Napoleon „a csodálatos kaland” II. 9632702093 [PDF]

Zitiervorschau

FELEKI LÁSZLÓ

NAPOLEON „a csodálatos kaland” Második kötet

MAGVETŐ KÖNY VKIADÓ BUDAPEST

© Feleki László, 1976

Tartalom III. rész A CSÁSZÁR 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET 9. FEJEZET 10. FEJEZET 11. FEJEZET 12. FEJEZET 13. FEJEZET 14. FEJEZET 15. FEJEZET 16. FEJEZET

III. rész A CSÁSZÁR

1. FEJEZET Jött éve csodáknak! A császár polgártárs. Beethoven, Bonaparte, Lobkowitz. A Forradalom Fiának császári udvartartása. Reszkess, Anglia! Javítások Európa térképén. Mi mentette meg Jozefint? Napoleon megkoronázza önmagát a pápa jelenlétében. Családi bonyodalmak. Elindul a Nagy Hadsereg, de kelet felé. A világnak mintha egy kissé már túlságosan sok lett volna a csodákból. Már a nagy francia forradalom is páratlan eseménye volt a világtörténelemnek, minden képzeletet felülmúló fordulat, hiszen ezzel „a világ rendje új csillagzat jegyébe került” – ahogyan joggal írta Fournier erről a vad erejű politikai földrengésről. Bölcselők finom, mély gondolatai roppant népi szenvedélyek vulkánkitörésében valósultak meg, évezredes intézmények omlottak össze, fellegekben járó eszmények és véres indulatok; építettek egy új társadalmi rendet. Rémtettek borzasztották el az emberiesség tiszta lelkű apostolait, akik nem tudtak megbékélni azzal a kemény ténnyel, hogy még az igazsághoz sem lehet eljutni igazságtalanságok nélkül, s ha a cél nem szentesíti az eszközt, el kell tűrnie az eszközök alantasságát. Micsoda izzó egyéniségek tűntek fel a forradalom lángolásában ! A felséges nagyságokhoz szokott világnak olyan neveket kellett megtanulnia, mint az ékesszóló Mirabeau, a mennydörgő Danton vagy a forradalmi elvhűség és gyilkos aszketizmus kegyetlenül következetes bajnoka, Robespierre. Marat, Saint-Just, Desmoulins és sok más tiszta lelkű és véres kezű forradalmár nevét a megdöbbenés emelte a világhír szárnyaira, vigyázó, irtózattal eltelt és csillogó tekintetek vetődtek Párizsra. Az ész százada a megrázkódtatás századává vált. A gyatra hírközlési lehetőségeknek tudható be, hogy világszerte alig tudták

követni az amúgy is szinte megmagyarázhatatlan eseményeket, s a gyakran kerülő utakon terjedő, kiszínezett és elferdített hírek babonás homályba borították mindazt, ami Párizsban történt. Hiszen maguk a résztvevők sem tudtak mindig lépést tartani a forradalmi szökőár száguldásával, a lassan álmodozók hirtelen a veszélyes múltban találták magukat. A sokáig méltóságteljes lassúsággal hömpölygő történelem menete szédítő iramban gyorsult meg. A fűrészporos kosarakba felséges és forradalmi fejek egyaránt hullottak, a hadművészet európai előkelőségeit lelkesedéstől égő, gyülevész hadak állították meg a harctereken. Rajongott és rettegett bálványok dőltek le, újak emelkedtek fel, aztán egy éhenkórász korzikai törpéről kezdtek beszélni egyre szélesebb körökben, egy Buonaparte nevű egykori hadnagyocskáról, aki megmentette a forradalmat, meghódította Itáliát, végrehajtotta a világtörténelem legvakmerőbb kalandját Egyiptomban, egy döbbenetes államcsínnyel magához ragadta a hatalmat Franciaországban, megvívta á marengói csatát, rendet teremtett a szétzilált Franciaországban, békét kötött Ausztriával és Angliával, ha rövid időre is, törvénybe foglalta a forradalom vívmányait, majd mint élethossziglan uralkodó Első Konzul császárrá kiáltatta ki magát, hogy feltámassza a Nagy Károly-i birodalmat. Hogyan lehetett mindezt szédület és káprázat nélkül követni? Lelkes forradalmárok, a Bastille megrohanásának veteránjai, a királyi zsarnokság, a feudális rend megdöntői tizenöt évvel a legendás 17S9 után lelkesen éljenezték a császárt, ezt a hibás franciasággal beszelő diktátort, akit a forradalom juttatott a trónra. Igaz, ,,a Francia Köztársaság kormányzásával” bízták meg császári méltóságában, de e? a világrészekben mérhető becsvágytól eltelt ember már ekkor elmondhatta magáról: ,,A köztársaság én vagyok!” Mindez hihetetlen és meseszerű volt, pedig még a legélesebb elmék sem sejtették, hogy az eddigi csodák csak előjátékát jelentik a napóleoni pályafutásnak. Hogyan fogadta a világ Napóleon

császárságát? Napjainkban is nehéz lemérni a közhangulatot, a nagy tömegek tehetetlenségére néha meglepően kis számú tevékenyek nyomnak rá ilyen vagy olyan bélyeget, s néha maga az egyén is csodálkozik azon, hogy mi mindenért lelkesedett a tömeg részeként. Az egykori szemtanúk is egyéni benyomások hatása alatt álltak, s a folytatás mindig befolyásolja az emlékezést. Nagy a valószínűsége annak, hogy magában Franciaországban nem keltett valami ujjongó lelkesedést a császári színjáték. Ehhez legalább egy Austerlitz kellett, Napóleon azonban egyelőre csak kegyeskedett elfogadni (ha már felajánlották neki) a császárságot, hadi dicsőséget még nem szerzett a francia forradalom legsajátosabb intézményének. A szenátorok, akik Bonapartét Napoleon császárrá kiáltották ki, éppen úgy nem élték bele magukat az új helyzetbe, mint mások, a vadonatúj népi imperátort hol felségnek, hol konzul polgártársnak szólították, s az az ismeretlen szenátor, aki azt találta mondani Napóleonnak, hogy „császár polgártárs!”, talán a legközelebb járt a történelmileg indokolt megszólításhoz. Saint-Cloud-tól Párizsig sok ember tolongott az üt mentén, de inkább bámészkodtak, mint lelkesedtek. Az ujjongást meg is kell szervezni, s az újdonsült uralkodónak igazán nem terjedhetett ki mindenre a figyelme. Mindenesetre kíváncsi volt a nép, s azok a közügyek iránt fogékony emberek, akik egykor lábujjhegyre ágaskodva vetettek egy-egy röpke pillantást a kordéban vérző, szétzúzott állkapcsú Robespierre-re, természetesen a császárság kikiáltásának a látnivalóiról sem akartak lemaradni. Napoleon amúgy sem becsülte sokra a tömegek lelkes megnyilvánulásait, inkább arra törekedett, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, saját kifejezésével élve: hasson képzeletükre. Ebben pedig sohasem volt hiány, még halála után sem. Egyelőre elérte, amit akart, de nem óhajtott pihenni babérjain, mert azt is jól tudta, hogy a közvélemény csak a folyamatos érdemeket méltányolja, a múltra csak fáradt és elégedett emberek hivatkoznak, ő pedig olyan új babérok megszerzését tervezte,

amelyekhez képest elhervadnak az eddigiek. Hogy erre mennyire szüksége volt, ő tudta a legjobban. A korabeli leírásokból arra lehet következtetni, hogy kortársai Napóleont minden nagysága ellenére sem tekintették „igazi” császárnak. Ma már, több mint két évszázaddal születése után, a császári fogalomnak szinte egyedülálló megtestesítője. Sok „Isten kegyelméből” uralkodott német-római császárnak már a nevét sem ismeri az átlagember, de Napoleon mint az uralkodók uralkodója ragyog a történelemben, s ha azt mondjuk: „a császár” – csak rá gondolunk. A maga korában azonban másként állt a dolog, s Balzac szerint „Napoleon sohasem győzte meg teljesen uralkodó voltáról azokat, akik valamikor a felettesei vagy vele egyenrangúak voltak”. Ez keserű, de jellegzetesen emberi igazság. A trónra született, „törvényes” uralkodót, akár gyengeelméjűt is, jobban elismerték az emberek, mint a maguk közül való lángészt, akit legföljebb zseniális csodalénynek tekintettek, de valahogyan mégsem „igazi” királynak. Hogyan. is tekinthették volna Napóleont ősi jogon uralkodó császárnak azok, akik néhány éve még látták őt Tallien asszony estélyein kopott egyenruhában, foltozott csizmában, és állandó pénzzavarral küzdve? De ez a feltevés is csak egyik megnyilvánulása a sokrétű közvéleménynek. Voltak olyan rátarti forradalmárok, akik egyenesen büszkék voltak arra, hogy a torzonborz nadrágtalanok véres forradalma a népből termelt ki uralkodót. Mások a forradalom elárulásának, koronás bohóctréfának tekintették ezt a Nagy Károly-i komédiát. Nyilván akadtak számosan olyanok is, akik az új uralkodóban és az új uralkodóházban biztonságot, állandóságot láttak, az új rend szilárdságának biztosítékát, s úgy vélték, hogy számtalan érdemére való tekintettel Napoleon ennyit igazán megérdemel, ha már olyan nagyon kívánja. És hol volt már Robespierre, Saint-Just és maga Barras is?! A Napoleon kegyét kereső, régi arisztokrácia az udvari pompa felújítását remélte a nagy változástól, hiszen nehéz lett volna elképzelni császári udvartartást nadrágtalan

forradalmárokkal és trikotőz udvarhölgyekkel. Bizonyos, hogy a papságnak is kedvére való volt a császárság. A konkordátum után nyilván nem kellett attól félni, hogy Napoleon vallásüldöző császárrá válik, legföljebb azt lehetett sejteni, hogy Napoleon nagyon is megköveteli: adják meg a császárnak, ami a császáré, különben … Közömbös senki sem lehetett az események iránt, ezek túlságosan rendkívüliek voltak nemtörődömség felkeltésére. Az örökletes dinasztiák koronás fői világszerte elborzadva vették tudomásul a bitorló vakmerőségét, még azok is, akik hétrét görnyedtek egy-egy kis grófság vagy hercegség elnyerése érdekében az Első Konzul előtt. De más a teljhatalom, s megint más a szent korona! Az öntudatos, demokratikus érzésű polgárok nyelték le a legnehezebben Napoleon elavultnak, oktalan majmolásnak vélt lépését. Jean-Louis Courier, a híres közíró, így fejezte ki rosszalló véleményét: „Császár akart lenni az, aki Bonaparte lehetett, a világ első hadvezére! Szerencsétlen!” Sokan nem is értették, mit akar ez a hatalomtól és dicsőségtől megszédült ember egy alig kimondható új névvel, amikor a világ legszebb nevét mondhatja magáénak. Mert akkor még egyedül és kizárólagosan Bonaparte volt, de ma már hivataloskodó betűrágás lenne vezetéknevén említeni egészen a császárság kikiáltásáig. Életében természetesein másként állt a helyzet. Akkor valóban Bonaparte volt hivatalosan is a napóleoni korszak kezdetéig, s a „Bonaparte” név állt Beethoven III. szimfóniájának fedelén is. Az Eroicá-hoz fűződik az egyik legélesebb bírálat Napoleon császárságával szemben. A történet eléggé ismert. Beethoven csodálatos alkotásának, a III. szimfónia vezérkönyvének címlapján volt olvasható a zeneköltő által is nagyra becsült Első Konzul neve, Buonaparte, olaszosan, mint ahogyan az alkotó neve is olaszholland-német háromszólamúságban állt a címlap alján: Luigi van Beethoven. Barátja, Ferdinand Ries szerint a halhatatlan közjáték így folyt le: „Én vittem neki elsőnek a hírt, hogy Bonaparte császárrá kiáltatta ki magát, mire Beethoven dühbe jött, és

felkiáltott: – Hát ez is csak közönséges ember, semmi más! Most majd lábbal tiporja az emberi jogokat, és csak saját hiúságának él! Most majd mindenki fölébe állítja magát, és zsarnokká válik! Odalépett az asztalhoz, megragadta a szimfónia címlapját, kettészakította, és a földre vetette.” Ez volt a lényege a nagy jelenetnek. Mások kisebb, elsősorban időbeli eltérésekkel hitelesítették a beethoveni kirohanást. Sokat mond. a zenemű végleges címe is: „Hősi szimfónia egy nagy ember emlékének megünneplésére.” Vagyis Beethoven számára Napóleon meghalt, s talán legcsodálatosabb művét egy valaha nagy ember emlékének áldozta. A történet hitelessége nem kétes, és sokak szemében az önérzetes polgár, a fényes címeket megvető, független művész demokratizmusának nagyszerű megnyilvánulása. Sajnos azonban, ha a büszke szavak mögé nézünk, kénytelenek vagyunk azt tapasztalni, hogy Beethoven indulatos okfejtése erősen sántít. Ő maga túlságosan is sokat talpak annak érdekében, hogy nevének „van” szócskájára támaszkodva, elismertesse esetleges nemességét (ez sokféle előnnyel járt a köznéppel szemben), s amikor kiderült, hogy mégsem nemes, elkeseredetten fogadta a kiábrándító hírt. Mint polgárnak, mint egyszerű embernek inkább büszkén, mint haragosan kellett volna fogadnia Napoleon császárságának hírét, büszkének kellett volna arra lennie, hogy egy ismeretlen, szegény sorsú kisember, pusztán tehetségével, emberi nagyságával, királyok parancsolójaként kiáltatta ki magát új Nagy Károlynak, és szokatlan nevét készült halhatatlanná tenni. Ahogyan Napóleoné Buonaparte most már örökre Napóleon, úgy Ludwig van Beethoven is „csak” Beethoven, minden „van”, minden remélt kutyabőrös nemesség nélkül, amelyért annak idején a zene titánja oly gyarló igyekezettel küzdött. És Napoleon legalább „igazolt” nemes volt, ha igen szegény is.

És vajon mit értett Beethoven azon, hogy Napóleon „most majd lábbal tiporja az emberi jogokat. ., zsarnokká válik”? Hát Első Konzul korában mi volt? Ha a zene óriása addig rajongott Napóleonért, miért tette? Nem vette észre, hogy az Első Konzul mint diktátor nem különbözött a Beethoven által is kárhoztatott egyeduralkodóktól? Legföljebb másoknál tehetségesebben nyomta el a szabadságjogokat. A legnagyobb ellentmondást akkor érzi az ember, amikor megtudja, hogy végül is kinek ajánlotta Beethoven a hősi szimfóniát. Nem másnak, mint Lobkowitz hercegnek, ennek a derék főúrnak, a zene tékozló rajongójának. Lobkowitz herceggel összehasonlítva, mintha mégiscsak Napoleon lenne a forradalmár … Nem is beszélve a kor legundorítóbb uralkodójáról, III. Frigyes Vilmos porosz királyról, akinek Beethoven – sajnos, tény – a csodálatos kilencedik szimfóniát ajánlotta. És általában remekműveinek ajánlásában vajmi kevés nyilvánul meg Beethoven harcos demokratizmusából. Az első szimfóniát Swieten bárónak, a másodikat Lichnovsky hercegnek, a harmadikat, mint tudjuk, Lobkowitz hercegnek ajánlotta, a negyediket Oppersdorf grófnak, az ötödiket Lobkowitz hercegnek és Rasumowski grófnak, a hatodikat ugyanennek a főúri kettősnek, a hetediket Fries grófnak, a nyolcadik ajánlás nélkül maradt, s végül a kilencediket a porosz király neve csúfítja el. Mindez mit sem von le Beethoven tüneményes nagyságából. A zeneirodalom Napóleonja volt ő, sőt, a maga területén még nagyobb, mert legyőzhetetlen volt. Csak éppen nem volt igazságos Napóleonnal szemben, holott legjelentősebb ihletője a Forradalom akár koronás Fia volt. Beethoven számos művében, nemcsak az Eroicában, ott dübörögnek Napóleon léptei. Minduntalan a császárt idézi a beethoveni hősi lendület, az ő komor fensége, elégikus dicsősége morajlik, zeng a felsőbbrendű zenében. Amikor 1830-ban bemutatták Párizsban az ötödik szimfóniát, a negyedik tétel, az Allegro magával ragadó harsonahangjaira felugráltak a hallgatóság körében Napoleon még megmaradt régi gárdistái, és így kiabáltak:

„Ez a császár!” Nem Lobkowitz herceget ismerték fel a hősi tételről. Nincs rá adat, hogy Napóleon valaha is tudomást szerzett volna a nagy zeneköltő lesújtó véleményéről. Ami pedig azt illeti, hogy kiről szól az Eroica, ki ihlette meg Beethovent, arra nézve egymagában is kielégítő választ adott a zeneköltő, amikor Waterloo után kijelentette, hogy ő már egy évtizede megjósolta Napóleon bukását a szimfónia gyászindulójában. Lehet. De valami történt a közbenső tíz esztendő alatt. Ennyi világtörténelmi esemény még sohasem zsúfolódott egyetlen évtizedbe. S vajon némi önbírálatnak tekinthetjük-e az 1810-ben, Wagram után bemutatott Esz-dúr zongoraverseny címét: „L'Empereur” – a császár? Milyen császárról volt szó? Talán Ferenc császárról? Ahhoz túlságosan is dübörög ez a harcias pompájú csodamű, semmint hogy egy álmos, tehetségtelen Habsburg-uralkodóra emlékeztessen. Arra is gondolhatott volna Beethoven, hogy Napóleon a világ uralkodóinak sorában egyedülálló méltóságot töltött be: a köztársaság császára volt. De ez az államjogi csodabogár mintha ésszerű folytatása lett volna a napóleoni csodáknak. Pedig nyilván sokan megütköztek volna azon, ha valamelyik európai királyság vagy fejedelemség vezetésére köztársasági elnököt választottak volna. Napóleonnak azonban sikerült belevinnie a köztudatba,” hogy csak egy császár és annak dinasztiája tudja sikerrel megvédeni a köztársaságot. Hiszen hivatalosan ,,a köztársaság alkotmánya szerint való császár” volt, s az érmeken és pénzdarabokon ez a felirat állt: „Francia Köztársaság, Napóleon császár.” És amikor rövidesen elkövetkezett a népszavazás, a nép Napóleon császárságának megszavazásával hitet tett a köztársaság mellett. Csak a köztársaság ádáz ellenségei lehettek császárellenesek. És hogy a köztársaság még tartósabb pilléreken nyugodjék, a választók mindent elsöprő többséggel azt is megszavazták, hogy ez a fényes köztársasági méltóság, mármint a császárság, örökletes legyen Napoleon családjában. Ez a népszavazás – legyünk őszinték! – nem volt egészen olyan tiszta,

mint az előző kettő, bár a Napoleon iránti lelkesedés vitán felül állt. Félmillió „igen” szavazattal ugyanis egyszerűen „megterhelték” a hadsereget és a haditengerészetet anélkül, hogy megszavaztatták volna a katonákat és a tengerészeket. Nyilván sértés lett volna feltételezni a véderő tagjairól akkora fegyelmezetlenséget, hogy a legfelső hadúr ellen szavaznak. Természetesen szinte biztosra vehető, hogy a rajongásig szeretett „kis káplár” nem talált volna ellenzékre a fegyveres testületekben, mégis akadt nem egy forradalmi demokrata, aki úgy vélte, hogy azért nem ártott volna megkérdezni a vitézeket. A végeredmény különben hajszálra ugyanaz volt, mint az életre szóló konzulátus megszavazása idején, azzal a különbséggel, hogy a három és fél millió igennel szemben most már nem 8000, hanem csak 2500 volt a „nem” szavazatok száma, ami azt bizonyítja, hogy már Korzika is kezdett megbocsátani sok csínyt elkövetett fiának. Franciaország bizalma kétségtelenül töretlen volt Napoleon iránt. Igent mondott a császárságra is. Ki tudja, mit mérlegeltek magukban az igennel szavazó franciák, végiggondolták-e, hogy mit jelent ez a köztársasági dinasztia, s vajon a nadrágtalanok császára, a jakobinus uralkodó, a Bastille megrohanásának jóvoltából Európa megrohanására készül-e. Nagy a valószínűsége annak, hogy a nép a kis káplárra adta szavazatát, arra az emberre szavazott, aki győzött a harctéren, rendbe hozta a pénzügyeket, helyreállította, pontosabban: megteremtette a közbiztonságot. S ha ilyen ember koronát óhajt tenni a fejére, kicsinyesség lenne megtagadni tőle. Megint sikerült Napóleonnak a nép képzeletére hatni, megmutatni, hogy lehetséges a látszólag lehetetlen megvalósítása is, elfogadtatni azt a gondolatot, hogy a köztársaság már csak azért is .magasabb rendű államforma, mert császárja van, míg a királyságnak csak királya lehet. Sokat töprengeni amúgy sem volt alkalmuk az embereknek alkotmányjogi bukfenceken, mert Napoleon folyamatosan új fordulatokkal lepte meg híveit és ellenségeit, nem hagyva időt önálló, vagyis teljesen fölösleges

elmélkedésre. A népszavazás kedvező eredményének valódi értelme talán az volt, hogy amit Napoleon csinál, az csak helyes lehet, ő tudja, mi a jó … Az ingatag néphangulat megnyilatkozására támaszkodva védte Napoleon a császári megoldást: ,,A pun háborúk idején, Rómában születve, Scipio lettem volna. Az én korom és népem azonban Napóleont kívánt.” Ennek az önigazolásnak legfőbb érdekessége abban rejlik, hogy Elba szigetén került papírra, tíz esztendővel a saint-cloud-i ünnepség után, olyan időpontban, amikor Napoleon úgy érezte, hogy mentegetőznie, magyarázkodnia kell amiatt, hogy miért állt be a fejedelmi csordába, akár rangelsőnek is, miért majmolta Nagy Károlyt, sőt – ami igaz, igaz –, a Bourbonokat is. Átvette ugyanis szertartásaikat, nem bíbelődött azzal, hogy új udvari etiketten törje a fejét. Ahogyan nem alapított új vallást sem, elfogadta az udvari szertartások hagyományait is, egy-két túlságosan megalázó szokás kivételével, mint például az ingváltásnál való segédkezés vagy a kézcsók a délelőtti fogadások alkalmával. Napóleon sokkal inkább katona volt, semmint hogy örömét találta volna az ilyen és efféle férfiatlan tiszteletadásokban, s bizonyos, hogy később is, Erfurtban és Drezdában is inkább bosszankodott, mint meghatódott, amikor a fejedelmi találkozók alatt egy-egy kisebb jelentőségő uralkodó lopva elkapta a kezét és megcsókolta. Az ilyesmihez a gyomra sem volt elég erős. Ezenkívül azonban a lajosi ragyogás és rendtartás jellemezte a császári udvar életét. Előkeresték a bourboni szertartások szakkönyveit, s igénybe vették mindazoknak az udvari méltóságoknak a segítségét, akik 1789 előtt szervezték és irányították az udvari életet. Előkerültek az udvarmesterek, az udvarhölgyek, sőt, Mária Antónia régi komornája, Madame Campant is, hogy hasznos tanácsokkal segítse Jozefint. Mindez annyira hihetetlen és meseszerű volt, hogy sokan talán azért is szívesen vettek részt ebben a császári tündér játékban, mert részesülni akartak az elképzelhetetlen élményben. Különösen a

régi arisztokraták érezték egyre otthonosabban magukat az új udvar fényében, amely rövidesen elhomályosította még a Napkirály udvartartásának ragyogását is. A patinás csengésű, régi nevek viselői valósággal versengtek, hogy elfoglalhassák az udvari hivatalok valamelyikét, A főszertartásmester nagy fontosságú tisztségét az idősebb Ségur gróf kapta. Az ď érdeme, hogy a napóleoni udvartartás páratlan tökéletességre emelkedett. Hadd lássák az ősi uralkodók, hogy milyen fényes császári pompát tud kifejteni egy öntudatos köztársaság! A marengói csata haditervét nem dolgozta ki Napoleon olyan gonddal, mint a császári szertartások rendjét, mert természetesen ez a munka is az ő legfelső irányításával és felügyelete alatt folyt. A Napkirály szertartásait leíró, roppant kötetekből kimásolták a császári udvartartás számára is használható részeket, s az egyes szertartásokat gondosan megtervezett és szabályos udvari díszruhába felöltöztetett bábukkal próbálták el. Mindezt egy olyan ország fővárosában, amelyben a fórra* dalom lángja égette el a monarchia egész világát, s ahol napkirályi díszruhákat csak a Grčve piacon láthatott a nyakazásra összegyűlt, kíváncsi tömeg. Nem csoda, hogy a nemesség, az arisztokrácia, afölötti boldogságában, hogy újra van fejedelmi udvartartás, szinte egymást taposva tódult a császár udvarába. Mindössze egyetlen durva, zavaró hang vegyült bele a régi főurak odaadó örömujjongásába. „Éljen a király!” – kiáltotta egy tapintatlan, az udvari etikett iránt érzéketlen, megátalkodott férfi, aki nem volt hajlandó fejet hajtani az új uralkodó előtt, nem ismerte el a császárságot, pedig néhány éve tábornoki ranggal kínálták meg. Georges Cadoudal volt ez a makacs királypárti, s történetesen a Grčve téren, a nyaktiló alatt kiáltotta harsányan utolsó üzenetét a világnak. Bárók, grófok, hercegek elhagyták a semmivel sem kecsegtető liliomos zászlót (hogy majd kellő időben visszatérjenek hozzá), s a császár forradalmi trikolórjához csatlakoztak, de ez a konok, tanulatlan paraszt mindvégig kitartott

felkent királya mellett. A kis idegen, akit annak idején elmulasztott megfojtani, most a vesztőhelyre küldte őt. Kár, hogy Cadoudal. után nem maradt egyetlen sor írás sem (valószínűleg nem tudott írni), amely esetleg megvilágíthatta volna ennek az elvakult rajongónak a lelkivilágát. Az aranysujtásos köpönyegforgatók nagy tömegében üdítően hatott ez az engesztelhetetlen vakhivő. Jól sejtette Napóleon a Vendée-lázadás idején, hogy milyen fontos lenne számára Cadoudal megnyerése. De a breton paraszt jobbja helyett kénytelen volt megelégedni koronás csúszómászók kézcsókjaival, pedig jól tudta, hogy ha sikerült volna tábornoki karát Cadoudallal gyarapítani, ez az ember sohasem hagyta volna őt cserben. Sokat ezen sem töprengett az új uralkodó, nem volt tépelődő természetű, s különben is rengeteg dolga volt. Káprázatos gyorsasággal állította talpra új méltóságának egész szervezetét, s nevezte ki az első császári alkotmány értelmében a legmagasabb tisztségviselőket. Ó, szegény nadrágtalanok, fakérget rágó parasztok, a Bastille-t megrohamozó rongyosak, konventtagok és konventbiztosok, ha csak sejtettétek volna, hogy a Forradalom Fia miféle cifra méltóságokat eszel ki a köztársasági császárság első hónapjaiban! Néhány példa is jellemzi a napóleoni merészséget. Hat ,,főmagasság” került a legmagasabbra (természetesen a császár alá), elsősorban Cambacérčs és Lebrun, a két volt konzul. Az egyikből birodalmi főkancellár, a másikból főkincstárnok lett. Józsefnek jutott a Nagyválasztó kissé gyanús hangzású tisztsége, vagyis az a méltóság, amelyet Sieves Napóleonnak szánt, és sikerült is vérig sértenie vele az Első Konzult. Lajos „Connétable” (főistállómester, később főhadvezér) címmel képviselte a hadsereget. Jenőből állami főkancellár lett, Murat pedig nagyadmirális (főtengernagy?). Nem tudni, mit szólt magas beosztásához Murat, aki imádta a lovakat, és utálta a hajókat. Ismerve azonban felesége fékezhetetlen becsvágyát, Murat-ék elégedettek lehettek a „fenség” címmel kijáró főmagasságossággal. Magának a nagyadmirálisnak pedig ezután sem kellett egyetlen csónakba sem ülnie, csak lóra.

A legtöbb baj ezúttal is a családdal volt. A fényes címek és beosztások osztogatása során csaknem valamennyi Bonaparte mellőzöttnek erezte magát. Haragos kitörések, szemrehányások, látványos ájulások egymást követték. Jogaikra, jussukra hivatkoztak. József kisöccse szatirikus éllel válaszolt követeléseikre: – Úgy beszélték, hogy az ember azt hihetné, eloroztam előletek királyi apánk ránk hagyott trónját! Carlo papa öröksége… Talán eszébe ötlött Napóleonnak az is, hogy mennyit talpalt annak idején az epreskert dolgában. Fivérei és húgai azonban nem olyan fából voltak faragva, hogy vitatkozni lehetett volna velük (Korzika egyetlen filozófust sem adott a világnak), s Napoleon, aki saját bevallása szerint a mosogatórongy szerepét játszotta a félelmetes korzikai családban, szokás szerint végül is beadta a derekát. A szemrehányások és ájulások eredményhez vezettek: a család tagjai megkapták a császári hercegi és hercegnői kinevezéseket a „császári fenség” címmel együtt. (Hitte volna ezt valaha „Capet Lajos”?) Ezekben a veszekedésekben már benne rejlett a későbbi trónviszályok csírája. A nagy ragyogásban akadtak olyan :méltóságok is, amelyek talán mái akkor némi derültséget keltettek. Fesch nagybácsi, az evilági javak iránt nem érzéketlen lelkiatya, főalamizsnamester lett, s többek között neki kellett megáldania az ételeket. Két alalamizsnás segített neki. Duroc, a jó barát, főudvarmester lett, s nem kisebb megtiszteltetésben részesült, mint hogy ebédek alkalmával ő önthetett bort a császár poharába. Ez talán inkább biztonsági, mint szertartásbeli kérdés volt. Áz udvari istállókra nem kisebb katona ügyelt, mint Caulaincourt tábornak (miért nem Murat?), a fővadászmesteri cím pedig a vezérkar főnökének, Berthier-nek jutott. Sértődések, persze, bőven akadtak nemcsak a császári családban hanem a családon kívül is. A legjelentősebb és legjobban titkok sértődés Talleyrand-é volt. Ő ugyanis azt remélte, hogy bejut a hat ,,főmagasság” közé, ezzel szemben megmaradt

egyszerű külügyminiszternek. Napoleon ugyan igyekezett azzal kárpótolni legtehetségesebb ellenségét, hogy udvari főkamarássá is kinevezte, s rábízta nemcsak az udvari fogadások rendezését, hanem a császári ruhatár (!), az udvari, zenéi élet, a színházak és a könyvtár felügyeletét is, de nagyon valószínű, hogy Talleyrand mindezek ellenére is mellőzöttnek érezte magát, főként mivel a legfőbb méltóságok, anyagilag is többet jelentettek, mint bármilyen-miniszteri vagy főkamarási tisztség. Talleyrand az ilyesmit nem szokta elfelejteni, s az elmaradt jövedelemért, úgy látszik, nem kárpótolták azok a hatalmas megvesztegetési összegek, amelyeket egy-egy békeszerződés feltételeinek enyhítése jutalmául szokott kapni a fejedelmi ellenfelektől. Hasonszőrű vetélytársa, Fouché viszont szerényebb volt, ő megelégedett a rendőrminiszteri tárcával, szenvedélyeit ez a tisztség elégítette ki a legjobban. Aztán a katonák is sorra kerültek. Tizennégy tábornokból lett „Franciaország tábornagya” (Maréchal de France), egyelőre még hercegi címek nélkül: Jourdan, Berthier, Masséna (nemcsak a Rivolinál és Zürichnél aratott győzelméért, hanem kifejezetten Genova védelméért is), Lannes, Ney, Augereau, Brune, Murat, Soult, Bessičres, Davout, Bernadotte, Moncey és Mortier. Ismert, világhírű nevek voltak ezek, Napoleon bolygói. Sérurier, Lefčbvre, Pérignon és Kellermann mindössze csak tábornagy lett, s ez a kinevezés különösen az utóbbi esetében érdekes. Kellermann volt a marengói csata másik győztese (az első Desaix volt), az ő lovasrohama, katonai szakértők szerint, éppen olyan sorsdöntő volt, mint Desaix megérkezése. Ugy látszik, Napoleon nem óhajtotta Kellermann érdemeit túlságosan kidomborítani, ez ártott volna a marengói legendának, hiszen még a könnyekkel megsiratott Desaix-t sem úgy gyászolta, mint aki megfordította a vesztésre álló csata sorsát. Az Isten kegyelméből és a köztársaság alkotmánya értelmében uralkodó császár a legféltékenyebben hadi babérjaira vigyázott, különösen akkor, amikor dicsősége nem ragyogott olyan egyértelműen, mint például Lodinál vagy a

piramisok előtt. A Napoleon körüli szolgálatokból úgyszólván minden korosztály kivette ŕ részét. Az apródok életkora például tizennégy és tizenhat év között váltakozott. Ezek az előkelő papájú gyerekek, többek között, a császár postaszolgálatát végezték, s ha valahova császári levelet vittek, kötelező volt az ajtó mindkét szárnyát kinyitni előttük. Lehet, hogy ez is Napoleon ötlete volt, azé az emberé, aki előtt valamikor az ajtó egyik szárnyát sem nyitották ki. Természetesen fontos és megtisztelő feladata volt a császár körül a gárdának, amelynek alapgondolata az alsóruhában menekülő Napoleon agyában született meg. A gárda tizenkét segédtisztje felváltva éjszakázott a császári hálószoba közelében. A színes Keletet, amely Napoleon pályafutását oly sajátos fénnyel ragyogta be, a mamelukok képviselték, elsősorban a hűséges Rusztán, akit csak a balsors felelősségteljes mérlegelése tudott később elszakítani imádott urától. A fényes udvartartás, amely elhomályosította a Napkirályét is, nem kis pénzbe került, a takarékos, szinte zsugori Napoleon, azonban, akinek a táplálkozása fillérekbe került, hatalmas vagyont tudott megtakarítani huszonöt millió franknyi évi civillistájából. Ezt az összeget még az utolsó Bourbonnak szavazták meg. Napóleon sem adta alább. A császárné is szép jövedelemmel szerepelt az állami költségvetésben, ez is a legkülönösebb forradalmi vívmányok közé tartozott. Jozefin évi hárommillió frankot kapott, de azt ő maga sem tudta volna megmondani, hogy ennek a jelentős összegnek hányszorosát költötte el évente ruhákra, ékszerekre s más fontos női kellékekre, amelyekkel túlragyoghatta a császári udvart ellepő főúri hölgyeket. Napoleon nem mutatkozott túlságosan jakobinusnak (legföljebb hatalomra jutott jakobinusnak) az udvari méltóságok és udvarhölgyek kiválogatásában. Bár nemegyszer tett forradalmian megvető megjegyzéseket a kutyabőrre és a kék vérre, úgy hitte, hogy császári uralmát erősíti meg, az udvar tekintélyét emeli, ha az ősrégi

főnemesi családok tagjait gyűjti maga és Jozefin köré. A csillogó nevű főurak és főnemesi hölgyek pedig szinte tolongva keresték az új uralkodó kegyeit, s nyilván eszükbe sem jutott az afféle modortalan paraszt, mint Cadoudal. Napoleon csupa mosolygós, hálás arcot látott maga körül, hacsak el nem vegyült családja körében. A fenséges rangokkal ugyan ki tudta elégíteni – egyelőre – a Bonaparte-törzs címkórságát, az örökösödési kérdésben azonban megfeneklett minden igyekezete. Fivérei minden szégyenkezés nélkül vitatkoztak afölött, hogy mi lesz, ha őfelségét, Isten ne adja, valami éri, idehaza vagy a háborúban, amelyre nyilván rövid idő múlva sor kerül. Ki lesz az örököse? Úgy képzelték el, hogy Napóleont természetesen Bonaparte-sarj követi a trónon, s a Bonaparte-ház úgy uralkodik majd évszázadokon át, mint Bourbonét. Az utódlás kérdésével maga Napóleon is többet foglalkozott a kelleténél. Ő azt szerette volna, ha egyszerűen kijelölheti utódját, s azt fogad örökbe, akit akar. Rosszul ismerte családját. Az örökké duzzogó elsőszülött, a tehetségtelen, de annál önérzetesebb József' kijelentette, hogy kész akár az ördöggel, mi több, Moreau-val szövetkezni s minden szabadságszerető franciával, aki előtt még szent a családi jog. Napoleon elsősorban, mint ismeretes, a kis Napóleonra, Lajos és Hortenzia kisfiára gondolt. Ezt a tervet leghevesebben maga Lajos ellenezte, s szavai szerint nem volt hajlandó senki kedvéért sem lemondani jogos örökségéről, mármint a trónról, s még kevésbé hajlandó fejet hajtani saját fia előtt… Gyanúsan ellenséges álláspontot foglalt el a kisfiúval szemben. József a neki szent cél érdekében még azt is megtette, hogy eszébe juttassa öccsének a gyermek születése körüli pletykákat, amelyeknek ,,alaptalanságát” Lajos méltóságán alulinak tartotta cáfolni. Lucien nem a maga, hanem gyermekei trónöröklési jogáért harcolt, egyébként hiába, mert Napoleon sohasem bocsátotta meg neki a politikai érdekeket felrúgó, szerelmi házasságát. Bonyolult általánosságokba torkollott az örökösödési

vita. Napóleonnak joga volt fivéreinek gyermekeit örökbe, vagyis utódul fogadni, ennek hiányában viszont Józsefre vagy Lajosra szállna a trón, vagy utódaikra, örökbefogadási jog nélkül. A legjobb megoldás mindenki előtt világos, ha nem is rokonszenves volt: magának Napóleonnak édes fiúgyermeke … Ilyen élőlény azonban egyelőre nem volt, s annak idején Egyiptomban a szép, fiatal Bellilotte eléggé gúnyos borúlátással nyilatkozott hős kedvesének utódalkotó képességeiről. Minden bizonnyal a férfiúi önbizalom hiánya okozta, hogy Napoleon túlságosan sokat foglalkozott az utódlás kérdésével, holott még meg sem alkotta mindazt, ami majd utódjáé lesz, A családi veszekedések során pedig nemcsak azért adta be a derekát, mert véreivel egyszerűen lehetetlenség volt ésszerűen vitatkozni, hanem elsősorban azért, mert nem akarta a drága idejét vég nélküli családi perpatvarokkal elfecsérelni. Mások még halványan sem sejtették, de ő tudta, hogy milyen feladatok állnak előtte. Ezeket a feladatokat ő szabta meg. Rendkívüli bonyolultságukban, átfogó terjedelmükben más át sem tudta volna látni, mégis kifejezhető volt egy szóval: világhódítás. Napóleonnak a császárság sem volt végcél, hanem eszköz, a trón számára nem pihenést szolgáló ülőalkalmatosság volt. Nem óhajtott a békés felvirágzás császárja lenni, neki dicsőségre volt szüksége, hadi győzelmekre, hogy hatni tudjon a francia nép és az egész világ képzeletére. Nem francia császár volt ő, hanem a franciák császárja, aki nem a francia állam, hanem a francia birodalom sérthetetlenségére tett esküt. A francia állam megvolt, de a birodalmat még” meg kellett teremteni. Egyelőre az volt a feladata, hogy császári voltát elfogadtassa a világgal, belevésse az emberek tudatába. Ezt is karddal akarta megvalósítani. A művészi ízléssel rendelkező kortársak nem sok gyönyörűséget láttak a napóleoni fényűzésben, a parvenü sietségével túlságosan frissen mázolt pompa, az itt-ott még szűk vagy bő libériák, az újonnan betanult szertartások éppen az ősiségét, a természetes méltóságot nélkülözték. „Az a baj, hogy dinasztiám nem volt eléggé régi!” – panaszolta Napóleon Szent Ilonán. Ez meg is látszott a sebtiben

megszervezett udvartartáson is. Minden mesterkéltnek, felületesen csillogónak látszott. Az egyik udvarhölgy, Potocka grófnő, emlékirataiban (éppen ő ne írt volna emlékiratokat a napóleoni korról?) így fogalmazta meg kifogásait: „Ez az udvar, bármilyen csodálatos volt is messziről, a közelebbi vizsgálatot már nem bírta el … hiányzott az igazi harmónia, s ez lerontotta a nagyszerűségnek, a káprázatnak azt a benyomását, amelyet a szemlélőben akart kelteni. Valahogyan semmi sem tűnt fel valódinak, s az embernek az volt az érzése, mintha jelmezes főpróbán lenne, ahol a színészek kipróbálják díszes ruházatukat, és ismételgetik szerepüket.” Így látta egy régi udvarhölgy a villámgyorsan felkapaszkodott uralkodó udvarát, mégsem hagyta ott, minit ahogyan a többi régi előkelőség is jól érezte magát az igazi harmóniát nélkülöző pompa közepette. Az európai uralkodók döntő többsége sem kifinomult művészi ízléséről volt nevezetes, őket az aranyban fürdő napóleoni udvartartás éppen úgy elkápráztatta, mint újdonsült „testvérük”– tekintete. És ha Napoleon komolyan vette az utódlásról szóló heves vitákat, joggal gondolhatta, hogy csak néhány száz röpke esztendő szükséges még, s a Bonaparte-ház éppen olyan történelmien patinás lesz, mint akármelyik más európai dinasztia. Ami pedig az előkelő múltat illeti, Napoleon egy friss hercege, nem sokkal kinevezése után, így utasította rendre a régi arisztokrácia egyik képviselőjét: „Ön csak utód, de én ős vagyok!” Büszke érvelés, de a gyarló ember számításba veszi, hogy az utódnak mindig van őse, az ősnek viszont nincs mindig utóda. Napoleon is ős volt, dinasztiájának igazi születésnapja, saját véleménye szerint, ama bizonyos Brumaire 18 (amikor az ős véresre karmolta saját arcát), s ennek az új dinasztiának akart már kezdetben ősi fényt adni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem a saját kedvtelésére szervezett káprázatos császári udvartartást, hiszen ő maga mindig irtózott a fényűzéstől; s nyugodtabban aludt a touloni ágyú mellett, mint baldachinos ágyban. Az ősi keleti kényurak udvarát elhomályosító császári ragyogás közepette ő maga a leggyakrabban gárdája közlegényi egyenruháját hordta a császári palotában, ahol különben

tilos volt a katonai egyenruha, s a marcona tábornokok is kénytelenek voltak fehér selyem térdnadrágban, selyemharisnyában, aranycsatos cipőben stb. megjelenni. Ugyanakkor nem becsülte le a külsőségek jelentőségét s hatását az egyszerű emberekre, akik királyt, császárt csak aranytól és gyémánttól ragyogó környezetben tudtak elképzelni. És „testvér urainak”, az európai uralkodóknak is meg kellett mutatnia, hogy nem afféle lompos forradalmár ült a francia trónra, hanem igazi császár, akinek udvartartása semmiben sem marad el az ősi uralkodók pompájától. Enghien herceg kivégzésével a jakobinusokat nyerte meg, császári udvarának fényével az arisztokratákat. Mindenkire szüksége volt. Neki magának a császári méltóság, minden egyébtől eltekintve, még azt is jelentette, hogy többet dolgozott, mint valaha. Korán kelt, későn feküdt le, alig aludt néhány órát, hajszolta roskadozó munkatársait, sietve evett s nagyon keveset, miközben ismertették előtte az újságok cikkeit, a levéltitok megsértésével felbontott fontosabb levelek tartalmát, tárgyalt politikusokkal, diplomatákkal, tudósokkal, művészekkel, mindenekelőtt katonákkal, elnökölt az államtanács és a minisztertanács ülésein, s ezek az ülések gyakran éjfél utánig is elhúzódtak. Biz az ember valóban nem tépelődhetett sokáig olyan kérdések fölött, mint hogy adjon-e császári hercegséget családja tagjainak, vagy ne. Inkább azon kellett törnie a fejét, hogy milyen világraszóló győzelemmel erősítse meg császárságát. Ő maga mondta, hogy a hadi dicsőség idővel elhalványul, s amint bekerül a történelembe, már papiros-szagúvá válik. Hadserege, amely nagyobb és erősebb, mint valaha, nem táplálkozhat az arcolei vagy az abukiri babérokból. Eléggé régen háborúskodott már a hadvezérek hadvezére, s egyesek azt hitték, hogy a hős császárrá szelídült. Az itáliai diadalút egy kissé már patinás volt, az egyiptomi kaland látványos bravúr, de végül is Napoleon váratlan hazajövetelével, majd fegyverletétellel végződött. Marengo jelentőségét ugyan senki sem vitatta, de a csata lefolyásáról eléggé sokféle és elnyomhatatlanul ellentétes híresztelés terjengett.

Napóleon jól tudta, hogy most már szüksége lenne egy olyan igazi, teljes és csak az ő nevéhez fűződő győzelemre, amely elhomályosítja az eddigieket, hadi méltóságban császári magasságot ér el. Még maga sem tudhatta akkor, hogy ez a magasság a pratzeni dombokat jelenti, valahol Austerlitz táján. Az ellenfél, a hadiállapot megvolt ugyan, de a háború sehogyan sem akart kitörni a maga teljességében. Egy francia-angol háborúhoz nem volt könnyű csatateret találni. Még ma sem tekintik eldöntött kérdésnek a történészek, hogy Napoleon vajon komolyan akart-e partra szállni Angliában, vagy csak ijesztésnek, elterelő hadműveletnek szánta óriási méretű előkészületeit és felvonulását. Az igazság valószínűleg az, hogy akart is, meg nem is, ahogyan minden halandó ember az egyik napon így határoz, a másikon úgy. Azt mindenkinél világosabban látta, hogy ha ki akarja vívni az Európa fölötti tartós uralmat, elsősorban Angliát kell térdre kényszerítenie. A Csatornán túl van a helyzet kulcsa. Egy londoni béke mindennél többet ért volna számára. Hogy mit jelent a tengeri uralom, azt Egyiptomban, pontosabban: ŕ Földközi-tengeren is tapasztalhatta. De vajon ez a nagy katona, aki félelmetes pontossággal tudta összemérni erejét ellenfeleivel, ne számította volna ki ennek a hihetetlenül kockázatos vállalkozásnak az esélyeit? Erre a kérdésre is nehéz válaszolni, s ezúttal is legkevésbé Napoleon kijelentései segítenek az igazság felderítésében, ö ugyanis akkor, amikor már kezdett világossá válni, hogy az angliai partraszállás lehetetlen, egyszerű hadicselnek jellemezte az egész hatalmas vállalkozást, a sok éves és sok milliós előkészületeket. 1805. január 17-én az államtanácsban „leleplezte” titkos terveit, s azzal magyarázta, hogy az előre látható szárazföldi háborúra csak így lehetett felkészülni: – Olyan ürügyet kellett keresnem, amelynek a leple alatt mindent beszerezhessünk és összegyűjthessünk anélkül, hogy a többi szárazföldi hatalom gyanút foghatna. Ezzel az ürüggyel az Angliába váló partraszállás terve szolgált. Két évvel ezelőtt még

nem szólhattam önökhöz ilyen nyíltan, de mégis ez volt mindenkor és szüntelenül az egyetlen célom! Egy kissé túlmagyarázta Napoleon a lángeszű „hadicselt”, mert mitől sem irtózott jobban, mint attól, hogy azt higgyék, tévedett, s kínjában hagyta abba az angliai elözönlés sorsdöntő vállalkozását. Igen költséges és fáradságos hadicsel volt ez, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy több mint kétezer lapos fenekű átkelő naszádot gyártatott az „angliai hadsereg” számára. Az igazság nyilván az, hogy eltökéltsége ebben a vállalkozásban erősen hullámzott. Volt, amikor komolyan foglalkozott a támadás tervével, máskor kétségek fogták el, méghozzá alapos kétségek, hiszen még Trafalgar előtt mondott le a „londoni béké”-ről. Napoleon lángesze nem terjedt ki a tengerekre. Életének nem egy eseménye figyelmeztette őt erre a fogyatékosságára. Csodálatos menekülései a Földközi-tengeren legföljebb a sors iránt érzett hálával tölthették el, de semmi esetre sem büszkeséggel. Nelson úgy kergette őt, mint egy nyulat, vagy hogy tengeri hasonlatnál maradjunk, mint a cápa egy menekülő kis halat. Hogy a tenger más, mint a szárazföld, azt egy tragikus közjáték is bizonyíthatta számára, s ha a lelkifurdalást nem is neki találták ki, a tanulságok levonásában távol állt tőle a makacsság. Nem sokkal császárrá történt kikiáltása után kilátogatott a tengerpartra, hogy megszemlélje az „angliai” hadsereget, kitüntetéseket osztott ki, a becsületrend különböző fokozatait. Ez volt-a kor legdemokratikusabb kitüntetése, mert a közlegény, ha megérdemelte, ugyanazt kapta, mint a főtiszt. Ezzel a rendszerrel tehát elégedettek lehettek az egykori nadrágtalanok s a köztársaságnak azok a meggyőződéses hívei is, akik a respublikát cézári magaslatra emelték. Napóleonnak alkalma volt megcsodálni a tenger hadászatilag aggályos szépségeit, s időnként szinte lírai gondolatokat keltett benne a hullámok játéka, a félelmetes vihar. Az Aix-la-Chapelle-ben (Aachen) üdülő Jozefinnek költői lendülettel írt egy elszabadult ágyúnaszád megmentéséről. A vihar

ugyanis elszakította a hajót a horgonyáról, és a szerencsétlen vízi jármű nekiütődött a parti szikláknak. Adjuk át a szót Napóleonnak: „Attól féltem, hogy elvész a hajó, legénységével együtt, de szerencsére mindenkit meg tudtunk menteni. Félelmetesen nagyszerű látvány volt: riasztó lövések, őrtüzek a part egész hosszában, dühöngő és mennydörgő tenger és feszült aggodalom egész éjszaka, hogy sikerül-e megmenteni szegény fiukat, vagy elpusztulnak-e szemünk láttára. A lelket körülfogta az óceán, a sötétség, az örökkévalóság. Reggel öt órakor már tisztán lehetett látni mindent, a legénység valamennyi tagja megmenekült, én pedig egy romantikus és epikus esemény álomszerű benyomásával kerültem ágyba …” Költői szavak, s milyen megnyugtató érzés arra gondolni, hogy ez a nagy ember mennyire aggódott katonái életéért. Sajnos, néhány nap múlva következett De az az esemény, amely más megvilágításba helyezte Napoleon atyai érzéseit serege iránt. Erről nem írt Jozefinnek, de másnak sem. Egy kisebb hajórajnak szemlére kellett megjelennie a boulogne-i parton. Vihar közeledett, ezt mindenki látta, Napóleon is. Mégis, a tengernagyok tanácsa ellenére is, megparancsolta, hogy a szemlét meg kell tartani. Példátlan jelenet következett. Bruix, a legbátrabb tengernagy, megtagadta a parancsot, a szemle nem kezdődött meg. Napoleon magából kikelve felelősségre vonta Bruix-t. Egykori visszaemlékezések szerint a párbeszéd így folyt le: Napoleon: Miért nem teljesítette a parancsot? Bruix: Felségednek is látnia kell azt, amit nekem. Ilyen időben nem tehetjük kockára ennyi derék harcos életét. Napoleon (sápadtan a dühtől): Hallotta a parancsot! A következményekhez semmi köze! Engedelmeskedjék! Bruix: Felség, nem tehetem. Ez volt az első eset, hogy Napóleon egyik főtisztje nyíltan megtagadta a legfelső hadúr parancsát. Fiatal tábornok vagy konzul korában sem történt meg vele ilyesmi, s most

mint újdonsült császár ilyen fegyelmezetlenséggel kellett találkoznia. Súlyosbította a dolgot, hogy a jelenetnek több tanúja volt, tengernagyok, tábornokok egyaránt. A hibát Napoleon már azzal elkövette, hogy kiadta a parancsot, s a közelgő viharra való tekintettel sem vonta vissza, mintha azt hitte volna, hogy tekintélye nem tűr visszavonulást. A szemtanúk visszaemlékezései szerint megindult a tengernagy felé, kezében lovaglóostorral. A jelenlevők megkövülten várták, mi lesz. Csak nem akarja megütni a császár a tengernagyot? Bruix egy lépést hátrált, a kezét kardja markolatára tette, s halkan csak ennyit mondott: – Felség … vigyázzon … Napoleon megállt, és hidegen, minden indulat nélkül rendelkezett: – Huszonnégy órán belül Hollandiába utazik. Magon tengernagy, hajtsa végre a parancsot! Bruix, a bátor, lelkiismeretes katona, tisztelgett és eltávozott. Magon, a fegyelmezett és vakhivő katona, végrehajtotta a parancsot. Közben már kitört a vihar, s egyre erősödött. A szemléből tragédia lett, ä viharban több mint húsz hajó felborult, a szerencsétlen tengerészek segélykiáltásai időnként még a tomboló viharban is hallhatók voltak, segíteni azonban nem tudtak rajtuk. Sokan vízbe fulladtak. Hogy mennyien, lehetetlenség volt megállapítani, s Napóleon maga nem törekedett arra, hogy pontos jelentés kerüljön nyilvánosságra a tragédiáról. A becslések kétszáztól kétezerig terjednek. Ha az utóbbi szám az igaz, akkor ennek a megbocsáthatatlan szörnyűségnek több francia katona esett áldozatául, mint egy későbbi nagy csatának Austerlitznél. Ez a gyilkos eset is kínos helyzetbe hozza a Napóleon-rajongókat, s talán ezért nem is szerepel (részletkérdés!) a legtöbb életrajzban, Az angliai csatát valóban nem befolyásolta ez a gyászos közjáték, annál inkább azonban a Napóleon egyéniségéről kialakított képünket.

