza. Ez a bizonytalanság keltette azt a látszatot, hogy Napóleonnal úgy játszanak ellenfelei, mint macska az egérrel. Ez persze túlzó hasonlat, de annyi bizonyos, hogy szándékosan rengeteg fárasztó mozgásra kényszerítették a császárt, s minden menetelés veszteségekkel jár, különösen egy különben is holtfáradt sereg esetében. Napoleon mégis továbbvonult Berlin irányában, olyan megszállottsággal, mint ahogyan Moszkva felé hajszolta csapatait. A legjobban ugyanis attól félt, hogy az ellenség összpontosítja erőit, mert ez reménytelenné tette volna jóval kisebb haderejének helvzetét. Ekkor olyan jelentést kapott, hogy Saint-Cyr és Murat erős nyomás alatt áll délen. Habozott. Újra válaszút előtt állt. Ha továbbvonul Berlinnek, Blücherék visszavonulnak, s Lipcsét fenyegetik. Ha dél felé menetel, Schwarzenberg vonul vissza, csatára nem áll ki, s Lipcse északról forog veszélyben. Mit tegyen? Aztán határozott: feladta északi terveit, vesszen a bosszú, vesszen Berlin, s egész seregével délnek fordult. Szegény katonái! Éhesen, bőrig ázva. sárban taposva meneteltek hol előre, hogy hátra, sokan hősi haláluk előtt estek ki a sorból, nem is beszélve a szökevényekről, akik a környéken fosztogattak, s nem is kevesen a legkülönbözőbb körülmények között pusztultak el. Ezzel a hadsereggel akarta Napóleon megváltoztatni a világ képét, megszilárdítani Franciaország európai hatalmát, térdre kényszeríteni Angliát, jobb belátásra bírni a spanyolokat, megteremteni a napóleoni békét. Erre a hadseregre támaszkodva

remélte, hogy végre összemérheti erejét Schwarzenberggel, ha az illető hajlandó megtenni neki azt a szívességet, hogy kiáll vele egy kis verekedésre. Nem volt hajlandó, mert az újonnan elfogadott hadifurfang értelmében úgy vélte, hogy ami Napóleonnak sürgős, az a szövetségeseknek ráér. Ennek ellenére a nagy csata már nem késett sokáig, de még mindig nem értek meg teljesen az előfeltételek. Ezúttal nem Napoleon határozta meg az összecsapás helyét és idejét, főként pedig nem tőle függött, hogy milyen erőviszonyok közepette ütközzék meg a napóleoni háborúkban már megedzett ellenfeleivel. A részharcok hullámzó jellegűek voltak, néha a franciáknak kedvezett a szerencse, néha a szövetségeseknek. Október 10 és 14 között Napóleon Eilenburg környékén rostokolva várta a híreket és a jelentéseket. Nagy örömet keltett a császári főhadiszálláson, hogy Ney egyik hadosztálya alaposan elpáholta Bernadotte seregének egy részét Dessaunál, Murat pedig tőle szokatlanul ravasz mozdulatokkal vonult vissza Schwarzenberg és Ben-nigsen elől. A szövetségesek fő serege viszont már 240 000 főre növekedett, s még arra is volt erejük, hogy 20 000 emberrel körülzárják a. Drezdát védő Saint-Cyr-féle csapatokat. A legkellemetlenebb hír az volt, hogy Napoleon legvadabb ellensége, az engesztelhetetlen Blücher, a Lipcsétől nyugatra fekvő Halle megszállása után megindult Lipcse felé azzal a céllal, hogy Schwarzenbergékkel együtt, akik kelet felől közeledtek, harapófogóba szorítsák Napoleon meggyötört csapatait; Bernadotte ugyan a végtelenségig óvatos volt, hiszen most már Moreau helyett is hirdette, hogy Napóleont magát nem szabad megtámadni, szeretett volna visszavonulni a Saale vagy az Elba mögé, de Blücher, aki alig valamivel gyűlölte kevésbé Bernadotte-ot, mint Napóleon (ő egy volt jakobinust trónörökösként sem zárt a szívébe), határozottan vonult tovább. Bernadotte csak habozva és duzzogva követte, és olyan lassan, hogy ezzel kétségtelenül szolgálatot tett Napóleonnak, bár nem szándékosan. Az ellenség mozdulataiból Napóleon arra a következtetésre jutott, hogy egyre nehezebbé válik az ellenséges seregeket egymástól elválasztva,

külön-külön megverni. A kérdés az volt, hogy mit tegyen az ellenkező irányból érkező két hatalmas hadsereg ellen. Állítólag ekkor tette jellemző kijelentését ifjúkori barátjának: – Marmont, belezavarodom a sakkjátszmába! Megrázó szavak, amelyek híven tükrözik a titán lelkiállapotát. A diadalmas oroszlánból űzött vad lett. Szegény Napoleon! Mégis kit sajnáljon az ember? A végzetéhez közeledő félistent, vagy a folytatódó sakkjátszma további tíz- és tízezer áldozatát? A halottakat, a rokkantakat, a vakokat, a bénákat? Az özvegyeket, az árvákat? Mert ha kellemetlenül alakult is tábláján a helyzet, Napoleon természeteséé folytatta a játszmát, tovább sakkozott, nem adta fel a küzdelmet, s még mindig reménykedett abban, hogy meg tudja akadályozni ellenfeleit az egyesülésben. Úgy számította, hogy ha sikerül 100 000 emberét összevonnia, ennyi talán elég lesz az emberfölöttinek látszó feladat megoldásához. Nem volt kétséges előtte, hogy az a hadsereg támadja meg őt, amelyik elsőként érkezik a helyszínre. Macdonaldnak írt leveléből kitűnik, hogy a csehországi hadsereget (Sehwarzenberg), vagyis a nagyobb erőt képviselő ármádiát várta első támadónak, s arra számított, hogy vezetésével agyonmenetelt serege elég lesz a győzelemhez, mielőtt Blücher és Bernadotte megérkezik. Különösen a későbbi eseményeket tekintve sokatmondóan baljós volt ez a feladat Napoleon számára: végezni egy hadsereggel, mielőtt a poroszok megérkeznek. Hogy sorsdöntő jelentőségű ütközet készül, azt lassanként nemcsak a vezérkarok sejtették, hanem az egyszerű katonák is, sőt, az egyszerű polgárok is, akiket sorsuk a világtörténelmi események tanújává nyomorított, s remegve figyelték a vonuló seregeket. Nem volt túlzás az a feltevés, hogy rövidesen eldől Európa sorsa, s a napóleoni birodalom, az európai egyeduralom sorsa mindenképpen. A császár ellenfelei, közelebbről meghatározva: a hadvezérek még mindig idegenkedtek attól, hogy magát Napóleont támadják meg, mert változatlanul féltek a józan számítások

felborulásától, amikor meggyengült csapatai körében ott volt ez a beteges, kövérkés kis ember, aki puszta jelenlétével, néhány szavával vagy akár csak szeme villantásával csodákra ösztönzi katonáit. Sem Schwarzenberg, sem Bernadotte nem érzett kedvet egy ilyen természetű összeütközéshez, s úgy látszik, annak idején csak két tábornok nem félt Napóleontól: Wellington és Blücher. De Wellington ekkor még távol volt, nem is mutatott valami nagy érdeklődést a Lipcse környéki események iránt, s így Blüchernek egyedül kellett kikényszerítenie a helyes döntést, hogy számbeli fölényükkel a szövetségesek igenis támadják meg a Nagy Hadsereget, tekintet nélkül arra, hogy hol van Napoleon. Úgy vélte – katonai szempontból teljesen ésszerűen –, hogy a három szövetséges hadsereg közelebb áll egymáshoz, mint valaha, s ezt az alkalmat kár lenne elszalasztani. Nem hathat a meglepetés erejével, hogy Blücher javaslata elsősorban a cár tetszését nyerte el, mert Sándor változatlanul nagy súlyt fektetett arra, hogy nevét a világtörténelem Nagy Sándorral és Caesarral együtt említse. Egyik pravoszlávja, Wittgenstein már erős lovasságot küldött ki, hogy kipuhatolja a franciák helyzetét Lipcsétől délre. Napóleon október 14-én vonult be a városba, éppen azon a napon, amikor Murat heves harcba keveredett Wittgenstein előbb említett lovasságával, s kemény küzdelem után elűzte a felderítőket. Egymás után érkeztek a városba a császár katonái, éjféltájt már 177 000-re volt tehető a számuk. További 18 000-et északról vártak. De nem volt már messze Blücher sem a maga 54000 emberével, a sziléziai hadsereggel, s mögötte menetelt óvatosan a Bernadotte által vezetett 85 000 főnyi északi hadsereg. Schwarzenberg pedig délen állt készenlétben valamivel több mint 200 000-es csehországi seregével. Alaposan körülkerítették tehát Napóleont. Ilyen kutyaszorítóba talán még sohasem került a hadvezérek hadvezére, még a Berezinánál sem. Alig lehet megérteni, hogyan zavarodhatott bele ennyire a sakkjátszmába. Amellett nem is volt igazán tisztában az ellenség valódi

elhelyezkedésével, s a Lipcsétől délre világító tábortüzekből arra következtetett (vajon miből, a lángok színéből?), hogy a poroszok és a svédek, megkerülve a franciákat, már egyesültek is Schwarzenberg fő seregével. Ez a feltételezés, amelynek bizonyosságáról nem győződött meg, már a nagy csata kezdetén helytelen intézkedésre késztette, s talán még egyik csatájában sem kényszerült olyan sok rögtönzésre, mint éppen Lipcse körül. De még nagyobb bizonytalanság uralkodott az ellentáborban. Különös jelenség, hogy a később mesterinek bizonyult haditerv szinte véletlenül született meg, inkább a terepen, mint papíron. Tulajdonképpen nem volt igazi fővezérük a szövetségeseknek, a Drezdánál alaposan megvert Schwarzenbergnek sem az önbizalma, sem a tudása nem volt alkalmas arra, hogy három hadsereget tartson a kezében, erre egyedül Moreau lett volna képes, Bernadotte már nem. Az osztrák herceg csak félénken közeledett a félelmetes ellenfél felé, s menetteljesítménye sem volt villámszerű: két és fél hét alatt mindössze száztíz kilométert tettek meg Bennigsenékkel megerősített csapatai. Ez is azt bizonyítja, hogy az óvatos osztrák nem mennykőcsapásra készült. Annál mérgesebben vonult előre Blücher, és szidta a gyávákat, elsősorban Bernadotteot, akiről még azt is feltételezte, letért az árulás egyenes útjáról, fellángolt benne a francia vér, nem is beszélve arról, hogy sógora Napoleon bátyja. Az igaztalan vádak, a rosszindulatú rágalmak leperegtek a „svéd” hadvezérről, az igazság tiszta fényben ragyogott: egyszerűen félt Napóleontól. Ney-vel még szívesen összeö;3szeütközgetett, de vad gyűlölete sem tudta elhomályosítani benne a rettegést attól, hogy nyílt csatában álljon ki Napóleonnal, s esetleg vereséget szenvedjen tőle. Természetesen ő is a világ legjobb hadvezérének tartotta magát, mint mások, nem is kevesen, de érdekes módon ő sem Napoleon ellen akarta bebizonyítani vitathatatlan elsőségét a hadi tudományokban. így hát inkább kullogott, mint vonult Blücher után. Egy pillanatig talán érdemes eltűnődni azon, hogy mi lett volna Bernadotte sorsa, ha francia fogságba kerül. Meglincselték volna a felbőszült gránátosok? Vagy

Napóleon akasztatta volna fel? Nem valószínű, Bernadotte svéd állampolgár volt, sokkal inkább, mint például Winzingerode porosz alattvaló. Az viszont valószínű, hogy maga elé vezettette volna. Napoleon nem idegenkedett az érdekes találkozóktól. Csak a tréfa kedvéért (bár komoly napokat élünk) képzeljünk el egy párbeszédet köztük ! Napóleon: Nos, herceg! Hogy érzi magát mint áruló az ellenséges táborban? Bernadotte: Felséged bizonyára nem azért kergetett el a wagrami csatatérről, mert még számított rám! Napoleon: Örülök, hogy még nem felejtett el franciául. Tud már svédül? Bernadotte: Nem, felség! Nagyon nehéz egy idegen nyelvet megtanulni. Ezt felséged is tapasztalhatta. Hagyjuk a tréfás beszélgetést, amelyet egy korzikai és egy svéd között képzeltünk el! Azt biztosra vehetjük, hogy Napoleon nem bántotta volna volt arája férjét. Désirée emléke még akkor is védelmet jelentett Pontecorvo hercegének, amikor az illető már mint svéd trónörökös igyekezett Franciaország letiprásával bekerülni a királyi családok zártkörű társaságába. Az pedig nem lett volna számára jó ajánlólevél, ha Napóleon esetleg megsemmisítő vereséget mér rá. Coriolanusnak is az volt a tragédiája, hogy a volszkok sem bíztak meg benne. Lipcse ekkor még nem volt történelem, s még mindig erősen kétes volt, hogy ki, és hogyan éli túl a nagy erőpróbát, s mit jelent a gyengébb erők élén a „Százezer”. A Nagy Hadseregnek egyetlen hadistene volt: Napóleon. Az ellenséges táborban tolongtak a kisistenek, az egymással veszekedő hadvezérek, de a legsúlyosabb koloncot a három uralkodó képviselte. Ők szívesen festették meg magukat generalisszimuszi tartásban, de körülbelül annyi katonai tudással rendelkeztek, mint egy jó képességű ezreddobos. Mindenbe beleszóltak, és egymással is vitatkoztak, miközben a

táborszernagyok alázatosan várták döntéseiket. Nyíltan ellentmondani – Blücheren kívül – senki sem mert nekik, hiszen hatalmuk Isten kegyelmének kifejezője volt, az ellenkezés tehát istenkáromlás. Október közepe felé a nagy csata úgyszólván lőtávolban volt, mert bármennyit veszekedtek is egymással a szövetséges seregeket vezető uralkodók és főtisztek, mégis együtt voltak, egyik sem maradt tétlen, először egyesítették valamennyien erőiket. Anglia egyszerre tudott segélyezni egy sereg országot, s megbízottjai ott voltak minden hadsereg vezérkarában, hogy ellenőrizzék a segélyek felhasználását. Bernadotte is ezért volt kénytelen, bár vonakodva, Lipcse felé vonulni, mert az angolok azzal fenyegették meg, hogy ha különféle szánalmas indokokkal (Berlin védelme!) távol akar maradni a Lipcse környékén várható összecsapástól, akkor nem kap pénzt. A harcra való telkesítésnek számos eszköze van, s ha Napoleon a szárazföldi zárlat anyagi természetű hadi eszközéhez nyúlt, akkor a „kalmárnernzet”-nek is joga volt fogához verni a garast, míg meg nem győződött arról, hogy pénzét hasznos vérontás érdekében használják fel. A lipcsei csatatér másfél évszázad alatt sokat változott, éppen úgy, mint az austerlitzi vagy a marengói, 1813-ban a terep mocsaras és erdős volt, s négy folyó, az Elster, a Pleisse, a Luppe és a Perthe osztotta részekre. Sok fontos út keresztezte a térséget. Wurzent, Drezdát, Grimmát és Bornât lehetett elérni ezeken az utakon. Voltak nagy síkságok is, eszményi terepek lovascsaták számára. Napóleonnak némi előnyt jelentett, hogy belső helyzete rövidebb arcvonalat tett számára lehetővé, viszont nyilvánvalóan idegenkedett a nyugat felé való esetleges visszavonulás puszta gondolatától is, s ezért nem veretett hidakat Lipcse és Lindenau között. Legföljebb észak felé óhajtott mozogni, tehát nem a Rajna irányában, mert az utóbbi változatot rosszindulatú szemlélők éppen úgy visszavonulásnak bélyegeznék, mint amikor Moszkvából a Berezinának vette útját. Vajon nem sejtette, hogy bizony a Rajna felé kell majd – legyünk tapintatosak! – menetelnie? Valószínűleg

nem számított erre a lehetőségre. Egyáltalán nem volt szándékában védekező hadműveiereket folytatni, ez idegen volt a természetétől. Nagy erejű támadást tervezett a fő sereg (Schwarzenberg) ellen. Volt ebben a tervben minden szép és jó: szemben történő (frontális) támadás, bekerítő mozdulatok, végül kegyelemdöfés, amelyet a gárdának kellett megadnia, mint rendesen. Már a csatatéren volt a császár 177 500 embere, mindössze a hetedik (Reynier) és a harmadik hadtest (Ney) hiányzott. A szövetségesek október 15-én afféle előkészítő veszekedést tartottak. Schwarzenberg tervét, heves viták közepette, ostobának bélyegezték, majd a cár terjesztette elő javaslatait, s végül abban állapodtak meg, hogy a porosz Blücher és az osztrák (?) Gyulai északnyugatról támadja meg Lipcsét, de ez a mozdulat csak előkészíti a fő támadást, amely délről indul meg. A gyakorlatban aztán majdnem minden visszájára fordult. Hibát hibára halmoztak az egymásra féltékeny szövetséges hadvezérek. Ebben Wittgenstein (akinek Barclay de Tolly gyanús előzékenységgel engedte át a franciák déli szárnya elleni támadást) vitte el a pálmát. Majdnem 80 000 főnyi seregét tízkilométeres vonalban helyezte el, szinte teljesen elszakította egymástól a támadásra kiszemelt csapatokat. Mindkét fél követett el. súlyos hibákat. Napóleon is, aki pedig meglepő őszinteséggel fejtette ki Metternichnek, hogy mint „felkapaszkodott katona” nem engedhet meg magának ilyen fényűzést. Talán nem érezte jól magát? Fájt a gyomra? Mindjárt hibásan kezdte az október 16-án megkezdődött csatát. Mivel tévesek voltak az értesülései Blücher és Bernadotte helyzete felől, Marmont-t arra utasította, hogy déli irányban vonuljon. Ma*mont teljesítette a parancsot, bár jól látta Blücher tábortüzeit Lipcsétől északnyugatra. De hát parancs – parancs ! Közben Blücher támadásba kezdett, mire Marmont mégis önállóan intézkedett, és megállt, hogy feltartsa Blücher előrenyomulását. Napoleon tehát már kezdetben elszámította magát, nem tudta úgy elrendezni csapatait, ahogyan kellett volna, pedig ennek érdekében halasztotta

el a csata megkezdését egy nappal. Úgy vágyott már egy nagy csata után, mint Borogyino előtt, mert attól félt, hogy az ellenség újra csak kifárasztására törekszik megtévesztő mozdulataival. De most végre nem csalódott, megkapta a csatát, csak éppen nem olyat, amilyent szeretett volna. Lipcsétől délre, Wachaunál kezdődött a fő ütközet a reggeli ködben, hideg, nedves időben. A rossz időjárás mindkét felet egyformán sújtotta, s határozott mozdulatok helyett hullámzó volt a csata. A szövetségesek hadvezetése széteső volt, a csapatokat ellentmondó parancsok zavarták. Napoleon viszont nem kapta meg időben a szükséges erősítéseket (Macdonald és Sebastiani), s ezért a tervezett átkaroló mozdulat helyett egyszerűbb, de veszteségesebb megoldást választott: szemben támadott. Több helység cserélt gazdát, hol az osztrák Kleist nyomult előre, hol Lauriston verte vissza ravasz csellel Gorcsakovot, Ott voltak a császár ,.nagyágyúi” – Oudinot, Victor, Augereau és Mortier – azon a terepen, amelyen Napoleon nemcsak Schwarzenberget, hanem Blüchert és Bernadotte-ot is sejtette. Egyre hevesebbé váltak a harcok, olyannyira, hogy Napoleon nemcsak az ifjú, hanem az öreg gárdát is bevetette, ami merőben szokatlan jelenség volt, A szövetségeseknek is feltűnt, hogy a császár ilyen korán veti harcba a rendszerint kegyelemdöfésre szánt „legyőzhetetleneket”. Arra jó volt Napóleonnak ez a bizonyos fokig kétségbeesettnek ítélt mozdulata, hogy visszaverje Schwarzen-berg első támadását. Viszont egyenesen a cár parancsára (főparancsnokokban nem szűkölködtek a szövetségesek) az orosz és a porosz gárda is harcba indult, s ez viszont a szövetségesek helyzetét szilárdította meg. Napóleont ezzel szemben az derítette jókedvre, hogy megérkezett Macdonald, Marmont viszont késett. Ragusa hercege ugyanis nehéz harcban állt Blüeherrel, csak erről a császár még nem tudott. Ujabb hiba: ha nem várt volna Macdonaldra és Marmont-ra, akkor a gárdák eredményeire támaszkodva, áttörést tudott volna kierőszakolni, az orosz és a porosz gárda beavatkozása előtt. Muckern térségében folyt a Marmont-B'ücher párharc, s ezúttal a porosz huszár volt némileg

óvatosabb, ő Bernadotte-ot várta. Itt különösen Dombrowski lengyeljei tüntették ki magukat, mit sem sejtve a róluk folyó különböző alkukról … Bertrand Lindenau térségében Gyulait verte vissza, de ott is maradt a környéken. Napóleonnak pedig éppen ez a két hadtest (Marmont és Bertrand) hiányzott ahhoz, hogy áttörje Schwarzenberg közepét. Sőt, ehhez a hadmozdulathoz elég lett volna a Drezdában állomásozó helyőrség is. A császár mindenesetre úgy vélte, hogy elérkezett az idő a nagy ellentámadásra. Drouot 150 ágyújával pusztító erejű tüzérségi előkészítésbe kezdett. Az volt a terv, hogy az ütegek elhallgatása után Murat indul támadásba 12000 lovasával. Véresen színes látványosság volt ez is, mint mindig, amellett fontos része az általános támadásnak. Murat persze elemében volt, s csillogó egyenruhában vezette huszárjait. Egy ilyen viharos lendületű támadást nem lehet megállítani, a száguldó lovasok mélyen bevonultak az ellenséges vonalak mögé, és megközelítették Sándor cár főhadiszállását is. De Murat nem kapta meg a szükséges erősítést, a szövetségeseknek voltak tartalékaik, meg tudták állítani a kifulladó francia támadást, sőt, ellentámadásba lendültek, és számottevő sikereket értek el, de az öreg gárda megint megfordította a helyzetet, fordult a kocka, sőt, az osztrák ellentámadás egyik vezetője, Meerveldt tábornok francia fogságba esett. A francia vonal helyreállt, de ennél többet nem tudott elérni a császár. Talán ha a wachaui hadszíntéren maradt volna, személyes jelenlétével és gyors intézkedésekkel ki tudta volna vívni a már-már elérhető közelségben kínálkozó győzelmet. De Möckernbe lovagolt, hogy megnézze, mi történt Marmont-nal a váratlan csatatéren. Mintha meglepte volna, hogy itt csata folyik, holott ő Marmont-t délen várta. – Nem lehetett ráismerni a császárra ezekben a napokban! – panaszkodott Marmont, akire tulajdonképpen a legnehezebb arcvonalszakasz jutott. Az volt a szerencséje, hogy ezúttal Blücher sem száguldott, szokott lendülete helyett tétovázott, s így elesett a gyors győzelemtől. Pedig kihasználhatta volna a francia seregben

támadt súlyos zavarokat. Souham hadtestét először Wachaunak irányították, majd Ney visszaküldte ezt a sereget Marmont segítségére. így aztán ez a hadtest ide-oda vonult, csak éppen semmiféle csatába nem érkezett meg, holott északon és délen egyaránt óriási szükség lett volna rá. Különösen akkor, amikor Napoleon egykori tábornoka, a porosz Yorck, hatalmas, de egyben nagy vérveszteséggel járó támadást intézett a franciák ellen. Kegyetlenül hullámzó harcokban Marmont megállította a támadást, s szétverte az élen harcoló porosz hadosztályt. Nagy győzelem ígérkezett, de a szász Normann tábornok és a württembergi lovasság egyszerűen megtagadta Marmont parancsát, és nem volt hajlandó rohamra menni. Ilyen rendhagyó esemény értékelése közben igazán nehéz szatírát nem írni. Mintha a szászok ezt mondták volna: „Roham? Ugyan! Hiszen az életveszélyes! Micsoda képtelenség! Ezek az egészséges fiatalok még élni szeretnének!” Józan és ésszerű érvelés, mégis szokatlan, hogy csata közben az egyenruhás és felfegyverzett katonák a rohamra szólító parancs elhangzása után nem vetik rá magukat az ellenségre, szuronyt szegezve, vagy lóháton kirántott karddal, s nem igyekeznek hősiesen eltölteni hátralevő, esetleg néhány másodpercnyi életüket, hanem békés terveket szőnek önmaguk és családjuk üdvére. Persze, nem ilyen logikai meggondolások irányították a szászok magatartását, a súlyos fegyelemsértés, amelyért ütközet közben felkoncolás jár, egy-két nap múlva bekövetkezett esemény árnyékát vetette előre. A meglepő az volt, hogy a szászok parancsmegtagadása már az ütközet első napján megtörtént, s arra sincs adat, hogy Marmont a helyszínen megtorolta volna az engedetlenséget, holott erre őt a hadi jog egyenesen kötelezte. És vajon mit szólt ehhez a szász király? Vagy Napóleon? Tudtak róla? Csupa tisztázatlan kérdés. Marmont ekkor francia gyalogsággal igyekezett kiaknázni előnyös helyzetét, azonban Yorck bevetette utolsó tartalékát is„ méghozzá lovasságot, visszavetette a franciákat, és elfoglalta Möckernt. A harc rettenetes volt, Yorck 8000 emberét vesztette el, Marmont 10000-et.A

mészárlásnak a sötétség vetett véget, s Marmont-t mentette meg a teljes vereségtől, mert Sacken tartalékjai már nem tudtak beleavatkozni a harcba, s a francia marsallnak alkalma volt rendbeszedni csapatait Möckern mögött. Így végződött a Népek Csatájának első napja. Döntés nem született, egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, s a több napos csaták nem feleltek meg Napóleon ízlésének. A franciák ugyan szerény győzelmeket arattak Lindenaunál és Wachaunál, de Möckernnél visszavetették őket (elsősorban a békeszerető szászok jóvoltából), bár ez sem volt döntő győzelem a szövetségesek szempontjából. És mindkét fél ijesztően nagy veszteségeket szenvedett. A szövetségesek hadereje 30000-rei csökkent, a franciáké 25 000-rel. Ez hát a véres statisztikája az eiső napnak, amely végül is csak előjátéka volt a végső összecsapásnak. Az éjszaka beállta ugyan megfosztotta Blücheréket attól, hogy teljesen letiporják Marmont-t, de az idő közben a szövetségeseknek dolgozott. Ahogyan teltek az órák, úgy kapták a további erősítéseket, célhoz cammogott Bernadotte is, teljesen kiegészült a Bennigsen-féle sereg is, a számos főparancsnok serege 300 000-re nőtt, s másfél ezer volt az ágyúk száma. Ez már alapos túlsúlyt jelentett Napóleon alig 200000 emberével és 900 ágyújával szemben. Nem kellett egy Napoleon ahhoz, hogy belássa: az esélyek ellene szólnak. Vagy még mindig bízott személye „Százezer”ségében? Bízott vagy nem bízott – az első nap estéjén már kiadott egy előzetes (!) parancsot a visszavonulásra, mégpedig a Rajna irányában. Vagyis hazafelé. De vajon miért volt ez a parancs csak „előzetes”, miért nem rendelte el azonnal a visszavonulást, vagyis miért nem indította el csapatait már 16-ról 17-re virradó éjszaka nyugatra? Ebben az esetben egész hadserege megmenekülhetett volna, s a Rajna mögött biztonságban, rendben várhatta volna a további feladatokat, a kedvezőbb körülményeket az erőpróbára. Vajon ez a

hidegen számító és -saját szavai szerint – minden veszedelmet eltúlzó ember minden józan feltevésnek ellentmondó csodában hitt, amely győzelmet hoz számára az egyre növekvő túlerővel szemben? Valami elképesztő szarvashibát várt a szövetségesek részéről, amelyet diadalmasan kihasználhat? Talán Reynier hadtestére várt? Vagy trónját féltette a harc félbeszakadásától? Képtelen volt belenyugodni abba, hogy megfutamodik az erősebb elől? Vagy csak időt akart nyerni a visszavonulás alapos megszervezésére? Csupa megválaszolatlan kérdés, amelyet á történetírók tettek fel, s ma sem tisztázott a késedelem oka. Marmont – emlékirataiban – „megmagyarázhatatlan és nehezen körülírható gondatlanság”-nak nevezi a késlekedést. Tízezrekre rúgott azoknak a fiatalembereknek a száma, akik Napoleon habozása következtében már csak néhány órát, legföljebb egy-két napot éltek. Efféle tömeghalál vele jár a nagy emberek tévedéseivel. Uralkodott magán', de úgy látszik, az elkeseredés minden más érzést, többek között az óvatosságot is elnyomta benne. Hiszen majdnem döntést tudott kicsikarni az első napon, de mindig közbejött valami. Ha Murat lovasrohama nem fullad ki… majdnem foglyul ejtették magát a cárt is. Mi történt volna akkor? Felborult volna az egész szövetséges hadvezetés. Napoleon bizonyára méltó fogadtatást rendezett volna felséges foglya számára. Sajnos, ilyen a világ sora: a háború elindítói rendszerint fényes személyiségek, nekik kijár a megkülönböztetett bánásmód, míg az egyszerű katonák, akik parancsot teljesítenek, a halálbüntetés árnyékában, hadifogoly páriákká süllyednek elfogóik kezében. Vajon mit tett volna Napoleon egy ilyen felbecsülhetetlen értékű „hadizsákmány”nyal? Ki tudja, de néhány szót bizonyára váltott volna vele, talán így: Napoleon: Felség, hát mégis elfelejtette Tilsitet és Erfurtot? Sándor: Lehet, de Szmolenszket és Moszkvát nem felejtettem el. Újabb képzeletjáték, bocsánat! De valami hasonló mégis történt a cs-ászári főhadiszálláson, s csak ártott Napoleon helyzetének és

tekintélyének. Maga elé vezettette az elfogott Meerveldt osztrák tábornokot, visszaadta neki a kardját (az ilyen külsőségek nagy fontosságúak voltak abban az időben), és megkérte, hogy vigyen üzenetet Ferenc császárnak. Szándékos bőbeszédűséggel nemcsak a fegyverszünet kérdését hozta szóba, amely megelőzné a béketárgyalásokat, hanem igényeit is, amelyek alánján békét lehetne kötni, hiszen az álnok Anglián kívül mindenki óhajtja a békét. Részletesen elmagyarázta a tábornoknak, hogy ő hajlandó elhelyezkedni a Saale nyugati oldalán, az oroszok és, a poroszok fáradjanak az Elba mögé, az osztrákok pedig Csehországba. Ezzel egy csapásra megszületne a csapatelválasztás. „Szegény Szászország” legyen semleges. További mézesmadzagok: Anglia visszakapná Hannovert (tehát nem Poroszország), Napóleon pedig hajlandó lenne lemondani az északi-tengeri német partvidékről, a Rajnai Szövetség tagállamainak joga lenne kilépni a szövetségből, ezenkívül lemondana Lengyelországról (!), sőt, akár Hollandiáról is, de ennek az országnak a függetlenségét Angliával szemben biztosítani kellene. Csak úgy mellékesen: ebben az időben Hollandia egy hat megyére osztott, francia terület volt. Azt is közölte a császár a tábornokkal, hogy legnagyobb sajnálatára Olaszországról nem mondhat le, ebben Ausztria ne reménykedjék„ ez az ő országa. Vagyis újra felmerült a kérdés: kié legyen Olaszország? A franciáké vagy az osztrákoké? Az olaszok tulajdonjogi igénye csak később vetődött fel, de hát a világtörténelem mindig bővelkedett meglepő fordulatokban. Hogy Napoleon ajánlatai közül melyik volt őszinte, ez sohasem derült ki, legföljebb annyit lehet biztosra venni, hogy Olaszországhoz való ragaszkodása – már mint olasz királynak is – hihetően legbelső szándékait fejezte ki. Ami a többit illeti, az a szárazföldi zárlat teljes elejtését jelentette. Azt is nehéz elképzelni, hogyan képzelte el őfelsége Hollandia, sorsát a lipcsei csata második napján, haldoklók, sebesültek jajkiáltásai közepette. Nyilván diplomáciai játékról volt szó, s ha Napóleon megnyerte

volna a valóban sorsdöntő csatát, akkor minden bizonnyal nem azon járt volna az esze, hogyan lehetne visszaadni Angliának Hannovert, s milyen úton-módon lehetne biztosítani a szabad kilépés lehetőségét a Rajnai Szövetség tagállamainak. Valószínű, hogy egyrészt időt akart nyerni akár az újabb összecsapásra, akár a visszavonulásra, ezenkívül pedig megkísérelte, hogy éket verjen a szövetségesek közé. Akkor viszont miért kedvetlenítette el apósát azzal, hogy Olaszországról ne is álmodjék? Üzenete inkább összekovácsolta, mint szétválasztotta a szövetségeseket, ezenkívül az Austerlitz előtti történelem is .megismétlődött, csak fordított előjellel: ezúttal a szövetségesek helyesen következtettek arra, hogy „Buonaparte” kimerült, ereje fogytán, s itt az alkalom a legyőzésére. Ha akadt is, aki az ütközet félbeszakítását indítványozta (állítólag Schwarzenberg), erélyesen lehurrogták. Teljes joggal különben, mert a helyzet óráról órára javult a szövetségesek, és romlott Napoleon szempontjából. Talán fölösleges megemlíteni, hogy a császár többé nem látta Meerveldt tábornokot, üzenetét a szövetségesek válaszra sem méltatták. Az viszont nem valószínű, hogy apósának válaszát várva halasztotta el Napoleon a, visszavonulást elrendelő parancs kiadását, ez szinte alábecsülése lenne a császár szellemi képességeinek. De az tény, hogy nem mozdult a csatatérről, amely pedig emberi számítás szerint már nem ígért neki sikert, s legföljebb emberfölötti számításokkal áltathatta magát, hiszen fényes pályafutása alatt már nemegyszer győzött olyan helyzetben, amikor már csak önmaga csodatevő képességeiben reménykedhetett. Úgy látszik, ebben a csodavárásban telt el a következő nap, 17-e. Aránylag nyugalom honolt a csatatéren, néhány száz ember ugyan otthagyta a fogát a Marmont és Blücher közötti kisebb jelentőségű párviadalban, de a nagy számok nem változtak. Még arra is sor került mindkét fél részéről, hogy sebesülteket szállítsanak el, halottakat szedjenek össze, s az elfogadott hadi illemtan szerint az egyenruhás homo sapiensek ilyenkor felfüggesztik egymás öldöklését. A legfontosabb tevékenység azonban a harmadik nap harcaira való előkészület volt.

Most a szövetségesek figyelték izgatottan, nem illan-e el előlük Napoleon, nem fosztja-e meg őket a döntő győzelemtől. . Nem fosztotta meg, pedig megbízható értesüléseket szerzett ellenfelei erősödéséről. Nem lehetett kétséges előtte, hogy a visszavonulás elkerülhetetlen, ennek ellenére ez a számára kétségtelenül megalázó hadmozdulat nagyon nehezen bontakozott ki. Csapatait Lipcséhez közelebb vonta össze, egyrészt hogy megrövidítse arcvonalát a visszavonulás érdekében, másrészt hogy kedvező állást foglaljon el arra az esetre, ha mégis megfordulna a kocka. Vagyis ha sikerülne megvernie az emberekben és ágyúkban most már csaknem háromszoros túlerőt képviselő ellenséget. Ábránd és agyrém együttvéve. Inkább megkezdte volna a visszavonulást az eseménytelen 17-i napon! Mert 18-án már teljes erővel tombolt a csata. Most a szövetségesek támadtak, miután előzőleg kiosztották a szerepeket, megállapították a részfeladatokat, s mindegyik hadvezér támadásra indult: Hesse-Homburg, Barclay de Tolly, Bennigsen, Colloredo, Blücher, Bernadotte, Gyulai… Napoleon közben egy stöttetitzi pajtában, kissé későn ugyan, de már intézkedett új hidak veréséről Lindenauban. Egyelőre azonban az ellenség visszaverésével foglalkozott, s nem is kis sikerrel. A nagyszerűen harcoló lengvelek, Poniatowski tábornok vezetésével, visszavertek Hesse-Homburg támadását. Bertrand Gyulait futamította meg. Kitüntette magát Augereau is, s egy ideig Napoleon csodavárása indokoltnak látszott. De nem következett be az a megingás, amely vakrémületet okoz, és elsöpri a számbeli fölény előnyét. Már csak azért sem következett be, mert Bennigsen sikeresen nyomult előre Macdonald, Reynier és Sebastiani ellen, s támadása különösen akkor vált erőteljessé, amikor végre Bernadotte is harcba vitte svédjeit a franciák ellen. Hogy milyen érzésekkel támadt neki honfitársainak a volt napóleoni marsall, ez a minden porcikájában francia ember, arra nézve figyelmet érdemel egy Rochechouart nevű francia emigráns feljegyzése. Ez a fehérfrancia a cár megbízásából serkentette Bernadotte-ot gyorsabb előrenyomulásra (egy „orosz” egy „svéd”-et). A svéd trónörökös

változatlanul félt Napóleonnal megütközni, de ezt természetesen nem vallotta be, hanem ezt a merőben különös magyarázatot adta a másik volt franciának: – Azon a természetes irtózáson kívül, amely visszatart a francia vér ontásától, tekintettel kell lennem a saját hírnevemre is. Sorsom egyetlenegy ütközettől függ, s ha azt elveszteném, nem akadna egész Európában egyetlen ember sem, aki akár egy krajcárt is kölcsönözne nekem. Ha csak magával Napóleonnal lenne dolgom, a dolog igen egyszerű lenne. Gazfickó ő, akit le kell szúrni, mert amíg életben marad, addig a világ ostora lesz. Nem kell többé császár, ez a cím nem franciás. Franciaországnak király kell, de persze olyan, aki egyúttal katona is. A Bourbon-faj kimerült, elhasználódott, többé nem vergődhet felszínre. És akkor vajon ki illenék inkább a franciákhoz, mint én? Gyanúsan hitelesnek látszik ez az önvallomás, amely rövid és velős jellemzése Bernadotte-nak. A francia vér ontása semmi esetre sem késztette őt óvatosságra, annál inkább a császártól való félelem, mert valóban nem sok babér termett volna számára Svédországban, ha Napoleon tönkreveri, A gyűlölet annyira elvakította ezt a sértődött embert, hogy gazfickónak nevezte volt uralkodóját, akinek az engedélyével került be a svéd királyi családba, hogy egyéb kedvezésekről ne is tétessék említés. Hogy mennyi volt ebből Désirée hangja, nehéz lenne megállapítani, de az bizonyos, hogy ha egy jakobinus királypártivá válik, túlharsogja minden royalista hangját. Akkor különben már javában ontotta a francia vért Sébastiani, majd Marmont csapatai ellen Molkaunál és Paunsdorfnál, később Schönefeldnél, s mindezek tudatában nem lehet másnak, mint hajmeresztő arcátlanságnak nevezni Bernadotte-nak azt a tervét, hogy kellő időben elfoglalja a francia trónt, csak éppen nem mint császár (még szép… ), hanem mint király, s ennek érdekében esetleg lemondana a svéd trónról. Vagy talán azt is meg akarta tartani? Elvégre nemcsak stratégiát, hanem becsvágyat is tanulhatott attól, akitől annak idején marsalli és

hercegi kinevezést kapott. Kutuzov az oroszországi hadjárat alatt „a világ egyik legnagyobb jelenségé”-nek nevezte Napóleont, Bernadotte gazfickónak. Többek között ez volt a különbség Kutuzov és Bernadotte között. Az utóbbi kétségtelenül nagy szolgálatot tett a szövetségeseknek, ha igaz az a nem tökéletesen bebizonyított feltevés, hogy közismerten jó kapcsolatai révén ő bírta rá a szász csapatok egy részét arra, hogy elpártoljanak a francia seregtől. Ez a következőképpen történt. Amikor délután fél öt tájban, a gárdák segítségével a helyzetet némileg megszilárdítva, Napoleon parancsot adott a lassú visszavonulásra, a Reynier hadtestéhez tartozó két szász ezred és tüzérség (valószínűleg egyetlen üteg, de semmi esetre sem 60 ágyú, ahogyan azt száműzetésében Napoleon állította) hirtelen megfordult, és az ellenség irányába indult el, fokozódó gyorsasággal. A franciák kezdetben örömmel figyelték a hadmozdulatot, abban a hiszemben, hogy a szuszok nyilván váratlan parancsra támadásba lendültek. A kiábrándulás azonban gyorsan elkövetkezett. A szászok valóban támadtak, csak éppen francia csapatokat. Tehát nemcsak cserbenhagyták a franciákat, hanem azonnal ellenük fordították ágyúikat, s a Nagy Hadsereg hadianyagával tüzeltek néhány perccel azelőtti szövetségeseikre. Kétségtelenül váratlan fordulat volt ez. Nemcsak hirtelen rés támadt a francia vonalban, hanem ez a „rés” tüzet Okádott a franciákra. E kínos közjáték körül is keletkeztek természetesen legendák. Napóleon „Becstelenség!” kiáltással ítélte el a szászok magatartását, s feljegyezték a császár kíséretéhez tartozó egyik draganyos hősi kifakadását: – Gazemberek! Ezt megkeserülitek! Itt vagyunk még mi is, franciák! Éljen a császár! Ezzel a szászok után vágtatott, nem törődve az újdonsült ellenséges tűzzel. Mögötte már egy egész csapat dragonyos száguldott. Az egyik tiszt elragadta a szászoktól azt a sás-jelvényt, amellyel még a császár tüntette ki őket, visszavágtatott Napóleonhoz, letette eléje a sast, majd a kiállott izgalmaktól és

kimerültségtől összerogyott. A császár ezzel a mondattal tüntette ki az ifjú tisztet: – Micsoda fiai vannak Franciaországnak! A felháborodás moraja futott végig a francia seregen, s nemcsak Marbot tekintette a hirtelen pálfordulást „gyalázatos árulás”-nak, hanem még azok a szász tisztek is, akik nem követték Bernadotte hívó szavát, nem pártoltak el, szégyenükben kettétörték kardjukat. A szász királynak sem volt szerepe a váratlan (?) fordulatban, amelynek váratlanságát azért kell megkérdőjelezni, mert a szászok már 16-án megtagadták Marmont parancsát, s ennek következtében a fontos részgyőzelem lehetősége majdnem katasztrófává változott. Néhány további megjegyzést talán megérdemel ez a furcsa közjáték. Erkölcsileg nehéz lenne elítélni a szászokat, hiszen nem lehet csodálkozni azon, hogy a német felszabadító háború eszmevilága eljutott hozzájuk, s akadt egykét szász vezető, aki inkább a németekkel akart együtt harcolni, mint a németek ellen. Mert hogy Napoleon nem éppen tapintatosan éreztette a németekkel, hogy kénye-kedvétől függő alattvalói, az kétségtelen tény. Legföljebb abban van némi fonákság, hogy minden valószínűség szerint Bernadotte ébresztette fel a szászokban a német nemzeti öntudatot s az egység eszméjét. Aztán még valami: ugyanakkor, amikor a szászok elpártolásának jelentőségét nem szabad lebecsülni, túlbecsülni is hiba lenne. Mindössze 5000 emberről volt szó, s ez a nagy összecsapás arányaihoz mérten nem jelentős szám. Igaz, hogy rossz helyen, kellemetlen időpontban történt az elpártolás, de mértéktelen túlzás volt Napoleon részéről, amikor később a szász „árulás”-sal magyarázta a végső vereséget. Maga Napoleon indított a gárdával támadást, elűzte a szászokat és a svédeket (Bernadotte idejében eliszkolt), sőt, visszafoglalta az elorzott ágyúkat is, s a szászok által megtöltött lövegekkel lövette vadonatúj ellenségeit. Nagyobb baj volt, hogy Bennigsen, Bernadotte segítségével, új támadást indított Schönefeld térségében, s a francia csapatok tetemes részét magába Lipcsébe

vetette vissza, bár a várostól délre a franciák még mindig tartottak egy vonalat. Annál nagyobb volt a baj északon és keleten, s már látszott, hogy a még nyitva levő nyugati útra hamarosan sor kerül. A lipcsei helyzet tarthatatlanná vált, mégis Napóleon, aki villámparancsokat szokott kiadni a támadásra, csak vonakodva, lassan rendelte el a visszavonulást. Pedig veszteségei egyre nőttek, s elakadt a lőszerutánpótlás – még egy óra, s már nem lesz mivel tüzelni! Ekkor végre kiadta azt a parancsot, amelyet már a csata első napján ki kellett volna adnia. Ez a parancs ekkor már tulajdonképpen a tényleges helyzet törvényesítése volt, mert csapatai északról, keletről egyaránt özönlöttek Lipcsébe. Most már minden ábrándja szétfoszlott, el kellett szakadnia az ellenségtől. De ezúttal nem volt az a tevékeny tábornok, mint Berezina előtt. A kimerültségtől lépni sem tudott, fazsámolyt hoztak számára a tábortűz mellé, arra rogyott le, s összekulcsolt kezekkel azonnal elaludt, miközben tábornokai komor arccal állták körül a tüzet. Napóleon ezúttal nem tudott példát mutatni frisseségből, nem volt az energia professzora. Igaz, hogy kétséges, aludt-e akár egy fél órát is a csata három napja alatt. E percekben hasonlított bármely olyan emberfiához, akit balsorsa lesújtott” – olvasható egy visszaemlékezésben. De hamarosan összeszedte magát, majd Berthier társaságában a lipcsei Prusse-szállóban egész éjszaka dolgozott a visszavonulás rendjén. Ha ez a fontos mozdulat korábban kezdődik meg, Napoleon a tervszerű visszavonulásból is tananyagot szolgáltatott volna a hadtörténelemnek. De nem várt események zavarták meg ezt a mindenképpen nehéz hadmozdulatot. Pedig az ellenség még mindig késlekedett, hogy kihasználja 18-i sikereit, s a. franciák aránylag zavartalanul kezdhették meg a nyugatra való vonulást a városon keresztül (ahol mellékesen az egyik házban egy néhány hónapos csecsemő sírt: a német egység majdani művész harcosa, Wagner Richárd). Napoleon pontosan beosztotta, hogy melyik seregtest mikor hagyja el a várost, s kik fedezik majd a visszavonulást. Hivatalos teendői közé tartozott az is, hogy a déli hadszíntéren tanúsított

példamutató helytállásért marsallá léptette elő Poniatowski herceget. Valószínűleg egyikük sem sejtette, hogy a bátor lengyel mindössze tizenkét óra hosszat birtokolja majd a marsallbotot. Már öt órája folyt zavartalanul a visszavonulás, amikor 19-én reggel hét órakor a gyors elhatározásokról nem éppen nevezetes szövetségesek észbe kaptak, s úgy érezték, hogy még tenniük kell valamit a végső győzelem biztosítása érdekében. Úgy látszik, annyira meglepte őket Napóleon távozása, hogy cselt sejtettek a dologban, s hangozzék bár furcsán: tárgyalásokat javasoltak. Ez újabb ötórányi lélegzetvételt adott a franciáknak, s amikor erre Schwarzenbergék rájöttek, a zilált Nagy Hadsereg jó része már túl volt az Elsteren. Ekkor kezdődtek meg a harcok Lipcse külvárosaiban. Napoleon maga is csak ekkor indult el, s a nagy felfordulásban kellett utat törnie az embertömegen át. Megint bebizonyosodott, hogy a gárda legfőbb feladata mégiscsak a császár védelme, bár ezúttal a „legyőzhetetlenek” jócskán kivették részüket a harcokból is. A tolongás ellenére sem volt különösebb baj, Oudinot az utóvéddel könnyen fel tudta tartani az ellenséget, s úgy látszott, hogy mintaszerű lesz a visszavonulás. Napoleon aránylag zavartalanul kelhetett át az Elsteren, abban a reményben, hogy Erfurtban rendbe szedi a sereget, kiegészítik a tüzérség lőszerkészletét is, s egy ütőképes hadsereg birtokában készülhet a következő lépésre. De megint közbejött egy narancshéj, amelyen elcsúszott az egész visszavonulás, s az egyszerű csatavesztést katasztrófává változtatta, sokkal inkább, mint a berezinait. Napoleon ugyanis – teljesen érthetően – pontosan körvonalazott parancsot adott arra az esetre, ha a hadsereg az utóvéddel együtt már átkelt a folyón: fel kell robbantani a hidat, hogy az ellenséget megakadályozzák az üldözésben. Megjegyzendő, hogy főtisztjei közül néhányan azt is ajánlották a császárnak, hogy gyújtassa fel Lipcsét, s akkor a tűzvész oltalma alatt Lindenaunál zavartalanul végrehajthatják az átkelést. Napóleon azonban viszolygott ettől a megoldástól, nem akarta elpusztítani a nagyvárost lakosaival

együtt, s úgy vélte, hogy a nyugodt visszavonulásnak minden előfeltétele a kezükben van. Igen ám, de a császár a híd felrobbantását egy Dulauloy nevű vezérkari tisztre bízta. Az illető a megbízatást a saját szakállára továbbadta Montford ezredesnek. Az ezredesnek sem volt túlságosan nagy kedve a feladathoz, különösen az egyre erősödő tüzérségi tűzben, feladatát átruházta egy szerencsétlen káplárra, akinek a neve sem maradt fenn. Egy káplár! Olyan feladat nehezedett a vállára, amely a kis káplárnak is súlyos lett volna. Az ismeretlen „caporal” a visszavonulás egyik szakaszában annyira megijedt egy portyázó kozákcsapattól, hogy egy óra tájban felrobbantotta a hidat, amely még tele volt vonuló csapatokkal, nem beszélve a keleti parton rekedt csapatokról. Rengetegen fulladtak az Elsterbe, többek között Poniatowski herceg, az újdonsült tábornagy. Irtózatos hiba volt! Egyetlen emberre, egy jelentéktelen tisztesre bízni olyan feladatot, amelytől a Nagy Hadsereg sorsa, a császárság léte függött! A szörnyű baklövés összeomlássá változtatta a mintaszerűnek indult visszavonulást! Oudinot csak úszva tudott megmenekülni, de a nehéz felszerelés sok derék francia katonát a mélybe húzott a váratlan robbanás nagy megrázkódtatásában. A keleti parton hoppon maradt csapatok egy ideig ellenálltak, aztán nem tehettek mást, mint megadták magukat a sokszoros túlerővel szemben, közük Lauriston, Reynier és Bertrand. Egyetlen szerencsétlen hidász-káplár miatt! Mindent egybevéve, rettenetesen véres csata volt, megközelítette a borogyinóit. A szövetségesek 54000 embert vesztettek halottakban és sebesültekben, a franciák 38 000-et, de 30000 katonájuk fogságba esett 19-én, az elsteri híd korai felrobbantása miatt. A veszteségek közé számítható az elpártolt 5000 szász is. Hat francia tábornok elesett, tizenkettő megsebesült, s nem kevesebb, mint harminchat esett a szövetségesek fogságába. Az ő sorsukat osztotta a szász király is, aki alattvalóival ellentétben nem hagyta cserben Napóleont. A császár ekkor már hazafelé tartott, miután –

röviden kifejezve – elvesztette a Népek Csatáját. Rengeteg embert vesztett el, 325 ágyút, tömérdek hadianyagot, felszerelést, szállítóeszközt. Úgyszólván egy egész hadsereget, felszereléssel együtt. Most már évembe egyet – egy kis túlzással. Elvesztette marsalljai bizalmát is, a biztatóan indult 1813-as év összeomlással végződött. Bár az egyszerű katonák, már akik életben maradtak, odaadóan ragaszkodtak kis káplárukhoz, legfelső katonai körökben Napóleonnak egyre több alkalma volt tapasztalni régi elvének igazságát: „az embernek nincsenek barátai, csak a szerencséjének”. A szerencsének viszont nagyon szűkiben volt ezúttal ez a világhatalmasság, s ennek következtében barátainak száma is fogyott, s a tábornagyok, a különféle színes címeket viselő hercegek, akik valaha Napóleon egyetlen szavára felvágták volna a hasukat, most már nyíltan zúgolódtak. Augereau például így fakadt ki Macdonald előtt (az utóbbi emlékiratai szerint) : – Hát tudja ez az őrült, hogy mit csinál? Elvesztette a fejét! Gyáva! Itt akar minket hagyni, fel akar minket áldozni! Vagyis azzal vádolta meg Napóleont, hogy szántszándékkal robbantatta fel a hidat, csak azzal törődött, hogy ő és gárdája megmeneküljön, a többit sorsára hagyta. Marmont-nak ezekben a súlyos napokban nem volt más gondja, mint azon felháborodni, hogy előző napi hadijelentésében Napoleon nem emlékezett meg róla, holott tíz órán keresztül védelmezett egy harcszakaszt. – Még soha életemben nem szolgáltam hívebben, mint ebben a csatában! És hogy ilyen alkalommal megfeledkezett rólam, ennél nagyobb bántalom nem érhetett volna! Ilyen felháborító sértés érte Ragusa hercegét a szörnyű vérfürdőben. Később aztán talált is alkalmat arra, hogy bosszút álljon. Az „iszapból gyártott tábornokok” kezdtek visszatérni az ősanyaghoz. Néhány német kiválóság annál méltóságteljesebben viselkedett. Amikor például egy porosz tábornok meglátogatta Weimarban Goethét a lipcsei csata után, a költő feltűzte mellére a becsületrend nagykeresztjét, amellyel Napoleon tüntette ki őt

Erfurtban, s úgy fogadta magas vendégét. Schelling, a bölcselő, figyelmeztette a világot, hogy Napóleon vége még egyáltalán nincs közel, a sors még tartogatja őt valamire. Hegel, aki már Jéna idejében azt hirdette, hogy minden tisztességes .ember a franciák győzelmét kívánja, megvetéssel írt a győztesekről: „A csőcselék legszörnyűbb ujjongása közepette vonultak be az osztrákok Nürnbergbe. A polgárság alávaló érzülete és viselkedése minden képzeletet felülmúl.” De talán a leginkább figyelemre méltó Stein báró véleménye, egy olyan emberé, akit Napóleon üldözött mint egyik legengesztelhetetlenebb ellenségét. Stein tanúja volt annak az émelyítő tolongásnak, amelyet a német fejedelmek, hercegek rendeztek a szövetségesek főhadiszállásán, hogy bejelentsék a zsarnok Napóleontól való elszakadásukat, és biztosítsák hűségükről, nagynémet érzelmeikről és szabadságszeretetük felől a szövetségeseket. így jellemezte őket: „Hihetetlen, hogyan viselkednek ezek a nyomorultak …. Ezek a hercegecskék gyönge emberek, jóval jobb sors jut nekik osztályrészül, mint amilyent alávaló viselkedésükkel megérdemelnek … Számukra a függetlenség jelszava nem más, mint merő felfuvalkodottság, élvezetéi hatalomvágy .. .” Tulajdonképpen nem történt lényeges változás ezeknek a hercegecskéknek a viselkedésében, mindössze annyi, hogy Lipcse után más talpakat nyaltak, más kezeket csókoltak, s a változatosság utáni vágyuk talán még igazolta is odaadásuk őszinteségét. Ki tudja, gondolt-e rájuk Napoleon, amikor seregével elérte Erfurtot. Erfurt és Drezda … ez a két város emlékeztethette őt arra, hogy a koronás uralkodók ájtatos megalázkodás tekintetében is felül tudják múlni a nagy teljesítményekre képtelen alattvalóikat, megfelelő erőviszonyok hatására. Mivel a szövetségesek mérsékelt iramban végezték az üldözést, nemcsak azért, mert Schwarzenberg még mindig mértéken felül tisztelte Napoleon hadvezéri tudását, hanem azért is, mert a felrobbantott híd a szövetséges hadműveleteket is késleltette,

Napóleonnak Erfurtban volt egy kis ideje ahhoz, hogy valamennyire rendbe szedje serege maradékát. Kétnapi pihenőt engedélyezett, s a bőséges raktárakból fel lehetett javítani a sereg ellátását, mivel szerencsére sikerült elkerülni a szmolenszki és vilnai zűrzavart. Ez kétségtelenül sokat javított a most már szerény létszámú hadsereg helyzetén. Milyen fontos tud lenni két nap, mint ahogyan sorsdöntő volt az a két nap is, amikor Napoleon a lipcsei csatatéren vesztegelt ahelyett, hogy kikerülte volna a számára semmi jóval nem kecsegtető csatát. De most már úgy hihette, hogy annyi megpróbáltatás után, a kozákok kellemetlenkedésein kívül, komoly veszély nem fenyegeti megmaradt-katonáit, rendben, visszavezetheti őket a Rajna mögé. Ekkor viszont új ellenség jelentkezett: Tífusz tábornok.

18. FEJEZET Győzelem a tífuszos sereggel. Murat „hazamegy”.. Családi ellentétek a Bonaparte-házban. Wellington Bayonne felé közeledik. Büntetés Spanyolországnak: Napoleon szabadon engedi VII. Ferdinándot, tragikus késéssel. Magyar huszárok kísérik haza a pápát. Vita a szövetséges táborban, fegyverkezés Franciaországban. Természetes vagy napóleoni határok? Wellington francia földön. Murat hadat üzen Napóleonnak. Megkezdődik a franciaországi hadjárat. Szegény embert az ág is húzza! A visszavonuló seregben tífuszjárvány tört ki, mintha bizony nem érte volna elég veszteség a csatatereken a napóleoni hadakat. A Nagy Hadsereg sohasem volt híres egészségügyi berendezéseiről, Napoleon idegenkedett a betegeskedő katonáktól. Rohamosan terjedt a járvány, újabb ezrek estek ki a sorból, s a szerencsétleneknek még csak reményük sem volt arra, hogy orvosi kezelésben részesüljenek. És ennek a hadseregnek még egy komoly csatát kellett vívnia ahhoz, hogy tovább haladhasson. Október végén egy 43 000 főnyi, főleg bajorokból álló hadsereg került a franciák elé, hogy elvágja a Frankfurtba vezető utat. Wrede tábornok volt ennek a seregnek a parancsnoka. Nem minden érdekesség nélkül való, hogy elsősorban a Napóleontól elpártolt csapatok igyekeztek kitűnni a „korzikai szörnyeteg” elleni felszabadító harcban. Ez a körülmény kellőképpen felemelte Napoleon vérnyomását ahhoz, hogy régi géniuszához méltó módon válaszoljon az újdonsült germán szabadsághősök próbálkozására. Harci dühének felkeltésére Wrede gróf személye különösen alkalmas volt. Wrede egyike volt Napóleon volt tábornokainak, aki nemcsak a poroszok ellen harcolt hősiesen 1806-ban, hanem Wagram-nál is. Itt annyira kitüntette

magát az osztrákok elleni nehéz harcban, hogy Napoleon grófi rangra emelte. Most pedig tekintélyes létszámú bajor-osztrák seregével elfoglalta Hanaut, hogy elvágja Napoleon visszavonulási útját. Napóleon megvetéssel vegyes körültekintéssel intézte el volt tábornokát, mindössze 17 000 katonája élén október 30-án teljesen szétverte Wrede seregét, s maga a gróf is súlyosan megsebesült. Macdonald, Victor és Sébastiani tüntette ki magát a csatában, amelyben Wrede 9000 embert veszített, a franciák alig néhány százat. Másnap Napoleon már bevonult Hanauba. Újabb győzelmet aratott … Mint látható, a Wrede-féle hadsereg ellen sikeresen szerepelt hadvezérek közül hiányzott Murat marsall, a nápolyi király neve. Nem véletlenül. Murat még Hanau előtt bejelentette Napóleonnak, hogy fontos leveleket kapott „hazulról”, vagyis Nápolyból. Sürgetik jelenlétét országában, elvégre egy királynak az alattvalói között van a helye, különösen amikor fontos gazdasági kérdések várnak megoldásra. Nagyon valószínű, hogy Napóleon átlátott a szitán, jól tudta, hogy Murat titkos tárgyalásokat folytat megbízottai révén az osztrákokkal (a tárgyalóasztal és a karosszékek mellett ne feledkezzünk meg az ágyról se!), s abban reménykedik, hogy hŕ cserbenhagyja sógorát, akkor megmaradhat a nápolyi trónon, sőt, talán még egész Itália birtokával is megajándékozzák csatlakozása jutalmául. (Wrede nyíltan, becsületes-ebben csinálta a dolgot.) Napoleon úgy tett/ mintha elhinné a hazugságot, még meg is ölelte búcsúzóul a nagy huszárt és kis királyt. Hogy kishúgáról mit gondolt, arra vonatkozólag nem nyilatkozott. Berthier jobban fel volt háborodva Murat magatartásán, mint a császár, de őfelsége leintette. Egy patkánnyal több vagy kevesebb – mit számít ez akkor, amikor azt kell bebizonyítani, hogy a hajó legföljebb ingadozik a viharban, de nem süllyed el. A hanaui győzelem gyümölcseként szabad volt az út hazafelé, november 2-án Napóleon már Frankfurtban volt, s innen már csak egy macskaugrás Mainz, vagyis a Rajna. Ezúttal ő vezette haza vert seregét, maga mögött hagyva

mindazt, amit elvesztett. A legtöbb katonai szakíró szerint Napoleon rajnai visszavonulása nagyszabású, sikeres hadművelet volt: a lipcsei katasztrófa után, vagy még inkább az Elster-híd elsietett felrobbantásának tragédiája után meg tudott menteni egy mintegy 100 000-es hadsereget, s a keserű visszavonulás során megsemmisítő győzelmet aratott a szövetségesek egyik hadseregcsoportja fölött. Körülbelül 70 000 harcképes katona és vagy 30-40 000 beteg csellengő érte el a Rajnát. Mégis, veszett fejsze nyele volt ez, hiszen Napoleon úgyszólván mindent elvesztett, ami a Rajnától keletre feküdt. Nem volt vitás a hátramaradt helyőrségek sorsa sem, előbb-utóbb valamennyinek meg kellett adnia magát, körülvéve, elszigetelve az ellenséges tengerben. A danziginak éppen úgy, mint a drezdainak vagy a torgauinak. Ez a mintegy 100 000 katona ugyancsak hiányzott a nagy összecsapásokból, s nem igazságtalan az a vád Napóleon ellen, hogy Lipcsénél nem összpontosította minden erejét. Hadvezéri tekintélyén is csorbát ütött a lipcsei vereség, ezúttal őt magát verték meg, s most nem állíthatta, mint az oroszországi hadjárat után, hogy a háborút ugyan elvesztette, de minden nyílt csatában győzött. Most is többször győzött, mint ellenfelei (4:1 az arány …), csak éppen a legfontosabb csatát veszítette el. Alvezérei elfáradtak, elkedvetlenedtek, ő maga pedig nem volt elég ahhoz, hogy összefogja az egész sereget, s mindenütt ott legyen, ahol baj van. Csődöt mondott az ellátás, az utánpótlás, a lipcsei csatában a tüzérség már majdnem lőszer nélkül maradt. Éhezett a hadsereg, a nagy megpróbáltatásokhoz nem szokott, ifjú zöldfülűek nem bírták a napóleoni menetelés fáradalmait, üres gyomorral. Egyes hadtörténészek szerint magán a császáron is a kimerültség jelei mutatkoztak, s ennek tulajdonítják, hogy két győzelem után belement a fegyverszünetbe. A szövetségesek még így is nehezen győztek, tanulságos vereségeket kellett elszenvedniük ahhoz, hogy megtanulják azt, amit Moreau örökül hagyott nekik. A drezdai kudarc után már a felőrlő hadviselés fortélyát követték, a marsallokat csépelgették, s csak akkor támadták meg magát a

császárt, amikor vitathatatlan fölényben voltak gyalogság, lovasság, tüzérség tekintetében egyaránt. Napóleon így is óriásnak bizonyult az egymással veszekedő törpék között, de a nagy csoda nem következett el. Hiányzott a császár mellől egy Condé vagy egy Turenne, de még Desaix, Hoche, Moreau vagy Lannes is. A megmaradtak döntő pillanatokban mondtak csődöt, elsősorban Napóleon nagy drezdai győzelme után. Amellett a császár súlyos politikai hibákat is elkövetett. Lebecsülte ellenfeleit, s ugyanakkor túlbecsülte Ferenc családi érzelmeit leánya és unokája iránt (hogy vejéről ne is szóljunk), túlbecsülte a toldozott-foldozott német államszövetséget, amelynek védnöke volt, csaoatait pedig szétszórta, nemcsak különféle helyőrségekben, hanem az ibér félszigeten is, ahol még mindig József trónját óhajtotta megvédeni, miközben az egész napóleoni birodalom sorsa forgott kockán. Az angol Fuller tábornok és szakíró szerint a lipcsei csata „szárazföldi Trafalgar”, volt, a kontinentális zárlat fogalma a történelem egyre magasabb szemétdombjára került, de – mi került a helyébe? Mi célja lehetett Napóleonnak azok után, hogy nagy tervei semmivé váltak, s még csak reménye sem lehetett arra, hogy becsvágyát kielégítse. Az az ember, aki nagy kínnal visszavezette kivérzett, tífuszos seregét a „természetes határok” mögé, bajosan gondolhatott holmi indiai tervekre. Hát akkor mire? Regényes életrajzíróinak egyike, Jacques Bainville szerint „most már csak egy dolog érdekli, mint igazi művészt, a tulajdon sorsa, a neve és helye a történelemben”. Színes szavak, szép, szonettszerű igazsággal, csak éppen … közelebb áll a tényekhez Napóleonnak az a kijelentése, amelyet egy héttel a Népek Csatája után tett: – Úgy látszik, minden szerencsétlenségem után még mindig én vagyok Európában a leghatalmasabb fejedelem, s helyzetem még jóra fordulhat. A következő két esztendő eseményei is azt bizonyítják, hogy Napoleon nem valami Corneille-modorban megfogalmazott, tragikus bukást szánt magának, hanem – ellenfelei erősen

megosztott érdekeire s nem kevésbé saját felsőbbrendű képességeire támaszkodva – egy olyan fordulópontot, amely megszilárdítja hatalmát, s természetessé teszi a trónöröklés folyamatát, fiának, II. Napóleonnak trónra lépését. Napoleon nem volt vértanúalkat, s ha később ezt a szerepet is jól el tudta játszani, ezzel csak képességei sokoldalúságát bizonyította be. 1813-ban még messze volt a neki amúgy is rosszul álló töviskoszorútól. Vajon holmi fenséges végre gondolt-e az az ember, aki Drezdából, igaz, hogy még a lipcsei csata előtt, majdnem egymillió ember besorozását tervezte hadügyminiszteréhez írt levelében? Még cifrább az a levele, amelyet ugyancsak hadügyminiszterének, Clarke tábornoknak írt Mainzból, november 3-án. Miközben tífuszos katonái szabad ég alatt, a novemberi hidegben, esőben haldokoltak, s nap nap után százával pusztultak el, Napoleon utasította hadügyminiszterét, hogy azt a tizenhat zászlót, amelyet a wachaui, a lipcsei (!) és a hanaui győzelem során zsákmányoltak, ünnepélyesen, lóháton hordják körül Párizs utcáin, majd a régens szerepét betöltő császárnénak nyújtsák át a trónteremben, a birodalom legfelső méltóságainak jelenlétében. „Ön olvassa fel fennhangon a császárnéhoz intézett levelemet, s tegyen hozzá néhány elismerő megjegyzést a francia hadsereg bátorságáról, amellyel kivívta a három győzelmet. A császárné válasza után vitesse a zászlókat az Invalidusok otthonába… készíttessen márványtáblát, ezzel a felírással: A Wachaunál, Lipcsénél és Hanaunál zsákmányolt zászlók … Az egész szertartás legyen olyan ünnepélyes, amilyen csak lehetséges!” Ezek szerint tehát Napóleon nyerte meg a Népek Csatáját, s a győzelmet Hanaunál tette teljessé. És csak azért sietett haza, hogy ünnepeltesse magát és győztes vitézeit. Ez már szinte több volt, mint hazugság, bár kétségtelenül éppen Hanaunál mutatta meg, hogy súlyos hibát követ el az, aki lebecsüli a kor Julius Caesarját. A szerencse pedig forgandó, ezt nála senki sem tudta jobban. És azt is, hogy a szerencse nem vak, hiszen ő volt az, aki egy rosszul sikerült csatanap után így fakadt ki: „Cserbenhagytam a szerencsémet!” Vagyis nem a szerencse hagyta

őt cserben. Mintha Petőfit hallanánk: félénk eb a sors, csak csahol, a bátraktól szalad … Előrenézett, minden jel erre mutatott. Tudott jószívű, atyai is lenni, s ahogyan Jaffában nem félt a pestises betegektől, úgy sürgött-forgott Mainzban szerencsétlen tífuszos katonái között, s a rossz nyelvek szerint főleg azokkal törődött, akiknek a felépülésében még bízni lehetett, vagyis még használhatóknak tekintette őket. „Májusig negyedmillió katonám lesz a Rajna partján.” Aki így beszél, az nem azon töpreng, hogy bukása minél drámaibb legyen. Újra ezerfelé figyelt és intézkedett. Arra is volt ideje, hogy családjával törődjék, többek között hálátlan öccsével, Lajossal. Arra ugyan nem méltatta, hogy levelet írjon neki, csak a mamának panaszkodott, a fogyó számú királyok anyjának, hogy Lajos milyen rossz testvér, nem elég, hogy minden udvarnál becsmérelte őt, hanem – ez már a szemtelenség teteje – Grácból hazatérve, irodalmi munkásságát félbeszakítva, követeli a holland trónt. „Hollandia francia, és az is marad. Nincs földi hatalom, amely elszakíthatná Franciaországtól!” – írta Napoleon, majd megkérte édesanyját, hogy küldje el Lajoskát valahova a fenébe, esetleg Olaszországba vagy Svájcba, s Kímélje meg őt (mármint Napóleont) attól, hogy a haszontalan gézengúz ellen kénytelen legyen letartóztatási parancsot kiadni. Szegény Napoleon! A kis érzékeny: „Amikor oly sok bajom van, s szívem vigasztalásra szorul, ő újabb aggodalmakra ad okot!” De megígérte, hogy ha Lajos úgy viselkedik, ahogyan az egy francia herceghez illik, akkor mindent megbocsát neki. Lajos különben a középúton maradt. Hollandia trónjából nem kért, levelét valószínűleg félreértette ideges bátyja Mainzban, majd személyes találkozásuk alkalmával azt tanácsolta bátyjának, hogy kössön már végre békét. Ezért a tanácsért a császár, ha nem tisztelte volna az általa létrehozott méltóságokat, valószínűleg felpofozta volna öccsét. A Bonaparte-törzs kezdett összegyűlni, ha nem is az anyaországban, vagyis Korzikán, hanem Franciaországban, amelyet

végleges hazájuknak tekintettek. József már Vittoria után lóháton menekült el Spanyolországból, Jeromos is idejében hagyta el Vesztfáliát, bátvja szerint megszökött, „cserbenhagyta népét”, ami felséges túlzás, mert Jeromos alattvalói semmivel sem vették komolyabban ezt a királyságot, mint királyuk. József fegyelmezetten teljesítette öccse parancsát, Mortefontaine-ben tartózkodott, szűkkörű társaságban, családja körében, ahogyan azt a császár megszabta. A családi kör egyik tagja külön figyelmet érdemel: Désirée! Nos, egy sógornő is a családhoz tartozik, s ugyan mi kivetnivaló van abban, ha valaki családtagnak tekinti felesége húgát. A svéd trónörökös nejét pedig egy cseppet sem zavarta, hogy férje Franciaország ellenségeinek táborában kaszabolja volt honfitársait, Nanoleon katonáit. Mindössze arról volt szó, hogy a trónörökösné utálta Svédországot, a zord északi éghajlatot, baráti köre, családja (például nénje és sógora) Franciaországban élt, ahol esetleg még egy királynői korona is várja őt, természetesen csak a napóleoni idők után, amikor a betolakodott bitorlót már kiebrudalták Franciaországból, egész pereputtyával együtt. Férje is nyugodt lehetett, hogy amíg ő a hazáért harcol (mennyi haza!), addig hitvese meghitt családi körben élheti a spártai feleség életét. Désirée legföljebb amiatt nyugtalankodott, hogy hős férjében esetleg kárt tesz az ellenség. Ezeket a félelmetes franciákat megvadítja a császárjuk, s van bennük valami érthetetlen svédgyűlölet. Itáliában Jenőt kényszerítették visszavonulásra az Adige mentén, az ibér félszigeten pedig Wellington közeledett fenyegető könyörtelenséggel a francia határhoz, elfoglalta San Sebastiant, s nyitva állt előtte az út – történelmi fintor! – Bayonne-ba. A másik francia hadsereg Suchet marsall vezérlete alatt volt kénytelen visszavonulni, nehogy az angolok és a spanyolok elvágják a hazavezető utat Katalónia és a Pireneusok között. Közben lázadás tört ki Franciaország „elidegeníthetetlen” megyéiben: Hollandiában. Hatalmas tömegek tüntettek az Orániai-ház

visszatéréséért. Nem Lajost követelték. Napóleon balsikerei gyújtó hatással voltak a népharagra, a megalázó, térdelő helyzetből felegyenesedtek a lábak, hogy acélos keménységgel és hazafiúi lelkesedéssel rúgjanak bele a haldokló oroszlánba. Legföljebb azt mérlegelték honfiúi felelősséggel, hogy mennyi élet van még ebben az elejtettnek látszó vadban. Napóleon fel tudta mérni a vereségek súlyát, de le-győzöttnek még most sem érezte magát. Annyira nem, hogy már újra tisztán látott a sakktábláján, legföljebb a történészek zavarodtak bele a bonyolult helyzetbe, ő egyre kevésbé. Ahogyan a csatatéren is tudta, hogy mikor és hol kell megrövidítenie az arcvonalat, úgy határozta el, hogy ezúttal a diplomáciai arcvonalon végez rövidítéseket. Elsősorban két régóta elintézetlen ügyet vélt fölöslegesnek: a spanyol, királyság és a pápaság kérdését. Mivel Józsefet kikergették Spanyolországból, szembe kellett néznie azzal a keserű igazsággal, hogy a „bayonne-i gaztett” nem sikerült. Az ügyet tehát valahogyan be kellett fejezni, hogy legalább a még Spanyolországban tartózkodó francia csapatok felszabaduljanak – bármennyire fájdalmas volt is ez a kifejezés Napoleon szempontjából –, a haza védelmére. A roppant vérözön és a még nagyobb politikai baklövések után azt tette, amit kezdetben lényegesen kedvezőbb körülmények között tehetett volna: visszaadta Spanyolországnak rajongásig szeretett királyát, VII. Ferdinándot, akinek szent nevében és védelmében tulajdonképpen felkelt a spanyol nép. A történelem, amelyből nem hiányoznak a szatirikus vonások, később azt bizonyította be, hogy Napoleon – bár nem szándékosan – Ferdinánd hazaküldésével tulajdonképpen bosszút állt az értetlen spanyol népen, amely elutasította a haladást jelentő polgári törvénykönyvet Józseffel együtt, s a szeretett Ferdinándért ontotta a saját és a franciák vérét. Elképzelhető, hogy mekkora örömujjongással fogadta mártír királyát, aki önhibáján kívül egy kissé elkésve tért vissza az érette harcoló és vérző spanyol nép körébe. Ezek a mámoros boldogságban úszó, büszke latinok kezdetben nem sejtették, hogy a volt asturiai herceg sokat emlegetett visszataszító tulajdonságai mégsem tekinthetők

rosszindulatú rágalmaknak. Ferdinánd ugyanis hazatérése után hamarosan szétkergette a Cortezt, alázatosan viselt fogsága után abszolút hatalomra vágyott, a legrosszabb indulatú, maradi felső rétegekre támaszkodott, s ami a legnagyobb felháborodást keltette még a hivők között is: visszaállította az inkvizíciót. Az ország a legsötétebb középkorba süllyedt vissza. A nép elkeseredése határtalan volt, később fel is lázadt egykor imádott uralkodója ellen, de ezt az érdekes hírt Napoleon már csak Szent Ilonán tudhatta meg, ha ugyan egyáltalán megtudta. Neki József királyságából éppen olyan kevés haszna volt, mint Ferdinánd hazaküldéséből. Mintha átok vakította volna meg, olyan szerencsétlenül alakult minden lépése a spanyol ügyben. Amikor József már régen Mortefontaine-ben élte világát, szerettei között, Napoleon számára semmi sem lehetett sürgősebb, mint az, hogy nélkülözhetetlen csapatait végre visszavonja Spanyolországból, ahol már évek óta szenvedtek egy olyan cél érdekében, amely még magát Napóleont is önbírálatra késztette. Egy áldásos, virágzó béke Napoléon császár és Ferdinánd király között kínos helyzetbe hozta volna Wellingtont, s holmi szárazra került csukaként, céltalanul fickándozhatott volná a Pireneusok tájékán. .Vagy megtámadta volna a franciák friss és lelkes szövetségeseit, a spanyolokat? Vagy kénytelen lett volna brit hadihajókon hazavitorlázni, újból végighallgatni az angol tengerészek ismert dalocskáit, amelyek még a flandriai visszavonulás alkalmával sem nyújtottak neki különösebb zenei élményt? Minderre sor kerülhetett volna, ha Wellington szavait idézve – „Boneyban kevesebb lett volna a büszkeség, és több a józan ész”. A császárt azonban megint cserbenhagyták tanácsadó démonai : Ferdinánd szabadon bocsátását feltételekhez kötötte. Mik voltak ezek a feltételek? Az ellenségeskedések azonnali megszüntetése, valamennyi idegen csapat, angol, portugál (') és francia (!!) katonaság kivonása az országból. Ez még rendben lett volna, hiszen Ferdinánd hazazsuppolásának valóban ez lett volna az értelme.

Meg is egyeztek a feltételekben a francia és a spanyol teljhatalmú megbízottak Valencay-ban (ahol Talleyrand szórakoztatta az „asturiai herceg”-et itallal, színielőadásokkal, nőkkel…), méghozzá már 1813. december 8-án vagy 9-én (egy országot egy megbízható időpontért a napóleoni hőskölteményben!), s aláírták a valencay-i szerződést. Ez valóban diplomáciai mesterfogás lett volna, ha Napoleon azonnal hazaküldi Ferdinándot. De Bayonne szelleme még mindig kísértett, s az önmaga eszén is túljáró Napoleon újabb megbocsáthatatlan baklövést követett el. Nem engedte haza Ferdinándot, bántóan éreztette az amúgy is megbántott spanyolokkal, hogy királyuk még mindig fogoly. Állítólag Talleyrand tanácsára, aki akkor már teljesen a császár bukására építette fel további pályafutását, azt követelte, hogy a szerződést előbb hagyja jóvá a madridi kormányzóság, a Cortez. Csak akkor hajlandó szabadon bocsátani a rabot. Ezzel körülbelül mindent elrontott, holott ha Ferdinándot azonnal hazaküldi, Wellington lába alól kihúzta volna a talajt, egyetlen diplomáciai csapással a tengerbe szorította volna. Ellenőrizhetetlen pletykák szerint Talleyrand titokban tájékoztatta a Cortezt a tárgyalások menetéről, sőt, ellátta fontos hírekkel magát Wellingtont is. Ez az utóbbi változat nem valószínű, mert „Atty” csak január 9-e vagy 10-e táján értesült az élete eddigi legnagyobb vállalkozását fenyegető veszélyről. Nyilván ez késztette őt egyik legkülönösebb kijelentésére: – Ha a spanyoloknak lett volna egy csöpp eszük, meg sem indították volna ezt a háborút! Most, hogy ez a háború már közel van a győzelmes befejezéshez, képesek lennének eldobni maguktól mindent, amiért harcoltak. Ez így volt, s csak Napoleon akadályozta meg a spanyolokat abban, hogy eldobják győzelmük „gyümölcsét”. Hogy miért harcoltak a spanyolok, és mit értek el a saját gyermeküket is megmérgező spanyol hősnők, az különben hamarosan kiderült. Wellingtont ugyan kevésbé érdekelte a spanyol inkvizíció

diadalmas feltámasztása, neki az ibér félsziget Napóleon-ellenes brit hídfőállás volt, amelyet egy általa megvetett latin csürhe népesített be. Hogy mi volt a véleménye Talleyrand-ról, ez nem ismeretes, de valószínű, hogy ez a véleménye nem tért el a világszerte elfogadott képtől, amely különben Benevento hercegét sohasem zavarta. Talleyrand már szerzett magának akkora világhírt az árulásban és a megvesztegethetőségben, hogy egyenesen hízelgő volt számára, ha megrágalmazták, ami nagyjából olyan tevékenység volt, mint vizet hordani az óceánba. Pontosan tudta, mint ahogyan a káprázatos emlékezőképességű Napóleonnak is tudnia kellett volna, hogy egy régebbi Cortez-határozat szerint Soanyolország semmiféle szerződést nem köthet Franciaországgal addig, amíg a király, VII. Ferdinánd, nem szabad, A spanyol kérdés tehát méltó befejezést nyert: csőddel kezdődött, csődben ért véget. Napóleon vakon rohant a vesztébe. Pedig már meg is szabta két marsallja mozdulatait. Soult-nak a szerződés jóváhagyása után északi irányban kellett kivonulnia az országból s a fő sereg maradványaihoz csatlakoznia, Souchet-nek pedig, pontosan meghatározott elterelő mozdulatok után, Katalóniábói kellett volna hazavonulnia, a császár közvetlen parancsnoksága alá. Mindezek a tervek füstbe mentek, sőt, további súlyos harcok következtek, mert a tárgyalások elhúzódtak, s Ferdinánd csak március közepén került haza, amikor a franciaországi hadjárat már vége felé járt, hiszen a szövetségesek akkor már Párizs felé tartottak. Pedig Napóleonnak még ebben a késői időszakban is volt orvossága a „spanyol fekély” ellen, de érthetetlen vaksággal úgy ragaszkodott Ferdinándhoz, mint valami értékes cseretárgyhoz, pedig csak súlyos kolonc volt. Mire Ferdinánd hazatérhetett, ez az esemény már a spanyolok belügye volt, s a nép kiábrándulása nem segített Napóleonon. Győzött a középkor, a maradiság, tulajdonképpen évszázadokra. József alatt kétségtelenül másképpen alakult volna Spanyolország története, Napóleon pedig drága árat fizetett azért a tanulságért, hogy az emberek idegenkednek a megalázó boldogságtól, s hogy a népbutítás nem lehet eléggé alacsony színvonalú, hiszen lám, egy

legsötétebb szellemi és erkölcsi színvonalon megfogalmazott „katekizmus” képes volt olyan csodákra, mint egy lángeszű hadvezér. Csekély elégtétel lehetett Napóleon számára a spanyol nép megdöbbenése, amikor a polgári törvénykönyvet újra az inkvizíció váltotta fel. Talán ebben a jelenségben van valami történelmi törvényszerűség: a felkelt spanyol nép ugyanazt kanta jutalmul, mint a Napoleon ellen hősiesen harcoló orosz nép. Újabb, még súlyosabb elnyomást. A spanyol kaland befejezéséhez tartozik még, hogy az elfoglalt Napóleon nem tartotta szükségesnek közölni Józseffel a spanyolországi királyváltozás körülményeit, s amikor emiatt a „száműzött spanyol király” méltatlankodott, sőt, újra szót ejtett elsőszülöttségéről (ez mindig vörös posztó volt Napoleon szemében), a császár megvetően legyintett: – Örökölhetted volna apánk szőlejét! Józsefnek azt a megjegyzését, hogy tudomása szerint le sem mondott a spanyol királyi trónról, válasz nélkül hagyta. Mintha ő maga is éreztetni akarta volna, hogy milyen komolytalanok az általa adományozott királyi méltóságok. Aztán még csodálkozott, hogy Lajos annak idején odavágta a királyi bohócjelmezt. Napóleonnak nem volt sok ideje bátyja folyamatos érzékenységével foglalkozni, a spanyol ügyön kívül ott volt egy másik kínos ügye: nézeteltérése a pápával. A megoldás itt is világos volt: haladéktalanul szabadon kellett volna engednie a pápát, nemcsak azért, hogy ezzel számos hivőt, köztük egyszerű franciákat is megnyugtasson, hanem azért is, mert fennállt a veszélye annak, hogy a szentatyát a szövetségesek szabadítják ki. Napoleon azonban tárgyalni akart, feltételei voltak, nehogy azt higgyék, hogy már a végét járja. Még 1813. december 13-án javasolta, hogy újítsák meg a tárgyalásokat, a pápa azonban kereken kijelentette, hogy csak az egyházi állam fővárosában, Rómában hajlandó tárgyalni, s nem francia területen mint fogoly. Az egymással szemben álló nagyhatalmak erkölcsi színvonalára mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy mialatt a pápa a prágai fegyverszüneti tárgyalások alatt

Ferenc császár támogatását kérte, Napóleon derék apósa Murat-nak nemcsak a nápolyi királyságot ígérte elpártolása jutalmául, hanem egy kis részt az egyházi állam területéből is. Ezt persze nem közölte a titokban hozzá forduló pápával őkatolikus felsége. Napóleon nyíltabban tárgyalt. Minden lelki hatalmat biztosított volna a pápának (császári fennhatóság alatt), de világi birtokait nem akarta visszaadni az egyháznak. Végül mégis kénytelen volt meghajolni a tények előtt, belátta, hogy helyzete nem alkalmas engesztelhetetlen álláspontra, Lipcse után voltak, és nem Wagram után. Tehát szabadon engedte a pápát Hogy mikor? Három időpont közül választhatunk: január 22, 25 vagy március 10. Ez sem volt zavartalan esemény. Napóleon – ezernyi gondja közepette is – újra és újra kísérletezett, s ennek következtében a pápa útja Fontainebleau-tól Rómáig hosszabb ideig tartott, mint később Napóleoné Plymouthtól Szent Ilonáig. Napoleon minduntalan megállíttatta a pápát, különféle javaslatokat tett neki, szeretett volna megegyezni vele, persze, a maga szája íze szerint. Ez a tevékenysége is azt bizonyítja, hogy nem vágyott a tragikus hős szerepére, kicsinyes alkudozásokat folytatott Piusszal még akkor is, amikor már francia területen folyt a háború. Hihetetlen, hogy milyen lehetőségeket hagyott kihasználatlanul! A nemzetközi politika száznyolcvan fokos változásainak és a vakhit erejének ismeretében még egy anglikánellenes frontot is létrehozhatott volna, ha idejében hazaküldi katolikus testvérét Madridba, s a szent háborút talán a pápa is rokonszenvvel kísérte volna – Rómából! De Napóleon nem engedte őt tovább Tarasconból, újabb javaslatokkal újabb alkudozásokat remélve, így alakult ki aztán az a világtörténelmi furcsaság, hogy a torlódó események következtében Napoleon korábban érkezett meg Elba szigetére, mint a pápa Rómába. A szentatyát végül magyar huszárok, a Radetzky-ezred lovasai kísérték az örök városba, s a pápa hálából gyönyörű zászlót ajándékozott az ezrednek. Abban a különös ellentétben, amely a pápa és Napoleon között fennállt, az volt a legkülönösebb vonás, hogy a pápa szerette Napóleont, s ennek később, nehéz időkben is

tanúbizonyságát adta. Személyesen cáfolta meg például Chateaubriand ostoba rágalmait. A tehetséges szélkakas ugyanis azt állította, hogy Napoleon megütötte a pápát, és a haját cibálta. Erről Pius így nyilatkozott: – Nem, ilyesmire nem ragadtatta magát! Isten a tanúm, hogy hazugság nélkül cáfolhatom ezt a vádat. A cáfolat hangja mindenesetre arra mutat, hogy heves viták zajlottak le a két hatalmasság között, de Napóleont tettlegességgel vádolni – ez inkább Chateaubriand ellenséges érzületeit bizonyítja, mint a császár fékezhetetlen indulatait. Napóleon nem ütötte meg sem Bruix-t, sem Talleyrand-t, sőt, még Winzingerodét sem – ugyan miért bántotta volna az öreg papot, akit még tisztelt is állhatatossága miatt? A teljesség kedvéért legföljebb annyit említhetünk meg, hogy a császár egy alkalommal majdnem megütötte Talleyrand-t, méghozzá nem is akkor, amikor mindennek lehordta, mocsoknak, árulónak, selyemharisnyás trágyának stb., hanem 1814. január 16-án, miniszterei jelenlétében. Az előzmények előtt értetlenül állnak Napoleon lelkének legavatottabb ismerői is, bár az is lehetséges, hogy semmiféle rejtély nem sötétlett Napoleon következetlen magatartása mögött, csak kapkodás, szeszély. Az előzmény: 1813. november 10-én SaintCloud-ban a császár egy kihallgatás alkalmával így förmedt Talleyrand-ra: – Mit keres itt? Vigyázzon! Semmit sem nyerhet vele, ha ellenem áskálódik! Kijelentem önnek, hogy ha életveszélyesen megbetegednék, ön előttem halna meg! Mit jelentett ez? Ha Napóleon tudta volna, hogy Talleyrand már nyakig elmerült az árulásban, valószínűleg felköttette volna, s ez a kivégzés korántsem váltott volna ki Európa-szerte olyan erkölcsi hatást, mint az Enghien-eset. Napoleon legföljebb sejthetett valamit, s feldúlt lelkiállapotában halállal fenyegette meg hercegét. Azt az embert, akit az év vége felé, tehát rövid idő múlva felkért arra, hogy vállalja el a külügyminiszteri tárcát. És mindezek után

Napoleon lenyelte azt a sértést is, hogy Talleyrand udvariasan kitért a császári kérés elől, vagyis visszautasította a megtisztelő, s még inkább meglepő megbízatást. De ezzel még mindig nincs vége az előzményeknek. A már említett napon, 1814. január 16-án Napoleon arra kérte fel Talleyrand-t, hogy képviselje Franciaországot, vagyis Napóleont a chatilloni béketárgyalásokon, amikor különben Caulaincourt volt a külügyminiszter. Talleyrandnak volt bátorsága erre a felkérésre is nemet mondani, mire Napóleon olyan dühbe gurult, hogy pofon akarta vágni a herceget (egyes visszaemlékezések szerint ököllel akart az arcába sújtani), Talleyrand azonban, egy hivatásos ökölvívó ügyességével, elhajolt az ütés elől, s a császár tenyere (vagy ökle?) elsuhant a levegőben a herceg feje fölött. Épületes jelenet volt, igazi napóleoni folytatással: Talleyrand-nak semmi baja sem történt, a pofont éppen úgy elkerülte, mint a már régen megérdemelt kötelet. A nagy hadvezér nem mindig volt jó verekedő. Gyerekkorában verekedett utoljára. Körülbelül ilyen feladat előtt állt most is, amikor a két kínos ügy rendkívül ügyetlen elintézése közben már „csak” Franciaország védelme volt hátra, esetleg a birodalom visszahódítása. Mert hogy titokban erre is gondolt, azt nem egy megnyilvánulása bizonyítja, bár maradtak fenn szerény, sőt, önbíráló megjegyzései is. Ezért nehéz úgynevezett egységes Napoleon-képet megrajzolni, mert versenyt változott a körülményekkel. Bizonyosra vehető, hogy ez a telhetetlen nagyúr lelke mélyén semmit sem adott fel, hitt a csodákban, a megtörténtekben éppen úgy, mint a lehetségesekben. Különben sem volt az arany középút embere. „Én mindent akarok vagy semmit!” Most mintha a második lehetőség réme fenyegette volna, de a megvalósulásig még sok vérnek kellett elfolynia. Amiben Napoleon elsősorban bízott, az a szövetségesek táborában uralkodó egyenetlenség volt. Hiszen még abban sem tudtak megegyezni a lipcsei győztesek, hogy nekimenjenek-e Franciaországnak vagy ne. És ha igen – mikor? Napoleon persze túlságosan derülátó volt, amikor azt hitte, hogy tavaszig nem

lesznek ellenségeskedések, lesz tehát ideje új hadsereget felállítani. Olaszországban ott van két hű családtagja: Murat és Jenő, s egykettőre újra Bécset fenyegethetik. Az osztrákok, akiken Ferencet és elsősorban Metternichet kell érteni, valóban nem akarták Napoleon teljes bukását. Természetesen politikai okok fékezték vérszomjukat. Ferencet kevésbé érdekelte leánya és unokája, annál inkább az a lehetőség, hogy Franciaország letiprása túlságosan megnövelné Poroszország és Oroszország hatalmát, de semmi esetre sem gyarapítaná a Habsburg-birodalmat. Haboztak az angolok is. Nekik nem a kontinentális zárlat, hanem a kontinentális egyensúly volt a politikai rögeszméjük, és semmi esetre sem akartak a napóleoni birodalom összeomlása után csöbörből vödörbe jutni, vagyis újabb szárazföldi túlsúly kialakításához hozzájárulni. Ezért egyelőre egyetértettek az osztrákokkal, akik azt javasolták, hogy szavatolják Franciaország „természetes határait”, a Rajna, az Alpok és a Pireneusok által határolt területet, vagyis azt, amelyet Napoleon a lu-neville-i békében elért, Marengo és Hohenlinden után. Hogy Napoleon kelle a francia népnek, azt tekintsék francia belügynek, vagyis semmiféle uralkodót nem kényszerítenének rá a franciákra, sem XVIII. Lajost, sem Bernadotte-ot. Az angolok, váratlan engedékenységgel és vitatható őszinteséggel, még azt is felajánlották, hogy a béke érdekében visszaadják a legtöbb francia gyarmatot. Az osztrákok természetesen ragaszkodtak itáliai birtokaik visszaszolgáltatásához, az angolok pedig leszögezték, hogy Antwerpent és a Scheidet Franciaország „természetes határain” kívül levő területeknek tekintik. Amellett biztosítékokat kívántak arra vonatkozólag, hogy Napoleon a jövőben „jól viseli magát”. Bernadotte is kifejtette a maga véleményét. Ő személyes okokból ellenezte a kegyelemdöfést, mert abban reménykedett, hogy esetleg meghívják á francia trónra, ha nem teszi gyűlöletessé magát túlságosan sok francia vér ontásával. A cár viszont ragaszkodott „ahhoz, hogy bosszút álljanak Moszkváért, és vonuljanak be

Párizsba, hiszen katonái eddig csak német szabadságharcot vívtak, amelytől a néhai Kutuzov herceg is idegenkedett, ugyan miért ne kapjon egy kis elégtételt, legalább külföldön, a sokat szenvedett orosz nép. A porosz király ingadozott, mint mindig, a vérszomjas Blücher viszont azonnali hadműveleteket követelt „a korzikai szörnyeteg” végleges eltaposására. Blücher, ellentétben Kutuzovval, úgy vélte, hogy nem elég az ellenséget tisztelni, gyűlölni is kell. Mint látható, az összhang körül sok volt a kívánnivaló, s a szövetségesek lendületét az is fékezte, hogy bizonytalanok voltak a francia nép viselkedése felől. Egyesek szerint a franciák bizonyára tárt karokkal fogadják majd a felszabadítókat, akik megoldják a napóleoni bilincseket, és újra törvényes királyt adnak a korzikai igában görnyedő népnek. Lám, a bajorok és a szászok is bebizonyították, hogy a szabadság utáai vágyat csak ideig-óráig lehet elnyomni, aztán kitör, mint a vulkán. Mások viszont nem felejtették el, hogy rosszul felfegyverzett hordáival a forradalmi Franciaország hogyan bánt el az első koalícióval (Valmy stb.), s mégiscsak ennek a népnek asszonyai kézimunkáztak, miközben XVI. Lajos feje a fűrészporos kosárba hullott: Ezeken az elvi kérdéseken kívül sok személyi ellentét is gyengítette a szövetségesek egységét. Metternich féltékeny volt Steinre, akit a cár helyette fogadott a kegyeibe. Metternich, tőle szokatlan őszinteséggel és nyíltsággal, egyszerűén ostobaságnak nevezte Bernadotte francia királyságát. Micsoda agyrém! Amikor egy császárt majmoló kurtanemes ellen küzdenek az isteni legitimitás nevében, akkor egy volt forradalmi altiszt fejére akarnak koronát tenni? Hogy Pontecorvo hercege is lett? Ugyan kérem, nevetséges! Kitől kapta ezt a címet? Talán komolyan lehet venni azt a hercegi címet, amelyet az egyik jakobinus ad a másiknak? Svéd trónörökösségét is a bitorlónak köszönheti! Há már mindenáron egy méltatlan személyt akarnak Franciaország trónján látni, akkor inkább maradjon Napoleon, aki legalább hadnagyként kezdte pályafutását.

Ezek az ellentétek alaposan meggyengítették Sándor és Ferenc barátságát is, s a cár már árulónak is nevezte Metternichet, holmi Napoleon-bérencnek. Ezt a sértést Ferenc is magára vehette, hiszen ő odaadta a leányát a szörnyetegnek, nem úgy, mint a büszke cári udvar, hála Anna Fjodorovna következetes magatartásának. Igen, de ki ölelkezett a korzikaival a tilsiti tutajon? – kérdezhette volna Ferenc. De nem kérdezte, s azt sem firtatta, hogy Erfurtban a cár hogyan fogalmazta meg az istenek ajándékát. November elején ilyen hangulatban ültek össze a szövetséges vezetők Frankfurt-amMainban, hogy valamiféle közös álláspontot alakítsanak ki. Szó vagy vér? Tárgyalóasztal vagy csatatér? Mindjárt kezdetben elhatározták, hogy fegyveres erővel döntik meg Napoleon hatalmát. Ezért tárgyalásokat ajánlottak Napóleonnak, a békés megoldás érdekében. Egy kissé különös módon léptek érintkezésbe a császárral, akivel hadban álltak, s még fegyverszünet sem szentesítette a téli szünetet. Afféle Meerveldt-megoldást választottak. Napoleon weimari követét, Saint-Aignan bárót a háború során fogságba ejtették (diplomáciai sértetlenség, hm?), majd az illetőt, aki különben Caulaincourt sógora volt, elküldték Napóleonhoz a szövetségesek békeajánlatával, vagyis a „természetes határok” felajánlásával. A báró november 14-én érkezett Párizsba, s másnap már fogadta őt a császár. Ezzel létrejött egy szerény kapcsolat a szemben álló hadviselő felek között, s hamarosan kiderült, hogy ami az őszinteség hiányát illeti, nemes versenyre kelhettek egymással. A „természetes határok” eszméjétől idegenkedőket Metternich azzal szerelte le, hogy Napóleon úgysem fogadja el ezt az ajánlatot, amely bezárná őt a francia határok közé, s ha esetleg mégis elfogadná, még mindig van idő új javaslatok kidolgozására, egészen addig, amíg végre Napoleon az asztalra csap, s ezzel ország-világ előtt ő lesz a békebontó. Ezzel alaposan feladták a leckét Napóleonnak, s vártak, mi lesz a visszhang. Napoleon persze nem hitt az ajánlat őszinteségében, s joggal gyanakodott, hogy a szövetségesek éppen úgy időt akarnak

nyerni, mint ő. És mivel elsősorban gazdasági és sorozási feladatokkal foglalkozott (pompás kifogás!), jó két hétig várt a válasszal. És akkor elfogadta a szövetségesek ajánlatát, csak éppen nem hozta nyilvánosságra, pedig talán helyes lett volna, ha közhírré teszi a tárgyalások eredményét, mert ilyen módon a béke emberének mutatkozhatott volna. A közvélemény békét akart, s nem újabb hadi babérokat, esetleg francia területen. Talán szégyellte a császár világraszóló tervei csődjének nyilvános bevallását? Közben még azt is megtette, hogy a „háborúpárti” hírében álló Marét külügyminisztert lemondatta, s miután a már ismertetett körülmények között Talleyrand nem érezte időszerűnek a maga számára ezt a tisztséget, Caulaincourt-t bízta meg a külügyminiszteri teendőkkel, elsősorban a cár kedvéért. Mennyire megbízott még Vicenza hercegében! Őt küldte el Frankfurtba azzal a válasszal, hogy elfogadja a Saint-Aignan által küldött javaslatokat, vagyis a „természetes határok”-at. Hogy Napóleon joggal gyanakodott ellenfelei őszinteségében, arra nézve elegendő bizonyíték volt számára a szövetségeseknek az a kikötése, hogy a tárgyalások alatt természetesen ne szüneteljenek a harcok, vagyis zavartalanul tovább folyjon a vér a csatátereken. Ami azt jelentette, hogy Blücherék, mindenféle diplomáciai csevegéstől függetlenül, be óhajtanak törni a „természetes határok” mögé. Igaz, hogy jól ismerték Napóleon tevékenységét is s azt, hogy a szenátus már engedelmesen megszavazta újabb évjáratok behívását. Hát így folytak a béketárgyalások, szárazon tartott puskaporral, csőre töltött ágyúkkal. Ha a szövetségeseket meglepte is Napoleon beleegyező üzenete, volt még diplomáciai fegyver bőségesen a tarsolyukban. Kiáltványt intéztek a franciákhoz, s ebben megnyugtatták őket, hogy a szövetségesek olyan területi terjeszkedést biztosítanak nekik, amelyek ismeretlenek voltak királyaik alatt. A császárról ebben a vonatkozásban nem esett szó … Természetesen azt is közölték a francia néppel, hogy ellenük nincs semmi kifogásuk, csak azzal a

fölösleges hatalmaskodással és zsarnoksággal állnak szemben, amelyet Napóleon messze a francia határokon kívül gyakorolt, Európa és Franciaország szerencsétlenségére. Ebben a kiáltványban, amelyet 20 000 példányban terjesztettek francia földön, már szó sem volt a „természetes határok”-ról. Közben ugyanis – amint Metternich mondotta volt – a szövetségesek némi megszorításokat eszközöltek a feltételeken, a császár kissé kései beleegyezése után. Közölték Caulaincourt-ral, hogy sajnálatukra a helyzet megváltozott, most már csak az 1792-es határokról lehet szó. Napóleon hibájából a közvélemény nem értesülhetett a szövetségesek kétszínűségéről, mert nem került nyilvánosságra a „természetes határok” felajánlása. Pedig ez a tág fogalom semmire sem kötelezte volna őt a jövőben, hiszen felfogás dolga, hogy valaki mit tart természetesnek, ebben az esetben például a Rajnát-e vagy a Visztulát. Úgy látszik, Napoleon attól félt, hogy egész Franciaországot elfogja a békevágyra alapozott lelkesedés a természetes határok iránt. Hogyan is mondta minisztereinek az első tanácskozáson, amelyet Párizsba történt visszaérkezése után tartott? – Az urak túlságosan sokat beszélnek a békéről! Hát mindenáron hanyatt-homlok akarnak lezuhanni arról a magaslatról, amelyre sikerült Franciaországot felemelnem? Újra egyszerű kis monarchiává akarnak visszasüllyedni, ahelyett hogy büszke birodalom lennénk? Márpedig ez a sors vár ránk Hollandia elvesztése után! Szükségünk van a folyók torkolataira és az északi gátra! Inkább magam töröm át a gátat, mielőtt átengedném másnak! Amikor pedig vereségeit elsősorban álnok szövetségeseinek, a szászoknak és a bajoroknak az árulásával magyarázta, dühösen így kiáltott: – München égni fog! Hogyan képzelte ezt el, nem tudni, de ez a néhány szó is elárulta, hogy németországi terveit sem adta fel, mialatt Blücherék már

kezdtek átszivárogni a Rajnán, s ha még ülésezett volna a forradalmi konvent, bizonyára kimondta volna, hogy: „veszélyben a haza!” A törvényhozó testület, a konventnek ez a felismerhetetlen utóda tett is erre célzást. Előzőleg a sokkal engedékenyebb és alázatosabb szenátus mindent megszavazott, sorozást, nemzetőrséget, adófelemelést, s buzgón bólogattak a vörös tógás szenátorok, amikor trónbeszédében törhetetlen békevágyát hangoztatta Napóleon, kifejezte fájdalmát, hogy „ettől a lovagias néptől” újabb áldozatokat kell kérnie, de csak erős nemzetek tárgyalhatnak sikerrel. Figyelmeztette a szenátorokat arra is, hogy gondoljanak az utókor ítéletére, ne mondhassák a jövő nemzedékei, hogy feláldozták az ország érdekeit, s olyan feltételeket fogadtak el, amelyeket Anglia négyszáz éven át hiába próbált ráerőszakolni a büszke francia népre. A törvényhozó testület, vagyis a képviselőház valamivel gerincesebb volt. Persze, a képviselők sem Austerlitz; után emelték fel fejüket, hanem Lipcse után. Most egyik szónok a másik után hozta szóba a franciák szabadságjogait. Lainé, Bordeaux küldötte, azt hangoztatta előadói beszédében, hogy az ellenállás megszavazásra váró eszközei csak akkor jogosak, ha a kormány valóban a béke dicsőségére vágyik, és a hadsereg csak a haza védelmében ontja vérét. Majd egyenesen és szokatlan élességgel felhívta a császár figyelmét arra, hogy „gondoskodjék a szabadságjogokat biztosító törvények teljes és állandó végrehajtásáról, a nemzet pedig csorbítatlanul gyakorolhassa politikai jogait”. A határozatot 223 szavazattal 31 ellenében dübörgő lelkesedéssel fogadták el, s bár a miniszterek igyekeztek a határozat szókimondó szövegén enyhíteni, Napoleon magánkívül volt a felháborodástól. Villámgyorsan intézkedett ezen a politikai csatatérén. Megtiltotta a határozat kinyomtatását, és azonnali hatállyal feloszlatta a törvényhozó testületet. Ő azonban nem kergette szét olyan szűkszavúan képviselőit, mint Cromwell tette a „hosszú parlament” feloszlatásakor („Isten nevében, menjetek!”), hanem az újévi fogadás alkalmával alaposan leteremtette őket, azzal vádolta a feloszlatott tanács meghívott tagjait, hogy meg

akarják őt becsteleníteni, nagyobb kárt okoztak neki, mint ha tíz csatát vesztett volna, szinte behívják az ellenséget, ahelyett hogy a haza védelmére gondolnának, eljárásuk közönséges árulás, ezért rendőri felügyelet alá kerülnek. Szaggatott beszédében már valóban volt valami tragikus vonás, pedig a franciaországi hadjárat még nem kezdődött el: – Mi a trón? Bársonnyal bevont fadarab! Semmi más! Nem önök a nép igazi képviselői! Az én vagyok! Én vagyok az állam! Ha Franciaország más alkotmányt akar, nézzen új uralkodó után! Azt hiszik, hogy a gőg beszél belőlem? Nem! A bátorság! Franciaország nekem köszönheti nagyságát! Mi kell most? Nem gyűlés, nem szónokok, hanem hadvezér! Van ilyen az urak között?! Most a császárt is elnyomta benne a tábornok. Aztán szinte gyerekes szemrehányással végezte beszédét: – Önökre angolbarátok hatottak! Előadójuk, Lainé, rossz ember! A Bourbonokkal levelez! Az elhangzottak ellenére, senkinek sem történt semmi baja sem, mindössze annyi, hogy a képviselőket hazaküldték választókerületükbe, ahol alkalmuk volt valóban előkészíteni a talajt a Bourbonok érdekében, akiktől a francia nép nemdebár joggal várhatja szabadságjogai érvényesítését, miként a múltban is. Lainé Bordeaux-ban folytatta azt a tevékenységet, amelynek megemlítését a császár leleplezésnek szánta, Akkor már sokan, különösen a jól értesült és messze látó hivatásos politikusok közül, komolyan számoltak rendszerváltozással, s igyekeztek érdemeket szerezni megmaradásuk, esetleg előrejutásuk érdekében, hiszen a sokáig némán tűrt elnyomásért talán valami kárpótlás is jár. Közben lassan, de szünet nélkül folytak a hadműveletek, s párhuzamosan a tárgyalások is. Napóleonnak tulajdonképpen vajmi csekély oka volt felháborodni ezen, hiszen ugyanezt tette ő is Luneville vagy Jéna után, s az újabb győzelmek után kibővíthette követeléseit. Az viszont elképzelhető, hogy mit érzett Napóleon

akkor, amikor megtudta, hogy az első ellenséges hadvezér, aki francia területre lépett (december 22-én átlépte a Rajnát, és ostrom alá vette Hunigent), nem volt más, mint Wrede bajor tábornok, aki a lipcsei csatából hazatérő Napoleon elé „szemtelenkedett”, hogy elvágja a franciák útját a Rajnától, s akit Hanaunál Napoleon alaposan elvert. A szövetségeseknek ezt a lépését Napoleon jelképesnek is felfoghatta: kezdődik újra minden! Akit már egyszer megvert, újra meg kell vernie – ha tudja. Senkit sem vert meg véglegesen. És most végre együtt volt minden ellensége, egymásra gyanakodva, egymást gyűlölve, s az esedékes zsákmány fölött máris veszekedve, alkudozva ugyan, de egyben egységesek voltak: Napóleont le kell győzni! Valóságos körvadászatot rendeztek a nemrég még mindenható császár ellen, hogy végleg lefogják nedvesre csókolt kezét. Északon Bülow, Bernadotte, Graham, Winzingerode és Bennigsen, keleten Blücher és Schwarzenberg, délen pedig – hála Napoleon katasztrófapolitikájának (vagy Talleyrand árulásai egyikének?) – Wellington. Napoleon már lemondott Spanyolországról, de legjobb csapatai még mindig azon a tájon harcoltak, s már nem is az ibér félszigeten, hanem DélFranciaországban, ahol a nagy Soult még tapasztalatokat sem szerzett, mert változatlanul nem tudta megfejteni a rejtélyt, hogy milyen módon tudta például még a nyár folyamán Wellington 18 000 főnyi, eléggé vegyes (brit, portugál, spanyol) serege legyőzni a 33 000 főnyi francia haderőt, a dicső napóleoni ármádia harcedzett veteránjait, élükön az austerlitzi csata villámtábornagyával. Pedig egyszerű volt, mint a kétszer kettő – vonalcsatározás oszlopok ellen. Nagy erő a megszokás! Valószínű, hogy nem jutott Soult fülébe Wellington gúnyos jellemzése: – Soult kiváló tábornok, egészen addig, amíg ki nem ér a harctérre, ahol nem tudja, mit kezdjen a csapataival! Így tréfálkoztak a tulajdonképpen vidám alaptermészetű hadvezérek, különösen amikor jóleső érzéssel állapították meg, hogy ellenfelük sokkal több halottat veszített, mint ők. Ez az arány

november 10-én, a Nive folyó mentén lezajlott csatában is Wellingtonnak kedvezett. Joggal lehetett jókedvű, mert a csatában Soult 59 ágyút és 4-5000 embert vesztett (ki törődik a pontos számadatokkal?), ő pedig még ezret sem, ami úgyszólván csak azért érdemes szóra, mert megmutatja, hogy melyik félnek volt oka önfeledt kacajra. Ez a csata Napóleon szempontjából már teljesen fölösleges volt, hiszen november 2-án lépett francia földre, a lipcsei vereség és a hanaui győzelem után, s akár útközben is elintézhette volna a spanyol kérdést, amelyen – ő tudta a legjobban – már nem sok elintéznivaló volt, mindössze egy olyan lépést kellett volna megtennie, amely már öt évvel korábban volt időszerű. És hogy most, öt esztendő késedelme után újabb hónapokig késett a pont a mondat végén, az a Nive-nél is újabb ezrek életébe került. Nem is beszélve arról, hogy Wellington már francia földön harcolt seregeivel. Igaz, csak a határsávban, de – ki mert volna erre gondolni akkor, amikor a császár személyesen kergette ki az angolokat az ibér félszigetről, s annyira megvetette a brit „söpredék”-et, hogy – vesztére – a kegyelemdöfést már másra bízta, mert neki sürgősen meg kellett büntetnie Talleyrand-t és Ausztriát? A nive-i csata után Wellington már Saint-Palais-ban rendezte be főhadiszállását, és – megállt. Ennek többféle oka lehetett, s valószínű, hogy ezek között a legfontosabb az eső volt. November ßď-én elkezdett ömleni az eső, és szünet nélkül szakadt hetekig. Még 19-én is arról panaszkodott bátyjának Wellington, hogy az eső egyszerűen nem akar elállni, szinte angliai az éghajlat, de hadviselésre alkalmatlan. Kedélyes, eseménytelen napok következtek. Csapatait elszállásoltatta, ő pedig a helyi lakosokkal, többek között a plébánossal tárgyalt francia belpolitikai kérdésekről. De akadtak „előkelőbb” francia vendégei is „Atty”-nak. Királypárti kivándoroltak, a Bourbon-ház kevésbé jelentékeny tagjai. Ott sündörögtek a brit lord körül, és nem győzték hangsúlyozni, hogy egész Franciaország kész egy emberként

felkelni a bitorló ellen, a törvényes király, XVIII. Lajos isteni jogainak érvényesítése érdekében. Lipcse, Vittoria, Nive – a francia szabadságharc dicsőséges állomásai! Wellington éreztette előkelő látogatóival, hogy az elmúlt hat esztendő alatt sem hiányoztak neki (egyedül az orániai herceg látogatta meg néha), s ami a francia nép olthatatlan királypárti lelkesedését illeti, ezt ő is tapasztalta minden újonnan megszállt területen, de a különböző beszélgetésekből csak annyit szűrt le, hogy Franciaország valóban belefáradt a háborúzásokba, elsősorban a vereségekbe, s békét szeretne. Hogy milyen uralkodó kezében lengjen az olajág, ez eléggé másodrendű kérdésnek látszott. Annál fontosabb volt Wellington számára – s erre a londoni kormánykörök is nyomatékosan felhívták a figyelmét –, hogy vigyázni kell a francia népre, a közhangulatra, ha valóban különbséget akarnak tenni a békeszerető nép és vérszomjas uralkodója között. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint azt „Atty” sejtette. Tőle távol állt minden bosszúérzés, ő hideg fejjel, hivatásszerűen háborúzott, parancsot teljesített, foglalkozását űzte. Hiányzott belőle Nelson vad gyűlölete, s még inkább a portugálok és a spanyolok bosszúszomja. Az első aggasztó jel számára francia földön az volt, amikor az egyik portugál katona meggyilkolt egy egész francia családot, azzal az indokolással, hogy a franciák az ő családját irtották ki. Majd amikor a spanyolok kezdtek rabolni, gyilkolni, gyújtogatni, komoly figyelmet kellett szentelnie a fékezhetetlen szenvedélyeknek. Az igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a mennybemenetelt biztosító gyilkosságokon kívül azért követtek el rablásokat a spanyolok, mert a hadsereg ellátása ekkor gyalázatosan rossz volt. Wellington maga is pénzhamisításra fanyalodott, vitéz söpredékének pénzhamisítói az ő parancsára gyártottak angol és spanyol érmékből francia ötfrankosokat. Ez is megengedett háborús fogás volt, Napoleon is nyomatott rubeleket. A gyilkosságok és megerőszakolások (pedig az utóbbiért a katekizmus sem ígért üdvözülést) azonban politikai veszéllyel

fenyegettek, s mivel Wellington képtelen volt megfékezni a földi és mennyei boldogság után sóvárgó latinokat, gyors elhatározással hazaküldte az egész spanyol hadsereget. Saját hadserege már amúgy is francia földön tartózkodott, utánpótlása a tengertől függött, sürgős dolga egyelőre nem volt, annál jobban kellett ügyelnie arra, hogy a lakossággal jó kapcsolatot építsen ki, mert a franciák spanyolországi tapasztalatain okulva határozta el, hogy nem teszi ki katonáit kínos népi hőstetteknek. Igyekezett kipuhatolni a lakosság hangulatát, de ebből semmi okos dolog nem jött ki. Azt tapasztalta, hogy kevesen politizálnak, szeretnének már békét, Napóleonról nem beszélnek, a régi királyi családra éppen úgy fütyülnek, mint a Római Királyra vagy Mária Lujzára, s kifejezetten köztársasági érzelmekre sem bukkant. Kezdett kiábrándulni a „közvélemény” fogalmából, majd megjegyezte, hogy talán Buddha lenne a legmegfelelőbb uralkodó Franciaország számára. Mások, hasonló derűvel, azt fejtegették a főparancsnok környezetében, hogy Franciaországból ki kellene szakítani Gascogne-t, amely valaha az angol Angevine-királyok tulajdona volt. Ez sem volt kevésbé képtelen javaslat, mint a cár vesszőparipája, hogy Bernadotte legyen Napoleon utóda. Az az esemény viszont, hogy Wellington hazazavarta az egész spanyol hadsereget, ékesen bizonyította, hogy milyen ügyetlen külpolitikát folytatott Napóleon ezekben a sorsdöntő hetekben. Ferdinánd gyors hazaküldésével alkalma lett volna kihasználni a büszke spanyolok sértődöttségét, hiszen most Wellington sértette meg őket nemzeti öntudatukban azzal, hogy kiebrudalta őket seregéből, pedig végre francia földön állhattak volna bosszút Saragossáért s még menynyi mindenért! December első felében az angolok és a megtűrt portugálok Bayonne körül táboroztak, de magát a várost nem foglalták el, ami Wellington történelmi érzékének teljes hiányára vall. Téli szünetet tartott. Annál tüzesebb volt a hangulat az uralkodóktól terhes szövetséges táborban. Ferenc rögtönítélő törvényszék elé akarta állítani Radetzkyt, aki azonnal támadni akart. Gondot okozott Svájc

semlegessége is. Főként a cár védte a kis ország semlegességét, de a két másik uralkodó hamar talált indokot arra, hogy ilyen csekélységekkel ne törődjenek, mint ahogyan Napóleont sem érdekelte Ulm előtt a svájci semlegesség. Az idő sürgetett, Hollandia már november végén visszahívta az orániai herceget. Valami ok persze kellett a semlegesség felrúgására, elvégre a törvénytelenség barbár dolog, hát azt találták ki, hogy Svájcból tömegesen tódulnak az újoncok Franciaországba. Ez hazugság volt, mert Franciaországból sem nagyon tódultak. Aztán azt találták ki, hogy a svájciak a francia fogságból megszökött osztrák, porosz és orosz tiszteket elfogják, és kiszolgáltatják a franciáknak. Ebből sem volt egy szó sem igaz, de erre a hazugságra támaszkodva követelték a támadni akarók, hogy ne tartsák tiszteletben az ilyen hitszegő, Napoleon-bérenc ország semlegességét. Át is vonultak rajta, megszállták az utánpótlási vonalakat, vagyis az országot, s így újabb támaszponthoz jutottak a remélt kegyelemdöfés előtt. Ez december 21 és 28 között történt. Napoleon még mindig csak tavaszra várta a komoly hadműveletek megindulását, számítva ellenségei lassúságára. Súlyos emberhiánnyal küzdött a minden oldalról félelmetesen közeledő ellenséges tömegekkel szemben. Január 3án általános népfölkelésre adott ki rendeletet, de úgyszólván minden eredmény nélkül. Ilyen népmozgalomhoz nem volt elég a császári tekintély, forradalmi tűzre is szükség lett volna, s meglett volna ez is, ha Napoleon igénybe veszi azoknak a szélsőséges jakobinus elemeknek a szolgálatait, akik felajánlkoztak neki. De a császár elhárította magától ezeket az ajánlkozásokat, s ha hinni lehet Bourrienne-nek (nehéz …), azt mondta, hogy ha el kell buknia, nem adhatja vissza Franciaországot a forradalmároknak, akiktől megmentette. Sokkal valószínűbb, hogy idegenkedett a barikád jelmeztől, a forradalmiság végső mentsvárától, kisült volna a szeme koronás testvérei előtt, akik joggal dörzsölhették volna a kezüket, hogy íme, a sarokba szorított korzikai senkiháziból mégiscsak kibújt a jakobinus. És különben is, a pápai áldástól ragyogó koronán a vörös sipka éppen olyan nevetségesen állt volna,

mint néhai XVI. Lajos fején. Annak idején a Tuileriák kertjében meg is fogalmazta elítélő véleményét a botcsinálta „sans-culotte” királyról. Érthető, hogy szorult helyzetében sem óhajtotta megostromolni a Bastille-t. Ilyen felemás helyzetbe jutott a válságos időszakban, de nemcsak elvi szempontból. A 936 000 behívottból alig 120000-en jelentkeztek a zászlók alá. A fiatalok százezrei inkább elbújtak erdőkben, hegyekben, barlangokban, csak hogy ne kelljen bevonulniuk. Ha Napóleonnak szüksége volt tapasztalatokra emberismerete kibővítéséhez, most leszűrhette magának azt a tanulságot, hogy sikerek idején követték őt akár a világ végére is, de válság esetében még akkor is kihúzzák magukat a szent kötelesség alól, ha veszélyben van a haza. Aki a saját személyét érzi veszélyben, az vonakodik nagyobb távlatokban gondolkozni. Hercegei ingadoztak, de váratlan segítséget talált a császár Carnot polgártársban, a nagy hadseregszervezőben, a megrögzött republikánusban, aki a veszélyben felajánlotta szolgálatait Napoleon polgártársnak, de Nagy Hadsereget ő sem tudott szervezni. Ehhez egy Danton mennydörgésére lett volna szükség. Napoleon méltányolta a nagy forradalmár segítségét, és kinevezte őt Antwerpen kormányzójának, emlékezve arra, hogy a konventben Carnot javasolta Belgium elfoglalását. De úgy látszott, mindennel elkéstek. Pénz sem volt elég. Napóleon igénybe vette saját magánvagyonát, s jócskán belenyúlt takarékos édesanyja bugyellárisába is. Ilyen szorult helyzetben Napóleon legföljebb ifjúkorában volt, amikor néha nem tudta, hogy lesz-e alkalma valahol megebédelni másnap. Egyre kevesebben támogatták, majdnem magára maradt. Most meg kellett mutatnia, hogy mit tud, s mivel Franciaországot már valóban csak a csoda menthette meg, Napóleonnak azt kellett bebizonyítania, hogy vannak még csodák, s nemcsak vízen, hanem vulkánon is lehet járni, pontosabban: menetelni. A fő baj az volt, hogy egyre kevesebben hittek a csodákban, azok semmi esetre sem, akik át akarták menteni

magukat a bizonytalan jelenből a még bizonytalanabb jövőbe. Napoleon viszont a szövetségesek békeajánlataiban nem hitt, s valószínűleg igaza volt abban, hogy ellenfeleinek őszintesége semmivel sem különb, mint az övé. 1814. január 4-i levelében így fejezte ki kétségeit Caulaincourt-nak a szövetségesek békeszándékai felől: „Nyissa ki a szemét, fülét, figyeljen, mert becsapják. Ami engem illet, én föltétlenül vágyom a béke után, de ennek tartósnak és tisztességesnek kell lennie. Franciaország a maga természetes határai nélkül, Ostende és Antwerpen nélkül semmiféle szerepet nem játszhat Európa államai között. Kételkedem a szövetségesek jóhiszeműségében és abban, hogy Anglia valóban békét akar.” Felhívta külügyminiszterének figyelmét arra is, hogy ha a szövetségesek Franciaország régi (vagyis 1792-es) határairól beszélnek, ez csak sértésnek tekinthető. „Hat hónap elteltével nem lenne Franciaországban egyetlen ember sem, aki ne háborodna fel ezeken a békefeltételeken, s ne ítélné el azt a kormányt, amely gyáván elfogadta őket.” Megnyugtatta Caulaincourt-t, hogy Itália érintetlen, Jenőnek nagyszerű hadserege van, ami pedig a hazai haderőt illeti, az elegendő az ellenség visszaverésére, még a spanyolországi (?) csapatok visszavonása nélkül is. Jó lenne persze kipuhatolni, hogy mit akar Metternich, hiszen Ausztriának nem áll érdekében a végsőkig feszíteni a húrt, könnyen elveszítheti vezető szerepét. Mennyi derűlátás, micsoda lendület! De egy mondat: „Ha a szerencse elpártol tőlem, már elhatároztam, hogy nem ragaszkodom a trónhoz. Nem gyalázom még nemzetemet azzal, hogy aláírjak egy szégyenteljes békét.” Nem is kell nagyon a sorok között olvasni ahhoz, hogy kielemezzük Napoleon lelkiállapotát. Súlyos szavak a drezdai királyünnepség középpontjától. Jól tudta, hogy mindent egyetlen lapra kénytelen feltenni. Bátyjának, Józsefnek három nappal később sokkal nyíltabban tárta fel a helyzetet: „Franciaországba betörtek, az egész fegyverben álló Európa Franciaország ellen van, de főként ellenem. Ön már nem spanyol király, de nem szükséges külön lemondania, ebből számomra

semmiféle haszon nem származna. Nekem nem kell á spanyol trón, s nem kívánom másnak sem odaadni. Nem várok mást ettől az országtól, mint békét, hogy csapataimat másutt felhasználhassam. Mik az Ön szándékai? Hajlandó a trón mellé állni mint francia herceg? Számíthat barátságomra és támogatásomra. Ebben az esetben nyilvánosan valljon színt, csatlakozzék minisztereimhez, mutassa ki odaadását irántam és a Római Király iránt, és támogassa javaslatomat a császárné régensi tisztsége mellett. Lehetséges, hogy ezt nem teszi meg, nincs annyi józan esze. Akkor viszont vonuljon vissza vagy kétszáz kilométerre a fővárostól, húzza meg magát valamilyen vidéki kis házacskában, amilyen titokban csak tud. Ha életben maradok, valószínűleg önt sem bántják. Ha meghalnék, nyilván letartóztatják Önt, és valószínűleg halálra ítélik. Válasszon gyorsan, határozza él magát! Érzelmi szempontok ebben a pillanatban haszontalanok és veszélyesek.” József választott. Sértődötten, királyi koronájától s még a lemondás fenségesen tragikus ünnepségétől is megfosztva, érthetően nem találta megalázónak, hogy Párizs kormányzója legyen a császárné és a Római Király mellett, tulajdonképpen a nagy Napoleon helyettese a birodalom szívében. Ez a választás is jellemző volt Napóleonnak még mindig túlságosan erős családi érzéseire. Miután több ízben is kijelentette, hogy József királynak tökfejű statiszta, hadvezérnek hatökör, miatta hiába áldozta fel hadserege java részét Spanyolországban, elsőszülöttségére hivatkozva irigykedik rá, ármánykodik ellene – mindezek ellenére kinevezte Párizs főparancsnokának. Fontos katonai tisztséget adott neki, holott nem volt szándékában Párizst nyílt városnak tekinteni, sőt, az volt a szilárd elhatározása, hogy a fővárost a végsőkig védeni kell, s „ha szükséges, inkább temetkezzünk romjai alá”. Akkor vajon miért nem katonára bízta Párizs védelmét? Milyen lelkesítő kitüntetés lett volna valamelyik fiatal, a háborúkban még el nem fásult tábornoka számára, ha ezzel a történelmi feladattal bízta volna meg! Főhelyeit inkább testvérbátyjának panaszkodott, szinte

mentegetőzve, hogy jelenlegi helyzetében idegen trónokra nem gondolhat, hiszen minden összeomlással fenyeget. „Franciaországtól, amely alig képes önmagát megvédeni, hogyan várhatnék áldozatokat más célokra?” Aztán egy baljós mondat: „A nápolyi király magatartása fölöttébb gyanús.” Legalább ebben a tekintetben nem gyötörte sokáig bizonytalanság a császárt. Fogódzkodjunk meg: Murat hadat üzent Napóleonnak! Nem valami tébolyult ötlet, hanem történelmi tény: január n-én I. Joachim Napóleon (!) nápolyi király 30000 főnyi hadseregével hivatalosan is csatlakozott a szövetségesekhez, és a lehető legszabályosabb formák között megüzente a hadat Franciaországnak. „A század huszára”, Eylau, Borogyino és annyi más csata hőse, Vendémiaire egyik főszereplője, a gall vitézség megtestesítője, Napoleon sógora szükségesnek tartotta, hogy külön kiáltványban bélyegezze meg „Napoleon őrült becsvágyá”-t. Ebben van is valami igazság, mert csak őrült becsvágynak lehet nevezni, hogy a dinasztikus megszállottságtól részeg Napoleon a polgári életben szinte gyengeelméjű sógorát királyivá tette meg. A nevezetes kiáltványban nem esett szó arról a becsvágyról, amely Murat-t erre a lépésre kényszerítette. Az osztrák politika (vagyis Metternich) azt ígérte az elpártolás (finom szó az árulás helyett) jutalmául, hogy a Muratházaspár megmaradhat a nápolyi trónon, mindössze hátba kell támadniuk Napóleont. Aki még ennyit sem hajlandó megtenni trónja érdekében, az nem érdemli meg, hogy koronát viseljen a fején, s népe áhítattal tekintsen föl rá. Ez a figyelemre méltó politikai megoldás minden valószínűség szerint Karola ágyában született meg, ahol az osztrák külügyminiszter és a nápolyi királyné között néha mások is elhangzottak, mint szenvedélyes indulatszavak, így állt elő az a különös helyzet, hogy Napoleon húga és sógora a császár ellenségévé vált, s Franciaország tábornagya megtámadta a Jenő alkirály által vezetett francia-olasz csapatokat, vagyis Napóleon mostohafiát, akinek édesanyját a császár, végül is haszontalannak bizonyult politikai meggondolásokból, eltávolította maga mellől. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy Napoleon

kishúgának férje Napoleon feleségének, Mária Lujzának édesapjához pártolva támadta meg a francia csapatokat Itáliában, akkor éppenséggel nem lehet csodálkozni azon, hogy Napóleon nem kis megrökönyödéssel nézegette sakktábláját. Azt nyilván nem volt nehéz kitalálnia, hogy mindez Karola műve, a vízszintes diplomácia gyümölcse. Murat pipogya papucsférj, lovasrohamban ellenállhatatlan, de az államügyeket szerette a feleségére bízni, akiről tudhatta, hogy nem elfogult tulajdon édesbátyjával szemben sem, ha államügyekről van szó. Micsoda hatalmas erkölcsi (!) győzelem volt ez is a szövetségesek számára! A híres marsall, Napoleon húgának a férje is cserbenhagyta a császárt! Napoleon minden valószínűség szerint őszintén – először el sem hitte a hírt, annak ellenére, hogy már „gyanús” volt neki a nápolyi király viselkedése. – Nem, ez lehetetlenség! – kiáltotta. – Murat! Feleségül adtam hozzá a húgomat! Trónt adtam nekik! Jenő félreérthetett valamit! Lehetetlenség, hogy Murat ellenem fordult! Éppen most! Igen, „éppen most”. Nem is Austerlitz után! És ebben a kitörésben önkéntelenül is benne volt a helyzet kulcsa: „Feleségül adtam hozzá a húgomat.. .” Igen, Karola. Paula sem szerette ágyában az egyedüllétet, de az bizonyos, hogy nem árulta volna el a bátyját. Sokáig nem volt ideje hitetlenkedni a császárnak, a tények amúgy is hamarosan meggyőzték az időzavarba került sakk játékost, aki újra elvesztette egy tisztjét. Egyik levelében így jellemezte a nápolyi helyzetet: „Murat magatartása gyalázatos, a királynéé szavakkal ki nem fejezhető. Remélem, élek még annyi ideig, hogy megbosszulhatom ezt az aljas árulást, amelyet ellenem és Franciaország ellen elkövettek.” A sorrend is megérdemel némi figyelmet, továbbá az is, hogy ezt a levelet Napoleon történetesen Fouchénak írta, hadd háborodjon fel Otranto hercege az eléggé el nem ítélhető áruláson. Murat köpönyegfordítása különben nem volt olyan egyszerű, ahogyan azt I. Joachim Napoleon elképzelte díszes trónján, s nem éppen fehér

hálószobájában a királyné. A nápolyi hadseregben szolgáló francia tábornokok, tisztek és közkatonák egyszerűen elhagyták Murat hadseregét, és Jenőhöz csatlakoztak. Elhatározásukat elősegítette egy császári rendelet, amely szerint az ellenséges nápolyi hadseregben szolgáló minden francia katonát, akit fegyverrel a kezében fognak el, haditörvényszék elé állítják mint árulót. Jenő is kibocsátott egy felhívást, s ebben felszólított minden igaz francia hazafit, hogy hagyja ott Murat-t. Ez a hadsereg rövidesen megtisztult a megbízhatatlan francia elemektől, s egységes nápolyi nemzeti hadsereg állt a francia hadsereg volt büszkeségének rendelkezésére, Karola pedig, Lujza porosz királynéhoz méltó hazafias büszkeséggel, mint zászlóanya lelkesítette nápolyi vitézeit a hitszegő franciák és a korzikai bitorló elleni harcra. Mindez világtörténelmi tény, nem pedig képzelet szüleménye, mert nincs az a tehetségtelen író, aki ilyen képtelenséget merészelne kitalálni. A Napoleon vezérlete alatt oly sok csatában kitűnt Murat hamarosan bebizonyította, hogy harci kedvéből mit sem vesztett, s lendülete töretlen. Rövidesen hadi sikereket ért el, elfoglalta Livornót (Leghorn) és Ancona erődjét. Ezzel a francia ellenséget arra kényszerítette, hogy egész Toscanát kiürítse. Murat elégedett lehetett sikereivel, s a szövetségesek is vele. És ha Napóleonnak lett volna ideje és kedve egy kis öngúnyra, megállapíthatta volna, hogy egyetlen idegen trónus mégiscsak megmaradt a családban, s egyik húga fején mintha szilárdabban állna a korona, mint Mária Lujzáén, akinek édesapja táborába állt be a nápolyi királyi pár. Úgy festett ekkor, hogy Murat helyzete biztonságosabb, mint Napóleoné, a nagy lovas jó lóra tett, csak azt nem sejtette, hogy ez a ló leveti magáról. Murat sem volt filozófus, moralista még kevésbé. Olyan fogalmak, mint becsület és hűség, nem foglalkoztatták. Az ilyesmi csalétek kérdése, s ha Metternich még a pápai államból is ígért egy 400 000-es lélekszámú területet Karoláéknak, akkor valóban őrültség lett volna Napoleon trónjának romjai alá temetkezni. A jövőbe legföljebb Metternich látott, aki egyelőre

szerencsésen keverte a szerelmet a háborúval és a politikával, de a Murat-uralkodóház jövőjét a nápolyi trónon bizonyára nem vette komolyan, elvégre éppen Murat sógora, a korzikai szörnyeteg kergette el a trón jogos tulajdonosait, történetesen a Bourbonokat. IV. Ferdinánd Szicília szigetén várta vérszomjas feleségével a hazatérést. Hogy Metternich mennyire nem bízott Murat-ban, arra nézve jellemző, hogy egy fiatal, alig huszonhárom éves magyar grófot küldött Nápolyba, Murat szemmel tartására. Az ifjú magyar grófot Széchenyi Istvánnak hívták, s naplójában így örökítette meg első benyomását a nápolyi királyi párról, amikor 1813 december elején, tehát jóval az elpártolás előtt részt vett egy udvari fogadáson: „Mier bemutatott a királynak és a királynénak. A király olyan, mint egy kalandor, az is. A királyné szeretetre méltó, elegáns asszony.” Rövid jellemzés, annyi szent, s úgy látszik, Karola szépsége nemcsak Metternichre volt hatással. Murat ekkor még ingadozott, s csak hetekkel később fogadta el azt az uralkodói elvet, hogy egy királynak nincs hazája, csak trónja. Ferenc császárt is vérig sértette, ha jelenlétében valaki tapintatlanul honvédő háborúról beszélt, trónvédő háború helyett. Ami Murat kalandor voltát illeti, a szövetségesek sem voltak más véleményen, de arra, amire alkalmasnak tartották, megfelelt. Metternich ígéretei sem idegesítettek senkit sem, az ágyban tett ígéreteket nem szokták gránitba vésni. Murat-nak csak éppen azt nem kötötték az orrára, hogy meddig lesz rá szükség. Az 1814-es vészterhes esztendőben, amikor a napóleoni birodalom valóban végső napjait élte, szükség volt rá, s nem is csalódtak benne. A csalódás élményét később átengedték neki. Murat most egy győzelmesen előretörő hadsereget vezetett, miközben Napoleon nagy bajban volt. És a baj, különösen nagy bajban, nem jár egyedül. Tudományos, de történelmietlen kifejezéssel élve, az események láncreakciószerűen követték egymást. Három nappal Murat árulása után Dánia is kiesett Napoleon szövetségesei közül. Bernadotte, aki a cár bátorítására nem tett le francia királyi terveiről, idegenkedett

attól, hogy megtámadja esetleges későbbi alattvalóit. Ezt ugyan a Népek Csatájában megtette, de külföldön. Neki Dánia jutott, mint politikai hadszíntér, s már 1814. január 14-én, a kiéli békében nemcsak semlegességre kötelezte Franciaország egyik hű szövetségesét, de a dánoknak le kellett mondaniuk Norvégiáról is Svédország javára, ami mélyen sértette a dán hazafiak érzékenységét, ha nem is annyira, mint Helgoland átengedése Angliának. Egy kis koncot is ígért Bernadotte a dánoknak kárpótlásul, nevezetesen svéd Pomerániát, de ezt az ígéretét nem tartotta meg, s a dánoknak meg kellett elégedniük jelentéktelen kárpótlásokkal. Pontecorvo hercege (nincs nyoma annak, hogy erről a címről valaha is lemondott volna) tehát Svédország területi gyarapításán is fáradozott, hátha mégsem lesz francia király (az ilyen bizonytalan nemzetközi helyzetben mindenre kell számítani), s akkor a svéd nép előtt mint dicső hódító szerepelhet. A kiéli béke viszont az osztrákokat háborította fel módfelett. Kezdett úgy festeni a dolog, hogy az egyeduralom alól esetleg felszabaduló Európa Napoleon helyett egy Sándort kap, s az oroszok túlsúlya máris veszélyes méretekben kezdett kibontakozni. Norvégiának Svédországhoz való csatolása a cár áldásával nemcsak azt jelentette, hogy északon egyre barátibb lesz az orosz-svéd viszony, hanem azt is, hogy Bernadotte esetleges francia királysága a cár segítségével azzal járhat, hogy a csődöt mondott Tilsiti Mű sokkal bensőségesebben, sokkal hálásabb baráti alapon valósul meg, mint Napoleon és Sándor között. Nem is beszélve arról, hogy a cár egész Lengyelországra tartott igényt, miközben még nem hoztak döntést arról, hogy Ausztria visszakapja Itáliát. Ha akadt volna ebben az időben egy olyan államférfiú, aki elárulva szánalmas járatlanságát a világpolitikában és a világtörténelemben, azt mondta volna, hogy legyen Norvégia a norvégoké, Lengyelország a lengyeleké és Olaszország az olaszoké, bizonyára elsöpörte volna a gúnykacaj. Egészen más kérdések foglalkoztatták a szövetségeseket. Ausztriának például felajánlották Alsace-Lorraine-t (Elzász-

Lotaringiát), kárpótlásul Galíciáért. Ezt a galádságot Metternich felháborodással utasította vissza, hiszen ez a terület olyan időzített bomba volt, amely bármikor robbanhatott későbbi időpontban, s inkább Belgium visszaszolgáltatását követelte. Erre viszont a brit megbízott, Castlereagh ijedtében kijelentette, hogy tőlük akár Napoleon is maradhatna a francia trónon ha Franciaország népe úgy akarja. Metternich Poroszországot, személy szerint Hardenberget azzal igyekezett a cár lengyelországi tervei ellen fordítani, hogy felajánlotta neki Szászországot. A helyzet annyira kiéleződött, hogy Metternich a szövetségből való kilépéssel fenyegetőzött. Már csak az hiányzott, hogy kijelentse: az osztrák császár minden erejével leánya és veje segítségére siet. Ilyen képtelenségre, persze, nem került sor, de tény, hogy néha áthidalhatatlannak látszó ellentétek tátongtak a szövetségesek között, akik máris győztesnek tekintették magukat, holott tulajdonképpen még meg sem kezdődött a világtörténelemben „franciaországi hadjárat” címen ismert eseménysorozat. Micsoda szolgálatokat tehetett volna Napóleonnak egy becsületes, hűséges, emberi méltóságában meg nem sértett Talleyrand, aki nagyobb tehetségű diplomata volt, mint a többiek együttvéve, Metternichet is beleszámítva! De Napóleonnak – saját hibájából – csak Caulaincourt állt rendelkezésére, akinek közepes képességeit még valami rendíthetetlen hűség sem ellensúlyozta. Ügyes aknamunkával· talán nem is lett volna lehetetlenség szétrobbantani ezt a szerteágazó érdekű, tarka szövetséget. A bizalmatlanság egyre nagyobb méreteket öltött. Amikor például Schwarzenberg elfoglalta a langresi fennsíkot, megállási parancsot kapott, mert az osztrákoknak gyanús volt a cár hebehurgya előretörési szándéka Párizs felé, nyilván azzal a nem is rejtett céllal, hogy Bernadotte-ot mielőbb testvérévé tegye a francia trónon. Valószínű, hogy ezt a rengeteg cselszövést Caulaincourt meg sem értette, át sem látta, s hiába utasította őt Napoleon arra, hogy küldjön neki minél több értesítést, sok haszna nem volt Vicenza hercegének üzeneteiből· Bonyolult diplomáciai mellékcsatározások

is folytak, s bár Metternichnek sikerült bizonyos mértékig szövetségeseket szereznie ä porosz és az angol táborban, a cár azzal a kifogással tért ki á végleges döntések elől, hogy itt a nyakukon a háború, előbb azt kell megnyerni, s nincs értelme a levegőben tárgyalni olyan célok fölött, amelyeket el sem értek. Ez az álláspont fölöttébb tetszett Blüchernek, aki nem titkolt idegenkedéssel figyelte a bonyolult tárgyalásokat, holott az volt a meggyőződése, hogy most harcolni kell, és nem tárgyalni. Ő tehát a cár pártján volt, és – ez sem érdektelen – a porosz Stein közvetítésével megállapodott abban, hogy a sziléziai hadsereg mindenképpen folytatja támadó hadműveleteit. És Napóleon? Éjjel-nappal dolgozott, hogy felállítsa új hadseregét, miután a Nagy Hadsereg már kétszer is elpusztult. Megdöbbenve, de valószínűleg nem egészen őszinte meglepetéssel vette tudomásul, hogy százezrek nem engedelmeskednek a mozgósító parancsnak, a fiatalok elbújnak, s nem hajlandók akár vérük hullásával is megvédeni a haza szent földjét. Különféle kijelentéseket adtak a szájába, s bizonyos, hogy Napóleon szóáradataiból nem volt nehéz kiemelni egy-egy mondatot, mint például: – Várjatok csak! Hamarosan megtudjátok, hogy még nem felejtettük el a mesterségünket! Az Elba és a Rajna között árulók segítségével győztek le minket, de a Rajna és Párizs között nincsenek árulók! Nagy ég! És ezt Napoleon komolyan gondolta? Ilyen tapintatlanul megfeledkezni a hazai árulókról! És vajon hogyan állja ki az összehasonlítást az Elba és a Rajna között feltámadt német hazafisággal az a közöny, amelyet a veszélybe került haza fiai tanúsítottak a szent föld védelme iránt? Sokkal közelebb volt a valósághoz az a sóhaja, amelyet Pasquier rendőrfőnök előtt hallatott: – Hadseregem! Hadseregem! Hát azt hiszik, van még hadseregem? De családi körben még tréfálkozni is tudott. Mária