Miért követte el a császár ezt a rettenetes és fölösleges tettet? Kegyetlenségből? Nem, hiúságból. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy valaki a parancsmegtagadásig okosabb akar lenni nála. Elképzelhette pedig, hogy milyen veszélyeket rejt magában a közelgő vihar, ha emberei védelmében az egyik legmagasabb rangú tengerészparancsnok kész elmenni a végső határig, sőt, Napóleon szerint azon is túl. A hadvezér – ez vele jár a háború kegyetlen játékszabályaival – nem tudja mindig megkímélni katonáit, Vannak vállalkozások, átkelések, egy-egy megerősített pont elfoglalása, amely csak véráldozat árán lehetséges. De ezeknek a szerencsétlen tengerészeknek a halála szükségtelen volt, meghaltak Napoleon hiúságáért. Ezúttal is érvényesült a nagy hatalmú emberek személyi tulajdonságainak nagy fontossága. Ha egy köznapi, egyszerű ember hiú, legföljebb piperkőc módra öltözködik, és gyakran nézi meg magát a tükörben. De a Napoleon-féle emberek hiúsága százak és ezrek életébe kerülhet. Mély nyomokat aligha hagyott benne a szomorú eset, hiszen a fő cél Bruix megrendszabályozása volt, s mások is tudomásul vehették, hogy a legfelső hadúr semmiféle körülmények között nem tűr ellentmondást. Napoleon viselkedéséről a katasztrófa alatt többféle leírás számol be. Egyesek szerint összevont szemöldökkel járt föl és alá a part mentén. A rokonszenvező leírás szerint ő maga is csónakba szállt, hogy segítsen, de persze, ő is tehetetlen volt a dühöngő tengerrel szemben. Lelkét akkor joggal foghatta körül az az óceán, amelyet sohasem értett meg teljesen. Haditengerészetét is úgy akarta vezetni, mint egy szárazföldi sereget. Parancsai nem vették figyelembe a tenger sajátosságait a vitorláskorszakban, a szelet, amely neki sem engedelmeskedett. Szigorú menetparancsokat adott ki tengernagyainak, hogy ekkor és ekkor itt és itt kell lenniök. Nem fogta fel a maga hegyekhez, völgyekhez, folyókhoz és síkságokhoz szokott hadvezéri agyával, hogy a tengeren nincs erőltetett menet, ha a természet nem akarja, s a szélcsend és a

vihar, ellen nem segít a hadvezéri erély. Igaz, a sors odakínálta neki a megoldás kulcsát, s ha Napóleonnak több érzéke lett volna a technikai újítások iránt, másként alakult volna a világ és az ő sorsa. Egy Fulton nevű amerikai mérnök, telve a zsarnok angolok iránti gyűlölettel, a gőzhajó találmányával jelentkezett nála. Micsoda lehetőség, micsoda távlatok! Gőzgéppel hajtott hadihajókkal Nelson vitorlásai ellen! Ezzel a korszakalkotó találmánnyal Napóleon vitathatatlanul a tengerek és egyben a világ ura lehetett volna. Fulton, a nemrég felszabadult angol gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok polgára, erkölcsi kötelességének érezte, hogy a nemrég legyőzött, elűzött, gyűlölt angol imperializmus ellenségét segítse. De nemcsak a felszíni gőzhajót ajánlotta fel, hanem ismertetett egy olyan tervet is, amely még tovább forradalmasította volna a tengeri hadviselést: torpedó kilövésére alkalmas tengeralattjárót. Mi lett volna Nelson vitorlás flottájából gőzhajók és tengeralattjárók ellen? De Napoleon gyanakodott, nem vette komolyan az amerikai mérnök tervét, sőt, szélhámosnak nevezte. A szakemberek, akik a nagyúr ízlését igyekeztek kiszolgálni, sikertelennek bélyegezték a gőzhajó próbaútját a Szajnán, mintha bizony minden új találmány már az első kísérletre sikerülne. Hogy aztán Fulton gőzhajója néhány év múlva, i8c7-ben, húsz lóerős motorral kétszáznegyven kilométert tett meg a Hudson folyón, erről Napoleon talán tudomást sem szerzett. Milyen különös, hogy az az ember, akit az újkori Európa megteremtőjének tekintenek, s aki a forradalom örökösének, sőt, továbbfejlesztőjének tartotta magát, az új találmányokkal, új gépekkel szemben elképesztően maradi álláspontot képviselt. Semmiféle nevezetes haditechnikai újítás nem fűződik a nevéhez, a napóleoni hadseregek Toulontól Waterlooig ugyanazzal a hadianyaggal ugyanazokkal a fegyverekkel harcoltak. Napóleon, aki felforgatta egész Európát, új intézményeket léptetett életbe, új, meglepő hadmozdulatokat eszelt ki, arra nem gondolt, hogy új, egyre jobb fegyverekkel szerelje fel

seregeit. Pedig módjában lett volna Franciaország, sőt, egész Európa legkiválóbb tudós elméit összegyűjteni, s feladatukul megszabni, hogy találjanak fel az eddigieknél hatásosabb fegyvereket. Mérhetetlen anyagi erejével, határtalan lehetőségeivel minden érdemleges találmányt hatalma szolgálatába tudott volna állítani, hiszen akkor már fél Európa neki dolgozott. A történelmi fejlődésnek ez a száguldó harcosa mintha csak azt hitte volna, hogy az elöltöltős ágyú és a puska már elérte a tökéletességet, továbbfejlesztésére csak bolondok és szélhámosok gondolhatnak. Tehát nemcsak a tenger előtt állt idegenül ez a – Taine kifejezésével élve -felülmúlhatatlan elme, hanem általában a technikai fejlődést sem értette meg, pedig diktátori hatalmával meggyorsíthatta volna ezt a fejlődést, hiszen a háborúk amúgy is új lendületet szoktak adni a tudomány, különösen az alkalmazott tudományok fejlődésének, nemcsak a fegyvergyártási, de a gyógyszeripar, az orvostudomány stb. is fejlődik. Napjaink szédületes technikai fejlődése a gőzgéppel indult meg, s Napoleon kezébe ragadhatta volna a fejlődés titkát, hiszen felajánlották neki. Nem volt érzéke hozzá, még szeretett ágyúit sem fejlesztette tovább, s hadtörténelmi tény, hogy 1812-ben az orosz lövegek jobbak voltak, mint a franciák. „A szurony a bátrak fegyvere és a győzelem fő eszköze!” – mondta egyszer a császár, s ez a megjegyzése el is áruíja idegenkedését a bonyolult fegyverektől. És nemcsak Fultónról, hanem általában a feltalálókról azt tartotta, hogy vagy szélhámosok, vagy bolond álmodozók, akikkel nem érdemes foglalkozni. A türelem nem tartozott Napoleon erényei közé, várni nem szeretett, igyekezett meggyorsítani az eseményeket, s még az udvari szertartásai is – Talleyrand megjegyzése szerint – vezényszóra folytak le, mint egy katonai szemle. Boulogne idején különösen türelmetlen volt, nem ért rá foglalkozni Fultonnal sem, s a halálos tengeri szemle számára legföljebb kellemetlen emléke is elhomályosodott a tornyosuló események tömegében. Még mindig

bizonytalanság mutatkozott az angliai vállalkozás sorsa felől. Vezérkarában is voltak, akik ellenezték a sötétbe való ugrást, például Berthier. Közben pedig szakadatlanul folyt a legénység kiképzése a szokatlan hadműveletre, elsősorban a partra ugrást gyakorolták a lapos fenekű szállító naszádokról. Napoleon hadi tekintélye minden vitán felül állt, az egyszerű katonák -legalábbis a tengernyi emlékirat utólagos megállapításai szerint – mégis kételkedtek abban, hogy ez a vállalkozás végrehajtható, tengeri fölény nélkül át lehet szállítani a 35 kilométer széles csatornán 160000 embert, 10 000 lovat és 650 ágyút, teljes felszereléssel, járművekkel és lőszerrel. Természetesen csak éjszaka kelhettek volna át. A nyári éjszakák máris elestek, télen viszont az időjárás bizonytalan volt. Téli éjszaka, szélcsend, Nelson-mentes csatorna – csak ennyit kívánt Napóleon, s megírta tengernagyainak, hogy csekély nyolc, sőt, talán hat óra is elegendő lenne a lehetetlennek látszó vállalkozás sikeres végrehajtásához. Bourrienne szerint a franciák nem hittek ebben a tervben, egyenesen nevetségesnek találták. Marmont viszont azt állította visszaemlékezéseiben, hogy Napoleon leghőbb vágya volt az angliai partraszállás. Még azzal sem törődött volna, ha az európai hatalmak hátba támadják az angliai csata alatt. így legyintett: „Ha bevonulnánk Londonba, a strasbourgi nők ereje is elég lenne a határok megvédésére!” Igaz, máskor azt mondta ez a bőbeszédű titán, hogy ehhez a „kétséges vállalkozásihoz legalább egy jelentős szárazföldi szövetséges kellene, az orosz vagy az osztrák, különben könnyen hátba támadhatják a partraszállás után. Módszerei viszont vajmi kevéssé voltak alkalmasak szövetségesek szerzésére. Olyan kijelentéseket is tett, hogy a szabadság és egyenlőség varázslatos jelszavával meghódította volna az angol köznépet, és kikiáltotta volna az angol köztársaságot. (Vajon a királyt bízta volna meg a köztársaság vezetésével?) Más alkalommal pedig azt mondta, (Talleyrand-nak), hogy nincs más célja, mint Angliát állandó riadalomban tartani. Egy időben azt is tervezte, hogy nem Angliában, hanem Írországban hajtják végre a partraszállást, mivel azonban a „zöld sziget”

mégiscsak mellékhadszíntér, a vállalkozást nem ő vezeti, hanem Ney. Tudta, hogy az elnyomott írek gyűlölik az angolokat, s könnyű lesz őket elnyomóik ellen fordítani, majd az ilyen módon felszabadított Írországot a béketárgyalások során felajánlani Angliának, Málta ellenében. Ebből az írek is rádöbbenhetnek Málta kulcsfontosságú helyzetére a Földközi-tengeren. Kapkodás, bizonytalanság – ez jellemezte Napoleon magatartását. Utasításai is tükrözték szándékainak változatosságát. Parancsok– és ellenparancsok váltották egymást. Tervekben nem volt hiány, a fő akadályon azonban a legjobb haditervek sem tudtak segíteni: az angol tengeri fölényen. Franciaország legádázabb és legtehetségesebb ellensége, Nelson tengernagy védte a szigetországot, s már a Földközi-tengeren igazolta Napóleonnak egy későbbi, keserű megjegyzését: „Ábránd azt remélni, hogy tíz éven belül az angolokéval egyenrangú tengeri haderőnk lehessen.” Talán-talán a balul sikerült szemle is elvette Napoleon kedvét az angliai vállalkozástól -ekkora veszteség a francia partok előtt! Talán ekkor győződött meg végleg arról, hogy a tenger nem az ő eleme? Mert ha minden érvet mérlegre teszünk, és úgy akarunk válaszolni arra a kérdésre, hogy akart-e Napóleon komolyan partra szállni Angliában, akkor sem felelhetünk egyszerű igennel vagy nemmel, hanem csak úgy, hogy – akart, de rájött, hogy lehetetlenség. Neki a szárazföld jelentette a szilárd talajt a lába alatt, s csak amikor az is inogni kezdett, akkor került újra tengerre. A halálos szemle után partra sodort holttestek kínos emléke talán csak akkor halványodott el benne, amikor nem sokkal később Aachenben fogadta a német uralkodók hódolatát. Természetesen Nagy Károly ősi palotájában folytak le az ünnepségek, s mi több, Napoleon kívánságára ide küldte el Ferenc császár a Napoleon új méltóságát elismerő, ünnepélyes okiratot. Nem egyszerű nagyzási hóbort volt ez a kívánság a császár részéről, ennek a pofonnak fontos külpolitikai szerepet szánt, s reménykedve gondolhatott arra, hogy Ferenc, aki jog szerint még német-római császár volt, nem hajlandó éppen a karolingok ősi koronázási városába elküldeni elismerését, s

ennek következtében közte és a francia császári köztársaság között a háborús feszültségig kiéleződik a helyzet. De Ferenc császár éppen úgy engedelmeskedett a friss, egyelőre még meg sem koronázott forradalmi császárnak, mint a legkisebb német uralkodó hercegek, akiknek száma különben egyre fogyott. Napóleon ugyanis, osztrák testvérének, a Szent Római Birodalom fejének megkérdezése nélkül, alaposan átalakította Németország térképét, összevonta a rengeteg kis hercegséget és fejedelemséget, a háromszázötvenből mindössze harminckilenc maradt. A német történetírók köszönettel rögzítik ezt a tényt mint a német egységhez vezető út döntő fontosságú lépését. Az események hátterében bonyolult aknamunka folyt. Napoleon és az angolok ezúttal egyet akartak: szárazföldi háborút. Az angol politika irányvonala világos volt. Nem láttak bele Napoleon lelkébe, s bár az angol újságok tele voltak a francia vállalkozást gúnyoló karikatúrákkal, biztos senki sem lehetett abban, hogy a tréfa nem válik véresen komollyá. S vajon a tréfálkozás nem a félelmet leplezte? Elvégre a világ legjobb hadserege állt készenlétben a francia parton, amely csak kedvező időre várt, hogy rajtaüssön a szigetországon. Nelson vitorlásait is szétszórta már a vihar, s vajon harminc-egynéhány hajó útját állhatja-e a világ legnagyobb hadvezérének? Azt jól tudták, hogy nincs földi erő (csak tengeri), amely meg tudná állítani Napóleont, s ha sikerül az elözönlés (ilyen csoda már előfordult a brit szigetek történetében), akkor Napoleon valóban a windsori kastélyban köthet olyan békét, amilyent csak akar. És Napoleon talán joggal számíthatott a „csőcselék”-re, a köznépre, amely legalább annyira nyomorgott, mint a Bastille-t egykor megrohamozó tömeg. Mindez, persze, csak feltevés, de annyi bizonyos, hogy az angol politika minden igyekezetével megkísérelte eltávolítani Napóleont a tengerparttól. Ez pedig csak egyféleképpen volt elképzelhető: szárazföldi háborúval. És mivel Napoleon is ezt akarta (más céllal ugyan, de mi köze van ehhez egy hősi halottnak?), szinte közös erőfeszítésnek tekinthető mindaz a politikai ármány és cselszövés, amely előkészítette a talajt

Napóleon dicsősége számára. Kétségtelenül neki volt a legnagyobb szüksége harci babérokra, de azt akarta, hogy az alkalmat mások szolgáltassák számára. Kezdjék ők a háborút, ő majd megsemmisítő ellentámadással gyűri le ellenfeleit. Az eszményi ellenfél Ausztria lett volna, de Bécs ezúttal semmiféle kihívásra nem volt hajlandó megsértődni, annyira megfeküdte a birodalom vezetőinek gyomrát Marengo és Hohenlinden emléke. Pedig Napoleon mindent elkövetett, hogy különféle szerződésszegésekkel és túlzott követelésekkel felkeltse a habsburgi önérzetet, s úgy vérig sértse császártársát, hogy az megbántott büszkeségében fegyverhez folyamodjék. Ám ezúttal is bebizonyosodott, hogy ha egy ország vezetői nem akarnak háborút, akkor mindent lenyelnek, s kihasználatlanul hagyják a legpompásabb háborús okokat is. Maga Napóleon csak nyert ebben a színjátékban, hiszen lépései nemcsak Ferencéket ingerelték, de lépésről lépésre közelebb vitték őt a már alig titkolt céljához, az európai császársághoz, amelyben tábornokai lennének az egyes országok (köztársaságok?) hűbéres királyai. Nem lehetett panasz ellene, bőségesen ellátta jövendő ellenfeleit háborús okokkal, s nem rajta múlt, hogy azok egyelőre nem mutattak kedvet megsértődésre. Lelkiismeretes, népe jövőjéért felelős uralkodó gondosan megválasztja az időpontot a sértődésre, s ha elég erősnek érzi magát, akkor megvédi becsületét. Addig emelt fővel duzzog, és várja a megfelelő alkalmat, amikor egyenesen tanácsos kardot rántania, Napoleon ekkor még úgy vélte, hogy helyesebb, ha fölényes haderejével területeket hódít meg,, mint ha baráti érzelmeivel uralkodókat hódítana meg. Hannover megszállásával egyszerre taposott bele az angolok, a poroszok és az oroszok önérzetébe. Nem mintha az angol szövőgyári kisgyerekek, a porosz földművesek vagy az orosz muzsikok sokat törődtek volna Hannover sorsával, a nemzetközi politika selyem– és egyenruhás képviselői azonban egyre aggodalmasabban nézegették Európa térképét, Poroszország ugyan egész Észak-Németország védőjének

tekintette magát, III. Frigyes Vilmos, ez ,,a félénk ember” (idézet a berlini francia nagykövet .jelentéséből) közölte felháborodott környezetével, elsősorban harcias feleségével, hogy csak akkor lenne hajlandó kilépni békés semlegességéből, ha a franciák poroszokat ölnének meg – Poroszországban. Sándor cár is felháborodott Hannover miatt s még nem felejtette el, hogy Napoleon – Első Konzul korában – a személyes cári közbenjárásra sem kegyelmezett meg az enghieni hercegnek, sőt, mi több; vérig – sértette őt, arcátlanul célozva arra, hogy része volt édesapja és elődje, Pál cár meggyilkolásában. Ezenkívül az orosz kereskedelem súlyos károkat szenvedett az Angliával való üzleti-kapcsolatok akadozása miatt. Az érzelmi szempontok pedig különösen akkor domborodnak ki, amikor anyagi veszteséggel járnak. A kedvező határok sérthetetlenségének híveit felbőszítette a nápolyi területek, Taranto megszállása, ez is szerződésellenes volt, nem is beszélve Napoleon gyanús földközi-tengeri és adriai politikájáról, amellyel meg akarta akadályozni az oroszok régi vágyát: kiutat a Földközi-tengerre, Egy fél levéltárra való anyagot lehetne összeszedni Napoleon titkos diplomáciájáról, amelynek egyik gyöngyszeme a Montenegro püspökének megvesztegetésére irányuló utasítás volt. Csak az ellenségei állíthatták Napóleonról, hogy egyházellenes volt. Elsősorban a földközi-tengeri gyanús francia lépések hangolták Sándort harciasabb kedvre, mint Ferencet és Frigyes Vilmost. A brit kormánynak mi sem lett volna kedvesebb, mint egy orosz-porosz-osztrák szövetség, amely elég erős lett volna ahhoz, hogy elbánjon a bitorlóval. De a porosz és az osztrák uralkodó egymást túlszárnyalva igyekezett megmenteni a békét, s ebben a versengésben kétségtelenül Ferenc császár nyerte el a babért. A félénk porosz király odáig már hajlandó volt elmenni, hogy „túlzott” francia csapatmozdulatok esetén kész volt védő szövetséget kötni a cárral, különben nem. De ugyanakkor szükségesnek tartotta Napóleont arról értesíteni, hogy ha francia csapátok nem vonulnak Németország felé, akkor ő hálából nem

engedi meg az orosz erőknek országán való átvonulását. Az osztrák uralkodó azonban még ilyen szerényen kétértelmű magatartásra sem volt hajlandó, s határozottan és kifejezetten franciapárti semlegességet tanúsított. Igaz, hogy a francia-angol ellenségeskedések kezdetén elzáratta kikötőit mind a francia, mind pedig az angol hajók elől, de ezzel az intézkedéssel úgyszólván kizárólag az angolokat sújtotta. További farkcsóválások Napóleon irányában: Madame de Staëlt kiutasítottak Ausztriából, megtiltották minden Napóleon-ellenes sajtótermék terjesztését, a francia száműzötteknek és emigránsoknak megtiltották a Bourbonrendjelek viselését, a francia és a svájci határtól csak meghatározott távolságban tartózkodhattak. Semmiféle franciaellenes tevékenységet nem engedtek meg az osztrák hatóságok, úgyhogy Napóleonnak ugyancsak főhetett a feje, hogy milyen módon keveredhetne háborúba ezzel a békés és baráti országgal. Szinte már âz fenyegette, hogy ellenség nélkül marad. Ellenség nélkül pedig nincs győzelem, nincs dicsőség! Ferenc zokszó nélkül nyelte le az aacheni keserű pirulát is, elismerte „testvér”-ének a korzikai ragadozót, s általában minden olyan lépéstől óvakodott, amely háborúhoz vezethetett volna, a legnagyobb bosszúságára Napóleonnak és – Fittnek. Az orosz és az angol· politika mindenáron szerette volna belevonni Ausztriát a nagy Napóleonellenes koalícióba, nélküle ugyanis bajos lett volna hadba kerülni a franciákkal. A bécsi békepártiak azzal is érveltek, hogy nincs már ok forradalomellenes háborút viselni, Napóleon nem királygyilkos, ideig-óráig úszott a jakobinus árral, de tagadhatatlan, hogy ő fojtotta meg a forradalmat, s ma már majdnem olyan koronás fő, mint a többi európai uralkodó, mindössze erősebb a hadserege. Élesebben látó elmék, mint például Gentz Frigyes, azzal érveltek, hogy Napóleon igenis a forradalom császárja, forradalmi erők emelték a császári trónra, s ami még súlyosabb körülmény: világhódító szándékai senki előtt sem kétesek. Ebben a tekintetben telhetetlenebb, mint a királygyilkosok. A békepártiak azonban hajthatatlanok voltak, s mivel a legkiválóbb osztrák hadvezér,

Károly főherceg, aki szívesebben látta Napóleont a trónon, mint seregei élén, hasonlóképpen a háború ellen nyilatkozott, világossá vált, hogy nem Napoleon császárságának forradalmi vagy hagyományos jellegéről van szó, hanem arról, hogy Ausztria szeretne elkerülni egy újabb háborús vereséget. A csalódott Napóleonnak tehát újabb kihívásokhoz kellett folyamodnia, amelyek mellékesen nagyszabású európai terveit is szolgálták. Mint ismeretes, Napóleon nemcsak császár volt, hanem az olasz köztársaság elnöke is. Hogyan fér ez össze? A köztársaságnak lehet ugyan császára (nemrég bizonyosodott be), de hogyan lehet ugyanaz a császár egy másik köztársaságnak az elnöke? Ez a sajátos közjogi kérdés a császárt is foglalkoztatta. Már 1804 tavaszán közölte az olasz ügyvivővel, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, a milánói nagytanács tárgyalja meg a kérdést és tegyen javaslatot. De milyet? Nem volt nehéz kitalálni: csak örökletes dinasztiáról lehetett szó, amelynek céljaira itt a népes Bonaparte-család. Ez a megoldás viszont az osztrák külpolitika elevenébe vágott, s gyanítható volt (joggal), hogy Napoleon egész Itáliát óhajtja, természetesen Velencével együtt. És menynyi, de mennyi terve volt még ezenkívül Napóleonnak a különféle határokkal! Egész Európa telve volt a legkívánatosabb vitás pontokkal, alkura alkalmas területekkel, országokkal, szigetekkel, folyókkal, mint például Hollandia, Svájc, Felső– és Alsó-Itália, Hannover, a Weser-torkolat, a Hanza-városok,, Nápoly, Taranto, Toscana, Modena, Velence, Piémont, Korfu, Morea, Lampedusa, Montenegro … Azt is gyanították Európa-szerte, hogy Napoleon nem adta fel keleti terveit sem, vagyis Egyiptomot. Túlságosan nagy titkot nem is csinált szándékaiból, talán azért sem, hogy az érdekelt kormányok már jó eleve hozzászokjanak a változás gondolatához. így például Talleyrand, nyilván császárja utasítására, már 1804 nyarán ,,elkottyantotta” a porosz kövét előtt, hogy Franciaország (papíron Olaszország) igényt tart Velencére, s helyes lenne, ha Ausztria Boszniában és Szerbiában kárpótolná magát, hiszen nem kívánható tőle, hogy az elvesztett birtokok helyett ne vigasztalódjék másféle

területekkel. Azt is pedzette a francia külügy miniszter, hogy a német államok sokkal jobb helyen lennének Napoleon fennhatósága alatt, s helytelen lenne, ha nem ismernék fel saját érdeküket. Ilyen híresztelésekkel volt tele az európai politikai közvélemény, titkos jelentések, követi beszámolók egymást váltották a gyors-futárok kezében, kémek és ellenkémek hoztákvitték a különböző ellenőrizhetetlen pletykákat, miközben az aggódó uralkodók és kormányférfiak rossz érzésektől eltelve várták, hogy mi lesz a korzikai következő lépése. Napóleon pedig fáradhatatlanul dolgozott, szervezett, utazott, néha naponta negyven-ötven levelet mondott tollba. Igaz, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát Volt ébren, s ezeket az órákat alaposan kihasználta, káprázatos gazdaságossággal beosztotta, s miközben föl és alá járkálva diktált, ezerféle dologgal tudott foglalkozni, kristályos világossággal minden apró részlettel. Nem csoda, hogy közmondás is született erről a csodába illő munkabírásról: „Isten megteremtette Napóleont, s utána lepihent.” Voltak, akik hozzátették: korábban is lepihenhetett volna. Roppant közéleti elfoglaltsága mellett még egy kis magánélete is volt őfelségének. Tudósokkal való tárgyalásra, könyvek olvasására is volt ideje, sőt, időnként egy kis szerelemre is szakított magának időt. Madame de Vaudey, az egyik szépséges és tüzes udvarhölgy, rövid úton meghódíttatta magát Napóleonnal, akinek sem udvarolni, sem ellenállni nem volt ideje. A hölgy rendkívül büszke volt a röpke viszonyra, s mivel a császár bőkezű volt, mértéktelenül kártyázott. Az eladósodott nő pénzügyeit Napoleon kétszer is rendbe hozta, de amikor Vaudeyné újabb igényekkel lépett fel, Napoleon utasítást adott Duroc tábornoknak, hogy nevében szakítson vele. Szegény Durocnak, a hűséges jó barátnak nem ez volt az első és az utolsó ilyen természetű feladata, amely nem éppen illett főtiszti rangjához. Mindegy, teljesítette barátikötelességét, megköszönte a nőnek a császár iránt „eddig tanúsított jóindulatát”, s értésére adta, hogy ezzel az ügynek vége. Madame de

Vaudey azonban nem nyugodott bele a megváltoztathatatlanba, s egy eléggé régi, de mindig hatásos fogással igyekezett a császárra hatni. Levelet írt Napóleonnak, és bejelentette, hogy bánatában öngyilkosságot követ el. „Amikor Felséged ezt a levelet olvassa, én már ívem leszek az élők sorában …” stb. A császár megijedt, ami már csak akiért is figyelemre méltó, mert valószínű, hogy sohasem tudta meg a boulogne-i szemle után a partra kisodródott holttestek számát, azt azonban, úgy látszik, elviselhetetlennek tartotta, hogy miatta valaki szerelmi bánatában eldobja magától az életet. Újabb tábornoknak kellett a színre lépnie. Rappnak. Rapp kiszáguldott Auteilba, s a kastélyban meglepetésére ott találta a megboldogultat, vidám kártyacsata közepette. Ez a váratlan életben maradás Vaudeyné udvarhölgyi tisztségébe és a Tuileriákból való kitiltásába került. De ekkor sem lett öngyilkos. Napóleonnak már régen más megoldandó feladatokon járt az esze. Császár volt ugyan, de még nem koronázták meg. Igen ám, de ki koronázza meg? Az az ember, aki előtt minduntalan Nagy Károly példája lebegett, nem elégedhetett meg valamilyen hazai főpap közreműködésével. Úgy határozott, hogy egyedül a pápa alkalmas erre a szerepre. Sőt, terve szerint a szertartásnak túl kell szárnyalnia a Nagy Károly-it. Az egykori német-római császár ugyanis Rómában kapta meg a pápától a felszentelést, Napoleon viszont azt követelte VII. Pius pápától, hogy ő jöjjön Párizsba, mert azt igazán nem kívánhatja a franciák császárjától, hogy az egy római utazással fecsérelje drága idejét, rengeteg dolga közepette. Napoleon célja világos volt: meg kellett mutatnia a világnak, hogy az ő császársága nem afféle egyszerű, mindennapi uralkodói intézmény, mint a többi, hanem sokkal jelentősebb. És akit maga a pápa szentel fel uralkodónak, arról aztán igazán nem mondhatja senki sem, hogy bitorló. Joggal számított arra is, hogy magában Franciaországban mély benyomást kelt majd a pápai szertartás, egyrészt hízeleg a nemzeti önérzetnek, másrészt a széles katolikus tömegek, elsősorban a parasztok megnyugvással veszik tudomásul,

hogy Krisztus földi helytartója adja áldását a császárságra. De gondolnia kellett a forradalmárokra, a jakobinusokra is, akik nem egészen úgy képzelték el a véres forradalomból kinőtt új társadalmi rendet, hogy a köztársaság császárját a pápa koronázza meg. Napóleon megint bonyolult feladat előtt állt, de szokott eltökéltségével és félelmetes ravaszságával úrrá lett a nehézségeken. Először is a pápát kellett rávennie a párizsi utazásra. Napoleon meghívását, amelyet inkább követelésnek, mint kérésnek lehetett minősíteni, parázs vita követte a Vatikánban. Maga a pápa természetesen idegenkedett az utazástól, megalázónak tartotta, teljes joggal. De ellenszegülni Napóleon akaratának igen kockázatosnak látszott, hiszen az Itáliát megszálló francia erők ott álltak a pápai állam tőszomszédságában. Viszont, ha Napoleon ragaszkodik a pápai felszenteléshez, nem világos bizonyítéka-e ez annak, hogy a Forradalom Fia megtagadja atyját, gyökeresen szakított a forradalom istentagadó felfogásával és gyakorlatával? De mit szól ehhez a Bourbon-ház? Ilyen és ehhez hasonló érvek ütköztek a szentszéki vitákban, amelyekben osztrákpártiak és olaszpártiak csaptak össze. Az olaszok, akik Napóleont mindig is honfitársuknak tekintették, a párizsi utazás mellett kardoskodtak, s elhangzott ez az érv is : „Mindentől eltekintve, arról van szó, hogy a barbárok nyakába olasz családot ültessünk, legalább így megbosszuljuk magunkat a gallokon.” Áhítatos szöveg, annyi szent. És még hozzátették, hogy ha a pápa előzékeny, akkor egy sereg különböző előnyt is ki lehet csikarni őfelségétől az egyház javára. Nos, és ami a megaláztatást illeti – hát nem az alázat vallását képviseli a szentatya? Végül Pius beadta a derekát, és elszánta magát, az útra. Elhatározásában minden bizonnyal szerepet játszott az a körülmény is, hogy Napoleon tulajdonképpen régi ismerőse volt. A páratlan ragyogású itáliai hadjárat alatt ismerte meg az ifjú Bonaparte tábornokot, még mint Chiaramonti bíboros, imonai püspök. Számára Napoleon kellemes csalódást jelentett, mert a félelmetes hírű forradalmi

tábornok váratlanul türelmesnek bizonyult Itáliában a vallással szemben, sőt, szinte a vallás védőjének mutatkozott, ellentétben olyan vad jakobinus tábornokokkal, mint például Bernadotte. Igaz, hogy a direktóriumnak küldött jelentései (ezeket az olasz hivők nem ismerték) tele voltak kemény, sans-culotte ateizmussal, ez azonban csak azt bizonyítja, hogy Napoleon sohasem habozott többféleképpen nyilatkozni, ha pillanatnyi érdeke úgy kívánta. A tények mindenesetre amellett szólnak, hogy sohasem volt szándékában eltörölni a vallást (pontosabban: üldözéssel megerősíteni), s nem óhajtotta megszüntetni a pápaságot, ahogyan a direktóriumi forrófejűek kívánták. Mellékesen, alapos hadisarcot rótt ki VI. Piusrá, műkincseket, szobrokat és képeket is követelt, területileg is megcsonkította a pápai államot, de – az általános várakozással ellentétben – nem vonult be Rómába. VII. Pius nyilván még arra is emlékezett, hogy a félelmetes kis ember még egy pap rokonát is meglátogatta két csata között. Talán most vissza lehetne kapni a pápai birtokok egy részét. Hát nem Napoleon állította vissza a vallást Franciaországban, s vajon a „Terreur” idején ki merészelt volna arra gondolni, hogy Robespierre utóda Te Deumot tart a Notre-Dame-ban? Mindezek az érvek végül is hatottak a bíborosok többségére, s a pápa az ő helyeslésüktől övezve indult el Párizsba. Még nem tudta, hogy Napóleonnak sajátos tervei vannak vele. Letérdelni semmi esetre sem óhajt előtte, hogy így hagyja magát megkoronázni. Másféle bonyodalmakkal is szembe kellett néznie a császárnak. Családja, amely hamisítatlan korzikai vadsággal gyűlölte Jozefint, újabb támadást indított a még koronázatlan császárné ellen. Elsősorban József igyekezett meggyőzni öccsét arról, hogy a legokosabb lenne, ha még a koronázás előtt elválna feleségétől, hiszen csak nem akar egy ilyen hírhedt nőszemélyt maga mellé venni a trónra, aki, mindentől eltekintve, már meddő is. A gyűlölet nagyobb volt a Bonaparte-törzsben, mint a józan ész, számukra tulajdonképpen megnyugtató lehetett volna Jozefin meddősége,

egyenes utód hiányában ugyanis a családra szállt volna az öröklődés joga. Ez az érv viszont nyilván Napóleon számára sem lehetett meggyőző, mert saját nemzőképességébe vetett hite, a meg-megismételt kísérletek eredménytelensége következtében, alaposan megrendült, megnyugtatóbb és a nyilvánosság előtt is méltóságteljesebb hatású volt tehát számára a gyermektelenség vétkének áthárítása Jozefinre (mellékesen: egy kétgyermekes anyára), mint vállalni a saját meddőségét. Erkölcsi kifogásai már régen nem voltak feleségével szemben, az asszony múltját, különféle ifjú- és későbbkori kiruccanásait jól ismerte, de még mindig szerette, amellett hozzászokott, s egy kicsit babonásan is ragaszkodott hozzá. És Jozefin szerény értelmi színvonala, a ruhák és ékszerek örömeiben való teljes kielégülése mindenben megfelelt Napoleon női eszményképének. Madame de Staël nevének puszta említése kihozta a sodrából a császárt, de Jozefin megnyugtatta. Amellett „a kis kreol” már megkomolyodott, elmúlt fölötte a lángolás kora, s Napoleon (akit változatlanul Bonaparténak nevezett) már régen nem valami korzikai csodabogár volt előtte, hanem félelmetes nagyúr, aki vele szemben is éreztette hatalmát. Mégis majdnem elrontotta a dolgát, s önhibájából veszélybe került császárnői koronája. Féltékenységével (amely különben teljesen jogos volt) úgy felbőszítette férjét, hogy az már-már elhatározta a válást. Mindez nem. sokkal a pápa megérkezése előtt történt. Napóleon alighogy eltávolította az udvarból Madame de Vaudeyt, már új csintalankodásra szakított időt, világfelforgató tennivalói közepette. Az új nő Madame Duchatel volt, a Statisztikai Hivatal idős igazgatójának húszéves felesége, szép, jó alakú, szőke teremtés. Napoleon igyekezett megfelelő titoktartással kezelni a dolgot, s komornyikja, Constant feljegyezte az utókor számára, hogy a saint-cloud-i kastélyban a császár mezítláb somfordált át kedvese lakosztályába, nehogy Jozefin gyanút fogjon. A császárné sokáig nem is gyanakodott, sőt, azt hitte, hogy fia, Jenő udvarol a szép fiatalasszonynak, s ezt nagymértékben helyeselte is mint afféle fiús anya. Később természetesen rájött az igazságra, hiszen

mindig a titkok derülnek ki, s a szokottnál is jobban felháborodott. Saját kiruccanásait már régen elfelejtette, hiszen az idő nemcsak a sebeket gyógyítja be, s mivel már évek óta nem csalta meg férjét, úgy érezte, hogy alkalmassá vált az erkölcsök védelmére. Felháborodását különben saját gyermekei sem osztották, talán emlékezve a Brumaire előtti zokogó négyesre, a válságos napra, amikor az Egyiptomból frissen hazaérkezett tábornok hajszál híján elkergette anyukájukat. Hortenzia ugyan nem emlékeztette őt régi csínyjeire, de igyekezett a lelkére beszélni: minek ebből olyan nagy dolgot csinálni, ettől még nem dől össze a világ (Napóleonnak a világ összedöntésére más módszerei voltak), Napoleon fiatal ember, hadd lelje örömét egy kis ártatlan szórakozásban, s anyja ne feledkezzék meg arról a sok jóról, amelyben férje őt részesítette, nem is beszélve arról, hogy nemsokára maga mellé óhajtja ültetni a császári trónra, jozefin azonban ezúttal nem volt „okos asszony”, és súlyos lépésre határozta el magát. Megfelelő előkészületek után a saint-cloud-i kastélyban tetten érte a mit sem sejtő szerelmespárt, de ezzel csak azt érte el, hogy férjét irtózatos dühbe hozta, s a ruhátlan császár úgy nekirontott Jozefinnek, hogy a szerencsétlen alig tudott elmenekülni. A kínos jelenet Jozefin szobájában folytatódott. Napoleon válogatás nélkül, beszédébe olasz káromkodásokat keverve, szidta, sértegette feleségét, majd amikor némileg lecsillapodott, határozottan kijelentette, hogy elege volt a féltékenykedésből, az ízléstelen jelenetekből, olyan asszonyt keres magának, akitől utódokat is remélhet. Elhatározását annyira komolyan vette, hogy hívatta Jenőt, és vele is közölte válási szándékát. A pápa már francia földön közeledett. Senki sem mert Jozefin védelmére kelni. A dolgot végül is – hangozzék bár furcsán! – a Bonaparte-család hozta rendbe. Méghozzá úgy, hogy vad örömmel fogadták Napoleon elhatározását, sőt, úton-útfélen azt terjesztették, hogy a válás az ő kitartó munkájuk eredménye. Napóleont legalább úgy felbőszítette családjának öröme és

kérkedése, mint Jozefin tapintatlansága, talán még valamivel jobban is. Elment a kedve az egész bonyolult válási komédiától, amelyre idő sem igen volt, hiszen a pápa akármelyik pillanatban betoppanhatott. Hirtelen megundorodott a családi mosogatórongy szerepétől. Elválni – ezeknek?! Testvéreinek káröröme újra Jozefin jó tulajdonságaira emlékeztette. – Azért küldjem el ezt a derék asszonyt, mert hatalomra jutottam? – mondta egyik bizalmasának, Roederernek. És már közölte is Jozefinnel, hogy mégsem válik el tőle, nem akarja boldogtalanná tenni, persze, meg kell ígérnie, hogy többé nem viselkedik ilyen minősíthetetlen módon, amely minden méltóságot és hitvesi megértést nélkülöz. Jozefin – mi mást tehetett volna? – megígérte, s ezzel Napóleon nagylelkűen már meg is bocsátott neki, s felszólította, hogy készüljön fel a koronázásra, mert a pápa maholnap már Párizsba érkezik. Ő pedig alighogy megbocsátott feleségének botlásáért (emberek vagyunk …), máris rengeteg tennivalója után látott. Mintha most az lett volna a legfontosabb feladata, hogy a forradalmi illendőség keretein belül megalázza a pápát, s megmutassa a forradalmároknak, hogy semmi esetre sem tekinti maga fölött állónak a szentatyát ígéreteit lehetőleg úgy szegte meg, hogy ne lehessen belekapaszkodni. Megígérte a pápának, hogy eléje megy Fontainebleau-ba, s ígéretéhez híven eléje is ment, de vadászruhában, kutyafalkával. Majd amikor hintaja megállt a pápáé mellett, Savaryt küldte oda, hogy hívja át a pápát a császári hintóba. Ez több okból is célzatos tapintatlanság volt. Sa vary a végrehajtó szerepét játszotta az Enghien-ügyben, s a pápának éppen ez a nagy port felvert per jelentette a legnagyobb nehézséget abban, hogy Napóleont császárrá kenje fel. És most éppen Savary szavára ki kellett szállnia hintájából, át kellett mennie a sárban az út másik oldalára, ott beszállnia Napoleon kocsijába, természetesen a császár balján kellett ülnie. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy a pápa első kísérete turbános, mameluk lovascsapat volt, egyiptomi mohamedánok,

akkor elképzelhetjük VII. Pius lelkiállapotát. Mindez csak apró tűszúrás volt ahhoz képest, hogy Napoleon ridegen elzárkózott, amikor a pápa felvetette a pápai állam területi igényeit. Még csak jelképes engedményre sem volt hajlandó, a pápa egy négyzetméternyi területet sem tudott visszakapni. Az elvhű jakobinusok meg lehettek elégedve, s úgy látszott, hogy megbocsátják Napóleonnak a koronázási színjátékot. Maga a pápa, sok visszaemlékezés szerint, rokonszenvet keltett a párizsi nép körében, kíváncsian és látható jóindulattal nézegették a gyanakvó franciák a szelíd, törékeny öregembert. Ennél többet azonban nem sikerült elérnie a pápának, s párizsi látogatásának az igazi győztese Jozefin volt, aki asszonyi fifikában a lángész színvonaláig tudott emelkedni. Titokban megsúgta ugyanis a pápának, méghozzá gyónás közben, tehát a lehető legszabályosabb körülmények között, hogy Napóleonnal nem kötöttek egyházi házasságot. Ezt a császár nem tartotta szükségesnek közölni Piusszal, pedig nyilván tudta, hogy a koronázás szempontjából ez nem jelentéktelen hiányosság. A pápa valóban megdöbbent, erre nem számított. Mivel tudta, hogy a császár húgai éppen császári utasításra kötöttek egyházi házasságot nem éppen istenfélő tábornokokkal, s a született gyermekek valamennyien részesültek a keresztség szentségében, nyugodtan hihette, hogy Napoleonék is kötöttek egyházi házasságot. Rendíthetetlenül megmakacsolta magát, ebben a kérdésben olyan volt, mint az acél, Napoleon minden tiltakozása és dühöngése kicsorbult rajta. Kereken kijelentette, hogy egyházi házasság nélkül szó sem lehet koronázásról. Ha Napóleonnak úgy tetszik, ám húzassa karóba, hatalmában áll, de nem hajlandó megáldani egy vadházaspárt, vagy éppen megkoronázni Napoleon ,,ágyas”-át. Itt a nagyúrnak kellett engednie, ha nem akarta, hogy világbotrányba fulladjon a fenséges ünnepség. Egy nappal a koronázás előtt, 1804. december elsején, nem kisebb papi személyiség, mint Fesch nagybácsi, összeadta a dühöngő Napóleont és a diadalittas Jozefint. Áhítatos kis szertartás

lehetett! Erre az ,,ünnepség”-re még a család tagjait sem hívták meg, Napoleon csak egy dologban tudott dacolni az egyházi előírásokkal: nem volt hajlandó gyónni és áldozni. Hitetlenségére hivatkozva jelentette ki, hogy képmutatás lenne tőle ennek a szentségnek a felvétele. Magát a gyónást pedig azért tartotta fölöslegesnek, mert egyrészt tökéletesen bűntelennek tartotta magát, másrészt nem óhajtotta terveiről tájékoztatni a Szentszéket. A pápa nagyvonalú volt. – Nem terheljük meg az ő és a magunk lelkiismeretét! – mondta. Napoleon hamar túltette magát az egyházi házasság fölött érzett bosszúságán, haragja elpárolgott, kedves és szeretetteljes volt Jozefin iránt, aki sohasem volt boldogabb, mint ezekben a napokban. Most már egyházilag is szentesítették azt a polgári házasságot, amelynek egyik tanúja a régmúlt időkben a tüzes Barras volt, a pápa megkoronázza, császárné lesz, felséges asszony, s többé nem kell attól félnie, hogy „Bonaparte” elválik tőle. Most már teljes lendülettel vetette bele magát a ruhák kiválasztásának nehéz munkájába. Ellenőrizte a szabók működését, elsősorban persze a saját ruhája érdekelte, amelyet – ez sem érdektelen adat – maga Napoleon rendelt meg. Aztán bábukkal próbálták végig az egész koronázási ünnepséget, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Sikerült eldönteniök a sorrend nehéz kérdését is, ami kényes feladat volt, hiszen a sorrendből lehet következtetni a hatalmi helyzetre is. A harctéren rendíthetetlen eltökéltséggel viselkedő Napóleon a nagy ünnepség előtt sokat idegeskedett, saját ruhája sem tetszett neki, pedig ő rendelte. A legszívesebben a gárda közlegényi egyenruhájában vett volna részt a koronázáson, de ez nem volt lehetséges, hiszen ő maga volt az, aki mindenkor ellenezte, hogy bármi is katonai diktatúrára emlékeztessen. A császári díszruha azonban túlságosan díszesre sikerült. Az alacsony, meglehetősen aránytalan termetű császárra arannyal hímzett selyemharisnyát húztak, ezután fehér bársony térdnadrág következett, ugyanilyen

mellény, aranyozott, bíbor bársonykabát, aranyozott méhekkel és babérlevelekkel hímzett köpeny s fekete bársonysüveg kócsagtollal és a Regent-gyémánttal. A puritán öltözetek, kedvelőjét nyilván idegesítette a sok pompa, bár nyilván jól tudta, hogy milyen csillogó lesz a koronázási díszruhája, már csak a nyilvánosság és az utókor kedvéért is. Ennek ellenére így dohogott: „Kíváncsi vagyok, mennyi pénzbe kerül mindez!” Jozefin mindenkit túlragyogott, nemcsak egyre potrohosabb férjét, hanem a válogatott hölgykoszorút is. Neki jól illett az arany, az ezüst, a rengeteg ékszer. Sikerült túlöltöznie sógornőit, s ez sem segítette elő a családi összhangot. És Párizs népe – félmilliós tömeg – december másodikának hideg, de verőfényes napján újra nagy látványosságra sorakozott fel. A világ akkori fővárosában mindig volt valami érdekes látnivaló, hol egy királyt vagy forradalmi vezért vesztőhelyre vivő kordé, hol egy koronázási hintó. Most kíváncsian bámulták a VII. Pius kocsija előtt lovagló, kezében hatalmas keresztet tartó pápai kamarást, majd a császári pár tükrös aranyhintóját, rajta a császári koronát tartó sasokkal. (Az elülső ülésen József és Lajos bámult kedvetlen arccal a nagyvilágba.) Ezután következtek az udvari előkelőségek, kétoldalt katonai sorfal állt, a kis káplár bajtársai. Ezenkívül harangzúgás, ágyúdörgés, díszsortüzek, zenekarok tették emlékezetessé a Francia Köztársaság egyik leginkább figyelemre méltó napját.. A templomban adták Napóleonra a császári köpenyt. A kis ember majdnem elveszett a sok hermelin és bíbor alatt. De a megilletődöttség távol állt tőle, s amikor például egy alkalommal Fesch nagybácsi túlságosan előrehúzódott, jogarával nagyot húzott a hátára, s így hívta vissza. Azt is megfigyelte, hogyan rosszalkodott három vásott nővére, a császári hercegnők, Elza, Paula és Karola. Ők vitték ugyanis Jozefin uszályát, s egy óvatlan pillanatban szándékosan leejtették, világosan kifejezve ezzel azt a roppant lelkesedést, amellyel a császárné („a nőszemély”) őfelségének uszályát hordozták. Napóleonnak ugyan a legcsekélyebb kétsége

sem lehetett húgai érzelmeiről a császárné iránt, mégis hirtelen felháborodást mutatva röviden lehordta őket a magasztos ünnepség kellős közepén, ha már nem náspángolhatta el őket jogarával. A hercegnők lógó orral emelték fel újra az uszályt. A pápa természetesen már a templomban tartózkodott, s az eddigi tapasztalatok alapján talán már nem is csodálkozott azon, hogy Napoleon, az ügyes rendezés segítségével, tulajdonképpen megváratta őt. Sokkal inkább nyugtalaníthatta, hogy vajon mit talál még ki a rossz modorú új Charlemagne, mi lesz a következő szószegés. Semmiben sem lehetett biztos, annak ellenére, hogy Rómából történt elindulása előtt leszögezték: a hagyományos szertartáson nem változtatnak. Ma már nem deríthető ki kétséget kizáró módon, hogy szóba került-e a megkoronázás mozdulata, tudott-e a pápa előzőleg arról, hogy Napóleon saját magát akarja megkoronázni, a pápa jelenlétében. Erre vonatkozólag eltérők a vélemények. Vannak, akik szerint a furcsa ötletről már előzőleg is szó esett, és a Szentszék határozottan és kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a pápa tegye a koronát Napoleon fejére, ne maga Napoleon. Más forrás szerint viszont a pápa mit sem sejtett Napoleon önkoronázási szándékáról. Egy bizonyos: Napoleon megígérte, hogy nem lesz semmiféle változtatás, nyilván azzal az eltökélt fenséges szándékkal, hogy ígéretét olyan körülmények között szegi majd meg, amikor a pápa már tehetetlen lesz. „Közeledtek a nagy pillanatok. Már együtt ültek az előkelőségek, köztük Monsieur Raguideau is, az a bizonyos ügyvéd, aki annak idején hiába igyekezett lebeszélni Jozefint a jöttment korzikaival való házasságról, s akit Napoleon tréfából felkutattatott és odaültetett a koronázás magas vendégei közé, hadd győződjék meg a saját szemével jóslata helytelenségéről. Csak Letizia mama, most már Madame Mčre hiányzott, ő tüntetőleg a kegyvesztett Luciennel vállalt közösséget. Az ünnepség pontosan úgy kezdődött, ahogyan a bábukkal végigpróbálták. Napoleon semmiféle zavaró mozdulatot nem tett, amikor a pápa felkente őt a szent olajjal, s elmondta

imáját: – Hatalmas örök Isten, aki Hazaelt Szíria uralkodójává és Jehut Izrael királyává emelted, és velük akaratodat Éliás próféta útján közölted, aki Sault és Dávidot Sámuel prófétával királlyá kenetted fel, áraszd általam kegyelmednek és áldásodnak kincseit a Te szolgádra, Napóleonra, akit mi ma, méltatlan csekélységünk dacára, császárra felkenünk. Napóleon ekkor még nem rosszalkodott, de amikor a pápa az oltárról felvette a pogány babérkoszorúra hasonlító „koronát”, hogy Napoleon fejére tegye, a császár hirtelen mozdulattal kiragadta a pápa kezéből a súlyos ékszert, és olyan gyors mozdulattal tette a saját fejére, mintha nem is császári koronáról, hanem kalapról lett volna szó. Vajon mi lett volna, ha a pápa nem engedi el a koronát? Huzakodtak volna? Napoleon nem volt erős ember, apró, nőies kezével csak gyermekkorában verekedett. Szerencsésen alakult a dolog, a nyilván meglepett pápa (akár tudott előre a tervezett csínyről, akár nem) elengedte a koronát, sőt, még azt is végig kellett néznie, hogy Napoleon maga fölveszi az oltárról a kisebb koronát, s az előtte térdelő (!) Jozefin fejére teszi. Ilyen módon tehát megadták a császárnak, ami a császáré, és a forradalomnak, ami a forradalomé. Csak a Vatikán nem kapta meg azt, amiről szentszéki körök azt tartották, hogy a Vatikáné. A forradalmároknak tett gesztus azonban csak egyik indítéka volt az önkoronázásnak, a gőg legalább akkora szerepet játszott, mint a kiszámított politikai cél. Ő, aki már tábornok korában sem tudott emberfiának engedelmeskedni, hogyan is engedte volna meg, hogy a pápa a koronázás során méltóságteljesebb helyzetbe jusson, mint ő. Voltak, akik azzal magyarázták meg Napóleon cselekedetét, hogy nem volt hajlandó letérdelni a pápa előtt sem. Viszont elég alacsony volt ahhoz, hogy állva is alá tudja vetni magát a koronázás szertartásának. Önkényes mozdulatával azonban bele akarta vésni az emberek tudatába, hogy önmagának köszönhet mindent, önerejéből lett császár, a pápa pedig csak egyike azoknak az

uralkodóknak, akik tőle függenek, s akiknek az országát egyetlen kézmozdulattal el tudja söpörni. Mit tehetett a pápa? Botrányt bizonyára nem akart, sok okból. De a szertartás után figyelmeztette Napóleont, hogy ha az ,,újítás” megjelenik a „Moniteur” beszámolójában, akkor nyilvánosan is tiltakozik, és hivatkozik az előzetes ígéretekre. Elképzelhető, hogy Napóleon is fellélegzett a szertartás után, amelyet a pápa példásan fegyelmezett viselkedése jóvoltából nem zavart meg kínos jelenet, és készséggel teljesítette a pápa követelését, belenyugodott abba, hogy az önkoronázás a ,,Moniteur”-ben nem szerepel, csak a világtörténelemben. Maga a jelenet híre persze a legrövidebb idő alatt elterjedt, s odasorolták Napoleon különleges megnyilatkozásai közé. Tulajdonképpen még az sem biztos, hogy jól számított. Lehetséges, hogy a pápai ünnepséggel elriasztotta a forradalmárokat, a pápa megalázásával pedig a hívőket. Tekintélye, népszerűsége nem ettől függött, hanem a hatalmától. Amíg hatalma volt, mindent elnéztek neki, diktátornak csak a balsikert nem szokták megbocsátani. A koronázási ünnepségekről még egy sokak szerint megható mondat is maradt az utókorra. A díszes császári trónusról Napoleon odaszólt bátyjának: – József, ha az apánk látna minket! … Az bizonyos, hogy Napóleonban szinte túlzottan erős volt a családi érzés, a mélyen gyökerező korzikai törzsi szellem, szüleit rendkívüli módon tisztelte és szerette, erre jó példa, hogy meg tudott bocsátani atyjának is, amiért az nem követte a száműzetésbe Paolit, hanem megalkudott a gonosz franciákkal. Teljesen hihető, hogy ez a kissé gyermekes mondat őszintén szakadt ki belőle – mi más célja lehetett volna vele? Hiszen apjának köszönhette, hogy francia katonaiskolába került, s így indulhatott el üstökös pályáján. József válasza nem volt hallható, de könnyen elképzelhető, hogy mit gondolt magában, talán méregbe is jött, hogy tolakodó öccse az apjukat merészeli emlegetni, aki, ha élne, bizonyára nem tűrné, hogy lábbal tiporják az elsőszülött jogait. Zavartalanul boldog ezen

napon csak Jozefin volt, neki nem voltak kétségei, nem érzett csaló4ást, szebb volt, mint valaha, az öröm csillogott minden vonásán. Az egész ország ujjongott, mindenfelé tűzijátékokat rendeztek. Napóleon is jókedvű volt. A díszvacsora után rendezett fogadáson szokatlanul kedvesen, szinte szeretetre méltóan viselkedett a hölgyek társaságában, csak amikor éjszaka inasa, Constant levetkőztette, akkor tett egy keserű megjegyzést: „Kire hagyom mindezt?” Ezt valószínűleg mondta, Constant ilyesmit nem találhatott ki, s bizonyos, hogy az inas többet tud gazdájáról, mint bárki más. Napóleont, úgy látszik, állandóan gyötörte gyermektelenségének tudata, ekkor már dinasztikus méretekben. Talán azért is kezdett minduntalan új és új viszonyt, hogy hátha valakit végre anyává tud tenni. Ez azonban még nem sikerült a világhódítónak. A pápa is rossz hangulatban utazott el Párizsból. Becsapottnak, tehetetlennek érezte magát, jól tudta, hogy vállalkozását sokan fogják helyteleníteni. Kétségtelenül nagy áldozatot hozott, s Napóleon nemcsak megalázta és becsapta őt, hanem vajmi csekély engedményekbe volt csak hajlandó. Ahhoz ugyan hozzájárult, hogy a francia püspökök újra Róma fennhatósága alá kerüljenek (Róma viszont Napóleontól függött …), ezenkívül azonban csak annyit sikerült a pápának elérnie, hogy a forradalmi időszámítás helyébe egy év múlva visszaállította a Gergely-naptárt. Persze, a forradalmi naptár sohasem tűnt el teljesen, hiszen valóságos történelmi fogalmak lettek az olyan nevezetes hónapok, mint Vendémiaire, Thermidor vagy főképpen Brumaire. Nagy a valószínűsége annak, hogy Napóleon szívesen engedett a naptár kérdésében, ő sem szerette a túlságosan rikító forradalmi elnevezéseket, hiszen még a koronázás előtt egy évvel a Forradalom terét (Place de la Revolution) visszaváltoztatták XV. Lajos térre, és sok más forradalmasított utca is visszakapta régi nevét. Szívesen engedett olyan kérdésekben, amelyeknek a jelentőségét nem becsülte sokra.

Ennyit igazán megérdemel a pápa azért a sok szemrehányásért, amelyet párizsi útjáért kapott. Elsősorban természetesen Provence grófja („XVIII. Lajos”) tiltakozott, de hát mi súlya lehet egy hatalom nélküli trónkövetelő szavának? Az európai uralkodók befogadták Napóleont a királyi közösségbe, mert kénytelenek voltak befogadni az erősebb zászlóaljak jogán jelentkező áj császárt. Napóleon szinte gyerekes büszkeséggel kérkedett Józsefnek : – Nemde szép eredmény, hogy a királyok testvérüknek neveznek engem? A parvenü bújik ki az ilyen és efféle mondásokból, s ki tudja, talán jobban tette volna, ha megmarad örökös Első Konzulnak. A történelem nem szereti a „ha” kötőszót, s ez éppen úgy vonatkozik Napóleon császárságára, mint később a Waterlooi esőre. Az „Isten kegyelméből uralkodó” koronás főknek azt a későbbi mentségét, hogy csak kényszerűségből és szentséges elveik fenntartásával ismerték el „a bitorló” császárságát, furcsa megvilágításba helyezi az a mohóság, ahogyan egymást túlszárnyalva igyekeztek minél gyorsabban leborulni az új Nagy Károly előtt. A Bourbon-ház trónkövetelőjének tiltakozása a kontinensen vajmi kevés visszhangra talált, csak a Csatornán túli anglikán ország nem érezte magára nézve kötelezőnek a pápai felkenést. Az, hogy ki tette a koronát Napóleon fejére, a legkevésbé sem érdekelte az angol politikát, az azonban annál jobban, hogy kié Belgium. Ezt Napoleon sem felejtette el egy pillanatra sem, s bizonyos, hogy tudatának nem is nagyon mélyén, szakadatlanul foglalkozott vele, s a koronázás legmagasztosabb és legfonákabb pillanataiban is a partraszállás járt az eszében. Tudta, hogy végső fokon ettől függ minden. Elsősorban nem a pápát kellett megaláznia, hanem Pittet. És valószínű, hogy a pápa látogatásának Nagy Károly-i fényéről is lemondott volna, ha egy aprócska kis angol herceg Nagy-Britannia és Írország királyát képviselte volna a koronázáson. Mennyivel diadalmasabb ünnepség lett é volna a koronázás, ha a „londoni béke” után rendezték volna meg! Nem nyugtathatta meg magát

azzal, hogy ha a hatalmas Földközi-tengeren át tudott szállítani Egyiptomba egy hatalmas hadsereget, akkor miért ne sikerülne ugyanez a 35 kilométer széles Csatornán? Nem, a „La Manche” az angoloknak kedvezett, könnyebben ellenőrizhető volt, mint a nagy kiterjedésű Földközi-tenger, amelyen Nelson sokáig hasztalan kereste a francia Armadát. Az elismerések, gratulációk, szerencsekívánatok, hódoló nyilatkozatok sokféle nyelven elhangzottak, csak az angol szó hiányzott. A félelmetes tenger árnya megfeküdte Napoleon hangulatát, s amikor néha ünnepi fogadásokon úgy elmerengett, hogy senki sem merte megszólítani, valószínűleg az átugorhatatlanul széles vizesárokra gondolt, a ragyogó „angliai hadsereg” előtt álló legnagyobb akadályra. És még sok mindenen járt az esze, mert hatalmas agyában minden elfért, méghozzá egyszerre, egymást nem zavarva a különböző „fiókok”-ban. Felületes szemlélő azt hihetné, hogy 1804 decemberének fényes napjaiban Napóleon egyedül a koronázással, Jozefinnel és Madame Duchatellel törődött. Sűrített életének töredék százalékai voltak ezek. Ahogy Taine láttató képpel kifejezte, emlékezetében három hatalmas térkép volt kifeszítve, s mindegyikhez legalább húsz különálló és naponta vezetett jegyzőkönyv tartozott. Katonai térkép volt az első, ezen az utolsó kis lőszeres láda is szerepelt, a második polgári kimutatás, ez felölelte az egész napóleoni ügyvitelt, a harmadik „óriás méretű életrajzi és erkölcsi adattár”, s ebben mindenkit meg lehetett találni, aki valamilyen szempontból fontos volt Napoleon számára. A legfontosabb természetesen a hadsereg volt, a kis káplár igazi hazája. Féltékenyen őrködött fölötte, senkit sem engedett közel hozzá. Érdemes idézni egyik levelét, amelyet rendőrminiszteréhez, Fouché-hoz intézett, s amelyben tiltakozott az ellen, hogy egy Barčre nevű öreg jakobinus lelkesítő szózatot intézzen a katonákhoz „Levél a hadsereghez” címmel. „Ilyesmire nincs szükség, a hadsereg nem hajlandó röpiratok üres pletykáit olvasni.

A napiparancs egyetlen szava többet ér, mint száz kötet Cicero vagy Démoszthenész … Mondja meg Barčre-nek, hogy többet ne írjon ilyesmit …Az egyetlen törvényes tájékoztatási eszköz a hadseregben a napiparancs…” Hozzátette még Napoleon – mert mindenből szeretett valami hasznot húzni –, hogy ,,ha a röpirat jó, nem kell eldobni, de szerzője ne címezze senkihez se”. Na-ipoleon, amint ezt számos példa bizonyítja, sajátosan színes modorban fogalmazta meg napiparancsait („Katonák, meztelenek vagytok és (éheztek…”), de nem vetette meg a ráhatás más eszközeit sem, például ő rendelte meg az alkalmi csatadalokat és, színdarabokat. Enge-jdélye nélkül azonban senki sem közeledhetett a hadsereghez, ez az övé [volt szőröstül-bőröstül. Az egész koronázási szertartásnál fontosabb volt számára az az ünnepség, amelyet három nappal a notre-dame-i nagy színjáték után rendeztek a Mars-mezőn. A császár itt személyesen osztotta ki a hadsereg ezredeseinek a sasokkal ellátott zászlókat. Szakadó esőben intézett hozzájuk lelkesítő beszédet (pedig nem szeretett szónokolni): – Katonák, itt vannak zászlaitok! E sasok körül fogtok mindig gyülekezni. Ezek a sasok mindig ott repülnek majd, ahol császárotok szükségesnek látja a trón és népe védelmében! (A sorrend figyelemre méltó, de hagyjuk tovább beszélni őfelségét…). Megesküsztök, hogy életeteket is feláldozzátok védelmükben, s bátorságtokkal mindig a győzelemhez vezető úton tartjátok őket?! Ekkor és itt így kellett beszélni. Az ezredesek természetesen egyszerre kiáltották : „Esküszünk!” – és magasra emelték az eső áztatta zászlókat, a sasokkal a zászlórudak tetején. Ebben is volt valami rejtett vágyódás. A sasok át tudtak repülni a Csatornán, de Napoleon harcias madarait szárazföldi csapatok hordozták. És a hadsereg még mindig ott unatkozott a tengerparton, ellentétben a napóleoni jelszóval – activité, vitesse! A dolgok nem mozdultak sem a tengeren, sem a szárazföldön. Az átkelés ügye nem haladt előre, s Ausztria sem volt hajlandó megsértődni. Acélos eltökéltséggel nyelt le mindent, az angol és a francia politika

legnagyobb bosszúságára. Aztán egy napon (1805. január másodikán) már-már azt hitték a Csatorna mindkét oldalán, hogy küszöbön áll a partraszállás. Napoleon ugyanis nagyobb támadások előtt mindig békére felhívó levelet szokott írni, ezúttal György királynak küldött – Európa nyilvánossága előtt -egy ilyen természetű felséges üzenetet: „Testvér Uram! Miután Franciaország trónjára emelt a Gondviselés, a szenátus, a nép és az állam, az első ösztönszerű lépésem, hogy a békéért imádkozzam. Franciaország és Anglia, minden erőforrásukat felhasználva, még évszázadokon keresztül harcolhat egymással. De vajon kormányaik nem mulasztják-e el legszentebb kötelességeiket? Nem ítéli-e el őket önnön lelkiismeretük a sok haszontalan és céltalan vérontás miatt?” Arra is figyelmeztette Napoleon szigetországi ,,testvér”-ét, hogy ha eléggé el nem ítélhető módon visszautasítaná a békejobbot, éppenséggel bebizonyíthatja neki, hogy a hadtudomány már Toulon óta nem idegen előtte. De hát mi szükség van erre? „A világ elég nagy mindkét nemzetünk számára!” Ehhez hasonló levelet Napóleon már Első Konzul korában is írt az angol királynak, de rendkívül hideg választ kapott rá, s nem is az akkor már elmebajos király válaszolt. A válasz most is nélkülözte a melegség vagy udvariasság legelemibb formáit, s lényege az volt, hogy Anglia számára Európa függetlensége és sérthetetlensége a fontos, s ennek érdekében természetesen nem a hódító Franciaországgal kell megegyeznie, hanem a többi szárazföldi hatalmakkal, elsősorban Oroszországgal. Ennél világosabban alig lehetett volna közölni Napóleonnal, hogy jó lesz, ha vigyáz, és eltakarodik a tengerpartról nevetséges bárkáival, mert a szárazföldön fenyegeti őt az igazi veszély, az új koalíció. Szándékukat az angolok már csak azért sem tartották titokban, mert bár megbíztak Nelsonban és az angol haditengerészet fölényében, mégis szívesebben látták volna, ha az „angliai hadsereg” felszedi a sátorfáját Boulogne-ban. És mivel Napóleon

levelét afféle „mosom-kezemet” megnyilvánulásnak tekintették, minden okuk megvolt arra, hogy a császár harci figyelmét másfelé irányítsák. Természetesen a békevágytól izzó Napoleon sem volt rest, s széles körű európai diplomáciai aknamunkába kezdett. Szerette volna például összeugratni a törököket az oroszokkal, hogy egy kis mellékhadszíntérről gondoskodjék Sándor cár számára. A szultánnak írt levele ennek a diplomáciai hadjáratnak s. egyben az óriási napóleoni levelezésnek egyik gyöngyszeme. Egy egekig dicsérő megszólítás után („Legdicsőbb, legkiválóbb, leghatalmasabb, legnagyobb lelkű, legyőzhetetlen Úr, a mohamedánok Nagy Császárja, Szelim Szultán, akiben egyesül minden tisztesség és erény, a mi igen. drága és tökéletes barátunk! Isten növessze nagyra dicsőségedet és Magasságodat …”) alaposan leszidta a szultánt, amiért nem lép fel erélyesen az álnok oroszok ellen: „Megszűntél uralkodni, Te, a nagy Ottománok leszármazottja, a világ egyik legnagyobb birodalmának a császárja? Hogyan tűrheted el, hogy az oroszok parancsoljanak Neked? Visszautasítod szolgálatomat viszontszolgálatért? Vak vagy, hogy nem ismered fel saját érdekedet? …” És így tovább. Figyelmeztette a szultánt az oroszok gyanús korfui mozdulataira, s mint „igaz és tökéletes barát” felhívta a figyelmét arra, hogy környezetében sok az áruló és oroszbérenc. Nem lehetetlen, hogy gzek az „árulók” juttatták a szultán emlékezetébe az „igaz és tökéletes Darát” egynémely csínytevését Egyiptomban és Jaffában … A mesterien megfogalmazott levél hatástalan maradt, Ausztria pedig még most sem látta elérkezettnek az időt arra, hogy megengedhesse magának a sértődés fényűzését. Napoleon közben igyekezett Perzsiát is Oroszország ellen uszítani, s külön figyelemre méltó, hogy a sahhoz intézett levelében magát Bonaparte császárnak nevezte, gondolva arra, hogy az egyiptomi hadjárat tábornokára talán jobban emlékeznek a Közel-Keleten. Ebben a levélben is igyekezett alkalmazkodni a címzett gondolatvilágához: „Okom van hinni, hogy a dzsinn, aki az államok sorsát irányítja,

most azt óhajtja, hogy támogassam erőfeszítéseidet, amelyek arra irányulnak, hogy épségben tartsd birodalmad erejét.” Pillanatnyi eredménye ennek a színes levélnek sem volt, s csak két év múlva jött létre a francia-perzsa szövetség, amely több hónapig tartott. Egészen Tilsitig, a nevezetes tutaj jelenetig, amikor Napóleon összeölelkezett Sándor cárral, aki ellen előzőleg a törököket és a perzsákat egyaránt uszította. Ezekkel az erőfeszítésekkel párhuzamosan foglalkozott a többi vassal is, amelyet a tűzben tartott. És még állt a boulogne-i tábor, az „angliai hadsereg” még várta a menetparancsot. 1805 márciusában újra sor került egy hadmozdulatra, amely amellett bizonyított, hogy Napoleon, minden ellenkező híresztelés és későbbi saját kijelentései ellenére is, komolyan vette az angliai partraszállás tervét. Érdekes, és a maga lehetőségein belül hatásos tengeri hadicselt hajtatott végre flottájával, amelynek ekkor Villeneuve tengernagy volt a parancsnoka. Gazdája sohasem becsülte sokra ezt a humanista tengerészt, de miután a kiváló képességű nagyadmirális, Latouche-Tréville meghalt (Bruix pedig fegyelmezetlen volt …), így került a flotta élére az az ember, aki az abukiri katasztrófa során el tudott menekülni Nelson elől. Úgy látszik, nem volt különösebben harcos természetű, és idegenkedett a fölösleges áldozatoktól. A terv, amelyet Villeneuve-nek végre kellett hajtania, kitűnő volt, s ezt elismerték az ángolkatonai szákértők is, akik nem voltak rossz véleménnyel Napoleon haditengerészeti tudásáról sem, bár természetesen úgy értékelték, hogy nem éri el Nelson vagy a „szárazföldi Napóleon” tudását. A Villeneuve számára kidolgozott terv lényege az volt, hogy a francia flotta, a spanyol szövetséges hajókkal együtt, jusson át az angol tengeri záron, hagyja el Toulon kikötőjét, és csalja magával Nelson hajóhadát a nyugat-indiai szigetekig. A tervet, természetéhez híven (hiszen csalétek volt), nem tartották titokban, s Napóleon arról is gondoskodott, hogy az angol kémek tudomást szerezzenek róla, és Nelsonnak legyen ideje felkészülni Villeneuve üldözésére. A „titok”

kipattanása annyira sikerült, hogy az angol sajtó is nyilvánosságra hozta a francia-spanyol flotta útirányát. Hajórajával Villeneuve először Cadizba tartott, majd innen, a parancsnak megfelelően, elérte Martinique-ot. Nelson, a terv feltételezéseinek megfelelően, üldözőbe vette Villeneuve-öt. Ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a Csatorna hat napig – eltekintve Brest blokádjától – védtelen volt. Vajon miért nem szánta rá magát akkor az átkelésre a császár? Ködös napok is voltak, s az otthon maradt néhány angol hadihajó sem tudta volna megakadályozni a francia hadsereg csapatmozdulatait. Napóleon viszont később azt állította, hogy Villeneuve-nek vissza kellett volna jönnie a Csatornába, s fedeznie az átkelést. Igen ám, de Nelsonnak milyen szerepet szánt a császár? És mi lett volná, ha az angol tengernagy az Antilláknál ütközetre kényszeríti ellenfelét? Talán abban bízott Napoleon, hogy Villeneuve ezúttal több hajóval tud elszökni Nelson elől? Arra is számíthatott, hogy Nelson korábban ér vissza ä Csatornába, s akkor megint lehetetlenné vált volna az átkelés. Villeneuve nem ütközött meg Nelsonnal (erre nem is volt parancsa), mindössze egy kis jelentéktelen csatája volt Calder tengernagy hajórajával július vége felé, majd visszaindult Európába, de túlságosan kockázatosnak tartotta a Csatornába való benyomulást, s ezért Cadiznak tartott. Vajon megint az járt az eszében, hogy megóvja hajóit a háború veszélyeitől? Mindenesetre alkalmat adott Napóleonnak egy dübörgőén látványos dühkitörésre. Még tőle is szokatlan gorombaságokkal szidta ,,a nyomorult Villeneuve”-öt. Sokan kételkedtek ennek az eltúlzott dühkitörésnek az őszinteségében, még azok is, akik komolyan vették Napóleon angliai terveit. Mert ha minden jól ment volna, talán elszánta volna magát élete legnehezebb hadműveletére, de elképzelhető, hogy fellélegzett, amikor más hibájából mégsem kellett tengerre szállnia. Mennyi veszély fenyegethette volna seregét a vízen! Egy hirtelen támadt vihar – az ilyesmi nem ritka az alattomos Csatornán ! – olyan

pusztítást végezhetett volna a félelmetes „angliai hadsereg”-ben, amilyenre az angolok sohasem lettek volna képesek. Ebből fővezér némi ízelítőt kaphatott az emlékezetes szemle alkalmával. Egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy Napóleon fázott attól a naptól, amelyen minden kedvez az átkelésnek: Nelson valahol az Antillák táján kódorog, Villeneuve teljes hajóhadával őrt áll a Csatorna kijáratainál, az időjárás tökéletes – irány a kenti partvidék! Villeneuve „megfutamodása” viszont jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy „egyelőre elhalássza” a nagy vállalkozást, s az így nyert idő esetleg alkalmas lesz arra, hogy Ausztria végre elszánja magát a megsértődésre. És milyen jó volt minderre Villeneuve személyében bűnbakot találni! Pedig Villeneuve jó tengerész volt, főként jobban ismerte a tengeri nehézségeket, mint a császár, a változatos szárazföldi terepek térképeinek bámulatos olvasója. Napóleoni mondásokkal, mint például: „a francia nyelv nem ismeri a lehetetlen szót” – nem lehet úrrá lenni a kiszámíthatatlan tengeren. Ha a francia nyelv nem is ismeri (?) a lehetetlen szót (egyébként: impossible), a tenger ismeri, és néha igen ellenségesen alkalmazza. Villeneuve-öt többek között az bátortalanította el, hogy az Antilláknál nem találta Misstessy tengernagyot, aki viszont Ganteaume admirálist kereste, de hiába. Ganteaume ugyanis hajórajával együtt ott rostokolt a bresti kikötőben, nem tudott kitörni, mert, a sok évi tapasztalatra támaszkodó időjóslatokkal szemben, teljes volt a szélcsend. Ilyen tréfákat enged meg magának a tenger, s az ilyesmi különösen a szélre utalt vitorlások korában volt sorsdöntő, miután Napóleon nem ugrott be olyan .,szélhámos”-nak, mint Fulton. Amellett Villeneuve tisztában volt hajóhada gyengeségeivel, a francia legénység mérsékelt, a spanyol legénység silány kiképzésével, s tudta, hogy milyen válogatott flotta fölött rendelkezik a káprázatos képességű Nelson. Ezért nem kereste a nyílt összecsapást angol ellenfelével az Antilláknál, s erre a tengeri csatára csak hónapokkal később, Trafalgarnál került sor.

Múltak a hetek és a hónapok, mialatt Napóleonnak másféle megoldásokkal is kellett foglalkoznia. Hiszen a már említett államtanácsi ülésen nemcsak a boulogne-i ,,csel”-t leplezte le, hanem eléggé nyíltan kifejtette szárazföldi szándékait: „Ha azt látom, hogy az itáliai események izgalomba hozzák Ausztriát, akkor megindítom a háborút ellene, mielőtt még hozzákezdhetne a szükséges előkészületekhez!” Az ausztriai alvó oroszlán azonban sehogyan sem akart felébredni. Ferenc császár abba is belenyugodott, hogy az Olasz Köztársaságból királyság lesz, s az új olasz királyi méltóságot József tölti be. Azt természetesen megígérte a császár, hogy sohasem (!) egyesíti a két koronát, Olaszország független állam lesz, adót nem fizet Franciaországnak, s területi épségét sem fenyegeti veszély francia részről. Hogy francia királyuk lesz, ebbe csak a minden kákán csomót keresők kapaszkodhatnak bele, hiszen egy törzsökös korzikai férfiút az olaszok semmi esetre sem tekinthetnek idegennek. József nyitotta volna meg a Bonaparte-ház királyainak népes sorát. Ugyanakkor figyelmeztette a császár a bécsi uralkodó köröket, hogy hagyjanak fel a különféle gyanús csapaterősítésekkel (Tirol, Friaul), s ne süllyedjenek a békeszerződés megszegőinek visszataszító szerepébe. Napoleon türelmetlenül várta, hogy sikerül-e ezzel a lépéssel „izgalomba” hoznia „testvérét”, Ferenc császárt. Nem sikerült. Erőteljesebb lépésre volt szükség. Nyilvánosságra hozták, hogy József nem vállalja az itáliai királyságot, arra hivatkozva, hogy nem veszélyezteti a francia trónhoz való jogát. Napoleon jól számított, a történet teljesen hitelesnek látszott. József mint háttérbe szorított elsőszülött állandóan duzzogott, s elképzelhető volt, hogy nem hagyja kiszúrni a szemét holmi olasz királysággal, amikor esetleg a francia trón vár rá, ha öccsével valami történik, hősi halált hal, vagy sikeres merényletet követnek el ellene. De miért nem utasította vissza azonnal öccse ajánlatát? És akkor, a császárság korai napjaiban az itáliai királyság talán mégsem volt olyan sértő, hogy József

elhárította volna magától. Valószínű, hogy Józsefnek vissza kellett utasítania a koronát, mert közben Napoleon mást gondolt. Ha sok mindenben engedett is családjának, s emiatt érezte magát néha némi túlzással mosogatórongynak, a fő dolgokban nem ismert tréfát, s nem is volt tanácsos vele ellenkezni. Elég csak arra gondolni, hogyan intézkedett a „rangján alul” nősült Jeromos ügyében. Édesanyját igazán szerette, és tisztelte, mégis parancsoló hangon írt neki a „tékozló fiú”-ról. Már a levél kezdete jellemző: „Jérôme Bonaparte úr megérkezett Lisszabonba, azzal a nővel, akivel együtt él.” Az a nő különben Jeromos hites felesége volt, a baltimore-i Miss Patterson. Napóleon azonban, dinasztikus okok miatt, nem ismerte el ezt a házasságot, s fenyegető modorban értesítette Letizia mamát, hogy ha az ifjú nem a megadott útvonalon érkezik hozzá (történetesen Milánóba), akkor letartóztattatja, a hölgyet pedig természetesen visszatoloncoltatja bátyjával együtt Amerikába. „Ami a fiatalembert illeti, egyetlen kihallgatást engedélyezek számára. Ha továbbra is méltatlannak mutatkozik arra a névre, amelyet visel, és ragaszkodik viszonyához (!), akkor nincs kegyelem számára. Ha nem hajlandó lemosni becsületéről a foltot, amellyel beszennyezte az én nevemet, amikor elhagyta a zászlót egy nyomorult nőért, én kitagadom őt, sőt, valószínűleg elrettentő példa céljára használom fel, hogy megtanítsam fiatal tisztjeimet a katonai szolgálat szentségére, s felhívjam figyelmüket arra a szörnyű bűnre, amikor valaki egy nőstényért elhagyja a zászlót.” Mindenesetre utasította szeretett és tisztelt édesanyját, hogy írjon Jeromosnak, sőt, vegye rá a lányokat is, hogy azok is írjanak neki, nehogy eszébe jusson a ,,fiatalember”nek újra szófogadatlanságra vetemedni. Szegény Jeromosnak nem volt sima útja a vesztfáliai királyi méltóságig. Nem valószínű tehát, hogy akár az elsőszülött fiú ellene mert volna szegülni a császárnak fontos nemzetközi kérdésben. Mindössze arról volt szó, hogy ha Ausztria hajlandó lenyelni József királyságát, akkor keményebb falatról kell gondoskodni számára. A meséhez még az is hozzátartozik, hogy Napoleon ekkor Lajos és Hortenzia kisfiának

akarta adni az olasz koronát – Lajos a régensi szerepet töltötte volna be átmenetileg –, de Lajos ezt a megoldást elutasította, mert már előző alkalommal, az örökösödési viták során is feltűnő ellenszenvet mutatott gyermeke felséges jövője iránt. De nyilván ezt a változatot sem kell komolyan venni, mert a lombardok – hogy, hogy nem – egyenesen Napóleonnak ajánlották fel az olasz koronát. Napoleon természetesen elfogadta a megtisztelő ajánlatot, s tüstént alkudozásra használta fel. Figyelmeztette ugyanis Ausztriát, hogy amíg az oroszok és az angolok nem ürítik ki Máltát és Korfut, addig az olasz koronát is megtartja – biztonsági okokból. Ez már komoly pofon volt, s az osztrák udvarban tüzes viták kezdődtek arról, hogy meddig lehet elmenni a béketűrésben. Nem érdektelen megjegyezni, hogy Ausztria legjobb hadvezére, a császár testvéröccse, Károly főherceg újra a béke mellett tört lándzsát. Ő jobban fel tudta mérni az erőviszonyokat, mint bárki más. És ahogyan az angolok azt szerették volna, ha Napoleon a szárazföldön próbálja ki nem mindennapi hadvezéri tehetségét, úgy Károly főherceg szívesebben látta volna a félelmetes francia hadakat a Csatorna hullámain vagy a kenti partokon. Hogy Anglia térdre kényszerítése egész Európa, többek között Ausztria tartós leigázását is jelentette volna, az ilyen lehetőségek kevésbé izgatták a főherceget, mint az a veszély, amely Európát fenyegette, ha az „angliai hadsereg” hátat fordít a tengernek. Viszont Mack tábornok arról igyekezett meggyőzni a császárt, hogy a háború csak az osztrák fegyverek végső győzelmével végződhet, s itt az alkalom eltiporni a korzikai szörnyet. Egyelőre azonban Károly főherceg álláspontja győzött, s Napóleon újra békés, udvarias levelet kapott bécsi ,,testvér”-étől. Mit volt mit tennie szegény Napóleonnak, mint tovább szítani a tüzet. Május végén tartották meg a milánói dómban a második koronázási ünnepséget. Természetesen ezúttal is önmagát koronázta meg őfelsége – ezúttal király –, s most a lombardok ősi vaskoronáját tette saját fejére, miközben olaszul mondta el a hagyományos szöveget: „Isten adta nékem, jaj annak, aki hozzányúl!” Most nem kellett más kezéből kiragadnia a

koronát, senki sem mert hozzányúlni a notre-dame-i tapasztalatok után, s a pápa sem volt ott. Az egész milánói ceremónia módfelett tetszett Napóleonnak, természetesen levelet is írt róla, ezúttal Cambacérčsnek, egykori konzultársának: „Teljes díszben zajlott le a koronázás. A templom nagyon szépen festett. A szertartás úgy sült el, mint Párizsban, azzal a különbséggel, hogy itt nagyon szép idő volt.” Beszámolt az önkoronázás tényéről és az ősi szövegről is, majd egy kissé elégikusan hozzátette: „Remélem, valóra válik ez a jövendölés.” Reménysége nem vált be, nemcsak a lombardiai vaskoronához nyúltak hozzá, hanem a francia császári koronához is. A bizonytalan jövőt azonban ekkor teljesen elborította a diadalmas jelen. És nem valószínű, hogy ehhez a fényes ünnepséghez csak azért jutott hozzá a császár, mert bátyjától is, öccsétől is kosarat kapott. Ennek ellenére komoly történészek is elhiszik, hogy Napoleon csak azért fanyalodott rá az olasz királyi méltóságra, mert testvérei közül senkinek sem kellett. Dehogy! Nagyravágyó terveibe jól beleillett az olasz korona. A királyi címtől ugyan idegenkedett Franciaországban, de mellékdísznek elfogadta Itáliában. És arra is jó volt, hogy tovább ingerelje az osztrákokat, akiken persze sohasem a linzi fűszereseket kell érteni, hanem a bécsi udvar legmagasabb méltóságait. A milánói színjáték nem Károly főhercegnek kedvezett, hanem a kardcsörtető Macknak, aki elérkezettnek látta az időt Napóleon teljes megsemmisítésére, és egyre gyakrabban hangoztatta, hogy valósággal bűn lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat. Egymás után következtek Napóleon további lépései, amelyek az egyik pompás háborús okot a másik után szolgáltatták Ferenc csatár számára. Az, hogy Napóleon Itáliai Királyságának nagyobb szabásúnak kell lennie az Olasz Köztársaságnál, egyre világosabban kezdett kibontakozni. A császár piros ceruzája már cikázott Itália térképén, s az osztrák politikusok joggal féltek egy-egy merészebb ceruzavonástól. Tetejébe még megszólalt a császárban á családját szerető, jó hű (szövetségesek is kellettek Jeromos ellen …), mert

például a gyakorlatilag gazdátlan Piombino hercegséget Elzának adta, aki férjével a tehetségtelen korzikai Bacciochival együtt vette át a hűbéri fejedelemséget. Ehhez a kis államhoz csatolta hozzá a luccai köztársaságot, s a szerény Elza ezzel, úgy látszik, elégedett volt. Genova bekebelezése Franciaországba már súlyosabb lépés volt, s ellentmondott Napóleon-egyik korábbi ígéretének. De hát az ő tört franciasága nem ismerte a „lehetetlen” szót. Föltétlenül említésre szorul, hogy a genovai kérdésben szó sem volt Genova népének leigázásáról, függetlenségének eltiprásáról. Ez Piombinóban és Luccában sem volt így. Az olaszok szerették Napóleont, felszabadítónak tekintették, aki lerázta róluk a Habsburg-igát, szemükben idegen sem volt, hanem olasz, s az olasz egység előfutárját látták benne. Genovában különben szabályos népszavazás szentesítette a csatlakozást, s ennek gazdasági okai is voltak. A város ugyanis rengeteget szenvedett az angol blokád miatt, a francia anyaország pedig bőségesen szolgáltatott felvevő piacokat a régi kereskedőváros számára. A gazdaságilag már-már tönkrement Genovának valósággal megváltás volt a Napóleon védő karjaiba való menekülés. Mit szólt ehhez Ausztria? Még mindig a béke olaj ágába kapaszkodott, de egyre inkább úgy látszott, hogy Macknak van igaza, a háború elkerülhetetlen. És Napoleon jól értett ahhoz is, hogy apró tűszúrásokkal ingerelje ellenfelét. Olasz földön állomásozó csapataival nevezetesés emlékezetes csatatereken gyakorlatozott, történetesen Castiglione és Marengo síkságain. Ami meg ennél is elgondolkoztatóbb volt, Napoleon olasz királyi címerébe beillesztették a velencei oroszlánt is,– sőt, ez a jelképes állat díszítette a királyi jogart is. Velence volt Ausztria egyetlen megmaradt itáliai birtoka. Ennyi kihívás után nehéz volt eleget nem tenni Napóleon óhajának („Nagy dolog a háború, ezért az embereknek eszébe ne jusson, hogy én akartam felidézni …”). Nem mintha az európai uralkodók jámbor békeangyalok lettek volna, de az bizonyos, hogy Napoleon hódító szándékban is túltett valamennyin; Az angol politikusok csak Örültek Napóleon újabb és újabb lépéseinek, s szorgalmasan szervezték a harmadik európai

szövetséget Napoleon ellen. Ők is játszottak a szárazföldi véres sakktáblán, nemcsak a császár. Már az elmúlt év végén szövetséget kötöttek Svédországgal, ennek azonban akkor még – sok évvel Bernadotte előtt – nem volt jelentősége. Annál nagyobb jelentőséggel bírt az angol-orosz szövetség. Az oroszok megnyerése különösen bravúros tette Pitt diplomáciájának. Eléggé súlyos érdekellentétek álltak fenn a két ország között, főként a tengeren. Az angol politika azért támogatta „Európa beteg emberé”-t, vagyis Törökországot Oroszország ellen, mert nem akarta, hogy az oroszok tartósan feltűnjenek a Földközi-tengeren, s a tengerszorosok török kézben voltak. Napoleon is azt akarta, hogy az oroszok maradjanak a Fekete-tengeren, de ő szeretett volna francia tavat csinálni a Földközi-tengerből. Máltát sem volt hajlandó kiadni a kezéből a brit kormány, annak ellenére, hogy – bármilyen furcsán hangzik is – a johannita lovagrend nagymestere a mindenkori orosz cár volt. Attól is idegenkedtek az angol politikai vezetők, hogy Oroszország döntő befolyást gyakoroljon a balti államokra. Ennek az idegenkedésnek az „elvi” oka az volt, hogy ezekből az államokból a Balti-tengeren át az angol ipar fontos nyersanyagokat kapott, elsősorban a haditengerészet számára. Úgy látszik azonban, hogy Napóleon mind a nyugati, mind a keleti nagyhatalom érdekeit jobban veszélyeztette, mint ők egymásét, s ezért határozták el, hogy előbb vele végeznek, egymással leszámolni ráérnek később is. Ehhez a szövetséghez most már csak a poroszok és az osztrákok kellettek. De Napóleon amilyen erővel igyekezett megnyerni Ausztriát ellenfélnek, éppen olyan gyengédséggel bánt Poroszországgal, pontosabban ,,testvér”-ével, Frigyes Vilmossal, aki a maga ravaszságában és Napóleontól való félelmében úgy találta, hogy a gaz bitorlótól könnyebben megszerezheti Hannovert a maga számára, mint az angoloktól és az oroszoktól, akiknek közös érdekeltségük volt a szóban forgó német állam. Éppen ezért visszautasította a harci szövetségben való részvételt, hangsúlyozva, hogy a porosz lelki alkat a békéhez áll közelebb. Ezek után az angol politikának minden oka megvolt arra, hogy döntő rohamot intézzen

Ausztria felpiszkálására. Forró diplomáciai nyár volt ez, s a különös módon egyező francia és angol törekvések végül is sikerrel jártak. Napoleon különféle túlkapásokkal, Anglia pénzzel igyekezett hősi elszánásra késztetni Ausztriát, s „Pitt aranyai” és – a Napoleon itáliai címerében szereplő velencei oroszlán végül hatott. Különösen, hogy Pitt, az engesztelhetetlenül Napóleon-ellenes brit miniszterelnök, közölte a bécsi kormánnyal, hogy ha négy hónapon belül nem kezd jogos önvédelemből háborút Franciaország ellen, akkor ne számítson semmiféle anyagi támogatásra, s hadseregének esetleg még arra sem lesz lőszere, hogy rálőjön az éhező tömegekre. Sándor cár is megfenyegette Bécset, hogy teljesen magára hagyja minden tekintetben Ausztriát, ha tovább folytatja visszataszító békepolitikáját. Mellékesen megígérték neki, hogy szó lehet Szilézia odaajándékozásáról is, már csak azért is, hogy megbüntessék Poroszországot hitszegő semlegességéért. Még Bajorország is szerepelt a várható jutalmak között. Mint látható, nemcsak Napóleon hajolt Európa térképe fölé piros ceruzával, különféle örök határok megvonása céljából. Ferenc császár, Mackék nagy örömére, végül megunta a bizonytalan helyzetet, beadta a derekát, és 1805. július 7-én csatlakozott az európai szövetséghez, amelynek az volt a célja, hogy kiszorítsák Franciaországot Hollandiából, Svájcból, Olaszországból, ÉszakNémetországból, Savojából, Nizzából … s általában visszaállítsák a régi rendet, felszámolják a francia forradalom minden területi és eszmei következményét. Károly főherceg tehát végül elvesztette az udvari csatát, s a háború lelkes prófétája, a tigris vérmérsékletű Mack tábornok diadalmasan fogott hozzá a császári paranccsal elrendelt mozgósítás végrehajtásához. A mozgósítás nem tartozik a titkos hadmozdulatok közé, a nyilvánosságra már csak a bevonulók lelkesítése érdekében is szükség van. Napóleon tehát mindenről tudott, s a jelek szerint megnyugodva vette tudomásul, hogy Ausztria végül is hajlandó támadólag fellépni ellene. Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy egyelőre sem Oroszország, sem Ausztria nincs még háborúra kész állapotban, s nagyon valószínű, hogy Ferencék

csak a jövő esztendőre tervezik a támadást. Ez a körülmény két okból is előnyösnek látszott számára. Először is alkalmat kínált neki arra, hogy ha valami csoda történik a „tengeren, mégis nekitámadhat Angliának. Ha pedig erre nem kerülhet sor, akkor teljesen felkészült seregével a szárazföldön tud döntést kicsikarni. Ezek a hetek is amellett bizonyítanak, hogy Napoleon legszebb álma nem Schönbrunn volt, hanem Windsor. Még napóleoni géniusz sem kellett annak kikövetkeztetéséhez, hogy az oroszosztrák szövetséget is a legbiztosabban angol földön lehet megverni. A közvélemény egykori lelki előkészítése is sok mindent elárul. Föl kellett kelteni még a tájékozatlan franciákban is az angolok elleni ősi gyűlöletet, hogy legalább az öklüket rázzák a Csatornán túli szörnyetegek felé. Fouchenak külön utasítást adott, hogy „irányítsa az újságok figyelmét az Anglia elleni támadásokra, mindenre, ami angol, divat, szokások, irodalom, alkotmány”. Elmarasztalta Voltaire-t is ,,anglomán” írásaiért, amelyek „nagy kárt okoztak”. Ugyanakkor felszólította a rendőrminisztert (ugyan ki mást?), hogy beszéljen Raynouard úrral, a drámaíróval, s próbálja rávenni (ha lehet, csak irodalmi érvekkel), hogy írjon egy történelmi tragédiát Valois-tól a Bourbonokig, de vigyázzon arra, hogy az, ezután következő uralkodót nehogy valami tirannusnak ábrázolja, hanem a nemzet megmentőjének. Alig lehet megérteni, hogy a közepes képességű, de különben szolgálatkész író miért nem szállította a politikailag szükséges remekművet, amikor rendelkezésére állt a téma és a hivatalos ihlet egyaránt. A sajtóra ezúttal is jobban lehetett számítani. Rövidesen megjelentek az újságokban az orosz- és osztrákellenes támadások is. Rendőrminisztere útján a császár gondoskodott arról, hogy hírlapírói mikor és ki ellen írjanak izzó haraggal és elemi felháborodással. A sajtóháború során az ellentábor sem volt rest. A háborús előkészületek alatt a szemben álló felek sok mindent megtudhatnak magukról. Természetesen a legkülönbözőbb vádakat vágták Napóleon fejéhez, Jaffától az Enghien-ügyig minden bűne

szerepelt. Az ilyen és efféle vádaskodásoknak csak a béke és a szövetségkötés szokott véget vetni, s különösen a győztes tisztul meg bűneitől. A megszokott lélektani hadjáratok folyamán nemcsak az ízlés szorul háttérbe, hanem az elemi logika is. Sándor cár, aki az orosz történetírók egybehangzó véleménye szerint beleegyezett abba, hogy atyja meggyilkolása útján nyerje el a trónt, a közhangulat megdolgozása érdekében igyekezett olyan rétegekre is hatni, amelyeket szívből gyűlölt. Jól tudta, már csak hagyományos tökéletességgel működő titkosrendőrsége útján is, hogy az orosz liberális értelmiség rokonszenvezett a francia forradalommal. Megvádolta tehát Napóleont azzal, hogy elárulta a forradalmat, zsarnok lett, a köztársaság megölő je. Aki valaha is kételkedett a politika mindenhatóságában, az gondolja végig, hogy Napóleont a forradalom elárulásával egy olyan ember vádolta, akinek országában még egy mély lélegzet is gyanús lehetett. De a felebaráti szeretet eszméje valahogyan nem alkalmas háborús szenvedélyek felszítására. Robespierre születésnapja ugyan nem lett nemzeti ünnep a feudális Oroszországban, de az orosz tirannus, akit atyja gyilkosai is óvtak minden esetleges eltévelyedéstől, mindenesetre elment addig, ameddig hite szerint elmehetett. Hogy önmagát nevetségessé tette, ezt nyilvánvalóan nem volt képes felfogni, ehhez túlságosan nagy volt a hatalma, s már Napoleon megmondta, hogy a hatalom sohasem nevetséges, főleg ha megvan. De a kép teljességéhez tartozik, hogy Napóleon sajtója sem törődött az olyan nyakatekert és időszerűtlen fogalmakkal, mint az „igazság”, amikor a várható ellenfél hitványságáról, erkölcsi züllöttségéről kellett meggyőzni az olvasótábort. Mivel az angolellenes támadások hevesebbek voltak, politikai szakértők ebből arra következtettek, hogy még mindig kísért a partraszállás lidérce. Valóban kísértett. Mintha a császár még mindig reménykedett volna Villeneuve hajóiban. Igaz, hogy tengerészeti miniszterének, Decrčsnek becsmérlőleg írt az admirálisról (,,… nem alkalmas még egy fregatt vezetésére sem …

ennek az embernek nincs sem energiája, sem erkölcsi bátorsága …”)> mégis ugyanezen a napon, augusztus 22-én, újabb utasítást küldött „ennek az embernek”, egészen más hangon: „Remélem, Brestbe érkezett. Induljon el, pillanatnyi időveszteség nélkül, és vitorlázzon a Csatornába valamennyi hajójával. Anglia miénk! Mi készen vagyunk, minden ember a fedélzeten! Jelenjék meg huszonnégy órára, és a feladatot megoldottuk!” Már huszonnégy órával is elégedett lett volna, de következő levelében, amelyet külügyminiszteréhez, Talleyrand-hoz intézett, már másról is írt. Igaz, hogy a levélből még mindig kiolvasható némi tengeri reménykedés : „Ha flottám teljesíti parancsaimat, csatlakozik a brestiekhez, s a Csatornába vitorlázik, akkor még mindig van idő, s Anglia az enyém.” A levél túlnyomó részéből azonban az világlik ki, hogy Napoleon a legkevésbé sem érezte a zsebében Angliát, mert megírta azt is, hogy ha admirálisai „haboznak, rosszul manövríroznak, és képtelenek megoldani feladatukat”, akkor viszont nincs más hátra, mint télire halasztani az átkelést, ami viszont „nagyon kockázatos vállalkozás”. És kifejtette külügyminiszterének, hogy Ausztria nyilván időt akar nyerni üres kifogásokkal és ügyes szólamokkal, hogy elhúzza a háború kitörését jövő tavaszra, amikor a koalíció túlságosan megerősödik, s ez rendkívül kedvezőtlen lenne Franciaország számára. „Tehát elhatározásra kellett jutnom.” Ez az elhatározás pedig már leplezetlenül a szárazföldi háború volt, hiszen ugyanabban a levélben azt is leszögezte, hogy november folyamán 200 000 katonájával Németországban akar lenni, 25 000-rel pedig a nápolyi királyságban. „Nincs mit félnem Ausztriától!” Bőséges utasításokat adott Talleyrand-nak arra vonatkozólag, hogyan fogalmazza meg a háborús kiáltványt, leplezze le a minden emberiességet lábbal tipró osztrák csapatmozdulatokat, ,»amelyek világosan megmutatják, hogy föltétlenül szükséges cselekednem, hacsak nem akarok a legszörnyűségesebb katonai hiba bűnébe esni”. Talleyrand-nak azt a nehéz feladatot kellett megoldania, hogy megmagyarázza a világnak: Napóleont agresszív erők kényszerítik a háborúra.