Lujzának nevetve mondta: – Légy nyugodt, még egyszer elmegyünk Bécsbe, és megverjük Ferenc papát! A hároméves kis „Római Királlyal is elmondatta: – Gyerünk, verjük meg a nagypapát! Ez is ő volt, s az is, aki január 21-én (vagy 23-án) olyan megható történelmi jelenetet rendezett, amilyent Mária Terézia óta nem látott a világ. Mielőtt elindult volna haderejéhez, amelyet némi öngúnnyal nyugodtan nevezhetett volna Kis Hadseregnek, összehívatta a Tuileriákba a birodalmi méltóságokat és a nemzeti gárda tisztjeit, akik között történetesen ott volt az elnyűhetetlen Bourrienne is, ezúttal mint a nemzeti gárda egyik kapitánya. Az ünnepség abban a teremben zajlott le, amelyben annak idején a forradalmi tömeg arra kényszerítette XVI. Lajost, hogy fejére tegye a vörös sipkát, a Bourrienne társaságában ődöngő kis Buonaparte felháborodására. Akkor még csak a kertben kószált a két éhenkórász, s még a vad álmokban nem szűkölködő kis korzikai sem gondolta volna, hogy egykor majd fönt, a nagyteremben találkoznak össze. Sok éve nem látták egymást, amióta Napoleon elbocsátotta szolgálatából Bourrienne-t, piszkos üzletei miatt. Ő is egyike volt az árulóknak a Rajna és Párizs között, s már régóta a Bourbonok érdekében és szolgálatában dolgozott, remélve, hogy a királyhűség erénye szabadabb üzleti tevékenységet tesz lehetővé számára. Hogy mit keresett a Párizs védelmére szervezett nemzeti gárdában mint kapitány, ez is egyike a napóleoni hősköltemény rejtélyeinek. Bourrienne emlékiratai szerint Napoleon kövérebb, sápadtabb volt, mint valaha, arckifejezése mélabús és ingerült, s az egész ünnepségnek volt valami megrendítően lenyűgöző hangulata. Feleségével és lenszőke hajú kisfiával érkezett a császár. A gyerekkel a karján erőteljes, de meghatott hangon szólt az őt körülvevő polgári és katonai előkelőségeknek: – Uraim és a nemzeti gárda tisztjei! Boldog vagyok, hogy

körülöttem láthatom önöket! Ma éjszaka elindulok, hogy átvegyem a hadsereg vezetését. Elhagyva a fővárost, bizalommal hagyom hátra feleségemet és fiamat, akikben oly sok remény összpontosul. Az önök hűséges védelme alá helyezem őket, akik Franciaországon kívül a legdrágábbak nekem! Hangját átfűtötte az érzelem, többen elsírták magukat. Napoleon ezúttal elsősorban nem mint császár beszélt, hanem mint férj és atya, szélesebb családjához szűkebb családja érdekében. Szavai nem is tévesztették el hatásukat, s Napoleon, aki sohasem habozott igénybe venni az érzelmes színpadi jelenetek hatását, ezúttal is jól számított. Csak éppen azt nem tudta, hogy nem egy meghatott méltóság, aki elcsukló hangon esküt rebegett Napoleon legdrágább kincseinek védelmében, már régen a Bourbonok felé kacsintott, afféle „halódik a császár, éljen a király!” logikával. Január 25-én hajnalban búcsúzott el feleségétől és fiától Napoleon, s ennek az időpontnak a megemlítésekor szinte kötelező megjegyezni azt is, hogy ekkor látta utoljára kis családját. Mária Lujzát és a Római Királyt, akit később a Reichstadti herceg címmel csúfoltak meg, elszakították tőle. Mária Lujza ezután úgy szerepelt a világ közvéleménye előtt, mint hűtlen nőszemély, aki csak a jóban volt hajlandó együtt lenni férjével, nem osztotta még balsorsát a száműzetésben, mint a világtörténelem számos hős asszonya. Az újabban nyilvánosságra ikerült okmányok, levelek némileg kedvezőbb megvilágításba helyezik a császárné viselkedését, de az ő alakját is éppen olyan nehéz rokonszenves vonásokkal gazdagítani, mint Napoleon számos árulóját. Ŕ látszat bizonyos fokig Bainville feltevését igazolja: Napoleon egyre több látványos jelenettel gazdagította a történelmet, mégis valószínűtlen, hogy mindezzel csak az volt a szándéka, hogy megszépítse az elkerülhetetlen véget. Esze ágában sem volt látványosan elbukni, győzni akart, s Valmyk sorozatával akarta kiűzni az egységes vezetést nélkülöző ellenséget. Egyszer végre ki akarta használni azt a kényszerű helyzetet, hogy saját földjén harcolhat, s nem ellenséges környezetben. A

franciaországi hadjáratból hiányoztak a felizgatott spanyol parasztok, az orosz jobbágyok, akik legyilkolták katonáit. És ha óvatosan is, de igyekezett valamit feléleszteni abból a forradalmi szellemből, amely valaha visszaverte a hűbéri Európa támadásait. Miért ne sikerülne ez most, napóleoni vezetés alatt? Tett harcias, forradalmi kijelentéseket: – Fel kell húznunk a 93-as csizmákat! Hiszen szerinte Valmy „a porosz hadsereg nevetséges visszavonulása volt a mi szervezetlen légióink előtt”. Nos, a világtörténelem legnagyobb katonai szervezője ne tudna csodát tenni, 93-as csizmákkal a lábán? Csak éppen azt felejtette ki a számításból, hogy a forradalmi hangulatot éppen ő nyomta čl, s ezen nem segített az a szánalmas rendelkezése, hogy újra megengedte kintornákon játszani országszerte a Marseillaise-t és más forradalmi dalokat. Azt, hogy a császárság még mindig a forradalmat képviselte egy esetleges bourboni restaurációval szemben, már nem volt könnyű a császári önkény alatt élő francia tömegekben tudatossá tenni. Párizsban voltak a legnagyobb nehézségei a császárnak, holott számára a főváros sokkal fontosabb volt, mint az oroszoknak Moszkva vagy a poroszoknak Berlin. Párizs valóban a birodalom szíve volt, s a tehetségtelen József kormányzói kinevezése szerencsétlen lépés volt egy olyan városban, amely már bűzlött az árulóktól, vagy enyhébb kifejezéssel élve: az olyan emberektől, akik megfelelősséggel gondoltak a jövőjükre is. Hogy egy döntő győzelem kutyahűséggé nemesít minden ingadozást, azt Napóleonnál jobban senki sem tudta. Éppen ideje volt, hogy elinduljon hadseregéhez, s megpróbálja megakadályozni a két nagy hadsereg, Schwarzenberg csehországi és Blücher sziléziai hadainak egyesülését, hátha sikerül őket a régi recept szerint, külön-külön megverni. Most már a fegyvereké volt a szó, s Napoleon – amint ezt rövidesen ámulva látta a világ – valóban felhúzta a 93-as csizmákat. Forradalmi lendülettel kezdte

el egyik legragyogóbb hadjáratát, s újra elmondhatta azt, amit az itáliai harcok alatt mondott, hadvezéri szárnyalásának kezdetén. Joggal érezhette most is, hogy szinte a magasban repül, a föld eltűnt a lába alól. Igen, de ez a föld ezúttal francia föld volt, s valóban hamarosan el is tűnt a lába alól. De a meteor még mindig teljes fényben izzott. Csoda csodát követett. „Amit egy nagy hadvezér csak ki tud gondolni, azt mind végrehajtotta. Oldalról, hátulról támadta meg az ellenséget – a tudós hadműveletek legmagasabb iskolája ez.” Az egykori véleményen kívül rendelkezésünkre áll még Engels híres értékelése is: „Támadó hadműveletei és egyenes, rohamozó akciói közül, amelyeket tulajdonképpen védelmi harcok során hajtott végre, Napoleon legcsodálatosabb hadjáratai közül ezt a kettőt kell kiemelnünk: az 1814-eset, amely Elba szigetére való száműzetésével végződött, és az 1815-ik évit, amely Waterlooval és Párizs megadásával fejeződött be. A hadi tények e két rendkívüli sorozata folyamán a hadsereg vezére, akinek ezúttal pusztán védelmi feladatai voltak, minden ponton és minden lehető alkalommal támadta ellenfeleit, s bár mindig lényegesen kisebb erőkkel harcolt, mint ellenfelei, mégis mindig sikerült erősebbnek mutatkoznia ott, ahol kellett, és rendszerint győztesen került ki azokból az összecsapásokból, amelyekben mint támadó lépett fel.” Hogyan csinálta mindezt, alig követhető. Nemcsak a 93-as csizmákra volt szüksége, hanem mindenre, amit tudott és tanult. És most saját népe, szinte saját közönsége előtt mutathatta be, hogy mit tud. Ha szükség volt még arra, hogy bebizonyítsa: változatlanul ő a világ legelső katonája, ez tökéletesen sikerült neki. Ami nem sikerült, annak sem az volt az oka, hogy elfelejtette volna véres mesterségét. Chateaubriand, akitől nem sok jó szót kapott, kelletlenül lelkesedett emlékirataiban: „Az olasz és a francia hadjárat – ez a kettő volt a legragyogóbb!” De maga Napoleon is lelkesedéssel emlékezett vissza ki« seregére: „Maroknyi hős ennyi csodát még sohasem művelt… Mi akkor valóban Briareusok,

százkarú óriások voltunk …” Ez a homéroszi lelkesedés elsősorban nem is a gárda öreg, morgó medvéinek szólt, hanem a „márialujzák”-nak, ahogyan a 17-18 éves újoncokat nevezte a keserű néphumor. „Vitézségük szinte szikrát vet! Mennyi hősiesség lángol a franciák vérében!” Főleg, ha nincs marsallbot a kezükben …

19. FEJEZET Napoleon újra Brienne-ben, egykori iskolája színhelyén. Blücher majdnem fogságba esik. La Rothičre — mesteri visszavonulás. Őfelsége megszereti a gerilla-hadviselést. Újra „az energia professzora”. A beteg kis hadisten csodái: győzelemsorozat, tűzijáték, „menny kő csapások a semmibe”. Montmirail. Schwarzenberg fegyverszünetért esedezik, Napoleon megint későn enged. A marsallok sorra csődöt monda-mák, Augereau fejmosást kap. A „soissoni eset”. Földerődöket a Montmarlre-on! Lázadás Bordeaux-ban, de Napoleon újra győz. Marmont feladja Párizst, Sándor átlovagol az Austerlitzi hídon. Oroszok mentik meg a Vendôme-oszlopot. A marsallok lázadása, Marmont árulása. Elba? … „Régi gárdám katonái…” Napoleon 1814-es hadseregének legkiáltóbb ellentéte a névtelen közlegények és a világhírű marsallok életkorában mutatkozott meg. Mégis, ha azt állítjuk, hogy a közkatonák túlságosan fiatalok, a marsallok pedig öregek voltak, csak féligazságot mondtunk ki. A marsalloknak, ezeknek a fényes győzelmekre emlékeztető nevű császári hercegeknek nem is a koruk volt hajlott, hanem a derekuk, amelyet meggörbített a fásultság, a kedvetlenség, a kiábrándultság. Belefáradtak a szakadatlan háborúzásba, nem bíztak a végső győzelemben a veszélyeztetett francia határok között. Lelkileg öregedtek meg, hiszen Berthier volt a „matuzsálem” közöttük a maga hatvanegy évével, de vajon lehet-e öregnek nevezni az ötvenhét éves Augereau-t, a negyvenkilenc éves Macdonaldot, a negyvenöt éves Ney-t és Soultot, a negyvennégy éves Davout-t és az alig negyvenéves Marmont-t, amikor a túloldalon a hetvenkét éves Blücher mint ugrásra kész fenevad majd szétfeszült a tettvágytól. Napoleon főtisztjeit már nem lelkesítette a dicső múlt, ők a jövőre

gondoltak, elsősorban arra, hogy mit tarthatnak meg abból, amit megszereztek. Ők már nem voltak százkarú gigászok, nem vették fel a 93-as csizmákat, udvari lakkcipőben szerettek volna járni, és élvezni a béke áldásait, akár egy másik államfő bölcs vezetése alatt. A Bonaparte-ház tagjainak vitézsége sem vetett szikrát. A volt királyok duzzogtak, Karola Nápolyt választotta bátyja helyett (nem elég egy trónt megkapni, meg is kell maradni rajta!), s elgondolkoztató, hogy olyan felelős történetíró szerint, mint Houssaye, Fouché, ez a hétpróbás szélkakas, Napóleon másik húgának, Elzának, aki bátyjától a toscanai hercegséget kapta, azt mondta, hogy a legokosabb lenne a császárt eltenni láb alól, mert csak egy ilyen határozott lépés oldaná meg a válságot. Nem csoda, hogy a császár ezekben a napokban ilyen szavakra fakadt: – Borzalmas hálátlanság! Éppen azok árulnak el, akiket elhalmoztam jótéteményeimmel! Ügy látszik, ez is hozzátartozik a sorsomhoz! Nem valami eredeti és szokatlan felfedezés ez, de Napóleonnak, mint mindent, ezt is felnagyítva kellett tapasztalnia. Ellene nem lehetett apró hálátlanságokat elkövetni, hozzá csak országos méretekben lehetett hűtlennek lenni. Ez is hozzátartozik a nagyság terhéhez. És az lis, hogy a nagyságot állandóan bizonyítani kell, ha valaki saját maga tette naggyá önmagát. Napoleon csak felsőfokokat engedhetett meg magának, különben nem lett volna Napoleon, csak egy az uralkodók közül, akik akár otthon is ülhettek palotájukban, köszvényükre hivatkozva, mialatt seregük háborúskodik. Ezt a nagy katonacsászár nem tehette meg, mert marsalljai közül egyik sem igyekezett tiszteletlenül túlszárnyalni őt haditettekben. Victor meg sem kísérelte, hogy megvédje Strasbourgot, majd Nancyt is egyetlen puskalövés nélkül adta fel. Marmont a sziléziai hadsereg, vagyis Blücher elől menekült, s egyre beljebb vonult az ország belsejébe. Ney is, mint a másik kettő, a Meuse folyó mögé vonult vissza, de az ifjú és türelmetlen Blüchernek (mint tudjuk, alig múlt el hetvenéves) ez sem volt elég,

átkelt hadaiéval a folyón, sőt, előőrsei hamarosan elérték a Marne-t is, s hídfőállást építettek ki Joinville-nél. A francia hadvezetés szerencséje volt, hogy Schwarzenberg óvatosabban és lassabban haladt előre, nemcsak a már említett politikai okok miatt, hanem azért is, mert az elmúlt két évtized eseményei után attól félt, hogy a világhódító franciák, akik egymás után tiporták le a hatalmas országokat, most – saját hazájuk védelmében – foggal-körömmel védekeznek, hiszen elképzelhető, hogyan harcolnak odahaza a világhódítók, amikor saját hazájukról, saját családjukról van szó. Meglepetése nem lehetett volna kellemesebb: a franciák meglepő szelídséggel fogadták a helyzet gyökeres megváltozását. Amitől féltek a szövetségesek, nem következett be. Nem ugrottak a torkuknak frígiai sapkás jakobinusok, sem elvakult bonapartisták, pedig Napóleonnak is volt katekizmusa, csak éppen spanyol megfelelőjével szemben hiányzott belőle a mennyei boldogság elnyerésének gyilkos előfeltétele. Úgy látszik, igaza volt annak a kiáltványnak, amelyben Napoleon még mint Első Konzul közölte a francia néppel, hogy „a forradalom véget ért”. A maga részéről mindent elkövetett annak érdekében, hogy az események ne hazudtolják meg a kiáltvány szavait, s az emberek inkább a kis káplárra gondoljanak, mint a nagy forradalomra, amelynek végül is ő volt a legfőbb haszonélvezője. Rendezett, tisztes polgári országot találtak a némi szorongással eltelt, vagy bosszúra szomjas ellenséges seregek. Valmy lángja egyelőre nem lobbant fel. Mortier tábornagy, Treviso hercege állta meg a legjobban a helyét. Igaz, szerencséje volt, hogy a habozó Schwarzenberggel szemben kellett csatáznia, majd harcolva visszavonulnia. Persze, nem tudta megakadályozni Napoleon egykori tábornokát az előrenyomulásban. Január 23-án a két nagy sereget, a sziléziait és a csehországit már csak kétnapi menet választotta el egymástól. A két sereg (mintegy 200 000 harcos) egyesülésével valószínűleg hamarosan befejeződött volna a nevezetes franciaországi hadjárat. Napoleon szinte az utolsó pillanatban érkezett a helyszínre, miután

Berthier-nek (és a történelemnek) odavetette: – Gyerünk, meg kell ismételnünk az itáliai hadjáratot! Egyetlen nap alatt érkezett meg Párizsból Châlons-sur-Marne-ba, hogy vaskezével újra összefogja széthulló erőit. Csapatai az egész keleti fronton (furcsa és szokatlan kifejezés volt ez akkor Franciaországban) visszavonultak. Az utak — hála Napoleon országépítő tevékenységének – jó állapotban szolgálták a hadviselő feleket. A védelmi rendszerek viszont mindenütt gyengék voltak, s ennek az volt a magyarázata, hogy Napoleon sokáig mindenre gondolt, csak arra nem, hogy erődítéseket kell építeni, a franciaországi harcok céljaira. Túlságosan gyorsan változott meg a helyzet ahhoz, hogy Franciaországot bevehetetlen erőddé építse ki. Más tekintetben is változtatnia kellett gondolkodásmódján. Egész pályafutása alatt mindig a nagy csatákat erőltette, döntő jelentőségű és hatalmas méretű összecsapásokra igyekezett rávenni ellenfeleit, hogy egyetlen csapással csikarja ki a győzelmet. Most gyér hadseregével erre nem gondolhatott, hiszen az egész keleti arcvonalon mindössze 85 000 főnyire lehetett tehni a francia erőket, s ezek közül alig valamivel több mint 40000 állt Napóleon rendeIkezé-; sere. A valaha kifogyhatatlannak látszó embergazdagság ura koldusbotra jutott, s erre a botra jól kellett vigyáznia, meg kellett néznie, hova üt vele. Nagy veszteségeket ez a hedsereg még győzelmek esetén sem viselt volna el. Igaz, Marengónál még kisebb sereggel győzött, de micsoda válogatott legények voltak azok, aztán Desaix kétszer is szerencsésen megérkezett, egyszer Egyiptomból, egyszer Noviból… Most mennyiséggel kellett volna helyettesíteni a minőséget, de még a szegény kis „márialujzák”-ból is kevés volt. Napóleon számtana szerényebbé vált, mint valaha. Most nem tehetett olyan megdöbbentően marcona kijelentéseket, mint Borogyino előtt, hogy húszezer embert elveszít, nyolcvanezerrel bevonul Moszkvába. Most mindennel takarékoskodnia kellett, kivéve a saját erejét és energiáját, amely viszont sohasem ragyogott fényesebben,

mint ezekben a válságos hetekben. Ennek volt köszönhető, hogy a tejfölösszájú gyerekek százkarú gigászokká váltak, de csak az ő vezetése alatt, az ő jelenlétében. Hogy , az ország lakossága mennyire fásultan és csalódottan kísérte a hadi eseményeket, arra nézve jellemző volt, hogy Napoleon felderítése saját földjén sem volt kielégítő, s bár tudta, hogy a szövetségesek két fő serege még nem egyesült, sőt, Blücheré két részre osztva, külön menetel, nem ismerte a porosz vezér pontos mozdulatait, s így eshetett meg, hogy Blücher könnyen elfoglalta Saint-Dizier-t, majd továbbvonult Brienne irányába. Napoleon ugyan visszafoglalta Saint-Dizier-t, de a jelentéktelen csetepaté nem elégíthette ki a hadúrt, amint az néhány ; fanyalgó mondatából Is kiderül: „Zsákmányoltunk néhány ágyút, megöltünk néhány embert, ejtettünk néhány foglyot, de csak itt tud tam meg, hogy Blücher már úton van Brienne felé …” Persze, azonnal megvolt a terve: Mortier igyekszik Blücher hátába kerülni, elvágja összeköttetéseit, s ezzel a sziléziai hadsereg sorsa megpecsételődik. Igen ám, de a parancs portyázó kozákok kezébe került, innen Blücherhez, s máris gyors ellenintézkedések történtek. Blücher sürgős erősítéseket kapott. Hát igen, a javíthatatlan levélíró nem tudott leszokni az írásbeliségről, s rossz helyre jutott parancsa éppen olyan, vagy még – nagyobb kárt okozott neki, mint Eylau előtt, ő a kozákoknak más szerepet szánt francia földön, nevezetesen azt, hogy kegyetlenségeket követnek el a lakosság ellen, mire a felbőszült franciák ellenük fordulnak, s egyben megbosszulják azokat a kegyetlenségeket is, amelyeket orosz parasztok követtek el francia katonák ellen, visszaélve a vendégszeretet íratlan szabályaival. Ezzel szemben a sztyeppék lovasai inkább értékes hadi okmányokra vadásztak, s ezúttal is sikerrel. Vajon szóbeli parancsokat nem tudott volna küldeni beosztottjainak a császár? Talán attól tartott, hogy csak írásbeli parancsait teljesítik? (Később azokat sem …) A brienne-i ütközet nem volt valami jelentős összecsapás, de néhány nevezetessége említést érdemel. Először is maga a színhely.

A helyi katonai iskolában kezdődött Napoleon hadi pályafutása. Alig tízéves volt, amikor mint kis ajacciói vadóc megkezdte tanulmányait, telve izzó korzikai hazafisággal, a köztársasági eszmék és Paoli iránti rajongással, s nem utolsósorban a franciák elleni gyűlölettel. De itt szerezte meg gúnyolódó társai elismerését azzal, hogy egy hóból épült várat ezernyi ötlettel védett és támadott. A sors forgandósága most újra ide vetette, s ezúttal támadnia kellett a várost, mert a poroszok már elfoglalták. Vajon megrohanták-e Napóleont az emlékek, sóhajtozott-e mélyeket az ismerős tájék láttán, amelyet egyszer már mint császár látott viszont, boldogabb időkben – 1805-ben? Milyen bőséges lehetőség kínálkozik egy Napóleon-regény alkotója számára: a boldog (?) gyermekkor, a nevezetes hólabdacsata színhelye, a sarokba szorított, sorsverte hadisten könnyesen mélázó gondolatai! De Napóleont valamennyire is ismerve, valószínűtlen az ilyen ellágyulás, erre nem szakíthatott magának időt, más gondjai voltak, érzelmes visszaemlékezések számára nem volt hely agya túlzsúfolt fiókjaiban, legföljebb felmérte az ismerős tájék hadászati lehetőségeit, amihez még térképre sem volt szüksége, hiszen minden fát jól ismert. Ha gondolt is esetleg gyermekkorára, az emlék nem ihlette költői ellágyulásra. Hiszen ő volt az, aki még az 1813-as háború előtt így vallott Mólé grófnak: – Nekem is van érző szívem, mint bárki másnak, de kora gyermekkorom óta arra szoktattam magamat, hogy lelkemnek ezt a húrját einer mítsam. Metternichnek másként fejezte ki ugyanezt a gondolatot. Mi sem természetesebb, mint hogy számára Brienne csak csatatér volt, s nem fájó emlék. Január 29-én kezdődött a csata, s a márialujzáknak tulajdonképpen ez volt a vérkeresztségük. Napóleonnak is közéjük kellett fiatalodnia, különben a gyerekek apátlanul szétszaladtak volna. Holmi oroszországi kalandon kellett keresztülesnie, lármás kozákok támadták meg újra. Ez volt az a jelenet, amelyről Gourgaud tábornok élete végéig nem győzte hangoztatni, hogy ő

mentette meg a császár életét, mert az utolsó pillanatban lőtte agyon pisztolyával azt a kozákot, aki lándzsájával keresztül akarta szúrni Napóleont. Eszerint a császárt esetleg megölhették, vagy akár elfoghatták volna, de lehetséges, hogy Napoleon nem figyelt fel az életét fenyegető veszélyre, gyermekeivel volt elfoglalva, s közvetlen környezete segítségével nemcsak hogy visszaverte a tiszteletlen támadást, de felséges nyugalommal állt testőrsége élére, a csatazajtól megijedt, tapasztalatlan újoncokat újra tűzbe vezette, s mivel az égő házak fényesen kivilágították az egész várost, a íarcok éjszaka is folytatódhattak. Victor csapatai behatoltak a kastélyba, s – megint egy feljegyzésre méltó esemény! – majdnem elfogták Müchert és Gneisenaut. Mialatt a franciák behatoltak az egyik kapun, két főtiszt, kíséretével együtt, elmenekült a másik kapun. Valószínűleg másként alakult volna a további helyzet, ha Blücher fogságba kerül a hadjárat kezdetén. De erre éppen úgy nem került sor, mint Napoleon fogságba ejtésére. A történelem szereti, ha kifejlődnek az esemé-íyek. Pedig éppenséggel nem lett volna utolsó jelenet, ha Napoleon íaga elé vezetteti a porosz hadvezért, s legalább ez a néhány szó hang-dk el közöttük: Napóleon: Ön kitűnő katona! Becsülöm állhatatosságáért, lendületéért, bátorságáért… Blücher (közbevág): Én gyűlölöm felségedet! Napóleon (folytatja): …minden ostobasága ellenére is! Aki azt hinné, hogy Blücher mint holmi „porosz szamuráj” nem riselte volna el a fogság szégyenét, téved. Blücher 1806-ban, a porosz ladjárat során, nem is valami hősi körülmények között adta meg magát Lübeckben. Lehet, hogy ezt nem tudta megbocsátani Napóleonnak, s ezért vált a legádázabb ellenségévé. Brienne-i menekülése sem volt hőskölteménybe illő jelenet, s tarka nemzetiségű kísérete sem így képzelte el a „végét járó” Napóleonnak adandó kegyelemdöfést. Különösen elégedetlen lehetett az az ezredes, aki Angliát képviselte Blücher vezérkaránál.

Az angol megbízottak, mint tudjuk, afféle pénzügyi ellenőrök voltak a szövetséges seregek parancsnokságain, s minden vereséget font sterlingre számítottak át. A szóban forgó ezredest különben íiudson Lowe-nak hívták. (Valami sok jót nem hallhatott Napóleonról Blücher környezetében.) Ő volt annak idején a parancsnoka azoknak a franciaellenes, Paoli-párti korzikai emigránsoknak, akikből Angliában a „Corsican Rangers” nevű alakulatot szervezték. A Bonaparte-ellenes gyűlölet talán ebben a különös seregben csapott a legmagasabbra. Mindez jó előiskola lehetett Lowe számára egy későbbi feladat elvégzéséhez. Az angolokra éppen nem jellemző nyelvtudásáról is nevezetes ezredest 1813 elején Oroszországba küldték, majd Blücher mellé rendelték, s így vett részt először a „német szabadságharcában, később a franciaországi hadjáratban. Napóleonnak később alkalma volt őt személyesen is megismerni. Ez megtörténhetett volna már akkor is, ha Brienneben fogságba esik, Biücherrel együtt, de fölösleges képzelt beszélgetéssel megszakítani az események fonalát, később valódi beszélgetések is fennmaradtak az utókor okulására. Másnap délelőtt Blücher megkísérelte visszafoglalni a kastélyt, de nem sikerült, s ekkor ügyesen félbeszakította a harcot, és visszavonult déli irányban. A szövetségesek vesztesége 4000 ember lehetett, a franciáké 3000. A kisfiúk kiállták a tűzpróbát. Magasra csapott a lelkesedés és a büszkeség, csak Napoleon volt elégedetlen, mert alig volt haszna a szerény győzelemből, amely jelentős lehetett volna, ha a császári parancs nem kerül a kozákok kezébe, s ha Blüchert a sors nem tartogatja későbbi feladatokra. Indulásnak mégsem volt rossz a brienne-i győzelem, mert Blüchert megfutamította, bár a porosz sereg jó rendben vonult vissza, s ennek legékesebb bizonyítéka a következő összecsapás volt, a La Rothičre-i csata. Mert csata csatát követett, s Napóleon tulajdonképpen elemében lehetett, a szó szoros értelmében otthon érezhette magát, nemcsak azért, mert a hadszíntér sajnálatosan hazai volt, hanem azért is, mert most valóban az igazi mesterségét

gyakorolhatta. Nem kellett képviselőkkel, szenátorokkal és más „fecsegő ügyvédek”-kel veszekednie, újra katona lehetett, bizsergető életveszély fenyegette ágyútűzben, puskaropogás közepette, körülötte emberek hullottak, sikerek, balsikerek váltogatták egymást, hősi halottak csendje, sebesültek jajgatása, vér, kockázat, rohamok, ellenrohamok – mindez otthonossá tehette körülötte a légkört. Legyünk igazságosak: még a békés építőmunkáról sem feledkezett meg, éppen Brienne-ben. Elhatározta, hogy amint kiűzi az országból az ellenséget, újjáépítteti a katonai iskolát, amelynek egykor nehezen kezelhető nebulója volt, sőt, a győzelem emlékére császári palotát építtet a kisvárosban. A tervezgetés is hozzátartozott a munkájához. Éjjelnappal dolgozott, számolt, tervezett, parancsokat osztogatott. Senki sem tudta, mikor alszik, mikor eszik, semmi mással nem törődött, mint a hadjárattal. Jól tudta, mit jelent számára ez a hazai küzdelemsorozat. Nemrég még a moszkvai tüzeket figyelte, most pedig Párizs romjai alá akart temetkezni, végső esetben. Egyéniségéhez híven, üldözőbe vette Blüchert, csak éppen nem tudta, merre mozog bősz ellensége, s mit óhajt csinálni számbeli fölényével. Ezt a porosz sem nagyon tudta még. Schwarzenberg a maga hadseregével óvatosan haladt észak felé a langresi fennsíkról, s amikor hírt kapott Blücher brienne-i vereségéről, egykori szem– és fültanúk szerint sírva szidta a cárt, akinek Párizs volt a rögeszméje, és Metternich herceget, aki még mindig nem tudta megkötni a békét. Mindenesetre két hadtestet küldött Blücher megsegítésére, s a szövetségesek hamarosan majdnem háromszoros emberfölénybe kerültek Blücher 53000, Wrede 25 000 és Barclay de Tolly 33 000 katonájával. Ezzel szemben Napóleonnak alig volt 40 000 katonája, jórészt márialujzák s ő, a „Százezer”. De ezt a költői túlzást nem mindig méltányolta a katonai matematika. Február elsején kezdődött a La Rothičre-i csata, amelynek történetéhez az is hozzátartozik, hogy erős havazás

hátráltatta Napoleon amúgy sem valami híres felderítő szolgálatát, viszont a kozákokat egyáltalán nem zavarta, sőt, enyhített honvágyukon. A császár sokat habozott, órákig vesztegelt, nem sejtvén az ellenfél mozdulatait. Amellett Blücher, pontosabb jelentések birtokában, ügyes elterelő mozdulatokat tudott végezni. A császár késlekedése azzal a következménnyel járt, hogy ellenfelei egyre inkább sokasodtak, megérkeztek az erősítések, s déli egy óra tájban Blücher nagy túlerővel támadhatott. Ekkor a város még Napoleon birtokában volt. Hóvihar zavarta a hadműveleteket, s Eylau juthatott azoknak a veteránoknak az eszébe, akik akár a francia, akár az orosz oldalon részt vettek ebben a véres döntetlenben. A francia veteránok és gyerekek (középső korosztály nem volt) keményen ellenálltak, de a túlerő hamarosan éreztette hatá-Fsát. Wrede erős nyomást fejtett ki bajorjaival, aztán megérkezett Barclay is, akinek oroszai egyenesen élvezték a sűrű havazást. Napóleonnak villámgyorsan kellett határoznia, miután világosan felismerte a helyzetet. Látta, hogy vissza kell vonulnia, ha nem akarja, hogy itt pusztuljon egész kis hadserege. Itt már nem segített semmiféle csoda, sem a „Százezer” legendájának ereje. A lehetőség szerint épségben kellett félbeszakítania az ütközetet, vagyis elismernie az ellenség győzelmét. A sűrű havazás némi szerencsét hozott Napóleonnak, Württemberg könnyűlovassága tévedésből megtámadta és szétverte a bajor lovasságot, mert franciáknak nézték a bajor huszárokat. Miután Napoleon Nagy Hadseregének egykori csapatai egymást kaszabolták, Mar-montnak volt ideje Brienne irányában visszavonulni, s a sötétség beállta után Napoleon egész serege elhagyta a csatateret, zavartalanul ugyan, de két nap és éjszaka pihenés nélkül. A csodát nem követte csoda, s az a tény, hogy Napoleon ezúttal is személyesen vett részt a harcokban, s megmutatta híres csákóját az első sorokban, inkább az ellenkező hatást érte el, hiszen a csata elveszett, Napoleon varázslatos jelenléte ellenére is. Az újoncok ezrei estek ki a sorból, vagy egyszerűen megszöktek, mert nem bírták a fáradalmakat, s a brienne-i aprócska győzelem után ez a vereség lelkileg is letörte

őket. Ezek a fiatalok nem voltak stratégák, nem méltányolták Napoleon valóban mesteri visszavonulását, s nem vigasztalta őket 6000 bajtársuk eleste vagy sebesülése fölött érzett keserűségükért az a számbeli tény, hogy a szövetségesek ugyanennyit veszítettek, pedig ők nem is mérlegelték azt a körülményt, hogy ekkora veszteséget a szövetségesek könnyebben elbírnak, mint a kis francia sereg. Katonai szakemberek szemében viszont a La Rothičre-i csata szinte francia győzelem volt, olyan ragyogóan sikerült az erők kivonása. De mégis visszavonulás volt, amelynek során gyér tüzérségükből a franciák 50 ágyút veszítettek. Ha büszkeségre elegendő ok, hogy egy hadvezér majdnem háromszoros túlerővel szemben keményen helytáll, majd aránylag rendben vissza tud vonulni, akkor Napóleonnak oka lehetett a büszkeségre, de – mi volt ez Áusterlitz felkelő napjához képest? A vereség híre egész Franciaországban mély levertséget okozott, s csak súlyosbította az amúgy sem rózsás hangulatot. Túl a vereség puszta tényén, a megdöbbenés fő oka az volt, hogy magát Napóleont verték meg, nem a marsallok valamelyikét. Most Napóleont támadták meg, s kiderült, hogy még az a csapatrész sem verhetetlen, ahol a császár jelen van. Lipcse tehát nem volt véletlen. Napóleonnak pedig nem kisebb jelentőségű tapasztalatot jelentett La Rothičre, mint azt, hogy jelenlegi létszámával a francia hadsereg egyszerűen nem alkalmas nagy csatára, nem képes szembeszállni a szövetséges hadseregek egyesült erejével, arra pedig, hogy külön-külön verje meg őket, egyre kisebb a remény. Általában barát és ellenség egyaránt úgy értékelte a helyzetet, hogy a napóleoni hősköltemény befejeződött, az oroszlán a végsőket rúgja, ha ugyan máris nem múlt ki. Napoleon nemegyszer becsülte le ellenfeleit. Most elérkezett az idő, hogy őt becsüljék le. Blücher már arra sem tartotta érdemesnek Napóleont, hogy La Rothičre után üldözze, s kijelentette, hogy ez az ütközet „nagyjából már mindent eldöntött”, egy hét múlva Párizsban lesZnek, a hadifoglyokat elengedte, menjenek haza, vége a háborúnak. Sacken

azt jelentette a cárnak, hogy őfelségének hamarosan alkalma lesz békét adni a világnak. És mintha a francia nép is így látta volna a helyzetet. Amikor a visszavonuló császár február 3-án megérkezett Troyes-ba, hideg fogadtatásban volt része, a lakosság legnagyobb része bezárkózott, és még innivalót is vonakodva adott a 48 órás folyamatos menetelésben elcsigázott francia kiskatonáknak. Az volt az általános vélemény, nemcsak Troyes-ban, hogy a franciaországi háború véget ért. Amikor valaki erről a véleményről tájékoztatta a császárt, az így legyintett: – Még el sem kezdődött! Ez a hősi mondat nehezen öltött testet a valóságban. Azokon az álmatlan éjszakákon, amelyeket végigdolgozott, nyilvánvalóan Napóleon is végiggondolta, hogy sárból ő sem tud aranyat csinálni, s még elképzelni is nehéz azt a csodát, amely Franciaországot megmenthetné. Volt ugyan még császári főhadiszállás Troyes-ban, de innen már nem a fél világnak küldött parancsokat, hanem arra kellett erejének és szervezőképességének oroszlánrészét fordítania, hogy enni tudjon adni kis seregének, amelyből csak a nagyszerű visszavonulás alatt 4000 ifjú dőlt ki. Az mindenesetre kapóra jött neki, hogy január 29-én, vagyis még La Rothičre előtt a szövetségesek meghívták Caulaincourt-t a Chatillon-sur-Seine-i béketárgyalásokra. Mi más reménye lehetett Napóleonnak ezekben a nehéz napokban, mint a tárgyalások alatt kihasználni a szövetségesek között dúló ellentéteket? Ehhez azonban Caulaincourt afféle „diplomáciai márialujza” volt, s néhány alkalommal már megmutatta, hogy a kutyahűség sem különösebb erénye. Jellemző viszont, hogy Napoleon milyen levelet küldött Vicenza hercegének, teljhatalmú megbízottjának a chatilloni béketárgyalásokon. Még a visszavonulás alatt, Troyes felé menet, Piney-ben mondta tollba azt a levelet, amelyben arra utasította Caulaincourt-t, hogy panaszkodjék a szövetségeseknek seregeik leírhatatlanul gyalázatos viselkedéséről a francia lakossággal szemben. Hogy mindent felzabálnak, elrabolják még a koldus

rongyait is, ütlegelik az embereket, megbecstelenítik a nőket. így panaszkodott Napóleon, akinek seregei végigsöpörtek a szárazföldön, sőt, a Földközi-tengeren túl is, s még Kairó főtere is tanúja volt annak a látványnak, hogyan gurulnak ki a levágott fejek a zsákokból. Aztán néhány egészen meglepő mondat: „Ellenségeinknek tudomására kell hozni még valamit, amin elgondolkozhatnak: a francia nemcsak türelmes nép, de természeténél fogva bátor is. Már várom, hogy honfitársaim nemsokára gerilla-hadviselésre szervezik meg magukat. Minél élesebb képet fessen az ellenség kilengéseiről!” Milyen meglepő napóleoni pálfordulás ez is! Ő, a hivatásos katona, aki sohasem ismerte el a polgári lakosság jogát a fegyveres harchoz, amely a katonák dolga („aki harcolni akar, húzzon egyenruhát!”), rettenetes megtorlással, falvak kiirtásával bosszulta meg egy-egy katonájának valamelyik elkeseredett paraszt által történt megölését – most hivatalosan, magas felek által rendezett béketárgyaláson villogtatja meg az elkeseredett nép esetleges partizánháborújának lehetőségét. A logika persze világos: eddig külföldön harcolt, s a francia határokon túli népi megmozdulások az ő serege ellen irányultak. Most idehaza, saját földjén háborúzott, s egyszerre jogossá, sőt, hazafias kötelességgé vált az idegen megszállók rémtettei ellen felkelő polgári lakosság fegyveres harca. A szövetséges hadsereg katonái körülbelül úgy fosztogattak és erőszakoskodtak, mint Napoleon katonái idegen területeken. Ez Napóleonnak éppen úgy nem lehetett meglepetés, mint például Blüchernek. „A tisztek már alig mernek valamit is szólni a katonáknak” – írta Blücher Gneisenaunak, főszállásmesterének. Győzelmesen előrenyomuló hadseregek vezérei nem szokták katonáik lendületét szigorú fegyelmezéssel fékezni, s egyetlen elöljáró sem szereti csorbítani saját tekintélyét olyan parancsokkal, amelyekről tudja, hogy úgysem teljesítik. Meg aztán különben is, rablás, erőszakolás … hogyan lehet szigorú erkölcsi törvényeket állítani olyan fiatalemberek elé, akik napokban mérik saját

életüket? A hadi jog lényege amúgy is a jogtalanság, csak éppen erő kell a gyakorlásához. Vajon Moszkvából kivonulva, Napoleon el merte dobatni katonáival a rablott holmit, a rengeteg kacatot, amelyet ez a halálra ítélt sereg élelmiszer és lőszer helyett cipelt magával? Ismeretes Schwarzenberg véleménye is 1814-ből: „Hogy a mi katonáink kihágásait (ó …) ilyen nagy területen megakadályozhassuk, ehhez egy külön hadsereg kellene.” Arról se feledkezzünk meg, hogy különösen a szövetséges hadseregekben elnyomott páriák, megbotozott jobbágyok meneteltek, akiknek végre alkalmuk nyílt arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Mint tudjuk, Wellington hazazavarta az egész spanyol hadsereget, mert nem akarta ennek a vad népségnek a rémtetteivel eljátszani a franciák esetleges rokonszenvét. Mindent összevéve, az a furcsaság, hogy Napóleon partizánháborúval fenyegetőzött, mindennél ékesebben bizonyítja, hogy milyen szorult helyzetben érezte magát, s mennyire el volt keseredve a La Rothičre-i sikeres visszavonulás után. Vajon mit várt ezektől a fenyegetésektől? Hogy a szövetségesek megijednek egy mindenre elszánt, császárjához hű, forradalmi néptől, és kitakarodnak az országból? Nagyon valószínű, hogy ilyen reményekkel nem áltatta magát» sokkal inkább abban bízott, hogy végül talán mégis, akár osztrák, akár angol oldalról, őt tekintik a szárazföldi egyensúly biztosítékául, bár – joggal! – bizalmatlan volt a szövetségeinek békeszándékainak őszinteségével szemben, s az volt a meggyőződése, hogy Metternichék egyrészt időt akarnak nyerni, másrészt a közvélemény előtt őt akarják a béke egyetlen akadályaként megbélyegezni. És vajon neki nem ugyanez volt a célja? Időt, időt, időt nyerni, hogy a kiképzés alatt álló újoncok mielőbb megérkezzenek hozzá, másfelől pedig a világ, s elsősorban a franciák szemében a szövetségesek legyenek a békebontók, hiszen ők törtek be Franciaország területére, s most a francia nép a saját szemével is láthatja, hogy milyen szörnyetegek ellen kellett harcolnia népe érdekében messze földön az újra és újra

megtámadott császárnak. Főleg pedig időre volt szüksége Napoleonnak! A szerencsétlen „százkarú óriások” egyike-másika a száz karja közül egyikkel sem tudta megtölteni a puskáját, mert még nem tanították meg rá, s esetleg hősi halált halt, mielőtt még a legelemibb katonai fogásokat elsajátította volna. A császár hangulatáról különféle változatok maradtak fenn, elsősorban talán azért, mert ez a felsőbbséges hangulat gyakran változott. Az egyik hír felvillanyozta Napóleont, a másik lesújtotta. Marét, a volt külügyminiszter, aki ebben az időben mint külügyi államtitkár működött a főhadiszálláson, úgy emlékezett vissza, hogy a császár, felmérve a nehéz helyzetet, engedékeny hangulatban volt, s szabad kezet adott Caulaincourt-nak, tárgyaljon belátása szerint Chatillonban, egyezzen í meg abban, amit jónak lát, vagyis tulajdonképpen fehér lapot adott neki. Ezt nem egy történetíró kétségbe vonta, többek között az alapos John Holland Rose is. Caulaincourt, Marét szerint, kétségbeesetten kért pontos utasításokat, mégpedig írásban, mert nem akart a francia nép és a történelem előtt akkora felelősséget vállalni, hogy a saját feje után menve kössön békét, s esetleg jóvátehetetlen szerencsétlenségbe döntse hazáját és, uralkodóját. Ezekben az időkben Napóleon valóban játszott a tragikus bukás látványos lehetőségével. Maret visszaérnie kezesei szerint tárgyalás közben a császár látszólag szórakozottan lapozgatott egy könyvet, majd odaadta Maret-nak, ezekkel a szavakkal: – Olvassa föl ezt a részletet! Jellemző különben, hogy ő, a nagy felolvasó, ezúttal átengedte ezt az élvezetet másnak, talán félt attól, hogy tökéletlen kiejtése aláássa a szöveg fenséges hatását. Valóságos színpadi jelenet volt ez, s megérdemli, hogy – Maret emlékirataiból – megjelenítve idézzük. Marét (a Montesquieu-könyv megjelölt mondatát olvassa): Nem tudok magasztosabbat elképzelni, mint azt, hogy napjainkban egy uralkodó inkább trónusa romjai alá temetkezzék, mintsem hogy

olyan előterjesztéseket fogadjon el amelyeket meghallgatnia sem lenne szabad! (Felnézve.) Felség, én ennél is magasztosabbat tudok: ha ön feláldozná dicsőségét, és így töltené ki azt a szakadékot, amely különben önt is, Franciaországot is el fogja nyelni! Napoleon: Jól van, nem bánom, uraim, kössenek békét! Kösse meg Caulaincourt, írjon alá mindent, ami szükséges a békéhez! Csak azt ne kívánják tőlem, hogy megaláztatásomat magam mondjam tollba! Eddig a jelenet, s bár Marét gyors javaslatának van valami utólagos, „lépcsőházi” íze, amellett ellenőrizhetetlen, mert a párbeszéd tanúk nélkül folyt le, mégis némi valószínűséggel bír, mert Marét a császár megbízásából valóban ilyen természetű üzenetet küldött Caulain-court-nak s Vicenza hercege ekkor kért írásbeli utasításokat és felhatalmazást, mert tudni akarta, hogy meddig mehet el engedékenységben. Nyilván emlékezett rá, hogy Napóleon milyen indulatosan kiáltotta oda a szenátusnak: – Olyan ember vagyok, akit elpusztíthatnak, de meg nem becsteleníthetnek ! És ez a kései harcias Epiktétosz („Megölhettek, de ártani nem árthattok nekem!”) most Caulaincourt kezébe tette volna le saját meg-becstelenítésének sorsát, mintegy ráruházva minden felelősséget? Zavaros ügy, s nem az egyetlen. Hiszen a császár ilyen keserves felkiáltást hallatott, amikor a várható békefeltételekről volt szó: – Mit felelhetek nekik, ha számon kérik tőlem a Rajna bástyáit? Kiknek? A köztársaság híveinek, akiknek nem tudna a szemébe nézni, ha lemondana a Rajna bal partjáról. Keserves órák voltak ezek. Napoleon még azt is megalázónak tartotta, hogy a béketárgyalásokat francia földön tartják. Ő Frankfurt után Mannheimet ajánlotta, de javaslatát szóra sem érdemesítették, egyszerűen kijelölték a Szajna melletti Chatillont, közel a langresi

fennsíkhoz, amelyet az óvatosan előrehaladó Schwarzenberg foglalt el. Csak haszontalan ismétlésekre ihlet, ha eszünkbe jut, hogy milyen hasznos szolgálatokat tehetett vol-ína ebben a helyzetben Talleyrand, de Napóleonnak már csak törpéi voltak, s most azt kívánta tőlük, hogy önálló véleménnyel, ötletekkel segítsék őt, fölényesen áttekintve a nemzetközi helyzet szövevényeit. Maret végül rá tudta venni, hogy megfelelő útbaigazításokkal szolgáljon a megrettent Caulaincourt-nak. Február 7-én, Nogent-ban az éjszaka folyamán (máskor nem volt ideje ilyesmire) a császár végre tollába mondta a legfontosabb irányelveket. Fel lehet áldozni Belgiumot (tehát fuccs Antwerpennek, holott tulajdonképpen ezért a városért folyt csaknem minden vér), s ezenkívül a Rajna bal partját is, de ezt csak a végső esetben, hátha megelégednek a szövetségesek Belgiummal is, hadd veszekedjenek rajta! Továbbá: vesszen Itália, Genova, Piemont s a gyarmatok is, amelyekhez mint Európa ura sem tudott hozzáférkőzni. Végül tehát mégis megfogalmazta saját megaláztatását, de nem írta alá az okmányt. – Majd reggel! – mondta, s újra elmerült térképei vizsgálatában, fogadta a különböző futárokat, tanulmányozta a jelentéseket, aztán amikor reggel az elcsigázott Maret újra kérte a császári aláírást, fel sem nézve, így legyintett: – Hagyjon békén, most egészen más dolgokkal vagyok elfoglalva. Meg akarom verni Blüchert! Mintha nem is lett volna szó az éjszaka békefeltételekről! Neki háborús feltételek kellettek, minél kedvezőbbek! Ezeket igyekezett elővarázsolni a térképekből. Valóban, neki a háborúval kellett törődnie, hiszen a szövetségesek Frankfurtban is hangsúlyozták, hogy a béketárgyalások nem zavarhatják meg a háborús események természetes menetét. Ilyen körülmények között egyenesen bámulatra méltó, hogy Marét zaklatására holmi békés agyrémekkel is hajlandó volt foglalkozni, „történelmi” és „természetes” határokkal s ehhez hasonló csalétkekkel, miközben hullottak az emberek, sa hadvezérek gondosan számoltak, hogy az elesettek és

sebesültek tömege hogyan befolyásolja az erőviszonyokat. Napóleon számára holmi komolytalan békefeltételeknél fontosabb volt, hogy fáradt marsalljai itt-ott megemberelték magukat, s nem lebecsülendő, ha nem is jelentős részletsikereket értek el, akkorákat mindenesetre, hogy Schwarzenberget gondolkodóba ejtsék. Marmont Wrede ellen állta meg a helyét, Grouchy az orosz lovasság támadását verte vissza, Yorck nem tudta áttörni Vitry védelmét, Allix tábornoknak pedig régi ismerősünk, Platov atamán kozákjait sikerült megfutamítania. (Lehet, hogy Platov ezúttal Franciaország térképén nem tudott kiigazodni? …) Schwarzenberg tehát aggódott, mert arról is kapott értesüléseket, hogy Augereau tábornagy Lyon táján vonja össze seregét. Érdeklődése ezért déli irányba fordult, Blücher viszont csak Párizsban érezte volna magát boldognak. Porosz csizmával belerúgni a Vendôme-oszlopba – ez igen! A két fő hadsereg között támadt szakadék is azt bizonyította, hogy a hatalmas számbeli fölényben levő szövetséges ármádiának csak papíron volt fővezére, a valóságban egymással veszekedő főtisztekből állt az egyesített vezérkar, amelynek még három uralkodó felséges sündörgését is el kellett viselnie. Napóleont legalább ilyen teher nem nyomasztotta. Csak azon az őrjítő gondolaton kellett túltennie magát, hogy neki, aki szélességi és hosszúsági fokokban mérhető arányokban hódítgatta a világot, most saját kis vackában kell, háttal a falnak támaszkodva, védekeznie, s még ez a fal is csak képletesen értendő, mert minden oldalról körülvették. Neki nem voltak végtelen pusztaságai visszavonulás céljaira, nem volt sem Kamcsatkája, sem két fővárosa, s neki harcolnia kellett kis hadseregével, amely jórészt mária-lujzákból állt, elfásult hercegek parancsnoksága alatt. Nagyon megváltozott körülményekhez kellett alkalmazkodnia,” s egyre kevésbé tudta ezeket a körülményeket saját maga alakítani. Mindenesetre igyekezett, de La Rothičre után a legfontosabb feladata az volt, hogy éberen figyelje az ellenség minden lépését, s

kilesse a megfelelő pillanatot a kezdeményezésre. Tulajdonképpen nem Blücherrel akart mindenáron találkozni, hanem az volt a terve, hogy előbb szétveri Schwarzenberg seregét (vagyis ádáz apósa haderejét), s akkor – úgy vélte – könnyebben elbánik a kemény porosszal, aki, sajnos, ki tudott osonni figyelemre méltó kíséretével együtt a brienne-i kastélyból. Terve egyszerű volt: Marmont féken tartja Blüchert, ő pedig mintegy 40 000 emberrel ráveti magát Schwarzenbergre. Égett a tettvágytól, beosztottjai nem győzték csodálni frisseségét, jókedvét. Ő valóban felhúzta a 93-as csizmákat. A kis kopott, kövér emberke lelket öntött mindenkibe, marsalljait kivéve, akik egyre gyakrabban kérdezgették, hogy mi lesz az országgal, pontosabban: mi lesz velük? Nekik már volt mit veszteniük: aranyláncaikat! Világhírű, gazdag, magas rangú emberek voltak, már akik megmaradtak. Hol volt már Desaix, Kléber, Bessičres, Lannes, Duroc, Poniatowski, Montbrun, s nemrég halt meg Reynier is, aki az Elster keleti partján rekedt, s a néhány hónapos hadifogság nem tett neki jót. A megmaradt főtisztek is tele voltak sebhelyekkel, s most már itthon kellett szembenézniük a halállal, amely már szinte nem is lehetőség volt, hanem bizonyosság. Még engedelmeskedtek, ímmel-ámmal még végrehajtották a parancsokat, de nem hittek a csodákban, s hitetlenségükkel már el is pusztították a csodák előfeltételeit. Egyre kevésbé látták értelmét a további ellenállásnak, s azzal is tisztában voltak, hogy eddigi érdemeik, dicsőségük helyet biztosít számukra mindenféle változás esetén, különösen ha ügyesen viselkednek. És akikor végre módjuk lesz élvezni is mindazt, amit vitézségükkel kiérdemeltek. Nyugdíjas Leonidászok szerettek volna lenni. Tudta ezt Napoleon is, nem áltatta magát, de egyetlen főtisztjének az elbocsátására sem tudta elszánni magát, bízott abban, hogy a sikerek magukkal ragadják a tábornagyokat is, nemcsak a kicsiket, a pelyhes állú mária-lujzákat. Úgy számított, hogy először Schwarzenberget semmisíti meg, s akkor jöhetnek sorban a többiek. Ennek érdekében mintegy 15 000 embert elvont a

déli arcvonalról, s ezzel körülbelül megpecsételte Soult további sorsát Wellington ellenében, de – érdekes I módon – Napoleon még mindig nem vette eléggé komolyan az angol-ír tábornokot, s úgy vélte, hogy ráér majd személyesen szembenézni vele akkor, amikor már végzett a nagyobb feladatokkal. Igen ám, de az ellenség ezúttal nem a császár szája íze szerint mozgott, mint pél dául Austerlitz előtt, s Napoleon megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy Blüchernek esze ágában sincs a Marmont által megszállt Nogent felé nyomulni, ellenben a Marne mentén Párizsnak vonul. Útjában Kegyedül Macdonald gyenge erői álltak. Ekkor is megmutatkozott Napoleon hallatlan hajlékonysága. Azonnal sutba dobta azt a tervet, hogy a „csehországi” sereget támadja meg először (ahol különben Ferenc és Sándor tartózkodott), s mintha a kozákok nem lennének a világon, nyugodtan megírta helytartójának, Józsefnek Párizsba, hogy bosszantó fejlemények történtek, szerette volna kedves apósa seregét meg támadni, de mivel Párizs veszélybe került, azt kell megvédeni. Ekkor I már egy körülbelül 70 000 főnyi sereget tudott Nogent térségében összevonni, s mivel Schwarzenberg, a két uralkodóval társaságában, még mindig kelet felé vonult vissza, Napóleon arra számított, hogy leg-I alább háromnapi menetnyeresége lesz vele szemben. Közben lázasan I dolgozott, változatlanul mindenre kiterjedt a figyelme, s ha ezúttal nem is fogalmazott új színházi alapszabályt, alaposan összeszidta Cambacérčst, hogy miért rendeznek szánalmas, segélykérő imanapokat a városban. „Mindenki megbolondult Párizsban?” Hát ha nem is bolondult meg, annyi bizonyos, hogy Blücher közeledtének hírére valóságos vakrémület tört ki a fővárosban. Párizs népe, amely évekig amiatt elégedetlenkedett, hogy messze idegenbe viszik fiait harcolni, s már kezdett elege lenni a sok távoli dicsőségből, most arra ébredt, hogy az ország szívét közvetlen veszély fenyegeti, a város hadszíntérre változik, holott – eltekintve az üdvlövésektől – ágyúdörgést utoljára 1795. október 5-én (bocsánat: Vendémiaire 13-án) hallottak Párizsban. És a császár is csak a távolból mennydörgött, összeszidta rendőrminiszterét,

Savaryt is, aki „úgy beszél és cselekszik, mint egy bolond … ahelyett, hogy megfelelő híreket szerezne az országból”. Utasította Savaryt, hogy a katonaszökevényeket ne a tehetetlen rendőrség üldözze, hanem a csendőrség, a nemzeti gárda tagjai és polgári ügynökök. „A Rajnán történt átkelésünk óta 40 000-en szöktek meg, és semmi sem történt ennek megakadályozása vagy megtorlása érdekében.” Pedig parancs is volt: minden tizedik szökevényt agyon kell lőni! A többinek talán megjön az esze, s a kevésbé veszélyes csatamezőt választja. A legnagyobb gondot talán nem is a szökések okozták a császárnak, hanem a hadtáp felbomlása. Hadbiztosának, Daure-nak még Nogent-ból írta: „A hadsereg éhen hal: az Ön bizakodó jelentése nem más, mint holdfény! Tizenkét emberem éhen halt …” És így tovább. Mindez az ország hangulatára is jellemző volt: a francia hadsereg a saját hazájában éhezett, a lakosság nem segítette. Napoleon levele szerint csak puskával és karddal tudtak élelmet szerezni. Szinte hihetetlen, hogy maguk a franciák hagyták éhezni saját harcoló fiaikat! Ilyen önzővé tudja tenni az embereket a veszély! Napóleonnak Franciaországban kellett harácsolnia ahhoz, hogy seregét valamennyire is élelmezni tudja, mialatt Wellington a tengeren át táplálta csapatait, és nem engedett rekvirálni francia földön. Napóleonnak azt is meg kellett érnie, hogy a francia nép cserbenhagyja hadseregét, császárját. Éljen a császár, de – miből? Mi minden nem vette el a kedvét ennek a különös lénynek! Tudott ő kiábrándulni is, de az időpontot ő szabta meg. És mielőtt Franciaország egén újra lángolni kezdett volna a páratlan meteor, Napóleont további kellemetlen hírekkel halmozták el. Murat kemény harcban állt Jenővel – micsoda képtelen párviadal! Ugyanakkor Caulaincourt jelentést küldött Chatillonból, hogy a szövetségesek csak az 1792-es határokat tekintik tárgyalási alapnak. Utólag sokan – főleg a látóképességet élesítő történelmi távlatból – szemrehányást tettek a császárnak, hogy nem kötött békét mindenáron, s nem elégedett meg azzal,

hogy területi engedmények árán megmentse trónját, hiszen ő maga éppen elég példát látott arra, hogy uralkodók tucatjai a legmegalázóbb feltételeket és fülhúzásokat is készek voltak eltűrni, csak hogy maradjon még valami területük, ahol uralkodhatnak. Ehhez azonban királyi vérből származó vastagbőrűnek kell lenni, s nem Napóleonnak. A szövetségesek magatartása különben is erősen kétértelmű volt, s Napóleon joggal gyanakodott arra, hogy ha az 1792-es határok csak tárgyalási alapul szolgálnak, akkor egy esetleges fegyvernyugvás, sőt, fegyverletétel után a szövetségesek újabb és újabb követelésekkel állnak elő, kártérítést követelhetnek, megszállhatják az országot bizonytalan időre, ahogyan azt Napóleontól tanulták, s végül magának Napóleonnak a sorsa még bizonytalanabb lenne, mint az országé. És különben is, az az ember, aki habozás nélkül, sokszor teljesen fölöslegesen tette ki magát életveszélynek, világtörténelmi megaláztatásokat viseljen el csak azért, hogy nyomorult kis életét megmentse? Mégis, úgy látszik, minden gyanúja ellenére, Napoleon remélt valamit a tárgyalásoktól, mert Caulaincourt üzenete annyira leverte, hogy visszavonult a szobájába, s egy teljes napig nem tárgyalt senkivel sem – egy ilyen hadjárat kellős közepén! Min töprengett, mire gondolt -nincs rá adat. De hogy mit határozott végül, azt tudjuk: elutasította a szövetségesek ajánlatát, s a harc folytatására adott parancsot. A visszaemlékezések szerint a császár elhatározása mély szomorúságot keltett a marsallok körében, akik azt remélték, hogy végre sikerül valamilyen békét kötni. Napoleon viszont erélyesen kijelentette, hogy a béke csak a „természetes határok” elvére épülhet. Csakhogy a szövetségesek már a természetes határokon belül harcoltak, s ugyan mi értelme lehetett volna számukra Brüsszelről vagy Antwerpenről vitázni a tárgyalóasztalnál, amikor ez a két város már nem volt Napoleon birtokában. De ez idő szerint a császárnak sem ez a két város volt a legfőbb gondja, hanem Párizs. Vagyis Blücher. Csak éppen a szinte csődöt mondott felderítés nem adott Napóleonnak megfelelő képet

annak az ellenségnek a hollétéről, amelyet meg akart verni. Ezért akadt történetíró, aki Napóleon hazai haditetteit úgy jellemezte, mint „mennykőcsapások a semmibe”. (Utólag Lützen, Bautzen és Drezda is ilyen győzelemnek bizonyult.) De mennykőcsapások voltak a javából, nemhiába jelentette ki a császár, serege és önmaga biztatására: — Hadd tudják meg ellenségeim, hogy ma is az vagyok, aki Austerlitz és Wagram alatt voltam! Nagy mondás, tátongó logikai résekkel. Napoleon a régi volt, de serege már kevésbé, elsősorban az austerlitzi, az első Nagy Hadsereggel nem állta ki az összehasonlítást. Talán akkora volt a távolság a két hadsereg között, mint a két hadszíntér, Austerlitz és Párizs között. Az austerlizti emberanyagot tékozolta el József trónja érdekében Napoleon, s ez a balsikerű vállalkozás nemcsak azzal járt, hogy a hős spanyol nép visszakapta Ferdinándot és az inkvizíciót, hanem azzal is, hogy végre állandó helyet biztosított egy brit szárazföldi hadsereg számára, amely ezekben a napokban Bayonne-tól keletre csatázott Soulttal. Bár az angolok visszavonulásra késztették Dalmácia hercegét, nekik is voltak veszteségeik, többek között maga Wellington is megsebesült, méghozzá nem is valami hőskölteménybe illő testrészén. Emiatt egy teljes hétig nem tudott lóra ülni, majd sokáig sántikált a kiváló hadvezér. Ilyenkor megint csak átfut az ember agyán az a komolytalan gondolat, hogy mi lett volna, ha a tiszteletlen golyó nemesebb testrészt ér, s a megrendült brit nép rumoshordóban látta volna viszont Wellingtont, mint kilenc éve Nelsont, s akkor … de ne vágjunk a történelem elébe, amely tudja, mit csinál. Ami azt illeti, Napoleon is tudta, mit kell tennie, hát még ha azt is tudta volna: hogyan? Macdonaldtól várt tájékoztatást a helyzetre vonatkozólag. Tudta ugyanis, hogy marsallja érintkezésben áll (minő finom katonai kifejezés egy véres kapcsolatra) Yorck hadtestével, s ugyanakkor Marmont-t Sézanne-ba küldte, felderítés céljából. Tőle végre, február 9-én megtudott valamit. Ragusa

hercege jelenteni tudta Champaubert-ból, hogy az orosz Sacken tábornok (akit jelenlegi fővezére, Schwarzenberg oly sikeresen vert meg Napóleon parancsára Oroszországban) 15 000 emberével Montmirail közelében tartózkodik. Az oroszlán végre elszánta magát az ugrásra. Ekkor következett az a tűzijáték, amely beragyogta az egész franciaországi hadjáratot, függetlenül a valószínűleg elkerülhetetlen végkifejlettől. Az elintézettnek vélt, a „végleg legyőzött” Napóleon hat nap alatt három óriási győzelmet aratott, s pánikba ejtette a szövetségeseket. Mintha az itáliai villám csapott volna közéjük, vagy mintha Austerlitz fényes napja kelt volna fel. Napóleon mint örökmozgó irányította a hadműveleteket, fáradhatatlanul, duzzadó energiával, személyes példaadással tüzelte a csüggedőket, s nem csoda, hogy a márialujzák is a gárda félelmetes, morgó medvéinek színvonalára emelkedtek. Ez .a győzelemsorozat teljesen Napoleon műve volt. Mindenütt ott lehetett látni, ahol szükség volt rá. Mintha minden ágyút, minden puskát ő irányított volna az ellenségre. Káprázatos gyorsasággal mozgatta szerény létszámú seregeit. Mindenre gondolt, egyetlen fontos pont vagy híd sem maradt védelem nélkül, s neki magának alig 30 000 főnyi serege maradt arra, hogy megütközzék Blücher, Yorck és Sacken erőivel. Közvetlen közelben levő ellenségeinek létszámát 45 000-re becsülte, s ezzel az aránnyal teljesen elégedett volt, bár nem feledkezhetett meg arról, hogy mindent összevéve 70 000 katonájával kell harcolnia a szövetségesek 200000 főnyi seregével szemben. De nincs az a xerxészi had, amelyet megosztva ne lehetne megverni. Ebben reménykedett Napóleon, hiszen jó néhányszor bebizonyította, hogy nem hiába. „Ha ez sikerül, az egész hadjárat sorsát eldönthetjük!” – írta magabiztosan Józsefnek, elsősorban a párizsiak megnyugtatása, a csodavárók megerősítése érdekében. Maga a „csodatevő” viszont sok nehézséggel küszködött, csapata élelmezése változatlanul gyalázatos volt, amellett ötnapos zápor tette a francia utakat ingoványossá, hasonlatosan a lengyel és az

orosz utakhoz. A helyi lakosság azonban végre -hála a. megszállók kilengéseinek – saját fiai mellé állt, segített a kocsikat és az ágyúkat tolni, s még enni is adott a katonáknak. így érte el először a francia lovasság Champaubert-t, a csillogó győzelemsorozat első állomását. Itt Olszuvjev orosz tábornok csapatai állták útját a franciáknak, s Napoleon mesteri mozdulatai következtében a francia sereg számbeli fölénybe került, mert Blücher, bár hallotta az ágyútüzet nem sietett orosz tábornoktársa segítségére. Olszuvjev 5000 emberből 4oco-et veszített (a franciák 200-at!), s maga az orosz tábornok is fogságba került, méghozzá egy tizenkilenc éves márialujza fogta el őt a közeli erdőben. Mindez rettenetes csalódás volt a szövetségesek szamára, főként a cár keseredett el, aki pedig minden eddigi tárgyaláson ellenezte a fegyverszünetet, mivel – Blücherhez hasonlóan – Napóleont már nem tekintette komolyan veendő tényezőnek, s arról tárgyalt, hogy ki legyen a „volt császár” utóda. Különféle ötleteket vetett fel, s nem Bernadette volt az egyetlen jelöltje. Bár a Bourbonoknál még a kis Római Királyt is szívesebben látta volna a francia trónon (Mária Lujza régensségével), a Bourbon-családból is számításba vett valakit, mégpedig a fiatal Berry herceget, Artois grófjának, a leggyűlöltebb és legostobább (nagy szó!) Bourbonnak a legkisebb fiát, akihez nőül adhatta volna a Napóleontól megtagadott Annát, kisebbik húgát. Berry herceg nevénél – két csata között is – érdemes egy pillanatra megállni. Az enghieni herceg tulajdonképpen őhelyette került Napóleon so/rtüze elé. Annak idején Cadoudal, a fő „chouan” bevallotta, hogy az összeesküvés sikere esetén egy már beavatott királyi hercegnek kell Párizsba érkeznie. Ez nem volt más, mint Berry. A Bourbon-ház nem volt olyan ártatlan a híres összeesküvési ügyben, mint azt az enghieni herceg kivégzésekor támadt nemzetközi felháborodásból sejteni lehetett. Az már a későbbi idők történelméhez tartozik, hogy a Bourbon-család még a restauráció után sem igen firtatta az Enghien-ügyet, holott lett volna alkalma

és hatalma az osztó igazság nevében bosszút állni. A szövetségesek szempontjából mindenesetre okosabb lett volna, ha Napoleon utódának kijelölése helyett inkább valami szerény méretű, egységes vezetést igyekeztek volna meghonosítani számbelileg nagy fölényben levő seregükben, mert champaubert-i győzelmével Napoleon alaposan befészkelődött Blücher szétszórt hadtestei közé, s Montmirail-nál még nagyobb csapásra készült. Champaubert is alkalmas volt arra, hogy egy kicsit kijózanítsa a La Rothičre-i győzelemtől diadalittas szövetségeseket, de mivel magával Blücherrel nem találkozott a császár, csak Sikeres előcsatározásnak volt tekinthető, olyan ember szempontjából, aki nemcsak mert kockáztatni, de most már nem is tehetett mást, mert minden kockán forgott. Néha meg-megingott a 93-as csizmákban, s még egy nappal Champaubert előtt, szokott pontosságával mindenre számítva, Nogent-ból olyan levelet küldött párizsi helyettesének, hogy ha ezt a levelet is elcsípték volna a kozákok, a szövetségesek éppen úgy megörültek volna, mint ahogyan József feltehetően mélyeket sóhajtott: „Amíg én élek, Párizst nem szállja meg az ellenség. Ha Talleyrand abban mesterkedik, hogy a császárné az ellenség közeledte ellenére is Párizsban maradjon, ez nem más, mint árulás. Vigyázzon erre az emberre! Én is ezt tettem 16 éven át, sőt, kegyeimben részesítettem, de bizonyos, hogy ő családunk legnagyobb ellensége, amióta a szerencse elhagyott minket. Ha csatát vesztek, és halálhírem megérkezik, gondja legyen arra, hogy Ön előbb tudja meg, mint a császárné. Intézkedjék, hogy a császárné és a Római Király Rambouillet-be költözzön. Utasítsa a szenátust, az államtanácsot és a haderőt, hogy gyülekezzenek a Loire völgyében. Akadályozza meg, hogy a császárné és a Római Király az ellenség kezébe kerüljön! Inkább lássam a fiamat átvágott torokkal, mintsem hogy Bécsben osztrák herceget csináljanak belőle!” Bámulatos előrelátás azonkívül, hogy tizenhat év után Talleyrand kezdett neki gyanús lenni. Aztán egy mértéktartóan derűlátó

mondat: „Mindennek ellenére, ha az ellenség Párizsnak vonul, lehetséges, hogy meg tudom őket verni.” Egy kis önéletrajz arról az emberről, aki nem is 93-as, hanem hétmérföldes csizmákban száguldott egy aránylag kis területen, a Szajna és a Marne között. Nos, az ütközetet nem vesztette el, a halálhírre nem került sor, de hogy milyen túlzottan élénkítő hatással volt rá ez az újabb győzelem, arra nézve jellemző a csata estéjén tett kijelentése: – Még egy győzelem, és hamarosan közelebb leszek a Visztulához, mint ők most Párizshoz! Ezt a kijelentését többféle megfogalmazásban is idézték a történetírók. Olyan változat is fennmaradt, hogy Napoleon nemsokára közelebb lesz Bécshez, mint a szövetségesek Párizshoz. És egy harmadik változat: az ellenség gyorsabban visszafut a Rajnán túlra, mint ahogyan jött. (Ez sem lett volna valami viharos menetteljesítmény!-..) Egyszóval, valami ilyesmit mondott a császár, akinek úgy jött ez a kis győzelem, mint egy falat kenyér, s ez a hasonlat még hadtápszempontból is megállja a helyét. Nagy szerencséje volt, hogy a szövetségesek táborában változatlanul széteső volt a vezetés. Nemcsak Schwar-zenberg nem tudta kézben tartani a főparancsnoksága alá rendelt sereget, de Blücher, Yorck és Sacken között is szegényes volt az együttműködés. Ha – bármennyire nevetséges is ez a kötőszó a történelemben, de néha lehetetlenség kikerülni –, egyszóval ha Yorck idejében érkezik Montmirail térségébe, akkor a francia csapatok aligha kerülhették volna el a katasztrófát. Ennyi talán elég azokból a bonyolult, kasza hadmozdulatokból, amelyekben egyedül, talán csak Napoleon ismerte ki magát. Éjjel-nappal dolgozott, kocsin, lóháton, pajtában, kunyhóban, ahol éppen alkalma volt áttekinteni a helyzetet, s újra és újra átcsoportosítania erőit. Ezúttal nem gazdálkodhatott valami nagy embervagyonnal, s miután Michel tábornokot hadosztályával s még egy kis gyalogsággal elküldte Yorck esetleges fogadtatására, neki alig 10000 ember állt rendelkezésére. Igaz, hogy ez volt a régi gárda. 4500 lovas és 5000 gyalogos, népszerűbb nevén gránátos.

Blüchert Marmont tartotta féken, s Napóleon, nagy mértéktartással, kezdetben csak védekezett, miután Montmirailból kiverték a kozákokat, majd korlátozott ellentámadások után végre megérkezett Mortier, s ezzel a császári sereg 20 000-re nőtt. Napoleon elérkezettnek látta az időt az ellentámadásra, s elsősorban a gárda hat ezrede vetette rá magát, Ney vezetésével, Sacken balszárnyára. Az ütközet sorsa rövidesen eldőlt. Yorck ugyan megérkezett, de annyira későn, s oly csekély erővel, hogy csak a teljés megsemmisüléstől tudta megmenteni a menekülő Sackent. A szövetségesek 4000 embert vesztettek, a franciák 2000et, s a győzelem természetesen Napóleoné volt, ha nem is olyan mértékben, ahogyan hadijelentésében írta: „A sziléziai hadsereg nincs többé.” Az viszont tökéletesen igaz volt, amit a régi gárdáról írt: „Fiaim túlszárnyalták minden várakozásomat. Ezek a katonák többet tettek, mint amennyit halandó emberektől el lehet várni. Mint egy Medúzafej, olyan volt ez a csapat!” De Blücherrel tulajdonképpen még mindig nem találkozott, s enélkül kétségtelenül túlzás volt a sziléziai hadsereg megsemmisüléséről beszélni. Ráadásul Macdonald késlekedve vonult kelet felé, s nem zárta el a menekülés útját Château-Thierrynél, ennek következtében Yorck és Sacken csapatainak tekintélyes része megmenekült á Marne folyón át, majd a hidakat felégették. A Château-Thier-rynél vívott kisebb jelentőségű csata eredményeképpen a 3000 főnyi porosz utóvéd a franciák fogságába esett, ezenkívül 20 ágyú és rengeteg jármű került Napoleon hadainak” birtokába, s bizonyos, hogy Macdonald hibája nélkül nem sok maradt volna a sziléziai hadseregből., így maradt. Közben Napóleont, aki nem először panaszkodott, hogy nem lehet egyszerre száz helyén (pedig ez lett volna a legjobb megoldás . ..), más csalódás is érte. Schwarzenberg végre megmozdult, és sikeresen visszaszorította Victort, Bellurio hercegét, az egykori dobost, Napoleon ifjúkori barátját a Szajnán túlra, s mivel egy másik szövetséges oszlop elfoglalta Sehs-t, Victor

elrendelte a visszavonulást Montereau-ig, amely már veszedelmesen közel van Fontainebleau-hoz. A helyzet megint megváltozott, s mindkét oldalon megváltoztak a haditervek. Napóleon alkalmazkodott gyorsabban az új helyzethez. Felsőbbséges intézkedései mindenütt zavart okoztak az ellenség soraiban, ahol már ott volt maga Blücher is, s az elvakult, öreg porosznak jutott ki a legnagyobb vereség. Vauchamps térségében fejlődött ki a harmadik nagy csata. Itt Marmont visszavonult ugyan, de lassan és aránylag jó rendben, időt adva Napóleonnak ellenintézkedésekre. A császár marsallja segítségére sietett, Grouchy lovassága elsöpörte a porosz jobbszárnyat, s Blücher kénytelen volt nagy veszteségek árán visszavonulni. Ezzel azonban még nem ért véget seregének kálváriája. Lovasaival Grouchy elvágta Blücher visszavonulási útját, s hogy nem tudta teljesen elpusztítani Blücher hadait, ez csak azon múlott, hogy a feneketlen sárban a lovas tüzérség nem tudott felvonulni, s így Blücher nagy nehezen, február 14-én ki tudott jutni a csapdából, 7000 (más adatok szerint 16 000) emberének elvesztése árán. A franciák vesztesége 600 ember volt. Ez volt a híres 1814-es „hatnapos háború”, amelynek során Napoleon újra képességei tetőfokán mutatkozott meg a világ előtt. Elképesztő teljesítményt nyújtott, nemcsak visszanyerte, de talán még felül is múlta „itáliai formájá”-t. Soha ennyit még nem dolgozott, segédtisztjei, munkatársai kidőltek mellőle, csak egymást váltva tudtak lépést tartani ezzel az élő örökmozgóval. Érthető, hogy sokan a természet csodáját látták benne, akinek egyik tulajdonsága az isteni fáradhatatlanság. Emerson így jellemezte: „Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott ülni tizenhat, tizenhét óra hosszat, sok napig tudott menetelni pihenés és élelem nélkül – legföljebb egy harapásnyit befalva –, s mégis a bősz tigris rugalmasságával és hevével· verekedni.” Kőből, vasból való ember? „Testemmel mindig azt csináltam, amit akartam!” – jelentette ki egyszer egyik orvosa előtt, s ebben annyi volt az igazság, hogy

pusztán az akaraterejével volt vasember ez a különben beteges, ingerlékeny, gyenge egészségű ember, aki minden kis huzatra megfázott, s az összesített orvosi vélemények szerint egészsége silányabb volt az átlagosnál. Toulonnál szerzett bőrbajából sohasem gyógyult meg teljesen, csaknem állandóan hólyaghurut kínozta, amellett kínos aranyérbántalmak is gyötörték. Annak ellenére, hogy alig evett, agyfüggelékének rendellenes működése miatt betegesen elhízott, s ez a betegség más belső elválasztású mirigyeire is átterjedt, s megjelentek a Fröhlich által felfedezett tünetek, elnőiesedett, arca szőrtelenné, férfiassága erősen csökkent értékűvé vált. Gyakran hányt, nemcsak egy fölösleges falattól, hanem például friss festék szagától, s ha valami nagy felindulás érte, nemcsak elsírta magát, de rosszullét is környékezte. Könnyen elszédült, ö maga mondta, hogy ha vérkeringése nem lenne rendellenesen lassú, megbolondulna, olyan érzékenyek az idegei. És ez az ember éledt újjá 1814-ben, betegen, csalódottan, elárultan, s pusztán akaraterejével varázsolt magából hadistent, földi Marsot, munkabírásban, lendületben, vitézségben mindenkit felülmúlva. És ha még figyelembe vesszük egyre gyakoribb gyomorgörcseit, amelyekről ő maga mondta, hogy korai halála előjelei, akkor valóban igazat keli adnunk az ellenséges érzelmű Taine-nek, aki minden mértéken felülinek tartotta őt. Ez a törődött, beteg, kövér ember rémisztette halálra még mindig Európa hatalmasait, s szórta a villámokat az ellenséges hadseregekre. Valóban egészen különös jelenség volt, mint maga az egész napóleoni „csodálatos kaland”, amelynek csodái sehogyan sem akartak véget érni, hiába jósolgatta megállás nélkül, önmaga megnyugtatására is, a régi rend sötét szobájában fütyörészve és remegve Metternich. A csalódás még Napoleon sikereinél is nagyobb volt. Mind gyakrabban emlegették a császár emberfölötti képességeit, ilyen helyzetben ugyanis ez a legkényelmesebb, a halandó embereket mintegy felmenteni a felelősség alól. Talán egyetlen nyugodt tábornok volt az egész szövetséges táborban: Wellington. Ő kényelmesen mozoghatott Délnyugat-Franciaországban, közel a spanyol határhoz, neki nem

kellett elszenvednie egyetlen uralkodó kínos jelenlétét sem, s nem tartozott Schwarzenberg fennhatósága alá. De ő mellékhadszíntéren párbajozgatott Soulttal, s nagy örömére szolgált, hogy Dalmácia hercege a legutóbbi összecsapás után érintetlen raktárakat hagyott hátra az angoloknak, olyan sürgősen szaladt el a csatatérről. Vitesse . A fő hadszíntér Franciaország belsejében volt, veszedelmesen közel a fővároshoz, amelyet a szövetségesek éppen úgy haboztak megtámadni, mint annak idején Hannibál Rómát. Féltek ettől a rossz hírű, forradalmi várostól, s kezdetben úgy számítottak, hogy Napóleont Párizson kívül is meg lehet verni, s akkor a fővárost kész tények elé állíthatják. Ezek a tények azonban váratlanul másként alakultak, mint ahogyan a szövetségesek remélték, s különösen Schwarzenberg esett kétségbe Blücher balsikerei miatt. De ahol legnagyobb a baj, ott legközelebb a segítség: Belgiumon át megérkezett az északi hadsereg, a „sziléziaiak” maradványainak megmentésére. Blücher megvert ármádiája Châlons környékén nyalogatta sebeit, amikor megérkezett a mintegy 30 000 főnyi erősítés – Winzingerode vezérletével. Meg kell hagyni, Napoleon jól ellátta magát engesztelhetetlen ellenségekkel. Winzingerode megjelenése fellelkesítette az alaposan elpáholt sereget, s Gneisenau tábornok már úgy beszélt, hogy az elszenvedett vereségeket úgy kell tekinteni, mintha nem is történtek volna meg, csak a legközelebbi lépés a fontos: támadni kell a győzelemért. A halottak és a sebesültek tehát felejtsék el, ami történt. Gneisenau sajátos okfejtésére persze csak azért kerülhetett sor, mert Napóleon ugyan alaposan megverte el lenfeleit, de nem eléggé. A mennykőcsapások csak elkábították, de nem ölték meg az ellenséget. Az elkábult ember még magához térhet. A hadműveleteknek nevezett törvényes tömegmészárlások tehát tovább folytak, de közben a diplomácia múzsái sem hallgattak. Ezúttal is Schwarzenberg ijedt meg a legjobban, s a cárt okolta a nagy vereségekért, mert ha tiltakozásának hatására nem utasították

volna vissza Caulaincourt fegyverszüneti kérelmét, akkor nem került volna sor a hatnapos villámhadjáratra. Tulajdonképpen neki lett volna a legkisebb t oka az ijedelemre, mert ő, mialatt Napoleon Blüchert csépelte, számottevő sikereket ért el a Szajna mentén, s ez volt a fő oka annak, hogy Napoleon nem tudott minden erejével Blücher ellen fordulni és végleg megsemmisíteni a már „nem létező” sziléziai hadsereget. A császár központi helyzete bizonyos hadászati előnyöket jelentett neki, arcvonalai rövidebbek voltak, mint az ellenségé, de sajnos, erre az előnyre nagyobb szüksége volt, mint szerette volna. Minduntalan marsalljai segítségére kellett sietnie, s tulajdonképpen egyik feladatát sem tudta i maradéktalanul elvégezni. Sorra verte ugyan a sziléziai hadsereg egyes részeit, de híres marsalljai egyre gyengébben álltak a lábukon. Schwarzenberg meglepő rajtaütéssel nemcsak Bray-nél ért el sikert, hanem Nogent-t is elfoglalta. Victor szinte teljesen csődöt mondott, nemcsak hogy feladta Nogent-t, hanem a hidat is teljes épségben hagyta hátra ellenfelének. Schwarzenberg már alig harminc kilométerre volt Párizstól, de nem mert továbbmenni, mert körülötte a környezet egyre ellenségesebbé vált, a felfegyverzett parasztok a megváltozott felfogású Napoleon örömére egyre több kellemetlenséget okoztak rajtaütéseikkel. Augereau lyoni erőitől is tartott (teljesen alaptalanul), továbbá attól is félt, hogy Napoleon otthagyja a marne-i hadszínteret, és a csehországi seregre veti magát. Ennek a lehetőségnek puszta gondolatára Bis kilelte a hideg. „Nehogy egyenként verjenek minket agyon!” – írta ez az önbizalom nélküli főúr, majd kétnapi habozás után kiadta a visszavonulási parancsot. Napoleon ekkor már közelebb volt hozzá, mint gondolta. A császár eredeti terve azt volt, hogy teljesen végez Blücherrel, s akkor kerül majd sorra egykori tábornoka, Schwarzenberg, De Victor, Oudinot és Macdonald balsikerei arra kényszerítették, hogy megváltoztassa eredeti tervét (amely pedig esetleg kedvezően dönthette volna el az egész hadjárat sorsát), s csődbe jutott alvezérei segítségére sietett, akik nem tudták megnyerni számára azt a néhány napot, amelyre

Blücher végleges letiprásához szüksége lett volna. A Párizst fenyegető veszélyt sem hagyhatta ki számításaiból, s újra másként mozgott egész serege. Még arra is volt gondja, hogy Maison tábornok révén ellentámadást rendeljen el Belgiumban: kösse le Bülow csapatait, hogy ne követhessék Winzingerodét. Támadási parancsot kapott Augereau is, Jenőnek pedig utasítás ment, hogy föltétlenül állítsa meg Murat-t és az osztrákokat. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Napóleon egyetlen levelet sem írt sógorának vagy kishúgának, nem ért rá felújítani ezeket a rokoni kapcsolatokat, pedig a családi érzés mindig erős volt benne, hiszen ezért látta el trónnal Karolát és Joachimot is. Újabb bonyolult hadműveletek kezdődtek. Gérard és Grouchy ugyan kitüntette magát, de Victor újra csődöt mondott, s mialatt Napoleon diadalmasan nyomult előre, ő Villeneuve-nél vesztegelt egy teljes napon át, Napoleon határozott parancsa ellenére. A császár éktelen haragra gerjedt, haditörvényszékkel fenyegette meg Belluno hercegét, aztán mindössze annyi történt, hogy Victort megfosztotta parancsnoki tisztségétől, s Gérard lépett a helyébe. Ez volt a montereau-i csata előzménye. Kemény összecsapás volt, itt is elsősorban Napoleon tűnt ki, személyesen irányította a tüzérséget, s valóban nem felejtette el a mesterségét. Itt végre egyik marsallja, Danzig hercege, Lefčbvre is kitüntette magát. Lovasrohamában különben részt vett a császár is, egész vezérkarával együtt, s szemtanúk szerint az írástudatlan hercegnek már habzott a szája, miközben fáradhatatlanul kergette, kaszabolta az ellenséget, főleg Württemberg csapatait, s véres kardját csak a csata végén dugta vissza hüvelyébe. Ilyen festményekre való jelenetekkel szolgált ez a kor, amikor a tudomány még szerény szerepet játszott a hadieszközök gyártásában. Napoleon hátratett karokkal egy magaslatról nézte a csata végső kifejletét, nem törődve a körülötte fütyülő golyókkal. Schwarzenberg kétségbeesése kezdett egyre indokoltabbá válni. Most ő követelte a szövetséges hadsereg harciasan öltözött

koloncaitól, az uralkodóktól, hogy kérjenek fegyverszünetet, úgy ítélve meg a helyzetet, hogy erre a szövetségeseknek nagyobb szükségük van, mint Napóleonnak. De ezt Napóleon is tudta, és saját sikereinek mámorító hatása alatt a tábornokot megint legyőzte a diplomata, a császár és – mondjuk ki! – a gyarló ember. Kiélvezte azt a helyzetet, hogy most neki van módjában visszautasítani az ellenfél kérését. Ha nem világtörténelemről lenne szó, azt lehetne mondani, hogy gyerekes elégtétel volt. Ez világosan látszik abból a leveléből, amelyet Nangis-ból (mozgóháború …) írt Józsefnek, s felháborodva számolt be arról, hogy Schwarzenberg, „ez a gyáva”, fegyverszünetet kért, miután eddig ő utasított vissza minden fegyverszüneti javaslatot, sértő formában. „És lám, az első csapások hatására már térdre hullanak a nyomorultak!” Napóleon nem is engedte maga elé Schwarzenberg küldöttjét, csak a levelet vette át, amelyre majd – akkor válaszol, ha jólesik … Kérkedve írta meg ezt a kis közjátékot is bátyjának, majd megállapította, hogy a szövetségesek egész helyzete megváltozott. Ez a levél csak úgy sugárzik az önbizalomtól. Napoleon erélyesen leszögezte, hogy a szerencse, amely a bátrakat segíti, újra hozzá pártolt, s most már ő szabja meg a feltételeket. Érdekes viszont, hogy ebben a nagyközönségnek is szánt, diadalmámoros levélben sincs már szó szárazföldi zárlatról, európai uralomról, birodalomról vagy éppen keleti tervekről, csak a természetes határokról, vagyis a „frankfurti javaslatok”-ról, amelyeket „még becsülettel el lehet fogadni”. Ügy vélte a császár, hogy a szövetségesek végül „kevés élő katonát tudnak hazavinni, az egész szövetséges hadsereg fáradt, kimerült, elvesztette bátorságát”. Mindez persze ne maradjon titokban! „Terjessze, hogy az ellenség nagy nehézségekkel küzd, fegyverszünetet kért! Erről persze szó sem lehet, megfosztana mindazoktól az előnyöktől, amelyeket győztes hadmozdulataimmal elértem. Hangsúlyozza, hogy az ellenség hangulata mélypontra jutott. Ezt nem kell kinyomtatni, de gondoskodjék arról, hogy általános beszédtéma legyen!”

Újra megindultak a chatilloni tárgyalások, de már nem volt szó arról, hogy Caulaincourt fehér lappal tárgyaljon. A természetes határoknál rosszabb feltételeket nem fogadhatott el. Közben a császár természetesen tollba mondta a maga több tucatnyi levelét, erre mindig tudott magának időt szakítani, akár éjszaka, akár hajnalban, akár két csata között, tábortűz mellett. Általában mindenki megkapta a magáét, többek között De Montalivet belügyminiszter is, aki nem eléggé kelti fel a nép hazafias érzelmeit a garázdálkodó megszállók ellen. Követelte, hogy az újságok közöljenek felháborításra alkalmas leveleket, a megszállott területekről küldöttségek számoljanak be a sajtónak az ellenség rémtetteiről. Hangozzék el a harci jelszó: „Egész Franciaország fegyverbe száll!” Ilyen szüksége volt Napóleonnak az általa mindig megvetett népi háborúra, gerillákra, partizánokra, talán még hős lelkű francia anyákra is. Hogy ez egymagában nem dönti el a háború sorsát, azt ő is tudta, de Spanyolországban és Oroszországban hasznos tapasztalatokat szerzett, s ezeket esztelenség lenne nem fölhasználni hasonló helyzetben. Amint azt Schwarzenberg is tapasztalta, a francia parasztság itt-ott már valóban kezdett mozgolódni, s ebben nemcsak á megszálló katonák által a történelem folyamán megszokott kilengések játszottak szerepet, hanem Napoleon hadi sikerei is, amelyek – hasonlóképpen nem szokatlanul – serkentő hatással voltak â népi tömegek ellenálló mozgalmára. Kétségtelen, hogy az egyszerű katonákon kívül a parasztság volt Napoleon legfőbb támasza Franciaországban, mégsem tört ki általános népfelkelés sem spanyol, sem orosz méretekben. Túlságosan „folyékony” volt a helyzet, a helységek gyakran cseréltek gazdát, Napoleon pedig már nem tudott szót érteni a megmaradt forradalmi elemekkel, holott de szívesen ugrottak volna talpra a Bastille lerombolóinak utódai a benyomult uralkodók, pökhendi nagyhercegek ellen, csak éppen – kinek a vezetésével? A császáréval, a Habsburg-ház kültagjáéval, a

leguralkodóbb uralkodóval? Aki saját maga is évszázadokra való főurakat teremtett? Igaz, hogy ezek az új hercegek karddal vívták ki rangjukat, s legtöbbjük alacsony származású volt, de milyen hamar beletanultak a főnemesi szerepbe! Milyen otthon érezték magukat a díszes palotákban, s milyen jóízűen falatoztak az aranytányérokból! A császár nem akart mindenáron császár maradni, nem alkudozott trónjáért, inkább napóleoni mivoltáért harcolt, marsall hercegei viszont minden áldozatra készek voltak, hogy azok maradhassanak, akiknek Napóleon megtette őket. Napóleon közkatonái, márialujzái, gárdistái valóban felülmúlták magukat, a marsallok nem. Talán azért, mert szélesebben át tudták tekinteni a hadi helyzetet? Vagy valóban elfáradtak ezek a testalkatilag is vasemberek, mialatt az elhízott „kis kopasz” tízezreket látott el energiával, önbizalommal, derűlátással? Csak az a kérdés, hogy indokolt volt-e ez a derűlátás. Az időjárás sehogyan sem akart kedvezni neki. Amikor Grouchynak teljesen meg kellett volna semmisítenie Blüchert, a gárdatüzérség belesüllyedt a mély sárba. Montereau napján viszont hirtelen fagy keményítette meg a terepet, s Württemberg, bár elvesztette 6000 emberét és 15 ágyúját, tüzérségének és szállítóeszközeinek nagy részét meg tudta menteni a mozgásra hirtelen alkalmassá vált talajon. – Szerencséjük van! – legyintett Napóleon, s hozzátette volna, hogy „Tél tábornok” többet ártott neki Franciaországban, mint Oroszországban. De nem tette hozzá, mert azzal az állítással, hogy az oroszországi katasztrófát a zord időjárásra kente, még ma is meg tudja téveszteni a világot. Az igazság néha túlságosan kopár. A szép és megrázó történelmi képek festéséhez pedig jól kell forgatni az ecsetet. Az igazság mellőzése tekintetében egyik fél sem vethetett semmit sem a másik szemére, nemcsak hadicselekben, de diplomáciai cselfogásokban is gazdag volt ez a korszak. Schwarzenberg például azzal az indokolással kért fegyverszünetet Napóleontól, hogy Chatillonban már megtörtént a megegyezés

Caulaincourt és a szövetségesek között, fölösleges tehát a további vérontás. Ebből egy szó sem volt igaz, mert a tárgyalások 9-től éppen 17-ig szüneteltek. Napóleon mégis komoly politikai hibát követett el, amikor nem volt hajlandó fegyverszünetet kötni (amelyre neki is szüksége volt újoncai pihentetése, rendbe szedése érdekében), mert valószínű, hogy Ferenc ezen az áron belement volna a „frankfurti feltételek”-be, vagyis a természetes határok elfogadásába, s jogos a feltételezés, hogy ha az oroszok és a poroszok makacskodtak volna, Ausztria akár ki is lépett volna a szövetségből, s ez a lépés a mérleget döntő mértékben Napoleon javára billenthette volna. De a császárban, a fényes sikerek hatására, megint a gőg kerekedett felül, csúnyán megsértette apósa fő hadvezérét, hiszen szóba sem állt küldöttjével, s ügy beszélt, főleg pedig írt frissen legyőzött ellenfeleiről, hogy „térdre hullott, gyáva nyomorultak”. Mivel ő maga is a nyilvánosság épülésére szánta sorait, biztosra vehető, hogy Ferencék is hamarosan tudomást szereztek Napóleon mélyen sértő megnyilatkozásairól, olyan változó körülmények között, amikor nemcsak napok„ de órák is számítottak. Mire egy dölyfös kijelentés elterjedt, esetleg már a szerénység lett volna indokoltabb és hasznosabb. Az a tény például, hogy Victorral ellentétben a szövetségesek sikerrel pusztították el Bray és Nogent hídjait, megakadályozta Napóleont abban, hogy a tervezett ütemben haladjon Troyes felé, Schwarzenbergnek pedig nem kevesebb, mint két teljes nap hullott az ölébe ahhoz, hogy végre egyesülni tudjon Blücher hadaival. Ez február 21-én történt meg, Mérynél. Napóleon éppen ezt akarta megakadályozni, s most bekövetkezett az, amitől tartott. Ekkor végre megtette azt, amit négy nappal korábban kellett volna megtennie: hosszú levelet írt apósának, s ebben felajánlotta az általános fegyvernyugvást, a frankfurti feltételek alapján. Micsoda levél! Elkésett remekmű! Telve hencegéssel és fenyegetésekkel. Amellett olyan baljóslatokkal, amelyek feltehetően Ferencet is gyötörték, hiszen nem volt nehéz

kikövetkeztetnie, hogy az oroszok, poroszok és angolok nem Ausztria nagyhatalmi állásának növelése érdekében fogtak fegyvert. A nagy kígyóbűvölő egyetlen fogást sem hagyott ki apósa meggyőzése érdekében. Azt írta neki, hogy a francia túlerő vitathatatlan. Neki sokkal több katonája, lovassága, tüzérsége van, mint a szövetségeseknek. Ha Ferenc kételkedik ebben, nosza, bízza meg Schwarzenberget, Bubnát vagy akár Metternich herceget ennek az állításnak az ellenőrzésével. (Metternich számolja meg az ágyúkat? …) Felhívta Ferenc figyelmét a kozákok rémtetteire, amelyek között különben Napoleon számára az volt a legszörnyűbb, hogy ezek a „vad tatárok” el-elfogdosták parancsait. Mellékesen: eléggé furcsa volt az oroszokra panaszkodnia egy olyan embernek, aki nem is olyan régen fél Oroszországot elpusztította. De uralkodók között az ilyesmi afféle népi jelentéktelenség. Bagrationért ugyan kár volt, de ki számolja meg a muzsikokat? És ahol a cár élete sem biztos, vajon nem tiszteletlenség-e az egyszerű jobbágyoktól hosszú életre vágyni? Napoleon élesen szegezte a kérdést Ferenc mellének: mi haszna lenne Ausztriának abból, ha az angolok megsemmisítenék a francia haditengerészetet? Istenem… mintha bizony nem semmisítették volna meg már Trafalgarnál ! De a papír, Napóleonnal ellentétben, türelmes. Tulajdonképpen mit akar Ferenc? Talán Bürke véleményevel ért egyet, aki le akarta törölni Franciaországot a térképről? Aztán – ez sem minden humor nélkül való – szinte egy „mi katolikusok tartsunk össze!” jelszóval ezt a kérdést tette fel apósának: „Mit nyerne Felséged abból, ha Belgiumot egy protestáns herceg igájába döntenék?” Iga … Felhívta Ferenc figyelmét arra is, hogy Sándort alantas bosszúvágy fűti, továbbá figyelmeztette, hogy ő, Napoleon, sohasem adja át Belgiumot és Antwerpent. És a béke … igen! „Könyörgök Felségednek, hogy kerülje el egy csata kockázatát, könyörgök, kössünk békét, mégpedig azonnal!” Finoman emlékeztette apósát családi kötelékeikre is: „Annak ellenére, hogy Felséged az utóbbi időkben elfeledkezett országaink közös érdekeiről s azokról a kötelékekről, amelyek közöttünk fennállnak, az én érzelmeim nem

változtak Felséged iránt…” (vagyis ugyanolyan semmirekellőnek tartja, mint azelőtt …) Aztán: „Felséged egyetlen szava befejezhetné a háborút.” Szenvedélyesen magyarázta, hogy miért nem fordulhat azokhoz a csúnya angolokhoz és oroszokhoz: „Én csak Felségedhez fordulhatok, Önhöz, aki valaha szövetségesem volt, aki mind hadserege nagysága, mind birodalmának nagyszerűsége folytán uralkodó hatalom a szövetségesek között, és akinek végül is, tekintet nélkül jelenlegi érzelmeire, francia vér is van az ereiben.” Hát itt aztán minden volt, ami szép és jó. Még arra is emlékeztette apósát, hogy franciább, mint a franciák császárja, aki egyetlen csepp francia vért sem fedezhet fel ereiben. így, ilyen eszközökkel szeretett volna éket verni a szövetségesek közé, leszakítani Ausztriát az egyesült erők tömbjéről. Volt is ennek az elgondolásnak tárgyi alapja, nem valami fellegjáró elgondolás volt, de kár volt Napóleonnak előbb vérig sértenie Schwarzenberget, s rajta keresztül Ferencet, majd aztán – ellenfelei teljes összeomlását hiába várva – békehangon fuvolázni, sőt, könyörögni. A levél előzményei alapján nehéz volt Ferencnek elképzelnie vejét mint valami békeangyalt. Hát még ha olvasta volna Napoleon ugyanaznap írt néhány más levelét! Nemcsak Cadore hercegének, de Ghaimpagnynak írt a Római Király legújabb képmásáról, amely lengyel jelmezben ábrázolja a kicsit, hanem Castiglione hercegének, a híres Augereau tábornagynak is. Ami a kisfiú képmását illeti, Napoleon azt javasolta, hogy inkább a nemzeti gárda egyenruhájában fessék le a gyereket, ebből gyorsan készítsenek véreteket, ezzel a felírással: „Imádkozz Istenhez atyámért és Franciaországért”. Ügy vélte a császár, hogy ha negyvennyolc órán belül forgalomba lehetne hozni a véreteket, ez jó hatással lenne a közvéleményre. Fenséges gyermekszáj a hős apáért és a hazáért! A lyoni hadsereg parancsnoka másféle levelet kapott. Szidalmak, gúny, fenyegetés. És hencegés. „Én az ellenség 80 000 katonáját

semmisítettem meg újonc zászlóaljaimmal. Ifjaimnak még tölténytáskát sem tudtam adni, s csak rongyos egyenruhákat! … 4000 nemzeti gárdistám van itt, polgári kalapban, facipőben, tölténytáska nélkül, de }o puskákkal … És Ön panaszkodik, hogy hat nîmes-i hadosztályának nincs megfelelő felszerelése, egyenruhája, és hiányos a kiképzése. Ugyan, ugyan, Augereau barátom! Szánalmas védekezés ez Castiglione hősétől! Ez valóban túlságosan is nevetséges! Megparancsolom, hogy levelem kézhezvétele után 12 órán belül kezdje meg a hadműveleteket! Ha Ön még mindig a castiglionei Augereau, akkor megtarthatja parancsnoki tisztségét. De ha a hatvan év túlságosan nyomja a vállát, mondjon le, és adja át a parancsnokságot rangidős tábornokának. A haza fenyegető veszélyben van! Csak bátorsággal és odaadással menthető meg, s nem tétlen huzavonával. Önnek van 6000 válogatott katonája, több, mint nekem, s én mégis megsemmisítettem három hadsereget, 40 000 foglyot ejtettem, 200 ágyút zsákmányoltam, és háromszor mentettem meg Párizst, Körülöttem az ellenség Troyes felé menekül. Amire most szüksége van, azok a régi csizmák és a határozottsága, amely győzelemre vitte Önt '93-ban. Ha a franciák meglátják a forgóját az első vonalban, s elsőnek teszi ki magát a tűznek, oda vezetheti őket, ahova akarja!” Mit akart Napoleon ezzel a sértő levéllel elérni? Valence mellett nemsokára megtudta, hogy szavai milyen hatást tettek hercegére. De még korábban tapasztalnia kellett, hogy az ötvenhét éves Augereau (senki sem szereti, ha öregítik) nem mondott le ugyan, de esze ágában sem volt megindulni, s részt venni a hadjáratban. Amely pedig teljes erővel tombolt. A szövetségesek vezérkarában Napoleon győzelmei után teljes volt a fejetlenség. A cár és a harciasságáról addig nem túlságosan nevezetes porosz király azt követelte, hogy álljanak meg,– és szálljanak szembe Napóleonnal, vagyis vívjanak döntő csatát, mint Lipcsénél. Schwarzenberg a visszavonulás mellett tört lándzsát, azzal érvelve, hogy

Napóleonnak 180 000-es hadserege van, s délről Augereau fenyegeti őket. Végül a főparancsnok szava döntött, tovább vonultak vissza, Blücher, szokása szerint, káromkodva, Schwarzenberg, szokása szerint, fejetlenül, s Napóleon február 24én újra bevonult Troyes-be, a lakosság leírhatatlan lelkesedése közepette. Az ilyenfajta bevonulásokhoz törvényszerűen hozzátartozik az árulók, az együttműködők leleplezése is, s így került kivégző osztag elé az öreg Gouhaux báró is, aki alig két napja elérkezettnek találta az időt arra, hogy tegyen valamit a Bourboncsalád érdekében. Beadványában arra kérte az akkor Troyes-ban tartózkodó Sándor cárt, hogy helyezze vissza a trónra a törvényes uralkodót, XVIII. Lajost a bitorló helyett. Sándor az igazságnak megfelelően úgy válaszolt, hogy a francia trón kérdésében a szövetségesek még semmiféle határozatot nem hoztak, s figyelmeztette a bárót, hogy tartózkodjék az ilyen veszélyes lépésektől. Lépésének veszélyességét hamarosan alkalma volt tapasztalnia a bárónak, s bár nincs adat arra, hogy Napoleon tudomásával lőtték agyon, bizonyosra vehető, hogy a császár nem érzett szánalmat azok iránt, akik éppen ezeket a válságos napokat használták fel arra, hogy helyet könyököljenek a Bourbonoknak. Az öreg báró nyilván keveset tudott a mozgóháború jellegzetességeiről, s nehezen tudta elképzelni, hogy Troyes-ban alig két nappal a cár, a porosz király és Schwarzenberg távozása után Napóleont látja viszont, s az ő hívei hallatják számon- kérő hangjukat, mert a legjobb alibi a könyörtelen bosszú. Napóleon győzelmei másokat is halálos félelemmel töltöttek el. Különösen Talleyrand-nak voltak válságos napjai Párizsban a francia fegyverek győzelmeinek hírére. Néhány levele arról tanúskodik, hogy a vértanúhalál lehetősége kísértette. Attól félt ugyanis, hogy Napoleon kiveri az országból azt az ellenséget, amellyel a herceg már nem is túlságosan titokban együttműködött, számítania kellett arra, hogy francia i győzelem esetében semmi sem mentheti meg a golyótól. Ő nem akart Párizs romjai alá

temetkezni, nem vágyott hősi halálra, még hősi élet- re sem, csak fényűző életre, amelynek érdekében sorsát már a Bourbo- nokhoz kötötte. Életét csak akkor tekinthette biztonságban, ha a szövetségesek elfoglalják Párizst, s akkor újra francia hazafi lehet, királyhű és rendíthetetlen. Barátja, Vitrolles báró segítségével arra biztatta a szövetségeseket, hogy támadják meg és foglalják el Párizst, s akkor befejezhetik nemcsak a hadjáratot, hanem Napoleon egész, esetleg földi pályafutását is. A szövetségesek azonban ekkor még menekültek a még mindig félelmetes ellenfél elől, betegség is pusztított seregeikben, s helyenként annyira felbomlott a fegyelem, hogy a katonák nem csak a lakosságot fosztogatták, hanem saját raktáraikat is. Megint bebizonyosodott, hogy a hősök nem félnek ugyan a haláltól, de éhezni : nem szeretnek. Olyan körülmények voltak ezek, amelyek jogossá teszik azt a feltevést, hogy megfelelő alvezérek segítségével Napoleon ki tudta volna verni az országból a szövetséges csapatokat. Sikereivel párhuzamosan nőtt volna a parasztok mark érezhető ellenállása. Neki azonban nem volt sem gyakorlata, sem türelme a „felmorzsoló” hadviseléshez, ő újra nagy csatát szeretett volna, ezúttal Troyes közelében, s úgy hitte, hogy 70 000 főnyi hadserege vele együtt tökéletesen elég lesz a szövetségesek százezrével szemben. Schwarzenberg azonban megfosztotta Napóleont és a történelmet ettől a csatától, kitért a találkozó elől. Ragyogó győzelmei ellenére. Napoleon nem tudott igazi döntést : kicsikarni, s a veszély inkább növekedett, mint csökkent. Éppen Napoleon nagy sikerei győzték meg a szövetségeseket arról, hogy ezzel az emberrel jobban kell számolni, mint valaha, s ha lélegzethez engedik jutni, újra letiporja Európát. Napóleon mindenben egymaga határozott, de a szövetségesek nemcsak legénység tekintetében voltak túlsúlyban, hanem vezetőkben is. Újra összedugták a fejüket, ezúttal Bar-sur-Aube-ban, s hosszú vita folyt a követendő stratégiáról. Ott volt a három uralkodó s az

angolok képviseletében Lord Castlereagh. Schwarzenberg ragaszkodott a további visszavonuláshoz. Ezt végül a többiek is elfogadták, kelletlenül fellélegezve, de kikötötték, hogy ha Napokon esetleg északnak fordul a főváros védelmében, akkor előre kell nyomulni. Bubnát meg kell erősíteni Augereau esetleges támadása ellen (mennyire félreismerték Castiglione hercegének szándékait!), Blücher viszont önállóan működhet, felszíva Winzingerode és Bülow csapatait. Ez ellen Bernadette tiltakozott, eddig ő volt a főparancsnokuk, de lehurrogták, Pontecorvo hercegét, a svéd trónörököst csak a cár támogatta, a többiek megbízhatatlannak tartották, odaát a franciák pedig közönséges árulónak, megfeledkezve arról, hogy XVIII. Lajos éppen úgy a szövetségesek oldalán állt, s csak hajlott kora és gyenge egészsége miatt nem vett kezébe szuronyt, amelynek segítségével el akarta foglalni a francia trónt. Délnyugaton is felélénkültek a harcok. Wellington megelégelte a téli pihenőt, söpredékével újra megtámadta Soult gyérülő csapatait, amelyekből nemcsak Napóleon vont el sok embert, hanem gyakori szökések is gyengítették. Március elsején a brit fővezér elfoglalta Soult főhadiszállását Saint-Severben, s ha lassan is, kezdett beljebb vonulni az országba. Toulouse irányában ballagtak a vöröskabátosok. És bármenynyire lebecsülte is Napoleon az angolok mozgását, a háló mégiscsak szűkült körülötte, s a rövidebb belső arcvonal előnyei fogyni kezdtek a belső arcvonal túlzott megrövidülésével. Valószínűleg az sem lepte meg a császárt, hogy apósa február 27én visszautasította a különbékére tett javaslatot. Ferenc ereiben nem lángolt fel a francia vér, s nem dobbant meg atyai, apósi és nagyatyai szíve sem. Húsz év alatt sok mindent megtanultak Napóleontól, többek közt azt is, hogy a sors nem más, mint politika, s háborúban nincs vérrokon, csak ellenség, amit különben a nápolyi királyi pár is ékesen bizonyított. Ferenc szövetségesei azonban az elutasítás ellenére is gyanakodtak, s féltek attól, hogy Napoleon rokonai, a Habsburgok mégis cserbenhagyják a közös

ügyet, hiszen nehéz lenne összeszámolni, hogy az egyes országok hányszor lettek egymásnak szövetségesei, majd ellenségei, s így tovább. Chaumont~ban nagy jelentőségű értekezletet tartottak, s kemény határozatokat hoztak, ha nem is könnyen. Március elsején kezdődött a tanácskozás, s a kilenc napig tartó tárgyalások során többször is hajba kaptak egymással a Magas Szerződő Felek, de végül is megegyeztek. Leszögezték, hogy Franciaországot minden körülmények között visszaszorítják az 1792-es határok közé, fegyverrel vívják ki Hollandia, Svájc, Spanyolország és Olaszország függetlenségét (ez utóbbit nyilván osztrák fennhatóság alatt), s e céloktól nem tágítanak, tartson bár a háború akár húsz évig is. Mind a négy ország kötelezte magát, hogy 150-150000 emberrel járul hozzá a közös ügyhöz. Castlereagh Anglia nevében lelkesen támogatta a határozatot, de mivel fennállása óta a szigetország nem állított ki ekkora szárazföldi hadsereget, helyette ötmillió font sterlinget ajánlott fel, amivel a porosz, az orosz és az osztrák fél teljesen meg volt elégedve, nekik ugyanis elesni való emberük bőven volt, de anyagilag rosszul álltak. Hogy a békére való őszinte törekvésüket francia földön is bizonyítsák, a történelmi határok feltételét újra eljuttatták Napóleonhoz. A császár természetesen visszautasította a „megvertek ultimátumát”, bár többen azt ajánlották neki, hogy ragadja meg a kedvező alkalmat Az általános helyzet rendkívül kialakulatlan, bizonytalan volt, a csatatereket a hadicselek, a tárgyalóasztalokat a diplomáciai cselek, uralták. Nyilvánvaló, hogy egyik fél sem gondolt komolyan fegyverszünetre, békére még kevésbé, annyira különböztek egymástól a célok. A szövetségesek túlerejükben bíztak, Napoleon saját magában. Másban nemigen bízhatott. Igaza volt, amikor így fakadt ki: – Embert még nem szolgáltak ilyen rosszul, mint engem! Mindez ugyan nem volt ilyen egyszerű, de Napóleont tények ragadtatták ilyen és efféle kijelentésekre. Marmont-t Blücher kényszerítette Sézanne-nál visszavonulásra, Oudinot-t és Macdonaldot az óvatos Schwarzenberg verte meg, s újra bevonult

Troyes-ba Mit tehetett a szerencsétlen lakosság? Most királypárti érzelmek vitték ki az embereket az utcára, s a bonapartisták áruló tevékenységét kutatták. A legtöbben otthon várták, hogy miként alakulnak a dolgok, hiszen amiért ma kitüntetés, holnap akasztófa jár. Dübörgött a francia föld a különböző nemzetiségű seregek léptei alatt, s a hadműveletek meglehetősen kuszán folytak, néha véletlenül ütköztek egymásba az ellenséges csapatok. Napoleon végre annyit megtudott, történetesen Ferenc elutasító levelének kézhezvétele napján, hogy a fékezhetetlen Blücher Párizs felé vonul. Napóleon kétségtelenül fütyült Wellingtonra, sőt, Schwarzen-bergre is, egyedül Blücher érdekelte, mert tudta, hogy ha ezt a tűzokádó porosz huszárt a sziléziai hadsereggel együtt a markába tudná „kaparintani, az egész hadi helyzet döntően megváltozna. Nem sok hiányzott célja eléréséhez, mindössze marsalljainak 93-as csizmái. Blücher ugyan megindult Párizs felé, de valóban csak „felé”, mert megtorpant, nem tudta, hogy merre van Winzingerode és Bülow. A mozgó háború Velejárói … Napóleon közben mindent megtett annak érdekében, hogy leszámoljon az öreg porosszal, csak éppen hol ezt, hol azt a mársallját kellett kisegítenie, néha pedig a hídverő felszerelések hiányozták. Mérges levelet írt Clarke hadügyminiszternek, s szemére vetetté, hogy idejében felvert hidakkal már mind Schwarzenberg, mind pedig Blücher serégét megsemmisíthette volna. Blücher kétségtelenül nehéz helyzetbe került. Csapatainak szelleme alaposan lesüllyedt, a sok menetelés meg a silány ellátás sok embert tönkretett, s rossz érzés volt az is, hogy maga Napóleon üldözte őket. A szerencse azonban ezúttal is a poroszok oldalára szegődött. A híres „soissoni eset” megmentette Blüchert Napóleon villámcsapásától. Megmenekült a valószínű megsemmisüléstől. Hogyan történt ez? Úgy, hogy Soisson, ez a szerény erősség megadta magát, éppen másfél nappal korábban, mint ahogyan Napóleon szempontjából szükséges lett volna, pontosabban: egyáltalán nem lett volna szabad feladni. A francia parancsnok, akit

történetesen Moreau-nak hívtak (csak névrokonság!), rövid rábeszélésre feladta a várat, „teljes katonai tisztességgel”, s mivel a hirtelen beállt fagy amúgy is járhatóvá tette a terepet, Soisson birtokában Blücher végre találkozni tudott Winzingerode és Bülow csapataival, s így a sziléziai sereg 100 000-re szaporodott. Napóleon magánkívül volt haragjában, főbe akarta lövetni a „gyáva Moreau”t, de végül is nem tette meg. Annyi bizonyos, hogy egyik legszebb haditervét akadályozta meg a rossz nevű brigadéros. A megadás március 3-án történt, fényes külsőségek közepette, a csapatok (túlnyomórészt lengyelek) határtalan elkeseredésére. Thiers szerint Soisson feladása valóságos Waterloo volt (mi magyarok azt mondanánk, hogy Világos), megakadályozta a császárt abban, hogy megnyerje a franciaországi hadjáratot. Ez ugyan túlzás, mert az Aisne folyó mentén még más hidak is álltak a szövetségesek rendelkezésére, mint a soissoni, de valószínű, hogy kellő „vitesse”szel Napoleon megakadályozhatta volna a szövetséges hadseregcsoportok egyesülését. Március 5-én újabb rossz hírt kapott a császár: Macdonald – súlyos betegségére hivatkozva – egészen Nogent-ig futott vissza Schwarzenberg diadalmas troyes-i bevonulása után. Napoleon újabb dührohamot kapott, de utána úgy tett, mintha a déli balsikerek nem befolyásolnák fő célját: Blücher szétzúzását, most már lényegesen kedvezőtlenebb körülmények között, mint Soisson előtt. Egykori szemtanúk észrevétele szerint a császáron Soisson után mélységes szomorúság vett erőt, Tevékenységében azonban ez egyáltalán nem zavarta, nem hivatkozott „súlyos betegség”-re, mint Macdonald. Akaratereje acél voit, a többivel nem törődött. Rossz álmok sem gyötörték, neki megvolt az orvossága a lidércnyomások ellen: nem aludt. Tovább folytatta Blücher, most már Blücherék üldözését. A porosz végre, március 1-én, Craonne-nál elfogadta a csatát. Ez végzetes lett volna szármára, ha … igen, ha Ney nem támad idő előtt, nem várva be á gárda 72 ágyúját. Winzingerode ellentámadása viszont sárba fulladt (akkor éppen olvadt), s Blücher dühöngve visszavonult. Félgyőzelem volt Napóleon számára, de győzelem. A szövetségesek

5000 embert vesztettek, a franciák félezerrel többet csekély létszámukból, s többek között megsebesült Grouchy és Victor is. Az utóbbi annak köszönhette sebeit, hogy Napoleon megbocsátott neki, és újra parancsnoksággal tüntette ki. Mindent egybevéve: Blücher – nagy véráldozatok árán ugyan, de – vissza tudott vonulni, s az az elégtétele is megvolt, hogy tetemes veszteséget okozott Napóleonnak. Ő is tudott számolni, mint minden nagy hadvezér. Nem boszorkányság a hadi matematika : ezer holttest meg ezer holttest, az annyi, mint kétezer holttest. Ebben a csatában mindenekfölött Winzingerode oroszai tüntették ki magukat, Ney öt támadását verték vissza, s a franciák végül csak akkor tudták áttörni a „citadellák” vonalát, amikor maga Napóleon érkezett a helyszínre, s puszta jelenlétével, ezenkívül gyors parancsaival elérte a kívánt eredményt, de nem pótolhatta azt a hat és fél ezer katonát, aki elesett az ütközetben. És a véres kergetőzésnek még korántsem volt vége. A felderítő szolgálat mindkét oldalon hiányosan működött, de ezen nem is lehet csodálkozni. Felderítő lett légyen a talpán, aki az állandó mozgásban ki tudott igazodni. És egy-egy jelentéstől tízezrek élete függött. Ŕ következő összecsapás Laon városának nevéhez fűződik. Itt majdnem katasztrófa érte Napóleon seregét, elsősorban Marmont miatt. Ragusa hercege ekkor már nem bízott abban, hogy ura csodatevő képességei régi fényükben ragyognak, s esze ágában sem volt mellékvillámként működni Napóleon mellett. Pedig pontos parancsokat kapott, csak éppen, nem hajtotta végre őket. Lassan mozgott a hetedik hadtesttel Laon irányában, s amikor Blücher balszárnyán elfoglalta Athies falvát, úgy érezte, hogy ennyi elég mára. Egy Fabvrier nevű ezredest ezer emberrel elküldött Napóleonhoz, hogy megteremtse vele az összeköttetést, aztán délután két óra tájban egy szép kastélyban pihenőre tért, kilométerekre csapataitól. Mivel Blücher hamarosan tudomást szerzett Marmont helyzetének hátrányos voltáról, s Napoleon számbeli gyengeségéről, még aznap este hét órakor nagy erejű

támadást intézett Marmont serege ellen. Ragusa hercege hamarosan kénytelen volt kiugrani ágyából, s meglepett csapataival együtt vad futásban menekült. Most nem volt fáradt, elcsigázottságnak nyomát sem lehetett felfedezni rajta, olyan fürgén menekült, hogy a „vitesse!” eszméje jobban nem kelhetett volna életre. Ennek ellenére csak két szerencsés véletlennek köszönhette megmenekülését. Az egyik: az említett Fabvrier ezredes a tüzérségi tűz hallatára visszafordult, s az óriási túlerővel szemben is meg tudta tisztítani a reimsi utat. A másik véletlen még meglepőbb volt: egy francia szállítmányt nem több, mint 125 régi gárdista kísért. Napoleon világhírű „morgó medvéi” egy sokszoros túlerőben levő, lovas sereget vertek szét, s így Marmont csapatai, nagy veszteségek árán ugyan, de vissza tudtak vonulni. Személyi állományának körülbelül egyharmadát vesztette el a békére vágyó tábornagy, ezenkívül 45 ágyút és 120 szállítókocsit. Napóleon másnap hajnalban tudta meg a legújabb rossz hírt, s már nem is meglepve sietett Marmont segítségére. Fenyegetően megvetette a lábát Laon előtt, hogy magára vonja Blücherék erejét, Marmont pedig rendbe tudja hozni serege maradványait. A szövetségesek nagy győzelmét, amelynek ezúttal minden előfeltétele megvolt, az akadályozta meg, hogy most Blücher betegedett meg, s helyette az óvatos Gneisenau vette át a parancsnokságot. Gneisenau is Napóleon bűvölete alatt állt, csapatokat vont el a Marmont-t üldöző erőktől, de nem mert teljes szívvel támadni, s Napoleon, miután hadicsele sikerült, vissza tudta vonni hadait. Marmont súlyos hibájából a franciák több mint 6000 embert vesztettek, a szövetségesek 4000-et, de hogy ez mit jelentett Napoleon szempontjából, azt a legláttatóbban ő maga fejezte ki levelében, amelyet március 1.1-en írt Józsefnek, közvetlenül a laoni események után: „Sajnos, az ifjú gárda elolvad, mint a hó. A régi gárda megtartotta erejét, de a gárdalovasság is alaposan megfogyatkozott. Fontos, hogy Ornano tábornok nyeregbe szólítson minden dragonyost és huszárt, öreg katonákat is!” Mint a hó … láttató hasonlat. Ségur másképpen fejezte ki a márialujzák

pusztulását: „Lehet-e katonáknak nevezni ennek a háborúnak egynapos tiszavirágait? Megjelennek a sorban, másnap elesnek.” Drouot tábornok így sóhajtott: „Heródesi gyermekgyilkosság.” De Napoleonnak nem volt ideje esetleges érzelmeinek megfogalmazására, inkább a Laonnál történteket jellemezte bátyjának: „Felderítettem az ellenség helyzetét Laonnál. Túlságosan erősek ahhoz, hogy megtámadjam őket, súlyos veszteségek kockázata nélkül. Vissza kell vonulnom Soissonba. Valószínű, hogy az ellenség kiürítette volna Laont támadástól való félelmében, de Ragusa hercegének bődületes ostobasága miatt ; ez elmaradt. A herceg úgy viselkedett, mint egy alhadnagy.” Alapjában véve Napóleonnak igaza volt Marmont megítélésében, de – vajon miért nem váltotta le? Csak megsértette (hogy mennyire, rövidesen az is kiderült), de a helyén hagyta. „Túlságosan sokat aláz meg, s keveset büntet!” – ez a megállapítás erre az esetre is állt. Még „az alhadnagyaival szemben is igazságtalan volt a legfelső hadúr, hiszen egyszerű gránátosai sem követtek volna el olyan elképesztő hanyagságot, mint Marmont, Ragusa hercege, „Maréchal de France”. De ne feledkezzünk meg Napóleon levelének egy rövid mondatáról se: „Földerődöket kell építeni a Montmartre-on!” Hát így száguldott a történelem, így festett a meteor-pályafutás. Az az ember, aki nemrég még Moszkva előtt várta a bojárok küldöttségét, most saját fővárosát óhajtotta harctérré átalakítani, miközben az egyik rossz hírt a másik után hozták neki. A legkellemetlenebbül az a közlés érintette, hogy Augereau, egy másik herceg és marsall március 9-éh egyszerűen, parancs el- lenére, megszüntette előrenyomulását Bubna ellen, s megkezdte a w visszavonulást Lyonba. Napóleon sértései őt sem lelkesítették fel. És hiába küldte vissza alaposan megkésve Ferdinándot a spanyol nép üdvére és nyakára, csapatai mégsem szabadultak fel. Suchet a Pireneusokban tétovázott, Soult, az „austerlitzi villám”, Wellington pofozógépének bizonyult. Davout Hamburgban tartott ki, s még vagy egy tucat vár helyőrsége

Franciaország keleti határain várakozott, lábhoz tett fegyverrel. Olaszországban ugyan Jenő tisztességesen tartotta magát Nápoly hős királyával szemben, de Genova már félig angol kézen volt. A legnagyobb csapás a francia császárságra, legalábbis erkölcsileg, Bordeaux lázadása volt. Miután az angolok már megszállták a várost, a francia lakosság elérkezettnek vélte az időt arra, hogy lerázza magáról a császári igát. Soult és gyérülő hadserege még a császári sasok büszke birtokában harcolt Wellingtonnal, amikor a hirtelen királypártivá vált bordeaux-i polgármester izzó hangú felhívására a város kikiáltotta elszakadását a „korzikai bitorló”-tól. A királypárti érzelmek, amelyek eddig a szívek mélyén rejtőztek, most vulkánszerűen törtek a felszínre. A felbőszült tömeg összetörte Napoleon mellszobrait, szorgos munkáskezek mindenhonnan levakarták az „N”-betűket, s a város törvényhozása hivatalosan is kinyilvánította hűségét és odaadását az ország törvényes uralkodója, XVIII. Lajos iránt. Természetesen mindenhonnan eltűnt a trikolór, a forradalom és a bitorlás gyűlölt jelképe, s helyette megjelent a Bourbonok fehér lobogója. Voltak, akik az idő rövidsége és a beszerzési nehézségek miatt úgy segítettek magukon, hogy a háromszínű zászlóból lenyiszálták a kék és a piros részt, s csak egy vékony csík maradt, de fehér! Általában a fehér vászonneműk ára sokszorosára ugrott fel a városban, a műliliomok szinte megfizethetetlenek voltak. Szép pénzt kerestek azok a fürge polgárok is, akik a kedvező történelmi alkalmat kihasználva, fehér kokárdákat gyártottak, hogy legyen mit a szívük fölé tűzniük azoknak a mélyen érző franciáknak, akik immár huszonöt éve nyögték a forradalom, a demokrácia és a császárság igáját, csak titokban remélve, hogy a Bourbonok egy napon elhozzák a szabadságot. Megjegyzendő, hogy Wellingtonban és környezetében volt kellő humorérzék ahhoz, hogy megfelelő helyre tegyék a royalista lelkesedésnek ezt az időzített hullámát. Wellington maga pedig politikailag is elsietettnek tartotta a francia királyságnak

Bordeaux-ban történt kikiáltását, hiszen a szövetségesek még Napoleon császárral harcoltak és tárgyaltak. Maga a puszta tény természetesen megelégedéssel töltötte el a brit vezérkart, hiszen mindennél többet mondott el Napóleon hazai helyzetéről. Úgy látszik, egyetlen ember volt a magas történelmi személyiségek közül, akire mindez nem tett mély benyomást: maga Napóleon. Mialatt lassanként mindenki kidőlt mellőle, ő tovább ontotta a meglepőbbnél meglepőbb haditerveket. Elhatározta, hogy Reims visszafoglalásával újra megdöbbenti az ellenséget, s ennek talán lesz valami hatása a tárgyalóasztaloknál is. Csapatait a régi iramban hajszolva, március 16-án már Reims alá ért, méghozzá olyan észrevétlenül, mintha Mack állt volna vele szemben. Ő maga is alaposan elfáradt, s a gárda tábortüzénél leheveredett, nevezetes medvebőrére, amely Wagramnál világhírnévre tett szert. Nem pihenhetett sokáig. Reims orosz megszállás alatt állt, egy ősi szláv tábornok, Saint-Priest parancsnoksága alatt. Napoleon úgy tervezte, hogy a megerőltető menet után csak másnap reggel támad. Az oroszok azonban, ha elkésve is, de felfedezték őket, és este tíz órakor már megszólaltak ágyúik. Napoleon rögtön talpra ugrott a tüzérségi tűz hangjaira, rövid idő alatt áttekintette a helyzetet, s újra ő irányította a gárda tüzérségét. Ezután lovasroham következett, s éjféltájban, tehát alig kétórás harc után már a császár is a városban* volt. A házak ablakait a lakosság kivilágította, hogy így üdvözölje a bevonuló franciákat. A oroszok minden irányban menekültek. 6000 emberüket vesztették el, szemben a franciák 700 főnyi veszteségével. A lakosság lelkesedése leírhatatlan volt, az árulók pedig nem számíthattak kegyelemre. Harsogott az „Éljen a császár!”, a hűség és a hála elemi erejű megnyilatkozása. Ez nagy győzelem volt, s a szövetségeseket újra rettegés fogta el, s ki tudná megmondani, hogy a reimsi csata hírére Bordeaux-ban hány fehér kokárda került újra vissza a fiókok mélyére. Minden újra folyékony állapotba került, Blücher Párizs helyett Laonba vonult vissza, a Napóleontól betegesen félő Schwarzen-berg pedig megállította

előrenyomulását a Szajna mentén, s kitette magát annak a gyanúsításnak, hogy nem is akar harcolni, hanem vissza akar vonulni a Rajnához. Ezt a vádat a cár szegezte Metternich mellének Chaumont-ban, sőt, a porosz király már árulásról· is beszélt, mivel szerinte az osztrákok fel akarják áldozni Blüchert. Metternich nem sokat törődött ezekkel a vádakkal, nem is igazi politikus, akit még nem vádoltak árulással. Inkább arra igyekezett rávenni Caulaincourt-t, hogy mérsékelje uralkodójának nem mindenkor indokolt becsvágyát, s figyelmeztesse a császárt Sándornak Berry herceggel kapcsolatos tervére is. Ha ez a terv valóra válik, akkor reménytelennek tekinthető a Római Királynak „II. Napoleon”-sága, nemkülönben Mária Lujza régenssége. Ebből a metternichi lépésből arra lehet következtetni, hogy Ferencben mégis élt valami halvány igyekezet abban az irányban, hogy unokája francia császár legyen, leánya régensj. méltóságával. Csak ne lenne Napóleon annyira gőgös és makacs! Általában a szövetségesek táborában nem titkolt értetlenséget okozott Napoleon magatartása, hiszen „némi” területengedménnyel megmaradhatott volna a trónján. Ilyen magas méltóságért áldozni is kell valamit. A Bourbonok akár fél Franciaországot is odaadták volna, csak hogy újra elfoglalhassák méltó helyüket a szent haza élén. Ezzel szemben Napóleon a „történelmi határok” hallatára így fakadt ki Vicenza hercege előtt: – Ez az ajánlat annyira felizgat, hogy a puszta hírétől is megbecstelenítővé érzem magamat! Hát igen, a nagy Napóleon akár a halált is szívesebben fogadta volna, mintsem hogy császárságát alamizsnaként dobják híres háromszögletű csákójába. Legalábbis akkor, Reims diadalmas visszafoglalása után még így álltak a dolgok. Ekkor Elba még csak úgy szerepelt hatalmas elméjében, mint egy olyan terület, amelyről éppen úgy nem hajlandó lemondani, mint Belgiumról. Most minden erejét összeszedve igyekezett kicsikarni a sorstól a szerencsét, hogy újra barátokat szerezzen magának, s Bordeaux-ban

is magasra csapjon a bonapartista lelkesedés. Egy kissé kalandos feltevés szerint Bernadotte-ot is igyekezett megkörnyékezni: álljon az ő oldalára, és svédjeivel támadja hátba Blüchert. Nyilván értesült arról, hogy Pontecorvo hercegét megsértették, elragadták alóla Winzingerodét és Bülowot, s ha nem is a közös vér, s az egykori közös állampolgárság és menyasszony, hanem a frissen elszenvedett sértődés talán újra egy táborba tudja őket hozni. Még a barátságnál is hatalmasabb erő a sértődöttség. Thiébault francia történész szerint a tárgyalások eredményeképpen Bernadotte egy Rainville nevű ügynökét küldötte el Davout-hoz, hogy megtárgyalja vele az összehangolt támadást a szövetségesek ellen. Rainville el is jutott Davout-ig, de a marsall jelenlétében felmondták az idegei a szolgálatot, és elmenekült. A történet ugyan csacsiságnak látszik, de … nem zörög a haraszt … Már csak azért sem, mert ennél a pletykánál komolyabb adatok is vannak arra nézve, hogy Napoleon nem mondott le teljesen Bernadotte-ról, s Bernadotte sem Napóleonról. Napóleon még február végén titokban arra kérte meg Józsefet, hogy próbálja megnyerni Pontecorvo hercegét vagy a svéd trónörököst (ahogy tetszik!), s voltak is gyanús érintkezések Bernadotte és Napoleon belgiumi parancsnoka, Maison tábornok között. Egy német történetíró, Muffling szerint Blücher és Gneisenau komolyan tartott arról, hogy „ez az átkozott francia jakobinus”, mármint Bernadotte hátba támadja őket, s Laonnál ez volt az oka Gneisenau habozásának. Annyi bizonyos, hogy a szövetségesek nem bíztak Bernadotte-ban, sem hűségében, sem svédségében, s több franciaságot tételeztek fel róla, mint ő maga, mert nem hitték el neki, hogy a vére vízzé vált. Sok mindent nem értettek a szövetségesek, s ha Napóleonnak csak azt a mondását ismerték volna, hogy mindent akar vagy semmit sem, akkor bizonyára nem ajánlották volna fel neki, hogy ha hajlandó lemondani olyan francia várakról, mint Betfort, Besançon és Hüningen, ám üsse kő: megmaradhat nyomorúságos trónján! Ekkor különben annyira kialakulatlan volt a hadi helyzet,

hogy senki sem látott a jövőbe. A szemben álló felek néha még saját kártyáikat sem látták, nemhogy az ellenfélét. Úgy látszott, hogy Napoleon is sötétben tapogatózik, s nem jutott eszébe híres varsói mondása: a fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el. Ellenállása, villámcsapásai még fenségesek voltak, a „Százezer”-hez méltók, de a jövő ismeretlen távlatában már ott rejtőzött a nevetséges lépés. A diadalmas reimsi csata után azonban megvetően söpörte félre a chatilloni feltételeket, nem törődött Caulaincourt nyöszörgéseivel, hanem újra a legmerészebb hadmozdulatot választva, sietett 23 000 emberével Macdonald segítségére, miután Blücher sakkban tartását Marmont-ra és Mortier-re bízta. Nem dobta ki az „ostoba alhadnagy”-ot, sőt, döntő fontosságú feladattal bízta meg. Miután a sárga földig alázta, a nagy nyilvánosság előtt sértegette (levelei változatlanul terjesztésre szánt „kis hadijelentések” voltak), alkalmat adott neki, a marsall herceggé emelt egykori jó pajtásnak, hogy helyrehozza hibáját. Marmont valóban felhasználta az alkalmat, csak éppen másra, mint amire ura és barátja gondolt. Napóleonnak azonban gyanakodni sem volt ideje ekkor, Schwarzenberget kellett megvernie, hogy aztán megint északra siethessen, Blücher ellen. Újra Troyes-ba akart eljutni, az osztrák fővezér hátába. Még mindig úgy cikázott, mint a villám. Arcisnál akart átkelni az Aube-on, de mivel Arci st erős szövetséges helyőrség védte, inkább Plancynál keresztezte ŕ folyót, s Mérynek vette útját. Csak éppen a tervezett jelentős ütközet maradt el, mert a szövetségesek annyira megijedtek „a mindenütt jelenlevő Mars”-tól, hogy megint visszavonultak. És mivel Macdonald változatlan gyámoltalansággal vezette reményüket vesztett, tartás nélküli katonáit, nem tudta lekötni az ellenséget a Szajna mentén, s a szövetségesek, akiknek fővezére, Schwarzenberg, köszvénnyel ágynak dőlt, újra kibújtak a Napoleon tervezte csapdából. Ez a némileg szégyenletes, de hasznos futás megint megfosztotta a történelmet egy épületes jelenettől: egyetlen napon múlott, hogy Ferenc császár nem került Napoleon fogságába. De ezúttal kár lenne elképzelni valamilyen beszélgetést após és vő

között, mert valószínű, hogy a most már határozottan ingerült Napóleon éppen olyan alaposan megmondta volna a véleményét Ferencnek, mint egykor Talleyrand-nak, s nyilván nem veszített volna semmit sem, ha közli apósával, hogy selyemharisnyás micsodának tekinti. Ha saját embereit nyakló nélkül sértegette, akkor ugyan miért kímélte volna azt az embert, akit családi árulónak tekintett? A hadi helyzet sem olyan volt, hogy jókedvre és engedékenységre késztette volna. Nem tudta, merre vonuljon lelkes, de fáradt, agyonmenetelt csapataival. Caulaincourt, a fáradhatatlan békeangyal azt tanácsolta, hogy talán helyes lenne újra tárgyalásokat kezdeni a szövetségesekkel, a megrémült uralkodók talán most engedékenyebbek lennének, s elfogadnák Franciaország természetes határait. Napoleon ezúttal hajlott az okos szóra, de kiderült, hogy az uralkodók megrémültek ugyan, de annyira nem, hogy Napóleonnal szóba álljanak. Teljhatalmú megbízottait át sem engedték vonalaikon, mintha csak azt üzenték volna Napóleonnak, hogy csak háborúzzon tovább, ha kedve tartja, előbb-utóbb úgyis rájön arra, hogy az idő nem neki dolgozik. Ferenc is biztonságban érezhette magát, egészen Dijonig futott, oldalán Metternichhel. Egyelőre tehát még mindig messze voltak Párizstól, ahol viszont Talleyrand teljes erővel készítgette elő a Bourbonok visszatérését, zsebébén XVIII. Lajos bűnbocsánatával: a trón fejében nem kérik számon Benevento hercegétől az enghieni herceg halálát. Párizs megér egy gyászmisét, amelyre természetesen majd Talleyrand is hivatalos lesz. Számára égetően fontos volt, hogy a szövetségesek különféle taktikai visszavonulások helyett foglalják el végre a francia fővárost, s lesznek még hazafiak, akik gondoskodnak arról, hogy Párizs népe leírhatatlan lelkesedéssel fogadja ősz királyát. Talleyrand megbízásából Vitrolles báró kereste fel a cárt mint a szövetséges uralkodók leghatalmasabb) át. Nem volt éppen könnyű utazása. Először a francia vonalakon kellett átjutnia, s könnyen Gouheaux báró sorsára juthatott volna. De sikerült elkerülnie az

akasztófát, hogy alkalma legyen egy súlyos csalódáson keresztülmennie. A cat ugyanis a lehető leghidegebben fogadta a Bourbonok visszatérésének gondolatát, nem titkolt megvetéssel beszélt róluk, megemlítette Bernadotte személyét, sőt, Jenőt is az esélyes királyjelöltek közé sorolta, de elfogadható megoldásnak tekintette Lajos-Fülöpöt is, sőt, a Római Királyt is, vagyis II. Napóleont, Mária Lujzával együtt. Vagyis bárkit, csak Bourbont nem. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy az orosz kényúr szokatlan felvilágosultsággal fejtegette a nagy forradalom hatását a francia közvéleményre, s annak a véleményének adott kifejezést, hogy a régóta érlelődő szabadságeszmék talán egy jól megszervezett köztársaságot tennének életképessé Franciaországban. – Nagy ég, hova jutottunk! – sopánkodott a báró, saját emlékiratainak tanúsága szerint. Valóban furcsa lehetett számára a minden oroszok cárjától, ettől a mindenható zsarnoktól forradalmi köztársaságról i hallani az „Isten kegyelmét élvező” Bourbonok helyett. Az sem érdektelen, hogy a cár Jenőt is számításba vette, aki éppen ; harcolt ellenük Napóleonért, de nem tett említést Muratról, aki viszont éppen velük harcolt Napoleon ellen, esetleg éppen a francia trónért, hiszen Karolát mi sem bántotta jobban, mint a kisszerű nápolyi királyság. Abban természetesen minden történetíró egyetért, hogy Sándor csak bosszantásul említette Vitrolles-nak a köztársaságot, hogy ezzel is éreztesse, mennyire megveti a Bourbonokat. Vitrolles felháborodással vetette papírra visszaemlékezéseiben, hogy a cár tiszteletlenül nyilatkozott Lajosról, s nem átallotta azt mondani, hogy a Bourbonok számára „túlságosan súlyos lenne a korona”. Különösen, hogy ez a korona még mindig Napoleon fején ragyogott, miután nem akármilyen kézből vette ki, s tette a saját fejére. De még többet jelentett a császár fején a legendás, kopott, háromszögletű csákó, rajta az olcsó kis há-; romszínű kokárdával, amely még az ellenség katonáit is megbűvölte. A szövetségesek ezúttal is azt várták, mit csinál