Közben a császár néhány német állam fejével is tárgyalt, s a bajor fejedelmet azzal vette le a lábáról, hogy hűségéért királlyá emeli. Ugyanezt az ígéretet kapta a württembergi fejedelem is. Napoleon kegyelméből uralkodó királyok – új forradalmi fogalom! A porosz királynak is megígérte Hannovert, bizonyos feltételek mellett (Duroc volt a közvetítő, s a hű tábornok bizonyára örült, hogy ezúttal nem nőügyben kellett tevékenykednie), ezek a feltételek azonban nem nyerték meg a porosz udvar tetszését, s ezért nem jött létre megegyezés, de a két kulacs közül egyiket sem dobták a történelem szemétdombjára. Közben fokozódó lendülettel folytak a különféle szárazföldi háborús előkészületek Észak-Itáliától a rajnai várakig. Amikor aztán kiderült (a tengeri posta nem volt valami gyors és megbízható), hogy megrongált hajóival és csekély önbizalmával Villeneuve nem vállalkozott Ferenc előtt tengeri csatára tizennégy (!) angol hajó ellenében, hanem Cadizba vitorlázott, Napoleon nyilván fellélegezve szidta tengernagyát, mert a szárazföldi háború előtt most már semmiféle akadály sem állt. És mivel körülbelül egy időben kapta a híreket az orosz csapatmozdulatokról is, állítólag elmondta egyik jellemző mondatát: „Ha nem lehetek Londonban tizenöt nap alatt, akkor Bécsben leszek november közepén!” Más változat szerint azt mondta volna, hogy Ferenc császár bajosan töltheti a karácsonyi ünnepeket Bécsben. Ez az ő stílusa volt, s bizonyos, hogy nemcsak ő hitt benne, hanem környezete is, amelynek tagjai hasonlóképpen fellélegezve vették tudomásul, hogy szilárd földön vonulnak majd hadba, és nem a számukra idegen, veszélyes vízen. Nem valószínű az sem, hogy a hadsereg szeretetébe fogadta volna a lapos vízi járműveket, s még az ideges lovak kiszámíthatatlan magatartására is számítani lehetett. Ki tudja, Ulmnál és Austerlitznél vajon nem az a megkönnyebbülés adott-e többleterőt Napoleon katonáinak, amely a gyűlölt tengertől való eltávozás után töltötte el őket. Napoleon csodálatos körültekintéssel, szinte még tőle is szokatlan munkairamban készítette elő ezt a háborút. Tudta, hogy

ettől függ újdonsült császársága. A saját kezűleg fejére tett koronát saját kezűleg kellett megvédenie, s Marengo eléggé érthetően emlékeztethette arra, hogy háborúban milyen hajszálon függ minden, a világ és mellékesen az ő sorsa. Ezen a nyáron még szerelmi ügyeit is igyekezett a lehető legszerényebb színvonalra leszorítani. Jozefin, aki pedig megígérte férjének, hogy többé nem esik a féltékenység elviselhetetlen bűnébe, koronával a fején, császárnéi biztonságában olyan parázs jeleneteket rendezett Madame Duchatel miatt, hogy Napoleon végső kétségbeesésében Rémusat asszonyt kérte meg, hogy mentse meg Jozefin tűrhetetlen zsarnokságától, megalázó féltékenységétől, s őt tette felelőssé Jozefin jövőbeli viselkedéséért. Legkiválóbb udvarhölgye valóban csillapító hatást tudott gyakorolni a császárnéra, s Jozefin ettől kezdve szótlanul tűrte, hogy Napóleon andalogva sétálgat a malmaisoni kertben szeretőjével, csak némán szenvedett, és olyan tragikus arckifejezésekkel nézett férjére, hogy az majd kiugrott á bőréből idegességében. Hogy aztán Jozefin könnyes, szemrehányó tekintetét unta-e meg a császár, vagy Madame Duchatelt, nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy hírhedt tapintatosságával Jozefint kérte meg: segítsen neki megszabadulni a nőtől. Jozefin, férjével ellentétben, megértő finomsággal járt el, személyesen beszélt az asszonykával, hivatkozott a császár sokoldalú elfoglaltságára és a kiélezett nemzetközi helyzetre. Duchatel asszony is finoman, méltóságteljesen, sőt, egyenesen megértően viselkedett. Az a szokatlan tény, hogy az alaposan megsértett és elhagyott nő tartózkodott minden jelenettől, nem sírt, nem vádaskodott, nem játszotta meg a rútul cserbenhagyott nő tragédiáját, felkeltette Napóleon figyelmét. Újra közeledett hozzá, s a megszakadt viszony újra feléledt, de most már Napóleonban is volt annyi tapintat (kiszámíthatatlan ember!), hogy a dolgot igyekezett eltitkolni Jozefin előtt, s ami még meglepőbb: sikerült is neki. Következő kalandjáért viszont öntudatlanul Jozefin volt a felelős. A szép és fiatal Lacoste kisasszony személyében ugyanis új felolvasónőt vett fel. A kisasszonynak úgyszólván semmi dolga sem volt. Jozefin

mellett felolvasónak lenni egyet jelentett a szabad idő paradicsomi bőségével. A császárné imádta a pletykát, de a nyomtaton szövegtől egész életében idegenkedett. Nos, a kisasszony szabad idejét rövidesen a császár töltötte ki. Jozefin, akiben egyre elemibb erővel támadt fel a házasság szentsége iránti érzék, ezúttal is megszegte a koronázás előtt tett ígéretét, és olyan féltékenységi jelenetet csapott, hogy Napóleon, akinek a feje tele volt a partraszállás bonyodalmaival, Poroszország ingadozásával, az osztrák mozgósítással, befejezte ezt a viszonyát is. Napóleon hölgyei általában jól jártak anyagilag, a kisasszony is szép összeget kapott, majd feleségül ment egy bankárhoz, s mit lehet tudni: talán a férj sem bánta, hogy felesége néhány szerény sort kap a regényes Napóleon-életrajzokban. A történetírók egybehangzó véleménye szerint Napóleonnak az 1805-ös háború kitörése előtt nem volt barátnője, ekkor túlságosan is elfoglalta őt a várható sorsdöntő küzdelem, semmint hogy idegtépő jelenetekre ingerelje feleségét. Az európai sakktáblán körülbelül már elrendezte a figurákat. Biztos volt benne, hogy Oroszországgal és Ausztriával kell megmérkőznie. Angol partraszállástól nem tartott, ennek elhárítására, ha nem is a boulogne-i nők, de tartalék erői képesek voltak. Különben is, ha egy angliai siker elhárította volna az orosz és az osztrák veszedelmet is, egy nagy szárazföldi győzelem értelmetlenné tett volna egy esetleges angol betörést. Az angol szárazföldi hadseregről Napóleonnak amúgy is lesújtó véleménye volt, s ez az alábecsülés később súlyos hibának bizonyult. 1805-ben azonban még csak a szárazföldi hatalmak seregeivel kellett megbirkóznia. Augusztus 27-én a hadsereg megkapta a menetparancsot, de nem a tengeren át, hanem Németország irányában. Feloszlott a boulogne-i tábor, és elindult a Nagy Hadsereg.

2. FEJEZET La Grande Armée. Hadviselés lábbelivel. Napoleon mint lapszerkesztő. Párbeszéd a „boldogtalan Mack”-kal. Trafalgar. Kutuzov visszavonul. Hadicsel a bécsi, hídnál.. Színészkedik a császár. Tűzijáték a koronázás első évfordulóján. Austerlitz – „Katonák, meg vagyok veletek elégedve!” Ha Napoleon mindenben nagy volt (ahogyan Bem apó állította), felsőbbrendű képességei a különféle elnevezések kitalálásában is megnyilvánultak. Szerencsés pillanatban született a Becsületrend elévülhetetlen fogalma, ő nevezte el Franciaországot a ,,Nagy Nemzet”-nek, s már szinte természetesnek látszott, hogy császári hadserege is megkapja a „nagy” melléknevet, ezt megkövetelte császári nagysága. La Grande Armée – a Nagy Hadsereg … Ez az elnevezés is egyike volt Napoleon propaganda-mesterfogásainak. Ehhez a hadsereghez dicsőség volt tartozni, s a különböző helyőrségek és megszálló csapatok tagjainak legfőbb vágyuk volt, hogy a Nagy Hadseregben szolgálhassanak, közvetlenül a kis káplár parancsnoksága alatt, hogy ő vihesse hadba őket. A háború gyakorlatilag már kitört, mert Napóleon pontosan tudta, hogy túlhajtott követelései (Ausztria szüntesse be a mozgósítást, vonja vissza csapatait, apassza le őket békelétszámra), már teljesíthetetlenek, s elsősorban neki okozott volna fájó csalódást, ha követelései megértésre találnak. Már írásos parancsot adott vezérkari főnökének, hogy gondoskodjék mindkettejük számára rekeszekre osztott, hordozható fadobozról, s ezekben áttekinthető módon el kell helyezni az osztrák csapatokról szóló értesüléseket egészen zászlóaljnyi egységekig, sőt, szerepeljenek a kimutatásokban még a kikülönített csapatok ki. Ebben a rendelkezésben nem az a figyelemre méltó, hogy Napóleon

külön levélben intézkedett a dobozok beszerzéséről, s az írásbeli felszólítás annak a Berthier-nek szólt, akivel naponta több órát töltött, hanem az, hogy ellenfele aránylag kis egységeinek helyzetéről és mozgásáról is tudomást akart szerezni. Ez volt az ő egyik nehezen utánozható titka: az apró részletek fölött való uralkodással áttekinteni az egészen. Sok legenda fűződik a hadjárat elindításához is. Napóleonnak fontos tekintélyi érdeke fűződött ahhoz, hogy a közvélemény ne holmi kényszermegoldásnak tekintse a szárazföldi háborút, hiszen az év elején az államtanács már említett ülésén ,,hadicsel”-nek minősítette az egész angolügyet. De akkor vajon miért tett úgy az elinduláskor, mintha valami isteni sugallat folytán, a lángész ihletében hirtelen agyalta volna ki egész szárazföldi haditervét? Ha az angliai vállalkozás valóban csak hadicsel volt, akkor miért nem azt a feltevést valószínűsítette, hogy az Ausztria (és Oroszország) elleni haditervet hosszú évek gondos munkájával dolgozta ki? Ez is egyike a nagyszámú napóleoni ellentmondásoknak, s úgy látszik, őfelsége minden másnál jobban törődött azzal, hogy zseninek higgyék, aki emberfölötti képességekkel rendelkezik. Az történt ugyanis, hogy fő hadbiztosának, Daru tábornoknak fejből, folyékonyan tollba mondta a hadjárat egész tervét. Órákig tartott, amíg Daru papírra tudta vetni a bonyolult indulási parancsokat, a menetelések pontos irányát, időtartamát, a találkozásokat, a csatatereket, az ellenség várható hibáit és a különböző városokba való bevonulások időpontját. Mindezt nemcsak Daru emlékirataiból tudjuk, hanem Ségur gróf is így emlékezett vissza a valóban feledhetetlen jelenetre. Biztos, hogy így volt, csak az nem hihető, hogy még egy ilyen nagy képességű katona is, mint Napoleon, csak úgy kapásból vágott volna ki egy hihetetlenül bonyolult haditervet, mintha éppen akkor jutott volna roppant eszébe. Minden bizonnyal már hosszú ideje gondolkozott· ezen a haditerven, számba vett minden síkságot, folyót, átkelőhelyet, hegyet, völgyet, latolgatta a lehetőségeket, kiszámított minden kiszámíthatót. A csodálatos az, hogy mindezt észben tudta tartani, s amikor vezérkara számára le

kellett diktálnia a tervet, emlékezetből tudta végigmondani. A hadjárat, amelynek csúcspontja Austerlitz volt, később eléggé ékesen bizonyította, hogy ez a bonyolult vállalkozás nem lehetett rögtönzés műve. Ő maga mondta egyszer, hogy csodálatosnak tekintett tetteiben nincs semmiféle csoda, csak mértéktelenül sok munka. Bizonyos, hogy a háború lelki előkészítése sem pillanatnyi ötletből fakadt. Kiáltványaiban aránylag kevés volt a császári méltóság, annál több a forradalmi lendület. Ezúttal nem nevezte Ferencet testvérének, hanem egy gyűlölt uralkodóház fejének, s összetöressél fenyegette a Habsburg-házat. A Forradalom Fia a veszély idején atyjához fohászkodott, s még joggal tehette, hiszen átmenetileg egy forradalmi köztársaság császárja volt. Mindenekelőtt azonban szerencsecsillagában bízott. Érdemes említést tenni arról a jelenetről, amelyben Napóleon csillagáról esett szó. Rapp tábornok – emlékiratában természetesen – elmondta, hogy amikor egy alkalommal Fesch bíboros szemrehányást tett Napóleonnak veszélyes politikája miatt (már ez is legendaszerű – Napóleonnak szemrehányást tenni?!), a császár odavezette nagybácsiját az ablakhoz a déli verőfényben, és megkérdezte tőle, hogy ,,látja-e azt a csillagot?” A nagybácsi természetesen nem látott semmit sem, mire Napoleon ezt mondta volna: ,,Amíg én vagyok az egyetlen, aki látom, addig mindenkor a magam útján járok, és nem tűrök semmiféle beleszólást!” A népmeseszerű találós kérdést talán úgy lehetne megfejteni, hogy Napoleon a napot tekintette csillagnak (az is), hiszen nemegyszer hangoztatta, hogy ha szabadon választhatna vallást, napimádó lenne. Nemcsak menetparancsokat mondott tollba, hanem jegyzékeket, körleveleket is, üzenetet a regensburgi országgyűléshez, továbbá III. Frigyes Vilmoshoz, hogy „ezt a félénk embert” megerősítse ingadozásában, s eszébe se jusson az asztalra csapni. Már jó eleve a győzelem tudatát kellett belevésnie nemcsak az idegen uralkodók agyába, hanem saját országának közvéleményébe is. Hála az újra

hivatalba állított Fouchénak, jó értesülései voltak az ország, elsősorban a főváros hangulatáról. Sok öröme nem telt ezekben a jelentésekben. Lehet, hogy hiteire talált a „hadicsel”-mese, de a francia pénzügyek azt mutatták, hogy a kétéves előkészület, a felszerelés, a sok ezer különböző tengeri jármű építése az angliai vállalkozást a hadtörténelem legköltségesebb hadicselévé emelte. Gazdasági válság fenyegetett, a hadiszállítók és a különböző üzérek, akiket Napoleon sohasem tudott teljesen legyőzni, pénzromlást idéztek elő, a francia bank egyre nehezebben tudta kivédeni a frank elleni támadásokat. És bármennyire igyekezett is Napoleon az osztrákokra hárítani a felelősséget a háború kitöréséért, sokan, eléggé tisztán látva, hangoztatták, hogy a kíméletlen itáliai lépések, amelyek különben a luneville-i béke megszegését is jelentették, egymagukban is megmagyarázzák a franciaellenes szövetség létrehozását s azt, hogy Ausztria dicséretre méltó türelmének végül is vége szakadt. Tovább rontotta a közhangulatot az is, hogy behívtak 80 000 olyan újoncot, akiknek szabály szerint csak a következő évben kellett volna bevonulniok. Az ilyen napóleoni vérelőlegekhez akkor még nem szokott hozzá az ország, addig természetesnek találták, hogy a lángeszű hadár maroknyi sereggel visz véghez csodákat, hiszen a marengói győzelmet alig 30 000 főnyi hadsereggel vívta ki. Még a királypártiak is mozgolódni kezdtek, hiszen a királyság visszaállításához csak az kellett volna, hogy Napoleon döntő csatát veszítsen. A királyhűség ekkor még sokakban mélyebben gyökerezett, mint a hazafiság aránylag új, forradalmi eszméje. És minden rossz jó valamire valakinek. Fouché ugyanis nem egy királypárti összeesküvést leleplezett, de Napoleon császár és király ezekre ekkor egyáltalán nem volt büszke, nem úgy tekintette őket, mint az ellenség kétségbeesett kísérleteit. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a koalíció készülődései sokakat félelemmel töltöttek el, elsősorban azokat, akik szerettek volna már egy kicsit megpihenni a világtörténelmi események közepette, frissen szerzett jólétüket akarták élvezni, s

riasztó érzés volt arra gondolniuk, hogy újra egyetlen hadjárattól függ az ország és a rendszer sorsa. Nemcsak Napóleon tartotta „nagy dolog”-nak a háborút, hanem az egyszerű emberek is, sőt, az utóbbiak inkább borzalmas dolognak tartották, hiszen Franciaország forradalmi évtizede alatt alig volt gyásztól mentes család. Napoleon császári pompáját elsősorban nem a Notre-Dame adta meg világraszóló ragyogású szertartásával, hanem Luneville és Amiens. Igaz. már háborúban álltak Angliával, de ez, mai szakkifejezéssel élve, afféle „furcsa háború” volt, a lakosság csak a gazdasági következményeket érezte meg, de hát – egy rési mondás szerint – „inkább üres has, mint telt koporsó”. Most pedig kitört a szárazföldi háború, hatalmas tömegekkel és veszélyekkel. Megbízható és katonai szakértők által is ellenőrzött adatok szerint az oroszok egy 200 000 főnyi hadsereget tudtak ekkor harcba vetni, Bécs ármádiája 250000 főnyi volt, s ehhez még hozzá kell venni a mintegy 5c 000 főnyi angol, svéd, nápolyi hadsereget, amely a háború külterületein sok kellemetlenséget okozhatott a császárnak. Sokan hozzászámították még az ingadozó és kiszámíthatatlan Poroszország seregét is, amelynek létszáma megegyezett a Nagy Hadseregével, vagyis 200 000 katonából állt. És e számok mögött mérhetetlen tartalékok álltak, a francia lakosság többszöröse, hatalmas területek. Az ellenség tehát föltétlenül túlerőben volt még a habozó Poroszország nélkül is. De az is igaz, hogv az 1805-ös Nagy Hadsereghez hasonló kiváló haderő még sohasem állt Napoleon parancsnoksága alatt. Friss, fiatal, bátor, kitűnően kiképzett, jórészt több csatában részt vett, jól felfegyverzett katonákból állt. Ezek már nem voltak „meztelenek és éhesek”, a lelkesítő szózatok nem a ruházatukat pótolták. Parancsnokaik is fiatalok, lendületesek s ugyancsak harcedzett veteránok voltak. A ragyogó gyalogság, a büszke gránátosok mellett pompás lovasság és tüzérség állt harcra készen, nem is beszélve a már világhíres gárdáról. Kitűnően működő gépezet volt ez, egyetlen központi agy irányítását követve. Mi hiányzott ennek a ragyogó ármádiának a tökéletességéből? Felfedezhető volt Napóleon idegenkedése a

technikai újításoktól, ha csak a. gyalogság legfontosabb fegyverét, a puskát vizsgáljuk meg közelebbről. Maga az a tény, hogy Napóleon katonáit a Charleville 1777 mintájú muskétával szerelték fel, sokat elárul. Ez a lőfegyver ekkor már huszonnyolc éves típus volt. Pontatlan, lassú, önveszélyes fegyvernek bizonyult. A statisztika szerint minden hatodik lövés csütörtököt mondott, gyakori volt a csőrobbanás, s ez nemcsak a puskára, hanem a katonára nézve is végzetes volt. Elfogadható pontossággal mintegy negyven méterről lehetett vele lőni, amikor – egykori katonahumor szerint – már látni lehetett az ellenség szeme fehérét. Nincs rá adat, hogy Napóleon valaha is utasítást adott volna tudósainak, mérnökeinek, hogy tervezzenek jobb, megbízhatóbb puskát. Megelégedett azzal, hogy inkább a szuronyrohamot állította előtérbe mint olyan hadmozdulatot, amely a legjobb próbája az egyéni bátorságnak. Furcsa viszont, hogy a hadsereg szuronyai sem voltak jó minőségűek. Erre jó példa volt a piramisok előtti csata, amely után a francia katonák könnyűszerrel meggörbítették szuronyukat, hogy horgászhassanak a gazdagon felékszerezett mameluk holttestekre. Nem mintha az ellenfél, jobban lett volna felszerelve, de elvárható volt a történelem legnagyobb hadvezére által vezetett hadseregtől valami forradalmi újítás a felszerelésben még akkor is, ha másban volt a napóleoni hadsereg ereje: a fölényes vezetésben, az óramű pontosságú mozdulatokban, a köztársaság és annak császárja, a kis káplár iránti rajongó lelkesedésben. Híres volt Napoleon tüzérsége is, nagyszerűen kiképzett legénységgel, bár maguk a lövegek nem estek keresztül lényeges újításokon. Figyelemre méltó volt az is, hogy a napóleoni hadsereg virágkorában a lövegek száma rendszerint kisebb volt, mint amennyivel ellenfelei rendelkeztek. Az austerlitzi ütközetben, a csaták mintaképében, a Nagy Hadseregnek mindössze százharminckilenc ágyúja volt, a szövetségesek kétszázhetvennyolc ágyújával szemben. Nem volt többre szüksége, a francia gyalogság ellen akkoriban egyszerűen nem volt ellenszer. Később, minél inkább gyengült a gyalogság minősége, annál nagyobb tüzérséggel kellett pótolni a

hiányosságokat. A hadsereg színe-java természetesen az Öreg Gárda volt, Napoleon kedvenc gyermekei. Ők voltak a hadsereg legjobban ellátott, legjobban fizetett katonái. A közlegények őrmesteri, az őrmesterek hadnagyi fizetést kaptak. Csak harcedzett, bátor, a csatákban kitűnt katonák kerülhettek be a gárdába, kitüntetésképpen. Mint csaknem minden napóleoni intézményről, erről is különféle vélemények maradtak fenn. Voltak, akik szerint fölösleges volt felduzzasztani a gárda létszámát, féltékenységet váltott ki a többi csapatrészekben, s meggyengültek azok a csapatok, amelyekből kiemelték a gárdistáknak alkalmas vitézeket. Amellett Napoleon ritkán vetette harcba a gárdát, tehát rendszerint éppen a legkiválóbb katonái hiányoztak a csatatérről. Más vélemény szerint viszont szó sem volt az érzelmek különbözőségéről, az egész hadsereg egyformán rajongott a megkoronázott kis káplárért, s az egyszerű katonák nemcsak a marsallbotot hordták hátizsákjukban, hanem elsősorban arra vágytak, hogy egyszer kiérdemeljék a gárda tagságát, és Napoleon körül teljesíthessenek szolgálatot. Annyi bizonyos, hogy az első császári hadsereg a napóleoni szervezettség tetőfokán állt, harci ereje félelmetes volt, és csakhamar kiderült, hogy a császár által adományozott ,,nagy” jelző nemcsak puszta dísz. Napóleon ezt a háborúját kétségtelenül mintahadjáratnak szánta. Minden hatalom az ő kezében volt, politikai és katonai egyaránt, marsalljai meggyőződéssel engedelmeskedtek neki, s ez idő tájt elképzelhetetlen volt egy Moreau-féle engedetlen tábornok. Kitűnő felderítő és kémszolgálata révén nemegyszer tájékozottabb volt ellenfelei mozdulatairól, mint azok egymáséiról. Ez szó szerint így volt, s ennek bizonyítására elég, ha csak egyetlen érdekes példát veszünk szemügyre. Köztudomású, hogy háborúban az egyes csapatmozdulatok pontossága, egyöntetűsége igen gyakran sorsdöntő jelentőségű. Ismert jelenet, amikor a parancsnokok összeigazítják órájukat, hogy a terv végrehajtása szinte

másodpercre egyezzék. Ezzel szemben – hihetetlen! – az osztrák és az orosz hadvezetőség még a naptárakat sem egyeztette, figyelmen kívül hagyta, hogy az orosz ortodox naptár tíz nappal a Gergelynaptár mögött kullog. Nehéz elhinni ezt a hajmeresztő hibát, pedig elkövették. Tíz ilyen ajándék nap alatt még egy Napóleonnál kisebb képességű hadvezér is csodákat tud tenni. Hiszen a császár fő igyekezete arra irányult, hogy ellenfeleit külön-külön verje meg, tehát a Mack-féle osztrák hadsereggel lehetőleg sietve végezzen, mielőtt még Kutuzov csapatai megérkeznének. És most nem akart marengói vérfürdőt, ellenkezőleg: elegáns sakkjátszmában akart győzni, s katonai lángelméjét nyilvánvalóan úgy akarta megmutatni a világnak, ahogyan eddig még nem volt alkalma. Most már nem egy rongyos forradalmi hadseregnek volt a parancsnoka, hanem első császári hadseregének, amelynek minden tagja feltétlen engedelmességgel és odaadással csüngött rajta, hogy megvédje a köztársaságot és annak császári trónját. Mint korlátlan úr adta ki végeláthatatlan menetparancsait, amelyek térben és időben pontosan illeszkedtek egymáshoz. Daru tábornok bámulata érthető, de rettenetesen nehéz dolga lehetett. Hitelt érdemlő visszaemlékezések szerint mindenki szenvedett, akinek Napoleon tollba mondta bármelyik haditervét. Nemcsak azért, mert gyorsan beszélt, a hév gyakran elragadta, mintha csak érzékeltetni akarta volna, hogy mit ért „vitesse” alatt, hanem azért is, mert térképei fölé hajolva, rettenetesen ejtette ki a német helységneveket, s íródeákjainak minden értelmi képességüket össze kellett szedniük ahhoz, hogy kitalálják, melyik városról van szó. A nevek pontos kiejtésével és írásával sohasem törődött, neki a városok elfoglalni való fogalmat jelentettek. Haditerve, amelyet hadserege pontosan hajtott végre, régóta tantárgy a katonai iskolákban, sok várossal, folyóval, hegyekkel, völgyekkel, erdőkkel. Ennek a tervnek a lényege az volt, hogy a hadsereg különféle és egybehangolt mozdulataival el kell vágni Mack utánpótlási vonalait, összeköttetéseit. Az osztrák hadvezetés,

pontosabban az ősi Aulikus Tanács rosszul mérte fel a helyzetet, s abból indult ki, hogy Észak-Itália lesz a fő hadszíntér, tehát ide kell a legerősebb hadsereg. Itt tehát egy 95 000 főnyi haderőt vontak össze, legjobb hadvezérük, Károly főherceg vezérletével, Napóleon viszont elegendőnek tartotta, hogy egy 50 ooo-es hadsereggel, amelyet Masséna vezetett, sakkban tartsa Károlyt. János főherceg Tirolban parancsnokolt egy 23 000 főnyi hadsereg fölött, Ferdinánd főherceg viszont egy 70 ooo-es hadsereggel nyomult be Bajorországba, hogy először móresre tanítsa a franciákhoz húzó Miksa fejedelmet, majd az oroszokkal egyesülve, s már Ferenc császár parancsnoksága alatt, a Feketeerdőn át Strasbourg felé nyomuljon előre, nyilvánvalóan Párizsba. Ennek a hadseregnek papíron ugyan Ferdinánd volt a parancsnoka, de ez volt a tulajdonképpeni Mack-hadsereg, mert a császár annyira bízott a tábornokban, hogy a főparancsnokot a vezérkari főnök alá rendelte. Elképzelhető, hogy milyen egyetértést eredményezett ez az elrendezés. Háborúkban néha nem a véráldozatok nagysága, hanem a parancsnokok hiúsága, sértődöttsége a döntő jelentőségű. Tulajdonképpen mind az osztrák, mind az orosz hadsereg hűségesen betartotta a haditervben megszabott időpontokat, de mindkét fél a maga naptára szerint, s nem csoda, hogy nem tudtak találkozni. Mackék-nak különben a bajor hadsereget sem sikerült elkapniuk, az északra húzódott, és csatlakozott Bernadotte erőihez. Közben Napoleon hét hadteste derűs, őszi időben, a katonák őszinte lelkesedése közepette vonult a megadott útvonalon és gyorsasággal. Néha napi negyven kilométert is meneteltek. Mindez rendkívül nagy titokban ment végbe, s az osztrák hadvezetésnek valóban fogalma sem volt arról, hogy mire készül Napoleon. A francia újságok a sajtószabadság legvégső határáig szidhatták az álnok osztrák politikát, de tilos volt akár egyetlen sort is írniuk a csapatmozdulatokról. A határokat lezárták, nehogy valami kiszivárogjon, a hadtestparancsnokok pedig csak a legszükségesebb tájékoztatást kapták, nehogy akár egy, az ellenség kezébe került

okmány túlságosan sokat áruljon el. Maga Napoleon is mindent elkövetett, hogy félrevezesse a kémeket. Szeptember első napjaiban érkezett Párizsba, s hetekig ott maradt, csak hogy elterelje az ellenség figyelmét a bonyolult felvonulásról. Még azt is megtette, hogy egy szeptember 19-én kelt nyilvános levelében illetékes minisztere útján megrótt egy Robert nevű bourges-i papot „egy különösen rossz prédikációja miatt, amelyet augusztus 15-én (!) tartott”. Csak a hónap végén indult el hadseregéhez, és szeptember 26-án búcsúzott el feleségétől és külügyminiszterétől. Ez a jelenet váratlan nevezetességre tett szert. A vasember, aki hatalmas agyában kitervelte a nagy fontosságú hadjáratot, s elindította csapatait, nos, ez a mennydörgő hadisten nagyon is emberi módon árulta el, hogy milyen hatással voltak rá az elmúlt hetek (vagy évek?) idegizgalmai. Éppen Talleyrand-t hívatta szobájába, amikor hirtelen összeesett, de még oda tudott suttogni külügyminiszterének, hogy zárja be az ajtót. Talleyrand attól tartott, hogy epileptikus roham jött rá a császárra. Ez az ideggörcsféle állapot negyedóra múlva megszűnt, addig a császár beszélni sem tudott, csak sóhajtozott, és ömlött a szájából a nyál. A legkevésbé sem hasonlított ekkor Marshoz, hanem egy érzékeny halandóhoz, akit módfelett felizgattak a háborús események. Természetesen meg kellett ígérniük a jelenlevőknek (később Rémusat főkamarás is bejött a szobába), hogy titokban tartják az esetet. Titokban is tartották, s eltették emlékirataik számára. Lehetséges, hogy Napóleont ez a rosszullét tette egy kissé érzelgőssé. Amikor ugyanis elbúcsúzott feleségétől és Talleyrandtól, mindkettőt megölelte és megcsókolta (a külügyminisztert is!), s így tört ki: – Rettenetes dolog, hogy el kell hagynom azt a két embert, akit a legjobban szeretek. Hogy Jozefint még mindig szerette, az hihető, de hogy a Talleyrand-nak juttatott csók és érzelmi kitörés mit akart jelenteni,

erre nézve a józan ész csődöt mond. Talán így akarta befolyásolni külügyminiszterét, nehogy elárulja őt a háta mögött? Talleyrand később bőségesen bebizonyította, hogy következetes köpönyegforgató, akit nem lehet holmi érzelmességekkel megingatni. Ez a kötél idegzetű és vas jellemtelenségű áruló sohasem engedett utat érzelmeinek (ha ugyan voltak ilyenek), s képtelen lett volna olyasféle ellágyulásra, amilyennek éppen tanúja lehetett Strasbourgban. Bizonyosra vehető, hogy nem osztotta Napoleon beteges meghatottságát, inkább azon töprenghetett, hogy mi vette le a lábáról ezt a marcona félistent. Mert bár igaz, hogy az új szárazföldi háború döntő fontosságú volt Napóleonra és egész rendszeréire nézve (melyik nem volt az?), Napoleon hadi dolgokban nem szokta elveszteni a fejét. Talán a francia belügyek izgatták fel, s könnyen lehetséges, hogy hosszúra nyúlt párizsi tartózkodása nemcsak afféle hadicsel volt, hanem a némileg zilált belső arcvonal nagyon is megkívánta személyes jelenlétét. Megbízható feljegyzések szerint Napóleont különösen az az ellenséges fogadtatás döbbentette meg, amely az. 1806-bs újoncok behívását követte, nemcsak a lakosság, hanem a törvényhozó testületek körében is. Erre, úgy látszik, nem számított, s nyilvánvalóan bántotta, hogy Franciaországban kevés a spártai anya, aki tulajdon fiát esetleg pajzson kiterítve óhajtja viszontlátni. Abban biztos lehetett, hogy amint a fiú bekerül a Nagy Hadseregbe, magával ragadja őt a kis káplár iránti odaadó lelkesedés és a harci tűz, de előbb ki kell szakítani őt édesanyja és szerelmese karjai közül. A búcsú és a bevonulás időszaka mindig káros hatást gyakorol a közhangulatra, amelynek pedig Napoleon mindig nagy fontosságot tulajdonított, ezért igyekezett minden eszközzel befolyásolni. Az ő búcsúja sem izzott éppenséggel hadi pompától. Jozefin Strasbourgig kísérte el férjét, s hogy kettejük között mi játszódott le, nem lehet tudni, s nem lehet kizárni annak lehetőségét sem, hogy Napoleon idegfeszültségét ez az egyre féltékenyebb és egyre feddhetetlenebb erkölcsű asszony is tovább fokozta. Nem egyféle előzménye lehetett annak, hogy ez a

vasember összerogyott, és cukros vízzel itatták, mint elalélt hölgyeket. Minden oka megvolt rá, hogy a legszigorúbb titoktartást rendelje el. Mozgásban levő cézári hadseregét aligha lelkesítette volna fel rajongott fővezérének gyarló állapota. A cukros víz nem hadi táplálék. Ekkor első csapategységei már átkeltek a Rajnán. Lannes és Murat elterelő mozdulatai tökéletesen becsapták a jóhiszemű és becsületes Mackót. Történelmi távlatból visszatekintve az ulmi hadjáratra, még a katonai tudományokban járatlan embernek sem lehet kétsége az iránt, hogy Napóleon mindent elsöprő győzelmét emberi erővel nem lehetett megakadályozni, Mack fegyverletétele törvényszerű volt, s a Nagy Hadsereg minden lépése az osztrákok biztos vesztét készítette elő. „Minden idők katonai évkönyveiben nincs tündöklőbb lap, mint az a hadjárat, amely két hét alatt megadásra kényszerítette az ellenséget.” Ez csak egyetlen lelkes mondat a sok közül. A diadalok diadalához azonban megfelelő ellenfél is kellett, elsősorban olyan tehetségtelen hadvezér, mint Mack. Bizonyos fokig maga Napoleon szállította le győzelme értékét, amikor ellenfelét – még Ulm előtt – a sárga földig lecsepülte:. „Mack egyike a legközépszerűbb embereknek, akiket valaha életemben láttam. Merő önteltségből és hiúságból mindenre képesnek tartja magát … Roppantul elbizakodott, s ez mindent megmagyaráz. Annyi bizonyos, hogy a világ egyik leghasznavehetetlenebb teremtése. Tetejébe még csak szerencséje sincs!” Bourrienne vetette papírra ezeket a nagyon hihetően hangzó szavakat. Napoleon személyesen is ismerte Mackót, mégpedig a nápolyi hadjárat után mint hadifoglyot, íme, tehát nemcsak Tolsztoj, hanem Napoleon is beleesett abba a hibába, hogy lesújtó véleményt nyilvánított ellenfeléről, s ezzel csökkentette a kivívott győzelem értékét. Elsősorban az ő véleményének tulajdonítható, hogy a hadtörténelem Mack tábornokot szinte idiótának tartja, pedig tárgyilagos szakírók szerint kiváló szervező volt, ha nem is nagy hadvezér. Tény, hogy Wellington sohasem tartotta Napóleont

rossz hadvezérnek … Napoleon nyilatkozatának van egy különösen figyelemre méltó mondata: ,,… még csak szerencséje sincs!” Vagyis a hadviseléshez, szerinte, szerencse is kell. Tehát a háború, a nagy hadi játék – szerinte – bizonyos fokig szerencsejáték is. Ezt a napóleoni tételt sokan vitatták és vitatják, neki azonban oka volt megelégedéssel állítani ilyesmit, mert ezekben az években a szerencse mértéken felül a kegyeibe fogadta. Pályája ekkor ívelt a legmagasabbra, ellenfelei még távol álltak attól, hogy elsajátítsanak valamit a korszerű, napóleoni hadviselésből. Valósággal a középkort képviselték vele szemben. A császár csak attól félt, hogy Mack esetleg okosan visszavonul, ami nemcsak a hadjárat elhúzódását okozta volna, hanem a koalíció hatalmas seregeinek összevonását is. De hamarosan kiderült, hogy ettől nem kell félnie. Már hadra kelt seregének kebeléből írta Talleyrand-nak: „Minden jól megy, az osztrákok a Feketeerdő szorosaiban vannak. Isten adja, hogy ott is maradjanak. Csak attól félek, hogy túlságosan megijesztjük őket…” Ekkor azonban a Napóleon-ellenes tábor hadvezérei még nem tudták, hogy nem szabad korai csatákra alkalmat adni neki. „Ügy fest, mintha nem is Mack, hanem én gondoltam volna ki haditervét!” – mondta a császár egy alkalommal, amikor látta, hogy az osztrák hadvezér mozdulatai jobban nem is kedvezhetnének a francia elgondolásnak. Kutuzovék még messze jártak, hála a Juliánusnaptárnak és annak a körülménynek is, hogy Napoleon ellenfelei még nem ismerték a francia menetteljesítményeket. A gyors menetelésnek megvoltak a hátrányai is, a hadtápszolgálat nem tudott lépést tartani a csapatokkal, és a Nagy Hadsereg daliái néha csak krumplit ehettek, méghozzá úgy, hogy kikaparták a földből a lakosság szegényes termését. „Hányszor elpusztítottuk szegény falusiak egész évi eledelét, de hát mást nem tehettünk …” – emlékezett vissza egy közkatona, Jean-Pierre Blaise, aki különben nagy lelkesedéssel írta meg, hogy a katonák között már közmondásszerűvé vált a megállapítás: a császár szurony helyett

lábat alkalmaz, vagyis harc helyett menetelést. Bakancsháború – új fogalom! Valóban, Napoleon annyira fontosnak tartotta a gyorsaságot, hogy eltért egyik alapvető elvétől, attól ugyanis, hogy a katona a gyomrán át menetel. Katonái ezúttal csak marsallbotot hordtak a hátizsákjukban, kenyeret nem. Hozzájárult még a viszonyok romlásához, hogy az időjárás alaposan zordra fordult, s a rekvirálás is mind nehezebbé vált. A szökések száma mégis meg-– lepően alacsony volt, s a hadsereg pontosan elérte kitűzött menetcél-jait. A körülkerítés egyes állomásait jelentik az olyan városnevek, mint Münzburg, Wertingen, Nürnberg, Donauwörth, Münster, Augsburg, Dachau, Memmingen. Katonai szakírók szerint Macknak még sokáig alkalma lett volna megfelelő ellenintézkedéseket tennie, visszavonulnia, késleltető hadműveleteket folytatni az oroszok megérkezéséig. Mack azonban, érthetetlenül, egyiket sem tette meg. Derűlátását arra a feltételezésre alapozta, hogy Napóleon kénytelen erős hadsereget hagyni a Csatorna partján, hasonlóképpen Franciaország belsejében is, hiszen a királypárti felkelés kitörése úgyszólván már csak napok kérdése. Hitének táplálása érdekében a legfelelőtlenebb pletykákat is elhitte, többek között azt, hogy az angolok már partra szálltak Boulogne-nál, s. a királypárti forradalom veszélye oly nagy Franciaországban, hogy Napoleon minden erejével rohan vissza, s megkísérli megmenteni nyomorúságos trónját. Pedig Macknak ekkor már lehetett némi fogalma a francia hadmozdulatokról, elsősorban az akkori idők legjelentősebb kémjének, egy bizonyos Schulmeisternek a jóvoltából. Schulmeister úgynevezett tárgyilagos kém volt, mindkét szemben álló felet hűségesen tájékoztatta, mivel mindkét fél bőségesen megfizette. Napóleonnak teljesen egyéni felfogása volt a kettős kémekről, nem bánta, ha azok az ellenségnek is kémkednek, csak ahhoz ragaszkodott, hogy a neki megvételre felajánlott jelentések pontosak és megbízhatók legyenek. Ismeretes az a kis történet,

amely még a marengói mondakörhöz tartozik. Napoleon elé vezettek egy kémet, aki az osztrákoknak dolgozott, de ezer aranyért hajlandó volt elárulni Melast. Egyben megjegyezte, hogy a gyanú elhárítása érdekében valamilyen megbízható értesítést kell vinnie az osztrák vezérnek. Napoleon legyintett: – Vigyél! Nem számít, ha ismerik erőmet, és állásomat, ha én is ismerem az ellenfél erőit és állásait. Mondj valamit, ami megéri az ezer aranyat, és akkor tiéd a pénz! A kém teljes részletességgel sorolta fel Melasék hadállásait hadosztályról hadosztályra, de Berthier ugyanilyen pontos jelentést, adott át a kémnek a francia állásokról. Felvonulás közben Napoleon persze igyekezett titokban tartani mozdulatait, de amikor haderői már kifejlődtek, akkor a pontos kémjelentések az ellenség számára inkább ijesztők, mint hasznosak voltak. Amellett Napoleon, a mozgó háború szerelmese, már régen megváltoztatta hadrendjét, mire az ellenség, a kémjelentés alapján, igyekezett megtenni az ellenlépéseket. És joggal számított arra is, hogy gyanakvó ellenfelei nem hisznek a kémeknek, s szívesebben elhiszik azt, ami kedvező számukra. Mack számára sem az volt a fő fontosságú értesülés, amit Schulmeistertől nyert, hanem egy Steinherr báró nevű „szavahihető tanú” által hozott hír az angolok boulogne-i partraszállásáról és a királypárti mozgolódásokról Franciaországban. Ferdinánd herceg ugyan felismerte a fenyegető veszélyt az a névleges főparancsnok szava nem sokat nyomott a latban, hiszen előzőleg, amikor Ferenc császár rövid időre megjelent csapatai között, éppen Mack derűlátó véleménye alapján járult hozzá a további előrenyomuláshoz. Sok fogalma Ferenc császárnak sem volt a hadi tudományokról, de az akkori idők szelleméhez híven, éppen olyan nagy hadvezérnek tartotta magát, mint akármelyik király. Ezek az uralkodók díszes katonai egyenruhákban jártak, főgenerálisi rangjelzésekkel, nagy tömegű, csillogó kitüntetésekkel, s mivel országukban élet és halál urai voltak, azt hitték, hogy mindenhatóságuk és elhivatottságuk a

csatatereken is érvényesül. Sargon, Nagy Sándor, Nagy Károly, Nagy Frigyes példája lebegett szemük előtt, s lelkük mélyén talán az a gondolat vált úrrá, hogy ha Napoleon nem igazi császár a szó igazi értelmében, akkor talán nem is lehet olyan kiváló hadvezér, mint azok, akik népük üdve érdekében születtek a legmagasabb méltóságra. Mack önbizalmát nyilvánvalóan megnövelte uralkodójának belé helyezett bizalma, s ezen az önmagában véve örvendetes lelkiállapoton mit sem rontottak holmi kedvezőtlen hírek. Pedig a kisebb jelentőségű részharcok nem sok jóval biztattak. A Wertingen melletti összecsapásban Murat és Lannes erői egy több mint tíz zászlóaljból álló osztrák csapatot szinte teljesen megsemmisítettek, és 2000 foglyot ejtettek. Napóleon ekkor már a végső csapásra készülődött, s azt hitte, sőt, remélte, hogy Mack döntő csatára áll ki vele. Ezt azért sem árt megjegyezni, mert az ulmi hadjárat úgy szerepel a hadtörténeti köztudatban, mint a menetelés győzelme. „A lángelme a diadal új módszerét alkalmazta” – amint azt Napoleon egyik lelkes méltatója megállapította. Mintha az egész nagyszabású menetgyakorlatnak egy békés fegyverletételben kellett volna végződnie, döntő csata nélkül. A haditerv kiválósága minden kétségen felül áll, de úgy látszik, Napoleon, minden szidalma ellenére, mégiscsak túlbecsülte Mack képességeit és bátorságát. A szélsebes menetelés célja vitathatatlanul a teljes bekerítés volt, csak arra nem számított a szándékait a szélrózsa minden irányában szétsugárzó agy, hogy – megint csak egy korabeli méltató kifejezésével élve – ,,a sarokba szorított patkány, látva helyzete reménytelenségét, megadja magát”. Napoleon jól ismerte, ellenfele erejét, s nem volt titok előtte, hogy Mack elsőrangú és nagy számú lovassággal rendelkezik. Mindezek ellenére csak mellékharcokra került sor. Ezek közül az egyik majdnem tragikusan végződött a franciákra nézve, s a fő hibát maga Napóleon követte el, bár ezt nem ismerte el, az önkritika sohasem volt erős oldala. Mással, mint családi kötelékekkel, aligha lehetne megmagyarázni azt az

intézkedését, hogy Neyt Murat alá rendelte. Murat a világ legbátrabb lovas katonája volt, de a lova általában gyorsabban járt, mint az esze, s ezt Napoleon jobban tudta akárkinél. De sógora volt a jövendő nápolyi király, s ezért a hasonlóképpen rettenthetetlen Ney fölé rendelte. Ebből többek között az következett, hogy az elbizakodott Murat még sógora szélsebes gondolatainál is gyorsabb akart lenni, s mialatt a Duna déli partján száguldott Ulm felé, elrendelte Neynek, hogy három hadosztálya közül kettővel csatlakozzék hozzá. Ney kelletlenül teljesítette a parancsot, mert féltette az északi parton maradt harmadik hadosztályát. Teljes joggal. Dupont tábornok, ennek a hadosztálynak a parancsnoka, megdöbbenve tapasztalta, hogy egy hatalmas, 25 000 főnyi osztrák sereggel került szembe, köztük 10 000 lovassal. Murat nem tudta, hogy Mack minden erejét Ulm környékére vonja vissza. Dupont szinte reménytelen helyzetbe jutott, a visszavonulást a hatalmas osztrák lovasság lehetetlenné tette. Mit volt mit tennie – 4000 emberével megtámadta az osztrák sereget, és egynapi véres harc után ki tudott törni a több mint hatszoros túlerő fenyegető gyűrűjéből. Akkoriban ez a minden körülmények között támadó szellem, forradalmi és egyben napóleoni lendület jellemezte a francia seregeket. Az osztrákok nagy lehetőséget szalasztottak el, egy taktikai győzelem birtokában elősegíthették volna a kívánt találkozást Kutuzov seregeivel. Mack tehetetlensége azonban rányomtabélyegét az egész osztrák seregre, a maroknyi francia vakmerő támadása pedig megzavarta őket, el sem tudták képzelni, hogy akadjon hadvezér, aki hatszoros túlerővel szemben támadó-lag lép fel. Ez volt a haslachi csata, s híre gyorsan elterjedt a francia seregben, már csak azért is, mert a bátor kitörés jókora véráldozatba került. Először Ney volt a bűnbak: miért hagyta védtelenül egyik hadosztályát? Ney a felelősséget – az igazságnak megfelelően – Muratra hárította, s ezt Murat annyira rossz néven vette, hogy ettől kezdve dühödten gyűlölte egymást a két tábornagy. Murat felháborodását egy csöppet sem csökkentette az a

körülmény, hogy Napoleon Neynek adott igazat, és Murat-t alaposan összeszidta. Jól el tudta ugyanis képzelni, hogy milyen .súlyos helyzet állt volna elő, ha az osztrákok óriási túlerejükkel megsemmisítik Dupont hadosztályát, és biztosítják a Duna északi partján az egész hadsereg számára a visszavonulási utat. Erre Murat alkalmat adott, de Dupont-ék hősiessége és Mack vaksága továbbra is kedvezővé tette a helyzetet Napoleon számára. Bernadotte-tól is kedvező hírek érkeztek. Október 12-én jelentette urának, hogy az oroszok még mindig messze vannak, több mint 300 kilométerre, ami erőltetett menetben éppen megfelelő a már említett naptárkülönbségnek. Bernadotte csapatai különös útvonalon közeledtek a fő hadszíntérhez. Időnyerés céljából ugyanis Ansbachon keresztül vágtak át, tehát megsértették Poroszország semlegességét. Nehéz megérteni ennek a lépésnek az indítóokait. Napóleonnak elsőrendű érdeke volt, hogy az angolok által nagy gonddal szervezett harmadik szárazföldi szövetség minél kevesebb tagból álljon, s kétségtelenül mindent elkövetett annak érdekében, hogy Poroszország maradjon távol, legyen semleges. Gyengéd szirénhangokkal igyekezett barátságáról meggyőzni a porosz királyt, s valóban sikerült elérnie, hogy Poroszország nem csatlakozott az osztrák-orosz szövetséghez, És akkor – jelentéktelen időnyerés kedvéért – belerúgott abba a semlegességbe, amelyet sikerük kipolitizálnia. Nem valószínű ugyanis, hogy Bernadotte a saját szakállára cselekedett, hiszen Napoleon nemcsak a menetirányt szabta meg csapatai számára, hanem még a menetidőt is. Mi lehetett a célja ezzel a gorombasággal? Vajon tudatában volt annak, hogy enyhén szólva merész lépésével gyújtóanyagot szolgáltat a franciaellenes porosz közhangulat számára, megerősíti a berlini háborús pártot, s megkockáztatja annak a lehetőségét, hogy a 200 000-es porosz hadsereg, a Nagy Frigyes-i hagyományok őrzője is ellene fordul? Nem könnyű behatolni a napóleoni gondolatmenet kanyargóiba, s talán ezzel a lépésével is tudtára akarta adni a világnak, hogy

Európát a magáénak tekinti, nem ismer idegen területeket, arra megy, amerre akar, s haditerve nem számol olyan elavult fogalmakkal, mint például a semlegesség. Mindenesetre egyre inkább arra kellett törekednie, hogy mielőbb végezzen Mackkal, mielőtt még a szövetséges erők egyesülnek. A Mackót fenyegető csapda ajtaját már bezárták, de az emberfölötti erőltetett menetelés alaposan megviselte a Nagy Hadsereget. Ezt Napóleon is jól tudta, s amikor Augsburgból menet csatlakozott fő erőihez, ki-kiszállt kocsijából, és egységenként üdvözölte katonáit, sőt, elmagyarázta nekik haditervét. Minderre lélektanilag nagy szükség volt. Az ulmi diadalmenetelés lelkes krónikásai nem tesznek említést arról, amit a különben hasonlóképpen lelkes Ségur leírt: „Be kell vallani, hogy a hadsereg Gunzburgtól Pfaffenhofenig a legnagyobb rendetlenség képét mutatta. A mély kerékvágásoktól szinte járhatatlan utak telve voltak a sárba ragadt kocsikkal, kiéhezett, utolsókat rúgó lovakkal. Katonáink teljes Összevisszaságban haladtak, sokan élelem után kutattak, mások arra használták fel töltényeiket, hogy nyúlra vadásszanak. A puskalövésekből, a golyók fütyüléséből az ember azt hihette, hogy az első vonalban van, s az életveszély nem is volt kisebb …” Ezek a csapatok valóban rászorultak arra, hogy császári kocsijából kiszállva lelkesítse őket a kis káplár. Napoleon a nagy felfordulásban csak annak örülhetett, hogy nem találta el őt egy eltévedt golyó a nyúlra vadászó katonák rettenetesen pontatlan puskáinak valamelyikéből. Egy igazi nagy csata, döntő ütközet már valósággal megváltásnak tűnt fel mind a fővezér, mind a sereg számára. A császár úgy számította, hogy október 14-én kerül sor a döntő összecsapásra, amely majd az „ilieri csata” néven vonul be a történelembe. Napóleon imádta elkeresztelni jelentős csatáit. Egy nappal a tervezett ütközet előtt azonban a jelentésekből, elsősorban Ney és Dupont tájékoztatásaiból kiderült, hogy az ellenségnek esze ágában sincs kiállni az Hier folyónál. Mack makacsul kitartott eredeti és bámulatosan jónak tartott terve mellett, hogy Ulm körül

tartja együtt seregét, s a hazafelé menekülő francia hadsereget oldalba támadják, majd üldözőbe veszik. Még mindig bízott az általa elképzelt angol partraszállás sikerében és a Bourbon-ház hős híveinek diadalmas felkelésében. Kémektől Napoleon jól tudta, hogy miféle pletykáknak ült fel Mack, s elhatározta, hogy megerősíti őt kedvező feltevéseiben. Mulatságos csínyt eszelt ki, híven egyik elvéhez – háborúban és szerelemben mindent szabad! –, külön újságot nyomatott ki Mack számára, egy párizsi lap rendkívüli kiadását, s ebben a különféle jelentések, beszámolók, riportok élénk színekkel festették a diadalmas királypárti felkelést, amellyel a törvényes királyához hű francia nép megdöntötte a korzikai bitorló eléggé el nem ítélhető, zsarnoki uralmát. Elképzelhető, hogy a császár újságírói milyen jókedvűen oldották meg feladatukat, a kópé pajkos ötletességével, a gall szellem csillogásával. Ezt az egyetlen példányban megjelent újságot, amely, sajnálatos módon, nem maradt fenn az utókor okulására és szórakoztatására, maga Schulmeister juttatta el Ulmba Mack-hoz. A mesterkém ezúttal Napóleont szolgálta hűségesebben, ő is jobban fel tudta mérni a hadi helyzetet, mint az osztrák fővezér. Különben is alapjában véve emberbaráti cselekedetet vitt végbe, mert ritka örömet szerzett a párját ritkító újsággal Macknak. Pompás beugrató csíny volt, s az ember lelke mélyén csak félve támad némi kétkedés: vajon felnőtt, sőt, a világ vezetését igénylő emberhez illő az ilyen csintalan gyermekekre valló móka? Nem azt bizonyítja az ilyen „hadicsel”, hogy a háborúk az ember véres gyerekkorának a játékai? Igaz, Napóleont az is megkülönböztette világtörténelmi zsarnoktársaitól, hogy neki humora is volt. Azt viszont sajnálhatta a császár, hogy nem láthatta, amikor Mack boldogan falja a rendkívüli kiadás szenzációit, s büszkén mutogatja a kishitűeknek, elsősorban Ferdinándnak, mint saját álláspontja helyességének döntő bizonyítékait. íme, mennyire neki volt igaza, és milyen szerencse, hogy nem hallgatott a vészmadarakra. De Napoleon nemcsak újságtréfát csinált, hanem abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy elmarad a remélt, nagy csata, intézkedett, hogy a

hurok mielőbb Mack nyakára csavarodjék. Egyik mellékcsata a másik után zajlott le. Ney Elchingennél erőszakolta ki az átkelést a Dunán, két ezredre való foglyot ejtve. (Később megkapta az „elchingeni herceg” címet.) Murat, Dupont-nal együtt, Werneck tábornok csapatait verte meg, s Marmont a gárdával együtt már majdnem elérte Ulm külvárosait. Mack még mindig remélte, hogy Napoleon nem kockáztatja trónusát Ulmért, s mielőbb visszarohan Franciaországba, megmenteni császári koronáját, és szembeszállni az országot elözönlő angolokkal, s így két tűz közé kerül. Ferdinánd azonban most már nyíltan megtagadta az engedelmességet, és elrendelte a leggyorsabban mozgó alakulat, a lovasság kitörését. Murat nagy napjai következtek. A francia huszárok kíméletlenül üldözték a menekülőket, ezrével ejtették őket fogságba, s Ferdinándnak aránylag kis erőkkel sikerült Göppingenen és Gördlingen át Csehország felé elmenekülnie. Október 15-én Napoleon elrendelte Ulm ágyúzását. (A polgári lakosságról nem tesz említést a történelem.) Macknak ekkor végre feltűnt, hogy valami még sincs rendben. Fegyverszünetet kért, azzal a „ravasz” céllal, hogy időt nyerjen Kutuzov megérkezéséig. Nyolc nap fegyverszünetet kért, s amikor Napoleon hajlandó volt tárgyalni kéréséről, Mack újra rendkívül elégedett volt önmagával. Hiszen úgy játszik Napóleonnal, mint macska az egérrel. Úgy számított ugyanis, hogy ez a nyolc nap éppen elég lesz az oroszok megérkezéséig, s közben talán Napóleonnak is tudomására jut a párizsi lázadás híre. Körmönfont módon visszajuttatta a francia táborba a már említett rendkívüli kiadást. Ha a császár előtt eltitkolják a kínos újságot, akkor nincs más hátra, mint harapófogóba szorítani a mit sem sejtő korzikait. Előtte a partra szállt angolok, mögötte az osztrákok és az oroszok – nincs menekvés ! Az osztrák vezér hiszékenysége valóban elképesztő. A fegyverszüneti feltételekbe ugyanis azt is belevétette, hogy nyolc nap múlva, vagyis október. 25-én csak akkor teszi le a fegyvert, ha nem érkeznek meg a felmentő seregek. Napoleon

eredetileg csak ötnapi fegyverszünetre volt hajlandó, de aztán belement a nyolc napba is (Mack újabb nagy győzelme!), mert jól tudta, hogy Kutuzovék reménytelenül távol vannak még. A fegyverszünet alatt pedig még könnyebben mozgathatta, sőt, pihentethette csapatait. Aztán mégis úgy határozott, hogy nem vár huszonötödikéig, sok fontos dolga van másutt is. Magához rendelte (!) Mackót, és közölte vele, hogy a fegyverszünet váratlanul lejárt, öt nappal korábban, mint hitték, s helyes lenne, ha minden késedelem nélkül feladná a várat, helyzete amúgy is reménytelen. Minek okoskodni tovább, és fecsérelni a drága időt? Mack meglepően megértőnek mutatkozott, s beleegyezett abba, hogy a megadást már 20-án lebonyolítsák. A „kóros álom” – ahogyan később ő maga nevezte reménydús feltevéseit – amúgy is véget ért, s ki tudja, talán már a párizsi lázadásban sem bízott, ezek az újságok néha sok mindent összehazudoznak, pusztán a szenzáció kedvéért. A fegyverletétel ünnepélyes körülmények között folyt le, s a korabeli háborúk lovagias divatja szerint a vert sereg fegyvertelenül, zárt sorokban elvonult a győzők előtt. Napoleon és marsalljai egy tábortűz előtt álltak, s a korabeli krónikások azt is leírták, hogy a fázós Napoleon túlságosan közel állt a tűzhöz, s több helyen kiégette a köpenyét. Különben a szokott közlegényi egyenruha volt rajta, minden rangjelzés nélkül (ezt a szemével pótolta), ellentétben marsalljainak aranyos pompájával. Fegyelmezetten, szépen menetelve vonultak a fegyvertelen osztrákok, s ha arra gondoltak, hogy megmenekültek a felkoncolástól, amely a magát meg nem adó vár védőit illeti, nem is lehettek túlságosan levert hangulatban. Éltek, s ez háborúban nem kis doog. Akadtak persze elkeseredett hadfik, mint például l’Ort osztrák kapitány, aki így emlékezett vissza a ,,díszmenet”-re: „A szégyen, amely ránk zúdult, a bennünket elborító szenny letörölhetetlen.” De maga Mack méltóságteljesen vonult serege élén, majd nagy megtiszteltetés érte: Napoleon magához intette. Erről a találkozásról is sokféle leírás maradt fenn. Bizonyos, hogy

Napoleon szidta az angolokat, akik ármánykodással és piszkos pénzzel bűnös útra csábították Ausztriát. Majd egy érdekes párbeszéd hangzott el, amelynek leírása magától Macktól származik, s kiadatlan feljegyzéseiben található. Hogy miért nem jelent meg éppen az ő emlékirata a napóleoni korszak emlékiratóceánjában, rejtély, de Macknál semmi sem meglepő. A beszélgetés szerinte így folyt le: Napoleon: Nem értem, miért volt olyan makacs, hogy ki akart tartani Ulmban, ebben a nyomorúságos várban, amely nem is érdemli meg a vár nevet. Ez védhetetlen, és ön ellent akart állni egész hadseregemnek. Csapataim hatalmas túlerőben vannak. Összesen kétszáztízezer fő, a bajorokkal együtt. Mack: Bocsánat, felség, de önnek csak száznegyvenezer embere van, bár ez is majdnem kétszerese az én haderőmnek. Napóleon: Nos, hát adjuk össze. Százhetven zászlóaljam van itt, egyenként ezer emberrel. Lovasságom több mint húszezer főnyi, a gárda nyolcezer és itt van húszezer bajor. Mack: Felséged zászlóaljai egyenként csak öt-hatszáz emberből állnak, összesen csak száznegyvenezer jön ki. Napoleon: Honnan tudja, hogy hány emberből állnak az én zászlóaljaim? Hogyan állapította meg? Mack: Ugyanolyan módszerrel, ahogyan felséged ismeri a mi erőinket. Megszámláltattam őket, amikor átkeltek a Rajnán. Napoleon : Rendben van, elismerem, hogy csak hatszáz emberből állnak, ez békelétszám. De egyéb csapataim érkezőben vannak. Például bresti hadseregem Augereau tábornagy parancsnoksága alatt csatlakozik a Nagy Hadsereghez. Mack: Felséged csapatai állítólag a semleges Svájcon át vonultak, mi pedig tiszteletben tartottuk ennek az országnak a semlegességét. Napoleon: Én nem ismertem el Svájc semlegességét, tehát nem volt mit tiszteletben tartanom.

Mack: Ah! Mindig a jóhiszeműségünk áldozatai vagyunk! Szomorú, szerencsétlen dolog ez! És felséged ugyanilyen módon sértette meg Poroszország semlegességét is, és így tudott felséged hadereje nyolc nap nyereséggel egyesülni Bernadotte csapataival és a bajorokkal. Ez a korai lehetőség adott felségednek lehetőséget arra, hogy összetörjön minket. De ha én is elhatároztam volna, hogy megsértem a porosz semlegességet, könnyen elvághattam volna a bajor hadsereg útját. Napóleon (mosolyogva): Nos, miért nem tette meg? Eddig a beszélgetés. A szöveg feltétlenül hitelesnek látszik, annyira: Napoleon észjárására vall. Mack füllentésen fogta őt, ezt Napoleon könnyedén el is ismerte, majd kigúnyolta ellenfelét, amiért az a semlegességről alkotott kétféle felfogásban kereste veresége okát. Hogy néhány tucat más oka is volt az ulmi katasztrófának, azt Mack nem tartotta érdemesnek arra, hogy fölvesse. A világnak még sokáig kell várnia arra a tábornokra, aki elismeri, hogy ő az oka a csatavesztésnek, de a győzelem még sohasem maradt gazdátlan. Mack a jóhiszeműség áldozatának tekintette magát, pedig ha van fogalom, amely idegen a háborútól, az a jóhiszeműség. Nem szokás panaszkodni az ellenfélre, ha az álnok hadicselt alkalmaz, vagy félrevezető álcázást hajt végre. Még szép, hogy Mack nem panaszkodott a csúnya hazugságoktól hemzsegő rendkívüli kiadásra, amely valóságos megcsúfolása volt a sajtóerkölcsöknek. Ami pedig Bernadotte nyolcnapi időnyereségét illeti, helyesebb lett volna, ha a naptárkülönbség tíz napjáról beszélt volna. Mack gyenge térképolvasó volt, de hogy a naptárak között sem ismerte ki magát … Ezzel különben nem állt egyedül az osztrák vezérkarban és az Aulikus Tanácsban. A legismertebb macki mondás, amely fennmaradt az utókor számára, így hangzott: ,,A boldogtalan Mack tábornok van itt!” A napóleoni mondakörhöz méltó módon, erről a mondásról sem derült ki pontosan, hogy hol hangzott el. A legelterjedtebb változat szerint magának Napóleonnak mondta volna a valóban boldogtalan

főtiszt, Ségur szerint azonban egy francia tisztnek, aki először nem ismerte fel az osztrák főparancsnokot. Tolsztoj szerint viszont, aki meglehetősen szabadon bánt e kor tényeivel, Mack az orosz főhadiszálláson mutatkozott be így Kutuzovnak. Napoleon ugyanis szabadon bocsátotta Mackót, újból azzal az elgondolással, hogy többet használ Franciaországnak, ha visszakapja cselekvési szabadságát. Mack azonban bűnbaknak került haza, haditörvényszék elé állították, és halálra ítélték. Ferenc császár életében először – a halálos ítéletet életfogytiglani várfogságra változtatta. Négy év múlva azonban Mack kiszabadult, Károly főherceg közbenjárására. Károly volt a kor egyetlen emberszabású Habsburgja. Ferenc császárnak éppenséggel több szava lehetett volna Mack mellett, hiszen ő császári felsége hagyta jóvá Mack katasztrofális előrenyomulási tervét. De hát ő császár volt, Mack pedig csak egy közönséges báró. Itt el is búcsúzhatunk Macktól, aki minden boldogtalanságával együtt bekerült a világtörténelembe, minden Napóleon-életrajzban szerepel, Ulm nélküle el sem képzelhető. A szerencse forgandóságáról pedig bőségesen volt ideje elmélkedni, hetvennyolc éves korában hait meg, 1828-ban, jócskán túlélte nemcsak a napóleoni birodalmat, hanem magát a száműzött Napóleont is, s ismerve a tábornok lélektanát, talán még az is megfordult a fejében, hogy Napóleonnak tulajdonképpen Ulm okozta a vesztét, hiszen ott szállta meg a végzetes elbizakodottság. Ez a hadjárat kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy megnövelje Napoleon önbizalmát, ha ugyan erre szükség volt. Jozefinnek küldött levelében mindenesetre eléggé mértéktartóan írt az elchingeni apátságból az ulmi diadalról: „Sakkal fáradtabb vagyok, drága Jozefinem, mint az indokolt lenne. Mivel egy hétig mindennap megáztam, és a lábaim valósággal megfagytak a hidegtől, nem érzem valami különösen jól magamat. De ma egész nap a szobámban tartózkodtam, ez a kis pihenő jólesett. Végrehajtottam a tervemet, puszta meneteléssel megsemmisítettem az osztrák hadsereget, 60000 foglyot ejtettem, 120 ágyút, több mint 90 zászlót és 30 tábornokot. Most

előrenyomulok az oroszok ellen. Végük van. El vagyak ragadtatva hadseregemtől. Mindössze ezerkétszáz embert vesztettem, kétharmaduk könnyebben sebesült. Isten veled, Jozefinem! Rengetegszer üdvözöllek! Károly főherceg útban van, hogy megvédje Bécset. Massénának éppen most kell elérnie Vicenzát. Abban a pillanatban, amint kielégítőnek találom az itáliai helyzetet, Jenőnek is adok valami harcolni valót. Szeretettel üdvözlöm Hortenziát is!” Az egész levélben a „végük van” kifejezés látszik egy kicsit korai véleménynek. És az is, ami a hadijelentésben állt: „Soha még győzelem nem volt ennyire tökéletes, ilyen csekély véráldozattal.” És ha a katonai szakírók úgy találják, hogy Napóleonnak szerencséje is volt, nyugodtan hozzátehetjük, hogy a császár lángészre valló hadmozdulatokra használta ki szerencséjét. Nem egy hadtörténész Mack tehetetlenségét a kígyó által megbűvölt nyuszi bénultságához hasonlította. De ehhez kígyó is kell, s abban az időben Napoleon varázslatos képességei töretlenül ragyogtak. Amihez hozzányúlt, sikerült neki. Némi kivétellel. Tulajdonképpen a következő napnak is megvolt a kedvező eseménye: életét vesztette Napoleon legfélelmetesebb ellenfele: Nelson tengernagy. Igen ám, de hol és milyen körülmények között? A trafalgari tengeri csatában. Mialatt a legyőzött osztrák hadsereg egyes csapatrészei még mindig folytatták a fegyverletételt, a város átadását (a lakosság már új urai iránt lelkesedett), Cadiztól délre, a Trafalgar-fok előtt, Nelson megsemmisítette az egyesült francia— spanyol hajóhadat. Ez volt a század legnagyobb és legjelentősebb tengeri csatája, a vitorlás hadihajók utolsó nagy összecsapása. Ennek a jóvátehetetlen, Szent Ilona felé mutató katasztrófának maga Napóleon volt a legfőbb előidézője. Valósággal belehajszolta Villeneuve-öt ebbe a reménytelen csatába. Szerencsétlen tengernagyát hibáztatta az angliai vállalkozás elmaradásáért, de nemcsak hibáztatta, hanem nyilvánosan gyalázta is, holott nem egy éles szemű megfigyelő véleménye szerint ő császári felségének

éppen, úgy kő esett le a szívéről a vállalkozás lehetetlenné válása jóvoltából, mint hadserege legegyszerűbb gránátosának. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy Villeneuve-öt ne szidja le a sárga földig, gyávának, nyomorult alaknak, akit ,,el kellene kergetni”. De miért nem kergette el? Nemcsak hogy meghagyta a flotta élén, hanem további fontos hadparancsot is adott neki, nevezetesen azt, hogy menjen a Nápolyban állomásozó Saint-Cyr segítségére, s ha túlerőben lenne az angolokkal szemben, akkor föltétlenül támadja meg őket. Villeneuve hiába érvelt azzal, hogy a közönséges matematika itt csődöt mond, hiába van neki esetleg több hajója, mint Nelsonnak, ezek a hajók silány minőségűek, legénységük kiképzésének színvonala meg sem közelíti az angolokét, mégis ki kellett futnia a biztonságos Cadizból, hogy átjusson a Földközi-tengerbe. Ide azonban sohasem ért el, mert még jóval a Gibraltári-szoros előtt, a Trafalgar-foknál találkozott a tenger Legfélelmetesebb ragadozójával, Nelson hajórajával. Villeneuve visszavonulhatott volna, hiszen nem volt még messze a spanyol partoktól, akkor baráti földtől. De rettegett attól, hogy újra magára vonja Napoleon haragját, s kitegye magát annak, hogy megint gyávának bélyegezze őt a császár. Különösen, hogy bizonyos szerény túlerő birtokában vehette fel a küzdelmet. 31 hajójával szemben Nelsonnak mindössze 27 hajója volt. Ez a számbeli különbség azonban semmit sem jelentett, Nelson kiválóan felszerelt hajók és még kiválóbb emberanyag fölött rendelkezett. Nem is kívánt emberfölötti hősiességet, halálmegvető bátorságot embereitől, csak azt, hogy mindenki teljesítse kötelességét, amint azt Anglia elvárja. Új taktikát kellett alkalmaznia, számbeli hátránya miatt. Nem érdektelen néhány szót ejteni arról, hogyan alakult ki Villeneuve túlereje. Nelson ugyanis, ellen-felével ellentétben, távol volt támaszpontjaitól, hat hajóját tehát hazaküldte élelmiszerért. De amikor megpillantotta a fnanciaspanyol hajóhadat, habozás nélkül megtámadta. Mégpedig ezúttal úgy, hogy kétfelé osztotta hajóhadát, és így vágta három részre Villeneuve oszlopát. A gyors és határozott angol mozdulatokkal

szemben Villeneuve tehetetlen volt, bár azonnal észrevette, hogy mit akar Nelson. Megfelelő ellenlépésekhez azonban jobb hajókra és jobb legénységre lett volna szüksége. (Csak egy közbevető kérdés: vajon nem hiányzott a bátor Bruix?) Nelson egyenként támadta meg a szétszakított flottarészeket, s a helyszínen kialakított túlerővel valósággal megsemmisítette a szövetséges hajóhadat. Amelyik hajót nem süllyesztette el, azt fogságba ejtette, ö maga balszerencsésnek mondható körülmények között esett el. Az ütközet vége felé az egyik francia hajóról valaki puskalövéssel találta el. Az akkori muskétákkal még szárazföldön sem lehetett pontosan célozni, hát még egy himbálózó vitorlás hajón. A seb halálosnak bizonyult, de Nelsonnak még alkalma volt tudomást szerezni a teljes győzelemről, majd parancsnoki fülke jenek ágyán elmondania nevezetes utolsó szavait: „Istennek hála, hogy megtettem a kötelességemet!” Mély anglikán vallásosságtól áthatott szavak egy nem akármilyen kegyetlen tömeggyilkos, de (vagy és?) nagyszerű tengerész szájából. Ilyen szép katonahalált szánt később magának Napoleon is, de őt akkor is elkerülték a vaktában repülő golyók, amikor kereste őket. Nelson valóban betöltötte hivatását, pontot tett a korabeli tengeri háborúk végére. Trafalgar a korai tengeri Waterloo, vitathatlanná tette Anglia tengeri uralmát beláthatatlan időkre. A hálás brit haza gyengéden ápolta, és ápolja ma is Nelson emlékét. Az egyik legszebb londoni tér ha nem is Nelson, de Trafalgar nevét viseli, közepén egy magas, karcsú oszloppal, s az oszlop tetején maga a tengernagy áll. Vezérhajója, a Victory, a southamptoni kikötőben emlékezteti a világot a tengeri hadviselés történelmének legnagyobb győzelmére. Norwichban, Edinbourghban, sőt a kanadai Montrealban is áll Nelson-szobor. A tengernagyot díszes gyászünnepséggel a londoni Szent Pálszékesegyházban temették el, sírja fölé nagyszerű síremléket emeltek. Ekkora kegyeletre és gyászpompára Nelson nem is tartott igényt, ő csak azt kérte végrendeletében a brit kormánytól, hogy

gondoskodjék kedveséről, Lady Hamiltonról, s annak leányáról, akit történetesen Horatiának hívtak, természetes atyja, Horatio Nelson után. Nemzeti hősének ezt a kérését Anglia nem teljesítette, a takarékos pénzügyminiszter, úgy látszik, nem talált fedezetet erre a célra a könnyelmű vonásoktól mindig mentes brit költségvetésben. De lehet, hogy erkölcsi meggondolások is közrejátszottak a kormány szűkkeblű álláspontjának kialakulásában. Hogyan is támogathatna őfelsége kormánya egy házasságtörő nőszemélyt és annak bűnben fogant leányát, amikor az még külön terhet róna a kincstárra? Különösen olyan súlyos pénzügyi helyzetben, amikor a Napóleon-ellenes szárazföldi koalíciót kellett támogatni anyagilag. Nelson már amúgy sem tehetett szemrehányást senkinek sem. Az angol tengerészek sajátos módon őrizték meg nagy vezérük emlékét. Trafalgartól kezdve „Nelson vére” lett a rum új neve. Nelson holttestét ugyanis rummal, a tengerészek legfontosabb italával telt hordóban szállították partra, hogy lehetőleg még romlatlan állapotban ravatalozhassák fel. Ellenfele, a még Macknál is boldogtalanabb Villeneuve, túlélte a rettenetes vereséget, zászlós hajójával együtt került angol fogságba, de az angolok hamarosan hazaengedték. Ugyan miért tartottak volna Angliában államköltségen egy francia tengernagyot? Villeneuve-re nézve kétségtelenül előnyösebb lett volna, ha Angliában tartják, mert oda – éppen Trafalgar következtében – nem ért el Napoleon keze. Odahaza azonban haditörvényszék elé állították. Villeneuve nem várta meg az ítéletet, öngyilkos lett. Képtelen feltevés ugyan, de nem lenne érdektelen tudni, hogy vajon mivel védekezett volna Napoleon, ha őt állítják hadbíróság elé Trafalgar miatt. Mivel indokolta volna meg, hogy konzulsága óta elhanyagolta a haditengerészetet, pedig több mint öt esztendő állt rendelkezésére? Miért voltak rosszak a francia hadihajók? Nem volt pénze jobbakat építtetni? Miért dobta ki Fultont? Miért volt hiányos a francia tengerészek kiképzése? (Nem is beszélve a

spanyolokról …) Az Angliánál osaknem háromszor népesebb Franciaországban nem akadt volna egy flottára való jó tengerész? Nem kisebb szakember, mint maga Wellington hasonlította össze a két ország haderejét: „A sorozás útján felállított francia hadseregben ott található valamennyi társadalmi osztály, a mi hadseregünk viszont az emberiség salakja.” Az angol haditengerészetben pedig – talán a régi kalózhagyományokhoz híven – sok volt a bűnöző, a kényszersorozott, vagyis elrabolt ember. Amellett komiszul bántak velük, zsoldjuk csekély volt, ellátásuk silány. 1798-ban, a francia forradalom hatására, több hadihajó legénysége fellázadt, a „Union Jack” helyett kitűzték a vörös zászlót. A rendet és a fegyelmet csak nagy nehezen, kis engedményekkel és nagy kegyetlenséggel lehetett helyreállítani. De még az „emberiség salakjá”-ra is lehetett hatni hangzatos hazafias jelszavakkal. Anglia elvárja … Franciaország ifjúsága valósággal lángolt a frissen fölfedezett hazaszeretettől és a Napóleon iránti rajongástól. A konzuli és császári köztársaság lelkes ifjú forradalmáraiból ne tudott volna a Nagy Szervező egy ütőképes flottát felállítani? És ki volt a felelős a boulogne-i tragikus szemléért? Ki menesztette Bruix tengernagyot? Ki kergette bele Villeneuve-öt a katasztrófába? Sokan ismerték a helyes választ ezekre a kérdésekre, bizonyára maga Napoleon is (talán jobban, mint mások), ő azonban szívesebben gyakorolt teljhatalmat, mint önbírálatot. Megúszta a történelem ítélőszékét is, világtörténelmi ragyogásának mit sem ártottak hibái, balsikerei, ezek csak teljesebbé, emberibbé tették gigászi egyéniségét, míg azok, akiket romlásba döntött, legföljebb szánandó alakjai a történelemnek, ha ugyan egyáltalán juttat nekik néhány sort Klio. Waterloo után még azt a kérdést is feltehették volna Napóleonnak, hogy vajon a Trafalgartól Waterlooig vagy, mondjuk, első lemondásáig terjedő idő alatt miért nem igyekezett túlszárnyalni az angolokat a tengeren? Miért nem használta ki példátlan hatalmát, mérhetetlen anyagi lehetőségeit? Az az ember, aki több mint

félmilliós sereget tudott Oroszországra zúdítani, ne tudott volna egy akár kétszáz hajóból álló, többszörös túlerőben levő flottát felállítani, alaposan kiképzett legénységgel? Belenyugodott dicsősége csúcspontján abba, hogy a boldogult emlékű Nelson néhány vitorlása az elkerülhetetlen balvégzetet készítette elő számára? Igaz, ekkor még senki sem sejtette, hogy Trafalgarból egyszer Waterloo lesz, még maguk az angolok sem. Mert hogy Napoleon igyekezett Trafalgar jelentőségét kicsinyíteni, érthető. Bécs felé vonultában tudta meg a rossz hírt, s ugyanúgy uralkodott magán, mint amikor a Földközi-tenger másik oldalán az abukiri tengeri katasztrófáról értesült. Könnyedén így foglalta össze Trafalgart: – Egy meggondolatlanul elfogadott csata után néhány francia hajó elsüllyedt a viharban! Figyelemre méltó viszont az, hogy maguk az angolok sem ismerték fel tengeri győzelmük jelentőségét. Természetesen megkönnyebbültek, hiszen Anglia feje felől elhárult a megszállás közvetlen veszélye. De nem áltatták magukat azzal, hogy Trafalgar térdre kényszeríti Napóleont, hiszen a szárazföldön egyre szélesebb területekre terjeszkedett ki a francia hatalom, nem úgy, mint Abukir után, amikor Napóleont elvágták Európától, s Nelson majdnem elfogta a tengeren át lopva menekülő szökevényt. Austerlitz pedig egyenesen elhomályosította Trafalgar jelentőségét. Az engesztelhetetlen Pitt, Napoleon legkönyörtelenebb ellensége, tulajdonképpen Austerlitzbe halt bele, s feljegyezték az ő szájából elhangzott legkeserűbb megjegyzést, amelyet valaha brit államférfi tett. Európa térképére mutatva, így kiáltott fel: „Csavarjátok össze azt a térképet! Tíz évig nem lesz rá szükségünk!” (Mellékesen szólva, eléggé jól eltalálta az időpontot.) Halálos ágyán pedig így sóhajtott fel: „Ó, hazám, milyen állapotban hagylak itt!” Ma már szinte természetesnek látszik a történelmet tanuló diákok előtt is, hogy Trafalgar végleg biztosította Anglia számára a tengeri uralmat, Napóleon tehát a szárazföld foglyává vált, s előbb-

utóbb el kellett buknia. A kortársak azonban nem voltak olyan éles szeműek, mint a mai történelemtanárok. Napóleonnak még éppen elég alkalma maradt világraszóló, vakító fényű, a hadtörténelemben páratlan győzelmekre. És abban az időben Ulm látszott nagyobb győzelemnek, mint Trafalgar, nem is beszélve a diadalok diadaláról, Austerlitzről. A méretek is ezt bizonyították. Ulmnál egy közel nyolcvanezres osztrák hadsereget tettek harcképtelenné, hiszen a foglyok száma nagyobb voit 60 000-nél. Trafalgarnál „mindössze” hétezer ember esett el, s ez a szám úgyszólván elenyésző a szárazföldi méretekhez képest. Trafalgar-nak elsősorban gyógyír jelentősége volt. Napoleon megdöbbent ellenfelei azzal vigasztalódtak, hogy íme, meg lehet verni a franciákat, s ha nem is maga Napoleon szenvedett vereséget a tengeren, mégiscsak a császári flottát győzték le. Maga Ulm pedig még nem volt jóvátehetetlen katasztrófa. Napoleon csak megijesztette, megnyomorította ellenfeleit, de döntő győzelmet még nem aratott fölöttük. Ehhez újabb, nagyobb csata kellett. Mint a történelemből tudjuk, ez volt Austerlitz. A legtöbb Napóleon-életrajzban a két győzelmet alig választja el egymástól néhány bekezdés. Az ulmi győzelem, a bekerítő hadműveletek katonaiskolai mintájának leírása után Mack bohócmutatványai kapnak még néhány gúnyos szót, aztán szinte napóleoni gyorsasággal áttérnek a „Három Császár Csatájá”-ra, a koronázási évforduló napjára, amelyen „ragyogva kelt fel Austerlitz napja”. Pedig, mennyi minden történt október 20-tól december másodikáig! Hányszor kapott Napoleon dührohamot alvezéreinek, elsősorban Murat-nak hibái miatt! És miiyen hajszálon múlt, hogy a világtörténelem egyik legfényesebb csatája egyáltalán létrejöhetett! Napóleon terve és vágya rendkívül egyszerű volt: minél előbb döntő csatát vívni, mielőtt a szövetségesek egyesítik erőiket. „Nem állunk meg itt!” – írta haza Ulmból. A legközelebbi hadicél az oroszok szétzúzása volt. A koalíció egy-egy csoportjával szemben éppen úgy túlerővel tudott fellépni, mint Nelson a

szétszaggatott francia-spanyol flotta egy-egy része ellen. Ehhez azonban az kellett, hogy – szaknyelven szólva – Kutuzov „elfogadja a csatát”. Az öreg orosz ekkor hatvanéves volt, valóságos Matuzsálem a sok lobogó hevületű ifjú generális között. Neki 36 000 főnyi serege volt, Bukszihovdennek, a másik orosz parancsnoknak 30 000. Kutuzovhoz csatlakozott Braunauban egy 20 000-es osztrák sereg. További szövetséges erők: János főherceg 20000 katonája Tirolban s Ferdinánd 8000 ulmi menekültje, legfőképpen pedig Károly főherceg 90 000 főre rúgó hadserege, amely Olaszországban vélte megtalálni a fő hadszínteret, az Aulikus Tanács elhibázott feltevései alapján. A fő kérdés pedig Poroszország várható viselkedése volt. Kötélnek áll-e Frigyes Vilmos, vagy nem. Kétségtelen, hogy a porosz uralkodó idegenkedett a hadba lépéstől, Napoleon otromba lépése, a porosz Ansbachon történt átvonulás azonban megváltoztatta a helyzetet. Frigyes Vilmos ugyan még mindig habozott, de már kevésbé. Sándor cár október 25-én meglátogatta őt Berlinben, s hosszas rábeszélés után rávette, hogy kössön vele titkos szerződést. Ennek értelmében Frigyes Vilmos kötelezte magát arra, hogy legkésőbb december elejéig magára vállalja a „fegyveres közvetítés” szerepét, vagyis kész „háborúval fenyegető ultimátum”-ot intézni Napóleonhoz. Ez újabb kétszázezres sereget jelentett volna a Napóleon-ellenes szövetség számára, s bár a porosz király változatlanul ellenállt a fegyveres beavatkozás csábító eszméjének, nem lehetett vitás, hogy amint a franciák hátrányos helyzetbe kerülnek, egész erejével szívesen venne részt a kegyelemdöfés műveletében. A két uralkodó látványos jelenettel ünnepelte meg a szerződéskötést. Potsdamban, Nagy Frigyes sírja fölött, örök barátságot esküdtek egymásnak, s a nagy összecsókolózásnak tanúja volt a porosz háborús politika igazi alakítója, Lujza királyné is. Az „örök barátság” fogalmának a világtörténelemben mindig volt valami szatirikus mellékíze, az uralkodói csókok pedig nem ihlették szerelmi lírára a legengedelmesebb költőket sem. Külön

megdöbbentette a kortársakat, hogy ezt az örök barátságot a porosz király és az orosz cár éppen annak a porosz uralkodónak a sírja fölött kötötte meg, aki hét évig élethalálharcot vívott Oroszországgal. De hát a történelem eseményeit befolyásoló tényezők között a jó ízlés egyáltalán nem szerepel. Az egyszerű katonák között is csak az életben maradottaknak van alkalmuk tapasztalni, hogy az ellenség, amely ellen halálmegvető bátorsággal harcoltak, legközelebb szövetségesükké válik. Ez a felső vezetés dolga. Napoleon hamarosan tudomást szerzett az épületes berlini eseményről, ami annál is könnyebb volt, mert a szigorúan titkos okmányt aláíró Magas Szerződő Felek, úgy látszik, annyira büszkék voltak erre a húzásra, hogy siettek kikürtölni a nagyszerű titkot, hadd szerezzen tudomást róla az egész világ. Különösen az angol sajtó ujjongott, s hangot adott a törhetetlen brit derűlátásnak, továbbá annak a szilárd meggyőződésnek, hogy „Buonaparte” közeli vesztében józanul gondolkodó ember nem is kételkedhet. Napóleonnak mindenesetre sem ideje, sem kedve nem lehetett azon töprengeni, hogy az ansbachi átvonulás megérte-e a porosz beavatkozás veszélyét. Óriási átszervező munkába fogott. Augsburg lett a hadsereg fő raktára, itt rendezték be a kórházakat is, a hadműveletek középpontjául pedig München szolgált. Ulmot Augereau-ra bízta, s úgy határozott, hogy Bécsnek vonul, mert így bizonyára harcra tudja kényszeríteni az osztrák és az orosz hadakat. Feltevése ésszerű volt, hiszen Sándor cár is arra utasította Kutuzovot, hogy védje meg Bécset: ,,Csak akkor tudok megnyugodni, ha tudom, hogy ön magára vállalja Bécs védelmének nagy felelősségét …” Sándor sem ismerte jól Kutuzovot, nemcsak Napoleon. Kutuzov ugyanis olyasmit tett, ami hosszú időre gondolkodóba ejthette volna Napóleont. Visszavonult. Nem óhajtott ugyanis a túlerőben levő francia sereggel megütközni, bármennyire sürgették is. Mivel tudta, hogy Napoleon csatára éhes, elhatározta, hogy az ellenkezőjét teszi annak, amit

ellenfele óhajt. Napoleon pedig mit sem utált jobban, mint a halogatást, a hadműveletek elhúzódását. Úgy látszik, helytálló volt az a jellemzés, amely egy később megjelent katonai szakkönyvben („Hadműveleti szemléletek”) állt róla: ,,Ez a rendkívüli tehetséggel megáldott tábornok, aki bámulatra méltó volt, amikor megütközött ellenfeleivel, és legyőzte őket a csatamezőn, vagy amikor meglepte őket felvonulásuk közepette, oszlopaikat megtámadta és szétszórta – képtelen volt arra, hogy módszeres háborút vezessen, amellyel európai hódításait maradandóvá tehette volna. Feje telítve volt Nagy Sándor magas szárnyalású tetteivel, görög héroszként szaladt fel és alá a nagyvilágban, egy diadalmas sereg élén anélkül, hogy értékelni tudta volna a különbséget a körülmények között, amelyek bizony nem engedik meg, hogy egyazon eszközzel mindenkor azonos eredményt érjünk el.” Az ulmi taktika az oroszok ellen nem vált be, ehhez egy Mack is kellett volna. Kutuzovot azonban nem lehetett bakanccsal megverni, nem lehetett őt tönkremenetelni, az orosz róka minden csapdából kibújt, pedig még nem is voltak közvetlen tapasztalatai arról, hogy lehet Napóleon életét megkeseríteni. Ő egyelőre nem csatát, hanem időt akart nyerni, hiába unszolta őt mind Sándor, mind pedig Ferenc. Hiszen még Bukszhovden csapataival sem sikerült egyesülnie, s hol volt még Károly a majdnem százezer főnyi seregével! Kutuzov tudta, hoey a főherceg visszavonulóban van Észak-Itáliából, miután döntetlenül csatázott a caldierói ütközetben a feleakkora sereggel rendelkező Massénával. Nehéz hadműveletre vállalkozott Kutuzov, a visszavonulás aohasem diadalmenet, de későbbi győzelmek előfeltétele lehet, megfelelő türelemmel és kitartással. Egy elsietett, könnyelműen elfogadott ütközet tökéletessé tette volna Napoleon győzelmét, hiába érkezett volna meg időben Károly a Duna völgyébe. Visszavonulóban volt ugyanis a főherceg is, s nem lehetett tudni, hogy vajon a félannyi erővel rendelkező, bátor Massénával igyekezett-e elkerülni a további összecsapásokat, vagy felismerte, hogy a fő hadszínteret

mégsem Olaszországban kell keresni, hanem a Duna völgyében, pontosabban ott, ahol maga Napoleon van. A vérszemet kapott Masséna talán egy kicsit túlságjs eréllyel üldözte Károlyt, pedig Napóleonnak mi sem lehetett kevésbé érdeke, mint az, hogy lelkes alvezére, Genova mostohán kezelt hőse, idő előtt hazakergesse a főherceget. Amikor a császár megbizonyosodott arról, hogy Károly, igyekszik eliszkolni Itáliából, a legfontosabb hadicélja pillanatnyilag az volt, hogy végezzen az oroszokkal, mielőtt a legnagyobb osztrák hadsereg a helyszínre érkezik. Teljesen ésszerű volt az az elgondolás, hogy a szélvész Murat üldözze az orosz rókát. Murat gyorsaságával nem is volt baj, vitézségével sem, csak éppen ravaszság tekintetében maradt el az öreg orosztól. Október 28-án sikerűit Murat-nak csatára kényszerítenie Kutuzovot az Ips folyónál, legalábbis ő azt hitte. Kutuzov mindent megtett, hogy ne ábrándítsa ki ifjú ellenfelét, s utóvédje bevetésével harchoz juttatta Murat-t, miközben ő addig ügyeskedett, amíg fő seregével sikerült átkelnie a Dunán, majd leromboltatta a hidakat. Mackkal szöges ellentétben, kibújt a szépen kitervezett napóleoni csapdából. És közben múlt a drága idő, Napóleon egyik legfontosabb hadi eszköze. Ezalatt nagyszabású diplomáciai csatározások is folytak, fegyverszüneti tapogatózások Napoleon és Ferenc között. Napóleon Ulm után nem hadbírósági eljárás céljaira küldte haza a .,boldogtalan Mack”-ot, hanem üzenetet küldött vele Ferenc császárnak. Ezt az üzenetet Mack még halálra ítéltetése előtt át tudta adni urának, s Ferenc elküldte követét, történetesen a magyar Gyulai tábornokot, hogy kipuhatolja Napoleon szándékait, az esetleges fegyverszünet feltételeit. De annak ellenére, hogy nem bánta volna, ha az osztrákok semlegesítése után teljes erejével az oroszok ellen fordulhat, Napóleon olyan szigorú feltételeket szabott, hogy – Austerlitz előtt – Ferenc nem volt hajlandó fejet hajtani. Legfőbb vágya a császárnak természetesen az volt, hogy mielőbb látványos, nagy csatát nyerjen. Erre lehet következtetni

abból a levélből is, amelyet november 8-án intézett Ferenchez. Ferenc már megtanulhatta volna (Marengo példájából is), hogy nagy csaták idején Napoleon valósággal ég a békevágytól. Levelében felhívta Ferenc figyelmét a háború borzalmaira, az angol kalmárnemzet alantas céljaira, a béke szépségeire és arra a hálóra, amellyel a jellemes, de fiatal és tapasztalatlan orosz cárt körülfonták gonosz tanácsadói. Sándor valóban tapasztalatlan volt, de Kutuzov annál körmönfontabb. Murat-t sikerült annyira becsapnia, hogy a száguldó gaseogne-i ahelyett, hogy hidat vert volna a Dunán, és tovább üldözte volna Kutuzovot, egyenesen Bécsnek fordult, talán abban a hitben és reményben, hogy az oroszokat a bécsi csatában fogja legyőzni. Ezzel egyszerre két súlyos hibát is elkövetett. Az eleve feladott, tehát katonailag közömbös Bécs elfoglalása kedvéért futni hagyta Kutuzovot, ezenkívül védtelenül hagyta Mortier csapatait a folyó északi partján. Ennek a hibának (amelyhez hasonlót Murat már Ulm előtt is elkövetett) végzetes következményei hamarosan megmutatkoztak. Napoleon november 9-én Linzben szerzett tudomást Murat hadmozdulatáról. Rettenetes dühbe gurult, s levelének lefojtott hangjából is következtetni lehet arra, hogy mit érzett, amikor tudomást szerzett arról, hogy Kutuzov nemcsak hogy kibújt a csapdából, de „elküldte” Murat-t az ellenkező irányba, Bécs felé. így írt a haragvó hadisten: „Nem tudom megérteni hadmozdulatát. Úgy mozog, mint egy megszédült bolond, mintha nem is venne tudomást parancsaimról. Az oroszok ahelyett, hogy Bécset fedeznék, valamennyien visszavonultak Kremsnél a Dunán át. Ezek a rendkívüli körülmények ráébreszthették volna Önt arra, hogy nem cselekedhet további utasítások nélkül. Kétnapi veszteséget okozott nekem, mert csak arra a dicsőségre gondolt, hogy Bécsbe bevonulhasson. De dicsőség nem lehet ott, ahol nincs veszedelem!” Istenem, Napóleonnak kétnapi veszteséget jelentett Murat csacsisá-ga, de Mortier seregtestének 3000 halottat. Ennyit