Napóleon, s mivel az első lépés rendszerint a császáré volt, most sem csalódtak benne. Mivel a csehországi hadsereg rendetlenül vonult vissza, jóval több mint száz kilométeres arcvonalon, Napoleon megállította a Troyes irányában folyó előrenyomulását, s Saint-Dizier és Joinville felé vette útját. Mi volt a célja ezzel a mozdulattal? Elvágni a két nagy ellenséges hadsereg utánpótlási vonalait, ezenkívül végre kapcsolatba jutni a nagy keleti várak, elsősorban Metz és Verdun helyőrségeivel, s ezekkel a harcedzett veteránokkal kiegészíteni fogyó hadseregét. Wellington változatlanul nem érdekelte, bár Soult az egyik vereséget a másik után· szenvedte el, s Toulouse felé vánszorgott az oroszországi visszavonulásra emlékeztető katonáival. Az északi arcvonalat sem tartotta fontosnak, biztos volt benne, hogy Bernadotte nem óhajt vérfürdőt rendezni francia területen. Blücherről pedig az volt a véleménye, hogy „őrültség lenne tőle, ha a jelen helyzetben komoly vállalkozásba fogna”. Minden arra vallott, hogy ezekben a napokban megint csak Schwarzenberggel kívánt foglalkozni, utána jöhet a többi, egymás után. Annyira bízott Blücher tétlenségében„ hogy Marmont-t és Mortier-t is magához rendelte. Ebben az esetben Párizs szinte teljesen védtelen lett volna, némi lovasságon kívül. Napóleonnak sem minden intézkedése sugárzott a lángésztől. A legtöbb bajt a tájékozatlanság okozta, a hiányos felderítés. Ez meglepő volt, mert ha Napoleon a szerencse forgandóságának szeszélye folytán hazai földön volt kénytelen háborúskodni, legalább saját népe láthatta volna el hasznos hírekkel. Igen ám, de ezekre a hírekre Napoleon nem mindig hallgatott. Amikor csapatai Ney és Sébastiani vezérletével elfoglalták Arcist, a parasztok lélekszakadva jelentették, hogy dél felől óriási ellenséges csapatok közelednek. Napoleon igyekezett a kellő értékére leszállítani a megijedt civilek rémmeséit, és megelégedett azzal, hogy egyetlen segédtisztet küldött a kérdéses irányba. Az illető ellovagolt egy darabig, majd visszajött, s jelentette, hogy ellenségnek se híre, se hamva. Nem lovagolt eléggé messze ahhoz, hogy megbízható értesüléseket szerezzen, S így olyan hírrel jött vissza, amilyen

Napóleonnak éppen kedvére volt. De vajon miért nem küldött a császár legalább egy osztagot felderítésre? Vagy már elfelejtette ez a roppant koponya, hogy Marengónál sem ment eléggé messze a kiküldött vezérkari tiszt, s ezért nem találta meg a Bormidán azt a hidat, amelyen másnap hajnalban az osztrákok meglepetésszerűen átkeltek? Hol maradt az az elve, hogy a haditerv kigondolásában gyávának kell lenni, minden veszedelmet mérték nélkül eltúlozni? Ezekben a napokban úgy látszott, hogy azt tekinti valóságnak, ami legjobban megfelel haditervének. Pedig ehhez nem kell egy Napoleon, elég egy Mack is. Mi sem természetesebb, mint hogy hatalmas pánikot keltett a gyanútlan franciák között, amikor egyszerre nagy tömegben lovascsapatok, jórészt kozákok tűntek fel, megtámadták a franciákat, és visszaszorították őket Arcisba. Nem visszavonulás volt ez, hanem menekülés, de egy újabb napóleoni hőstettel gazdagította a történelmet. Amikor ugyanis a francia tömeg vakrémületben futott, tolongott az Aube hídja felé, Napóleon lóháton állta útjukat, s így kiáltott: – Ki akar itt előttem átkelni?' És máris kardot rántva rohant neki a közelgő kozákoknak. Micsoda jelenet! Mintha Arcole ismétlődött volna meg. Ez megint ő volt, Lodi és Arcole kis káplárja. Csak közben történt egy s más, a vékony kis tábornokból kövér cézár lett, világhódító, akinek párnás kezecskéjéből éppen most csúszik ki a világ. Bátorsága, elszántsága azonban az itáliai szép időkre emlékeztetett. A menekülők természetesen megfordultak, nekitámadtak az ellenségnek, lelkesen követték császárjukat. Ezek azok a pillanatok, amikor az életösztönt elnyomja a hősi ösztön, s az a hadvezér, aki ezt fel tudja kelteni, legyőzhetetlen. Vannak források, amelyek szerint a meglepetés annyira megbénította az embereket, hogy Napóleont csak vezérkara és testőrsége követte, de tény, hogy a mintegy hatezer kozák visszafordult. Hatezer a „Százezer” ellen – ez volt az arány. Itt Napóleonnak megint alkalma volt megmutatni, hogy mit jelent a

kis káplár varázsa. De mintha másféle gondolatok is jártak volna az eszében. Soha még ennyire fölöslegesen nem kockáztatta az életét, mint az arcisi csatában. Minden óvatosság, meggondolás nélkül tette ki magát a halálos veszélynek, mintha szántszándékkal el akart volna esni. Sebastiani ki is mondta, méghozzá Exelmans tábornoknak, aki egy alkalommal éppen Napóleon segítségére akart sietni: – Hagyja, hiszen látnivaló, hogy a halált keresi! Ha valaki belelátott volna ennek a bonyolult léleknek a mélyébe (mint ahogyan számosan állították, hogy beleláttak), valószínűleg azt olvasta volna ki, hogy Napóleon hősi halállal szerette volna befejezni hősi életét, nem sejtve, hogy a sors különb, s főként különlegesebb véget szánt neki. Szinte felszabadultan játszott a halállal, s néha egyenesen körmönfont módon mutatta meg rajongó katonáinak, hogy mi az emberfölötti bátorság, az igazi halálmegvetés. Ellenséges gránát csapott le a franciák közé A gránátnak füstölgött a kanóca, az emberek menekültek, hogy minél távolabb kerüljenek a robbanástól. Napoleon a gránáthoz ugratott, arra kényszerítette a lovat, hogy megszagolja a kanócot, majd sarkantyúja és a kantár segítségével az állatot a füstölgő gránát fölé kényszerítette. Ekkor a lövedék felrobbant, széttépte a lovat, maga Napoleon is eltűnt a füstfelhőben, de sértetlenül talpra ugrott, s a következő másodpercekben már egy másik lóra pattant, s vágtatott tovább, hogy irányítsa a hadműveleteket, fiai pedig szótlanul bámulták a csodát, amíg ki nem tört belőlük az egetverő: „éljen a császár!”. Ebbe a hadjáratba mindenki belebetegedett, Schwarzenberg, Blücher, Macdonald … csak a tucatnyi betegségtől kínzott Napoleon nem. Beteg testével valóban azt csinált, amit akart. Ezek a színes és festményre illő közjátékok azonban nem tudtak változtatni azon a kemény tényen, hogy Napoleon súlyosan tévedett ellenfele erejének megítélésében, mert Schwarzenbergnek nem az utóvéd je, hanem az egész fő serege, mintegy 80 000 ember

állt vele szemben. Mindent összevéve, az első napon a francia sereg jól állta meg a helyét, hála a csodáknak, amelyek a császár jelenlétében szabályszerűen megtörténtek. De Napóleon még mindig nem volt tisztában ellenfele erejével, különben azonnal visszavonult volna, hiszen mindössze 28 000 katona fölött rendelkezett, s ebben a számban már benne voltak a sebtiben érkezett erősítések is. Schwarzenberg is elszámította magát, mert az a tény, hogy Napóleon nem vonult vissza, azt a hitet keltette benne, hogy a császárnak a valóságosnál lényegesen nagyobb erők állnak rendelkezésére. Napoleon lebecsülte, Schwarzenberg túlbecsülte ellenfelét, s ez volt az oka annak, hogy a már teljesen összevont osztrák hadsereg nem lendült támadásba. Másnap, március 21-én megint Napóleon támadott, s csak amikor Sebastiani és Ney csapatai előrenyomultak, akkor derült ki, hogy mekkora hadsereggel állnak szemben. Napoleon természetesen azonnal határozott. Csatáról ilyen egyenlőtlen erőviszonyok mellett nem lehetett szó, Macdonald és Gérard még messze járt, de az arány velük együtt sem javult volna meg döntő mértékben. Ekkor már csak egyetlen hadicél lebegett előtte: rendezett visszavonulás.· Szerencséjére a túlerőben levő ellenség változatlanul habozott, s Schwarzenberg csak délután három óra tájban adta ki a támadási parancsot, amikor Napoleon seregének jó része már átjutott a túlsó partra. A visszavonulást fedező csatában különösen Oudinot tüntette ki magát, s végül a császár, mindössze 3000 emberének elvesztése árán, el tudta kerülni a pusztulást. Az osztrákok 4000 katonájukat vesztették el, s a habozó fővezérnek ez is elvette a kedvét attól, hogy erőteljesen üldözze Napóleont. A császár SaintDizier-nek vette az útját, s fáradt csapatai útközben még szétvertek egy 8000 főnyi lovas sereget. Napoleon most abban reménykedett, hogy megerősödve a saint-dizier-i helyőrséggel, szét tudja zilálni az ellenség összekötő és utánpótlási vonalait, s nyilván nem sejtette még, hogy több jelentős csatára már nem lesz módja a franciaországi hadjáratban. Több elcsípett levél, köztük egy, amelyet Mária Lujzának írt, felfedte a császár szándékait az

ellenség előtt. A kozákok megfutamodtak ugyan Napoleon elől, de levelezésére változatlanul rátették a kezüket. Ez a megrögzött levélíró nem tanult számos balfogásából, elcsípett levelek, parancsok szörnyű következményeiből. Ahelyett, hogy szerelméről biztosította volna a császárnét, ezt írta neki: „Elhatároztam, hogy a Marne-hoz vonulok, abból a célból, hogy az ellenséget minél távolabb szorítsam Párizstól, jómagam pedig közelebb legyek erődeim-hez.” Hogy miért tartotta szükségesnek levélben közölni fontos tervét a császár, rejtély. Mária Lujza stratégiai tudásáról és érdeklődéséről semmit sem tud a történelemtudomány, s valószínű, hogy ezeknek a nagy horderejű szavaknak az értelmét fel sem fogta, legföljebb a levél záró mondatát: „Adieu, barátnőm, simogasd meg a fiamat!” Ez a levél egy kis kerülővel jutott a császárnéhoz. Először Blücher vezérkarában betűzgették lázasan Napóleon kusza betűit. Kezükben volt a helyzet kulcsa. Másolatokat készítettek róla, hogy mindegyik uralkodónak és főparancsnoknak jusson egy-egy példány. Aztán – de lehet, hogy ez csak kedves történelmi anekdota – Blücher az eredeti levelet eljuttatta Mária Lujzának, virágcsokor kíséretében. A hadjárat egyik legértékesebb levele volt. A szövetségesek vezérkara ekkor – további elcsípett parancsok birtokában – sürgős tanácskozásra ült össze Pougy városában, Arcistól jóval délebbre. Ez az értekezlet valóban döntő fontosságú határozatot hozott, ha nem is egyhangúlag. Voltak, akik délnek akartak vonulni, de végül is merészebb tervet fogadtak el, főleg azért, mert a Párizsból érkező hírek kedvezők voltak. A lakosság félelemmel és aggodalommal kísérte az eseményeket, a város erődítményeinek silánysága minden katonai képzeletet felülmúlt, árulók pedig bőségesen akadtak, elsősorban a jelentős Talleyrand személyében, aki már a puszta életét kötötte a szövetségesek mielőbbi bevonulásához. Tekintélyes szövetségese volt a cár környezetében: Napoleon egyik legmegátalkodottabb ellensége, Pozzo di Borgo, a Buonaparte-család régi ellenfele, Paoli lelkes

híve, aki vezérével együtt az angolokhoz menekült, majd orosz szolgálatba lépett, s teljesen orosszá vált, legalább annyira, mint Winzingerode vagy von Pfühl. Tréfásan Carlo Andrejevicsnek is nevezték. Korzika szabadságával már régen nem törődött, egykori lángoló érzelmeiből csak olthatatlan bosszúvágya maradt meg a franciává züllött Napóleonnal szemben, s most úgy érezte, hogy elérkezett a vendetta ideje. Ő sem látott túlságosan messzire a jövőbe, s valószínűleg el sem tudta képzelni, hogy élete utolsó hét esztendejét Párizsban tölti el, s két évvel halála előtt, 1840-ben még megéri a halott császár diadalmas hazatérését. De 1814-ben csak a bosszú vakította el, s nem az esetleges meghatottság könnyei. Valamikor ő űzte el Napóleont és családját a szigetről, később neki kellett menekülnie. Napóleonnak ugyan kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint hogy egykori ellenfeleivel törődjék, de Carlo Andrejevics nem felejtett. Mint valami újkori Cato ismételgette, hogy mindennek Napóleon az oka, s mindenekelőtt Párizst kell elfoglalni, ha nem is elpusztítani, bár valószínűleg ez ellen sem lett volna kifogása. Félelmetes tud lenni egy korzikai, ha orosszá válik. A szövetségesek habozása azonban érthető volt, hiszen néhány éve tanúi voltak Saragossa esetében, hogy mit jelent az, ha egy város nem akarja megadni magát. És Párizs majdnem tízszer akkora volt, mint a spanyol város, királygyilkos, forradalmi, bonapartista népével. Napoleon pedig még mindig számottevő erővel verte sorra a szövetségesek különböző hadseregeit. És mi lesz, ha a nép valóban felkel? Itt is Spanyolország példája riogatta a szövetséges vezetőket: mit műveltek a „tetves koldusok” – napóleoni vezetés és napóleoni hadsereg nélkül? Nemcsak Schwarzenberg, hanem Barclay de Tolly is idegenkedett a Párizs ellen való hadműveletektől, s azt tanácsolta, hogy inkább Napóleont kövessék, őt tartsák szemmel, s esetleg támadják meg nagy túlerővel. Miközben így tanakodtak és vitatkoztak, egy újabb, Napóleonnak szánt párizsi jelentéssel állítottak be a kozákok a főhadiszállásra. Ebben a jelentésben már arról is szó volt, hogy a

fővárosban a gazdasági helyzet katasztrofális, a lakosságra mély benyomást tettek Wellington sikerei, s az egész várost megdöbbenéssel és félelemmel töltötték el a bordeaux-i események, a fehérré vedlett városon végigsöprő bourbonista érzelmi vihar, XVIII. Lajos újdonsült alattvalóinak hűségnyilatkozata. Hasonló hatást keltett Artois Károly megjelenése Nancy-ban, s legidősebb fiának, Angoulęme hercegnek bevonulása Bordeaux-ba. Napóleonnak, a legendás hérosznak a győzelmeit olyan csodáknak tartották, amelyeket elhomályosít a köznapi valóság, mint például a marsallok veresége, Mortier kivonulása Reimsből, Augereau lyoni visszavonulása, amelyet már árulásnak is lehet tekinteni. De a szövetségesek még mindig nem tudták elhatározni Párizs megtámadását, s egyelőre úgy döntöttek, hogy a két fő sereg egyesül, s akkor majd meglátják, hogy merre vonuljon a mintegy 200000 főnyi ármádia, amelyhez hasonló nagyságú seregről ebben az időben Napoleon nem is álmodhatott. Március 24-én aztán a cár, a legújabb híradások birtokában (a kozákok fáradhatatlanok voltak a levelek és parancsok elcsípésében), erélyesen követelte a párizsi irányt, tekintet nélkül arra, hogy Napoleon mit óhajt csinálni. A cár szavára megszületett a döntés: ŕ Paris! Természetesen azt is elhatározták, hogy különböző elterelő hadműveletekkel addig titkolják Napoleon előtt a párizsi hadmozdulatot, amíg csak lehet. Erre a feladatra Winzingerodét jelölték ki, s az orosz tábornok (aki annak idején sikerrel bizonyította be, hogy porosz) 10 000 emberével el is indult SaintDizier irányában! Napoleon itt nem kevesebb, mint négy napig vesztegelt, erősítéseket és híreket várva, hogy aztán végre összeköttetést teremtsen helyőrségeivel. Az összehangolt terv szerint Winzingerode megérkezett Saint-Dizier térségébe, elszenvedte várt vereségét Napóleontól, s ezzel teljesítette feladatát. Jelentéktelen összecsapás volt, az elesettek számát fel sem jegyezték, Napóleon személyesen nem is vett részt a csatában, nem volt szükség rá, Winzingerode sem esett fogságba, pedig nem lett volna érdektelen egy újabb találkozás közte és a császár között,

hiszen az emlékezetes verejai jelenet óta nem látták egymást. És vajon milyen híreket várt a császár? Bizonytalanság gyötörte, rosszat sejtett. Nem tudta, mi van Marmont-nal és Mortier-vel, akiket magához rendelt. Aztán kiderült a titok : a két marsall megverten vonul vissza Párizs irányában, mivel a szövetségesek, hatalmas seregeikkel, minden ellenállást letiporva közelednek a fővároshoz. Napoleon — mint szakember — állítólag elismerően nyilatkozott a szövetségesek „mesteri sakkhúzá-sá”-ról, amelyre nem tartotta képesnek őket. Aztán neki is lépnie kellett, mert a helyzet egyre válságosabbá vált. Nehéz különbséget tenni, de a politikai helyzet talán még válságosabb volt Napoleon számára, mint a katonai, ha ugyan ezt a két fogalmat el lehet választani egymástól. A szövetségesek politikai célja az volt, hogy éket verjenek a császár és a francia nép közé. Az ilyen fogás rendszerint sikerülni szokott olyankor, amikor egy uralkodót balsikerek idegenítenek el népétől. Régi, de bevált érveléssel igyekeztek elhitetni a Nagy Nemzettel, hogy nem ellene, hanem a béke megbontója, az „olthatatlan dicsvágytól megszállott Napoleon” ellen folyik a harc. Ilyesféle állítás Austerlitz után gúnyos kacajt és elemi erejű visszautasítást váltott volna ki, de amikor félelmetes nagyságú seregek közeledtek Párizshoz, egyre többen szándékoztak rálépni erre az aranyhídra. Mindenesetre legalább 200 000 főnyi fegyveres seregre volt szükség ahhoz, hogy a nagy forradalom népe elé ilyen maszlaggal lehessen odaállni: „Itt az ideje, hogy a fejedelmek, minden külső zavarás és befolyásolás nélkül, népeik jólétén őrködhessenek … .” Kétségtelenül világtörténelmi pimaszság volt, amikor így merészeltek fogalmazni a népek elnyomói, kiuzsorázói, a felvilágosítatlan zsarnokok, kényurak, az egész fejedelmi csürhe, amelyben ott voltak a rabszolgaárus német hercegek is. Mintha nem jogfosztottság, éhség, teljes kiszolgáltatottság lett volna osztályrésze a szerencsétlen jobbágyoknak ezekben a hűbéri országokban! A történelmi arcbőr a világ legvastagabb anyaga. De

hát nem Napóleon mondta, hogy mindig az erősebb zászlóaljaknak van igazuk? Ez az állítás akkor is igaz volt, amikor az erősebb zászlóaljakban elnyomott páriák szorították a fegyvert uraik védelmében, saját rabszolgaságuk fenntartásáért. A forradalmi császárnak ezúttal gyengébb zászlóaljai voltak, s minél közelebb vonultak a szövetségesek Párizshoz, annál inkább kezdett kidomborodni sokak előtt Napoleon jellemének sok visszataszító vonása, idegensége, s a Bourbon-ház ősi franciasága. Ezek azonban még csak előjelei voltak mindannak, ami a szövetségesek bevonulása után történt Párizsban. Napoleon katonái változatlan hevességgel és hűséggel harcoltak a túlerő ellen a mind reménytelenebbé váló hadi helyzetben. Március 27-én Marmont és Mortier alig 20 000 főnyi serege vereséget szenvedett La-Fčre-Champenoise-nal, s nyugati irányban vonult vissza, Meaux városán keresztül, Párizs felé. Megvédeni a fővárost? Mindenesetre megkísérelni. A császár most már tisztában volt azzal, hogy sem a két marsallra, sem gyér csapataikra nem számíthat már keleten. És ezek a csapatok egyre gyérültek. A nemzeti gárda ifjú, alig kiképzett újoncai szinte puszta kézzel próbálták megállítani a szövetségesek emberáradatát. Ők alkották Marmont-ék utóvédjét. Szabályos négyszögekbe fejlődve verték vissza egymás után Blücher kozákjait, mint elődeik a piramisok előtt a mamelukok rohamait. A már említett Hudson Lowe ezredes vágtatott erősítésért Napoleon egykori szövetségeseihez, Wre-de bajorjaihoz. Maga a cár is a helyszínre lovagolt, s személyes üzenettel szólította fel Patchod és Amey tábornokot, hogy adják meg magukat. Több sikertelen felszólítás után Patchod megadta magát, de esztelen hősiességgel harcoló négyszöge nem fogadta el a megadást, mire a megvadult lovasok, akiket állítólag a cár is igyekezett fékezni, olyan mészárlást rendeztek, hogy maga Lowe is – visszaemlékezései szerint– pirult a szégyentől. A négyezer ifjú nemzetőrből alig maradt négyszáz, s Marmont és Mortier csapatai már legföljebb 12 000 főt számlálhattak. Talleyrand most már

nyugodtan jelenthette·ki, hogy itt a vég kezdete. Napóleon, ez a megviselt meteor, tovább lángolt. Arra már nem számíthatott, hogy Párizs előtt megelőzi a szövetségeseket, erről elkésett, az ellenségnek legalább háromnapi menetelőnye volt. Mozgó háborúban tüneményesen hosszú időtartam! Erre nem is gondolhatott. És ekkor kieszelte élete legvadabb, legmerészebb haditervét: Párizst átengedi az ellenségnek (ha a főváros ellenáll, annál jobb!), ő továbbvonul, eredeti tervéhez híven, kelet felé, felszívja a várak helyőrségeit, elvágja az ellenség összekötő vonalait. Szárazra került halak lesznek!! – Párizs lesz a szövetségesek sírja! – így foglalta össze röviden legnapoleonibb haditervét. Nos, őt vajon nem pusztította el Moszkva diadalmas; elfoglalása? És a felszabadított, forradalomban megedzett, polgári Franciaország fiaitól nem lehet annyit elvárni, mint az orosz rabszolgáktól? Tőlük talán el lehetett volna várni, de a marsalloktól már nem. Napoleon hiába magyarázta el nekik mesteri haditervét, a hazafias erők, a gerillamozgalom kiszélesítését, a szövetségesek teljes megsemmisítésének biztos módját, a marsallok – elsősorban Ney és Berthier – szokatlan eréllyel ellenkeztek. Nyíltan tették fel a legélesebb kérdéseket: a császár talán fel akarja gyújtatni Párizst? Ugyan, szükségtelen, Schwarzenbergék örülnek, ha lesz tető a fejük fölött, amikor megadják magukat! És a kormány? Átmenetileg esetleg átköltözik Orléans-ba. Hát aztán! Ha a hadsereg mozog, a kormánynak sem árt egy kis környezetváltozás, rövid időre, persze. A lényeg: a szövetségesek hátba-. támadása, életvonaluk elvágása. Micsoda fordulat lenne ez! Franciaország történelmének legfényesebb győzelme lenne, ehhez képest Austerlitz csak afféle mellékcsatározásként szégyenkezhetne a háttérben. Soha még ennél csodálatosabb haditervet ember nem eszelt ki. Az egészségtelenül felpuffadt szövetséges haderő a saját zsírjában fulladna meg. Akkor aztán jöhetne Anglia, India, Egyiptom… francia lenne az egész földgömb!

A marsallok vérét nem forralta fel az egetverő terv. Makacsul hangoztatták, hogy a hadsereg menetiránya csak Párizs lehet. Az ország szívének védelemre van szükségé, és nem színes keleti mesékre. A kialvatlan, csalódott Napoleon – engedett. Talán ekkor hintette el először a marsallokban a szembeszegülés lehetőségének csíráit. Valaha az istentagadásnál is égbekiáltóbb volt szembeszállni Napoleon parancsaival, most pedig a császár volt az, aki engedett. És most már bírálatokat, sőt, szemrehányásokat is el kellett tűrnie. Elhangzott az a kifogás, hogy közvetlenül Arcis után nem keletnek, hanem nyugatnak kellett volna vonulni, vagyis Párizsba, amely a hadsereg és a császár jelenléte nélkül védhetetlen. Mit gondolt a császár? Talán Józseftől, ettől a tehetségtelen és tehetetlen embertől várta Párizs hősi védelmét? Annak a Párizsnak, amelynek az erődítményeivel nem törődött, s amelyben számottevő haderő sem volt? Nem értették meg egymást. Napóleon nagy méretekben gondolkozott, az egész hadjáratban, a marsallok azonban aggódó szemüket Párizsra vetették, s önmagukról sem feledkeztek meg. A császár csapdát akart állítani a kétségtelenül könnyelműen messzire előrenyomult ellenségnek, de a marsallok csak azt látták, hogy a főváros is a csapdán belül van. Nem tudták Párizst Moszkvának látni, s a Rajnát Berezinának. Az események üteme rendkívüli mértékben meggyorsult, nem is világtörténelmi jelentőségű napok, hanem órák következtek. Sietni kellett, s újra sor került Napoleon rettegett erőltetett meneteire. Március 28-án hagyta el seregeivel a császár Saint-Dizier-t Bar-surAube-on keresztül, Troyes irányában. Ez a nap még arról is nevezetes volt, hogy Napoleon fogságába esett egy előkelő osztrák diplomata, Weissenberg gróf. A császár maga elé vezettette, vendégképpen bánt vele, mintha az illető hivatalos baráti látogatást tett volna nála. Hosszasan tárgyalt vele, s meggyőző erővel hangoztatta békevágyát, szerénységét, érdektelenségét a világuralmi tervek iránt (bizonyos hadi helyzeteknek milyen átformáló erejük van az emberi jellemre!), hajlandóságát akár

kedvezőtlen feltételek melletti békekötésre is, csak Antwerpent hagyják meg Franciaországnak. Aztán a gróf legnagyobb meglepetésére azt a lehetőséget is felvetette, hogy a béke érdekében kész lemondani a császári trónról, ha a szövetségesek elfogadják a császárné régensségét. Ilyen kijelentés eddig még sohasem hagyta el Napoleon száját. Nem csoda, hogy a gróf – kellő tisztelettel ugyan, de – kétségbe vonta ennek az állításnak az őszinteségét. – Felséged ezt bizonyára nem gondolja komolyan! – mondta meggyőződéssel. Napoleon – Weissenberg visszaemlékezései szerint – legyintett, aztán a szokásos „bah!” felkiáltás után így folytatta: – A becsvágy is megkopik idővel. Nézze csak, mit ér a világhír! Két éve még az egész világ engedelmeskedett nekem, most meg az egész világ ellenem fordult! Hát persze az egész világ sohasem engedelmeskedett neki, például a spanyolok sem, s ami még fontosabb: az angolok sem. De ha a császár az 1812-es drezdai királytalálkozóra gondolt, akkor valóban indokolt volt a „bah”! És még szorult helyzetében sem az volt a legnagyobb baj, hogy „az egész világ” ellene fordult, hanem az, hogy a marsallok fegyelme is meglazult, egyre nagyobb mértékben, s kérdéses volt az is, hogy az elkényeztetett francia nép állhatatossága vajon elbírja-e az összehasonlítást a spanyolokéval vagy az oroszokéval. Kérdés viszont, hogy okos dolog volt-e Napóleontól ennyire kiadnia magát, ennyire sötét színekkel festeni saját helyzetét egy ellenséges diplomata előtt, akit még aznap elküldött Ferenchez, újabb békeüzenettel. Hogy Napoleon komolyan gondolt lemondásra, alig hihető, inkább az a valószínű, hogy Mária Lujza régensségének tervével apósára igyekezett hatást gyakorolni. Választ persze nem kapott, Ferencet kötötte a szövetségi megállapodás, ezt nem merte megszegni még akkor sem. ha szerette volna. Mindentől eltekintve, már ideje sem lett volna vejével tárgyalni, olyan gyorsan peregtek az események. A

szövetségesek ezúttal nem haboztak, nem ingadoztak, s a la-fčrechampenoise-i győzelem után továbbvonultak Meaux-n át Párizs alá. Amikor Napoleon végre elindult Saint-Dizier-ből, Blücherék már Párizs közvetlen közelében álltak, ugrásra készen. Alaposan megfordult a kocka. Micsoda elégtétel lehetett az éveken át csépelt hadvezérek számára! Mit csinált ezalatt József, Napoleon teljhatalmú helyettese, a folyamatosan duzzogó elsőszülött, aki már két trónt hagyott maga mögött? Úgyszólván semmit sem. Nem bízott Párizs lakosságában, félt felfegyverezni a főváros polgárait, munkásait. Mindössze 20 000 nemzeti gárdistának kellett volna visszavernie a szövetséges ármádiákat. Képtelenség! Vincennes-ben ugyan rengeteg ágyú volt, de kezelő személyzet nélkül. A franciák nemzeti intézménye, a barikád is alig egy-két mellékutcában volt látható, s nem valószínű, hogy az utcakövekből, ócska bútorokból, kályhákból összerótt akadályok (?) láttán a szövetségesek meg sem álltak volna a Rajnáig. Vajon az elégedetlenkedő, a fővárosért aggódó marsallok közül miért nem hagyott egyet sem a császár Párizsban? Hiszen, mint ismeretes, még Marmont-t és Mortier-t is magához rendelte. Az egész napóleoni vezető réteg egyetlen jelentős, tehetséges embere tartózkodott Párizsban: Talleyrand. Ez mindent megmond. Vajon nem a császár súlyos hibája volt, hogy ilyen állapotban hagyta hátra fővárosát, kormányát, családját, saját trónját? Még egy francia Rosztopcsin sem tüzelte a párizsiakat. Ugyanakkor – katonai szempontból – nem szabad elfeledkezni arról, hogy a szövetségesek valóban válságos helyzetbe jutottak „volna”, ha Párizs ellenállt volna, ha nem is saragossai méretekben, de legalább néhány hétig, vagy akár csak néhány napig. Hiszen maga a cár mondta, hogy ha Párizs nem adja meg magát huszonnégy órán belül, akkor az utánpótlási vonalak teljes bizonytalansága miatt (eredeti és a marsallok által elvetett tervei szerint Napoleon valamennyit elvághatta volna) kénytelenek lesznek visszavonulni. A teljes képet természetesen csak a

történészek látták később, Józsefet amúgy is elvakította a félelem. Március 29-én, tulajdonképpen Napóleon határozott parancsához híven, eltávolította Mária Lujzát és a kisfiút Párizsból. Tíz zöld hintó szállította el a császárnét és a Római Királyt a fővárosból Blois-ba. Hogy ezen később Napoleon miért volt felháborodva, nehéz megérteni, hiszen nem felejthette el március 16-i levelét, amelyet Józsefnek küldött: „Ha nagyobb számú ellenség közelednék a főváros felé, s ha már minden ellenállás lehetetlennek bizonyulna, akkor indítsa el a régensnőt, a fiamat, a főméltóságokat és minisztereket, a szenátus vezetőségét, az államtanács elnökségét stb … Ne hagyja el fiamat, és jusson mindenkor eszébe, hogy inkább lássam őt a Szajna mélyében, mint Franciaország ellenségeinek kezében. A görögök által elfogott Asztüanax sorsát mindenkor az egész történelem legnagyobb tragédiájának tartottam.” Nos, József e szerint járt el, mivel az enyhén szólva nagyobb számú ellenség nemcsak közeledett a főváros felé, hanem már a kapuk előtt állt, s az ellenállásnak sem a katonai, sem a politikai előfeltételei nem voltak meg, nem is beszélve arról a meglepően józan, fanatikus békevágyról, amely a párizsiak nagy tömegét eltöltötte. Mellékesen: Talleyrand igazságtalanul nevezte császárját műveletlennek, aki még ebben a súlyos helyzetben sem felejtette el klasszikus műveltségét, emlékezett arra, hogy Hektor és Andromakhé fiát a görögök Trója bevétele után ledobták a vár ormáról, nehogy később esetleg megbosszulja atyja halálát. De ha a császár ilyen sötéten látta a helyzetet, akkor miért volt magánkívül, amikor értesült családja meneküléséről? József persze, s ennél mi sem természetesebb, ostobán és hiányosan hajtotta végre bátyja parancsát, mert nemcsak az anyának és fiának kellett volna elhagynia a fővárost, hanem többek között az egész kormánynak is. Viszont a kormánynak azok a tagjai, akik tekintetüket a jövő felé fordították, s azok a szenátorok, akik minden eshetőségre számítva magukban mát Napóleon trónfosztásának a szövegét fogalmazták,

nem voltak hajlandók tovavitorlázni a süllyedő hajóval. A császári ház tisztességes tanácsadói helytelenítették Mária Lujzáék kitelepítését, azzal az ésszerű érveléssel, hogy ha a császárné elhagyja a fővárost, akkor az utódlás lehetőségei kedvezőtlenül alakulnának a Bonaparte-házra, mivel ugyanakkor a kormány Párizsban marad, és tárgyalhat a szövetségesekkel. Mária Lujza magatartását már akkor sokan elítélték, távozását megfutamodásnak bélyegezték. Csak a legújabb időkben került elő Mária Lujzának néhány levele, amelyek az eddigieknél kedvezőbb színben tüntetik fel a világtörténelem által megvetett, „hűtlen asszony”-t. Távozása napján levelet írt férjének, s azt állította, hogy ő maga a menekülés ellen volt, tudva azt, hogy ezzel árt férjének, de kényszerítették őt erre a helytelen lépésre, többek között azzal érveltek, hogy a kisfiú veszélyben forog, ezért engedett végül is … Ez a levél nem jutott el Napóleonhoz, őszintesége is erősen kétséges. Valószínű, hogy a hölgy ugyanúgy biztosítani akarta magát férje esetleges győzelme esetére, mint például Talleyrand. Benevento hercege viszont Párizsban maradt, rikítóan átlátszó fogással. Ott kellett maradnia, mert különben – ki venné rá Marmont-t arra, hogy adja fel a várost, ki fogadná a cárt, majd esetleg XVIII. Lajost? De mi lesz, ha Napoleon győz? Ettől az embertől minden kitelik. Nem ez lenne az első csodája. Ügyesen megszervezte tehát, hogy útnak indul, teljes kíséretével és málhájával. Látványos körülmények között el is indult, egész kocsikaravánnal, a nemzeti gárda őrsége azonban a passyi sorompónál, megfelelő okmányok hiánya miatt, feltartóztatta, és nagy nyilvánosság előtt visszaküldte Párizsba, ö tehát távozni akart, de hát mit csináljon – feltartóztatták … Most minden órában történt valami. József nagy hősiesen kiáltványt intézett Párizs népéhez, közölte, hogy gondoskodtak a császárné és a Római Király biztonságáról, majd egy hatásos mondattal nyugtatta meg a párizsiakat: „Én veletek maradok!” Mármint ő, József király, a császár alvezére, a nemzetőrség

parancsnoka stb. Aztán: „Fegyverkezzünk fel, védelmezzük meg ezt a várost, emlékeit, kincseit, asszonyainkat, gyermekeinket, mindent, ami drága nekünk! Váljék ez a város rövid ideig hadszíntérré, s az ellenség, amely falainkat diadallal remélte átlépni, találja meg itt gyalázatát!” Aztán a legnagyobb titokban, március 30-án elhagyta a várost, s néhány miniszterrel Orléans-ba költözött. Ki védte ezek után Párizst? Marmont és Mortier. A feladat a város lakosságának közreműködése nélkül, s Napoleon seregének távollétében megoldhatatlan volt. Ennek ellenére voltak harcok. Várva a császár gyors érkezését (ő sem tudott mindig idejében megérkezni) a franciák harcba bocsátkoztak a „sziléziaiak”-kal, s március 30-án kemény csata fejlődött ki Romainville-nél. Kimenetele nem volt kétséges, Blücher visszaszorította a franciákat a Montmartre magaslataira. De tartott az ellenállás, orosz foglyokat kísértek a városba, újoncok tömegei vonultak a sajnálatosan közeli harctérre. De nemcsak ők, hanem például Talleyrand megbízottjai is (többen, hátha egyiküket golyó találja). Marmont habozott, de habozásának nemsokára véget vetett Talleyrand üzenete. Benevento hercegének sikerült meggyőznie a tábornagyot, hogy az ellenállás hiábavaló, kímélje meg katonái életét és a fővárost. Marmont döntött, március 31-én hajnali két órakor fegyverszünetet kötött, azzal a feltétellel, hogy seregével Párizstól délre vonul vissza. Jól vigyázzunk, nem ez volt Marmont árulása, ott még nem tartunk. Párizs feladása tulajdonképpen egy válságos katonai helyzet következményeinek levonása volt. Nem adta meg magát, nem tette le a fegyvert, nem pártolt át az ellenséghez. Még mindig Napoleon marsallja volt, hadteste pedig a Nagy Hadsereg része. Csak éppen a fővárost adta fel, Napoleon tudta és beleegyezése nélkül, s ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett a szövetségeseknek. Hogy milyen gondolatok, szándékok, tervek töltötték meg elméjét, nem lehet tudni, s emlékirataiban természetesen arra hivatkozott, hogy meg akarta menteni a

fővárost és lakosságát a pusztulástól, s joggal remélhette, hogy Mont-martre-ért még felmenti őt a bonapartista történelemírás is. Ám legföljebb csak azért mentette fel, hogy annál nagyobbat csaphasson a fejére a valódi árulás miatt. Kétségtelen, hogy Marmont mellett nem egy érvet lehet felhozni, s éppen a napóleoni hadjáratok bizonyították be, hogy egy főváros eleste még nem föltétlenül döntő jelentőségű. Csakhogy Montmartre nem volt Borogyino, s Marmont-t sem hevítették leonidászi érzelmek, bár hangoztatta, hogy csak azt tette meg, amit megkövetelt a haza. De a hazát ezúttal Talleyrand képviselte a tábornagy elhatározása idején, s nem Napóleon, aki túlságosan távol volt, tehát magára vessen. És nem Marmont volt az egyetlen a világtörténelemben, aki úgy vélte, hogy élve többet tud használni hazájának, mint holtan. Ezért tette meg azt, amihez képes Dupont Bailenje valóban csak légycsípés volt. Mindebben nincs semmi újszerű, inkább azt a kérdést lehetne felvetni, hogy a szövetségesek miért elégedtek meg a fegyverszünettel, miért nem verték szét Marmont maroknyi seregét, miért hagyták meg a hátukban ezt a kellemetlen tüskét? Azért, mert felbecsülhetetlen értékű időt nyertek a fegyverszünettel. Ha Marmont még néhány napig tartani tudta volna magát (s ez elképzelhető lett volna, Párizsra támaszkodva), akkor megérkezett volna Napóleon. Ebben rejlett Marmont seregének nagy jelentősége. A túlerővel szemben győzelemre ugyan; nem számíthatott, de hősies helytállással akár hetekig is feltarthatta volna a szövetségeseket. Gondoljunk csak Acréra! Nem csoda, hogy Napoleon valósággal őrjöngött, amikor Párizs feladásának híréről értesült. Bekövetkezett a lehetetlenségnek hitt esemény: a világ fővárosa, Napoleon birodalmának szíve, a büszke Párizs elesett. Megnyíltak a világváros kapui, s 400 év eltelte után újra idegen katonaság taposta 3. párizsi utcákat. A feszültség óriási volt. Megszállók és megszállottak, egyaránt féltek egymástól. A szövetségesek valóban nem tudhatták, hogy a nagy forradalom fő

fészkének lakói nem védik-e utcáról utcára, házról házra Párizst, s egy ilyen saragossai szellemtől áthatott nagyvárosban könnyen felmorzsolódhatott volna Blücher és Schwarzenberg ármádiája, miközben Napóleon keletről, Augereau délről, Maison északról, Soult és Souchet délnyugatról, Jenő pedig Itáliából törhetett volna rájuk. Még a várak helyőrségei is megérkezhettek volna, nem is beszélve olyan gondolkodó főkről, mint Bernadotte és Murat, akiket mindig vonzott a napos oldal. Párizs népe hasonlóképpen félelemmel és rossz lelkiismerettel várta a hódítókat, s különösen az oroszoktól félt. Köztudomású volt, hogy az orosz katonák között ez a mondás járta: „Párizs anyácska, most megfizetsz Moszkva anyácskáért!” Kevesen hittek ekkor Schwarzenberg kiáltványának, amelyet még Marmont elvonulása előtt adtak ki a szövetségesek Párizs népe számára, s amelyben ilyen megnyugtató szavak álltak: „Párizsiak, ismeritek hazátok helyzetét! Városotok épen tartására és nyugalmának megőrzésére irányul a szövetségesek figyelme. Ebben a szellemben fordul Hozzátok egész Európa, amely fegyveresen áll falatok előtt!” Hajnalban Marmont és Mortier nevében két ezredes, Demis és a vitéz Fabvrier írta alá a fegyverszüneti megállapodást, majd reggel a polgári átadás következett, Párizs polgármestere nevében. Ezután a szövetségesek lovascsapatai átugrattak a komolytalan akadályokon, s mögöttük lóháton vonult be a városba Sándor cár és Napóleon legalázatosabb talpnyalója, III. Frigyes Vilmos. Micsoda jelenet! Feje tetejére állt világtörténelem! Régi tapasztalatok bizonyítják, hogy a szerencse forgandó, de – ennyire? Meg kell hagyni, hogy a cár sokkal okosabban és politikusabban viselkedett, mint Napoleon Moszkva előtt, igaz, hogy ezt a bevonulást nem előzte meg „óriások csatája”. A Napoleon részéről ijesztgetésnek szánt bosszúszomjnak nyoma sem volt magatartásában. Nem várta gőgösen, hogy holmi francia „bojárok” hódolattal elhozzák neki a város kulcsait, s érdemes idézni azokat a szavakat, amelyeket még főhadiszállásán intézett a párizsi városi tanács küldötteihez:

– Császárotok, aki szövetségesem volt, birodalmam szívébe hatolt, s olyan szenvedéseket okozott népemnek, hogy ezek a sebek még mindig fájnak. A jogos védekezés hozott engem ide. De távol áll tőlem, hogy viszonozzam azokat a szenvedéseket, amelyeket a franciák okoztak nekünk. Igazságos vagyok, tudom, hogy nem a francia nép a bűnös. Nekem a franciák barátaim, s megmutatom nekik„ hogy a rosszat jóval viszonzom. Egyedüli ellenségem Napoleon! Párizs városának különleges védelmet ígérek. Minden nyilvános intézményét megvédem és fenntartom. Csak elitcsapatokat szállásolok el a városban. Tiszteletben tartom a nemzetőrséget, amely polgáraitokból áll. Tőletek függ jövő boldogságtok! Válasszatok olyan kormányt, amely nektek és egész Európának visszaadja a békét. Nyilvánítsátok ki akaratotokat, s engem mindig készen találtok arra, hogy támogassam kívánságaitokat! Bölcs szavak, akárki fogalmazta. Valószínűleg maga Sándor, akit Napoleon is nagyra becsült valódi „bizánci” tulajdonságaiért, mintha bizony a császárnak a szomszédba kellett volna mennie egy kis keleti ravaszságért. Amikor aztán a szövetséges csapatok ünnepélyesen bevonultak a francia fővárosba, mindkét fél kellemesen csalódott. A szövetséges katonák valóban mintaszerűen viselkedtek, s ez a körülmény egy ellenséges város megszállása során valóságos hadi csodának számít. Szó sem volt „Moszkva anyácska” megbosszulásáról. Szó, ami szó, az orosz katonák fegyelmezettebben viselkedtek, mint a Moszkvát elözönlő Nagy Hadsereg vitézei. Meg is volt a jutalmuk érte: a „párizsi nép” ujjongó lelkesedéssel fogadta őket. Mármost csak az a kérdés, hogy mit kell ezen a fogalmon érteni: a párizsi nép. Nem többet, mint azt a néhány ezer királypártit, aki eddig, gondosan titkolt royalista érzelmein túl, félreértette a bevonuló szövetséges katonák karszalagjának jelentőségét. A katonák ugyanis, puszta megkülönböztetés céljából, fehér karszalagot viseltek, ezt viszont a Bourbon-ház régi és új hívei úgy értelmezték, mint a Bourbonok

fehér lobogójának színét. Mindez annál is kínosabb volt, mert nyilatkozatában a cár egy szót sem ejtett Franciaország „törvényes” királyáról, s nem tett említést holmi „Buonaparte tábornok”-ról, hanem Napoleon császárról beszélt, s környezete azt is jól tudta, hogy szívből utálja a Bourbonokat, bár ennek 'az ellenszenvnek az igazi oka sohasem derült ki. A látszat valóban megtévesztő volt – ujjongó ezrek az utcán azt a benyomást kelthették a szorongásoktól nem mentes bevonulókban, hogy a francia főváros lakói lelkesen ünneplik őket, hálából, mert megszabadították őket a zsarnok Napoleon rabigájától. Nyilvánvaló, hogy az ujjongok között voltak őszintén királypártiak is, ilyesmi elképzelhető, erre jó példa volt mindig a Vendée, vagy annak idején maga a megalkuvást nem ismerő Cadoudal, aki tábornoki rang helyett inkább a vérpadot választotta, 'mert ott nyugodtan éltethette biztos helyen várakozó királyát. De ne feledkezzünk meg azokról a fürge elmékről se, amelyek felismerték egy új korszak kezdetét, s igyekeztek gyorsan érdemeket szerezni, mielőtt még mások pimaszul előretolakodnának. Néhány ezer ember, különösen ha ilyen vagy olyan célzatú érzelmek fűtik„ óriási zenebonát tud csapni, s alaposan túlharsogja a többség csendjét. Napoleon hívei, a tétovázó polgárok, a kétségek között hánykolódó jakobinusok, az új uralkodó osztály bizalmatlanságának jóvoltából fegyvertelen munkások hallgattak, s várták, mi lesz. A történelmet nemcsak alakítják, hanem figyelik is, gyakran bezárkózva, otthon. Azt a körülményt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az egyszerű emberek, akik megfelelő világtörténelmi érzék híján nem tudták követni a rohanó eseményeket, felháborítónak találták Párizs elestét, szinte meg voltak sértődve. Ezt tette velük a császár, a félisten, aki nemrég még királyoknak parancsolt? Ellenség Párizsban? Hódító cár, király, osztrák főherceg? Kozák lovak patái dübörögtek a Notre-Dame előtt? A megdöbbenésből fel sem ocsúdott párizsi nép eddig ahhoz volt hozzászokva, hogy Európa fejedelmei, királyai legföljebb kézcsókra járultak a királyok királya

elé a világ fővárosában, de nem lóháton, hódító seregek élén. Mi történt itt? Cserbenhagyta őket a császár, vagy őt hagyta cserben lángesze vagy szerencséje, ami végül is egyre megy? Hogyan hozhatta őket ilyen helyzetbe az az ember, akinek majd' húsz esztendőn keresztül pontosan fizették a véradót, s tapintatosan nem idegesítették őt a forradalmi hármas jelszó első szavával, a „szabadság” fogalmával és igénylésével? Hatalmas hadseregek ellen talán nemzetőröknek és iskolás gyerekeknek kellett volna megvédeniük a fővárost? És ha valóban a Bastille népével akarta útját állni az ellenségnek, akkor miért Józsefre, erre a tökfilkóra bízta a fővárost, erre a gyáva nyúlra, aki azóta már meg is szökött? Miért nem ő állt népe élére? Hiszen nem idegen tőle az utcai harc sem, ezt Vendémiaire-kor bebizonyította. Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyugtalanították az egyszerű és tájékozatlan embereket, miközben fortyogott a diplomáciai és politikai boszorkánykonyha. Érdemes megjegyezni, hogy a Párizsba diadalmasan bevonuló uralkodók között nem volt ott Ferenc, ő az arcisi csata után Dijonba vonult vissza, Metternich társaságában. Hogy nem sietett Párizsba, arra nemcsak egyetlen oka volt. Mivel hajszál híján francia fogságba esett, ilyen ijedtségnek nem óhajtotta magát még egyszer kitenni. Máskülönben pedig maradék ízlése azt sugallta, hogy ne pöffeszkedjék a kelleténél jobban veje legyőzőjének szerepében, miközben saját leánya kénytelen volt elmenekülni előle. Már csak ezért is fellélegezhetett, amikor tudomására jutott a kellemes újság: Párizs, a „forradalmi vulkán”, olyan példás szolgalelkűséggel fogadta a győzteseket, hogy Bécsnek és Berlinnek is dicséretére vált volna. Az orosz cár és a porosz király megnyugodva integetett vissza az ünneplő ezreknek, s maga Sándor csak akkor rezzent össze egy kicsit, amikor egy kis csoport nő rohant oda hozzá. De nem kellett félnie holmi esztelen merénylettől, ezek a hölgyek nem hős lelkű spanyol nők voltak, hanem királyhű honleányok, s túláradó érzelmeik kifejezéseképpen a lovon ülő cár csizmáját csókolgatták. Ki törődött ezekben a

megható pillanatokban a duzzogókkal, a szomorúakkal, a kétségbeesettekkel? A császári rablánctól megszabadult Bourbonliliomok cuppogása elnyomott mindent, ami Napóleonra emlékeztetett. Sándor jól megérezte, hogy ebben a helyzetben a nagylelkűség, a szerénység a leghatásosabb fegyver. Egy sereg történet őrzi az alkalomhoz illő, ügyes viselkedését. Napóleon egyik magas rangú hivatalnoka (neve nem maradt fenn) így bókolt neki: – Milyen régóta vártuk már felségedet! Ŕ cár udvariasan válaszolt: – Előbb jöttem volna, ha a franciák vitézsége nem akadályozott volna meg ebben a szándékomban! Szolgalelkű hivatalnokok alázatosan felajánlották, hogy megváltoztatják az austerlitzi híd nevét. Sándor a fejét rázta: – Nem, köszönöm, elég nekem, hogy átvonultam rajta! Felséges válasz, meg kell hagyni. De szerencsétlen elszólásai is voltak. Amikor Madame de Staël, aki éveken át hiába ostromolta Napóleont, bátran Sándor szemébe mondta, hogy milyen kiváló uralkodó, hogy milyen boldogok lehetnek alattvalói, a cár szerényen így valais szolt: – Szerencsés véletlen – ennyi az egész! Ha Bennigsen vagy Pahlen történetesen hallótávolban tartózkodott, nyilván nagyot csuklott mind a kettő. Ezeken a jellemző és színes apróságokon kívül nagy jelentőségű világtörténelmi események is torlódtak egymásra, szinte órákba sűrűsödve. Teljes bizonytalanság uralkodott mindenfelé, még semmi sem dőlt el, s hiába tűzték ki a fehér kokárdát még a nemzeti gárda egyes tépelődő tagjai is, XVIII. Lajos még nem foglalhatta el sem ősei, sem Napoleon trónját. Az események irányítása ekkor Talleyrand kezében volt. Caulaincourt hiába vitázott császári hercegtársával Napoleon további sorsáról,

Benevento hercege álszent modorban fejtegette Vicenza hercegének, hogy ő mindent megtett a császárért, aki pedig „igazságtalanul bánt” vele. Még azt is ki merte mondani (a légkör is türelmes, nemcsak a papír), hogy egymaga küzdött érte, de Napoleon maga rontott el mindent. Ekkor már minden számító politikus (a szó szoros értelmében számító) ott nyüzsgött Talleyrand palotájában, mert őt tekintették az ország első képviselőjének. Ő ugyanis ott volt Párizsban, mialatt Napoleon ki tudja, hol táborozott, a császárné és gyermeke Blois-ba, a teljhatalmú helytartó pedig Orléans-ba menekült. És akinek a legcsekélyebb kétsége lehetett az iránt, hogy ezekben a sorsdöntő napokban Talleyrand képviseli Franciaországot, azt meggyőzte az a meglepő esemény, hogy Sándor cár március 31-én este hat órakor Talleyrand palotájába költözött. Ez szinte akkora meglepetés volt, mint Párizs feladása. Mi késztette a cárt erre a váratlan beszállásolásra? Utálták egymást, egyik sem bízott a másikban. Hiába árulta el a herceg napóleont Erfurtban, a cár tudta róla, hogy osztrákpárti, s hogy mennyire, azt később még jobban megtudta. De azt is tudta, hogy most biztosan támaszkodhatnak rá a szövetségesek, mert Talleyrand szálára Napoleon visszatérése a biztos halált jelentette volna. Ettől ugyan lég az Elysée-palotába is költözhetett volna minden oroszok cárja, s szívélyesen fogadhatta volna a herceg hódolatát, őszinte együttműködési szándékát és segítségét. Igen ám, de az „atyuska” attól félt, hogy az Elysée-palota alá van aknázva, s ezért választotta a minden hájjal megkent francia politikus házát. Bonyolultak a történelem útjai, s néha a megtörténtség bizonyítja a törvényszerűséget. Talleyrand palotája rövidesen megtelt előkelőbbnél előkelőbb vendégekkel. Hamarosan feltűnt a porosz király, Schwarzenberg herceg, Liechtenstein herceg (aki vesztett csaták után szokta felkeresni Napóleont, fegyverszünet ügyében), továbbá olyan pravoszláv személyiségek, mint Nesselrode és Pozzo di Borgo. És még sokan mások, akik tenni akartak valamit a közös ügyért, a békéért, Európáért, Franciaországért és mellékesen, de elsősorban saját magukért. Az

idő sürgetett, mert Napoleon közeledett, s háromnapi menethátrány mindössze hetvenkét óra. Ennyi idő alatt igyekeztek kész helyzetet teremteni. De hogyan? És milyent? Ki legyen Napoleon utóda? A fia? Ehhez „csak” az kellene, hogy a császár, harci lendületének teljében, serege birtokában, egy sor fényes győzelem után lemondjon a Római Király javára, s akkor – mi legyen ővele? A cár még mindig nem vetette el azt a tervét, hogy Bernadotte-ot ajánlja francia királynak, de Talleyrand tisztelettel ellentmondott, olyan érvekkel, amelyek ezt a megoldást valóban nevetségessé tették. A herceg ugyanis azt fejtegette a cárnak, hogy ha a béke után sóvárgó Franciaország, minden eddigi vérözön ellenére is, katona uralkodót kívánna, akkor azt tartaná meg, aki ebben a nemben a legelső a világon, s nem egyik szerényebb képességű tábornagyát hívná meg a királyi trónra. Talleyrand, tőle szokatlanul, minden köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy vagy Napoleon, vagy XVIII. Lajos! Harmadik megoldás nincs, sem Bernadotte, sem a Római Király, sem Berry herceg, sem Jenő nem jöhet számításba. Már csak azért sem, mert Talleyrand máris elrendezte Lajos hazatérését. Chateaubriand is megírta hírhedt röpiratát „Bonaparte és a Bourbonok” címmel, s nemcsak arra volt büszke, hogy Lajos szerint ez az írás százezres hadsereggel ér fel (ismert átszámítás …), hanem elsősorban arra, hogy Napoleon – állítólag – Fontainebleau-ban kijelentette: – Chateaubriand-nak nem tehetek szemrehányást, ő akkor is szembeszállt velem, amikor hatalmas voltam. A cár végül kénytelen volt meghajolni az érvek előtt, s egyes források szerint fogcsikorgatva, mások szerint közömbösen beleegyezett a Bourbon-ház visszaállításába, mindössze óvatosságot tanácsolt. Ferenc még mindig nem érkezett meg a helyszínre, s megkímélve őt attól, hogy veje ellen újabb ellenséges hangú nyilatkozatot adjon ki, a szövetségesek kiáltványban közölték Párizs népével, ezúttal már a teljesen behódolt szenátus jóváhagyásával, hogy „sem Bonaparte Napóleonnal, sem családja

bármelyik tagjával nem hajlandók tárgyalni, de készek elismerni azt az alkotmányt, amelyet a francia nép önmagának választ”. De kiáltvány ide, kiáltvány oda, Sándor kétszer is tárgyalt Napoleon megbízottjával, a talányos jellemű Caulaincourt-ral, s ezek a tárgyalások valóban „szívélyes, baráti légkörben folytak le”, szinte megerősödött köztük a régi barátság, amelyről 1812 június végén Vilnában Napoleon olyan sértő gúnnyal beszélt. Az említett kiáltványban még nem volt szó az esetleges új uralkodóról. Sándor még mindig inkább Napoleon fiát látta volna szívesebben a francia trónon, mint egy Bourbont, de a döntés inkább Talleyrand kezében volt, mint az övében. A hiú „bizánci” elsősorban inkább arra ügyelt, hogy Napoleon fővárosában minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, s ez nagyobb mértékben sikerült neki, mint remélte. Meglátogatta az Invalidusok palotáját, Napoleon vitéz rokkantjainak otthonát, s a veteránokat azzal tüntette ki, hogy tizenkét orosz ágyút ajándékozott nekik. Különös ajándék, nem kétséges, s legföljebb arra volt jó, hogy néhány öreg tüzér megdöbbenve lássa a különbséget az orosz lövegek javára … Sándornak egy tréfás megjegyzését is megörökítették. Úgy látszik, humora is volt ennek a különös életű uralkodónak. Amikor a Tuileriákban megmutatták neki az úgynevezett „békeszalon”-t, elnevette magát, és megkérdezte: — Ugyan mire használta Napoleon ezt a termet? Falrengető ízléstelenségek is fennmaradtak az utókor épülésére. A cár az őrültekházát is meglátogatta (vajon miért?), s szellemesen (?) megkérdezte az egyik nőtől, hogy vannak-e szerelmi őrültek az ápoltak között. A báj mosollyal kísért válasz így hangzott: – Nem sok, de lehetséges, hogy felséged jelenlétében egyre többen lesznek ! A kis történetek gyorsan elterjedtek, s Párizs népe (ha ugyan lehet általánosságban ítélni) egyre jobban megnyugodott. A francia főváros pontosan úgy viselkedett, ahogyan Napóleon szerint egy

megszállott fővárosnak viselkednie kell. Igaz, hogy az erre vonatkozó véleményét Moszkvából írta a cárnak. Párizsban nem tomboltak tüzek, a lakosság nem menekült el, a piacokon és az üzletekben fennakadás nélkül folyt az árusítás, s ha annak idején Napoleon joggal kifogásolta a városi hatóságok elmenekülését Moszkvából, most meg lehetett volna elégedve azzal a virágzó közigazgatási és politikai élettel, amely a megszállt Párizst jellemezte. Már április elsején megalakították az ideiglenes kormányt, természetesen í Talleyrand elnökletével. Még egy névre érdemes felfigyelni: a kormány tagja lett mint hadügyminiszter Dupont tábornok, a „baileni bűnbak”, akinek szerencsétlen fegyverletétele volt az első a Nagy Hadsereg történetében. Mivel Napoleon nem végeztette ki, sikerült egy nem akármilyen személyiséggel gazdagítania ellenségei táborát. Volt tehát már ellenkormánya is Napóleonnak, méghozzá a fővárosban, s nem lehet tétlenséggel vádolni sem az új kormányt, sem a szenátust. Már április 2-án nagy jelentőségű határozatot hoztak: megfosztották trónjától Napóleont! Detronizálták a császárt, aki történetesen ekkor éppen harcban állt a Franciaországba betört ellenséggel. A határozatban a „volt” császár szemére vetették, hogy elnyomta a francia népet, amely most végre lerázta annak az embernek az igáját, aki „maga nem is francia”. Egymás után jelentek meg a különböző felhívások, kiáltványok, amelyekben Napóleont idegennek, kalandornak szidták, s „elnyomott” fűzfapoéták Napóleont gyalázó verseket ragasztottak ki a házak falára. A nagy versenyfutásban hamar lemaradtak azok, akik az előző időkben is hangoztatott ellenvéleményükre támaszkodva azt hitték, hogy megengedhetik maguknak a mértéktartás fényűzését. Ám ledöntötte őket a lábukról az inga, amely az ellenkező irányban lengett ki. Csak afféle nyöszörgésnek hatott Chateaubriand-nak nyilatkozata, amikor „piszkos szemtelenség”-nek nevezte a szenátus eljárását. A köpönyegforgatás valóban elképesztő orgiát ült. Ha figyelembe

vesszük, hogy a Napóleon-ellenessé vált szenátusban, amely már engedelmesen egyengette a Bourbonok útját, legalább tíz „királygyilkos” ült (a „régicide” hivatalos forradalmi elnevezés volt, s csak azok használhatták, akik annak idején a konventben XVI. Lajos halálára szavaztak), akkor érthetjük meg csak igazán a legedzettebb gyomrok kavargását is. A szenátus, amely kutyaalázattal teljesítette a most megbélyegzett, „nem is francia” zsarnok minden parancsát, most a legvadabb royalistákat is megszégyenítő hevességgel fordult ellene. Mit bánták azt a szenátorok, hogy túlzott pálfordulásukért hitvány társaságnak, alávaló gyáva bandának s ehhez hasonlóknak is nevezték őket. Ilyen válságos időkben semmiféle erkölcsi megbélyegzés nem számít, csak a jövő, amelybe ez a „hitvány társaság” is át akarta menteni magát. És ha esetleg Napoleon halálára kellett volna szavazni, az egykori királygyilkosok talán reszketegebb hangon, de ugyanolyan határozottsággal, mint Robespierre fürkésző tekintete előtt, odavágták volna: „La mort!” Mi sem természetesebb, mint hogy tömegével kerültek elő a mártírok, az igazak, a szenvedők, az elnyomott tehetségek, a királyhű ellenállók, akik végre szabadon nyilváníthatták valódi érzelmeiket, remélve, hogy szenvedéseiknek meglesz a kellő jutalma, hiszen az erények ellenértékéről még a vallások sem feledkeznek meg. Furcsa jelenség volt, hogy ugyanakkor, amikor az uralkodók és a főtisztek fellélegezve tapasztalták Párizs alig remélt kedvező hangulatát, az egyszerű katonák undorral vették tudomásul a párizsiak tolakodó barátságát. Különösen Gyenisz Davidov, ez a tiszta lelkű, orosz partizánköltő bélyegezte meg az „alávaló, hazafiatlan” franciákat, akik elárulták nagy vezérüket, „a mennydörgő félisten”-t. Az orosz katonák csodálták Napóleont, annak ellenére, hogy a császár seregei szörnyű pusztítást végeztek Szent Oroszországban, s bámulatukat az sem csökkentette, hogy a balul sikerült oroszországi hadjárat után Napoleon, nem éppen nemes ellenfélhez illően, rabszolgáknak, tatároknak nevezte őket,

bár nemegyszer hangoztatta, hogy mindenkor az orosz katonák bizonyultak legkeményebb ellenfeleinek. Afféle katonabecsület szellemében tisztelték az oroszok nagy ellenségüket, aki ellen pedig mindenkor elszántan, kíméletlenül, „citadella” módjára harcoltak. Az orosz katonák Napóleon-tisztelete sokat köszönhet Kutuzovnak, aki igen nagyra becsülte a császár katonai képességeit, s jelenlétében nem volt szabad egy rossz szót szólni róla. Az orosz katonák számára az is újszerű és furcsa volt, hogy ők, akik annak idején addig álltak ellent, amíg Napoleon kénytelen volt kivonulni az országból, most Napóleon fővárosában egy velük készséggel együttműködő, sőt Napóleon-ellenes lakosságot találnak. Bőségesen volt alkalmuk ilyen következtetéseket levonni, hogy csak a Vendôme-oszlop ledöntési kísérletét említsük. Úgy látszik, nagy történelmi sorsfordulatok nem képzelhetők el szobordöntés nélkül. Április másodikán, tehát figyelemre méltó sietséggel, egy csoport párizsi le akarta dönteni a nevezetes oszlopról Napóleon babérkoszorús szobrát. Már ott volt a kötélhurok a császár nyakán, amikor az orosz gárda Szemjonovszkij-ezrede elkergette a merész vállalkozókat, akik hihetőleg eddig levett kalappal, megilletődötten vonultak el a nagy hódító bronzba öntött képmása alatt. Ha meggondoljuk, hogy a Vendôme-oszlopot az Austerlitznél zsákmányolt orosz és osztrák ágyúkból öntötték, akkor méltányolhatjuk csak igazán az orosz katonák lovagias magatartását. A győztes jogán, vagy akár a sok vérrel kiharcolt katonai elégtétel címén ők dönthettek volna le a számukra gyászos emlékű diadaloszlopot, s magukkal vihették volna Pétervárra vagy Moszkvába hadizsákmányként. De azzal, hogy éppen ők védték meg a franciák ellen Napoleon hősi szobrát, nagyobb dicsőséget szereztek az orosz fegyvereknek, mint ha rátették volna a kezüket, vagy akár csak tétlenül, kárörvendve nézték volna Napoleon alattvalóinak vandalizmusát. De a Talleyrand-féle emberek később sem éreztek szégyent, amikor Lermontov így bélyegezte meg őket:

„Rémületedben a gyalázatot nem értve, asszonyként hűtelen lettél Hozzá, elárultad Öt, mint a rabszolga.” És ez nemcsak arra a maroknyi csoportra vonatkozott, amely megkísérelte a szobordöntést, hanem elsősorban azokra, akiknek Napoleon a legnagyobb méltóságokat osztogatta. A szenátus tagjain kívül például a legfőbb számszék, a semmítőszék tagjai is helybenhagyták, szinte napóleoni gyorsasággal, azt a határozatot, amellyel egyszerűen feloldották a nemzetet és elsősorban a hadsereget a hűségeskü alól, amelyet Napoleon kezébe tett le. De a rendkívül zavaros általános képhez az is hozzátartozik, hogy a különféle döntéseket, határozatokat, kiáltványokat már csak mennyiségükre való tekintettel sem vették túlságosan komolyan, s arra például kevesen gondoltak, hogy a betört ellenséggel harcban álló hadsereg a szenátus felhívására egyszerűen hátat fordít a kis káplárnak. Jól tudták ezt a szövetségesek is. Párizst elfoglalták ugyan, az árulók és köpönyegforgatók paradicsomi bőségében dúskálhattak, de Napóleont még nem győzték le, s ott volt még Párizs közvetlen közelében, Essone-ban Marmont hadteste s Mortier az ifjú gárda csapataival. Minden attól függött, hogy mit szándékozik a császár tenni, s vajon a látszólag kedvező felszín alatt nem fenyeget-e robbanás, általános népi felkelés, amely még egy Franciaországnál kisebb hatalmat is legyőzhetetlenné tehet. A szenátus könnyen megadta magát, sőt, túllihegett minden várakozást, ezt Talleyrand nyugodtan szavatolhatta a cárnak, de ez nem volt elég. A szövetségeseknek Napoleon lemondása kellett, a hűségeskü alól csak ez oldhatta fel a francia népet és a hadsereget, nem pedig á trónfosztó határozat. Napóleont könnyebb volt elárulni, mint legyőzni. Vagy éppenséggel lemondatni. Napóleonnak sok minden járt az eszében, csak éppen a lemondás nem. Párizs irányában száguldott seregével, Troyes-ben (ahol újra ünnepélyesen és ujjongó lelkesedéssel fogadták) átadta a hadsereg vezérletét Berthier-nek, ő maga pedig testőrségével együtt vágtatott tovább. Tulajdonképpen csak néhány órával késett el, mert Párizshoz közel, a Cour-de-France-i pihenőállomáson tudta meg

Mortier egyik szálláscsináló tábornokától, hogy feladták Párizst. Rettenetes dühbe gurult, mindenkit szidott, Józsefet tője szokatlan módon, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel, amelyek között a legenyhébb jelző a „disznó” volt. Mintha bizony nem ő adott volna parancsot arra, hogy feleségét és fiát helyezze biztonságba, ha a főváros helyzete reménytelennek látszik. Ez a vak düh mindenesetre arra vallott, hogy a császár elszámította magát, s mintha hirtelen tudatára ébredt volna, hogy a főváros elvesztése hatalmas ütőkártya a szövetségesek kezében. Most mit tegyen? Hamarosan döntött: természetesen tovább harcol. Joggal hihette, hogy amíg kard és hadsereg van a kezében, addig a szövetségeseknek minden sikere csak átmeneti lehet. Újabb hatásos történelmi festmény: ott állt a hadúr az országúton, karjait összekulcsolva a háta mögött komor arccal nézett elveszett fővárosa felé. ö, egyedül csak ő, ez a beteg, kövér kis ember állt a világ útjában. Micsoda cselszövések, pletykák forrása volt ez az egyszerű tény! Talleyrand is úgy találta, a híresztelések szerint, hogy a legokosabb lenne eltenni láb alól Napóleont. Mit számít egyetlen ember élete, méghozzá olyan emberé, akiért, aki miatt, aki ellen milliók haltak már meg! Az ellenőrizhetetlen mendemondák szerint Talleyrand egy Maubreuil nevű királyhű tisztet bízott meg az orgyilkosság elkövetésével, az illető azonban Napoleon helyett Jeromos fejeségét támadta meg, és – kirabolta … Ez a változat könnyen a mesék birodalmába utalható, de annál több hitelre számíthat az a feltevés, hogy Blücher külön osztagot bízott meg a császár megölésével. Blüchert ismerve, ez elképzelhető. Végtelen gyűlöletében ő már korábban törvényen kívül helyezte Napóleont, mint a szövetségesek. Napóleonnak természetesen nem kellett félnie holmi Staps-féle merényletektől, hadserege, gárdája körében biztos volt az élete, „morgó medvéi” között földi hatalom nem árthatott neki. De mérhetetlen felindulásában most minden óvatosságról megfeledkezett, még kíséretét is elhagyta, s hajlandó lett volna Caulaincourt-ral egyetlen

szál kocsiban a már elfoglalt Párizsba száguldani. Alig tudták lebeszélni tervéről. Saját személyes varázsán kívül a nemzetőrségre számított, s nyilván el sem tudta képzelni, hogy nemsokára fehér kokárda kerül egy sereg nemzetőr csákójára. Terve – akkor! – mindenképpen őrültség volt, s be is látta, amikor a távolból már meglátta a szövetségesek tábortüzeit, a lángok visszfényét a Szajna vizében. Nem volt más hátra, vissza kellett mennie Fontainebleauba, ahol serege gyülekezett. A páratlan tetterő tovább működött, pihenés nélkül. Máris kijelölte Orléans-t a hadműveletek központjává. Lázasan dolgozott legújabb haditervein. Caulaincourtt Párizsba küldte, tárgyaljon, értekezzen, teljhatalommal, ahogyan akar, csak az a fontos, hogy elhúzza az időt, szerezzen számára néhány napot a támadás megindítására. Mert nem volt kétsége az iránt, hogy ha indulatának és elszántságának csak egy kis hányada áthatja seregét, villámsújtottan terül el a földön a korán örvendező szövetséges hadsereg. Tulajdonképpen alig értette, hogy mit akarnak tőle. Miért érzik magukat győztesnek, amikor – eltekintve a La Rothičre-i jelentéktelen, bevezető csetepatétól – mindenütt megverte őket. A franciaországi hadjárat páratlan napóleoni győzelmek sorozata. Még Arcisnál sem tudták megverni őt, ő viszont sorra verte a szövetségesek valamennyi hadvezérét, akivel csak találkozott. Igaza volt a császárnak, az ellenség hadvezérei nem tudták megverni. Valami más történt: saját marsalljai győzték le. Ez a különös fordulat is páratlan esemény volt a napóleoni hőskölteményben. Lehet találgatni, hogy mi lett volna, ha főtisztjei kitartanak vezérük mellett, de – nem tartottak ki. ö maga pedig, gyorsan legyőzve a főváros elveszte fölött érzett elkeseredését, bizakodva tekintett a jövőbe, s derűlátását puszta számokkal is meg tudta indokolni. Április elsején Fontainebleau-ban 36 000 katonája volt, két nap múlva ez a sereg 60 000-re növekedett. Itt volt még Marmont 12 000 és Mortier 8000 katonája. Austerlitznél sem volt ennyi embere. És itt volt ő maga, ennek a most már harcedzett, elszánt

seregnek az élén, hazai földön! Most hátráljon meg? Talán engedelmeskedjék a talpnyaló, ostoba, gyáva és jellemtelen szenátusnak? öt akarják letaszítani a trónról azok, akik mindent ennek a trónnak köszönhettek? Köztük olyanok is, akik annak idején nyaktiló alá küldték XVI. Lajost. Természetesen napiparancsban bélyegezte meg a szenátust, s megköszönte a hadsereg hűségét hozzá és a hazához. Ebből a napóleoni írásműből is érdemes néhány mondatot idézni: „A szenátus vette magának a bátorságot, hogy a kormányzásról intézkedjék. Elfelejtette, hogy a császárnak köszönheti hatalmát, amellyel most visszaél, pedig a császár volt az, aki a szenátus tagjainak egy részét a forradalom viharából mentette meg, másokat a homályból húzott elő, s védett meg a nép gyűlöletétől … Ez a szenátus, amely mint az állam első képviselője minden eseményben részt vett, nem szégyell szemrehányásokat tenni a császárnak! … Míg a sors kedvezett uruknak, addig ezek az emberek hűségesek voltak, s eszük ágában sem volt hallatni szavukat a hatalom állítólagos visszaéléseiről. Ha a császár valóban megvetette őket, ahogyan most panaszolják, sikerült bebizonyítaniuk, hogy ez a megvetés mennyire jogos volt!” Ezt a pofont a szenátus föltétlenül megérdemelte, de az általános helyzeten nem változtatott. Napoleon újra számolt, minden lehetőséget számba vett a térképen, amely elevenebb volt előtte, mint valaha. Világosan látta, hogy a szövetségesek helyzete politikailag kétségtelenül kedvező, de katonailag már kevésbé. A párizsi események ellenére is még mindig nagy császárhű hadsereg áll a főváros közvetlen közelében. És az a tény, hogy a szövetségesek Napoleon lemondását követelik, egyben azt is bizonyítja, hogy őt tekintik Franciaország uralkodójának, tehát a szenátus trónfosztó határozatát ők sem vették komolyan. Reszketnek a legyőzhetetlen titántól, s politikai eszközökkel szeretnék őt térdre kényszeríteni. Mennyire félreismerik! Április 4én szemlét tartott csapatai fölött a fontainebleau-i palota Fehér Ló-

udvarában, s lendületes beszédben közölte katonáival, hogy az ellenség háromnapi menettel megelőzte őket, és elfoglalta a fővárost. – Ki kell kergetnünk őket! – kiáltotta. Megbélyegezte az árulókat, a fehér emigránsokat, a gyávákat. Minden szava telibe talált. A katonák lelkesedése leírhatatlan volt. Zengett a környék kiáltásaiktól: – Éljen a császár! Le az árulókkal! Párizsba! Párizsba! Napoleon megnyugodhatott. Lám, katonái fütyülnek a szenátusra, nekik egyetlen uruk van: a kis káplár. Nyugodtan vizsgálgatta tovább a helyzetet, szokott lelkiismeretességével, részletekbe menő pontosságával. A fontainebleau-i út szabad volt, Marmont és Mortier ugrásra készen állt. Már csak az volt hátra, hogy marsalljai megkapják a szokott menetparancsokat, amelyek megszabják, mikor hol kell lenniük és mit kell csinálniuk. Még nem sejtette, hogy a marsallok már határoztak: nem harcolnak tovább. Szomorú csoda volt ez. Erre vonatkozólag is eltérők az adatok. Azt sem lehet biztosan tudni, hogy ki kezdeményezte az egészet (Ney-e vagy más), ki vette rá a többieket az engedelmesség megtagadására, amelyért különben főbelövés járt. Még abban a tekintetben is vannak eltérések, hogy melyik napon mondtak nemet a tábornagyok, Napoleon hercegei. Az egyik forrás szerint azonnal a szemle után, más adatok szerint másnap, vagyis április 5-én. Pedig ez a lényegtelennek látszó eltérés is sokat jelent, s nagy a valószínűsége annak, hogy az 5-e a helytálló adat, mert még a legvitézebb marsalloknak sem lehetett könnyű feladat vezérük szemébe mondani, hogy elég volt a harcból, nem teljesítik parancsait, álljon félre, mondjon le. Caulaincourt szerepe itt sem teljesen világos, de annyi bizonyos, hogy neki voltak a legjobb értesülései, ő tárgyalt a szövetségesek vezetőivel, elsősorban a legjelentősebb uralkodóval, a cárral. De ő a háttérben maradt, s látszatra szinte egyedül harcolt császárjáért. Amikor már az emlékiratait írta, talán el is hitte.

Sokféle leírás maradt fenn arról a nevezetes jelenetről, amelynek során Napóleonnak meg kellett tudnia, hogy marsalljai szembekerültek vele. Ez is finomított kifejezés, mert egyszerűen lázadásról volt szó. Maradjunk a lényegnél! Napoleon részletesen, térkép fölé hajolva elmagyarázta, nekik, hogy a szövetségesek milyen hátrányos helyzetbe hozták magukat ezzel a megtévesztő látszatsikerrel. – Négy nap múlva a markunkban vannak! – jelentette ki magabiztosan. A várt visszhang elmaradt. Megszólalt ellenben a marsallok szóvivője, Ney. Mint a „bátrak bátra” szemébe mondta Napóleonnak, hogy reménytelen a további harc, véget kell vetni a vérontásnak. Ha Párizst megtámadnák, a szövetségesek bosszúból elpusztítanák a fővárost. Nincs más hátra, csak a lemondás, s akkor megmentheti koronáját fia számára. Kimondta. Bizonyára fellélegzett, a többiekkel együtt. Túl vannak a nehezén. Ney beszédének szó szerinti szövege nem maradt fenn, a tábornagy nem papírról beszélt, hanem röviden, emlékezetből foglalta össze a lényegét annak, amiben megállapodtak. Talán egy Napóleon-drámában hatásos szónoklatot lehetne Ney szájába adni, de ez már szépirodalom. Az utókor számára Ney szavainak csak a lényege maradt fenn. Ezenkívül egy-egy foszlány, de semmi több. Napoleon láthatóan meglepődött. Uralkodott magán. Talán számított erre? Nem tudni. Lassan végignézett az aranysujtásos, ragyogó egyenruhákban feszítő társaságon, a birodalmi főméltóságokon, akik mindent tőle kaptak, rangjukat, világhírüket, vagyonukat. Most Napóleon hátán csattant az ostor, gyakran hangoztatott elve, hogy a politikát nem lehet érzelmekre építeni. Ezek a nagyurak úgy ítélték meg a helyzetet, hogy bármilyen további harc mindenkinek rossz, a világnak éppen úgy, mint nekik, s erről kellett Ney-nek meggyőznie a császárt. Micsoda díszes társaság! Egykori sans-culotte-ok, mint

Macdonald, Taranto hercege és Oudinot, Reggio hercege, aki Friedland után kapta Napóleontól hatalmas birtokát. Aztán az írástudatlan Lefčbvre, Danzig hercege, akinek feleségéből, a szókimondó mosónőből és markotányosnőből Napoleon kegyelmes asszonyt csinált. Ott állt a háromszoros herceg Berthier, akinek oly sok mindent elnézett hatalmas ura. És Ney, a kétszeres herceg, az egykori közhuszár, a kádármester fia. Körülvették a gárda kopott, közlegényi egyenruhájában verejtékező, kövérkés, meggyötört arcú, agyondolgozott emberkét, akinek mindent köszönhettek, ragyogó pályafutásukat, világtörténelmi helyüket. Csak éppen végre élvezni is akarták azt, amit uruktól kaptak, s úgy látták, hogy boldog jövőjüknek már csak egyetlen akadálya van: uruk és jótevőjük. Alapjában véve finoman közölték vele, hogy nincs már szükségük rá, jobban teszi tehát, ha mielőbb lemond, mielőtt még nem késő. Ney, vérszemet kapva, még azt is odavágta gazdájának, hogy a hadsereg már nem hajlandó harcba indulni. – A hadsereg nekem engedelmeskedik! — válaszolta Napoleon. Ney keményen válaszolt: — A hadsereg a mar sálijainak engedelmeskedik! Ilyen kiélezett volt a vita. Ilyesmi valaha elképzelhetetlen volt Napoleon és marsalljai között, akik százszor mentek tűzbe érte, parancsára. Most megtagadták az engedelmességet. Napoleon tudta, hogy Ney-nek nincs igaza, a katonák egyetlen szavára felkoncolnák az egész marsalli testületet. A franciaországi hadjáratban amúgy sem nagyon tüntették ki magukat a fáradt hercegek, s nem egy katonai szakíró szerint Napoleon jobban tette volna, ha már a hadjárat elején fiatal tábornokokkal, tábornokká előléptetett ezredesekkel cserélte volna ki az elfásult, kedvetlen főméltóságokat. De Napoleon nem szívesen vált meg egyetlen emberétől sem, s akire megharagudott, hamar megbocsátott neki (Victor). Most sem tett szemrehányást az „iszapból gyúrt” főuraknak, hanem azzal bocsátotta el őket, hogy majd üzen értük, és közli velük elhatározását. Az összeesküvők mélyen meghajolva

távoztak, elképzelhetően a végsőkig feszült lelkiállapotban, hiszen nem tudhatták, hogy a következő órákban nem kerülnek-e sortűz elé. Mégis, úgy látszik, jól ismerték Napóleont, mert tudták róla, hogy jó bajtárs, s még olyan embereket is futni hagyott, mint Winzingerode. De azt is tudták, hogy minden tőle függ, s a hadsereg hangulata felől sem lehettek kétségeik. Ők csak hercegek voltak, de a császár kis káplár is. Szeretet, csodálat vagy éppen hála már nem szerepelt a marsallok érzései között, s hogy urukat nem juttatták Wallenstein sorsára, ennek csak a félelem lehetett az oka: a gárdisták ezer darabra szabdalták volna őket. Tulajdonképpen ők is félmunkát végeztek r megtagadták az engedelmességet, majd a súlyos függelemsértés után parancsra visszavonultak és vártak. Hogy mi ment végbe Napoleon elméjében, ezt már csak azért sem lehet tudni, mert rendkívül csekély hitelű feljegyzések maradtak fenn erről a nagy fontosságú időszakról, elsősorban Caulaincourt feljegyzéseiben. Ügy látszott, hogy Napóleon feje fölött összecsaptak a hullámok. Amikor a marsallok lemondásra szólították fel, egy távollevő herceg csúnya árulással tovább gyengítette a császár helyzetét. Augereau, Castiglione hercege, a gyümölcsárus fia, az egykori katonaszökevény, tolvaj és csempész, Napóleon egyik bátor alvezére elsőként tűzte ki a fehér kokárdát a Nagy Hadseregben. Elfogadta ugyanis a szenátus trónfosztó határozatát, s egy Napóleont gyalázó napiparancsban még azt is szemére vetette a császárnak, hogy nem volt bátorsága katonahalált halni, elesni a becsület mezején. Alantas nyelvöltögetés ilyesmit állítani. Kétségtelen, hogy sokféle vádat fel lehet hozni Napoleon ellen (jellemének megítélése körül ma sem szünetel a vita), de hogy a harctéren féltette volna az életét, azt még a legmegátalkodottabb ellensége sem állította sohasem. Lyonban újabb furcsa csoda történt: Napoleon katonái tudomásul vették Augereau parancsát, nem koncolták fel felségsértésért, a nyilvánvaló rágalomért, holott kivétel nélkül mindegyikük tudta, hogyan szokott viselkedni Napoleon a csatákban, s talán még olyan

is volt közöttük, aki tanúja volt annak a jelenetnek, amikor a császárt valósággal erőszakkal kellett eltávolítani az első vonalból (Essling). A gárda jelenlétében Augereau nem merte volna kiadni ezt a parancsot. Mi lehetett az oka annak, hogy a lyoni hadsereg nem lázadt fel? Óriási ereje van a törvényességnek, a fegyelemnek. A lyoni hadsereg katonái teljesítették a parancsot, amelyet közvetlen elöljárójuk, Augereau tábornagy hadseregparancsnok adott ki. Az sem lehetetlen, hogy ugyanakkor – emberileg érthetően – nem bánták, hogy nem kell harcba indulniuk, életben maradhatnak, s ezért semmiféle felelősség nem terheli őket. Napóleonnak egyelőre még sejtelme sem volt a lyoni eseményekről, nem szórt villámokat, mint afféle hadisten, hanem kesergett, panaszkodott, nemcsak Caulaincourt-nak és Maret-nak, hanem Berthier-nek is (!!!) a marsallok hűtlensége és árulása miatt. Túlságos mértéktartással azt lehetne mondani, hogy rosszulesett neki legfelső beosztottjainak váratlan engedetlensége. De vérszomját nem keltette fel az összeesküvés, és sokszor felhánytorgatott korzikai származását meghazudtolva, bosszút sem akart állni a hűtlen marsallokon. Tulajdonképpen igazi diktátor volt Napoleon? Ha helyébe képzeljük a huszadik század egyik-másik zsarnokát, a marsallok röviddel összeesküvésük után már la fontainebleau-i fákon lógtak volna, egyesek talán henteskampón. Vajon átfutott-e Napoleon agyán az a gondolat, hogy az engedelmességet megtagadó marsalljait megfosztja rangjuktól? S ha igen, miért vetette el a katonai szabályzatnak teljesen megfelelő gondolatot? Talán attól félt, hogy egy ilyen kíméletlen lépés velejéig rázta volna meg az egész hadsereget? Nem gondolt arra, hogy talán éppen egy ilyen merész tett lelkesítette volna végső elszántságra a kis káplárhoz hűséges harcosokat? Erre a kérdésre sincs válasz, mert Napoleon – a végső kimerültség határán is túl – gyorsan határozott, hogy megkísérelje megmenteni a koronát fia és felesége számára. íróasztalához ült, és megfogalmazta lemondási nyilatkozatát, amelyről ezekben a

pillanatokban nem sejthette, hogy hamarosan egy másik követi majd. Aztán üzent marsalljaiért, akik szinte saját levükben főve várták a fejleményeket. A főméltóságok izgatottan rohantak uruk hívására, s újra festői kép alakult ki: díszruhás nagyságok között egy kis kopott közlegény világfontosságú okiratot olvasott fel: „Mivel a szövetséges hatalmak kinyilvánították, hogy az európai béke helyreállításának egyetlen akadálya Napoleon császár, ezért ŕ császár, esküjéhez híven, kijelenti, hogy kész lemondani a trónról, Franciaországot elhagyni, sőt, az életét is feláldozni országa üdvéért, amely elválaszthatatlan fia jogaitól és a császárné régensségétől, továbbá a birodalom törvényeitől.” Ennyi volt az egész. Napóleon felnézett és hallgatott. Nem tudni, hogy a meghatottságtól-e vagy kíváncsiságból, hogy vajon a fellélegző marsall hercegek észrevették-e a nyilatkozatban rejlő kis turpisságot. Ez ugyanis nem lemondó nyilatkozat volt, csupán ennek a lehetőségnek a felvetése („kész lemondani.. .”), továbbá, hogy utóda csak fia és felesége lehet. Ilyen finom árnyalatokat azonban ezek a kérges kezű főurak nem vettek észre, s bár Napoleon biztos volt abban, hogy a nyilatkozat szavai sem Talleyrand-t, sem a cárt nem tévesztik meg, neki egyelőre Fontainebleau-ban kellett időt nyernie. Időt, időt, mindenáron! Még minden jóra fordulhat! Nem kétséges, hogy számított a biztos visszautasításra, akkor viszont nehéz lett volna őt vádolni békebontással, hiszen íme, még az életét is felajánlotta a béke érdekében. Nem, nem adta meg magát. Sőt, még egy nagyot dobbantott a 93-as csizmákkal: az okmány aláírása előtt hirtelen megállt a kezében a toll, combjára csapott, és kedélyesen szólt oda díszbe öltözött környezetének: – Ugyan, uraim, hagyjuk ezt a szamárságot! Induljunk el holnap, és verjük meg őket még egyszer! Micsoda látványos, a napóleoni mondakörbe illő jelenet lett volna, ha a tábornagyok hirtelen, mintegy rossz álomból felébredve, lelkesen felkiáltanak: „Úgy van! Éljen a császár! Előre!” De nem, a

hercegekre nem hatott a váratlan fordulat, nem bénította meg őket Napóleon varázslatos egyénisége, mint amikor az apró tábornok átvette az itáliai hadsereg vezetését. Nem engedték magukat eltéríteni eredeti elhatározásuktól, ragaszkodtak hozzá, hogy Napoleon írja alá az okmányt. A császár nem vitatkozott, olvashatatlan kézjegyével látta el az írást. Mindennek vége volt, legalábbis úgy látszott. De ki vigye el az okmányt a szövetségesekhez? Természetesen Caulaincourt, a császár és a cár barátja. De Vicenza hercege túlságosan súlyosnak érezte a felelősséget, s arra kérte a császárt, hogy két tábornagy is kísérje őt el. Napoleon Ney-t és Marmont-t (!!!!) jelölte ki. De hát Marmont Essones-ban tartózkodott, a hatodik hadtestnél. Hát akkor legyen Macdonald, mindegy! Hárman indultak el, kellő kísérettel természetesen. Marmont később csatlakozott ehhez a küldöttséghez, olyan körülmények között, amelyeknek jellemzésére szegényes az emberi szókincs. A fontainebleau-i eseményekkel párhuzamosan ugyanis megtörtént az a fordulat is, amely végképpen megpecsételte Napoleon sorsát: Marmont árulása. Talleyrand, aki napokkal korábban rá tudta venni Ragusa hercegét Párizs feladására, most arra igyekezett rábeszélni, hogy hagyja el teljesen Napóleont, aki már nem császár, hiszen a szenátus megfosztotta őt trónjától, a hadsereget pedig feloldotta a neki adott eskü alól. Megvillantotta Marmont előtt azt a lehetőséget is, hogy ő lehetne a francia Monk, aki a király útját egyengeti. Hihető, hogy Marmont-nak, Napoleon gyerekkori barátjának, nem volt könnyű a döntés, de gyerekkori barátja éppen a közelmúltban sértette meg őt súlyosan („ostoba alhadnagy”), s ő is gondolt a jövőre, nemcsak a többi főúr. Belement az alkuba, s fegyverszünetet kötött Schwarzenberggel. A megállapodás szövegében már az ís benne volt, hogy kész hadtestével együtt Napoleon hadseregét elhagyni. Finom meghatározás, mert az „árulás” szó nem okmányszerű. Megjegyzendő, hogy Marmont, a jó barát, ebben a megállapodásban azt is kikötötte, hogy ha „e

csapatmozdulat következtében Napoleon a szövetségesek fogságába esik, életét és szabadságát biztosítsák abban az országban és azon a területen, amelyet számára a szövetséges hatalmak kijelölnek”, Schwarzenberg gúnyosan beszélt erről a „francia nagylelkűségéről, s persze, boldogan belement ebbe az egyezménybe, amelyből világosan kitűnik, hogy Marmont tudta, mit tesz, tisztában volt azzal, hogy „e csapatmozdulat” Napoleon végét, esetleg szabadsága elvesztését jelenti. Az ifjúkori jó barát már a fogoly Napoleon érdekeit képviselte … Ezek után végre kellett hajtani „e csapatmozdulat”-ot, s úgy látszik, ez nem volt könnyű Párizs és Fontainebleau között. Marmont is, Schwarzenberg is joggal tarthatott a kis káplárhoz hű katonák ellenszegülésétől. Be kellett csapni őket, valóságos „hadicsel”-t alkalmaztak: azt mondták nekik, hogy támadásra indulnak. így vezették be őket – egy adat szerint április 5-én hajnalban – az ellenséges vonalak közé, s mire a hatodik hadtest katonái felocsúdtak meglepetésükből, már a szövetséges csapatok között találták magukat, minden oldalról körülvéve. Káromkodtak, átkozták parancsnokukat felháborodásukban, de semmit sem tehettek. Ezt a rendkívüli eseményt is többféleképpen írták le, s természetesen maga Marmont is igyekezett tisztázni magát az utókor előtt. Azt állította, hogy Talleyrand megtévesztette őt. Ő jóhiszeműleg azt hitte, hogy mindent a császár érdekében tesz. „Oda a becsületem!” – kiáltotta volna, egyes bizonytalan kilétű fültanúk szerint. Olyan változat is fennmaradt, hogy Souham tábornok a bűnös, Marmont egyik beosztottja, aki a marsall távollétében bonyolította le „e csapatmozdulat”-ot, holott Marmont a lelkére kötötte, hogy addig ne tegyen semmit sem, amíg ő vissza nem érkezik Párizsból. Gyenge magyarázat, mert a Schwarzenberggel kötött egyezmény eléggé nevén nevezte a gyermeket. Nem is beszélve arról, hogy Marmont szerepe a Bourbonok alatt, egészen a Bourbonok végleges elűzéséig, vajmi keveset árult el császárhűségéről.

Az viszont igaz, hogy Marmont elpártolása idején Párizsban tartózkodott, méghozzá mint Napóleon küldöttségének egyik tagja. Amikor ugyanis a három küldött – Caulaincourt, Ney és Macdonald – keresztülhaladt a hatodik hadtest vonalain, Marmont izgatottan kérdezte, hogy hova mennek. Megmondták neki. Mire önhatalmúlag csatlakozott a küldöttséghez, s a többiek már csak azért is hozzájárultak részvételéhez, mert Napóleon eredetileg amúgy is őt jelölte ki a küldöttség egyik tagjául. Elképzelhető viszont, hogy a cár egy kissé csodálkozott, amikor meglátta a küldöttségben Marmont-t is, hiszen akkor már jelentették neki a herceg árulását. És akkor most mint a császár küldötte jelenik meg előtte … Az sem lehetett érdektelen találkozás, amikor szemben állt egymással az orosz cár és Moszkva hercege. De a fő esemény Marmont hadmozdulata volt, amely valósággal kiszolgáltatta Napóleont a szövetségeseknek, halomra döntötte a császár minden tervét, s az új helyzetben maga a cár, akinél kevesen utálták jobban a Bourbonokat, bajosan fogadhatta volna el Napoleon feltételeit, vagyis II. Napóleont a trónon, Mária Lujza régensségével. Most már hiába érvelt Caulaincourt azzal, hogy az ország nem akarja a néptől elidegenedett Bourbonokat, a cár, aki főleg Vicenza hercegével tárgyalt, már a szemébe mondta, hogy időszerűtlen a nép és elsősorban a hadsereg császárhűségére hivatkozni, hiszen nemcsak Augereau hagyta ott Napóleont, hanem a sokkal fontosabb frontszakaszon álló hatodik hadtest is. A cárt ezenkívül nem tévesztette meg Napoleon „lemondási” okmányának bizonytalan fogalmazása sem. Marmont elpártolásáról pedig ezt mondta egyik jelentős honfitársának, Pozzo di Borgónak: – Ez a gondviselés jele! Nincs többé helye habozásnak! A hadisten kezéből kiesett a legfontosabb mennykő, nincs értelme tovább alkudozni vele. Ki tudja, holnapra marad-e egyetlen katonája is? Ha Franciaországnak nem kell, ők ugyan minek bíbelődjenek vele? Ekkor határozottan közölte a cár a küldöttséggel, hogy szó sem lehet feltételekről, a Római Király

császársága és Mária Lujza régenssége már nem jöhet szóba, a császárnak minden feltétel nélkül kell lemondania. Nincs más választása. Augereau és Marmont kiütötte a kezéből az utolsó fegyvert, s mivel marsalljai is cserbenhagyták, a harc folytatásáról nem lehet szó. A szövetségesek még ebben a helyzetben is görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy Napoleon, á jogszerű formáknak megfelelően, önszántából mondjon le, s ezzel biztosítsák a jogfolytonosságot, elejét vegyék mindenféle felfordulásnak, akár polgárháborúnak. A cár ekkor már megengedhette magának azt is, hogy nagylelkű legyen Napoleon iránt, s közölte Caulaincourt-ral, hogy mindent megtesznek, amit ennek a „nagy ember”-nek a becsülete megkíván, de a francia trónról le kell mondania. A követelés ridegségét ezzel a mondattal enyhítette: – Most, hogy bajban van, újra a barátja leszek, és elfelejtem a múltat! Majd a további tanácskozások során előadta tervét. E szerint Napoleon megtartaná császári címét, kapna egy szigetet, választhat Korzika, Korfu vagy Elba között, s természetesen megfelelő évjáradékot kapna utódjától, vagyis attól az uralkodótól, aki követi őt a francia trónon. Napóleon feltevése tehát beigazolódott, ravaszul megfogalmazott állemondását nem fogadták el a szövetségesek, csak éppen más okokból, mint azt sejtette. Marmont-ra nem gondolt. Amikor a ragusai herceg árulásáról értesült, először nem akarta elhinni. Aztán kénytelen volt szembenézni ezzel a csapással is. Határtalan elkeseredését csak az enyhítette némileg, hogy csapatait be kellett csapni, csak így lehetett őket az ellenség soraiba csalni. – Júdás! – mondta Marmont-ra. – Boldogtalanabb lesz, mint én! Keseregni sem igen volt ideje, mert visszaérkezett a küldöttség (Marmont nélkül), és közölte a császárral, hogy a szövetségesek csak feltétel nélküli lemondással elégednek meg, de meghagyják császári címét, sőt, szigetet és évjáradékot is kap, utódát azonban

nem jelölheti ki. Ennek az üzenetnek a sorai között már ott rejtőzött XVIII. Lajos. Tehát mindennek vége! Vége? Napóleonnak még mindig voltak tervei. Hűséges embereivel vissza akart vonulni a Loire mögé. Más források szerint az Alpok irányába akart elindulni. Az a terv is felvetődött, hogy Itáliában egyesíti erőit Jenő seregével, s maga köré gyűjti Európa haladó erőit. (Hol? – Drezdában? …) Valószínű, hogy mindezek csak kósza híresztelések, bár az bizonyos, hogy a Loire-on való átkelésre vonatkozó parancsát kiadta. De marsalljai most már növekvő türelmetlenséggel hangsúlyozták, hogy képtelenség a további harc, nem áll módjukban Napoleon parancsait teljesíteni már csak azért sem, mert az úton visszafelé Ney már meg is kötötte a fegyverszünetet Schwarzenberggel. Hogy milyen jogon, azt már Napóleon sem kérdezte meg, bár még mindig nehezen állt kötélnek, szégyellte, hogy tulajdonképpen saját marsalljai győzték le. Panaszkodott, sőt, siránkozott. Caulaincourt-nak, akiben vakon megbízott, azt fejtegette, hogy haditerve biztos sikert hozott volna, a szövetségesek helyzete tarthatatlan volt Párizsban. – Ha ezek a hülyék nem adtak volna el, négy óra alatt megmentettem volna Franciaországot! A hülyék … ilyen enyhén fogalmazott a császár, miközben térképen bizonyította be Caulaincourt-nak, hogy Marmont-nal vitathatatlanul győztek volna, de még így is ki lehetne kergetni az országból az ellenséget, ha a marsallok is hajlandók lennének harcolni hazájukért. Aztán beadta a derekát. Megfogalmazta második, végleges (?) lemondását, amelynek szövege csaknem azonos az elsőével, de ebben Napóleon már nemcsak „kész lemondani”, hanem „lemond”, s nemcsak a maga, hanem örökösei nevében is Franciaország, sőt, Olaszország trónjáról is. „Minden személyes áldozatot kész meghozni, még az életét is feláldozza, ha Franciaország érdeke úgy

kívánja.” Mielőtt ezt a fontos okmányt felolvasta volna (az idősebb Dumas joggal állapította meg, hogy „talán a legjelentősebb szavak, amelyeket valamikor is halandó ké2 leírt”), egy kis beszédet tartott az izgatottan várakozó tábornagyoknak. Megnyugtatta őket, hogy „nem kell harcolniuk érette”. Megbélyegezte Marmont-t (mintha bizony a többi különb lett volna Ragusa hercegénél!), de nem sok jót jósolt nekik sem a Bourbon-uralom alatt, amelyet ezentúl szolgálni fognak. Majd felolvasta lemondó nyilatkozata szövegét, leült, aláírta az okmányt, és átnyújtotta Caulaincourt-nak ezekkel a szavakkal: – Nos, uraim, meg vannak elégedve? Ekkor valamit talán megérezték ezek a Napoleon csinálta népi hercegek is a pillanat súlyából, megrendülten vették tudomásul a hősköltemény végét, s bármennyire különös is, néhány kézcsók is elcsattant. Aztán Napóleonnak már csak szigetet kellett választania. Elba mellett döntött. Vajon miért nem Korzikát választotta? Teljesülhetett volna ifjúkori álma, imádott szülőföldje ura lehetett volna. De hol volt már ekkor a franciák császárjának korzikai hazafisága! A felbecsülhetetlen értékű okmánnyal a küldöttség visszaszáguldott Párizsba, hogy átadja a szövetségeseknek Napoleon „végleges” és feltétel nélküli lemondását. Megérkezésüket feszült várakozás előzte meg a szövetségesek táborában, mert… Napóleonnál sohasem lehetett tudni, mire készül, a meglepő fordulatok hozzátartoztak életéhez, egyéniségéhez. De nem volt semmi baj, minden úgy ment, mint a karikacsapás, s ekkor már nyélbe üthették azt a megállapodást is, amely a diplomácia történetében a „fontainebleau-i szerződés” nevet viseli. Ebben a szövetségesek megállapodtak, hogy császári címének megtartásával Napóleon mint független (szuverén) államfő uralkodik Elba szigetén, évi kétmillió aranyfrank járadékot kap, 600 katonáját viheti magával. Felesége a pármai hercegséget kapja, fiával mint trónörökössel együtt. Rendszeres évjáradékot

kapnak a Bonaparte család tagjai is, hogy senkinek se legyen megélhetési gondja, se a császárnak, se családjának. Ez az okmány a maga sokrétűségében és ellentmondásaival egyedül is bizonyítja, hogy milyen széthúzás dúlt a szövetségesek táborában, s alapjában véve mennyire nem tudták, hogy mit csináljanak Napóleonnal, hova tegyék. Ezt maga Napoleon is tudta, s Caulaincourt szerint a fontainebleau-i nehéz napok alatt ezt is mondta: – Elhiszem, hogy ebben a pillanatban valaki más kell, mint én. Nevem, ábrázatom, kardom – félelmet kelt. Még mindig féltek tőle, s mint a későbbiek bebizonyították, teljes joggal. Metternich már kezdetben aggályoskodott Elba miatt, s véleményét osztotta Talleyrand is. Azzal érveltek, hogy ez a sziget túlságosan közel van az európai szárazföldhöz. Az utóbbi valószínűleg a legszívesebben Blücherre bízta volna a császári kérdés megoldását. De a cár nemes ellenfélnek bizonyult, ragaszkodott eredeti elhatározásához, s kijelentette, hogy ígérete teljesítését becsületbeli kérdésnek tekinti. A fontainebleau-i szerződést brit részről Castlereagh írta alá természetesen, hiszen ő volt a szigetország külügyminisztere. Ez az aláírás volt a legértékesebb ezen az okmányon. Miért? Mert nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy az angolok először ismerték el Napóleont császárnak. Amit őfelsége nem tudott elérni a pápai koronázással, Austerlitzcel, Jénával, Wagrammal, azt elérte lemondásával: Nagy-Britannia is elismerte császári méltóságát. Eddig csak Buonaparte tábornok volt, „Boney”, bitorló, zsarnok, szörnyeteg stb. Most őfelsége, a császár, „Emperor”. Az angol király „testvére”. Ha valamire illett Juvenalis mondása („Nehéz szatírát nem írni”), erre föltétlenül. Gúnynak hangzik, de így van: Napóleon elérkezett pályafutása csúcspontjára, legelkeseredettebb ellenfele is elismerte felséges címét. További juvenalisi elemek is találhatók ebben a nevezetes szerződésben. Talleyrand mint Benevento hercege írta alá az okmányt. Vajon azért-e, mert ha Napóleon megmaradt császárnak, akkor jogosan adományozott rangokat?

Vagy talán nyitva hagyott egy kiskaput arra az esetre, ha … Napóleontól minden kitelik! Az sem minden humor nélkül való, hogy XVIII. Lajosnak, a „törvényes francia király”-nak tették kötelességévé, hogy fizessen az Elbára tessékelt bitorlónak, akinek annak idején hiába könyörgött, hogy adja vissza trónját, nem lesz hálátlan. Sőt, az egész Bonaparte-család eltartása is azt az uralkodót terhelte, aki a korzikai szörnyeteg elűzése után (hála a szövetségesek önzetlen felszabadító háborújának!) ősei trónjára ülhetett. Lehet, hogy Lajos is érezte a helyzet fonákságát, s emiatt nem fizetett egy huncut vasat sem? Vagy valóban Talleyrand és Fouché tanácsára szegte meg a fontainebleau-i szerződés pénzügyi kikötéseit? Mária Lujza is megtartotta császárnéi címét, de csak Pármában uralkodhatott mint uralkodó hercegnő, kisfia pedig megszűnt Római Király fenni, egyszerűen Párrna hercege lett belőle, legalábbis egyelőre. Napoleon megkísérelte felesége számára még Toscanát is kijárni, ez mégis jelentősebb terület lett volna, III. Ferdinánd azonban már ott dörömbölt Toscana kapuján, amelyet nem sokkal Napoleon lemondása után Elzának el kellett hagynia. De Párma is sokszorosa volt Elbának, nagyobb és népesebb, s ŕ császárné később egészen jól gyökeret vert ezen az olasz területen. Ez az elrendezés is jellemző arra a fejetlenségre és következetlenségre, amely a Napoleon-ügy körül kialakult. Ha Napóleon császár maradt, Mária Lujza pedig császárné, akkor vajon miért, milyen jogon szakították szét a házastársakat, miért nem engedték meg, hogy a házaspár és gyermeke együtt élhessen Elba szigetén? Ennyire lebecsülték az „Isten kegyelméből uralkodó” felséges államfők a házasság szentségét? Vagy Ferenc találta úgy, hogy Napoleon már nem az az ember, aki méltó férje lehetne egy valódi Habsburg-főhercegnőnek? Ám akkor miért tartotta meg az előkelő hölgy a császárnéi címet, amelyet Napóleontól kapott? Újabban (1934-ben és 1955-ben) felfedezett levelek szerint Mária Lujzában lett volna hajlandóság, hogy kövesse férjét. Ma már nehéz

megállapítani, hogy mekkora volt ez a hajlandóság. Napoleon sem volt biztos felesége érzelmeiben, Ménevalt bízta meg, hogy puhatolja ki a császárné szándékait, mit akar: uralkodni valahol, esetleg Bécsbe költözni gyermekükkel együtt, vagy – követni férjét, osztozni vele a balsorsban? Feleségéhez írt levelében is bátortalanul célzott a jövőre: „Neked van egy szép palotád és egy gyönyörű országod, ahova visszavonulhatsz, ha megunod az én kis Elbámat, vagy megunsz engem, ha már öreg leszek, te pedig még mindig fiatal …” Eléggé világos célzás, de Mária Lujza, aki ekkor huszonhárom éves volt, inkább atyai parancsra várt, mint férji célzásokra, s bár megírta, hogy visszautasította József és Jeromos tanácsát, nem kér osztrák védelmet, viszont megpróbálja édesapjától, Ferenc császártól kikövetelni magának Toscanát, Napoleon érdekében is… Ez a legújabban felfedezett levelezés eléggé sok kérdést vet fel, s kétségtelen célja az, hogy valamiképpen tisztázza Mária Lujzát, helyreállítsa hitvesi becsületét, de ez éppen olyan nehéz feladat, mint például III. Richárdot vagy Haynaut a politikai szentek sorába állítani. Azt sem lehet tudni, hogy ezek a levelek miért maradtak rejtve több mint egy évszázadig, s ha egyáltalán hitelesek, vajon a címzettek megkapták-e egymás levelét. Alapos gyanúra ad okot például Mária Lujzá-nak az a kétségtelenül hiteles levele, amelyet 1821-ben, Napoleon ha lála után írt barátnőjének, Victoire de Poutet-nek: „Bár sohasem tápláltam iránta semmiféle mélyebb érzelmet, nem felejthetem el, hogy gyermekem atyja, s egyáltalán nem bánt velem rosszul, ahogyan a leg- több ember hiszi, sőt, mindig a legnagyobb tisztelettel viseltetett irán tam – ez az egyetlen dolog, amit az ember egy politikai házasságtól elvárhat.” Nem valami mély gyásztól sötétlő szavak azzal az emberrel kapcsolatban, aki körül a legenda már egyre fényesebben kezdett ki- bontakozni. Arról sem lett volna szabad elfeledkeznie, hogy a szülés súlyos óráiban Napoleon az ő, és nem a trónörökös életét akarta min- dénáron megmenteni. De vajon helyes-e hősi

magatartást várni ettől a jelentéktelen kis nőtől, s egyáltalán érdemes-e ennyit időzni ennél a kis fruskánál, aki véletlenül belecsöppent a világtörténelembe? Érdemes-e elemezni tetteit, amelyek nem kevésbé változatosak és csapongók, mint férjéé vagy igen sok más emberé? Egy tizennyolc éves leánykát feleségül adtak egy szinte törvényen felül álló világcsodához, bibliabeli szörnyhöz. Kellemesen csalódott benne, de háborús elfoglaltságai miatt a félisten ritkán lehetett a férje, majd egy titáni bukás elszakította tőle, ő maga belekerült egy óriási politikai gépezet kerekei közé, azt kel- lett tennie, amit édesapja s elsősorban a külügyminiszter előírt számára. Egyedül nemi tekintetben volt felnőtt, s amikor tervszerűen „rá- dobtak” egy ismert szoknyavadászt, „kicsapongó gézengúzt”, egy „sötét spiont”, az „aljas Neipperget” (egykori jelzők), az illetőnek csekély fáradságába került elcsábítani ezt a nemileg kiéhezett, sok izgalmon keresztülment, ifjú asszonykát, s ismerve a különféle orvos! jelentések- bői Napóleon férfiúi méreteit s a szerelem művészetében való csekély elmélyedését (valaki vagy világhódító, vagy szerető), bizonyosra vehető, hogy Neipperg sokkal többet tudott nyújtani Mária Lujzának, mint a királyok egykori ura. Legföljebb a két kerítő személye érdemel még némi figyelmet: Ferenc császár és apostoli (!) király, és Metternich, a későbbi Szent Szövetség egyik ihletője. Mentségükre legyen mondva, hogy nem ők voltak az elsők, akik élettani elemeket vittek bele a világpolitikába. Mindenesetre elérték, hogy a „hűséges Lujza” (így írta alá Napóleonnak írt egyik levelét) érzelmei egy nyugodtabb ágyban nyilvánulhattak meg, két gyermeket szült kedvesének, majd amikor Neipperg is meghalt, feleségül ment miniszterelnökéhez, Bombelles grófhoz. A történelem tanúsága szerint reakciósán uralkodott Pármában, s a lakosság kétszer is fellázadt ellene, de hogy a politikai elnyomásban neki mennyi része volt, azzal alig foglalkoztak a történészek. 1847-ben hunyt el, még megérte első férje tetemének ünnepélyes hazaszállítását, a Napóleon-legenda

viharos száguldását Európa-szerte, de mindezzel valószínűleg éppen olyan keveset törődött, mint elsőszülött fiával, a Római Királlyal, a későbbi Reichstadti herceggel. A magánéletben, a hétköznapi világban számtalan hasonló sorsot lehet találni, csak éppen Mária Lujzának egy Napoleon volt a férje, innen a nagy nyilvánosság. Valószínűleg olyan értelmi fokon állt, mint például Staps Frigyes, akit hasonlóképpen Napóleon juttatott be a világtörténelembe. Nyugodtan elbúcsúzhatunk tőle, nem sok vizet zavart később sem, bár Napóleonnak élete végéig az volt a legfőbb keserűsége, hogy nem láthatta többé viszont kis családját, még Elbán sem, ahol pedig mint császár uralkodott. Még csak annyit, hogy magán a Habsburg-házon belül is megoszlottak a vélemények Mária Lujza további sorsa felől. Megérdemli a megörökítést a nápolyi Mária Karolinának, a lenyakazott Mária Antónia nővérének (egyébként a mi Mária Teréziánk leányának), a Napoleon által elűzött Bourbon-házbeli Ferdinánd feleségének, Mária Lujza nagyanyjának véleménye az ügyről: „A te apád, vőm, sohasem volt eszményképem, de most azt mondom rá, hogy bűnöző. Hagyja magát jobbról-balról taszigálni Metternichtől, s úgy viselkednek, mint két csirkefogó. Az a gátlástalan mód, ahogyan megfosztják Napóleon császárt egyetlen vigaszától szerencsétlenségében, egyenesen szörnyű. Állj ellent nekik, ha még mindig ellenzik egyesülésteket! Ha hajthatatlanok, akkor sodorj kötelet a lepedődből, mássz le az ablakon keresztül, és menekülj álruhában! Én ezt tenném helyedben!” Ha meggondoljuk, hogy ezek a szavak attól a nőtől származnak, akinél jobban talán senki sem gyűlölte a forradalmi és császári Franciaországot, Robespierre-t éppen úgy, mint Napóleont, s aki mint a vérszomjas Lady Hamilton legjobb barátnője, lelkesen támogatta Nelson vérengzéseit, olyan rémtetteket, amelyektől az angol nép is borzadva fordult el, akkor eltűnődhetünk azon, hogy vajon mikor és miért ébred fel az emberekben a jobbik énjük, a becsületérzés. Pedig Nápoly trónján akkor még egy másik Karolina

ült, férje, Joachim Napóleon király mellett. Talán az idő múlása is segít. Vagy esetleg Mária Karolina esettében a történelmileg ki nem derített gyűlölet is szerepet játszott, amelyet veje iránt érzett. Talán még annyit, hogy a cár, aki kétségtelenül a leglovagiasabban viselkedett a bukott cézár iránt, amellett volt, hogy egyesüljön a császári család, s főszárnysegédét, Szuvalov grófot (még hallunk róla) jelölte ki Mária Lujza kísérőjéül, aki Fontainebleau-ba vitte volna a császárnét ŕ kisfiúval együtt, de Mária Lujza ekkor már Ferenc császár két megbízottja, Esterházy és Liechtenstein hercegek védelme, pontosabban: védő őrizete alatt utazott édesapjához. Magyar szempontból említést érdemel, hogy a szóban forgó Esterházy Pál fia volt annak az Esterházy Miklósnak, akit annak idején Napóleon a független Magyarország nemzeti királyának szemelt ki, majd ahelyett, hogy a magyarokat szakította volna el a Habsburg-háztól, ő maga lépett be a legmaradibb európai uralkodóházba. így került végül sor arra, hogy a Rákos mezején szabadon megválasztandó királyjelölt fia, az osztrák érzelmű sarj kísérte el Napoleon feleségét Ferenc császár és Metternich megbízásából minél távolabbra a bukott férjtől. Ha Napóleon tudta volna, hogy kik kísérik erős őrizet mellett feleségét és gyermekét, akkor talán még ezekben a tragikus eseményektől terhes napokban is keresztülfuthatott volna bámulatos emlékezőképessége jóvoltából elméjén az a gondolat, amelyre annak idején figyelmeztették, hogy egy önálló és független Magyarország égy hasonlóképpen felszabadított Lengyelországgal együtt uralmának pillére lehetett volna. Igaz, hogy r nem egészen az ő hibájából alakultak így az események. A történelem é útjai néha még utólag is nehezen kiszámíthatók. Hogy mi történik majd Napoleon lemondása után, azt is kevesen tudták, valószínűleg maga Napóleon sem, aki a háromhónapos hadjárat embertelen erőfeszítéseinek és az árulásoknak hatására szinte cselekvésképtelen volt. Ezért terhes a fontainebleau-i kilenc nap ellenie őrizhetetlen híresztelésektől és pletykáktól. Ezek közül

a legerőteljesebben Napóleon öngyilkossági kísérletének legendája terjedt el. Ma sem teljesen eldöntött kérdés, hogy a császár valóban meg akarta-e mérgezni magát. Caulaincourt emlékirataira nem lenne helyes támaszkodni, ez az ingadozó ember igyekezett az utókor előtt, különösen a napóleoni legenda egyre erőteljesebb kibontakozása idején, önmagát úgy beállítani, mint Napoleon leghűségesebb emberét, legigazibb barátját, akiben a császár a legjobban megbízott, s a legrejtettebb titkait is elmondta neki. Nagyon valószínű, hogy Caulaincourt elsősorban a cár megbízásából tartott ki Napoleon mellett, máskülönben egy kissé nehéz lenne magyarázatot találni arra, hogy miért ragaszkodott a cár tűzön-vízen keresztül Caulaincourt személyéhez, s miért követelte a Napóleont követő Bourbonoktól, hogy Vicenza hercegét nevezzék ki szentpétervári követüknek. Inkább a regényes hajlamú életrajzírók vélték hasznosnak, ha tényként fogadják el az öngyilkossági változatot, hiszen könnyfakasztóan hatásos jelenetek megírására ad alkalmat. „Április 12-én éjszaka került volna sor erre a wertheri tettre. Caulaincourt emlékiratai szerint Napoleon állandóan azt hajtogatta, hogy elviselhetetlennek érzi az életet. Aztán, hajnali három óra tájban, egy lakáj dörömbölt Vicenza hercegének szobája ajtaján: a császár sürgősen hívatja! Napóleon ágyban fekve, alig hallható hangon vallotta be Cau1laincourt-nak, hogy mérget vett be, s hamarosan mindennek vége. Megmutatta Mária Lujzának szóló levélét, amelyben megírta, hogy őt szereti a legjobban az egész világon, s kudarcai is csak azért fájnak neki, mert imádott feleségének is ártott vele. A részletek hézagosak, de annál drámaibbak. Hogyan jutott a Császár méreghez? Erre még lenne magyarázat, mert az oroszországi hadjárat alatt, amikor egy emlékezetes alkalommal a kozákok majdnem elfogták, mérget kért orvosától, Yvan doktortól. A méreg összetételét is ismerjük: ópium, belladonna és hellebore. A kis üvegcsét ettől fogva a nyakában hordta. Csak az a valószínűtlen, hogy a méregfiola két év múlva is a

nyakában fityegett. Napoleon volt a világ legtöbbet fürdő embere, néha külföldi követeket isi fogadott fürdőkádban, leglendületesebb leveleit forró vízben ülve diktálta. Vajon ilyenkor mindig gondosan levette „a nyakáról a zsinóron függő üvegcsét? Ezzel vagy enélkül enyelgett Mária Lujzával s még” másokkal? Caulaincourt-nak 1823-ban megjelent emlékiratai szerint a helyzet halálosan komoly volt, Napóleon haldoklott. Ő maga nem tudott mást tenni, mint kirohant a szobából, és előkerítette Yvant. A doktor azonnal látta, hogy mi történt, amikor meglátta az ismerős üvegcsét. Napoleon további adagot kért az Orvostól, de az megtagadta, sőt, ellenmérget akart adni, de ezt a császár visszautasította. Közben rettenetes fájdalmai voltak, hányt, aztán végül jobban lett. A méreg azért nem ölte meg, mert az elmúlt két esztendő alatt sokat vesztett hatóerejéből. Az öngyilkosság tehát nem sikerült, Napoleon pedig, aki szégyellte gyengeségét, megtiltotta, hogy a dologról akár egy szót is ejtsenek. A történet, amelyet sokfele változatban olvashattunk, merőben valószínűtlen. Napoleon nem volt olyan alkatú ember, akit a csapások öngyilkosságba kergetnek. Erre később sokkal több oka lett volna, de nem tette meg. Hogy Oroszországban mérget kért, ennek egyetlen oka az volt, hogy nem akart fogságba kerülni. További hiányossága a rémtörténetnek, hogy Yvan nem adott ugyan további mérget, de ezzel be is fejezte orvosi működését, s kiment a szobából, mivel a császár nem óhajtott ellenmérget. Nem – nem ! A beteg akaratát tiszteletben kell tartani … Az viszont tény, hogy Napóleon környezete, amely valóban nem tudta elképzelni a bukott nagyúr jövőjét, féltette őt öngyilkosságtól. Kiszedték a lőport pisztolyaiból, egy másik változat szerint (éppen ebben a dologban ne legyen több változat?) maga Marét, Bassano hercege rejtette el a császár pisztolyait. Az egész történetből csak egyet lehet elhinni: Napoleon nagyon rosszul volt azon az éjszakán. Ezen nincs mit csodálkozni. Pontosan hetvennégy napos embertelen erőfeszítés, élethalálharc után, úgyszólván alvás nélkül, elképzelhetetlen

izgalmak közepette, tulajdon embereitől földre terítve, csaknem mindenkitől elhagyatva, elárulva, megalázva, családjától elszakítva, minden addigi alkotásának romjain egy kissé – legyünk mértéktartók – elengedte magát. Gyomorgörcse sem volt meglepő, inkább az lett volna a csoda, ha ilyen előzmények után idegei nem mondták volna fel a szolgálatot, s törékeny szervezete, amelyet a franciaországi hadjárat alatt félelmetes akaraterejével féken tartott, nem roppant volna össze, ha csak néhány órára is. Kisebb izgalmak hatására is fogták már el gyomorgörcsök, még gyerekkorában is, s ebben a lelkiállapotban az is elképzelhető, hogy ezt a nagyon emberi nagy embert halálsejtelmek fogták el. olyan gondolatok, amilyenek csata közben, golyózáporban idegenek voltak tőle. És ha ezek után azt mondjuk, hogy Napóleon talán mégis komolyan öngyilkos akart lenni, ezzel csak azt a bizonytalanságot jellemezzük, amely ennek a különös embernek az életét jellemzi. Mennyi mindent mondott és tett már, s mindennek az ellenkezőjét is! Később, néha egy kissé túlságosan is indulatosan bélyegezte meg az öngyilkosokat: „Csak az ostobák ölik meg magukat!” Vagy egy korábbi véleménye az öngyilkosságról (mert mindenről alkotott véleményt) : „Az öngyilkos olyan, mint a katonaszökevény. Az élet elől megszökni éppen olyan, mint megszökni a csatatérről.” Mindent összevéve, nehezen elképzelhető, hogy ő, akinél senki sem törődött többet az utókor véleményével, mint afféle szerelmében csalódott leányzó, a giccsirodalomban gyakran megírt „végzetes lépés”-re szánja el magát. Az életet választotta, s ha már éppen nehezen megválaszolható kérdéseket keresünk, akkor próbáljuk megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért fogadta el Napóleon az elbai megoldást, amely jóval több volt, mint egy lépés „a fenségestől a nevetségesig”. Gondoljuk csak el! Az az ember, aki nemrég még Európa ura volt, királyok csókolgatták a kezét, óriási hadseregeket vezetett, minden szava parancs volt óriási birodalma valamennyi polgára és államfője számára, a királyok királya, aki már tábornok korában nem volt

képes földi embernek engedelmeskedni, akit félistenként, földöntúli lényként csodáltak, aki királyokat kergetett el vagy erősített meg trónjukon, aki Isten földi helytartóját parancsolta magához – most eltűrte, hogy egy tenyérnyi kis szigeten játsszék császárosdit, s még abba is belement, hogy egy Bourbon, aki ellenséges szuronyok segítségével foglalta el a francia trónt, alamizsnát dobjon legendás háromszögletű kalapjába, hiszen akkor még nem tudhatta, hogy ezt a baksist meg sem kapja. Ez valóban fogas kérdés, s csak Napoleon teljes lelki összeroppanásával lehet megmagyarázni, az emberfölötti teljesítmény, az óriási feszültség utáni összeomlással, a csalódások és sikertelenségek mérhetetlen súlyával. És még valamivel: azzal az elpusztíthatatlan derűlátással, amely néha tudat alatt éreztette hatását benne még az óceán közepén is. És még azt is gondolhatta, hogy fél száműzetése (hiszen Elba császárjaként bukott a mélybe) elsősorban nem az ő szégyene, hanem Franciaországé, sőt, egész Európáé, amely így becsüli meg az emberi nagyságot. Ki tudja? Mindenesetre mindent aláírt, „ratifikált”, ahogyan diplomáciai nyelven mondják, eleget tett minden törvényes kívánságnak, formaságnak, a rend embere volt. Népét, marsalljait feloldotta a hűségeskü alól (Marmont-nak csak egy kicsit kellett volna várnia), s az is elképzelhető, hogy most már csak kis családja után vágyott ez a mindenből kiábrándult ember, hiszen még joggal reménykedhetett abban, hogy viszontlátja feleségét és kisfiát. Mellékesen szólva: ez is az öngyilkosság-legenda ellen szól. És ezzel kapcsolatban talán érdemes felvetni azt a történelmietlen, legföljebb ésszerű kérdést: ha Ferenc elküldi leányát és unokáját Napóleonhoz, vajon sor került volna-e a Száz Nap-ra? Vajon kockáztatta volna-e felesége és kisfia életét, biztonságát a császár, ha együtt élhetett volna velük a kis Elbán, nyugalomban és békességben? Hiszen még Fontainebleau-ból írta Mária Lujzának: „Együtt készülhetnénk a menedék és a pihenés földjére, ahol én boldog lennék, feltéve, ha Te is elhatároznád, hogy az leszel, és

elfeledkezel az evilági nagyságról.” Ha Ferenc és Metternich emberi nagyságot mutatott volna Napóleon iránt, a történelem szegényebb lenne a Száz Nap káprázatával, s vagy százezer ember vére nem áztatta volna a waterloo-i csatateret. Mily szeszélyes vagy, Klio! Elképzelhető, hogy Napololeon kis családja körében végezte volna be életét Elbán, mint egy aprócska német uralkodóherceg? El! Ezt már csak azért is nyugodtan lehet állítani, mert a világ sorsának vak intézői nem tartották szükségesnek kipróbálni ezt a lehetőséget. Napóleon csak könnyekben ázott leveleket kapott (ha ugyan megkapta ezeket a kétes hitelességű sorokat) feleségétől. „Halálosan aggódom Érted … Oly sokat gondolok Rád … mennyi bizonyítékát adtad szerelmednek …” Majd amikor arra hivatkozott, hogy apja eltiltotta őt férjétől: „Ez az utolsó csapás halálomat fogja okozni … nincs más vágyam, mint hogy boldog legyél nélkülem … én semmi esetre sem lehetek boldog Nélküled … írok mindennap, és örökké csak Rád gondolok …” Ez az utolsó mondat is beleillik a „híres utolsó szavak” gyűjteménybe … A császár lemondása természetesen mindenfelé nagy megkönnyebbülést okozott, elsősorban a nagyurak között, akiknek sikerült a haladás szekerét egy kicsit újra hátrább tolni. A történelemhez tartozik, hogy a lemondás hírét Hudson Lowe ezredes vitte Londonba, s addigi szolgálatai s talán a jó hír jutalmául elnyerte a lovagi címet, s ettől kezdve mint Sir Hudson Lowe szerepelt a történelemben, sőt, a világtörténelemben, ahova, másokhoz hasonlóan, ő is Napoleon jóvoltából jutott be, csak éppen nem olyan formában, mint például Desaix vagy Duroc. Történelmi tény az is, hogy Wellington rendkívül bosszúsan, egyenesen felháborodva fogadta Napóleon lemondásának – elkésett! – hírét. „Atty” ugyanis nem lankadó hévvel harcolt Soult ellen, s legvéresebb ütközetét április 10-én vívta, Toulouse alatt. A franciák vad hősiességgel harcoltak, s bár végül az angolok győztek, nagyobb volt a veszteségük, mint a franciáknak. – Soult nagy katona! – állapította meg Wellington, s készült a

következő összecsapásra. Soult emelt fővel vonult vissza, Carcassonne irányában. Toulouse fellegvárán a Bourbonok fehér lobogója lengett (nem Wellington rendeletére), amikor Ponsonby ezredes Napoleon első lemondásának hírét hozta. Amikor Wellington megtudta, hogy a lemondás már április 4-én (vagy 5-én) történt, magánkívül volt a felháborodástól : – Ezért kellett majdnem egy héttel később hétezer angolnak és franciának elesnie?! Nem tartották szükségesnek közölni velem ezt a fontos hírt?!! De Wellington akkor még csak mellékhadszíntéren csatározott, az itt elesettek nem a fő hadicélért áldozták életüket, hiszen magát Napóleont is elsősorban Párizs sorsa érdekelte, s legkevésbé a déli hadszíntér. Hogy lemondása után mi érdekelte, az sem mentes a Napóleon-méretű meglepetéstől: Elba! Szélvész gyorsasággal könyveket szereztetett be az aprócska szigetről, hogy az első napon elkápráztassa új alattvalóit tudásával. A nagy megrázkódtatásból órák alatt magához tért, elméje a régi erővel működött, mindent felszívott, amit erről az alig kétszázhuszonegy négyzetkilométernyi területű, mintegy 15 000 lakosú szigetecskéről tudni lehetett. Mintha Párizs már nem is érdekelte volna, hátat fordított a világnak. Emberismerete előbb még egyszer csődöt mondott. Murád bej (más források szerint Szelim szultán) aranyozott kardját ajándékozta Macdonald marsallnak, hálája jeléül. – Eddig nem jutalmaztam meg önt eléggé! – mondta Taranto hercegének, mert – mélységesek a lélek rejtelmei! – „meghatotta őt a marsall hűsége”. Macdonald valóban hűséges volt, de XVIII. Lajoshoz, még a Száz Nap alatt is. Nem ez volt Napóleon legnagyobb tévedése, de nem is a legkisebb. Állítólag arra is számított, hogy Jozefin is meglátogatja. Híre járt ugyanis, hogy a 2. számú császárné (Mária Lujza ezt boldogsága tetőfokán sem bocsátotta meg a császárnak) zokogott, amikor Napoleon lemondott, és fennen hangoztatta, hogy mellette lesz ezekben a nehéz órákban. Ez a látogatás nyilván bonyolult

helyzetet teremtett volna, de váratlanul megjelent a színen a cár, s olyan kitüntető kedvességgel foglalta le Jozefin szabad idejét, hogy az esetleg tervezett fontainebleau-i látogatásra nem is gondolhatott. Igazi lovagnak bizonyult a cár, Jozefinben a pápa által megáldott igazi császárné előtt hódolt, nem törődve a blois-i menekülttel. Szebbnél szebb bókokkal hízelgett Napoleon első feleségének, miközben nem szűnt meg ócsárolni a Bourbonokat. Gyakran látogatta meg a kor egyik legviharedzettebb hölgyét, aki bámulatos művészettel még mindig vonzónak és kívánatosnak tudott mutatkozni, s talán ha csak tíz esztendővel lett volna fiatalabb, nem lehetetlen, hogy a cár, aki ekkor még nem került Krüdener bárónő térítő hatása alá, talán kézzelfoghatóbb módon is kifejezést adott volna rokonszenvének, s Jozefin még mélyebben átérezhette volna, hogy Sándor az a férfi, akit a történelem küldött. Más módon is kifejezte meglepő érzelmeit a cár. Sok időt töltött Jozefin leányának, Hortenziának, a volt holland királynénak palotájában, s amikor például a Notre-Dame-templomban ünnepélyes gyászmisét tartottak a kivégzett XVI. Lajos és Mária Antónia emlékére, Sándor inkább Hortenzia házában szórakozott, semmint hogy részt vett volna a Bourbonok gyászünnepségén. Az meg egyenesen sértő volt, hogy ugyanarra a díszebédre hívta meg Caulaincourt herceget és d'Artois grófot, holott a gróf már nyilvánosan kijelentette, hogy Caulaincourt is bűnös volt az enghieni herceg elf ugatásában. De nem mert nem elmenni a díszebédre, csak éppen szótlanul duzzogott. A gróf vádjára Sándor levélben válaszolt, s azt a meggyőződését fejezte ki, hogy Caulaincourt-nak semmi része sem volt az En-ghien-ügyben. A levelet a „Moniteur”-ben tették közzé. Talleyrand-t nem védte meg a cár, holott annak nagyobb szüksége lett volna rá. Vannak források, amelyek szerint amilyen tárt karokkal fogadta Jozefin a cárt, olyan hidegen viselkedett vele szemben Hortenzia, és sietett Fontainebleau-ba a császárhoz. Ott találhatta különben Letizia mamát és Jeromost is, de Napoleon elküldte őket, egyelőre a saját helyzetét sem találta biztonságosnak. Hortenzia magatartása nem

eléggé tisztázott, s a pletykairodalom megint szorosabb kapcsolatokat vélt felfedezni a császár és hűséges mostohalánya között. Valószínűtlen feltevés, de ezekben az időkben, az új hatalom körüli nagy tolongásban nehezen tudták az emberek elképzelni, hogy egyesek pusztán tisztességből ragaszkodjanak valakihez. Láttató példa volt az általános emberi tulajdonságokra az a tény is, hogy a lemondás után Fontainebleau alaposan kiürült. Legelőször a marsallok tűntek el, nemcsak azért, hogy mielőbb hűséget esküdjenek új uruknak, hanem azért is, mert Fontainebleau nem volt biztonságos hely számukra. Az egyszerű katonák, akiket semmiféle hercegi cím nem terhelt, felháborodva vették tudomásul a megdöbbentő híreket, s városszerte éljenezték a császárt, és tüntettek az áruló marsallok ellen. Napoleon maga kérte őket, hogy hagyják abba a tüntetéseket, és térjenek vissza a laktanyákba. Ki szerencsekívánatokkal, ki búcsú nélkül hagyta el őt. Elment Constant, a nélkülözhetetlen komornyik, s követte őt Rusztán, a mameluk is, „a hűség élő szobra”. Ez a szobor is élni akart. Napoleon már semmivel sem törődött, beletemetkezett (talán ez a helyes kifejezés) Elba történelmébe, földrajzába, gazdasági viszonyaiba. Még itt kapta meg apósa, Ferenc császár levelét. Ilyen mézesmázos, álszent levelet még ő is keveset kapott. Mindenesetre kiolvashatta eb-bő! a hitvány írásból a teljes igazságot: „Úgy határoztam, hogy azt tanácsolom leányomnak: töltsön néhány hónapot családi körben, Bécsben. Sürgősen szüksége van pihenésre és nyugalomra. Felséged oly gyakran bizonyította hozzá való ragaszkodását, hogy kétségtelenül osztja véleményemet ebben a dologban, s helyesli elhatározásomat. Ha leányom visszanyeri egészségét, elindul, hogy átvegye országa uralmát, s akkor természetesen közelebb lesz Felséged lakóhelyéhez. Talán fölösleges hangsúlyoznom Felséged előtt, hogy leányom kisfiát családom tagjává fogadtuk, s tartományaimban való tartózkodása alatt élvezni fogja édesanyja szüntelen gondoskodását.” Világos

beszéd. Napoleon még mindig „felséged”, hiszen – elsősorban a cár kívánságára – nem vették el tőle császári címét, de csak kisfiát fogadták be a családba, amelybe annak idején Napóleont alázatosan behívták, a hódító parancsára. Mária Lujza ugyan közel lesz hozzá, de ennél többre ne számítson a férj, a kisfiú pedig édesanyja szerető gondoskodását élvezi majd. Vagyis Napoleon nem láthatja többé viszont családját. Ezt a csapást is el kellett viselnie a császárnak, de még most sem vesztette el minden reményét. Még nem veszett el minden, s ki tudja, mit hoz a jövő. Még hadserege is lesz. Élete egyik legnehezebb feladata volt kiválasztani a gárdából azt a 600 embert, akit Elbára vihetett. A hadsereg nagy része ekkor már szétszéledt, hazamentek azok a katonák is, akik az első napokban tüntettek, s csak Napóleon szavára csillapodtak le. Érdekes, mennyire nem szerette a császár a népi megmozdulásokat, még ha azok az ő érdekében történtek is. Aztán elérkezett április 20-a, az indulás napja. Napoleon már túl volt az „elbai hadsereg” kiválasztásán, 600 gárdistából állt az ármádia, Cambronne tábornok vezetésével. Már ott voltak a szövetségesek megbízottjai, akiknek kíséretében (vagy őrizete alatt?) kellett a császárnak elutaznia új „birodalmába”. A szövetségesek úgy intézkedtek, hogy a kis napóleoni sereg külön meneteljen, ne a császár vezetésével vonuljon keresztül a legyőzött Franciaországon. Ez a különben ésszerűnek látszó intézkedés majdnem Napoleon életébe került. De ezt senki sem sejtette, amikor április 20-án reggel a császár megjelent a kastély udvarán, varázslatos tekintélye teljes birtokában. Ott sorakozott fel a régi gárda, mögötte az ifjú gárda. Körös-körül a város lakossága szorongott, s csendben várta, hogyan búcsúzik el a császár a „legyőzhetetlenek”-től, morgó medvéitől. Az udvart azóta is a Búcsúvétel Udvarának nevezik (Cour des Adieux). A világtörténelmi romantika csillogó gyöngyszeme a megrázó hatású jelenet, s ha bármilyen művészi műfajban megismétlik, a hatás sohasem marad el. A császár nyilván felkészült erre az alkalomra,

de nem írta le beszédét, s ez az oka annak, hogy többféle változatban maradt fenn, a jelenlevők utólagos feljegyzései jóvoltából. Inkább a beszéd értelme, mint a pontos szöveg alapján lehet összeállítani ezt a Napoleon nagyságához méltó szózatot. Erőt véve felindultságán, saját hangjának remegését túlkiabálva szólt vitézeihez a császár: – Régi gárdám katonái, búcsúzom tőletek! Húsz éven át szakadatlanul a becsület és a dicsőség útján láttalak benneteket! Az utolsó napokban is a bátorság és a hűség mintaképei voltatok éppen úgy, mint diadalaink verőfényes idejében! Ilyen emberekkel, mint ti, nem veszett volna el ügyünk, de a polgárháborút el kellett kerülnünk! Ezért feláldozom magamat a haza érdekeinek, és elmegyek! Ti pedig, barátaira, szolgáljátok továbbra is Franciaországot! Lélekben nem válok meg tőletek! Ne sajnáljatok engemet! Ha még ragaszkodom az élethez, ezt azért teszem, hogy megörökítsem azokat a dicső tetteket, amelyeket együtt hajtottunk végre! Isten veletek, gyermekeim! Szeretnélek valamennyiőtöket szívemre ölelni! Hadd csókoljam meg legalább zászlónkat! Petit tábornok vitte oda neki a zászlót, a császár átölelte a tábornokot, majd mélyen megindulva csókolta meg a viharvert trikolórt. Magához kérte a gárda szent jelvényét, a sast is. Azt is megcsókolta, s már elcsukló hangon folytatta: – Drága sas! A szívetekig hasson a csókom, fiaim! Ég áldjon benneteket, öreg bajtársaim! Többet már nem tudott mondani, s minden szemtanú szerint a száz halált látott veteránok hangosan zokogtak, mások némán könnyeztek az imádott kis káplár szavainak hallatára. Igazi érzelmes latin búcsú volt, s Coignet gárdakapitány sem szégyellte mély meghatottságát: „Megvallom, én is sírtam, amikor drága császárom eltávozott.” Más szövegek is ismeretesek, de lényegbeli eltérést csak a távol levő Chateaubriand-nál találunk, aki célzatosan azt is bevette a

beszéd szövegébe, hogy „legyetek hűségesek az új királyhoz, akit Franciaország választott magának!” Nem valószínű, hogy Napóleon ilyet mondott volna, hiszen az ország egyáltalán nem „választotta” meg Provence grófját, XVIII. Lajost. Abban a beszédben, amelyben Napoleon húsz esztendő csatáiról, győzelmeiről beszélt gárdistáinak, nem volt helye az ellenség szuronyain „visszatért” királynak. Ez a beszéd is pontosan az alkalomhoz illő napóleoni remekmű volt, nem szónoki fordulatokkal, hanem sziklasúlyú eseményekre támaszkodva. Mint a gyerekek, úgy sírtak a gárdisták, amikor a császári hintó kigördült az udvarról. Ezt a jelenetet még a hideg és ellenséges angol újságok is az alkalomhoz méltó módon írták le, amint a „Times” sorai is bizonyítják: „Véget ért a történelem legnagyobb hőskölteménye: a császár elbúcsúzott a gárdától.” Metternich is meg lehetett elégedve, s megnyugodhatott abban, hogy a csodálatos kaland véget ért. De nyilván sem ő, sem Napoleon nem sejtette, hogy a legcsodálatosabb kaland még hátravan.

20. FEJEZET A provence-i „vesszőfutás”. Gyáván viselkedett-e Napoleon? Találkozás Augereau-val. Angol hadihajón. „Elba sziget lakosai!” A „mindenütt boldog” Napoleon újra a tevékenység bajnoka. Egy kis bölcselkedés. Pékek, olajkereskedők, varrónők az „udvari” bálokon. A Bourbonok szánalmas szereplése Franciaországban. Meghal Jozefin. Ledöntik a császár szobrát a Vendôme-oszlopról. Feltűnik „Neuperg”. Wellingtont párizsi követté nevezik ki. Táncol a kongresszus. Talleyrand és a nagy osztozkodás. Mi legyen Napóleonnal? Lajos nem fizet. A császár döntő elhatározása. Campbell a barátnőjéhez, Napoleon Franciaország visszahódítására indul. A császár, akinek rendkívüli érzéke volt a hatásos jelenetek megrendezéséhez, Tilsitben éppen úgy, mint Fontainebleau-ban, s aki tudta, hogy minden szava már a világtörténelemé, tulajdonképpen meg lehetett elégedve a halhatatlan búcsúval. Más ember aligha tudott volna ennyi fenséget kihozni ebből a végül is kínos helyzetből. Méltóságteljesen viselkedett, mint igazi tragikus hős, s ha még egy hideg és előkelő angol újság is a történelem legnagyobb hőskölteményének értékelte pályafutását, akkor valóban hozzá méltó körülmények között lépett le a történelem színpadáról. Gyanútlanul kelhetett útra hűséges gárdistái nélkül is, mert ugyan ki ellen lett volna szüksége védelemre? A francia nép ellen, amelyet a dicsőség soha nem álmodott magaslatára emelt? És akkor, mikor győztesen, hatvanezernyi válogatott katonájával az oldalán, önként mondott le a trónról, mert meg akarta kímélni Párizst, s nem akart további vérontást? Ezért csak hála illetheti meg őt. A kezdeti „éljen a császár!” kiáltások, amelyek a négy hintót üdvözölték, csak megerősíthették őt ebben a meggyőződésében.