vesztettek ugyanis a franciák Dürrenstein falunál, az orosz túlerővel folytatott kétségbeesett harcban. Ezeknek a franciáknak már nem kelt fel Austerlitz fényes napja. Érdekes, hogy Dupont tábornok, a Murat által egyszer már cserbenhagyott haslachi hős sietett Mortier-ék segítségére, s ez a friss erő késztette az oroszokat arra, hogy 4000 katonájuk elvesztése után otthagyják a csatateret, és folytassák a visszavonulást. Valódi négyezer főnyi veszteség volt ez, mert a megmaradt franciák diadalmámorukban és dühükben lemészárolták az orosz sebesülteket is, sőt, néhány szerencsétlent boroshordókba fojtottak, miután természetesen kifosztották Dürrensteint, amelynek boldogtalan lakossága néhány nap alatt tapasztalhatta, hogy mit jelent a valóságban az az ismert katonai szakkifejezés, hogy egy helység gazdát cserél. Borzalmas színjáték volt ez, de a legtöbb Napóleon-könyvben egy árva szó sem olvasható róla, mintha a császár lelkes életrajzírói nem óhajtották volna holmi véres közjátékokkal elhomályosítani a lángeszű ulmi hadicsel és a káprázatos austerlitzi győzelem fényét. A kiterjedt hadműveleti területen általában a polgári (inkább paraszti) lakosság szenvedett a legtöbbet, s még szerencsésnek mondhatta magát az, akinek csak a harácsolástól kellett félnie. A katonák, tiszavirág-életükre gondolva, nem tagadtak meg maguktól semmit sem. És hát legyünk őszinték: vajon nem örülhetett-e életének joggal Mortier megmaradt kétezer katonája? Murat maga valószínűleg nem érzett túlzott megrendülést az ő súlyos hibájából keletkezett veszteség fölött, más életét sem becsülte többre, mint a sajátját. Az azonban módfelett elkeseríthette, hogy felséges sógora goromba levelet írt neki, amely talán még igazságtalan is volt, s az ilyesmi nagyon tud fájni. Nem ismerjük Murat véleményét, mert a nagy huszár egyike volt azoknak a ritka kivételeknek, akik nem írták meg visszaemlékezéseiket a napóleoni korról, s valószínű, hogy akkor sem írta volna meg, ha nem végzik ki nápolyi visszatérése után, mert őt a betű nem érdekelte, megvetett mindent, ami nem volt ló. De Napoleon kemény hangú levele után

bűnbaknak érezhette magát. Nehéz is megérteni, hogy Napoleon, aki úgyszólván minden raj mozgását számba vette és irányította, hogyan engedhette Murat-t ennyire szabadjára, miért nem irányította feszesebb parancsokkal azt az embert, akinek szellemi képességeiről nem lehettek túlságosan vérmes ábrándjai. Amellett valószínű, hogy ő maga is félreismerte Kutuzov szándékait, s azt hitte, hogy az oroszok megvédik Bécset. Amikor aztán kiderült, hogy Kutuzovnak esze ágában sincs akár egyetlen orosz katonát is áldozni Bécs védelmében, Napóleon ebből a vonakodásból olyan következtetést vont le, amelyet a történelem csak később cáfolt meg. Úgy vélhette ugyanis, hogy az oroszoknak, persze, kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem hogy Bécset védjék, de bezzeg a saját fővárosukat nem adnák fel. Úgy látszik, az emberi lélek nagy ismerője az oroszokat élete végéig nem ismerte ki, mint ahogyan az angolok nemzeti tulajdonságait is félreértette, még Waterloonál is. Jócskán vállalhatott volna részt Murat hibájából, de nem tette, mert alaptermészetéhez híven, mindig akkor gerjedt a legnagyobb haragra, amikor érezte, hogy ő is hibás. Ezek a napok különben sem voltak alkalmasak arra, hogy derűs hangulatban irányítsa az egyre bonyolultabb hadműveleteket. Trafalgar is csak ürügy volt arra, hogy tábornokai és admirálisai ostobaságát hibáztassa a dolgok kedvezőtlen alakulásáért. Az orosz hadsereg megsemmisítésének lehetősége napról napra halványodott, Károly pedig egyre vészesebben közeledett. A császárnak meg kellett változtatnia haditervét. Parancsot adott Murat-nak arra, hogy most már foglalja el Bécset, de ez csak mellékfeladat, a legfontosabb az, hogy próbálja birtokba venni a Tabor-hidat, mielőtt még felrobbantanák az osztrákok. Ezzel alkalmat adott Murat-nak arra, hogy helyrehozza súlyos hibáját, ám egy szinte emberfölöttinek látszó feladat megoldása árán. Bécs elfoglalása semmiség volt, az osztrákok nyílt városnak nyilvánították fővárosukat, Bécs légkörétől általában idegen volt a harci szellem. November i2-én Murat már elérte a külvárosokat, s

minden ellenállás nélkül zsákmányolt nem kevesebb, mint 500 ágyút és 100 000 puskát, a hozzávaló lőszerrel, nem beszélve egyéb zsákmányról s minden egyébről, ami a katona szem-szájnak ingere. A hidat azonban erős katonaság védte, Auersperg vezetésével 13 000 főnyi sereg, a teljes bécsi helyőrség. Már minden előkészületet megtettek arra, hogy a hidat felrobbantsák. Hogy miért nem robbantották fel, s miért nem vonultak vissza az oroszokkal való egyesülés céljából, ez nem is annyira rejtély, mint inkább jellemző az osztrák hadvezetés tehetetlenségére. Mindezek ellenére a hidat közönséges rohammal, egyenes támadással nem lehetett elfoglalni. Ekkor került sor arra a világhíres hadicselre, amely elismerésre késztette magát Tolsztojt is. Hogy kinek az ötlete volt a csel, lehetetlenség megállapítani. A szerzőséget akkor Murat vállalta, már mint rangelső is, de főként azért, hogy enyhítse Napóleon haragját. Mivel azonban hárman vettek részt a vállalkozásban, Murat-n kívül a nagyszerű Lannes és a jó eszű Bertrand, az ötletadó személye legalábbis kétes. Mint ismeretes, a franciák lopva közelítették meg a partot. Oudinot elrejtette gránátosait a part menti bokrokban és a fák között. Murat, Lannes, Bertrand és egy utász őrnagy, Deaude teljes díszben odalovagolt a hídfőhöz. Az osztrák őrszemeknek leesett az álluk, amikor a pompázatos egyenruhában megjelenő két marsall, egy tábornok és egy őrnagy minden kíséret nélkül megjelent előttük, s mielőtt még felocsúdhattak volna meglepetésükből, Murat közölte velük, hogy a francia és az osztrák császár fegyverszünetet kötött egymással, és rövidesen béke lesz. A négy francia katonai előkelőség akadálytalanul, méltóságteljesen átlovagolhatott a hídon, s a tátott szájjal figyelő osztrák csapatok kellős közepén megkeresték a parancsnokot, Auersperg herceget, s neki is elmondták a fegyverszünet-mesét. Mivel Bertrand is elfogadta azt a napóleoni elvet, hogy háborúban és szerelemben mindent szabad, a nagyobb nyomaték kedvéért tábornoki és grófi becsületszavát adta, hogy a fegyverszünetet valóban megkötötték. Auerspergnek és

törzskarának alig volt ideje tűnődni a váratlan és szokatlan formájú közlés fölött, mert Oudinot gránátosai előviharzottak a bokrok és a fák közül, s lerohanták a hidat. Hogy az osztrák tüzérség se tudjon beleavatkozni a váratlan eseményekbe, Murat és három társa lóháton az ágyúk közé ugratott, s a meglepetés ereje ezúttal is akkora volt, hogy az osztrák tüzérség képtelen volt tüzet nyitni, hiszen még tűzparancsot sem kapott. A következő másodpercekben már amúgy is francia csapatok özönlötték el a hidat és környékét, az osztrákok alig tudtak elmenekülni (már aki tudott), Auersperg pedig afölött kesereghetett, hogy íme, ennyit ér egy jakobinus gróf becsületszava. A mesteri csínytevés boldoggá tette Napóleont, s visszafogadta kegyeibe Murat-t. Ilyen és efféle gyermekes vásottságok hathatnak ki országok, népek sorsára. A fontos híd elfoglalása ugyanis azt jelentette, hogy a francia csapatok újra a siker reményében folytathatják az orosz csapatok üldözését, újra lehetőség nyílik egy valóban sorsdöntő csatára. Az emberiség sok fontos felfedezése névtelenül szolgálja a haladást, nem ismerjük például azoknak a tudósaknak a nevét sem, akiknek géniusza jóvoltából az ember kilépett a világűrbe, de Murat-ék füllentése kitörölhetetlenül ott áll a világtörténelemben, sőt, a világirodalomban. Más volt ez, mint a még híresebb arcolei hídjelenet, de fontosságban és főleg siker tekintetében felül is múlta az itáliai hőstettet. Hallatlan baklövést követtek el az osztrákok, és teljesen érthető, hogy az oroszok először el sem akarták hinni a híd elfoglalását, majd, érthetően, árulásra gondoltak. Még Napoleon is alig akarta elhinni a csodába illő haditettet. Jól fel tudta mérni, hogy milyen előnnyel jár számára a teljes épségben elfoglalt Duna-híd: kiszolgáltatta a folyó egész bal partját a franciáknak, s szinte végveszélybe sodorta az orosz hadsereget, amely Krems környékén egy kissé fellélegezve, némi pihenőhöz jutott. Napóleon, aki november 13-án diadalmenetben vonult be az osztrák fővárosba, s fogadta a bécsiek forró hódolatát, természetesen azonnal parancsot adott Murat-nak, hegy vegye üldözőbe Kutuzovot. A diadalittas Murat, akit valósággal elkábított

lángeszű hadicselének sikere, joggal érezhette, hogy most az egyszer nem siklik ki karmai közül az öreg. A kegyelemdöfésnek Hollabrunn táján kellett volna bekövetkeznie, de Kutuzov megint túljárt ellenfelei eszén. Kezére játszott az a körülmény is, hogy ezúttal Bernadotte követett el szarvashibát. Alaposan megkésett Melk-nél a Dunán való átkeléssel. Ha nem lett volna Désirée férje. Napoleon talán elcsapta volna. Murat-t viszont Bonaparte Karola védte. Különös körülményeknek kellett összejátszaniuk ahhoz, hogy Kutuzov újra ki tudjon bújni a halálos gyűrűből. Hogy Znaimon át egérutat nyerhessen, egyik legjobb tábornokát, Bagrationt hagyta hátra egy ,.öngyilkos hadosztály”-lyal, hogy fedezze a fő sereg visszavonulását. Murat szélsebesen közeledett, de lovasságán kívül csak Oudinot gránátosai álltak rendelkezésére, s amikor először megütközött Bagration csapataival, azt hitte, hogy az egész orosz hadsereggel áll szemben, ennek legyőzéséhez pedig nem érezte magát elég erősnek. A bécsi hadicsel sikere mértéktelenül megnövelte önnön ravaszságába vetett hitét, s úgy számított, hogy egy ügyes fogással időt nyer, annak érdekében, hogy további francia erők zárkózzanak fel. Fegyverszüneti ajánlatot tett tehát az oroszoknak. Valóságos pókerjátszma kezdődött, s ebben Murat komolyabb ellenfelekre talált, mint a Tabor-hídnál. Kutuzov gondolkodási időt kért (egy hatvanéves ember mindig jobban ráér, mint egy harmincéves), végül elfogadta Murat ajánlatát, létrejött a fegyverszünet, amely több napos előnyt biztosított Kutuzovnak. Az orosz hadsereg ezzel tulajdonképpen megmenekült, mert természetesen haladéktalanul erőltetett menetben vonult észak felé, hogy egyesüljön Bukszhovden és a cár csapataival. Ez sikerült is neki. Amikor Napoleon Schönbrunnban hírét vette a Murat-féle fegyverszünetnok, újra dührohamot kapott, ezúttal jogosabban, mint előző alkalommal. Murat ostobasága megint meghiúsította legfontosabb tervét, és kockáztatta az egész hadjárat sikerét. Most már valami más is kellett, mint Mack boldogtalansága. A császár

lelkiállapotát jól tükrözi újabb levele: „Murat hercegnek, Schönbrunn, 1805. Brumaire 11-én, reggel 8 órakor. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem elégedetlenségemet. Ön csak az én elővédem parancsnoka, tehát nincs joga fegyverszünetet kötni az én parancsom nélkül. Ön eltékozolja egész hadjáratom gyümölcseit. Azonnal törje meg a fegyverszünetet, és támadja meg az ellenséget! … Semmisítse meg az orosz hadsereget! … Az osztrákok engedték magukat becsapni a bécsi hídnál, de Ön a cár hadsegédétől hagyta magát becsapni …” A szemrehányás most jogos volt, csak azt nehéz megérteni, hogy Napoleon miért éppen Murat-t bízta meg a legkényesebb hadműveletek végrehajtásával, amikor ott volt Ney, Davout, Soult. Ilyen sokat jelentett számára a családi kötelék? Mit tehetett Murat? Sajátos módon igyekezett kiengesztelni sógorát:, egy kis kalandhoz juttatta. Mi mindenre tudott időt szakítani a világtörténelem legelfoglaltabb uralkodója, egy minden tekintetben sorsdöntő háború kellős közepén, bizonytalan hadi helyzetben. Ő maga mesélte el később, hogy Murat nőt ajánlott neki : „Megkérdezte, nem lenne-e kedvem találkozni egy bájos hölggyel, aki valósággal bolondul értem, és semmi mást nem akar a világon, csak engem. Voltak ugyan bizonyos– ellenérzéseim, mégis azt mondtam Muratnak, hogy hozza el a nőt. Elhozta. A nő annyira megtetszett nekem, hogy együtt töltöttük az egész éjszakát. Beszélni nem tudtunk egymással, a nő nem tudott franciául, én nem tudok németül. Reggel ő ébresztett fel engem. Soha többé nem láttam, és nem tudom, ki volt.” Elképesztő kaland, az ember nem is tudja elképzelni, hogyan lehetett a merényletektől mindig joggal tartó Napoleon ilyen könnyelmű. Nem gondolt arra, hogy a nő esetleg megölheti? Annyira bízott férfiúi és egyéb vonzerejében, hogy lefeküdt egy teljesen ismeretlen nővel, sőt, el is aludt mellette? Mi történt volna, ha a nő, mint egy osztrák hazafi, afféle női S taps Frigyes vagy az osztrák rendőrség titkos ügynöke, nőt bájaival akart volna

belopózni Napoleon, kegyeibe, hogy így hajtsa végre gyilkos küldetését? Ilyesmire már volt példa a világtörténelemben és a Bibliában. Könnyen vége szakadhatott volna a napóleoni hőskölteménynek, még Austerlitz előtt… A nő, persze – ismerve Napoleon felfogását a nők küldetéséről és szerepéről –, eszményi egyéniség volt a császár számára: még beszélgetni sem kellett vele. Kiléte később is homályban maradt, mert a különös nő, aki úgy látszik, csak egyetlen alkalommal akarta magáévé tenni a hódítót, legtöbb kortársával ellentétben, nem írt egy szót sem nem mindennapi kalandjáról. Még egy apró közjátékról nevezetes Napoleon rövid bécsi tartózkodása. Csapatai kiszabadították fogságából Schulmeistert, a nevezetes kémet, aki „becsempészte” Macknak a Napoleonék által kinyomtatott álújságot. Schulmeistert az események kavargásában az osztrákok elfogták, s rövid úton halálra ítélték. Neki rendkívül hasznos volt a Murat hibájából történt bécsi bevonulás. Napoleon maga elé vezettette a halálból megmenekült kémet, s megkérdezte tőle, milyen érzés, ha osztrák kivégző oszitagók helyett francia katonák nyitják ki börtöne ajtaját. Schulmeister válasza nem maradt fent, de elképzelhető Napoleon tudott kérdezni, ezt minden népszavazás során bebizonyította. Mennyi regényes életsors ezekben a hősi időkben! Schulmeister boldog volt, de Murat kevésbé. Elkeseredve a császár sértő szemrehányásaitól, megtámadta Bagration csapatait, amelyekkel szemben számottevő túlerőben volt. Az oroszok – s ez is korai figyelmeztetés lehetett volna Napóleonnak – elképesztő kitartással harcoltak. Majdnem két napig tartott a csata – ez újabb időnyerést jelentett az orosz fő seregnek –, s végül Bagration, kétezer emberének elvesztése árán, ki tudott törni a gyűrűből, és csatlakozott Kutuzovhoz. Napoleon maga hiába foglalta el 17-én Znaknot, az oroszok Olmütz táján ekkor már révben voltak. Ulm tehát megismételhetetlen csodának bizonyult. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy a francia hadsereg a

nyolchetes offenzíva után olyan állapotban volt, hogy a császár jónak látta csapatait megállítani, és pihenőt elrendelni. Egykori leírások szerint,– a Nagy Hadsereg igen ziláltan festett. Az utánpótlás gyakran elakadt, áz egyenruhák elrongyolódtak, sokan zsákmányolt parasztgúnyában, állatbőrökbe takarózva meneteltek, derékszíjukról hosszú szalonnadarabok, sonkák, hússzeletek lógtak, kenyér és borosüvegek társaságában. És egyre távolabb kerültek ellátási központjaiktól, mialatt a szövetségesek helyzete lényegesen megjavult. A francia katonák hangulata erősen leromlott, a sok hiábavaló hadmozdulat, az értelmetlen veszteségek fokozták a háborús fáradtságot. Az életben maradás különben örvendetes ténye sem látszott ekkor kockázatmentesnek. Napóleon terve csődöt mondott, nem sikerült csatára kényszerítenie Kutuzovot, aki általában nem szeretett akkor verekedni, amikor ellenfelének kedve szottyant erre. Visszavonulása jóvoltából az egyesült orosz-osztrák csapatok, mintegy 90 000-en, Olmütz térségében, jó utánpótlási vonalakkal Lengyelország és Szilézia irányában, nyugodtan pihenhettek, s készen állhattak a következő hadmozdulatokra. Ugyanakkor a Nagy Hadsereg jócskán szétszóródva népesítette be a hatalmas felvonulási területet Ulmtól Bécsig. Ney, Marmont, Davout és Bernadotte csapatai a szárnyakat biztosították, nyitva hagyva azonban azt a kérdést, hogy mi lesz, ha például Poroszország megtáltosodik és támad. Általában módfelett kedvezőtlen lehetőségek között választhatott Napoleon. Ha Kutuzov, a nagy visszavonuló, folytatta volna ki-sikló hadműveleteit, vajon követték volna-e a franciák? Az utánpótlási vonalak még inkább meghosszabbodtak volna, a hadsereg még fáradtabb és kedvetlenebb lett volna. Kutuzov pedig egyre inkább megerősödött volna a további pótlásokkal, hiszen egyre közelebb került volna Oroszországhoz. Megállni, helyben maradni is veszélyes lett volna, időközben ugyanis megérkeztek volna az osztrák főhercegek, s a Nagy Hadsereg könnyen két tűz közé került volna, egyfelől az

oroszok s a várható sikertől esetleg fellelkesült poroszok támadhatták volna, másfelől pedig valamennyi csapatuk összpontosításával az osztrákok. Az idő nem Napóleonnak dolgozott. Ha visszavonult volna Ulmig, amint ezt az ésszerűnek látszó lépést többen is tanácsolták neki, akkor ezzel szinte beismerte volna stratégiai vereségét, s az újdonsült császár első hadjáratának balsikere nem használt volna a friss monarchia tekintélyének, s ki tudja, milyen mértékben lobbantak, volna lángra a szunnyadó királypárti érzelmek. Visszavonulni tehát nem akart, de a gyengeség látszatában rejlő lehetőségekről nem mondott le. Más módon igyekezett tehát tudatosítani szorult helyzetét ellenfeleiben, hogy korai csatára késztesse őket, mielőtt még Károly megérkezik, s a poroszok is győztest választanak maguknak. Bonyolult diplomáciai mesterkedésekbe fogott, s főleg a ravasz Talleyrand segítségével igyekezett egyrészt éket verni ellenfelei közé, másrészt megakadályozni Poroszország hadba lépését. Még egy rosszindulatú semlegességgel is elégedett lett volna. Ennek elérése nem is bizonyult olyan nehéz feladatnak, mint kezdetben látszott. A porosz király, aki lelke mélyén változatlanul idegenkedett a Napóleonnal való összetűzéstől, elküldte ugyan Haugwitz grófot a császárhoz, a megbeszélt és sír fölötti csókokkal megpecsételt, szigorú követelésekkel, de titokban meghagyta a grófnak, hogy ne nagyon siessen, minek az, van idő, s közben majd csak kialakul a helyzet akár jobbra, akár balra, s akkor aztán nyugodt lelkiismerettel lehet a megfelelő asztalra csapni. Napoleon elsősorban az orosz cárt környékezte meg, az Enghien-ügyben ismertté vált Savaryt küldte el hozzá, hogy esetleges fegyverszünetről tárgyaljon vele, és megígérje segítségét Törökország bekebelezéséhez (pedig milyen szép levelet írt a szultánnak …).. A cár elutasította az ajánlatot, s erre Napoleon valószínűleg számított is. Talleyrand segítségével tovább folytatta a diplomáciai sakkjátékot, különféle ajánlatokat tett az osztrákoknak,

szántszándékkal azt a látszatot keltve, hogy el akarja kerülni a további háborúskodást, és mindenáron békét, de legalábbis fegyverszünetet akar kötni. Így remélte csatára csábítani ellenfeleit, ezért igyekezett önbizalmukat a legmagasabb fokra hevíteni. Hallatlan derűlátására és szaktudására jellemző az a kis jelenet, amelyet Ségur gróf jegyzett fel. Wischauból jövet, a császár megállt vezérkarával az országúton, mintegy tizenöt kilométerre Brünntől, közel Santonhoz. Alaposan körülnézett, kisebb földmunkákat végeztetett az út egyik oldalán, aztán gondosan megvizsgálta az egész környéket, a hatalmas síkságot, a folyókat, a magaslatokat, majd így fordult főtisztjeihez: – Uraim, gondosan tanulmányozzák ezt a terepet, ezen a csatatéren önöknek is lesz szerepük! Az austerlitzi síkság volt ez. Most már minden az ellenfélen múlott. Nem kevesebbet kellett Napóleonnak elhitetnie velük, mint hogy a döntő fölény az ő oldalukon áll, a francia hadsereg kimerült, nem számottevő ellenfél, ezért szeretné Napoleon mindenáron elkerülni a döntő összecsapást. Ez a magyarázata Napoleon minden diplomáciai mozdulatának, ezért ígért, követelt, hol többet, hol kevesebbet. Jócskán foglalkoztatta Talleyrand-t és Savaryt. Egyedül Poroszországgal szemben nem játszotta meg a gyengét, hiszen sorsdöntő érdeke fűződött ahhoz, hogy Frigyes Vilmos ne bocsássa a koalíció rendelkezésére pihent 200 ooo-es hadseregét. A porosz királyban némileg már lehűlt a potsdami csókok heve, s nem sietett eljuttatni Napóleonhoz a „háborúval fenyegető ultimátum”-ot. Ansbach miatt is egyre kevésbé érezte sértve magát. így gyógyítja be az idő a sebeket. És hogy Haugwitz – királya utasítása értelmében – minél többet késsen, ebben Napóleon segített neki, mert Iglauban feltartóztatta, nehogy túlságosan korán érkezzék Bécsbe, ahol Talleyrand alkudozott az osztrák küldöttel, Stadion gróffal. Lázasan dolgoztak a kémek és a kettős kémek, Napóleon szokatlanul nagy szabadságot adott nekik, s teljesen kedvére való volt, hogy a szövetséges vezérkar tudomást szerzett a Nagy

Hadsereg szétszórtságáról, s hogy az orosz-osztrák hadsereg 90 000-es létszámával szemben Napóleonnak mindössze 53000 katonája volt. Azt persze raem kötötte a kémek orrára, hogy Bernadotte és Davout erői is útban vannak, s ezzel 75 000-re egészül ki Napóleon hadereje a döntő napra. Ez még mindig jóval kisebb sereg, mint a szövetségeseké, de Napóleon többet már nem is kívánt, ő tudta, hogy mennyi emberre van szüksége. Savary, aki egyszer már járt küldöttként az ellenfél táborában, még mindig csak ingadozásról, a különféle vélemények összecsapásáról tudta tájékoztatni uralikodóját. Történelmi tény, hogy Sándor cár az azonnali támadás mellett tört lándzsát. Az ifjú, mélabús alaptermészetű uralkodó, akinek kedélyét trónra jutásának nem minden bonyodalom nélküli körülményei is, sötét emlékekkel árnyékolták be, Európa afféle megmentőjének képzelte magát, akinek az a szent hivatása, hogy legyőzze a francia forradalom ördögét, még ha az császárnak álcázza is magát. Ha simábban jutott volna a cári koronához, talán nem tört volna ilyen magasztos célok felé. Kutuzov szerepe nem volt valami dicséretre méltó ezekben a napokban. Később őt tartották az 1812-es háború kimagasló orosz generálisának, hazája megmentőjének, Napoleon legyőzőjének, személyéinek felmagasztosítását még a huszadik században, a második világháború idején is a lelkesítés érdekében használták fel. Nem egy orosz történetíró igyekezett Kutuzov austerlitzi szerepét is mentegetni, kevés sikerrel. Kutuzov ugyanis jól tudta, hogy mit kell tenni: visszavonulni és várni. A visszavonulással tovább lehetett volna fárasztani, gyengíteni a francia hadsereget, közben megérkezhetett volna a helyszínre Károly. Erősítéseket kaphattak volna Oroszországból, és ki tudja, talán a porosz király is meggondolta volna imagát. – Húzódjunk vissza Galíciába – mondta egyik életrajzírója szerint –, és akkor eltemetjük a franciák csontjait. Sándor azonban megalázónak tartotta a további visszavonulást, éppen akkor, amikor a meggyengült, fáradt, számbelileg is

megfogyatkozott francia hadsereget szét lehet verni. Ifjú tanácsadói is osztották véleményét, s nem sóikat adtak egy vén bagoly huhogására, akinek a gyáva visszavonulás volt a vesszőparipája. Kutuzov végül is beadta a derekát, s korántsem mutatkozott olyan gerincesnek és bátornak, amint azt a későbbi történelem elvárta volna tőle. Jevgenyij Tarlé, az ismert szovjet történész, a napóleoni korszak egyik jeles krónikása így jellemezte Kutuzov magatartását: „Kutuzov tetőtől talpig udvaronc volt, néha a jó lelkű, egyszerű embert játszotta meg. Bár meg volt győződve arról, hogy az orosz hadsereg végromlásba rohan, s mindenképpen ki kellene térnie Napoleon elől, elkerülnie a döntő összecsapást, nem mert erélyesen szembeszállni az elbizakodott, könnyelmű cárral. Tudta, hogy főparancsnoki állása forog kockán, ha megteszi, s inkább néhány tízezer ember életét áldozta fel, mint karrierjét.” Persze, kérdés, hogy mi történt volna, ha Kutuzov „erélyesen szembeszáll” uralkodójával. Nem valószínű, hogy földi hatalom meg tudta volna fékezni Sándor harci eltökéltségét. Különösen, hogy olyan kiváló és támadó szellemű tanácsadója volt, mint az osztrák Weyrother tábornok, aki merész és pompásnak látszó haditervvel örvendeztette meg a cárt. Azt tanácsolta, hogy támadják meg a francia sereg jobb szárnyát, rohanják le, s így vágják el Napóleont Bécstől. Ha ez sikerül, amiben botorság lenne kételkedni, akkor fel lehetne morzsolni a harcra már alig képes, számbelileg is gyengébb francia sereget. Ferenc császár szívesebben várt volna még a döntő összecsapással, de Sándor szava többet nyomott a latban, mivel a hadsereg négyötöde ezúttal oroszokból állt, s végül az osztrák császár is megértette, hogy bűn lenne elszalasztani ezt a nagyszerű alkalmat. Weyrother külön kiemelte azt a rendkívül kedvező körülményt, hogy a nagy csatára számukra ismerős, hazai terepen kerül sor, hiszen az osztrák hadsereg tavaly éppen Austerlitz környékén tartotta őszi hadgyakorlatát. Ez valóban felbecsülhetetlen értékű hadi előny, s valóságos ünneprontás volt, amikor az osztrák főtisztek egyike, Bubna gróf szerényen arra

figyelmeztette Weyrothert, hogy ezúttal jobban vigyázzon, mint tavaly, amikor csapataival együtt eltévedt ezen az ismerős, hazai terepen. Mindez némi ízelítőt ad arra nézve, hogy milyen ellenfelekkel állt szemben Napoleon. Ferenc császár is rendkívüli tehetségtelenséggel megáldott katona volt, s állítólag hónapokkal a csata után magyaráztatta el magának (nem sok sikerrel), hogy mi is volt Weyrother haditervének lényege. Amikor a két császár elfogadta a haditervet, a haditanács résztvevői már csak lelkes helyeslésüknek és engedelmességüknek adhattak kifejezést. Valaki feltette ugyan a kérdést, hogy mi lesz, ha Napóleon támadásba megy át, de Weyrother megnyugtatta: – Erre nem számítunk! Kutuzov szótlanul hallgatta végig a haditerv ismertetését, s mindössze arra figyelmeztette a főtiszteket, hogy csata előtt aludjak ki magukat, mert az nagyon egészséges. Ez a megjegyzés minden bizonnyal hiteles, mert Kutuzov az alvásnak mindig nagy jelentőséget tulajdonított. Langeron tábornok például erről a nagy fontosságú vezérkari összejövetelről azt is megjegyezte, hogy Kutuzov végigaludta a tanácskozást. Csak nyugodt lelkiismeretű emberek tudnak ilyen körülmények /között is mélyen aludni, s úgy látszik, Kutuzovot semmi sem nyugtalanította, azon a várható katasztrófán kívül, amelyet szerényen és halkan megjósolt. Elsősorban Napoleon tett meg mindent annak érdekében, hogy megnyugtassa az aggodalmaskodókat. Amikor például észrevette, hogy az ellenséges csapatok megindultak Olmützből, visszavonta Soultot Austerlitzből és a Pratzen-magaslatokról. Külön utasította marsallját, hogy a visszavonulás látszatra legyen rendetlen, pánikszerű, hadd legyén az ellenségnek minél nagyobb az önbizalma. Rendezés kérdésé az egész. Napoleon ugyanis semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy Sándorék meggondolják a dolgot, és mégsem támadnak. Megvolt ugyan már neki a pontos haditerve, de még mindig nem bízott abban, bogy az ellenség besétál a csapdába. Ekkor kijátszotta utolsó ütőkártyáját is. November 28-án

még egyszer átküldte Savaryt a szövetségesek főhadiszállására, és üzenetében személyes találkozót kért a cártól, hogy a fegyverszünetről és a békefeltételekről tárgyaljanak. Elképzelhető, hogy mekkora örömmámort keltett az amúgy is magabiztos vezérkarban Napoleon szánalmas próbálkozása, s hogyan szállították le kellő értékére Kutuzovnak, az öreg vészmadárnak, nevetséges aggályoskodásait. A cár haragját és harci tüzét még az is hevítette, hogy „Buonaparte”, ez a korzikai kalandor, aki még franciául sem tud úgy,” mint a művelt orosz arisztokrácia bármelyik tagja, szorultságában ekkora arcátlanságra vetemedik: azt képzeli, hogy egy törvényes uralkodó, minden oroszok cárja, leereszkedik hozzá, s mintegy törvényesíti lopott koronáját. A jakobinusok szemtelenségének valóban nincs határa. Természetesen szó sem lehetett holmi „császári” találkozóról, a cár Dolgorukij herceget, harcra kész, ifjú környzetének egyik tagját küldte el végveszélybe jutott ellenfeléhez. Napoleon még örülhetett, hogy egy vérbeli herceggel találkozhatott. Az ifjú herceg így jutott be a világtörténelembe, mint Napóleon jóvoltából oly sok más jelentéktelen ember. A nevezetes jelenet alkalmat adott Napóleonnak arra, hogy színjátszó képességeivel gyarapítsa a történelemformáló erőket. Talma is tanulhatott volna tőle, amint a gőgös ifjú arisztokratával szemben megjátszotta a gondterhelt, zavart hadvezért, aki súlyos áldozatokra is hajlandó annak érdekében, hogy mentse a bőrét. Dolgorukij keményen és határozottan tolmácsolta uralkodója feltételeit, amelyek között valamennyi francia hódítás feladása szerepelt, Belgiumtól Itáliáig. És ha Napoleon összehúzza magát, akkor esetleg számíthat ellenfelei elnéző magatartására, bár tulajdonképpen meg sem érdemli. Napoleon, mint később elmesélte, alig tudta visszafojtani a nevetését, de uralkodott magán, majd hosszas „tépelődés” után közölte a herceggel, hogy ezek a feltételek túlságosán súlyosak, jöjjön inkább a harc. Dolgorukij derűlátástól ragyogva tért vissza a cárhoz, beszámolt neki arról,

hogy milyen szánalmas, megrettent ember lett a valaha véletlen sikereivel pöffeszkedő kis tábornokból. Külön örültek annak, hogy a sarokba szorított Napoleon végül is a harc mellett döntött, mert ezzel alkalmat adott nekik világraszóló győzelemre. A történelem is a győzelmes háborúkat emeli ki, s nem a tárgyalások útján történt megegyezéseket. Ezzel Napoleon befejezte a lélektani előkészületeket, és most már minden erejét a döntő összecsapás előkészítésére fordította. Hol volt a cukros víz, amellyel strasbourgi rosszulléte idején itatták! Újra rendíthetetlen titánná emelkedett. Az ő kifejezésével élve, nem „közönséges ütközetet” akart megnyerni. – Ha nem akarunk egyebet, mint visszaverni az ellenséget – mondotta marsalljainak –, akkor egyszerűen el kellene foglalnunk a pratzeni magaslatokat. De én ennél jobbat akarok! Nem visszaverni, hanem megsemmisíteni akarta ellenfeleit, méghozzá olyan mértékben, hogy a háború folytatásáról szó se lehessen. Semmi mástól nem félt ezekben a napokban, mint attól, hogy akad valaki a szövetséges vezérkarban, aki rádöbben a katasztrófa közeli veszélyére. Volt ugyan ilyen ember, Kutuzov személyében, de hallgatott. Ez a példás fegyelemről tanúskodó magatartás is Napoleon kezére játszott, mint ekkor minden. Mégis, szinte az utolsó pillanatig nem tudta elhinni, hogy ellenfelei ilyen elképesztő ostobasággal rohannak vesztükbe. Berthier visszaemlékezései szerint komolyan kételkedett az első hírben, amikor egy szökevény a közeli támadásról számolt be. November 30-án még azt is megtette, hogy Murat-t előreküldte egy kisebb lovasegységgel, s arra utasította, hogy az ellenség megpillantása után menekülésszerűen, a legnagyobb rendetlenséget és zavart mutatva, vonuljon vissza, hadd higgye a szövetséges vezérkar, hogy lángeszű hadmozdulata a legnagyobb felfordulást idézte elő a francia hadseregben. Murat ezúttal kifogástalanul oldotta meg feladatát. Ennyi beugrató csíny nem maradhatott eredménytelen.

December elsején Napóleon boldogan látta megfigyelőhelyéről, hogy az orosz hadsereg balszárnya megteszi a szükséges előkészületeket a várt bekerítő mozdulathoz. Egykori visszaemlékezések szerint valósággal reszketett az örömtől, és tapsikolva mondta környezetének többször is a híres szavakat: – Ez a hadsereg holnap este előtt az enyém lesz! Aztán nyugodtan tollba mondhatta emlékezetes napiparancsát, amely ebben a formában maradt az utókorra: . „Katonák! Az orosz sereg áll előttetek, hogy bosszút álljon az ulmi osztrák seregért. Ezek ugyanazok a zászlóaljak, amelyeket Hollabrun-nál megvertetek, és egészen idáig követtetek. Félelmet keltő állás birtokában vagyunk, és mialatt az oroszok jobbszárnyamnak fordulnak, szabadon hagyják oldalukat. Katonák! Magam irányítom zászlóaljaitokat! Távol maradok a tűztől, ha szokott bátorságtokkal megbontjátok és összezavarjátok az ellenség sorait. De ha csak egy pillanatra is kétes lenne a győzelem, ott fogjátok látni császáriakat az első sorokban! Mert a győzelem nem lehet kétes azon a napon, amikor a francia gyalogság becsületéről van szó, ami az egész nemzet becsülete. Egyetlen ember se hagyja el â sorokat azzal az ürüggyel, hogy sebesültet szállít el! Töltsön el mindenkit az a gondolat, hogy le kell győzni Angliának ezeket a fizetett lakájait, akik oly hevesen gyűlölik nemzetünket! Ezzel a győzelemmel végje lesz a háborúnak, és visszatérhetünk téli szállásainkra, ahol csatlakoznak majd hozzánk a Franciaországban alakuló további seregek. A béke pedig, amelyet kötök, méltó lesz népemhez, hozzátok és énhozzám!” Ez a napiparancs egyike Napoleon legjellemzőbb írásműveinek. Népies, szenvedélyes stílusával elsősorban a közemberre akart hatni, s hatott is. Napóleon sohasem az értelmet vette célba, hanem mindig az érzelmeket. Nem minden érdekesség nélkül való, hogy Hollabrunnt lelkesítő győzelemnek említette, holott itt szedték rá Murat-t úgy, hogy Napóleon majdnem megpukkadt mérgében. De nem ez volt az első és az utolsó eset, amikor Napoleon a győzelmet

fogalmazás kérdésének tekintette, s ha érdeke úgy kívánta, minden megrendülés nélkül átcsoportosította a tényeket. Az ő vaskezében a tények nem voltak kemény dolgok. így tett Acrénál, majd később Eylaunál is. Jellemző apróság az is, hogy a parancs eredeti szövegében nem szerepel az a mondat, amely feltárja az oroszok nagy stratégiai baklövését („… a jobbszárnyamnak fordulnak …” stb.), hanem helyette ez: „Mialatt az oroszok ütegeink ellen fordulnak, megtámadom oldalaikat.” Napóleon szerette a napiparancsokat utólag hozzáigazítani az eseményekhez, amikor már megvoltak a nyugodt fogalmazás lehetőségei. Énnek a nevezetes parancsnak a legtöbb történész főként azt a mondatát emeli ki, amelyben Napoleon önmaga kímélését ígéri jutalmul katonáinak („Távol maradok a tűztől…”). Ez valóban propaganda-mesterfogás. És ilyesmit akárki nem mondhatott. De az az ember, akit katonái ott láttak az arcolei hídon, nyugodt lelkiismerettel tüzelhette vitézeit azzal az ígérettel, hogy vigyáz magára. Személyének döntő fontosságával amúgy is tisztában volt már minden katonája. De még így is szokatlan és meglepő, hogy egy hadvezér saját személyének megóvásával lelkesíti harcosait. Van azonban ennek a parancsnak egy másik érdekes mondata is, amelyet Napóleon történészei érdemtelenül figyelmen kívül hagynak. Napoleon ugyanis megtiltotta, hogy bárki is sebesültszállítás ürügyén (!) elhagyja a sorokat. Ezt szükségesnek tartotta rövid, és az időtlen történelemnek szóló szózatában is hangsúlyozni. Ez a részparancs is hihetetlen céltudatosságát jellemzi, a mindenáron való győzelemre törés feltétlen akaratát. Aki kiesett a sorbó1, az már nem érdekelte a császárt, mert célja eléréséhez sebesülten nem segíthette. Időnként voltak érzelmes megnyilvánulásai a legfelső hadúrnak, természetesen csaták után, amikor a sebesültekről való gondoskodás a kis káplár atyai szeretetének legendáját táplálta. De aki harközben állt meg sebesült bajtársán segíteni, azt gyávának tekintette, aki „ürügyet” keresett arra, hogy megszökhessen a csatából. Ezt a felfogást

Napoleon annyira meggyökereztette seregében, hogy a legénység körében önkéntesen megalakult, úgynevezett „bajtársi bíróságok” saját hatáskörükön belül, a tisztek színleges „tudta nélkül”, de hallgatólagos beleegyezésével halálra ítélték és kivégezték mindazokat, akik az ütközet alatt bármilyen indoklással kivontak magukat a harcból, lehat minden katonának érdekében állt, hogy halálmegvető bátorsággal harcoljon, ha kedves volt az élete. Napoleon mit sem utált jobban, mint az olyan katonát, aki aggódik saját életéért. Az ilyen felfogás idegen magától a foglalkozástól. Különféle lelki folyamatok után jutottak el Napóleon katonái odáig, hogy gyakran maguk a sebesültek hárították el a segítséget, és így kiáltoztak: „Oda se neki, bai társak, előre! Éljen a császár!” És el lehet hinni a 10. számú „bulletin”-nek azt a jelentését, amely arról szól, hogy Napoleon egyik öreg gránátosa odalépett: császárjához, és így szólt hozzá: „Felség, ne kockáztassa személyét! Csak a tekintetével vegyen részt a harcban, és én megígérem a hadsereg gránátosainak nevében, hogy elhozzuk önnek az oroszok zászlóit és ágyúit, hogy így ünnepeljük meg holnap koronázásának évfordulóját!” Napoleon kétségtelenül szeretett volna korábban megütközni ellenfeleivel, de a sok kényszerű halasztás jóvoltából mégis szerencsésén alakult a helyzet: koronázásának első évfordulójára esett a döntő csata napja. Csupa színes, regényes jelenet maradt az utókorra a nagy csata előtti napról. Amikor Napoleon végiglovagolt csapatai előtt, a katonák hosszú karókra vagy szuronyokra kötözött szalmacsomókat gyújtottak meg, s ezzel a szerény tűzijátékkal ünnepelték meg a koronázás évfordulóját. ,,Hadi jelenetben még nem volt soha ennyi ünnepi pompa …” – emlékezett vissza meghatottan katonái figyelmességére Napoleon. Természetesen zengett az „Éljen a császár!”, s a túloldalon feltűnhetett volna, hogy a francia hadsereg talán még sincsen olyan lezüllött állapotban, amint arra saját feltevéseikből és Napoleon viselkedéséből következtettek. Említésre méltó még az is, hogy Napoleon ezekben

az igazán sorsdöntő napokban, sőt, órákban sem hanyagolta el kiterjedt levelezését, szünet nélkül játszott az európai sakktáblán, Talleyrand-nak írt levelében Velence, Salzburg, Verona sorsáról rendelkezett, a bajor választófejedelemnek királyi rangot ígért, de hogy Franciaországnak is legyen valami kézzelfogható haszna az előléptetésből, ötmillió aranyfrank ellenében volt hajlandó visszaadni Bajorországnak a különféle hadi felszereléseket és erődöket … Mintha mindez változatlanul nem az ő céljait szolgálta volna … Azután ilyen közvetlen, csevegő mondatok: „Holnap, valószínűleg meglehetősen komoly ütközetben, -megmérkőzöm az oroszokkal … írjon Párizsba, de ne tegyen említést a csatáról, feleségem aggódnék …” Lám, a figyelmes férj szerepéről sem feledkezett meg ezekben a sorsdöntő órákban. Tudta, hogy minden lépését, minden szavát, a legapróbb fintorát is figyelik, s előbbutóbb mindenből legenda lesz. Bőséges anyagot szolgáltatott mindenféle szóbeszédhez. Az austerlitzi képsorozathoz tartozik a híres kunyhójelenet is, ha ugyan kunyhónak lehet nevezni azt a rozoga viskót, amelynek hiányzott a teteje, s a gránátosok fedték be szalmával, nehogy fázzék a szeretett császár. Érdekes különben, hogy Napoleon, aki odahaza, békeviszonyok között rendkívül érzékeny, szinte törékeny egészségű volt, minden kis huzatra megfázott, s csak forróra fűtött szobában tudott aludni, hadjárat közben, a harctéren, minden nélkülözést jól bírt el, saját mondása szerint, elsősorban akaraterejével. Jól érezte magát ebben a düledező kis viskóban is. Itt vacsorázott főtisztjeivel, kedvenc ételéből, sült krumpliból és hagymából evett néhány falatot, aztán jókedvűen beszélgetett környezetével, pontosabban: ő beszélt, s azok áhítattal hallgatták, mert mi mást tehettek volna. Napoleon annál is könnyebben megajándékozhatta magát ezzel a kis kikapcsolódással, mert az egész hatalmas csatatér a kisujjában volt, csodálatos emlékezőképességében, életre kelt benne a térkép minden jele, a tavak, patakok, átjárók, szorosok, magaslatok összefüggő rendszere,

saját csapatain kívül jól ismerte az ellenség elhelyezkedését, mozgását, szándékát. Nyugodtan beszélhetett marsalljainak a dráma lényegéről és más érdekfeszítő irodalmi kérdésekről. Könnyen elképzelhető, hogy Murat és társai milyen szenvedő érdeklődéssel, de annál nagyobb fegyelmezettséggel hallgatták vezérük fejtegetéseit Racine-ról és a francia drámaírás más nagyjairól. Mellékesen megemlítette, hogy hírek szerint üstökös jelent meg Párizs fölött, s ez biztos jele a győzelemnek. Babonás volt, mint a hadvezérek és a közönséges halandók általában, s szerette a kedvező előjeleket. Aztán Egyiptomról beszélt, az „Ezeregyéjszaká”-ba illő keleti terveiről, amelyeket, sajnos, az acrei „homokszem” megakadályozott. Ezek már jobban érdekelték a világirodalomtól elgyötört marsallokat. Ezen az estén gyakran látták mosolyogni. Kétségtelenül meghatotta őt katonáinak egyszerű tűzijátéka, az égő szalmanyalábok tüze, s talán ezért is szükségesnek tartotta néhány emberi szót ejteni a várható veszteségekről : – Életem legszebb estéje ez! Mégis szomorúság tölt el arra a gondolatra, hogy milyen sokat el fogok veszíteni ezekből a bátor emberekből! Igen, szomorú vagyok, mert úgy érzem, hogy ezek az én gyermekeim. Az igazat megvallva, néha helytelenítem magamban ezt az ellágyulást, mert attól félek, hogy előbb-utóbb alkalmatlanná tesz a háborúra … A történelem bebizonyította, hogy ez az alaptalan félelem fölöslegesen nyugtalanította a császárt. Annál őszintébben nyugtalankodott aznap más okok miatt. Davout sokat késett (Bernadotte már korábban a helyén volt), de végül is még éjfél előtt, fáradtan, megviselten jelentkezett a szalmakunyhóban. Még jobban tartott a császár attól, hogy az ellenség az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát, és visszafordul a csapda ajtaja előtt. Ez az aggodalom is alaptalannak bizonyult, s amikor újra és újra kiment a terepre, hogy körülnézzen, fellélegezve tapasztalta, hogy az ellenséges tábortüzek száma teljesen megnyugtató. Ekkor

nevezetes kunyhójának egyik sarkában leheveredett a gárdistái által leterített szalmára, hogy aludjon egy kicsit, de hajnali négy órakor már újra lóra ült, hogy megnézze, nem jött-e meg az ellenség esze. Nem jött meg. Ezzel szemben egyre dübörgőbb mozgás hallatszott a francia hadsereg balszárnya felől, a szövetséges seregek tehát megindultak, hogy elvágják Napóleont Bécstől, mivel az osztrák fővároshoz vezető út, Weyrother elképzelése szerint, a Nagy Hadsereg fő visszavonulási útja volt. Napóleonnak az volt az érdeke, hogy ebben a „bekerítő” műveletben minél több csapat vegyen részt, így gyengül meg a szövetséges arcvonal közepe. Ezekről a sorsdöntő órákról, de inkább félórákról, két fontos párbeszédet is feljegyeztek. Az egyik a pratzeni magaslaton hangzott el, Sándor cár és Kutuzov között. Annak ellenére, hogy a szövetséges csapatok balszárnya már teljes mozgásban volt, Kutuzov vonakodott elhagyni csapataival a fontos magaslatot. Ő volt az egyetlen, aki tisztán látta a Weyrother-féle terv gyarlóságait. A cár, kíséretével együtt, fellovagolt a magaslatra, és felelősségre vonta tábornokát. Sándor: Mihail Illarionovics, miért nem nyomul előre? Kutuzov: Előbb megvárom, amíg valamennyi oszlop felsorakozott. Sándor: Nem vagyunk a cáricini mezőn, ahol csak akkor kezdődik meg a díszszemle, amikor minden ezred együtt van. Kutuzov: Felség, éppen azért nem kezdek hozzá, mert nem vagyunk a cáricini mezőn. De ha felséged úgy parancsolja … Megint kibújt belőle az engedelmes udvaronc, s mivel Sándor „úgy parancsolta”, elindította csapatait lefelé. A másik párbeszéd Napóleon táborában hangzott el. A császár feszülten figyelte távcsövével, hogy meggyengül-e az ellenség közepe, vagy nem. Odafordult Soulthoz. Napóleon: Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy elérje a

pratzeni magaslatokat? Soult: Kevesebb mint húsz percre. Napoleon: Akkor várjunk még. Ha az ellenség rossz mozdulatot tesz, tartózkodjunk attól, hogy félbeszakítsuk. Újabb húsz perc telt el, s amikor Napoleon meggyőződött arról, hogy az oroszok elhagyták a magaslatot, parancsot adott a támadásra. Soult, Murat, Bernadotte és Lannes már száguldott is a csapatokhoz, s maga Napóleon is katonái közé vágtatott, hogy így lelkesítse őket: – Az ellenség ügyetlenül kiszolgáltatta magát támadásainknak. Úgy végződjék a csata, mint a mennydörgés! A pontosan és szerencsésen kiválasztott szavakra természetesen mennydörgő: „Éljen a császár!” volt a válasz. A köd ekkor már felszakadt, fél kilenc körül járt az idő, s már – a hadijelentés kifejezését használva – „ragyogva kelt fel Austerlitz napja”. Ez is világtörténelmi szállóigévé vált. Lelkes vezényszavak harsogtak mindenfelé, a dobosok a „rohamra!” jelet verték. Ekkor kezdődött meg tulajdonképpen az austerlitzi csata, amelyről külön vastag könyveket írtak, s az egymás után következő nemzedékek tisztiiskolásai tanulták legapróbb mozdulatait. Mert bonyolult, sok részletből tevődött össze a nevezetes ütközet, s valószínű, hogy az egész hatalmas sakktáblát csak Napoleon tudta teljes egészében és részleteiben is áttekinteni. Ma az austerlitzi csatát a maga teljességében Napoleon különlegesen egyéni mestermű-vének tekintjük, amelyet nem kisebb katonai szakember, mint a baráti körében „tábornok”-nak becézett Engels így jellemzett: „Napoleon hasonlíthatatlan katonai zsenije, amely ebben a csatában mutatkozott meg a legteljesebben, minden dicsőítésen felül áll. Világos előrelátása, bámulatosan gyors cselekvése a döntés kierőszakolásában egyszerűen bámulatra méltó. Austerlitz a stratégiának olyan csodatette, amelyet nem felejtenek el az emberek, amíg háború lesz a világon.”

Egyelőre még kevés a lehetősége annak, hogy az austerlitzi „csodatett”-et elfelejtsék az emberek. A háború mint emberi tevékenység mindig eléggé távol áll attól, hogy a „homo sapiens” (?) undorral, szégyenkezve és főleg értetlenül forduljon el tőle, s félő, hogy még a XXI. század (vagy talán még a későbbi századok) embereinek is jelent majd valamit ez a szó: Austerlitz. Nehéz valamilyen mélyen beidegzett szokásról leszokni : az emberiségnek több mint10 000 háborúja bizonyíték e tétel mellett. Engels három rövid mondatban összefoglalta Austerlitz dicsőségét, az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a történelmi távlatból szinte felhőtlen ragyogás mögött véres harcok sok-sok nehézsége húzódik meg, s itt-ott még a diadalmas Nagy Hadsereg katonái is pánikba estek. A legtöbb napóleoni krónika azonban nem szól ilyesmiről, mintha ezeknek a kellemetlen közjátékoknak az említése zavarná az egységes képet, elfelhősítené „Austerlitz fényes napjá”-t. Csak a legújabb részletes katonai szakkönyvek szentelnek illő teret Napoleon keserves perceinek is. Hogy ő volt ebben a csatában a szinte megközelíthetetlenül kimagasló hadvezér, azt senki sem vitatja, s egyben ő volt az, aki roppant egyéniségének mágikus erejével emberfölötti teljesítményre tudta tüzelni katonáit. Erre már csak a szövetségesek némi túlereje miatt is szükség volt. És Napóleon nem volt az a mindent egy lapra feltevő, könnyelmű játékos, akinek sokan hitték és hiszik. Jócskán számított esetleges balsikerre is, óvatosan biztosította a hátát, több táborban tartalékokat helyezett el a Rajna mentén, megerősített várakat látott el tetemes helyőrségekkel, gondoskodott arról, hogy utánpótlási vonalait semmiféle veszély ne fenyegethesse, s gondoskodott visszavonulási útról is. „Ütközet előtt minden veszélyt eltúlzok!” – mondta egy alkalommal, mintegy leckét adva azoknak, akik úgy képzelték el háborúit, mint egyetlen, mindent elsöprő rohamot. A „veszély eltúlzása” persze azt is jelentette, hogy az első vonal harcosainak létszáma erősen megfogyatkozott, « ez a magyarázata annak, hogy Napóleon 200 ooo-es Nagy Hadseregének körülbelül egyharmada állt ki az austerlitzi ütközetre. De Napóleon

sóikat tanult Marengóból. Most pontosabban számította ki a meneteket, s mindenki, akire szükség volt, időben a helyén állt. Kő esett le a szívéről, amikor a rettenthetetlen Davout jelentkezett nála a kunyhóban. Az egész sereg mozgásban volt, Davout gyalogos oroszlánjai két nap alatt 130 kilométert tettek meg. Neki sokszoros túlerővel szemben kellett helytállnia, de hiszen ez volt Napoleon haditervének lényege: minél több ellenséges csapat vonul délre, „elvágni” a francia sereg feltételezett utánpótlási vonalát, annál inkább megritkul a szövetséges arcvonal közepe. A kora reggeli, sűrű köd is a franciáknak segített, a szövetségesek nem láthatták, hol van Napoleon seregének a zöme. Kétségtelen, hogy a pratzeni magaslatok villámszerű megtámadásával kezdődött a tulajdonképpeni csata, de az előcsatározások sem voltak érdektelenek. Hogy az említett világtörténelmi jelentőségű hadmozdulat megtörténhetett, az elsősorban attól függött, hogy Davout hogyan áll helyt délen. A szövetségesek haderejének tetemes része már reggel hét órakor megkezdte szárnytámadását, s főleg Tellnitz és Zokolnitz birtokáért folyt elkeseredett küzdelem. A két falu kétszer is gazdát cserélt (a lakosságról nincs szó), s itt-ott zűrzavar keletkezett a francia sorokban is. A nagy összevisszaságban például a 108. ezred tévedésből a Zokolnitzból visszavonuló 26. ezredre tüzelt. Minden háborúban előfordul ilyesmi, s az ősi katonahumor szerint „nincs baj, fiúk, saját tüzérség!” – kiáltással vigasztalják azokat, akik tévedésből saját bajtársaik fegyverétől esnek el. Nagy szükség volt Davout határozottságára. Természetesen – a napóleoni marsallok alkatához híven – ott tartózkodott a legelső vonalban, ügyet sem vetve a körülötte fütyülő golyókra. Persze, ezzel kapcsolatban is eszébe jut a sors törvényszerűsége fölött töprengő embernek, hogy mi történt volna, ha Davout-t eltalálja egy lövedék, akár az ellenségé, akár egy saját muskétásáé. Vajon nem bomlott volna-e fel az ellenállás, a lángeszű haditerv egyik sarkpontja? Ezzel a halvány feltevéssel szemben azonban ott volt a

tény, hogy Davout halálmegvető bátorsága lelket öntött a csüggedőkbe, megszűnt a fejetlenség, s tovább folyt az elkeseredett harc. Avatatlan szemlélő azt hihette, hogy a szövetségesek kezdeti sikereket arattak, hiszen kétszer is kiverték a két stratégiailag nagy fontosságú faluból a franciákat, az aránylag vékony francia vonalat azonban nem tudták áttörni, pedig Bukszhovden főként orosz csapatai zuhatagként zúdultak le a dombokról. Ezt az óriási nyomást kellett Davout hadtestének felfognia, mert az idő múlása nem a szövetségeseket segítette. Amikor Napóleon úgy látta, hogy már éppen elég nagy számú orosz csapat vonult dél felé, Weyrother haditervének végrehajtása érdekében, akkor adta ki a parancsot Souítnak a pratzeni magaslatok megtámadására. Az ő leírása szerint ,,Soult, mint a villám, úgy megy át, Levasseur brigádjától támogatva, a Saint-Hilaire és Vandamme hadosztálya élén a Kobelnitzi- és a Puntowitzi-szoroson”. Ez a villámcsapás volt az austerlitzi csata döntő mozzanata, s Napóleonnak most már minden további lépése azt a célt szolgálta, hogy a két, majd három részre szakadt ellenséget külön-külön verje meg. A napóleoni háborúk csúcspontja volt ez a roham, amelynek sikerét mindenesetre úgy is igyekeztek biztosítani, hogy előzőleg háromszoros pálinkaadagot adtak a hősöknek. A meglepetés óriási volt, valóban a most már derült égből lecsapó villámként hatott ez a hadmozdulat. A köd ugyanis ekkor már fölszakadt, mert nem volt rá szüksége Napóleonnak … így kedvezett akkor minden neki. És mégis, már kezdetben is előálltak nehézségek. Vandamme csapatai nem tudtak villám módjára mozogni, eléggé határozott ellenállásba ütköztek, de nem hosszú ideig. A váratlan hadmozdulat, amely szinte percek alatt veszélybe döntötte a szövetségesek kellős, közepét, megdöbbenést keltett Napóleon vészesen elbizakodott ellenfelei között. Bekövetkezett az, amire Weyrother „nem számított”. Legelőször Kutuzov látta, hogy baj van, miközben csapataival lefelé haladt a pratzeni dombokról, Weyrother tervei szerint. Öt nem az elbizakodottság jellemezte,

hanem a feltétlen engedelmesség, miközben rossz sejtelmei voltak. Ahogyan megsejtette az ütközet előtt, úgy ismerte fel elsőnek a veszélyt Soult „villámcsapása” láttán. Azonnal látta, hogy hajmeresztő hadászati hibát követtek el, amikor csaknem minden erőt a déli arcvonalra összpontosítottak. Villanásszerűen kiderült, hogy a középső hadszíntér a döntő fontosságú, s miközben Bukszhovdenék odalent diadalmámorban úsztak, a két falu elfoglalása után, fent a középen katasztrófa fenyegetett. Kutuzov megállította csapatait, de mindössze két zászlóaljat tudott a helyszínre vezényelni – keveset, későn! A franciák gyorsan nyomultak előre, s úgy látszott, hogy földi erő nem akadályozhatja meg őket abban, hogy elfoglalják a pratzeni magaslatokat, az egész csatatér kulcsát. Napoleon azonban nemcsak ezzel a létfontosságú mozdulattal törődött, ő az egész sakktáblán játszott. Északon Bernadotte-ot arra utasította, hogy foglalja el Blasowit-zot, s így támogassa Soultot. Az északi hadszíntéren azonban nem egészen úgy alakult a helyzet, ahogyan azt Napoleon megtervezte és elvárta. Itt irányította ugyanis a hadmüveleteket a szövetségesek legjobb tábornoka, az orosz Bagration (ha ugyan a szorult helyzetbe került Kutuzovot nem számítjuk), s itt harcolt a cári gárda egy része is. Bernadotte elfoglalta ugyan Blasowitzot, de a cári gárda visszafoglalta. Hatalmas harc fejlődött ki itt is, s akinek alkalma volt távolról szemlélni äz eseményeket, festői csataképekben gyönyörködhetett. Lannes csapatai végül szuronyrohammai foglalták újból el a falut. Ekkor már az egész arcvonalon tombolt a küzdelem, s ahogyan maga Napoleon írta le később hadijelentésében: „Rettenetes tüzérségi párbaj kezdődött az egész vonalon. Elborzasztó volt a négyszáz ágyú és a közel kétszázezer ember lármája. Óriások csatája!” Az oroszok, csakúgy, mint délen, északon is számbeli fölényben voltak, hiszen Napóleon a középre összpontosította fő erejét. A két szárnyon vitézséggel kellett pótolni a számbeli hátrányt. Ebben nem is volt hiány. Most Murat minden hibájáért kiengesztelhette a

császárt, ő száguldott lovas hadseregével oda, ahova éppen kellett, sógora utasítására. Mert a pokoli mennydörgésben, az óriások csatája közepette Napoleon nyugodtan sakkozott, és tartalékait mindig a kellő helyre irányította. Kétségtelen, hogy Bagration csapatait nem tudták leverni, a fő hadászati célt azonban Lannes-ék teljesítették: megakadályozták, hogy Bagrationék a közép segítségére menjenek. Annyi bizonyos, hogy nehéz órákat állt ki a Nagy Hadsereg balszárnya, s volt olyan időszak, amikor a felbőszült franciák tízszeres túlerővel szemben is megálltak a helyüket. Nem csoda, hogy később maga Napóleon is az austerlitzi hadsereget tartotta a legjobbnak, amelyet valaha is harcba vezetett. Időközben középen is voltak megingások. Saint-Hilaire hadosztályát három oldalról is szorongatták. Egy kétségbeesett szuronyroham enyhített a-helyzeten. Napoleon sohasem habozott igénybe venni a legijesztőbb harci módot. „A szurony mindig a bátrak fegyvere volt, és a győzelem fő eszköze.” így vallott Napoleon a kézitusáról, s a maga korában a maga szörnyű módján igaza volt. Soult tüzérséggel sietett a szorongatott csapat segítségére, s ő maga irányította a tüzet egészen elöl. „Vandamme-nak is voltak nehézségei, de végül úgy alakult a helyzet, elsősorban katonáinak hihetetlen harckészsége jóvoltából, hogy túljutottak a komolyabb nehézségeken. Napóleont azonban most a jobb oldal helyzete kezdte aggasztani. Tellnitz és Zokolnitz elvesztése azzal fenyegetett, hogy a sokszoros túlerőben levő szövetséges csapatok legyűrik Davout-t, és hátba támadják. 8000 francia gyalogosnak és 280 lovasnak egy -körülbelül 35000 főnyi szövetséges csapatot kellett feltartania. Napoleon mindenesetre odavezényelte Oudinot gránátosait. Délre már minden a franciák javára alakult. Északon Lannes, Murat és Bernadotte elszigetelte Bagrationt, ha legyőzni nem is tudta. Középen Soult elfoglalta a pratzeni dombokat, délen pedig Davout -nagy nehézségek árán ugyan, de – Oudinot segítségével tartani tudta a vonalat a szövetséges hadsereg fő ereje ellen. Érett

tehát a francia győzelem, de még mindig nem lehetett tudni, hogy egyszerű csatanyerés lesz-e, vagy pedig megsemmisítő arányú, amilyenre Napoleon a csa-~ ta előtt számított. Ha ellenfelei kivonták volna csapataikat a harcból, ez végzetesen meghosszabbíthatta volna a háborút, s Károly megérkezése éppen úgy fenyegetett volna, mint a porosz veszély. Napóleon tehát tovább sakkozott, s mivel az ellenség fő ereje délen küszködött, úgy határozott, hogy most már ereje zömével Bukszhovden ellen fordul. Bernadotte-ot kivonta a Bagration elleni harcokból, hogy rábízza Pratzent, s így minden más haderejével délnek fordulhasson, és összemorzsolja Bukszhovden seregeit. Ezt szánta kegyelemdöfésnek. Tervét ekkor egy különös, váratlan közjáték zavarta meg, amely majdnem felborította elképzeléseit, ugyanakkor újra kiderült, hogy milyen tehetségtelen hadvezérekkel áll szemben. Körülbelül egy órakor az orosz cári gárda – lovasok és gyalogosok –, Ferdinánd nagyherceg vezérletével, megtámadta a francia sereg közepét, s egy lendületes szuronyrohammal áttörte a francia első vonalat, Vandamme arcvonalszakaszát. A francia tábornagy éppen akkor kapta meg Napoleon parancsát, hogy forduljon jobbra, dél felé. Átcsoportosítás közben, vagyis a legrosszabbkor érte az orosz támadás, s csapatai rövid időre ugyan, de válságos helyzetbe kerültek. Ez a kis részlet is hiányzik a legtöbb Napóleon-életrajzból, holott nem csekélység, hogy a Nagy Hadsereg katonái is pánikba estek, éppen akkor, amikor vezérük a győzelem méreteinek kiszélesítésén munkálkodott. Az orosz gárdalovasság nekiesett Vandamme meggyengült balszárnyának, és lerohanta a francia balszárny két zászlóalját. Ezek közül az egyiknek a vitézei annyira elvesztették a fejüket, hogy zászlóikat és fegyverzetük nagy részét elhagyva, vad futásban menekültek. Méghozzá közel a császárhoz, mert Napoleon ekkor már a pratzeni magaslatra helyezte át főhadiszállását. Ezúttal varázslatos tekintete sem segített, a menekülőket nem tudták megállítani. Hiába ordított rájuk

parancsnokuk, hogy gyáván cserbenhagyják bajtársaikat és császárjukat, a vakrémületbe esett katonák tovább futottak. Ségur leírásából tudjuk, hogy amikor a szerencsétleneket a császárhoz való hűségükre emlékeztették, „éljen a császár [„-kiáltásokkal szaladtak tovább. Ez a sikeres orosz támadás fordulópont lehetett volna, ha az áttörés méreteit tartalékok bevetésével kiszélesítik. De a szövetségeseknek nem voltak tartalékaik a közelben. Ugyanakkor, amikor délen Bukszhovden tömegei az aránylag kis területen egymást zavarták, középen nem volt bevethető tartalék. Mindezt jól látta Napoleon, s a helyzet tökéletes ismeretében hidegvérűen intézkedett. Bessičres-t küldte a császári lovasgárdával a veszély elhárítására. Nem ment könnyen a dolog, mert Napóleon híres gárdájának első támadását visszaverték az oroszok, a második ellentámadás azonban már sikerrel járt, hála az erősítésnek. Ebben a harci szakaszban fontos szerepet játszott Bernadotte, aki parancs nélkül, látva a helyzet súlyosságát, a saját szakállára küldte a helyszínre Drouet hadosztályát. Az oroszoknak nem volt tartalékuk, Napóleonnak volt. Idejében be tudtak avatkozni a harcba a gárdavadászok is, s végül óriási harcban leverték a cári gárdát. A válogatott legénység nagy része elesett, á foglyokat pedig, szokás szerint, elvezették a császár előtt. Napoleon – valljuk be, eléggé ízléstelenül – a következő megjegyzést tette előttük: – Sok előkelő szentpétervári hölgy megsiratja ezt a napot! Mintha bizony odahaza Franciaországban nem borított volna gyászba sok családot a híres győzelem. De a császár ekkor már nyugodtan tréfálkozhatott a holttestek között, mert már csak a kegyelemdöfés volt hátra. Most már minden nélkülözhető erőt Bukszhovden megsemmisítésére lehetett összpontosítani. Fél háromkor már Bukszhovdennek is feltűnt, hogy rosszra fordultak a dolgok. Később elsősorban őt hibáztatták a megsemmisítő vereségért. Bírálói szerint ugyanis vissza kellett volna fordítania csapatainak legalább egy részét, a közép megsegítésére. Vereségek után rendszerint sok: szó esik a teljesíthetetlen vagy meg nem

érkezett parancsokról. Kutuzov azt állította, hogy ő elrendelte a déli szárny visszavonulását, Bukszhovden viszont azzal védekezett, hogy semmiféle új parancsot nem kapott, tehát az eredeti haditerv végrehajtását kellett szorgalmaznia. Jobban nem is játszhatott volna Napoleon kezére. Amikor végre elrendelte a visszavonulást, már késő volt, minden utat elvágtak a franciák. Ekkor, a nagy lendülettel lezúduló francia közép támadásával egy időben, Davout csapatai is támadásba kezdtek, s a számottevő veszteségektől feldühödve, továbbá Davout parancsának („Senki sem menekülhet!”) a legkegyetlenebb értelmezésével, nem ejtettek foglyot. Napoleon a befagyott tavak és mocsarak felé szorította a megvert ellenséget. Megkezdődött az oroszok katasztrófája. Egész hadosztályok megadták magukat, s csak kevesen tudtak megmenekülni, többek között például Bukszhovden, egész törzskarával együtt. Doktorov tábornak maga adta ki a parancsot, hogy „meneküljön, ki merre tud!” Emberei szétszéledve keresték a menekülés útját, csekély sikerrel. A francia tüzérség irgalmatlanul csépelte a menekülőket, a gyalogság pedig nem csökkenő lendülettel üldözte azokat, akik még nem adták meg magukat. A szövetséges hadsereg pontosan ott szenvedte el a döntő csapást, ahol Napoleon megtervezte. Igaz, hogy ehhez többek között egy Bukszhovden is kellett, aki, Tarlé szerint, „29 gyalogos zászlóaljjal és 22 lovas századdal egy harmadrendű fontosságú pont körül keringett, amelyet elenyésző erejű francia csapatok védelmeztek”. Ezek az „elenyésző erejű francia csapatok” azonban igen fontos feladatot oldottak meg, s talán Davout dolga volt a legnehezebb. A csata valóban úgy végződött, mint a mennydörgés, s Napoleon katonái bizonyára emlékeztek vezérük szavaira. Ez a mennydörgés főként délen remegtette meg a véráztatta földet, mert északon még sokáig váltakozó sikerrel folytak a harcok, Bagration még kora délután is tudott támadni, s majdnem letiporta Suchet újoncait. Lannes sietett segítségükre, ekkor Bagration elrendelte a visszavonulást, s ezt a mozdulatot a franciák már nem tudták számottevő módon megzavarni.

Mintegy öt óra tájban csendesült el a harci zaj, az óriások küzdelme befejeződött. Megkezdődött a veszteségek felmérésének hátborzongató feladata. A pontos számadatok megállapítása sohasem könnyű, s az egymásnak bizonyos fokig ellentmondó adatokból a hadtörténeti kutatások eredményeképpen elfogadható, hogy mintegy 11 000 orosz és 4000 osztrák esett el, 12 000 szövetséges katona francia fogságba esett» Sebesültjeik számáról nincs adat, de kevesen úszhattak meg sebesülés nélkül, hiszen maga Kutuzov is megsebesült, veje pedig elesett a harcok során. A franciák „mindössze” 1300 halottat vesztettek, a sebesültek száma megközelítette a 7000-et, s közel 600-an fogságba estek. Az egyik jelentés szerint a francia sebesültek csata közben ezúttal maguk vánszorogtak a kötözőhelyekre. Kénytelenek voltak, hiszen a szívhez szóló császári napiparancs egyenesen megtiltotta a Nagy Hadsereg katonáinak a sebesültekkel való bíbelődést. De még mindig jobb helyzetben voltak, mint a szövetséges seregek sebesültjei, akikkel senki sem törődött. A lőfegyverek elhallgattak ugyan, de a sebesültek jajszava annál tisztábban hangzott a téli estén. így végződött „A Három Császár Csatája”. Az egyik császár, Napóleon, marsalljai kíséretében, lóháton végigjárta diadala színhelyét, és alkalmat adott arra, hogy katonái viharosan ünnepeljék őt. A másik két császár elmenekült a számukra gyászos csatatérről, lovukra bízták magukat, s a sötétség megmentette őket a fogságba eséstől. Egy érdekes adat szerint Sándor cárt „egy kényszer-hazugság mentette meg a fogságtól”. Mi volt ez a kényszerhazugság? Állítólag azt hazudta volna az oroszok üldözésére kiküldött Davout-nak, hogy már megkötötték a fegyverszünetet, s Ferenc császár és Napoleon őt is belevette a megállapodásba. Hogy mindebből mi igaz, lehetetlenség megállapítani, de ha így volt, akkor valószínű, hogy Davout visszariadt az orosz uralkodó elfogásától, erre talán nem is volt felhatalmazása, hiszen Napóleonnak későbbi tervei voltak Sándorral, s elfogatása túlságos

megaláztatás lett volna. Tarlé szerint a cár hangosan zokogott és napokig céltalanul bolyongott a hegyekben. Érthető a két uralkodó csalódása, hiszen néhány órával a katasztrófa előtt még biztosra vették Napoleon szétzúzását. Különösen keserves volt számukra, hogy a korzikai bitorlótól, az álcsászártól, ettől a tizenkilencedik századbeli Pugacsovtól szenvedték el a megsemmisítő vereséget. Pedig a ,,bitorló” megadta a tiszteletet mostohatestvéreinek, s Napóleon későbbi leírása a csatáról is arra mutat, hogy gondolt a jövőre, és ebben a szellemben írt Sándorról („A cár megőrizte hidegvérét, és veszélynek is kitette magát, hogy összegyűjtse csapatait.”). Ezért nem valószínű, hogy bármelyik felséges ellenfelét fogságba akarta vetni, ami talán nem is lett volna túlságosan nehéz feladat csapatai számára. Mindennél fontosabb volt azonban gránitba vésni a nagy győzelmet, hogy a halhatatlan dicsőséggel fellelkesítse a Nagy Hadsereget és a Nagy Nemzetet. Már másnap felolvasták minden csapat előtt a híres napiparancsot, amely rövid, bár nem egészen hűséges összefoglalása volt az austerlitzi csatának. A célszerűség mindenekelőtt! – ez volt Napoleon fő elve, s ha az igazság összeütközött a célszerűséggel, annál rosszabb volt az igazságra nézve. Néhány mondat a híres napiparancsból: „Katonák, meg vagyok veletek elégedve! Austerlitz napján igazoltátok minden várakozásomat, amelyet rettenthetetlenségtekre építettem, és örök dicsőséggel koszorúztátok meg sasaitokat… Az orosz és az osztrák császár parancsnoksága alatt harcoló százezer főnyi hadsereget négy óránál rövidebb idő alatt tönkrevertétek. Aki megmenekült kardotok elől, az a mocsarakba fulladt… Amikor a francia nép fejemre tette a császári koronát, bennetek bíztam, hogy ti megőrzitek fényét, amely számomra a korona egyedüli értéke. Ha itt mindent elértünk, amit hazánk boldogulása és hatalma megkíván, akkor visszaviszlek benneteket Franciaországba. Leggyengédebb szeretetemben részesültök odahaza. Népem forró örömmel lát

majd benneteket viszont. S elég lesz azt mondanotok, hogy »ott voltam az austerlitzi csatában!« is mindenki így üdvözöl benneteket: »íme, ez is egyike a bátraknak!« Ez az ő hangja volt, az imádott kis kápláré, aki pontosan tudta, hogy kinek, hol, mikor, mit kell mondania. Nem elégedett meg azzal, hogy Austerlitz önmagáért beszél. Alaposan hozzájárult a különféle austerlitzi legendák kialakításához. Csillaga, az austerlitzi nap még mindig emelkedett. Ez volt Napoleon negyvenedik csatája. Még húsz volt hátra.

3. FEJEZET A befagyott tavak meséje. ,,Ölellek, kedvesem!” Sándor hazakullog. Európa új határai. Vita a pápával. A Római Szent Birodalom vége. Házasságok vezényszóra. Megszületik a kis Léon. A zsidókérdés megoldása. Kitör a francia-porosz háború. A„Clisson et Eugénie” című kisregény egykori írója most már világtörténelmi események átfogalmazásában, újratöltésében, kiszínezésében élte ki irodalmi hajlamait. Kétségtelen, volt mit kiszíneznie, de nem is habozott, amikor arról volt szó, hogy egy-egy eseményt nem ártana új színekkel gazdagítani. Idézésre alkalmas, örökzöld hadparancsában egy kicsit felemelte az ellenséges hadsereg létszámát, majd célzást tett a híres „mocsárba fulladtak” legendára. Hadijelentésében aztán részletesen leírta, hogy a déli arcvonalon hogyan fullasztották , egy tóba az ellenség egyik egész hadtestét. Az oroszok a szóban forgó, befagyott tavon igyekeztek menekülni, de a francia tüzérek, Napóleon parancsára, mozsárlövedékekkel felszakították a jeget, és – idézzük magát Napóleont! – „húszezer ember merült el a vízben, és fulladt bele a tóba. Soha csatatér nem festett szörnyűségesebben! Az óriási tó közepéről emberek ezreinek üvöltése volt hallható, és nem volt mód segítségre…” Ezt a drámai közjátékot sokáig elhitték, s például Emerson a Napóleonról írt tanulmányában mint a császár kérlelhetetlenségének egyik példáját hozta fel. A kritikai kutatások próbáját azonban nem állta ki a kétségtelenül színes leírás. Az egész ütközet folyamán elesett oroszok száma, a csatatér teljes területén, tizenkétezerre rúgott, „óriási” tavak nem voltak a környéken, s az ütközet után felvett jegyzőkönyvek szerint az egyik tóban mindössze két agyonlőtt orosz katona holttestére bukkantak, ezenkívül találtak még a tóba süllyedt ágyúkat és lótetemeket.

Lehetséges, hogy a rendetlenül visszavonulók közül néhányan a satcheni és a mönitzi tóban lelték halálukat, a legtöbb hadtörténész szerint azonban egy árva szó sem igaz Napóleon meséjéből. A félelmetes történet terjedését ekkor azonban senki és semmi sem akadályozhatta meg, s nyilván számosan akadtak a francia katonák között, akik odahaza részletesen elmesélték mindazt, amit Napoleon kitalált. Mi szüksége lehetett Napóleonnak erre a rémtörténetre, amelyet a hivatalos hadijelentésbe is bevett? Neki mindennél fontosabb volt a nép képzelőerejére hatni, felgyújtani az emberekben a rendkívüli események iránti vágy lángját, elborzasztani és lenyűgözni őket, táplálni a Nagy Hadsereg legyőzhetetlenségébe vetett hitet, akár színes mesékkel is. Valóban félelmetes, szörnyű csatakép lehet, amikor a menekülő sereg alatt megroppan a jég, megnyílik a befagyott tó, és húszezer jajgató ember enyészik el a hullámsírban, egyetlen ember lángeszű ötletének végrehajtása után. Páratlan látvány és élmény! Akinek van érzéke a fenséges borzalmakhoz, az csak sajnálhatja, hogy nem történt meg. De akkor ez is hozzátartozott az austerlitzi csodához, a legnagyobb napóleoni győzelemhez. És ha egy szigorú kritikus azt találta kérdezni, hogy a tóba temetett tízezrek kitalálása helyett miért nem beszélt Napoleon az orosz cári gárdának arról a hatalmas erejű támadásáról, amely majdnem megfordította az ütközet sorsát, könnyű a válasz. Napoleon erről is beszélt hadijelentésében, persze, a maga módján, s azzal az irodalmi alkotókészséggel, amellyel mindig új színt tudott adni az eseményeknek. Az ő szavai szerint a szóban forgó esemény így történt: „Az orosz cári gárda támadásba indult, és lerohanta a negyedik regimentünk egyik batallionját. A császár azonban nem volt messze, észrevette hadmozdulatukat, és parancsot adott Bessičres tábornagynak, hogy legyőzhetetlenjeivel siessen a jobbszárny segítségére. Nemsokára a két gárda harcban állt egymással. A küzdelem kimenetele nem lehetett kétséges, rövid idő alatt tönkrevertük az orosz gárdát, ezredesüket elfogtuk, tüzérségüket, zászlaikat, mindenüket elvettük.”

Íme, milyen egyszerűvé vált az egész jelenet! Szó sincs pánikról, menekülésről, mindössze az oroszok kétségbeesett, egyben reménytelen kísérletéről, amelyet a császár jelenléte, egyetlen parancsa meghiúsított. Nagyjából valóban így történt a dolog, csak éppen jóval komolyabb volt a helyzet, mint amilyennek ez a néhány könnyed mondat leírta. Sokkal fontosabb volt ennél megbélyegezni a gonosz angolokat: „Az ember szíve vérzik. Bárcsak elérné a bosszú az álnok szigetlakókat, akik felelősek ezért a vérfürdőért, minden nyomorúságért! Bárcsak elérné a gyáva főurakat Londonban a bűnhődés ennyi szenvedésért!” Trafalgar után, persze, nehéz volt arra számítani, hogy az osztó igaz ság keze elér a Csatornán túl. Ezt Napóleon is jól tudta, s talán ezért is ragyogtatta mértéken felül Austerlitzet, hogy kiverje az emberek fejéből Trafalgar emlékét. Jozefinnek röviden írt, mint elfoglalt ember, aki dicséretes figyelmességgel mégis szakít időt arra, hogy írjon feleségének: „Megvertem a két császár által vezetett osztrák-orosz hadsereget. Egy kicsit fáradt vagyok. A szabadban táboroztam nyolc napig és ugyanannyi fagyos éjszakán át. Holnap alkalmam lesz Kaunitz herceg szép austerlitzi kastélyában egy kicsit pihenni, s tudok két vagy három órácskát aludni. Az orosz hadsereget nemcsak legyőztem, de megsemmisítettem. Ölellek, Kedvesem! Napoleon.” Józsefnek az ütközet másnapján hosszabb levelet írt. Ebben beszámolt bátyjának arról, hogy 80000 orosszal és 30000 osztrákkal szemben vívta ki a nagy győzelmet, és 40000 foglyot ejtett (újra emelkedtek a számok!), neki viszont csekély veszteségei voltak. Ebben a levélben is szükségesnek tartotta aránylag részletesen megírni a befagyott tó meséjét: ,,Áć ember még mindig hallja a segélykiáltásait azoknak a szerencsétleneknek, akiken lehetetlenség volt segíteni.” Úgy látszik, ehhez a történethez görcsösen ragaszkodott. Nagyon emberi vonása volt ez is á félistennek: addig hazudott, amíg végül maga is elhitte azt, amit mond. Megemlítette Józsefnek azt is, hogy Ferenc császár már kegyeskedett jelentkezni. Liechtenstein herceget küldte el hozzá, azzal a kéréssel, hogy szeretne vele beszélni. Eléggé gyorsan szánta

rá magát a Habsburg-ház feje, hogy a győző elé járuljon, s igyekezzék valamit megmenteni a veszett fejsze nyeléből. A szétvert, holttestekkel borított csatatéren valóban nem lehetett fontosabb dolga, mint hogy megkeresse azt, akinek végső megsemmisítésére készült röviddel előbb. Újabb színes történelmi jelenet. Ferenc császár őfelsége a győztes bitorlónál. Ennél ünnepélyesebben nem is lehetett volna elismerni Napóleon császárságát. Marcona, katonás körülmények között találkoztak. Napóleon egy malom közeiében, az Austerlitz és Holitsch közötti országúton fogadta „testvérét”, akire a katasztrofális vereség rákényszerítette ezt a közeli uralkodói vérrokonságot. Még egy lapos párbeszédet is feljegyzett a krónika a két császár között, bár az kétségtelen, hogy a két koronás fő személye némi súlyt adott a szavaknak. Napóleon ezt mondta Ferencnek az országúton : – Felség, ebben a palotában fogadom, ahol két hónap óta lakom. Mármint az országúton … Ferenc szellemességéből erre a válaszra telt: – Annyi hasznot húzott ebből a lakásból felséged, hogy bizonyára meg van vele elégedve. E szavak nyilván nem kerültek volna be a történelembe, ha két gránátos között hangzottak volna el, de semmit sem szabad kiragadni összefüggéseiből. A két császár föl és alá járt az országúton, fültanút nem engedtek a közelbe, s hogy miről beszéltek, azt utólag kellett összerakni. A társalgás nyelve francia volt, mivel Napóleon nem tudott németül, s Ferencnek alkalma volt megbámulni „testvérének” sajátos franciaságát. Annyi bizonyos, hogy Ferenc fegyverszünetet kért, s ezt meg is kapta a kegyes győzőtől, aki sok okból nem akart egy új ütközetet, bár vezérkarában akadtak forrófejűek, akik azt szerették volna, ha újabb csapásokkal megsemmisítik az álnok osztrák birodalmat, s természetesen addig üldözik az orosz sereg maradványait, amíg az utolsó szál emberig el nem pusztul.

Napoleon azonban nemcsak katona volt, hanem politikus is, aki fel tudta mérni Austerlitz jelentőségét, nem akarta kockáztatni a nehezen elért, nagy diadalt, különösen, hogy az egyik legősibb európai uralkodóház feje jött el hozzá könyörögni. Pedig akkor még semmit sem tudott a poroszországi és főleg az angliai visszhangról. Nem élt vissza a helyzettel, udvarias volt Ferenchez, úgy beszélt jövendő apósával, mint egyik császár a másikkal. Talán mint köztársasági elnök keményebb lett volna, de az ilyesmi nem testvéries dolog megkoronázott uralkodók között. Szó esett természetesen Oroszországról is. Napóleon hajlandó volt bókét kötni a cárral is, feltéve, ha az megszakít minden politikai és kereskedelmi kapcsolatot Angliával. Ha erre nem hajlandó, akkor mindenekelőtt és minél gyorsabban menjen haza, hadseregével együtt. Szokott pontosságával Napoleon még a kivonulási útvonalat is kijelölte. Intézkedését később úgy állította be a cár előtt, hogy meg akarta kímélni az orosz hadsereget. Ebben az állításban volt egy csekélyke igazság, hiszen nem egy marsall azt javasolta a császárnak, hogy most már zúzzák szét Bagration hadait is. Ki kételkedhet Napoleon baráti érzelmeiben, amikor két évvel Tilsit előtt nem a harcias főtisztjeire hallgatott, hanem a jó szívére? Kedves, udvarias volt Ferenc iránt is, de azt közölte vele, hogy a békének ára van, a vesztesnek fizetnie kell, többek között egész Velencét át kell engednie az olasz királyságnak (vagyis Napoleon olasz királynak), Tirolt pedig a hűséges Bajorországnak. Ferenc császár állítólag addig könyörgött a szeles országúton Napóleonnak, amíg ettől a követelésétől a kegyes győző végül is elállt, cserében viszont Ferenc azt ígérte meg, hogy soha többé nem visel háborút Napoleon ellen. A történelem számon tartja, hogy Ferenc ezt az ígéretét nem is egyszer szegte meg, annak viszont aránylag kis helyet szentel, hogy Napoleon sem tartotta meg ígéretét, és Tirol mégiscsak Bajorországhoz került. Ügy vélhette, hogy Austerlitz mindenre feljogosítja, s ez a győzelem nem kevesebbet jelent számára, mint az európai egyeduralmat. Villámgyorsan

alkalmazkodott az új, a reméltnél is kedvezőbb helyzethez. Talleyrand-nak rövid levélben számolt be a Ferenccel történt találkozóról: „Németország császárja találkozót kért. Engedélyeztem. Délután 2-től 4-ig tartott. Majd személyesen elmondom, mi a véleményem róla. Itt a helyszínen óhajtott békét kötni. Érzelmeimre igyekezett hatni, én védekeztem. Megnyugtathatom, ez a hadviselés nem volt nehéz számomra. Fegyverszünetet kért, ebbe beleegyeztem … Tájékoztassa az osztrákokat, hogy az ütközet kimenetele megváltoztatta a dolgok állását, s legyenek elkészülve keményebb feltételekre. Mindenekfölött a magatartásukat kifogásolom, ahogyan közvetítőket küldtek hozzám éppen azon a napon, amikor meg akartak támadni, hogy eltereljék a figyelmemet…” Hogy éppen maga Napoleon volt az, aki kérte ezeket a közvetítőket a csata előtt, híven lélektani hadviselésének terveihez, ugyan ki merte volna felvetni Austerlitz után? Ez a győzelem mindent és mindenkit megváltoztatott. Most megmutathatta, igaz, tehetségtelen ellenfelei jóvoltából is, hogy mit jelent egy minden ízében napóleoni hadsereg, amelyet tökéletesen ő irányít, s mindenki föltétlenül az alárendeltje, parancsainak végrehajtója. Még az ütközet előtt írta Roederernek: „Eddig volt olasz hadseregünk, rajnai hadseregünk, hollandiai hadseregünk, de nem volt francia hadseregünk. Most már van, s majd meglátjuk működésben!” Ez volt a Nagy Hadsereg, s csattanósabban nem is mutatkozhatott volna be. A napóleoni hadsereget a háború legrettenetesebb eszközének tekintették ebben a korban, s bizonyos, hogy félelmetes hírét elsősorban Austerlitznek köszönhette. Ez a győzelem erősítette meg a császárságot, tizennyolc hónappal a császárság kikiáltása után és a koronázás évfordulóján. Nem is volt hálátlan győztes seregével szemben a hadúr. Jól tudta, hogy hadserege az, amely valóban egyedül alkalmas arra, hogy megőrizze számára a császári korona fényét, de magát a koronát is. Kétmillió aranyfrankot osztott szét a főtisztek

között, de szépen jutott az egyszerű gránátosoknak is. Az özvegyek bőséges kegydíjat kaptak, az árvákat maga a császár fogadta örökbe, és megengedte, hogy a Napoleon nevet is felvegyék keresztnevük mellé. Csoda-e, hogy győzni tudott olyan hadseregeikkel szemben, amelyekben még testi fenyítést is alkalmaztak? Ma már, másfél évszázaddal Waterloo után, könnyű megállapítani, hogy Austerlitz nem tükrözte az igazi erőviszonyokat, egyetlen ember, egy felsőbbrendű hadvezéri képességekkel megáldott egyén műve volt, s a valódi erőviszonyoknak előbb-utóbb érvényesülniük kellett. Akadt olyan történetíró is, aki Napoleon egész pályafutását egy előre elvesztett játszmának nevezte, amelyet egyetlen ember lángesze hosszabbított meg. Az austerlitzi csata is jó példa ennek a tételnek a bizonyítására, hiszen erre a napra sem sikerült összegyűlniük Napoleon ellenfeleinek, s maga a csata vásári cselfogások eredményeképpen jött létre. Az ütközet során pedig Napoleon olyan kontárokkal került szembe, hogy ő maga is meglepődött. Utólag az is bebizonyosodott, hogy nem Austerlitz, hanem Trafalgar volt igazán sorsdöntő. De akkor alig akadt ember, aki tisztán látott volna. Mint tudjuk, Pitt, az angol miniszterelnök sem tudott megvigasztalódni Trafalgarral, a jövő kilátásaival, az igazi erőviszonyok majdani törvényszerű érvényesülésével, hanem belehalt az austerlitzi kudarcba. Pedig Anglia biztonságban volt, Napoleon nem is gondolhatott arra, hogy átmegy a Csatornán, és megbünteti a ,,gyáva oligarchák”-at, de az európai szárazföld fölé már kinyújtotta formás kis kezét. A szárazföldi zárlat terve már ekkor is foglalkoztatta, de ennek a nagy fontosságú lépésnek az előfeltételei egyelőre hiányoztak. Oroszország nélkül nem zárhatta el az európai kikötőket a „kalmárnemzet” elől, Sándor pedig egyelőre hallani sem akart ilyesmiről, s idegenkedésének nem is egy oka volt. Egyrészt tisztában volt azzal, hogy országa számára milyen fontos az Angliával való kereskedelem, másrészt nem felejtette el, hogy édesapja korai halálának az okát éppen azokban a

kereskedelmi megfontolásokban kell keresni, amelyek az angolorosz áruforgalom kérdésében felvetődtek. Amikor Ferenc császár, visszatérve az austerlitzi országútról, tájékoztatta a cárt Napoleon feltételeiről, Sándor hallani sem akart a Napoleon által javasolt békéről, amely veszélyeztette volna az angol-orosz kereskedelmet és a cár személyes biztonságát egyaránt. Sándor különben is rossz testi és lelki állapotban volt, gyomorbántalmak kínozták (M. Bragin szerint alig tudtak számára a nagy felfordulásban bort szerezni), a halottak látványa, a sebesültek jajgatása elviselhetetlen idegfeszültséget idézett elő amúgy is érzékeny szervezetében, s legfőbb gondja az volt, hogy mielőbb hazatérhessen. Amikor Ferenc, nyilvánvaló kétségbeesésében, azt ajánlotta neki, hogy folytassák tovább a harcot, a cár kereken kijelentette, hogy rá ne számítson, elég csalódás volt neki az austerlitzi katasztrófa. Ha Ferenc újabb csatát akar, keressen magának más szövetségest. De kit? Poroszországot? Frigyes Vilmos ugyan hajlandó lett volna részt venni a francia császárság megsemmisítésében, ha a megsemmisítés feltételeit a másik két nagyhatalom lelkiismeretesen előkészítette volna. Ehhez megvolt a harci kedv is a porosz hadseregben, s feljegyzett tény, hogy a porosz királyi gárda ifjú tagjai el-elmentek a francia nagykövetség elé, és kardjaikat tüntetően a bejárat lépcsőfokain köszörülgették. Ezek a kardok Austerlitz után hüvelyükben maradtak, s a porosz királynak az volt a legfőbb gondja, hogy vajon milyen fogadtatásban részesül Haugwitz Napoleon részérői, s egyáltalán: milyen büntetést ró ki rá a győztes. Sándornak az erőszak ellen támadt irtózatát az is magyarázza, hogy Napóleonpolitikai meggondolásból – úgyszólván szabad elvonulást biztosított az orosz hadsereg maradványai számára. Savary, aki a csata előtt többször is járt a cárnál, moSt újra felkereste az orosz uralkodót, s diplomáciai formában ugyan, de közölte vele, hogy ha veszteg maradnak, akkor ép bőrrel hazamehetnek. Napoleon 31. hadijelentése még Sándor hízelgő üzenetét is közli, amely szerint a

cár állítólag ezt mondta volna Savarynak: ,,Mondja meg urának, hogy elvonulok. Mondja meg neki, hogy a tegnapi nap folyamán csodákat hajtott végre, s hogy ez a csata csak tovább növelte bámulatomat iránta. Az ég kiválasztottja ő, s száz év kellene ahhoz, hogy az én hadseregem felvehesse a versenyt vele.” Több történész kételkedik abban, hogy Sándor valaha is ilyesmit mondott volna, de a cár nem cáfolta, erre a körülmények nem voltak alkalmasak. Különben, az is lehetséges, hogy Sándor valóban kifejezést adott bámulatának, elvégre akárki nem győzhette le őt, legjobb katonái élén. Ha a matematika már csődöt mondott Austerlitznél, ugyan mi értelme lenne újra összeadni az orosz és az osztrák sereg maradványait a porosz negyedmillióval és a közben megérkezett osztrák főhercegek hadaival? Napóleon és a Nagy Hadsereg puszta neve páni félelmet keltett az ellentáborban, s nem kisebb katonai tekintély, mint Károly főherceg érvelt a leghatározottabban a további harc ellen. Porosz segítségre már csak azért sem számíthattak, mert Napoleon – minden eshetőségre számítva – belevétette a fegyverszüneti feltételekbe, hogy idegen csapatok nem léphetnek osztrák területre. Az utólag okosok népes táborába később egy olyan jelentős államférfi lépett be, mint Bismarck, aki példátlan ostobaságnak tartotta a szövetségesek gyávaságát, amellyel behódoltak Napóleonnak ahelyett, hogy az austerlitzi csata tanulságait figyelembe véve, kedvezőbb körülmények között vették volna fel a harcot a számbelileg hátrányban levő franciákkal. Ehhez azonban akkor senkinek sem volt mersze, sőt, nem egy osztrák államférfi attól félt, hogy Napoleon lesz az, aki folytatni-akarja a harcot, s teljesen letiporja Ausztriát. Ilyen vélemények el is hangzottak Napoleon környezetében. A harcias Murat, akinek sohasem volt elég a lovasrohamokból, azt ajánlotta sógorának, hogy „örök időkre” végezzenek Ausztriával. Napoleon azonban sohasem támaszkodott Murat politikai és diplomáciai képességeire. Sokat nyomott á latban a tehetséges és eszes Talleyrand véleménye is. A kapzsi

külügyminiszter, akit Ferenc egyszer már megvesztegetett, lebeszélte a császárt arról, hogy letiporja Ausztriát. Tisztelettudóan, de határozottan fejtegette Napóleonnak, hogy „önmagát alacsonyítja le, ha úgy gondolkozik, mint tábornokai”. És mivel jól ismerte Napoleon lelkivilágát, hozzátette: „Felséged nagysága sokkal jelentősebb annál, semmint hogy csak katona módra viselkedjék!” Napoleon sohasem bánta, ha nagyságára hivatkoznak, ezenkívül azonban jól tudta, hogy a végsőkig megalázott ellenfél esetleg kétségbeesett lépésekre szánja el magát, s amit évtizedekkel később Bismarck átlátott, azt Napoleon is tisztán látta, s ellen felei helyében jól tudta volna, hogy mi a teendő. Ellenfeleinek tisztánlátását azonban a félelem elhomályosította, s különösen a porosz békepárti politikusok örültek annak, hogy országuk nem követett él meggondolatlanságot. Haugwitz, a porosz küldött, a megbeszélt késedelemmel érkezett meg végül Bécsbe, s a fegyveres közvetítés ultimátumát táskája mélyére rejtve, mély tisztelettel szerencsekívánatait fejezte ki Napóleonnak uralkodója nevében a nagyszerű győzelemhez. Milyen nagymértékben tudja befolyásolni az emberek lelkivilágát, meggyőződését egy katonai győzelem! A gratulációval azonban még nem úszta meg a dolgot Haugwitz, mert Napoleon nemcsak hadseregével akart félelmetes lenni, hanem személyileg is. Ennek érdekében számos ál-dühkitörést rendezett, saját bevallása szerint. Haugwitzot is alaposán összeszidta, kétszínűnek nevezte a porosz politikát (enyhe kifejezési), említést tett a Nagy Frigyes sírja fölött rendezett, látványos: színjátékról, az uralkodói csókváltásról s a világgá kürtölt titkos egyezményről. Mégis hajlandó volt megbocsátani az álnok királynak, sőt, szövetséget kötni vele, persze, bizonyos feltételek mellett, mert olcsón nem lehet Napóleon szövetségese egy áruló. Már a Poroszországgal folyó tárgyalások alatt kiderült, hogy Napóleon alaposan át akarja rajzolni Európa térképét. Afféle újrafelosztás volt ez, némelyek érdemeik szerint kaptak területi jutalmat, mások pedig területi veszteséggel bűnhődtek hitszegő, de