Később fokozatosan megváltozott a helyzet, s bár még Lyonban is harsogott a „vive l'Empereur!”, innen kezdve érezhetően egyre királyhűbbé vált a hangulat, s nem voltak ritkák az ellenséges kiáltások, sőt, az ökölrázások sem. Ezt az annyira jellemző, s a történelemben egy cseppet sem ismeretlen jelenséget annak idején olyan mértéktelenül kiszínezték, eltúlozták s főleg eltorzították, hogy még ma is akadnak Napóleon-életrajzírók (főleg a „regényes” irányzatúak), akik tényként fogadják el a különféle rémmeséket. Az elképzelhető, hogy a déli megyékben éppen úgy, mint Párizsban mind többen és többen szerettek volna érdemeket szerezni az új rendszerben, s mi mással érhették volna el ezt a legkönnyebben, mint a hatalmát vesztett császár elleni gyalázkodással? Fölöttébb valószínű, hogy a fürge neoroyalisták, élükön új vezérükkel, Artois grófjával, aki megelőzte köszvényes bátyját a hazatérésben, igyekeztek fellázítani Provence népét Napóleon ellen, hiszen az lett volna a Bourbon-ház legnagyobb győzelme, ha maga az öntudatra ébredt francia nép lincseli meg a bitorlót, a korzikai szörnyeteget, s nem engedi meg, hogy mint császár tovább pöffeszkedjék Elba szigetén. Ilyesmire mindig lehet embert találni, történelmi sorsfordulók idején ez a jelenség tömeges méretű. A fehér kokárdás nép láttán újra csak bámulni lehetett Napóleont, hogy másfél évtizeden át korlátlan ura tudott lenni egy királypárti országnak … Hiszen tömegével bújtak elő a „régi” királypártiak, s fehér kokárdás mellüket döngetve bizonygatták, hogy szívük mindig a törvényes király őfelségéért dobogott az elnyomatás szomorú évei alatt is, de most végre szabadon nyilváníthatják igazi érzelmeiket. Annak idején Szophoklész még sok mindent nem ért meg, amikor leírta, hogy „sok csodálatos dolog van a világon, de az embernél semmi sem csodálatosabb”. Valóságos ponyvairodalom keletkezett Napoleon „menekülése” körül. Tüntető tömegek, „akasztófára a zsarnokkal!” kiáltások, Napóleont jelképező, véresvörösre mázolt szalmabábú ünnepélyes felakasztása, gyilkossági kísérlet, királypárti trikotőzök rikácsolása,

a fogadós-nő által tűhegyesre köszörült kés a császár leszúrására, tervek a „szörny” vízbe fojtására stb., stb. Mértéktelen túlzások ezek, csak annyi bizonyos, hogy volt mit eltúlozni, mert Napóleon útja valóban nem volt diadalmenet. Ezen legkevésbé a császárnak volt joga meglepődni, aki mindig tisztán látta, hogy csak győzelmek árán, hatalma birtokában lehet félisten. És amikor Első Konzul korában hatalmas tömegek ünnepelték őt mámorosan, vállat vonva jelentette ki (Cromwell után): „Még többen lennének, ha akasztani vinnének!” Napoleon, a nagy emberismerő, tulajdonképpen elszámította magát, amikor azt hitte, hogy Fontainebleau és Fréjus között a hűség és a hála ezernyi megnyilatkozása közepette kell végigkocsikáznia, s alapjában véve csak magára vethetett, ha csalódnia kellett. Könnyen lehetséges, hogy az élete is veszélyben forgott, hiszen egyetlen ember megöléséhez elég egyetlen őrült vagy túlbuzgó személy, s rendszerváltozás esetén sok mindenben lehet hiány, még kenyérben is, de köpönyegforgatókban soha! Az idő azonban rövid volt, s a hiányos szervezés következtében – ilyen feltevés is volt – nem sikerült a császárt eltenni láb alól. Annál szabadabban és sikeresebben működött a képzelőerő, a politikai propaganda s a merő hencegés. Kár lenne ezeket az unos-untalan ismételgetett drámai mendemondákat újra leírni, vagy esetleg újakat költeni hozzájuk, amint azt sokan tették, sokkal fontosabb az, hogy maga a császár hogyan viselkedett a helyenként kétségtelenül kínos út alatt. Az akkor szinte hivatalosnak elfogadott változat szerint – gyáván! Sokan ma is így ítélik meg Napóleon magatartását a nevezetes út alatt. E szerint szánalmas képet mutatott, elbújt Bertrand mögé, remegett, nem mert enni, mert félt, hogy meg akarják mérgezni, sírt, álruhát öltött, vagyis ruhát cserélt az őt kísérő megbízottakkal, hol osztrák, hol orosz ruhát húzott fel, azaz cserélt, időnként a kocsik előtt lovagolt, hogy futárnak nézzék, s ami a legsúlyosabb vád: fehér kokárdát tűzött ki, s el-elrikkantotta magát, hogy: „éljen a király!” Nincs olyan badarság, amelyet ki nem találtak volna, csak

hogy befeketítsék azt az embert, aki – önmaga mentségére – később ezt írta a királyokról: „Tehettem-e csak egyetlen lépést anélkül, hogy őket tapodjam?” Az elbeszélés hitele egy csapásra összeomlik, ha figyelembe vesszük, hogy kitől származik: az egyik kísérőtől, Waldburg-Truchsess gróftól, aki a porosz félt képviselte, közelebbről a porosz királyt és Blücher főparancsnokot. Alapjában véve a Bourbonokat képviselte, s Artois-éknak mi sem volt fontosabb annál, mint hogy sárba tiporják Napoleon minden dicsőségét, leszedjék róla a keresztvizet, befeketítsék a francia nép előt.t, kiirtsák még az emlékét is a rajongók tudatából, s bebizonyítsák hitványságát, vagy ami még ennél is fontosabb: gyávaságát. Vagyis bebizonyítsák, hogy nem az arcolei Napóleon az igazi, hanem· az a pityergő anyámasszony katonája, aki a batár mélyén remeg nyomorult életéért. Mivel a rágalomból mindig ragad valami, ugyan miért ne állítsák be gyáva nyúlnak azt a Napóleont, aki lovával a gránát égő kanócát szagoltatta? íme, a nyomorult szűkölve bujkál a nemes indulatoktól fűtött honleányok elől, s merő gyávaságból még a fehér kokárdát is kitűzi, csak hogy megmentse az irháját. Micsoda szánalmasan meghunyászkodó kukac, aki alázatosan köszöni meg Szuvalov gróf védelmét, amikor az orosz megbízott azzal fordul a lincselésre készülő néphez, hogy ne bántsa a „védtelen szerencsétlent”, elég, ha megvetéssel illeti. Még saját tulajdon húga, a szép Paula is – mondják – megvetette őt, hiszen nem volt hajlandó megcsókolni, csak akkor, ha leveti az osztrák álruhát a fehér kokárdával. Csak egy bitorló, egy korzikai kalandor lehet ilyen gyalázatosan jellemtelen és megvetésre méltó, mert éppen a született méltóság hiányzik belőle! Akik eddig remegtek tőle, most boldogan legyávázták. Hogy Napóleont valóban fenyegette veszély a lemondás után, az könnyen elképzelhető, de ezek a történetek olyan gyermetegek, hogy képtelenségük egy kis gondolkodás után azonnal szembeötlő. De ki gondolkozott akkor? És kinek volt érdeke józan gondolkodásra késztetni az embereket? És úgy látszik, minél merészebben ostoba

egy hazugság, annál nagyobb hitelre számíthat. Csak néhány logikai képtelenség a gróf meséjéből: Napóleont nem lehetett semmiféle más emberrel összetéveszteni, hiába húzott álruhát. Ezt ő is tapasztalhatta, hiszen álarcos jelmezbálokon akárminek öltözhetett, már az első lépések után felismerték. Jellegzetesen egyedi, közismert alak volt, hasonlíthatatlan és összetéveszthetetlen. És kivel cserélhetett volna ruhát Fréjus felé menet? Akadt-e kíséretében olyan ember, akinek hozzá hasonló termete volt? Hogyan festhetett valamilyen sovány vagy magas emberre szabott egyenruhában? És akivel ruhát cserélt, arra ugyan hogyan ment rá a 157 centiméteres, pókhasú, törpe cézár ruhája? Mindez nem volt feltűnő? Elképzelhető még egy komolyabb munkával és tervszerűséggel készített álruha is, amelyben az emberek nem ismerték volna fel Napóleont? Badarság! Különben is, ha Napóleont komolyan meg akarták volna lincselni, néhány főből átló kísérete ezt semmiképpen sem tudta volna megakadályozni. És miért nem bántották azt az embert, aki a mese szerint a császár ruháját vette föl? Valószínű, hogy nem Napoleon, hanem elsősorban kísérete rémült meg az ellenségesen hadonászó és kiabáló népségtől, hiszen az ő feladatuk és felelősségük volt Napóleont Elba szigetére szállítani. Az is tökéletesen érthető, hogy Napóleont kínosan érintette az újdonsült Bourbon-rajongók hangoskodása. Rettenetes idegállapotban volt ez a végsőkig kimerült ember. A tömegmegmozdulásokkal szemben amúgy is gátlásai voltak, sok embert egyszerre csak mint katonákat viselt el. A haláltól azonban nemcsak hogy nem félt, de néha egyenesen kereste. Persze, más dolog hősi halált halni, s megint más a csőcselék dühének áldozatául esni. De ő maga nem tulajdonított a kelleténél nagyobb fontosságot a zajongásoknak. Provence népéről nem lehetett valami' kedvező véleménye, mert megjegyezte, hogy tizennyolc évvel ezelőtt neki kellett megmentenie két királypártit, aki a forradalom virágzása idején fehér kokárdával tüntetett a

Bourbonok mellett, s ezért fel akarta akasztani a felbőszült nép. Esetleg ugyanez a felbőszült nép Majd megvető legyintéssel hozzátette: – Kiabálni, azt tudnak, de másra nem jók! Aix alprefektusát magához hívatta, és erélyesen leteremtette a lakosság tiszteletien viselkedése miatt. – A legnagyobb bizalommal keltem útra! – dörögte. – Hatezer gárdistám kísérhetett volna! Teljesen igaza volt. Ha a Búcsúvétel Udvaráról akár csak néhány száz „legyőzhetetlen”-jét vitte volna magával kíséretül, a sas diadalmenetben repült volna a tengerpartig. Még azt is közölte volt tisztségviselőjével, hogy Provence népe kegyetlenségekre és gazságokra hajlamos, de a harctéren gyáva, még egyetlen olyan ezredet sem állított ki néki, amellyel meg lehetett volna elégedve. Ez a hang jellemezte Napóleont az állítólagos „vesszőfutás” alatt. A „gyávaság”-vádat, Waldburg célzatos elbeszélése nyomán, főként Chateaubriand népszerűsítette, s mégolyan történetíró is elhitte, mint Taine („Napóleon megremegett … elsápadt … fecsegett … úgy beszélt magáról, mint valami lezüllött, jobb napokat látott vándorszínész …”), de ezzel csak azt bizonyította be, ha ugyan bizonyításra szorult, hogy szívből utálta Napóleont. Lélektanilag viszont rendkívül tanulságos volt Napóleon találkozása Augereau-val, Castiglione hercegével, az áruló marsallal. Valence mellett találkoztak, s Napóleon kedvesen; barátságosan, híres csákóját levéve üdvözölte oly sok régi dicsősége tanúját és résztvevőjét, mintegy jelezve, hogy nem haragszik rá. Bármilyen furcsa is, még Augereau-nak állt följebb. Hidegen viselkedett, s amikor a császár kifogásolta hadparancsának sértő, igazságtalan hangját, hirtelen minden kötelező udvariasságról megfeledkezve, tegezni kezdte Napóleont, és súlyos szemrehányásokkal halmozta el becsvágya miatt. Ezt talán joggal megtehette volna egy rokkant gránátos, de nem ez a herceggé emelt

tolva). Napoleonnak ebből elég volt, a régi bajtársnak kijáró melegséggel még átölelte a marsallt, majd kocsiba szállt, Augereau még csak a csákóját sem vette le, s kurta kézmozdulattal intett búcsút volt hadurának, akiért nemrég még a hasát is felmetszette volna. Páratlan érdekességű jelenet volt ez. Amikor a kis „Buonaparte tábornok” 1796 tavaszán átvette az itáliai hadsereg főparancsnokságát, a hatalmas termetű, faragatlan veterán cifra káromkodásokkal fogadta a hírt, a kis „zöldfülű” kinevezését. Aztán első találkozásuk alkalmával szinte megsemmisült a. „zöldfülű” puszta tekintetétől. Pedig akkor még csak jelentéktelen emberke volt, s mi minden történt azóta, milyen üstököspályát futott meg! És mégis, 1814-ben Augereau már nem semmisült meg a császár tekintetének hatására, sőt – ez a helyes kifejezés –, szemtelenül viselkedett, pedig az árulásban még Marmont-t is megelőzte. Mi volt a különbség a kis tábornok és a világhódító között? Nizzában Napóleon a jövő embere volt, Valence mellett már csak a múlté. A jelenet elsősorban Napóleonra jellemző. Nem tudott igazán haragudni régi bajtársaira, pedig az egész franciaországi hadjárat talán másként végződött volna, ha idejében pihenni küldi fáradt marsalljait, amint azt számos katonai szakíró megállapította. Augereau is neki köszönhette vagyonát, hercegi címét, de nem köszönte. A császár legutolsó levelére tulajdonképpen most válaszolt… Más eseményt nem érdemes feljegyezni erről az útról. Aki akarta, elhitte, hogy Napoleon gyáva ember. Csak tíz hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy valami más derüljön ki róla. Olyasmit tett, amire a világtörténelemben eddig emberfia nem vállalkozott, s nagy a valószínűsége annak, hogy hasonló lépésre nem is kerül sor már az idők végeztéig. Április 27-én érkezett még a kis csoport Fréjus-be (itt kötött ki Napóleon annak idején Egyiptomból jövet), másnap átkocsikáztak Saint-Raphaelbe, ahol már várta a császárt az „Undaunted”' (Rettenthetetlen) nevű angol fregatt. Napoleon először szállt angol hadihajóra, de nem utoljára. A hajó tisztikara és

legénysége ünnepi fogadtatást rendezett a világhírű hős, a most már Nagy-Britannia által is elismert császár, a legendás ellenfél tiszteletére. A következő napon, 28-án indult el földközi-tengeri útjára a hajó, s az egykori visszaemlékezések szerint Napóleon a parancsnoki hídon állva nem vette le tekintetét a kikötőről, amíg csak el nem tűnt szeme elől a francia föld, amelyre több mint húsz évvel korábban mint korzikai száműzött lépett. Különben méltóságteljes, kiegyensúlyozott volt a magatartása. Az angol tengerészek is nyugodtak voltak, ezúttal nem egy tönkrevert angol szárazföldi hadsereget kellett elszállítaniuk. Megint bebizonyosodott, hogy Napóleon személye az ellenség körében éppen olyan szenvedélyes érdeklődést keltett, mint saját népében, sőt, ha a pravence-i eseményeket vesszük figyelembe, Napóleon megkönnyebbülhetett, amikor végre ellenséges környezetbe jutott, és személyes biztonságát nem fenyegette veszély, A brit tengerészek megilletődött tisztelettel viseltettek iránta, s a hajó kapitányának még az a megtiszteltetés is kijutott, hogy a császár hosszasan elbeszélgetett vele tengerészeti dolgokról. A képzett angol tengerésztisztet meglepte a szárazföldi hadvezér óriási tájékozottsága haditengerészeti kérdésekben. Az időt persze valahogyan el kellett tölteni, s Napoleon is örült annak, ha valamivel el tudta foglalni magát, s volt, ami elterelte a figyelmét a fájó jelenről és még jobban fájó emlékekről. A hajónak el kellett haladnia Korzika mellett, Ajaccio ugyan csak távolról látszott, de ahhoz éppen eléggé, hogy a császárnak eszébe jusson egész gyermekkora, kalandos ifjúkora, amelynek eseményeit már a forradalom lángjai világították meg. Ajaccio, Calvi … Ő tudta, miért nem Korzikát választotta. Szülőföldje esetleg nem lett volná számára a nyugalom szigete, s a „véres húsvét” életben maradt résztvevői, figyelembe véve Napóleon megváltozott hatalmi helyzetét, talán alkalmasnak találták volna az időpontot arra, hogy eleget tegyenek a vendetta ősi törvényének, ennek a jellegzetes korzikai népszokásnak. És a korzikaiak – ellentétben a provenceiakkal – nemcsak kiabálni tudnak. Meg aztán jobb, ha egy bukott

nagyság nem oda tér vissza, ahonnan elindult. A sors mindenképpen különleges, egyedülálló alkalmat kínált neki. Mi történt végül is? A világhódítót, Európa urát, a királyok rémét tulajdonképpen nyugdíjba küldték egy kedves, idilli kis szigetre. Ilyesmi példátlan a világtörténelemben. Nagy Sándort láz pusztította el, egyes források szerint agyonitta magát, Hannibál öngyilkos lett, Caesart meggyilkolták, Attila orrvérzés áldozata lett, Dzsingisz kán hatalma tetőpontján természetes halállal hunyt el, XII. Károly csatában esett el. És nem véletlenül említjük meg Themisztoklész nevét: a görög államférfi és hadvezér végül is öngyilkos lett, miután az ellenséghez, a perzsákhoz menekült, s ott kapott menedéket. De Napoleon körül minden különleges volt, még az is, hogy császári címéhez – talán a kiátkozás ellenére, a koronázáson részt vett pápára való tekintettel is – nem nyúltak, s megengedték neki, hogy rettegett címével tovább uralkodjék, mintha Napóleont másképpen nem is lehetett volna elképzelni. Vajon mit gondolt minderről a császár? Megalázónak tekintette helyzetét? Erre még csak célzást sem tett, annál többféle jelzőt használt az árulók megbélyegzésére. Nem Elba fájt neki, ahogyan azt elbai emlékiratainak befejező mondatai bizonyítják. Idézzük csak, egykori magyar fordításban: „Most, midőn tsak ők beszélnek, övéknek kell lenni az igazságnak is; de a jövő, mellynél a szidalmak megbetstelenícve hullanak vissza a szidalmazóra, meg fogja őket ítélni és engemet. Az ő figyelmét nem fogja elkerülni, hogy én a tsatatérről önkint léptem s önkint mondtam le igényeimről, m.ellyeket még érvényesekké tehettem volna. Mert Istenemre! ha polgárvért akarok ontani – a dolog illy könnyen nem múlt volna el. Magam meguntam már a tsömörletes játékot, mellynéí mindig árulás és hazugságtól láttam körülvéve magamat és bármelly ízetlen mesékkel ámíták is a könnyen hivő együgyűséget: én ugyanazzal a nyugodt lélekkel mentem Elba szigetére mellyel a trónra léptem, és a Marengói, Auszterlitzi és Jenai tsatákat intéztem.”

Felséges és hihető szavak. Az „ízetlen mesék” valószínűleg azokra a rémmesékre vonatkoznak, amelyeket a provence-i útról terjesztettek a porosz biztos jóvoltából, s amelyek hallatára III. Frigyes Vilmos büszkén kiegyenesíthette a sok térdeléstől még sajgó térdeit. Hogy Napoleon nyugodt lélekkel ment Elba szigetére, ezt bizonyítja az a levele is, amelyet még Fréjus-ből, hajóra szállása előtt írt gróf Dalesme tábornokhoz, a sziget kormányzójához. Ezeket a jellegzetesen napóleoni sorokat érdemes a gróf kiáltványának keretében idézni. Dalesme ugyanis így közölte a nagy hírt a kis sziget lakóival: „Elba sziget lakosai! Az emberi viszontagságok közétek hozták Napoleon császárt. Saját választásából lett uralkodótok. Mielőtt falaitok közé lépne, üzenetet intézett hozzám. Sietek tudomásotokra hozni, mert jövendő boldogságtok zálogát alkotják.” Ezután következett Napóleonnak Fréjus-ből keltezett levele: „Tábornok! A körülmények úgy hozták magukkal, hogy lemondjak a francia trónról, feláldozzam jogaimat hazám jólétéért és érdekeiért. Fenntartottam magamnak a felség– és tulajdonjogot Elba szigete fölött, Portoferraio és Portolongone erődjeivel együtt. A hatalmak beleegyeztek ebbe az elrendezésbe. Azért küldöm Önhöz Drouot tábornokot, hogy haladéktalanul adja át neki a szigetet, élelmiszer– és lőszerkészleteivel és valamennyi vagyontárgyával, amely császári birtokomhoz tartozik. Hirdesse ki a dolgok új rendjét a lakosság előtt, s közölje, hogy azért választottam tartózkodásom helyéül ezt a szigetet, mert ismerem lakóinak előnyös jellemvonásait, s a sziget kitűnő éghajlatát. Mindig a legélénkebb érdeklődéssel fogok viseltetni az elbaiak iránt.” A császár leveléhez a kormányzó még ezt fűzte hozzá: „Elbaiak, nem szükséges ezeket a szavakat magyarázni: ez a ti jövendőtök. Jól ítélt meg titeket a császár, ezzel az igazsággal én is egyetértek. Elbaiak, én nemsokára eltávozom. Nehéz a válás, de enyhíti távozásom keserűségét azt a tudat, hogy boldogok vagytok.

Bárhol legyek is, mindenkor megőrzöm az elbaiak erényeinek emlékét.” Ezt a kiáltványt május 4-én, Napoleon megérkezésekor olvasták fel mindenfelé az egész szigeten. Nyilván nem volt nehéz az alig 15 000 elbai lakossal közölni a nagy újságot. Az elmúlt másfél évtizedben híres korzikai honfitársuk (az olaszok Napóleont mindig magukénak tekintették) alaposan beleszólt az életükbe. Már mint Első Konzul elvette a szigetet a nápolyi királyságtól, először Etruriához, utána Piombinóhoz, majd Franciaországhoz csatolta. Csak azt nem sejtette, hogy „az emberi viszontagságok” következtében eljön az idő, amikor egyedül itt uralkodik majd. Most látta először a szigetet, s a sziget lakói is most pillanthatták meg először azt a hatalmas embert, aki tetszése szerint vagdalta szét az országokat Európa térképén. Micsoda találkozás volt ez is! Vajon mit szóltak a kis sziget lakói ehhez a – szerény kifejezéssel élve – nem mindennapi változáshoz? Mintha maga a Mindenható szállt volna le hozzájuk, hogy apró ügyeiket intézze. A nagy Napóleon mint Elba uralkodója, király – császári címmel! Földrengés nem rázhatta volna meg jobban a tengerből kiemelkedő, apró földrészt. Nehéz elképzelni, mit éreztek az elbaiak. Megijedtek a nagy megtiszteltetéstől? Örültek? Büszkék voltak? Egykori és gyakorlatias szellemű beszámolók szerint őszintén megörültek a nagy eseménynek, mert abban reménykedtek, hogy Napóleon, a világcsászár, óriási vagyonnal érkezett hozzájuk, s jólétet hoz magával. Nem tudták, hogy 'Napo· leon zsebében mindössze négymillió frank volt, annyi, amennyi a hadjárat után még megmaradt neki. Minden más értékét, kincsét, pénzét, amelyet civillistájából évente megtakarított, az ideiglenes kormány, elsősorban Talleyrand javaslatára, egyszerűen elkobozta, holott mindenki tudta (ő is!), hogy ezek az értékek Napóleon megtakarított jogos tulajdonai. De Talleyrand már csak elvből is gyűlölt minden olyan pénzt, amellyel nem vesztegették meg. Végül is az elbaiak nem csináltak rossz üzletet a császárral, mert

idegenforgalmuk legnagyobb vonzereje még ma is a sok Napoleonemlék. De ezenkívül is sok száz évre valót alkotott kis birodalmán. Az az ember, aki annak idején Egyiptom meghódításának tervével Máltán átutazóban hét nap alatt átszervezte a közigazgatást, intézkedett az utak rendbe hozására, új adórendszert vezetett be, új alapokra fektette az egyetemi oktatást, hogy csak a fontosabb intézkedésekről tegyünk említést, elképzelhető, hogy mit művelt Elbán tíz hónap alatt. Változatlanul mértéktelen cselekvésvágy hajtotta, a munka megszállottja volt. Hidak, utak emlékeztetnek rá, új növényeket honosított meg (olajbogyó, szeder), kórházakat, iskolákat, színházat építtetett, korszerűsítette a só- és vasbányákat, a kezdetleges mezőgazdaságot, megszervezte az egészségügyi ellátást, külön figyelmet szentelt a tonhalászatnak, a kőfejtő bányáknak, új alapokra helyezte a vámrendszert is. És mindezek fölött neve halhatatlanságával ajándékozta meg ezt a szigetet is, ahogyan Korzikát és Szent Ilonát is. Bizonyos, hogy már május 4-én, amikor kilépett a kis szárazföldre, azt vizsgálgatta, hogy mit lehet itt tenni. Valószínű, hogy elhangzott híres mondása („Ő, milyen kicsi az én szigetem!”), hiszen összehasonlíthatta addigi birodalmával. Még azt is el lehet hinni (némi vonakodással), hogy amikor először vetődött fel Elba ötlete, ezt mondta Caulaincourt-nak: – Hát egy kis börtönt juttattak nekem, de a kulcsa az én kezemben lesz. Hat hónapig is tudok rajta védekezni, és a végén a levegőbe röpíthetem magamat! Sokan kifogásolták már akkor, főleg magasabb politikai körökben, hogy Napóleon a „fenntartottam”, „választottam” kifejezéseket használta Dalesme tábornoknak írt levelében ahelyett, hogy ilyesmit írt volna: „Itt kaptam engedélyt letelepedésre” … De a császár joggal használta a kissé valóban fellengzős szavakat, mert le nem győzve, ütőképes hadsereg élén fogadta el a szövetségesek ajánlatát. Lemondásával kínos helyzettől mentette meg a szövetségeseket (Augereau és Marmont

közreműködésével …), joga volt tehát ehhez a kis kérkedéshez. Sok jel mutatott arra, hogy komolyan vette kis birodalmát, s amikor túlesett az ünnepélyes fogadtatáson (az angol hajó díszsortűzzel búcsúzott el tőle), már alaposan körülnézett, hogy számba vegye a tennivalókat. Lelkiismeretességére jellemző volt, hogy még a hajón megtervezte és elkészíttette új lobogóját. Ez nem volt más, mint a régi Medici-zászló (ezüst alapon vörös átló), mindössze három császári aranyméhet hímeztetett rá Napóleon a brit csatahajó szabójával. A közös francia-angol vállalkozás eredményeképpen megszületett Elba szigetének új felségjele, s ezek a zászlók kerültek a liliomos Bourbon-lobogók helyébe, amelyek káprázatos gyorsasággal már ott lobogtak a kis erődökön, kisvártatva a császár lemondása után. Micsoda hírszolgálat! Vakító déli napsütésben történt a császári partraszállás. Napóleon a gárdavadászok zöld zubbonyát viselte, fehér lovaglónadrágot, s fején természetesen a világszerte nagy hírnévre szert tett háromszögletű csákót. Traditi úr, az alprefektus és egyben polgármester fogadta, átnyújtotta neki a város kulcsát. Az idő rövidsége miatt a kulcskérdés éppen olyan nehézségeket okozott az elbaiaknak, mint a marsallbot az angoloknak. A Napóleonnak átnyújtott kulcs tulajdonképpen Traditi úr pincekulcsa volt, de sebtiben megaranyozva az ünnepélyes alkalomra. Napoleon is elmondta az ilyenkor szokásos szöveget: – Önre bízom a kulcsot, polgármester úr, jobb helyen nem is lehetne! A hagyományok jóvoltából Traditinek nem kellett új pincekulcsot csináltatnia. A sietségre más jelek is vallottak. Az elbaiak, tősgyökeres olaszok révén, még nem tanulták meg a szabályos francia üdvözlést, s a világot megremegtető „Vive l'Empereur!” helyett így kiáltoztak: – Evviva il Imperatore! Ez sem volt idegen Napoleon fülének, s talán még jól is esett

neki, hogy testvéri szeretettel üdvözölték új alattvalói, s nem valami barbár gallnak nézték. A kis templomban megrendezett Te Deum után Napoleon fogadást rendezett a városháza (?) nagytermében, s a helyi előkelőségeket máris elkápráztatta a szigetről való tudásával, amelyet Fontainebleau és Portoferraio között szívott magába. Megható jelenet volt, amikor az elbaiak között felfedezte egy régi katonáját, akit becsületrenddel tüntetett ki az eylaui csatatéren. Milyen kicsi a világ … Aznap már csak kevés tennivalót irányzott elő magának a császár, elvégre elsősorban pihenni jött a szigetre a franciaországi hadjárat és az azt követő események leírhatatlan megpróbáltatásai után. Mindössze megalakította a kormányt, mert ugyan miféle állam az, amelynek nincs kormánya. A miniszterelnöki teendőket saját magának tartotta fenn. Traditi igazságügyminiszter lett, de miniszteri tárcát kapott a hűséges Bertrand, Drouot és Peyrusse is. Megalakította az államtanácsot is, s ebben helyet kapott több elbai vezető személyiség. Még diplomáciai egyenruhát is tervezett, bár a nemzetközi kapcsolatokat egyedül az angol Campbell ezredes képviselte, aki még a fréjus-i búcsú alkalmával bátortalanul megemlítette, hogy szívesen menne ő is Elbára. Meglepetésére és örömére Napoleon azonnal beleegyezett, mintha kedvére való lett volna, hogy legalább egyetlen diplomáciai személy lesz kicsiny királyságában, mert arra természetesen nem gondolhatott, hogy követségeket állítson fel más országokban, s több tucat külföldi követséget helyezzen el falujában. Campbellnek szinte az ölébe hullott a különben rossz ízű megfigyelői szerepkör, de azt nem is sejthette, hogy milyen újabb „csodálatos kaland” révén jut be ő is a világtörténelembe. Monsieur „Combéi” (makacsul így szólította őt Napóleon, a maga sajátos kiejtésével), mint afféle angol hazafi, eleinte nem is volt túlságosan nagy véleménnyel Napóleonról. Később természetesen megírta emlékiratait, s a maga szerény módján ő is belekapaszkodott az üstökös csóvájába. Kezdetben a császárnak mindössze a munkabírását bámulta: „Soha életemben

még nem láttam élő embert, akiben annyi cselekvőképesség és kitartás lett volna, mint benne. Mintha kedvét lelné az örökös mozgásban s abban, hogy egyesek a fáradtságtól kidőlnek mellőle. Ennek többször magam is tanúja voltam. Tegnap például reggel 8tól délután 3 óráig megszakítás nélkül vizsgálta a hadihajókat és a szállítmányokat, még a hajófenékre is lemászott mindenütt. Ezután sem pihent meg, hanem háromórás sétalovaglást tett, hogy – amint mondta – kifújja magát.” Ennek az örökmozgó jelenségnek már másnap kora hajnalban tanúja lehetett Elba lakossága. A megérkezést követő ünnepségek, a kormányalakítás és az államtanács felállítása után a császár néhány órát valóban pihenéssel töltött, de reggel négy órakor már lóháton ült, és benyargalta kis birodalmát. Elégedetlen volt, ez a tehetetlen népség még önmagát sem tudja ellátni, a közeli Olaszországból hoz be olyan élelmiszereket, amelyeket a szigeten is megtermelhetne. Azonnal hadjáratot kezdett a „tudatlanság béklyója” ellen, s rövid idő alatt olyan ismeretlen növényeket kezdtek termeszteni a szigeten, mint burgonya, saláta, karfiol, hagynia, retek, torma… Austerlitzi győzelem volt ez is a maga nemében, s bizonyítéka annak, hogy a dolgos természetű ember nem válogat a munkában. Korzikából hozatott olajfákat, ezeket a szőlőkben ültették el, a fügefák helyett, amelyek akadályozták a szőlőszemek érését. Napoleon ugyanis gondosan tanulmányozta a kétféle fa hatását a szőlőre. Az idilli sziget szívesen sütkérező, lusta lakossága rövidesen reggeltől estig dolgozott, s ugyan ki tagadta volna meg a munkát, amikor a kor legnagyobb embere maga is szántott ökörfogatú ekével, s ha barázdái nem is voltak olyan egyenesek, mint a porosz csatárvonalak, munkakedve mindenkit elbájolt és fellelkesített. Az az ember, aki nemrég még egész Európa közigazgatását korszerűsítette, Elbán megszervezte a szemételtakarítást. Az elbai háziasszonyok ugyanis oly nagy a hagyomány ereje! – a szemetet egyszerűen kiszórták az utcára, a legyek legnagyobb örömére. A bűz elviselhetetlen volt, de az

őslakók megszokták. Napoleon kevésbé. Köztisztasági hivatalt állított fel, a szeméthordók vesszőkosárral járták az utcákat, s a háziasszonyok a kosarakba szórták a szemetet. Rövidesen szokatlan képet mutattak az elbai utcák és szabad terek: eltűnt a szemét, eltűntek a legyek, A hegyek lejtőire gesztenyefákat ültettetett, s ezzel nemcsak a talajt kötötték meg a földcsuszamlások ellen, hanem jó ízű gesztenyét szüretelhettek. A tonhalászatnak különösen nagy figyelmet szentelt a császár. Ő maga is kihajózott a halászokkal a tengerre, s kis kezével még a szigonyt is megragadta. Állítólag egy alkalommal eltalált egy tonhalat, de lehetséges, hogy ez is csak afféle színes Napóleon-legenda. Poggió-ban nagyszerű pezsgő forrást talált, rövidesen ez lett az elbaiak kedvenc itala. A szederfákat nemcsak azért telepítette Elbára, mert árnyassá váltak az utak, hanem gondolt a selyemhernyótenyésztésre is. Néhány intézkedése a sok közül… Meg kell hagyni, bámulatosan rövid idő alatt pihente ki ez a törődött, sokféle kórtól gyötört emberke a közelmúlt rettenetes gyötrelmeit. Tehát mégis „kőből és vasból való ember” volt? Az, mert visszanyerte akaraterejét, s ezzel önmagán is tudott uralkodni. „Márvány lelkéről” nemcsak a sors villámcsapásai siklottak le, hanem a gúny és. a rágalom is. Még ma is szokás az elbai tíz hónapot (ki tudta kezdetben, hogy hány hónap , lesz?) . gúnyolódásra felhasználni. Hogy nevetséges Sancho Pansa-szigete kacagtató torzképe, karikatúrája a nagy hódító nemrég még óriási birodalmának. Hogy az az ember, aki korábban egész Európának szabott törvényt, most írásban elrendeli Bertrand „nagymarsall”nak, hogy vonja felelősségre a „császári kertészt”, aki a tenyérnyi kis kert gondozására három embert foglalkoztat, holott kettő is elég lenne, s az ilyen pazarlás tűrhetetlen. Gúnyosan élcelődtek Napóleon fogadásain, amelyeken helyi ténsasszonyok is részt vettek, többek között az a varrónő is, aki Campbell egyenruháját hozta rendbe. A világ volt ura egy kis udvaron császárosdit játszik. Elképzelhető, hogy valaha Nagy Sándort vagy Julius Caesart így

meg lehetett volna alázni? Mindezen rengeteget kacagtak a szövetséges uralkodók, akik visszanyerték hatalmukat és önbizalmukat. A látszat kétségtelenül Napoleon ellen szólt, s a felületes benyomás valóban szánalmas: a nagy Napoleon egy sebtiben átalakított viskóban uralkodik, inkább kakaskodik egy nagyon szerény méretű szemétdombon. De ha egy kicsit mélyebben vizsgáljuk meg a dolgot, meglepően más eredményre jutunk. Igaz, hogy a világbirodalomhoz képest Elba nevetségesen kis mellékhelyiség, de ha arra gondolunk, hogy az ágrólszakadt kis korzikainak valaha betevő falatja is alig volt, s például használt könyvek eladásából próbált pénzt szerezni, akkor az elbai királyság nem is olyan lecsúszás, mint ha valamelyik trónon született uralkodót fokoztak volna le ennyire. A magyar mondás szerint „az úr a pokolban is úr”, s ezt a gondolatot Napoleon San Martinó-i villájának egyik oszlopán látjuk kifejezve: „Ubicumque felix Napoleon” (a mindenütt boldog Napoleon), ö joggal érezhette, hogy nem süllyedt le Elba színvonalára, ellenkezőleg: Elbát emelte fel magához. Talán az volt nevetséges, hogy rendeletekkel kormányzott, írásbeli utasításokat adott, mint amikor roppant birodalmát kormányozta, ahelyett hogy átkiabált volna a szomszéd szobába, házba vagy telekre? Ne felejtsük el, hogy az írásbeliség Napoleon alaptermészetéhez tartozott. Nem látott okot arra, hogy megváltoztassa addigi szokásait, ö Napóleon császár volt, pontosan kialakult életrenddel, felfogással, munkamódszerrel – hatalmas birodalmában ugyanezeket a módszereket alkalmazta, mint „Lilliput”-ban, ahogyan kis királyságát gúnyosan nevezték. Az austerlitzi csatáról annak idején hat rövid mondatban számolt be Jozefinnék, s a levél fő mondanivalója az volt, hogy nagyon fáradt, szeretne legalább három órát aludni Kaunitz kényelmes kastélyában. Ez is ő volt, s az is, aki Elbán külön rendeletekkel, hosszadalmas indoklással lefaragott néhány frankot az egyes tételekből („a női nyereg nem kerülhet többe 150 franknál”).

Minden kicsinyeskedésnek látszó intézkedéstől eltekintve, kénytelen volt takarékoskodni, mert a fontainebleau-i szerződésben kikötött összeget nem kapta meg, az Elbán behajtható adó pedig nem fedezte a császári kiadásokat. A vasbányákból mindössze évi 300 000 frankhoz juthatott, a halászatból 50 000-hez. Csak a hadseregének évi egymillió volt a költségvetése. Ha a világ nagyhatalmai által szentesített szerződés értelmében megkapta volna az évi kétmillió frankot, s mellékesen édesanyja és Paula is a maga 300-300 000 frankját, még félre is tudott volna tenni valamit. Elba lakosainak persze mindenképpen kellett volna adózniuk, mert az adófizetés egyike a legfontosabb állampolgári kötelességeknek. Napóleon rengeteg Elba szigeti intézkedésének az volt a legfontosabb, oka, hogy megsértette volna az elbaiakat, ha nem veszi őket komolyan, ha duzzogva viselkedik, fintorgatja az orrát, s érezteti kis számú alattvalóival, hogy milyen megaláztatás érte őt, ilyen nyomorúságosan csöpp kis helyen, jelentéktelen népség fölött kell uralkodnia ? neki, a volt félistennek. Ha vállalta sorsát, igyekezett méltó lenni hozzá. Alkalma volt tettekkel kinyilvánítania egyik fő elvét: mindent csak komolyan szabad csinálni! A nagy csatákat éppen úgy, mint a szántást. Milyen nevetséges, a gúnyolódóra visszaszálló ízléstelenség azon gúnyolódni, hogy Napóleon fogadásain varrónő is részt vett. Hát a Tuileriákban? Ott nem volt mosónő? Csak éppen Danzig hercegnőjének nevezték. Napóleon igazi népcsászár volt, húgai valamikor térdig felgyűrt szoknyában mosták egy kis patakban a fehérneműjüket. Az ő hercegei és grófjai általában nem előkelő udvari méltóságok voltak, hanem egészen más udvarokból származtak. Neki nem hiányoztak fényes palotái Párizsban, Malmaisonban, Olaszországban. Kitűnően érezte magát az „Mulini” (A Malmok)nevű kis házban. Persze átalakíttatta, emeletet húzatott rá, ő maga egy kis szobában aludt, tábori ágyán természetesen, mert ezt mindenhová magával vitte. Nyári lakot is építtetett

magának San Martinóban a dombokon. De vajon miért kellett fő „palotájá”-hoz még egy emelet? Nem is túlságosan titokban arra számított, hogy felesége és kisfia egynapon hozzá költözik. Nem ő volt az egyetlen, aki nem értette, hogy egy császár, tehát valamennyi uralkodó „testvére”, miért nem élhet családjával együtt, miért fosztják meg éppen őt ettől a legelemibb természetjogtól? Mindent megtett Mária Lujza és a Római Király, vagy mondjuk, a „kis Napoleon” fogadtatására. Játszótér bőségesen volt a szigeten, egy kisgyereknek nem is volt szűk ez a királyság. Na poleon, aki hatásvadászat terén nemegyszer giccsbe tévedt, a Mária-Lujzának szánt szoba mennyezetére két galambot festetett, felhő választotta el a madarakat, de egy szalag összekötötte őket, pontosabban\ két szalag, csomóra kötve, s a csomó jelképezte a házastársi hűséget. Ennek a fogalomnak Napoleon éppen nem volt bajnoka, de MáriaLujza magánélete is éppen kibontakozóban volt. Napóleon egyelőre türelmesen várt s remélt, miközben elbai udvar-; tartását éppen olyan szigorúan szervezte meg, mint a Tuileriákban. Érdekes lenne tudni, hogy vajon miért nem nevezett ki új arisztokratákat, esetleg az eibaiak közül. Megtehette volna, hiszen császár volt, joga lett volna hozzá. Vagy ezt már ő is túlzásnak találta? Megelégedett azzal, hogy – hite szerint – ,.boldogok szigetévé” teszi Elbát, bár az adók szigorú behajtása az egyik kis falu (Capoliveri) lakosságát a lázadás szélére sodorta. A falu megtagadta az adófizetést, s Napoleon kénytelen volt két századot küldeni az elégedetlenkedők ellen. Ez is királyságának komolysága mellett szólt. Egy kis lázadás valamely terület vitathatatlan államisága mellett bizonyít. Általában a sziget lakosságának nem lehetett komoly panasza. Nemcsak Napoleon alkotásai javították fel a sziget iparát és mezőgazdaságát, hanem az idegenforgalom is fellendült. Sokan keresték fel a szigetet, hogy meglássák a nagy embert, akinek neve Isten után valóban a legismertebb volt szerte a világon. Micsoda élmény: a nemrég még villámokat szóró hadisten nyugdíjba vonult, látni lehet, sőt,

beszélgetni is lehet vele. Napóleon szívesen fogadta a látogatókat, elsősorban az angolokat, s még azt is megtette, hogy megjelent egy ott horgonyzó angol hadihajó fedélzetén, és részt vett azon az ünnepségen és bálon, amelyet György király születésnapja tiszteletére rendeztek. (Themisztoklészi előkészületek? …) Aztán még egyféle kereseti lehetőségre tettek szert a sziget lakói: kémkedésre. Hemzsegett a sziget a kémektőL A szövetségesek mindent tudni akartak Napóleonról, s számos embert beszerveztek, hogy lehetőleg vaskos propagandára adjanak lehetőséget. A főként Talleyrand által szervezett kémek eléggé szegényes, de annál ízléstelenebb képzelőerőről tettek tanúságot. Jelentéseik továbbtorzítva jelentek meg a Bourbon-sajtóban (többek között a „Moniteur”-ben), Hamisításoktól sem riadtak vissza, s nyilvánosságra hoztak egy állítólagos Paula-levelet, amelyben a császár húga amiatt panaszkodik, hogy bátyja, „ez a vén rohadt” már megint elcsábította őt. Megírták, hogy olyan, mint „Haiti királya”, aki majmok és négerek fölött uralkodik. Játékhadseregét állandóan vonultatja föl és alá a nevetségesen apró szigeten, s néhány csónakjából álló flottájának tengernagyává Taillade hadnagyot nevezte ki, aki idült tengeribetegségben szenved. Maga Napoleon rémekkel csatázik, vértenger veszi körül, az elesettek szellemei üldözik, vaságyát mindenfelé hurcolja a szigeten, de nem talál nyugalmat. A tehetségtelen Bourbon-ügynökök kifogyhatatlanok voltak ostoba mesékben, s aki akarta, falta őket. Igaz jelentéseiket el sem hitték, mert unalmasak voltak. Napoleon különben semmit sem tudott titokban tartani, s amikor például Mária Walewska meglátogatta őt kisfiával, a kis Sándorral együtt, alig akadt elbai, aki ne tudott volna a látványos titokzatossággal kezelt látogatásról. Pedig nagyon szerette volna, ha ez a különben meghatóan idilli látogatás titokban marad, mert még mindig reménykedett abban, hogy Mária Lujza megembereli magát, és eljön a kisfiúval együtt. De Mária Lujzának nemcsak a „lengyel feleség” látogatását árulták el, hanem Napóleon kisebb-nagyobb

(inkább kisebb) nőügyeit is, rövid viszonyát egy fegyelmezett olasz tiszt feleségével, Colombani asszonnyal, aztán a spanyol Bellini asszonnyal, végül Lise őszépségével is, akinek már volt köze a császárhoz Saint-Cloud-ban is. ök is szerepelnek a regényes Napóleon-életrajzokban, mint a gyönyör és a halhatatlanság ötvözetei. Ezek a röpke viszonyok inkább élettani, mint szerelmi ügyek voltak, s Napóleon nem szűnt meg szemrehányást tenni Campbellnek, amiért elrabolták tőle gyermekét és feleségét. Amikor az angol tiszt szerényen megemlítette, hogy őfelsége nincs minden vigasz nélkül, Napoleon haragosan vágta vissza, hogy csak olyan nőket enged a közelébe, akik drága Mária Lujzájára emlékeztetik. (A tüzes, fekete Bellini asszony talán a fájó különbség ki domborítását szolgálta? …) A festett galambokat összekötő csomónál fontosabb adat a császár egészségi állapota, amelynek világpolitikai következményeivel senki sem számolt világosabban, mint Talleyrand. Az elbai szerelmi kiruccanások mindenesetre azt bizonyították, hogy Napoleon egészségileg teljesen rendbe jött. Még csak negyvenötnegyvenhat éves volt, tulajdonképpen fiatal, akár egy egész politikai pályafutás előtt állhatott volna. Dzsingisz kán már ötvenéves is elmúlt, amikor megkezdte világhódító pályafutását. Vajon Napóleon nem kezdhetett volna „új élet”-et? A körülmények, amelyek „teremtették”, kétségtelenül mások voltak, mint a forradalom időszakában. Ez kiviláglik abból az irodalmi munkából is, amelyet Elbán alkotott. Tulajdonképpen nem tartotta meg ígéretét, amelyet a könnyes búcsúvételkor tett gárdistáinak: nem írt a közös hőstettekről. Emlékirata, amelynek keletkezése felől sokáig viták folytak, tulajdonképpen az önigazolás és a panaszkönyv vegyülete. Magas színvonalú, filozofikus tartalmú mű, annyi ókori vonatkozással, hogy jegyzetek nélkül nehéz követni. Példáit az ókor kimagasló alakjairól vette. Igaza volt Taine-nek, amikor fogcsikorgatva bár, de elismerte, hogy Napóleon gondolatai mélyre világítanak, mint Montesquieu aforizmái, a különbség mindössze annyi, hogy Napoleon nem gyártja ezeket, nem „alkot”, hanem „elméjének önkéntelen, természetes és meg nem szűnő

ténykedése, hogy gondolatokat, ötleteket termel … velük nem csillog, hanem általuk gondolkozik”. Valóban magasröptű gondolatok néha egészen laza füzére ez a mű. Egy-egy példa (az egykori, ízes, régi magyar fordításban) : A holt műveltségről. „Azon böltsesség, amellyel oskoláink kérkednek, hasonlít a színpadi Naphoz, melly henye nézők gyönyörködtetésére fénylik, de tsak egyetlen szilvát sem érlel meg.” (Vajon nem a drezdai Napra gondolt a „tsászár”?) A siker. „A világ előtt a siker – Isten ítélete. Akinek a szerentse kedvezett, nem szorul igazolásra, és a megbukott kísérlet maga mondja ki a kárhozat ítéletét.” (Spanyolország …) Ne állj ellen a gonosznak? „Esmérem én azon rényt, mellynek minden érdeme a béketűrő szenvedésben van. Nem hiába prédikálják azt oliy szorgalmasan, mert az vezeti az embereket, mint pásztor a nyájat, és mert azon erős hit, hogy minden hatalom Istentől jő: többet ér a hatalmasnak – egész álló seregnél.” (Nono, felség, önnek is volt egy katekizmusa …) Istenfogalom. „A vallás – törekvés a jóra, munkás vágy hasonló lenni Istenhez, ki a legfőbb jó. Az emberek őt Jehovának, Jupiternek vagy Brámának nevezik, de ő ugyanazon, egyetlen, kimondhatatlan lény, mellyet a nyelv olly kevéssé nevezhet meg, mint az értelem nem képes felfogni.” (Meglepően hasonlatos ez a gondolat Berzsenyi Dániel „Fohászkodás” című költeményének első versszakához: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”) Ugyanerről:, „Igazi vallása az embernek: a tiszta emberség.” Az álszentekről: „Rényről, nagylelkűségről, szeretetről beszélnek, midőn a pénzvágy, az önzés orvoshatatlan fenekínt rágja keresztül szívok méllyét. Ez a mi korunknak lényege, hogy láttatva istenfélő s emberszeretőleg áhítatoskodik, midőn alattomban észrevétlenül minden véteknek, minden gyalázatnak áldozik.” (Tökéletes korrajz

és – jövőbe látás …) A felső osztály. „A felső rendeknek élete örök hazugság.” (Hát … felség! Az ön népi hercegei sem vizsgáztak valami fényesen!) Egy kis önbírálat. „Természetemben van, hogy én mindenre mindent felteszek.” (Egy mondat a Száz Nap előtt.) Ellenség és jó barát. „Külső elleneim betsületes hartzot álltak velem, mióta meggyőztek, jobban betsülöm őket, mintha én volnék győzőjük. De az enyimnek a gyáva árulást soha megbotsájtani nem fogom. Ok szíva leptek meg engem, mint éhes legyek és elrepültek, midőn jól voltak lakva. De azért nem idegenkedtem el, mert az embernek nintse-nek barátai, csak szerentséjének,” (És Bertrand és mások, akik „balszerentséjének” is barátai maradtak?) Mentség császárságára. „Az én korom és népem Napóleont kívánt.” (Főleg a család.) Költőkről. „Mondják, hogy több, mint ezer költő énekelte meg ditső-ségemet. Hihetőleg most már másra gondolták magokat, igyekezendenek engem ugyanazon az áron alázni, tsak legyen, ki őket megfizesse.” (Sajnos, felség, ez a közéleti költészet vas törvénye!) Az árulók. „Most bitorlónak neveznek, s mint betolakodott idegent, ki akarnak körükből zárni. Azt vélik talán, hogy én vitázni fogok a tiszteletteljes rokonság fölött. Nem. Nekem ezen kétszínű emberekkel közügyem soha nem volt. Ők voltak enyimek, nem én övéké, s azok, kik most Frantz származásomat ostromolják, tsak egy évvel előbb is még örömest megtagadták volna tulajdon verőket, hogy magokat rokonokkint az enyémbe hazudhassak.” (Sajnos, azt is a fegyverek döntik el, hogy valaki dicső francia-e vagy hitvány olasz.) Származásáról. „Őseim a 18-ik Brumairen nem mennek felül. Nyomorú fetsegők, mintha egy poros kutyabőr-pergamen petséttel és holt írással többet érhetne, mint az eleven erő az emberben és a tulajdon érdem.” (Igaz, igaz, s már csak ezért is kár volt hercegi

„petséttel” jutalmazni az eleven erőt …) Ez a néhány idézet is belevilágít Napoleon elméjébe azokban az időkben, amikor háztartási gondokkal küzdött, s császári fogadásain, báljain – ó, borzalom! ~ egyszerű polgárok vettek részt, s még egy varrónő is felvette hihetőleg jól szabott ruháját az ünnepi alkalomra. Nem csoda, hogy a közönséges elbai pékeket, olaj kereskedőket, varrónőket többre becsülte elbai császári pajtájában, mint a világ álnok nagyurait vagy saját „iszapból gyártott” hercegeit, akik „szíva lepték meg”. Az lenne a meglepő, ha másként gondolkozott volna, s vágyódott volna a királyi kézcsókok után. Mindazonáltal nagy érdeklődéssel figyelte, hogy mi történik a világban, elsősorban odahaza Franciaországban. Erre a célra még a pénzt sem sajnálta, s ugyanakkor, amikor lefaragta az istálló és a raktár költségeit, s erélyes hangú császári rendeletben közölte a nagymarsallal (Bertrand), hogy patkolásra havi 200 franknál többet nem engedélyez, titkos célokra egy-egy személy (a legtöbb névtelen maradt) 50-60000 frankot is kapott. Ez arra vall, hogy Napóleonnak megvoltak a maga tervei, bár lehetséges, hogy kezdetben maga sem tudta, milyen jövőt éoíthet ki még magának, egyelőre értesülésekre volt szüksége. Nagyjából kedvező híreket kapott, különösen hazulról, ahol a Bourbonok valóban olyanoknak bizonyultak, ahogyan Napoleon őket s általában a született uralkodókat gyengédtelenül elnevezte: „örökletes szamarak”. Azt már tudta, hogy a szenátus megfosztotta őt és utódait a francia tróntól, zsarnoknak bélyegezte, és egyhangúlag, közfelkiáltással (tíz királygyilkossal soraiban) meghívta a trónra XVIII. Lajost. Provence köszvényes grófja némi késéssel érkezett meg Párizsba, s május 3-án, vagyis azon a napon, amikor Napoleon Elbára érkezett, a Lajosok egyik legszánalmasabbja bevonult Párizsba, hogy fogadja hűséges alattvalóinak hódolatát. Kiábrándító képet mutatott. Varkocsba font haja sem keltett valami harcias benyomást a szemlélőkben. Oldalt gombolós, gatyaszerű, porosz nadrágja sem, s hogy az idegen szuronyokra való emlékeztetés csaknem teljes

legyen, angol haditengerészeti kabát volt még rajta. Közel hatvanéves volt, elhízott, mozogni alig tudott. Bevonulása nem volt diadalmenet, s derültségnél egyebet nem fakasztott az a felségesnek szánt szózata, hogy „uralkodásának tizenkilencedik évében” foglalja el trónját. Az inkább kíváncsiságból, mint lelkesedésből kicsődült tömeg, amely annyiféle eseménynek volt már tanúja az elmúlt két évtizedben, túlságosan hozzá volt szokva az „éljen a császár!” kiáltáshoz (ez már afféle köszönésféle volt), hogy nem éljenezte a roskatag királyt, mindössze – állítólag – örömének (?) adott kifejezést. Királypárti vitézek hiányában egy régi testőrezred – Napoleon katonái – állott sorfalat a király őfelségének egészen a Notre-Dame-templomig. Érdemes idézni azt a néhány sort, amelyet erről a jelenetről írt Napoleon egyik legjobban fogalmazó ellensége, Chateaubriand: „Nem hiszem, hogy emberi arcok valaha fenyegetőbben és borzasztóbban néztek volna. Ezeknek a sebhelyekkel borított gránátosoknak, Európa legyőzőinek, akik oly sok ezer ágyúgolyót láttak, elrepülni fejük fölött, akik puskaporszagúak voltak, ezeknek a férfiaknak, akiknek a vezérét elrabolták, most nem háborútól, hanem időtől elöregedett király előtt kellett fegyverrel tisztelegniük… Egyesek a homlokukat ráncolták, és hogy ne kelljen látniuk, csákójukat a szemükre húzták, mások megvető dühükben szájukat torzították el, megint mások fogaikat mutogatták, mint a tigrisek. Mikor tisztelegtek, a haragnak olyan mozdulatával tették, amely félelmet keltett …” Feljegyezték azt is, hogy egy fiatal huszár kivont karddal úgy ágaskodott lovával a király előtt, mintha neki akarna ugratni. A marsallok szelídebbek voltak. Ney, Macdonald, Moncey, Serrurier még térdet is hajtott az új uralkodó előtt. Ilyesmit Napoleon sohasem kívánt meg tőlük, ő megelégedett azzal, ha az ellenséget csépelték. De a nagy hírű tábornagyok egyben hercegek is voltak, s ŕ magas rang visszahat a jellemre. A Bourbonok az egyik szörnyű hibát a másik után követték el. Igazolták Sándor cárt, aki szerint „javíthatatlanok”, vagy

Wellingtont, aki szerint olyan idegenek voltak Franciaországban, mint a Ptolemaioszok. Jellemző, hogy nemcsak Talleyrand, hanem a cár is azt tanácsolta nekik, hogy elsősorban a hadsereg kedvéért vegyék át a trikolórt, s ne a régí, gyűlölt liliomos, fehér zászlóval, a nép előtt a hűbéri elnyomást és az árulást jelképező lobogóval vonuljanak be az országba. A Bourbonok azonban hallani sem akartak a forradalomra és Napóleonra emlékeztető, háromszínű zászlóról, nekik a legendás dicsőség volt gyűlöletes, hiszen éppen az volt az eltökélt szándékuk, hogy az egész forradalmat és a császárságot kiirtják a történelemből. Párját ritkító feladat volt ez is, de történelmi tény, hogy engedelmes történelemtudósokkal később olyan történelemkönyveket írattak, amelyekből kimaradt a forradalom, Napoleon pedig úgy szerepelt, mint Bonaparte tábornok, aki XVI. Lajos uralkodása alatt figyelemre méltó haditetteket vitt végbe, uralkodója bölcs irányításával. Ó, szegény világtörténelem, s múzsák mártírja, Klió! Ez a társaság inkább a fejét harapta volna le, semmint hogy kitűzte volna kalpagjára a háromszínű kokárdát. Talleyrand ugyan megjegyezte, hogy ezek az emberek hátul viselik a szemüket, de engedelmesen kiszolgálta őket, mert számára a trikolór sem volt elvi kérdés, hanem eszköz arra, hogy frissen választott uralkodója megmaradjon a helyén. Ehhez pedig az kellett volna, hogy legalább tudomásul vegyék az elmúlt két évtized forradalmi változásait. De nem vették tudomásul, s elhatározták, hogy ami volt, az nem volt. Különösen az Artois Károly köré csoportosult túlzó királypártiak, ezek a „fehér jakobinusok” szerették volna, mindenütt és mindenben visszaállítani a régi állapotokat. Az, hogy nem a maguk erejéből kerültek az országba, egy cseppet sem zavarta őket, sőt, eszükbe sem jutott, hogy veszélyes tapintatlanság és ízléstelenség az új uralkodó részéről szünet nélkül hálálkodni, s köszöngetni az „önzetlen segítség”-et az idegen uralkodóknak, elsősorban a brit uralkodóhercegnek, a későbbi IV. Györgynek, aki őrült apja helyett gyakorolta a királyi teendőket. Nem csoda, hogy országszerte nagy sikere volt annak a titokban, de annál szélesebb körökben

terjesztett torzrajznak, amely XVIII. Lajost ábrázolja, amint egy kozák háta mögött lovagol, francia katonák holttestein keresztül, kezében természetesen lilomos, fehér lobogóval. A megbékélés, a társadalmi nyugalom lehetetlennek látszott. A nép, elsősorban a parasztság, joggal félt attól, hogy földjét elveszik, hiszen a nem népi érzelmű papok kárhozattál fenyegették azokat az istenteleneket, akik mások jogos tulajdonát bitorolják. A „bitorló” szó kezdett rokonszenves kifejezés lenni az országban. Visszaállították a gyűlölt és nevetséges „főalamizsnás” tisztséget. Az ilyen középkori intézmény ugyancsak furcsán festett a nagy forradalmon keresztülment Franciaországban. A földhöz egyelőre nem mertek hozzányúlni az új urak, de a parasztság joggal gyanakodott, nem bízott az új rendszerben, amelynek képviselői – nemcsak a papok! – minduntalan hangoztatták, hogy a „bitorolt” földeket előbb-utóbb vissza kell adni jogos tulajdonosaiknak. Az ittott megbotozott parasztokról szóló hírek módfelett felizgatták a közvéleményt, és elkeserítették a polgárságnak és az értelmiségnek azokat a rétegeit, amelyek őszintén reménykedtek egy bölcs király alkotmányos uralkodásában a véres háborús korszak után. De hiú reménység volt azt hinni, hogy a gyenge Lajos– vagy az Artois Károly- és Polignac márki-féle emberek megbecsülik a népet, emberszámba veszik azokat, akik nem tartoznak a nemességhez. Nem kerülte el a francia nép figyelmét az sem, hogy (a nem létező) Napóleon valamennyi alapítását, a prefektusi beosztástól kezdve a polgári törvénykönyvig („Code Napoleon”!), az iskolai rendszertől kezdve a becsületrendig mindent kénytelenek voltak érvényben hagyni, mert jobbat nem tudtak kitalálni, s mert a nép ragaszkodott hozzá. A különös egyéniségű cár, aki odahaza nem mert más lenni, csak kényúr, itt meglepő felvilágosodottsággal és szabadelvűséggel tanácsolta, sőt, követelte az új, az emberi szabadságjogokat tiszteletben tartó királyi alkotmányt, s magánkívül volt haragjában, amikor XVIII. Lajos elutasította a szenátus által kidolgozott alkotmánytervezetet, amelyet a cár ismert és helyeselt. Ekkor

jelentette ki, történetesen Lafayette-nek, hogy a Bourbonok – reménytelen népség! – Akkor miért hozta ide őket, felség? – kérdezte az ősz tábornok, az egykori szabadsághős és forradalmár. A cár mentegetőzött – nem az ő hibája. Mennyivel jobb lett volna Bernadotte vagy Jenő, de Talleyrand-nak más volt a véleménye, s elvégre a franciák belügye, hogy felszabadítva kivel tapostatják el magukat. Az új alkotmány aztán a csaknem harmincmillió francia közül mindössze százezer módos polgárnak adott választójogot a nemeseken kívül, mérsékelt sajtószabadság és egyéni jogbiztonság mellett. De ami mélyen sértette a népet: ezek a csekély engedmények mint „királyi kegy-ajándék” kerültek nyilvánosságra, egy olyan országban, amely már megteremtette a népfelség fogalmát. Jellemző, hogy az Artois-csoport ezt a szerénynek is alig mondható alkotmányt mélyen sértőnek tartotta az „Isten kegyelméből uralkodó” királyra nézve, s bár az alkotmány biztosította az új birtokosok jogait, a király egyik felelős minisztere az alsóház egyik ülésén szóvá tette, hogy az elorzott földek bitorlása csak átmeneti lehet. Így hát az alkotmánynak nem volt valami nagy hitele. Mivel a hazatért emigránsok, akik két évtizeden át acsarkodtak a forradalmi, majd a császári Franciaországra, követelték, hogy fizessék meg hűségüket és szenvedéseiket, elvégre nem azért ették számkivetésben a baráti ellenség kalácsát, hogy most mint kisemmizettek éljenek a bitorlótól megszabadított hazában. Elképesztő igényekkel jelentkeztek. Egyikük, aki 1789-ben, a forradalom kitörésekor tengerészkadett volt, azt követelte, hogy nevezzék ki ellentengernagynak, mivel éppen ezt a rangot érte volna el, ha nincs forradalom. Tekintsék tehát őt úgy, mint aki 1789 óta szolgál a francia haditengerészetben. – Mit csináljak vele? – kérdezte a tengerészetügyi miniszter

meghökkenve, történetesen Vitrolles bárótól. A báró kész volt a válasszal: – Ha folyamatosan szolgált a francia haditengerészetben, akkor úgy kell tekinteni őt, mint aki elesett a trafalgari tengeri csatában! Ezeket a lerázhatatlan vértanúkat azonban nem lehetett egy-egy tréfával elintézni. Mivel semmire sem voltak használhatók, legtöbbjüket főrendnek nevezték ki, kegydíjat kaptak, de hogy ehhez pénzügyi alapot teremtsenek, minden előzetes ígéret ellenére visszaállították az egyenes adókat. Ennek következtében – szinte hajmeresztő leírni is – a Vendée-ben és Provence-ban Bourbon-ellenes utcai zavargásokra került sor. Pénzről volt szó! Napóleon pontosan megjósolta ezt a fordulatot Aix alprefektusának a kínos provence-i út során: – Lehet, hogy holnap éppen úgy fognak őrjöngeni Tizennyolcadik Lajos ellen, mint ma ellenem! De hogy Cadoudal Vendée-je, amely mindig királypárti volt, lázongjon a királyi hatalom ellen! – ez valóban a politika sokoldalúságának egyik legszebb bizonyítéka. Nem volt szerencsésebb a helyzet az arisztokrácia, a főrendek körében sem. A restauráció után háromféle főnemesség volt található a meggyötört Franciaországban. Az első, amely a legigazibbnak, a legnemesebbnek, tartotta magát, természetesen a számkivetés nemessége volt. Ez a társaság végig megtartotta királyhűségét, s csak Napoleon távozása után merészkedett haza. Ők voltak a hűségesek, a szenvedők, a meg nem alkuvók, ők követelték tehát a legtöbbet maguknak. A második csoport azokból állt, akik Napoleon (és Jozefin) hívó szavára hazatértek, megtartották régi címeiket, s beilleszkedtek a császárság arisztokráciájába, A „hűségesek” ezeket utálták leginkább, árulóknak tekintették .őket, akik meghódoltak a „bitorló”-nak, hozzásegítették a szörnyeteget rémtetteihez, s tulajdonképpen törvényesítették törvénytelen uralmát. A harmadik csoport, amely a legtöbb gondot okozta Artois-

éknak, a napóleoni főnemesség volt; a Napoleon által egykori közemberekből, bakákból, altisztekből kinevezett főurak, akik általában a csatatéren, vitézségükkel szereztek maguknak hangzatos címeket. Ezeket egyszerűen lenézték, mint a nép alját, s bár senkinek sem volt bátorsága még csak javasolni sem a „szörnyeteg” által adományozott címek eltörlését, megvetően bántak velük, s bizonyára várták az alkalmat, amikor ennek a lehetetlen állapotnak éppen úgy véget lehet vetni, mint az istentelen földrablásnak. De a marsallokhoz ekkor még nem lehetett hozzányúlni, hiszen Lajos legnagyobb támasza az volt, hogy ezek a világhírű vitézek hűségesküt tettek neki. Más lapra tartozott aztán, hogy ezek a hercegi ősök minden alkalommal tapasztalhatták, hogy az emigránsok nem veszik be őket, s különösen a népi hercegnők részesültek pökhendi elbánásban. Mégis, mindez semmi sem volt ahhoz képest, amit a Bourbonok a hadsereggel csináltak. A csodálatos gárda fizetését leszállították, s lassanként királyi testőrökkel váltották fel őket. A régi tiszteket nyomorúságos, fél zsolddal küldték szolgálaton kívüli állományba. Főúri módon fizették az új királyi testőröket, a nemesek valamennyien tiszti rangot kaptak, olyanok is, akik még egy puskát sem tudtak vagy láttak elsütni. Újra felállították a nemesi hadapródiskolát (nem féltek attól, hogy egy új Napoleon nevelkedik benne?!), a becsületrenddel kitüntetett hősi halottak árváinak nevelőintézetét viszont feloszlatták. Mintha versenyeztek volna egymással a bosszúszomjas, a forradalmi francia népet legszívesebben kiirtani akaró királypárti nemesek abban, hogy ki tud minél ostobább és veszélyesebb javaslatot tenni és megvalósítani. A korlátoltságnak nincs határa. A hangulat olyan volt, hogy utcai zavargásra került sor, amikor a Comédie Française egyik népszerű színésznőjétől megtagadták az egyházi temetést. Még az is szerencsétlen lépés volt, hogy Lajos – talán a hadsereg megnyerése érdekében? – az üldözött Dupont-t, Napóleon különben vitéz tábornokát, a baileni bűnbakot nevezte ki

hadügyminiszternek, de néhány hónap múlva kénytelen volt elbocsátani, mert ez az újdonsült, vad royalista, Napóleon-ellenes gyűlöletében, ostoba maradiság tekintetében túltett az emigráns fajankókon is. A polgárság egy része is rájött arra, hogy végül is rossz üzletet csinált. Az angol iparcikkek elárasztották egész Franciaországot, s ugyan ki tiltakozott vagy védekezett volna ez ellen a kereskedelmi terjeszkedés ellen? Talán az a Lajos, aki az angolok iránti háláját unos-untalan hangoztatta, s hogy tettekkel is bizonyítsa szíve érzelmeit, engedélyezte a gabona szabad kivitelét az élelmiszerekben mindig szűkölködő Angliába, s így a hazai gabonaárak jócskán felemelkedtek. Mindez zene volt Napoleon fülének, s csak akkor volt napokig búskomor, amikor Jozefin haláláról értesült. Ennek a szomorú eseménynek a körülményeiről -talán kíméletből – nem tájékoztatták őt pontosan, s Napóleon később is azt hitte, hogy első feleségét a császárság összeomlása, második férjének szomorú sorsa keserítette el annyira, hogy a halál már csak megváltás volt neki. Napokig ki sem mozdult a szobájából, annyira letörte a gyászhír, amelyet Caulaincourt írt meg Bertrand feleségének. Többen is arról győzték meg a császárt, hogy Jozefin a bánatba pusztult bele. – Szegény Jozefin! – kesergett Napóleon. – ő már boldog. Drága asszony! Mennyire szeretett! Hogy szerette-e valaha is Jozefin „Bonaparte”-ot, ez is egyike a történelem meg nem fejtett kérdéseinek. A maga módján ragaszkodott hozzá, s kétségtelenül megőrzött szerény érzelmeket iránta a lemondás után is. Rossz levélíró lévén, nem válaszolt Napóleon elbai levelére, de malmaisoni palotájában, megőrizte második férje emlékét, még egy történelemkönyv is hevert Napóleon volt szobájának asztalán, ott kinyitva, ahol a császár olvasta. Férjhez is mehetett volna, de visszautasította a mecklenburg-schwerini Frigyes Lajos házassági ajánlatát. Madame de Staëlt pedig majdnem kidobta, amikor az mindenáron azt akarta

neki bebizonyítani, hogy miért és milyen mértékben idegenedett el Napóleontól. Az persze mértéktelen túlzás volt, hogy a „nyugalmazott” császárné a bánatba pusztult volna bele. Már betegsége előtt volt néhány olyan lépése, amelynek Napoleon nem nagyon örült volna. A császár lemondása után levélben bátorította fiát, Jenőt, hogy most már lépjen új útra: „Szabad vagy, hűségesküd nem kötelez, amúgy is hasztalan volna minden, amit az ő érdekében elkövetnél. Gondolj családodra!” A hűséges Jenő, akiről feltételezhető lett volna, hogy akár Elbára, sőt, Szent Ilonára is elkíséri volt mostohaapját, végül is megfogadta anyja tanácsát. Nem árulta el ugyan Napóleont, mint Marmont és Augereau, vagy mint ellenfele, Murat, nem vett részt a marsallok lázadásában sem, de valóban felmentve érezte magát az eskü alól, s Itáliából Párizsba utazott. Még XVIII. Lajos is szívélyesen fogadta őt, bár itáliai alkirályságát nem tudta biztosítani. A cár jobban pártfogolta Jenőt, becsülte hűségéért is, mert a jellemes mostohafiú mindig Napoleon mellett állt, sohasem ingadozott. Meg is jutalmazta őt, nekiajándékozta a leuchtenbergi nagyhercegséget, s ezentúl Jenő legalább önálló nagyhercegként uralkodhatott, nem mint mostohaapja alkirálya. Visszatérve Jozefinhez, valljuk meg őszintén, hogy ez a haláláig kacér teremtés nemigen szakított időt bánatra. Inkább minden igyekezetével a szeretetre méltó cárt igyekezett megnyerni, s bált bál után rendezett magas rangú hódolói tiszteletére. Május 24-én Sándor cárral nyitotta meg Malmaisonban a fényes házibált, amelyen Ferenc császár és Frigyes Vilmos porosz király is részt vett. Majd a hűvös éjszakában, mélyen kivágott ruhában, órákig sétált a cárral a parkban. Megfázott, magas lázzal ágynak dőlt, s öt nap múlva, 1814. május 29-én, Hortenzia és Jenő jelenlétében meghalt. Ötvenéves volt, ha igaz. Ez is világesemény volt, mint minden, ami Napóleonnal összefüggött. Furcsa, átmeneti korszak volt ez, a régi rend győztesen került ki á napóleoni háborúkból, de még mindig nagy

dolog volt Napoleon családjához tartozni, s ez a körülmény is kimélyítette az ellentmondásokat. Napoleon még mindig császár volt, nem is afféle uralkodóherceg vagy egyszerű király, de a világ nem tudta, hova tegye, hányadán áll vele. Nem sokkal azután, hogy a cár csalódottan és Bourbon-ellenesen hazament, már nem voltak orosz fegyveres erők, amelyek megvédték volna a franciáktól Napoleon szobrát. „Ismeretlen tettesek” újra kötelet hurkoltak Napóleon nyakára, és nagy kínnal ledöntötték a Vendôme-oszlopról a fenséges szobrot. Hogy kik voltak, sohasem derült ki. Senki sem hencegett el vele, mint Rosztopcsin (egy ideig) Moszkva felgyújtásával, sőt, később a királypártiak azt állították, hogy az ízléstelen cselekedetet a lelkiismeret-furdalástól gyötört bonapartista hatóságok követték él. Ez a feltevés különben nem is olyan képtelenség, mint első látszatra hinné az ember, mert ugyan kiknek volt elsősorban fontos, hogy királyhűségüket és izzó antibonapartista gyűlöletüket bizonyítsák? A diplomácia történelme nem tud arról, hogy Elba kormánya tiltakozott volna a császár szobrának meggyalázása miatt, holott voltak idők, amikor még háborúk is törtek ki ennél enyhébb felségsértések miatt, s Napóleon éppen olyan felség volt, mint XVIII. Lajos, csak nagyobb tekintélye és kisebb birodalma volt. Vajon mi lett volna, ha Elba hadat üzen Franciaországnak, azon a címen, hogy nem kapta meg a megfelelő diplomáciai elégtételt? Furcsa módon később sor került az elbai hadsereg franciaországi partraszállására, csak éppen a hadüzenetek és a fegyveres harcok maradtak el. Valószínű, hogy Napoleon tudott szobrának ledöntéséről, de feltehető, hogy nem törődött vele, hozzásorolta a többi eseményhez, amelyek alaposan meggyarapították különben sem hiányos tapasztalatait a hatalom és a rajongás összefüggésének dolgában. Cseppfolyós állapotban volt a nemzetközi helyzet, de változatlanul Napóleon árnyéka homályosította el az összképet. Május 30-án kötötték meg a párizsi békeszerződést, s Talleyrand érdemének tulajdonítják (elsősorban ő maga), hogy a rettegett

„jakobinus ország” sokkal előnyösebben került ki a két évtizedes háborúból, mint azt az összeomlás után sejteni lehetett. A történelmi határokon kívül (1792. január 1.) Franciaországé maradt a Felső-Rajna táján az Elzásszal határos terület, Belgiumból és Savójából is valami, továbbá Avignon és még néhány helység. Megállapodtak abban is, hogy a napóleoni hadjáratok alatt összeharácsolt műkincseket nem kell visszaadni (ezt az „úriemberi megállapodás”-t csak itt-ott szegték meg), s Anglia visszaadta a hálálkodó királynak Franciaország gyarmatait, Mauritiuson, Tobagón és Saint-Lucián kívül, ami nem keltett valami nagy lelkesedést a „kalmárnemzet” soraiban, amelynek 600 millió fontjába került a háború. Castlereagh-nek eléggé nehéz volt megmagyaráznia, hogy most a megbékélés a fontos, nem a bosszú. (Mellesleg: a City pénzre volt éhes, és nem bosszúra.) Olyan béke volt ez, amellyel tulajdonképpen senki sem volt elégedett, talán az egy XVIII.” Lajost kivéve, mert a közben vérszemet kapott francia közvéleményben egyre inkább kialakult az az álláspont, hogy huszonkét év dicsősége, a világtörténelemben páratlan győzelmek után képtelenség még a Rajnát, vagyis a természetes határt is megtagadni a Nagy Nemzettől. Megnyugvásról, megbékélésről szó sem lehetett, s Napóleont mindenről pontosan tájékoztatták. De hogy nagy jelentőségű elhatározása mikor született meg, ma sem lehet tudni. Tények, elsősorban levelek bizonyítják, hogy szerette volna, ha kis családja csatlakozik hozzá. Levelezett feleségével, akit – nemrég megtalált (?) naplója szerint – „megrendített” férje provence-i kínos útja, s úgy „érezte”, hogy vele kellett volna maradnia. Bécsbe menet ezt írta „kicsi naplójá”-ba az ifjú hölgy: „Bűnösnek érzem magamat, hogy nem követtem őt… Ó, Istenem! Most mit fog gondolni rólam? De föltétlenül utánamegyek!” Schönbrunnban már bizonytalanabb sorokat vetett papírra: „Milyen gyenge és tehetetlen vagyok az összeesküvések és árulások viharában.” Színes szavak! Mintha kellemesen izgatta volna őt, hogy a nemzetközi érdeklődés

középpontjába került. Levelei aztán egyre ritkábbak és hidegebbek lettek. Nem minden humor nélkül való, hogy szükségesnek tartotta közölni férjével Neipperg feltűnését (Neupergnek írta kijelölt szeretője nevét), s dicsérte édesapját, aki ilyen rendes embert adott melléje. Külön fintora a sorsnak, hogy Neipperg franciább volt, mint Napóleon, lévén az édesanyja francia, apja osztrák. Jóképű fickó volt, félszemű (saját állítása szerint csatában vesztette el a bal szemét), s fekete kendőjével úgy festett, mint egy daliás kalóz. Kiválasztása gondos előtanulmányok után történt. Mint csábító alaposan értette a mesterségét, s mivel csak a közelmúltban szerette el egy udvari előkelőség feleségét, Metternichék nyugodt lelkiismerettel állapíthatták meg, hogy ez az az ember, akire a jelenlegi nemzetközi helyzetben szükség van egy kényes feladat megoldására. Egyszerű eszközöket használt, ezen a téren fölösleges, sőt, káros dolog újításokkal kísérletezni, az ősi, bevált módszerek a leghatásosabbak. Hogy megnyerje Mária Lujza bizalmát, először Napóleont dicsérte neki, sőt, kijelentette, hogy a császár rajongói közé tartozik. Aztán természetesen Mária Lujza szépségét, csodálatos egyéniségét, szavakkal kifejezhetetlen vonzerejét magasztalta. Az asszonyka nem látott okot arra, hogy kételkedjék a megnyerő modorú férfiú szavaiban, s egy közös svájci üdülés során aztán kielégítették a nemzetközi politika követelményeit. Vajon könnyen szánta-e rá magát Mária Lujza, hogy viszonyt kezdjen Neipperggel? Ez magánügy maradt, legföljebb egy kis párbeszédet képzelhetünk el atya és leánya között, még a dolgok kezdetén. Mária Lujza: De felség, édesapám, nekem hites férjem van! Felséged és Metternich engem házasságtörésre akarnak rávenni. Felséged apostoli uralkodó, a hit védője, magasabb erkölcs képviselője. Isten kegyelméből viseli szent koronáját. Ferenc: Ez csak az alattvalóimra tartozik, de te nekem édeslányom is vagy, nekem a te boldogságod mindennél fontosabb.

Mária Lujza: Akkor, felség, miért adott engem feleségül Napóleonhoz? Ferenc: Ah, leányom, az még az oroszországi katasztrófa előtt volt! Egyes források szerint a császárné (nevezzük néha így is!) szeptember 27-én omlott először Neipperg karjaiba, viszonyukról azonban Napoleon tudta meg a legkésőbb az igazságot, ö sem volt kivétel az átlagférjek közül. Szorgalmasan írogatta feleségének a leveleket, s újra és újra tudomására hozta, hogy milyen szép lakosztályt rendeztetett be számára a verőfényes szigeten. Mária Lujza azonban ekkor már más lakosztályt választott, s lakosztályában nem volt egyedül: Férje leveleire már nem válaszolt, még egy rövid újévi üdvözletet küldött neki 1815. január elsején, ettől kezdve nem adott magáról életjelt. Mint hűséges szerető, minden további érintkezést megszakított a férjével. Mindezért könnyű elítélni az asszonykát, de igazságtalanság lenne figyelmen kívül hagyni, hogy őt is bőségesen tájékoztatták Napoleon különféle kalandjairól, s magát Rusztánt, a mamelukot is felhasználták arra, hogy tájékoztassák a császárnét férje kiruccanásairól, még a dicsőség és a hatalom éveiben. És ha Mária Lujza csak azt tudta volna meg, hogy Napoleon egyszerűen „anyaméh”-nek nevezte őt, vagy azt, amit a császár Metternichnek vágott oda az emlékezetes drezdai párbeszéd alatt, már találhatunk mentséget mellette. És Mária Lujzának nemcsak Jozefin volt a bögyében annak idején, hanem a „lengyel feleség” is. A két utóbbi nő a történelem kedvence, Mária Lujza pedig a megvetésre méltó nőstény. Pedig napóleoni vagy éppen jozefini mértékkel mérve Mária Lujza szinte monogám természetű volt, mindössze három férfi szerepelt az életében, három férj, akik közül a középső néhány évig a szeretője volt. Jozefin szeretőinek száma túlnőtt a kikapós asszony emlékezőképességének teherbírásán. Tehát igazságtalan a történelem? Talán mégsem. Jozefin nem Vesta-szűzként ment feleségül Bonapartéhoz, s ő egy legendás hőst csalt meg, Mária

Lujza egy bukott nagyságot. Mellékesen: Jozefin is hosszabb életet élt volna Elbán, mint Párizsban, de milyen címen csatlakozott volna volt férjéhez, akinek Schönbrunn-ban élt a hites felesége és kisfia? Különben is, miért éppen ő kísérte volna el a császárt a szigetre, amikor a Bonaparte-testvérek közül -Paulát kivéve – egyik sem tartotta szükségesnek, hogy akár csak meglátogassa bátyját (vagy öccsét), akinek jó néhány királyi és királynéi koronát köszönhetett a szerény kis família. József Svájcba menekült, Lucien Rómában élvezte a pápa megbocsátó vendégszeretetét, Lajos, aki Mária Lujzát Blois-ba kísérte, szintén Rómának vette útját. Jeromos pedig a volt vesztfáliai királyság kincstárának nem jelentéktelen részével először Svájcban, majd Grácban, végül Triesztben tűnt fel. Elbára csak Letizia asszony és Paula, költözött. A trónját vesztett Elza Anconában pihente ki az uralkodás fáradalmait, Karola pedig egyelőre még királyné volt, de férjével együtt joggal érezhette magát bizonytalanul a nemzetközi politika kavargásában. A megváltozott viszonyok közepette a szövetségesek nem sok értelmét látták annak, hogy Napóleon sógorát meghagyják a nápolyi trónon, mivel Murat árulásának az értéke fokozatosan összezsugorodott. A királyi pár kapkodni kezdett, és mivel jól tudták, hogy a pápa rokonszenvet érez a Bonaparte-család iránt, s még azt is méltányolja, amit a császár a vallás visszaállítása terén tett, . Joachim még április 3-án ezt írta a hazafelé tartó pápának: „Szent Atyám! Miután a hadi szerencse olyan területek urává tett, amelyeket Ön birtokolt, amikor Rómát kénytelen volt elhagyni, ezeket újból visszaadom az Ön tulajdonába, s mint ezeknek a területeknek a meghódítója, minden jogomról lemondok.” Ez biztosan jólesett a pápának, Murat jót húzott, de Talleyrand-t nem sikerült megnyernie magának. Benevento hidegen számító hercege kínos figurának tartotta a nagy huszárt, és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy olyan ember ellen dolgozzon, aki végül is elárulta urát és jótevőjét, Napóleont, másrészt Ferdinándtól lényegesen nagyobb összeget remélt, mint Murat-tól. Ezenkívül XVIII. Lajos egyenesen követelte tőle, hogy Murat eltávolításán munkálkodjék a

bécsi kongresszuson, a Bourbon-családba tartozó Ferdinánd érdekében, Talleyrand jól meg tudta nyergelni a lehetőségeket, s királya parancsát teljesítve, sikerült úgy beállítania a dolgot, mintha tőle függene a nápolyi trón sorsa, s hatalmas összegű „hálapénzt” csikart ki a trónra éhes Ferdinándtól. Mindez nem maradt titokban a találgatások és számítások kavargásában, s aztán olyan cifra fordulatot eredményezett, amilyen csak a világtörténelemben lehetséges: Murat titokban érintkezésbe lépett Napóleonnal, s Napoleon nem utasította el az árulót, nemcsak azért, mert neki sem voltak fenntartásai azzal szemben, aki esetleg hasznára lehet, hanem azért is, mert sógora tapogatózása éppen az európai viszonyok bizonytalanságát jellemezte. Ez a titok sem maradt titok, a szövetségesek Napóleonnak nem egy ügynökét csípték el, s meggyőződhettek arról, hogy Elba korántsem a békés nyugalom szigete, ahogyan azt Napoleon gyakran hangoztatta. Közben sok olasz látogatta meg Napóleont, s hűségesen beszámoltak arról, hogy az olasz nép milyen ellenszenvvel fogadta az osztrákok visszatérését, milyen felháborodást keltettek a „bonapartisták” ellen hozott kegyetlen megtorló intézkedések, s hogy egész Itália mennyire vágyik Lodi és Arcole hőse után. Arról is értesült Napoleon, hogy az angolok is elkövettek egy bourboni méretű szamárságot: Wellingtont nevezték ki párizsi nagykövetté. Hogy ez tapintatlanság volt, azt maga Napoleon jelentette ki egyik előkelő angol látogatójának, Lord John Russelnak, figyelmeztetve őt arra, hogy ez a kinevezés szinte állandóan emlékezteti a francia népet a vereségre. Wellington azonban, sokak meglepetésére, szívesebben ment Párizsba, mint haza, akár Angliába, akár Írországba. A nagy brit katona aztán kétségbeejtette az egyenruhában pompázó, kitüntetésekkel ékesített uralkodókat és hadvezéreket azzal, hogy rendszerint polgári ruhában, cilinderrel a fején vett részt a katonai díszszemléken. Toulouse és Párizs között majdnem találkozott Soulttal, kemény ellenfelével személyesen is, de éppen aludt. Dalmácia hercege csak egy pillantást vethetett a

szendergő vashercegre. Wellington nem tanúsított érdeklődést a nagy fontosságú politikai kérdések iránt, s egy állítólagos megjegyzése sem fokozta népszerűségét az érzékeny francia nép előtt. Amikor egy királyi fogadáson a francia tábornokok, Ney és a többiek tüntetőleg hátat fordítottak neki, gúnyosan mosolyogva jegyezte meg: – Nem baj, nem először látom a francia marsallok hátát! A spanyol viszonyokról szólva kijelentette, hogy a körülujjongott Ferdinánd közönséges idióta, de a spanyol nép, amely örömmámorban (?) fogadta az inkvizíció visszaállítását, mást nem is érdemel. Ez a páratlan politikai érzékű katona lett később NagyBritannia miniszterelnöke. De az angol közvélemény rajongott érte, s az az általános vélemény alakult ki, hogy Isten és Nelson után Wellington tette a legtöbbet Angliáért. Pletykákban, sértődésekben, félreértésekben és cselszövésekben fejedelmien gazdag volt ez a kor. Lajos ugyan nem győzött hálálkodni Franciaország legyőzőinek, ugyanakkor azonban igyekezett úgy tenni, mintha Napóleon uralma nem is létezett volna, a császári agyrémet valóságos felségsértés elhinni. Ez a felfogás viszont nem volt valami hízelgő azokra az uralkodókra nézve, akik Napóleonnak nemcsak az uralmát, de a felsőbbségét is elismerték, s ha Napoleon császár nem létezett, akkor Drezdában vajon miféle kísértetnek csókolgatták a kezét, s ki homályosította el a Napot? Csupa ellentmondás és tisztázatlan kérdés – a háttérben Napóleonnal Elba szigetén. A szobrát ledöntötték, de őt magát nem. Kínosan élő politikai valóság volt. Az igazi bonyodalmak csak a háború után kezdődtek. Mert a szövetségeseket csak a közös harc kötötte össze, a közös ellenség ellen, de amikor a közös ellenséget legyőzték, pontosabban: lemondásra kényszerítették, akkor egyszerre előtérbe kerültek azok az ellentétek, amelyek a szövetségeseket fordították egymás ellen. Ez sem új jelenség a történelemben: ellenség híján egymás nyakának ugranak a szövetségesek. Erre csodálatosan jellemző volt a bécsi kongresszus,

amelyen tulajdonképpen a zsákmányt kellett elosztani, finomabban: rendezni a Napoleon utáni Európa sorsát. Bár minket elsősorban Napoleon élete érdekel, a „csodálatos kaland” folytatását nem lehet megérteni a vérre menő diplomáciai harcok ismertetése nélkül. Napoleon idején általában sima volt az európai kormányzás: egy minden részletre kiterjedő császári levél megszabta a tennivalókat. Most a bécsi kongresszusnak kellett elrendeznie Európa ügyeit, menteni, ami menthető, vagyis eltüntetni a pusztító vihar nyomait, s lehetőleg teljes fényében visszaállítani a régi rendet. Kötetekre menne, ha csak vázlatosan is ismertetni akarnánk ennek a kongresszusnak a lefolyását, amely olyan csillogó külsőségek közepette vonult be a diplomácia történetébe, hogy halhatatlanná vált róla a „táncol a kongresszus” megjegyzés, azaz egészen pontosan, Charles Joseph de Ligne herceg osztrák (!) tábornagy és diplomata megfogalmazásában: „a kongresszus táncol, de nem halad”. Táncolni valóban könnyebb volt, mint a mohó igényeket kielégíteni, egymás rovására. Ennek a kongresszusnak a légköre, erkölcsi mélysége minden képzeletet felülmúlt. Mintha erre az előkelő összejövetelre egyedül a gátlástalanság, a hamisság, a jellemtelenség lett volna a belépőjegy. Talleyrand-tól származik egy mélyenszántó mondás: – Ha a népek tudnák, hogy kik vezetik őket! Ez persze önbírálatnak is megállja a helyét. Az erőpolitika, a harácsolási vágy ritkán nyilvánult meg ilyen leplezetlenül a történelem folyamán. Igaz, az alkalom is rendkívüli volt: egy felbomlott, egész földrészre kiterjedt birodalmat kellett újra szétosztani. Volt ezen a kongresszuson mindenről szó, felszabadulásról, legitimitásról, német szabadságharcról, a megbomlott hatalmi egyensúly helyreállításáról, a veszedelmes, felforgató eszmékről, csak arról nem hangzott el őszinte szó, hogy valamennyi győző (?) szeretett volna minél nagyobb területet kikanyarítani a zsákmányból a másik rovására, s lehetőleg úgy csoportosítani az erőket, hogy ne mások kerüljenek ki erősebben a

pusztító viharból – ahogyan a napóleoni korszakot elnevezték. Ahhoz nem voltak sem eléggé haladó felfogásúak, sem eléggé mélyen látók, hogy a francia forradalom és az abból kinőtt császárság társadalmi jelentőségét a maga teljességében fel tudták volna fogni. Csupa középszerű ember hallatta a hangját, Napóleon egykori lakájai, akik most végre kiegyenesíthették a sok görnyedéstől sajgó derekukat. A legszégyenletesebb szerepet ezúttal nem is a porosz király játszotta, hanem Ferenc. Ez a gerinctelen rongyember, aki ugyanúgy alázatosan tartotta kezében kalpagját Napoleon jelenlétében a drezdai királytalálkozó alkalmával, mint a többi koronás csúszómászó, most minden erejével azon volt, hogy a „rangon aluli” házasságot (amelyhez térden állva adta áldását) a legközönségesebb módon szétrobbantsa. Napóleontól még azt is megtagadta, hogy láthassa saját édes fiát, miközben felesége számára már szeretőről is gondoskodott az aulikus felsőbbség. Ez volt az a Ferenc, akit mint elnyomót a magyar történelem csak undorral említhet meg, s aki arról is nevezetes volt, hogy élete folyamán egyszer sem alkalmazta a kegyelem jogát. Kevés uralkodó mondhatja el ezt magáról, talán még Nero és Dzsingisz kán sem. Amellett nem valami ördögi géniusz volt, hanem rendkívül ostoba véreb. Talleyrand szellemi képességei ellen nem lehetett kifogást emelni, neki még a jelleme helyén is ravaszság volt. A porosz Frigyes Vilmos gerinctelensége, szánalmas pipogyasága világhírnévre tett szert, közmondásszerűvé vált. Alattvalóit sem tehette különösebben büszkévé, hogy uralkodójuk vérig sértett feleségének bájait is latba vetette, csak hogy valami területi engedményt tudjon kikönyörögni Napóleontól. Castlereagh brit külügyminisztert szerény képességű, de becsületes embernek ismerték. Gyakran kinevették elképesztő tájékozatlansága miatt, amelyet Európa földrajzában tanúsított. Mintha angol embernek nem is illene sokat tudnia ennek a megvetendő szárazföldnek alantas részleteiről. És kit képviselt? III. Györgyöt, a már tökéletesen angollá vált hannoverit, akinek nevéhez az amerikai gyarmatok elvesztése fűződik, továbbá az a

rendelkezés, amelyet még Pittnek adott a „katolikus kutyák” egyenjogúsítása ellen. Aztán kiderült róla, hogy elmebajos (egy királynál az ilyesmi nem könnyen derül ki), s helyette fia, a későbbi IV. György mint uralkodóherceg (Prince Regent) vette át a képletes hatalmat, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy annyit evett, amennyit akart, zsarnoki hajlamait pedig, a brit demokrácia sajátos szerkezete miatt, a feleségén élte ki, s a nép annyira undorodott tőle, hogy – Bertrand Russell jellemzése szerint – „nem sikerült neki élete folyamán egyetlen emberi lény tiszteletét sem megnyernie”. Az sem érdektelen körülmény, hogy a hideg természetű, igazi megfontolt elme, Castlereagh (merő alattvalói hűségből?) uralkodójához hasonlóan megőrült, olyannyira, hogy öngyilkos lett. Nála sem lehetett megállapítani, hogy politikai pályafutásának melyik szakaszában kezdődött az elmezavar. Magas állású emberek őrültségére csak titokban lehet következtetni, s nem egy uralkodóról csak utólag állapították meg, hogy uralkodásának utolsó éveiben már nem volt beszámítható. A nagy hatalmú őrültek kiszámíthatatlansága az oka annak, hogy azok, akiknek módjuk van a tünetekből megfelelő kórképet alkotni, egészséges félelemből inkább a rajongásban keresnek személyi biztonságot. Metternich, ez a tehetséges kaméleon, egy különösen figyelemre méltó mondatot hagyott az utókorra a bécsi kongresszussal kapcsolatban: „A határtalan nagy felelősség súlyát csak két pillérre támaszkodva tudtam elviselni. Ezek: Ferenc császár rendíthetetlen jelleme és a magam lelkiismerete.” Hát ez valóban két hatalmas gránittömb volt. Metternich jellemzésére egymagában elegendő az a történelmi tény, hogy amikor Talleyrand (fehér tógában) megvádolta őt azzal, hogy Murat trónját Karola ágyában szilárdította meg, már le is vette a kezét . Joachimról és Karoláról, s lelkes híve lett Ferdinánd visszatérésének. Bármikor elő tudott húzni a mellényzsebéből egy olyan világnézetet, amely éppen jól illett a körülményekhez. A francia forradalmat s annak akár koronás teremtményeit is utálta,

mert az előrenyomuló francia forradalmi seregek atyja birtokainak jelentős részét elfoglalták. Az ilyesmi kihat a sok összetevőből kialakuló világnézetre is, s ne csodálkozzunk azon, hogy a Metternichhez hasonló károsultak később még az „oszthatatlan szentháromság”-hoz is készek voltak fordulni. Sándor cár egyéniségének kérdőjelei sokáig foglalkoztatták az orosz történetírókat. Megegyeztek abban, hogy Sándor tehetséges, jó eszű ember volt, nem tudta őt becsapni sem Napóleon, sem Talleyrand, de kétségtelenül kínos érzés lehetett számára, hogy ha nem is cselekvően, mégis cinkos volt édesapja meggyilkolásában, s feltehető, hogy későbbi vallási megszállottsága is ebből fakadt. Eléggé jól ismerte a francia forradalom eszmei hátterét, s nem is előnytelenül. Svájci nevelője, La Harpe sok jót mondott neki az elnyomott francia nép jogos szenvedélyeiről, de Sándor még csak nem is gondolhatott arra, hogy országában forradalmi újításokat vezessen be, hacsak nem akart édesapja sorsára jutni. Mindent összevéve: kiegyensúlyozatlan, megtört lélek volt, s ő sem nélkülözte az elmebaj csíráit. Ezeknek az embereknek a kezében volt Európa sorsa, s bár nem volt hiány kenetteljes szavakban, a Gondviselésre, az igazságra, a békére, a népek üdvére való állandó hivatkozásokban, nem kellett valami különleges éleslátás annak felismeréséhez, hogy a zsákmány elosztásáról volt szó, ami még a legegységesebb és legfegyelmezettebb rablóbandákban is feszültséget szokott előidézni. Táncoltak az idegek is a bécsi kongresszuson, mert nem egy kisebb jelentőségű politikus komoly marakodástól (vagyis háborútól) félt, a koncot egymás szájából kitépni akaró nagyhatalmak között. Ez pedig némileg fonák helyzetet teremtett volna a napóleoni háborúk után. És ez nemcsak puszta feltevés, mert nem kisebb nagyság mondta, mint a cár, hogy kész háborúzni is, de nem hajlandó lemondani arról, amit elfoglalt. Talleyrand, aki 1792-ben Danton megbízásából lángoló hangú diplomáciai jegyzékben fejtette ki a francia nép jogát a forradalomhoz, most a

törvényesség, sőt, a legitimitás elvére hivatkozott. A cár azonban hajthatatlan maradt, s kijelentette, hogy nincs földi erő, amely őt Varsó kiürítésére kényszeríthetné. Íme, ezúttal is a „lengyelkérdés” állt a tárgyalások középpontjában, s fölöttébb különös diplomáciai átcsoportosításokhoz vezetett. Sándor ragaszkodott a teljes vagy legalábbis majdnem teljes Lengyelország megtartásához. Orosz cár és lengyel király akart lenni egy személyben, s mint minden politikai megoldásra, erre is bukkantak fel megfelelő emberek. Lengyel politikusok már tárgyalásokat folytattak az orosz kényúrral, akiről elhitték, hogy Oroszországon kívül liberális felfogású. Sándor többször tárgyalt Czartoryski Ádám gróffal, aki a lengyel arisztokráciát képviselte s megígérte neki, hogy a nevetségesen jelentéktelen Varsói Nagyhercegséget lengyel birodalommá fejleszti, s alkotmányosan uralkodik majd, nem úgy, mint odahaza, Oroszországban, ahol a viszonyok erre még nem értek meg, s még a kísérletezés is életveszélyes. Jó szándéka és őszintesége bizonyítékául cári tábornokká és szenátorrá nevezte ki azt a Dombrowski grófot, aki mintegy húsz esztendővel korábban, a Kosciuszko-felkelés leverése után francia szolgálatba lépett, megalakította a híres lengyel légiót, amelynek menetnótája ma is a lengyel himnusz. Nyilván Dombrowski mellett szólt az a körülmény is, hogy a harcias lengyel gróf jól ismerte Oroszországot, részt vett ugyanis Napóleon oldalán az 1812-es háborúban, s különösen a berezinai átkelésnél tüntette ki magát. Sokak szemében mégis furcsa volt ez a kinevezés, hiszen a lengyelek voltak Napoleon leghűségesebb szövetségesei, a lengyel gárdisták semmivel sem maradtak a francia „morgó medvék” mögött, s vakon végrehajtották a legképtelenebb parancsokat is, amire a leghitelesebb bizonyíték az emlékezetes spanyolországi lovasroham. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a lengyel arisztokrácia sohasem tudta teljesen feloldani idegenkedését, gátlásait a felkapaszkodott korzikai kis kurtanemessel szemben, aki hazulról még csak egy rongyos báróságot sem hozott. A forradalmi eszmék, de még a Code-ot

átható polgári egyenlőség gondolata sem lelkesítette a lengyel főurakat, a gazdag földbirtokosokat. És mivel a Varsói Nagyhercegség már a múlté volt, legfőbb pártfogójuk pedig egy apró szigeten játszogatott katonásdit néhány száz megmaradt s számára engedélyezett 'fegyveresével (köztük egy csapat lengyel dzsidással), már csak az ország érdekében is (de sok fordulatot igazolt már ez a jelszó!) baráti jobbot nyújtottak a kedvességben és udvariasságban mindenkit felülmúló cárnak, akinek a kezében ezúttal a legnagyobb hatalom összpontosult, ami nem lebecsülendő politikai szempont, ha friss testvéri érzelmek feltámadását kell megindokolni. Mindez ésszerűnek, sőt, kívánatosnak is látszott, hiszen Lengyelország végre önálló lehetett, ha nem is független, de nem lehet mindent egyszerre kívánni, s különben is, mit ér a nehezen körülhatárolható függetlenség, ha alantas népi szenvedélyeknek nyit utat. Sándor mindenesetre többet ajánlott a lengyeleknek, mint Napoleon, aki éppen a cárra való tekintettel nem akarta feltámasztani egész Lengyelországot. A cári elgondolás azonban alaposan megbillentette a sokat emlegetett szárazföldi egyensúlyt, s egy sereg ellentét forrásává vált. Most már nyíltan meggyanúsították Sándort azzal, hogy merő kétszínűségből viselkedett Párizsban lovagiasan, arra számított, hogy a francia politikusok hálából szabad kezet adnak neki keleten, támogatják őt a bécsi kongresszuson a lengyelkérdésben. Tovább bonyolította az ügyet, hogy Lengyelország jelentős része porosz terület volt, s ezt a földdarabot a cár nem volt hajlandó visszaadni barátjának, szövetségesének, a szép Lujza királyné férjének. Ebben a tekintetben Napoleon politikai elveit követte. Jó, jó, de Poroszországot valahogyan mégis kárpótolni kellett az elvesztett lengyel területekért. Erre a célra itt volt Szászország. Ez újabb ellentétekre adott alkalmat. Az osztrák politikusok, élükön Metternichhel, fütyültek a német nacionalizmusra, s elviselhetetlennek tartottak egy egységes, megerősödött

Poroszországot egy megerősödött Oroszország mellett. Ebben a vitában Talleyrand-t is maguk mellett tudhatták, aki tiltakozott Szászország átadása ellen, mert ez súlyos megsértése lenne a legitimitás elvének. Mi lett ebből a dantoni forradalmárból! Pontosan nem lehet tudni, hogy Benevento hercege kitől mennyit kapott (bár, rá jellemző módon, ebből sohasem csinált valami nagy titkot), de tény az, hogy a rajnai tartományoknak Poroszországhoz való csatolását nem ellenezte, ellenben Szászországért teljes erővel harcolt, s amikor Sándor azzal támasztotta alá álláspontját a szász kérdésben, hogy „a szász király áruló volt, Napóleon oldalán harcolt”, Talleyrand a világ legmegbízhatatlanabb emlékiratainak tanúsága szerint (megbízhatatlanságban csak Fouché – és Napoleon! – versenyezhetett vele) ezt mondta a cárnak: — A szász király egyetlen vétke az volt, hogy félt Napóleontól. De vajon nem lehetne ugyanezt a legtöbb itt jelenlevő államfőnek a szemére vetni? Nem szabad a múlt felé fordulnunk, felség, mert akkor valamennyiünknek pirulnunk kellene… Örök kár lenne, ha ezt nem mondta volna Talleyrand (ami valószínű, annál sokkal gyávább volt), mert tökéletesen kifejezte a bécsi kongresszus erkölcsi színvonalát, természetesen őt magát is beleértve. Hosszas alkudozások után végre megegyeztek abban, hogy Poroszország Szászországnak csak a felét kapja meg, a másik fele megmarad az „áruló” szász király birtokában, s feljegyezték azt is, hogy az értékesebb terület az ő birtokában maradt. Valamit tehát mégis fel tudott mutatni alattvalóinak, akiknek a véleményét természetesen nem kérdezték meg, mert az ilyesmi idegen a legitimitás elvétől. Arra nézve is van adat, hogy Sándor végül is azért egyezett bele a Poroszországnak juttatandó konc csökkentésébe, mert arra gondolt (és ez az előrelátás neki is dicséretére vált, nemcsak Kutuzovnak), hogy egy túlságosan megerősödött Németország előbb-utóbb veszélyt jelenthet Oroszországra nézve. Az angolok viszont nemcsak a németek, hanem az oroszok megerősödését sem nézték jó szemmel, semmi

kedvük sem volt a „Szajna-parti kolosszus” helyett a „Néva-parti kolosszus” ellen megvédeni a szárazföldi egyensúlyt, amelyhez Angliának oly sok kereskedelmi és biztonsági érdeke fűződött. A francia királynak ugyan nem sok beleszólása volt a kongresszus munkájába, de kétségtelenül az a körülmény is latba esett, hogy XVIIL Lajos édesanyja szász hercegnő volt, s Talleyrand, a royalisták royalistája, már csak ezért is küzdött egy valamennyire is önálló Szászország létéért. Általában Talleyrand nagy érdemének tudják be, hogy éles szemmel felismerte a csaknem áthidalhatatlan ellentéteket, s mindezt igyekezett kihasználni Franciaország érdekében. A nagy kötéltáncban az ő mutatványai voltak a legbámulatosabbak. Ennek a „táncoló kongresszus”-nak a legkülönösebb okmánya kétségtelenül az a titkos megállapodás volt, amelyet Anglia, Ausztria és – fogódzkodjunk meg! – Franciaország kötött egymással. A nemzetközi politikában talán még az sem lehetetlenség, hogy megfelelő körülmények között valamelyik ország önmagát támadja meg. A csodálatos szerződés pontos címe: „Titkos megállapodás Ausztria, Nagy-Britannia és Franciaország között az Oroszország és Poroszország ellen Bécsben 18-15. január 3-án létrejött védelmi szövetségről.” Hát ilyen volt az egyetértés a győzők között. Néhány hónappal Franciaország legyőzése, azaz Napóleon lemondása után ez a három állam arra szövetkezett, hogy „mindennemű agresszió” ellen védekezzen, bármelyik államot érje is. Pontosan megszabták azt is, hogy mindegyik állam 150000 főnyi hadsereget bocsát a közös ügy rendelkezésére (120000 gyalogost és 30000 lovast) megfelelő tüzérséggel, de mivel Anglia ezúttal sem vállalkozott ekkora hadsereg kiállítására, kötelezettséget vállalt, hogy minden hiányzó katonáért 20 font sterlinget fizet. Aláírók: Castlereagh, Metternich és Tallevrand. Óriási! Mintha arra szövetkeztek volna, hogy szükség esetén angol-osztrák-francia sereg vonul be Moszkvába, miután esetleg Jénánál és Auerstadtnál megverték a poroszokat. És mindez miért? Az elviselhetetlen túlsúly elleni harc szüleménye ez a szerződés, s amellett Ausztriának attól is kellett félnie, hogy esetleg

erővel, vagyis háborúval akarják elvenni tőle Galíciát, pontosabban a felosztott Lengyelországnak azt a részét, amely, osztrák megszállás alatt állt. Sándor itt határozottan hiszékenynek bizonyult, hiszen minden poroszbarátsága mellett, amely különben éppen olyan fokozatosan halványodott, mint a királyné bájainak hatása, ellenezte egy Nagy-Németország létrehozását, s ezért az volt az álláspontja, hogy ne gyengítsék meg túlságosan Franciaországot. Nem is gyengítették meg túlságosan, elsőrendű nagyhatalom maradt, csak éppen az volt a kérdés, hogy ki mellett. Kz angolok és az osztrákok éppen úgy ellensúlynak szánták Franciaországot az oroszok és az „össznémetek” ellen, mint ahogyan Oroszország szerette volna Franciaország szövetségét Anglia és Ausztria ellen, s mellékesen egy mindent elöntéssel fenyegető német tenger ellen is hasznos szolgálatokat tehetett a francia királyság. Fontos szerepet játszott a diplomáciai aknamunkában az a körülmény, hogy Talleyrand mindig oroszellenes volt, s elképzelhető, hogy milyen undorral vette fel azt a pénzt, amelyet az orosz kormánytól kémszolgálataiért Anna Ivanovna néven vágott zsebre. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy Benevento hercege Bécsben 1815. január 21-én, XVI. Lajos kivégzésének évfordulóján gyászmisét rendeztetett, s ő mondta a megrendítő gyászbeszédet, majd a gyászünnepségért 80 000 aranyfrankot számított fel a francia királyi kincstárnak, akkor valóban képet alkothatunk magunknak arról, hogy kik voltak ennek a valóban világtörténelmi jelentőségű kongresszusnak a vezéregyéniségei. Számos példát lehetne még felhozni ennek az ördögi táncot lejtő kongresszusnak a jellemzésére, színes történeteket, amelyekből kiderül, hogy körülbelül mindenkinek sikerült becsapnia a másikat, s az is igaz, hogy miközben folyt a cselszövés és a lélekvásár, sőt, az egymás elleni háború előkészítése, Napoleon árnyéka még mindig roppant súllyal nehezedett Európa vezető politikusainak a kedélyére. A legkevésbé, legalábbis úgy látszott, Sándor cárt érdekelte Napoleon sorsa, ö úgy vélte, hogy Napóleon boldogan él Elba szigetén, nyugodt életét szerződés szabályozza, s megszűnt világpolitikai

tényező lenni. De Talleyrand jobban ismerte többször elárult gazdáját, s nyugtalanítónak találta Napóleon közelségét az olasz félszigethez, ismerte a lakosság elégedetlenségét, amely Metternichék előtt sem volt ismeretlen. Tudomást szereztek arról is, hogy Murat kapcsolatba lépett egykori urával, s ha valaki, úgy Talleyrand tisztában volt azzal, hogy a Bourbonok katasztrofális ostobaságokat követnek el odahaza, s ez mind annak az embernek a malmára hajtja a vizet, akiről nehéz lehetett elképzelni, hogy békésen élvezi nyugdíját, amelyet mellékesen nem is folyósítottak neki. A francia királyi külügyminiszter (úgy is, mint császári herceg) különféle ötleteket vetett fel a kongresszuson Napoleon új és biztonságosabb elhelyezése tárgyában, s állítólag nemcsak az Azori-szigetek jöttek számításba (ezt XVIII. Lajos ragyogó ötletnek tartotta), hanem Szent Ilona is. Ez utóbbiról ugyan nincs szó a jegyzőkönyvekben, de ez nem jelent semmit sem. A fő kérdés az volt, hogyan vegyék rá Napóleont a költözködésre. Vagy erőszakkal próbálják megoldani a dolgot? Üzenjenek hadat az Elbai Királyságnak? Különféle kényszerszöktetési tervek is felmerültek. Állítólag egy alkalommal megkísérelték megnyerni Napoleon egyik hajójának parancsnokát, de a kísérlet kudarcba fulladt, megint csak állítólag, Napoleon ébersége következtében. Ő tehát tudott arról, hogy a bécsi kongresszuson ilyesmiről is szó esett. Egyik régi ellenségét, Bruslart-t azzal a szándékkal nevezték ki Korzika kormányzójává, hogy próbálja elraboltatni, esetleg megöletni Napóleont akár bérgyilkos, akár vérbosszúálló segítségével. A császár azonban sokkal gondosabban biztosította kis birodalmát, semmint hogy ilyen tervet meg lehetett volna valósítani. Ezek a tervek különben jellemzők voltak egyrészt Európa új uraira, másrészt arra az elképzelhetetlen tekintélyre, amelyet Napoleon Elbán sem vesztett el. Még mindig remegtek tőle, inkább titokban, mint nyíltan, méltóságuk megőrzése céljából. Pedig már nem volt hatalma, elvált nagyszerű, 60 000-es seregétől, néhány száz katonájával húzódott

meg szigetecskéjén. A készülő csodát még Talleyrand sem sejthette, annyira minden képzeletet felülmúló vállalkozás volt. De féltek a nevétől, a puszta életétől. Joggal vélhették, hogy csak a halott Napoleon veszélytelen, holott még ebben sem volt igazuk. Akár kimondták, akár nem mondták ki a nevét, ő volt a főszereplője a bécsi kongresszusnak is, s az embernek az az érzése, hogy minden, ami a fontainebleau-i búcsú után történt, a Száz Nap előjátéka volt. Minden egykori államférfiúnak, politikusnak a bécsi hónapokkal kapcsolatos emlékirataiban szerepel valami szorongás, lappangó félelem az ismeretlentől, bár az is lehetséges, hogy mindez csak utólagos visszaverődése az elkövetkezett hajmeresztő eseményeknek. De talán elegendő volt az a puszta tény is, hogy Napóleon még aggasztóan élt, s már számos politikai ténykedése és vagy hatvan csatája azt bizonyította, hogy rendszerint valami mást csinált, mint amire ellenfelei számítottak. A logika alapvető törvényszerűségei szerint Napóleon már teljesen ártalmatlan volt, s szinte szégyenteljes véget ért hősi pályafutása, amikor megalázkodva elfogadta ezt a talpalatnyi kis földet, mint a sokat említett német hercegecskék, akik koronás herék módjára élték üresen csillogó világukat. És kinek lehetett gyanús, hogy Napoleon szüntelenül, mint egy tovább járó automata gyakoroltatta néhány száz főnyi „hadsereg”-ét, az az ember, aki nemrég majdnem 700 000 katonával indult el meghódítani a végtelen Oroszországot, s a Kremlből intézte hatalmas birodalma ügyeit? Inkább nevetni igyekeztek rajta, a volt hadistenen, aki hatalom híján bohócot csinál saját magából, komoly arccal liliputi szemléket rendez, apró tüzérségét olyan gonddal helyezi el, mint, mondjuk, a borogyinói csata, „az óriások harca” előtt. – Európa azt mondja, hogy már megint hódítottam! — mondta ő maga mosolyogva, mintegy önmagát kigúnyolva, amikor egyik ütegét az addig lakatlan Pianosa-szigeten helyezte el, holott ez a terület nem is tartozott Elbához – sehova sem tartozott. Május 20án személyesen hajtotta végre ezt a nagyszabású hadműveletet,

méghozzá négy hajóból álló haditengerészetének „Caroline” nevű hajóján, amely egyetlen ágyúval volt fölszerelve. Ellenállás nélkül helyezett el kecskéket is a szigetre, s intézkedett, hogy próbáljanak meg gabonát termeszteni a tenyérnyi területen. Nem úgy hangzik mindez, mint valami rossz tréfa? Még sohasem fordult elő a világtörténelemben, hogy egy félelmetes hódító önmaga karikatúrája legyen pályafutása végén. Ez volt isten ostora? Ettől rettegett volna a világ? Aki most fehérneműszámlák fillérjeinek tárgyában intéz jegyzéket „nagymarsall”-jához? Ilyen kicsi tud lenni egy nagy ember? „A hatalom sohasem nevetséges!” – mondta egyszer régen. Hát – hatalma válogatja. Miféle ember az, aki arcpirító lefokozását úgy fogja fel, hogy – „életre ítéltek”? De mondott ennél cifrábbat is : – Egy élő kutya többet ér, mint egy döglött császár. Micsoda napóleoni bölcsesség! Tehát belenyugodott a kutyaéletbe. Mindez derültséget keltett a feudális Európa urai körében, s egyben némileg erőltetett megnyugvást is. Minden jel arra mutatott, hogy az oroszlán (vagy kutya?) él ugyan, de már fogatlan, ö maga is sokat fáradozott annak érdekében, hogy már ne számoljanak vele. A szigeten tartózkodó egyetlen külföldi diplomáciai személynek, Campbell ezredesnek, aki a brit kormány, s egyben a szövetségesek megbízásából tartotta szemmel az „élő kutyá”-t, lemondóan, „bizalmasan” megvallotta : – A vilg számára én már nem létezem, halott vagyok, semmi mással nem törődöm, csak a családommal, a nyugalmammal, a házammal … És háborúi, csatái? Az már történelem. Utolsó háborúja a franciaországi hadjárat volt. Az is bekerült már a történelembe. Campbell megkérdezte tőle, hogy mi volt a balsiker oka. Napóleon a hadtörténész nyugalmával elemezte az eseményeket: – A fő hiba az volt, hogy szerepet adtam marsalljaimnak. Kiütközött rajtuk a háborús fáradtság. Fiatalabb tábornokokkal

kellett volna őket helyettesítenem, akár ezredesekkel. Ezekről az eseményekről már úgy beszélt, mint a régi szép harcos emlékekről. Talán Augereau-nak volt igaza, aki megvádolta azzal, hogy nem volt bátorsága katonahalált halni? Megijedt a marsalloktól? Nem is lehet csodálkozni azon, hogy XVIII. Lajos nem volt hajlandó ennek a nevetséges maskarának évi kétmilliót fizetni. Igaz, hogy megígérte, kötelezte rá magát. És Napoleon elkobzott javaiból évtizedekig fizethette volna ezt a szerény évjáradékot. De mit tehetett Napoleon? Perelt volna? Ferenc császár nem törődött azzal, hogy miből él a veje, a cár azonban – dicséretére legyen mondva – figyelmeztette Talleyrand-t ura „becstelen magatartásá”-ra, amely, mindentől eltekintve, ellenkezik a fontainebleau-i szerződéssel. Talleyrand azonban, akinél senki sem ismerte jobban az anyagi szempontok jelentőségét, úgy vélte (tőle szokatlan rövidlátással), hogy nem helyes Napóleonnak pénzt adni, amikor Itáliában még mindig nagyon bizonytalan a helyzet. A „kalmárnemzet” képviselője, Castlereagh személyesen is közbenjárt a francia királynál, s megpróbálta rávenni arra, hogy fizessen, ha már megígérte, és szerződésben kötelezte magát, hiszen ha ez a potom összeg volt a császár lemondásának az ára, akkor elmondhatja, hogy olcsón jutott hozzá trónjához. Lajos állítólag megígérte, hogy utánanéz a dolognak, de nem nagyon sietett. Figyelmeztették, hogy ne szórja a pénzt, a jótékonyság otthon kezdődik. Mivel különböző kémjeik jelentéseiből a párizsi uralkodókörök jól ismerték Elba pénzügyi helyzetét, még dörzsölhették is a kezüket: a megalázott, leköpött Napoleon nemcsak erkölcsi, de pénzügyi csődbe is jutott. A császárnak kétségtelenül erősen fogyóban volt a pénze. A adóbevétel kis hadserege fenntartásának a felét sem fedezte. A fogához kellett vernie minden garast, mialatt a bécsi kongresszuson heves viták folytak Szászország hovatartozásáról. Ma már bajos lenne megállapítani, hogy ki mit látott előre, mert utólag sokan meglepő éleslátásról tettek tanúságot. Még Campbell is, aki

Napóleont közepes tehetségű embernek tartotta, kövérségét is tekintve afféle ezópusi békának, aki a kipukkadáshoz áll közel. Mindössze munkabírását és őszinteségét (!) méltányolta, s készséggel elhitte, hogy Napoleon teljesen befejezettnek tekinti politikai pályafutását, és fütyül a világra, amely, íme, egyébként sem méltányolta nagyságát. Később aztán azt állította (emlékirataiban), hogy ő jó eleve figyelmeztette a brit külügyminisztériumot a fenyegető veszélyre. Kifejtette, hogy ha Napóleont elborítják a pénzügyi nehézségek, elkeseredésében könnyen partra szállhat például Piombinóban kis seregével, s ki tudja, milyen felfordulást okozhat az osztrákokat módfelett gyűlölő olaszok körében. Mire állítólag Cooke külügyi államtitkár-helyettes megnyugtatta az ezredest, s megjegyezte, hogy ha visszamegy Elbára, megmondhatja Napóleonnak, hogy Európában már teljesen elfelejtették őt, senki sem gondol rá, más gondjuk van az embereknek. Ha ezt az üzenetet (tegyük fel, hogy létezett ilyen) Campbell átadta Napóleonnak, biztos, hogy örömet okozott neki. Azt ugyan senki sem tudja, hogy Napoleon mikor szánta el magát utolsó „csodálatos kaland”-jára (ő maga sem árulta el, még Szent Ilonán sem), de nagy a valószínűsége annak, hogy nem az utolsó pillanatban vagy akár héten. És ebben az esetben mi sem volt számára kedvezőbb, mint az a felfogás, hogy már nem félnek tőle, „leírták”, s az embereknek más gondjuk van, mint vele törődni. Campbell szerint (és ezt el lehet hinni neki) Napóleont egy cseppet sem idegesítették a pénzügyi nehézségek, egyetlen alkalommal sem panaszkodott neki, hogy a király a szerződés ellenére sem küld neki pénzt. Az az ember, aki legnagyobb győzelmek után mosolytalanul, zord arccal tért vissza fővárosába, Elbán maga volt a jókedv. Szívesen kártyázott édesanyjával és Paulával, szokása szerint természetesen csalt, éppen úgy hamisan kártyázott, mint annak idején a Földközi-tengeren hazafelé menet, amikor kártyapartnerei halálos rémülettel figyelték a messze távolban feltűnt angol hadihajót. A különbség csak az volt, hogy Letizia mama rápirított:

– Fiam, már. megint csalsz! Napoleon logikusan válaszolt: – Anyám könnyen beszél, van pénze. De én szegény vagyok! Ezt méltányolta a királyok anyja, s nemcsak hogy kifizette a hamisan nyert pénzt, de eladta gyémántjait is, hogy hozzájáruljon fia költségvetéséhez. Paula is szívesen odaadta neki minden pénzét, neki csak az volt a fontos, hogy a gárdatisztek méltányolják szépségét. Harmincnégy éves volt ekkor, szebb, mint valaha. Nem csoda, hogy ilyen megértő családi körben Napóleon boldog és vidám volt. Szívesen ugratta Bertrand-t, elbai udvartartásának „nagymarsall”-ját, aki féltékenyen vigyázott tekintélyére, s minden humorérzék híján rendkívül alkalmas volt arra, hogy a tréfák középpontja legyen. Egyszer például a császár ügyesen egy kishalat csúsztatott Bertrand zsebébe, majd ártatlan arccal megkérdezte tőle, hogy nincs-e zsebkendője. Bertrand gyanútlanul a zsebébe nyúlt, és – úgy megijedt, mintha nem ő lett volna az a vitéz, aki Murat-val és Lannes-nal együtt elfoglalta a bécsi hidat. A császár nagyot nevetett, mint egy vásott, csintalan kölyök. Kópé. így szórakozott Elbán Napóleon, akit odahaza nem tudtak szórakoztatni, „felvidíthatatlan”-nak nevezték. Ez is Napoleon volt, éppen úgy, mint az arcolei kis káplár vagy a Három Császár Csatájának győztese. Ilyen kedéllyel el lehetett volna képzelni őt mint családapát, aki gondosan neveli kisfiát, s ki tudja, talán további gyermekei is lettek volna, ha tovább élhetett volna feleségével, akinek termékenysége nem állt meg a Római Királynál. Mária Lujza azonban befejezettnek tekintette a politikai házasságot, nem lévén már olyan politika, amely ezt a házasságot indokolttá tette volna. Ha Napóleon Wagramnál megnyerte Mária Lujza kezét, Fontainebleau-ban lemondott róla. Ha egy pillanatig is hitt abban, hogy felesége megosztja vele a balsors nem is olyan keserű kenyerét (elvégre császárné lehetett volna az elbai királyságban), csodában hitt, mint oly sokszor hadi pályafutása során. De csak (?) egy másik felesége érkezett meg, „a lengyel”. Alkalma volt megint

lemérni a különbséget Mária és Mária Lujza között. Ellentétben a regényes és filmbeli feldolgozásokkal, Walewska Mária nem váratlanul érkezett a szigetre. Engedélyt kért rá. Levélben jelentette be Napóleonnak, hogy Walewski gróf meghalt, s calán azon a címen látogathatná meg kedvesét, hogy megtárgyalják a kisfiú jövőjét. Napoleon némi gondolkodás után beleegyezését adta, de azt kikötötte, hogy a látogatást a legnagyobb titokban kell tartani. Mária nem lázadozott a szeretősors ellen, mellékesen: amúgy sem szerette a nagy nyilvánosságot, s nem akart tetszelegni a „lengyel feleség” szerepében. Neki Napoleon nem volt sem félisten, sem nyárspolgári előítéletek béklyójában sunyin pislogó férj, hanem az egyetlen férfi, akit egész életében szeretett. Szeptember elsején került sor a látogatásra. Nápolyból éjszaka érkezett a kis hajó Napóleon kis mellék-családjával, Bertrand fogadta őket (húga és bátyja is elkísérte Máriát), a nagy találkozó pedig Elba nyugati hegyvidékén jött létre, a Giova-hegyen, egy négyszobás házacskában. Itt üdvözölte a lengyeleket Napóleon, s mindenekelőtt meg kellett hallgatnia Mária enyhe szemrehányását. A derék asszony ugyanis a fontainebleau-i nehéz napok alatt kedvese mellett akart lenni, nem veszélytelen hadműveleti területen utazott Fontainebleau-ba, de nem tudott bejutni hozzá, mert – Napoleon nem fogadta. Szerinte tévedésből. Bejelentették ugyan neki, de – mint mondta – feldúlt lelkiállapotában el sem tudta képzelni, hogy miféle grófnő akar vele beszélni, amikor azt sem tudta, hol áll a feje. Mária kénytelen volt visszautazni, s csak egy levelet hagyott gyermeke atyjának. Amikor a császár megtudta, hogy ki járt ott (hiába), levelet küldött utána, amelyben arra kérte Máriát, hogy sohase kételkedjék benne. Mi mást tehetett a szerelmes Mária – nem kételkedett. Napoleon zavartan mentegetőzött Fontainebleau miatt, félreértés volt, rengeteg dolga volt stb. Mária felajánlotta, hogy ott marad Elbán. Napoleon azonban nem egyezett bele. Mária szabad volt, de ő nem. Mária özvegy volt, ő férj.

Felesége jövetelében ugyan már nem reménykedett, de – mit szólna a világ! Amíg nagy volt, úgy válogathatott a nők között, mint a csintalan görög istenek, maga Zeusz is. De már nem volt Zeusz, már érezte az egyszerű halandókra vonatkozó erkölcsi megszorításokat. Mint lecsúszott kiskirálynak, vigyáznia kellett jó hírnevére, különösen a vallásos elbaiak előtt. És Elba olyan volt, mint egy falu – előbb-utóbb minden kitudódik. Nem tarthat titkos szeretőt a szigeten. Lám, még tulajdon húgával kapcsolatban is ocsmány pletykákat terjesztettek róla a gátlástalan Bourbonügynökök. így hát alig két napot töltöttek együtt, felszabadultan, szerelemben és szeretetben. Napoleon bújócskát játszott a négyéves kis Sándorral. Az estét különösen vidáman töltötte a kis társaság, Máriáék lengyel dalokat énekeltek, majd táncoltak, méghozzá a lengyel népi táncot, a krakoviákot. Óriási derültséget keltett, amikor Mária rávette a császárt, hogy ő is táncoljon. A botfülű, esetlen, kövér Napóleon, aki sohasem tűnt ki a táncművészetben, benne volt a mókában, lelkesen ropta a krakoviákot, miközben a többiek gurultak a nevetéstől. Felséges mackó! Nem esett le a császári korona a fejéről, ez később még meggyőzőbb módon bizonyosodott be. Ha végiggondolunk a világtörténelem félelmetes héroszain, ilyesmi nehezen elképzelhető mással kapcsolatban. Aztán a második nap éjszakáján Máriáéknak vissza kellett menniük, méghozzá nagy viharban, de baj nélkül megérkeztek Nápolyba. A „titok” persze hamarosan elterjedt az egész szigeten, bár kezdetben voltak, akik azt hitték, hogy Mária Lujza járt rangrejtve férjénél, a Római Királlyal együtt, Ferenc császár háta mögött. Egyik híresztelés sem derítette jókedvre Napóleont, nemcsak kisszámú alattvalóinak rosszallásától tartott, hanem attól a hatástól is, amelyet az ilyesféle „pletyka” feleségére és az európai közvéleményre tehet. Istenem … európai közvélemény! Ha van és volt is ilyen fogalom, lehetetlenség volt lemérni, hogy tulajdonképpen hogyan gondolkoztak a bukott félistenről. Valószínűleg így is, úgy is. Az

utólagos „én megmondtam!” kijelentéseknek nincs hitelük, de hogy a világ még mindig nem tért teljesen magához a napóleoni kábulatból, az is vitathatatlan, bár a történelem folyamán nemegyszer bebizonyosodott, hogy az emberiség milyen könnyen napirendre tud térni egy-egy világot megrázó személy eltűnése fölött. De Napóleon még nem tűnt el, azaz – el is tűnt, meg nem is. Éppen ebben rejlett a helyzet fonáksága, s Napoleon egy cseppet sem csodálkozhatott azon, amikor olyan híreket kapott, hogy el akarják őt rabolni, sőt, meg akarják ölni. Különféle emlékiratok szerint felfortyant, és kijelentette, hogy mint katonát ugyan agyonlőhetik, de csak harcban, s ha ezt akarják, ám ostromolják meg kis fellegvárát. Azt is mondta – Bertrand szerint –, hogy száműzni nem engedi magát. Néhány újság is foglalkozott Napoleon tartózkodási helyének kérdésével. Az „Augsburger Zeitung” egy Milánóban fölfedezett osztrákellenes összeesküvéssel kapcsolatban vélte megnyugtatónak, ha eltávolítják Elba szigetéről „azt az embert” (még leírni sem tartotta érdemesnek Napoleon nevét), a „Journal des Débats” pedig arról számolt be, hogy Bonaparte több ügynökét letartóztatták Itáliában, s ezért szó van arról, hogy a császárt átszállítsák egy távolabbi szigetre, például Szent Ilonára. Mindez kellőképpen megvilágítja a nagy ügy körül kialakult zavart és tanácstalanságot. Napoleon hol „Bonaparte”, hol „az az ember”, hol „volt császár” volt, holott meghagyták a címét. A leginkább figyelemre méltó jelenség viszont az volt, hogy elsősorban Olaszországra, és nem Franciaországra nézve tartották veszélyesnek. Jellemző az is, hogy Napóleont főként apósa részéről fenyegette az elköltöztetés veszélye. A cár ugyanis nem félt tőle, különben is a lengyel ügyekkel volt elfoglalva, Lajos helyett Artois Károly gondolkozott, neki pedig minden idejét a bosszúállás vette igénybe. És az angolok? Nekik tulajdonképpen az ölükbe esett Napoleon bukása, aránylag keveset harcoltak ellene, s ha például Wellingtonnak a toulouse-i ütközet lett volna az utolsó csatája,

valószínűleg csak néhány sorral került volna be a történelembe. Az angol közvélemény elsősorban az oroszokat ünnepelte mint akiknek fő részük van a győzelemben, s az angol sajtó is csak szerény terjedelemben követte a bécsi kongresszus eseményeit. Ez a gyülekezet nemcsak táncolt, a marakodáson kívül foglalkoztak különféle mendemondákkal is, de tanácstalanul álltak a világtörténelmileg páratlan helyzet előtt. Napoleon császár volt, Elba független uralkodója – hogyan lehetne őt máshova átszállítani? És hova? Még Málta is szóba került, ez ellen azonban az angolok tiltakoztak. Hasonlóképpen nem tetszett nekik az Antillákra való „átköltöztetés” ötlete sem. És hiába beszéltek az Azori-szigetekről, sőt, esetleg (nem biztos!) Szent Ilonáról is, a kérdés mindig az volt: hogyan?· Csak Napoleon beleegyezésével tehették volna meg, de milyen indokolással? Ki mondta volna meg neki, hogy kedves barátom, közelséged idegesítő, légy szíves önként az isten háta mögé, valamilyen óceáni szigetre távozni, ahol nem csinálhatsz bajt? Képtelenség. 1815. február 10-én titkos ülésen foglalkozott a kongresszus Napoleon eltávolításával, s határozatot is hoztak, hogy. tárgyalásokat kell kezdeni a császárral. Mit tudott mindebből Napóleon? Többet, mint bárki sejtette. A még mindig hűséges és megbízható Jenő révén a kongresszuson történtekről sok értékes tájékoztatást kapott. Olvasta a róla szóló újságcikkeket, természetesen tudomása volt az itáliai elégedetlenségről, de a legfontosabbak mégis a hazai hírek voltak. A kongresszuson kirobbant ellentétek, a szinte háborús feszültség fontosságát alig lehetett volna eltúlozni, számára mégis az volt a legfontosabb, hogy mi történik Franciaországban. Erről többen, elsősorban Marét, Bassano hercege, s annak megbízottja, Fleury de Chaboulon tájékoztatta őt. Tőle megtudhatta a császár, hogy a hadsereg szinte teljes egészében változatlanul őt tekinti legfelső hadurának, a parasztok elkeseredése határtalan, a munkásság ugyan nem tekinti őt Robespierre-nek, de gyűlöli a Bourbonokat. A marsallokat, az új

hercegeket nem fogadta be a régi arisztokrácia, minduntalan éreztetik velük főnemességük gyanús, sőt, jogtalan eredetét. Napóleont egyrészt tehát komoly veszély fenyegette a nevétől még mindig rettegő szövetségesek részéről, másrészt pedig egyre több biztató jelentést kapott Franciaországból. Sokak szerint ezeknek a körülményeknek a következményeképpen szánta rá magát a szökésre. Szökés? De hiszen császár volt, egy szerződésileg meghatározott terület teljhatalmú uralkodója, s a fontainebleau-i szerződés nem tiltotta, nem is tilthatta meg, hogy elhagyja kis országát, mint ahogyan más országok uralkodói is kedvük szerint utazgathattak. Mi lett volna, ha Napoleon „nem hivatalos baráti látogatást” tett volna Bécsben, tiszteletét tette volna apósánál, vagy esetleg londoni látogatást készített volna elő, sőt, esetleg meghívatta volna magát „testvéré”-vel, Lajossal, a francia királlyal, s baráti látogatásra érkezett volna Párizsba … Mindez képtelenség, de nem könnyű megmagyarázni, hogy miért az. Napoleon személyének, helyzetének egyedülállóan különleges volta az egyetlen magyarázat. De az bizonyos, hogy szökni csak fogságból lehet, s Napoleon nem volt fogoly. Császár volt, sőt, egyre több hazai jel mutatott arra, · hogy változatlanul a franciák császárja. Elképzelhető, milyen érzésekkel hallotta a derűs történetet, hogy katonái elkiáltják ugyan kötelességszerűen az „éljen a király” üdvözlést, de nem is olyan halkan hozzáteszik: „de a római!”. Más történetek is tanúskodtak a hadsereg hangulatáról. íme: Három katona lép be a kocsmába, és négy poharat kér. – De hiszen csak hárman vagytok! – mondja a kocsmáros. – Nem baj, majd megjön a negyedik is! Vagyis ő, a kis káplár. Sőt, még ilyen párbeszéd is járta: – Hiszel Jézus Krisztusban? – Hiszek benne és az Ő feltámadásában is! Senkinek sem kellett külön megmagyarázni, hogy ki az Ő. A

sebek begyógyulóban voltak, a hihetetlen hőstetteket egyre gyakrabban mesélték országszerte, mindenki tudott egy-egy történetet a kis káplárról, hogyan beszélt vele, hogyan dicsérte meg, hogyan húzta meg a fülét, hogyan szólította meg név szerint a szemlén. A parasztok pedig állandó rettegésben éltek, hogy az ellenség szuronyai mögött visszatolakodott nemesi banda mikor ugrik nekik, s mikor ragadja vissza „jogos” tulajdonát, egykori földbirtokát. Már olyan hangok is voltak, amelyek valósággal elítélték a császárt késedelmeskedéséért. Cserbenhagyta őket? Nehéz lenne megmondani, hogy ez általános hangulatot fejezett-e ki. A Vendée-ben bizonyára nem így gondolkoztak, de a későbbi események azt bizonyították, hogy a Vendôme-oszlop szobrának ledöntésében aránylag kevesen vettek részt, s magát a szobrot sem dobták a Szajnába. Napoleon mindezt tudta, bár valószínű, hogy sok hír megszépítve került hozzá, de volt mit megszépíteni. Erre csak következtetni lehet, de valószínű, hogy már az év elején foglalkozott a hazatérés tervével, február legelején pedig már a követendő útirányt is tanulmányozta Franciaország térképén. Marét üzenete döntő lökést adott az eseményeknek, ha ugyan erre szükség volt. Az egyes időpontokról nem megbízhatók a feljegyzések, s még kevésbé megbízható feljegyzések maradtak a szóbeli közlésekről, s különféle szövegekről. A legtöbb párbeszéd megszépítve, dramatizálva maradt fenn, valószínűségük azonban kétségtelen. A legtöbb forrás szerint Napoleon február 15-én közölte először hazatérésének tervét, egy igazi korzikai család hagyományaihoz híven, az édesanyjával. Ez a párbeszéd valóban a világtörténelem színpadára való, különösen újraköltve. Kíséreljük meg mértéktartóan visszaadni ennek a beszélgetésnek legalább a lényegét. Napóleon egy fügefának támaszkodott kis palotája kertjében, s láthatóan elmerült gondolataiban. Édesanyja utánament, s az anyák csalhatatlan ösztönével megkérdezte tőle, hogy min töri a fejét. Napoleon megkérte édesanyját, hogy amit most mond, arról ne szóljon senkinek, még Paulának se.

– Elutazom a szigetről! – mondta egy kis szünet után. – Hova? – kérdezte Letizia mama. – Franciaországba! A királyok anyja mélyet lélegzett. Erős asszony volt, várta, mit mond legkedvesebb fia. Napoleon néhány szóval magyarázta meg elhatározása okait: – Nem tudok meghalni ezen a szigeten. Méltatlan lenne hozzám, ha így fejezném be az életemet. A hadsereg visszakövetel, jogosan remélhetem, hogy katonáim tömegesen mellém állnak. Lehetnek váratlan akadályok, egyetlen Bourbon-tiszt is feltartóztathat, s akkor végleg eldől a sorsom. De még ez a vég is kedvesebb nekem, mint a hosszú tespedés ezen a szigeten. Ezért akarok visszamenni Franciaországba, és még egyszer szerencsét próbálni. Mi a véleménye édesanyámnak erről a tervemről? Letizia asszony – állítólag – azt kérte fiától, hogy hadd legyen egy kicsit anya, s csak aztán nyilatkozzék. Fölösleges volt haboznia, válasza spártai anyára vallott: – Menj, fiam, és kövesd sorsod útját! Lehet, hogy nem sikerül, és halálodat leled De belátom, hogy nem halhatsz meg ezen a szigeten semmittevésben. És reméljük, hogy a jó Isten, aki annyi csatában megóvott, most is meg fog védeni. Ez a párbeszéd – mi sem természetesebb! – számos változatban maradt fenn. Egyesek szerint az anya rövidebben fejezte ki magát, mások szerint azt is mondta, hogy ha meg kell halnia, hát haljon meg karddal a kezében. Mindegy, a lényeges az, hogy Letizia mama is érezte az elbai helyzet fonákságát, s azt is tudta, hogy fia helyeslést vár, s nem ellenérveket. Különben is – mi lett volna, ha az anya ellenzi a tervet? Kétségtelenül megható, fenségesen megrázó volt ez a rövid kis párbeszéd, páratlan drámaisága, csak éppen arról ne feledkezzünk meg, hogy amikor Napoleon elméjében először született meg a hazatérés gondolata, mintegy 80 000 fiatal ember, aki gyanútlanul élt, evett, ivott, szeretett, még

csak nem is sejtette, hogy életéből már csak néhány hónán van hátra. Mindez azért, hogy a hősköltemény ne végződjék méltatlanul. Hiszen Napóleon életét, néhány forrófejűtől eltekintve, nem fenyegette veszély, csak eltávolítani akarták, nem megölni – ez később, válságosabb körülmények között is bebizonyosodott. De Napóleon még akkor is megvetett mindent, ami nem volt dicsőség, a saját életét éppen úgy, mint másokét. Egy lángoló meteor nem pislákolhatott Elba szigetén. Miután megkapta édesanyja beleegyezését, minden erejét az előkészületeknek szentelte. Az indulás időpontját még nem határozta el, de van adat arra, hogy Fleuryvel való megbeszélése alapján április elsejét jelölte ki a vállalkozás kezdetének. Ez lett volna csak világtörténelmi tréfa, s talán nem is haszontalan, mert a „szökés”-ről való hírt az emberek afféle beugratásnak tekinthették volna. Ennek az időpontnak a legfőbb előnye azonban az lett volna, hogy ekkor már vége lett volna a bécsi kongresszusnak, s a szétszéledt fejedelmek bajosan tudtak volna egységes arcvonalat kialakítani, amikor az ellentétek amúgy is megosztották soraikat. És ki tudja, addig talán még valami kis ellenségeskedés is kitört volna közöttük, hiszen már titkos szerződés biztosította a fegyveres segítséget az esetleg megtámadott félnek. Milyen fontos szerepet játszhatott volna Napóleon egy ilyen tökéletesen új helyzetben! Igen ám, de Napóleon türelmetlen volt, ezenkívül hiába biztatta titokban öreg, „morgó medvéit”, hogy nem sokáig maradnak már itt, egyre többen kérték elbocsátásukat. Nem szerették az elbai tétlenséget, hazavágytak, amellett zsoldjuk is egyre kisebb lett. Napóleonnak meggyőződése volt, hogy azért nem kapta meg a szerződésben megállapított évi kétmilliót, hogy fokozatosan kénytelen legyen szélnek ereszteni kis hadseregét, s akkor könnyebb lesz őt oda költöztetni, ahova akarják. Már csak ezért is sietnie kellett. Meg aztán akármilyen kedvező híreket kapott is hazulról, jól tudta, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, mert a szenvedélyek lassan, de biztosan halványodnak.

Be kellett avatnia tervébe vezérkarát is. Egyedül Drouot tábornok fejezte ki kétségeit (Bertrand és Cambronne lelkesen helyeselt), de Napoleon a kétkedőt is igyekezett meggyőzni arról, hogy békét, és nem háborút akar hazájába vinni, felszabadítja Franciaországot, lemond minden önkényuralomról, s biztos benne, hogy jogos igényeinek érvényesítése, amely azonos a francia nép igényeivel, minden vérontás nélkül megy majd végbe. A tervet természetesen a legnagyobb titokban kellett tartani, s ez tökéletesen sikerült. Napóleon cselből új útépítéseket kezdett meg, különféle díszárukat rendelt Itáliában, újabb szederfákat ültetett, színházi előadásokat szervezett. Mindez nem arra vallott, hogy el akarja hagyni a szigetet, méghozzá nem akármilyen céllal. A kémek és gazdáik megnyugodhattak. Ugyanakkor teljes erővel folytak a katonai előkészületek. A császár kijavíttatta érdekes nevű kétárbocos kis hadihajóját („Inconstant” -állhatatlan, ingatag), amellett még a „Caroline”, az „Étoile”, a „Saint Joseph” és a „Saint Esprit” nevű hajókat is, hogy a mintegy ezerfőnyi seregét némi tüzérséggel (négy ágyú!) elhelyezhesse. A sors úgy hozta magával, hogy Campbell személye sem jelentett akadályt. Napoleon távozását ugyan bajosan akadályozhatta volna meg, hiszen nem őrizte, csak „megfigyelte” a császárt, de esetleg korán riaszthatta volna kormányát, a szövetségeseket, s nem lehetetlen, hogy a kis napóleoni hajórajt nyílt tengeren megállásra kényszerítették volna. Az angol ezredes időnként el-elhagyogatta a szigetet, állítólag egészségi okokból (egy kicsit nagyot hallott), egyes pletykák szerint azonban egy Miniaci nevű szép grófnéért, aki elég tüzes teremtés volt ahhoz, hogy havonta legalább egyszer meg kelljen őt látogatni. Campbell drágán megfizetett azért az elvért, hogy a barátnő lehetőleg távol lakjék. Udvariasan elköszönt a császártól, közölte vele, hogy Firenzébe megy a fülét kezeltetni (mit meg nem tesz az ember az egészségéért!), s mintegy tíz napig marad távol. A „Partridge” nevű kis hajón vitorlázott el. Távozásával meggyorsultak az események,

már szó sem lehetett április elsejéről, a kedvező alkalmat meg kellett ragadni, legalábbis Napóleon ezt gondolta. Kiosztották az új egyenruhákat, minden katona két pár csizmát kapott, a hajókat ellátták három hónapra való ivóvízzel és élelemmel. Ez február 22én történt, s már mindenfelé izgatott suttogások hallatszottak, bár biztosat senki sem tudott. Ezek a suttogások eljutottak egy „olajkereskedő” füléhez is, aki a francia királyi kormány kémje volt. Neve nem maradt fenn, de jó szimatú ember lehetett, mert nem tévesztette meg őt a császárnak az az intézkedése, hogy gránátosaival virágágyakat ápoltatott, hanem kitalálta a titkot. Elhatározta, hogy másnap egy hal ászhaj ón hazavitorlázik, s közli alapos gyanúját feletteseivel. Újabb szerencsés fordulatok segítették a világtörténelmet azzal, hogy egy példátlanul színes eseménnyel gazdagodjék. Február 23ról 24-re virradó éjszaka megérkezett a Porto Ferraio-i kikötőbe Campbell hajója, a „Partridge”. Napoleonék azt hitték, hogy baj van, Campbell váratlanul visszaérkezett, napokkal korábban, mint vártak. Ebben az esetben őrizetbe kellett volna venni, amit a császár mindenképpen el afcart kerülni. Szerencsére vaklárma volt az egész, a hajó Campbell nélkül érkezett vissza, Adyé kapitány elmondta, hogy csak egy kis hajókázásról van szó, 26-án visszamegy Livornóba, hogy fölvegye Campbellt. Adyé nem gyanakodott, különösen amikor látta a kertművelő gránátosokat. Egyetlen ember árulhatta volna el neki a titkot: az olajkereskedő. A ravasz kém azonban ezt nem tette meg, többek között azért, mert ezt a nagy fontosságú hírt ő akarta közölni a francia királyi kormánnyal, de azért is, mert nem bízott meg az angolokban, Franciaország esküdt ellenségeiben, akik esetleg mint cinkosok készülnek Napóleont Franciaországba csempészni. így aztán Adyé még aznap elvitorlázhatott, nyugodtan, gyanútlanul. És az „olajkereskedő”? A szigeten volt kénytelen maradni, mert Adyé távozása után Napóleon teljes zárlatot rendelt el, nemhogy hajó, de még csak egy csónak sem hagyhatta el a szigetet, nehogy valami

kiszivárogjon a készülő eseményektől. Február 25-ről 26-ra virradó éjszaka (egyes források szerint 26-án reggel) a császár magához hívatta Elba vezető közéleti személyiségeit, s rövid beszédben közölte velük, hogy elhagyja Elba szigetét, bár azt nem mondta meg, hogy hova készül. Magas megelégedettségének adott kifejezést, s tudtukra adta, hogy bizalma jeléül a szigeten hagyja édesanyját és húgát. Megígérte, hogy mindenkor megvédi a szigetet bármiféle támadás ellen, ha kell fegyveresen is, mert a sziget lakossága nagyon a szívéhez nőtt. Az egyszerű elbai tisztviselők megrendülten hallgatták a császár szavait. Nem tudhatták, csak érezték, hogy valami rendkívüli készül. A feszült órák történetéhez tartozik, hogy Napoleon nyugodtan töltötte az estét édesanyjával és húgával. Kártyáztak is, s elképzelhető, hogy ebben az ünnepi hangulatban a császár nem csalt. Reggel, vasárnap már az egész kis sereg megkapta Cambronne tábornoktól a parancsot: négy órakor gyülekező, majd indulás. Még mindig nem hozták nyilvánosságra, hogy hova. Elképzelhetetlen feszültség vett erőt az embereken. De amikor kora délután meglátták a császárt a gárda világszerte ismert közlegényi egyenruhájában, szürke köpenyében és háromszögletű csákójában, már kirobbanáshoz állt közel a hangulat. Aztán maga a császár hirdette ki: — Irány Franciaország! A katonák minden szabályos fegyelemről megfeledkeztek, kiléptek a sorból, futkostak, egymást ölelgették, egyik-másik térdre borult Napoleon előtt. Mindezt az „ Mulini” ablakából sírva nézte Letizia mánia és Paula. A hír szertefutott a szigeten, s rövidesen mindenki ott tolongott a kikötőben. Napoleon még külön beszédben üdvözölte a meghatóan lelkes, sokfélé érzelemtől megrendült elbaiakat: – Amikor mindenki igyekezett megkeseríteni az életemet, ti szeretettel és odaadással vettetek körül! Számíthattok hálámra! (Ezt az ígéretét a. síron túl is megtartotta: Elba idegenforgalma ma is a napóleoni emlékekre támaszkodva virágzik.)

Aztán a császár felszállt az „Inconstant”-ra, s este nyolc óra tájban elindult a kis hajóraj (egyes források szerint öt, mások szerint hét hajóval), amely alig több mint ezer katonát szállított és a „Százezer”-t. Most gazdagabban kelt útra, mint 1796 márciusában, amikor mindössze 2000 aranyat kapott az olaszországi hadjárat céljaira. 800000 aranyfrankot takarított meg a „nem várt” kiadásokra, hála édesanyja bőkezűségének és a kártyanyereségeknek… Tulajdonképpen ezzel kezdődött meg a Száz Nap, ez a kalandok kalandja, a legvakmerőbb emberi vállalkozás, amelyet a világtörténelem felmutathat. Ez a példátlan csodatett még ma is felgyújtja a képzelőerőt, még ma is eláll az ember lélegzete tőle. Egy koravén, betegeskedő, kövérkés, mindenben csalódott, családjától elszakított, tulajdon húgától elárult, hazájában majdnem meglincselt kis ember, a hatalmas szövetségesek gyűlöletének középpontja – néhány száz emberrel, néhány rozoga hajón elindult a tengeren át, hogy pusztán neve varázsával, erőszak nélkül visszahódítson egy hatalmas országot, nagyhatalmat, amelynek törvényes királya, a királyra felesküdött kormánya, tisztviselő kara, hatalmas hadserege van. Ez már nem is vakmerőség, ez őrültség! Mi ehhez a vállalkozáshoz képest az, amikor mint ismeretlen kis tábornok elindult egy csőcselékszerű „rablóbandá”-val meghódítani Itáliát? Vagy amikor Nelson orra előtt egy 40 000-es sereget vitt át Egyiptomba? Vagy amikor Európa uralkodóinak ujjongó üdvkiáltásaival a fülében elindult xerxészi hadával az orosz sztyeppén? Mire gondolhatott, mi járhatott az eszében, amikor újra gyönyörködhetett a Földközi-tenger hullámainak látványában? Több mint tizenöt éve jóval hosszabb tengeri utat tett meg, hogy magához ragadja a hatalmat. De lesz-e most újabb Brumaire? És ha lesz, követi-e egy Marengo?

21. FEJEZET Útban hazafelé. Kiáltványok. Campbell meglepődik, de nem lesz belőle bűnbak. Partraszállás a juani öbölben. A császár első találkozása régi katonáival. Diadalmenet. Ney és a vasketrec. Őrjöng az ország a kis káplárért. Ney is megtér. A bécsi kongresszus kitaszítja Napóleont az emberi társadalomból. Diadalmámor, majd kijózanodás Párizsban. A szövetségesek hadat üzennek. „Testvér uraim!” Mária Lujza elítéli a „felelőtlen vállalkozás”-t, Désirée nem hajlandó elhagyni Párizst. Napoleon belpolitikai harcai. Ki tervezte a császár Mars-mezei jelmezét? Gyenge a harci szellem az országban. Murat csatát veszít, Karolát internálják, Berthier öngyilkosságot követ el. A három szarvashiba. Wellington bizakodik. Napoleon elindul utolsó hadjáratára. Napóleonnak egyelőre el kellett jutnia a csoda színhelyére a tengeren át. Nem tudni, eszébe jutott-e neki a kidobott Fulton, aki gőzhajót ajánlott, olyan tengeri járművet, amely független az időjárás szeszélyeitől. Már az első éjszaka eltelte után keserűen tapasztalnia kellett, hogy az időjárás nem kedvez az emberfölötti vállalkozásnak. Egész éjszaka alig tíz kilométernyi utat tettek meg, s reggelre még a gyenge szél is elállt. Aztán nagy riadalom támadt a hajókon, mert Korzika felől két francia fregattot vettek észre. A császár közvetlen környezetében is akadt, aki azt javasolta, hogy forduljanak vissza Elbára, de Napoleon derűlátó volt. Azzal ugyan tisztában volt, hogy kis hajóhada a legkevésbé sem alkalmas tengeri csatára, de szokott határozottságával kedvező szelet jósolt. Megint neki lett igaza, a délelőtt folyamán megjött a szél, a fregattok eltűntek, s Napoleonék nemsokára már Livorno magasságában hajóztak, közel Gorgona szigetéhez. (Csak úgy mellékesen:

Gorgona volt Napóleon rettenetes ifjúkori elbeszélésének a színhelye, ahol egy hazafias érzelmű korzikai öregember és honleánya lemészárolta egy francia postahajó egész legénységét, a gaz franciákat …) Aztán újabb vakrémület tört ki a Franciaország meghódítására elindult ladikokon. Egyszerre három hadihajó is közeledett feléjük, különböző irányokból. Könnyen azt lehetett hinni, hogy tervszerű hadmozdulatról van szó, valószínűleg felfedezték, a szökést, s fel akarják tartóztatni, esetleg megtámadni őket, Megint nagy szükség volt Napoleon nyugalmára és derűlátására. Neki ugyanis az volt a véleménye, hogy semmiféle támadástól nem kell tartani, a három hajó véletlenül mozog, kétségtelenül gyanús irányban. Persze, neki is megfordult az agyában, hogy az ördög nem alszik, tett bizonyos szerény óvatossági rendszabályokat, a hajóágyúkat tűzkészültségbe helyeztette,” de ugyanakkor parancsot adott arra, hogy a katonák minden hajón hagyják el a fedélzetet, húzódjanak a hajók belsejébe, ne mutassák magukat. Me-. gint Napóleonnak lett igaza, este hat óra tájban már kiderült, hogy a legközelebbi hajó egy francia kétárbocos volt, neve „Zéphyr”. Amikor hallótávolságba kerültek, a két kapitány szócsővel néhány szót is váltott egymással. Erről a kedves kis közjátékról is különböző változatok maradtak fenn. Az egyik szerint az „Inconstant” kapitánya, Taillade (mások szerint Çhotard) jól ismerte a „Zéphyr” kapitányát, Andrieux-t. Így kiáltott neki: – Hova mentek? – Livornóba! És ti? Napoleon súgására így felelt a kapitány: – Genovába! Szívesen vállalom, ha van ott valami elintéznivalód! – Köszönöm szépen, nincs! És hogy van a nagy ember? A hajó felségjeléről nem volt nehéz kitalálni, hogy az „Inconstant” elbai hajó. Az egyik visszaemlékező szerint Napóleon ekkor kivette a szócsövet Taillade (vagy Chotard) kezéből, és ő bömbölte vissza:

– Ŕ merveille! (Kitűnően!) Mások szerint csak odasúgta a szöveget a kapitánynak, s az válaszolt. Az utóbbi a valószínű, mert bár Napóleonnak a legválságosabb helyzetekben is voltak csintalan megnyilatkozásai, nem kockáztathatta meg, hogy jellegzetesen rossz francia kiejtésével gyanússá tegye magát. Mindenki fellélegzett, s amikor másnap észrevettek egy 74 ágyús csatahajót Korzikán túl, már Napoleon biztató szavaira sem volt szükség, az egész legénységet áthatotta az a meggyőződés, hogy a kis káplár hajóhadának egyszerűen nem történhet baja. Nem is történt, a hadihajó sem törődött velük. Peyrusse-t, a „pénzügyminisztert”, aki tengeribeteg lett, a császár így vigasztalta: – Egyetlen pohár szajnai víz majd rendbe hozza. A fiam születésnapján Párizsban leszünk. Vagyis március 20-án. Hát ehhez bizony sietniük kellett. Március elsején pillantották meg a távolból az Antibes-fokot. Franciaország! Három nap alatt tették meg az utat a hajóktól nyüzsgő Földközitengeren, baj nélkül. Csak az volt a baj, hogy Napóleon képtelen volt elolvasni annak a két kiáltványnak a szövegét, amelyet még Elbán saját kezűleg írt, s azt tervezte, hogy a hajókon sok példányban lemásolják. Mérgében mind a két fogalmazványt behajította a tengerbe (pedig nem lett volna érdektelen anyag az utókor írásszakértői és grafológusai számára …), majd újakat mondott tollba (már nem írt …) méghozzá, szinte önmaga hatása alá kerülve, izgatott, harsogó hangon. A kiáltványok szövegének ismeretében nem is lehet csodálkozni indulatán. Az egyiket a francia nemzethez intézte, a másikat a hadsereghez. Az ország népéhez így szólt (egykori magyar fordításban) : „Franciák! Castiglione hercegének elpártolása védelem nélkül juttatta Lyont ellenségeink kezébe. A hadsereg, amelynek vezérletét rábíztam: mind a zászlóaljak száma, mind a katonák bátorsága és hazafisága folytán oly állapotban volt, hogy megverhette volna a

vele szemközt álló ausztriai tömeget, s még éppen jókor jelenhetett volna meg ŕ Parist fenyegető ellenséges sereg baloldalának háta megett. A Champaubert, Montmirail, Chateau-Thierry, Vauchamps, Mormans, Monte-reau, Craonne, Rheims, Arcis-sur-Aube és St. Dizier mellett; aratott győzelmek, Lotharingia és Burgund derék földnépének fölkelése s azon állás, melyet az ellenséges hadsereg háta mögött elfoglalék: az ellenfélt kétségbeesett helyzetbe juttatták; mert elzártam készleteiktől, ágyútanyáiktól, tartalékhadaiktól, szállítmányaiktól és tábori podgyászuktól. A franciák azon a ponton állottak, hogy hatalmasabbak legyenek, mint valaha s az ellenség dereka már-már el vala veszve. Az az oly kíméletlenül elpusztított rónákon találta volna sírját, ha a ragusai herceg a fővárost el nem árulja, és a hadsereget rendetlenségbe nem hozza. E két vezérnek – kik egyszerre árulták el hazájokat, fejedelmöket és jótevőjüket – váratlan kárhozatos magokviselete megváltoztatta a háború kockáját. Az ellenség helyzete olyan volt, hogy a Paris alatt történt csata végén már hiányzott több lőszere, mert tartaléktüzérségétől elvágtuk. Ezen új és szomorító körülmények között szívem szakadó félben, de szellemem töretlen maradt. Én csak a hon érdekeitől kértem tanácsot. Száműztem magamat egyik sziklára a tenger közepén. Életem a tietek volt és még hasznos lehetett rátok nézve. – Franciák! Száműzetésemben csak keservet és óhajtást hallottam. Ti panaszt emeltetek hosszú alvásom miatt. Azzal vádoltatok engemet, hogy a haza jólétét áldozom fel kényelmemnek. Én mindennemű veszélyek közt hajóztam át a tengert. íme, visszatérek hozzátok, hogy visszaköveteljem jogaimat, melyek a ti jogaitok is.” Még szárnyalóbb volt az a szózat, amelyet katonáihoz intézett a kis káplár: „Katonák! Mi nem győzettünk meg. Két férfiú (Marmont, Augereau), mindkettő a mi sorainkból emelkedett fel, elárulta babérainkat, hazáját, fejedelmét és jótevőjét. Azoknak legyen-e szabad sasainkat vezérelni vagy lebilincselni, kik soha sem tudtak

rájuk tekinteni? Azok-e, kiket huszonöt év óta egész Európában végig vándorolni láttunk, hogy ellenségeket támaszthassanak ellenünk, – kik egész életökön át idegen hadseregekben harcoltak ellenünk s megátkozták szép Franciaországunkat? Tűrjük-e, hogy ők arassák le dicső küzdelmeink gyümölcseit; hogy ők foglalják el a bennünket illető tiszteletet és javainkat s hogy dicsőségünket rágalmazhassák és ócsárolhassák? Ha uralmuk még tovább is tart, úgy minden veszve van, még ama felejthetetlen idők emlékezete is. Mily bőszülten torzították el ők ezeket a napokat! Ők be akarják mocskolni azt, amit a világ csodál. Ha dicsőségünknek még vannak védői, úgy ezek csak ugyanazon ellenségek közt léteznek, kik ellen annyi csatatéren harcolánk. Katonák! Száműzetésemben megértettem szavatokat s minden akadály és veszély ellenére visszatértem. Vezéreteket, kit a nép választott, hívott trónra és a ti paizsotok emelt ama polcra: íme, visszanyertétek. Egyesüljetek vele! Tűzzétek fel a háromszínű kokárdát, melyet nagyságunk napjaiban viseltetek. Felednünk kell, hogy nemzetek urai voltunk. De azt sem szabad tűrnünk, hogy valaki ügyeinkbe avatkozzék. Ki merné azt követelni, hogy uralkodhassak fölöttünk? Kinek volna erre elegendő hatalma? Ragadjátok meg ismét ama sast, mellyel Ulm, Austerlitz, Eylau, Wagram, Friedland, Tudela, Eckmühl, Essling, Szmolenszk, Moszkva, Wurschen, Montmirail mellett vitézkedtetek! A Sambre– és Maas-sereg, a rajnavidéki, olaszországi, egyiptomi, nyugoti hadak és a Nagy Hadsereg agg vitézei meggyalázvák. Becsülettel kapott sebeik be lennének mocskolva, diadalaik: bűnök, a vitézek pedig pártütők volnának, ha igaz lenne, amit a nép ellenségei állítanak, hogy jogszerű fejedelmök az, ki az ellenséges csapatok között állong. Kitüntetések, jutalmazások, kedvezések azokra pazarolvák, kik velük együtt a haza ellen és ellenünk harcoltak. Katonák! jertek, seregeijetek össze vezéretek zászlaja körül. Az ő léte csak a ti létezésieken alapszik. Az ő jogai a ti jogaitok és a nép jogai. Az ő érdeke, becsülete és dicsősége a ti érdeketek, becsületetek és dicsőségtek. A győzelem rohamlépéssel fog haladni és a sas a

nemzeti zászlókkal toronyról toronyra röpül, míg eléri a NotreDame oromzatát. Ekkor majd alkalmatok lesz becsülettel mutatni sebhelyeitekét; ekkor szabad lesz tetteitekkel dicsekednetek s ti lesztek a honnak szabaditól. Öreg napjaitokban polgártársaitok környeznek és szemlélnek benneteket. Ők tisztelettel hallgatják, ha nagy tetteitekről szóltok. Mindenik közületek ezt fogja mondhatni: magam is ama Nagy Hadsereghez tartozom, mely Bécsbe kétszer, Rómába, Berlinbe, Madridba, Moszkvába benyomult s Parisról lemosta ama szégyent, melyet árulás és az ellenség jelenléte sütött rá. Tisztelet e vitéz harcosoknak, kik díszei honunknak!” Ebből a kiáltványból rendszerint azt szokták idézni, hogy „a sas a nemzeti zászlókkal toronyról toronyra repül, míg eléri a NotreDame oromzatát”. De csekély figyelmet szentelnek annak a szerényen elbújtatott mondatnak, amely a hősköltemény fordulópontját jelenthette volna, ha elhiszik: „Felednünk kell, hogy nemzetek urai voltunk.” Éppen ez volt a kérdéses: vajon feledik-e azok, akiket valaha Napóleon vaskeze kormányzott, s akikhez ez a mondat szólt. A két kiáltványt valamennyi hajón gőzerővel másolgatták az írástudók. Ezalatt Campbell február 28-án visszaérkezett Elbára, és már a hajón megdöbbenve vette észre, hogy az „Inconstant” hiányzik a kikötőből. Érdemes megemlíteni, hogy egyes visszaemlékezők – nyilván a nevezetes hajóút történetének színesítése érdekében – azt is állították, hogy Napoleonék a Capraia-sziget táján, február 27-én észrevették a „Partridge”-ot, azt a fregattot, amely az ezredest visszavitte Portoferraióba, de nem találkozhattak egymással, mert a déli szél az angol hajót az ellenkező irányba vitte. Ha (!) északkeleti szél fújt volna, mint a leggyakrabban, akkor létrejött volna az érdekes találkozás, így azonban az angolok észre sem vették Napoleonékat. Campbellnek akkor kezdett melege lenni, amikor a portoferraiói kikötőben sem „vette észre” Napoleon hajóit. Elképzelhető, mennyire megdöbbent, amikor Elbán a császár hűlt helyét találta. Kétségbeesetten futkosott mindenfelé, de hiába faggatott bárkit,

többek között Letizia mamát, Paulát és Bertrand feleségét, „senki nem tudott semmit sem”, az elbai előkelőségek is csak vonogatták a vállukat. Az „omerta” tökéletes volt. Az ezredes csak következtetni tudott, ha mert, hogy Napóleon hazament, esetleg Itáliába hajózott. Mindenesetre sürgősen hajóra szállt, s valószínű, hogy ezekben a feszült órákban semmiféle hálát nem érzett Napoleon iránt, akinek a jóvoltából ő is bekerült a világtörténelembe. Az üldözést már csak azért is meg kellett kezdenie, mert tulajdonképpen nem volt joga Elbán senkit sem felelősségre vonnia, hiszen csak mint egyszerű diplomáciai személyiség tartózkodott Napoleon „udvará”-ban. Egyelőre a szörnyű felelősség súlya nyomasztotta, hiszen még az a gyanú is fenyegethette, hogy túlságosan közel kerülvén a császárhoz, nem tudta kivonni magát a rendkívüli ember bűvköre alól, és cinkosává vált. Máskülönben nehéz lenne elképzelni, hogy Campbellnek éppen akkor volt dolga Itáliában, amikor kis seregével Napóleon elindult a szigetről. És vajon védekezhetett volna Európa közvéleménye előtt fülbaján kívül azzal, hogy a szerelem mindent legyőz, még a kötelességtudást is. Hát még ha sejtette volna, hogy milyen következményekkel jár Napóleon hajmeresztő elhatározása, milyen szakasza kezdődik a világtörténelemnek, s mekkora vérfolyam indul meg újra! Szerencséjére, nem lett belőle bűnbak, s amikor a brit alsóházban Castlereagh külügyminisztert felelősségre vonták Napoleon szökése miatt, az akkor még hideg épelméjűséggel rendelkező államférfiú egyszerűen emlékeztette a gáncsoskodókat arra, hogy fogalmi zavarban szenvednek, összetévesztenek egy császárt egy fegyenccel. Napóleon ugyanis nem mint fogoly tartózkodott Elbán, hanem mint a sziget uralkodója, császári címe csorbítatlan birtokában. Campbell pedig Napoleon által elfogadott diplomáciai személy volt, nem pedig börtönőr. A császárral szemben minden erőszakos rendszabály a fontainebleau-i szerződés megszegése lett volna. Ezt a szerződést pedig csak a francia király szegte meg, ugyanezt nem tehetik meg angol úriemberek. És ha már szökésről

van szó, XVIII. Lajos szökött el Párizsból – Napóleon elől. A Száz Nap Napóleon egyéni vállalkozása volt, s szemrehányás legföljebb azokkal szemben jogos, akik olyan helyzetet teremtettek Franciaországban, hogy ez a rendkívül figyelemre méltó (most remarkable) vállalkozás sikerrel járhatott. Ezzel mintegy pontot ás tett a különféle pletykák és legendák végére, amelyek bőségesen virágoztak, hiszen a kaland olyan hihetetlen volt, hogy valami kézzelfogható magyarázatot szerettek volna kideríteni vagy kitalálni. Ilyen „kézzelfogható” magyarázat volt az is, hogy az egészet a brit külügyminisztérium rendezte, talán a Bourbonok ellen (?), esetleg azért, hogy legyen alkalom végleg legyőzni Napóleont, és most már valóban száműzni. Érdekes különben megfigyelni, hogy kiáltványaiban a császár már vállalta, hogy Elba száműzetés volt, nyilván elsősorban a nagyobb hatás kedvéért. Aki poraiból újjáéledt Főnix akart lenni, annak vállalnia kellett a port, az elbai hamut is. Még a huszadik század is szolgált képtelen magyarázatokkal. A Franciaországban még mindig virágzó napóleoni ponyvairodalom egyik hamisgyöngyszeme az a könyv, amely 1933-ban jelent meg, s szerzője szerint Napoleon szökését maga Talleyrand szervezte meg. A Bourbonok is számos rémmesét bocsátottak a nyilvánosság elé, már csak azért is, mert maga a nyers igazság módfelett sértő volt számukra, nevezetesen az, hogy a Száz Nap a Bourbon-uralom csődjének köszönhette egetverő sikerét. A boldogtalan Campbell kétségbeesetten bolyongott a Földközitengeren, s igyekezett megtalálni azt az embert, akit Nelson sem talált meg. Március elsején késő délután Napoleonék szerencsésen megérkeztek, Antibes és Cannes között, a juani öbölbe. Az „Inconstant” parancsnoki hídján maga Napoleon jelent meg, elrendelte, hogy minden hajó főárbocáról vonják le az elbai lobogót, és húzzák fel a trikolórt. Ď maga ekkor tette fel a fejére a csákóját, amelyet már a háromszínű kokárda díszített. Napóleonnak erre a mozdulatára olyan egetverő éljenzés, üdvrivalgás tört ki, hogy a mélységesen meghatott császár egy kézmozdulattal csendet kért, s

beszédet akart mondani. De egyszerűen képtelen volt beszélni, egyetlen hang nem hagyta el a torkát. Ismert tünete a megindultságnak, amikor az ember képtelen beszélni, s ha megszólal, elcsuklik a hangja. A világtörténelem legkülönösebb hódítására készülő vasembert is elnémították az érzelmi hullámok. Erre még nagyobb erővel harsogott az „éljen a császár!”, s megkezdődött a partraszállás vagy egyszerűen kihajózás, hiszen a váratlan esemény csak meglepetést keltett, s nem ellenállást. Hogy Napoleon mit gondolt magában a kényes művelet közben, azt gondosan eltitkolta, arcán újra megjelent „az eltökéltség bronz álarca”, mint csaták idején. Ő sem látott a jövőbe, inkább csak bízott, hiszen ahogyan édesanyjának mondta, egyetlen királypárti tiszt is véget vethetett volna mindennek. Egyelőre azonban csak polgárokkal, parasztokkal találkoztak, a meglepetés azonban még az érzelemmegnyilvánulásokat is elnyomta, senki sem borult Napoleon lába elé, pedig híres marengói köpenyében ült a tábortűz mellett, gárdistái körében, s ha egy-egy járókelő odamerészkedett, barátságosan elbeszélgetett vele. A hír persze villámgyorsan terjedt, s a császárt hamarosan felizgatta egy ártatlan, egyszerű falusi bíró, akinek a neve, sajnálatos módon, nem maradt fenn, de akiről Napokon még Szent Ilonán is keserű szavakkal emlékezett meg. A jelentéktelen kis elöljáró szemrehányást tett a nagyúrnak: – Már kezdünk békésen és boldogan élni, és felséged most mindent megzavar! Ez a néhány szó jobban feldúlta Napóleont, mint például Staps Frigyes gyermeteg gyilkossági kísérlete. „E1 sem tudom mondani, mennyire megrázott, mennyire fájt nekem ez a mondat!” – panaszolta a távoli szigeten Gourgaud-nak. A falusi bíró hangja a kisember hangja volt, aki a napóleoni véres csodák után nyugalomra, békére vágyott, akármilyen békére, mert elege volt a diadalmenetekből, a világraszóló győzelmekből, a hódításokból, szeretett volna végre csendben, nyugalomban élni. És Napóleon jó! tudta, érezte, hogy ez a jelentéktelen kisember nemcsak a maga

véleményét fejezte ki. Ma kegyelettel mutogatják azt a fát, amelynek tövében a császár ült, emlékoszlop jelzi a Juan-öbölben a nevezetes partraszállás helyét, de Napoleon minden bizonnyal szívesen elcserélte volna az utókor tiszteletét egy „Mennyire vártuk már felségedet!” üdvözletre a falusi bíró részéről. Újabb tapasztalatot szerzett afelől, hogy néha milyen szomorú tud lenni a dicsőség, amelyet pedig mindenek fölé helyezett. Vannak olyan források is, amelyek szerint a meglepett vámőrök levett sapkával éljenezték a császárt. De ezek jelentéktelen érzelmi megnyilvánulások voltak, a francia föld még nem volt szilárd Napoleon” talpa alatt. Cambronne-t elküldte élelmiszert szerezni, lovakat és öszvéreket vásárolni, de lelkére kötötte, hogy erőszakhoz nem szabad folyamodnia. Sokféle történet keringett később az első órákról, többek között az is, hogy Napoleon huszonöt gránátosát, egy Lamouret nevű kapitány vezetésével, Antibeslba küldte, s azzal bízta meg őket, hogy bírják csatlakozásra a helyőrséget. Hogy ez miért nem sikerült, erre vonatkozólag már többféle változat maradt -fenn. Ezek közül aránylag legnagyobb hitelre az az elbeszélés számíthat, amely szerint az „éljen a császár!” kiáltásokkal bevonuló maroknyi csapatról azt hitték, hogy bolondok gyülekezete, s valamennyit hűvösre tették. Napoleon környezetéből néhányan azt tanácsolták, hogy foglalják el akár erőszakkal Antibes-ot, s szabadítsák ki a foglyokat. Napóleon legyintett: – Párizsba, és nem Antibes-ba akarunk bevonulni, s oda sem erőszakkal. Továbbindultak, méghozzá a nehéz alpesi terepen, mert a császár még emlékezett provence-i útjára, s nem óhajtott királypárti tömésekkel találkozni. A hegyi utak nehezen járhatók voltak, sőt, úttalan vidéken is keresztül kellett magukat vágniuk. Ezért a négy ágyúból álló, szerény tüzérséget is elhagyták. Egyelőre tehát még nem tört ki a vulkán, s a kis csapat még csendben, libasorban vonult a fárasztó terepen. Grasse-ban, pontosabban a városon kívül fekvő dombtetőn Napóleon már némi kapcsolatba került a néppel,

kérvényeket vett át, s megígérte, hogy orvosolja a panaszokat. Ezúttal nem tett neki szemrehányást senki sem, ezek túlnyomórészt szegényparasztok voltak, akik féltették a Bourbonoktól kis földecskéjüket. Ekkor már kezdtek ismertté válni a forró hangú kiáltványok, Grasse-ban, majd Gapban a nyomdák ezrével ontották őket. Egyre többen tudták meg a hihetetlen hírt, s a napóleoni szavak nyomán kezdett kibontakozni a kívánt és remélt hatás. Feltámadt a császár! Babonás emberek már látták a sast, amint repült, repült, hogy majd a Notre-Dame ormán pihenjen meg. Pedig az igazság az, hogy a kis napóleoni ármádiának egyetlen árva sas sem volt a birtokában, hogy, hogy nem, a nagy sietségben elfeledkeztek róla, de szerencsére az egyik falucskában találtak egy díszes faragású faágyat, amelyen sas is büszkélkedett. A gránátosok sebtiben lefűrészelték a sast, rúdra erősítették, s így gondoskodtak a toronyról toronyra szálló jelképről. A katonák csodálatos teremtések, mindent meg tudnák oldani, nem köti őket a magántulajdon béklyója. A kíváncsiság, a meglepetés, a szenzáció már kezdett lelkesedéssé forrósodni. Azok is, akik megnyugodva élvezték a poshadt békét, telve bourboni kérdőjelekkel, a rendkívüli esemény hatása alá kerültek. De ezek még csak polgárok voltak, s Napoleon számára az ember amúgy is az egyenruhánál kezdődött, ebben az esetben azonban külön fontossággal bírt az első katonával való találkozás. Kíváncsi polgárok, fiatal és öreg parasztok, asszonyok és gyerekek lelkesedése is jólesett a császárnak, de – hol van a hadsereg, hol vannak a katonák, akikkel valaha végigverte Európát? Tudta, hogy minden ettől függ. Akié a hadsereg, azé a hatalom, a törvényesség. Ha a hadsereg még mindig vagy újra az Övé, akkor az öreg ágyról lefűrészelt sast senki és semmi nem állíthatja meg a Notre-Dame-ig. De mikor és hogyan billen át ezen a kényes holtponton? Erre vonatkozólag nem volt, nem is lehetett pontos terve. Kiszámíthatatlan emberi érzelmekről volt szó, a kötelességtudat bénító tényéről, a katonai gépezet legfélelmetesebb lényegéről, az eskü erejéről, amely azóta is oly sok szörnyűséghez vezetett, a gépiesen ismételt két szóval: „parancsfa tettem!”

Napóleonnál jobban senki sem tudta, hogy a katonai fegyelem hatalmas váraknál is nagyobb erő, s a katona cselekedeteit a parancs irányítja, és nem az érzelem. Tud-e hozzájuk szólni, hallgatnak-e rá? Parancsra agyonlövik-e, vérző szívvel, de fegyelmezetten? És mi történt volna, ha a megindultságtól nem tudott volna beszélni? Esetleg berekedt volna, hiszen hajlamos volt a hű lésre, minden kis huzatra megfázott. Vagy mindent a szerencsére bízott a nagy kockáztató? Grenoble felé vonult a kis csapat, s nemsokára el kellett következnie annak az eseménynek, amely eldönti „az őrült vállalkozás” sorsát. Napoleon egyik volt főtisztje, Marchand tábornok, aki az oroszországi hadjáratban is kitüntette magát, nem lelkesült fel a kiáltvány hatására, komolyan vette a királynak tett esküjét, s mint a grenoble-i helyőrség parancsnoka elhatározta, hogy feltartóztatja „Buonaparte haramiáit” (az erős kifejezés Fournier prefektustól származott). A közhangulat és elsősorban a katonák hangulata azonban ekkor már gyökeresen más volt. Napoleon gondoskodott arról, hogy kiáltványait minél több katona olvassa. A szerény kiállítású röpcédulák kézről kézre jártak, s a kis káplár szavai célba találtak. A legtöbb parancsnok – friss esküjéhez híven – az ellenállás mellett volt, azt azonban hamar megállapították, hogy a katonák nem tekintik a császárt és gárdáját ellenségnek, aki ellen harcolni kell. Grenoble lakosságának a hangulata sem volt egységes, a nemesek ellenállásra buzdítottak a most már kétszeres „bitorló” ellen, majd jó részük elmenekült. Március 7-én reggel került sor a sokféle változatban megírt találkozóra, amely a szó szoros értelmében eldöntötte a vállalkozás sorsát, és valóra váltotta Napoleon legvérmesebb reményeit. De ehhez mindent kockáztatnia kellett, elsősorban a saját életét, s valóban egyetlen lövés mindennek véget vetett volna. Előreküldte Cambronne tábornokot, de egy Delessart nevű őrnagy nagyon barátságtalanul fogadta a kis küldöttséget, s bár nyíltan nem szögezte le, hogy lövet a császárra, kijelentette, hogy teljesíteni

fogja a kötelességét, s a kis fegyvertelen csoportot letartóztatással fenyegette meg. Különös módon nem tartóztatta le a védtelen felségárulókat, engedte őket visszamenni Napóleonhoz. Tehát még semmi sem dőlt el. Az erőviszonyokra vonatkozólag – jellemző módon – teljesen eltérő adatok maradtak fenn. Az egyik változat szerint a Napoleon elfogatására kiküldött csapatok létszáma mindössze 700 volt, szemben az elbaiak 1100 emberével. Ezt a „túlerőt” Napóleon természetesen semmiképpen sem óhajtotta felhasználni, egyetlen puskát sem szándékozott elsütni. A másik, sokkal valószínűbb változat szerint, a Grenoble-ból kivezényelt csapatok – két és fél gyalogezred teljes tüzérséggel – óriási fölényben voltak az ágyú nélküli napóleoni gárdával szemben. De ott volt a „Százezer”, s a kis csapatot már izgatott parasztok ezrei kísérték. Napoleon nem félt ugyan, de a bűvös vonalat még nem lépte át. Egyelőre elrendelte, hogy száz lengyel dzsidása rúgtasson előre, puhatolja ki a helyzetet, de harcba ne bocsátkozzék. Erre nem is kerülhetett volna sor, mert Delessart visszavonta csapatait, mire a lengyelek is visszavonultak. Ekkor indult meg Napóleon, lóról leszállva, gyalog, rendületlen nyugalommal, jól ismert lépteivel, karjait hátul összekulcsolva. Parancsot adott katonáinak, hogy a földre irányított csövű puskájukat vegyék bal kézbe, jeléül annak, hogy nincs szándékukban tüzelni. A félelmetesen növekvő feszültségben Delessart aggódva szólt Randon kapitányhoz, Marchand hadsegédéhez: – Most mi lesz? Nézze meg katonáinkat! Mit kezdjünk velük? Sápadtak, remegnek arra a gondolatra, hogy ez ellen az ember ellen puskát szegezzenek! „Ez az ember” pedig rendületlenül vonult előre. Már kibontották a háromszínű lobogót. Megrázó pillanat volt ez is a gyűlölt fehér liliomos zászló alá kényszerített katonáknak. De újabb megrázkódtatás érte őket: az elbaiak kis zenekara rázendített a „Marseillaise”-re, s Napóleon katonái harsogva énekelték az elsöprő erejű indulót, amelyről maga a császár állapította meg,

hogy „a forradalom legjobb tábornoka volt”. Ennek a dalnak minden szava egy ágyúlövéssel ért fel: Allons, enfants de la patrie, Le jour de gloire est arrivé … Hogyan fordítsuk magyarra ezt a harci riadót? Talán így: Gyerünk, hazánknak bátor ifjai, örök dicsőség vár reánk! Vagy így: Előre, ifjú bátor honfiak, Ütött az óra, harcra fel! (Megjegyzendő, hogy a dalt Batsányi János is lefordította, s az ő fordítását dolgozta át Verseghy Ferenc, imígy: „Ébredj hazánk bajnok népe, / Ragadd ki híres kardodat!” A fordítás írói díja tízévi várfogság volt …) Az eredeti szöveg legfontosabb szava a „gloire”, a dicsőség. Elérkezett a dicsőség napja! Napóleon pedig mint maga a megtestesült dicsőség vonult a megkövült királyi katonák felé, ismert öltözetében, mint a gárda közvitéze, rajta a marengói köpeny, fején a háromszínű kokárdával díszített háromszögletű csákó. Nem is puskalövésnyire, de pisztolylövésnyi távolságra közelítette meg már a csapatokat. Valamit tenni kellett. Randon, a húszéves kapitány, magánkívül kiáltotta el magát: – Ott van! Tűz!! Itt dőlhetett volna el Napoleon sorsa s egész csapatáé. Elhangzott a parancs, a katonák égi szózata. Kivégző osztag nem szokta megtagadni az engedelmességet. A katona nem gondolkozik, ő csak egy alkatrésze a puskának. A parancs – parancs! De senki sem mozdult, senki sem emelte fel a puskáját, hogy teljesítse a parancsnok vezényszavát. A világtörténelem egyetlen pillanatba sűrítve! Ez még a napóleoni hőskölteményben sem fordult elő eddig. A császár ekkor megállt, s mögötte megálltak főtisztjei is: Cambronne, Bertrand és Drouot. A legismertebb változat szerint Napoleon ekkor messze csengő hangon kiáltotta:

– Ötödik hadtestbeli katonáim! Megismertek-e? A császárotok vagyok ! Halálos csend támadt. Nem tudni, hogy Napoleon kitervelte-e előre a következő mozdulatot, de kétségtelen, hogy akár így, akár pillanatnyi ihletében tette, a lehető legszerencsésebb mozdulattal folytatta a páratlan jelenetet. Széttárta szürke köpenyét, kidüllesztette a mellkasát, és előbbi hangján így fejezte be rövid beszédét: – Ha akad köztetek katona, aki kész megölni császárját, tessék, itt vagyok! Ez a hang, a széttárt marengói köpeny, a háromszögletű csákó és ezernyi emlék, amely a kis káplárhoz fűződik, s maga ez az egész, ez a mesébe illő találkozás – ki tud ennek ellenállni? A sápadtan remegő királyi katonákból egyszerre kigyulladt arcú napóleoni vitézek lettek, mennydörgésszerűén kirobbant az „éljen a császár!”, ez a világot megremegtető csatakiáltás, felbomlottak a sorok, a katonák odarohantak a császárhoz, körülvették, letérdeltek előtte, boldog volt, aki hozzáérhetett, a grenoble-iak összekeveredtek az elbaiakkal, nem volt már különbség közöttük, már csak azért sem, mert a királyi katonák hátizsákjának mélyéből csodálatosképpen előkerültek a háromszínű kokárdák, az elhajigált bourboni kokárdáktól pedig úgy fehérlett a mező, mintha kinyíltak volna a hóvirágok. A hazatérés első és legnagyobb győzelme volt ez: Napoleon legyőzte a katonai eskü, a parancs erejét. A híres jelenetnek ez a legismertebb változata. A kisebb eltérések nem lényegesek. Napoleon szavainak a sorrendje a különböző visszaemlékezések szerint más és más (nem volt történetíró és gyorsíró a helyszínen …), az egyik szerint mindjárt azzal kezdte, hogy aki rá akar lőni, ám tessék, rajta! Van olyan változat, amely szerint a császár a zubbonyát is feltépte, és a meztelen mellét tárta ki annak, aki meg akarja ölni. Maga Napóleon is másképpen mesélte el Szent Ilonán a jelentős közjátékot, sokkal laposabban, mint lelkes történetírói. Dicsérte Malcolm tengernagynak a

katonák fegyelmezettségét, ahogyan zárt sorokban csatlakoztak hozzá, s elbeszélése szerint a híres jelenet során csak ennyit mondott az ellene kivezényelt katonáknak, akikről tudta, hogy már szolgáltak alatta: – Öreg katonák, a tábornokotokra akartok lőni? Mire azok így válaszoltak: – Hogyan akarnánk, nézze csak! És puskavesszejüket bedugták a muskétájuk csövébe, hogy megmutassák: nincs megtöltve! Ennél sokkal lényegesebb eltérést mutat az a változat, amely szerint a drámai „ide lőjetek !”-szerű kiáltás után sem mozdultak meg a katonák. Nem lőttek ugyan, de még mindig szótlanul vártak. A parancsot ugyan nem teljesítették, de haboztak, nem tudták, mit csináljanak. Ekkor Napoleon – e változat szerint – így folytatta: – Nem a becsvágy hozott ide! A párizsi kormányzat negyvenöt legkiválóbb tagja hívott haza Elbáról! Európa három nagyhatalma támogatta visszatérésemet! Állítólag ekkor tört volna ki a mennydörgésszerű üdvrivalgás. Ennek a változatnak ismeretlen szerzője odáig ment, hogy azt is állította: Napóleon ezzel a mesével Ney-t és Rappot is igyekezett becsapni, s végül Davout-nak vallotta be, hogy egy szó sem igaz az egészből. Nehéz elhinni, hogy Napoleon ilyen átlátszó, könnyen leleplezhető, ügyetlen hazugságra igyekezett volna felépíteni legendás visszatérését. Ami pedig a híres laffrey-i jelenetet illeti, teljesen valószínűtlen, hogy a katonákból egy diplomáciai jellegű közlés robbantotta volna ki a viharos lelkesedést, nem pedig a trikolór, a „Marseillaise” (amely különben a császári hatalom csúcspontján is tilos dal volt), a széttárt marengói köpeny és a kis káplár rövid, izzó szózata. Sőt, lerontotta volna a hihetetlen vakmerőség hatását, ha az derült volna ki, hogy az annyiszor megvetett, letaposott uralkodók gyakoroltak kegyet Napóleonnal szemben, kegyeskedtek megengedni, hogy hazatérjen. És akkor

miért így, ilyen kalandosan? Napoleon sohasem vetette meg a hazugságot, de az ilyen szánalmas füllentés nem volt jellemző rá. Az viszont hihető, hogy a megkönnyebbült Napóleon még rövid beszédben támasztotta alá lépése törvényességét: – A Bourbonok törvénytelenül jutottak a trónhoz, nem a nemzet adta nekik! Talán nem igaz, hogy fenyegettek benneteket a hűbéri kiváltságok visszaállításával, amelyeknek eltörléséért harcoltatok? – Igaz, felség! – kiabáltak a katonák. És vajon mi történt Delessart ezredessel és a császárra lövetni akaró Randon kapitánnyal? Elmenekültek. Négy lengyel· dzsidás üldözte őket, de jobb, frissebb lovukon meg tudtak menekülni, s így egyben megszabadultak attól a sorstól, hogy Napoleon megkegyelmezzen nekik. Joggal mondhatták volna ugyanis a császárnak: „Felség, ön is volt katona, tudja, mi az, hogy parancs.” A híres jelenet színhelyéből is földrajzi fogalom lett, ma is a Találkozás Mezejének nevezik, mint ahogyan a Grasse-DigneGrenoble-út neve ma „Route Napoléon”. A hadsereggel való első találkozás tehát sikerült, s Napoleon joggal bízhatott abban, hogy a folytatás nem lesz rosszabb. De Grenoble még hátravolt, az első jelentős város, amelynek birtoka fontos lett volna a császárnak. Még mindig jelentős helyőrség tartózkodott a városban. A hajthatatlan Marchand tábornok szemlét tartott csapatai (?) fölött, mielőtt elindulnának, hogy végleg leszámoljanak a kalandorral. Marchand bátorításul még azt is bejelentette, hogy nem kell félniük, Bonaparténak mindössze ezer embere van. Mire a sorok közül ilyen kiáltások hangzottak el: – És mi? Mi nem számítunk? Ilyen volt a hangulat az egyre nyugtalanabb katonák között. De a tábornokgép nem figyelt oda, ő teljesítette a parancsot, és elindította a hetedik gyalogezredet délután két óra tájban, Labédoyčre ezredes parancsnoksága alatt. Az ezredes valamikor Lannes segédtisztje volt.

Míg egy kilométerre a várostól megállította az ezredet, odafutott hozzá az egyik dobos (minden bizonnyal megbeszélt „hadmozdulat” volt), átnyújtott neki egy piros-fehér-kék zászlót (más forrás szerint egy sast)„ - az ezredes felmutatta katonáinak, és kardot rántva, így kiáltott: – Hetesek! Itt a győzelem dicső jelvénye! Ez vezetett benneteket halhatatlan napjainkban! Aki oly gyakran győzelemre vitt minket, az jön felénk, hogy megbosszulja megaláztatásunkat, elnyomatásunkat! Előre! Aki szeret, követ! Éljen a császár! Természetesen tomboló lelkesedéssel követték, miközben mennydörgésszerűén visszhangzott az: „éljen a császár!” Aztán Grenoble és Vizille között („a francia szabadság bölcsője”, innen indult ki a francia forradalom) találkozott a két csapat. A császárt éltetve, megint összevegyültek a katonák, az újak a császárt keresték, mindenki őt akarta látni. Labédoyčre leugrott a lováról, odarohant Napóleonhoz, s át, akarta ölelni a térdét. Napóleon azonban nem engedte, a mellére vonta, átkarolta, és így üdvözölte: – Ezredes, ön helyez vissza a trónra! Micsoda kitüntetés! De nincs pihenő, a császár estére már Grenoble-ban akart lenni. Serege újabb 1800 katonával gyarapodott. És ezrekre rúgott a parasztok száma, akik vasvillákkal, kaszákkal, régi mordályokkal a vállukon kísérték a császári sereget. Ez már valódi népmoz galommá vált. Már megszülettek az első, kezdetleges, de annál lelkesebb dalocskák, ilyesféle rímekkel: „Bon! Bon! Napoléon!” Feljegyzésre érdemes, hogy több mint háromezer valóságos népdal született. a mesebeli hazatérés megéneklésére. Ez is sokat mond a néplélek ösztönös megnyilvánulásáról. De már nyolc óra is elmúlt, amikor a megnövekedett sereg Grenoble falai alá ért. A város „bevétele” némi nehézségekkel járt, s erre vonatkozólag is többféle történet ismeretes. Persze, sohasem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket a nagy jelentőségű eseményeket nem kísérték történészek: és írnokok, s ki erre, ki arra emlékezett, a legenda szinte önmagától is színesedett, mindenki hozzátett

valamit, ki ezt, ki azt, de egy biztos volt: lelkes seregével a császár bevonult Grenoble-ba. Hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonított, arra egymagában is jellemző egy későbbi mondása: – Grenoble-ig kalandor voltam, onnan kezdve fejedelem! Ez sem akármilyen vallomás, mert tény ugyan, hogy Grenoble volt az igazi fordulópont (bár ne feledkezzünk meg a Találkozás Mezejéről!), Napóleon nemigen szokta hangoztatni, hogy kalandorként settenkedett vissza Franciaországba. Grenoble nemcsak város, hanem vár is voit, erősség. Műszakiak, tüzérek, gyalogosok, huszárok védhették volna, ha akarták volna, de Marchand, akit megrendítettek az addigi csalódások, már nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket. Erre különben ideje sem volt, nemhiába siettette megnövekedett létszámú csapatait a császár. A hidakat ugyan nem vonták fel, de a kapuk zárva voltak. Egyelőre nem is nyitották ki, sőt, akadt egy Roussille nevű ezredes, aki Marchand megbízásából még „nem!”-et kiáltott a császár ezredesének, Raoulnak felszólítására. Napoleon ideges volt, felküldte Labédoyčre-t egy domb tetejére, s az ezredes innen bömbölte: – Katonák, elhoztuk a hőst, akit annyi csatában követtetek! Fogadjátok szívesen, és ismételjétek meg Európa legyőzőinek régi üdvkiáltását: éljen a császár! Ismételték is, de a kapukulcsok a parancsnokoknál voltak, azok pedig egymás után elmenekültek, mint Marchand is, egy hátsó, kijáraton. A katonák a falakon kívül és belül boldogan kiáltoztak egymásnak, barátkoztak, meséltek, de a kapukat végül a külváros népe döntötte ki gerendákkal, feszítőszerszámokkal. Ekkor kitódult a nép, katonák, polgárok vegyesen, Napóleonhoz rohantak, letépték lováról, vállukra emelték, őrjöngve hordták körül. Sokan aggódtak életéért, s a nagy zűrzavarban talán egyedül a császár ismerte ki magát, tudta, hogy a nép, a katonák vállán a legnagyobb biztonságban van. Amikor egy palota előtt vezérkara végre utolérte, egy sereg grenoble-i polgár nagy nyögések közepette hozta oda a

város kidöntött kapuit, ha már a kulcsokat nem tudták átadni a császárnak. A nép érzelmeinek ilyen kitörésére még a dicsőséges forradalom alatt is alig volt példa. Ha Napoleon számított is sikerre, a valóság túlszárnyalta minden várakozását. Ugyanakkor – és ezt érdemes megjegyezni – valamiféle aprónak látszó változás nem kerülhette el a figyelmét. A Bourbonok idegenekként, valóban mint Ptolemaioszok tértek vissza Franciaországba, több mint húsz esztendő után, s nemcsak hogy nem értették meg, de nem is akarták megérteni, hogy milyen mélyreható változások történtek az országban. Napoleon csak tíz hónapig volt távol, de már ő sem teljesen ugyanazt a Franciaországot látta viszont, mint amelyet elhagyott. Az eszeveszett őrjöngés, a mindent elsöprő lelkesedés viharán át egy új hangot is meg lehetett különböztetni: a szabadság és a béke utáni vágy hangját. Az a nevezetes mondat, amely kétségtelenül az európai uralkodőknak szólt, mély visszhangot keltett az emberekben. Ugyanaz a Labédoyčre, aki „visszahelyezte a trónra” Napóleont, a másnapi fogadáson meglepő nyíltsággal szólt az imádott hőshöz: – A franciák mindent meg fognak tenni felségedért, de felségednek is mindent meg kell tennie értük. Többé ne legyen szó hírvágyról, önkényuralomról! Mi szabadok és boldogok akarunk lenni. És ezért, felség, le kell mondania mind a hódítás, mind az erőszak rendszeréről, vagyis mindenről, ami Franciaországnak és felségednek is csak szerencsétlenséget hozott. Ezúttal nem volt szó a dicsőség halhatatlan napjairól, hanem csak olyan fogalmakról, amelyek Napóleonnak sohasem voltak különösebben rokonszenvesek, ezúttal pedig időszerűtlenebbek, mint valaha. De lenyelte csalódását, még csak azt sem mondta, hogy a béke éppenséggel nem teljesen tőle függ, nem is emlékeztette hű ezredesét (akinek már csak néhány hónapja volt hátra kivégzéséig) arra, hogy a napóleoni háborúk a forradalmi háborúk folytatásai voltak, nem ő kezdte őket, s első világhíres

haditetteit a konvent parancsára hajtotta végre. Összehasonlíthatatlanul okosabb volt, mint a Bourbonok, s finom ösztönnel megérezte a hangulatváltozást az oly sok ellentéttől felszántott országban. Az előtte tisztelgő különböző városi hatóságok küldöttségeinek ő is a béke és a szabadság fontosságát hangsúlyozta, s még egy kis önbírálatra is hajlandó volt, megígérte ugyanis, hogy ezentúl békében hagyja szomszédait, elfelejti világuralmi törekvéseit, bár remélhetőleg megbocsátják neki, hogy Franciaországot a nemzetek urává akarta tenni, s ez talán jobban sikerült neki, mint eddig bármelyik francia uralkodónak. A háború szeretete, a személyes nagyság iránti nemes becsvágy, a hódítás dicsőséges szenvedélye kétségtelenül nagy volt benne, de a tízhónapos távollét alatt sok mindent átgondolt. Bár az európai hatalmasságok megalázkodása annak idején szinte kihívta maguk ellen az oroszlán uralkodó indulatait, nemkülönben egyes hazai hatóságok, például a szenátus mindent megszavazó készsége joggal táplálhatta benne azt a meggyőződést, hogy a francia nép nem takarékoskodik fiai vérével, ha az ország dicsőségéről és szabadságáról van szó, amire már Valmynál is volt példa, most mégis a béke a legfontosabb cél, amely egyben fölöslegessé teszi a háborús állapotok idején elkerülhetetlen megszorításokat. Nem valószínű, hogy örült a békegatamb-turbékolásoknak s az olthatatlan szabadságvágynak, amelyben vád is volt ellene azzal a korszakkal kapcsolatban, amely meggyőződése szerint Franciaország fénykora volt. Grenoble-ban azonban nem tehetett mást, mint alkalmazkodott a körülményekhez, amelyek végül is újjáteremtették őt. Megint tapasztalnia kellett, hogy legfőbb támaszai az egyszerű katonák, a parasztok, akiknek nem voltak átfogó politikai meggondolásaik, ők a kis káplárt, a Forradalom Fiát üdvözölték benne, s amikor megtartotta első katonai szemléjét, az előtte elvonuló katonák, nem is egészen szabályosan, kokárdájukra mutatva kiabálták oda imádott vezérüknek: – Austerlitz óta hordom!

– Friedland óta hordom! – Wagrami kokárda! Sőt, volt olyan öreg gránátos, aki ezt kiáltotta oda a potrohos hadúrnak: – Már Marengónál viseltem! Ez volt az ő igazi népe. Most már biztos lehetett benne, hogy a katonák mindenütt őt követik, s fütyülnek a királynak tett esküjükre. Ezek a kötelező felesketések a világtörténelem folyamán amúgy is lejárták magukat, üres formaságokká süllyedtek, s néha egyetlen emberöltő alatt, a különféle államcsínyek jóvoltából, annyi uralkodónak és államfőnek esküdtek fel a katonák, hogy már fejbén sem tudták tartani, kit kell életük árán is megvédeniük. Egy puszta esküszöveg nem helyettesítheti az érzelmeket, amelyekre senki sem tudott úgy hatni, mint Napoleon. Amikor Ney tábornagy először olvasta el Napoleon kiáltványát, az egykori fültanúk szerint így sóhajtott fel: – így csak ő tud a katonákhoz szólni! Ő … mi minden szorult ebbe az egyetlen betűbe! Pedig Elchingen és Moszkva hercege ekkor még királyi marsall volt, helytelenítette Napoleon felelőtlen visszatérését, s megígérte uralkodójának, XVIII. Lajosnak, hogy vasketrecben hozza Párizsba a bitorlót, hadd lássák a párizsiak. Lajos becsületére legyen mondva, hogy idegenkedett áz ilyenféle túlzásoktól, amelyek az ilyen alacsony származású katonákra jellemzők. Azt mindenesetre megnyugtatónak találta, hogy Napóleon egyik kedvence, két császári hercegi cím birtokosa, a „hősök hőse” vállalkozott arra, hogy fülön csípi a bitorlót, ami kezdetben nem is látszott nehéz feladatnak. És ezzel kapcsolatban ejtsünk néhány szót arról a franciaországi és nemzetközi hatásról, amelyet Napóleon – enyhén szólva – váratlan lépése keltett. Eddig csak a császár útját kísértük figyelemmel, most nézzünk egy kicsit körül Európában, elsősorban Franciaországban. A hírszolgálat akkoriban nem volt gyors, a

tükörtávíró működését a borús napok megbénították. A március elsején történt partraszállás híre csak 5-én jutott Párizsba. A király, köszvényesen és rosszkedvűen, az eseményről szóló táviratot átküldte a hadügyminiszternek, történetesen Soultnak, Dalmácia hercegének, azzal, hogy az ilyen katonai dolgok rá tartoznak, intézkedjék, ahogyan jónak látja. Soult káromkodott, „Buonapartét” (akitől a hercegi címet kapta) elmebajosnak nevezte, a legokosabb lenne karddal kettéhasítani a kövér fajzatot, de fölösleges, néhány csősz elintézi a dolgot. Semmiféle komoly intézkedést nem tett, emiatt gyanúsításoknak is kitette magát, talán azért is, mert később ő is csatlakozott az elmebajoshoz, pontosabban: . Napóleon ő császári felségéhez. Párizs népe még később szerzett tudomást a partraszállásról, az újságok március 8-án közölték a hírt, történetesen éppen azon a napon, amelyen Napóleon Laffrey-nél széttárta marengói köpenyét. Egyes beszámolók szerint a párizsiak kezdetben inkább érdekesnek, mint fontosnak találták a hírt, s nem is kevesen azt hitték, hogy Napoleon megbolondult az elbai tespedésben, máskülönben nehéz elképzelni, hogyan vállalkozhatott arra, hogy néhány száz emberrel megtámadja a francia királyságot. Ilyesmire vallott Ney meggondolatlan ígérete is, de az ő szellemi képességeitől valóban nem lehetett várni, hogy már az első pillanatban felmérje a különös hír igazi jelentőségét. Ugyanez állt a Bourbonokra is, ám ebben a forradalmi változások iránt fogékony országban szép számmal akadtak fürge észjárású emberek, akik mindjárt kezdetben gyanakodtak, s legalábbis értetlenül álltak a váratlan eseménnyel összefüggő számos jelenség előtt. Volt min elgondolkozni. Hogyan hagyhatta el észrevétlenül aránylag távoli szigetét Napoleon, s hogyan tudott eljutni hazáig, hiszen Elba Itália, és nem Franciaország mellett fekszik? Ez volt még a kisebb rejtély, az azonban sokkal kevésbé volt érthető, hogy a „szörnyeteg” hogyan tudott partra szállni a Juan-öbölben. Néhány száz emberével hogyan tudott szabadlábon maradni? Miért nem tartóztatták fel,

vagy még inkább: miért nem tartóztatták le? Hol volt a karhatalom, a vámőrség, a rendőrség, a csendőrség, a katonaság? Hol voltak, mit csináltak a hivatalos közigazgatási szervek? És a nép? Talán inkább azoknak az egykori krónikásoknak kell igazat adni, akik Napóleon szinte földöntúli tekintélyének tudatában arról számoltak be, hogy a hír óriási izgalmat keltett a fővárosban, hiába igyekeztek a királypártiak nyilvánosan lekicsinyelni az esemény jelentőségét. Ez volt a legokosabb, amit tehettek, de semmi esetre sem a leghatásosabb. Mentségükre legyen mondva, hogy ilyesmi még nem fordult elő a világtörténelemben, honnan is tudták volna, mit kell tenni ilyen esetben. És valóban, mindenekfölött az nyugtalanította a régi és újdonsült royalistákat, hogy Napóleont senki sem fogta el, holott legalább engedély nélküli, tiltott határátlépésért felelősségre kellett volna vonni, s visszatoloncolni oda, ahol a nagylelkű szövetségesek kegyelméből letelepedhetett. Régi csodák emléke éledt fel Napoleon személyével kapcsolatban, s ennek következtében sokkal gyorsabban kezdett elterjedni a hit ennek a józan ésszel felfoghatatlan lépésnek a földöntúli voltában, mint ahogyan azt a hatalom friss urai el tudták volna képzelni. – Felséged mindig csodákat művel, mert amikor megtudtuk, hogy felséged visszatért, először azt hittük, megőrült … – kezdte különös üdvözlő beszédét a mâconi polgármester, de az „éljen a császár!” kiáltások tombolása már belefojtotta a további mondanivalókat. Ez már Lyon után történt, s Párizsban még mindig keveset tudtak az eseményekből, a még Fouché által szervezett rendőrség viszont már le tudta mérni a főváros hangulatát. Tapasztalni lehetett, hogy az egyszerű nép, valamennyi egykori jakobinus már a puszta hírnek is örült, mit sem tudva Napóleon politikai terveiről. Hát ha még tudták volna, hogy Napoleon megfenyegette a nemeseket és a papokat, méghozzá olyan modorban, hogy a legvadabb jakobinus is megnyalhatta volna mind a tíz ujját: – Lámpavasra akasztatom őket! – harsogta a császár. Napoleon

és lámpavas. Ez még viccnek is rossz, de népbolondításnak jó volt. A frígiai sapka nagyon rosszul állt őfelségének, mert kikandikált alóla a császári korona. De, a helyzethez illően, mégis lámpavasról beszélt az az ember, aki gyűlölte és üldözte a jakobinusokat. Ami pedig a nemeseket illeti, hát kevés uralkodó teremtett annyi főnemest, mint éppen ő. Az érthető, hogy lázított a királypártiak ellen. De lámpavas … A Vendée-ben különben is alig volt nemes, annál több elszánt királypárti paraszt. Cadoudal is az volt, alapjában véve royalista demokrata, aki visszautasította a tábornoki rangot, amellyel később hercegi cím is járt volna, mint például Lefébvrenek … És a papok! Mintha nem ő lett volna, aki visszaállította a vallás (igaz, minden vallás) jogait, s aki koronázásakor ragaszkodott a pápa jelenlétéhez, ha magához a koronázáshoz nem is volt rá szüksége. És a sok Te Deum a győzelmek után! És a katekizmus! A lámpavasról később teljesen megfeledkezett, ez a politikai fogalom többé nem jött szóba. Különösen amikor Európa uralkodóihoz, „testvérei”-hez intézett körlevelet. Az ő véleménye is villámgyorsan változott, az eseményekhez alakult, mint például a sajtó hangja. Csaknem valamennyi Napóleon-életrajzban benne találhatók azok a sajtóvélemények, amelyek híven tükrözik a napról napra változó hangulatot Napóleon előrenyomulása során. Némelyik könyv írója a „Moniteur” nyakába varrja a gyors érzelmi változást, mások általánosságban írnak a párizsi sajtóról. Ahány, annyiféleképpen idéz, de a fokozatosság lényegét, Napoleon útjának egyes állomásait értékelő sajtóvéleményeket általában így rögzítik: 1. Á szörnyeteg megszökött száműzetéséből. 2. A korzikai farkas partra szállt a Juan-öbölben. 3. A tigris felbukkant Gapban, nyomorult életpályáját a hegyek között végzi. 4. A bitorló bevonult Grenoble-ba. 5. Bonaparte tábornok elfoglalta Lyont.

6. Napoleon Fontainebleau-hoz közeledik. 7. Ő császári felségét, Napóleont, hűséges Párizsa holnap fogadja, ünnepélyes körülmények között. Másféle idézetek is ismeretesek. Napoleon még mint emberevő is szerepelt egyes lapok hasábjain, de van olyan történetíró (például az angol Addington), aki nem hiszi el a gyors hangulatváltozás nyomtatott jeleit, szatirikus mesének tartja az egészet. Megjegyzendő, hogy a józan angol vélemény egyedülálló, a legtöbb történetíró tényként fogadja el a sajtó hangulatának ezt az enyhén szólva fokozatos változását. Természetesen első pillantásra mi sem egyszerűbb, mint lapos közhelyekkel gúny tárgyává tenni az emberi köpönyegforgatás kiáltó példáit, s különösen az újságírókat, akiknek írásai nyomtatásban fennmaradnak, ellentétben az emberek szóbeszédével. Több mint másfél évszázada kacagnak az olvasók ezen a fokozatos pálforduláson. Holmi jellemzően emberi jellemtelenséget olvasnak ki a gúnyolódásra kétségtelenül alkalmas sorokból, csak éppen néhány fontos szempontról feledkeznek meg. Például arról, hogy lemondásakor Napóleon egész országát feloldotta a neki tett eskü alól, s azok, akik otthon maradtak, a francia királyságban, az új rendben voltak kénytelenek élni, otthon, Franciaországban, önmaguk és családjuk érdekében. Érdekes módon nem keletkezett bonapartista Vendée, az átmenet, különösen a felső körökben, simán ment. A köznép pedig tovább élte hétköznapi életét szülőföldjén, már csak azért is, mert Napóleonon kívül senki sem kapott egy szép szigetet, ahol uralkodhatott volna. És az újságírók? Talán valamennyien elvtelenek, semmirekellők, gyáva vagy megvásárolható bértollnokok voltak? Akinek ez a véleménye, az elfeledkezik arról, amit maga Napóleon mondott páratlan, valóban csodálatos vállalkozásáról. Hogy tudniillik Grenoble-ig kalandor volt, s csak onnan kezdve fejedelem. A szókimondó Rapp tábornok nem is kertelt, s nyíltan megmondta a véleményét az újra őfelségévé emelkedett Napóleonnak:

– Csak ismerje el, felség, hogy kényes volt a helyzetünk! Felséged lemond, nekünk azt tanácsolja, hogy szolgáljuk a királyt, eltávozik az országból, aztán egy szép napon visszajön … Rapp még azt is szemére vetette Napóleonnak, hogy miért nem kötött békét Drezdában, félreismerte a németeket, s ehhez hasonlók. Mit felelhetett erre a császár? Megölelte a tábornokot, megcsókolta, meghúzta a fülét, és segédtisztjévé nevezte ki. Súlyt helyezett arra, hogy minél több jelentős embert hódítson el a királytól. Nyíltan hirdette, hogy senkit nem akar megbüntetni, mindenkinek megbocsát. Voltak persze kivételek is, Augereau és Marmont büntetése száműzetés volt, Napoleon látni sem akarta ezeket az elvetemült árulókat … És Ney a vasketreccel? Erről majd később. Tulajdonképpen Massénának kellett volna elcsípnie a partra szállt Napóleont, ő ugyanis Marseille-ben tartózkodott, s ő kapott a legkorábban hírt Napóleon hazatéréséről, már március 3án. Kibocsátott egy kiáltványt a város lakóihoz, hangoztatta királyhűségét s azt, hogy bármi történjék, megmarad a becsület útján. (Masséna és a becsület, egek!) Szükségesnek tartotta még azt is közölni a lakossággal, hogy a királyi trón fennmaradásáért az utolsó csepp vérét is hajlandó feláldozni. Csak éppen nem sietett. ímmel-ámmal, elkésve, érezhető kelletlenséggel elindított egy kis csapatot, tisztes távolban az elbaiaktól. Amikor Napóleon bevonult Párizsba, ő is jelentkezett szolgálattételre régi (vagy új?) uralkodójánál, de Napoleon nem vette igénybe a koravén, Spanyolországban teljesen csődöt mondott herceg szolgálatait. Macdonald, akinek búcsúzóul Napoleon egy díszkardot ajándékozott, szilárdan kitartott a király mellett, nem csatlakozott a császárhoz. Nem csoda, hogy az egyszerű katonák nem bíztak a marsallokban, s most lett volna az ideje annak, hogy Napóleon fiatal, bátor, törekvő tisztekkel váltsa fel őket, de nem tette, ragaszkodott ahhoz, akihez lehetett, mert ezzel is uralma szilárdságát óhajtotta bizonyítani. Egyelőre azzal sem törődött, hogy mit írnak az újságok, mert jól tudta, hogy mire teljesen

visszanyeri hatalmát, dicsősége a régi fényben ragyog a sajtó hasábjain. Sokkal fontosabb volt számára, hogy mit mondanak a szövetségesek, megengedik-e, hogy újra a franciák császárja legyen, esetleg, a megváltozott körülmények között, „csak” francia császár. De itt még nem tartunk, a diadalmas előrenyomulás következő állomása Lyon volt. Ez a város is lelkesen vetette magát Napóleon karjaiba, s ha a partra szállt kalandor Grenoble-ban már fejedelemnek érezte magát, Lyonban még egy lépéssel előrelépett: hivatalosan is visszaállította a császárságot. Hogyan jutott el Lyonba? Hihetetlenül simán, szinte már a humor határát súroló módon. Lyon minden tekintetben fontos város volt, sa Bourbon-ház legharciasabb és legostobább tagja, a király öccse, Artois Károly úgy érezte, hogy személyes jelenléte föltétlenül szükséges a lyoniak fellelkesítéséhez a kalandor ellen. Vele ment parancsnokként Macdonald marsall is, Taranto hercege, ami joggal csodálkozást váltott ki az egyszerű emberekből. Hogy Artois grófja ennyire félreismerte az ország népét, azon senki sem csodálkozott, de hogy egy császári marsall, az „oroszlánfejüek” egyike elképzelte, hogy francia katonákkal, a kis káplár gyermekeivel megtámadja a császárt s annak egyte növekvő létszámú seregét, az már több volt, mint rejtélyes. És Macdonald komolyan vette megbízatását, amelyet történetesen Soult hadügyminisztertől kapott, erődítményeket emeltetett, barikádokat állíttatott fel, vagyis felkészült Lyon védelmére. Vajon mit képzelt? Hogy Lyon afféle francia Saragossa lesz Napoleon ellen? A díszszemlén három ezred és másfélezer nemzeti gárdista vonult fel. A Bellecour téren tartott parádén Macdonald gyújtó hatásúnak szánt beszédet mondott, megbélyegezte Napoleont vállalkozásának felelőtlenségéért, amellyel újabb háború rémét idézheti fel (ebben, mellékesen, igaza volt), de a katonák néma undorral hallgatták a tábornagy szavait, majd amikor a marsall azt kívánta tőlük, hogy a jelenlevő Károly tiszteletére, továbbá királyhűségük bizonyságául kiáltsák, hogy „éljen a király!”, olyan szűnni nem akaró csend

fogadta a felszólítást, hogy az előkelőségek is bénultan tekintettek az ellenséges tömegre. Artois Károly, aki büszke volt karcsú, magas termetére, középkori lovaghoz hasonlatos arcélére, még egy kétségbeesett kísérletet tett. Odament egy öreg dragonyoshoz, s arra kérte, hogy együtt éljenezzék a királyt. Kőszobor előbb megszólalt volna, mint a veterán. Károly sértődötten elmenekült. Esett az eső, kocsiba szállt. A kedvezőtlen időjárás ellenére is kitódult a lakosság az utcákra, mert híre járt, hogy Napoleon már közeledik. Macdonald még nem adta fel a harcot, annak ellenére, hogy egyik utásza szemrehányást, tett neki, állítólag ezekkel a szavakkal: – Jobb lenne, ha uralkodónk, Napoleon császár elé vezetne minket! Macdonald valóban elindult Napoleon elé, de azért, hogy a városba már behatolt huszárokat kiverje. Amikor azonban Macdonald dragonyosai összetalálkoztak a huszárokkal, megint felbomlott a rend, „éljen a császár!” kiáltásokkal összekeveredtek a csapatok, mindenki egyszerre Napoleon katonája lett, az egy Macdonald kivételével, aki szerencséjére el tudott lován menekülni, különben fogságba esett volna. Szép kis helyzet lett volna: Taranto hercege Napoleon fogságában! Macdonald különben következetes volt, nem ismerte el a császárt, csak a tőle kapott hercegi címet. Ilyen előzmények után vonult be Napoleon Lyonba, s most már ország-világ előtt bizonyságot tett arról, hogy nem holmi kalandorvállalkozásról van szó, nem valami kétségbeesett kísérletről, hanem olyan fordulatról, amely a világtörténelem legjelentősebb lapjaira kívánkozik, s kiemelkedő eseménye még a napóleoni pályafutásnak is. Lyonban hivatalos rendelettel állította vissza a császárságot, kimondta a Bourbon-ház trónfosztását, feloszlatta a két kamarát, új bírákat nevezett ki, néhány új prefektust is. Itt nem volt szükség jelentős változásokra, mert a prefektusi intézményhez s annak személyi állományához, a Bourbonok sem igen nyúltak hozzá.

Így repült a sas, már diadalmasan elérte Lyon legmagasabb tornyát, útban a Notre-Dame felé. Túlzó bonapartista történetírók úgy értékelték ezt a rohamosan növekvő súlyú eseményt, hogy „egész Franciaország megőrült”. De hogyan is lehetne ezt kétségbe vonni, amikor a Napóleont szívből gyűlölő Chateaubriand is úgy jellemezte a „kalandos” vállalkozást, hogy – „egyetlen ember csodája”. És a csoda hatása egyre fokozódott. Talán nem túlságosan merész az a feltevés, hogy Napoleon most már akár a Provence-on át is vonulhatott volna, vörösre mázéit, felakasztott szalmabábuját csekély fáradsággal, átalakították volna XVIII. Lajossá, s „éljen a császár!” kiáltások közepette azt akasztották volna fel ünnepélyesen. Méghozzá nem is hideg köpönyegforgatásból, hanem őszinte lelkesedésből, mert nincs nagyobb lelkesítő erő a hatalomnál és a sikernél. A kiáltványokat egyre nagyobb tömegekben ontották a nyomdák. Mit számított ezzel szemben a párizsi sajtó egyre tiszteletteljesebb gyalázkodása vagy akár a hadügyminiszter megbélyegző napiparancsa, amely alatt ott állt a mély benyomást keltő aláírás: „Nicolas Soult tábornagy, Dalmácia hercege.” Miben reménykedett még a királyi család? Ney marsallban, a kettős hercegben, aki majd megtanítja móresre a kalandort. Igaz, hogy ő is a bitorlótól kapta címeit, vagyonát, rangját, de most elhatározta, hogy hű marad nemcsak királyához, hanem fontainebleau-i magatartásához is, amellyel a veretlen Napóleont lemondásra kényszerítette. Tulajdonképpen ő vezette a marsallok lázadását. De vajon hogyan képzelte el, hogy 6000 emberével szétveri Napóleonnak most már 15 000 főnyi seregét, őt magát elfogja, és a történelem által most már számon tartott vasketrecben szállítja a király színe elé, a párizsiak mulattatására? Elképzelése igazolta Napoleon véleményét a „hősök hősé”-nek szellemi képességeiről. Ha harcra került volna sor (ami erősen kétséges, mert Ney katonái erre semmivel sem mutattak nagyobb hajlandóságot, mint Macdonald dragonyosai), Napoleon

számottevő túlerővel, személyes varázsával elsöpörte volna Ney ellenállását. A császár azonban nagy súlyt vetett arra, hogy egyetlen puskalövés, egyetlen csepp vér kiontása nélkül vegye újra birtokba országát. Március 12-én Ney már Lons-le-Saunier-ben volt, Lyontól északkeletre. Macdonaldhoz hasonlóan, ő is igyekezett meggyőzni katonáit arról, hogy Napoleon helytelenül cselekedett, megszegte a fontainebleau-i szerződést, háborús veszélybe sodorja az országot, amelynek törvényes királya van, felesküdtek rá, s ehhez hasonlók. Ilyesmiket mondott azoknak a katonáknak, akik már tudták, hogyan repül a sas toronyról toronyra, ismerték a .lángoló hangú kiáltvány befejező szavait: „Tisztelet e vitéz harcosoknak, akik díszei honunknak!” Tisztek, közlegények egyaránt ellenséges csendben hallgatták az orosz hómezők hősének szavait, hiába bizonygatta a herceg, hogy ő mindig hűségesen harcolt a császárért, de most az egyszer volt gazdáját kell legyőzni, Franciaország érdekében. Senki sem hallgatott rá, s az egyik csapattest a másik után tűnt el – Napóleonhoz vonultak, valóban kötelékben, amire Napoleon oly büszke volt. Amellett egymás után érkeztek a hírvivők, s beszámoltak a marsallnak Napoleon diadalmenetéről, a szinte elképzelhetetlen lelkesedésről. Ney egyre kínosabban érezte magát a két malomkő között. Valóságos megváltásként érkezett hozzá Napoleon személyes üzenete: „Mondják meg neki, hogy még mindig szeretem, és úgy fogom átölelni, mint a borogyinói csata után.” Tegyük a kezünket a szívünkre: lehet ilyen üzenetnek ellenállni? Azt is üzenhette volna a császár, hogy úgy fogja átölelni, mint amikor Ne'y megérkezett az utóvéd maradványaival Orsában a fő sereghez. Ney megrendült, az emlékekre való hivatkozás pontosan célba talált: véget vetett minden habozásnak, s a császár hercege, marsallja végre elhagyhatta a veszett ügyet. Újra felsorakoztatta csapatait, s ezt a néhány, hitelesnek tekinthető szót mondta: – Katonák! A Bourbonok ügye egyszer s mindenkorra elveszett!

Franciaország törvényes uralkodója újra elfoglalja trónját! Napoleon császárra vár a feladat, hogy szép országunk sorsát intézze! Most bezzeg nem volt síri csend, ellenkezőleg: a katonák mennydörgésszerűén éltették a császárt és Ney marsaik is. Napoleon újabb sereggel és a legjelentősebb marsallal lett gazdagabb! Azt persze ne képzeljük, hogy Ney melléről kő esett le, s újjászületve állt be a Nagy Hadseregbe. Hogy Napóleon megbocsátott neki Fontainebleau-ért, annak nyilván örült, de mégis … az eskü, a vasketrec, előző szózatai katonáihoz … Emberi dolog, hogy igyekezett további érveket keresni hűsége vagy árulása alátámasztására. Indulatosan magyarázta, hogy feleségét, akinek szobalány volt az anyja, hányszor megalázták a száműzetésből visszatért „igazi” arisztokraták! Hányszor jött haza sírva a hercegnő egy-egy udvari fogadásról! – Mi nem kellünk a királynak. Megbecsülést csak Bonaparte mellett kaphatunk! Jókor jutott eszébe … Ney pálfordulását általában egybehangzó pontossággal írják le a történészek, annál többféle változat maradt fenn Napoleon és Ney találkozásáról. A mindent megszépítő idősebb Dumas szerint Napoleon valóban úgy ölelte magához a marsallt, ahogyan megígérte. De más visszaemlékezések szerint Ney zavartan vallotta be a „vasketrec”-et, s azzal mentegette magát, hogy csak cselből mondta. Napoleon dühbe gurult, minden bizonnyal az ügyetlen mentségtől, hiszen a vasketrecről már tudott, s ettől kezdve gyakran megalázta megtért hercegét. Egy másik forrás szerint Ney nyilatkozatot adott át a császárnak, s ebben nem kevesebbet közök újonnan elismert uralkodójával, mint azt, hogy szívesebben lesz a foglya, mint a híve, ha továbbra is zsarnoki módon akar kormányozni. Napoleon – e forrás szerint – ezekkel a szavakkal tépte össze a papirost: – Szegény Ney, úgy látszik megbolondult!

Pedig Ney csak azt fejezte ki (ha igaz), amit már a kezdet kezdetén Labédoyčre is mondott. De Napóleonnak most nem volt sem kedve, sem ideje vitára. Megint csak számolt, s most már biztos lehetett benne, hogy semmiféle összeütközéstől nem kell félnie, mert a hadsereg az övé. A királyi kormány közben az egyik letartóztatási parancsot adta ki a másik után (személyleírással!!), ugyanakkor egy jó humorú bonapartista hatalmas táblát függesztett a Vendôme-oszlopra (amelynek tetejéről még mindig hiányzott a császár szobra), ezzel a felírással: „Napoleon üzeni Lajosnak: kedves barátom, nincs szükségem arra, hogy további csapatokat küldjön nekem. Már van elég.” Ney átpártolásának híre valóságos vakrémületet keltett a királyi udvarban. Említsük meg még, hogy egyes források szerint Napoleon Ney-t is azzal áltatta, hogy Ausztria semmi esetre sem lép fel támadókig, hiszen Ferencnek semmi sem lehet fontosabb, mint hogy leánya visszakerüljön Franciaország trónjára, amely mégiscsak jelentősebb politikai bútordarab, mint a pármai. Olyan megjegyzéseket is tulajdonítottak a császárnak, hogy Angliától sem kell félni, a brit politika vele rokonszenvez, máskülönben miért engedték volna át védtelen kis hajóraját a Földközi-tengeren. Ez a feltevés hasonlatos ahhoz, amelyet a Grenoble előtti találkozással kapcsolatban hangoztattak. A Találkozás Mezején lezajlott jelenet hangulata ugyan ellentmond ennek a pletykának, de az valószínű, hogy Napóleon reménykedett két nagy ellenfele jóindulatában, talán nem is alaptalanul. Hiszen már Lyonban hangsúlyozta, hogy elfogadja az európai nagyhatalmakkal kötött szerződéseket, lemond minden támadó háborúról, hódításról, egyedül Franciaország jólétét és békéjét tartja szem előtt. Az amúgy is reménytelen tengeri háború szóba sem jöhet, de a szárazföldi zárlat is bevonult a történelmi lomtárba. Ilyen körülmények között ugyan mit törődnek az angolok azzal, hogy ki ül Franciaország trónján? A nagy forradalomnak már csak a véres emléke él, s aki lecsillapította a viharokat, az nem Lajos vagy Károly volt, hanem ő, Napoleon! Az

angolok talán nem végeztek ki királyt? És Napóleonnak nem járt a „királygyilkos” cím, mint egyes royalista szenátoroknak, ő nem volt Cromwell, hanem egy erősen meghízott, tapasztalatokban meggyarapodott, bölcs mérsékletű császár, akivel nem harcolni, hanem tárgyalni kell. Ausztriának pedig talán nem fűződik érdeke ahhoz, hogy egy erős, önálló Franciaország trónján Habsburg-lány üljön a császár mellett? És ugyan mi félnivalója lenne tőle a cárnak? A porosz király is azt csinálhat a bécsi kongresszuson elért eredményeivel, amit akar. A lengyelek? Viseljék el a cár királyságát! Mi köze ehhez Franciaországnak? Ezek a reménységek ésszerűbbek voltak, mint azok a Napóleonnak tulajdonított füllentések, hogy osztrák és angol segítséggel vitorlázott haza. Azt ugyan megjegyezte Lyonban, hogy a béke nem teljesen rajta múlik, mert azt nem lehet tűrni, hogy a büszke Franciaország belügyeibe mások beavatkozzanak, de azt is mondta, hogy ilyesmire valószínűleg nem kerül sor, hiszen ő sem akar többé beavatkozni más országok belügyeibe. Még kedélyeskedett is: – Hogyan is lehetne becsvágyó hódító valaki akkora pocakkal, mint az enyém? Ugyanakkor a népi érzelmeknek, a lappangó forradalmi szenvedélyeknek is igyekezett a maga módján kedvezni. Kiutasította az országból az 1814-ben visszatért emigránsokat, elkoboztatta birtokaikat, elcsapta a XVIII. Lajos által kinevezett új főtiszteket, feloszlatta a királyi gárdát, a királyi háztartást, s hitet tett amellett, hogy megvédi a forradalom vívmányait. Ez az inkább taktikai, mint őszinte kijelentés módfelett megijesztette a feudális Európa Isten kegyelméből most már néhány hónapja nyugodtan uralkodó urait. „Robespierre lóháton!” – ijedezett a cár, pedig tévedett, a „rém” nem „Robespierre lóháton” volt, hanem Napóleon császári hintóban. Mások a forradalom új rohamának tartották a rendkívüli eseményt, pedig nem a forradalom tért vissza, hanem őfelsége, a császár. Miféle Robespierre az, aki ilyen levelet ír (még Lyonból) feleségének, a császárnénak, Habsburg Ferenc leányának,

Mária Lujzának? „Kedves Barátnőm … mire megkapod levelemet, már Párizsban vagyok. Oda várlak fiammal együtt. Remélem, hogy még március vége előtt karomba zárhatlak.” Ez a tüntető nyilvánossággal elküldött levél is azt a célt szolgálta, hogy az emberek higgyenek a békés francia-osztrák kapcsolatokban, mert ugyan melyik uralkodó támadná meg saját vejét és leányát. Mintha bizony ez a képtelenség nem történt volna meg már, alig egy éve! Napóleon levele különös körülmények között jutott el feleségéhez, túlságosan későn, akkor, amikor a nagyhatalmak már eldöntötték, hogy mi legyen a „kalandor”-ral. Bécsben március 7-én értesültek először Napoleon elbai távozásáról. Először Metternichnek kézbesítették az erről szóló táviratot, s a történelmi humor gyöngykoszorújához tartozik, hogy az osztrák külügyminiszter, a „táncoló kongresszus” főszertartásmestere, mint elfoglalt házigazda, hajnali három órakor került ágyba, s amikor reggel hat órakor felkeltették őt, és átadták neki a táviratot, mérgesen a másik oldalára fordult, elaludt, s csak órák múlva olvasta el Genova főkonzuljának sürgönyét, amelyben a megriadt tisztviselő afelől érdeklődött, hogy mi van Napóleonnal, mert a boldogtalan Campbell éppen most járt nála, kereste a császárt, aki tisztázatlan körülmények között eltűnt Elbáról. Egy csapásra kiverte Metternich szeméből az álmot a derült égből lecsapott villám, ha ugyan derült éghez lehetett hasonlítani a viharos bécsi veszekedéseket. De Napoleon újra bebizonyította, hogy össze tudja kovácsolni ellenfeleit. A zsákmány fölött összevesző, egymással farkasszemet néző fejedelmek egyszerre összeölelkeztek, hogy egyesítsék erejüket a közös ellenséggel szemben, akiről még nem is tudták, hogy hol van, és mit akar. Ám a kongresszus fölött sötétlő árnyék végre testet öltött, s intézkedni kellett. Mit tegyenek? Egyesek szerint Stein, mások szerint maga Talleyrand indítványozta, hogy helyezzék Napóleont törvényen kívül, taszítsák ki az embericég soraiból. Vajon ez a sok napóleoni exlakáj mit akart elérni ezzel a megbélyegző határozattal? Saját erkölcsi

emelkedettségüket akarták bizonyítani (amire éppenséggel nem kis szükség volt), vagy valóban hittek abban, hogy Blücheren kívül bárki komolyan veszi ezt a szamárságot? Inkább a határozat lényege volt a fontos, mint erkölcsi tartalma: azt jelentette ugyanis, hogy a nagyhatalmak nem egyeznek bele Napoleon visszatérésébe, nem engedik meg, hogy akár a legszerényebb körülmények között is újra uralkodjék Franciaországban. Ez a kiközösítő határozat előrevetette az árnyékát annak a szellemnek, amely később a Szent Szövetség megalakításához vezetett. Március 13-án adta ki a kongresszus azt a nevezetes okmányt, amely szerint „Napóleon a világbéke ellensége és feldúlója, kívül áll a társadalmi és polgári köteléken, s ki van szolgáltatva az emberiség bosszújának”. Vagyis bárki büntetlenül meggyilkolhatja, hiszen semmiféle törvény nem védelmezi az emberiség soraiból kitaszított, ördögi fajzatot. Bizonyos fordítási nehézségek félreértéseket okoztak, s Wellington, aki a hazatért Castlereagh-t képviselte a kongresszuson, s humorérzékének teljes hiányával ő is aláírta a kiközösítő okmányt, emlékirataiban mentegetőzve azt állította, hogy nem „bosszú”-ról, hanem „igazságszolgáltatás”-ról volt szó. Sokat nem érdemes időzni ennél, Napoleon sorsa Waterloo alatt dőlt el, nem a bécsi kongresszuson. Legföljebb ott követett el súlyos hibát a császár, hogy nem várta meg, amíg a kongresszus feloszlik, de saját bevallása szerint azt hitte, hogy már feloszlott, bár valószínűbb, hogy Campbell távolléte gyorsította meg az eseményeket. Jellemző közjátéka a nagy igényű okirat megszületésének, hogy Ferenc először habozott, s még korlátolt szellemi képességeire támaszkodva is úgy érezte, hogy mielőtt törvényes vejét megkövezteti az emberiséggel, illene megkérdezni a leányát, akit férje szinte aranyban fürdetett, s nehéz szülésekor az ő élete megmentésére utasította az orvosokat, akár a trónörökös pusztulása árán is. De Mária Lujza ekkor már mindent megtalált Neipperg karjaiban ahhoz, hogy szilárdan ellenálljon bármiféle bűnös kísértésnek. írásbeli nyilatkozatban jelentette be a

kongresszusnak, hogy semmiféle közösséget nem vállal férjével, visszatérését „felelőtlen vállalkozás”-nak tekinti, tegyenek vele. amit akarnak, neki nincs semmi dolga egy olyan emberrel, aki saját fia sorsát is veszélyezteti. A kis Római Királyt, akkor Ferenc Károly herceget, ekkor költöztette át az osztrák rendőrség Schönbrunnba, ahol nem kell tartani attól, hogy az apja esetleg elraboltatja, ki tudja, milyen sötét politikai célból. Hát így viselkedett Lujzika a válságos napokban. Nesze neked, későbbi rehabilitáció! Férje hívó levelét fel sem bontotta, átadta Metternichnek. A kongresszus felséges résztvevői és miniszterei közös erővel igyekeztek kibetűzni Napoleon szétfolyó kézírását. A. levélből megértették, hogy Napoleon egész Franciaországot vissza akarja foglalni, s nyilvánvalóan meg akarja ismételni a történelmet. A kiközösítés tehát teljesen jogos volt, s hogy Napóleon mennyire elszakadt saját népétől is, azt ugyebár mi sem bizonyítja világosabban, mint az a tény, hogy a kiközösítő okiratot elsőként egy tősgyökeres francia ember, Talleyrand írta alá mint – ez sem minden humor nélkül való – Benevento hercege. A kiközösítéssel Napoleon nem sokat törődött, annál inkább azzal, hogy felesége hallgat, fiáról pedig semmi hír. Még mindig azzal áltatta magát, hogy erőszakkal tartják tőle távol családját, míg végül a Bécsből kiutasított Méneval, titkára és íródeákja, fel nem tárta neki a valódi helyzetet, Mária Lujza magánéletét, amelyhez apostoli áldását adta az egyik legkatolikusabb európai uralkodó, tulajdon édesapja, s lehetséges, hogy a Római Királynak rövidesen kis féltestvérkéje lesz. Az elsőszülöttei pedig Schönbrunnban foglalkoznak, s elképzelhető, hogy milyen nevelési elvek szerint. Ez volt az igazi csapás Napóleonra nézve, nem a kiközösítés. Az ilyen megbélyegzés nem is volt szokatlan előtte. Kiközösítve menekült el az egész család annak idején Korzikából, aztán Brumaire 19-én is majdnem törvényen kívül helyezték az engedély nélkül hazatért összeesküvőt, a pápa is kiátkozta, s ilyen előzmények után nyerte el Mária Lujza kezét. Legföljebb annyi

tanulságot vonhatott le az ünnepélyes arculköpésből, hogy régi ellenségei nem változtak, maradtak, akik voltak, tehát minden bizonnyal újra a fegyvereké lesz a. szó, s ha a hadiszerencse újra a Nagy Hadsereg mellé áll, vezérét az emberiség térdenállva könyörgi vissza sorai közé. Ë kiközösítéssel kapcsolatban, amely ünnepélyesen félelmetes volt, mint Spinoza kiátkozása, legföljebb képzeljünk el egy kis párbeszédet a császárhű Talleyrand (micsoda elrugaszkodott képzelet!) és a cár között. Talleyrand: Felség, nem találja különösnek ezt a kiközösítést? Nem helyezték törvényen kívül Napóleont akkor, amikor lemészároltatta jaffai hadifoglyait, falvakat irtatott ki Itáliában, levágott emberfejeket guríttatott szét Kairóban! Nem átkozták ki az énghieni herceg… kbm … kivégzése után sem, s akkor sem, amikor végigpusztította Oroszországot. Ijesztő dolgokat cselekedett, mégsem közösítették ki az emberiség soraiból. Most helyezik törvényen kívül, amikor békésen, egyetlen csepp vér nélkül foglalja vissza hatalmas országát, a nép ujjongása közepette? Miért? Sándor: Mert ez a legijesztőbb cselekedete! A valóságban természetesen egészen más megnyilatkozások történtek, sőt, a kongresszus legravaszabb résztvevője, Talleyrand, aki életében összesen 14-szer esküdött fel a különböző uralkodókra és államfőkre, azzal indokolta meg a kiközösítő határozatot, hogy az fontosabb és sürgősebb, mint a hadüzenet (Franciaországnak!), mert az ellenséggel (!) még lehet tárgyalni, de az emberiség „soraiból kiebrudalt, minden törvényen kívül, álló elítélttel lehetetlenség. Afféle „buuu!” ijesztgetés volt ez Napóleon számára, akinek éppen Wagram után volt alkalma tapasztalni, hogy mit jelent a kiátkozás, ha győz. Egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy pályafutásának legcsodálatosabb kalandja kiterjedjen az egész országra. És erre minden reménye megvolt. A katonák mindenfelé egyre türelmetlenebbekké váltak, s akik elolvasták Napoleon kiáltványát, azok a királynak tett hűségesküt istenkáromlásnak tekintették, legalábbis élettelen szövegnek, amelyet amúgy is

fogcsikorgatva morogtak el. Már nem kellett Lajosnak katonákat küldenie Napóleon számára, mentek azok maguktól is. Március 18án például egy ezred, amely a montereau-i hidat védte, egyszerűen bejelentette, hogy továbbra is védi ugyan a hidat, de most már mint a császár előhada. Mit csinált ezalatt a király, akihez egymás után érkeztek a jelentések olyan természetű katonai csapatmozdulatokról, amelyek egy törvényes uralkodó országában legalábbis szokatlanok? Mit tehetett? Beszélt, mint ahogyan a kamarákban is sok szépen megfogalmazott beszéd hangzott el – a klasszikus francia nyelv remekei –, de a szökőár ellen mindez elégtelennek bizonyult, üres hősi szóvirágokkal nem lehetett feltartóztatni az „ellenség”-et, ahogyan a királypártiak, más szó híján, a Napoleon köré sereglett francia népet elnevezték. A kiraiy szereplése különösképpen tanulságos volt. Március 16-án a képviselőházban, a küldöttek viharos ünneplése közepette, felbicegett trónjára, s miután megbélyegezte az „ellenség”-et, részletesen taglalta önnön érdemeit, az ország érdekében kifejtett erőfeszítéseit, amelyekkel kibékítette Franciaországot az idegen hatalmakkal, s most újra itt van a kényúr, aki az országot vasigájába akarja kényszeríteni. Ünnepélyesen megígérte, hogy a helyén marad, mert: „befejezhetném-e hatvan évemmel az életemet szebben, mint hogy meghaljak az ország védelmében!” Dörgött az „éljen a király!” a megindító szavak után, majd a fáradhatatlan Chateaubriand hosszú beszédben helyeselte, sőt, dicsőítette ŕ hős király nemes elhatározását, többek között ezekkel a szavakkal: – A király, aki kastélyában védelmezi magát, általános lelkesedést fog kelteni! És ha meg kell halnia, akkor rangjához méltó módon hal meg! Akkor Napoleon utolsó hőstette egy aggastyán meggyilkolása lesz! Ha Tizennyolcadik Lajos feláldozza életét, megnyeri az egyetlen ütközetet, amelyet életében vívni fog: az emberiség szabadságáért fog meghalni ! Többen könnyekben törtek ki, újra zokogott az „éljen a király!”,

amelyből néhány nap múlva már csak az „éljen” maradt meg, s „császár !”-ral folytatódott. De akkor még különféle terveket dolgoztak ki a király számára, hogyan álljon, ellen, hogyan törje derékba Bonaparte szemtelen vállalkozását. Megjegyzendő, hogy már Ney megkísérelte rávenni a királyt egy kis hősi magatartásra, nevezetesen arra, hogy vitesse magát hordszéken a csapatok élén, s ez bizonyára emelni fogja a katonák lelkesedését, Lajos azonban nem volt hajlandó csapatai élére ülni. Általában nehéz volt elképzelni, hogyan tudná Lajos elsöpörni Napóleont, áruló seregével együtt. Chateaubriand jól mondta: ez a király még egyetlen ütközetet sem vívott, s el kellett vetni azt a megoldást, hogy kivont karddal lóháton vezesse csapatait győzelemre. Így hát azt eszelték ki, hogy Lajos király őfelsége Párizs déli külvárosában megvárja a korzikai szörnyet, akiről annyi emberi érzés mégis feltételezhető, hogy ha meglátja fehér hajú, törvényes királyát, aki méltóságteljesen, büszkén áll meg előtte, átható tekintettel, akkor elszégyelli magát, és bűntudattól meggörnyedve kullog vissza, mert még ahhoz sincs mersze, hogy kezet csókoljon felkent uralkodójának. A történelem nagy kára, hogy ez a találkozás nem jött létre, mert a király, miután életét és vérét ígérte a képviselőknek, március 19-én kereket oldott, számos kocsijával a belgiumi Gentbe menekült, egyre fogyatkozó híveinek legnagyobb csalódására. Örök kár, mert nem lett volna mindennapi jelenet a tervezett találkozás. Irigylem a regényes Napóleon-életrajzok vagy éppen a Napóleon-regények íróit, mert őket nem zavarják a tények, lehetőségeik korlátlanok. Sajnos, én sem tudok ellenállni a csábításnak, s megkísérlem elképzelni, hogyan folyt volna le az érdekes találkozó, ha létrejön. Lajos (méltóságteljesen, galambősz fejét magasra emelve áll az út közepén, ahogy megbeszélték). Napóleon (végigméri): Mit keres itt a gróf úr? Lajos (megdöbbenve) : Grófnak nevez engem … (Napóleon egyetlen szemvillanására zavartan hozzáteszi): …felség?

Napoleon: Természetesen elismerem grófi címét, mint ahogyan a múltban is elismertem levelemben, amelyben Provence grófjának neveztem önt. Figyelmeztettem, hogy ne akarjon visszatérni Franciaországba, mert százezer holttesten kell átgázolnia. Nos, átgázolt, méghozzá egy kozák mögött, ahogyan egy karikatúra igen találóan ábrázolta önt. Mégsem fosztom meg rangjától, bár nem úriember az, aki megszegi szerződésben vállalt ígéretét. Lajos: Ez nagyon kellemetlen, felség … pénzügyi hatóságaim megbocsáthatatlanul hanyagul viselkedtek … én tartozom felségednek kétmillió … Napóleon (félbeszakítja) : Tartsa meg magának, még szüksége lehet rá. Lajos: Nem végeztet ki felséged? Napóleon: Nem! Megérdemelné, de a puskapor a haza védelmére kell. Lajos: Akkor most· mit csináljak? Napoleon: Hordja el magát, de minél előbbi (Bertrand-hoz.) Kísérjék a grófot Versailles-be, azt a helyet úgyis mindig utáltam. Gondoskodjék arról, hogy ez az ember és kísérete tiszta ágyneműt és megfelelő élelmet kapjon. Ha el akar utazni, oda mehet, ahova akar, bocsássanak rendelkezésére kocsikat. Elmehet! Eddig a komolytalan játék. Aki viszont elképzeli, amint Lajos méltóságteljes kiállásától Napoleon porig alázva, remegve sunyít, majd ész nélkül lohol visszafelé, az nem mindennapi képzelőerővel rendelkezik. Ám hagyjuk a játékot, kísérjük tovább figyelemmel a császár útját, amely valóban a sas útja volt, s akik valaha kételkedtek abban, hogy Napóleonnak számottevő irodalmi képességei voltak, azok tapasztalhatták, hogy a sokféle veszély közepette hullámzó „Incons-tant”-on tollba mondott kiáltványok milyen diadalmasan találtak utat az emberi érzelmek középpontjába. (Vajon milyenek lehettek az olvashatatlan, eredeti fogalmazványok?) Ahogyan a császár közeledett a fővároshoz, úgy

forrósodtak tovább a szenvedélyek. Fontainebleau-ban, a marsalli lázadás, a lemondás és a búcsúvétel városában kocsija, amelyben történetesen nem valamelyik hűséges elbai kapitánya ült mellette, hanem Caulaincourt, alig tudott haladni a mámoros tömegben. Mindenki látni akarta „a” Férfit a marengói köpenyben. Még egy nap és „ő császári felsége” újra hű városában lesz. Érkezését gondosan előkészítették, Exelmans tábornok ment előre, hogy intézkedjék: minden rendben legyen a császár fogadtatására. De alig volt dolga, már mindenütt háromszínű lobogók lengtek, lázasan rángatták, kalapálták le a Bourbon-lilomokat, a csatornák pedig Bourbon-kokárdáktól fehérlettek. Szorgosan folyt a munka, mint nemrég Bordeaux-ban, ahol a sasokat és az N-betűket verték le a középületedről. A Tuileriákban is megfeszített munka folyt, előkerültek a zöld libériák, egyre több császári udvari előkelőség jelent meg, hogy elsőnek pillantsa meg őket a császár. A palota környékén sűrű volt a tömeg, a feszültség szinte elviselhetetlenné vált, nemzetiszínű zászlók erdeje lengett a kissé csípős szélben, mindenkit háromszínű kokárda díszített, s amikor március 20-án, tehát valóban a Római Király születésnapján, este kilenc óra tájban Napóleon kocsija megérkezett a palota elé, már nem tudott továbbmenni, az emberek megrohanták a kocsit, valósággal kitépték belőle a császárt, vállukra emelték, miközben egybefolyva, már felismerhetetlenül harsogott az: „éljen a császár!”. Soha magasabbra nem emelkedett a császár, legdicsőbb győzelmei után sem, mint ezekbe a percekben. Thiébault báró, az egyik szemtanú Krisztus feltámadásához hasonlította ezt a jelenetet. „Akik vitték, olyanok voltak, mintha megbomlottak volna, ezren mások pedig boldogok voltak, ha meg tudták csókolni ruhája szélét, vagy akár csak hozzáérni …” Üdvözlő beszédek helyett elcsukló szavak, zokogások, diadalordítások töltötték pe az egész környéket. Emberi érzelemkitörések szempontjából példátlan jelenet volt ez. Ő maga mintha se látott, se hallott volna, félig lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán tűrte, hogy felvigyék a lépcsőkön, pedig még attól is félnie lehetett, hogy csupa lelkesedésből agyonnyomják.

Valóságos bálványimádás volt ez, de ez a bálvány élt. Mintha most vált volna valóra egykori talpnyalói mondása: kinőtt az emberi történelemből. Valóságos emberzuhatag sodorta magával, valóban leírhatatlan volt a tömeg lelkesedése, ez az egeket verte. így még soha senkit sem ünnepeltek, mint az imádott kis káplárt, a nép császárját, a forradalom hősi fiát, a megtestesült dicsőséget. Alig lehetett érteni, amikor Napoleon állítólag ezt suttogta: – Megfojtanak, gyermekeim. De tudta, hogy ez a vulkán neki tört ki, a természeti csoda ő maga volt, senki más. Ez volt a Száz Nap legcsodálatosabb eseménye. Ő nem franciák holttestén, hanem franciák vállán jutott el erre a magas-1 latra. A korzikai származású, franciául még mindig hibásan beszélő Napoleon és nem az ősfrancia Bourbon Lajos volt a francia nép igazi megtestesítője. „Néhány órával korábban még mint Bourbon-katona ráirányítottam ágyúimat, de most újra francia lettem.” Ezt is Thiebault báró írta, aki tanúja volt a minden képzeletet felülmúló ünneplésnek. Ezt Napóleon sem tudta elképzelni, olyan hihetetlen megmozdulás volt. A kiáltvány szavai szó szerint beteljesedtek: a sas, toronyról toronyra szállva, elérte a Notre-Dame oromzatát. Aztán tanácstalanul ott gubbasztott, mert „az egyetlen ember csodája” véget ért a tündérmesébe illő bevonulással. Ami utána történt, az már visszatérés volt a köznapok valóságához, a csoda fénye kihunyt. Azokban is, akik mámoros önkívületben vitték vállukon a dicsőség szentjét. Egy . nappal később már a jövő gondjai sűrűsödtek. Miért? Mert az időt nem lehet megállítani, s feltolult a kérdés: mi lesz ezután? Még tartott a példátlan diadalmenet, még ujjongva cipelték őt a palota díszes lépcsőin a nagy nap estéjén, s vajon hihető-e, hogy ezekben a nercekben is csak hatvanat vert a szíva, amire mindig olyan büszke volt, hogy nem győzte hangoztatni. A kis ember ezúttal azért emelkedett minden halandó fölé, mert maguk a halandók emelték őt ilyen példátlanul magasra. Kísérete kézzel, lábbal, könyökkel igyekezett helyet csinálni neki, de ezek az

emberek is mámorosok voltak a nagy felindulástól, s Lavalette tábornok csak ezt hajtogatta: – Hát ön az, hát itt van, ön az, itt van! Csodát látni nagy élmény, s vajon nem volt-e igaza Balzacnak, aki így jellemezte ezt az eseményt: „Őelőtte vajon volt-e ember, aki egy egész birodalmat hódított meg pusztán a kalapja felmutatásával?” Csak egy nagy író tudja ilyen röviden marokra fogni a lényeget. Mert a lényeg ez volt, s az, hogy minden jelenlevőt elragadott a lelkesedés, a mámor. Mindenkit? Éppen ezen a ponton érezte meg Napoleon hirtelen, hogy a csodák nem tartósak. A palota hatalmas termeiben másféle tömeg fogadta a visszatért császárt, udvari és katonai méltóságok, hölgyek és urak, díszben, pompázatos ruhákban, s amikor a sas végre földet ért, vége volt az eszeveszett ujjongásnak, a fékezhetetlen mámornak, a zokogásba fulladó üdvrivalgásoknak, az érzelmek minden gátat átszakító áradatának. A magas méltóságok mélyen meghajoltak, hódolattal, odaadással, itt nem bomlott fel a rend, bár bizonyosra vehető, hogy Napoleon jobban szerette volna, ha az aranyos díszruhák, a csillogó kitüntetések viselői is nekirohannak, vállukra kapják, s folytatódik a népi mámor. Itt hűlt le először Napoleon, saját bevallása szerint ez volt az első alkalom, amely az élet rideg tényeire, a sas további útjának bizonytalanságára emlékeztette. Ő maga is mértéktartóan üdvözölte szertartásos odaadással viselkedő előkelő híveit: – Uraim, önzetlen emberek hoztak vissza fővárosomba, közkatonák, hadnagyok, parasztok! A népnek és a hadseregnek köszönhetek mindent ! És szinte percnyi pihenő nélkül hozzáfogott a munkához. Ez volt az ő igazi eleme, a késedelem nélküli munka, a kormány megalakítása és ezernyi más tennivaló, amelyet rajta kívül aligha tudott volna átlátni és rendezni földi halandó. Ami pedig a császár meteori hazatérését illeti, méltatlan lenne a napóleoni hősköltemény számtalan bizonytalanságához, ha csak az őrjöngő bálványimádásról, vagy éppen „Krisztus feltámadásá”-ról

számolnánk be. Másféle leírások is fennmaradtak. Ezek szerint a lakosság zömét nem ragadta magával a vértelen csoda, inkább bizonytalanság és aggodalom vált úrrá az embereken, idegenkedve nézték a főként megbántott volt katonákból álló őrjöngőket. Hogy aztán mégis az ujjongás nyomta rá bélyegét az eseményekre, azon nem lehet csodálkozni, mert a csend nem hallható, s néhány ezer vagy néhány tízezer ember tombolása mindenkiben azt a benyomást kelti, hogy az egész világ ujjong. Egy több százezres nagyvárosnak az igazi hangulatát nem fejezheti ki néhány ezer őrjöngő. És akiket aggodalom töltött el, nem ok nélkül tartották magukat távol a bálványimádóktól. Nem a Bourbonok miatt aggódtak, hanem saját maguk miatt, nem tudták, milyen következményekkel jár a példátlan esemény, de rossz sejtelmeik voltak, elsősorban természetesen a háborútól féltek. Az ismeretlen falusi bíró nagyon egyszerű szavakkal fejezte ki ezt az aggodalmat, s hogy ezek a szavak Napóleonnak mértéken felül fájtak, egyedül azzal magyarázható, hogy érezte a kis falusi elöljáró igazságát. Pedig ez a kisember nem is beszélt azokról, akiknek már sok vesztenivalójuk volt, vagyis a tehetős polgárokról, akik hátrányt szenvedtek ugyan az angol készáruk beözönlésétől, de egy új háborútól még jobban irtóztak. A nagy esemény jelentőségét mindenki saját otthona falai között igyekezett lemérni. A legjobban Franciaország asszonyai és leányai féltek. A hősi lelkület inkább férfiúi tulajdonság. A nők féltek a rettegett és gyűlölt sorozásoktól, féltek attól, hogy elveszíthetik fiukat, férjüket, vőlegényüket, szeretőjüket, vagy csonkultan, vakon kapják vissza őket, emberi roncsként a dicsőség ragyogásában. Ha Napoleon még emlékezett arra a nőre, aki a provence-i kínos út alatt „add vissza a fiamat!” kiáltássá! rázta az öklét a császári kocsi ablaka előtt, akkor különbséget tudott tenni az érte őrjöngő ifjak és az aggódó nők között, s az asszonyok nagy hatalma sem lehetett ismeretlen előtte. Mi minden tölthette el a császár roppant és rugalmas elméjét a diadalmenet közben és főként utána! Nem tudjuk, de sok mindent fejezett ki az a néhány szó, amelyet másnap főkincstárosának,

Molliennek mondott, amikor lelkes munkatársa indokolt felsőfokokban jellemezte a császár körüli egetverő lelkesedést, a forró közhangulatot: – Hagyjuk a bókokat, hagyjuk a közhangulatot, uram! Az én jöttömet éppen úgy tűrték, mint ahogyan hagyták azokat elmenni! Azokat, mármint Lajosékat. Kiábrándult, szomorú megjegyzés. Valóban szomorú, mint a dicsőség. Napóleon mindent tudott, azt is, hogy nem a paradicsom idilli békéjét hozta magával. Kedvetlen volt, álmos, kialvatlan. Végigdolgozta az egész éjszakát, most nem az elbai kormányt alakította meg, hanem a nagy Franciaország vezető testületét. Érdekes, hogy nem Marét lett a külügyminiszter, hanem Caulaincourt, nyilván a cárra való tekintettel. Davout megkapta a hadügyminiszteri tárcát, Savary csendőrfőparancsnok lett, s ami talán a legérdekesebb: Fouché kapta újra a rendőrminiszteri tisztséget. Ezt annak köszönhette Otranto hercege, hogy Napóleon első lemondása után későn érkezett haza, bűntársa, Talleyrand már mindent letarolt előtte, s ha túlzásba akarunk esni, azt állíthatnánk, hogy csalódásában szinte hűséges volt Napóleonhoz. A Bourbonok amúgy is gyűlölték, s a legszívesebben kivégeztették volna ezt a szélkakast, akinek lyoni vérengzését talán még megbocsátották volna, de azt nem, hogy ő is XVI. Lajos halálára szavazott, merő gyávaságból különben, tehát hivatalosan is járt neki a „királygyilkos” cím csakúgy, mint a királypárti érzelmeire újra rádöbbent tíz szenátornak. Még elfogatási parancsot is kiadtak ellene, de a herceg többféle változatban elmesélt mulatságos módon egyszerűen megszökött a letartóztatási parancsot felmutató, hiszékeny fogdmegek elől. Ezen állítólag Napoleon is jót nevetett, amikor meghallotta a minden hájjal megkent gézengúz legújabb csínyjét. Jellemtelen alaknak, árulónak tekintette Fouchét, de azt is tudta, hogy semmiféle meggyőződés nem gátolja meg ezt az embert abban, hogy ne szolgálja hűségesen a hatalom biztos birtokosát. Számított tehát arra a lélektani hatásra, amelyet Fouché kinevezése gyakorol a

közvéleményre: jól állhat a császár szénája, ha ez a köpönyegforgató csatlakozik hozzá. Nyilván ugyanilyen okokból – hihetetlen, mint a visszatérés! – Talleyrand szolgálataira is számított. Üzent neki Bécsbe, hogy kész visszafogadni őt kegyeibe. De Talleyrand nem volt Ney, s nem volt szándékában levetni azt a fehér tógát, amelyben Napóleont kiközösítette a becsületes emberek társadalmából. Napoleon ekkor Talleyrand jellemének legérzékenyebb pontjára tapintott: elkoboztatta minden vagyonát. De még mindig reményekedett abban, hogy a „selyemharisnyás trágya” megembereli magát. Ilyen féktelen képzelőereje csak Napóleonnak volt. Most már Caulaincourt útján üzent Benevento hercegének: „Minden birtokát visszakapja, ha úgy viselkedik, mint igazi francia, és bizonyos szolgálatokat tesz nekem.” Talleyrand bizonyára hajlandó lett volna „bizonyos szolgálatokat” tenni a császárnak, ha biztos lett volna abban, hogy a Napóleontól visszakapott birtokok tartós értékűek. De nem volt biztos, s inkább Bécsben maradt mint a szabadság vértanúja, s hihetőleg a legnagyobb érdeklődéssel vetélytársának, Fouchénak a pályafutását figyelte. Őt nem Ney vagy Talma sorsa érdekelte, hanem a másik szélhámosé. Mert mint minden köpönyegforgatónak, úgy neki is lehettek rossz érzései, hogy vajon jó köpönyeget választott-e. A távolság megsokszorozza a hatást, s a párizsi csoda számára még megrendítőbb lehetett, mint a helyszínen. Talán visszament volna Párizsba, ha nem félt volna a császártól. A hazug emberek mindig gyanakvók, s ugyan mi biztosította volna Talleyrand-t arról, hogy Napoleon nem váltja be egykori fenyegetését, és nem akasztatja fel őt a Caroussel téri vasrácsra, ahogyan ama emlékezetes kirohanása során üvöltötte. E tekintetben Talleyrand kétségtelen emberismeretét elnyomta gyávasága, mert biztosra vehető, hogy Napóleon őt sem akasztatta volna fel, mint ahogyan – ez a Száz Nap alig méltatott, de talán legjellemzőbb furcsasága – senkit sem bántott. Nemcsak visszatérését tervezte vértelennek, hanem további uralkodását is. Minden tréfán kívül, a király is nyugodtan

ottmaradhatott volna, egyetlen ősz hajszála sem görbült volna meg, legföljebb a korona esett volna le a fejéről. Napóleonnak számos jelentős ellensége Párizsban maradt, s a császár legföljebb ellenszenvét mutatta ki, ezt sem mindig, de megtorlásról, bosszúról szó sem volt, pedig a rendszerváltozások nem így szoktak lefolyni. Valóban egy szelíd Krisztus „támadt fel”? Magatartására legjellemzőbb, hogy amikor egy fogadás alkalmával az a tábornok került eléje (nevét nem említik a források), aki Marmont vezérkarának a tagja volt, s a haditanácsban az elpártolás mellett mondott beszédet, vagyis az 1814-es összeomlás egyik fő okozója volt, Napoleon megvetően mérte végig, és barátságtalanul csak ennyit mondott: – Mit akar tőlem? Nem ismerem önt! És tüntetőleg elfordult. Lám, igazi korzikai kegyetlenség, csak egy szörnyetegtől telik ki ilyesmi… De lehet-e egyeduralmat, válságos helyzetben elengedhetetlen fegyelmet megvető mozdulatokra építeni? Kevés ember látta jobban ezt az ellentmondást, mint Napóleon maga. Hiszen a végső összeomlás után ő nyilvánította ki a történelem vas következetességét kifejező véleményét; – Még ma is a Tuileriákban lennék, ha vért ontottam volna! Vagy ahogyan később mondta: a jakobinusokra kellett volna alapoznia hatalmát. És ennek megvolt minden előfeltétele. Elvégre az ország nem főnemesekből és gazdag polgárokból állt. Azok a parasztok, akik szinte önkívületben ordítozták, hogy „éljen a császár!”, nem fogták fel, hogy a szenvedélyes kiáltások milyen különösen folytatódtak: „Le a nemesekkel, le a papokkal!” Azok a jakobinusok, akik még megmaradtak, s többek között Napoleon jakobinusgyűlöletét is túlélték, feliratokat juttattak el a császárhoz, s forradalmi módszerek bevezetését ajánlották. Toulouse-ban, Wellington egyik győzelmének színhelyén Napoleon szobrát hordták körül, és így kiáltoztak: „Kardélre az arisztokratákkal!”

Természetesen a bourboni arisztokratákra gondoltak, s nem az olyan forradalmi főnemesekre, mint például Otranto hercege. Davout is kapott izzó hangú beadványokat, amelyekben 1793 megmaradt veteránjai a rémuralmat követelték, a dicsőséges „Terreur” amely egyedül alkalmas arra, hogy féken tartsa a belső árulókat. Komolyan vették Napóleon lyoni kijelentéseit a lámpavasról, s bizonyára nem tartották véletlennek, hogy őfelsége, a Forradalom Fia ilyen izzó, jakobinus indulattal éppen Lyonban beszélt, ahol valaha Fouché, a Száz Nap egyik minisztere emlékezetes vérengzéseit rendezte mint konventbiztos. Ahhoz nem férhet kétség, hogy Napoleon, ez a kristálytisztán látó ember jól felismerte a valódi néphangulat jelentőségét, s nyilván ez lett volna az egyetlen módszer arra, hogy a forradalmi erőkkel tegye legyőzhetetlenné a fenyegetett Franciaországot, s akkor Waterloo helyett talán egy magasabb színvonalú Valmy következett volna. De ahogyan az oroszországi hadjárat alatt is idegenkedett a parasztfelszabadítástól, úgy vetette el annak a gondolatát is, hogy szavai szerint – „a jacquerie (parasztlázadás) királya” legyen. Vér nélküli diktatúrát akart, fából vasfegyelmet, önként vállalt elnyomatást. Mintha elfelejtette volna, hogy az enghieni herceg kivégeztetése (bárhogyan történt is) volt az a véres tett, amely annyira megdöbbentette a franciákat, hogy trónt tettek az Első Konzul alá. A megfélemlítés, ártatlan emberek kivégzése teremti meg azt a légkört, amelyben a félelem és az önérdek (Napóleon fogalmai) olyan fegyelmet és hűséget teremt, ami józan és békés érvekkel nem érhető el. A kivégzések mindig meggyőzik az élőket arról, hogy jobb életben maradni. És nincs veszélyesebb az életben hagyott ellenségnél, mert a bosszú erősebb érzés, mint a hála. Aki irtózik a vértől, az inkább virágkertész legyen, mint zsarnok. Napoleon sem volt éppenséggel virágkertész, de a háború vérözöne más, mint a békés polgári kivégzés. Különösen odahaza. És ha Napoleon született, vérbeli francia lett volna, s nem zavarta volna őt sokszor felhánytorgatott korzikai származása, talán kegyetlenebb tudott volna lenni választott hazájában, mert nem kellett volna

félnie attól a vádtól, hogy persze neki mint korzikainak semmit sem jelent egy francia vére. Kétségtelen, hogy Párizsban senki sem csóválta a fejét Palm, Hofer András vagy Staps Frigyes kivégzése után, s azt sem volt nehéz bebizonyítani, hogy a jaffai hadifoglyok kivégzése sajnálatos, de elkerülhetetlen hadi cselekedet volt. A minden emberi képzeletet felülmúló, valóságos fellegjáró visszatérés után az emberek csodálták, istenítették Napóleont, rajongtak érte, csak éppen nem féltek tőle. Hamarosan rájöttek ugyanis, hogy -nem bánt a bácsi! Ránéztek a kezére – nem volt véres. Imádott Napóleon volt, és nem Rettegett Iván. Félistennek tekintették ugyan, de ahhoz, hogy féljenek tőle, egy kis nyaktiló is kellett volná. Nehéz az emberi természetet megváltoztatni. A köznép forradalmi kegyetlenséget követelt tőle, de ő nem hallgatott a jóindulatú tanácsra. Megint csak az uralkodókat tekintette testvéreinek, akik pedig már március 25-én megüzenték a háborút, s megállapodtak abban, hogy addig nem teszik le a fegyvert, amíg le nem győzik Napóleont. Újra hangsúlyozták, hogy csak Napóleon az ellenségük, nem pedig Franciaország. Ezt most már annál is könnyebben állíthatták, mert addig szó sem volt háborúról, amíg Napoleon vissza nem tért. Tehát egyetlen ember ellen milliós hadsereg felállítását határozták el, s a hadicél is meglehetősen személyes természetű volt: „Addig nem tesszük le a fegyvert, amíg Bonapartét nem sikerül olyan állapotba kényszerítenünk, amelyben többé nem tud békétlenséget okozni, s nem újíthatja fel arra irányuló kísérleteit, hogy Franciaország fő hatalmát újra magához ragadja.” Eléggé különös indokolás, hiszen valóságos politikai közhely, hogy minden országnak belső ügye államfőjének megválasztása. De valahogyan formába kellett önteni azt a gondolatot, hogy ezt a törvényen kívül helyezett banditát a kor legnagyobb hadseregével kell valamelyik utcasarkon lelőni. Voltak még túlzóbb hangok is. Napoleon legengedelmesebb alattvalói, a németek ugyancsak megtalálták hangjukat, s akadtak német újságok, amelyek szerint

nemcsak Napóleont, de valamennyi franciát törvényen kívül kellene helyezni, sőt: „valamennyit le kellene ütni, mint veszett kutyát!” Pedig nem is olyan nagyon régen Napóleon a lakosság ujjongása közepette vonult be Berlinbe, s a Nagy Hadseregben is szépen kitüntették magukat a németek. Így múlik az idő, s a visszatért császár most külföldön lett szörnyeteg, s vele együtt a visszatérés gaztettét támogató francia nép is. Napoleon számára mi sem lehetett fontosabb, mint az, hogy éket verjen az ő ügyében egységes szövetségesek közé. A szerencse jóvoltából kezébe került egy valóságos csodafegyver. Tizennyolcadik Lajos, aki hősi elhatározásait hirtelen feledve olyan sietve menekült el a Tuileriákból, hogy még kedvenc papucsát is ott felejtette (egyes történelmi források szerint az úton lopták el tőle), egy fontos okiratot is otthagyott az íróasztalán, még hozzá nem kisebb jelentőségű okmányt, mint azt a titkos megállapodást, amelyet Anglia, Ausztria és Franciaország kötött egymással Oroszország és Poroszország ellen, kölcsönös katonai segítséget ígérve háború esetén. Napoleon joggal érezhette, hogy ez az okmány alkalmas a szövetséges tábor teljes szétesésére. Habozás nélkül külön futárral küldte el a Castlereagh, Metternich és – ami a legfontosabb – Talleyrand aláírását viselő szerződést a cárnak, s teljesen ésszerű volt arra következtetni, hogy a cár szakít hitszegő szövetségeseivel, ezekkel a kígyókkal, álnok, kétszínű csalókkal, akik ellene szövetkeztek, miközben álszent arccal tárgyaltak vele a kongresszuson. A sors embere, megérezte a sors kezét, hiszen ezek után mást nem is tehet a cár, mint hogy megváltoztatja álláspontját, felismeri, hogy kik az igazi ellenségei, ki az igazi barátja még az 1812-es események ellenére is, talán még a Tilsiti Mű is életre kelhet. Kétségtelen, hogy Sándor mélységesen megrendült erre az árulásra, hónapokig szóba sem állt Metternichhel és Talleyrand-nal (az utóbbit teljesen hidegen hagyta az ilyesféle udvariatlanság, ő még egy kisebb rúgás következtében sem szokta elveszíteni

méltóságát), a várt végső következmény azonban elmaradt. A cár kijelentette, hogy nem tárgyal Napóleonnal, a szövetség megbonthatatlan, seregei a bitorló ellen vonulnak. Nehéz lenne a cár magatartását megmagyarázni, ha a történelem nem tartaná számon, hogy ekkor már megismerte a világi örömökből kiöregedett és kiábrándult Krüdener bárónőt, aki vallási őrületben keresett nyugalmat. Sándor teljesen a különös hölgy hatása alá került, szemében Napoleon 666-os számú bibliai fenevad volt, az emberiség ellensége, hitetlen jakobinus, akit el kell, taposni. Méghozzá azokkal együtt, akikkel szent háborúra szövetkezett ellene. Napóleonnak tehát az ismeretlen bárónővel éppen úgy nem volt szerencséje, mint hazatérébe időpontjával, amely még a kongresszus idejére esett. De még mindig nem akart forradalmi császár lenni, hanem a királyok testvére. Ez a kiközösített, törvényen kívül álló „haramia” és „veszett kutya” április 4~én levelet intézett Európa valamennyi uralkodójához. Kevés jellemzőbb levelet írt eseménydús életében a császár, s ez nem kis szó! „Testvér Uram!” Ez a megszólítás sem valami jakobinus hang, de a folytatás… „Az elmúlt hónapban tudomást szerezhetett arról, hogy partra szálltam Franciaországban, s a Bourbon-család eltávozott. Szükséges, hogy Felséged megismerje most ezeknek az eseményeknek valódi természetét. Ellenállhatatlan hatalom műve ez, egy nagy nemzet egyhangú akaratáé, amely ismeri kötelességét és jogait. Az a dinasztia, amelyet erőszakkal állítottak a francia nép élére, nem volt alkalmas erre a szerepre. A Bourbonok nem voltak hajlandók összeforrni a nemzeti érzésekkel és szokásokkal, Franciaország kénytelen volt elszakadni tőlük. A nép hangja szabadító után kiáltott Hiába volt legnagyobb áldozatom, várakozásom csalódással végződött. Visszatértem. És onnan, ahol lábam először érte a partot, alattvalóim szeretete hozott

fővárosom kebelébe. Az első és szívből jövő szándékom, hogy visszafizessem ezt a szeretetet becsületes, tartós béke által. A császári trón visszaállítása a francia nép boldogságához volt szükséges. Legdrágább reményem, hogy ez egész Európa nyugalmát biztosítsa. Minden nemzeti lobogóra felváltva ragyogott a dicsőség. A szerencse forgandósága következtében nagy győzelmek után nagy vereségek következtek. Ma egy szebb aréna kínálkozik Európa uralkodói számára, s én vagyok az első, aki belép oda.. Megmutattam a múltban a világnak a nagy harcok színjátékát, de nagyobb örömömre fog szolgálni, ha nem ismerünk többé más vetélkedést, mint a béke elősegítését, csaták helyett szent küzdelmet a népek, boldogulásáért. Franciaország örömét találja abban, hogy őszintén kinyilvánítsa ezt a nemes eszmét. Saját függetlenségére féltékeny, ugyanakkor azonban mindig más nemzetek függetlenségének megkülönböztetett tiszteletére alapozza politikáját. Ha Felséged érzelmei – amint abban föltétlenül bízom – ugyanilyen természetűek, akkor máris megvannak az előfeltételei a széles körű és folyamatos nyugalomnak. Alljon ott– az igazság a különböző országok határain, s ez elegendő lesz a határok védelmére! Lelkesen ragadom meg az alkalmat, hogy kifejezzem őszinte nagyrabecsülésem érzéseit és a tökéletes barátságot, amellyel maradok Testvér Uramnak jó Testvére Napoleon.” Ez a tanulságos levél, amelyet különben senki sem méltatott válaszra, valóban csak arra volt jó, hogy Napóleon békeszándékait bizonyítsa, bár abban sem otthon, sem másutt nem bíztak. Pedig bízhattak volna, hiszen maga a császár jelentette ki, sajátos napóleoni békeelvekkel: – Húsz esztendő minden alkotása romokban hever. Újabb húsz évre és kétmillió ember életére lenne szükség ahhoz, hogy újra kezdjek mindent.

De egyik előfeltétel sem volt meg, s Napóleon már csak azért sem vérengzett otthon, hogy békéssé szelídült egyénisége minél jobban kidomborodjon Európában. Ezzel kapcsolatban egy pillanatra talán érdemes megállni ennek a figyelemre méltó levélnek egyik mondatánál. Húsz esztendő szörnyű háborúit Napóleon úgy jellemezte, mint valami látványos hadijátékot, „nagy harcok színjátékát”, amelyet ő rendezett a világ szórakoztatására. De minden érve hiábavaló volt, a szövetség szilárdságát nem lehetett megbontani, a cár egyre vallásosabb lelkéhez még Talleyrand, a kiugrott pap, Metternich, a nápolyi királyné szeretője és a protestáns, vagyis a pogánynál is rosszabb Castlereagh is közelebb állt, mint egykori jó barátja, jelenleg az emberiség ellensége. A bécsi kongresszus még sok részletkérdésben nem egyezett meg, hiszen még a szard királynak is voltak jogos követelései, hogy az apróbb bonyodalmak közül csak egyet említsünk meg. De most az volt a legfontosabb, hogy a koronás Robespierre alól kilőjék a lovat. A népeknek, pontosabban: alattvalóknak természetesen semmi beleszólásuk nem volt abba, hogy a kongresszuson összegyűlt uralkodók miért és ki ellen vigyék őket vágóhídra. A polgári forradalmán már túlesett Anglia volt az egyetlen, ahol az ellenzék is hallatta a hangját, és a háború ellen nyilatkozott, de ez is inkább belpolitikai kérdés volt, lévén a konzervatívok kormányon, a liberálisok tehát támadták a kormány külpolitikáját. Itt különben megmutatkozott, hogy az angolok sohasem tekintették „Boney”-t olyan mumusnak, pokolbeli szörnyetegnek, bibliai fenevadnak, mint a szárazföld mélyen érző vallásos uralkodói. Az ellenzékben levő liberálisok éppen azt hangoztatták, hogy rendkívül nagy ostobaság volt „törvényen kívül helyezni” egy olyan embert, akit a francia nép példátlan lelkesedéssel fogadott vissza, s ez teljesen francia belügy. Nyilvánosságra került Napóleonnak egy külön levele a brit kormányhoz, amelyben késznek mutatkozott elfogadni minden olyan javaslatot, amely a békét szolgálja. Az angol sajtó, mint rendesen, ezúttal sem volt egységes, pártállásra való tekintettel értékelte az eseményeket. A kormányon levő

konzervatív párt lapja, a „Times”, amely azóta sem lett a forradalmi eszmék szócsöve, „Buonaparté”-t afféle szárazföldi modorban vérszomjas korzikainak, haramiának, szörnyetegnek nevezte, ahogyan azt például a német újságok olvasói megszokták az elmúlt hónapokban. De a liberálisok, akik persze Napoleon megvédése címén inkább a kormányt akarták megbuktatni, kellemetlen kérdéseket tettek fel. Például azt, hogy a szövetségesek vajon megtartották-e a fontainebleau-i szerződést. Fizetett-e a francia király egy lyukas centimes-ot is a császárnak vagy a Bonapartecsalád bármelyik tagjának? Igaz-e, hogy szó volt Napoleon száműzetéséről valamilyen távolabbi szigetre? Olyan véleményt is hangoztattak, hogy Napóleon most már bizonyára békében hagyja Európát, ha Európa is békében hagyja őt. Az egyik liberális képviselő egyenesen szörnyűségesnek nevezte azt a tervet, hogy háborút viseljenek egy nemzet ellen, csak azért, hogy rákényszerítsenek egy olyan kormányt és uralkodót, aki nem kell neki. A „Morning Chronicle” is kellemetlen kérdéseket firtatott: „Vajon a nagyhatalmak Bonaparte ellen akarnak háborúzni, vagy a demokrácia szelleme ellen?” Aztán: „Semmi jelentősége nincs annak, hogy a francia trónon egy Bonaparte vagy egy Bourbon ül.” Ez a megállapítás elsősorban az angol gondolkodásmód szerint volt helytálló. Nagy-Britanniában már régebben rájöttek arra, hogy az uralkodó lehet megvetésre méltó személy is, a kutya sem törődik vele, hiszen semmiféle hatalma sincs. Napóleon reménykedve figyelte az angol közvélemény alakulását, de végül is csalódnia kellett. Nem sikerült a konzervatív kormány megbuktatása, sőt, a kormány egyik képviselője, Crabb Robinson egyenesen feltette a kérdést az alsóházban: – Mit akarnak? Békét Bonapartéval most, vagy háborút vele két év múlva Németországban? Ez hatott, s a béke híveit 273:72 arányban leszavazták. Ekkora vereséget még nem szenvedett – Napoleon … Mindent egybevéve, ez volt Napóleon „testvérei”-nek visszhangja,

s nem csoda, hogy a háborút ő is elkerülhetetlennek tartotta, hacsak nem akarta Franciaországot, s elsősorban a császári trónt, harc nélkül feladni, azaz, visszahívni a trónra Provence grófját. De nem ezért hagyta ott Elbát. Miután a cárt nem sikerült eltántorítania hűtlen szövetségeseitől, Ferenccel tett kísérletet, s megpróbált apósa lelkére beszélni. Külön levélben kérte, hogy segítse hozzá leányát a császárnéi trón elfoglalásához, unokáját pedig ahhoz, hogy valaha a franciák császárja lehessen. Erre a levélre sem kapott választ, Ferenc mintha már inkább Neipperget tekintette volna vejének, mint Napóleont. Mária Lujza nemegyszer megbélyegezte férje felelőtlen vállalkozását, s a „szép kalóz” annyira lekötötte, hogy kisfiát is alig látta. Napoleon kapkodott. Megbízta Fouchét azzal, hogy lépjen érintkezésbe Metternichhel, s próbálja vele megértetni, hogy a francia szövetség Ausztria számára előnyösebb, mint az orosz vagy a német tengerrel való barátkozás. Ezekbe a tengerekbe előbb-utóbb belefullad a Habsburg-birodalom. Fouché teljesítette a császár utasítását, de párhuzamosan másféle levelezést is folytatott az osztrák külügyminiszterrel. Napoleon rájött a kettős játékra, és megfenyegette Fouchét, hogy felakasztatja árulásáért. Otranto hercege nyugodtan azt válaszolta, hogy nem ért egyet őfelségével, ö sem félt tőle, sőt, egyre bátrabban hangoztatta, hogy jó lesz, ha Napóleon a saját fejére vigyáz. Ki fél egy demokratikus diktátortól? Mit akar? Talán önkéntes félelmet óhajt kelteni alattvalóiban? Egyre többen emlegették, hogy kár volt a királynak sietnie, lett volna ideje utánanézni a papucsának is. Napóleon minden Bourbon-hercegnek megengedte a távozást, többek között az angoulęme-i hercegnek is, s a cseppet sem hálás főúr egyenesen a Vendée-be utazott, hogy megszervezze a felkelést. És Napoleon, aki Első Konzul korában vaskézzel törte le a banditizmust, mindezt tűrte, viszont egy 20 000 főnyi hadsereget vezényelt a királypárti országrészbe, holott ez a sereg életének utolsó csatájában esetleg sorsdöntő szerepet játszhatott volna. Kezdetben lámpavasat

emlegetett, később általános amnesztiát hirdetett az 1814-es „bűnök”-re. A csodálatos visszatérés csak a világtörténelmet gazdagította, de az tény, hogy a tízhónapos távollét után Napóleon sohasem nyerte vissza többé régi hatalmát. Még olyan esküdt ellensége, mint Madame de Staël is ostobaságnak, képtelenségnek tartotta az „alkotmányos Napoleon” fogalmát, s állította (igaz, Waterloo után), hogy Napóleont teljhatalommal kellett volna felruházni, mert ennek hiányában megfosztották legfontosabb fegyverétől, attól a tulajdonságától, hogy rettegést tudjon kelteni ellenfeleiben. Az asszonyka különben alaposan lejáratta magát a Száz Nap alatt. Levelet írt a császárnak, bámulatát fejezte ki a Férfi iránt (aki mindig nagyon keményen bánt vele), s azt kérte, hogy adjon neki kétmilliót, azt az összeget, amellyel az ország még tartozik édesapjának, s ebben az esetben csupa szépet írna Franciaországról, s természetesen elsősorban a császárról. Napoleon gúnyos válaszban közölte a hölggyel, hogy nincs pénze, ez idő szerint rengeteg a fizetnivalója, megdrágult a hadianyag, tehát nincs módjában rendezni a forradalom idejéből származó állítólagos adósságokat. Ez Mirabeau-ra vagy Robespierre-re tartozik. Különben is Neckernek oly nagy része voit a forradalom kitörésében, hogy ezzel az összeggel legföljebb a világtörténelem tartozik neki. Újabb elszánt, anyagilag is kárvallott ellenség maradt szabadlábon Párizsban, mint ahogyan ott töltötte idejét Désirée is, a svéd trónörökös felesége, akinek férje mar nyíltan harcolt svéd hadai élén Franciaország ellen, s ha nem is viselte, de nem mondott le pontecorvói hercegi címéről, mert még mindig remélte, hogy esetleg eljut a francia trónra. Napoleon, a ma sem teljesen tisztázott múltra való tekintettel, csak finoman figyelmeztette Desirée-t arra, hogy illő lenne hazamennie ebből az ellenséges országból. Az egykori menyasszony azonban egyszerűen nem volt hajlandó elcserélni párizsi társaságát az unalmas svédekkel és a zord északi éghajlattal. Valóban már csak az hiányzott, hogy

Bernadotte meglátogassa Párizsban hitvesét. Nyilván neki sem lett volna bántódása, legföljebb el kellett volna szenvednie Napoleon megvető arckifejezését. Madame de Staël sem volt olyan ártalmatlan ellenfél, mint ahogyan későbbi megnyilatkozásaiból erre következtetni lehetett. Egyik kedvese, Benjamin Constant a Száz Nap alatt váratlan szerephez jutott. A neves közíró Napoleon partraszállásának hírére a legvitriolosabb cikkeket írta a császárról Párizsban. A „Journal des Débats”-ban mindennek elmondta Napóleont: „Ez az ember a mi vérünkkel festette be magát. Egy új Attila, egy új Dzsingisz kán, de sokkal borzalmasabb és gyűlöletesebb, mert rendelkezésére állnak a civilizáció forrásai. Zsarnok, rabszolgatartó, aki újra szabadságról hazudozik, holott azért jött vissza, hogy elnyomja a szabadságban élő franciákat! Ez az ember háromszor hagyta cserben csapatait, szerencsétlenné tette népét, kiszolgáltatta idegen hatalmaknak! De többé senkit sem vezethet félre !” Kemény szavakkal fogadta meg, hogy inkább a halált választja, mint a becstelenséget. „Nem vagyok köpönyegforgató, nem csúszom egyik kormánytól a másikig, hamis érvekre hivatkozva, becstelen szavakat dadogva, hogy megmentsem becstelenségtől bemocskolt életemet.” Nantes-be menekült, s mint sokan mások, várta, hogy mi sül ki ebből. Napoleon elolvasta a gyújtó hatású cikket, és úgy találta, hogy Constant kitűnően fogalmaz. Mivel ismerte államjogi tájékozottságát, üzent neki, hogy jöjjön a Tuileriákba. Constant ment. Rejtélyes az emberi lélek. Dzsingisz kán hívta őt, nem utasíthatta vissza. Úgy látszik, ő sem félt, de az határozottan meglepte, amikor a császár felkérte őt az új alkotmány megszövegezésére. Ugyan ki mást kérhetett volna fel Napóleon? Megbízhatta volna egyik gárdistáját is, az mindenesetre rövidebben fogalmazta volna meg a napóleoni alkotmányt: „Éljen a császár!” De a francia közvélemény, elsősorban Napoleon környezete olyan bátran szabadságpártivá vált, hogy Napóleonnak valóban választania kellete a lámpavas és az alkotmányosság között. Az

utóbbit választotta, és Constant-t. Ez a férfiú egyike volt a kor jellemző alakjainak, akiben a tizenkilencedik század eszméi sorra meggyőződéssé érlelődtek, változtak, cserélődtek. Kezdetben lelkes jakobinus volt, a konzulátus alatt szabadgondolkozó, németországi emigrációja alatt levetette forradalmi hajlamait, érdeklődése és rokonszenve a vallás és a „törvényes” uralkodók felé fordult, ő is kapcsolatba került Krüdener bárónővel (!), visszatért Franciaországba, XVIII. Lajos királyságába, majd tíz hónap múlva megbélyegezte az „elbai banditá”-t. És most ott ült a Tuileriákban, Napoleon előtt, és megbeszélték az új alkotmányt. Napokon át tárgyaltak, s Constant álláspontjában fokról fokra kidomborodott Madame de Staël véleménye. Valami egészen új alkotmányról természetesen nem lehetett szó, ott volt a császári alkotmány, sőt, az itt-ott liberális királyi alkotmány is. A császári alkotmány elsősorban a császár szabadságjogait tartalmazta, s most már valami más is kellett hozzá. Napoleon úgy tett, mintha megértette volna az idők szavát (tulajdonképpen idegen volt előtte minden változtatás), s megmagyarázta Constant-nak, hogy szilárdan maga mögött akarja tudni az egész francia népet, s cserében kapjon a nép bizonyos szabadságjogokat, elsősorban szabad sajtót. Constant munkába kezdett, s a császári alkotmány és a megváltozott közhangulat közötti űrt az úgynevezett „pótszakasz” (acte additionel) töltötte volna ki. Teljes nevén „Pótszakasz a császári birodalom alkotmányához” címen került a nyilvánosság elé. Constant nem tagadta meg magát (és Madame de Staëlt), az alkotmányosság fontosságát hangsúlyozta Napoleon előtt, amikor a pótszakasz megfogalmazásáról tárgyaltak. Napóleont láthatóan idegesítette, hogy a háborúk után némileg fellélegzett nép (legalábbis számos szószólója) megint beszédek, viták, gyűlések, szavazások után vágyik, hallatni akarja szavát, belé akar szólni az ország irányításába, esetleg ellenvéleményt akar nyilvánítani, ami iránt Napoleon mmdig a legnagyobb idegenkedéssel viseltetett, s

fénykorában nem is tűrte el. És a hazatérés csodája után most azt kellett tapasztalnia, hogy egyre több emberben feltámadtak az alkotmányos érzelmek, mintha ebben a válságos időszakban a szólásszabadság lenne a legfontosabb, és nem az ország megvédése. A bölcselők, az ideológusok mindig megvetett álmodozók voltak a nagy realista szemében, s teljesen érthető, hogy amikor az államtanácsban bíráló hangok hallátszottak amiatt, hogy a pótszakasz nem tartalmaz biztosítékokat az elkobzás ellen, Napoleon ingerülten válaszolt: – Önök olyan útra taszítanak engem, amely idegen tőlem! Meggyengítenek, láncokba vernek. Franciaország hiába keres engem, nem talál. A közvélemény kiváló volt, most förtelmes. Franciaország azt kérdezi, mi lett a császár karjából! Abból a karból, amelyre szükség van ahhoz, hogy útját álljuk az ellenséges Európának. Miért beszélnek nekem jóságról, elvont igazságról, természetjogokról? A legelső törvény a szükségesség, a legfontosabb igazság a közbiztonság. Ha majd megkötöttük a békét, nem bánom, vitázzunk tovább! Minden napnak megvan a maga kiszabott munkája, minden körülménynek külön törvénye van, mint ahogyan minden egyénnek megvan a maga külön természete. Az én természetem pedig nem az angyaloké. Ezért csak megismételhetem: szükséges, hogy újra észrevegyék az öreg császár öklét! Látható, hogy Napoleon nem lett bölcselő (bár ehhez is volt tehetsége), s változatlanul, talán még fokozottabb mértékben idegesítette őt ,.az ügyvédek fecsegése”, amelyet sohasem tekintett fölöslegesebbnek és veszélyesebbnek, mint ezekben a napokban. A politikusok pedig joggal kételkedtek a császár alkotmányos szándékaiban, mert bár ők is tudták, hogy „a haza veszélyben van”, nagyobb veszélyben, mint bármikor, de azt is tudták, hogy egy igazán jelentős, döntő győzelem után Napóleonnak kisebb gondja is nagyobb lenne annál, semmint hogy tovább vitázzon a számára oly gyűlöletes elvont kérdésekről. Ő maga később be is vallotta, hogy

győzelem esetén egyszerűen szétkergette volna a kamarákat, ha már kénytelen volt elkövetni azt a hibát, hogy egyáltalán létrehozta, összehívta őket. Carnot, talán az egyetlen becsületes ember Napoleon körül, a meggyőződéses köztársaságpárti, a tiszta lelkű és következetes forradalmár a császárság ellensége volt, de most Napoleon mellé állt, mert úgy vélte, hogy senki másban nem reménykedhet a fenyegetett ország. És ő is aggályait fejezte ki a gyatra pótszakasszal szemben, azzal az indoklással, hogy „nem tetszik a népnek”. A császár így hárította el az aggályokat: – Az ellenség közel van, előbb segítsenek abban, hogy elkergessem, aztán ráérünk liberális eszmékkel foglalkozni. Nem hiányzott a meggyőző klasszikus példa sem: – Ne utánoztuk a kései rómaiak példájáé! Kinevette őket az utókor, mert elvont kérdésekről vitatkoztak, mialatt a barbárok faltörő kosai már a kapukat döngették. De lehet e meggyőzni embereket, akiknek már saját véleményük van? Megfélemlíteni könnyebb, de amikor a kényúr is az érvekhez fordul, akkor vitatkoznak vele. így folytatott Napoleon végeláthatatlan vitákat Constant-nal, miközben a „barbárok” már a kapukat döngették, ha egyelőre csak képletesen is. Bocsánat a kis kitérőért, de ha Constant, két nagy sikerű regény, az „Adolphe” és a „Cécile” szerzője elmulasztotta irodalmi munkássága során elképzelni, hogyan zajlott volna le közte és, mondjuk, Dzsingisz kán között egy vita, kénytelen vagyok pótolni a hiányt. Constant: Nem értek Magasságoddal egyet, ó kánok kánja! Dzsingisz kán (egyik testőréhez) : Üssétek le a fejét! De térjünk vissza Napóleonhoz, aki Constant szerint rosszabb volt, mint Dzsingisz kán és Attila egy személyben. A császár türelmesen fejtegette – Constant szerint –, hogy a szabadságról szóló üres fecsegés, az alíkotmányosdi afféle törpe kisebbség, az értelmiség, a bölcselkedők ügye, a népnek nem ez kell, hanem ő, a kis káplár, de mindegy: akinek alkotmány kell, legyen boldog vele.

Azok a parasztfiúk, akiknek nem hízelgett, nem látta őket el kitüntetésekkel, rangokkal, vagyonokkal, egyedül őt akarják, egyetlen intésére halomra gyilkolnák a nemeseket valamennyi tartományban, csak éppen – újra hangsúlyozta – nem óhajt parasztháború élére állni. Ami a világuralmi törekvéseket illeti – hát igen, a talpát nyalták, s hányan buktak orra, miközben versenyt futottak a jogara alá azok a királyok, akik most fenyegetik. Ezek előtt hajtson most fejet Franciaország, s fiainak újabb holttestein hozzák vissza a Bourbonokat? Mit akar Franciaország? Szabad intézményeket, idegen elnyomás alatt? Szabad választásokat, felelős miniszterekét? Nosza! Békét? Neki is béke kell, de ezt csak diadalok árán lehet kiverekedni, másféle béke még nem tűnt fel a látóhatáron. Elfogadhat a büszke francia nép rabszolgabékét? Nincsenek tárgyalások a nagyhatalmakkal, csak kísérletek történtek, de ezek a feudális uralkodók a legjobban attól félnek, hogy ami Franciaországban megtörtént, az náluk is megtörténhet. Ez a kulcsa a helyzetnek, és nem az az ócska fogás, hogy nekik nem a francia nép az ellenségük, hanem egyetlen ember: Napoleon! Ugyan! Az a kifogásuk az „egyetlen ember” ellen, hogy egy eszmét képvisel, méghozzá a forradalomét. Ez az eszme a nemzet elidegeníthetetlen tulajdona, a legfontosabb tehát az egész nemzet támogatása. Constant kétségtelenül a nagy férfi hatása alá került (ezt nyilván nem árulta el Madame de Staëlnak), s igyekezett szolgálni a maga módján a kárhoztatott, vérszopó „Dzsingisz kánt”. Mentegetőzött is, s dicsérte a császár megváltozott felfogását, íme, utat enged a demokratikus eszméknek, amikor diktátor is lehetne. Fényes bizonyíték erre a pótszakasz elfogadása. Ez, ha közelebbről megvizsgáljuk, Lajos alkotmányának átalakított változata volt, s ez az alkotmány, legalábbis papíron, liberálisabb volt, mint a császári. Ezért volt szükség erre a kiegészítésre, a pótlásra, amely állandó veszekedés közepette született meg. Tehát sajtószabadság, a cenzúra eltörlése! – forradalmi vívmányok. Napoleon

fogcsikorgatva engedett, mert bár a Forradalom Fia volt, de nem a követője. A haladás híve volt, de ő akart az élen haladni, s mutatni az utat. Ahhoz pedig ragaszkodott, hogy az elkobzás joga az övé legyen, bár alig néhány esetben élt vele, de nem akart mindenről lemondani, különben nem érzik „az öreg császár öklét”. Változatlanul ő nevezte ki a bírákat, a főrendiház tagjait (ennek a testületnek kisebb volt a hatalma, mint a szenátusnak volt), s terjesztette elő a törvényjavaslatokat. Az sem aratott tetszést országszerte, hogy a főrendi méltóságok nemcsak kinevezhetők, de örökölhetők is, egyébként angoi mintára, de a Bastille-t mégsem ezért rohamozták meg. Felemás írásmű volt ez, nem tetszett sem a bonapartistáknak, sem a liberálisoknak, s természetesen magának Napóleonnak sem. Legföljebb abban értett egyet a lakosság túlnyomó része, hogy a Bourbonokat örökre kizárták Franciaország kormányzásából, bár az „örökre” szónak már akkor sem volt valami nagy hitele a politikában. Az „új” alkotmány szerint a népképviseleti kamarának volt fontosabb szerepe, ezt a nép választotta, mármint a választójoggal rendelkező polgárok, s ez az intézmény is csalódást okozott a császárnak. Először is kevesen vettek részt a szavazásban, ami mindig a közöny jele. Es akik szavaztak … Ez a kisebbség (hiszen a választók alig egyharmada élt szavazati jogával) olyan parlamentet választott, amely szinte ellenzéki volt. A 629 képviselő közül mindössze 80-an voltak Napoleon fenntartás nélküli hívei, akik császárjukat teljhatalmú diktátornak szerették volna látni. A többi különféle árnyalatú liberális volt, s külön sértésnek számított Napóleonra nézve, hogy az Angliából visszatért Lucien helyett, aki újra bátyja mellé állt, a girondista Lanjuinais-t választották meg a kamara elnökének, aki 1814-ben a császár trónfosztására szavazott. Mint látható, Lanjuinais sem menekült el, s milyen igaza volt! A császár csak bosszankodott, duzzogott, ennél többre azonban nem futotta indulataiból, s csak kesergett, hogy ez lett „Krisztus feltámadásá”-ból. A furcsa pótszakasz abban a tekintetben is sértő

volt az egykori császári alkotmányra nézve, hogy egy sereg valóban alkotmányos intézkedést tartalmazott, mint például „senkit törvényes bírája elől elvonni nem szabad, senkit üldözni, bebörtönözni vagy száműzni nem szabad, amíg a törvény szava nem dönt, a sajtószabadság csak az esküdtszék előtti felelősség terhével függ össze, minden törvényes úton szerzett földbirtok érinthetetlen, mindenkit megillet a kérvényezés joga …” s ehhez hasonlók. Egyszóval, volt elnyomás és a szabadság eltiprása a császárság alatt a „Code Napóleon” ellenére is. Napoleon az egész alkotmányosdit úgy fogta fel, hogy ki akarják őt szolgáltatni a pártok kénye-kedvének, hiszen a pótszakasz még az ostromállapotról is intézkedett, holott ez Napoleon szerint igazán nem külön törvény és parlamenti vita kérdése, hanem annak az embernek a gyors intézkedési joga, aki a helyzetet világosan átlátja. Mindent egybevéve, ez volt az az alkotmány, amelyet némi léhasággal úgy lehetne jellemezni, hogy a kecske is éhen maradt, s a káposzta is elfogyott. De Napoleon nem óhajtott sokáig szalmacsépléssel foglalkozni, április 22-én népszavazás alá bocsátották az alkotmányt, s 1 505 206-án mellette, 4206-an ellene szavaztak. Ezúttal is aránylag kevesen vették maguknak a fáradtságot arra, hogy szavazzanak. Azt nem lehetett szavazással eldönteni, hogy ki legyen a győztese az elkövetkezendő hadjáratnak. Napoleon még megrendezte a Mars-mezei nagy színjátékot, amelynél vegyesebb érzelmeket kevés napóleoni ünnepség keltett. Ezt a nagy nemzetgyűlésnek nevezett régi karolingi népünnepélyt egykori olvasmányainak hatására határozta el a császár még a Párizs felé vezető dia-dalút alatt. Június elsején hirdették ki az új alkotmányt a Mars-mezőn, s a nagyszámú érdeklődő, a kivezényelt katonák tömege valóban érdekes látványosságnak volt tanúja, de nagyon szerény volt a lelkesedés. Különösen Napóleon megjelenése volt hajmeresztő. Nem tudni, ki tervezte kosztümjét, de rettenetesen lehangoló, szinte gyászos volt. A siralmas esemény

hatszáz-egynéhány képviselő és a főrendek előtt zajlott le. ez utóbbiak körében voltak Napoleon testvérei, a megmaradt marsallok, tábornokok, tengernagyok, továbbá érsekek, püspökök, néhány tudós, bankár, államtanácsos, kisszámú régi, hűséges szenátor, s egy nevezetes személyiség, Lafayette (később nem volt büszke erre a részvételre), aztán olyan régi politikusok, mint Sieyčs és Roger-Ducos, ők a dicsőséges Brumaire-re emlékeztették a népet. De hogyan festett a császár? Mintha jelmezbálba ment volna, csak az álarc hiányzott róla. Ó-római tunika volt rajta, arany méhekkel telehímzett bíborköpeny, fehér atlasznadrág, óriási fekete spanyol kalap strucctollakkal … A bíborosok misét mondtak, a császár pedig a trón mellé lépve, az evangéliumra helyezte a kezét, és felesküdött az új alkotmányra, pontosabban a pótszakaszra, amelyet gondolatban már a szemétbe dobott. Inkább komédia volt ez, mint ünnepély, s az emberek azon törték a fejüket, hogy a Forradalom Fia hogyan ölthetett magára ilyen maskarát, miért nem jelent meg inkább legendás egyenruhájában, a gárda zöld zubbonyában, dísztelenül, régi dicsőségére emlékeztetve a nézőket. Ebben a bohócjelmezben már a juani partraszállás alkalmával kinevették volna. A kis káplárt hiányolták. Helyette kaptak egy Talmát megszégyenítően öltözött, kis, kövér színészt, akinek a ruházatáról nem tudták kitalálni, hogy mit jelképez. Mi volt ez? Cáfolata a lámpavas-kirohanásoknak? Hiszen ott volt a főnemesség, a főpapság pedig szentmisével gondoskodott a vallásos áhítatról. Fagyos, gyászos hangulat vette körül a sast, az élő legendát, a szent bálványt, akit nemrég még őrjöngő tömeg hordott a vállán. Mindez igaz, de egyről mégis megfeledkeznek a történészek. Napóleon ezúttal is azt akarta megmutatni a világnak, hogy nem katonacsászár, nem mint hadvezér jött haza, nem a kardját rántja ki, hanem békejobbot nyújt „testvérei”-nek. Újra hangsúlyozni akarta, hogy polgári uralkodó, akinek nyolcfogatú császári hintaját ugyan négy tábornagy is kísérte, de ő elsősorban nem katona,

hanem olyan uralkodó, akit a nép és a hadsereg egyaránt magáénak tekint. Ez volt a „maskara” igazi magyarázata, bár talán senki sem értette meg a mintegy másfélszázezer megjelent közül. A beszédek sem sikerültek jól. A választó kollégiumok képviselője egyenesen kétértelmű beszédet intézett a császárhoz, s bár hangsúlyozta a nemzet törhetetlen hűségét a hős, a közrend megteremtője iránt, voltak gyanús kijelentései is: – Felséged ígéreteiben bizakodva, képviselőink érett megfontolással és bölcsességgel átnézik majd összes törvényeinket, s azokat az alkotmányos rendszerrel összhangba hozzák! Vagyis, Napóleon ne bízza el magát, pótszakaszát még felülvizsgálják a nép választott képviselői. Elképzelhető, hogy mi játszódott le a strucctollas kalap alatt. Hát még ha tudta volna őfelsége, hogy a szónokot alig lehetett lebeszélni erről a mondatról: „Azért tömörültünk felséged köré, mert azt reméljük, hogy száműzetéséből egy nagy férfi bűnbánatát hozza magával!” Vagyis a királyok urának, Bécs, Berlin, Moszkva meghódítójának, Itália, Egyiptom, Austerlitz hősének töredelmes önbírálatára számítottak … A külpolitikai kérdésekről a szónok már Napóleonnak tetsző módon beszélt. Szavainak lényege az volt. hogy Franciaországra nem lehet rákényszeríteni egy nemkívánatos uralkodót, s a világ nemsokára megtudja, hogy a francia sasokat újra diadal övezi. Napoleon válasza is jórészt az eljövendő háborúról szólt, amelyet úgy látszott, már mindenki biztosra vett. Célzott arra is, hogy a pótszakasz csak afféle átmeneti, ideiglenes alkotás, előbb más, fontosabb feladatokat kell megoldani. Élesen elemezte a szövetségesek „porhintés”-ét: hazugság az, hogy a szövetségesek csak személy szerint őellene vannak, átlátszó fogás ez, így akarják elválasztani a népet vezetőjétől. Az igazság az, hogy félnek Franciaországtól, félnek az új eszméktől, a forradalom eszmevilágától. A hatás általában vegyes volt, az emberek soha kelletlenebbül nem hallgatták a császárnak az olyan, nem éppen forradalmi

kifejezéseit, mint „népem”, „hadseregem”, „monarchiám”, „fővárosom”. Amikor pedig a sasok kiosztása következett, még a katonaság köréből is eléggé vérszegényen harsogott az: „éljen a császár!”. Az atlasznadrág megfeküdte a kedélyeket. (Vagy a strucctoll?) Egyedül a gárda lelkesedése nem vesztett erejéből, s ez némileg felvillanyozta a császárt. Feljegyezték, hogy az előkelő nézők között volt egy hétéves fiúcska is, akit a történelem később – kelletlenül – III. Napóleon néven vett lapjaira. Ezen a Mars-mezei ünnepségen kellett volna megkoronázni újra császárnénak Mária Lujzát és trónörökösnek Napoleon fiát, akit már ő maga is egyre ritkábban nevezett Római Királynak. A gyereket, „Ferenc Károly herceg”-et, Schönbrunnban őrizték, mert volt egy olyan álhír, hogy mindenre elszánt ügynökök révén Napoleon meg akarja őt szöktetni. Érdekes, hogy Mária Lujza megszöktetéséről nem volt szó. Nőben nem szenvedett hiányt a császár, de törvényes gyermeke csak egy volt. Mindent egybevéve, sikertelen színjáték volt a nagyszabásúnak szánt Mars-mezei ünnepség, s arra ugyan nincs adat, hogy utána a császár otthon milyen mérgesen tépte le magáról a balsikert aratott jelmezt, de elképzelhető. Es még egy közéleti szereplést kellett vállalnia, amit mindig utált, parancsolni jobban szeretett, mint szónokolni. Utálta a kamarákat, s megvetésének változatlanul úgy adott hangot, hogy most, amikor harcra kerül a sor, ezek közül a fecsegők közül ugyan ki tud elsütni egy puskát. Hát puskát esetleg nem tudtak elsütni, de érveik gyilkosak voltak, s Napoleon, az az ember, aki a harctéren csak előre ment, kénytelen volt nem is egyszer meghátrálni. íme, mennyi szabadsághős, az alkotmányosságnak mennyi harcosa, amikor puska kellene minden ember kezébe! Ez a parlament angolabb volt az angolnál, s amikor egy bonapartista azt indítványozta, hogy tüntessék ki a császárt „a haza megmentője” címmel, a képviselők többsége derültségben tört ki. Az ő tornyukra nem szállt fel a sas, s Napóleon nem mert büntetni, még kevésbé, mint valaha. Sőt, a két kamara együttes

ülésén alkotmányosabban beszélt, mint a Mars-mezőn. Trónbeszédében azt hangsúlyozta, hogy eszménye az alkotmányos monarchia, egyes emberek képtelenek egész nemzetek sorsát irányítani, ez az intézmények feladata. Nemigen hittek neki, s bár néhány nap múlva megszavazták a szükséges erőforrásokat az ország védelmére, azt is hangsúlyozták, hogy „még a diadalmas fejedelem akarata sem kényszerítheti a nemzetet arra, hogy lemondjon szabadsága védelméről”. Még a Napoleon által kinevezett felsőház is olyan határozatot hozott, hogy csakis egy megfelelő alkotmány győzheti meg Európát arról, hogy a francia nemzet többé nem gondol más országok leigázására. Napoleon valósággal kapkodta a fejét az alkotmányosság és a szabadság utáni vágy ilyen orgiájára, amikor még elegendő lova sem volt huszárai számára. A Száz Nap egyik jellegzetessége kétségtelenül az volt, hogy megfosztották Napóleont régi hatalmától, s alkotmányos uralkodóvá nyomorították. Nem minden kajánság nélkül jegyezte meg később Madame de Staël, hogy Napóleonból „afféle idomított medve lett, aki időnként felmordul, de úgy táncol, ahogy gazdái kényszerítik”. A hazatérés valóban „egy ember csodája” volt, de egy ember, az csak. egy ember, s sok lúd disznót győz. Mindenki olyan erényt csillogtatott, amilyenre addig gondolni sem merészelt: bátorságot. A francia képviselők a szabadságot védték Napoleon ellen. Napóleonnak pedig az országot kellett megvédenie az ellenséggel szemben. Valóban bilincset raktak rá, s amit megtehettek az angolok tengerektől körülvéve, azt nem tehették meg a franciák, akiket tengernyi ellenség vett körül. És vajon azok a forradalmi szabadsághősök, akik a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” magasztos elveit kérték számon Waterloo előtt Napóleontól, megfeledkeztek-e azokról az időkről, amikor mindenki megremegett, ha kocsi állt meg a házuk előtt, mert nem tudhatták, hogy nem kerülnek-e Fouquier-Tinville vérbírósága elé, s másnap nem viszi-e őket a taliga a „nemzeti borotvá”-hoz, hogy a trikotőzöknek meglegyen a napi látványosságuk?

Napoleon egészségének sem tett jót a politikai harc. Sok, főleg megbízhatatlan, s utólagos éleslátásról tanúskodó visszaemlékezés szerint Napóleon nem volt a régi, többet aludt, mint azelőtt, vonásai petyhüdtek voltak, elvesztette mozgékonyságát, Carnot egyszer sírni is látta, igaz, hogy kisfia képe előtt. Sokat ingadozott, habozott, mindenkitől tanácsot kért, ő, aki azelőtt, szerencsecsillagára hivatkozva, nem fogadott el tanácsot senkitől sem. Alig lehetett ráismerni – írták azok, akik mást vártak a visszatért üstököstől. De mit? Öt – mint gyakran mondta – a körülmények teremtették, s az új körülmények között rosszul érezte magát. Különben is, gyermekétől megfosztott megcsalt férj volt. Egész Európa kinevette a felszarvazott Napóleont, s az esemény Franciaországban sem váltott ki tragikus hatást. Még egy kis kárörvendéssel is beszéltek a „császárné”-ról, Neipperg élettársáról, aki elhagyta, megcsalta a bukott császárt. Isten büntetése! Napoleon annak idején egy tősgyökeres francia nőtől vált el egy idegen kedvéért. Egyszóval – mitől lett volna jókedve, pirospozsgás arcszíne a császárnak? Ezenkívül élete legfontosabb hadjárata előtt olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, hogy kinek áll jogában kihirdetni az ostromállapotot, s hogyan szervezzék át a megyék és kerületek választótestületeit. Mindenki követelt valamit, félelmükben a gyávák olyan bátrak lettek, amilyenről valaha álmodni sem mertek. Mindenki érdemeket akart szerezni a bizonytalan helyzetben, s nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ha Napoleon elbukik, akkor csak annak lesz helye a jövőben, aki a Száz Nap alatt is (ki tudta akkor, hogy meddig tart ez az időszak?) helytállt az alkotmány és a szabadság védelmében. Mindez nem tett jót Napóleonnak, testi állapota sokat romlott ezekben a nehéz és kicsinyes zaklatásoktól terhes napokban – ugyan kié nem romlott volna? Bőre már nem is fehér volt, hanem zöldes. Újra hízott valamit, pedig kevesebbet evett, mint valaha, sem étvágya, sem ideje nem volt táplálkozásra. És ez az emberi roncs csaknem három hónapon keresztül napi tizenhat-tizennyolc

órát dolgozott, számolt, szervezett, intézkedett, levelezett, erőtől duzzadó, egészséges, fiatal, hasonlíthatatlanul kevesebb gondtól és felelősségtől gyötört munkatársai egymás után dőltek ki mellőle, váltott emberekkel merült el teendői tengerében. Újjá kellett szervezni a hadsereget, fel kellett szerelni, s az idő sürgetett. Talán most bizonyította be a legmeggyőzőbben, hogy vasból, gránitból való ember, ha akarja. Még nem tudta, hol vívja meg a döntő csatát, de hogy nem kerülheti el, abban már biztos volt. Most már csak a hadseregében bízhatott, de azt előbb újjá kellett teremteni. És. a közhangulat nem szikrázott, mint annak idején Valmy előtt. Igaza volt annak az angol ügynöknek, aki Castlereagh-nek ezt jelentette Párizsból: „Áz egész országban levertség lett úrrá.” Nagyobb arányú polgárháború ugyan nem tört ki az országban, de voltak királypárti megmozdulások délen is, Marseille-ből kiindulva. Ezt ugyan könnyen elnyomták, s általában kevés szó esett róla, mert utólag ugyan, de mégiscsak csökkentette volna „az egyetlen csepp vér nélküli” visszatérés csodáját. A Vendée komolyabb ügy volt, de erre számítani lehetett, ez a tengerrel határos országrész mindig kapott utánpótlást Angliából. A császár belső ellenségei általában hamar magukhoz tértek a hazatérés csodájából. Nemcsak a fővárosban, hanem még vidéken is megjelentek a kerítéseken, a házfalakon a gyilkosan gúnyos szövegű falragaszok: „1. §. Az ország köteles nekem évente háromszázezer emberi vágóállatot szállítani. II. §. Szükség esetén a vágóhídra szánt emberbarmok számát felemelem hárommillióra. III. §. A rendelkezésemre bocsátott emberállomány lemészárlásáról magam gondoskodom. Napoleon.” Az ismeretlen szerzők sok rossz napot szereztek Napóleonnak, akt úgy érezte, hogy a haza védelmét szervezi meg. Olvashatunk olyan visszaemlékezéseket is, hogy voltak Napóleonnak derűs napjai is, ilyenkor egyenesen jókedvű volt, de hangulatváltozásainak okairól, szokása szerint, sohasem adott felvilágosítást. Csak következtetni lehet időnkénti jókedve okára. Elvégre minden alkotmányos szócséplés és csalódás ellenére is

többet ért el, mint remélt akkor, amikor Elba szigetén elbúcsúzott édesanyjától. Valóban, egyetlen puskalövés mindennek véget vethetett volna, s ez a golyó eltalálhatta volna őt ŕ Találkozás Mezején is, ha csak egyetlen katona engedelmeskedik a parancsnak. Most már újra a világtörténelem középpontjában áll, s ha el is kell buknia, titáni méretű lesz minden, ami csak vár rá. Hogy mi vár rá, erre a kérdésre is tudott válaszolni: háború. Csaták, öldöklés, hősi halottak, rokkantak. Mi más? Mintha a homo sapiensnek a tagolt emberi, szó, a megértés nem jelentene semmit sem, csak az erő, a nagyarányú verekedés művészete: menjünk ölre, aztán-aki földre teremti a másikat, annak lesz igaza. Napoleonnak is ez volt a véleménye, s egyáltalán nem tekinthető platóninak az a mondása (egy kicsit talán túlságosan gyakran idézzük), hogy mindig az erősebb zászlóaljaknak van igazuk. Csak most ezeket a zászlóaljakat talpra kellett állítania, fegyverekkel ellátnia, ha a maga oldalára akarta kényszeríteni az igazságot. Sereg kellett, hogy legyen minek az élére állni. De hogyan teremtse elő ezt a sereget? Az országban most volt elég katona, harcedzett veterán. A külföldi helyőrségek tagjai hazatértek, a hadifoglyokat hazaengedték, Lajos azonban nem sokat törődött a hadsereg szervezésével, nem is értett hozzá, s hazatért liliomos főtisztjei sem. Uralmát különben is mindennek inkább köszönhette, mint francia fegyvereknek. Ezért bocsátotta el a Nagy Hadsereg nagy részét, s helyezte őket keserű félzsoldra.. Az országon belül voltak most Napoleon régi harcosai, akik közül sokan most is készek voltak tűzbe menni a kis káplárért. Sok volt a katonaszökevény is, ezek a királyi hadseregből szöktek meg, de a kutya sem kereste őket, semmi szükség sem volt rájuk. Lajosék még örültek is annak, ha a rossz emlékű korzikai kalandor hadai megfogyatkoztak. Ugyanakkor számolni kellett az örök emberi természettel is. Napoleon katonái már alaposan kivették a részüket a dicsőségből, több nemzedéknek szóló mesélnivalójuk volt. Közülük most már sokan pihenni akartak. A már többször említett Miot de Melito

államtanácsos, aki Napoleon megbízásából az északi megyékben, vagyis a legmegbízhatóbb tartományokban járt, nem valami rózsás képet festett a közhangulatról. Mivel ezekben az időkben a bátor szókimondás szinte kötelező erény volt, az államtanácsos is bátran jelentette a császárnak: „– Felséged legnagyobb ellenségei mindenütt az asszonyok, márpedig Franciaországban ezt az ellenfelet nem szabad lekicsinyelni! – Ennyi háborúba talán még a spártai anyák is beleuntak volna, és elrejtették volna fiaik pajzsát. Ilyen körülmények között bizony nehezen gyarapodott a hadsereg, telt a drága idő. A veteránok ugyan hitet tettek császárjuk, mellett, de olyanok is akadtak, akik kijelentették – erről is tanúskodnak feljegyzések: ”– … hogy ha újra. meg kell verekedni egész Európával, akkor inkább a „nagypapát” (Lajost) veszik vissza … Az ilyen beszéd, az ilyen hangulat bizony szárnyszegetté tette a sast, akinek külön gondot okozott, hogy Lajos megszüntette a sorozásokat (mi szüksége lett volna rá?), s ezzel a lakosság, főleg, a nagy hatalmú asszonysereg fellélegzett. Most mit csináljon Napoleon? Vezesse be újra a gyűlölt sorozási rendszert, a véradót? A túlságosan forradalmi érzelmű nemzetőrökben nem is bízott túlságosan, csak arra használta fel őket, hogy a megerődített városokban felváltsák a sorkatonaságot. Még attól is tartott, hogy az országban nemcsak királypárti, de köztársasági mozgalmak is feltámadnak, s állítólag azt is kijelentette, hogy ha előre sejti a demokratikus érzelemkitörések nem várt orgiáját, Elbán maradt volna Hogy ez igaz-e, vagy nem igaz, sohasem dőlt el, de jellemző volt arra a bizonytalanságra, amely a Napóleon körüli légkört ekkor jellemezte. Az ország valóban nem találta meg a régi császárt, még azok sem, akik szerették volna megtalálni. Mialatt Franciaországban „levertség lett úrrá”, történelmi tény, hogy például Portsmouth-ban az 51-es brit gyalogezred tisztjei „a jó öreg Nap” egészségére ürítették poharukat azon az ünnepségen, amelyet a csodálatos visszatérés tiszteletére rendeztek. Más kérdés, hogy aztán hányan harcoltak közülük ellene Waterloo alatt. De a nagy tettet megünnepelték, ugyanakkor, amikor a Prince Regent

felbontatlanul küldte vissza Napoleon saját kezűleg írt levelét. Így festett Napoleon helyzete odahaza és külföldön. Nem csoda, hogy Elba„ a szép sziget napsugaras nyugalma gyakran foglalkoztatta őt, gyengébb pillanataiban talán visszavágyott a békés szederfák közé. Egyszer állítólag Bertrand feleségének jegyezte meg, miközben a szép Fanny éppen Hortenzia fiát, a kis Lajost (a későbbi III. Napóleont) ringatta a térdén: – Csak még vissza ne sírjuk Elba szigetét… Az ilyen mondások, különösen, ha költöttek voltak, hamar elterjedtek, s nem fokozták az amúgy is lanyha lelkesedést. Közben múlt az idő, igaz, hogy tengernyi munkával, előkészülettel. Mivel azonban a Waterlooi csata csak június 18-án zajlott le, még ma is sokan állnak értetlenül a késedelem előtt, nem értik, hogy a szövetségesek, akik még együtt voltak, miért nem csaptak le rögtön Franciaországra, erre a felkészületlen, szétesett országra, amelynek már (vagy még) nem is volt számottevő hadereje. Valóban voltak hangok a szövetségesek soraiban, hogy nem szabad időt veszíteni, de elsősorban az oroszok és az osztrákok képviselték azt az álláspontot, hogy nem szabad a dolgot elsietni, alapos előkészületek után óriási túlerővel kell megfojtani a fenevadat saját barlangjában. Ez a késedelem felbecsülhetetlen értékű volt Napóleon számára, s bármilyen különösen hangzik is, Murat idő előtti ostoba támadása az osztrákok ellen legalább egy hónappal elhúzta a háború megindításának időpontját. A Murat-féle támadás ugyanis egy időre lekötötte az osztrák hadsereget. Mi történt itt tulajdonképpen? Nem könnyű kibogozni. Mivel Murat-nak és elsősorban Karolának már semmi reménye sem lehetett a nápolyi trón megtartására, a házaspár sürgősen visszalépett a becsület útjára, a lehető legszerencsétlenebb módon. Napoleon, aki még mindig reménykedett abban, bármennyire halványan is, hogy Ferencben végül mégiscsak felébrednek a nagyapai érzelmek, s talán osztrák szempontból sem találná előnytelennek, ha unokája előbb-utóbb a francia trónra kerülne, hihetőleg szerette volna

elkerülni az összeütközést apósa hadaival. Ez mindenesetre ésszerűnek látszik. A chaumont-i szerződés megújítását nem vette véresen komolyan, ő tudta, hogy mit érnek a szerződések, hiszen megszegett szerződésekben gazdagabb a történelem, mint erényes tettekben. Murat viszont, aki előző évi árulását jóvá akarta tenni, s vissza akart kerülni újra hatalomra jutott sógora kegyeibe, hiszen már előzőleg levelező viszonyban voltak egymással, nagy vitézen megtámadta az osztrákokat gyatra nápolyi hadseregével, s május 3án Tolentinónál megsemmisítő vereséget szenvedett. Egy teljesen mellékes adat szerint ebben a jelentős csatában, amely Nápoly hadi történelmének leggyászosabb lapja, Neipperg is részt vett, ha nem is mint Karola sógornőjének szeretője, hanem mint osztrák tábornok. Murat is kénytelen volt elmenekülni, miután teljes hadseregét elvesztette, s tengerész álruhában szökött Toulonba. Feleségét és gyermekeit az osztrákok elfogták, s az egész családot Triesztbe internálták. Itt Karolának a háztartás és a gyermeknevelés mellett volt ideje elgondolkozni a szerencse forgandóságáról. Arra nincs adat, hogy sógornőjéhez, Mária Lujzához fordult volna, vagy hogy Metternichet emlékeztette volna olyan eseményekre, amelyekről lovagias férfiú nem feledkezhet meg. Isten malmai ezúttal aránylag gyorsan őröltek, s Napóleon álnok húga most megtanulhatta, hogy a nemzetközi politikában az ágyúnak is van szerepe, nemcsak az ágynak. Férje – mi mást tehetett volna? – azonnal felajánlotta szolgálatait a császárnak. Napoleon azonban nem állt vele szóba. Ekkor Murat Korzikára menekült, felesége szülőföldjére. Napoleon nem valami szerencsésen és főleg nem igazságosan intézte ezt az ügyet. Elbáról való visszatérése után Párizsból március 29-én levelet küldött Murat-nak, s ebben a levélben határozottan leszögezte, hogy számít „őfelsége” (mármint a nápolyi király) támogatására, s ebben az esetben Murat is számíthat az ő (mármint Napoleon) baráti támogatására. Hogy milyen szerencsétlen volt Napoleon elutasító magatartása a némileg

felbiztatott Murat-val szemben, arról majd később! Murat legnagyobb bűne kétségtelenül az volt, hogy vereséget szenvedett. Ezt nem tudta neki megbocsátani a császár. De vajon biztos-e az, hogy nem tudott sógora „meggondolatlan” hadmozdulatáról? Vannak bizonyos gyanús jelek, a fent említett levélen kívül is. Alig valószínű, hogy Murat teljesen a saját feje után indulva kezdett támadást az osztrákok ellen. Mivel nem volt ideje és alkalma megírni emlékiratait, az igazság most már nem derülhet ki. Azt is nehéz elképzelni, hogy ez a viharlovas csak úgy, a saját szakállára intézett kiáltványt az olasz néphez, és függetlenségi harcra buzdította őket, mint annak idején Bonaparte tábornok. Gyanítható, hogy inkább Napoleon, mint Murat akarta megismételni a történelmet. Csak éppen . Joachim Napoleon nem volt ifjú konventtábornok, s Itália egykori meghódítója francia hadsereg élén harcolt, s nem az olasz lakosságot szólította fel nemzeti lázadásra. Montenotte, Lodi, Arcole, Rivoli francia ügy volt, nem olasz nemzeti forradalom. Különben is hiába szónokoltak Itália-szerte az olasz egységről, az egyes tartományok lakói utálták egymást, s Észak-Olaszországban egyenesen ellenszenvvel nézték a lármás nápolyiakat. Hogy Napóleon megtagadta Murat-t, s úgy állította be az egész hadjáratot, mintha a nápolyi király a saját szakállára kezdett volna bele felelőtlen vállalkozásába, ez már csak azért is érthető, mert Ferenc császár előtt, akinek esetleges pálfordulásában még mindig bízott, igazolnia kellett jóhiszeműségét, teljes ártatlanságát. De bezzeg győzött volna csak Murat! Gyökeresen más lett volna a helyzet! Egy lázadásban égő, felkelt Olaszország kiütötte volna a szövetségből Ausztriát, így csak késleltette beavatkozását, olyannyira, hogy le is késett a végső leszámolásról. A tolentinói csata kimenetele bűnbakká tette Muratt, s Napóleon lemondott Abukir, Eylau és annyi más csata hőséről. Nem látta előre, hogy milyen rosszul tette. Vajon nem tudta felmérni a való helyzetet, vagy túlságosan bízott önmagában és gyülekező hadseregében? Azt tudnia kellett, hogy félelmetes, világhírű főtisztjeinek a szama alaposan megfogyatkozott. Desaix,

Kléber, Lannes, Bessičres, Duroc elesett, Junot megőrült, és öngyilkos lett, Moreau az ellenség soraiban lelte halálát, Marmont és Augereau a száműzetés kenyerét ette, de a királlyal is jó néhány marsall mint felesküdött királyi tábornagy távozott, olyan emberek, mint az annyi csatában kitűnt Oudinot, Victor, Saint-Cyr, Macdonald … Nem csoda, hogy az egyszerű katonák a megmaradt marsallokban sem nagyon bíztak. És mindenekfelett Napoleon három rettenetes személyi hibát követett el. Ezek a hibák nagyobb szerepet játszottak a Waterlooi vereségben, mint a jól ismert, szinte elcsépelt mozzanatok az események tengerében. Nézzük meg közelebbről ezt a három szarvashibát. Berthier. A neuchateli herceg kétségtelenül eltávozott Párizsból törvényes királyával, Lajossal, akire Napóleon engedélyével felesküdött. De kész volt újra Napoleon szolgálatába állni. Vajon miért nem küldött Napóleon neki is olyan üzenetet, mint Ney-nek? Pedig Berthier nem ígérte meg a királynak, hogy a „bitorló”-t vasketrecben mutogatja a párizsiaknak. Napóleon hajlandó is lett volna megbocsátani (?) „a szamár Berthier”-nek, de csak azzal a feltétellel, hogy a királyi testőrség fehér egyenruhájában jelenik meg előtte, és úgy kér tőle bocsánatot. Erre a megaláztatásra Berthier nem volt hajlandó, a sértés azonban annyira feldúlta, hogy végső kétségbeesésében öngyilkos lett: levetette magát bambergi házának ablakából. Alig lehet megérteni Napóleonnak ezt az ostoba kegyetlenségét. Mindentől eltekintve, Berthier nélkülözhetetlen vezérkari főnök volt, Napoleon minden gondolatának, ötletének kidolgozója, parancsokra, utasításokra való felbontója. Eszményi ügyintéző, összekötő, valóságos irodai lángész, az ügyek összefogója, aki minden egyéb erényén túl Napoleon után a legjobb térképolvasó volt. Tökéletesebb vezérkari főnököt el sem lehetett képzelni. Nem voit alkalmas önálló parancsnoknak, bár bátor volt, mint akármelyik marsalltársa, viszont Napoleon rövid utasításait senki sem tudta hozzá hasonló pontossággal és gyorsasággal megfogalmazni az egyes csapattestek számára. Pótolhatatlan ember

volt. Helyette Napóleon Soultot nevezte ki vezérkari főnökké. Soult, aki egyébként ellenséges és sértő napiparancsot adott ki a Juanöbölben partra szállt „kalandor”-ral szemben (Berthier nem!), megvetette a vezérkari papirosmunkát, nem is értett hozzá. Harcoló, és nem irodai tábornok volt. Davout. Ezt a marsallt, Auerstadt hercegét Napóleon – ki tudja, miért? – hátrahagyta Párizs védelmére. Azt a Davout-t, aki valóságos réme volt a poroszoknak, puszta nevére megremegtek, hiszen Auerstadtnál félannyi erővel tönkreverte a porosz fő sereget. Ez volt az igazi poroszországi győzelem, nem a sokat magasztalt jénai. Davout a kegyetlenségig határozott és kemény volt, s mindössze negyvenöt éves. Mivel már sejthető volt, hogy a poroszokkal feltétlenül meg kell ütköznie Davout-nak a harctéren lett – volna a helye. Neki kellett volna megkapnia a sereg balszárnyának főparancsnoki tisztségét, s nem Ney-nek, aki csak árnyéka volt önmagának. Oroszországban emberfölötti teljesítményt nyújtott, de ezzel minden erejét kimerítette, sohasem' tudta utolérni magát. Gyengén szerepelt 1813-ban éppen úgy, mint 14-ben. Lelkileg is teljesen összetört, kiegyensúlyozatlan volt, összezavarodott a fontainebleau-i lázadás, a „vasketrec”, a megtérés és Napoleon megalázó magatartása miatt. – Murat. Nem volt a legkiválóbb koponya, ezt senki sem állította, s a tolentinói vereség sem emelte hadi dicsőségét. De mint egyén, mint lovas valóban „a század huszára” volt. Az ő lendületére, minden képzeletet felülmúló vakmerőségére, üldöző képességeire sohasem volt nagyobb szükség, mint például Blücher üldözése során. Grouchy mint lovas vezér Murat-t meg sem közelítette, s amellett habozó, tanácstalan beállítottságú volt. És gondoljunk a wáterlooi csata egyik döntő fontosságú mozzanatára. Mi lett volna, ha azt a nagy lovasrohamot nem Ney, hanem Murat vezeti? Valóságos rejtély, hogyan mondhatott lé Napoleon erről a három emberről. És vajon harmincnyolc tábornoka között nem volt olyan, aki becsvágytól tüzelve, marsallbotot remélve jobban oldotta volna

meg a feladatokat? Mindezek a waterloói csata megválaszolatlan kérdései közé tartoznak, s általában kisebb nyilvánosságot kaptak, mint a poroszok látványos megérkezése. De itt még nem tartunk. Napoleon még szervezte hadseregét, s végül is kénytelen volt· a sorozás gyűlölt eszközéhez fordulni, váltakozó sikerrel. Ezzel a lépéssel némileg elkésett, júniusban szeretett volna legalább félmillió embert mozgósítani, de még százezren sem tettek eleget a bevonulási parancsnak, s ezek alapos kiképzésére sem volt idő. Vajon hányan voltak hajlandók harcolni a császár zászlaja alatt azok közül, akik a vállukon vitték őt a Tuilériákba? Sokan, ez nem vitás, elsősorban a veteránok, akikben a „feltámadás” , és az emlékek felgyújtották a régi tüzet. Arról is szólnak,a visszaemlékezések, hogy ezek a sok csatában megedzett harcosok, akik látták Moszkva égését, és Fontaineblau-ban is készek lettek volna kardélre hányni á marsallokat Napoleon egyetlen szavára, most szinte fennhéjázóan viselkedtek, pökhendiségük, amelyet nyíltan kimutattak főtisztjeik irányában, csalhatatlan jele volt annak, hogy már csak á kis káplárban bíznak meg, őt tekintik egyedül és kizárólagosan elöljárójuknak, nem pedig a megbízhatatlan főtiszteket. Gyanakvásuk nem volt alaptalan, mert – hogy egy kicsit elébevágjunk az eseményeknek – az egyik francia tábornok harc közben pártolt át az ellenséghez, történetesen a poroszokhoz, s tájékoztatta Blüchert Napóleon szándékairól. Ez Bourmont tábornok volt, s Blücher örült ugyan a biztató eseménynek, de nem állt szóba az árulóval, sőt, katonás trágársággal jellemezte egyéniségét. Nem csoda, hogy Napoleon katonái növekvő bizalmatlansággal viseltettek a magasabb sarzsik iránt, s előítéletük éppenséggel nem emelte a hadsereg egységét. Ez a körülmény nem volt ismeretlen a szövetségesek előtt sem, s érdemes megemlíteni, hogy amikor Wellingtontól, megkérdezték, hogy számít-e szökésekre „Buonaparte” seregéből, a herceg így válaszolt: – Egyetlen emberre sem ezredestől lefelé. Számíthatunk egy vagy

két marsallra, de az kutya fülét sem ér! Ez röviden annyit jelentett, hogy Wellingtonék csak Napóleontól és gránátosaitól tartottak. Azt is tudták, hogy Napoleon emberhiánnyal küzd. Nem mintha Franciaországnak nem lett volna bőségesen hadi célokra emberanyaga (ahogyan a katonai szakírók az egyének sokaságát oly megkapó egyszerűséggel nevezik), de a politikai légkör egyszerűen nem engedett meg egy nagy, általános mozgósítást, népi felkelést, amely ellen még egy sokkal összeforrottabb szövetséges hadsereg is csődöt mondhatott volna. De ezekben a válságos napokban országszerte főleg a szabadság helyes értelmezéséről és a demokrácia alapelveiről szónokoltak. Egyenesen elképesztő, hogy a császárnak június 7-én, vagyis öt nappal a harctérre való indulása előtt, még alkotmányjogi kérdésekről kellett beszélnie a kamarák előtt, s szemébe mondták, hogy ne bízza el magát akkor se, ha győz, azt a pótszakaszt majd még alaposan megvizsgálják, még akkor is, ha fejvesztve fut az ellen. Így készítették elő a törvényhozók a nagy összecsapást. Még szerencse, hogy az iparosok, az ország szabói és fegyverkovácsai szinte éjjelnappal dolgoztak, s állítólag volt olyan nap, amikor a szabók 15 000 egyenruhát varrtak. A tüzérség változatlanul elavult volt, a legjobb ágyúk még Oroszországban maradtak, s megint elő kellett venni a múzeumi lövegeket, s ez sem fokozta a sereg mozgékonyságát. Miből fegyverkezett Napóleon? Szerencséjére, a papucsa miatt idegeskedő Lajos nemcsak fontos okmányokat felejtett Párizsban, hanem 40 millió frankot az államkincstárban. Ezenkívül pedig Napóleon nemzetközi kölcsönt is kapott, 100 millió frankot, mindössze 8 százalékos kamatra, méghozzá – fogódzkodjunk meg! –amszterdami és londoni (!) bankoktól: Azaz, mégse fogódzkodjunk még, mert a történelemnek ez a furcsasága a mi századunkban is megismétlődött. A második világháború kezdetén a hadüzenet után a londoni cégek – első az üzleti becsület! – leszállították a németeknek a megrendelt és kifizetett

árut, elsősorban a hadianyaggyártáshoz szükséges rezet. Jó néhány gyászoló angol anya nem tudhatta, hogy talán éppen a feddhetetlen üzleti erkölcseiről híres City jóvoltából érte el fiát a megtisztelő hősi halál. Úgy látszik, nemcsak Byron bízott Napóleonban, hanem a részvényesek iránt mély felelősséget érző bankemberek is, akiknek a jövőre is gondolniuk kell, nemcsak a hősi jelenre. A londoni Rotschild-bankház viszont a hírszolgálatát szervezte meg úgy, hogy a háború kimenetelének legfrissebb híreivel vehessék fel a küzdelmet a tőzsdén. Emlékezzünk meg még csak úgy kutyafuttában néhány apróságról, kisebb eseményekről, amelyek hozzátartoznak a Száz Nap történetéhez. Hát … Mária Lujza nem tért vissza, holott az ő „hazatérése” kevésbé lett volna kockázatos, mint férjéé. Pedig Napoleon újjávarázsoltatta a Tuileriákban a császárné lakosztályát, és megírta neki, hogy Strasbourgon keresztül jöjjön. „Drága Lujzám, csak Te hiányzol és a fiam!” A drága Lujzának azonban semmi sem hiányzott Neipperg oldalán. A császár annyira megutálta az „üres” Tuileriákat, hogy a kevésbé nagyméretű Elyséepálotaba költözött. Mondta is: mit csináljon egyedül abban a ménkű nagy épületben? Walewska Mária kérés nélkül is azonnal Párizsba sietett, házastársi kapcsolatuk újra feléledt, már amennyire a császár ilyesmire időt tudott szakítani. De nem maradt teljesen hűtlen Pellagra Emíliához sem, neki is jutott valami a Férfiból. Lucien, József és Jeromos Párizsba érkezett, mindhárman részt vettek a Mars-mezei sivár ünnepségen (ők egyébként – vajon miért? – fehér bársonyban). Lajos Firenzében maradt, betegen, duzzogva, ö nem ismerte el bátyja új császárságát, s úgy látszik, nem volt kedve Hortenziával sem találkozni, akit Napoleon újra kegyeibe fogadott, bár állítólag szemrehányást tett neki, hogy túlságosan barátságos volt a cárhoz. Hortenzia Jozefinnel védekezett, s ez az érv máris levette a lábáról a császárt. Mindez csak afféle szóbeszéd, vannak, akik szerint Napóleon először a gyászruhás Hortenziát ölelte át, amikor az őrjöngő tömeg felvitte őt

a Tuileriák nagytermébe. Ki tudja az ilyesmit ellenőrizni? Az a baj, hogy amikor a történelmi események éppen folynak, az emberek mással vannak elfoglalva, mint a tények rögzítésével. Letizia mama és Paula mégsem maradt Elbán. A királyok anyja előbb Nápolyba ment leányához és vejéhez, de még idejében, áthajózott Korzikára, aztán végül mégis elment fia után Párizsba, Fesch nagybácsi kíséretében. Paulának balszerencséje volt, az osztrákok Viareggióban elfogták (vajon milyen címen?), Elzát pedig, Mária Lujza elődjét a pármai, trónon, Brünnben vetették fogságba. Ferenc császár alávaló módon viselkedett veje családjával, holott ugyanakkor Párizsban csak az nem tartózkodott Napóleon ellenségei közül, aki nem akart. A fő kérdés természetesen az volt, hogy mire készül Napóleon. Ezt senki sem tudta, sem a franciák, sem a szövetségesek, Maga Napokon többféle tervvel foglalkozott, s ezúttal szerencsecsillagán kívül mástól is, kért tanácsot, többek között Carnot-tól is. Ő azt tanácsolta hazafiasságból elfogadott uralkodójának, hogy várjon a hadműveletek megindításával. Minden hónap legalább 80000 embert jelent számára. És ennek az útnak megvannak a politikai előnyei is. Ha ugyanis megvárja, amíg a szövetségesek támadnak, akkor ország-világ előtt bebizonyíthatja, hogy, nem ő a békebontó, nem ő a támadó, hanem a vérszomjas szövetségesek. Erre a látszatra elsősorban odahaza volt szüksége, hiszen a szabadság és a demokrácia csengő hangú új bajnokai főleg azt vetették a szemére, hogy háború és hódítások nélkül már nem is: tud meglenni, benne van a természetében. Igen ám, de az idő az ellenségnek is dolgozik, s minél/később kezdődik a háború, a kifogyhatatlan emberóceánnal rendelkező Európa akár egymilliós hadsereget is rázúdíthat Franciaországra. Békére semmiképpen sem számíthatott ez á kiközösített, az. emberiséghez már nem is tartozó egyén. Azt viszont tudta, hogy a szövetségeseknek mindössze két hadseregük áll úgy-ahogy készenlétben. Az egyik a mintegy 120 000 főnyi porosz ármádia, Blücher vezényletével, a másik Wellingtoné,

meglehetősen zilált állapotban, s az is bizonyos, hogy a vasherceg soha vegyesebb társaság fölött nem parancsnokolt. Nemcsak angolok, skótok, írek és walesiek szolgáltak 110 000 főnyi seregében (ezek sem a legelőkelőbb brit családokból), hanem hollandok„ belgák, hannoveriek, braunschweigiek, nassauiak. Wellington ezúttal nem úgy jellemezte seregét, hogy az „emberiség söpredéke”, hanem úgy, hogy „aljas csürhe”. Ilyen változatos nyelvezettel Blücher nem rendelkezett, neki minden második szava az volt, hogy „előre!” Ez pótolt nála mindent, stratégiát, taktikát, térképolvasást, utánpótlást … Nos, Napoleon Blüchert mindig megverte, Wellingtont. pedig változatlanul lebecsülte, pompásnak találta tehát az alkalmat arra, hogy ezzel a két hadsereggel különkülön végezzen, miközben a lassan mozgó oroszok és osztrákok a francia határ felé cammognak. Az ellentétek változatlanul nagyok voltak a szövetségesek táborában. Abban ugyan nem kételkedtek, hogy a kivérzett Franciaország nem tud ellenállni az egyesült Európa erejének, de – ki lesz a vezető hatalom a győzelem után? A cár már szinte hozzászokott ehhez a szerephez, az osztrák politika azonban igyekezett mindent elkövetni, hogy ez ne ismétlődjék meg. Mindenki részt akart venni a nagy kegyelemdöfésben, s csodálkozhatunk-e ezek után Napóleonon, aki Carnot tanácsa ellenére sem fogadta el azt a tervet, hogy egy alaposan megerősített Párizs sáncai előtt várják meg a hatalmas ellenséget, amelynek támadása augusztus táján várható. Megint hadszíntérré tenni az anyaországot? Különben is ez a Fabius Cunctator-szerű haditerv sehogyan sem felelt meg Napoleon természetének, s nagyon valószínű, hogy már régebben elhatározta a belgiumi hadműveleteket, ott, ahol Wellington és Blücher hadai gyülekeztek. Erre egymagában is teljes értékű bizonyíték, hogy május 13-án hadügyminiszterétől, Davout-tól (bár hagyta volna meg ebben a tisztségben a Lajos által kinevezett Soultot!) levélben kért pontos tájékoztatást a belgiumi utak állapotáról, a csatornák és folyók

szélességéről, a rendelkezésre álló pontonhidakról és szállítóeszközökről és arról, hogy melyik az a legkorábbi időpont, amikor a hidászati felszereléseket összpontosítani lehet Avesnes és Láon között. Vagyis a Sombre folyótól délre, Charleroihoz közel, s nem túlságosan messze Waterlootól. Jól átgondolt, alaposan előkészített, talán már március vége óta érlelődő terv volt ez, s talán már az egyes mozdulatokat is átgondolta, amikor Carnot és mások későbbi hadműveleteket tanácsoltak neki. Ő azonban türelmetlenül legyintett: – Nekem fényes győzelemre van szükségem, minél előbb! A fellengzős és látványos kijelentés mögött komoly politikai meggondolások is voltak. Ha megveri Wellingtont, méghozzá döntő mértékben, akkor Anglia mint szárazföldi hatalom akár egy évtizedre is kiesik a küzdelemből. Joggal számíthatott arra is, hogy a vereség hatására megbukik a Liverpool-kormány, a konzervatívokat a liberálisok váltják fel, akik rokonszenveznek vele, s akikkel meg is tudna egyezni, lemondva régi, a napirendről már régen törölt követeléseiről. És ha Wellingtont és Blüchert ki tudná ütni a szövetségesek sorából, ki maradna? Vajon a nagy győzelemtől fellelkesedett Franciaország nem állna egy emberként mögéje, s nem söpörné el a vitatható buzgalommal vonuló orosz és osztrák csapatokat, amelyek ezúttal valóban nem tudnák, hogy miért kell akár az életüket is feláldozniuk? És vajon egy igazi napóleoni diadal hatására nem kezdenének el mozgolódni a szövetségesek hátában az olaszok, a lengyelek, s talán még a szászok is? Nem támadnának fel a hűség régi érzései, ha a hadisten a csodálatos hazatérés után újra felragyogtatná Austerlitz napját? Elhatározása annyira merész volt, hogy az ellenség nem is sejtette. Blücher Flandriában kijelentette, hogy akár egy évet is eltölthetnek ott, mert Bonaparte nem gondolhat támadásra. Wellington sem számított arra, hogy Napoleon kezdi meg a hadműveleteket. A szövetségesek vezérkara abban állapodott meg, hogy július elsején kezdik meg az általános támadást. Nem is

sejtették, hogy akkor már győztesek lesznek, annyiféle körülmény jóvoltából, hogy még ma sem sikerült valamennyit számbavenni. Kétségtelen, hogy valamennyi uralkodó és hadvezér szeretett volna főszerepet játszani a kor utolsó nagy csatájában (ahogy remélték), de tény, hogy Wellington, aki a legközelebb állt a „fenevad barlangjá”-hoz, mitől sem irtózott jobban, mint egy kollektív győzelemtől, s legföljebb a közelben táborozó Blücherrel volt hajlandó megosztani a kegyelemdöfés világtörténelmi dicsőségét. Miután a vasherceg egy Creevey nevű képviselőnek panaszkodott, hogy Londonból közlegények helyett tábornokokat küldenek neki, nagy önbizalommal kijelentette: – Blücherrel együtt megcsináljuk! Amikor a képviselő megkérdezte tőle, hogy óhajt-e alkalmazni seregében királyhű franciákat, Wellington így legyintett: – Isten ments! Aztán rámutatott az ablakon át egy angol gyalogosra, aki éppen egy szobrot bámult a brüsszeli parkban: – Ebből adjanak eleget, akkor nem lesz baj ! A híres brit gyalogság, Moore öröksége, annak az új harcászatnak a félelmetes eszközei, amelyet Napoleon nem ismert, és nem értett meg … Tehát Wellington és Blücher. Ők majd „megcsinálják” a dolgot. De az is köztudomású volt, hogy az angol-porosz viszony is távol állt az eszményitől. Ez többek között azt eredményezte, hogy a két hadsereg külön-külön helyezkedett el, alaposan elnyújtva, s alkalmat adott egy központilag elhelyezkedett hadseregnek, hogy külön-külön verje meg őket, amint az majdnem meg is történt. Ezt csinálta Buonaparte tábornok Millesimónál, s most is erre készült. Ha idegenkedett is a tömegektől, azt tudta, hogy egy fényes győzelemnek óriási hatása van a néplélekre, s még arra is számított, hogy franciapárti felkelés tör ki Belgiumban. Régi igazság, hogy a vereség nem kergeti barikádokra az embereket. Mindez amellett szól, hogy Napoleon alapjában véve helyesen

számított, terve több sikerrel kecsegtetett, mint a kivárás. És annak ellenére, hogy Wellington és Blücher seregei együttvéve számbelileg felülmúlták az övét, bízott nagyszerű veteránjaiban s abban a lehetőségben, amelyet az ellenfél önkéntelenül is nyújtott. Külön-külön, a belső arcvonalon kétségtelen számbeli fölényben volt akármelyik hadsereggel szemben. Tökéletesen ő sem ismerte az ellenség helyzetét és szándékait, ezért nem tudta egész haderejét Belgiumban összpontosítani. Gondoskodnia kellett (?) Párizs védelméről is, s ezt a feladatot, érthetetlen vaksággal, Davout-ra bízta. Az is hiba volt, hogy olyan kiváló katonák, mint Rapp és Suchet, a keleti határra kerültek, a nagyszerű Brune pedig délre.; így aztán Napóleonnak a világtörténelmi összecsapásra mintegy 125 000 embere maradt. Mindenesetre jóval több, mint amennyivel egy esztendeje a franciaországi hadjárat alatt bármikor rendelkezett. Meggyőződése szerint ez elég volt, s elég is lehetett volna, amint azt a továbbiakban látni fogjuk. A császár nagy titokban – jellemző módon új vezérkari főnökével, Soulttal sem közölte haditerve minden részletét – június 12-én indult el seregéhez, amelyet június első napjaiban Beaumont és Philipville között vont össze. Előző nap még misét hallgatott a Tuileriákban (inkább Fesch bíboros, mint a jakobinusok kedvéért), fogadást adott, s szívélyesen elbeszélgetett a vendégekkel, este családi körben vacsorázott, és ugyanúgy, mint Austerlitz előtt, irodalomról tartott előadást. Aztán másnap kora hajnalban kocsiba ült, és június 14-én Beaumont-ba érkezett, hogy elindítsa – s ezt talán ő maga is sejtette – utolsó hadjáratát, a legbonyolultabbat és a legfontosabbat, amelyet valaha is vezetett.

22. FEJEZET Waterloo. Miért ez a csata a leghíresebb az egész világtörténelemben? Hiszen előtte is, utána is vívtak óriási jelentőségű csatákat. Cannae és Catalaunum, Verdun és Sztálingrád … Napóleonnak is voltak más híres, a művészeteket is megihlető csatái: Marengo, Austerlitz, Wagram, Borogyino … A Waterlooi csata mégis valamennyi fölött áll, közmondásszerűvé vált, jelképévé a titáni bukásnak, a félisten tragikus vereségének. Waterloo sohasem győzelmet, mindig vereséget juttat az emberek eszébe, ebben az értelemben használják a belga helységnevet még az angolok is: met his Waterloo … elérte Waterlooja, vereséget szenvedett. Wellingtonról sem azt mondják, hogy győzött Waterloonál, ha-: nem azt, hogy vereséget mért ellenfelére. És nem egyszerű vereség, a hadisten alkonya volt. Minden kockán forgott, végzetesebb súllyal, mint Austerlitznél. Ott is a császárság sorsa függött a csata kimenetelétől, de micsoda pompás hadsereg védte meg akkor Napóleon koronáját! Csupa becsvágytól tüzelt ifjú alparancsnok! S csapatai élén a hadvezéri lángesze tetőfokán álló császár önmaga kímélésének ígéretével lelkesítette vitézeit. „Még öt-hat évem van hátra mint hadvezérnek!” – mondta akkor, s ez a határidő már jócskán lejárt. De az ilyen dogmaízű bölcsességeket nem kell komolyan venni, a törvényszerűség hitele sokkal szabatosabb tudományokban is megingott. Wellington egyidős volt Napóleonnal, Blücher pedig hetvenharmadik évét taposta, s milyen keményen. De egyikük sem használta el magát idő előtt, mint Napoleon, akinek a háborúskodás csak egyik elfoglaltsága volt a sok közül. És az ő ideje sem járt le a szó élettani értelmében, elméje kifogástalanul

működött, haditerve sikerrel kecsegtetett, a győzelem csak az utolsó órákban csúszott ki a kezéből, részben az ő hibájából, amit később oly sok érvvel igyekezett mentegetni. „A francia hadsereg sohasem harcolt jobban, mint Waterloonál!” – mondta tollba igazi száműzetése szigetén a császár, már csak azért is, hogy vert seregének mellére utólag rátűzze a képletes becsületrendet. Kiváló sereg volt, de megfelelt Houssaye jellemzésének is: „Napoleon kezében sohasem volt ilyen rettenetes és törékeny fegyver.” Rettenetes volt, mert veteránok és újoncok már nem is lelkesedéstől és hazafiúi érzelmektől voltak eltelve, hanem fékezhetetlen düh tüzelte Őket, s olyan odaadás az imádott kis káplár iránt, amihez képest még a híres austerlitzi szalmacsóvás ünnepi tűzijáték is elhalványodott. De miért volt törékeny? Mert a katonák nem bíztak felsőbb parancsnokaikban, minduntalan árulástól féltek, s döntő pillanatokban a bizalmatlanságot már csak egy lépés választja el a vakrémülettől. És ahogyan a napóleoni marsallok ebben a csatában szerepeltek, a császár akár fiatal kapitányokat is állíthatott volna helyettük az egyes szárnyak élére. Nemcsak azért, mert ezekben jobban megbíztak volna a katonák, hanem egyszerűen azért, mert valószínűleg lényegesen jobban megvalósították volna Napoléon mesteri elgondolásait. Vezérkari főnöknek egy tehetséges fiatal vezérkari tiszt jobban megfelelt volna, mint Soult. Kiválóbb haditervet talán még sohasem eszelt ki Napoleon, megvolt hozzá az inkább rettenetes, mint törékeny eszköze, és mégsem tudott győzni. Nem Csoda, hogy élete végéig nem tudott megbékélni ezzel a vereséggel, s mintha nem is értette volna meg egészen. Hadserege a marsallok miatt volt törékeny, egyik a– másik után mondott csődöt, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy helyenként Napoleon sem volt a régi, akkor válik csak érthetővé a Waterlooi vereség. Ez persze merész megállapítás, mert a köd még most sem oszlott el teljesen a nagy világesemény körül. Az ismert kaptafa-magyarázat hamar kialakult: Napoleon későn támadott, Wellington kitartott, Blücher megérkezett, Grouchy nem. Milyen egyszerű! Az a halvány hasonlóság, amely kétségtelenül

fennáll az elcsépelt közhiedelem és a valóság között, alkalmas volt arra, hogy népszerűvé merevítse ezt a -hiányos, a legfontosabb tényeket mellőző magyarázatot. A hadtörténészek, a katonai szakértők, akik elemző munkájukban nem a fergeteges csataképek színesítését tekintik feladatuknak, sa regényes részleteket („a gárda meghal, de …” stb.) a szépírókra bízzák, a rideg tényekre támaszkodva állítják, hogy még Waterloo sem volt döntő: vereség ugyan úgy, ahogyan Ligny sem volt az a poroszok, sa végső kimenetel szempontjából az angolok számára. Nem különös ez? Száz ember– közül kilencvenkilenc számára Waterloo közhely, s nemcsak hiszi, de tudja is, hogy mi törtérit a világ leghíresebb csatájában, s csak ha mélyebben néz a felszín alá, akkor derül ki, hogy rosszul tudja. Csak Waterlooval vagyunk így? Hányan ismerik ezt a szót: Ligny? Istenem, Ligny … Tulajdonképpen itt dőlt el Napóleon sorsa, s ha itt teljes győzelmet arat, aminek a megfelelő vezérkari munkán kívül minden előfeltétele megvolt, akkor talán nem is került volna sor Waterloora. De Waterloo bűvös neve a kelleténél is nagyobb és időtlen erővel gyújtja fel az életrajzírók képzelőerejét, $ olyan szerves részévé vált a fenségesen tragikus eposznak, hogy valóban már csak Prométheusz sziklája, Szent Hona következhetett. Pedig Ligny, ez a legtöbb térképen nem is található kis helység volt az a pont, ahol kifordult sarkából a császári világ. És ha megemlítünk egy még szerényebb helységnevet – Quatre Bras –, akkor teljessé válik a kép, rámutattunk arra a két baljós helyre, ahol létfontosságú események zajlottak le, a balszerencsének és a hibáknak olyan elképesztő ötvözete, amely nélkül Waterloo kimaradt volna a nagy csaták sorából. De nem maradt ki, s a történelmi közhit legendává fényesítette, s egyben megváltoztathatatlanná tette. Waterloo neve semmivel sem helyettesíthető, s ez egyedül azzal magyarázható, hogy Quatre Bras tulajdonképpen döntetlent hozott, Ligny nem teljesen kiaknázott francia győzelem volt, s a tragédiát Waterloo tetőzte be. Ezért lett Waterloo toppant súlyú világtörténelmi

fogalom, ugyanakkor Lignyt és Quatre Baas-t még a némileg járatosak is afféle előcsatározásnak tekintik, közjátéknak a nagy világesemény, Waterloo előtt, holott a hadjárat végső kimeneteiének a sorsa ezekben az „előcsatározások”-ban dőlt el. Hát akkor tulajdonképpen mi történt a Waterlooi csatában? Tekintsük át az eseményeket, és kíséreljünk meg eloszlatni egy sereg tévhitet, amely még ma is elhomályosítja a tényeket. Tökéletesebben talán még egyetlen napóleoni hadjárat sem kezdődött, talán az ulmit kivéve. Teljes volt a titoktartás, kozákok nem lévén a környéken, Napóleonnak egyetlen parancsát sem csípték el. Mindkét ellenfelét tökéletesen meglepte, elsősorban „Villainton”-t (napóleoni kiejtés). A felderítés fontosságát mindenkor szem előtt tartó „Atty” ezúttal gyanútlan volt, s el sem tudta képzelni, hogy az a Napoleon, akiről jó párizsi hírszolgálata révén tudta, hogy 7-én még szinte szánalmasan szónokolt a szokatlanul erélyes hangú kamarák előtt, néhány nap múlva hatalmas hadsereggel döntő csapást készül mérni legközelebbi ellenfeleire. A vasherceg június 13-án egész napját egy katonai krikettmérkőzés megtekintésével töltötte, s a megkapóan unalmas, jellegzetesen angol játék bizonyára megnyugtatóan hatott rá. Felesége távollétében a mérkőzést egy szép szőke nővel nézte végig, s Wellington nem volt az a férfi, aki sportmérkőzés után udvariasan elköszön hölgytársaságától. Kétségtelenül kiegyensúlyozottan, a nemes szórakozásokat meg nem vetve töltötte idejét Belgiumban, néha XVIII. Lajost is meglátogatta Gent városában. Később sem tagadta, hogy Napoleon támadása teljesen váratlanul érte őt, történetesen a richmondi hercegnő bálján Brüsszelben közölte vele hírnöke, hogy a francia csapatok Charleroinál átkeltek a Sombre folyón. Bár bámulatra méltó nyugalmat erőltetett magára, a riasztás olyan ütemű volt, hogy nem egy tisztje báli díszruhában pattant lóra, mert még átöltözni sem volt ideje. Ezt a meglepetést akarta kihasználni Napoleon, s ehhez talán az is elég lett volna, hogy Soult helyett Suchet legyen á vezérkar főnöke. Soult még az

átkelés előtt alapos bosszúságot okozott a császárnak. Amikor Napóleon megérkezett Laonba, meglepettén látta, hogy a később valóban szomorú nevezetességre szert tett Grouchy négy lovasdandárja még mindig ott vesztegel, mert nem kapta meg Soulttól az előrenyomulási parancsot. Ekkor a lovasok, hogy behozzák a késedelmet, hadiménjeiket agyonhajszolva száguldtak előre. Június 14-én Beaumont-nál már jól kézben volt a serég, – amikor a császár végiglovagolt az egység előtt, a katonák olyan mámoros diadalordítással üdvözölték, hogy az imádott hadúr gyengéden leintette őket: – Ne ilyen hangosan, gyermekeim, meghallja az ellenség! Valóban, csak egy nem túlságosán széles, sűrű erdő választotta el a francia sereget a porosz előőrsöktől a Sombre túlsó partján. A katonák lelkesedése jól kifejezte a sereg hangulatát. Olyan volt az egész számukra, mint egy álom. Hiszen alig egy éve búcsúzott el gránátosaitól sorozatos győzelmek után a császár, s most, tízhónapos Bourbon-tespedés után újra ő vezeti vitézeit harcba a dicsőség útján. Ezért mennydörgött á hangjuk, s a porosz parancsnok, Ziethen tábornok gyanút is fogott, különösen, amikor a tábortüzeket is felfedezték. Nem tudta mire vélni a dolgot. Kérdés, hogy Bourmont árulása nélkül felismeri-e a való helyzetet. Ekkor került ugyanis sor Bourmont tábornok már említett átpártolására. Clouet és Willoutrey ezredessel átszökött a poroszokhoz, s mindent elmondott, amit csak tudott Napoleon terveiről. Aránylag kevés részletet ismert, mert Napóleon ezúttal szokatlanul szűkszavú volt, még szerencsétlenül választott vezérkari főnökével szemben is, de az nem volt titok az áruló előtt, hogy a Nagy Hadsereg teljes erejével igyekszik átkelni a folyón. Napoleon nyugodtan fogadta az árulás hírét» Nem lenne méltó a napóleoni hőskölteményhez, ha ennek a jelenetnek csak egyféle változata maradt volna fenn. Az egyik szerint maga Gérard, a negyedik hadtest parancsnoka jelentette a császárnak a legelöl vonuló ezredek parancsnokának árulását, s Napóleon neki tette

meg híressé vált megjegyzését: . – Bah! A fehérből sohasem lesz kék, és a kékből sohasem lesz fehér! Vagyis kutyából nem lesz szalonna, azaz az egykori vendée-beli királypárti fehér liliomos tisztből hogyan is válhatott volna „kék”; vagyis a köztársasági császárság hű katonája. (Igen, felség, való igaz, de akkor miért kapott ez a „fehér” ilyen fontos beosztást, amikor Murat kénytelen volt elmenekülni az. anyaországból?) A másik változat szerint a hír vétele után Napóleon Ney-nek tett szemrehányást: – Hallja, marsall! Ez a maga védence! Én hallani sem akartam róla de maga ajánlotta. Csak ezért fogadtam el. Most elárult. Ney zavartan mentegetőzött: – Felség, bocsásson meg, de hűségesnek hittem! Úgy bíztam benne, mint saját magamban. Nem valami meggyőző válasz. Ekkor mondta volna a császár – eszerint Ney-nek –, hogy aki fehér, az fehér is marad, a kékből pedig sohasem lesz fehér. Ha így volt, ez a jelenet sem járulhatott hozzá ahhoz, hogy helyreállítsa Ney lelki egyensúlyát. Éppen Neynek „bölcselkedett” így a császár? Annak a marsalljának, aki kékből fehér, majd fehérből – pokolba a vasketreccel! – újra kék lett? Már az átkelés körül zavarok keletkeztek, mert bár bámulatosan pontos menetrend szerint kellett volna az egyes csapattesteknek átkelniük a folyón, Soult összekeverte a parancsokat, s emiatt torlódás támadt. Ha akadt volna porosz tiszt, aki a zavart kihasználva a hidak felrobbantására gondolt volna, a nagy hadjárat előnytelenül kezdődött volna meg francia szempontból, arról nem is beszélve, hogy megfelelő erőkkel, ha gondoltak volna rá, talán még az átkelést is meg lehetett volna akadályozni. De Napóleon végül is jól számított, s bár Vandamme késése (Soult hibájából) fedezet nélkül hagyta Pajol lovasságát Charleroiban, a császár maga sietett oda a gárda egy részével és kiverte Ziethen poroszait a

városból· Bourmont árulása nélkül minden könnyebben, s valószínűleg veszteség , nélkül ment volna. Wellingtonnak nem volt igaza abban, hogy egy főtiszt árulása kutyafülénél többet nem jelent. Az árulásnak talán az volt a legsúlyosabb következménye, hogy a legénység már végképp nem bízott a magas rangú parancsnokokban. Bourmont átpártolásának a következménye volt az is, hogy Blücher korábban ébredt fel, azaz ébredt tudatára a helyzetnek, mint számította. Hogy aztán ostobaságokat követett el, azért már nem hibáztathatta $z árulót. Az öreg csataló, aki csak az „előre!” vezényszóban tudott gondolkozni, úgy határozott, hogy fő erejét előre vonja, s felvonultatja a visszavonuló Ziethen mögött. Maga is Sombreffe-be sietett, Ligny mögé. Reménykedett egy régebbi (május 3.) megállapodásban, amely szerint a hadműveletek megindulása esetén haladéktalanul egyesül a két sereg. Wellington azonban, s ez szinte érthetetlen, teljesen félreismerte a helyzetet, olyan mértékben, amilyenről Napoleon nem is álmodott. Ő úgy számította ki ellenfelei mozgását, hogy legalább három nap szükséges a két sereg egyesüléséhez, s neki ezt a hetvenkét órát kellett felhasználnia ahhoz, hogy külön-külön végezzen velük. Még az időtartamban sem tévedett, de ehhez Wellington váratlan tévhiteire is szükség volt. „Atty” megpróbálta beleképzelni magát „Boney” helyébe, de ez nem sikerült neki. Azt hitte, hogy Napóleon el akarja vágni a brit hadsereget a Csatornától, erre vallott a franciák néhány, különben kis erőkkel végrehajtott félrevezető mozdulata Dunkerque és Lille táján. Világtörténelmi csoda, hogy ezt az óriási tévedést Wellington végül is megúszta, elsősorban alárendeltjei fegyelmezetlenségének jóvoltából, akik nem teljesítették a főparancsnok felismert rossz parancsait. Egy sereg helység felsorolása helyett elégedjünk meg azzal, hogy Wellington nyugat felé irányította csapatait, mialatt Blüchert keleten fenyegette súlyos veszély, s ezzel még inkább megnagyobbodott a távolság a két hadsereg között. Mintha csak Napóleon adta volna ki Wellington parancsait. Valószínűleg ő maga sem számított ilyen kedvező helyzetre, hogy Wellington jóvoltából ennyire a két sereg

közé tud ékelődni. Ha elsőrangú lehetőségeit teljesen ki tudta volna használni, a vasherceg csak néhány furcsa sorral szerepelne a világtörténelemben. Ekkor a brüsszeli úton fekvő kulcsfontosságú Quatre Bras még úgyszólván védtelen volt. Amikor 15-én délután fél négy óra tájban Ney megjelent a császári főhadiszálláson, Napoleon barátságosan fogadta: – Jó napot, Ney, örülök, hogy látom! Ön vezényli az első és a második hadtestet. Menjen, vesse vissza az ellenséget a brüsszeli országúton, és foglaljon állást Quatre Bras-ban! Kitüntető, baráti szavak, telve bizalommal és biztatással. Mintha a „vasketrec” sohasem hangzott volna el. Ugyanakkor Grouchy parancsot kapott arra, hogy Fleurus ellen vonuljon. Szóbeli parancsok voltak, s ma már lehetetlenség megállapítani, hogy valóban név szerint is szerepelt-e Quatre Bras a császár utasításában. Az esti parancsban mindenesetre szó volt a brüsszeli előrenyomulásról, s Quatre Bras ezen az úton fekszik, körülbelül Charleroi és Waterloo között. Csaknem minden történetíró megegyezik abban, hogy Ney késlekedve, habozva, a hősök hőséhez méltatlan cammogással indult el a sereg balszárnyával a megadott irányban, s ezzel elkövette az első súlyos hibát. Maga Napoleon így marasztalta el Ney-t késlekedéséért: „Máskor Ney 6 órakor már elfoglalta volna Quatre Bras-t.” A legújabb kutatások eredményei szerint az kétségtelen, hogy Ney árnyéka volt önmagának, de ez a késlekedés elsősorban Grouchy hibája volt, aki a sereg jobbszárnyával rendkívül lassan indult el Fleurus irányában, s Ney fedezetlenül hagyta volna jobb oldalát, ha előrerohan. Maga Napoleon idegessé vált Grouchy (és nem Ney) lassúsága miatt, gárdájával Gillybe száguldott, innen Fleurus-be, hogy egy kis életet vigyen csapatai mozgásába. Ez sikerült is neki, az ő közbelépésének köszönhető, hogy rövid idő alatt megtisztították Fleurus külvárosait Ziethen visszavonuló csapataitól. Ekkor kellett volna Ney-nek is nekilendülnie, de nem tette. Óvatos volt, lassú, s tétlensége átragadt egész seregére. Sejtelme sem volt afelől, hogy

milyen erőkkel áll szemben, s mindössze nyolc ágyú, majd szórványos gyalogsági tűz megállította az egész hatalmas seregtest előőrsét. Ney ekkor azt hitte, hogy Quatre Bras-t óriási erők tartják megszállva, s régi énjét meghazudtolva egyszerűen nem mert továbbmenni, hogy elfoglalja a falut, ezt a főfontosságú csomópontot. Ha sejtette volna, hogy maroknyi csapat állomásozik a faluban, miközben Wellingtonnak még mindig az volt a legfőbb gondja, hogy feltartsa a „francia hordák” nyugat felé irányuló támadását, egyszerűen bevonult volna a nyugat-keleti és észak-déli országutak kereszteződésénél fekvő kis helységbe. Véletlenség és fegyelmezetlenség – ez volt az a két elem, amely tulajdonképpen megmentette a szövetségeseknek Quatre Bras-t. Azok a tisztek ugyanis (többek között az orániai herceg vezérkari főnöke, Rebecque tábornok), akik felismerték, hogy mi a helyzet, Wellington parancsával ellentétben a rendelkezésükre álló erőkkel egyszerűen Quatre Bras-ba vonultak. Ilyenformán már 4000 nassaui gyalogos védte a falut, s nyolc ágyú a megfelelő számú kezelő legénységgel. Az első lövöldözések után további erősítések érkeztek a faluba (számbelileg össze sem hasonlíthatók Ney seregével), de a hősök hőse este nyolc órakor pihenőt engedélyezett közel 30 000 főnyi seregének, mielőtt a feladatnak egy töredék százalékát is megoldotta volna. Quatre Bras elfoglalása elmaradt, s hogy ez milyen következményekkel járt, azt egyelőre senki sem sejtette. Talán végre Wellington. Egy sereg jelentést kapott ugyanis, s tudomásul kellett vennie, hogy az általa sejtett és feltételezett irányban semmiféle ellenség nem található, ellenben annál nagyobb a mozgás keleten. Aztán megérkezett Blücher üzenete, s „Atty” előtt minden megvilágosodott. Egykori visszaemlékezések szerint cifra káromkodások közepette ismerte el, hogy „Boney” becsapta őt, és legalább huszonnégy órányi menetelőnyt nyert magának vele szemben. Aztán villámparancsokat adott ki abból a célból, hogy egész haderejét Quatre Bras térségében vonja össze. – De az is lehet, hogy itt kell majd harcolnom vele! – mondta, s

úgy bökte rá a hüvelykujját Waterloora a térképen, mint ahogyan annak idején Napóleon mutatta meg Bourrienne-nek Marengót. A késedelem azonban óriási volt, s „az aljas csürhe” teljesen megzavarodott, amikor megkapta az eddigiekkel homlokegyenest ellenkező sürgős parancsokat. Szenvedtek az alparancsnokok. Ahogyan Mercer tüzérkapitány leírta naplójában, öltözködés közben adta ki a parancs értelmében rendeleteit, az elsőt harisnyahúzás közben, a másodikat akkor, amikor belebújt nadrágja egyik szárába, a harmadikat pedig akkor, amikor gombolkozott. Most minden attól függött, hogy Wellington ott tude lenni számottevő erőkkel a veszélyeztetett pontokon, elsősorban Quatre Bras-nál, amelyet most már 8000 gyalogos, 16 ágyú és 50 (!) sziléziai lovas védett Ney csaknem négyszeres haderejével szemben. Ez a négyszeres haderő azonban annak rendje és módja szerint éjszakai nyugovóra tért, hogy megvárja a másnapot, amikor megfelelő erősítésekkel nekimehet a félelmetesnek látszó falunak. Nem kétséges, hogy ekkor még félkézzel elfoglalhatta volna a falut, s ezzel döntő előnyt szerzett volna urának. Mit müveit volna itt Murat! Vagy akár Dupont! Vagy az á Ney, aki Friedlandnál oroszlán volt, Borogyinónál „le brave des braves”. Ezekben a világfontosságú órákban a nyugalom éjszakája következett. Grouchyék is pihenni tértek, s végül maga Napóleon is. Ez is megérdemel egy kis figyelmet. Hadjáratok idején Napóleon nemigen szokott aludni. Pedig Houssaye, a történetíró szerint „Napóleon ebben az utolsó hadjáratában olyan tevékenységet fejtett ki, amilyen csak egy harmincéves hadvezértől telik ki.” Mondhatott volna negyvenévest is, mert ez volt a császár wagrami életkora. De volt ellenvélemény is, az angol Wolseley marsall szerint „Napóleon az egész hadjárat idején a letargia takarója alatt feküdt”. Melyik vélemény az igaz? Alighanem mind a kettő, felváltva. Az első napon szó sem lehetett letargiáról. Amikor este kilenc óra tájban visszalovagolt Charleroiba, már tizenöt órája ült nyeregben, szinte megszakítás nélkül. Közben irányított, vezényelt, parancsokat adott, írásban és szóban egyaránt, miközben a legnagyobb felelősség rajta nyugodott,

a lóháton ülő, beteg, kövér kis ember vállán. Nem volt elégedetlen, bár nem minden sikerült tökéletesen, Quatre Bras-t például érthetetlenül nem foglalták el, de a meglepetés teljes volt, a két sereget alaposan elválasztották egymástól, Wellingtonnak se híre, se hamva, s ha Blücher elköveti azt az őrültséget, hogy támad, akkor jócskán kihívja maga ellen a végzetet. Ha ellenben visszavonul, ebben az esetben esetleg „Monsieur Villáimon” ellen kell vonulni, megverni, vagy legalábbis minél messzebbre kergetni Blüchertől. Ugyanilyen fontos volt természetesen megakadályozni azt, hogy Blücher siethessen szövetségese segítségére. Napoleon központi helyzete ezt mind lehetségessé tette, hiszen tetemes számú tartalékkal, elsősorban a gárdával ő maga helyezkedett el a két szárny (Ney és Grouchy) között, hogy ott lépjen közbe, ahol kell. Éjfélkor látogatója akadt a császárnak charleroi-i főhadiszállásán: Ney lovagolt uralkodójához, és beszámolt neki a történtekről, saját tájékozatlansága miatt igen hiányosan. Együtt vacsoráztak, és hosszú ideig beszélgettek. Erről a beszélgetésről semmiféle írott feljegyzés nem maradt fenn, Napoleon sem tett említést róla, de valószínű, hogy a császár sürgette Ney-t: foglalja el már azt a nyomorult falut, hiszen teljesen elképzelhetetlen, hogy Wellington távollétében ott számottevő erők legyenek. Sok függött ennek a csomópontnak a birtokától, akár Wellington, akár Blücher került volna sorra első áldozatnak. Quatre Bras (a Négy Kar) mindenképpen fontos volt ahhoz, hogy a két ellenséges hadsereget külön tartsák. Nem tudni, mit ígért meg Ney, de a császár nyugodtan tért pihenőre, ami mindössze két-három órai alvást jelentett neki, mert reggel hat órakor már két fontos parancsot indított el. Grouchyt arra utasította, hogy nyomuljon előre, és kezdjen harcot a poroszokkal, már amennyit arrafelé talál, aztán forduljon nyugat felé, s támogassa Ney-t, akinek minden valószínűség szerint most már egyre jelentősebb angol hadsereggel kell szembeszállnia; A helyzet tehát világos: feltartani, megtépázni a . poroszokat (akik 40 000-nél többen ez 1 idő szerint nem

lehetnek, hiszen visszavonulóban vannak), aztán megsemmisíteni Wellington meglepett csapatait. Ney viszont, valljuk be, kétértelműbb parancsot kapott: legyen kész arra, hogy bármikor gyorsan megindulhasson Brüsszel irányában, valószínűleg az este folyamán, amint a tartalékok megérkeznek és a császár végső elhatározásra jut. Ez a nem eléggé világos és határozott parancs (Soulton keresztül) sok tekintetben felmenti Ney-t a 16-i habozás vádja alól, hiszen a császár csak·, azt kívánta tőle, hogy álljon ugrásra készen a Brüsszelbe vezető úton, amelyet Quatre-Bras-t, Mont Samt-Jeanon és Waterloon át lehetett elérni. Ezek szerint Napoleon ; sem tudta felderíteni, vagy kitalálni ellenfelei mozdulatait. Ő maga újra Fleurus-be lovagolt, nem törődve aranyerével és.hólyagbán-talmaiyal. Mivel Ziethen még a közelben volt csapataival, Fleurus-rtől északra Saint-Amand-ban, alig négy kilométerre Lignytől, Napoleon azt hitte, hogy Ziethen a porosz visszavonulást fedezi, s elrendelte, hogy támadják meg ezt az ,.utóvédet”. Csakhamar kiderült, hogy nem. utó–, hanem elővéd, Blücher,ugyanis egyre több csapatot vont össze, s tolt ,időre!” – minden katonai szakértő szerint esztelenül, de mindenesetre meglepetésszerűen. Ezzel a harc súlypontja keletre helyeződött át, s bár a hiányos vezérkari munka következtében Ney erről sokáig nem tudott, Quatre Bras hirtelen mellékhadszíntérré változott. Napoleon sem tudta teljesen összevonni csapatait Ligny térségében, s emiatt késett a támadás. Ez kétségtelenül a császár hibája volt, mert nem vette komolyan Grouchy korábbi jelentését, amely szerint az egész porosz sereg előrenyomul. Napoleon már túlságosan hozzá volt szokva ahhoz, hogy főtisztjei, még a legbátrabbak is szívesen túlozzák el a veszélyt, csak hogy erősítést kaphassanak. És valami kiesett a császár, roppant elméjéből: a Lobau parancsnoksága alatt álló hatodik hadtestet teljesen érthetetlenül Charleroinál hagyta, s erről mintha késő délutánig megfeledkezett volna. Vagy ez is Soult hibája volt, akit jobb meggyőződése ellenére holmi irodai kukaccá fokoztak le? Mennyire hiányzott Berthier, a szürke eminenciás!

Quatre Bras-nál ekkor majdnem teljesen szüneteltek a hadműveletek, s ennek köszönhető, hogy egy bussyi malomban Blücher váratlan látogatót kapott. Wellington szinte álruhában, minden rangjelzés nélkül lovagolt át az öreghez. A dombról, amelyen a szélmalom feküdt, alaposan áttekinthették– az egész terepet, s Ziethen vezérkari főnökének visszaemlékezései szerint látták magát Napóleont is, amint csapatai előtt végiglovagolt. Az ünneplés önkívületi mértéke mély benyomást tett rájuk, egyedül Wellington viselkedett szenvtelenül. Az az ember, aki nemrég a krikettmérkőzésen lelkesen tapsolt meg egy-egy hatos ütést, most hidegen tekintette át a helyzetet, helytelenítette a poroszok felállását, s azt tanácsolta, hogy használják ki a terep adta lehetőségeket, s vonuljanak védettebb állásokba. Tanácsát azonban nem fogadták meg, Blüchernek az volt az álláspontja, hogy a büszke és bátor poroszok látni akarják az ellenséget, és nem gyáván elbújni előle, s különben is – neki akar tanácsot adni ez a zöldfülű „szipoj” tábornok” „Atty” vállat vont, és megígérte, hogy ha nem támadják meg, akkor természetesen teljes erejével a helyszínre siet. Ezt az ígéretet Gneisenau, úgy látszik, jól megjegyezte magának. Napóleon ekkor már megnyugodva tapasztalta, hogy valóban az egész porosz sereg ott áll előtte, csapdába csalva, megsemmisítésre eszményien alkalmas állapotban. Ekkor mondta állítólag, hogy most talán három óra alatt eldől az egész hadjárat sorsa, mert ha Ney végrehajtotta a parancsot, akkor a porosz hadsereget semmi sem mentheti meg a teljes pusztulástól. Biztos volt benne, hogy Ney már régen letiporta a „Négy Kar”-t, s délután két órakor már repült a parancs Ney-hez, hogy olyan erőteljesen támadjon, ahogyan csak tud, vesse vissza az ellenséget, bármekkora legyen is az, aztán induljon el a keleti országúton, hogy teljesen bekeríthessék Blüchert. Napóleon számára a lignyi csatában az volt a fontos, hogy Ney idejében érkezzék meg a közben főhadszíntérré előlépett térségbe. Ha ez sikerült volna, akkor – minden katonai szakértő egybehangzóan állítja – Lignynél befejeződött volna a hadjárat. Külön-külön sem Blücher, sem Wellington nem volt

méltó ellenfele az északi hadseregnek (így is nevezték), s számos nem várt körülménynek kellett közbejönnie ahhoz, hogy minden visszájára forduljon. Napoleon haditerve egyszerű volt és világos. Pajol és Exelmans lovasságának kellett a porosz balszárny 24 000 emberét semlegesítenie (finom katonai szakkifejezések …), Vandamme és Gérard hadtesteinek szemben kellett megtámadnia a porosz közepet és balszárnyat, legkésőbb hat órára pedig már ott lesz Ney, hogy hátbatámadja a porosz jobbszárnyat. Végül a gárda szemben üt rést a porosz hadseregben és megnyeri a csatát. Fél háromkor kezdődött a lignyi csata, s ahogyan Wellington megjósolta, a francia tüzérség óriási pusztítást végzett a fedezéket megvető bátor poroszok között. Grouchy pompásan megállta a helyét a francia jobbszárnyon. Ligny birtokáért öldöklő harc folyt, a falu többször gazdát cserélt. A franciák harcmodorában már több volt a dühödt gyűlölet, mint a hősiesség. Rettenetes veszteségek árán az ötödik rohammal sikerült bejutniuk a faluba, s ekkor már valóban csak az kellett volna, hogy Ney a Quatre Bras-tól kiinduló keleti országúton a poroszok hátába kerüljön, s akkor a porosz seregből valószínűleg egyetlen szál ember sem maradt volna életben a sebesülteken és a szökevényeken kívül, vagyis Blücher serege megszűnt volna harci erő lenni. Hát még ha a helyszínen lett volna a poroszok réme, Davout! De nem volt ott, s Ney sem, bár negyed négykor újabb sürgető parancsot kapott. Az események szinte egymásra torlódtak. Ney ekkor már túlságosan is átlátta Quatre Bras bevételének fontosságát, ennek a csomópontnak a jelentőségét, elkésve méltányolta egy olyan helyzetben, amikor a harcok súlypontja máshova tolódott el. Az éjszakai császári vacsora után megnyugodva hagyta ott a főhadiszállást, s szinte hihetetlen: délelőtt tizenegy óráig semmiféle parancsot nem adott ki, holott Reille és d'Erlon két hadseregcsoportja még mindig el tudott volna söpörni minden ellenállást. Ez a késedelem Quatre Bras-nál éppen úgy, mint Lignynél, veszélyeztette a helyzetet. Ebben Napoleon is hibás volt (vagy Soult?), mert már első parancsa későn érkezett, a

délelőtti órákban jutott el Ney-hez, aki az éjszakai szóbeli utasításokat írásban is meg akarta kapni. Ebben nincs semmi kivetnivaló ilyen világtörténelmi fontosságú hadműveletek esetében, s Ney önálló gondolkozási készségét, amely sohasem volt túlzottan erőteljes, a legutóbbi hónapok eseményei sem emelték magasabb fokra. De vajon vacsora közben miért nem írt neki parancsot a császár? Elbeszélgették az időt? Nem látott még tisztán? Hat értékes órát vesztettek így, ugyanakkor az ellenfél villámgyorsan cselekedett. Wellington igyekezett minden késedelmet behozni, s valóban nem törődött azzal, hogy mit csinálnak a rettenthetetlen poroszok, a „véri szamár”-ral az élükön, hanem egymás után ömlesztette a csapatokat az egy nappal előbb még szinte védtelen Quatre Bras-ba. A franciák számára még mindig nem lett volna késő, de Reille váratlanul rendkívüli óvatosságot tanúsított és tanácsolt. Reille részt vett a spanyolországi háborúban, s ott tanulta meg tisztelni Wellingtons Tudta, hogy az angolok nagyon is fel tudják használni a terep adottságait, s híressé vált gyilkos sortüzükkel rendszerint ott bukkannak fel, ahol nem is sejtik őket. Az alig 8000 gyalogos, 50 lovas és 16 ágyú még mindig fel tudta tartani Ney sokszoros túlerejét. Csigalassúsággal folyt az előrenyomulás, s bár Jeromos, Napoleon sokat szidott, de bátor öccse felmutatott némi lendületet, de ez édeskevés volt: Wellington ekkor már ott volt a veszélyeztetett csomóponton, nyomában egy belga-holland lovasdandárral, majd Picton félelmetes-gyalogságával – 8000 ember és 12 ágyú! Még mindig Ney volt számbeli fölényben, de egyre kevésbé. Wellington már egy 17 000 főnyi hadsereget tudott szembeállítani Ney nem egészen 30 000-es seregével. Ebben a helyzetben az orániai herceg már ellentámadást is meg mert kockáztatni, hat ágyút zsákmányolt és súlyos veszteségeket okozott a franciáknak. Aztán francia támadást vertek vissza, miközben a szövetséges védősereg már 200000re növekedett, s a francia győzelem lehetősége, a fontos csomópont elfoglalása egyre kétségesebbé vált. Ney ekkor Reille fáradt csapatait általános

támadásra vezényelte. Kezdetben jól is haladt a kockázatos hadművelet, de váratlanul eldördültek Picton gyalogosainak rettegett sortüzei, vonalban, teljes pontossággal és tűzerővel, s a francia csapatok rendetlenül, alaposan megtizedelve menekültek vissza. Mindez annál a falunál történt, amelyet két nappál korábban akár egy szakasznyi francia is elfoglalhatott volna. Négy órakor Ney megkapta Soult parancsát, amelyben – ez volt a császár külön üzenete – ez a mondat is szerepelt: „Franciaország sorsa az ön kezében van!” Fenséges szavak, de Ney ebből csak annyit értett meg, hogy Quatre Bras elfoglalása fontosabb, mint gondolta, de az még mindig nem volt világos előtte, hogy Ligny térségé a fő hadszíntér. Soult leveléből ez nem is derűit ki minden kétségét kizáró módon, bár szerepelt benne egy olyan utasítás is, hogy Neynek kell átkarolnia a porosz jobbszárnyát és Blücher hátába kerülnie. Ney viszont igyekezett most már minden erejével azt a parancsot teljesíteni, amelyet eredetileg kapott a császártól. Erélyesen utasította a hátrább tartózkodó d'Erlont, hogy csapataival most már azonnal jöjjön Quatre Bras térségébe. Igen ám, de ezeket a csapatokat Napoleon is igényelte, mért amikor megtudta, hogy Ney sokkal nagyobb ellenféllel áll szemben, mint gondolta, belátta, hogy Moszkva hercegének egész erejére nem számíthat, s ezért sebeiben rövid parancsot firkált Ney-nek, s ebben utasítást adott neki, hogy azonnal küldje d'Erlorir Ligriyhez. A két hely különben mintegy tíz kilométerre fekszik egymástól, s nyilván egymás tüzérségi tüzét is hallották a két hadszíntéren. A császár parancsából újabb bonyodalmak támadtak, valóságos-torz haláltánc kezdődött. Ezek azok az apró részletek, amelyekre hivatkozva a történelem törvényszerűségeiben járatlan ember eléggé el nem ítélhető komolytalansággal arra a következtetésre jut, hogy ami történt, másképpen is történhetett volna. A „d'Erlon-közjáték”-ra egy kis túlzással rá lehetne mondani, hogy ezen bukott meg a napóleoni császárság, bár még több hasonló hajszálról beszélhetnénk ebben a sűrített időszakban. Mi történt tulajdonképpen? Az, hogy a császár botrányos kézírását, amelyet a

csata tüze sem segített szebbé és olvashatóbbá tenni, nem tudták kibetűzni. Egyes források szerint viszont ezt a parancsot nem a császár írta, hanem a Grenoble Labédoyčre tábornok (közben előléptették), aki kétségbeesetten látta, hogy d'Erlon csapatai Quatre Bras felé vonulnak ahelyett, hogy a császárt segítenék Lignynél. Önhatalmúlag megállította a csapatokat, és a császár által megjelölt irányban küldte vissza őket. Az általános zavarhoz az is hozzájárult, hogy d'Erlon éppen távol volt, előrelovagolt ugyanis Quatre Bras felé, hogy személyesen vizsgálja meg a helyzetet. Amikor végre összetalálkozott Labédoyčre-rel, érthetően felháborodott. Csapatai éppen arra készültek, hogy végrehajtsák a Íey által nekik kijelölt feladatot, s nem kétséges, hogy most már megfelelő túlerővel Quatre Bras végre francia kézre került volna, és akkor -visszafordítják őket! Micsoda fejetlenség! És az ilyen előrehátra való ,.tánclépések” a katonák harci kedvét sem szokták emelni. Mindenesetre teljesítette az új parancsot, de nyilván feldúlt lelkiállapotából következően rossz irányban indult el, s a poroszok helyett a francia csapatok felé vonult. Ez újabb nem várt bonyodalmakhoz vezetett, mert amikor öt óra tájban Napóleon már majdnem parancsot adott „halhatatlanjainak”, a gárdának, hogy a súlyos harcok után a középen adják meg Blücher seregének a kegyelemdöfést, Vandamme tábornok kétségbeesetten jelentette, hogy a balszárnyon egy 20 000 főnyi ismeretlen sereg közeledik, nyilván ellenséges, talán Bülow, talán Wellington – ki tudja? A döntő támadás ennek következtében nem indult meg, a kegyelemdöfést elhalasztották. Ez időt adott Blüchernek arra, hogy egy kicsit rendbe hozza zilált csapatait. És ekkor az öreg csataló – erre is volt ideje – felismerte, hogy hiába vár Wellingtonra, annak kisebb gondja is nagyobb annál, semmint hogy őt segítse. Jó lesz tehát visszavonulni, mielőtt még nem késő, aztán másnap majd egyrészt a lőtávolon kívüli Bülow, de főleg Wellington segít. Fél hét tájban tudta meg Napóleon, némileg fellélegezve, de főleg mérgesen, hogy a gyanús 20 000 főnyi „ellenséges” hadsereg nem más, mint a reménytelenül kódorgó d'Erlon-féle hadtest. Mindegy,

még mindig idejében jött. Aztán látcsövén megdöbbenve látta, hogy d'Erlon seregé egyetlen hadosztály kivételével megfordul és újra visszaindul Quatre Bras irányában. Napoleon nem hitt a szemének. Miféle őrület ez? Az történt, hogy amikor d'Erlon a császár állítólagos olvashatatlan parancsát kapta, vezérkari főnökét, Delacambre tábornokot elküldte Ney-hez, azzal, hogy közölje Moszkva hercegével az új fejleményeket. Ney, aki türelmetlenül várta már d'Erlont, hogy végre letiporja Quatre Bras-t, tombolni kezdett, amikor helyette egy tábornok jött azzal a hírrel, hogy d'Erlon visszafordult. Mi több, megérkezett Fordin-Janson ezredes, Soult egyik beosztottja a vezérkarban a császár negyed négykor kiadott szóbeli és írásbeli parancsával, amely viszont arra utasította Ney-t, hogy most már mindenáron foglalja el a csomópontot. Ez már sok volt a szerencsétlen Ney-nek. Magából kikelve úgy leteremtette az ezredest, hogy az zavarában elfelejtette átadni a császár hiteles, írott parancsát. Ney üvöltve üzent a császárnak, hogy Wellington egész hadseregével áll szemben (ami erős túlzás volt), megtesz mindent, amit csak lehet, tartja a helyét, de mivel d'Erlont eltanácsolták, ennél többet nem ígérhet. Majd gyorsan parancsot küldött d'Erlonnak, hogy azonnal forduljon vissza. Az a rejtély, hogy Ligny felé menet d'Erlon miért nem küldött előre a császárhoz segédtiszteket, hogy jövetelét jelezze, miért rangrejtve tévedt el, sohasem nyert megoldást. És ez az „apró” tévedés nemcsak hogy megállította a gárda támadását, de maga d'Erlon sem segítette teljessé tenni a lignyi győzelmet, pedig már Lignyhez közel kapta meg Ney visszahívó parancsát. Ez a 20 000 főnyi csapat körülbelül úgy bolyongott a két hadszíntér között, mint „a jó öreg yorki herceg”. Napóleonnak is csak ekkor jutott eszébe (vajon miről?), hogy Lobau hadteste Charleroiban vesztegel, s azonnal Fleurus-be parancsolta ezt a seregtestet. Ez a rejtély sem oldódott meg. A fő baj persze az volt, hogy a föl és alá vonuló d'Erlon végül egyetlen puskát sem sütött el, sem az egyik, sem a másik csatába nem tudott

beleavatkozni. Bizonyos, hogy elsősorban Lignynél lett volna rá szükség, hiszen itt menekült meg az a porosz katonaság, amely két nap múlva be tudott avatkozni a Waterlooi csatába. Ligny alatt még mindig nem fejeződtek be a harcok, újabb váratlan fordulatok következtek, olyanok, hogy a történelmi törvényszerűség dogmatikus hívei ugyancsak kapkodhatják a fejüket. Napóleonnak tehát – bár nem értette, mi történt – le kellett mondania d'Erlonról, s mivel a kegyelemdöfés már egy órája váratott magára, a helyzet egyre kínosabbá vált. Kezdett besötétedni. Blücher ekkor hirtelen helyi ellentámadásra határozta el magát, amelyben ő maga is személyesen részt vett. Kezdeti porosz sikerek után a franciák megállították Blücher késleltető mozdulatát, majd fél nyolckor a császár kiadta a rettegett parancsot: – Gárda, tűzbe! Peregtek a dobok, a félelmetes medvebőrsüveges gárdisták támadásba indultak, s szokás szerint minden ellenállást letiportak. Fél óra múlva a gárda szuronyrohamának hatására a porosz vonalak meginogtak és széttöredeztek. íme, megszületett a győzelem. Ekkor következett a nevezetes csata legfurcsább eseménye. Röder tábornok 32 lovasszázadával Blücher rohamot vezényelt a gárda ellen. Meggondolatlan, reménytelen, de hősies vállalkozás volt, s a gárda négyszögekbe fejlődve megfutamította a porosz lovasokat. Csak éppen Blücher nem tudott megfutamodni, nem éppen esztelen hősiessége miatt, hanem azért, mert a lovát kilőtték alóla, s az állat maga alá temette, majdnem agyonnyomta. Egyetlen segédtisztje, Nostitz gróf próbálta kihúzni a sebesült tábornagyot, a porosz hadsereg szívét-lelkét a ló alól, egyelőre sikertelenül, miközben kétszer is elrobogtak mellettük, sőt, fölöttük francia lovasszázadok. De ki törődött akkor egy porosz elesettel? Hiszen ha sejtették volna, hogy kit igyekszik kiráncigálni a ló alól a lőportól fekete arcú tiszt, a fél hadsereg igyekezett volna fogságba ejteni Napóleon legelkeseredettebb ellenségét. De nem így

történt, a félájult Blüchert Nostitz gróf kihúzta a döglött ló alól, egy altiszt lovára ültette, s a sötétben (kilenc óra volt ekkor már) valahogyan el tudtak menekülni a rendetlenül visszaözönlő porosz sereg után, amelynek menekülését jócskán megkönnyítette a vén csataló „esztelen” lovasrohama, bár kis híján ő is otthagyta a fogát. Napóleon tehát végül is nagy győzelmet aratott, csak éppen nem teljeset. D'Erlonnal és Lobauval, nem is beszélve Ney-ről, a győzelem megsemmisítő arányú lehetett volna. Mennyi „ha”! Ha csak d'Erlon és Lobau vehetett volna részt a lignyi csatában, a porosz hadseregnek nem lett volna miből magához térnie. így „csak” a porosz hadsereg közepe semmisült meg, Blüchernek 16000 katonája pusztult ott, s 21 ágyúja került a franciák birtokába. De ez csak „közönséges” győzelem volt, amelyet Napóleon mindig megvetett. Micsoda lehetőséget szalasztott el! Becke, a tekintélyes történész szerint „egy döntő győzelem alapjaiban rázta volna meg Európát„ s ugyanakkor Franciaországot a lelkesedésnek olyan fokára emelte volna, hogy Napoleon végső győzelme nem lehetett volna kétséges”. És min múlott a teljes győzelem? A félreértések, könnyen elkerülhető hibák egész sorozatán, s ne felejtsük ki még Blücher csodába illő megmenekülését se! Rosszul megfogalmazott, egymásnak ellentmondó parancsok keresztezték egymást, elkésve, összezavarva. Ha Berthier vezette volna a vezérkar munkáját, vajon sor kerülhetett volna-e Napoleon döntő fontosságú macskakaparására a csata tetőfokán, hiszen Neuchatel néhai hercegé a császárnak egy pisszenéséből is meg tudta érteni, hogy mi a lényeg, papírra tudta vetni (olvashatóan!), és kellő időben a megfelelő helyre tudta juttatni. Rosszabb vezérkari főnöke még sohasem volt Napóleonnak, mint éppen most, s érdemes visszaemlékezni arra, hogy Ney hasonlóképpen kitűnő képességű vezérkari főnöke, Jomini, pusztán egy könnyen elkerülhető mellőzés fölött érzett elkeseredésében hagyta el a francia hadsereget. Nemcsak lovas– és szuronyrohamokból áll egy csata, hanem pontos ügyvitel is kell hozzá, megbízható irodai munkával.

És ez a nem teljes győzelem is sokba került az Északi Hadseregnek. A császár m-i 2 000 katonája feküdt holtan vagy sebesülten a csatamezőn, s ő maga is a végsőkig megerőltette magát. Lovon és gyalog állandóan ott tartózkodott harcosai között, s a csata után holtfáradtan tért pihenőre Fleurus-ben. (Utólag ezt is megbánta, a fleurus-i pihenővel egy teljes napot veszített.) Annak ellenére, hogy élénken, szikrázó derűlátással indult a hadjáratra, szervezete elhasználtsága időnként mégiscsak éreztette hatását. Az orvostudomány szerint az agyfüggelék rendellenes működése hol ónos fáradtságban nyilvánul meg, hol indokolatlanul rózsás derűlátásban (eufória). Az ütközet folyamán Napoleon néha a világ tetején érezte magát, de 16-án este már olyan fáradt volt, hogy újabb hibákat követett el. Egyenesen érthetetlen, hogy miért nem rendelte el a megvert menekülő porosz hadsereg üldözését, amellyel még a hibák ellenére is teljessé tehette volna a győzelmet. Mennyire hiányzott ekkor Murat, az üldözés nagymestere, aki történetesen éppen a menekülő poroszokat taposta el lovasaival Jéna után! Napoleon most időt adott Blücheréknek arra, hogy elmeneküljenek, rendbe szedjék magukat, s amikor végre Grouchyt elindította a poroszok üldözésére, már minden kapcsolat megszakadt a két hadsereg között, a poroszok ekkor már árkonbokron túl voltak. Ez a körülmény sem volt független a waterlooi csata végső kimenetelétől. Egy hajszál a sok közül … Napoleont tulajdonképpen két körülmény is késztette árrá, hogy elhalassza az üldözés megkezdését. Először is szilárd meggyőződése volt, hogy a poroszokat hosszú időre elintézte, továbbá pedig kockázatosnak tartotta elindítani balszárnyát akkor, amikor délután óta semmi hírt sem kapott a békaugrásnyira tartózkodó Ney-től (vezérkari munka …), különben is tudta, hogy Bülow éppen úgy nem vett részt a harcban, mint d'Erlon és Lobau (csak más okokból), s ezek a friss porosz csapatok esetleg veszélybe sodornák Grouchyt az éjszaka bizonytalanságában. Vagyis óvatos volt, s ez a tulajdonság sohasem állt jól neki. A sok bosszantó félreértés, hiba,

félsikerek ellenére aránylag elégedetten tért nyugovóra. Aratott ő már nagy győzelmeket kedvezőtlen előzmények után (Marengo, Friedland, Wagrarn), s most mindenesetre elért egy igen fontos célt: a két ellenséges hadsereg távolabb került egymástól, mint valaha. Blücher alapos verést kapott, s Napóleonnak minden reménye meglehetett arra, hogy másnap egész erejével, többek között d'Erlon és Lobau pihent (?) csapataival elintézze Wellingtont. A gárda is aránylag csekély veszteségeket szenvedett, mindössze ezer „halhatatlan” maradt a csatatéren. Katonai szakíró egy pillanatra sem állna meg ilyen jelentéktelen adat ismertetése közben, de akinek már csak polgári hivatása következtében; is van érzéke az emberi élet szentsége iránt, az eltűnődhet azon, hogy ez a bámulatosan sokrétű ember mennyire másképpen gondolkozott az emberi élet értékéről a polgári életben és a háborúban. Mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy hazatérése, a hatalom visszavétele vértelen legyen, ellenségeit nem üldözte, nemcsak az életüket, a szabadságukat sem bántotta, legföljebb egy megvető pillantással éreztette ellenszenvét. A háborúban viszont a.ha-italofn megtartása, a győzelem érdekében az érző, élő emberek újra számokká változtak, s elképzelhető, hogy megkönnyebbüléssel vette tudomásul a hírt: rajongó és rajongott gárdistái közül mindössze ezren vesztették el az életüket. Pedig egyetlen áruló, egyetlen nagyszájú képviselő sem volt köztük. Mivel Napóleon hadjárataiban nem mindig tarthatja magát a krónikás az egyidejűséghez, annyi minden történik egyszerre, hagyjuk aludni a császárt, térjünk vissza Ney-hez, s nézzük meg, mi történt Quatre Bras-nál, ahol a francia hadtörténelemnek semmiféle aranykönyve nem íródott meg. Elsősorban Ney-nek volt tulajdonítható, hogy d'Erlon a két csatatér között járt föl és alá, holott bármelyik csata kimenetelét döntő módon tudta volna befolyásolni, bármelyik csata döntő győzelemmel végződhetett volna. Mialatt d'Erlon a két helység között téblábolt, Wellington annyira megerősítette Quatre Bras-t, hogy 26 000 emberével és 42

ágyújával már kezdett számbeli fölényben is lenni Ney fölött. Moszkva hercege ekkor újabb égbekiáltó ostobaságot követett el: megparancsolta Kellermarin-nak, hogy lovasságával tiporja el az ellenséges gyalogságot. Kellermann valósággal megdöbbent. Három lovasbrigádja közül mindössze egyetlenegy tartózkodott a helyszínen, de Ney nem volt olyan állapotban, hogy vitatkozni lehetett volna vele. Marengo hőse sem érvelt, hanem lovasaival rajta-rajtában száguldott neki az ellenséges vonalaknak, kezdetben számottevő sikerrel, de mivel Ney elkövette azt a hibát (amelyből két nap múlva sem tanult), hogy nem támogatta Kellermann vérteseit gyalogsággal és könnyűlovassággal, Wellington jó fedezékben felállított ütegei és gyalogosainak pontos sortüze hamarosan megállította az angolok által is megcsodált pompás, látványos lovasrohamot. Kellermann körülbelül olyan körülmények között menekült meg, mint Blücher, de lovasai közül alig maradt valaki harcképes, lovai nagy részét pedig természetesen elvesztette. Ney kapkodott, s így fest, ha egy jelentős ember kapkod: több ezer ember életébe került. Még mindig kapott parancsokat a császári főhadiszállásról, s ezek szinte az őrületbe kergették. Napóleon követelte d'Erlon csapatait (három óra tizenöt percről keltezett parancs, már amennyire meg lehet bízni Soult ügyvezetői pontosságában …), méghozzá azonnal. Annyit kivehetett Ney ezekből az üzenetekből, hogy a császár haragszik rá. Hát még ha hallotta volna Napoleon kifakadását! – Ney nem tudja, mit beszél! Én az egész porosz hadsereggel harcolok, neki Wellington elővédjével· van csak dolga! Menjen vissza, és mondja meg neki, hogy küzdjön le minden ellenállást, bármilyen áron, és foglalja el végre Quatre Bras-t! Ezt a már említett Forbin-Jansonnal, Soult egyik segédtisztjével üzente, de mire az ezredes odaért, a Quarte Bras-i ütközet véget ért. Előzőleg Ney még egy kétségbeesett kísérletet tett. Támadást intézett a bevehetetlennek bizonyult erősség (?) ellen, s ő maga, megfeledkezve marsalli rangjáról, az oroszországi visszavonulás

eseményeire emlékeztetve, szuronyos puskával a kezében, díszes marsalli egyenruhájában úgy harcolt, mint egy közlegény. De hiába volt minden, Wellington újabb erősítéseket kapott, s 36 000 emberével és 70 ágyújával már minden tekintetben túlszárnyalta Ney haderejét, s egy pusztító erejű ellentámadással meghátrálásra kényszerítette a franciákat. Este kilenc órakor ért véget az ütközet, amely a legjobb esetben döntetlennek nevezhető a franciák szempontjából. A császári vezérkar csak magára vethetett, hogy ezt a pompás sereget nem Blücherék megsemmisítésére használta fel. A veszteségek különben meg sem közelítették a lignyi csata vérmérlegét: 400Q francia esett el, 4800 szövetséges katona, köztük 28Ö0 brit. Elegáns számok … A csata kimenetelére elsősorban Wellington lehetett büszke, az ellenállás puszta lehetősége úgyszólván az ölébe hullott. És Ney? Többek között saját magának köszönhette, hogy egy jelentéktelen menetmozdulat helyett súlyos csatában állt némileg helyt. Este tíz órakor még jelentést mondott tollba a császár részére. D'Erlonra hárította a felelősséget a fényesnek ígérkező győzelem elmaradásáért. Megdicsérte Jeromost, megemlítette, hogy a herceg őfelsége könnyebben megsebesült. Hatalmas arányú tévedések, hibák jellemezték ezt a napot, mindkét oldalon. Wellington versenyre kelhetett Blücherrel, hogy melyikük követett el véresebb baklövéseket. Jócskán követett el hibákat maga Napoleon is, s csak azzal vigasztalhatta magát (ha agyfüggeléke éppen a rózsás irányban működött), hogy mégsem zárult rá nézve rosszul a nap: Biüchert megverte, s Ney legalább feltartotta Wellingtont. Volt tehát lehetőség arra, hogy Ney közreműködésével szétverje Wellingtont, Blücher megrendült ármádiáját pedig majd elintézi, vagy legalábbis sakkban tartja Grouchy. A legrosszabbul a vezérkar szerepelt, s annak főnöke, Soult. A hadsereg két szárnya között botrányos volt a2 összeköttetés. Ez is Napoleon hibája volt (Berthier …), s még azok között is jobb megoldást találhatott volna, akik nem vetették le

magukat házuk erkélyéről. Alapjában véve semmi sem dőlt el véglegesen, minden a következő negyvennyolc órára maradt, legföljebb annyit lehet megállapítani, hogy az előfeltételek Napóleon számára voltak a legkedvezőbbek. Valószínű, hogy a kor három nagynevű hadvezére (Napoleon, Wellington, Blücher) közül egyik sem sejtette, hogy hol és milyen formában kerül sor a végső leszámolásra. Még mindhárom hadúr kezében bőségesen voltak elesni való hősök a siker kivívására. Napóleon, a nagy hadvezér, ezúttal sem feledkezett meg Napóleonról, a propagandistáról. A Lignynél aratott nagy győzelmet Franciaország-szerte megünnepelték, harangok zúgtak, ágyúk dörögtek a némileg eltúlzott arányú dicsőség tiszteletére, amelyre Napóleonnak ezekben a napokban nagyobb szüksége volt, mint bármikor. Rajongói ujjongtak, felhőtlen volt a hiszékeny jakobinusok öröme is, a tehetős polgárság jó része azonban aggodalommal és tanácstalanul követte az eseményeket (jókora késéssel), az állami járadék pedig négy ponttal esett a párizsi tőzsdén. Ez a rendkívül érzékeny intézmény pontosan érzékelte a hír következményeit: Napoleon győzelme a háború folytatását jelenti. A kétségtelen diadal tökéletlenségei természetesen nem szerepeltek a jelentésekben, tiszta képet senki sem kapott, s még csak következtetni sem lehetett a következő eseményekre. A sokkal tájékozottabb, szemben álló óriásokkal sem volt más a helyzet. Ok, akik arra készültek, hogy néhány óra alatt évtizedekre eldöntsék a világ sorsát, nem tudtak belelátni egymás kártyáiba, s megint olyan körülmények gyakoroltak döntő befolyást az események kimenetelére, amelyekre – hiába! – nincs jobb szó, mint az, hogy véletlen. Kezdjük a poroszokkal! Már teljesen lemondtak Blücherről, senki sem látta, eltűnt vagy elesett a nagy zűrzavarban. Mivel már nem reménykedtek abban, hogy megtalálják, Gneisenau vette át a menekülő porosz hadsereg vezérletét, de egyelőre még azt sem tudta a nagy felfordulásban eldönteni, hogy hova, merre meneküljenek. Gneisenau tábornok

közismerten angolgyűlölő volt, Wellingtont pedig a kelleténél is jobban meggyűlölte (ír vagy angol – ez neki mindegy volt!), mert meggyőződéssel hitte, nem is alaptalanul, hogy Wellington cserbenhagyta őket Lignynél, ezzel az önző szatócsnépséggel a legokosabb minden érintkezést megszüntetni. Számára a legfontosabb az volt, hogy valahogyan rendbe szedjék a porosz hadsereget, ha ugyan még rendbe szedhető, mindenesetre messze távol, ahol ez a minden hadműveletek legnehezebbje végrehajtható. Gneisenau Ličge-t jelölte először a visszavonulás végcéljául gyülekezőhelynek. Igen ám, de a visszavonulás olyan fejetlenségben zajlott, hogy a vezérlő tábornokoknak inkább azt kellett kitalálniuk, hogy. merre hömpölyög a vakrémületbe esett sereg, s nem szabatos menetparancsokat készíteni a sereg mozgásának irányítására. Gneisenau alapvető szándéka az volt, hogy az áruló, szövetségesét cserbenhagyó, egy jelentéktelen falu védelmével takarózó Wellingtont hagyják sorsára, első a porosz haderő. De ez az elhatározás volt az egyetlen biztos pont Gneisenau terveiben. Hol sikerülhet összegyűjteni a szétvert sereget? Gneisenau sebtiben összehívott egy vezérkari értekezletet, s azon Ličge mellett hangoztatta érveit a kétségbeesett vezérkari tiszteknek és hadtestparancsnokoknak, akik parancsra vártak. Még nem dőlt el, hogy merre, hova menjenek. Ličge … jó, de hogy jutnak oda?. Egy sereg helységnév került sorra, de a tábortűz rossz világítása mellett egyiket sem találták meg a térképen. Valaki Wavre-t említette, s csodálatosképpen ezt a jelentéktelen helységet egymás után mindenkinek sikerült megtalálnia a térképen. (így került be Wavre is a világtörténelembe …) Megvan az útirány: Wavre-n és Louvainon keresztül juthat el a remélhetőleg némileg összeszedett sereg Ličge-be, végső rendezés céljából. Egyelőre csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Wavre nem keletre fekszik Lignytől, hanem északra, csaknem egy magasságban Waterlooval, s nem is túlságosan messze, mindössze tizenöt kilométerre. Ez még mindig nem jelentett volna semmit sem, ha Blücher ott marad lova teteme alatt. De a rettenthetetlen öreg, huszár hirtelen előkerült, s

egyszerre minden megváltozott. Azonnal átvette a főparancsnokságot, s Lignytől nem keletre, hanem északra, Tilly fölött, Melleryben ütötte fel főhadiszállását. Miközben kedvenc gyógymódjával, fokhagymával és pálinkával frissítette fel magát, megdicsérte Gneisenaut, mert Wavre-t kiváló ötletnek találta, de nem azért, mert innen könnyen el lehet érni Ličge-t, hanem azért, mert közel van például Waterloohoz vagy bármelyik más ponthoz, ahol Wellingtonnak szüksége lesz a porosz seregre. Gneisenau – mit tehetett mást? – pukkadozott. Magában bizonyára átkozta a szerencsétlen véletlent, hogy miért éppen Wavre neve tűnt elő a tábortűz gyér fényénél, de nem tehetett semmit sem. Porosz tiszt nem angol, aki a saiát feje után indul néha, porosz tisztnek nincs is feje, csak a hadseregnek, és ez Blücher volt. „General Vorwärts” pedig egyrészt lelkesen helyeselte Wavre kiválasztását, mert végre lehetségessé válik a két sereg egyesítése, s elérkezhet az idő a porosz királyi családot ért oly sok súlyos sértés megbosszulására, másrészt pedig ezt kívánja a porosz katonai becsület. Blücherrel pedig nem lehetett vitatkozni, mert csak úgy áradt belőle a meggyőződés és az elviselhetetlen fokhagyma- és pálinkabűz. Világtörténelem …. De még minden a levegőben lógott, Napoleon még mindig fölényes helyzetben volt, újra túlzott derűlátás kerítette hatalmába. Másnap, 17-én réggel szinte teljes tétlenség jellemezte a sereget és vezérét egyaránt. A néhány órai alvással felfrissült Napoleon rózsásnak látta a világot. Többek között azt hitte (nem tudta!), hogy Quatre Bras már Ney birtokában van, s ez a hite olyan erős volt, hogy még egy segédtisztet sem lovagoltatott át Ney-hez a helyzet megvizsgálására. Erre Soult sem gondolt. Grouchy sem indult el még a sokat emlegetett üldözésre (Murat már vagy három lovat hajszolt volna agyon), sőt Napoleon jelentős részt vont el Grouchy lovasságából, hogy a központi tartalékot erősítse. Aztán végül Pajol tábornokot küldte el lovasaival, hogy nézzen körül: mit csinálnak a poroszok? Pajol pontosan azzal a tájékoztatással jött vissza, ami

megnyugtatóan csengett a császár fülében: a porosz tömegek Ličge felé vonulnak vissza. Pajol valóban látott egy csoport menekülőt, s mivel értesülései megfeleltek Napoleon feltevésének (hogy tudniillik a szétszórt poroszok kelet felé menekülnek), szavait a császár készpénzként fogadta el. Meglepte viszont Flahaut tábornok, aki azzal a hírrel érkezett Quatre Bras-ból, hogy Wellington változatlanul birtokában tartja a csomópontot. Pillanatnyi gondolkozás után Napoleon arra a meggyőződésre jutott, hogy ez csak átmeneti állapot lehet, a poroszok veresége után Wellington nem tarthatja ezt az állást. De ahelyett, hogy parancsot adott volna Ney-nek a támadásra, elsősorban arra, hogy kösse le Wellingtont addig, amíg a francia tartalék megérkezik, megint kétértelmű utasítást küldött az amúgy is nehéz felfogású Ney-nek, Soult hibájából-e vagy nem, lehetetlenség megállapítani. Ez a parancs tele van feltételezésekkel. Hogy „a császár a byre-i malomhoz indul, ezzel elvágja a Quatre Bras-ból Namurba vezető utat, az angol hadsereg ennek következtében semmire sem vállalkozhat, de ha igen, akkor a császár egyenesen Quatre Bras-ba vonul, Ney-nek ebben az esetben szemben kell támadnia, őfelségének az a kívánsága, hogy Moszkva hercege foglaljon állást Quatre Bras-ban, de ha ez nem lehetséges, akkor küldjön részletes jelentést, s akkor a császár a már említett módon cselekszik, viszont ha csak egy utóvéd van a helységben, haladéktalanul támadjon, és foglalja el a falut, mert ennek a hadműveletnek a mai napon okvetlenül véget kell érnie …” Berthier megfordult volna a sírjában, ha ezt olvassa. Szegény Ney pedig kapkodhatta a fejét. Napóleon előtt még mindig állt több jó megoldás is, de ő a legrosszabbat választotta, s azt is késedelmesen. Üldözhette volna egész hadseregével a porosz hadsereget, s akkor mindegy lett volna, hogy hol gyülekezik a szétvert maradvány, ha ugyan még maradt volna írmagja Blücher ármádiájának. És ha a megsemmisítő üldözés csak Wavre táján ért volna véget, a franciák Wellington hátába kerülhettek volna. De központi fekvésénél fogva a császár

Wellingtont is megtámadhatta volna teljes erejével, miközben Grouchy csak jelképes erővel üldözte, zavarta volna a poroszokat. Ebben az esetben a pótolhatatlan angol vegyes hadsereg semmisült volna meg. Micsoda lehetőségek! Haditervek, hadicselek, átcsoportosítások, ágyúk, puskák, kardok … ettől függött nemcsak Franciaország, hanem Európa sorsa is, hogyan, milyen társadalomban élnek majd az emberek a következő évtizedekben. Napóleon végül úgy döntött, hogy Grouchyt 33 000 emberrel a poroszok után küldi, ő pedig a többivel, mintegy 70 000 katonával veszi célba Wellingtont. De mikor? Szokásához híven – mint Austerlitz vagy Eylau után – végiglovagolt a csatatéren, látványosan elborzadt a szörnyűségeken, le-leszállt lováról, elbeszélgetett a sebesültekkel, a poroszokkal is, sőt, parancsot adott, hogy adjanak pálinkát a sebesülteknek, s a poroszokat éppen olyan gondosan lássák el, mint a franciákat. Szép, emberbaráti elfoglaltság, csak ekkor már délután egy óra volt, s a legértékesebb idő jó része elveszett. Hát még ha Napóleonnak korszerű meteorológiai szolgálata is lett volna! Ki tudja, mikor élénkül meg elhatározóképessége, ha közben nem érkezik meg Ney futárja. Fiz a segédtiszt a marsall jelentését hozta: Wellington ragaszkodik Quatre Bras-hoz, tartani akarja magát, minden jel erre mutat, például az egész tegnapi nap krónikája. Napoleon talán még hajlandó lett volna tovább szörnyülködni a háború borzalmain, de megérkezett egy kis lovas felderítő csapat is, s ugyanazt jelentette: az angolok változatlanul elfoglalva tartják Quatre Bras-t. Most szinte varázsütésre felébredt a császár. Csodálatos alkalom, ezt nem szabad elmulasztani! Előre! Csak úgy röpültek a parancsok. Grouchy azonnal induljon seregével a tönkrevert poroszok után. A később bűnbaknak beállított Qrouchy mentségére jegyezzük meg, hogy ő már régen el akart indulni, de Napóleon ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vegyen a csatatér megszemlélésében. Grouchy tehát elkésve, feldúltan indult el, s egy 33 000 főnyi hadsereget mégsem lehet percek alatt menetkésszé tenni. De most minden rettenetesen

sürgőssé vált, mert Napóleon végre felismerte a „csodálatos alkalmat”, hogy Quatre Bras-nál megsemmisítésre kínálja magát Wellington egész hadserege. Ney azonnal támadjon, együttműködve a nemsokára Marbais-ban gyülekező csapatokkal, aztán együtt végeznek Monsieur Villaintonnal! Talán néhány óra alatt! Igen ám … csakhogy az oktalan késlekedéssel már drága órákat veszített, pedig hogyha valaha, most minden az időn múlott. Másfelől pedig Wellington nem volt sem Mack, sem Bennigsen, sem Murád bej. A brit hadvezér az éjszakát Genappe-ban töltötte, 17-én reggel fél nyolckor visszalátogatott a csendes Quatre Bras-ba (eléggé későn, jegyezzük meg!), s ekkor küldött egy felderítő lovascsapatot Lignybe, hogy megtudja, mi történt a poroszokkal. Egy kitűnő vezérkari tiszt, Gordon ezredes bámulatos pontossággal és gyorsasággal állapította meg a tényállást lovasaival, majd visszaszáguldva beszámolt a főparancsnoknak a poroszok súlyos vereségéről, a visszavonulásról, sőt, még Blücher balesetéről is. Wellington nyugodtan, sőt, nem minden káröröm nélkül hallgatta a beszámolót. íme, a bátor poroszok! Ő figyelmeztette őket a veszélyre, de nem hallgattak rá, s most itt van! Ügy kell nekik, ha nem hallgatnak az okos szóra! Ismert lónyerítés-szerű röhögése közepette mondta el a világtörténelem által is számontartott szavait, történetesen Bowles kapitánynak, a második gyalogos gárda tisztjének: – Az öreg Blüchert úgy fenékbe rúgták, hogy jó tizennyolc mérföldet repült! Nos, ezek után nekünk is hátrálnunk kell. Sajnos, Angliában azt fogják mondani, hogy jól elpáholtak minket, de nem tehetek róla. Ha őket visszaverték, nekünk is vissza kell vonulnunk. Wellington zenei tehetsége körülbelül napóleoni mértékkel volt mérhető (két botfülű géniusz), de valószínű, hogy lelki füleiben felcsendült a brit haditengerészek alkalmi dala, amelyet tönkrevert szárazföldi hadseregek hajóra vétele közben szoktak énekelni. Sok ideje azonban nem volt rémképeket látni, és rémhangokat hallani,

azonnal kiadta a parancsokat, először a sebesültek elszállítására, majd az általános visszavonulásra. Ez a kényes művelet zavartalanul folyhatott, mert a franciák meg sem mozdultak. Ez annyira hihetetlen volt, hogy Wellington cseltől félhetett volna, ha lett volna ideje rá. Egy porosz tiszt is megérkezett kilenc óra tájban, s megerősítette Gordon jelentését. Wellington mindjárt felhasználta az alkalmat, hogy megüzenje Blüchernek további terveit: megáll Mont Saint-Jeannál, nem sokkal Waterloo alatt, s csak arra kéri a porosz vezért, hogy legalább két hadtestet küldjön a segítségére, többre nem is számít. Hogy ezzel milyen fontosságra emelkedett a porosz tábortüzek szeszélyes lángnyelvei által megvilágított „Wavre”-helységnév, fölösleges külön hangsúlyozni Ha más irányban vonultak volna vissza, jóval messzebb kerültek volna Waterlootól. Volna … Azért viszont senkit sem hibáztathatott a császár, hogy elbitangolta a hadjárat legértékesebb óráit. Esetleg Talmát, aki talán több színpadi fogásra tanította meg őt, mint kellett volna. Máskülönben nem játszotta volna meg a lignyi csatatéren a melegszívű humanistát, s nem töltötte volna a drága időt azzal, hogy kulisszahasogató szörnyülködéseivel ellenfeleire hárítsa a háború borzalmainak felelősségét. Késlekedése a győzelem után közelebb hajtotta egymáshoz a két ellenséges hadsereget, mint a csata előtt voltak, Wellington válságos óráit Napóleon nem használta ki. A visszavonulás ugyanis mindig válságos, veszteséges hadművelet, lényegesen szomorúbb, mint a dicsőség. A diadal ragyogása közepette még csak el lehet tűnődni a dicsőség múlandóságáról, de visszavonulás idején erre nincs idő. Feljegyezték, hogy a harcias Picton morgott a leghangosabban a visszavonulás miatt, s még azt is hangoztatta, hogy vonalsortüzeivel magát Napóleont is elsöpörné. De Wellington messzebb látott, s a nehéz helyzetben csak az derítette fel, hogy nem remélt zavartalanságban folyhatott a nehéz mozdulat, amely különösen kezdetben könnyen sebezhető. Ney azonban meg sem

mozdult, holott ha támadásba indul, valószínűleg megakadályozhatta volna az egész brit visszavonulást, győzelemmel felérő időt nyerve a közeledő Napoleon számára. Ehelyett vitézei ebédhez készülődtek, mindenfelé füstölögtek a főzéshez szükséges tüzek. Nem sokkal egy óra után ért Napoleon a Quatre Bras-ba vezető országúton fekvő Marbais-ba, s pihenő nélkül száguldott tovább, harci kedve tetőfokán, csak azt nem értette, hogy miért nem szólnak az ágyúk. Amikor elérte a fontos csomópont térségét, mindent megértett. Ott látta az út szélén békésen üldögélő és falatozó katonáit, miközben Wellington már jó rendben vonult északi irányban. Mintha most értett volna meg hirtelen mindent Napoleon. Éktelen dühbe gurult, azonnali riadót rendelt el, de már két óra is elmúlt, mire a császári haraggal riasztott csapatok, megindulhattak. Napóleon, aki eddig úgy bánt az idővel, mintha szederfákat ültetett volna Elbán, magánkívül tombolt, s ezekkel a szavakkal adta ki parancsát d'Erlonnak: – Tönkretették Franciaországot! Drága tábornokom, álljon lovassága élére, és kíméletlenül üldözze az angolok utóvédjét! D'Erlon máris Genappe irányába repült, de … a történelem törvényszerűsége megint közbeszólt. Valamilyen rejtélyes ok miatt a Waterlooi csatának meg kellett történnie. Katonai szakértők szerint az üldöző francia sereg utolérhette volna a menekülő Wellingtont, de Genappe-nál valami elképzelhetetlen erejű vihar és felhőszakadás tört ki. A terep percek alatt ingovánnyá változott, csak az úton lehetett haladni, vagyis egyetlen oszlopban. Maga Napoleon is részt vett a regényesen izgalmas hadműveletben, s volt idő, amikor ő lovagolt az üldöző csapatok élén, szép, fehér kancáján, amelynek történetesen, a „Désirée” nevet adta. Micsoda gyengédség! Lord Uxbridge egy huszárezreddel és lovas tüzérséggel mint utóvéd fedezte a visszavonulást. Egy alkalommal magát Napóleont is látták, amikor legelöl (!) vágtatott. De a vihar ellen ő is tehetetlen volt. A terep járhatatlansága miatt bekerítő, átkaroló mozdulatról szó sem lehetett. Wellington csapatai roppant

nehézségek árán meg tudták őrizni kezdeti előnyüket, » hála Napóleon néhány órás késedelmének és – ne féljünk az ismétlésektől ! – olyan lovasok hiányának, mint Murat. De őt nem alkalmazta a császár a hadjárat kezdetén, hanem például – Bourmont-t … Wellingtonnak tehát sikerült tervszerűen és szerencsésen elinalnia, s délután fél hétkor, Quatre Bras-t már el is felejtve, elérte Mont St. Jeant. Az egérút véget ért, kisiklott Napoleon kezéből, aki ekkor a következő bibliai ihletésű fohászt sóhajtotta: – Ó, miért nem vagyok Józsua, hogy két órára megállíthatnám a napot ! Pedig nem kellett volna megállítania kedvenc égitestét, csak korábban kellett volna megkezdenie a hadműveleteket. Lignynél rengeteg időt veszített, s ha el akarjuk fogadni azt a feltételezést, hogy a császár képességei sokat hanyatlottak, elég emlékeznünk egy régi kijelentésére: „Csatákat veszthetek, de időt nem, még perceket sem!” Hát most nem perceket veszített szükségtelenül, hanem órákat, legalább öt-hat órát! Ha még meglett volna benne az előrelátás, a megsejtés képessége, a következő napon éppen a végzetes késedelem keserű tapasztalata fékezte volna derűlátását. Most nem Napoleon, hanem Wellington volt a minden apróságra figyelő parancsnok, fáradhatatlanul helyezte el csapatait Mont Saint-Jean dombos terepének gerince mögött. Napóleon a Belle Alliance egyik majorjában, a La Catlou-ban ütötte fel főhadiszállását. Neki is volt egy fontos intézkedése : egy kis tüzérségi áltámadással akarta kiugratni a nyulat a bokorból, s megtudni, vajon hol vannak az angolok. Aztán hatvan angol ágyú tüze győzte meg arról, hogy megvannak, megálltak. Ekkor adott parancsot csapatainak, hogy pihenjenek (méghozzá menetoszlopban, s nem harci állásokban), s készüljenek fel a holnapi napra, amelyen remélhetőleg csatát vívhatnak. Pihenni … Mit jelentett ez? Az agyonhajszolt bakáknak joguk volt leheveredniük a sárba, miközben zuhogott az eső. Nem érdektelen

megjegyezni, hogy késő este Napóleon még kapott egy fontos hírt Milhaud lovasparancsnoktól, mégpedig ,azt, hogy porosz oszlopok vonulnak Wavre irányában. Mi volt erre a császár válasza? A szokásos „bah!”, hiszen Grouchy Igazán elegendő volt ahhoz, hogy féken tartsa a felbomlott porosz hordát, amelyből előző napon kiverte a lelket. (Kiverte, csak nem eléggé.) És nem is ez volt a fő gondja, hanem az, hogy Wellington nem menekül-e tovább, s így nem akadályozza-e meg őt abban, hogy 18-án döntő győzelmet arasson fölötte. A győzelemhez ellenség is kell, s ennek hiányától éppen úgy félt, mint Austerlitz vagy Borogyino előtt. Úgyszólván álmatlanul töltötte az éjszakát, minduntalan ott settenkedett az első vonalban, magához rendelte a felderítőket, a kémeket, s megnyugodva tapasztalta, hogy nincs semmi baj, Wellington megállt, és csatára kész. Bőrig átázott ruháját a tűz előtt szárította, de türelmetlen volt, újra és újra magára húzta, s ki-kiment, hogy ellenőrizze: megvan-e még Wellington. Mindezt szűnni nem akaró felhőszakadás közben, amellyel a kis kövér mit sem törődött, s mivel véleménye szerint az ellenség nagyon rosszul helyezkedett el, afféle austerlitzi jellegű felkiáltással igyekezett megnyugtatni környezetét: – Ezek az angolok a kezemben vannak, fogom őket! Hajnali négy órakor, amikor visszatért főhadiszállására, ott találta Grouchy jelentését, amelyet még előző este tíz órakor írt a marsall (két hete léptette őt elő Napoleon), s közölte a legfelső hadúrral, hogy Blücher derékhada Wavre felé vonult, s helyes lenne, ha ő, mármint Grouchy követné ezt a sereget, s megakadályozná Blüchert abban, hogy Brüsszelen át egyesüljön Wellingtonnal. Annak ellenére, hogy ez a jelentés, amely botrányosan későn érkezett meg a császárhoz, alátámasztotta Milhaud jelentését, Napóleon még azt sem tartotta szükségesnek, hogy azonnal válaszoljon, s csak délelőtt tíz óra tájban írt egy eléggé határozatlan utasítást (újabb vezérkari bravúr) annak az embernek, aki amúgy sem tartozott villámai közé. Ha azonnal és határozottan

utasította volna, hogy foglaljon állást Walhamban, a Wavre felé vezető úton, akkor Blüchernek legföljebb egyetlen hadteste vehetett volna részt a Waterlooi csatában. De Napóleon, aki valaha minden veszélyt mértéktelenül eltúlozott, most vakságában nem vette észre a veszélyt, mialatt Blücher már értesítette Wellingtont, hogy nemcsak két, hanem esetleg négy hadtesttel is segíteni fogja őt. És ha Napóleon ennyire harcképtelennek tartotta a Lignynél szétzilált porosz ármádiát, akkor vajon miért nem rendelte magához sürgősen Grouchyt? Wellington sorsa meg lett volna pecsételve, hiszen még így is a hadtörténelem legvékonyabb hajszálán múlott-a csata kimenetele. De Napoleon vakon bízott abban, hogy Grouchy nélkül is elveri Wellingtont, a megvert, erőtlen porosz hadsereggel pedig nem kell törődni. Június 18-nak reggelén mindkét hadsereg nagyot nyújtózkodva igyekezett elfelejteni az éjszaka megpróbáltatásait. Az eső elállt ugyan, de a mély sár erősen emlékeztetett az égiháborúra, amelynek nem megvetendő fegyvere a felhőszakadás. Az ellátás mindkét oldalon akadozott, az emberek fáztak, éhesek voltak. Egy angol tiszt büszkén jegyezte fel visszaemlékezéseiben, hogy csapatának hatalmas kondérnyi teájából, amelyben bőségesen volt tej és cukor, még a főtisztek is kértek egy-egy csészével, beleértve „Atty”-t is. Az ellenfelek jól látták egymást, főként az angolok a franciákat, s aki jól körülnézett, megállapíthatta, hogy az egész napóleoni hősköltemény alatt olyan döntő ütközetre, mint amilyenre most készültek, még sohasem került sor ilyen kis csatatéren. Tízezrek sejtették, tudták, hogy nem érik meg az estét, de csaták előtt annyiféle előkészülettel foglalják el magukat a katonák, hogy nincs idő ilyesmiken töprengeni. A legendák napja is volt ez, nemcsak hősi vérfürdő. Utólag minden életben maradottnak volt valami mesélni való története, a valóság és a képzelőerő, a tények és a harci látomások versenyre keltek egymással. A világtörténelem megint néhány órába tömörült, s a résztvevők, különösen a nélkülözhetetlen, de a tömegben atomnyi

jelentőségű kisemberek akkor, a csata napján, nem sejtették, hogy világtörténelmet csinálnak. Később aztán a Waterlooi csata szinte költői magasságba emelkedett, mintha maga Homérosz írta volna. Pedig ennek az eposznak a költői ezen a reggelen majdnem százezer ember halálát szervezték meg, nagy gonddal, szakértelemmel, tervszerű átcsoportosításokkal, az aránylag kis csatatér ésszerű benépesítésével. A mintegy három négyzetmérföldön 140 000 katona tartózkodott, több, mint 400 ágyút készítettek elő tüzelésre, s mekkora volt a mozgás közelben és távolban! Nem ez volt az első Napoleon csatái közül, amikor az volt a legfontosabb, hogy ki érkezik meg és mikor. A szűk csatatéren az erők majdnem egyformák voltak, egyedül Napoleon tüzérségi fölénye volt szembetűnő. Rejtélyes pontossággal kiszámított adatok szerint Napoleon összesen 71 947 katonával rendelkezett, ezek közül 48 950 volt gyalogos, 15 765 lovas és 7232 tüzér 246 ágyúval. És Wellington? 49608 gyalogos, 12408 lovas és 5645 tüzér đ6 ágyúval, vagyis összesen 67 661 vitéz. Némi túlerő tehát Napóleon oldalán volt, s ezenkívül ott volt még ő maga, akit még a „Boney” iránt soha semmiféle lelkesedést nem érző Wellington is „Ötvenezer”-nek nevezett, ha nem is Százezernek. Valamivel szerényebb haderejét viszont Wellington gazdaságosabban, főleg jobban rejtve helyezte el. Napóleon viszont szinte közszemlére állította ki egész hadseregét, hogy az ellenség megrémüljön tőle, elsősorban a fővezér. Milyen rosszul ismerte Wellingtont! A terepet azonban annál inkább, ami ezúttal nem voit nagy dolog, mert azok a világhírességű helyek, amelyeknek idegenforgalmát évszázadokra alapozta meg a bőségesen kiömlött vér, közel feküldtek egymáshoz: a Hougoumont-kastély, a középen fekvő Belle Alliance, ez a kis falu, a La Haie-tanya, a francia jobbszárnyon Pape-lotte, délebbre Plancenoit. Napoleon is tervszerűen helyezte el embereit, sokféle lehetőségre számított, egyedül arra nem, hogy a nap folyamán poroszokkal is kell harcolnia. És ha már itt tartunk, említsük meg, hogy Wellington is elkövetett egy Grouchy-szerű hibát, de a világtörténelmi

propaganda egyoldalúságának jóvoltából csak Grouchy távolmaradása vált közmondásossá, viszont az, hogy Wellingtonnak egy 17000 főnyi serege 30 ágyúval Frigyes főherceg parancsnoksága alatt messze nyugatra, Hal térségében, tizenhat kilométerre a fő hadszíntértől nyert elhelyezést, csak katonai szakkörökben ismeretes. Igaz, legalábbis győzni kell ahhoz, hogy egy súlyos hiba feledésbe merüljön. A talaj még mindig nem száradt fel, s így van idő néhány vitatható hitelességű, de valószínű történelmi párbeszédet megörökíteni. Wellington hadseregében senki sem tudta, hogy mit akar a vasherceg, van-e valami terve azon kívül, hogy védelmi állást foglalt el. A környék alkalmas volt arra, hogy elég jól megerősített állásokban várja meg ellenfele első mozdulatát. Az apró adatok egyik legkülönösebbje szerint egy esztendővel korábban Hudson Lowe javasolta Wellingtonnak, hogy erődítsék meg Hougoumont környékét. Ez a terepszakasz alkotta a döntő összecsapásban Wellington jobbszárnyát. Lowe-nak tehát, ha nem is közvetlenül, volt némi része a Waterlooi csatában, amelyhez Wellingtonnak az ütközet előtt semmiféle elgondolása nem fűződött. Ez többek között Lord Uxbridge-nek is fúrta az oldalát, s hosszas habozás után bátorkodott megkérdezni vezérét, hogy van-e valami elgondolása, elvégre fontosnak látszó ütközet előtt -állnak. Wellington kérdéssel válaszolt: – Ki fog előbb támadni? Én vagy Buonaparte? – Buonaparte! – válaszolt engedelmesen a lord. A vasherceg széttárta karjait. – Nos, Uxbridge, Buonaparte nem tájékoztatott engem terveiről, az én terveim pedig az övéitől függenek. Honnan tudjam, hogy mit fogok csinálni? Uxbridge elkedvetlenedett a válaszra, s ekkor Wellington így vigasztalta : – Egy biztos, barátom! Akármi történik, teljesítjük a

kötelességünket. Nelsoni lelkesítés. Wellington különben azt is mondta, hogy ha itt lennének spanyolországi és portugáliai veteránjai, akkor ő támadna. Ez nem valószínű, mert Wellington mindig szerette, ha előbb az ellenfél veszíti el a türelmét. . Napoleon sokkal lelkesebb, sokkal színesebb megnyilatkozásokat hagyott hátra az utókor szórakoztatására. Belle Alliance-ból figyelte az ellentábort, s egy Decoster nevű helyi paraszt, aki a császárt kalauzolta, úgy emlékezett vissza, hogy a császár lelkesen dicsérte ellenfeleit: – Milyen nagyszerűen festenek a lovasok! Milyen szép, szürke lovak! És milyen szilárdan állnak a gyalogosok! Kitűnő csapatok, de félóra múlva darabokra szabdalom őket! Ez a szikrázó derűlátás jellemezte Napoleon magatartását az előzőleg megtartott haditanácson. Mi lett abból az állítólagos ingadozó, fűtői-fától tanácsot kérő Napóleonból, aki a Száz Nap alatt elvesztette volna magabiztosságát, önállóságát! Ez is csak mese lenne, mint annyi más vele kapcsolatban? Mint például az, hogy a csata előtti éjszaka nagyon rosszul érezte magát, s komolyan aggódtak érte. Ugyan ! Zuhogó esőben mászkált az első vonalakban, minduntalan elhagyta a szobáját, hogy ellenőrizze: nem menekült-e el „Villainton”? Soult, aki mint vezérkari főnök eddig több katasztrófára való hibát követett el, most okosan figyelmeztette a császárt, hogy azonnal rendelje vissza Grou-chyt. Napoleon kézlegyintéssel intézte el a javaslatot. Ugyanerre a sorsra jutott Jeromos is, akinek jelentették, hogy Wellington visszavonulása során a helyi lakosok egy genappe-i kocsmában kihallgatták két angol tiszt beszélgetését, s abból kiderült, hogy a poroszok nemsokára megérkeznek, s egyesül a két szövetséges hadsereg. Napoleon egyszerűen hülyeségnek, kocsmai pletykának tekintette a hírt, amelyet csak olyan komolytalan gyerkőc vehet komolyan, mint Jeromos őfensége, a volt vesztfáliai király, akivel különben is rengeteg baja volt már, a házasságától kezdve az uralkodásáig.

Ezek szerint Napoleon senkire sem hallgatott? Ne legyünk igazságtalanok, igenis meghallgatta Drouot tüzérségi tábornok tanácsát. A hű tábornok (az elbaiak egyike) azt javasolta, hogy halasszák el az ütközet megkezdését, mert még mindig nagyon mély a talaj, a tüzérség nem tud felvonulni. Napóleon hallgatott az „okos” szóra, s máris egy órában jelölte meg a támadás kezdetét, nem sejtve, hogy Blücher fokhagymát és tüzet okádva hajszolja csapatait, hasonlóképpen mély talajon, Waterloo irányában. Ügy gondolta, van elég idő. Mintha az előző nap nem győzte volna meg ennek a felfogásnak az ellenkezőjéről! Hol maradt a „vitesse”?! Valaha dehogyis törődött a mély talajjal, amikor csatát készült vívni! Most várt. Ha tudta volna, mire … De sugárzott a derűlátástól, s kijelentette – újabb történelmi mondás! –, hogy a francia győzelem lehetőségének aránya kilencven a tízhez, vagy talán még ennél is jobb. És várta, hogy felszáradjon a talaj. Azok, akik túlteszik magukat a zavaró részleteken, s az eseményeket néhány mondatban foglalják össze, szinte egybehangzóan állítják, hogy Napoleon itt vesztette el a Waterlooi csatát. Persze, nemcsak itt vesztette el, de az nyugodt lelkiismerettel állítható, hogy ha kora reggel, és nem kora délután kezdi meg a támadást, akkor a poroszok már későn érkeztek volna. Ha … Napoleon dicséretére legyen mondva, hogy Soult megjegyzése mégis bogarat ültetett a fülébe, már csak azért is, mert Soult volt olyan bátor és megismételte javaslatát, bár szerényebb formában, mert már egy fél Grouchy-hadsereggel is megelégedett volna. Véleményét azzal indokolta meg, hogy az angol hadsereg félelmetesen szívós, szükség lehet tartalékra. Újabb történelmi maradandóságot élvező napóleoni szavak következtek: – Villainton megverte önt, azért látja nagy hadvezérnek. Pedig Villainton gyatra hadvezér, és az angolok a szárazföldön gyenge katonák! Ügy felfaljuk őket, mint a reggelinket! Estére Brüsszelben alszunk ! Vele ellentétben Wellington egyáltalán nem volt biztos abban,

hogy Brüsszelben töltheti az éjszakát. Hajnali három órakor levélben intézkedett XVIII. Lajos esetleges elszállításáról Antwerpenbe, „ha a dolgok rosszra fordulnak”. Lady Frances Webster is kapott figyelmeztetést, hogy esetleg bármelyik pillanatban el kell hagynia Brüsszelt. A herceg nem volt derűlátó a nagy csata előtt, s nem hagyta ki a lehetőségek közül azt sem, hogy a tengerpartra kell visszavonulniuk, s akkor már csak a behajózás hadművelete van hátra … Ezzel szemben Napóleon gőgtől ittasan csepülte ellenfeleit. Még Soultot is megsértette. Íme, fél a nyomorult, mert Spanyolországban ronggyá verte őt az a tehetségtelen angol. Mit Spanyolországban! Franciaországban is! Ezért remeg most! De – ez megint jellemző rá – szeretett volna külső segítséget kapni véleménye alátámasztására, s egyik belépő tábornokától Soult előtt megkérdezte, hogy mi a véleménye, az angolokról. A válasz így hangzott: – Vitéz katonák, felség! Olyan állhatatosak és céltudatosak, hogy nyílt, egyenes támadással lehetetlenség boldogulni ellenük, legföljebb hadicsellel. Napoleon nem jól választotta meg emberét, a tábornok Reille volt (de lehetett volna a spanyol poklot megjárt d'Erlon és Foy is), aki hasonlóképpen az ibér félszigeten tanulta meg tisztelni a „gyatra” hadvezért és „gyenge” katonáit. Ez a megjegyzés sem érinthette kellemesen a császárt, mert aznapi haditervében vajmi kevés hadicsel szerepelt, vérrel óhajtotta behozni az elveszett időt. Valóban véres humornak illik be az az elhatározása, hogy időnyerés kedvéért nem teketóriázik sokat, nem játszik különféle bonyolult, időt rabló cselvetésekkel, hanem egyszerű gőzhenger-taktikával szemben támad és a lehető legrövidebb idő alatt letapossa megvetett ellenfelét. Sok áldozatot követelő megoldás, de különösen olyan ellenfél ellen sikeres, amely kímélni akarja erejét. Wellingtonról tudta, hogy már csak azért is kímélni akarja emberanyagát, mert aránylag kicsiny, már ami a sereg brit állományát illeti. Azt is tudta, hogy az „aljas csürhe” nem minden

tekintetben megbízható. Neki legföljebb a marsalljait és a tábornokait kell szemmel tartania, de Wellington ötnyelvű hadseregében (a nyelvjárásokat nem is számítva) a belgák és a hollandok 17000-es tömege feltehetően nem érzi át úgy a csata fontosságát, mint egy francia gránátos, nem is beszélve a közel 3000 nassauiról, aki az 1813-as háborúban még a Nagy Hadseregben, éppen Soult alatt harcolt. Valóban, mi félnivalója lehetett Napóleonnak az egyenes támadástól, ami talán meg is lepi az ellenséget, mert valószínűleg valamiféle igazi, Napóleonhoz méltó, lángeszű hadicselt vár? Néha a legegyszerűbb megoldás a legmeglepőbb. De végül is mi legyen Grouchyval? Ügy látszik, friss marsallja mégis jobban foglalkoztatta őt, mint ahogyan azt akár szavaiból, akár intézkedéseiből sejteni lehetett. Mindenesetre nem siette el a dolgot. Amint erről már szó volt, tíz órakor mondott tollba egy választ a bizonytalanul botorkáló, a parancsok betűihez ragaszkodó Grouchy tegnap esti jelentésére. Eltekintve attól, hogy a válasz legalább hat órát késett, amikor minden perc számított, nélkülözte a napóleoni határozottságot, bár végre már Wavre neve is szerepelt az okmányban. A fogalmazás is szinte katonátlan volt („Őfelsége azt óhajtja …”), de legalább arra utasította a marsallt, hogy Wavre irányában vonuljon, de csak azért, hogy felvehessék az érintkezést, megteremtsék a tájékoztatást egymással. Ilyen szerény óhajok, miközben Blücher habzó szájjal kergette csapatait. Közben az időjárás, ha későn is, megjavult, kisütött a nap. A császár lóháton vágtatott el csapatai előtt, az angolok szeme láttára, s a visszaemlékezések szerint az ünneplés minden képzeletet felülmúlt. Mámoros lelkesedéssel üdvözölték a halálraszántak imádott cézárjukat, a kis káplárt. Ez az őrület határát súroló tombolás mély benyomást tett az ellenfélre is, s maga Napóleon is úgy emlékezett vissza később erre a jelenetre, mint élete egyik legnevezetesebb élményére. Aztán, egy kis alvás (!) után, délelőtt tizenegykor tollba mondta rövid hadparancsát: „A császár nem

sokkal egy óra után parancsot ad Ney tábornagynak. A támadás elsősorban Mont Saint-Jean ellen irányul …” Említést érdemel, hogy a parancs hátára Ney még külön utasítást adott d'Erlonnak és Reille-nek is. Tehette, mert ő volt Napóleon főparancsnoka, ami már csak azért is különös, mert a császár egy nappal korábban Quatre Bras-nál azzal vádolta Moszkva hercegét, hogy tönkretette Franciaországot, De kit állíthatott volna a helyére? Soultot? Akkor, talán Ney lett volna a vezérkari főnök? Ez majdnem olyan képtelen megoldás lett volna, mint ha az írástudatlan Lefčbvre-re bízza a vezérkari munkát. Hajmeresztő ügyetlenséggel állította össze utolsó hadjáratára legfelső vezérkarát a császár. A távollevők még mindig távol voltak, de különböző okokból. A porosz táborban még mindig teljes volt á széthúzás, bár ezzel Blücher a legkevésbé sem törődött. Gneisenau ugyanis váltig erősködött, hogy Waterloo körül semmi esetre sem lesz komoly ütközet, helyesebb lenne tehát a porosz hadsereget Wavre körül tartani és Grouchyval felvenni a harcot. Blücher, a vén huszár, kivont karddal a kezében, lóhátról üvöltötte katonáinak, hogy ne hagyják őt cserben, amikor tábornagyi becsületszava forog kockán, majd annyit mégis megengedett Gneisenaunak, hogy a sereg kisebb részével maradjon Wavre-ban, figyelje Grouchyt, s majd ha helyesnek találja, kövesse a fősereget. Bülow érintetlen hadteste már eléggé közel járt a nevezetes csatatérhez. Kezdtek kirajzolódni az események körvonalai. És Grouchy? Bolyongott, gyanakodott, ingadozott. Főleg Gembloux-ban rostokolt sokáig, s általában minden mozdulata óvatos, tétovázó és főleg lassú volt. Napóleon marsallja! Hol volt egy Lannes, aki még vezére merész elgondolásait is túlszárnyalta (Montebello), de hol volt Bonaparte tábornok? Grouchy már egy ötkilométeres menet után is pihenőt adott csapatainak. A legsúlyosabb hibát azonban akkor követte el, amikor nem hallgatott legjobb tábornokára, Gérard-ra, aki az első ágyúszó hallatára azt tanácsolta, majd követelte, hogy semmivel sem törődve száguldjanak Waterloo

irányában, mint ahogyan az ágyúdörgés hallatára fordult vissza Marengo felé a hasonlóképpen könnyelműen elirányított Desaix. De Grouchy ragaszkodott az eredeti parancshoz, neki Blüchert kell megtalálnia és lekötnie. Még mindig lett volna idő arra, hogy a porosz fő sereg útjába álljon, de egyre kevesebb, és semmi jel sem mutatott arra, hogy Grouchy követi Napoleon immár saját maga által is elfelejtett elvét: az idő minden. Pedig ha Gérard javaslatára akár csak délben indulnak el nyugat felé, még mindig elállhatták Volna a poroszok útját, s bármi lett volna az összeütközés sorsa, néhány órás haladék elegendő időt adott volna Napóleonnak arra, hogy végezzen Wellingtonnal. Egyáltalán, hol kereste Blüchert a szerencsétlen marsall? A tüzérségi tűz különben, amelyet Gérard izgatottan, Grouchy pedig fegyelmezetten hallgatott, pontosan fél tizenkettőkor dörgött először, s bár a Napóleon által tervezett fő támadás még nem indult meg, tulajdonképpen a Waterlooi csata előjátékát jelentette. Valami kis ha-d'icselt ugyanis mégis alkalmazott a császár. A nagy támadás előtt ugyanis parancsára Jeromos hadosztálya (Reille hadtestéből) támadást intézett a Hougoumont-kastély körüli szövetséges állások ellen, abban a reményben, hogy Wellington csapatokat von el erre a területre, s. ez megkönnyíti a fő támadást a középen. Arra nem gondolt Napóleon, hogy a kastély körül nagyobb szabású küzdelmet kezdeményezzen, de Jeromosnak, úgy látszik, más volt a véleménye, s úgy is, mint volt király, s úgy is, mint császári főherceg, nem érezte mellékhadszíntérnek azt a helyet, ahol ő harcol. Soult vezérkari munkája sem segítette elő a testvéri megértést. így indult meg a harc, s Jeromos kezdte meg. Jellemző a csata körüli rejtélyekre, hogy a kezdet időpontja felől is eltérők az adatok. Wellington hivatalos jelentése szerint például tíz óra tájban kezdődött a lövöldözés. Mindenesetre megkezdődött, s Jeromos nem elégedett meg azzal, hogy alapos lármát csinál a kastély körül, hanem elhatározta, hogy mindenáron elfoglalja, holott erről nem volt szó. Kemény harcban, mindjárt az elején súlyos veszteségek

árán nyomult előre a kastélyig, de ott a „megbízhatatlan” nassauiak és a hannoveriek olyan elkeseredett ellenállást tanúsítottak, hogy Jeromos elsietett támadásait sorra visszaverték. Beosztottjainak tanácsai ellenére az egyik hibát a másik után követte el, sok emberéletben kifejezve. Ahelyett hogy visszavonult volna sorait rendezni, s a rendelkezésére álló mozsárütegekkel „megpuhítani” a kastélyt, segítséget kért (és kapott) újabb támadások céljaira. Ezek éppen olyan eredménytelenek voltak, mint a legelsők, s mi több: Wellington rendkívül csekély erősítést küldött gárdájából a kastély védői számára, tehát nem gyengítette meg serege közepét. Dicséret helyett viszont dorgálást kaptak a vitéz nassauiak. Wellington nem volt elragadtatva attól, hogy a-védők feladták a kastély előterét, s gúnyosan (és igazságtalanul) jegyezte meg az osztrák Vincent tábornoknak: – Szóval, ezek azok az úriemberek, akikkel csatát kell nyernünk, ezt várják el tőlünk, nemdebár? Szerette volna, ha becses gárdájából senkit sem kellett volna jobbra küldenie. Mindebből Napoleon semmit sem látott, mert Wellington a domb gerincének túlsó oldalán mozgatta csapatait. Az ütközet előjátéka tehát francia szempontból rosszul indült, s ha Napóleonnak nem volt szerencséje marsalljaival, öccse sem nőtt fel nagy hadvezérré Waterloo alatt. A katonák pedig rohamoztak, megsebesültek, vagy hősi halált haltak, s a csata végső kimenetele őket már nem érintette. Közben a császár készült a nagy áttörésre, zsebében annak a kiáltványnak a szövegével, amelyet Brüsszel felszabadított népének szánt. Előbb azonban még meg kellett teremteni az előfeltételeket ahhoz, hogy a brüsszeli lakosság leírhatatlan lelkesedéssel fogadja a kiáltvány szavait. Minden egykori szemtanú szerint nyugodt, határozott volt, hiszen végre igazi kedvtelésével foglalkozhatott: csata vezetésével. Talán még a kamarák tiszteletlen magatartását is elfelejtette ezekben az órákban, pedig néhány szabadságszerető képviselő felszólalása jobban kihozta a sodrából, mint Jeromos hebehurgyasága.

Valamivel egy óra után megkezdődött a tüzérségi előkészítés, megszólalt középen a nagy üteg 84 ágyúja, hogy megkönnyítse az áttörést, amely megmenti, sőt, megszilárdítja a császári trónt és a forradalom gondosan megszelídített eredményeit, s akkor majd a kamarák is meghallanak valamit abból a mennydörgésből, amelyet az egykori tüzérhadnagy rendelt el ütegeinek. Csak az volt a zavaró, hogy úgyszólván egyetlen ellenséges katonát sem lehetett látni, s a várt vakrémületből semmit sem lehetett felfedezni. A talaj még mindig puha volt, a repeszdaraboknak nem volt miről visszapattanniuk, sok lövedék elsüllyedt a sárban. Csak mennydörgés volt, a villámok gyéren cikáztak. Wellingtont nem lepte meg a nagyszabású zenebona, a tüzérségi előkészítés a légmegszokottabb bevezetője a csatának. Ő is előkészült a nagyarányú ágyúzásra, úgyszólván egész hadseregét a hegygerinc mögé helyezte el, s a francia lövedékek csak csekély kárt okoztak. De még semmiféle döntő esemény nem történt, s újabb történelmi szavak sem hangzottak el. Még a nagy támadás sem kezdődött meg, csak az ágyúk dörögtek. A villám akkor csapott le, méghozzá egészen különös formában. Mielőtt d'Erlon előrenyomulásra kész csapatai megindultak volna, Napoleon figyelmét gyanús mozgás kötötte le északnyugatról, pontosabban Chapelle St. Lambert irányából. Vezérkarából mások is felfigyeltek. Grouchy lenne? Nem kellett sokáig töprengeni, éppen ezekben a magas feszültségű percekben érkezett meg Marbot ezredesnek az az üzenete, hogy sajnos, Bülow csapatai közelednek, vagyis 30000 aránylag pihent porosz készül megtámadni a francia hadsereg leggyengébb részét, a jobbszárnyat. A katasztrofális hírt egy lovas járőr hozta. Marbot-t ugyanis azért küldte ki kelet felé a császár még a délelőtt folyamán, hogy vegye fel az érintkezést Grouchy előőrseivel, ha erre lehetőség nyílik. Ehelyett a jeles huszár, legnagyobb megdöbbenésére, Bülow csapataiba ütközött bele. Elfogott egy porosz kapitányt, aki Bülow levelét, vitte egy másik porosz tábornokhoz, Müfflinghez, s ebben közölte vele, hogy a francia jobbszárnyat fogja megtámadni. A járőr magával is hozta a porosz tisztet, Napoleon elé vezették, s az illető

megerősítette azt, amit Marbot jelentett. Váratlan fordulat – a csata előtt! Napoleon a súlyos hírt a csatatereken meg« szokott hidegvérrel fogadta, pedig a helyzet olyan mértékben változott meg, hogy nem egy katonai szakértő szerint Napóleonnak nyomós oka lett volna félbeszakítani a hadműveleteket, s megvárni Grouchyt a most már egyre inkább nélkülözhetetlen csapataival. Ez a jelenet megcáfolja azt a régi, szinte begyökeredzett elképzelést, számos regényes és a valósággal mit sem törődő Napóleon-életrajz drámai állítását, hogy a poroszok a Waterlooi csata vége felé tűntek fel Grouchy helyett, meglepetésszerűen, s ez okozta a franciák váratlan vereségét, amikor már majdnem legyőzték Wellingtont. A valóság ezzel szemben az, hogy Napoleon már a nagy csata tulajdonképpeni kezdete előtt észrevette a közeledő poroszokat, méghozzá Bülow legénységét, amely nem vett részt a lignyi csatában. Hogy a poroszok megjelenése milyen súlyos gondot okozott a császárnak, azt a következő megjegyzése is elárulta. Bár még mindig hitt abban, hogy központi helyzetéből mind Wellingtont, mind pedig Bülowot meg tudja verni, így szólt vezérkari főnökéhez: – Reggel még kilencven a tízhez volt a győzelmi esélyünk aránya. És ha Grouchy helyrehozza szörnyű hibáját, még mindig hatvan a negyvenhez a mi javunkra! Éppen Soultnak mondta ezt, aki reggel hiába javasolta neki, hogy sürgősen hívja vissza Grouchyt, akár csak ennek a seregnek a felét. De a marsall összeszorította a fogát, nem tett .megjegyzést, már csak azért sem, mert újabb parancsot kellett küldenie Grouchy számára. Ez már világos és minden félreértést kizáró utasítás volt: „Egy elfogott levél szerint Bülow támadásra készül jobbszárnyunk ellen. Úgy látjuk, hogy a porosz hadtest már megszállta a saintlambert-i magaslatokat. Tehát egy pillanatot se veszítsen, húzódjon közelebb hozzánk, teremtsen kapcsolatot velünk, hogy szétzúzza Bülowot, akire csapatösszevonás közben csaphat le.” Micsoda kapkodás! És ez az „elkésett levél” délután öt órakor jutott Grouchy kezébe, mivel a futár, egy Zenowitz nevű lengyel tiszt (változatlanul

a lengyelek voltak a legmegbízhatóbb franciák) nem jól ismerte a környéket és a térképet, és – eltévedt! A parancsot Soult egyetlen példányban, egyetlenegy emberrel küldte el, ellentétben Berthiervel, aki néha egy tucatnyi másolatot indított útnak, kockáztatva azt, hogy egy-kettő az ellenség kezébe kerül (különösen kozákdús vidéken), de abban biztos volt, hogy legalább egy példány idejében eljut a címzetthez. Istenem, Zenowitz kapitányt rosszul képezték ki tereptanból. Bármilyen furcsa is, s ellentmond a közhitnek, tény az, hogy a poroszok már a Waterlooi csata előtt megjelentek a hadszíntéren. Napoleon pillanatok alatt volt kénytelen ellenintézkedéseket tenni. Domont és Subervie lovasait kelet felé irányította, mögöttük Lobau 10 000 gyalogosával. Most aztán égetően sürgőssé vált „Villainton” mielőbbi letiprása. Csak éppen a brit hadvezérnek nem volt sürgős ez a hadi esemény. Fél kettőkor, miután a császár megtette a szükséges intézkedéseket a fenyegető porosz veszély elhárítására, parancsot adott Ney-nek, hogy indítsa meg a támadást, kezdődjék meg a nagy-ütközet. Ney azonnal elindította d'Erlont, s percek múlva az első hadtest négy hadosztálya elindult a mintegy ezerméternyi úton, hogy szétzúzza Wellington csapatait. Rejtélyesen rosszul indult, érthetően rosszul folytatódott a támadás. Ma sem teljesen kiderített okból d'Erlon elavult hadrendben, tömött, ormótlan oszlopokban indult meg, amely lovastámadás ellen képtelen volt négyszögekbe fejlődni, amellett az ellenséges tüzérségnek eszményi célpontot nyújtott, egy-egy lövedék húsz sort is keresztülütött. Megjegyzendő, hogy mindössze egyetlen hadosztálytábornok, Durette indult meg rugalmas alakzatban, s nem véletlen, hogy némi sikert aratott a szélső jobbszárnyon. Kinek a bűne volt ez a „Nagy Sándor-i” falanxban való felvonulás? Végső fokon Napóleoné, aki arra gondolhatott, hogy ami jó volt Friedlandnál, az jó lesz itt is. Hatalmas tömegekkel rémületet kelteni az ellenségben, kimutatni a megvetést az ellenség iránt, szinte díszlépésben legázolni, hiszen a támadásra indult

hadosztályokat zenekarok is kísérték és pattogó indulókat játszottak. Csakhogy Wellington nem volt Bennigsen. És a francia támadás érthetetlenül tökéletlen, gyengén megszervezett volt, alig kísérte lovasság, mindössze egyetlen vértesdandár. Hatalmas áldozatok árán értek el ugyan a franciák kezdeti sikereket, de képtelenek voltak kihasználni, mert hiányoztak például azok a lovasok, akik már a poroszok felé ügettek, továbbá az a 10 000 gyalogos (Lobau), aki hasonló céllal indult el Bülow fogadására. Velük együtt talán valóban letaposták volna Wellingtont már ezzel az első rohammal. De „Arty” hidegvérrel és rejtetten irányította a legjobban veszélyeztetett szakaszra a tettvágytól égő Picton 4000 mesterlövészét, s azok alig 40 méterről gyilkos sortüzekkel, állították meg az „éljen a császár!” kiáltásokkal rohamozó franciákat. Nem egy francia katona csak félig tudta elharsogni a varázslatos csatakiáltást, az „éljen”-nek már nem volt folytatása. Rettenetes vérfürdő volt, maga Picton is elesett, de megállították a francia támadást, amelytől Napoleon úgyszólván mindent remélt. Vajon gondolt-e Reille-re, aki néhány órával korábban határozottan állította, hogy az angolokat egyenes támadással lehetetlenség megverni. Amikor a francia támadás már összeomlóban volt, Lord Uxbridge gyilkos lovasrohama következett. Ekkor a franciák már fejvesztetten menekültek, s Wellington katonái több mint 3000 foglyot ejtettek, és – két sast zsákmányoltak. Katasztrofális rajt! Napóleonnak egyetlen vigasza lehetett: Ponsonby tábornok elsietett lovasrohamát egy jól időzített ellentámadással szétverték, ezer lovasával együtt Ponsonby is elesett. Wellington azonban végül is, 4000 emberének élete árán, visszaverte a nagy támadást, hatalmas veszteségeket okozva a franciáknak. Napoleon kétségtelenül elvesztette az első menetet, Bülowék pedig közelebb kerültek, a kutyaszorító szűkebb lett. De hiába rosszabbodott a helyzete, Napoleon nem volt hajlandó saját jószántából meghajolni a sors előtt, pedig három óra tájban megkapta Grouchy fél tizenkettőkor elindított jelentését, s ebből világosan láthatta, hogy

marsallja semmiképpen sem érhet el a csatatérre. Vagyis a legendák közé tartozik az is, hogy Napoleon még a csata végén is számított Grouchy megérkezésére. Napoleon válaszút elé került. Vagy visszavonul, rendbe szedi seregét, és egyesül Grouchyval, vagy újra nekimegy Wellingtonnak, s megpróbálja legyőzni, mielőtt a poroszok megérkeznek. Természetesen az utóbbi megoldást választotta, mert talán a türelem volt az egyetlen tulajdonság, amely hiányzott belőle. Parancsot adott Ney-nek, hogy bármilyen áron (ez a fenségesen marcona katonai kifejezés hány sarki koldust adott már a világnak!) foglalja el La Haie Sainte-et. Ney – akiről nem egy szemtanú azt állította, hogy valósággal meghibbant a csata során – maga állt az első hadtest két dandárjának az élére, és tüzes támadásba kezdett. A brit vonalak sortüze – amelyet Engels is a waterlooi csata egyik döntő tényezőjének értékelt – ezt a támadást is megállította, de egy aránylag kis létszámú brit lovascsapat vakrémületbe esett, és vad vágtában menekült. Ekkor megint döntő fontosságú pillanatok következtek. A gerincre felért Ney észrevette – legalábbis ő ezt hitte –, hogy Wellington serege hátrál. Ney tévedett, sebesültek sántikáltak hátra, súlyos sebesülteket szállítottak különféle járműveken. De a marsall rettenetes megpróbáltatásokon, ingadozásokon, megaláztatásokon keresztülment elméje mindebből csak azt látta, hogy Wellington menekül, most kell rácsapni, most kell teljessé tenni a győzelmet. Hogy időt ne veszítsen, még azt sem tartotta szükségesnek, hogy jelentse a császárnak a helyzetet és a „kegyelemdöfés” tervét, hanem sebtiben elindította a történelemben „elsietett”-nek bélyegzett nevezetes lovasrohamot. Először Milhaud vérteseit parancsolta támadásba, hogy változtassák pokollá Wellington visszavonulását! Micsoda nagyszerű alkalom! Nem lesz még egyszer Quatre Bras! Most végre bebizonyíthatja országnak-világnak, magának a császárnak, hogy mégis ő a bátrak bátra! Most helyrehozhat mindent, feledtetheti

Quatre Bras-t, ő lesz Waterloo hőse, mi több: a Waterlooi győző! Új, minden eddiginél fényesebb hercegi címet érdemelhet ki. A lelkesedés, a csatakiáltások mennydörgése olyan magával ragadó volt, hogy Delort, majd Lefčbvre-Des-nouettes lovasai parancs nélkül száguldtak a dicsőség váratlanul megnyílt útján, és négy órakor nem kevesebb mint ötezer francia lovas támadott, lelkesen éljenezve a császárt. Katonai szempontból gyalázatos hanyagsággal elindított támadás volt. Sem gyalogság, sem tüzérsége nem kísérte a festői hadműveletet, de a támadás iránya is téves volt. A Nagy üteg útjában vágtattak előre a lovasok, s a 84 löveg sem tudott tüzelni. Ezenkívül a még mindig puha talajon a lovasok nem száguldhattak olyan villámszerűén, ahogyan lelkesedésük sugallta. Rettenetes volt a harci zaj, s mivel Wellington még nem tudta, mit akar ellenfele, s talán nem is értette a támogatás nélküli lovasrohamot, négyszögekbe állította csapatait, s tüzérségi és gyalogsági acélfallal igyekezett megállítani a valósággal őrjöngő francia lovasokat, élükön a csákó nélküli Ney-vel, aki alól már három lovat is kilőttek, s most a negyediken repült. A pillanatnyi hangulatnak megfelelően, Wellington táborában katasztrófától féltek, Napoleon környezetében pedig győzelmi felkiáltások hallatszottak. De a császár nem ujjongott. Módfelett bosszankodott azon, hogy Ney az ő engedélye nélkül harcba dobta úgyszólván az egész lovasságot, méghozzá, megítélése szerint, legalább egy órával korábban, minden előkészítés, gyalogság és tüzérség nélkül. De azok az angolok, akik túlélték a csatát, megrendüléssel vegyes bámulattal emlékeztek vissza ennek a lovasrohamnak fenséges, lenyűgöző látványára, ezekre a veterán lovasokra, akik már kitüntették magukat Európa csaknem valamennyi csataterén. Csodálatos, de hiábavaló bátorságnak bizonyult ez is, látványos, de megbocsáthatatlan hanyagsággal előkészített hadművelet volt, s Wellington csapatai – igaz, óriási veszteségek árán – egyre nagyobb pusztítást végeztek a francia lovasságban. Uxbridge lovas ellentámadással is fokozta a francia veszteségeket. Ugyanakkor a brit négyszögekben is hullottak a katonák, s Wellingtonnak minden

egyéni bátorságára szüksége volt ahhoz, hogy tartsa a lelket embereiben. Négyszögről négyszögre lovagolt, lelkesített, biztatott, megnyugtatott. Napoleon tehetetlenül figyelte az új fejleményeket, amelyekből hiányoztak a Nagy Hadsereg megszokott, lángész ihlette, óraműszerű mozdulatai. És nemcsak ezt kellett figyelnie, mert keleten egyre rosszabbá vált a helyzet. Bülow már harcban állt Domont lovasságával és Lobau gyalogságával. Lobau vitézül megtámadta a háromszoros túlerőt, de hamarosan számottevő területet kellett feladnia, s már porosz lövedékek repültek a charleroi-i úton, maga is veszélyben forgott Napóleon fő visszavonulási útja. Vissza kellett foglalni Plancenoit-t, s ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Közben a császár éktelenül szidta Ney-t a hebehurgya lovastámadásért, de most már mit tehetett egyebet – segítette őt. Flahaut és Kellermann lovasaival erősítette a még mindig tomboló lovastámadást. Közben így zsörtölődött: – Ez a korai mozdulat könnyen végzetessé válhat. Ney éppen úgy veszélyeztet mindent, mint Jénánál! De ki bízta rá az egész hadsereget, mialatt például Davout Párizsban unatkozott? A váratlan hadművelet tovább szélesedett. Nemcsak Kellermannék siettek Ney segítségére, hanem az izgalom átragadt még a fegyelmezett, s a császár szemvillanását leső gárdalovasságra is. Guyot tábornok lelkesedéstől ittasan a gárdalovasság rendelkezésére álló részével indult meg, hogy részt vegyen – hite szerint – a század legnagyobb lovasgyőzelmében. A harc egyre rettenetesebbé vált, s végül nagyobb eredményekkel kecsegtetett, mint amire Napoleon megvető megjegyzéseiből következtetni lehetett. Ney mindenkit magával ragadó lelkesedéssel harcolt, újra igazi oroszlán volt, s arra kényszerítette Wellingtont, hogy bevesse az utolsó gyalogsági tartalékát is. Nem volt megállás. A francia lovasság, veszteségeire való tekintet nélkül támadást támadás után vezetett a brit négyszögek ellen, öltek és elestek„ a sebesültekkel

senki sem törődött. Kérés, könyörgés egymás után érkezett Wellingtonhoz, segítséget, utasítást, tanácsot kértek, hogy mit csináljanak. Wellington válasza két változatban maradt fenn. Az egyik szerint ezt mondta volna: – Essenek el! A másik szerint: – Tartsanak ki! Vagy eljön az éjszaka, vagy Blücher! Mindkettő tulajdonképpen ugyanazt jelenti, s elsősorban a brit gyalogságnak köszönhető, hogy Wellingtonnak még mindig volt ideje várni, bár a poroszok – szerinte – már vagy hat órát késtek. Napóleon maga is végiglovagolt fáradt emberei előtt, s ekkor parancsot adott Ney-nek, hogy támadja meg újra a La Haie Saintemajort. Ney most végre egy összehangolt támadást indított, s a gyalogság, lovasság és tüzérség együttes támadásával teljes sikert ért el. A major védőit az utolsó emberig lemészárolták. La Haie Sainte volt Wellington állásainak kulcspontja. A siker végre megragadható távolságban volt Ney-től. Csak még egy kis gyalogságra lett volna szüksége, hogy teljessé tegye a győzelmet, mert Wellington helyzete hirtelen válságossá vált, a brit közép megingott, s hatalmas rés tátongott a franciák előtt. Ney egymás után küldte sürgető futárjait a császárhoz, és gyalogságot kért. Napoleon így válaszolt Ney-nek és a történelemnek, amely számon tartja ezeket a szatirikus szavakat: – Gyalogságot? Honnan vegyem? Talán most szüljem a világra? Nem mondott igazat, s tulajdonképpen ekkor vesztette el a csatát. Ott volt ugyanis még a gárda, s minden katonai szakíró szerint (az angolokat is belevéve), ha akár csak a gárdagyalogság felével benyomulnak Wellington seregének meggyengült közepébe, a győzelem szinte biztos lett volna. Még jókor! Minden megváltozott volna, az évtizedre letiport brit hadsereg romjain a győztes franciák, talán az újra franciákká váló belgákkal és nassauiakkal oroszlánként harcoltak volna a poroszok ellen. De

Napóleon nem adott egyetlen szál katonát sem Ney-nek. Nyilván nem bízott hűbelebalázs főparancsnokában, nem hitt a győzelem ilyen közeli és egyszerű lehetőségében, másfelől keleten egyre inkább rosszabbodott a helyzet, végül pedig köztudomású volt, hogy Napoleon nehezen vált meg gárdájától, Borogyinónál sem tette teljessé a győzelmet, pedig a csata végkifejletében még nem tudhatta, hogy a medvebőrsüvegesek teszik lehetővé hazatérését a visszavonulás során. Mindentől eltekintve, neki is voltak nehéz harci feladatai. A fiatal gárda nem tudta megtartani Plancenoit-t, az öreg gárda foglalta vissza „hideg acéllal”, vagyis szuronnyal. Hullámzó harcok után sikerült Napóleonnak megszilárdítania a jobbszárnyát, de Ney kétségbeesetten látta a középen, hogy a győzelem esélyei egyre inkább csökkennek, hiábavalók voltak a súlyos és eszerint szükségtelen áldozatok. A válság azonban még mindig nem múlt el Wellington feje felől. Ney tüzérsége most már jó állásból két brigádját is megsemmisítette, s Wellington nemcsak hogy segítségül hívta a braunschweigieket, hanem ő maga állt az élükre, hogy elkerüljék az összeomlást. Sikerült is ideiglenesen betömnie a rést, s most már minden attól függött, hogy mikor bontakozik ki érezhető arányokban a. porosz segítség. Nem egy Napóleonnal foglalkozó munka ezt egyszerűen így fejezi ki: megérkezik-e Blücher idejében? Ez a legnépszerűbb legendák egyike, s egyik gyökere nyilván az, hogy a győzelem fő érdemét többen is maguknak tulajdonítják. Minden valószínűség amellett szól, hogy bár elsősorban Blüchernek köszönhette Wellington a porosz segítséget, hiszen az öreg huszár kergetett minden pihent vagy szétvert, s nagy nehezen összeszedett porosz erőt Waterloo térségébe, mégsem övé volt a döntő szerep a csata végső kialakulásában. Egyáltalán – hol volt Blücher a csata utolsó óráiban? Mialatt Wellington, éppen Napóleon szűkkeblűsége miatt, valahogyan meg tudta erősíteni állásait, Blücher már Bülowval együtt irányította a hadműveleteket a porosz baiszárnyon, s még átmeneti vereséget is szenvedett.

Összezúzott, pálinkától kimart lábával neki is menekülnie kellett Plancenoit-ból, amikor az öreg gárda szuronyrohammal visszafoglalta a falut. De hát akkor ki volt az a mesebeli „megváltó”, aki északkeletről érkezve „az utolsó pillanatban” megadta a kegyelemdöfést a francia hadseregnek? Nem más, mint Ziethen tábornok, akivel tehát a hadjárat legelején és a legvégén találkozott Napoleon. És valóban az utolsó pillanatban érkezett, mert a Weilingtont utáló Gneisenau csak délután két órakor engedte el Ziethen csapatait Wavre-ból. Hat, óra tájban már Genval és Ohain térségében jártak, amikor a tábornok azt a hírt kapta, hogy Wellington visszavonulóban van. A téves tájékoztatás oka ugyanaz volt, ami Ney-t is megtévesztette. Az ismeretlen megfigyelő is félreértette Wellington sebesültjeinek hátravonulását és hátraszállítását. Viszont Plancenoit felől pokoli ágyúzás zaja hallatszott. Ziethen tehát elhatározta, hogy nyugat helyett délre vonul, s Blüchernek s Bülownak segít. Muffling tábornoknak köszönhették a szövetségesek, hogy idejében kiderült a tévedés – mennyi tévedés egyetlen napon! –, s Ziethen hadtestei végül mégis az eredeti útvonalon vonultak a csatatérre, Wellington megsegítésére. Napoleon pedig, aki úgy látta, hogy jobboldala többé-kevésbé biztosítottnak tekinthető (részgyőzelmet aratott Blücher és Bülow ellen), végre elszánta magát arra, hogy döntő hadmozdulatot kezd a középen. Erre más eszköze már alig volt, mint a gárda. De ez volt a kor legfélelmetesebb harci eszköze, s Napóleon most is csodát várt tőle. Ez a csoda aznap is bekövetkezhetett volna, ha akár csak egy fél órával korábban veti harcba legyőzhetetlenjeit, akkor, amikor Ney könyörgött érte. Most már késő volt, de ezt a császár még nem tudta. Személyesen vezette az utolsó támadást, alig 500 méternyire Wellington vonalaitól, két tábornoka, Drouot és Friant társaságában. Alig indultak el, a császár már megpillantotta az északkeleti irányból fenyegetően közeledő tömegeket. Ziethen!

Kínjában ekkor talán élete legnagyobb hazugságát találta ki, hogy megakadályozza a vakrémületet d'Erlon és Reille megmaradt katonái között, akiknek más feladatuk már nem volt, mint hogy támogassák a gárdát. Parancsára kihirdették, hogy Grouchy az, aki megérkezett, s most már biztos a győzelem. Dejean tábornok vitte a parancsot Ney marsallhoz, majd Ney parancsára végigvágtatott a sorok előtt, csákóját kivont kardjára tűzve kiáltozta: – Vive l'Empereur! Soldats! Voilŕ Grouchy!! A lelkesedés az egeket verte, éljenezték a császárt, dörgött az „előre!”, hogy aztán ez a végsőkig fokozott harci mámor hirtelen a mélybe zuhanjon – a hazugság visszájára fordult. Néhány pusztító ágyú-sortűz meggyőzte őket, hogy ezek nem franciák, hanem poroszok. A megdöbbenés az ellenkező véglet hatására sem lehetett volna nagyobb. Vajon nem lett volna helyesebb, ha Napoleon megmondja az igazságot, és felkészíti katonáit a nagy veszélyre? Mit ér az olyan hazugság, amely pillanatok alatt, halálos gyorsasággal kiderül? A csalódás villámcsapása valósággal megbénította a harcosokat. Csak a gárda volt rendíthetetlen. Dobpergés hangjai mellett indultak rohamra a medvebőrsüvegesek, de Wellington ekkor már megfelelő erősítéseket vont össze arra az esetre, ha Napoleon mégis szül gyalogságot a világra. Biztonságát növelte egy újabb francia áruló, akinek dicstelen neve nem szerepel a visszaemlékezésekben, egy huszártiszt (tehát nem marsall vagy tábornok!): aki átszökve az ellenséghez beszámolt Napóleon parancsairól s a támadás valószínű irányáról. Wellington hallatlan hidegvérrel helyezte el lövészeit az ohaini út mögé, szinte huszadik századbeli korszerűséggel fektette le őket az út szegélye mögött, rejtve és védetten. A gárdistákat kísérő néhány lovas tüzérüteg sernmiféle kárt nem tett bennük. Ami ezután következett, azért követhető nehezen, mert többféle változat maradt fenn, s még a tudományos felkészültségű hadtörténészek sem tudják teljesen elválasztani a tényeket a színes legendáktól, amelyek sohasem

tenyésztek bujábban, mint a tragédia utolsó felvonásában. Tényként fogadható el, hogy Napoleon a gárda két zászlóalját a lángokban álló Hougoumont-kastély felé irányította, amely még mindig a szövetségesek kezében volt. A megmaradt hét zászlóaljjal (ez a számadat sem biztos, négytől nyolcig ingadoznak a becslések) a császár Wellington jobbközepét támadta. Két oszlopban haladtak a támadók dobszó mellett, de ennek valószínűleg az volt az oka, hogy az élen haladók izgatottságukban túlságosan siettek, s rés keletkezett köztük és a hátrább menetelők között. Persze, hogy izgatottak voltak a császárság utolsó óráiban. Talán két ember volt nyugodt ebben a válságos időszakban: Wellington, aki most már fölényesen sakkozott, s rakosgatta figuráit, nem riadva vissza tiszt– és gyalogáldozatoktól, és – Napóleon, aki megritkult gárdája soraiban rendületlenül vonult tovább, győzelem helyett talán már a halált keresve. Wellington tüzérségének rettenetes kartácstüze, a gyalogsági sor-tüzek egyre több zavart okoztak a francia seregben. Még hullámzott a küzdelem, helytállt a gárda, haladt tovább, mintha emberi erővel nem lehetne megállítani. Sok részlet mellőzésével ragadjuk meg a legfontosabb mozdulatot: amikor a franciák elérték az ohaini utat, Wellington vezényszavára a brit gárdalövészek felemelkedtek, s mintha gyakorlaton lennének, a lehető legszabályosabb mozdulatokkal, alig húsz méterről pontos sortüzek sorozatával árasztották el a megdöbbent gárdistákat. Ezt a pokoli tüzet már nem lehetett kiállni, a visszavonulás elkerülhetetlen volt. Ekkor Wellingtonnak már alkalma volt minden ere-. jét a gárda ellen összpontosítani, s még oldaltámadást is tudott indítani a még mindig helytálló gárdisták ellen, szuronyrohamot vezényelt, s bár mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, mégis Napoleon gárdistái voltak kénytelenek engedni, s hátrálni kezdtek a völgybe. Ennek a mozdulatnak óriási erkölcsi hatása volt mindkét oldalon. – La Garde recule! – hátrál a gárda! – hallatszottak a kiáltások. Hihetetlen! A Nagy Hadsereg fennállása óta ismeretlen fogalom

volt ez, ilyesmi még sohasem fordult elő. A megdöbbenés is páratlan méretű volt. Közben Ziethen már elfoglalta La Haie-t, Pape-lotte-ot, Lobau csapatait pedig visszaverte. Blücherék ellentámadása Plancenoit ellen is némi sikert ért el. Wellington ezúttal is jobban meglátta a döntő pillanatot, mint nagy ellenfele, s úgy látta, hogy a rémülettől szinte kővé meredt francia hadsereg egyetlen lendülettel letiporható. Ekkor került sor híres mozdulatára: tollas csákóját lengetve adott parancsot általános támadásra, s 40 000 katonája zúdult le a tört gerincű francia seregre, diadalittas csatakiáltásokkal, amelyek közül talán érdemes kiemelni egy öntudatos lovascsapat jelszavát: „Hurrá! Előre Skóciáért!” A francia hadseregben teljesen felbomlott a rend. Azok a katonák, akik nemrég még mámoros lelkesedéssel fogadták Grouchy érkezésének örömteli álhírét, most „árulás!” és „meneküljön, aki tud!” kiáltásokkal vakrémületben futottak, fegyvereiket eldobálva. Napóleonnak már csak egyetlen feladata maradt: megakadályozni a teljes felbomlást, megállítani, visszafordítani a menekülőket, s a halálra rémült, szétfutó tömeget újra harci rendbe állítani. A gárda volt ehhez az egyetlen eszköze. Újra előreparancsolta morgó medvéit, ő maga is közöttük menetelt, abban a reményben, hogy sikerül megállítani a szövetségesek általános támadását és saját menekülőinek felbomlott tömegét. Három négyszöggel még el is ért egy kis kezdeti sikert, de saját menekülő katonái jobban szétzilálták a gárda négyszögeit, mint az ellenséges roham, s végül kénytelen volt újra visszavonulni, még mindig a gárdához méltó bámulatos rendben. Ekkor egyik legendás mondás a másik után született meg, de sohasem fogjuk megtudni, hogy valóban elhangzottak-e. Wellington is tagadta a neki tulajdonított „Up Guards and at 'em!” (fel gárdák és nekik!) mondást, „a gárda meghal, de magát meg nem adja!” drámai kiáltás szerzőségét viszont Cambronne tábornok nem vállalta. Már csak azért is tiltakozott a közmondásossá vált, hangzatos mondat ellen,

mert sebesülten fogságba esett, és a neki tulajdonított díszes mondat helyett felcsert kért, aki beköti a sebét. Később mégis az ő szobrára vésték a fenséges mondatot, sőt még a hasonlóképpen neki tulajdonított, de rövidebb „merde!” kiáltást a megadási felszólításra finoman „mot Cambronne”-nak nevezték. Hiába harcolt Michel tábornok családja a nagy mondás szerzőségéért, hasztalan volt minden erőfeszítésük. A legvalószínűbb persze az, hogy a nagy mondás nem hangzott el, a „mot Cambronne”-t pedig Michel egyik közkatonája kiáltotta oda az ellenségnek, így fejezve ki a gárda érzelmeit. Elképzelhető az is, hogy Ney, aki alól már az ötödik lovat lőtték ki, és gyalog harcolt, felismerhetetlenné tépett marsalli egyenruhájában, valóban odakiáltott d'Erlonnak: – Ha életben maradunk, mind a kettőnket fölakasztanak! Az sem kizárt, hogy valóban ezt harsogta katonáinak: – Ide nézzetek, így hal meg egy francia marsall! Lehet, de nem halt meg, életben maradt egy francia sortűz számára, s nem volt alkalma megírni emlékiratait, hogy mint résztvevő és hiteles szemtanú beszámoljon a Waterlooi csatáról. Ha akarjuk, elhihetjük, hogy amikor Napóleon leugrott lováról, a szép fehér Desirée-ről, és kivont karddal hősi halált akart halni, Jeromos odakiáltott neki: – Igazad van, testvérem, mindenkinek el kell itt esnie, akit Bonaparte-nak hívnak! Legendás mondat ez is, de egyik Bonaparte sem esett el. A császárt állítólag akarata ellenére tisztjei és gránátosai mentették ki, mert nem akarták, hogy velük együtt haljon meg. A régi gárda mégis csodát művelt: mintaszerű, rendezett visszavonulásával, miközben még a zenekar is játszott, fedezni tudta a felbomlott sereg menekülését. És ne feledkezzünk meg az ifjú gárdáról se, amely egészen este kilenc óráig harcolt Plancenoit-nál, hogy nyitva tartsa a visszavonulók részére a charleroi-i utat. Ezek között ügetett a császár is, mert kénytelen volt siralmas lelki és testi állapotban

továbbra is lovagolni, lévén nagyszerű császári kocsija már porosz kézen. Tárgyilagos történetírók szerint mindent megtett annak érdekében, hogy összeszedje csapatait, de ez sem Genappe-ban, sem Quatre Bras-ban nem sikerült. (Milyen könnyen sikerülhetett volna neki ebben az utóbbi helységben valami egészen más …) Pedig a szövetségesek is olyan állapotban voltak, hogy hatásos üldözésre nem voltak képesek, sebeiket nyalogatták diadalmámorukban. Wellington és Blücher között a nagy találkozás este kilenc óra tájban történt meg, a poroszok szerint Belle Alliance-ban, Wellington szerint Genappe-ban (ki emlékszik pontosan ilyen apróságokra?), s az aránylag legkevésbé meggyötört porosz lovasságra bízták az üldözést, s nem érdektelen, hogy a vállalkozó kedvű Gneisenau állt a mintegy 4000 porosz huszár élére, de túlságosan nagy kedve ennek a társaságnak sem volt a csata után fűbe harapni, s hajnal felé már elvesztettek minden kapcsolatot a franciákkal, bár azzal vigasztalták önmagukat és feletteseiket, hogy Genappe táján majdnem elfogták Napóleont, de a fürge korzikai gárdistáival együtt egérutat nyert. Ezzel véget is ért az üldözés, s Napóleonnak módja lett volna legalább Philippevillenél összegyűjteni serege maradékait, s megtudni, mi történt Grouchyval. Elárulta-e őt, elfogták-e a poroszok, vagy pedig érintetlen seregével rendelkezésére áll-e még. Vert seregével azonban már nem törődött a császár, átadta a főparancsnokságot Soultnak, csináljon ő rendet, ha tud, ő maga pedig egy ócska batáron Párizsba robogott, s három nappal a végzetes csata után már meg is érkezett fővárosába, amelyet még a magáénak mondhatott. Később megvádolták azzal, hogy megint cserbenhagyta seregét. Ez nem igaz, Napóleon Charleroiban akart maradni, hogy újjászervezze seregét, beosztottjai sürgették, hogy menjen Párizsba, mert a pánikba esett kamarák esetleg távollétében, a háta mögött hódolnának meg az ellenségnek. Az érvek hatottak, rövidesen ő is úgy vélte, hogy Wellington és Blücher helyett most már a kamarákkal kell harcolnia, Párizsban kell megszerveznie a további ellenállást. Még nem adott fel semmit

sem, amint azt a Józsefnek 19-ről keltezett levele is bizonyítja: „Nincs minden elveszve! Úgy számítom, hogy erőim rendbe szedése után 150000 emberem lesz. A tartalékok és a Nemzeti Gárda harcképes tagjai legalább 100 000 embert jelentenek, a kiképző táborokban legalább 50000, tehát 300000 katonám máris rendelkezésre áll az ellenséggel szemben.” További 100 000 emberre sorozás útján számított, ezenkívül népi felkelésekre az ország különböző részein. „De a népnek segítenie kell nekem, nem pedig tanácsokkal megsüketíteni. Úton vagyok Laon felé, remélem, találok ott valakit. Grouchyról semmit sem hallottam. Attól félek, hogy elfogták. Ha nem fogták el, – ez újabb 50 000 embert jelent számomra három napon belül, s ez elegendő ahhoz, hogy az ellenséget lekösse, időt adjon Párizsnak és Franciaországnak ahhoz, hogy teljesítse kötelességét. Az osztrákok lassú menetelők, a poroszok félnek a parasztságtól, és nem mernek messzire előrenyomulni. Még mindig van idő megmenteni a helyzetet. írjál, és közöld velem, hogyan hatott a kamarákra ez a szerencsétlen csetepaté (!). Bízom benne, hogy a képviselők felismerik kötelességüket, a válságban mellém állnak, és segítenek nekem megmenteni Franciaországot. Készítsd elő őket, hogy kézzelfogható támogatást nyújtsanak nekem. Mindenekfölött – bátorság, szilárdság!” Nemcsak ezt a levelet írta meg az úton a császár, hanem tollba nondta a „Mont Saint-jean-i csata” hadíjelentését. így nevezte el ugyanis a császár utolsó ütközetét. Ezzel elérkeztünk a Waterlooi mondakör egyik legkülönösebb pontjához: miért Waterlooi csata? Waterlooban ugyanis nem voltak harcok, s bár az éktelen csatazaj nyilván elhallatszott odáig, Waterloo lakosainak a hajuk szála sem görbült meg, minden ház, pajta épen maradt, mint általában minden olyan helységben, amelyet elkerült a háború. A falutól délre ugyan egy sereg helységben tomboltak a harcok, falvak, majorságok, tanyák cseréltek gazdát, de Waterloonak szerencséje volt, elkerülte a háború pusztítása. Napóleon helymegjelölése volt a

legpontosabb, de még a németeké is közelebb járt a való helyzethez, az ő jelentéseikben ugyanis a „Belle Alliance-i csata” szerepel. Hogy miért lett ez a világtörténelmi jelentőségű, sőt, legnevezetesebb összecsapás mégis „Waterlooi csata”, ez is egyike azoknak a rejtélyeknek, amelyek ezt a „szerencsétlen csetepatét” köddel veszik körül. Valószínű, hogy a végső elnevezésben Wellingtonnak volt fő szerepe, mivel a világ legunalmasabb hadijelentését, amely a hagy csatáról szólt, Waterlooból küldte Londonba. Magában a jelentésben ügy jelölte meg a csata előtti állásait, hogy azokat Waterloo előtt állította fel. Miért? Talán azért, mert Waterloo volt a közelben a legjelentősebb falu, amelyet még rávettek a polgári térképekre, míg a csatában döntő szerepet játszott apró falvak, majorságok, kisebb dombok csak katonai térképeken találhatók. Amellett Wellington ismerte honfitársai idegenkedését a nehezen kiejthető „kontinentális” nevektől, Waterloo viszont szinte angol szónak tekinthető, hiszen „water” vizet jelent, „loo” pedig egy angol kártyajátékot. És. amilyen jó érzékkel választotta ki Napoleon mindig azt a helységet, amelyről csatáit elnevezte, olyan jól sikerült ez a névadás is, maga Napoleon is átvette később. így vált történelmi fogalommá a „Waterlooi csata”, rövidebb, jobb és drámaibb hangzású minden más elnevezésnél. Persze, ez aztán jelentéktelen részletkérdés a javából, de mégis – nem különös, hogy Napoleon utolsó, valóban egy egész korszak sorsát eldöntő csatáját egy olyan, helységről nevezték el, ahol nem folytak harcok? A csata tehát befejeződött, az üldözés véget ért, a császár Párizs felé kocogott, Soult pedig igyekezett rendet teremteni a legnagyobb felfordulásban, miközben nem egy kérdés maradt nyitva. Mi történt végül is Grouchyval? Hova lett seregével együtt? Az történt, hogy mialatt a waterlooi csata folyt, Grouchyt Wavre és Limaié térségében megállították, s a marsall egész délután és este harcban állt Thielmann mintegy 17 000 főnyi seregével, de nem tudott áttörni a mintegy félakkora porosz utóvéden. Vagyis Gneisenau helyesen tartott Wavre-ban számottevő porosz haderőt Grouchy

lekötésére, s hogy heves viták után végül is Blücher habzó szájjal elharsogott parancsainak ellent tudott mondani, ez csak alátámasztotta azt a tényt, hogy kettejük közül neki volt hadászati tudása, Blüchernek úgyszólván semmi, afféle népi hős volt, aki jól lovagolt, s amikor a német nacionalizmus lángra lobbant, megfelelőbb eszményképet nem is találhattak volna az öreg huszárnál, aki faragatlan, durva volt, gyűlölte a franciákat s Napóleont a legszívesebben felakasztatta volna az első útszéli fára. Ő nem törődött Grouchy val, neki csak az volt a fontos, hogy megtartsa ígéretét, amelyet Wellingtonnak tett. Grouchyt tehát Gneisenau jóvoltából állították meg, s a boldogtalan marsall már csak ezért sem tudott a nagy csata színhelyére érni. Csak másnap délelőtt fél tizenegykor szerzett tudomást a Waterlooi katasztrófáról. Ekkor elhatározta, hogy Namuron keresztül Franciaországba vonul. Ezt a hadműveletet mintaszerűen hajtotta végre, lerázta a poroszokat, Namur-nál kétszer is megfutamította Pirch és Thielmann csapatait, s veretlen hadseregével a következő napon már elérte Philippeville-t. Pompás, hidegvérűen keresztülvitt hadmozdulat volt, s mennyire megörvendeztette volna Napóleont, ha a császár történetesen nem Párizsnak veszi az útját, hanem Philippeville térségében igyekszik összegyűjteni csapatait. Ami Blüchernek sikerült, vajon nem sikerült volna a „legnagyobb kapitány”-nak? De Napóleonnak ekkor már időszerű belpolitikai kérdések jártak az eszében, ha ugyan tudni lehet, hogy mi mindenen töprengett, miközben hazafelé döcögött. Sok jel mutat arra, hogy később sem, sohasem értette meg teljesen, hogy miért vesztette el a csatát. „Soha még ütközet nem múlott ennyire egy hajszálon!” Ez a kijelentés Wellingtontól származik, s éppen ez a hajszál volt az, amellyel Napoleon valóban sohasem tudott megbékélni, és sohasem tudta teljesen megérteni. Ki tudja, az úton ezen kesergett-e, vagy pedig már a következő, egyelőre politikai feladatok foglalkoztatták? Erőt vett-e már magán? Voltak, akik Quatre Bras táján sírni látták a tábortűznél. Mit, kit siratott – ki tudja? Emberei vagy hatalma elvesztését? Vagy egyszerűen

elkeserítette az a gondolat, amelyet különben sohasem mondott ki, hogy a csatát ő vesztette el, mert a hadjárat fordulópontjain elhagyta vezérlő csillaga? Sértés lenne a császár roppant tudásával, hasonlíthatatlan katonai géniuszával szemben, ha feltételeznénk, hogy valóban nem érezte önmagát hibásnak, csak Ney-t, Soultot és Grouchyt. Nem fordult volna meg a fejében, hogy mi lett volna a viharos, a csatát majdnem győzelemre fordító lovasrohamokból, ha ott van Murat is? Vagy nem jutott eszébe a Vendée „megfigyelésére” hátrahagyott 20 000 katona, továbbá Párizs védőserege, vagy a keleti határt védő csapatok? Hiszen Waterloo alatt dőlt el Párizs, a Vendée és a keleti határok sorsa is. Vádjaiban persze sok igazság volt. Grouchy majdnem olyan céltalanul bolyongott 28-án, mint két nappal korábban d'Erlon Ligny és Quatre Bras között. Soult csapnivaló vezérkari főnöknek bizonyult, s Ney szereplése Quatre Bras-nál minden kritikán aluli volt. De ki választotta ki őket (és látta el nem mindig világos parancsokkal), amikor még a kisszámú megmaradottak között is voltak jobbak? Miért kellett Berthier-t megbocsáthatatlan ízléstelenséggel halálba kergetni? Miért kellett Davout-t Párizsban hagyni? Mi keresnivalója volt Mu-rät-nak Ajaccióban? Csupa kínos kérdés, amelyekre Napóleon sohasem adott bűnbánó választ. Haditerve kiváló volt, a végrehajtás gyalázatos. Hiába figyelmeztették őt a brit csapatok kiválóságára, a szemben való támadás képtelenségére, Wellington nagyszerű stratégiai tulajdonságaira – makacs, gőgös és elbizakodott volt. Brüsszelben akart aludni! És mennyi habozás, mennyi késedelem! Valaha a dühöngő hóviharral sem törődött, most drága fél napot veszített amiatt, hogy felázott volt a talaj. Lebecsülte a félig megvert poroszokat is, minden figyelmeztetés ellenére is leírta őket. Amikor aztán végre megkezdődött a csata, amelyen minden kockán forgott, irtózatos emberpazarlással, villámgyors pörölycsapással akart végezni Wellington csapataival, azt képzelve, hogy a vasherceg ész nélkül menekül majd a félelmetesen sűrű oszlopok elől.

Hogy Napoleon hányszor vesztette el a csatát, erre nézve megoszlanak a vélemények, de kétszer legalábbis biztosan, még ha nem említjük is Quatre Bras-t és Lignyt, ahol a bajok elkezdődtek. Maradjunk Waterloonál, azaz Mont Saint-Jean-nál. Először akkor· vesztette el â csatát a császár, amikor fél nappal később kezdett támadni, másodszor pedig akkor, amikor nem segítette Ney-t a gárdával a megingott, a vereség szakadéka előtt álló Wellington ellen. És itt érdemes megjegyezni, hogy minden hebehurgyasága, baklövéseinek sorozata ellenére mégiscsak Ney volt az, aki válságos helyzetbe tudta hozni a fő ellenfelet, Wellingtont. Ami igaz, igaz: Ney majdnem megnyerte a Waterlooi csatát. És ki akadályozta meg ebben? A világtörténelem legnagyobb hadvezére. És a többi császári hiba … Hogyan lehetett megengedni, hogy Jeromos öcsiké megtévesztő hadművelet helyett majdnem fő hadszíntérré változtassa a Hougoumont-kastély térségét? És mi része volt Napóleonnak abban, hogy a fő támadásra d'Erlon egy ókori, katasztrofálisan sebezhető alakzatban indult el? És már szinte fárasztó ismételni: hogyan lehetett Grouchyt olyan messzire elirányítani, hogy remény sem lehetett visszatérésére? Pedig kapott figyelmeztetést, határozott javaslatot Grouchy visszahívására. Lehet, hogy Ney híres lovasrohama elsietett volt, de – miért nem fogta össze jobban a császár a sereget, alparancsnokaival együtt? Közvetlen beosztottjai sem értették, hogy miért engedte ki a kezéből az irányítást az az ember, akinek egész sorsa ennek az összecsapásnak az eredményétől függött, méghozzá olyan kis csatatéren, ahol úgyszólván mindent átláthatott. De a csata első felében, talán túlzott bizakodásból, alig mozdult el kis székéről, tubákozott, mialatt a vele egykorú Wellington mindenütt ott volt, ahol kellett. Mennyivel inkább a kezében tartotta seregét, mint ellenfele! Makacssága, kitartása volt ennek a csatának a legfontosabb eleme, de az is bizonyos, hogy a poroszok – bár sok szakíró szerint kései – beavatkozása tette a győzelmet teljessé. A csata fő súlyát mégis Wellingtonnak kellett viselni, ezt a veszteségadatok is bizonyítják. A harcok alatt hidegvérű,

vasherceget sohasem látták még annyira megtörtnek, mint a csata másnapján. Ő is sírt, a három hadvezér közül egyedül Blücher nem sírt, ehhez némi emberi érzésre lett volna szükség. Amikor Wellington Brüsszelben kis társaságban vacsorázott, patakzottak a könnyei, egyszerűen nem tudta abbahagyni a sírást a szép Frances és a Shelley-házaspár társaságában. Ekkor mondta ezt a feljegyzésre érdemes mondatot: – Egy vesztett csata alig valamivel szomorúbb, mint egy győztes csata. A pusztulás még a napóleoni háborúk korában is ijesztő volt a kis csatatéren. A franciák vesztesége 2 5 000 halott és súlyos sebesült volt, 8000-en fogságba estek, további 8000-en szétfutottak, mielőtt Soult még némi rendet tudott volna teremteni. 220 francia ágyú is a szövetségesek kezére került. Az ő veszteségeik is súlyosak voltak. Wellington majdnem 17000 katonáját vesztette el, köztük a brit csapatok színe-javát, a hannoveriekkel együtt több mint 11 000-et. A poroszok vesztesége 7000 ember volt, Wavre-ral együtt 10 000. Jóval kevesebb, mint Wellingtonnak. Ha egybevesszük a három nap veszteségeit, még ijesztőbb számok jönnek ki: a szövetségeseik 55 000, a franciák 60000 embert vesztettek. Mintegy száz nappal korábban ajánlotta a Madonna oltalmába legkedvesebb fiát Letizia mama, s bízott abban, hogy a Szűzanya ezúttal is megóvja őt. Meg is óvta, de nem óvta meg azt a több mint százezer különféle nemzetiségű katonát, aki elesett, megrokkant vagy fogságba esett a hősköltemény záró csatájában. Próbáljuk egy kicsit elemezni Napóleon helyzetét. Azt jelentette Waterloo, hogy a császár végleg elvesztette a merész játszmát, döntő és jóvátehetetlen vereséget szenvedett? Szó sincs róla, már ami a helyzet katonai megítélését illeti. A legtekintélyesebb katonai szakírók szerint Napóleonnak még számos lehetősége volt arra, hogy gyökeresen megfordítsa a helyzetet. Soultnak sikerült Philippeville-nél összeszednie mintegy 55 000 katonát (Grouchyékkal együtt), s június végére már 117 000 állt fegyverben

Párizs védelmében. Harmadennyi katonával verte sorra Napoleon 1814-ben három nagy ellenfelét. Miért ne lehetett volna Waterloo is csak egy „La Rothičre”, amelyet győzelmek sorozata követett? Waterloo drága győzelem volt, s Wellington és Blücher csapatai meglehetősen leromlott, kivérzett állapotban vonultak Párizs irányában. A mellékhadszíntereken egyenesen jól álltak a franciák, Suchet és Rapp számottevő sikereket ért el, s Lemarque a Vendée-t tudta semlegesíteni. Ha Napoleon mögött nemcsak a hadsereg és a nép, elsősorban a parasztság állt volna, hanem a kormány is, a történelem másként alakult volna. És ha Napoleon képes lett volna egy Brurnaire-ihletésű lépésre, megtarthatta volna hatalmát. Hogy mit csinált volna vele, az már más kérdés, s az is bizonyos, hogy nem önszántából mondott le, csak éppen nem tett meg mindent, nem akart mindent megtenni annak az érdekében, hogy fenyegetett trónját megtarthassa. Voltak, akik szerint (későbbi vélemények!) a hadseregnél kellett volna maradnia, s nem Soultra bízni a rendbeszedést, amelyet Soult különben éppen olyan jól vitt végbe, mint Grouchy a valósággal győzelmes visszavonulást. Igen, de ezen. a téren már voltak rossz tapasztalatai, 1814-ben még veretlen hadsereg volt a birtokában, amikor a párizsi politikai vezetők távollétében mondták ki a trónfosztást. Volt tehát alapja annak az elgondolásának, hogy csak Párizsban intézkedhet hatásosan. Ezt is mások tanácsolták neki. Nem szökött meg gyáván a hadseregtől. Napóleon a csatatéren mindig bátor volt, Toulontól Waterlooig, csak éppen politikus is volt, s amilyen rossz tapasztalatai voltak a kamarákkal Waterloo előtt, ugyan mit várhatott tőlük a vereség után? Ezért kétségtelenül Párizsban volt a helye, mint az egyiptomi hadjárat idején. Csak éppen tizenöt év választotta el egymástól a két válságos időpontot. Akkor Első Konzul akart lenni, most császár akart maradni. Minden megváltozott, de elsősorban ő maga. Még olyan pletykák is szárnyra keltek, hogy Waterloo után „újra” meg akarta mérgezni magát, de erről a valószínűtlen öngyilkossági kísérletről semmiféle részlet nem maradt fenn. Ha már arról van szó, hogy Napóleon meg akart halni, bizonyos, hogy nem bánta

volna, ha gárdistái között veszti el életét. Ma sem lehet tudni, hogyan kerülte el a hősi halált. Az egyik változatról már szó esett: hű katonái lóra ültették, és kimenekítették a vérfürdőből. Egy másik változat szerint szuronyos sorok fedezete alatt távozott az utolsó jelenet színhelyéről, de még olyan feltevés is akadt, hogy Napoleon csak a La Haie Sainte-ig ment együtt a gárdával, tovább nem. Ki tudja? Hogy részt vett a gárda utolsó megmozdulásában, nom kétséges, de a pontos adatok hiányoznak – ne csodálkozzunk rajta! A hadseregben, különösen ami a közembereket illeti, senki sem tekintette Napóleon párizsi útját menekülésnek. A politikusok természetesen ezt is ellene fordították. Odahaza nehezebb, bonyolultabb harc kezdődött, mint akár Waterloo alatt. Ott legalább tudta Napoleon, hogy hol az ellenség. Párizsban nagyobb meglepetések érték, mint a harctéren. Június 21-én, három nappal Waterloo után érkezett meg az Elysée-palotába, reggel nyolc órakor. Rossz állapotban volt, szívtáji fájdalmak gyötörték, ami nem csoda, rengeteg izgalmon ment keresztül, feszült idegállapotban volt. Akadtak, akik sajnálták is az összetört, teljesen kimerült embert, nem gondolva arra, hogy mennyi embert hagyott maga után sokkal rosszabb állapotban, tízezreket, akiket súlyosabb fájdalmak gyötörtek, vagy már semmijük sem fájt. De Napóleon még élt, szokása szerint azonnal forró fürdőt vett, s a forró vízzel telt kádban fekve fogadta közvetlen beosztottjait, többek között hadügyminiszterét, Davout tábornagyot. Panaszkodott, hogy háromszor is kicsúszott a kezéből a győzelem. Ugyanakkor hangoztatta, hogy van még erő, katona és fegyver, még mindig meg lehet menteni a helyzetet. Davout ezzel egyetértett, a katonákkal nincs baj. A politikusokkal annál inkább. A kamarák hangulata ellenséges. Azt tanácsolta a császárnak, hogy oszlassa fel ezt a gyülekezetet. Napoleon, szokása szerint, széles taglejtésekkel beszélt, s egy alkalommal akkorát csapott a fürdővízre, hogy lefröcskölte Davout tábornagyi díszegyenruháját. Zavartan mentegetőzött:

– Bocsánat, marsall, összevizeztem a ruháját! – Nem történt semmi, felség! – mondta meghajolva Auerstadt hercege.

23. FEJEZET Nem történt semmi? Fouché jóslata. Egy diktátor, aki teljhatalomért könyörög. Lafayette a császár ellen. Lucien merészségre bátorítja bátyját. „Ne mondjon le!” Ney cáfolja a főparancsnokot. Lemondás II. Napoleon javára. Blücher szeretné elfogni Napóleont. Újra Malmaisonban. Napoleon hiába szeretne tábornoki megbízatást kapni. Diadalút Rochefort-ig. Feltűnik a tengeren a „Bellerophon”. Napoleon nem akar szökni. Aix szigetén. József testvéri áldozatkészsége. Merre repül a kismadár? A ravasz Maitlard ígérete. A Themisztoklész-levél. Napoleon – önszántából – angol kézen. Davout udvariassága valóban üres formaság volt, s talán nem is őszinte, mert senki sem szereti, ha lefröcskölik a díszruháját. Emlékiratszínesítő szavai viszont kötélként hathattak akasztott ember házában, még ha nem is gondolunk Blücherre. Nem történt semmi? Mindössze annyi, hogy a napóleoni császárság összeomlott, a fenntartása érdekében kifejtett minden további erőfeszítés már a haláltusa tüneteire vallott. A politikusok hangulatát Davout inkább mértéktartóan, mint túlozva jellemezte. A honatyákat is megdöbbentette az első örömhírrel gyökeresen ellentétes tragikus fordulat: a Waterlooi vereség. Hiszen éppen június 18-án, a nagy csata kezdetén díszlövésekkel ünnepelték az Invalidusok palotája előtt a lignyi győzelmet (lassú volt a hírszolgálat), s még senki sem tudta akkor, hogy néhány óra múlva Blücherék mint diadalmas békeangyalok indulnak meg Párizs irányában. Mintha Fouché jóslata teljesedett volna be, amelyet még március vége felé hangoztatott barátai előtt, nem is túlságosan titokban: – A császár megnyer két ütközetet, aztán elveszti a harmadikat,

és akkor eljön a mi időnk! Ilyen tisztánlátó, sőt, derűlátó volt az egykori királygyilkos, a császár minisztere, aki sokkal jobban tisztelte az emberi élet szentségét, semmint hogy valaha is a saját halálára szavazott volna. Csak egyetlen csatányit tévedett, Napóleon nem a harmadikat, hanem már a másodikat vesztette el. Most forró vízben készült fel a politikai harcra, amelynek eredményeképpen esetleg újra kihúzhatja a kardját. A kétórás fürdő felfrissítette, innen egyenesen a minisztertanácsba sietett. Nem titkolta, hogy a helyzet súlyos, a harctéri események nem kedvezők, de nincs ok arra, hogy elveszítsék minden reményüket. így indokolta meg baljós derűlátását: – Franciaország népe mindent megmenthet. Ha az ország talpra áll, legázolja az ellenséget. De nagyobb hatalomra van szükségem, ideiglenes teljhatalomra, hogy megmenthessem a veszélyben levő hazát. A közjó nevében magam is a kezembe ragadhatnám, de szebb, hazafiasabb lenne, ha maguktól a kamaráktól kapnám meg! Ezekben a szavakban bizony nem lehetett érezni „az öreg császár öklét”. Milyen diktátor az, aki teljhatalomért könyörög? A várt lelkesedés elmaradt, a miniszterek vállukat vonogatták, kitérő válaszokat adtak, s végül Napoleon sürgetésére nyíltan megmondták, hogy a császár nem bírja a kamarák bizalmát, s le akarják mondatni. Napoleon ekkor sem kapott a kardjához, hanem azt hangoztatta, hogy az ellenség megjelenése francia földön felébreszti majd a hazafias kötelesség tudatát a képviselőkben. Mintha bizony 1814-ben felébresztette volna! Éppen ellenkezőleg: egy másik érzést ébresztett: a túlélés vágyának ingerét. Ők nem voltak medvebőrsüveges öreg gárdisták, bennük inkább az az érzés fogalmazódott meg, hogy inkább megadják magukat, de meg nem halnak. És hiába hivatkozott a császár a népre, amely – mint mondta – nem azért választotta meg őt, hogy megbuktassa, a nép nem volt jelen, csak képviselői, akik az egész Száz Nap folyamán

nem féltek Napóleontól, mert tudták, hogy Napóleon mindennél jobban irtózik az esetleges belső zavargástól, polgárháborútól. A vértelen visszatérésnek megvoltak a politikai hátrányai. Miért féljenek egy olyan embertől, aki arra büszke, hogy senkit sem bánt? Fenyegetésekben nem volt hiány, Napoleon szeretett fenyegetőzni, csak éppen nem váltotta be a fenyegetéseket. Most sem. Pedig elharsogta, hogy egyetlen szavára felkoncolnák a kamarák tagjait. Ugyanakkor ő mutatott rá egy ilyen véres fordulat veszélyeire: – Ha mi viszálykodunk, minden elveszett ! Nem magamat féltem, hanem a hazát! A nép hazafisága, idegengyűlölete, irántam való szeretete mérhetetlen erőt adna nekünk! De mindez üres szóvirág volt, a politikusok érezték, hogy nincs mögötte igazi elhatározás, az oroszlánnak van ugyan még foga, de már nem akar harapni. Tulajdonképpen senkit sem kellett volna felkoncolni, elég lett volna szétkergetni a kamarákat, kidobni a képviselőket az ablakon, mint Brumaire 19-én Saint-Cloud-ban, s ehhez minden fegyveres segítséget megkapott volna a császár, s talán még Lucien ravasz beszédére sem lett volna szükség. Ha Napoleon erőt mutatott volna, talán még Fouché támogatását is elnyerte volna. De ő is felismerte a szél irányát, s szokása szerint a színfalak mögött ármánykodott. Titokban közölte a képviselőkkel, hogy az Elysée-palotában a kamarák feloszlatásáról folyik a szó. Ďtranto hercege (haláláig viselte császár adta címét) nem szerette a nyilvánosságot, s Lafayette-ot tolta maga előtt. Az öreg szabadsághős, akit Amerikában jobban tisztelnek, mint hazájában (egy párizsi áruházat neveztek el róla), most végre a szín- pad közepén érezte magát, s váratlanul Napoleon legelkeseredettebb ellenségének mutatkozott. Vajon miért? Vetélytársának tartotta, aki eléje tolakodott, holott neki kellett volna Franciaország vezérének lennie? Elfelejtette, hogy életét, szabadságát Bonaparte tábornok mentette meg az itáliai hadjárat győztes befejezése után? Azt is elfelejtette, hogy Napóleon mindig megkülönböztetett tisztelettel bánt vele s· hatalmas évjáradékot juttatott neki? Hiszen

nemrég ő is részt vett a Mars-mezei császári ünnepségen, s áhítattal éljenezte a strucctollas kalapban tűnődő Napóleont. De most övé volt a szó, végre a haza nevében beszélhetett, legalábbis azt hitte, és úgy dörögte a kamarák együttes ülésén: – Egyetlen ember áll Franciaország és a béke között! Pusztuljon innen azaz ember, és megvan a béke! Persze, ha Grouchy megérkezett volna … Dörögtek az indulatszavak, mint az ágyúk. Döntő jelentőségű határozat született·: a kamarák állandó, megszakítás nélküli ülést tartanak, s bárki, aki arra vetemednék, hogy megkísérelje feloszlatni a kamarákat, hazaárulónak nyilvánítandó. Még szép, hogy – talán egy tizenöt év előtti ülésre emlékezve – nem törvényen kívül való helyezésről döntöttek, ami egy kicsit visszatetszőén egyezett volna meg az ellenség bécsi határozatával. De most már nagyon megtalálták a hangjukat, s külön határozattal maguk elé idézték a császárt, hadd reszkessen előttük lesunyt fejjel. Napoleon nem tett eleget az idézésnek, bár éppenséggel megtehette volna, de nyomasztotta Brumaire emléke, általában undorodott a közszerepléstől, s nem tudhatta, milyen mértékben hozzák zavarba a szónoklásban – és a francia nyelvben hasonlíthatatlanul gyakorlottabb képviselők, a „fecsegő ügyvédek”. Nem lett volna mindennapi történelmi jelenet, ha a császár tizenöt évvel Brumaire és néhány nappal Waterloo után megjelenik a képviselők között. De nem tette meg, s ekkor a minisztereket idézték meg a kamarák, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem jelennek meg, akkor kimondják a trónfosztást. Davout is unta a politikai komédiát, és azt tanácsolta a császárnak, hogy helyezze át a törvényhozó testület székhelyét valamelyik más városba, aztán ne törődjön vele. De Napoleon engedett, s a miniszterek Lucienne! együtt átmentek a képviselőkhöz. Meddő viták következtek, miközben a császár Benjamin Constant-nak, a „halva született alkotmány” szerzőjének, ennek a sok változáson keresztülment embernek panaszkodott. Kifakadt a politikusok gyávasága és rút hálátlansága miatt. Most

akarják őt letaszítani a trónról? Miért nem tették meg akkor, amikor néhány emberével partra szállt a Juan-öbölben? Most akarják őt megfosztani hatalmától, amikor közeledik az ellenség? Soha nem volt jobb alkalom döntő győzelemre, mint éppen most! Még a miniszterek előtt előadta új hadjárata tervét, s ez annyira meggyőző erejű volt, hogy saját bevallása szerint még Fouché is a hatása alá került. De nem annyira, hogy letért volna az árulás egyenes útjáról. A kamarában most már fokozódó hevességgel folyt a vita. Lucien megint ragyogóan szerepelt, méltóan Brumaire-hez. A hangulat észrevétlen változáson ment keresztül. Carnot, aki sohasem titkolta köztársasági érzelmeit (ezért is becsülte őt Napóleon), kijelentette, hogy ha a haza veszélyben van, akkor a császár mellé kell állni. A császár mellé, akivel akkor állt szemben, amikor mindenki a lába előtt csúszott. Sieyčs, akit Napoleon nemegyszer becsapott, elharsogta, hogy csak Napóleon képes kiűzni a barbárokat, és most ez a fontos. Ha újra zsarnok akar lenni, fel kell akasztani. De most más a teendő, közeledik az ellenség, szükség van a császár hadvezéri géniuszára. Hullámzott a hangulat, de amikor Lucien szemrehányást tett az ingadozóknak, hogy cserben akarják hagyni a nemzet nagy vezérét, Lafayette megint úgy érezte, hogy elérkezett az ő ideje, s felugorva így dörgött: – Már. elfelejtették, hol porladoznak fiaink és fivéreink csontjai? Afrikában, a Tajo partján, a Visztula mellett, Oroszország jeges földjében! Kétmillió francia esett el egyetlen ember becsvágya miatt! Elég volt! Micsoda hang, micsoda ékesszólás! Méltó a francia hagyományokhoz. Szebb lett volna ugyan, ha a Mars-mezőn harsogtak volna el ezek a nyomós érvek, de így hatásosabb volt. Nem csoda, hogy a hangulat újra rosszra fordult, Napóleonellenessé vált. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek politikusok voltak, önmagukat is képviselték, s eszük ágában sem volt megmenteni a császárt, esetleg az életük árán, mint a gárda utolsó

négyszögei. Nagy szavakban nem volt hiány, csak egy szépséghibája volt az indulatok elemi erejű kitörésének: Waterloo után és nem előtte izzott a szavak lávája. Viszont tudni kell, hogy az érzelmek nem közömbösek az események iránt. Napóleon a sokféle késedelemért csak magára vethetett. Már megbánta, hogy nem oszlatta fel a kamarákat a harctérre való elindulása előtt, holott ezeknek a testületeknek a puszta léte még a harctéren is idegesítette, hiszen ellenséget hagyott a háta mögött. De úgy látta, hogy most már késő. Pedig még semmi sem dőlt el, a kamaráik még éjszaka három órakor is vitáztak, tomboltak, s valóban, főleg fecsegtek, miközben a császárt különféle tanácsokkal látták el környezete tagjai. De Napoleon, végtelenül fáradtan és rossz közérzettel, habozott. Éppen úgy, mint a Waterlooi csata legválságosabb pillanataiban. És nagyon valószínű, hogy akkor már elszánta magát a lemondásra. Rengeteg ember tüntetett az utcákon, s egyre többen hangoztatták Lucien mondását: egyetlen vesztett ütközet nem döntheti el Franciaország sorsát. Amikor az Elyséepalota előtt a tömeg lelkesen ünnepelte a császárt, és ütemesen kiabálta, hogy „Fegyvert! Ne mondjon le!”, Lucien szeretett volna beszédet mondani a tömegnek, de bátyja egyszerűen nem engedte: – Megtiltom, hogy lázítson! Irtózott a polgárháborútól, amelyet tovább bonyolított volna a szövetségesek beavatkozása. Nem akart úgy bevonulni a történelembe (erre egyre nagyobb súlyt vetett), mint aki végső kétségbeesésében a „csőcselék”-hez fordul. Pedig ez a csőcselék a nép volt, parasztok, munkások, egyszerű emberek, katonák. Egy csapat például a hű Montholon tábornok vezetésével vonult a palota elé. Napóleon utasította tábornokát, hogy rendelje vissza a katonákat laktanyájukba. De Montholon meggyőződés nélküli parancsát nem hajtották végre a harcosok, császárjukat akarták látni. Napoleon ekkor kiment a palota elé katonáihoz, s amikor az „éljen a császár!” mennydörgése némileg lecsillapodott, nyugalomra intette a tömeget. De ez a tömeg jobban szerette az

„előre!”-vezényszót, mint a csillapító szavakat. Ekkor előugrott egy ismeretlen, öreg gránátos, és keresetlen szavakkal emlékeztette imádott uralkodóját arra, amikor Brumaire 19-én kikergette a fecsegő politikusokat a saint-cloud-i nagyteremből. Napoleon nyugodtan válaszolt, meleg szeretettel, mint katona a katonához. Micsoda jelenét! A császár, királyok egykori parancsolója egy közkatonájával beszéli meg a belpolitikai helyzetet, izzó hangulatú tömegtüntetés közepette. Emlékeztette katonáját s a többieket, akik tágra nyílt szemekkel figyeltek, hogy megváltoztak az idők. – Akkor – mondta – a nemzet egységesen követelte a tarthatatlan állapotok megszüntetését. Nem volt nehéz az összesség akaratát teljesíteni. Ma azonban patakokban folyna a francia vér. Ebből egyetlen cseppet sem akarok pazarolni a magam érdekében. Menjetek, fiaim! Az áhítatos csendet itt-ott zokogás hangja szakította meg. Nehéz volt elviselni a pillanatok világtörténelmi súlyát. Ki gondolt akkor arra, hogy Waterloo alatt több csepp francia vér is elfolyt? De Napoleon számára a háború különös fogalom volt, ott a vér éppen olyan nélkülözhetetlen hadianyag, mint a lőszer. Igaz, vezetett ő harcot Párizs, utcáin is. De Vendémiaire már régen volt, s most ezeknek a felejthetetlen pillanatoknak az ünnepi fenségét nem az egykori „Vendémiaire tábornok”, hanem a császár szavai szabták meg. És az ő szava szent volt, a katonák elvonultak, némán, fegyelmezetten. Napoleon fellélegzett. Mindig idegesítették a háborún kívüli tömegmegmozdulások, még most is, amikor undorában, kiábrándultságában jóleshetett neki a tömegek őszinte szeretetének megnyilvánulása. De azt is tudta, hogy Párizs népe nem ebből a néhány ezer emberből áll. – Nem azért tértem vissza. Elba szigetéről, hogy vérbe borítsam Párizst! – mondta. Csak gyászba borította. Az anyák, és feleségek remegve várták a győztes vagy vesztes csaták híreit. Még mindig tétovázott, de a végső elhatározás egyre inkább megerősödött a végsőkig elcsigázott

kis hadistenben, mint ahogyan egy ellenőrizhetetlen visszaemlékezés szerint Waterloo előtt, amikor gárdistáinak kondérjából evett néhány falat krumplit, kimondta Themisztoklész nevét, akihez későbbi híres levelének alapgondolata fűződött. De a vitát Montholon odabent a palotában folytatta a gránátos helyett, és kifejtette urának, hogy ha Brumaire óta meg is változtak a viszonyok, ez a változás kedvező: most a jogszerű kormányt, a népet, Franciaországot kell megmenteni, hogy ne is essék említés a pápa által megáldott császárságról, amely páratlan körülmények között éledt újjá. És ehhez megvan az erő. De Napóleon csak rázta a fejét. Egyetértett abban, hogy – szavai szerint – ha fegyverbe szólítja a nyers erőszakot, megmenti Párizst és a császári koronát, de – mi lesz a felgyülemlett indulattal, a gyilkos szenvedéllyel, gyűlölettel, bosszúvággyal? – Valamit nem tudok elfelejteni. Vérszomjas kiáltások kísértek Cannes-tól Párizsig: le a papokkal, le a nemesekkel! Persze, ő is fenyegetőzött lámpavassal, de sürgősen elfelejtette. Lehetett ő a Forradalom Fia, de egyre kevésbé hasonlított tulajdon édes szülőjéhez. Nem volt ő Marat vagy Robespierre, hanem a franciák császárja, az uralkodók testvére, a drezdai Nap … Tudta ugyan, hogy a kemény kéz, a terror történelmi szükségességét ebben a helyzetben minden híve elismerné, hiszen minden egyébtől eltekintve éppen ő volt az, aki az emberekkel való bánásmódját „a félelem és az önérdek” alapelvére építette, mégsem folyamodott erőszakhoz. Csak megemlítette, hogy a nemzeti egység érdekében mindössze nyolc képviselőt kellene felakasztani, köztük természetesen Fouchét is, akinek az árulásáról már szinte unalmasan sok adat gyűlt össze, de senkit sem bántott. – Merj! – biztatta Lucien. De a fáradt Napoleon legyintett. – Sajnos, túlságosan sokat mertem egész életemben! Az az ember, aki a háromnapos hadjáratban 60 000 katonáját

vesztette el, köztük legkedvesebb fiainak, gárdistáinak ezreit, s habozás nélkül kergette neki derékhadát Wellington tüzet okádó állásainak, most visszariadt attól, hogy bárkit is akár csak letartóztasson. Ezért lehet igazuk azoknak, akik szerint Napóleon ekkor már többet törődött az utókorral, regénye szép befejezésével, mint az időszerű feladatokkal. Leginkább valószínűleg az keserítette el, hogy még mindig nem tekintik igazi császárnak, s úgy tesznek vele, mint amikor egy minisztert kell leváltani. Hiszen ez késztette őt 1812-ben is gyors hazatérésre, amikor a Malet-féle összeesküvés után, amelyet Napoleon koholt halálhírére építettek, egyszerűen kikiáltották a köztársaságot, mintha nem lett volna trónörökös, régens, vagyis: szétpukkant a Bonaparte-ház légbuboréka. Későbbi korok ezt nehezen értik meg, mert Napóleon ma már a császárok császára, ennek a történelmi fogalomnak a legtermészetesebb megtestesítője. De akkor nem volt az, valóban felkapaszkodott katonának tekintették, aki győzzön, ha uralkodni akar. Sem Ausztriában, sem Oroszországban, sem Poroszországban még csak fel sem merült az a gondolat, hogy Ferencet, Sándort vagy Frigyes Vilmost lemondásra kényszerítsék a sorozatos vereségek után. Napoleon több fejjel nőtt föléjük, s ha csak a drezdai királytalálkozóra gondolunk, már nem lehet megérteni, hogyan bánhattak Napóleonnal úgy, mint egy vereséget szenvedett tábornokkal, akit a háborúban elkövetett hibák miatt meg kell fosztani beosztásától. A képviselők, a főrendek egyszerűen el akarták kergetni azt az embert, aki véghezvitte a Száz Nap csodáját, s ha valaki bebizonyította évezredek folyamán, hogy lénye fejedelmi, az föltétlenül ő volt. Talán csak az a felséges vonás hiányzott belőle, hogy a kamarák ellene összeesküvő tagjai közül akár csak egyet is kivégeztetett volna. Drámai jelenetekben nem szűkölködött a kamarák folytatólagos ülésének másnapja sem. Ezen az ülésen néhány érdekes új személyiség is részt vett. Például Ney tábornagy, akinek ugyan nem sikerült megmutatnia, hogyan hal meg egy francia marsall, de most

felháborodva bírálta Napoleon hadijelentését a „Mont Saint-Jean-i csatá”-ról, kijelentette, hogy a jelentés minden pontja hamis. Főként azért, mert Napoleon – eléggé szerencsétlenül és igazságtalanul – szinte teljesen Ney-t és Grouchyt hibáztatta a vereségért. Arról természetesen nem esett szó a jelentésben, hogy ki küldte el „lőtávolon kívül” Grouchyt, s arról sem, hogy a kért és meglevő erősítésekkel Ney megnyerte volna a csatát, minden előző hibája ellenére is. Napoleon megint rossz helyen sértegetett, s elképzelhető, milyen hatást keltett a kamarák előtt, amikor a Waterlooi csata egyik legvitézebb részvevője, friss sebhelyekkel az arcán hazudtolta meg a császárt. Sőt, követelte, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokat, és – hívják vissza a Bourbonokat! Ezzel olyan messze ment, amilyenre nemcsak a képviselők, de még a szövetségesek sem merészkedtek, mert a Száz Nap alaposan kiábrándította őket XVIII. Lajosból, ami nem csoda, mert miféle uralkodó az, akit egyetlen puskalövés nélkül el lehet űzni hatalmas országából. Kinek kell az ilyen uralkodó? Lavalette és Carnot neki is támadt a túlzó indítvány miatt a marsallnak, de Ney nem tágított: – Nem a saját érdekemben beszélek! Tudom, hogy ha Lajos visszatér, golyót kapok az elpártolásért. De őszinteséggel tartozom hazámnak ! Úgy látszik, Lajosék emlékezetében csak a golyó maradt meg mint jóslat, s nem az, hogy a híres tábornagy az ő visszahívásukra tett indítványt, pedig a Bourbon-családot nem vasketrecben akarta visszahozni Párizsba. De másféle felszólalások is érdemesek némi figyelemre. Lucien, aki már meggyőződött arról, hogy bátyja feladta a harcot, azt javasolta, hogy legalább unokaöccsét, a Római Királyt ismerjék el Napóleon utódának, bár arra nézve nem tett javaslatot, hogy ebben az esetben az öreg Napoleon milyen szerepet játszott volna az országban. Talán mint apacsászár tartózkodott volna a fővárosban vagy valahol vidéken? Javaslatát viharos felháborodás követte. Az egyik képviselő először a „korzikai” Lucien franciaságát vonta kétségbe (mi jogon merészel uralkodót ajánlani

Franciaországnak egy idegen?), majd feltette a kérdést: miért ismerjenek el uralkodónak egy gyereket, aki külföldön tartózkodik? Milyen finom meghatározása a „Reichstadti herceg” lakóhelyének! Majd még nagyobb vihar tört ki, amikor Labédoyčre tábornok, aki Napóleont „visszahelyezte a trónra”, így jellemezte a kamarákat: – Mennyire elnémultak most a szerencsétlenségben azok a hangok, amelyeket az uralkodó trónusa körül hallottam, amikor dicsőség ragyogta körül ! Majd azt harsogta, hogy Napoleon fogjon kardot, minden igazi francia vele lesz, a becstelen főtisztek kivételével, s az a francia, aki elhagyja a lobogót, részesüljön az árulók sorsában! A képviselők felháborodva ugráltak fel, s a mellőzött Masséna szakította félbe a szónokot: – Megfeledkezik magáról, fiatalember! Így kiáltott fel Rivoli hercege, „a győzelem elkényeztetett gyermeke”, a Nagy Hadsereg és a napóleoni főnemesség legnagyobb tolvaja. Közben a főváros utcáin egész éjszaka folytak a tüntetések, hatalmas tömegek forradalmi dalokat énekeltek és kiáltoztak, ütemesen és összevissza: „le az árulókkal!”, „le a parlamenttel!”, „éljen a császár!”, s „a császárt akarjuk, vagy a halált!” És a leggyakoribb csatakiáltás ez volt: „Ne mondjon le!” De ez a „csőcselék” volt, amelynek már holmi reakciós köztársaság sem kellett a forradalmi császárság helyett, a polgárság viszont, amely úgyszólván mindent köszönhetett a császárnak, már elfordult tőle. Ahogyan Napóleon keserűen megállapította: a legválságosabb időszakban azok álltak melléje, akiket nem halmozott el pénzzel, címekkel. De nem fordult hozzájuk. Undorodott a politikai harctól. Rosszul is érezte magát, gyomorgörcs kínozta. Gyomorgörccsel nem lehet forradalmat csinálni. Lehetséges, hogy a Waterlooi győzelmet az agyfüggelék vitte el. Egyre sürgősebb követeléseket intéztek hozzá, nyilatkoznia

kellett. Végül már csak egyórás ultimátumot adtak neki: mondjon le, ha el akarja kerülni a trónfosztó határozatot. Lucien és Carnot arra igyekezett rávenni a császárt, hogy fia javára mondjon le. Erre tette Napoleon a leghazafiasabb kijelentést, amelyet valaha is tett: – A fiam javára! Micsoda agyrém! Ha lemondok, a Bourbonok javára teszem. Azok legalább nem foglyok Bécsben! Végül mégis engedett a rábeszélésnek, s megemlékezett a fiáról is, holott nálánál világosabban senki sem látta, hogy ezzel a feltétellel a jelen helyzetben még csak nem is törődnek a képviselők, akik mindenáron tőle akarnak megszabadulni. Macskakaparásával ezúttal nem akarta zavarba hozni híveit, Luciennek mondta tollba 1815. június 22-én délután fél egy órakor második lemondásának szövegét, minden formaságot megtartva, így szólítva fel öccsét: – Lucien herceg, írja! Tudta, hogy öccse jobban tud franciául, mint ő, s valóban kínos lett volna, ha nyelvtani és helyesírási hibáktól hemzsegő világtörténelmi okmány kerül a kamarák elé. Valószínűleg ezt is kihasználták volna ellene, mert helyesírási hibákat csak nagy hatalmú embernek néznek el. Napóleon most nem sietett, nem harsogott, mint az „Inconstant” fedélzetén, amikor kiáltványait diktálta. Most sokat gondolkozott, gondosan fogalmazott, majd átnézte az okiratot, javítgatott rajta. Igazi napóleoni írás, minden benne van, s ugyanúgy szól az utókorhoz, mint kora lelkiismeretéhez: „Amikor háborút indítottam Franciaország függetlenségéért, arra számítottam, hogy a nemzet minden ereje egyetlen akarattal egyesül velem a nagy erőfeszítésben. De a körülmények megváltoztak, és én feláldozom magamat a haza ellenségeinek. Bárcsak őszinték lennének fogadkozásaik, hogy csak tőlem akarnak megszabadulni! Egyesüljetek valamennyien, hogy megmentsétek Franciaországot, és megmaradjatok szabad nemzetnek!” Aztán,

szinte függelékképpen, minden meggyőződés nélkül még egy mondatot biggyesztett az okmány végére: „Politikai pályámnak vége, fiamat IL Napoleon néven francia császárrá nyilvánítom, és felszólítom a kamarákat, hogy a törvény előírásai szerint állítsák fel a régenshatalmat.” Vége volt a Száz Napnak, a császárságnak. Hogy II. Napóleon neve csak arra lesz jó, hogy majd egy III. Napoleon következzék utána, azt még senki sem sejtette, de annyi bizonyos, hogy a kisfiút éppen úgy nem tekintették császárnak, mint 1812-ben. De mivel Napoleon lemondását örömmel elfogadták, néhány napig úgy tettek, mintha komolyan vennék az utódlásról szóló mondatot, aminek az egyik oka kétségtelenül az lehetett, hogy a Bourbonok még a hevesen antibonapartista kamarákban sem voltak népszerűek. Hogyan lehet valaki újra király, a Száz Nap szégyene után? De Fouché akkor már javában készítgette elő XVIII. Lajos visszatérését, azt remélve, hogy a királygyilkosságot királyteremtéssel (vagy királyválasztással?) jóváteheti, s akkor még császári herceg is maradhat. Rendkívüli körültekintéssel készítette elő az első lépéseket, s a megalakult ideiglenes öttagú kormányban a tőle megszokott ravaszsággal megkaparintotta az elnöki tisztséget. Fordítottá vált a helyzet a két lókötő között: most Talleyrand volt távol, és Fouché helyben. De Benevento hercegét sem kellett félteni, tudta, hogy eljön az ő ideje, amikor Fouchéé lejár. A lemondás óráinak izgalmas történetéhez tartozik még, hogy az Elysée-palota nevezetes termében Napóleon, kezében tartva a lemondási okmányt, körülnézett, hogy kinek adja át. Valami megmagyarázhatatlan varázs következtében Fouchén akadt meg a tekintete, s neki adta át a világtörténelmi fontosságú okiratot. Stefan Zweig színes életrajza szerint Otranto hercege mélyen meghajolva vette át a nagy kincset. „Ez volt Fouché utolsó meghajlása Napóleon előtt.” Mire gondolhatott ebben a pillanatban Napoleon, nem lehet tudni. Vajon eszébe jutott-e, hányszor akarta

már felakasztatni egyik legnevezetesebb árulóját? Most a saját politikai halálos ítéletét nyújtotta át neki. Carnot viszont úgy emlékezett vissza erre a jelenetre, hogy Napoleon mintha megkönnyebbült volna. Lemondott, lerázott magáról minden felelősséget, vagy ahogyan ő mondta később: „Eleget tartottam a vállamon a világot, tartsa most már más!” Most már főjön a haza, a világ sorsa felől másnak a feje ! Csak azt nem tudta, hogy ezen a világon hol van számára hely, ha egyáltalán van. Hogy Franciaországban most már bajosan maradhat, azzal hamarosan tisztába jött, bár voltak olyan gyermekes elképzelései is, hogy Malmaisonban él visszavonultan, ahol néhány barátja bizonyára meglátogatná. Ilyen agyrémekkel szórakozott! Kétórányira Párizstól, a francia királyságban, a Száz Nap Napóleonja! Malmaisonba még valóban eljutott, de csak néhány napra. Az ideiglenes kormánynak, vagyis Fouchénak mi sem volt sürgősebb, mint hogy eltávolítsa a lemondott császárt Párizsból. Nyugtalanítóan folyékony volt a helyzet, közeledtek a szövetséges seregek, az ideiglenes kormányt nem ismerték el, még kevésbé II. Napóleont, mint a franciák császárját. Ezt kereken meg is mondták a szövetséges főhadiszálláson annak a francia kormányküldöttségnek, amelynek különben Lafayette is tagja volt. Fouché viszont Vitrolles báró útján üzente a még mindig Gent városában remegő Lajosnak, hogy legyen türelemmel, nemsokára visszajöhet, csak előbb még ki kell böjtölni II. Napoleon „uralmát”. A legnagyobb kérdés változatlanul az volt, hogy mi legyen Napóleonnal. Nem tudták mit akar, erre nézve nem nyilatkozott. Talán az Elysée-palotában akarja megvárni a szövetségeseket? Vagy Párizs felkelését? Párizsnak hatalmas védőserege volt, s Houssaye szerint „nagyobb szeretetet még sohasem mutatott a nép Napóleon iránt, mint akkor”. Ha Napóleon mert volna … Beláthatatlan események előtt állt volna a világ – Napoleon a „csőcselék” élén! Ezt a kamarák talán még jobban tudták, mint a császár, aki még mindig nem tért magához fásultságából. Június. 24-én „felkérték”,

hogy hagyja el a fővárost. Napoleon jól tudta, hogy Fouché keze. van a dologban, de nem ellenkezett, mert egyrészt ő maga is képtelennek, fojtogatóan ideiglenesnek érezte helyzetét â fővárosban (ahol pedig hivatalosan II. Napoleon volt az uralkodó)„ másrészt azt is tudta, hogy vészesen közelednek Blücher hadai. Talán még Blücher szándékáról is tudott, amelyet ez a német népi hős nem is titkolt: csapatai előtt fel akarta akasztatni Napóleont. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki komolyan vette a „törvényen kívül” való helyezést. Ez a vérszomjas tökfej még fegyvertársával, Welling-tonnal is szembekerült, mert a vasherceg ugyan nem sokat törődött azzal, hogy mi lesz Napóleonnal, de azt hangsúlyozta, hogy ha az uralkodók ki akarnák végeztetni, keressenek maguknak más hóhért, és figyelmeztette Blüchert (tolmács útján), hogy ő se vállaljon ilyen ocsmány szerepet. Blücher viszont égett a vágytól, hogy ezt az ocsmány szerepet elvállalja. Erről a megszállott vademberről, akinek sajnos, később is akadtak követői a német történelemben, el kell még mondani, hogy jóval a Waterlooi csata előtt, de már a császár elbai visszatérése után rendkívüli kegyetlenséggel nyomott el egy állítólagos lázadást seregében: rengeteg szász katonát végeztetett ki. Szászország kettéosztása után ugyanis a szász hadsereg egy részét beolvasztották a porosz hadseregbe. A szász katonák egyáltalán nem érezték jól magukat Blücher parancsnoksága alatt, s – állítólag – parancsmegtagadás is előfordult, lévén a szász királyra felesküdött katonák. Ezek az eskük! A „lázadás”-t (?) Blücher olyan mészárlással torolta meg, amely világszerte óriási feltűnést keltett volna, ha éppen nem Napoleon állt volna újra a színpad közepén. De fennmaradt Blüchernek egy levele (Ličge, 1815. május 6.) a szász királyhoz, s ebben azt állította, hogy „őfelsége” felelős a „gyalázatos eseményekért”. Hangsúlyozta, hogy ötvenöt évi szolgálata alatt csak az ellenség vérét ontotta, de – „ha szükséges, az egész szász hadsereget lelövetem”. Egy kicsit rövid volt az emlékezőképessége a harcmezőkön megőszült öreg huszárnak. Ontott ő már porosz vért is, méghozzá mint a svéd hadsereg zászlósa, amikor II. Frigyes

poroszai ellen harcolt ez a hazátlan, porosz idegenlégiós, s csak egyévi porosz fogság után lépett ki a svéd hadseregből, porosz katonává vált, s így indult el fényes pályafutása. Megörökítették egy megjegyzését, amelyet felesége halálakor tett: „Igen, a béka gyönyörű volt, mint a fene!” Ez az ember akarta felakasztatni Napóleont, s amikor Wellington elutasította az ideiglenes francia kormány (inkább öttagú direktórium) fegyverszüneti kérelmét, Blücher hajlandó lett volna tárgyalni, ha kiszolgáltatják neki Napóleont, „élve vagy halva”. Erre viszont egyetlen francia sem vállalkozott, még Fouché sem, nem éppen magasabb erkölcsi szempontoktól vezettetve, hanem mert attól féltek, hogy egy ilyen lépés következtében egész Franciaország felrobban. Fouché ekkor tanácsolta Napóleonnak, hogy hagyja el Európát, menjen Amerikába. Hogy „biztonságossá” tegye a császár útját, Wellingtontól kért úti okmányokat Napoleon és kísérete számára, ami nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy értesítette Angliát a tervről, s a brit haditengerészet fel tudott készülni a terv megakadályozására. Fouché védői azzal mentegették a minden hájjal megkent politikust, hogy az esetleges angol fogság semmi esetre sem jelentett akasztófát, s Napóleont elsősorban Blüchertől kellett megmenteni. Sokat vitáztak afelől, hogy Napoleon komolyan akart-e Amerikába menni. Arra természetesen nem volt hajlandó, hogy – mint később ajánlották neki – lélegzőcsővel ellátott hordóban, hajófenéken tegye meg az utat az óceánon keresztül, de hogy az amerikai úttal komolyan foglalkozott, arra vall egy levele, amelyet főkönyvtárosához intézett, elrendelte, hogy állítson neki össze egy könyvtárat Amerikáról, s a könyveket majd egy később megjelölendő amerikai címre küldje utána. Vagyis foglalkozott ezzel a tervvel is„ de hamar elvetette. Később egyszer kijelentette, hogy Amerikában nem sokáig maradna életben, mert Artois Károly bérgyilkosai előbb-utóbb megtalálnák. Éppenséggel Fouchénak sem lett volna kifogása az ellen, ha Napoleon az óceánon túl hal

erőszakos halált. Mindenesetre két fregattot bocsátott Napoleon rendelkezésére, s üzente, hogy mielőbb utazzék Rochefort-ba. De Napoleon Malmaisonban vesztegelt, s ide is nehezen indult el. A tömegek még mindig tüntettek, s amolyan Bastille-hangulatban megverték azt, aki nem kiáltotta, hogy „ne mondjon le!”, mert az ilyen gazfickó csak arisztokrata lehet vagy másféle áruló. Napoleon viszont, aki már leemelte válláról a földgömböt, nem akart utcai tüntetések középpontjába kerülni, pedig ki tudja, mi lett volna egy lavinaszerűen elindult népi megmozdulásból. Titokban szállt hintóba, s elindult, hogy utoljára lássa egykori boldog napjainak, unalmas ünnepségeinek színhelyét, ahol valamikor ő maga is kergetőzött, táncolt. A kormány Becker tábornokot küldte vele mint megbízottat, mint védőt, de elsősorban mint őrzőt. Becker azonban – amennyire ezt ma meg lehet állapítani – Napoleon-párti volt, s bár a császár első lemondása után Lajoshoz csatlakozott, a Száz Nap alatt újra Napóleonnak esküdött fel. Most éppen a két eskü között ingadozott, de mindenesetre az ideiglenes kormány bizalmasaként kísérte el Napóleont. A császár mellé történt kinevezése az akkori viszonyok között majdnem szabályosnak volt mondható. A hadügyminiszter (Davout) megbízásából Marchaux báró államtanácsos és vezértitkár közölte vele, hogy ő lett a császári gárda parancsnoka. Amikor Becker tábornok jelentkezett Napóleonnál, a császár kifogásolta a „kormány” eljárását, a nélküle történt döntést, de amikor a tábornok könnyek között biztosította őt hűségéről („Felség, a megbízatást csak azért vállaltam, hogy megvédjem az ön életét!”), csak ennyit mondott: – Nyugodjék meg, tábornok, örülök, hogy ismét mellettem látom önt! Majd később a kastély parkjában magához kérette „őrzőjét”, és a párizsi hangulat felől érdeklődött nála. Becker elmondta, hogy a hadsereg többsége a császár pártján áll, s csak parancsra vár. Még minden jóra fordulhat. És ő mindenben a császárnak veti magát alá:

– Írhatnak nekem, amit akarnak, ismétlem, én csak felségednek akarok jó szolgálatot tenni. Pedig írtak, méghozzá Davout marsall mint hadügyminiszter utasította Beckert, hogy közölje a császárral: utazzék haladéktalanul Aix szigetére (közel Rochefort-hoz) – „az ő személyi biztonsága és az állam érdekében”. De a levél hangja hirtelen keménnyé vált (bosszú a lefröcskölt ruháért?): „Ha a határozat (!) közlése után a császár nem volna hajlandó elutazni, úgy szigorú kötelessége arra ügyelni, hogy őfelsége Malmaisont el ne hagyja, s hozzá látogató ne férkőzzék. Ez esetben a Malmaisonba vezető összes utakat is torlaszolja el! Párizs rendőrfelügyelőjének és katonai térparancsnokának levelet írok, hogy szükség esetén megfelelő csapatot bocsássanak rendelkezésére.” Ejha! Majd lejjebb szirénhangok: „Ismétlem, Tábornok Úr, e határozat csupán az állam és a császár személyi biztonságát szolgálja. Az utasítás betartása azért szükséges múlhatatlanul, mert őfelségének és családjának sorsa fűződik hozzá.” Az aláírás sem érdektelen: „Eckmühl hercege, hadügyminiszter, marsall.” Mindhárom címet Napóleontól kapta. Ez Davout. Miért? Mert nem vehetett részt a Waterlooi csatában? (Mellékesen: kár volt őt kihagyni ebből a mérkőzésből!) A kormányzó tanács külön levélben hívta fel Becker figyelmét a Napoleon elutazásával kapcsolatos hadügyminiszteri rendeletre. A levél aláírói között Carnot mellett két napóleoni herceg is szerepel: Otranto hercege (Fouché) és – Vicenza hercege (Caulaincourt). Aztán Becker újabb levelet kapott, s ebben már sürgetik, hogy haladéktalanul utazzék Rochefort-ba, a tengerpartra „titkárával együtt”. Ki ez a titkár? Napoleon. Tehát hagyja el végre Malmaisont – ha nem is rangfosztottan, de rangrejtve. De Napóleonnak egyelőre esze ágában sem volt elhagyni Malmaisont, nem bízott a biztosítékokban, a „rendeletekére ügyet sem vetett. Becker tábornok közölte is ezt a hadügyminiszterrel, hogy a császár nem lát elegendő biztosítékot személye védelmére, s nem hajlandó a

kijelölt helyre utazni, mert az fogságot jelentene. Az ideiglenes kormány egyre idegesebbé vált. Mi lesz ebből? A malmaisoni palota már Hortenzia tulajdona volt, édesanyjától örökölte. Mint hűséges mostohalány, boldogan látta vendégül mostohaapját, s hihető, hogy őt is éppen úgy megrohanták az emlékek, mint Napóleont. Másokat is vendégül látott, a császári udvartartás megmaradt tagjait a családtagokon kívül. Itt volt Letizia mama, József, Lucien, Jeromos. Aztán Bertrand, Savary, Lallemand, Montholon, Gourgaud, Las Cases és fia, Emmanuel. És a komornyikok főparancsnoka, Marchand. Es még sokan mások, kevésbé ismert emberek. De Napoleon sokat bolyongott egyedül a park sétányain. Voltak gyenge pillanatai, amikor nem bírta a magányt. Ilyenkor maga mellé ültette egy padra Hortenziát, és úgy kesergett neki: – Nem tudok ebben a kastélyban lakni Jozefin nélkül. Mindig rá gondolok. Néha azt hiszem, most bújik elő az egyik bokorból. Hortenzia sírt, Napoleon tovább sóhajtozott: – Csak ne csinált volna annyi adósságot, máskülönben sohasem veszekedtünk volna … Itt Hortenzia valószínűleg nyelt egy nagyot. Napoleon három régi kedvese is eljött Malmaisonba. Természetesen Walewska Mária és Emilie Pellapra, sőt, Madame Duchatel is. Hogy a császár felújította-e valamelyikükkel a régi szép időket, erre vonatkozólag bizonytalan a történelemtudomány. Valószínűleg fáradt volt ahhoz, hogy idegfeszültségét ilyen hagyományos módon vezesse le. Mária felajánlotta, hogy bárhova elkíséri. Napoleon meg is ígérte, hogy maga után viteti Amerikába, de nyilván egyikük sem bízott a dologban, sem Amerikában, sem a viszontlátásban. Napoleon törvényes családi képet akart hátrahagyni az utókorra, Mária Lujza megmaradt magasztalt hitvesnek Neipperg karjai között is. Walewska Mária elhozta a kis Sándort is, Mauvičres báró pedig a kis Léonnal, Napoleon másik

törvénytelen gyermekével örvendeztette meg a bukott hadurat. Annyira hasonlított Napóleonra, hogy a császár most már megnyugodott, ez a kisfiú az ő gyermeke, és nem Murat-é, ahogyan kezdetben gyanította. Még négy napot vesztegelt Napoleon Malmaisonban, s ezzel az amerikai út terve, ha ugyan egyáltalán lehetséges lett volna, végleg kútbaesett. Ha valóban mindent megvetett, ami nem volt dicsősége akkor örülnie kellett annak, hogy nem valami közép-nyugati farmer lett belőle Amerikában, hanem a költői képzeletet felgyújtó, zord sziklára, ebbe a halhatatlanságát leginkább szolgáló óceáni alvilágba került. Csak még a hadseregtől szeretett volna elbúcsúzni. Arra ezúttal nem volt alkalma, hogy személyesen vegyen búcsút a gárdától, s különben is vannak történelmi események, amelyeket nem lehet és nem szabad megismételni. Most tehát búcsúkiáltványt fogalmazott, azzal a kéréssel, hogy tegyék közzé a „Moniteur”-ben. Ez a hang is méltó volt hozzá, s Ney újra elmondhatta volna, hogy így csak ő tud beszélni a katonákhoz: „Katonák! Veletek maradok, ha távol vagyok is tőletek! Ismerek minden hadtestet! Nem győzhettek anélkül, hogy ne okoznátok nekem örömet! Ha még mindig éreztek irántam egy kis rokonszenvet, ezt annak az izzó szeretetnek köszönhetem, amellyel közös édesanyánk, Franciaország iránt viseltetem. Még egy csapás – és a koalíciónak vége! Mentsétek meg a franciák becsületét és szabadságát! Maradjatok meg az utolsó pillanatig azoknak, akik húsz éven át voltatok, s akkor legyőzhetetlenek lesztek!” Magasan szárnyaló szavak, csak éppen nem jutottak el a hadsereghez, mert Fouché nem engedte közölni. Napóleon megdöbbenten látta nemrég még vakon engedelmeskedő újságja másnapi számában, hogy hiányzik belőle a búcsúszózat. Pedig Fouché tilalma nem lehetett meglepetés számára. Az akkori helyzetben ezek a gyújtó szavak kiszámíthatatlan hatást keltettek volna országszerte, elsősorban a kis káplárért rajongó katonák körében. Fouché a maga szempontjából jó szimattal megérezte a

veszélyt, s miközben azon munkálkodott, hogy Lajos őfelsége visszakerüljön a trónra, nem engedhette meg, hogy Napoleon a szövetségesek ellen lelkesítse a francia hadsereget, azok ellen a szövetségesek ellen, akiknek – akkori mondás szerint – a málhásszekerén érkezik vissza a király. Napoleon nem tudhatta, hogy milyen tárgyalások folynak Fouché és a szövetségesek között, amelyek során abban mindenki egyetértett, hogy Napóleont végleg ártalmatlanná kell tenni, nem szabad megengedni, hogy „még egyszer megzavarja Európa és Franciaország nyugalmát és békéjét”. A kérdés megoldására Blüchernek volt a leghatásosabb terve: nyilvános akasztással óhajtott – mondása szerint – „szolgálatot tenni az emberiségnek”, ö sietett csapataival a leggyorsabban Párizs felé, serege Waterloo után kevésbé volt megviselt, mint Wellingtoné, s Napoleon felkötésének a dicsőségét nem akarta másnak átengedni. Blücheren kívül valahogyan senkinek sem volt különösebb kedve a Napóleon-kérdés végső megoldásához. Ami a francia politikusokat illeti, ők sem Napoleon életét féltették, hanem a magukét. Napoleon egyelőre még közel volt Párizshoz és hadseregéihez. Hátha egy napon kedve szottyan, és katonái élére áll ! Sürgetett az idő. Fouché ekkor az ideiglenes kormány nevében azt üzente volt urának, hogy rendelkezésére bocsátja a két fregattot Rochefort-ban a brit úti okmányok nélkül is. Ekkor újra különös közjáték következett, világtörténelmi fordulat lehetősége villant fel. Napóleon tettereje, ha rövid időre is, de visszatért, egy francia csapat láttán, amely Maimaison érintésével vonult Saint-Germain megszállására. Ez június 29-én történt, amikor a Brayer-féle hadosztály, amely a Vendée-ből érkezett, őrjöngő lelkesedéssel ünnepelte a császárt. A katonák a palota bejáratának vasrácsai előtt sorakoztak, hogy láthassák a kis káplárt. Napoleon a megható jelenet után felélénkülve nekiállt a hadi helyzet felmérésének. Különféle értesülések alapján megállapította, hogy a két ellenséges hadsereg fő ereje veszélyesen megritkulva, egymástól elszakadva, két oszlopban vonul Párizsnak,

abban a meggyőződésben, hogy Waterloo alatt befejeződött a háború. Napóleonban feltámadt a hadvezér, a térképen azonnal számba vette a helyzetet, és meglátta az óriási lehetőségeket és alkalmat arra, hogy ezeket a megtépett seregeket külön-külön döntően megverjék, s egyszerűen eltüntessék Waterloo minden következményét. Kidolgozta Párizs védelmének tervét, aztán így kiáltott: – Nem szabad megengedni, hogy egy maroknyi porosz meghódítsa Franciaországot! Én meg tudom állítani az ellenséget, időt nyerhetek a kormánynak a tárgyalásokra! A gondolattól annyira fellelkesült, hogy felvette gárdista egyenruháját, majd így szólt Beckerhez: – Tábornok, Franciaország helyzete, a hazafiak akarata, a katonák hívó szava azt követeli, hogy katonáim közt, a hadseregben legyek. Arra kérem, közölje a kormánnyal, hogy nem mint császár, hanem mint tábornok kérek tőle hadseregparancsnokságot. Nevem, dicsőségem még nagy hatással lehet Franciaország sorsára. Katonai, polgári és francia becsületszavamra esküszöm, hogy elmegyek Amerikába, mihelyt visszavertem az ellenséget! Micsoda lendület, micsoda lángoló szavak! Ilyen akaraterővel a kamarákat is szétverhette volna néhány nappal korábban. Becker először tiszteletteljesen tiltakozott a megbízatás ellen (nem is volt szabad elhagynia a császárt), de Napóleon ekkor már nem kért, hanem parancsolt. Egyszerre újra legfelső hadúrnak érezte magát. Becker fegyelmezetten engedelmeskedett, nehéz körülmények között, torlaszokon át jutott el Párizsba, hogy közölje a kormánnyal az „örömhírt”: Napóleon meg akarja védeni a fővárost, az egész országot, háromszor akkora sereggel, mint amekkorával egy évvel előbb sorra verte a szövetségeseket. Fouché, aki különben mindig tudott uralkodni magán, valóságos dührohamot kapott az ajánlatra. így ordított: – Mit gondol, bolondnak tart minket az az ember?! Ki hisz már

az ő ígéreteiben?! Aztán súlyos szemrehányásokat tett a tábornoknak, amiért ilyen képtelen megbízatást vállalt, holott most az a legfontosabb, hogy Napóleon mielőbb minél távolabb kerüljön a fővárostól. Vagy talán részt akar venni XVIII. Lajos fogadtatásában? Becker ekkor azt kívánta, hogy Fouché írásban is közölje az elutasító választ. Fouché lendülete hirtelen megtorpant. Arra nem tudta elszánni magát, hogy magának, a császárnak írjon. Ehelyett levelet írt Maret-nak, Bassano hercegének, Napoleon egyik volt külügyminiszterének, aki nem is tartózkodott Malmarsonban. Fouchéhoz méltó megoldás! A levél: „Azt az ajánlatot, amelyet a császár Becker tábornok úr révén az ideiglenes kormányhoz eljuttatott, nem fogadhatjuk el az Ön által is ismert és méltányolható okok miatt. Felkérem Önt, Herceg Űr, hogy befolyásával, amellyel mindig hatni tudott a császárra, vegye rá, hogy habozás nélkül keljen útra, mert a poroszok Versailles felé vonulnak már. Otranto hercege.” Bassano hercegének Otranto hercege! Egyik napóleoni herceg a másiknak. Igaz is! Napoleon megtette a kötelességét, kinevezte a hercegeket, most már mehet. Vicenza hercege is ott volt az elutasító levél írása alatt Fouché szobájában. És Carnot is. Ennek a meggyőződéses republikánusnak, cím nélküli, egyszerű polgárnak láthatóan lelkiisme-retfurdalásai voltak. Komor arccal hallgatott, föl s alá járkált. Aztán Becker lógó orral ment vissza, a Maret-nak szóló levelet természetesen a császárnak adta át, a címzett nem lévén a közelben. Napoleon legyintett, aztán így sóhajtott: – Nem tudják, mit cselekszenek. Még megbánják, hogy visszautasítottak. Fouchéra is volt egy megjegyzése: – Fel kellett volna akasztatnom. Ezt most már a Bourbonokra hagyom! Ebben a megjegyzésben főként az a figyelemre méltó, hogy

Napóleon sem vette komolyan fia császárságát, tudta, hogy a Bourbonok jönnek. Nem volt más hátra, indulni kellett. Átöltözött, polgári ruhát vett magára. A visszaemlékezések szerint sokáig állt Jozefin ágya előtt, mintha búcsúzott volna tőle. Mennyi fájdalmat okozott neki ez a csapodár teremtés, s mennyi fájdalmat okozott ő Jozefinnek, de ezekben a nehéz pillanatokban minden megszépült. Búcsúzkodások következtek családtagoktól, helyőrségi tisztektől, szolgálóktól, . sóhajok, könnyek, hangos zokogás … aztán a császár a kastély hátsó kapuja előtt álló egyszerű hintóba ült, rangrejtve, mint Becker titkára. Társai a kocsiban: Bertrand, Savary, Becker és Gourgaud. Elindultak meglehetősen hosszú, mintegy 500 kilométeres útjukra. Jókor indultak, mert állítólag már közeledett Malmaison felé az a porosz osztag, amelynek az volt a feladata, hogy elfogja Napóleont, s Blücher rendelkezésére bocsássa, hogy föl lehessen akasztani ezt a „törvényen kívül álló banditát”. Ez az „ocsmány szerep” annyira összhangban volt Blücher egyéniségével, hogy ha tehette volna, föltétlenül beváltotta volna fenyegetését, s véreb agyával mit sem törődött volna gyilkosságának történelmi következményeivel, hiszen még meg sem száradt a kezén több ezer lemészárolt szász katonájának a vére. Tanulságos néha ilyen eseményekeit is megemlíteni abból a korszakból, amely sokak tudatában csak úgy él, mint a napóleoni vérözön. Ama kevesek, akik Fouché megvédésének hálátlan szerepére vállalkoztak, váltig állítják, hogy Otranto hercege mentette meg Napoleon életét, továbbá Davout, mert mialatt Fouché sürgette a császárt az azonnali elutazásra, Davout felrobbantatott néhány Szajna-hidat, másokat pedig erős őrséggel látott el. Ki tudja, valahogyan talán Napoleon is tudomást szerzett az egykori konventbiztos szerepéről, mert végrendeletében Fouchét nem említette az árulók között, pedig általában nem szokott takarékoskodni a jelzőkkel, ha Fouché neve szóba került. És ha tárgyilagos akart lenni, vajon mit gondolt magában: mit tett volna ő Fouçhé helyében? Hát Fouché okozta a hadjárat kudarcát? ö vesztette el a Waterlooi csatát? Ő volt az, aki nem használta ki, nem szélesítette ki a lignyi győzelmet? ö

késlekedett Quatre Bras-nál? ö halasztotta el Waterloo alatt a tüzérségi előkészítést? ö mulasztotta el megragadni az alkalmat a döntő pillanatban Wellington legyőzésére? Talán azért lett volna oka haragudni Fouchéra, mert nem fogadta el felajánlkozását a hadsereg vezetésére, hogy mint tábornok újabb csatákat vívjon a Waterlooi győztesekkel? Újabb győzelmek, vereségek váltották volna egymást francia földön? Újabb emberéletek árán gyarapította volna amúgy is nagy dicsőségét a császár? Talán sokadmagával sikerült volna végre hősi halált halnia? Vajon nem Fouché érezte meg helyesen, hogy a napóleoni hőskölteménynek valóban vége, és kár tovább erőltetni a „nagy harci színjátékok”-at? Ha Napoleon nem tudta, mikor kell abbahagyni, Fouché tudta. Ehhez gyakorlati politikus kellett, kevés gátlással és még kevesebb hősi erénnyel. És még egy! A császárnak, aki valójában Szent Ilonán magasztosult fel, valami egészen különleges élmény jutott osztályrészéül Franciaországból való második eltávozása során Malmaison és Rochefort között. Elképesztő, egyenesen hihetetlen a különbség az 1814-es és az 1815-ös távozás között. Tizennégyben egy győztes hadsereget hagyott maga után, világraszóló búcsút vett a gárdától, amely még az angol sajtót is megkönnyeztette, császári címe érintetlen birtokában mint „nagy ember”, a cár barátja indult el, hogy tovább uralkodjék a Földközi-tenger egyik szigetén. És mégis milyen megalázó vesszőfutást volt kénytelen elszenvedni útközben, francia földön, amelyet már akkor nem lehetett elválasztani neve halhatatlanságától! Vörösre mázolt bábuját felakasztották, őt magát sértegették, lincseléssel fenyegették. Most pedig ki volt ő? Kiközösített, törvényen kívül helyezett, az emberiség soraiból kitagadott, döntő csatát vesztett, trónjáról lemondott menekülő, akinek helyzetét nem ünnepélyes, a nagyhatalmak által jóváhagyott, felséges kézjegyekkel ellátott szerződés rendezte, hanem akit akasztófa fenyegetett. Egy éve még bukottan is az uralkodók „testvére” volt, sokan féltek tőle, még többen visszavárták. Élő világpolitikai tényező volt, akinek császári címét először ismerte el maga Nagy-Britannia is. Mindezek ellenére saját

népe, legalábbis a royalista csőcselék elől kellett menekülnie, s csak angol hajón érezte biztonságban magát. Tizennégyben végigverte ellenfeleit, csak saját marsalljai-val nem bírt, vagy nem akart bírni. Most, a Száz Nap után mindent elvesztett, emberfölötti kísérlete kudarcot vallott, újabb tíz– és tízezer családot borított gyászba, és mégis, valóságos diadalmenet volt a menekülése, Malmaisontól Rochefort-ig! Újabb csoda. Pedig hercegei, az ideiglenes kormány tagjai, szigorú utasítást adtak Becker tábornoknak, hogy Napoleon minél kisebb feltűnéssel jusson el a tengerpartra. Kocsijának nem volt szabad sehol vesztegelnie, nehogy felismerjék Becker „titkárában” a császárt. Mindhiába, síró, könyörgő tömegek állították meg minduntalan a hintókat, vagy futva kiabálták: – Ne mondj le! Maradj velünk! Ne hagyj el minket! Még senki sem tudhatta, hogy mi lesz a császárral, de nem lehetett nehéz megérezni, hogy most már nem lesz visszatérés, nem lesz második feltámadás. Érthető, hogy ez a ragaszkodás magát Napóleont is meglepte, hiszen útjának utolsó állomásai – Chartres, Tours, Poitiers, Niort – a Vendée-vel voltak határosak. Ez a környék veszélyesebben királypárti volt, mint a Provence. Niortba a lehető legcsendesebben érkezett meg a császári (?) kocsisor, szegényes kis fogadóban szállt meg a kis csapat. Itt töltötték az éjszakát, de másnap reggelre már kiderült a titok. Egy Voisin nevű ezredes vette észre a császárt, s a szó szoros értelmében lóhalálában vágtatott vissza a városházára, s szinte percek múlva már a polgármesterrel együtt tisztelgett Napoleon előtt, arra kérve, hogy foglalja el a városháza legszebb termét, ne szégyenítse meg Niort városát azzal, hogy a legnyomorúságosabb fogadóban lakik. Rövidesen már az egész város lázban égett, villámgyorsan elterjedt a hír, a lakosság az utcára tódult, ünnepelté a félistent. Senki sem tekintette bukott nagyságnak. Niort-ban állomásozott a második huszárezred, s ezek a nyalka lovasok, parancsnokaikkal együtt, változatlanul Napoleon katonáinak tartották magukat. Azt kérték,

sőt követelték, hogy vezesse őket Párizs ellen. Napóleon meghatottan, de tartózkodóan figyelte a hűségnek ezt a robbanásszerű megnyilvánulását. Nem tudni, kinek a parancsára, a helyőrség díszszemlét rendezett a császár tiszteletére. A szemle során Lamarque és Clause! tábornok vezénylete alatt újabb csapatok érkeztek a helyszínre – a Vendée-ből! Ekkor már felbomlott a rend, mint Elba szigetén, amikor a császár kihirdette a hazatérési parancsot. A katonák kiléptek a sorból. Mit kiléptek – kiugráltak, szinte önkívületben vették körül a császárt, s magukon kívül kiáltoztak : – Előre Párizs ellen!.., Le az árulókkal!… Vezessen minket a kis káplár! … Vesszen az ideiglenes kormány! … Éljen a császár! Napoleon az egykori leírások szerint mély megindultságában is uralkodott magán a tomboló tömeg közepén, arcizma sem rándult meg csakúgy, mint csaták közben. De gondolatébresztő ujjongás volt ez számára, legalábbis ez derül ki abból a levélből, amelyet a lángoló hangulatban még aznap, július 2-án írt Becker, és külön futárral küldte Párizsba az ideiglenes kormánynak, s beszámolt a niort-i fogadtatásról s arról, hogy „a császár szinte felismerhetetlenül, kimerülten, az ország sorsa fölött aggódva, meghatottan veszi tudomásul az iránta megnyilvánuló érdeklődést és részvétet”. A leszidott, kioktatott Becker megint bátorságot vett magának, hogy szó szerint idézze Napóleont: „A kormány rosszul ismeri Franciaország hangulatát. Elsiette Párizsból való eltávolításomat. Az események másként alakulnának, ha elfogadják javaslatomat. A nemzet nevében döntő befolyást gyakorolhatnék az állam sorsára. A kormány tárgyalásait olyan hadsereggel támogatnám, amelyet a nevem is összetartana.” A valóság alapján állt az a feltevés is, hogy ezt a hadsereget a lakosság is támogatná, olyan minősíthetetlenül viselkedtek a szövetséges seregek, elsősorban nem is Wellington „aljas csürhéje”, hanem a poroszok. Vezérük szellemében törtek-zúztak, s ahogyan egy felháborodott angol dragonyos feljegyezte, „a drága tükröktől kezdve a legolcsóbb

teáscsészékig minden útjukba került ház minden berendezési tárgyát összetörték”. Eszerint Napoleon még mindig bízott abban, hogy a kormány jobb belátásra tér, visszahívja őt, s megengedi neki, hogy megvédje az országot. Bízott? Nem túlságosan. Beckeren keresztül azt is közölte hercegeivel, az ideiglenes kormány tagjaival, hogy engedélyt szeretne kapni a tengerészet-ügyi minisztertől, Decrčs hercegtől: hatalmazza fel a kapitányát annak a francia hajónak, amelyre a császár esetleg felszáll, hogy tárgyalhasson az angol hajóraj parancsnokával, s így „Franciaország megkímélhető lenne a kiszolgáltatás fájdalmától”. Szegény Napoleon! Mintha nem tapasztalta volna már, hogy Fouchénak mit jelent a fájdalom fogalma. Beckeren keresztül (hiszen az egész levelet ő sugalmazta) még arra is felhívta a kormány figyelmét, hogy Párizs védelme időt adna a hadsereg országos megerősítésére. És a végső mondat: „A császár csak tábornoki rangban kíván hazájának szolgálatára lenni.” Még tábornagy sem akart lenni, ettől a rangfokozattól alaposan elvették a kedvét híres marsalljai … Nyilván többen ajánlották neki, hogy a Loire völgyében gyűjtse maga köré a hadsereget, s Napóleonban meglett volna a hajlandóság, de csak a kormány megbízásából vállalkozott volna rá. A törvényesség mindenekelőtt! Ő nem helyezte magát törvényen kívül, nem volt ott a Bastille-t megrohamozó tömegben, s Vendémiaire-kor is kormánymegbízatásból ágyúzott bele a tömegbe Párizs közepén. Nevének varázsa, legendás csákójának látványa is elég lett volna ahhoz, hogy fellelkesítse vitézeit, s újra a háromszínű zászló alá tömörítse őket. Megtehette volna, de nem valószínű, hogy elkerülhette volna azt, amitől mindig irtózott: a polgárháborút. És ami a legvalószínűbb: Napoleon ekkor már kidolgozta magában szerepének következő jeleneteit, de csak nagy vonásokban, mert az előadás körülményeinek részleteiben nem volt, nem is lehetett biztos. Nem ismerte ellenfelei szándékait, legföljebb az ideiglenes kormány elgondolásai felől nem lehettek ábrándjai. Ebben a kormányban kétségtelenül lehetett találni lámpavasra való arisztokratát, csak éppen az illető azt is tudta bizonyítani, hogy már

mint forradalmár is vérengzett, sőt, a „királygyilkosok” zártkörű társaságához tartozott. – Maradjon nálunk, felség! – kérlelték a katonák Niort-ban, de hiába, másnap reggel már tovarabogtak a hintók, s július 3-án érkeztek meg átmeneti végcéljukhoz, Rochefort-ba. Egy királypárti ügynök szerint Napóleont „úgy fogadták, mint egy istent”, s úgy látszott, hogy Fouché is megtartotta ígéretét: ott horgonyzott a kikötőben a két fregatt, a „Saale” és a „Meduse”. Igen ám, de a tengeren már körözött egy hetvennégy ágyús brit cirkáló, a később nagy nevezetességre szert tett „Bellerophon”, ostromzár alatt tartva az egész kikötőt. Sürgető levelekben nem szűkölködött a világtörténelem egyik legkülönösebb meneküíőcsoportja. A hadügyminiszter arról értesítette Beckert, hogy a fegyveres erő használata is jogosult, ha Napoleon vonakodna elhagyni Franciaországot. Hogy el ne felejtsük, ez a hadügyminiszter még mindig az a Davout volt, aki a fürdőkádban ülő Napóleonnak azt ajánlotta, hogy küldje a fenébe a kamarákat. Csak azt nem írta meg Auerstadt és Eckmühl hercege, hogy milyen fegyveres erőre gondol. Franciára? Képtelenség. Talán poroszra? ö, a poroszok réme? Viccnek is rossz. Becker alapos leckét kapott az ideiglenes kormánytól (nem is sejtette, mennyire ideiglenes …) a niort-i levélért is. A lényeget világosan körvonalazták azok, akik aláírták a nyilván Fouché által megfogalmazott levelet: „Napóleonnak minden vonakodás nélkül hajóra kell szállnia. Béketárgyalásunk szerencsés kimenetele az ő hajóraszállásától függ.” Humorban sem szenvedett hiányt ez a történelmi fontosságú okmány: „Ha szükséges, alkalmaznia kell az erőszak minden eszközét, az őt megillető hódolattal.” Hódolattal erőszakoskodni – fouché-i remekmű! Aztán: „Nem fogadhatjuk el a szolgálatra való ajánlkozását, és megtiltjuk Önnek, hogy erről a jövőben említést tegyen.” De ez még mind nem elég: „Végül helytelennek ítéli a minisztertanács, hogy Napóleon az angol hajóraj parancsnokával érintkezést óhajt keresni. A kérelmet nem

hagyhatjuk jóvá.” Az aláírók a szokottak: Carnot, Otranto hercege, Vicenza hercege … Jelentéktelen apróság, de még arról is eltérő adatok maradtak fenn, hqgy hol szállt meg Napóleon Rochefort-ban. Az egyik adat szerint a tengerészgyalogság épületében, újabb adat szerint a prefektúrán, ahol Bonnefoux báró a császárnak kijáró hódolattal fogadta. De még mindig nem lehetett tudni, hogy mi lesz vele. Könnyáztatta napok következtek, színes jelenetek sorozata, fájdalomkitörések. Úgy hitték, hogy a világtörténelmi tragédia utolsó felvonása dúlja fel az érzelmeket. A történelem legalább két szálon futott ekkor, a rochefort-i és a párizsi eseményeket kellett figyelemmel kísérni. A főszereplő természetesen, mint mindenkor, a császár volt, így vagy úgy, de az ő sorsa foglalkoztatta az egyszerű közembereket és a felséges személyeket egyaránt. Még nem temették el a Waterlooi csata elesettjeit, a megszokott hullarablók és emlékgyűjtők néha még egy-egy haldoklóra is ráléptek, mégis egyetlen ember körül összpontosult a világ érdeklődése: befejeződik-e most már valóban végleg, „a csodálatos kaland”, vagy valami új csodára készül ez a kiszámíthatatlan lény? A fontos események egymást követték, ellentmondásoktól izzott a légkör. A poroszok tulajdonképpen már június 30-án elérték Párizs kapuit, de Davout 117000-es hadserege visszaszorította őket. Ez lett volna az az alkalom, amikor a külön-külön menetelő megviselt szövetséges seregeket Napoleon szerint el lehetett volna kapni. De a politikai irányvonal ekkor már egészen más volt. Párizs július 4én (egy nappal Napóleonnak Rochefort-ba érkezése után) katonai tisztességgel megadta magát, s a feltételek szerint Davout a Loire völgyébe vonult vissza 117 000 emberével. Ha Napóleonnak ekkora serege lett volna 1814-ben! … Aztán rendkívül bonyolult cselszövések után, amelyekben már Talleyrand is részt vett, gyűlölt bűntársával, Fouchéval, újra Lajos került Franciaország élére. Mivel mindenféle más tervvel szemben és II. Napoleon császárságát tudomásul sem véve Wellington közölte a

szövetségesek nevében, hogy egyedül XVIII. Lajost tartják Franciaország törvényes uralkodójának (gyenge királyt könnyebb kézben tartani!), július 8-án, a poroszok bevonulása utáni napon Lajos újra bevonult Párizsba. Ezúttal is francia holttesteken keresztül, mindössze nem kozák lovagolt előtte, hanem porosz huszár. Ekkor tulajdonképpen kettős hatalom volt az országban, királyi és császári, s látszatra még mindig az utóbbi volt az erősebb, mert Napóleonnak a történtek és a vereség után is meglepően sok híve volt még, s az újabb francia véráldozatok útján trónra került Lajosnak nyilvánvalóan kevesebb. És frissen visszakapott trónján feltehetően nem ült addig biztosan Provence egykori grófja, amíg még „Buonaparte” is francia földön tartózkodik. Idegesítő állapot volt. Mi lesz Napóleonnal? És mit akar ő maga? Habozott, de sohasem derült ki, hogy ez valódi habozás volt-e, vagy csak úgy tett, mintha habozna, mert már döntött, csak a megfelelő időpontot várta, hogy megtegye azt a lépést, amelyet a legméltóbbnak tartott önmagához. Ennek a változatnak a legnagyobb a valószínűsége. Az ország hangulata felől már nem kellett aggódnia, dicstelen távozástól nem félt. Büszkén mondta Beckernek (a tábornok emlékiratai szerint), hogy milyen hálás a nép a császári jótéteményekért, áldják minden lépését. De most hova lép? Bonnefoux báró, a rochefort-i prefektus (még Napoleon nevezte ki) reménytelennek ítélte a brit ostromzáron való áttörést, nincs francia hadihajó, amely szembe tudna szállni a Bellerophonnal. Martin altengernagy lelkesen fejtegette, hogy a Gironde torkolatánál, Royan előtt két francia korvett is rendelkezésre áll, s az egyik legkiválóbb francia tengerésztiszt, Baudin kapitány biztosan át tudná vinni a császárt Bayadere nevű hajóján. Napoleon csak bólogatott, de nem mondott igent. Lelkes bonapartista történetírók szerint átjutott volna az Újvilágba, ha habozás nélkül útra kél. De akart-e Napoleon Amerikába menni? Nyilván nem akart, mert húzta-halasztotta az indulást, s még határozott választ

sem lehetett tőle kapni. A sokféle kétségbeesett terv során bizonyos nevezetességre tett szert a Magdaléna nevű kis dán hajócska, alig ötventonnás, amely pálinkát készült szállítani Amerikába. Kapitánya lelkes Napoleon-párti volt, talán még nem felejtette el Koppenhága angol bombázását. Vállalkozott arra, hogy átviszi a császárt Amerikába. Ezzel a tervvel kapcsolatban merült fel a már említett hordó terve a lélegzőcsővel. Különös, hogy még ezt a hajmeresztő, megalázó tervet sem utasította el azonnal, sőt, hajlandónak mutatkozott arra, hogy megvásárolja a hajót egész rakományával együtt. De nyilván egy pillanatig sem vette komolyan a hordó-tervet. Esetleg egy hordó mélyén találják meg az angolok azt a világtörténelmi óriást, aki tíz éve Boulogne-ból még halálra rémítette a brit szigeteket? Nem akart szökni, nem akart menekülni, valami máson járt az esze. A Baudin-féle terv sem tetszett neki. Mi történt volna, ha Baudin hajóján esetleg kijutott volna a nyílt tengerre? Ott talán nem csíphették volna el az angolok? Ő mondta, amikor Rochefort-ba való érkezésükkor észrevette a Bellerophont: – Ahol víz van„ ott angol hajó is van! De környezete egyre idegesebbé vált, majdnem olyan mértékben, mint a párizsi kormányzó körök. Decrés herceg, aki – saját visszaemlékezései szerint – még az itáliai hadjárat előtt „majdnem megsemmisült” Buonaparte tábornok puszta tekintete előtt, újabb levélben sürgette a császár (még mindig így nevezte) mielőbbi eltávolítását francia földről. Dicséretére legyen mondva, nem kifogásolta Napóleonnak Amerikába való menekülését, de – minél előbb! Még ötletet is adott: „Talán lehetséges valamelyik híradóhajóval útnak indítani, s így meg lehetne téveszteni a brit cirkálókat.” És hangsúlyozta, hogy nemcsak az állam érdeke, hanem a császár személyi biztonsága is megkívánja a mielőbbi távozást. De hogyan? Hova? Mindenki terveket szőtt, javaslatokat terjesztett elő, csak a császár hallgatott. Már Becker is türelmetlen volt. Hihető, hogy

elsősorban a császárt akarta szolgálni, de nem akart fölöslegesen ujjat húzni a kormánnyal sem, hiszen minden rokonszenves megnyilvánulása mellett tulajdonképpen nem tartozott Napoleon közvetlen környezetéhez, s még csak fel sem merült annak a gondolata, hogy vele menjen akár ä poklok fenekére is, ahogyan Montholon, Las Cases vagy Savary eltökélte. A július 8-i tanácskozáson (koronatanács?) Becker szinte duzzogva hallgatott, amikor a kis vezérkar tagjai, ki tudja, hányadszor,! számba vették az egyre gyérebb menekülési lehetőségeket. Csak Napoleon egyenes felszólítására mondta el véleményét. Montholon visszaemlékezései szerint eléggé tartózkodóan beszélt, s szavai őszintén csengtek. Kifejtette, hogy véleménye szerint a helyzet napról napra súlyosabbá válik, Lajos bármelyik pillanatban elfoglalhatja a trónt (éppen aznap vonult be Párizsba), s akkor például a hajók parancsnokai a királynak tartoznak engedelmességgel. És a nép? Erre a kérdésre Becker így válaszolt: – A nép, amely ma még lelkesen éljenzi felséges uramat, holnap az ellenkezőjét teszi, ha a helyzet megváltozik. Olyan okfejtés volt ez, amely Napóleon előtt sem lehetett idegen. Végül Becker így sürgette: – Esküszöm, felség, haladéktalanul kell elutaznia! – Igen, igen. De hova? Amerikába? Hogyan? Becker keserűen mentegetőzött, hogy nem akarja az angolok karjaiba kergetni. De Napoleon akkor már valószínűleg azt szerette volna, ha az angolok karjaiba kergetik. Hova máshova mehetett volna? Már régebben visszautasította azt a tervet, hogy apósánál keressen menedéket, aki elrabolta és prostituálta feleségét, lakat alatt őrzi kisfiát. És barátja, Sándor cár? – Ha Oroszországba mennék, akkor egyetlen embernek szolgáltatnám ki magamat, Angliában legalább egy egész nemzetnek! Tehát már játszott a gondolattal, csak talán azt szerette volna, ha

elhatározássá még ki nem jelentett terve több helyeslésre talál környezetében. Azzal is tisztában lehetett, hogy Párizsban nagy lehet az izgalom, az új és régi hercegek egyaránt tartanak attól, hogy Napoleon megint valami huncutságon töri a fejét, megint a hadsereget igyekszik hatalmába keríteni, mint ahogyan terjesztettek is már olyan pletykákat, hogy Napoleon érintkezésbe lépett Bordeaux és a Vendée parancsnokával, aztán – előre a Loire völgyébe! Csak egy újabb „Laffrey-találkozó” kell: „Katonák, a császárotok vagyok!”, s újra a bitorlóé a hadsereg. A terv képtelensége szembetűnő volt, ha nem Napóleonról lett volna szó, akivel kapcsolatban már sok képtelenség emelkedett valósággá. Elképzelhető és érthető volt a párizsi idegesség. Mit csinál, mit akar a császár annyi ideig Rochefort-ban? Tulajdonképpen semmit sem csinált, csak meghallgatta a lázálomszerű terveket, hallgatott, húzta az időt, aztán valamennyi tervet elutasította. Látszólagos (vagy valóságos?) határozatlansága meghatotta és kétségbeejtette környezetét. Futárok száguldtak Rochefort és Párizs között. Tanácstalanságában Fouché azt követelte, hogy a császár legalább Aix szigetére költözzék, vagyis hagyja el a francia szárazföldet, és ne térjen vissza. Ez is valami. Július 8-án este a császár elhatározta, hogy kíséretével együtt valóban átköltözik a szigetre, ott: esetleg nagyobb biztonságban lesz, aztán – majd meglátjuk! Este hintóba szállt, a rochefort-i lakosság csendben figyelte az előkészületeket, s az itt-ott felhangzó inkább keserves, mint ujjongó „éljen a császár!” kiáltást a fel-felcsukló zokogás nyomta el. Sírtak az emberek, fiatalok, öregek, férfiak, nők, gyerekek. Búcsúztak – kitől? A zsarnoktól, a vérszopótól, a bitorlótól, aki vágóhídra vitte a francia fiatalságot? Hát nem, az apjuktól búcsúztak, a kis káplártól, Arcole hősétől, a forradalomtól. Napoleon nem sírt, noha nem volt idegen tőle ez az érzelemkitörés. Utoljára Waterloo után hullottak a könnyei, de most átengedte híveinek az ellágyulás élményét. A könnyes jelenetek egymást követték. Amikor a hintók megérkeztek a kis halászkikötőbe,

Fauras-ba, öreg halászok és tengerészek bámulták feldúltan, az élő csodát, a kis káplárt. Éljeneztek és sírtak, miközben a császár csónakba szállt, hogy átevezzenek Aix szigetére, amely ugyan még Franciaország része volt, de már gyűlölt tengervíz választotta el a szárazföldtől. Ki tudja, mi járt Napóleon eszében, amikor útközben parancsot adott, hogy mégse a szigetre menjenek, hanem az egyik francia hadihajóra, történetesen a Saale-ra. Itt természetesen viharos lelkesedéssel üdvözölték a váratlan, magas rangú vendéget, a császárt, a legfelső hadúrt, s minden valószínűség amellett szól, hogy a lelkesedés nem lett volna szerényebb méretű akkor sem, ha a hajó legénysége és parancsnoka tudta volna, hogy egy Bourbon éppen aznap foglalta el Napoleon alig kihűlt trónját. Lelkesedés, sírás, mélységes meghatottság és teljes bizonytalanság jellemezte a helyzetet, s nyilván ez az oka annak, hogy a következő hét eseményeit sokféleképpen, gyakran időrendben is összezavarva írták le a visszaemlékezők. Természetesen a francia hadihajó fedélzetén is éjjel-nappal arról folyt a szó, hogy milyen módon lehetne megmenteni a császárt, hogyan lehetne megakadályozni, hogy angol fogságba essen. Mindkét hajó vezérkara részt vett a tanácskozásokon. Ponée kapitánynak, a Meduse parancsnokának a terve volt a legmeghatóbb. Már meg is vitatta tisztjeivel és a legénységgel, s mindenki a legnagyobb lelkesedéssel fogadta el. E szerint az éjszaka folyamán a Meduse megtámadná a Bellerophont. A harc kimenetele nem lenne kétséges, a hasonlíthatatlanul nagyobb tűzerővel rendelkező brit cirkáló elbánna a francia fregattal, de időbe tellene. A Meduse legalább két órára, esetleg szerencsés körülmények jóvoltából még tovább fel tudná tartani a brit hadihajót, s ezalatt Napoleon a gyors járatú Saale fedélzetén ki tudna menekülni a kikötőből. Nem valószínű, hogy a nehézkes Bellerophon, amelynek mellékesen akkora kárt okoznának, amekkorát csak tudnának, képes lenne utolérni a francia hajót. Napóleont mélyen meghatotta a terv, s csak nehezen tudta visszatartani könnyeit, mert mint katonaember pillanatok alatt felmérhette, hogy miről van szó, mit eredményezne ez az

egyenlőtlen tengeri párbaj: a Meduse elsüllyedését és a legénység nagy részének pusztulását. Márványba kívánkozó szavakkal hárította el az ajánlatot, mert ezekben a napokban igyekezett minden szavát a történelem számára megfogalmazni. Azt mondta, hogy nem fogadhatja el ezt az áldozatot, s elhatározását így indokolta meg: – Én már nem vagyok császár, és nem lehet egy francia fregattot a biztos pusztulásba küldeni, csak hogy megmentsen a fogságba eséstől egy egyszerű polgárt! A következő évek során feledésbe merültek ezek a magasztos és nagy horderejű szavak. Pedig maga Napóleon mondta ki, hogy már nem császár (természetesen, hiszen lemondott), sőt, egyszerű polgár, akiért már nem lehet francia katonákat halálba küldeni. És ezt a kétségtelen igazságot az az ember mondta ki ünnepélyesen ég és föld között a tengeren, aki élete hátralevő hat esztendejét főképpen azzal töltötte el, hogy harcoljon császári címéért, s hogy megbélyegezze mindazokat, akik nem voltak hajlandók őt császárnak elismerni. Mellékesen – józan számítás alapján – nem bízott a kétségbeesett, hősi vállalkozás sikerében, s érthetően idegenkedett attól, hogy egy újabb vérfürdő után esetleg nyílt tengeren csípjék fülön, és így legyen belőle szabályos, vitathatatlan hadifogoly. Ünneprontás ugyan, de a tényeken néha még maga Napóleon sem tudott változtatni: Philibert kapitány, a Saale parancsnoka vonakodott, nem osztotta Ponée lelkesedését, s ingadozásának feltehetően az volt az oka, hogy már félt a törvényes kormánytól. A legénység hangulata azonban lángolóan lelkes volt mindkét hajón, s amikor megtudták, hogy a császár nem fogadta el a tervet, zokogtak, káromkodtak, sapkájukat a fedélzetre vágták, „és rátapostak. – Az volt a szándékom, hogy megmentem vagy meghalok ! – mondta szomorúan Ponée. Valószínű, hogy csak az utóbbi sikerült volna. Napoleon ekkor már lassan és következetesen hozzáfogott nyugodtan érlelődő terve

megvalósításához. Az ellentmondó adatok között válogatva elfogadhatjuk azta változatot, hogy a. császár már a Saale fedélzetéről küldöttséget menesztett a Bellerophon parancsnokához, Maitland kapitányhoz, aki ezzel máris megtette az első lépést a világtörténelemibe. Savary és Las Cases szállt csónakba, hogy felkeresse a kapitányt, és tárgyaljon vele. Maitland udvariasan fogadta a herceget és a grófot. Sok mindent tudott, csak éppen azt nem sejtette, hogy minden szava, minden mozdulata könyvek százezreiben szerepel majd, ha nem is mindig hűségesen idézve. Nagy pókerjátszma kezdődött. Maitland adta a tájékozatlant, holott Hotham tengernagytól világos parancsa volt: minden eszközzel meg kellett akadályoznia „Buonaparte” szökését. A „három ír” (Wellington főparancsnok, Castlereagh külügyminiszter és Croker tengerészetügyi államtitkár) ezt már Párizsban elhatározta, s ilyen értelmű parancsot adott a Rochefort körül gyülekező angol hajóknak (bizony, kedves Ponée, nemcsak a Bellerophon ólálkodott arrafelé!) Méghozzá úgy «szólt a parancs, hogy a végsőkig elmehetnek „Buonaparte” szökésének megakadályozása érdekében, vagyis: élve vagy halva, de fogják el. A brit törvényesség szigorú szem előtt tartásával a végső parancsot Hotham tengernagy adta ki, mivel Crokernek, aki csak tengerészetügyi államtitkár volt, s nem az Admiralitás Első Lordja, ilyen intézkedést nem volt jogában tenni. Hotham éppenséggel nem lehetett ismeretlen Napoleon előtt. A tengernagy mint Nelson egykori parancsnoka vett részt a Korzika előtti tengeri csatákban, s fő érdemének hazájában azt tekintették, hogy segítséget nyújtott Nelson képességeinek kibontakozásához. Nincs semmi adat arra nézve, hogy gyűlölettel viseltetett volna Napóleon iránt, s bizonyos, hogy a császár sorsa másként alakult volna, ha Hotham helyett a betegesen gyűlölködő, kegyetlen Nelson,” ez a tengeri Blücher állt volna lesben zászlóshajójával, a „Superb”-bel. Nelson nagyobb tehetségű katona volt, mint Blücher, de talán még gyűlölködőbb. Élete fénypontja lett volna, ha hajója főárbocára felakasztathatta volna Napóleont, mint annak idején a szerencsétlen Caraccioli

herceget. Franciagyűlölete már az ostobasággal volt határos. A clarence-i herceghez írt levelében olvashatók ezek a vad szavak: „Le, le a francia semmirekellőkkel! Vérem forr a francia név hallatára!” Hothamnak nem forrt a vére, s bár Napóleont meg akarta kaparintani, de inkább élve, mint halva. Ez a magyarázata annak, hogy Maitland is a „többet ésszel, mint erővel!” elvhez híven igyekezett megoldani a nehéz feladatot. Mindössze annyit közölt Savaryval és Las Cases-zal, akiket vacsorára is meghívott, hogy Napóleonnal kapcsolatban semmiféle tervről vagy elgondolásról nem tud, de ha bármelyik francia fregatt kifutna a tengerre, megtámadná, s ugyanúgy kötelessége minden francia vagy akár semleges kereskedelmi hajót feltartóztatni és átkutatni, s ha bármilyen magas rangú francia személyiséget találna, érvényes útlevél nélkül, kénytelen lenne őrizetbe venni, s megvárni a tengernagy (Hotham) további parancsát. Eléggé világos beszéd volt ez, bár a két szemben álló fél még csak igyekezett kipuhatolni egymás szándékát. Szavak, szavak – de annyit kivehetett belőlük Napoleon, hogy az amerikai útról szó sem lehet. Erről már lekésett, ha ugyan valaha is komolyan foglalkozott ezzel a gondolattal. Újabb elhatározással elhagyta a „Saale”-t, és végre Aix szigetére vitette magát. A 14. tengerészezred katonái állomásoztak ott. A sziget erődítési munkáit még Napóleon rendelte el a császárság fénykorában. Itt viharos lelkesedéssel fogadták, és azonnal azt kérték tőle, hogy tartson szemlét fölöttük mint legfelső hadúr, a franciák császárja. Ez volt Napoleon utolsó szemléje a Nagy Hadsereg egyik egysége fölött. Most is elkérte az ezred névsorát, végigolvasta – fejében maradt minden név. Egyetlen ezred névsorának villámgyors megtanulása nem jelentett nehézséget annak az embernek, aki 5-6000 nevet is észben tudott tartani szemlék alkalmával, Elképzelhető, hogy milyen hatást tett katonáira, amikor névről szólította valamennyit. A császár, a hős, a kis káplár személyesen ismeri valamennyiüket! Megint felbomlott

a rend, a katonák nem tudtak uralkodni magukon, körülvették, újra követelték, hogy számoljanak le az árulókkal, verjék ki az ellenséget az országból, „menjünk a loire-i sereghez!” Napóleon ekkor már semmit sem akart elölről kezdeni, csak éppen jólesett neki a katonák és a lakosság szeretetének, ragaszkodásának elsöprő erejű megnyilvánulása. Az aix-i helyőrség hat ifjú tisztje újabb menekülési tervet dolgozott ki a császár számára: két kis hajón észrevétlenül kihajóznának a nyílt tengerre, ott az első kereskedelmi hajót megvásárolnák, vagy erőszakkal birtokukba vennék, s így könnyen eljutnának Amerikába. Napóleon nem akarta megbántani a lelkes fiúkat, nem utasította el rögtön a gyerekes tervet, megvolt már a saját elképzelése, csak szeretett Volna megfelelő biztosítékokat kapni. Július 16-án, nagy meglepetésére, bátyja, József érkezett a szigetre, ő megkapta útlevelét Amerikába, s felajánlotta öccsének, hogy ezzel az útlevéllel ő utazzék el helyette Bordeaux-ç át az Újvilágba. Megkapó, szívet melengető ajánlat volt ez. A háttérbe szorított elsőszülött, a duzzogó, a megsértett, a megalázott, a Nápolyból kiparancsolt, Madridból kirúgott, majd házi őrizetben élő király meg akarta menteni öccsét, A gyakran igazságtalanul megbántott Lucien is ott volt kényúr bátyja mellett Waterloo után, oroszlánként harcolt érte a kamarákban, s nem rajta múlt, hogy a Száz Nap lemondással ért véget. S ha mindehhez hozzávesszük még, hogy Jeromos ott harcolt Waterloo alatt az oldalán, végül is nem lehetett komoly panasza gyakran megbírált testvéreire. Egyedül Lajos hagyta cserben. És Karola. Nem rossz arány. Szép testvéri áldozatot ajánlott fel József, könnyen az életébe kerülhetett volna, ha öccse elfogadja az ajánlatot. De nem fogadta el, nem akart harmadrangú ripacsként, álruhában szökni. A szökés gondolatát különben is régen, talán már kezdetben elvetette. A hadvezérek hadvezére gyáva szökevényként bujkáljon, csak hogy megmentse nyomorult bőrét? Úgy látszik, ekkor már mindent abból a nézőszögből mérlegelt, hogy mi illik legjobban méltóságához,

történelmi nagyságához az igazi nagyközönség, az utókor előtt. Sokszor megemlített és megbírált habozása kétségtelenül ennek volt tulajdonítható. József továbbutazott, teljes bizonytalanságban, mert őt sem tájékoztatta Napoleon további terveiről. Pedig akkor már csak a megfelelő forma megválasztása volt kétséges. Környezetében még mindig folytak a viták a különféle menekülési tervekről, s még az aix-i ifjú tisztek hajmeresztő ötletéről is sok szó esett. Nehéz ma már kibogozni, hogy ki mit ajánlott a császárnak, sok az ellentmondás az emlékiratokban. Sokan például tényként fogadják el, hogy az ellentmondásos jellemű Gourgaud egy kissé gyanúsan történelmi veretű szavakkal ajánlotta a császárnak, hogy áldozza fel magát teljesen, szolgáltassa ki magát az angoloknak: – Ez a nemes elhatározás illene legjobban felségedhez! Felségednek nem való a kalandorszerep, méltatlan! A történelem azt mondaná, hogy csak félelmében mondott le, mert nem áldozza fel magát teljesen … Ez a mondás annyira fenségesen hangzik, hogy nem is teljesen világos. Ha nem áldozza fel magát teljesen, vagyis ha nem adja meg magát, ez azt jelentené, hogy félelmében mondott le? Miért? Ilyesmit lehet mondani annak az embernek, aki száz halállal nézett szembe már, s most azért mondott le, mert önmagát féltette? De ha mégis mondott ilyet Gourgaud, a császár szája íze szerint beszélt, mert most már mi sem volt inkább kedvére, mint az, hogy minél többen vegyék rá az „angol megoldás”-ra. Kedves kis közjáték is bekerült a történelembe, Houssaye jóvoltából. Miközben Napóleon azt mormolgatta, hogy valóban, a legokosabb lenne az angolokhoz fordulni, az ablakon át kismadár repült be a szobába, de ijedtében nem talált ki. Gourgaud megfogta a madarat. Napoleon rászólt: – Engedje el! Van itt éppen elég szerencsétlen, ne vegyük el ennek a kis madárkának a szabadságát! Gourgaud engedelmeskedett, a kismadár kirepült az ablakon.

Ekkor valamennyien az ablakhoz tódultak, és lestek, merre repül a madár. Állítólag Gourgaud kiáltott fel diadalmasan: – Felség, a Bellerophon felé repül! A sors útmutatása … íme, a magasabb hatalmak is az angol megoldást javasolják! Napóleon felvilágosult elme volt, sok tekintetben megelőzte korát, hol az eszével, hol a kardjával, de néhány korzikai babona megmaradt benne, már csak megszokásból is, s feltehető, hogy a madár útját is a sors figyelmeztetésének fogta fel, különösen azért, mert a madár arrafelé repült, amerre, egyelőre lélekben, ő maga is igyekezett. Közben másféle előkészületek is folytak, a császár minden holmiját felrakatta a két őrhajóra és a Magdalénára – vajon miért? Talán még a hordó-terv is kísértett? Nem, nem, bizonyosra vehető, hogy erre egy pillanatig sem gondolt komolyan, de nem fedte fel teljesen kártyáit, még környezete előtt sem. Újra órákba sűrűsödött össze a világtörténelem, mint csaták idején. Július 14-én a császár újra küldöttséget menesztett a Bellerophon fedélzetére, hogy végre valami biztató választ kapjon a történelemben addig ismeretlen hajóskapitánytól. Ezúttal Lallemand tábornok és Las Cases kereste fel a brit hadihajót, s folytatódott a mindennek, csak éppen őszintének nem nevezhető tárgyalás Napoleon sorsáról. A franciák arra célozgattak, hogy Napoleon mint ismeretlen, egyszerű polgár szeretné leélni az életét Amerikában, mivel végleg befejezte politikai pályafutását. – Ha így áll a dolog – mondta erre Maitland –, akkor miért nem keres menedéket Angliában? Ravasz játékba fogott a kapitány, akinek a zsebében már ott volt az „élve vagy halva” parancs. Csak azt nem tudta, hogy szavai a világtörténelem patikamérlegére kerülnek, s élete végéig lesz miért mentegetőznie. Most azonban nem a jövővel kellett foglalkoznia, hanem a feszült jelennel. Tapintatosan, erőszák nélkül kívánta megoldani a nehéz feladatot, s ehhez olyan csapda kellett, amelybe Napoleon gyanútlanul, békésen besétál. Azt fejtegette, hogy a császár valószínűleg nem ismeri jól az angolokat, a hosszú ideig

tartó ellenségeskedés hátrányosan befolyásolta ítélőképességét. Szó sincs arról, hogy Napóleont Angliában valamiféle vérszopó szörnyetegnek tekintik, biztosan jobb véleménnyel vannak róla, mint azt ő hiszi. Azt ugyan hangsúlyozta, hogy semmiféle felhatalmazása nincs (csak egy kis elfogató parancs a zsebében …), a kormány nevében tehát semmiféle ígéretet sem tehet, de ha a császár Angliába óhajt menni, készséggel elviszi őt oda. Hangsúlyozta azt a véleményét is, hogy Napóleon számíthat az őt megillető megbecsülésre, s azt magyarázgatta, hogy Angliában más a politikai helyzet, mint az európai szárazföldön, a közvéleménynek nagyobb az ereje, mint a végrehajtó hatalomnak, az angol nemzet nagylelkűsége hagyományos, s ez alól még a kormány és az uralkodó sem térhet ki. Napóleont mintha megnyugtatta volna ez a beszéd, amelyet – ezt fontos hangsúlyozni! – élőszóval tolmácsoltak megbízottai. Hiszen tulajdonképpen ezt akarta: vendégként megérkezni Angliába. Megjegyezte, hogy Korzikában leszúrják azt, aki beszennyezi a vendégbarátság íratlan törvényeit. És Anglia? Napóleon állítólag fiatal hadnagy korában olvasta Barrow „Anglia története” című könyvét, amelyben a vendégszeretet mint az egyik fő angol erény szerepel. „Közöttük egy idegen szent és sérthetetlen, amíg csak a szigeten tartózkodik.” Nos, talán Luciennel nem bántak szépen az angolok? Las Cases is a legszebb emlékeket hozta magával angliai száműzetéséből. Hát akkor? De környezete még mindig vitázott, s akadt, aki azt ajánlotta, hogy ne Angliában keressen menedéket, hanem hadseregében. Hol? A francia királyi hadseregben? Napóleon nem akart testvérharcot. Mindez különben csak feltevés, mert ő maga sohasem elemezte, sohasem indokolta meg híres lépését, amelynél jobbat, szebbet egyébként aligha találhatott volna ki. De még mindig tanácskozott, kikérte hűséges kísérői véleményét: megkísérelje-e a menekülést, vagy pedig bízva Maitland szavaiban, kérjen menedéket Angliától. A különféle emlékiratok szerint különféle változatok maradtak fenn a

javaslatokról. Montholon szerint Bertrand, Savary, Lallemand és Las Cases egyhangúlag azt tanácsolta, hogy habozás nélkül menjenek a Bellerophonra, Montholon és Gourgaud viszont ellenezte a tervet, azzal az indokolással, hogy az angliai letelepedés tervére akkor is vissza lehet térni, ha nem sikerül a menekülés. Sántító okfejtés, mert azt bajosan lehetett remélni, hogy â császár mint előkelő vendég telepedhet le Angliában, miután megtalálták a hordóban. És miért ellenezte volna éppen Gourgaud az azonnali angol megoldást, amikor állítólag ő ajánlotta Napóleonnak ezt a legméltóságosabb történelmi lépést? Ezeket az ellentmondásokat nehéz lenne megérteni, ha figyelmen kívül hagynánk azt, hogy a száműzetésben keletkezett viszályok az emlékiratokban is nyomot hagytak. Montholon, saját visszaemlékezései szerint, az utolsó pillanatokban is kardoskodott Baudin kapitány mellett, aki esküdözött, hogy a világ végére is elviszi a császárt. Montholon még arra is figyelmeztette a császárt – újra csak emlékiratainak tanúsága szerint … –, hogy ne higgyen Maitlandnek, nehezen elképzelhető ugyanis, hogy az angol uralkodó körök, amelyek támogatták és pénzelték a Napóleon-ellenes összeesküvőket, egyszerre kitárnák baráti karjukat. Hány orgyilkost tettek francia partra? Ki támogatta a Vendée-t fegyverrel és pénzzel? Pál cár talán nem Napoleon-barát politikájáért fizetett életével? És hova vezettek a szálak? De Napóleon – ha úgy tetszik – már a többség véleményére támaszkodhatott, s nagyon valószínű, hogy akkor már megírta a minden bizonnyal sokszor végiggondolt híres Themisztoklészlevelét, hiszen ennek a nagy fontosságú levélnek a keltezése: július 13. A levél címzettje egy odahaza megvetett semmirekellő volt, az őrült III. György helyett uralkodó kormányzóherceg (Prince Regent), szövege pedig a következő: „Királyi Fenség! Kitéve a hazámat megosztó pártviszály oknak, s a legnagyobb európai hatalmak gyűlölködésének, befejeztem politikai pályafutásomat; azért jöttem, hogy Themisztoklészként

letelepedjem a brit nép tűzhelyénél. Törvényeinek védelme alá helyezem magamat, ezt a védelmet kérem királyi fenségedtől, mint a legerősebb, legállhatatosabb és legnagylelkűbb ellenségemtől. NAPOLEON.” Még mielőtt a levél sorsát követnénk, tűnődjünk el néhány pillanatra ennek a valóban történelmi nevezetességű és hangvételű levélnek az alapgondolatán, pontosabban: központi személyiségén, Themisztoklészen. Napoleon ókori műveltsége köztudomású volt, sokak szerint jobban ismerte a görög és a római történelmet, mint akár Franciaországét. Az is valószínű, hogy ezt a levelet már régóta fogalmazgatta magában, s világtörténelmi aranyhidat óhajtott nyújtani a brit politikusoknak, hogy hőst megillető emelkedett cselekedetre ihlesse őket. Themisztoklész valóban Athén legnagyobb ellenségéhez, a perzsa királyhoz menekült, s Artaxerxész válóban fejedelmi módon bánt az előkelő menekülttel, aki pedig a nevezetes szalámiszi tengeri csatában pusztító vereséget mért a perzsákra. Ennek ellenére a perzsa király nemcsak menedéket adott a hozzá folyamodónak, hanem három város jövedelmét adta neki kegydíjul, sőt, kinevezte a kisázsiai Magnesia helytartójául. Ezt a nagylelkű bánásmódot nem egy történetíró nem a perzsa király lovagias jellemével magyarázza, hanem azzal, hogy Themisztoklész valóban hazaáruló volt (Pauzaniásszal együtt), s összejátszott a perzsákkal. A vád nem tökéletesen bizonyított, s az sem lehetetlen, hogy Themisztoklész valóban az athéni politika cselszövéseinek áldozata volt. De mindegy, Themisztoklész visszavonhatatlanul az lett, akinek Napóleon beállította. Hősi, mártíri magasságba emelte, az viszont valószínű, hogy a régens herceg vajmi keveset tudott Themisztoklészről, s ugyanez bátran elmondható a brit kormány tagjairól is, akik általában sohasem tűntek ki más államok történelmében való jártasságukkal. Ezzel a nagy fontosságú levéllel küldte, még mindig 14-én, Las Cases grófot és Gourgaud tábornokot Maitland kapitányhoz a császár. Elhihető, hogy bízott az angolok nagylelkűségében. Hiszen háborús évtizedek

után ilyen szép levelet még nem kapott győző. És nem először látnának vendégül az angolok korzikaiákat. Paoli, Lucien … Maitland külön levelet kapott, ebben a császár (Bertrand-nak mondta tollba ezt a levelet) még azt is közölte, hogy minden feltűnés nélkül, rangrejtve óhajt Angliába érkezni, s Londontól 1520 kilométerre, vidéken kíván letelepedni, ha Angliában kell maradnia. Az ezután következő részletek megint különböző eltérésekkel kerültek be a történelemkönyvekbe, nem is beszélve a regényes életrajzokról. Napóleonnak az volt a kívánsága, hogy a Themisztoklész-levelet Gourgaud külön hajóval vihesse, és személyesen adhassa át a kormányzóherceg-nek, a későbbi IV. Györgynek, akit talán „helyettes testvér”-nek, tekintett. Talán okosabb lett volna, ha, a miniszterelnökhöz fordul, aki a politikai hatalmat birtokolta, de úgy vélte, hogy uralkodó csak uralkodóval levelezhet, s mintha már megfeledkezett volna arról, hogy nemrég „egyszerű polgár”-nak nevezte magát, hiszen lemondott császári trónjáról. A Bellerophon fedélzetén újabb tárgyalások kezdődtek, némi szépséghibával: egyetlen brit politikus sem vett részt benne, s maga az admirális is távol maradt. Egy jelentéktelen kis kapitány képviselte Nagy-Britanniát. Tulajdonképpen mit ígért Maitland annak érdekében, hogy Napoleon végre a Bellerophonra jöjjön? Ezt nem lehet pontosan megállapítani, mert – amint például az egyik legjelentősebb angol történetíró, J. H. Rose írta – „sajnálatos módon”, nem foglalták írásba a megállapodás félreérthetetlen szövegét. Maitland – ez érthető –, most már a cél közvetlen közelében, igyekezett minden eszközzel eloszlatni Napóleon aggályait, s nem győzte hangsúlyozni az angol nép nagylelkűségét és demokratikus érzelmeit, s azt, hogy Napóleonnal „figyelmesen” fognak bánni a szigetországban. Azt ugyanis határozottan megígérte, hogy Angliába viszi Napóleont és kíséretét. Ezt Maitland sem tagadta, s már július 14-én, vagyis a Themisztoklész-levél átadásának napján írásban értesítette Crokert a fordulatról, s a titkos parancsra hivatkozva közölte, hogy elfogadta a franciák

ajánlkozását, s hogy „Buonaparte” másnap felszáll a brit hajóra. És a legfontosabb mondat: „Hogy semmiféle félreértés ne legyen, világosan és pontosan megmagyaráztam Las Cases grófnak, hogy nem vagyok felhatalmazva semmiféle feltételek szavatolására, mindössze annyit tehetek, hogy őt és kíséretét Angliába szállítom, ahol úgy fogadják majd, ahogyan Ő Királyi Fensége azt megfelelőnek tartja.” Hogy Maitland egy kissé túllőtt a célon, s rózsásabbnak festette Napoleon angliai jövőjét, mint illett volna, ez tulajdonképpen érthető, mert neki az volt a fő célja, hogy Napoleon minél kevesebb bonyodalommal adja meg magát, akár annak az ábrándnak az árán, hogy baráti látogatást tesz Angliában. Nem egy történetíró „meglepő”-nek találja, hogy nem foglalták írásba a végső megegyezést, de ami Maitlandet illeti, ez nem lehetett véletlen. Inkább az a meglepő, hogy a francia küldöttek nem ragaszkodtak Maitland biztosítékainak írásban való rögzítéséhez. Az angol történetírók természetesen – éppen az írásbeli bizonyítékok hiányában – holmi alaptalan kitalálásnak értékelik Napoleon későbbi vádjait, a császárnak azt az állítását, hogy becsapták, koholt ígéretekkel csalták a hajóra. Ez az angol álláspont több mint érthetetlen, hiszen Maitland legalább egy fontos ígéretet felelőssége tudatában valóban tett, mégpedig azt, hogy Napóleont és kíséretét Angliába szállítja. Saját levele bizonyítja ezt – tehát írásban! ígéretét nem teljesítette, s bár nyilvánvaló, hogy a szószegés nem az ő hibája, a tény akkor is tény marad. Látszólag minden simán, tervszerűen folyt: Gourgaud tábornokot átszállították a „Slaney” nevű kisebb hajóra, hogy Napoleon levelével Londonba utazzék a kormányzóherceghez. Las Caseis pedig pontosan beszámolt Napóleonnak a tárgyalások eredményéről. A kocka el volt vetve. Bertrand – ura utasítására – levélben közölte Maitlanddel, hogy a császár a holnapi napon, vagyis 1815. július 15-én felszáll a Bellerophonra. Bertrand levelében is olvasható néhány figyelemre méltó sor, amelyből arra

lehet következtetni, hogy Maitland mégiscsak ígért egyet s mást: „Ha a tengernagy arra a megkeresésre, amelyet Ön intézett hozzá, elküldi Önnek az engedélyeket az Egyesült Államokba érvényes utazásra, őfelsége örömmel megy oda. Ezek hiányában azonban saját jószántából kész Angliába menni mint magánszemély, hogy élvezze az Önök törvényeinek védelmét.” Maitland később tagadta, hogy ő valaha is Amerikába szóló úti okmányokat igényelt Hotham tengernagytól Napoleonék számára, ő csak annyit ígért meg, hogy Angliába viszi őket, a többi már nem az ő dolga. Újabb feszült órák következtek, s bár Napoleon határozottan kijelentette, hogy másnap, vagyis 15-én korán reggel a brit hajóra szállnak, az elmúlt napokban oly sokszor változtatta meg a meggyőződését, hogy senki sem volt biztos az indulásban. Kétségtelenül habozott, hogyne habozott volna! Tulajdonképpen semmiféle írás nem volt a kezében, egész további sorsát egy szerény rendfokozatú angol tengerésztiszt általánosságokra szorítkozó, szóbeli bátorítására kellett bíznia. De mi mást tehetett volna? Most sokkal indokoltabb lett volna az öngyilkosság, mint Fontainebleau-ban, s hívei féltek is ettől, mert úgy tudták, hogy ruhájába varrva ott van a méreggel telt üvegcse. És most valóban fenyegette őt a fogságba esés veszélye, jobban, mint Oroszországban. De a jelek szerint a naivságig bízott neve, személyisége varázsában. Végső fokon ebben is neki lett igaza, de alaposan meg kellett szenvednie érte. Érvelései ekkor már egyértelműen arra irányultak, hogy meggyőzze környezetét és feltehetően önmagát a nagy fontosságú lépés helyességéről. Bertrand-nak ezt fejtegette (a „nagy-marsall” nemrég nyilvánosságra került emlékiratai szerint) : – Nem veszélytelen dolog, ha az ember az ellenségeire bízza magát, de még mindig jobb és kisebb kockázat, ha az ellenség becsület-érzésére támaszkodunk, mint ha közönséges hadifogolyként kerülünk a kezébe. Ez a néhány szó jól megvilágítja, hogy Napoleon tudta, mit

kockáztat. De megtette, mert ebben a kutyaszorítóban meg kellett tennie, nem törődve a kockázattal, mint az Arcole hídján. Pedig még azt sem tudta, hogy éppen aznap Bonnefoux báró királyi parancsot kapott: Bonaparte Napóleont ki kell szolgáltatni az angoloknak. A patáncs esetleges megtagadása – nyílt lázadás… A báró éppenséggel teljesíthette volna a parancsot, XVIII. Lajos már törvényes királya volt, Napóleon pedig önként lemondott excsászár, s a világtörténelemben már számos példa volt arra, hogy jelentős állami személyiségek szinte túlzott engedelmességgel teljesítették új uruk parancsát, akár csak puszta óhaját. Elég csak Ney tábornagyra gondolnunk … De Bonnefoux neve mocsoktalanul került be a történelembe. Persze, kérdéses, hogy kapott volna-e fegyveres erőt a királyi parancs teljesítésére. Mindenesetre zsebre tette a parancsot, és várt. Aztán óvatosan kipuhatolta a császár szándékait, s amikor megtudta, hogy Napoleon néhány óra múlva már angol hajó vendégszeretetét élvezi, megnyugodva tért vissza Rocbefort-ba, megvan a kifogás: a parancs későn érkezett, a helyzet viszont önmagától megoldódott. Ez a parancs különben is jellemző volt a Lajos udvarában uralkodó fejetlenségre és tanácstalanságra. Milyen jellemző, hogy nem elfogatási parancsot adtak ki a „bitorló”, a „lázadó” stb. ellen, hanem minél előbb meg akartak szabadulni tőle, bajlódjanak vele az angolok. Nyilvánvaló, hogy még Artois Károly is hideglelést kapott arra a gondolatra, hogy Napóleont elfogják (ugyan kik?), és Párizsban bíróság elé állítsák. Ez az esemény, ha ugyan egyáltalán megtörténhetett volna, fenekestül fordította volna fel az egész országot. Ezt még a Bourbonok is fel tudták fogni. Másnap hajnalban Napoleon megint meglepte környezetét: egyenruhát öltött, holott most sokkal indokoltabb lett volna a polgári öltözet, mint a Mars-mezei alkotmányünnepség alkalmával, amikor strucc-tollas maskarában igyekezett kidomborítani békevágyát és uralkodásának polgári jellegét. Most viszont egyremásra hangsúlyozta, hogy egyszerű polgár, akinek nincs más vágya,

mint falusi nyugalomban eltölteni élete hátralevő éveit. És mégis, gárdaezredesi egyenruháját vette fel, legendás zöld zubbonyát, s még legendásabb, háromszögletű csákóját s legnagyobb becsben őrzött, szürke köpenyét, amelyet Marengónál viselt. Tengernyi kitüntetése közül csak a becsületrend nagykeresztjét tűzte fel, s felkötötte kis kardját is. Tulajdonképpen ebben is igaza volt: nem húzott polgári álruhát, öltözetében is az a Napoleon volt, akinek az egész világ ismerte. A kis káplár. Az utolsó felvonásba nem csúszhatott be hamis hang. Még el kellett búcsúznia a francia földtől, honfitársaitól, akik zokogva, elcsukló hangon kiáltották, hogy „éljen a császár!”, alig tíz évvel azután, hogy Saint-Cloud-ban először hangzott el ez a világot megremegtető csatakiáltás. A zászlók még háromszínűek voltak, ezen a környéken még nem tűzték ki a liliomos fehér Bourbon-lobogókat. (Később kitűzték, mi mást tehettek volna?) Egykori leírások szerint mindenki sírt, kivéve Napóleont, aki hősi komorsággal és határozottsággal viselkedett, amikor elhagyta Franciaországot. Az „Epervier” nevű hadihajóra, erre a kis kétárbocosra szállt fel, kíséretével együtt. Ezen a hajón is a trikolór lengett, s a könnyező, zokogó tengerészek is Napoleon egyenruhájának létjogosultságát bizonyították: a legendák kis káplárja állt előttük, a félisten, akinek léptei alatt megremegett a föld a piramisoktól a Kremlig. Maitland, aki izgatottan várt, már elindította a császár szállítására kijelölt csónakot, s az angol tengerészek buzgón eveztek. (Vajon eszébe jutott-e Napóleonnak, hogy volt idő, amikor a Nyemen közepére csónakázott Tilsitnél? …) Még csak reggel hat óra volt. Újabb színes jelenet következett, amely méltó mozzanatává vált a hőskölteménynek. Becker tábornok megkérdezte Napóleontól, hogy a kormány utasításához híven elkísérje-e őt a Bellerophon fedélzetére. Napóleon – micsoda rögtönző! – így válaszolt: – Nem, tábornok, térjen csak vissza a szigetre! Ne mondhassák azt, hogy Franciaország szolgáltatott ki az angoloknak! Becker sírva fakadt, Napoleon vigasztalta, átölelte, s

megköszönte szolgálatait: – Kár, hogy nem ismertem régebben ennyire! Környezetembe fogadtam volna. Éljen boldogan, tábornok! Becker zokogva csak ennyit tudott válaszolni: – Éljen boldogan, felség! Legyen boldogabb, mint Franciaország! (Sajnos, a történelemtől nem idegen az ünneprontás: Becker Párizsba visszaérkezve azt kívánta, hogy szolgálataiért tüntessék ki a becsületrend nagykeresztjével. Ennyit igazán megérdemel az a főtiszt, aki tapintatosan, minden zökkenő nélkül lebonyolította Napóleonnak francia földről való eltávolítását. Gyarló az ember… Kívánságát nem teljesítették, s négy évig kellett várnia, amíg legalább főrenddé nevezték ki.) Amikor a császár átszállt az angol csónakba, harsogott a francia tengerészek kiáltása: „éljen a császár!”, s ahogyan a csónak távolodott a francia hajótól, a félelmetes csatakiáltás zokogásba fulladt. Az angol tengerészek kíváncsian nézegették a nagy ellenséget, a rettegett nagyurat, aki egy évtizede egészen más módon kívánt partra szállni Angliában. Napoleon a francia partok felé fordította tekintetét, Maitland viszont távcsővel figyelte, hogy valóban megtörténik-e a hihetetlen esemény, ő lesz-e az, akinek megadja magát a világtörténelem legnagyobb hódítója. Közben a saját hajóján is minduntalan rendet kellett csinálnia. A fiatal, zömükben tizenéves tengerészek vásott mókákban vezették le izgalmukat, egymás szakállából, hajából téptek ki tincseket a nagy esemény emlékére, s volt, aki már alkalmi dalt dúdolgatott társai derültségére: „A jó öreg Boney császár, / Százezer embere volt …” Maitlandnek minden erélyére szüksége volt, hogy rendet teremtsen a rakoncátlan kölykök között. Végre a legénység felsorakozott a fogadtatásra, s a későbbi magas szintű vitákban feltehették volna a kérdést, hogy a világtörténelem folyamán valaha is fogadtak-e ilyen ünnepélyesen „hadifoglyot”. Napoleon nyilvánvalóan jól megfogalmazta minden szavát,

kitervezte minden lépését. Minden mozdulata kiszámított volt, s még abban is volt valami jelképes, hogy katonai egyenruhába öltözve ugyan, de levette a csákóját, amint a hajó fedélzetére lépett, s a szinte lélegzetvisszafojtva álló Maitland előtt – mint félig katona, félig polgár –, csengő hangon kiáltotta: – Azért jöttem, hogy uralkodójuk és az angol törvények oltalmát kérjem! Egy másik változat szerint Napóleon még hozzátette: – A hadiszerencse forgandósága arra kényszerít, hogy legnagyobb ellenségemnél keressek menedéket, de bízom becsületességében! A legtöbb visszaemlékező erről nem tesz említést, bár lehetséges, hogy elhangzott, mert Napóleonnak valóban az volt a legfőbb reménye, hogy az angolok becsületbeli kérdést csinálnak ügyéből. Az nyilván jólesett neki, hogy díszelegve fogadták, a legénység csatarendben sorakozott fel, részint a fedélzeten, részint az árbocokon. A hajó parancsnoka mélyen meghajolt előtte, s amikor Napóleon azt az óhaját fejezte ki, hogy meg akarja szemlélni a hajót, a kapitány készségesen elkísérte őt a hajó minden zugába, s közben bemutatta neki a tiszteket. De az is feltűnhetett a császárnak, hogy díszlövés nem dördült el a tiszteletére, Maitland pedig roppant udvariasan bár, de nem felségnek, csak „uram”-nak szólította igaz, hogy az angol nyelvben a „Sire” és a „Sir” eléggé hasonlít egymáshoz. Közben természetesen zászlójelek tudatták a tengernaggyal, s egyben az egész világgal, hogy megtörtént a nagy esemény: Napoleon angol kézen van! Kalitkába került a Sas, ha nem is vasketrecbe.

24. FEJEZET Napoleon angol reggelit kér. Felséges fogadtatás a tengernagyi hajón. A kis káplár angol rajongói. Hirtelen megváltozik a hangulat. Gourgaud „visszatoloncolása”. Nem sikerül Napoleon második partraszállási kísérlete sem. A döntés: Szent Ilona! Tiltakozik a császár. Plymouth népe ünnepli Napóleont. A „Habeas Corpus”. A tengernagy és egy hadihajó menekülése az ügyvéd elől. Kik mehetnek Szent Ilonára? Képzelt beszélgetés Napoleon és Cockburn között. A császár kardja. Napóleoni légkör a „Northumberland”-on. Párizsban újra ledöntik a Vendômeoszlopot. Wellington gazdagodik, nem akadályozza meg Ney kivégzését, és műkincseket gyűjt. A Szent Szövetség. Világgá megy a Bonaparte-család. Murat saját kivégzését vezényli. 1815. október 15.: feltűnik „Szent Ilona, a kis sziget…” A „mindenütt boldog Napóleon” igyekezett jó képet vágni új helyzetéhez. A kis ember változatlanul a világ színpadának középpontját foglalta el, csak a díszlet volt új: egy brit hadihajó fedélzete. Azonnal felforrósodott körülötte a levegő. Mindenki őt bámulta, a fedélzetet súroló tengerészek is felnéztek rá, hogy alaposan szemügyre vegyék a nagy embert. Külseje általában jó benyomást keltett, s bár egykori karcsúsága már régen a múlté volt, Maitland „figyelemre méltóan erős, jól felépített alkatú férfiú”-nak írta le őt visszaemlékezéseiben. Általában az arcát találták rendkívülinek, a szemét pedig lenyűgözőnek, ö maga láthatóan azon volt, hogy a legjobb benyomást tegye mindenkire, akivel csak találkozik élete új korszakának kezdetén. A rögtönzött kis szemle után például ezt mondta a tiszteknek: – Nos, uraim, önöket az a megtiszteltetés érte, hogy a világ legbátrabb és legszerencsésebb nemzetéhez tartozhatnak!

Fesztelenül csevegett, minden érdekelte. Nem duzzogott, nem roskadt magába, nem játszotta meg a bukott világhódító tragikus szerepét. Szívesen látott vendég akart lenni Angliában. Elismerő megjegyzést tett Maitland feleségének arcképére, amely a legszebb kabin falán függött. Villámgyorsan akarta beleélni magát az új helyzetbe. Ragaszkodott például ahhoz, hogy ő is a jellegzetesen angol reggelit kapja, mert ehhez is hozzá kell szoknia, hiszen – ugyebár – most már angliai lakos lesz. Maitland hiába ajánlotta fel, hogy gondoskodik) számára eddigi étrendjéről, Napóleon hajthatatlan maradt: angolul étkezik ezentúl. Maitland kénytelen volt engedni, hadd áltassa magát a világtörténelem legnevezetesebb hadifoglya, aki még csak tisztában sem volt helyzetével. De ki mondhatta el ezt akkor még? Talán, Hotham tengernagy, aki a „Superb” nevű zászlóshajón értesült a nagy újságról, s még aznap tisztelgő látogatást tett Napóleonnál? Hódolattal hajolt meg a magas vendég előtt, s abban a kitüntetésben részesült, hogy együtt vacsorázhatott Napóleonnal. Majd mély tisztelettel meghívta a császárt és kíséretét díszebédre, amelyet másnap a „Superb” fedélzetén adnak számukra. Hotham közben négyszemközt megnyugtatta Maitlandet, aki bevallotta a tengernagynak, hogy szándékosan egy kissé rózsásabbnak festette Napoleon angliai kilátásait, mint erre jogosult lett volna. A tengernagy véleménye szerint helyesen járt el, a fő dolog az volt, hogy Bonapartét elfogják, s különben sem ígért neki semmit sem határozottan, hacsak azt nem, hogy Angliába viszi. És különben is – majd meglátjuk … A „Superb”-en történt másnapi látogatás minden várakozást felülmúlt. Napóleont uralkodónak kijáró tisztelettel fogadták, a legénység tomboló lelkesedéssel ünnepelte, Hotiham még azt is megtette, amit Drezdában az európai uralkodók, hogy Napóleon jelenlétében mindig levette a csákóját. A császár természetesen elsőként lépett a dúsan megterített asztalhoz, s jobbján udvariasan helyet kínált a tengernagynak. Széke mögött inasok várták parancsait, akár a Tuileriákban. Nelson megfordult volna a

sírjában, ha tudta volna, hogyan hajlonganak brit hajón a fogoly bitorló előtt. Mindazok, akik Napóleonnak az „angol megoldás”-t javasolták, most büszkén hivatkoztak jó ösztönükre és ítélőképességükre. Végül is őket igazolta a történelem, csak egy kicsit későn. Egyelőre mindenki elégedett volt, Napoleon éppen úgy, mint környezete: a Bertrand-házaspár, a Montholon-házaspár, Las Cases és fia, a tizenhat éves Emmanuel, Savary, Lallemand, a rengeteg inas (van, aki hatvanra teszi a számukat), s természetesen főnökük, a komornyikok főkomornyikja, Marchand. Aztán Hotham mély tisztelettel elbúcsúzott a császártól, a hajó tisztjei ünnepi díszruhában sorakoztak fel, a legénység szokás szerint az árbocokon, vitorlarudakon, köteleken tisztelgett. Napóleon és kísérete méltóságteljesen visszacsónakázott a „Bellerophon”-ra. Itt újabb kellemes meglepetés várta a császárt: Maitland sebtiben két szobával egészítette ki Napóleon kis kabinját, és díszőrséget állított a „császári lakosztály” elé. s De mindez csak előjáték volt a kedvezőtlen fordulathoz. Ezt egyenlőre sejteni sem lehetett. Napoleon mindent megtett annak érdekében, hogy megszeressék a hajón, s az eredmény felülmúlta minden várakozását, mert a legénység valósággal bálványozta – angol mértékkel mérve. Napoleon ehhez is értett, tudott bánni az emberekkel. Tekintete, amellyel milliók fölött uralkodott, s megsemmisítő hatású r volt, ha akarta, elbájoló is tudott lenni. Amikor Maitland egy kis közvéleménykutatást rendezett a hajón, egyik tengerésze ezt a véleményt hagyta az utókorra: – Hát… szidhatják odahaza, ahogy tetszik, de állítom, hogy ha az angol nép úgy ismerné őt, ahogyan mi, akkor egyetlen haja szála sem görbülne meg. Maitlandnek tapasztalnia kellett, hogy legénysége a kilencnapos út alatt fokozatosan szinte bonapartistává vált. Bowerbank hadnagy jó-képűnek találta a császárt, s az volt a véleménye, hogy fiatalkorában (Napóleon ekkor negyvenhat éves volt…) szép ember lehetett.

– Viselkedése pedig egyenesen lebilincselő A szörnyeteg … Home kadétban pedig különös, bár az angol tengerészetben nem ritka érzelmeket támasztott az öregedő, kövér világnagyság: – Boney szája körül valami egészen különleges báj lengedez, amilyent más emberi arcon még nem tapasztaltam. A legénység különben Napóleon tiszteletére színielőadást rendezett, s ezen Home kadét valósággal remekelt egy női szerepben. Említést érdemel még Keith tengernagynak egy későbbi véleménye Napóleonról: – Átkozott egy fickó ! Ha csak félórát tudna beszélni az uralkodóherceggel, a legjobb barátok lennének egész Angliában! Ez a találkozás ugyan nem jött létre, de még az egyéniségének varázslatos hatásában mindig bízó Napoleon sem számított arra, hogy ellenségei között ennyi rajongóra tesz szert. És nemcsak a közemberekre gyakorolt oroszlánszelídítő hatást, hanem Hotham is bevallotta, hogy már az első találkozásuk alkalmával minden előítélete elszállt Napóleonnal szemben. Augereau-ra már nem hatott az Elbára igyekvő császár csodálatos szeme, de az angoloknak új élményt jelentett. Nem csodálható, hogy a kis francia táborban túlzott derűlátás uralkodott. Talán egyedül Napóleonban támadt fel némi rossz sejtelem, sötét villanás, de erre is csak abból lehetett következtetni, hogy amikor július 23-án a hajó elhaladt Ushant (ma Ouessant) szigete mellett, a császár a korlátnak támaszkodva hajnaltól délig bámulta távcsővel az egyre távolodó kis francia földdarabkát. Az is lehetséges, hogy nem gondolt semmi rosszra, hiszen Maitlanddel arról beszélgetett, hogy milyenek a vadászati viszonyok Angliában, s általában hogyan él egy „vidéki úr” (country gentleman). Maitland lelkesen ecsetelte neki az angliai vidék örömeit. Feltehető, hogy a hajón nem voltak ismeretesek az angliai sajtóhangok, amelyek kevés jóval biztattak. Természetesen – a brit politikai hagyományokhoz híven – másként írtak a kormánypárti, a konzervatív újságok, s másképpen

a liberálisok, az ellenzékiek. A konzervatív újságokban Napoleon csak mint „Buonaparte” szerepelt, véres kezű semmirekellő, koronás gazember s ehhez hasonló. Még olyan sajtóhang is akadt, amely komolyan véve Napoleon törvényen kívüliségét, azt követelte, hogy akasszák fel „az emberiség ellenségét”. Szerepelt még vasketrec, föld alatti tömlöcbe zárás, s ezek még az enyhébb javaslatok voltak. Mialatt a „Bellerophon” fedélzetén Home kadét mint kacér hölgy szórakoztatta a színielőadáson a császárt, Lord Liverpool féregnek nevezte Napóleont, s azt indítványozta, hogy adják ki a törvényes francia uralkodónak, XVIII. Lajosnak, aztán lőjék agyon vagy nyakazzák le a franciák. A liberális lapok viszont emberséges, nagylelkű bánásmódot tanácsoltak a „hívatlan vendég”-gel szemben. Hogy valami baj van, azt Napoleonék július 24-én tudták meg. Ekkor érkezett vissza a hajóra Gourgaud. Előadása szerint, enyhén szólva udvariatlan körülmények között elfogták, a levelet elvették tőle, szuronyos katonák őrizték, ami már csak azért is szokatlanul hatott, mert Gourgaud nemcsak tábornok volt, hanem gróf is, s ezt a méltóságot abban a korban, különösen Angliában, nagymértékben tisztelték.. Amikor megérkezett a „Bellerophon”, egyszerűen „visszatoloncolták” Maitland hajójára. Napoleon még abban sem lehetett biztos, hogy levelét továbbították-e, nem dobták-e összegyűrve a tengerbe. De nem, a híres „Themisztoklészlevél” ma is megvan, a windsori levéltár egyik legértékesebb darabja. A címzetthez ugyan nem jutott el, mert a Prince Regent megszámlálhatatlan nőügyeivel volt elfoglalva, s valószínűleg Napoleon volt az egyetlen, aki komolyan vette őt. Az ügy különben sem őrá tartozott, a kormánynak kellett vele foglalkoznia. A kormány pedig csak a parlamentnek volt felelős. György óta, aki – hannoveri lévén – nem tudott angolul, csak németül, s idegen nyelven nem tudott beleszólni az ország kormányzásába. A levél tehát illetékes kezekbe jutott, s annyit talán érdemes a viharos kézbesítéssel kapcsolatban megjegyezni, hogy akkor esett

Gourgaud-ra a gyanú első árnyéka, amely aztán odáig fajult, hogy később Sir Walter Scott egyenesen azzal vádolta meg az összeférhetetlen ifjú tábornokot, hogy a brit kormány ügynöke lett. A napóleoni hőskölteménynek ez az apró kis mellékrejtélye sem tisztázódik már az idők végtelenségéig, a lényeg azonban ezekben a napokban az volt, hogy mit határoznak Napoleon sorsa felől. A vérszomjas Liverpool alantas tervének legalább két akadálya volt. Az egyik az, hogy Lajos kézzel-lábbal tiltakozott volna Napóleonnak Franciaországba bármilyen címen történő visszatérése ellen, mert ennek kiszámíthatatlan következményei lettek volna a nép körében, és teljesen kiszámítható következményei a hadsereg soraiban. A másik: két nemes lelkű, valóban lovagias érzésű angol főrend, Lord Holland és Sussex hercege erélyesen tiltakozott a becstelen lépés ellen. Abba viszont a kormányfő semmiképpen sem egyezett bele, hogy Napóleont angol földre engedjék, s ezért Maitland parancsot kapott, hogy hajójával Plymouthba vitorlázzon, s ott várja meg a további utasításokat. A hajón teljes bizonytalanság uralkodott a franciák körében. Miért nem engedték őket partra szállni Torbay kikötőjében? Hova viszi őket Maitland? Napoleon kezdte rosszul érezni magát a hajón, amely részt vett az abukiri és a trafalgari tengeri csatában is, tehát kétszer is vereséget mért a francia hajókra. De hiszen olyan kedvezően kezdődött az egész! Mi történt közben? Különféle híresztelések máris szárnyra kaptak. Először Las Cases kapott levelet egy londoni hölgyismerősétől, Lady Claveringtől, s a jól értesült, előkelő hölgy már célzást tett arra, hogy a császárt Szent Ilonára akarják száműzni. Las Cases állítólag eltitkolta a császár elől ezt a szomorú hírt. Napóleont éppen eléggé nyugtalanította, hogy nem engedték őket partra szállni, holott a kapitány ezt határozottan megígérte, s erre az ígéretre támaszkodva léptek valamennyien a brit hajóra. Mindegy, tovább kellett haladniuk Anglia nagy déli kikötőjébe, Plymouthba, ahol valamikor a nagy kalóztengernagy, Sir Francis Drake fejezte be gyepkuglijátszmáját, s

csak utána indult el megsemmisíteni a spanyol tengeri Armadát. Július 31-én aztán a mendemondákból hivatalos valóság lett. A brit kormány megbízásából megjelent a hajón Sir Henry Bunbury, a haditengerészet titkára és Lord Keith tengernagy, a plymouthi körzet parancsnoka. Merev hivatalossággal közölték „Buonaparte szolgálaton kívüli tábornokkal” (ezt a szamárságot izzadta ki a brit kormány), hogy többé nem nyújthatnak neki alkalmat Európa békéjének megzavarására. „Emiatt múlhatatlanul szükségessé válik, hogy személyi szabadságát olyan korlátok közé szorítsuk, amilyeneket ez a fontos cél megkövetel.” Közölték vele, hogy a kormány Szent Ilona szigetét jelölte ki tartózkodási helyéül, „amelynek éghajlata egészséges, s itt több elnézéssel lehetünk irányában, mint más helyen, ahol őrzése érdekében szigorúbb rendszabályokat kellene foganatosítanunk”. Közölték még vele, hogy a kíséretében levő tisztek közül magával vihet hármat, a száműzetési listán szereplő Savary és Lallemand kivételével, továbbá egy orvost és tizenkét szolgát. Eléggé különös létszám egy „hadifogoly” esetében. Azt is tudtára adták még, hogy Sir George Cockburn tengernagy, a Jóreménység fok körzetparancsnoka kíséri majd őt el a szigetre. A két előkelő úr, a brit kormány képviselői, parancsot teljesítettek, megadott szöveget olvastak fel, s előkelő társadalmi helyzetük, magas rangjuk valamiféle suta megtiszteltetés volt a „hadifogoly” szolgálaton kívüli tábornok számára: íme, nem akárkik útján közlik vele a kedvezőtlen kormányhatározatot. Napoleon hihetőleg megdöbbent a hallottaktól. Egyes visszaemlékezések szerint nyugodtan, méltóságteljesen, mások szerint magából kikelve, valóságos dührohamban tiltakozott. Valószínűleg az előbbi feltevés a helytálló, mert Napóleon válasza valóban méltóságteljes és gondosan megfogalmazott volt: – Nem foglya, hanem vendége vagyok Angliának. Szabad elhatározásomból kértem az angol törvények oltalmát. A kormány megsérti ezzel az eljárással az ország törvényeit, a népjogot, de vét a

vendégjog szentsége ellen is. Tiltakozásommal a brit nép becsületéhez fordulok! Milyen jellegzetesen napóleoni érvelés: a becsületrend megalapítója a brit nép becsületéhez fellebbez! Mivel Napoleon ekkor még csak szóban tiltakozott, magától értetődő, hogy többféle, hosszabb-rövidebb változat maradt fenn, a fültanúk visszaemlékezései jóvoltából. Ezek szerint hivatkozott természetesen a kapitánnyal folytatott előzetes tárgyalásokra is. Megemlítette, hogy Rochefort és Bordeaux ki- kötője fölött még a háromszínű zászló lobogott, módjában lett volna a hadsereghez menni, amint azt sokan ajánlották is. Évekig elélhetett volna a nép körében. Az uralkodóhercegnek a történelem legszebb lapját ajánlotta fel becsületes, bizalomtól áthatott lépésével. Szent Ilonán három hónap alatt elpusztulna, napi harminc mérföldet szokott lovagolni – mihez kezdjen azon a kis sziklán, az isten háta mögött? Öljék meg, az is tisztességesebb lenne! A kapitány, a kormány parancsára hivatkozva (?), megígérte, hogy őt és kíséretét Angliába szállít- ja. Ha ez csapda volt, akkor a kormány vétett a becsület ellen. Továbbá: milyen jogon nevezik őt tábornoknak? … és így tovább. A két angol főúr egyes források szerint hidegen, mások szerint hódolatteljes megilletődéssel hallgatta végig a császár kitörését, majd mindketten meghajoltak és távoztak. Napoleon kifogásai megérdemel- nek néhány megjegyzést. Maitland nem hivatkozott a kormány parancsára, mindössze valóban megígérte, hogy Napóleont és kíséretét Angliába szállítja. Ezt azért tette, hogy a lehető legsimábban oldja meg feladatát. És ami a csapdát illeti … A csodálatos emlékezőképességű Napoleon vajon elfelejtette volna már a „bayonne-i gaztett”-et, azt a csapdát, amelyet ő állított a spanyol királyi családnak? Amikor Bayonne-ba csalta őket, hogy a végén elragadja tőlük a koronát, és József fejére tegye. Mit számít az erkölcsi megítélésben, hogy a spanyol dinasztia undorító csürhe volt, Godoytól az asturiai hercegig? Gazemberektől szabad lopni?

Erkölcstelen társaságot szabad tőrbe csalni? De, különös módon, mások sem emlékeztették őt „a világtörténelem legtörvénytelenebb trónrablásá”-ra, s a töviskoszorú egyre erőteljesebben rajzolódott ki Napoleon feje körül. Maitland természetesen kézzel-lábbal tiltakozott a vád ellen, ő nem ígért semmi biztosat, s ha valami félreértés történt, az Las Cases hibája, ő érthetett félre valamit, s milyen kár, hogy nem foglalták írásba a megállapodást. A sorsdöntő napok alatt Lord Keith tengernagy különös szerepet játszott. Mi mindent tett és nem tett! Az emlékezetes látogatás után . mentegetőző levelet írt Napóleonnak, őszinte sajnálatát fejezte ki azért, mert teljesítenie kellett a „fájdalmas kötelességet”, és közölnie kellett vele a kellemetlen újságot. Vajon mi késztette a nemes lordot ennek a bocsánatkérő levélnek a megírására? Minden oka megvolt arra, hogy hálás legyen Napóleonnak. Unokaöccsét mentette meg Napoleon a Waterlooi csata alatt. Keith ifjú rokona súlyosan megsebesült a csata során, így esett francia fogságba. Napoleon parancsára szállították biztos helyre, s részesítették gondos orvosi kezelésben. És ezt Napoleon császár tette, nem pedig „Buonaparte tábornok”. Érthető, hogy Keith némi rokonszenvet érzett az „átkozott fickó” iránt, levelét mégis „Uram!” megszólítással kezdte. Fegyelmezett hála. Nyilván Keith bocsánatkérő levele késztette Napóleont arra, hogy tiltakozását írásba foglalja, bár a két úriember megígérte, hogy közli a kormánnyal a „szolgálaton kívüli tábornok” kifogásait. De miért éppen erről ne írt volna levelet Napoleon? íme, a Keithnek küldött levél szövege : „Mylord, a végzést, amelynek tartalmát Ön közölte velem, figyelmesen elolvastam. Tiltakozásomat már szóban kifejeztem Ön előtt: nem vagyok foglya Angliának. A Bellerophon vendégként hozott az országba, mert amikor a hajóskapitánynak megmutattam a Prince Regenthez intézett levelemet, megnyugtatott, hogy felsőbb utasításra hajlandó kíséretemmel Angliába vinni, ha ezt kérem tőle. A Bellerophon fedélzetére való lépésem pillanatában már az ön

hazája törvényeinek oltalma alá kerültem. Szabadon óhajtok élni Angolország földjén, e törvény védelmében és felügyelete alatt. Mindazon kötelmeknek és szabályoknak, amelyeket a cél érdeke követel, alávetem magamat. Nem szándékozom levelezést folytatni Franciaországgal, politikával nem óhajtok többé foglalkozni. A trónról való lemondásom után már elhatároztam, hogy az Egyesült Államokban vagy Angolországban telepedem le. Remélem, Mylord, hogy Ön és az államtitkár a kormányt az igazsághoz híven tájékoztatja az ügyről. Bizalmamat a régensherceg becsületébe s az Ön hazájának törvényeibe helyezem, amelyekben még most is hiszek. 1815. július 31. Napoleon.” Ehhez a levélhez legföljebb annyit lehet hozzáfűzni, hogy Napoleon írásban sem egészen jóhiszeműen állította be Maitland szerepét. Felsőbb parancsra nem hivatkozhatott a kapitány, ennek megszerzésére ideje sem lehetett. Figyelemre méltó az is, hogy Napoleon már megkezdte a harcot császári címéért, hiszen nem véletlenül fogalmazta meg lemondását úgy, hogy a trónról mondott le. Tehát nem a császári címről. Maga a levél nagy általánosságban panaszkodó, sőt egy kicsit meghunyászkodó is: azt ígéri, hogy jó lesz. De ki hiszi el ezt neki? Efelől neki sem lehettek vérmes ábrándjai. És úgy látszik, ő maga is elégedetlen volt a sebtiben tollba mondott levéllel, s néhány nap múlva, a várakozás idegfeszítő tespedtségében, augusztus 4-én újabb nyilatkozatot fogalmazott, állítólag Savary és Bertrand tanácsára. Ez a nyilatkozat valóságos „themisztoklészi” nevezetességre tett szert. Olvassuk csak! „Ünnepélyesen tiltakozom az ég és az emberiség előtt az ellen az erőszak ellen, amelyet a legszentebb emberi jogok, személyem és szabadságom ellen alkalmaztak. A magam akaratából jöttem a Bellerophon fedélzetére, nem foglya, hanem vendége vagyok Angliának. A kapitány bátorítására jöttem, aki az angol kormány parancsára hivatkozva fogadott hajóján, s megígérte, hogy ha óhajtom, Angliába (visz, kíséretemmel együtt. Jóhiszeműen

reméltem, hogy az angol tör-; vények oltalmaznak. Mihelyt a Bellerophon fedélzetére léptem, a brit 'nép otthonában voltam. Ha a kormány csak azért utasította a kapitányt, hogy vegyen hajójára, mert tőrbe akart csalni, eljátszotta becsületét, bemocskolta zászlaját. Ha megvalósítja szándékát, a jövőben senki sem hisz többé az angoloknak, amikor tisztességről, törvényeikről és a szabadságról beszélnek. A Bellerophon álnok vendéglátásával megingatják a hitet a brit népben. A történelemhez fellebbezek, ítélje meg: ha valaki húsz esztendeig háborúzott Angliával, végül balsorsában saját akaratából kért menedéket tőle, s törvényeihez folyamodott, adhatta-e fényesebb bizonyítékát nagyrabecsülésének és bizalmának? De hogyan feleltek Angliában erre a nagylelkűségre? Álnokul vendégszerető kezet nyújtottak neki, majd amikor jóhiszeműen kiszolgáltatta magát, feláldozták. Napoleon.” Ez már jelentősebb levél volt, mint amelyet Keithnek írt. És a híres keltezés: „A Bellerophon fedélzetén, a tengeren. 1815. augusztus 4-én.” A tengeren … ez már költészet! Már a vértanú nemes fénye kezdte beragyogni a napóleoni legendát. Mi mindenre adtak lehetőséget korlátolt, kicsinyes intézkedéseikkel az angol politikusok! Ezt a levelet Napoleon már az utókornak írta, a történelemhez fellebbezett, ahhoz a gyakran emlegetett jogi testülethez, amelyet még sohasem hívtak össze: a történelem ítélőszékéhez. Milyen hamar rájött ez a tüneményes sorsú ember, hogy neki nem holmi kormányokkal kell veszekednie, hanem a világtörténelemhez kell fordulnia! Az ég és az emberiség előtt! Kinek jutott itt eszébe a spanyol királyi család, a bayonne-i kelepce? (Különösen, hogy Spanyolországban már újra virágzott az inkvizíció.) Ő Napóleon volt, félisten, neki most is joga volt mindenre egy nagy Én-nel válaszolni. És milyen szabadon sértegette az angol kormányt! Becstelenség, bemocskolt zászló, álnokság … Pedig a fő vádpont, a „kormányparancs” nem tisztázódott, s mivel nem volt írásbeli megállapodás, sohasem

tisztázódhat. De mint Themisztoklész értékelésében, ebben is Napóleoné volt a döntő szó, különösen, hogy az angol kormány ostobaságot ostobaságra halmozott, Napoleon pedig egyre jobban a helyzet magaslatára emelkedett. Megtalálta a kellő szöveget és mozdulatokat egy nehéz szerep eljátszására: hogyan kell viselkednie egy bukott világhódítónak? Voltak persze kevésbé sikerült pillanatai is, de még azok is az ő dicsőségét szolgálták, amelyen kívül most már valóban alkalma volt mindent megvetni. Gourgaud szerint félelmetes felháborodásában kijelentette, hogy nem megy Szent Ilonára. „Inkább fesse pirosra vérem a Bellerophon fedélzetét!” A tábornok szerint a többiek is osztották Napóleon véleményét. Olyan szilaj javaslatok is elhangzottak, hogy harcoljanak az utolsó csepp vérükig, amíg valamennyien el nem esnek, vagy robbantsák fel a puskaporos kamrát. Napóleon haragja hamar elszállt, s természetesen pillanatok alatt belátta a terv helytelenségét. Harcba keveredjenek a Bellerophon legénységével, amely máris bálványozza őt? Őt magát nyilván fogságba ejtenék, s akkor semmi sem mentené meg a vasketrectől és az akasztófától. Ekkor már Plymouth kikötőjében horgonyoztak, s a nevezetes hajót alapos őrség vette körül. Mitől féltek? Az események kielégítő választ adtak erre a kérdésre. Amikor híre járt a nagy angol kikötőben, hogy maga Napoleon tartózkodik a Bellerophon fedélzetén, ezrével indultak meg a bárkák, csónakok, sajkák, vitorlások a hajó irányába. Nem kevesebb történt itt, mint az, hogy Napóleon most találkozott először az angol néppel. Páratlannak lehetne nevezni ezt a jelenetet is, ha ugyan ez a jelző nem kopott volna el Napóleon életútjának leírása közben. Ha valaki azt hitte (és joggal), hogy a napóleoni csodák már nem fokozhatók, megdöbbenve tapasztalhatta Plymouthban, hogy mit jelent Napóleon varázsa. Nem a szolgalelkűség drezdai fejedelmi orgiájában emelkedett szédítő magasságba, hanem mint száműzetése előtt álló rab, legmakacsabb ellenségei' előtt. Napóleon tudta, hogy rengeteg ember gyűlt össze a hajó körül,

különböző vízi járművekben, de szándékosan lent maradt kabinjában. Nem óhajtott holmi vásári látványosság lenni, a tömegektől különben is mindig irtózott, s vajon mi jót várhatott azoktól, akik ellen húsz évig viselt háborút, s akik minden elképzelhető rosszat olvastak, hallottak róla? Hát nem azzal ijesztgették kisgyermekeiket az angol anyák, hogy ha rosszak lesznek, elviszi őket a Buonaparte, aki reggelire kislányokat és kisfiúkat eszik? A hazugság erejének felbecsüléséhez elég a világtörténelmet tanulmányozni. Aztán Napoleon mégis megunta a kabin levegőjét, s ki tudja, miért, felballagott a fedélzetre. Körülnézett. Ott állt ezer és ezer kíváncsi angol előtt, bámuló tekintetek kereszttüzében, maga a „kis káplár”, egyszerű kopott gárdaegyenruhájában, fején a világhírű háromszögletű csákó a kis kék-fehér-piros kokárdával. Moraj támadt, aztán halálos csend. És egyszerre, mintegy vezényszóra, mindenki levette á kalapját. A szörnyeteg, az emberevő, a halálos ellenség előtt. Mi sugározhatta be ezt a rendkívüli arcot? A vértanúság dicsfénye? A világraszóló győzelmek emléke? A „Code Napoleon”? Vagy nyugodt, átható, és mégis meleg tekintete, amellyel végignézett a sokaságon? Soha még ilyen erővel nem nyilvánult meg személyiségének varázsa. Amikor könnyedén meghajolt, egyszerre vörös kokárdák kerültek elő, az asszonyok zsebkendővel integettek. Micsoda élményben volt részük: láthatták Napóleont ! A nagy látványosságnak áldozatai is voltak. Érdemes idézni Rose szűkszavú beszámolóját: „Két vagy három személy vízbe fulladt.” Ebben a mondatban különösen a „vagy” kötőszó elemi erejű. Kettő vagy három – kinek fontos ez? Tehát két vagy három ember nem élte túl a nagy látványosságot, Napoleon legújabb győzelmét. Micsoda elégtétel, Provence-ért is! Nem csodálható, hogy Maitland komolyan aggódott. Olyan hírek jutottak a fülébe hogy Napóleont meg akarják szöktetni, méghozzá augusztus 3-ról 4-re virradó éjszaka, de lehet, hogy később. A kíváncsiskodók kezdtek

túlságosan közel férkőzni a hajóhoz, mire a kapitány parancsára riasztó lövésekkel igyekeztek őket visszafordulásra kényszeríteni. Napoleon módfelett felháborodott, §s követelte a kapitánytól, hogy hagyják abba a lövöldözést, mert ez sértő rá nézve. A helyzet valóban kényes volt. Körös-körül Napoleon legfrissebb hívei, akik valósággal megigézve bámulták a nagy embert. És a hajó legénysége? A tengerészek is a császár egyéniségének hatása alatt álltak. A brit haditengerészet vezetői' folyamatosan rettegtek egy újabb tengerészlázadástól. Az 1798-as lázadás még mindig megfeküdte a kedélyeket. A forradalmi eszmék még a tengeren át is hatottak, a rosszul fizetett, kegyetlen rendszabályokkal megkínzott brit matrózok egy sereg hajón kitűzték a vörös lobogót, s elzavarták tisztjeiket. A bánásmód azóta sem javult meg számottevő mértékben, s most brit hadihajón tartózkodott a Forradalom Fia, akiről tudták, hogy hadseregében eltörölt minden testi fenyítést. Ki sejthette, mi lobban lángra a kiszámíthatatlan tömegekben, amikor előttük áll Lodi, Arcole, Austerlitz, a Száz Nap kis káplára? Valóban voltak tervek Napoleon „megszöktetésére”, pontosabban: angol földre való juttatására? Voltak. Lord Keith is megírta egyik, augusztus elsejéről keltezett levelében, hogy a „tábornok” és környezete a partraszállástól remél mindent, mert tudják, hogy ha sikerül lábukat angol földre tenniük, földi hatalom többé nem távolíthatja el őket onnan. Napoleon mint törvényalkotó annak idején alaposan tanulmányozta a brit jogot is, s tisztában volt azzal, hogy milyen ereje van a Habeas Corpusnak. Nemhiába kérdezte Maitlandet, hogy van-e bírói illetékesség a hajón. Az 1697ből származó Habeas Corpus („állítsátok elő a személyt!”) az angol szabadságjogok egyik legfontosabb alaptörvénye, amelynek értelmében minden őrizetbe vett személyt (idegen állampolgárt is !) húsz napon belül bíróság elé kell állítani, önkényesen tehát senkit sem szabad fogságban tartani. Ha Napóleonnak sikerült volna angol földre lépnie, elfoghatták volna ugyan, de húsz napon belül bíróság elé kellett volna állítani őt. És vajon miféle vádat

emelhettek volna ellene? Meg nem engedett hódítás? Tiltott határátlépés? A napnak engedély nélkül való elhomályosítása? A törvényen kívül való helyezést, a bécsi kongresszusnak ezt a jogi gyöngyszemét minden angol jogász kinevette volna. Nem csoda, hogy Lord Liverpool, egy későbbi levelében, amelyben különben már nem nevezte féregnek a császárt, azt hangsúlyozta külügyminiszterének, hogy kényes jogi kérdéseket vetne fel, ha Buonapartét angol földre engednék. Kis híja, hogy a brit igazságszolgáltatásnak nem kellett foglalkoznia ezzel a kényes jogi kérdéssel! Az angliai bonapartisták ugyanis mindent elkövettek annak érdekében, hogy Anglia befogadja Napóleont. Bármilyen humorosan hangzik is, egy londoni törvényszék tanúnak idézte meg „Napoleon Bonaparte korzikai születésű francia állampolgárt” egy angol tengerészkapitány rágalmazási ügyében. A bonyolult perben Napóleonnak azt kellett volna vallomásával bizonyítania, hogy a francia haditengerészet hajói ebben az időben nem voltak harcképesek, tehát a kapitány a nyugat-indiai szigetek előtt nem viselkedett megfelelően, gyáva volt, s ehhez hasonlók. A bíróság gyanús jólértesültséggel Lord Keith tengernagynak és Maitland kapitánynak címezte az idézést, azzal az utasítással, hogy „produce the person” (állítsák elő a személyt – Habeas Corpus) a megjelölt londoni bíróság előtt. Vígjátékba illő jelenetek következtek ezután. Egy ügyvéd Plymouthba száguldott, hogy kikézbesítse a hivatalos végzést Lord Keithnek. Ha ez sikerült volna, akkor sem a régens, sem pedig a kormány nem akadályozhatta volna meg a partraszállást, amelyet Napoleon Boulogne idején hatalmas flottával és a Nagy Hadsereggel végül is meg sem kísérelt. Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsa, ha az ügyvéd ügyesebb lett volna. Plymouthban már majdnem elcsípte a tengernagyot, Keith azonban az utolsó pillanatban egérutat nyert, és izgalmas, későbbi kalandos filmeket megszégyenítő üldözés után sikerült tengernagyi bárkájába szállnia. Az ügyvéd nem adta fel a küzdelmet, sebtiben csónakot bérelt és a hivatalos iratot a kezében lobogtatva indult el a

tengernagy üldözésére. Fájdalom, az esélyek nem voltak egyenlők, Keith tapasztalt legénysége sokkal jobban evezett, mint az ügyvéd alkalmi csónakosai. Az utóbbiak hamar kifulladtak, s a tengernagy, Plymouth tengerészeti körzetének büszke parancsnoka, emelt fővel léphetett a Bellerophon fedélzetére. Ott azonnal közölte a fenyegető újságot Maitlanddel s villámgyorsan azonnali cselekvést határoztak el. Az ügyvéd evezősei ugyanis közben némileg kipihenték magukat, és veszedelmesen közeledtek a hadihajóhoz. A tengernagy úgy vélte, hogy a helyzet válságos – merész hadmozdulatra van szükség! Nem támadhatott, mert bár a Bellerophon tűzereje hasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a fegyvertelen csónaké, viszont az ügyvéd kezében ott lobogott a nagyágyú: az idézés ! Ez egy egész flottával ért fel, s ha Keith bármilyen törvénytelen lépésre vetemedett volna, belebukott volna a kormány. Tehát – szégyen a futás, de hasznos! Az admirális utasítására a kapitány parancsot adott az azonnali indulásra. Gyorsan felszedték a horgonyt, s mialatt néhány őrhajó ügyesen távol tartotta a tolakodó ügyvédet, a Bellerophon kifutott a nyílt tengerre, fedélzetén vagy kabinjában a valószínűleg mit sem sejtő Napóleonnal. Sikerült a hadmozdulat: a cirkáló kellő távolságra került a Habeas Corpus fenyegető rémétől. Ez sem volt mindennapi világtörténelmi esemény: a brit haditengerészet, a rettenthetetlen „Navy”, a világtengerek urának egyik hadihajója pánikszerűen elmenekült egy ügyvéd elől. Nelson hajója megfutamodott! Keith admirális mégis holmi szerény Trafalgarnak könyvelhette el a sikeres hadmozdulatot, mert a hoppon maradt ügyvéd csak káromkodhatott csónakjában, s nyilván keserű mozdulattal gyűrte zsebre a most már fölöslegessé vált hivatalos okmányt. Keith hadmozdulatát katonai szempontból talán kedvezően lehet elbírálni, a helyzet villámgyors felismerése, a habozás nélkül kiadott parancs és annak mintaszerű végrehajtása vezetői erényekre vall, de – vajon emberi szempontból kedvező vélemény alakítható-e ki a tengernagy magatartásáról? Miért volt

neki olyan rettenetesen fontos, hogy elmeneküljön a londoni bíróság végzése elől? Ha érzett valami hálát Napoleon iránt, ugyan ki hibáztatta volna azért, hogy átvesz egy névre szóló hivatalos bírósági okmányt? Ezzel a császárnak esetleg egy kis szívességet tett volna anélkül, hogy bármiféle szándékosságot a szemére vethettek volna. Lord Keith szolgai alázattal teljesítette a kormány minden utasítását. Sőt, ő maga is segédkezet nyújtott ahhoz, hogy ezek az utasítások kemények legyenek, s megfosszák Napóleont attól, hogy valóban a brit törvények védelme alá helyezze magát. Jelentéseiben bőségesen szerepelt az a rokonszenv, amelyet a Bellerophon legénysége tanúsított Napoleon iránt. Leírta a nagy plymouthi jelenetet is. A helyi lakosság káprázatos tiszteletadása egyenesen rémületbe ejtette a brit kormányt, s Lord Liverpool azt is megemlítette egyik levelében, hogy ha Napóleon Angliában telepedne le, ismerve az ország népének érzelmeit, kezdetben a kíváncsiság légköre venné körül, később azonban ez az érdeklődés könnyen részvétbe és rokonszenvbe csapna át. A nemes lord szemében Napoleon – pápai áldás ide, pápai áldás oda – jakobinus tábornok volt, aki a forradalmat jelképezte, s ezektől az eszméktől joggal rettegett a brit uralkodó osztály. Angol ember, Bertrand Russell írta le, hogy „Napóleont az oroszországi hó és az angol gyerekek verték meg”. Talán ez a hatalmas elme is arra az elcsépelt mondásra gondolt, amely szerint „az angolok a waterlooi csatát az etoni játszótereken nyerték meg”? Nem. Russell az angol hadiiparban foglalkoztatott kisgyerekekre gondolt, a hat-hét éves apróságokra, akik bányákban és gyárakban dolgoztak. Két műszakban „csak” napi tizenkét órát kellett dolgozniuk, s egymás ágyát váltották. De ahol csak egy csoport volt, ott napi tizenöttizenhat óráig tartott a munkaidő. A munkakörülmények szörnyűségét elég egyetlen „kedvezmény”-nyel jellemezni: az állandó hányingerben szenvedő gyermekek ingyenes hánytatót kaptak. „Azok, akik ezeket a kegyetlenségeket elkövették, emberi lények voltak…” – írta keserűen Russell, Castlereagh külügyminiszter például bányatulajdonos volt. Nem csoda, hogy az

egyszerű angolok, a szegény emberek körében számosan voltak olyanok, akik egy napóleoni megszállást üdvösebbnek tartottak volna, mint Hódító Vilmosét. A brit rabszolgatartók viszont kegyetlenek, aljasok voltak ugyan, de nem buták. Jól fel tudták mérni„ hogy milyen veszélyt jelenthet Napoleon puszta jelenléte a brit szigeteken, közel Franciaországhoz és – a mindennapi élethez. Tudták ezt fent is, lent is, s azok a haladó szellemű angolok is, akik még a francia enciklopédistáktól „megfertőzve” igyekeztek segíteni a Forradalom Fián, akár egy bírói idézés útján. Ezeket az embereket ítélte el Rose, a hazafias szellemű angol történetíró, éppen a Bellerophon ? menekülésével kapcsolatban: „Az ilyen kísérletek, amelyekre a mi nemzetellenes elemeink vetemednek valamilyen külföldi hős érdekében, rendszerint az ellenkező hatást érik el: kárt okoznak neki.” Ebben volt némi igazság. A plymouthi ünnepség, majd â hetvennégy ágyús cirkálónak az idézés elől történt menekülése annyira megijesztette az angol kormányt, hogy Napóleont a legszívesebben egy másik égitestre száműzte volna. De Rose még más ártalomról is írt, amelyet ezek a „hazafiatlan elemek”, fogadatlan prókátorok magának Napóleonnak okoztak íme: mivel a Bellerophonnak a fenyegető ügyvédi csónak elől idő előtt kellett elhagynia a kikötőt, viharba került, s ezzel csak ártottak a túlbuzgó segítők a tengerhez nem szokott franciáknak. Tehát a tenger háborgását kellett elszenvednie a törvény elől . elillant hadihajónak, fedélzetén egy olyan emberrel, akit még a világtörténelem viharai sem tudtak megtörni. Tiltakozott, fellebbezett, más fegyvere nem volt, legföljebb kis kardja az oldalán, Párizsban döntöttek végleges sorsa felől, s tisztázták jogi helyzetét, ha ugyan ezt a furcsa megállapodást valamiféle jogi alkotásnak lehet nevezni. E szerint „Buonaparte tábornok hadifogoly, de nem az angoloké egyedül, hanem a négy nagyhatalomé”. Micsoda kitüntetés! j Anglia felelős a fogoly elhelyezéséért és őrizetéért, a másik három nagyhatalom pedig megbízottakat küld az Anglia által kijelölt helyre, megfigyelői hatáskörrel. Akkor már persze ismeretes volt az Anglia által kijelölt

hely: Szent Ilona, amely Napóleon ifjúkori füzeteinek egyikében így szerepelt: „Szent Ilona, kis sziget…” Semmi több, gitt félbeszakadt a feljegyzés, s dús képzelőerejű életrajzírók rendszeri mint hozzá szokták tenni a kétségtelenül érdekes töredékhez, hogy a többit a történelem töltötte ki … Érdemesebb talán megjegyezni, hogy Napoleon, akinek elméjében a világtérkép is ki volt terítve, észben tartotta a „kis sziget”-et, és 1804 őszén, amikor még nem adta fel indiai álmait, azzal a tervvel foglalkozott, hogy haditengerészetével elfoglalja Szent Ilonát, s mintegy 1500 főnyi helyőrséget állomásoztat ott. Trafalgar aztán kiverte a fejéből a kis szigetet, hogy aztán 1815 nyarán újra eszébe juttassák. Ha pontosak akarunk lenni, már elbai tartózkodása alatt tudomást szerzett arról, hogy a szövetségesek túlságosan veszedelmesnek tartják közeli jelenlétét, s már akkor szóba került a „kis sziget”. Lelke mélyén Napoleon sem találhatta ésszerűtlennek azt a felfogást, hogy aki Elbáról visszatért Franciaországba, azt másodszor távolabb kell elhelyezni. Amikor Waterloo alatt a döntő pillanatban elmulasztotta megsegíteni Neyt, a sors útja már Szent Ilona felé mutatott. Napoleon mindig a sors emberének tartotta magát, s többször is kinyilatkoztatta: „A sorsnak be kell teljesednie, ez az én fő elvem.” Talán ez volt az oka annak, hogy mindnyájuk között ő viselte 'legnyugodtabban a balsorsot, méltóságteljesebb volt, mint hatalma csúcspontján. A legfájdalmasabb feladat talán az volt számára, amikor ki kellett választania, hogy kiket vigyen magával, ki legyen a három tiszt, a tizenkét szolga és az orvos. Az orvos személyének kijelölése ment a legkönnyebben. Corvisart már Párizsban elvált a császártól, azzal az indokolással, hogy családi ügyei Franciaországba kötik, s maga helyett Maingants doktort ajánlotta. A helyettes viszont nem volt hajlandó alávetni magát a szigorú rendszabályoknak, s visszalépett. Napoleon, akinek nagyon rosszul esett, hogy kedvence, „hűséges” háziorvosa, Corvisart, kora egyik legkiválóbb belgyógyásza, alapjában véve cserbenhagyta őt, nem sokat törődött azzal, hogy a helyettes sem hajlandó őt elkísérni. Ő maga kérte, hogy az ír hajóorvos, Barry O'Meara legyen az udvari orvos, s ebbe Lord Keith

már csak azért is boldogan beleegyezett, mert kiválóbb kémszolgálatot el sem tudott képzelni annál, mint hogy a haditengerészet egyik orvosa kezelje Szent Ilonán Napóleont. A szolgák kiválasztása sem ment nehezen, ezt a feladatot Marchand, a komornyikok főnöke végezte el. Annál nehezebb volt a főtisztek kijelölése. Bertrand késznek mutatkozott arra, hogy elkísérje urát, felesége azonban valóságos idegrohamot kapott, s azzal fenyegetőzött, hogy a tengerbe ugrik. Mit képzelnek? Két gyermekével (a harmadik Szent Ilonán született) menjen el a világ végére, ő, a fényűzéshez, ünnepléshez szokott, előkelő hölgy? Aztán nagy nehezen ő is belenyugodott sorsába. Montholon körül nem voltak bonyodalmak, s a felesége sem ellenkezett. Harmadik tisztnek Napóleon Planât tábornokot választotta, Gourgaud azonban olyan féltékenységi jelenetet rendezett, hogy szinte túltett Bertrand-nén is, ami a jelenet hőfokát illette. Napóleon végül engedett, s nem szívesen bár, de lemondott Planat-ról, és Gourgaud mellett döntött. A brit kormány nagylelkűen ahhoz is hozzájárult, hogy Las Cases mint polgári személy kísérje el „a szolgálaton kívüli tábornok”-ot, az ifjú Emmanuellei együtt. Azt is tudomására hozták a foglyoknak, hogy nem a Bellerophonon, hanem a „Northumberland” nevű erősebb, a hosszú útra alkalmasabb hadihajón utaznak a kis szigetre. Újabb kínos történelmi jelenetek következtek. Amikor megérkezett a „Northumberland” két kisebb cirkáló kíséretében, Lord Keith változatlan udvariassággal megismertette egymással a két főtisztet: a tengernagyot és a „szolgálaton kívüli tábornok”-ot. Hogy Napóleonnak ne legyenek ábrándjai, Sir George Cockburn már kezdetben alkalmazkodott a nagyhatalmak és a brit kormány által körvonalazott helyzethez, így üdvözölte őt: – How do you do, General Buonaparte! Ez a megszokott angol bemutatkozási szöveg, s az angol nyelvben á „tábornok” szóhoz nem jár az „úr”, a „Mister”. Ez külön bánthatta a császárt. Cockburn azonban nemcsak a tiszteletét kívánta leróni

(ha egyáltalán…), hanem ismertette Napóleonnal a legújabb rendelkezéseket, a Szent Ilona-i megszorításokat. Tehát: minden fegyvert el kell kobozni a franciáktól, a különféle ékszereket, váltókat, értékpapírokat is el kell venni tőlük, mert feltehetően nemcsak a megélhetés céljait szolgálnák. A brit kormány nem óhajtja elkobozni ezeket az értékeket, csak éppen kezelésbe veszi, nehogy szökés céljaira használják fel … Buonaparte tábornoknak joga van végrendelettel intézkedni vagyonáról, s biztos lehet abban, hogy halála után híven teljesítik végakaratát. A tengernagy engedélye nélkül senki sem utazhat a hajón Szent Ilonára. Ha a tábornok szökést kísérelne meg, â tervezettnél szigorúbb fogságban lesz része. A nevére és kísérete részére érkező leveleket a tengernagynak, majd a kormányzónak nemcsak joga, de kötelessége elolvasni. Esetleges kérvényeinek külalakja felől is határoztak … és ehhez hasonlók. Az ismeretlen, lelkiismeretes köztisztviselői pontosságtól áthatott szerző még a „Buonaparte tábornok” málnájában fellelhető evőkészlet ezüstértékének felbecsüléséről sem feledkezett meg. Ezt olvastatta fel a két tengernagy Napóleonnak augusztus 6-án késő délután. A szöveg kicsinyessége, alantas volta annyira felháborította Napóleont, hogy kifakadt: – Ezt nem vártam volna! Épeszű embernek mi kifogása lehet az ellen, hogy békés polgárként Angliában akarom leélni hátralevő életemet? És miféle tábornokról beszélnek? Önök is elismertek engem mint Első Konzult, nagyköveteket küldtek hozzám mint egy nagyhatalom fejéhez! Cockburn nem vitatkozott, parancsot hajtott végre. Kemény katona volt, Nelson alatt szolgált, részt vett a trafalgari csatában is. 1813-ban megsemmisítette az amerikai flottát, és elfoglalta Washingtont. Merevebben viselkedett, mint Keith, az ő unokaöccsének az életét nem mentette meg Napóleon. A volt császár kirohanására nem válaszolt, mintha nem rá tartozott volna, s csak ennyit kérdezett:

– Hány órakor jöjjek önért holnap, tábornok, hogy a Northumber-landre kísérjem? Napóleon azonnal felismerte, hogy milyen kőfalba ütközött, s lecsillapodva, nyugodtan válaszolt: – Tízkor. Ez a beszélgetés másképpen is lefolyhatott volna. Például így: Napoleon: Ön tábornoknak szólít engem. Kinek a fejében született meg ez az ostobaság? Történelme folyamán Anglia mikor küldött nagyköveteket egy tábornokhoz? Cockburn: Nem tudom, tábornok. A történelem sohasem volt erős oldalam. Napoleon: Bonaparte tábornok, micsoda agyrém! Egyiptomban hallottam róla utoljára! Buonaparte tábornokról pedig az itáliai hadjárat elején. Önök elismertek Első Konzulnak, tárgyaltak velem, békét kötöttek velem. Sőt, elismertek mint császárt is. Cockburn (halvány mosollyal): Emlékszem, tábornok. Mint Elba királyát. Napoleon: No látja. Mi értelme van akkor ennek a komédiának? Tudom, hogy Anglia uralkodó körei szemben álltak és szemben állnak a francia forradalommal. Csak éppen megfeledkeznek egy apróságról. Engem tábornoknak a királygyilkos konvent nevezett ki, császárnak viszont őszentsége, a pápa kent fel. És önök elismernek tábornoknak, de nem ismernek el császárnak. Nincs ebben valami ellentmondás, tengernagy? Cockburn: Föltétlenül, tábornok! Napoleon: Engem tábornokká fokoztak le, de Franciaországban érintetlenül hagytak minden címet, amelyet felségjogomnál fogva adományoztam. Elismerik az általam adott marsalli, hercegi, grófi, bárói címeket. Az ideiglenes kormány fejét, Fouchét, aki visszavitte a trónra Lajost, én neveztem ki Otranto hercegének. Az egykori lyoni hóhért, a konvent királygyilkos tagját. Nem furcsa ez,

tengernagy? Cockburn: Nagyon furcsa, tábornok! Napoleon: Akkor mi értelme van ennek a nevetséges kicsinyeskedésnek császári címem körül? Cockburn: De hiszen lemondott róla, tábornok! Napoleon: A trónról mondtam le fiam, II. Napóleon javára. Császári címemről nincs is jogom lemondani. Akit egyszer császárrá kentek fel, az császár marad örökre. Dávid királyt idézem. Ismeri ezt a mondást? Cockburn: Megvallom, tábornok, ritkán kerül a kezembe a Biblia. Napoleon (legyint) : Cromwell jobban ismerte a Bibliát. Cockburn: De nem szerette a koronás főket. Napoleon: Helyes. Ha önöket zavarja császári címem, mert talán attól félnek, hogy Szent Ilonáról is felforgatom a világot, nos, rendben van! Járuljanak hozzá ahhoz, hogy álnéven élhessek, Muiron vagy Duroc nevét vehessem fel. Ez talán megoldható, nemde? Cockburn: Nem tudom, tábornok. A névváltoztatásokhoz nincs érzékem. Engem például mindig Cockburnnek hívtak, s az is maradok. Napóleon: Van egy másik ötletem. Ismerjék el egy másik, sokkal szerényebb katonai rangomat, amely számomra a legkedvesebb. Ismerjenek el káplárnak. Ezzel a ranggal gránátosaim tüntettek ki Lodi után. Azt már nem is kívánom őfelsége kormányától, hogy kis káplárnak nevezzen, jelző nélkül is elfogadom ezt a rendfokozatot. Nos? Cockburn: Azt hiszem, őfelsége kormányának semmi kifogása sem lehet az ellen, hogy volt katonái továbbra is kis káplárnak nevezzék önt, tábornok! Napóleon: Én nemcsak róluk beszéltem. Sok barátom van Angliában. Tudomásom szerint az ellenzék nem bánta volna, ha én

győzök Waterloonál. Cockburn: Ez belpolitikai kérdés, tábornok. Nálunk az ellenzéknek mindig csak egy célja van: megbuktatni a kormányt. Napoleon: Legnagyobb költőjük, Byron sajnálkozott a vereségem miatt. Cockburn: Ezt a jogot még kisebb jelentőségű költőktől sem tagadjuk meg. Napoleon: Drezdában a szemem majd' kisült a szégyentől, olyan ünneplésben részesítettek az uralkodók tucatjai. Megrendezték, amint elhomályosítom a napot. Cockburn: Nem tudok róla, tábornok, mert nem volt ott egyetlen angol sem, aki beszámolhatott volna az eseményekről. Napoleon: De azt tudja, hogy bizalommal, az angol becsületre, egy csalfa ígéretre támaszkodva, vendégként jöttem hajójukra. Erre lefokoznak és száműznek. Nem szégyellik magukat? Cockburn: Attól félek, tábornok, nem! Napoleon: Ennyi az egész válasza? Cockburn: Ha óhajtja, hozzátehetek még valamit, tábornok. Meggyőződésem szerint nincs oka panaszra. Mit szólt volna ahhoz, ha Maitland lelőtte vagy felakaszttatta volna? Jogában állt volna a bécsi kongresszus kiközösítő határozata után. Napoleon: Ostobaság. Azt az ökörséget épelméjű ember nem vehette komolyan. Különben is saját legénysége lincselte volna meg, ha ilyesmit csak megkísérelt volna. Lehet, hogy becsületesebb lett volna, ha rögtön agyonlőnek. De nem mertek. Gyáva kalmárnépség. Cockburn: Ha a brit kereskedelemre gondol, tábornok, bizonyára igaza van. De ön sem vetette meg a gazdasági kérdéseket, éppen eleget foglalkozott velük, hogy csak a szárazföldi zárlatot említsem. Napoleon: Nem én találtam fel a blokádot. És a történelem nem fogja megbocsátani önöknek ezt a méltatlan eljárást, élve való

eltemettetésemet egy óceáni sziklán. Cockburn: Költőien fogalmaz, tábornok. Csak arról feledkezik meg, hogy az ön váratlan visszatérése Franciaországba majdnem százezer ember életébe került. Napoleon: Sejtettem, hogy ezt is az én nyakamba varrják. Vér nélkül foglaltam vissza trónomat. Senki sem állt ellent. Egy Bourbon-herceg ellenem vonult, de csapatai faképnél hagyták. Elfogattam a herceget, de néhány nap múlva szabadon bocsátottam, menjen, amerre kedve tartja. A haja szála sem görbült meg senkinek sem. Békét ajánlottam Európa uralkodóinak. Körlevelet intéztem hozzájuk. És mi volt a válasz? Háború. Harci szövetség a végsőkig. Százötven-százötvenezer főnyi hadsereg kötelező kiállítása. Kiközösítésem az emberiségből. Ki kezdte a háborút? Az, aki békejobbot nyújtott, vagy azok, akik visszautasították? Cockburn: Nem értek a politikához, de az a gyanúm, hogy nem hittek az ön békeszándékaiban. Napoleon: Kik? Az undorító törpék? Igen, a talpnyalók felemelték a fejüket. Ha Waterloonál győzök, alázatosan megsüvegelnek, mint tíz éven át mindenkor. Ha a történelem valaha figyelemre méltatja őket, ezt csak annak köszönhetik, hogy az én kortársaim voltak, hogy előttem csúsztak a porban. Cockburn, maga is általam kerül be a világtörténelembe. Cockburn: Nagyon lekötelező, tábornok, de őszintén megmondom, alig érdekel, hogy poraimról miként vélekednek a jövőben. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is alkalma lenne arra, hogy élvezze az utókor esetleges elismerését. Napoleon: Cinikus, lelketlen ember maga, mint afféle angol. Cockburn (mosolyog): Az a baj, tábornok, hogy ön nem ismeri az angolokat, és attól tartok, hogy nem is fogja már sohasem megismerni. Mi nem szeretjük a nagy szavakat, az ékesszólás undorral tölt el bennünket. Gyanakszunk, hogy mit akar valaki

elérni a szóvirágaival. Ismerem, tábornok, színes hadparancsait. Nálunk ezekkel semmiféle hatást nem ért volna el. Mint tudja, Nelson Trafalgarnál csak annyit mondott az embereinek, hogy Anglia elvárja, satöbbi. Ön valószínűleg még Neptunt is kirángatta volna a tenger mélyéből. Nálunk általában nem szeretik a katonákat, a tengerészeket még csak elviselik valahogyan, de a bakákat lenézik, Wellingtont is beleértve. Angol katonák kinevették volna önt, tábornok, ha azzal biztatta volna őket a piramisok előtt, hogy négy évezred néz le rájuk. Mi nem szeretjük a hősöket, nálunk nem lehet az emberek érzelmeire hatni, mert érzelmek tekintetében siralmasan állunk. Öntől, tábornok, az egész világ rettegett, csak mi nem. Lehet, hogy ön elhomályosította a napot, de mi csak úgy „Boney”-nak emlegettük, s tudtuk, hogy előbb-utóbb ön is megtanulja a tenger legyőzhetetlenségét. Sok szamárságot csinálunk, de a végén mindig felülkerekedünk. Azt szokták mondani, hogy Anglia minden csatát elveszít, kivéve az utolsót. Kénytelenek vagyunk győzni, különben éhen halunk. Nekünk fontos gazdasági érdekeink fűződnek a győzelemhez. Ezért neveznek minket kalmárnépnek. Napóleon: Helyes, tengernagy! De most a saját fegyverével győzöm le. Egy okos kalmár nem cserél el gyémántot kavicsra. Most pedig éppen ezt teszik. Kezükre adta magát a világtörténelem egyik legnagyobb hódítója, akinek a nevét Nagy Sándorral és Julius Caesarral fogják együtt emlegetni. Nem akarok idézni költőink verseiből. Üstökösnek, fényes csillagnak neveztek. Ünnepélyes fogadtatás alkalmából egyszer azt mondták a szemembe, hogy kinőttem az emberiség sorából, félisten vagyok, de olyanok is akadtak, akik a szó szoros értelmében istenítettek. Tulajdon édesanyám is azt mondta, hogy csodalény vagyok. És akkor önök ezt a kezükbe került csodalényt szolgálaton kívüli fogoly tábornokká fokozzák le, mintha például Cambroin-nal lennék. Ezzel önnön dicsőségüket tiporják sárba. Mert ugyan nagy dolog-e fogságban tartani egy közönséges tábornokot? Az önök kezében van

a század embere, aki Kairótól kezdve a Kremlig mindenütt otthagyta a keze nyomát. Eljön az idő, amikor az emberek mivel sem foglalkoznak inkább, mint hogy nekem igazságot szolgáltassanak! Világtörténelmi kincs van a kezükben, de korlátolt szatócs módjára nem hajlandók elismerni az értékét. A nagy Napoleon helyett egy kis Buonaparte tábornokkal csapják be saját magukat és a világot. Ha megengedték volna, hogy Angliában telepedjem le, lassanként potrohos nyárspolgárrá szürkültem volna, ismert volna a fűszeres, a rendőr, a postás, az utcaseprő. A gyerekek utánam kiabáltak volna. De önök, szándékaik ellenére, a legendának olyan éteri magasságába emelnek, amilyenről még a wagrami csatatéren sem álmodhattam, amikor húsz percet aludtam az ütközet kellős közepén. Önök leláncolnak a sziklára, mint Prométheuszt! Töviskoszorút szorítanak a homlokomra, mint Jézus Krisztusnak! A világ ura voltam, de most több leszek – vértanú! A sors nem adta meg nekem a hősi halált, de önök többet nyújtanak nekem, a halhatatlanságot! Azt hiszik, Napoleon fél attól, hogy áldozat legyen? Tévednek! Emelt fővel megyek a keresztfára! A lelkemet sohasem törhetik meg! A hősköltemény méltó fenséggel, tragédiával fejeződik be. De a világ nem a hóhért, hanem az áldozatot magasztosítja fel. Nos, Cockburn, mit szól ehhez? Torkára akadt a szó? Nincs mondanivalója? Nincs kérdésé? Cockburn: De van, tábornok. Mikor jöjjek holnap önért? A képzelt beszélgetés után visszatérhetünk a valósághoz, bár a valóságot néha könnyebb elképzelni, mint az egymásnak ellentmondó, „hiteles” beszámolókból kibogozni. Talán azért is színesebbek a régi történelmi korszakok, mert hiányoztak a tényeket, szavakat, eseményeket megrögzítő rideg gépi berendezések, s alkalmat adnak az emberi képzelőerő féktelen kibontakozásának. A történelmi életrajz-költészet ma sem kihalt műfaj, de a tömegtájékoztatási eszközök kényelmetlen fejlődése következtében egyre nehezebbé válik. Az elmúlt évszázadban még szabad szárnyalással sercegtek a lúdtollak. A nagy események

tanúit elragadta a hév, a lelkesedés, az alkotó ihlet, s nem sokat törődtek olyan jelentéktelen apróságokkal, mint például az időbeli sorrend. Szinte szokatlan, hogy valamennyi önkéntes és hivatásos történetíró augusztus 7-re teszi Napoleonék átvonulását a „Northumberland”-ra. Egy kis kölcsönösen gyerekes durcáskodássál kezdődött a nevezetes nap. Annak ellenére, hogy délelőtt tíz órában állapodtak meg, Cockburn tengernagy Lord Keith kíséretében csak tizenegy órakor kegyeskedett átfáradni, minden bizonnyal abból a célból, hogy „helyére tegye” Napóleonnak időszerűtlenné vált, de esetleg még mindig meglevő uralkodói hajlamait. Napoleon viszont úgy érezte, hogy egy kis leckét kell adnia az udvariatlan angol főtiszteknek, s alaposan megváratta őket. Cockburn morgott is emiatt, de a „hálás Keith” figyelmeztette arra, hogy Napoleon előszobájában már jó. néhány király várta alázatosan, hogy mikor kerül rá a sor. Az apró részgyőzelem után következett a málhák számbavétele, a rengeteg holmi átvizsgálása. Cock-burnt a titkára, Napóleont Savary (mennyire ragaszkodott utolsó császári megbízatásához!) és Marchand képviselte. A számottevő értékeket már előzőleg szétosztották a hadifoglyok egymás között, s mivel az angolok, meg kell hagyni, rendkívül tapintatosan és lovagiasan végezték népszerűtlen munkájukat, Napóleonnak és kíséretének valóságos vagyont sikerült megmentenie. Mi sem természetesebb, mint hogy az összegszerűség tekintetében is eltérők az adatok. Montholon szerint például négyszázezer aranyfrankot, ugyanannyi értékű ékszert és négymillió frank értékben hitelleveleket sikerült elrejteniük. Las Cases dugta el Hortenzia ajándékát, a gyémánt nyakéket, s mivel személyi motozás nem volt, az első angol nagyvonalúság jóvoltából a kis társaság gazdagon indulhatott el a száműzetésbe. Annál komolyabban vették viszont az angolok a lefegyverzés műveletét, valljuk be, inkább komédiáját. Először a császár kísérőinek a kardját vették el. Ekkor következett az a jelenet, amely

ma is ellenállhatatlan erővel hat, s olyan drámai, hogy a szó szoros értelmében színpadra kívánkozik, ha valaha is akadna színész, aki el tudná játszani Napóleont. De ezt a szerepet csak Napoleon tudta eljátszani. Ki tudná utánozni színpadon vagy filmen Napoleon tekintetét? Maga a jelenet rövid volt, néhány másodpercnél nem tartott tovább. Lord Keith odalépett a császár elé, és csak ennyit mondott: – Anglia a kardját kéri! Napoleon még ennyit sem mondott. Csak ránézett a tengernagyra. Ettől a tekintettől a hatalmas termetű Keith valósággal összecsuklott, és mélyen meghajolva hátrált. A kard természetesen Napoleon oldalán maradt. A lelkes bonapartista történetírók úgy értékelik ezt a jelenetet, mint Napoleon utolsó győzelmét, de még az angolok sem tudták kivonni magukat az elsodró erejű jelenet hatása alól. A későbbiek azt bizonyították, hogy nem az utolsó volt ez a győzelem (Szent Ilonán nyert meg minden megnyerhetőt), de hogy győzelem volt, méghozzá egy egészen különleges egyéniség legszemélyesebb fegyverével, abban elsősorban a jelenlevőknek nem lehetett kétségük. Mi sugározhatott ki Napoleon szeméből ekkor? Ezt csak Keith mondhatta volna meg, ha tudta volna. De később is csak valami megmagyarázhatatlan, delejes erőről beszélt, amely megbénította. Pedig Keith nem egy tengeri csatában bizonyította be a Fokföldtől Amerikáig, hogy bátor ember. (Csak a bírósági idézéstől félt…) És ha valaki Napoleon félelmetes tekintetét annak idején roppant hatalmával magyarázta, hogyan elemezheti ezt a tekintetet egy olyan helyzetben, amikor az egykori roppant hatalom semmivé vált, egy száműzetésre ítélt fogoly „tábornok” szállt szembe a tengerek urának, végső legyőzőjének képviselőjével? Anglia igénye Napoleon kardjára különben jelképes és ízléstelen volt. Kétségtelenül felbecsülhetetlen értékű trófea lett volna „Napoleon kardja” a Buckingham-palotában vagy akármelyik múzeumban. De Napóleont meg kellett volna vakítani ahhoz, hogy

megfosszák legfontosabb fegyverétől. Kardját nem szokta kihúzni, tekintetével lelkesítette csapatait. Egész katonai pályafutása alatt talán csak kétszer nyúlt a kardjához. Először Oroszországban, amikor a kozákok megtámadták, másodszor Waterloo alatt, amikor a gárda utolsó négyszögének közepén akarta hősi halállal befejezni életét. A kard elkobzását kétségtelenül jelképesnek szánta az, aki kitalálta, s végül valóban jelképes lett: Napóleon legyőzhetetlenségét jelképezte. Még egy felséges tettet vitt végbe a császár. A búcsú során odalépett Maitland kapitányhoz, kezet fogott vele, megköszönte neki becsületes magatartását, s azt a reményét fejezte ki, hogy egy kis birtokot vásárol majd magának az angol vidéken, ahol békében élheti le életét. És hogy felmentse a történelem előtt, még hozzátette: – Nem hibáztatom semmiért, önt éppen úgy becsapták, mint engem! Maitland mély meghajlással és feltehetően nem a legtisztább lelkiismerettel köszönte meg a jókívánságokat és a feloldozást. Persze, kis pont volt ő ebben az ügyben, amelyben Lord Liverpool lelke mélyén Blücherrel értett egyet. Megindultan búcsúztatta a császárt a „Belle-rophon” felsorakozott legénysége is. A legnehezebb, a legkeservesebb búcsú azonban még hátravolt: hátramaradt főtisztjeitől kellett elválnia. Megrendítő jelenetek követték egymást, semmit sem rendeztek meg, minden a szív mélyéről jött. Búcsúztak a Sastól. Savary hangosan zokogott. Ez a rettenthetetlen vasember, aki először a forradalmi hadseregben harcolt a rajnai hadszíntéren, végigküzdötte az egyiptomi hadjáratot, részt vett a marengói és a többi csatában, kíméletlen volt a belső ellenséggel szemben, letérdelt imádott ura előtt, és úgy sírt. Napoleon felemelte őt és átölelte. Sírtak a többiek is, a hősök jogán, akik megengedhetik maguknak, hogy utat engedjenek érzelmeiknek, mert másutt már bebizonyították bátorságukat. De megválni a kis káplártól, talán örökre – ez elviselhetetlen volt

számukra. Csak Napoleon nem sírt, most erőt kellett mutatnia. Mindenkit átölelt, mindenkihez volt egy-egy kedves, bátorító szava. A visszaemlékezők szerint az angol tengerészek is könnyeztek, mintha egy kedves jó barátjuktól kellett volna elválniuk. Aztán még egy utolsó „Adieu!”, és a császár beszállt kíséretével együtt Keith bárkájába. Las Cases odafordult az admirálishoz: – Látja, lordom, az ittmaradottak sírnak! Azok, akik nem követhették urukat a világ végére, a száműzetésbe. Keith már semmin sem csodálkozott, elképzelhette, hogy mit jelent, ha Napóleon szeretettel tekint valakire. Visszaemlékezéseiben (mi sem természetesebb, mint hogy később legalább egy emlékirattal igyekezett hozzátapadni Napóleon halhatatlan személyéhez) elégedetten állapította meg, hogy Napoleon ezen a válságos napon jó hangulatban volt, semmiféle megrendülést nem mutatott, sőt, abban a kitüntetésben részesítette a tengernagyot, hogy lordi kinevezése előtti nevén, Elphinstone-nak szólította. Fogadásukra felsorakozott a „Northumberland” legénysége is, de a dobpergéses tiszteletadás már a körzet parancsnokának, Keithnek szólt. Napoleon csak ennyit mondott Cockburnnek : – Uram, itt vagyok, rendelkezzék velem! A legénység és a tisztikar mély csendben és kíváncsian nézegette a nagy embert, a világhírű „Boney”-t. Nem minden érdekesség nélkül való, hogy ez a meggyökeredzett csúfnév lekopott róla, amint az angolok közé lépett. Cookburn is nehéz feladatra vállalkozott, amikor – kormánya utasítására – elhatározta, hogy leszoktatja Napóleont mindenféle uralkodói megnyilvánulásról, felséges szokásokról. Aztán önkéntelenül is bemutatta a hajó szalonjában a fogoly Buonaparte szolgálaton kívüli tábornoknak a hajó parancsnokát, Ross kapitányt és Bingham ezredest, aki a Napoleon őrzésére Szent Ilonára vezényelt 53-as gyalogezred parancsnoka volt. Egy egész gyalogezred, egyetlen „hadifogoly” őrzésére, az óceán közepén, nem beszélve a flottáról és a

helyőrségről! Napóleon mindenkihez barátságos volt, s megszólításával tüntette ki őrzőit! Mindez felemelő hatással volt különös összetételű kíséretére is. Az úr a pokolban is úr! – a kis káplárt nem lehetett nem tisztelni. Furcsa társaság kísérte el Napóleont a félelmetes messzeségbe. Volt köztük minden: felnőtt, gyerek, férfi, nő … de érdekes és tanulságos, hogy– a császárt egyetlen marsallja sem kísérte el. Pedig valami egészen különleges rangot jelentett a napóleoni császárságban marsallnak, tábornagynak lenni, többet, mint a hercegi cím (esetleg nem is egy), amely a tábornagyi méltósággal járt. Lehetett József és Jeromos király, Jenő alkirály, de a marsallságig egyik sem vitte fel. A marsallok voltak a hatalmas birodalom elkényeztetett gyermekei, dúskáltak az elismerésben, dicsőségben, aranyban. És mégis … 1814-ben tulajdonképpen ők győzték le urukat és jótevőjüket, nem pedig a szövetségesek, Szent Ilonára pedig egyikük sem jutott el. Talán Desaix elkísérte volna urát (később biztosan marsall lett volna), de például Lannes aligha. Az élők közül pedig még a kegyvesztettek és a száműzöttek sem vállalták a hosszú tengeri utat. Las Cases személyében kétségtelenül ügyes tollú krónikás tartott ki a császár mellett, de ennél többet róla sem lehet mondani. Vad ötlet, mert szinte szédítő végiggondolni, hogy mi lett volna, ha Napoleon legjelentősebb tisztelője, Goethe szánta volna el magát arra, hogy egy-két évet Szent Ilonán töltsön a száműzöttel. A rideg valóság az volt, hogy Napóleonnak középszerű társasággal kellett megelégednie, s a jelek szerint elégedett is volt. És hálás is. Ki tudta volna a Northumberland fedélzetén megmondani, hogy a kísérők önkéntes száműzetése meddig tart, és milyen lesz? Azt sem lehetett tudni, hogy az angolok mit tartogatnak még a tarsolyukban. A császári cím körüli végeláthatatlan vita már a hajón megkezdődött. Napoleon és kísérete egy jottányit sem volt hajlandó engedni ebben a kérdésben, Cockburn viszont gőgösen kijelentette: – Nem tudok arról, hogy a Northumberland fedélzetén bármiféle

császár tartózkodna! Tulajdonképpen nehéz megmagyarázni ezt a minden méltóságot nélkülöző makacsságot. Talán azt hitték az angol kormánykörök, hogy ha elismernék Napóleont császárnak (mint ahogyan egyszer már elismerték), aikkör nem lehetne vele úgy bánni, mint egy közönséges tábornokkal? Sohasem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt. A tengernagy ugyan közölte Bertrand-nal, aki mint „udvari nagymarsall” tevékenykedett Napoleon körül, hogy „Buonaparte tábornok” elégedjék meg a saját kis kabinjával, a szalon közös valamennyi tiszt számára, az étkezésnél azonban Napoleon ült az asztalfőn, jobbján a tengernaggyal. Sőt, mi több, Napóleon, aki nagyon keveset és gyorsan evett, éppen olyan hamar fölkelt az asztaltól, mint a Tuileriákban, s környezete természetesen azonnal felugrott. Cockburn meg is jegyezte, hogy úgy látszik, a tábornok nem ismeri Lord Chesterfield illemkódexét. A fogolynak persze nem merte megmondani kifogását, s így Madame Bertrand, Fanny grófnő, Napoleon környezetének legelkeseredettebb tagja oktatta ki a tengernagyot: – Ne felejtse el, hogy ő a világ ura volt, s boldogok voltak azok a királyok, akik az asztalához ülhettek! Cockburn – dicséretére válik – rövid gondolkozás után csettintett az ujjaival, s így helyeselt: – Az ördögbe is, igaza van! Talán ennek is tulajdonítható, hogy a kezdeti súrlódások után Napoleon és Cockburn tűrhetően összebarátkozott egymással. Sokat csevegtek az asztalnál, majd étkezés után együtt sétáltak egyegy órát, s akkor is beszélgettek. Cockburn el volt képedve a császár apró részletekbe menő tengerészeti tudásától. Hogy lehetett ezt az embert legyőzni a tengeren? Napóleon saját tengerészetügyi miniszterét, Dec-rčst hibáztatta, és megjegyezte, hogy Abukir és Trafalgar ellenére, száz sorhajót és 80 000 tengerészt hagyott Franciaországnak, de a párizsi szerződés mindent kiszolgáltatott

Angliának. Ezek a hosszú beszélgetések már messze a nyílt tengeren folytak. A Northumberland augusztus 9-én, tehát két nappal Napoleon „átszállása” után indult el közel háromhónapos útjára. Napóleonnak még egyszer alkalma volt látni választott hazáját. A hajókorláthoz támaszkodott, és úgy bámulta a bretagne-i partokat. Kíséretének tagjai mögötte álltak, s a császárnak egy-egy mélyebb sóhajára könnyek peregtek végig az arcokon, különösen akkor, amikor Napoleon, csákóját levéve, néhány szót mormogott, amelyet többen, bizonyára a visszaemlékezés meghatottságában így értettek: – Isten veled, bátrak hazája… Élj boldogan, Franciaország! Az angol katonák is levették csákójukat, és megilletődötten nézték, hogyan búcsúzik dicsősége színhelyétől a Sas. Már többnek tekintették, mint egyszerű uralkodónak. Odahaza nem sok alattvalói tiszteletet tanultak. Királyuk bolond volt, a régens nevetséges pojáca. Napóleon napok alatt óriássá nőtt előttük, Nagy Sándor és Marcus Aurelius volt egy személyben, s szájról szájra terjedtek a történetek vitézségéről és bölcsességéről. Életútja pedig hirtelen fellobbantotta a képzelőerőt. Mindenki tudott róla valamit. Hogy egyszerű kurtanemes volt, fiatalkorában sokat éhezett, lyukas volt a csizmája talpa, s önerejéből emelkedett olyan magasra, mint a világtörténelemben előtte még senki. Az arcolei tépett zászlóról éppen úgy beszéltek, mint arról, hogy soha senki még így nem becsülte meg a vitézséget. Marsalli, hercegi rangot adott írástudatlan katonájának is, parasztfiúkból lettek bárók, grófok. Mindezt figyelembe véve, megállapítható, hogy Cockburn jó érzékkel épített ki baráti kapcsolatot a fogollyal, mert egy esetleges összeütközésnek, nyílt ellentétnek kiszámíthatatlan következményei lehettek volna. Napoleon, aki meghitt bajtársi viszonyban volt egyszerű gránátosaival, szívesen elbeszélgetett a Northumberland matrózaival is. Egyszer észrevette, hogy az egyik altiszt a szokottnál is oda-adóbb bámulattal kíséri minden lépését.

Odament hozzá, hosszasan elbeszélgetett vele, majd – általános megdöbbenésre – meghívta őt a főasztalhoz, ebédeljen vele másnap! Az altiszt megrémült. A szemében a cím kérdése eldöntött volt, s kétségeit fejezte ki, hogy elfogadhatja-e a meghívást. Elfogódottan mondta: – Ha egy ilyen hatalmas uralkodó ekkora megtiszteltetésben részesít, igazán nem tudom, megérdemlem-e. De az biztos, hogy a tengernagy és a kapitány nem engedne az asztalukhoz ülni. Amikor a tolmács lefordította az altiszt kétségeit, Napoleon mosolyogva válaszolt: – Ebben az esetben a saját szobámban látom vendégül! A hír villámgyorsan elterjedt a hajón. Nem „Boney” volt már, hanem olyan nagy ember, akinek illő címet sem tudtak adni. Természetesen Cockburn is tudomást szerzett a nem mindennapi eseményről. Magához hívatta az altisztet, és közölte vele, hogy szívesen látja másnap asztalánál. – Az ő meghívását tiszteletben kell tartani. A „császár” szót nem ejtette ki ez a fegyelmezett katona, s Valószínűleg nem is sejtette, hogy az „ő” mennyivel többet jelentett. És az altiszt másnap ott ebédelt a császár és a főtisztek között. Könnyen elképzelhető, milyen hatást tett ez a legénységre. Az út során Napóleon egyre otthonosabban mozgott a hajón. Minden érdekelte, viselkedésének természetes bája mindenkit elragadtatott. Ilyen az igazi népcsászár! Feljegyezték, hogy amikor a tengerészek horoggal egy cápát fogtak, Napoleon egy kisgyerek lelkesedésével és kíváncsiságával rohant a hajó farába, hogy megnézze a ragadozót. Gyakran sakkozott, türelmetlenül és nagyon rosszul. Néha hosszasan gondolkozott a sakktábla előtt, majd végül úgy lépett a bástyájával, mintha a figura ló lenne. Huszonegyezett is a tengernaggyal, de főleg beszélgettek a hosszú fedélzeti séták alatt. Ez láthatóan növelte a tengernagy népszerűségét. Nem lehet akárki, aki ilyen folyamatosan élvezheti kitüntető társaságát.

Társalgásaik során Napoleon sok mindenről beszélt, könnyedén, fesztelenül. Elmondta, hogy 1803-tól 1805-ig komolyan gondolt Anglia megszállására, s Londonban kívánta megkötni a békét. Szóba került az enghieni herceg ügye is. Napoleon senkit sem hibáztatott, minden felelősséget magára vállalt. Sajnálkozott, hogy Waterloo előtt nem oszlatta fel a kamarákat vagy – utána … Nem sok jót jósolt a Bourbonoknak, előbb-utóbb elkergeti őket a francia nép, amely nem bocsátja meg nekik, hogy kétszer is idegenek kényszerítették rá őket, francia vér kiontása árán. Szabadon csevegett, s minden szemtanú szerint láthatóan kitűnő volt az egészsége. Egy alkalommal olyan trópusi vihar tombolt, hogy Cockburn kimentette magát az esti séta alól, Napoleon viszont kijelentette, hogy neki sem árthat többet az eső, mint a szolgálatban levő tengerészeknek. És végigsétálta a maga egy óráját, a legénység legnagyobb tetszése közepette. Újabb napóleoni rejtély: hova lett a betegsége, a rosszul működő agyfüggelék, a lustaság, az aluszékonyság, a nemtörődömség? Mintha jót tett volna neki a tengeri levegő. És már nem nyomta a vállát a földgömb. Cockburn nehéz hónapokat állt ki. Lord Rosebery, Napoleon végnapjainak, pontosabban éveinek legkiválóbb angol krónikása szerint a legénység hangulata közel állt a lázadáshoz. Az sem keltett jó hatást a császárért rajongó angol tengerészekben, hogy Cockburn őrszemet állított Napoleon kabinja elé, azzal a céllal, hogy megakadályozza a császár túlságosan gyakori érintkezését a legénységgel. Napoleon természetesen nem tervezett semmiféle felkelést, de egy alkalommal jó hangulatban megjegyezte Cockburnnek, hogy a legénység jó részét a maga oldalára tudná állítani, ha… Kérdés, hogy Cockburnnek volt-e érzéke az ilyesfajta humorhoz. Azt ő is tapasztalhatta, hogy a tengerészek és az 53-as gyalogosok egyre inkább kis káplárnak, bajtársnak tekintik a foglyot, aki megérti az egyszerű katonát. És ez Napoleon részéről nem volt valami mesterkélt hatásvadászat, ezért fedezték fel benne

az „ellenséges” katonák is a fegyvertársat. Valamit Napoleon újra bebizonyított: ahol megjelent, ott övé volt az első hely, hívhatták akárminek, tervezhettek vele akármit. Újra tevékeny volt, türelmetlen, s már megkezdte emlékiratainak tollba mondását Las Cases-nak. Idejük volt bőven, az Egyenlítő táján „három hétig vesztegeltek az idegölő szélcsend miatt. Ekkor fogott bele élete legreménytelenebb vállalkozásába a császár: elhatározta, hogy megtanul angolul. Méghozzá Las Cases-tól. Ez a választás sem minden érdekesség nélkül való. A gróf ugyanis annak idején Maitland előtt eltitkolta, hogy tud angolul. Maitland emiatt később haragudott rá, s őt hibáztatta azért, hogy bizonyos szóbeli megállapodásba tévedések kerültek be. A gróf kiválóan beszélt angolul, de a rossz nyelv-érzékű félistent megtanítani egy idegen nyelvre (tulajdonképpen minden nyelv idegen volt számára) emberfölötti képességekét kívánt volna. Az utókor számára fennmaradt Napóleon néhány angol mondata. Ahány szó, körülbelül annyi hiba, amint azt minden angolul tanuló kezdő megállapíthatja: „Count Lascases (tanára nevét sem tudta helyesen leírni …) Since sixt wek, y learn the english and y do not any progress. Sixt week do fourty and two day. If might learn fivty word, fori day, i could know it two thousand and hundred …” Talán helyesebb lett volna, ha végre egyszer komolyan nekiáll franciául tanulni, s mellékesen az olasz nyelvben is nagyobb járatosságra tesz szert. : Aránylag hamar belátta, hogy az idegen nyelveket sem kardjával, sem egyedülálló szervezőerejével nem lehet térdre kényszeríteni. Az érette egyre jobban lelkesedő legénység különben sem igényelte, hogy ez a világcsoda angolul beszéljen, annál mélyebb benyomást tett rájuk, hogy Napoleon az egyenlítői ünnep méltó megülése érdekében 500 aranyat ajándékozott a legénység megvendégelésére. Nem volt irigylendő Cockburn helyzete, s csak Napoléon barátsága hatott rá megnyugtató módon. Addig volt biztonságban. Ha egy újabb párbeszédet képzelnénk el, valószínűleg szerepelne ez a mondat is:

Cockburn: Bámulatos! Még nem ismertem tábornokot, aki ilyen hatással lett volna a legénységre, felség … És Napóleon körül mindig történt valami. Amikor a „Griffin” nevű hadihajó parancsnoka, Wright kapitány tisztelgő látogatást tett a Northumberlandon (természetesen nem Cockburnt akarta látni, hanem Napóleont), a császár, a maga bámulatos emlékezőképességével, megkérdezte a kapitányt, hogy nem rokonae annak a Wrightnak, akit ő annak idején fel akart akasztatni, majd az illető öngyilkosságot követett el. Meglepő és bátor kérdés. Wright kapitány megerősítette, hogy a szóban forgó személy az ő testvére volt, s még ma sem tudja, hogy miért lett öngyilkos. Napoleon elmesélte. Kötetlenül, folyamatosan. A szóban forgó Wright „Georges” bűntársa volt. Figyelemre méltó, hogy legnagyobb ellenségét, Cadoudalt Napoleon mindig a keresztnevén említette. Nos, Wrightot is elfogták (történetesen Savary személyesen), s akasztófa várt rá. De Napoleon megkegyelmezett neki, sőt, tudatta vele, hogy csak a békekötésig marad őrizetben, akkor visszanyeri szabadságát. Wrightot a váratlan megbocsátás lelkileg annyira megrázta, hogy önkezével vetett véget életének. A kapitány megrendülten hallgatta végig a császár elbeszélését. Hát még amikor ez a ragyogó szemű ember tovább beszélt: – Kegyelmezni jobban szerettem, mint büntetni. Sok szemrehányást kaptam emiatt. Semmiből lettem a leghatalmasabb fejedelem, bűncselekmények nélkül. Bármikor elfogathattam volna, és kivégeztethettem volna azt az embert, aki most Tizennyolcadik Lajos néven ül az én trónomon. Ferdinánd sem lenne spanyol király, ha hallgattam volna a tanácsokra. A kezemben volt. Mi volt az én császárságom? Egy nagy köztársaság. Amikor a nép óhajára elfoglaltam a trónt, egyetlen célom volt: utat nyitni minden tehetségnek, származásra váló tekintet nélkül. Az egyenlőség forradalmi elve miatt gyűlöltek meg Európa uralkodói … És Cockburn nem tudta, hogy a hajón valamiféle császár

tartózkodik … Lépésről lépésre rá kellett jönnie arra, amit Napoleon még Elba szigetén írt: „A fejedelem bennem, fejedelmi lelkemben van.” Egy kissé hangzatos napóleoni kijelentés, de aki látta, hogyan hallgatják a fogoly minden szavát a győztes angolok, s milyen megindultan csüng a császár minden szaván az a kapitány, akinek testvérével példamutató nagylelkűséggel bánt ez az egykori hatalmasság, annak számára elvesztette jelentőségét a címvita. Eléggé különös, hogy miközben Napóleon az ellenséget nyűgözte le egyéniségének varázsával, környezetében már megkezdődtek a veszekedések, az ármánykodások, s az emigránsok között nem ritka ellentétek bámulatos gyorsasággal kifejlődtek, miközben a Northumberland rendkívül lassan vánszorgott célja felé. Mivel bőségesen van idő, vessünk egy pillantást Franciaországra: mi történt Napoleon egykori birodalmának szívében a császár távozása után? Az újdonsült bourboni Franciaország nem nyújtott valami derűs látványt, ha történelmietlen mértéktartással igyekezzük jellemezni a nagy világesemények színterét. Az újabb uralomváltozás valóságos swifti helyzetet teremtett, hiszen a tizenhetedik század angol társadalmának megrázkódtatásai (forradalom, Cromwell, a restauráció) az embereket olyan páratlan arányú köpönyegforgatásra késztették, amely viszont Swiftet a Gullivernek, a világirodalom legkeserűbb szatírájának megírására ihlette. Franciaország sem maradt a szigetország mögött. Még talán az volt a kisebb baj, hogy a legyőzött országot újra idegen csapatok árasztották el. Az életben maradt katona lélektanához tartozik, hogy a kiállott megpróbáltatásokért, az életveszélyért s más, a csatákkal járó kellemetlenségekért kárpótlásra érzi magát jogosultnak. Innen a rablások, a megerőszakolások s a háborús eseményekkel járó más kilengések, amelyek semmiben sem különböztek azoktól a csataközi tevékenységektől, amelyekkel Napoleon katonái szokták levezetni a harc izgalmait. Elsősorban a poroszok jártak elöl rossz példával, sok lovagiasságot és

emberiességet nem tanultak nagy vezérüktől, Blüchertől. És ha Wellington az emberiség söpredékének nevezte seregét, ezt a véleményét nem volt oka megváltoztatni Waterloo után sem. Mégis, történelmi adatokra támaszkodva, meg lehet állapítani, hogy a vérfürdőket nem a megszállók rendezték, hanem a franciák egymás között. Természetesen az egész ország lélegzetvisszafojtva várta a nagyi csata eredményét, amelytől nemcsak a sorsuk, hanem a meggyőződésük is függött. Ligny után magasra csapott a bonapartizmus eszméje, Waterloo után azonban robbanásszerűen törtek ki a királypárti érzelmek. Egy eddig óvatosan hallgató réteg találta meg harsogó hangját, a Száz Nap alatt ujjongókba viszont Waterloo belefojtotta a szót. Történelmi változások idején mindig megszólalnak a Hallgatók, és elhallgatnak az Ujjongók. De nemcsak arról volt szó, hogy az addig elnyomottak végre szabadon nyilváníthatták szívük mélyén őrzött, vagy éppen álruhába burkolt érzelmeiket, hanem arról is, hogy az új rendszerben érdemeket kellett szerezni. És ebben a tekintetben nem is a meggyőződéses és következetesen királypártiaktól kellett tartani, hanem azoktól, akik rosszul kiszámított elkötelezettségük helyrehozása érdekében kimagasló tettekkel igyekeztek bizonyítani a Bourbon-ház iránti hűségüket. Érdemes ezekről az eseményekről idézni a cseppet sem Napóleon– vagy forradalombarát Fournier-t: „Alighogy a vesztett ütközet híre eljutott a Ptovence-ba, a royalista düh vad kitörése olyan öldöklést vitt véghez a marseille-i, a nimes-i, az avignoni, a toulouse-i és a touloni bonapartisták, köztársaságiak és protestánsok soraiban, amely semmiben sem maradt a jakobinus rémuralom rémtettei mögött.” Ennek a vérfürdőnek a számadatai nem maradtak fenn, a történelemben csak a