legalábbis helytelen politikájukért. Az egymásnak való uszítás Napoleon kedvenc külpolitikai fogása volt. Máris sikerült elidegenítenie egymástól az osztrák és a porosz felet. Az osztrák diplomaták szerették volna, ha Poroszország, érintetlen katonai erejére támaszkodva, .az ő oldalukra áll, de elkövették azt az ügyetlenséget, hogy a Napóleonnal való végeláthatatlan alkudozások során Salzburgért Hannovert kérték kárpótlásul Ferdinánd főherceg számára. Mivel ez a bonyolult államjogi terület (angol-porosz birtok) a porosz politika szívügye volt, Haugwitznak végre, a sok megaláztatás közepette, alkalma volt felháborodni, s természetesen tiltakozott az osztrák politika álnoksága és poroszellenessége miatt, miután az osztrákoknak ezt a követelését Napoleon tudatta Haugwitzcal. Mint bölcs bíró, nagy kegyesen belement abba, hogy Poroszország megtartsa Hannovert, persze, nem ingyen. Át kellett engednie Franciaországnak Neuchatel fejedelemséget, és le kellett mondania Cieves nagyhercegségről. Mindez azonban semmiség Anspach esetéhez képest. Emlékezetes, hogy Poroszország hajszál híján beleavatkozott a háborúba, mivel Napoleon, közelebbről: Bernadotte csapatai, megsértve a porosz királyság felségjogait, átvonultak a porosz Anspachon. Nos, Napoleon ezt a kétségtelen sérelmet a maga módján orvosolta: .kikötötte, hogy az anspachi őrgrófságot Bajorországhoz kell csatolni, s íme már szó sincs határsértésről. Austerlitz után ez a napóleoni logika természetes volt, s a világ egyre inkább hozzászokott az ésszerűség fogalmának új értelmezéséhez. Haugwitz, magától értetődően, nem ,is bocsátkozott vitába, s még arra is kötelezettséget vállalt, hogy Poroszország elismeri az új bajor királyságot, amelynek különben még a határait sem vonták meg, de ez Napoleon belügye volt. Engedelmesen aláírta a megállapodást az az ember, aki jóval az austerlitzi csata előtt (a kis falu nevét valószínűleg nem is ismerte) harcias jegyzékkel a zsebében indult el hazulról, ha nem is száguldva. Az osztrákokkal való tárgyalás nehezebben ment. Napóleon

különben is ingerült volt, amikor arról értesült, hogy odahaza már a békét ünneplik. Rosszalló levelet írt Józsefnek, s kifogásolta, hogy a színházakban már a béke kihirdetésével lelkesítik a közönséget, holott ez a szó még egyetlen hadijelentésben sem szerepel. A párizsi hangulatból ugyan Napoleon kikövetkeztethette volna, hogy a hazai, közvélemény jobban óhajtja a békét, mint valaha, ő azonban még nem tartott itt, s úgy találta, hogy „a külföld hamis képet alkot magának a francia állapotokról”. Majd erélyesen leszögezte: „Ez a szó, hogy béke, önmagában nem jelent semmit, mi igazi békét akarunk: békét dicsőséggel!” – Ettől a dicsőséges békétől félt a bécsi udvar, s még magát Károly főherceget is elküldték Napóleonhoz, hogy enyhítsen a feltételeken. Károly csak azt állapíthatta meg régi ellenfeléről, hogy némileg meghízott, de keményebb, mint valaha. Talleyrand többek között azzal is igyekezett megszolgálni a baksist, hogy igen okos tanácsot adott az osztrákoknak: igyekezzenek minél előbb megegyezni, mert minél tovább húzzák a dolgot, Napóleonnak alkalmat adnak arra, hogy mind újabb és újabb követelésekkel álljon elő. így aztán megszületett a pozsonyi béke (december 20-tól kezdve ott folytak a tárgyalások), s pontosan 26-ról 27-re virradó éjszaka írták alá a békeszerződést. Európa elsősorban Ausztria rovására alakult újjá – vesztes, fizess! Napoleon részletekbe menő körültekintése bámulatba ejtette a tárgyaló feleket. .Ügy ismerte Európa térképét, mint egy csatateret, s mintha Európa egy kissé csatatér is lett volna számára. Mintha kardjával szabdalta volna ki innen is, onnan is a területdarabokat. Ausztriának át kellett adnia Velence egész területét, Istriával, Dalmáciával és Cattaróval együtt az olasz királyságnak, amelynek élén Napoleon király állt, a lombard vaskoronával a fején. Az austerlitzi országúton tett ígérettel ellentétben, Tirol az engedelmes Bajorország birtokába jutott, s Ausztriának le kellett mondania az Inn vidékéről és Voralbergről is. Naooleon – nyilván a Mindenhatótól kapott közvetlen felhatalmazás birtokában – királlyá léptette elő a bajor és württembergi fejedelmet, s ezeket a címeket el kellett ismernie

mind Ausztriának, mind pedig Poroszországnak. Baden egyelőre – ki tudja, miért? – megmaradt egyszerű választófejedelemségnek. Valami kis áldozatot, már csak az elv kedvéért is, az újdonsült bajor királynak is kellett hoznia, Würzburgot át kellett engednie a salzburgi főherceg választófejedelemnek, ez utóbbinak viszont országát Ausztria fennhatósága alá kellett helyeznie. Mindez csak néhány részlet abból a hihetetlenül bonyolult munkából, amellyel Napoleon Európa térképét átalakította. Nem telt el hiába az a néhány hónap sem, amelyet az ifjú Buonaparte a hadügyminisztérium térképészeti hivatalában töltött el mint elégedetlen tintanyaló. A területileg erősen megcsonkított Ausztria majdnem négymillió embert vesztett lakosságából, s csak azzal vigasztalódhatott, hogy Napoleon nagy kegyesen leszállította az eredetileg követelt ötvenmillió aranyfrank hadisarcot negyvenmillióra. Talleyrand joggal nyugtathatta meg Ferencet azzal, hogy képzelje csak el, mit követelt volna tőle Napoleon, ha ő, a császár külügyminisztere, nem igyekszik mérsékletre inteni a győztes hadurat. Még egy megaláztatást kellett eltűrnie Ferencnek: a tárgyalások során Napoleon azt követelte, hogy Ausztria egyezzék bele a nápolyi királyi család elkergetésébe. Ferenc ebbe is beleegyezett, hiszen a nápolyi trónváltozás semmi esetre sem veszélyeztette az ő császári helyzetét. Ez a pont már bele sem került a békeszerződés szövegébe, Napoleon egyszerű napiparancsban értesítette a világot arról, hogy ,,a Bourbonok megszűntek uralkodni a nápolyi királyságban”. Egyidejűleg parancsot adott a még mindig Olaszországban tartózkodó Massénának, hogy foglalja el a nápolyi királyságot. Ez az intézkedés nem valami hirtelen szeszély következménye volt. Ferdinánd nápolyi király és főleg az államügyekben tevékeny részt vevő Karolina (afféle nápolyi Lujza), bár semlegességet fogadott Napóleonnak, jóval Austerlitz előtt engedett az angol és az orosz nyomásnak, s beengedte Napoleon két legnagyobb ellenségét a nápolyi királyság területére s főleg

kikötőibe. Austerlitz után mind az oroszok, mind az angolok kivonultak Nápoly területéről, az előbbiek Korfuba, az utóbbiak Szicíliába távoztak. Magukra hagyták a csekély előrelátással politizáló uralkodópárt, ahogyan az ilyesmi elő szokott fordulni az önzetlenség és az önként vállalt mártíromság divatját nem ismerő történelemben. Karolina még megpróbált a császár nemes érzéseire hatni, alázatos hangú levélben engedelmességet fogadott neki, és kegyes jóindulataiba ajánlotta magát. Napoleon nem válaszolt a levélre, s ebből Ferdinándok megérthették, hogy milyen komoly lehet a helyzet, ha Napoleon lemond egy levél megírásáról. A császár Massénára bízta a választ, s ennek eredményeképpen Nápoly rövidesen megkapta új királyát. József lépett elő másodiknak az európai uralkodók sorába, öccse őt nevezte ki nápolyi királynak, s mivel az újdonsült király megtartotta Franciaország főm él tó s ágának tisztét is, senki előtt sem lehetett kétséges, hogy Nápoly melyik országhoz tartozik, 1806 márciusában koronázták meg Józsefet, aki nem valami kitörő lelkesedéssel foglalta el trónját. A Bonaparte fiúkat általában csak a francia trón érdekelte. Józsefnek máskülönben is eléggé hamar tapasztalnia kellett, hogy Napoleon korában királynak lenni nem valami békés foglalatosság. Az angol Stuart tábornok, Szicíliából kiindulva, 5000 katonájával megszállta Calabriát, és Madánál – az egykori hadijelentés szerint – „percek alatt megverte” a 6000 főnyi csapattal rendelkező Reynier tábornokot, elsősorban gyalogsági tűzzel. Az angolok ugyanis, a francia oszlopalakzattal szemben, a vonalharcászatot fejlesztették ki. Az angol gyalogságot tulajdonképpen Sir John Moore tábornok teremtette meg, de újításaira nemigen figyeltek fel saját hazájában sem, ahol a haditengerészet volt a fegyvernemek istene. A vonalharcászatat Wellington (később tovább tökéletesítette, s katonai szaktekintélyek szerint ennek (köszönhette sikereit. Stuart – szinte meghökkenve saját sikerétől – rövidesen visszavonult, de ekkor

számottevő ellenállási mozgalom kezdődött Calabriában, valóságos korát megelőző gerillaháború, több helyen papok vezérletével. Masséna kegyetlenül és nagy áldozatok árán tiporta el az ellenállást, s nem kevesebb, mint 40000 francia katonát kötött le a váratlan hadművelet, amelyre később, a spanyol gerillaháború idején, sokan visszaemlékeztek. És visszaemlékezhettek Stuart alig méltatott, „jelentéktelen” győzelmére, amely ugyan nem változtatta meg az Austerlitz után kialakult európai helyzetet, de szöget üthetett volna Napoleon fejébe: íme, az angolok a szárazföldi hadviselésben is valami érdekeset mutattak. A császár azonban ezekben az időkben annyira fölötte állt mindenféle apró-cseprő csatározásoknak, hogy ügyet sem vetett a nápolyi mozgolódásokra. Ez Masséna dolga Volt. Ekkor már régen hazatért Párizsba, s tapasztalhatta, hogy saját országában is győzelmet aratott. Mert előzőleg nem volt valami fényes a hazai hangulat, gazdasági nehézségek sújtották az országot, s nem is kevesen találgatták, hogy tulajdonképpen mit keres a francia hadsereg olyan messze, mit akar tulajdonképpen Napoleon. Ez a kérdés gyakrtan felmerült, nemcsak nehéz időkben, s túlélte magát a császárt is. Franciaország sem mélyen kutató filozófusokból állt, s a közvélemény, Vagyis egy sereg ember, legföljebb úgy fogalmazta meg a kérdést, hogy Napoleon céljai vajon egyben francia célok-e, s egy erős Franciaországnak föltétlenül igájába kell-e hajtania az egész szárazföldet, s mindentől eltekintve: lehetséges-e ez? Austerlitz, persze, egy csapásra elhallgattatta az aggályoskodókat, túlságosan nagy dicsőség volt ez ahhoz, hogy ne tette volna büszkévé a franciákat, akiket a forradalom tanított meg a hazafiságra, s a napóleoni háborúk, pontosabban a győzelmek a legalkalmasabbak voltak arra, hogy legyezgessék az újdonsült nemzeti hiúságot. A nagy forradalom jóvoltából a világ figyelme amúgy is Franciaországra irányult. Mirabeau, Danton, Robespierre, Marat és oly sokan mások világhírűvé váltak, aztán jött a kis korzikai, aki minden eddigi

hírnevet elhomályosított, magát Franciaországot pedig a hatalomnak és a dicsőségnek olyan magasságába emelte, amilyenről a legnagyobb francia királyok sem álmodhattak. És honnan emelkedett Napoleon ilyen magasra? Már ez is csoda volt. A napóleoni legenda már akkor kezdett kivirágozni, s virágzik ma is, mert csak a történelmi tények változnak, a legendák soha. A napóleoni legenda viharos sebességgel terebélyesedett. Amit eddig tett, az is maradandó helyet biztosított volna neki a világtörténelemben, holott tulajdonképpen csak most kezdett hozzá amúgy istenigazában tervei megvalósításához. Hogy pontosan mik voltak ezek a tervek, ezen ma is vitáznak. Annyi bizonyos, hogy hozzáfogott Európa átalakításához, pontosabban, egy merőben új Európa megszervezéséhez, elképesztő eréllyel s a legcsekélyebb tapintat nélkül. Senkire és semmire nem volt tekintettel, s ezen túlságosan nem is lehet csodálkozni, ha csak halványan el tudjuk képzelni, milyen istenítésben részesítették ezt a harminchat éves fiatalembert, az egykori korzikai kisnemesi, aki végigkoplalta tanulóéveit, s fel kellett öltöztetni, amikor jobb társaságba került. Most fejedelmek, uralkodó hercegek nyüzsögtek a lába előtt, s helyesen írta emlékirataiban: „Tehettem-e csak egyetlen lépést anélkül, hogy őket tapodjam?” A koronás fejeknek jó okuk volt arra, hogy térdet és fejet hajtsanak a „bitorló” előtt, hiszen tőle, kétségbe vont jogosságú felséges akaratától függött, hogy ki tarthatta meg kisebb-nagyobb fejedelemségét, hercegségét, grófságát, ki élhette tovább idilli udvari életét, esetleg zsoldos katonák eladása árán. Az igazsághoz tartozik, hogy Napoleon csak ritkán engedte maga elé ezt a fejedelmi csürhét, elsősorban Talleyrand-nak kellett foglalkoznia velük, s ez nem volt olcsó mulatság a fenségek tömege számára. A legtöbb vesztegetésnek azonban nem volt lehetősége kifejteni mételyező hatását, mert a végső szót Napoleon mondta ki. Irgalmatlan eréllyel fejtette ki térképátalakító szenvedélyét: eltörölt, összevont, hozzácsatolt, egyesített … Elképzelhető, hány uralkodó maradt korona nélkül, eladható alattvalók nélkül. A hatalom gyakorolni való! – ezt az

elvét Napóleon mindenütt követte. Nem újított mindenáron, szívesen átvette az elődök okos terveit. így például a Rajnai Szövetség ötlete már másfél évszázada megszületett Mazarin bíboros elméjében, a megvalósítás azonban rövid életű volt. A forradalom, pontosabban a direktórium is foglalkozott ezzel a tervvel, csak éppen nem tudta végrehajtani. Az alapgondolat egyszerű volt: francia vezetés Németország fölött, francia rendelkezés területével, emberanyagával. anyagi forrásaival. Richelieu, aki a szétdarabolt, „sok Németország” elve alapján állt, bizonyára a haját tépte volna, ha sejtette volna, hogy egykor a leghatalmasabb francia uralkodó öntudatlanul is a német egység megalapozója lesz. Napóleonnak azonban más elgondolásai voltak. Ő erős Európát akart, de kizárólagosan a maga céljaira. Hogy aztán, afféle bűvészinas módjára, maga idézte fel Európában, többek között Németországban is, a nacionalizmus szellemét, arra valószínűleg nem gondolt. Sajátos európai gondolkodásmódját még sok csalódás érte Waterlooig. De Austerlitz után egyszerűen nem voltak gátlásai, s maga Pitt is meglepődött volna azon, hogy az általa Összecsavarásra– javasolt térkép milyen változásokon ment keresztül Napoleon piros ceruzája nyomán. Nemcsak térképolvasó, térképalkotó is volt. De hogyan képzelte el ezt a tevékenységét? Csak néhány évszázad térképeit kell végignézni, összehasonlítani ahhoz, hogy az emberben feltámadjon a kérdés: vajon Napóleon komolyan hitte, hogy az általa eszközölt határmódosítások tartósak lesznek, kiállják az idők próbáját, a történelmi erők csapongását? Végső megoldásnak tekintette például a velencei területen létesített tizenkét címzetes hercegséget vagy azt a négyet, amelyet a nápolyi királyság területén és azt a hármat, amelyet Pármában és Piacenzában alapított? És hihette azt, hogy az újdonsült hercegek, például Berthier, a neuchateli herceg, Talleyrand, a beneventói herceg vagy Bernadette, a pontecorvói herceg méltósága még a fiú utódokra is átszáll? Ki tudja? Annyi bizonyos, hogy Napoleon gondolatai nem a fellegekben, hanem nagyon is a földön jártak. Az

említett területek ugyanis nemcsak uralkodóiknak, hanem a francia államnak is jelentős jövedelmet biztosítottak, sőt, magának Napóleonnak is, akinek éppen elég fizetnivalója volt, amikor a saját zsebéből jutalmazta vitézeit. Amellett ezek a hercegek afféle hűbéresek voltak, természetesen nem a szó középkori értelmében, hiszen ahová Napoleon betette a lábát, eltörölte a feudalizmust, és a maga polgári törvénykönyvét léptette életbe. Mégis hűbéresek voltak a hercegek abban a tekintetben, hogy hűségesküt tettek a császárnak. A hűségeskük általában nem a sírig tartanak, hanem mindig annak a hatalmától függenek, akinek a kezébe az esküt leteszik. Napóleonnak pedig abban az időben nagyobb hatalma volt, mint előtte bárkinek, s egyelőre senki sem kételkedett saját esküjének szentségében. Egyetlen tábornagy vagy politikus sem utasított vissza egyetlen hercegséget sem, legföljebb azok duzzogtak, akiknek nem jutott még egy fia grófság sem. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Napoleon a címek osztogatásában is tudott mértéktartó és megfontolt lenni, s ahogyan nem lett senki sem Marengo hercege (egy közbevető gondolat: vajon sikerült volna-e Napóleonnak herceggé silányítania az egyszerűség mintaképét, Desaix-t), úgy Austerlitzet sem adta oda senkinek sem, pedig talán Soult és elsősorban Davout, de talán még Bernadotte is megérdemelte volna. De Napoleon Austerlitzet is magának tartotta fenn mint világtörténelmi fogalmat, mint ahogyan kétségtelen is, hogy ez a győzelem elsősorban az ő mesterműve volt. Különben is akadt elég terület Olaszországban és Németországban, jutott is, maradt is. Az itáliai rendezésnek váratlan akadályaként jelentkezett a pápa. Pius, érthetően, rossz néven vette, hogy a nápolyi hadműveletek során a francia csapatok egyszerűen megszállták Anconát, s úgy látszott, hogy nem is óhajtanak onnan kivonulni. Napoleon ingerülten vitatkozott a pápával, s az anconai megszállást mélyen vallásos érvekkel indokolta, nevezetesen azzal, hogy a szentszéki haderők nem tudták volna megvédeni Anconát a „hitetlenekkel”

szemben (értsd alatta az angol protestánsokat ós a török mohamedánokat), vagyis tulajdonképpen újra a római katolikus hitet védte meg, s ezt talán illene méltányolnia a pápának. ,,Én Nagy Károly vagyok, az egyház kardja és császárja …” Pius szelíden, de határozottan emlékeztette őfelségét arra, hogy tudomása szerint Franciaország császárja, de nem Rómáé. Mellékesen azt is megtagadta a pápa, hogy elválassza Jeromost amerikai feleségétől, s általában ellenezte a polgári házasság bevezetését olasz területen. Napoleon, enyhén szólva, szerencsétlenül politizált a pápával, s nem egy bírálója szerint rossz helyen éreztette korlátlannak vélt világi hatalmát. Pedig messzemenő tervei voltak a Vatikánnal. A nyilvánosság kizárásával ugyan, de megbízható adatok szerint azt tervezte, hogy „római zarándokút”-at tesz a szentszéki fővárosba, s ott a pápa őt Nyugat Császárjává koronázza. Állítólag a bíborosok egyhangúlag ellenezték a tervet, minden bizonnyal a pápával egyetértésiben, s kinyilatkoztatták, hogy inkább a halált választják, mintsem hogy kielégítsék Napóleon arcpirító nagyravágyását. Napoleon nem felejtette el a visszautasítást, s azzal is megfenyegette a pápát – Fesch nagybácsin, ezen a botcsinálta bíboroson keresztül –, hogy ha nem viselkedik jól, akkor Róma püspökévé fokozza le őt. A pápa mindössze egyetlen engedményt tett: elbocsátotta államtitkári tisztségéből Consalvi bíborost, akire a császár személy szerint is haragudott. Hogy ez a szerény lépés nem elégíthette ki Napóleont, az alig lehet kétséges. Ha valaki, ő a tények embere volt, jelképes tettekkel nem törődött. Mekkora változáson ment keresztül az itáliai hadjárat óta! Akkor – mint a forradalom tábornoka – megkímélte a Vatikánt, nyolc évvel később pedig – mint császár – igájába akarta hajtani azt a pápát, aki Párizsba ment megkoronázni őt. Austerlitz után azonban egyszerűen nem volt hajlandó elismerni a sajátján kívül más földi akaratot. S hogy Európa átrendezésének hónapjaiban nem tudta dűlőre vinni teljes egészében a pápaság kérdését, csak fokozta ellenszenvét Piusszal szemben, s nem azért volt korzikai, hogy

elfelejtse neheztelését. Valószínűleg őszintén haragudott a pápára, és hálátlanságnak tartotta, hogy nem engedelmeskedik neki, annak a francia és olasz uralkodónak (hiszen olasz király is volt), aki – amint a pápához intézett egyik szemrehányó levelében írta – mindenkinél többet tett a vallásért. A különös az, hogy ezt a pápa sohasem vonta kétségbe, még Napoleon bukása után sem, csak éppen nem óhajtotta túlzásba vinni a hálát, a Vatikán kárára. Szerencsére, Napóleonnak éppen elég dolga akadt még Európában. Például királyt kellett adnia Hollandiának. Hogy a hollandusok ebből nem kértek, s maga a kijelölt király, Lajos sem érdeklődött a németalföldi trón iránt, azzal Napóleon nem sokat törődött. Lucien száműzetése megfelelő intő jel volt a családban ahhoz, hogy a nemzetség fejével nem tanácsos ellenkezni. A holland politikusok hiába hivatikoznak arra, hogy szabad köztársaságukat éppen a francia köztársaság szavatolta, Napoleon nyugodtan felelhette erre, hogy – hol van már a francia köztársaság, s jobban teszik, ha nem ellenkeznek, mert az ilyesmi nem vezet jóra. Végül, az érvek hatására, a hollandok ís engedtek, és küldöttségben kérték Napóleont, hogy öccse, Lajos herceg kegyeskedjék megalapítani az alkotmányos monarchiát. Lajos kénytelen volt jó képet vágni a komédiához, s mint akinek a hátát verik, úgy vállalta el a felséges méltóságot. A történethez még egy kis közjáték is tartozik, ami nem nagyon dicséri Napóleonnak amúgy sem valami választékos ízlését. A holland királyi ünnepségek után, családi körben, Napóleon elszavaltatta Lajos és Hortenzia kisfiával a szülők jelenlétében „A. békák királyt kérnek” című verset. Aztán még csodálkozott a királyok királya, hogy Lajos akkor igyekezett megszabadulni terhes méltóságától, amikor tudott. Ekkor már egy császár és két király volt a Bonaparte családban (Napoleon olasz királyságát nem is említve), de alapjában véve csak egy uralkodó, a többi mind alattvalója volt, ilyen vagy olyan címen, a nápolyi király éppen úgy, mint a vicenzai patkolókovács.

Napóleont csupa villámgyors intézkedés jellemezte, semmire sem fecsérelhetett túlságosan hosszú időt, minden percet ki kellett használnia, már csak azért is, mert ebben a korban bármikor előadódhatott valamilyen kisebb vagy nagyobb háború. A német kérdést alaposan elintézte, megalakította a Rajnai Szövetséget Bajorországból, Württembergből, Badenből, Hesse-Darmstadtból és még néhány kisebb államból, mint például Aremberg, Liechtenstein, Isenburg és Hohenzollern. A szövetséghez csatlakozott természetesen Berg is, amelynek nagyhercege nem volt más, mint Murat, aki lovas hadvezéri képességeit ugyan többször megmutatta, de államférfiúi rátermettségének bizonyítására eddig még vajmi kevés alkalma nyílt. Viszont Napoleon sógora volt, s felesége, a nagyravágyó Karola, nem is volt túlságosan megelégedve azzal, hogy egyszerű uralkodó hercegnő lett belőle, amikor Júlia és Hortenzia már királyné. Napóleonnak kevés öröme telt családja hölgytagjaiban, egyedül Paula nem okozott neki gondot, kedvenc húgát csak a férfiak érdekelték, a címek nem. Csoda-e, hogy Napoleon azt a nőt becsülte, aki csak nő akart lenni? A Rajnai Szövetség államai nemcsak azt mondották ki (kemény egyhangúsággal), hogy védnökük a franciák császára, aki az új tagok felvételétől kezdve a hercegprímás kinevezéséig mindenben intézkedik, s mellékesen rendelkezik azzal a 63 000 katonával, amelyet a szövetségnek kötelessége, kiállítani a Nagy Hadsereg számára, hanem azt is határozatba hozták, hogy többé semmi közük sincs a Szent Római Birodalomhoz, amelynek feje különben Ferenc császár volt. Ezt a jócskán divatjamúlt „birodalmat” az idő már túlhaladta, s elsősorban Napóleon söpörte el. A Rajnai Szövetség megalakulásáról Napoleon persze nem tartotta szükségesnek hivatalosan tájékoztatni Ferencet, ám az a felséges személyiség, aki névleg még – Poroszországot kivéve – valamennyi német állam feje volt, tisztelettel lemondott történelmi címéről, és megelégedett azzal, hogy ezentúl „Ausztria császárja” lesz belőle.

Talleyrand ugyan – akár az osztrák baksis hatására, akár világtörténelmi előrelátásból – intette a császárt, hogy ne nyomorítsa meg, ne alázza meg túlságosan Ausztriát, mert Franciaország számára belátható időn belül nem Ausztria, hanem Oroszország lesz a fő ellenség, de Napoleon nem engedett beleszólni terveibe, sőt, igyekezett közeledni Sándorhoz. Hazaküldte például a fogságba esett cári testőröket, s bízott abban, hogy ez a lépés jó hatást tesz majd lelkileg kissé kiegyensúlyozatlan „testvéré”-re. így tartotta tiszteletben Sándor érzékenységét, jövendő apósát azonban kíméletlenül taposta, A német birodalmi koronáról való lemondást tulajdonképpen már a pozsonyi békében kimondták, s az is igaz, hogy Bécsben már semmire sem becsülték ezt az egyre üresebbé váló címet, Ferenc azonban mégis késlekedett a lemondással, nem mintha reménykedett volna a Római Szent Birodalom életképességében és német-római császári méltóságának megtarthatóságában, hanem valami kárpótlást remélt ezekért a veszteségekért Napóleontól. Erről azonban szó sem lehetett, minden ellenszolgáltatás nélkül le kellett mondania mindenről, mert Napoleon szavát a Nagy Hadsereg támasztotta alá, nemcsak Németországban, hanem még Ausztria egyes részeiben is. Más módón is igyekezett Napoleon a német államokat rendszeréhez olvasztani. Méghozzá olyan módszerekkel, amelyek legalábbis szokatlanok a volt jakobinus tábornoktól. De hol volt ő már Vendémiaire tábornoktól, aki belekartácsoltatott a királypárti tömegekbe! Most dinasztikus kapcsolatokat igyekezett teremteni a jelentősebb német államokkal. Egyetlen szava, pontosabban vezényszava elegendő volt ahhoz, hogy fenséges frigyek jöjjenek létre. Íme, egy rövid levele, amelyet még 1805. december 31-én írt Münchenből hűséges mostohafiának, Jenőnek: „Itt vagyok Münchenben. Elrendeztem házasságodat Auguszta hercegnővel. A házasság híre már megjelent az újságokban. A hercegnő ma reggel meglátogatott. Hosszasan elbeszélgettem vele. Nagyon csinos. Mellékelek róla egy serlegre festett arcképet, de a valóságban szebb

…” Jenő ekkor Olaszországban tartózkodott, házasságáról Napoleon nem tartotta szükségesnek előre értesíteni. Jenő nem volt Lucien, engedelmesen tudomásul vette, hogy hatalmas mostohaapja gondoskodott számára feleségről, az ünnepélyes házasságkötés alig két hét múlva már meg is történt (activité, vitesse …), s a házasság tartósnak és boldognak bizonyult. Mivel Auguszta a badeni uralkodóherceg menyasszonya volt, Napóleon gyorsan kijelölt a herceg számára is feleséget, méghozzá Jozefin egyik unokahúga, a szép Stefánia személyében. A gyönyörű, tizenhét éves leányt Napoleon is megszerette (egyes pletykák szerint túlságosan is), s úgy hitte, hogy a kislány örül, ha a bádeni uralkodó, Károly herceg hitvese lesz. Károly, akinek le kellett mondania Augusztáról, természetesen gondolni sem mert arra, hogy szembeszegül a császár parancsával, mellékesen meg is tetszett neki a szép, fiatal menyasszony. Sajnois, a tetszés nem volt kölcsönös, s bár fényes lakodalmat rendeztek Párizsban, Stefánia annyira idegenkedett férjétől, hogy egyszerűen nem volt hajlandó házaséletet élni vele. Károly ekkor panasszal fordult Napóleonhoz, hogy felesége nem engedi be őt az ágyába, mert ugyan kihez forduljon ügyes-bajos dolgaival egy német uralkodóherceg, ha nem a Rajnai Szövetség védnökéhez, noha ilyen részletekre nem tér ki a szövetség alapítólevele. Napoleon erélyesen ráparancsolt Stefániára, s roppant szavára megindultak a mézeshetek. Körülbelül ennyi időt szentelhetett Napoleon egy-egy államügynek, s valóban csekély ideje jutott magánügyekre. Két háború között rendszerint ő maga is ki-kirúgott a már komolyan nem is vett hámból, már amennyi időt egy-egy nőnek szentelni tudott. Húga, Karola, aki ez időben Murat oldalán Berg nagyhercegség trónján ült, de titokban királynéi koronában reménykedett, igyekezett nagy hatalmú bátyja kegyeit úgy is megnyerni, hogy nőt szerzett neki, méghozzá egyik udvarhölgyét, Eleonore Denuelle asszonykát. A jelentéktelennek indult viszony váratlan, mondhatni, világtörténelmi következményekkel járt.

Eleonore nagyon szép, tizenkilenc éves teremtés volt, boldogtalan házassága éppen szünetelt, mert férjét csalásért letartóztatták. Egykori iskolatársnője, Karola, felolvasónőnek alkalmazta. Eleonore különben egyáltalán nem. rajongott a császárért, aki mint férfiú nem volt világhatalmasság, semmi esetre sem olyan csodalény, mint a harctéren. Ennek ellenére a hölgy teherbe esett, s Napoleon előtt egyszerre új távlatok nyíltak meg. Eddig azt hitte, hogy benne van a hiba, s most hirtelen rádöbbent arra, hogy neki is lehet gyermeke, saját dinasztiát alapíthat. Először kételkedett abban, hogy ő termékenyítette meg a szépasszonyt, tudta, hogy Murat is osztozik felesége felolvasónőjének kegyeiben, mint ahogyan annak idején Jozefin is magáénak mondhatta a daliás huszárt. A gyerek – ugorjunk egy kicsit előre! – még abban az évben, december 6-án megszületett, és olyan tökéletesen hasonlított Napóleonhoz, hogy nem lehetett kétség. Jozefinnek még sejtelme sem lehetett arról, mit jelent számára a Léon névre keresztelt kis újszülött, de a Habsburg-háznak sem, s legkevésbé a kis Mária Lujzának. Nem lehetetlenség, hogy Karola végül is ennek az eseménynek köszönhette a nápolyi trónt. És csak találgatni lehet, hogy mi történt volna, ha Napoleon nem válik el Jozefintől, belenyugodva abba – amit különben orvosa, Corvisart is megerősített –, hogy alkatilag nem alkalmas gyermek nemzésére. Ezt a kis közjátékot a legtöbb Napóleon-életrajz meg sem említi. Egyrészt azért, mert nem tartozik a Napoleon csodás lényéhez illő, felséges eseményekhez, másrészt mert· az 1806-ois esztendő annyi fontos eseménytől volt terhes, hogy ezt a kis szerelmi kalandot könnyen ki lehetett hagyni a krónikából. Más lapra tartozik, hogy földrészünk sorsának alakulását nem kismértékben befolyásolta ez a sikeres szerelmi aktus, amelynek következményei magát Napóleont is kellemesen lepték meg. Valóságos szerelmi Austerlitz volt ez számára. S bár még a legegyszerűbb ember lelkébe is nehéz belelátni, az ember nem nyomhatja el azt a gyanúját, hogy Napoleon számára első gyermeke megszületése volt a legfontosabb ebben a véres eseményekben tobzódó esztendőben.

Aki Napoleon pályafutását háborúi sorrendjében írja meg, annak 1806 a francia-porosz háború esztendeje. Természetes, hogy 1806ról nem a kis Léon jut eszünkbe, hanem Jéna és Auerstadt. Poroszország ugyanis háborúba keveredett Napóleonnal. Ez a történelmi esemény több mint hihetetlen, s nagyon sok előzményt kell áttekinteni ahhoz, hogy Poroszországnak ezt a katasztrofálisan ostoba lépését valamennyire is követni lehessen. Hogyan üzenhetett hadat Napóleonnak egymagában az a Poroszország, amely Austerlitz előtt, közel negyedmilliós hadseregével, döntő befolyást tudott volna gyakorolni a hadi események menetére? Akkor szövetségese lehetett volna Oroszországnak, Ausztriának és Angliának. Nem is beszélve arról, hogy ha egy kicsit várnak, akikor Károly is megérkezhetett volna az összecsapás színhelyére, s akkor legalább négyszeres túlerővel vehették volna fel a harcot Napóleonnal szemben. Akkor lett volna tartalék, második vonal, s Napoleon, a maga alig 80 000-es hadával, aligha tudta volna tönkreverni ellenfeleit. Frigyes Vilmos részvétele ekkor – ebben minden katonai szakértő egyetért – befejezhette volna Napoleon pályafutását. Mégis veszteg maradt, fülét-farkát behúzva örült annak, hogy kimaradt a nagy összecsapásból, s mindössze Napóleon haragjának némely villámait volt kénytelen elviselni. Mégis, mi volt az oka annak, hogy ugyanez a Poroszország hónapokkal később, gyengébben felkészülve, külső segítség nélkül, léi ekegyedül meg mert mérkőzni a félelmetes austerlitzi győzővel? A válasz – a napóleoni pályafutáshoz illően -nem olyan egyértelmű, ahogyan azt egy egyszerű lelkületű történész szeretné. Még az sem biztos (ugyan miért éppen ez lenne biztos?), hogy Napoleon akartae ezt a háborút, amely különben fényesebb győzelmet hozott neki, mint az austerlitzi. Hatalmát, tekintélyét kétségtelenül tovább növelte a nagy hírű porosz hadsereg, a Nagy Frigyes-i ármádia legyőzése, mégis gyakran hangoztatta ellenérzéseit ezzel a háborúval szemben. Kérdés, hogy őszinte volt-e, s ez legalábbis kétséges. Bizonyos, hogy éppen elég gondja volt az újonnan meghódított területeken éppen úgy, mint odahaza,

Franciaországban, amelyet lassanként már csak kiindulópontnak tekintett kontinentális terveihez. A morvaországi hadjárat katonai csoda volt, az „óriások harca” az austerlitzi csatatéren lenyűgöző, a lovasgárdák összecsapása félelmetesen festői, de közben otthon majdnem csődbe ment a Banque de France. És amikor Barbé Marbois kincstári miniszter alázatosan „felajánlotta a fejét” haragvó gazdájának, Napóleon így förmedt rá: – Mit csináljak vele, vén marha? Kedves kis történelmi anekdota, de van folytatása is, Marbois-t később sikkasztásért felelősségre vonták, ami újra csak azt bizonyítja, hogy Napoleon egész üstökös pályafutása során nem bírt a tolvajokkal. És kénytelen volt nekiülni a pénzügyeknek, amelyek korántsem olyan hősiesen regényesek, mint a csaták. A világpolitika sem mindenben úgy alakult, ahogyan feltételezte a nagy győzelem után. Cattarót, mint ismeretes, kikövetelte az osztrákoktól, mielőtt azonban még bevonult volna újonnan szerzett területére, az orosz hajóhad egyik egysége szállta meg, azzal az indokolással, hogy mivel Cattaro már nem osztrák, hanem francia, vagyis ellenséges terület, megszállása teljesen megfelel a hadviselés előírásainak. Úgy látszik, Sándort nem hatotta meg eléggé fogoly gárdistáinak hazaküldése, s az is gyanítható, hogy egy büszke uralkodó nehezen békül meg a fogoly gárdista fogalmával, a hűséges és büszke gárdista ugyanis elesik, de nem adja meg magát. A hadifoglyok hazakullogása általában nem diadalmenet, s a gyanú légkörében kell tovább tengetniök életüket, ha ugyan nem vonják őket felelősségre, mint például Mackót. Napóleon teljesen őszintének hihető mérgében azt követelte a bécsi udvartól, hogy zavarják el az oroszokat Cattaróból, s adják át neki, a békeszerződéshez híven. Mit csinálhatott szegény Ausztria? Üzent volna hadat Oroszországnak, s harccal foglalta volna el Cattarót, hogy legyen mit átadnia Napóleonnak? Természetesen nem üzent hadat, csak kérlelte az orosz kormányt (kétségbe vonható őszinteséggel), hogy legyen szíves elhagyni Cattarót, mert

az már a franciáké. Erre nem került sor, mire Napóleon sem volt hajlandó kivonulni az osztrák Braunauból (de sokféleképpen vált nevezetessé ez az osztrák kisváros!), s Dél-Németországot is megszállva tartotta. Ez viszont már a porosz politikusokat kezdte idegesíteni, különösen a háborús megoldás híveit, akik már Austerlitz előtt csörtették kardjukat. Talleyrand-tól származik az a mondás, hogy Poroszország nem állam, amelynek hadserege van, hanem hadsereg, amelynek állama van. Ez a jellegzetesség Austerlitz idején nem nyilvánult meg, de hogy nem tűnt el a porosz állam lényegéből, az sokkal kétségbeesettebb formában bizonyosodott be. Bármennyire furcsán hangzik is, a porosz helyzet felborulását Napóleonnak egy „nagylelkű” ajándéka indította el. A császár ugyanis -bonyolult meggondolásból – Poroszországnak adta Hannovert. A poroszok azonban joggal féltek ettől az ajándéktól, mert jól tudták, hogy Anglia rossz néven venné. Az ajándék különben nem újkeletű, Napoleon Haugwitz összeszidása után Bécsben mutatkozott ilyen kegyesnek, s akkor Frigyes Vilmosék úgy fogadták ezt a lépést, mint a tárgyalások nagyszerű eredményét. Mivel azonban Hannover közös angol-porosz birtok volt (a brit királyi család is Hannoverből származott), kétségek kezdtek felmerülni berlini politikai körökben, s a már jól ismert Haugwitzot Párizsba küldték, hogy beszélje meg a dolgot Napóleonnal. Változtassák meg a schönbrunni egyezményt, s Hannover sorsát úgy intézzék el, hogy csak a francia-angol békekötés után jusson végleg porosz birtokba. Napoleon azonban a legkevésbé sem óhajtotta, hogy volt vagy leendő ellenfelei békés egyetértésben intézzék a vitás ügyeket. Felmérgesedve a kívánt változásokon» teljesen új szerződést kényszerített Poroszországra. Ez valóban békeparancs volt. Napoleon új területek átengedésére kötelezte Berlint, ezenkívül arra, hogy szavatolja Törökország meglevő határait, és veszély esetén nyújtson neki védelmet. Szegény poroszok ! Ez az utóbbi kikötés könnyen szembeállíthatta

őket Oroszországgal, amelynek elintézetlen ügyei voltak Törökországgal. Napóleon ezenkívül arra is kötelezte Poroszországot, hogy azonnal (!) ismerje el saját birtokának Hannovert, s hogy az angoloknak még több borsot törjön az orruk alá, arra is kötelezte Frigyes Vilmost, hogy zárja el északi-tengeri kikötőit és folyamtorkolatait Anglia elől. Poroszország még mindig némán tűrt, aláírták az új szerződést. Ellenállásra már csak azért sem gondolhattak, mert az Austerlitz idején fegyverben állt negyedmilliós sereget jórészt leszerelték, békelétszámra apasztották. Hogy miért? Bármilyen csodálatos is, Napoleon tanácsára. A császár ugyanis előzőleg olyan meggyőzően bizonygatta a porosz diplomatáknak a béke korszakának beköszöntét, hogy valóban úgy látszott, nincs értelme óriási költséggel fegyverben tartani egy hatalmas hadsereget, amikor a béke olajága leng Európa fölött. Akkor még nem ismerték fel elég világosan, hogy ez az olajág nem más, mint korbács. Teljesítették Napoleon minden követelését, s engedelmességüknek meg is lett az eredménye. Hannover szolgai meghunyászkodással történt bekebelezése, legfőképpen pedig a kikötők és a folyamtorkolatok elzárása, ami súlyosan fenyegette az angol kereskedelmet, alaposan felbőszítette Londont. Hadüzenet nélkül lefoglalták vagy elfogták a porosz kereskedelmi hajókat, nem kevesebbet, mint háromszázat, s ugyanakkor ők is zár alá vették a porosz kikötőket. Hogy a tengeri blokád hatásosabb fegyver, mint a szárazföldi, azt az angolok előbb tudták, mint Napoleon. Miután a porosz hajók már biztos, azaz angol kézben voltak, London eleget tett a hadi illemnek is, s hangozzék bár tréfásan, de Anglia hivatalosan hadat üzent Poroszországnak, s a hadüzenethez csatlakozott Svédország is. Harcok ugyan nem törtek ki (csatateret legföljebb Napoleon bocsáthatott volna szívességből az ellenségeskedő feleik rendelkezésére), de fennállt a nemzetközi jogban elismert hadiállapot, é Napóleon ekkor joggal hihette, hogy

a nemzetközi helyzet alakulása, amelyhez jócskán hozzájárult, egyenesen a karjaiba taszítja Poroszországot, s ilyenformán az ő oldalán lesz a legerősebb német állam az esetleges további bonyodalmakban. Milyen logikusam hangzik ez így, csak azt nem érti az ember, hogy ugyanakkor miért kacérkodott őfelsége Angliával is. Komolyan hitte, hogy tartós békét köthet a tengerek urával, amely Trafalgar után teljes biztonságban érezhette magát? Igaz, tett az év elején olyan kijelentést, hogy ezentúl minden figyelmét a haditengerészet fejlesztésére fordítja, és minden intézkedést megtesz annak érdekében, hogy „megsemmisítse Angliát, ha az nem hajlandó békülni”. Ezzel szemben azonban semmiféle számottevő kísérletet nem tett haditengerészetének fejlesztésére, nem használta ki egyeduralmát, óriási anyagi erejét és embersokaságát, holott tengeri hatalmat csak tengeren lehet megverni. Vajon nem érezte megalázónak, hogy még a nápolyi királyságból sem tudott átjutni Szicíliába, mert a keskeny tengerszorost az angol flotta védte? Nelson huszonhét hajója Trafalgarnál! – ez még kisebb vízcsepp volt, mint az acrei homokszem! Ennek a csekélyke haderőnek a leküzdése lett volna megoldhatatlan feladat a mérhetetlen hatalmú hadúrnak? Vagy félt a tengertől ez a babonás korzikai? De hiszen ő is szigetlakó volt valaha! Bármi is zsongott Napoleon elméjében, most félelmetes hadúr helyett a békeangyal szerepét próbálta megjátszani. Tárgyalni kezdett Angliával, méghozzá Poroszország háta mögött. Az alkalom adva volt. A harmadik koalíció megsemmisítő veresége, a szörnyű csalódás, a szemrehányások árja sírba vitte Pittet, halála után Fox vette át a külügyek intézését. Napoleon azt hitte, hogy Pitt személyével sírba szállt Anglia eddigi politikája is. Ő, a Nagy Személyiség, mindig túlságosan nagy fontosságot tulajdonított az egyéneknek, a kimagasló személyeknek, s feltehetően őszintén bízott abban, hogy Fox kinevezése egy merőben új politika kezdetét jelenti. Azt is tudta, hogy Fox a maga brit módján franciabarát volt,

nagyra becsülte, sőt, bámulta Napóleont, a brumaire-i államcsínyt pedig egyenesen örvendetes eseménynek értékelte. De Fox az angol politikát képviselte, és semmi mást. Angol államférfi, angol képviselő önmagát képviselhette a legkevésbé Fox szívesen közeledett Napóleonhoz, de semmi esetre sem úgy, hogy saját hazáját hátrányba hozza. Erre különben sem adott volna neki módot a képviselőház, amelynek jelentőségét Napoleon sohasem értette meg teljesen. Elsősorban Fox érdeme, hogy megkezdődtek a francia-angol tárgyalások, Napóleon nem titkolt örömére. Azt ugyanis jól átlátta, hogy hiába szidta Angliát perfid Albionnak, kalmárnemzetnek, a Csatornán túli szigetország volt és maradt a legjelentősebb ellensége, s ha sikerülne megegyeznie a tengeri nagyhatalommal, akkor a szárazföldön nincs számára megoldhatatlan feladat. Csak éppen arról feledkezett meg, hogy az angol politika éppen egy kontinentális túlsúly állandósulását akarta megakadályozni, semmi mással nem törődve. Vajon akart-e Napóleon komolyan megegyezni Angliával? Persze hogy akart, de a saját feltételei mellett. Ezeket pedig csak egy legyőzött ország fogadhatta el, mint Ausztria, vagy egy megfélemlített ország, mint Poroszország. De Angliával szemben hiába volt ott Nap )-leon háta mögött Austerlitz, az ,,álnok Albion” Trafalgarra támaszkodott, s ez a győzelem végül is tartósabbnak bizonyult minden szárazföldi diadalnál. A tárgyalások mindenesetre komolyan folytak, s Napoleon meglepően bőkezűnek, sőt, a maga módján nagylelkűnek mutatkozott. Nemcsak abba egyezett bele, hogy Málta most már maradjon az angolok birtokában (Trafalgar után bajos lett volna más megoldást javasolni), de abba is beleegyezett, hogy Bourbon Ferdinánd maradjon meg szicíliai királynak, ha ugyanakkor Anglia elismeri József nápolyi királyságát, s Napoleon más alapításait. A fő csalétek azonban nem ez volt, hanem egészen más, valami olyasmi, ami talán a fő : oka volt annak, hogy Poroszország végül is fellázadt a napóleoni iga ellen. Fogódzkodjunk meg: Napoleon felajánlotta

Angliának Hannovert. És még volt mersze Albiont álnoknak nevezni! A nemzetközi diplomáciában már voltak figyelemre méltó teljesítmények, de ez a sakkhúzás már nem is annyira becstelen, mint inkább gyerekes volt. A teljes képhez azonban hozzátartozik az is, hogy – ami a diplomáciai ármányokat illeti – a poroszokat sem kellett félteni. Még fogalmuk sem volt a berlini politikusoknak arról, hogy Napoleon felajánlotta Hannovert a Hannover-háznak (ezt a címet egészen 1916-ig viselte a brit királyi család), de már puhatolóztak Moszkvában, hogy volna-e mód a közeledésre. Volt. A két uralkodó megállapodott egymással, hogy Oroszország szavatolja a porosz állam függetlenségét és területi sérthetetlenségét (melyiket?), Poroszország viszont nem lép háborúba Franciaország oldalán, ha orosz-török fegyveres összetűzés robbanna ki. A diplomáciai erkölcstan nagyobb dicsőségére, az orosz külpolitika másféle tevékenységbe is kezdett. A cár Párizsba küldte megbízottját, Oubrilt. Az oroszok ugyanis megneszelték, hogy angol-francia tárgyalások folynak. Mi lesz, ha megegyeznek egymással? Napóleon hatalma túlságosan megnő a szárazföldön, s ebben az esetben talán mégis jobb lesz barátjának lenni, mint ellenségének. Napoleon engedékenynek mutatkozott, hajlandó volt különszerződést kötni az orosz különmegbízottal, persze, csupa rá nézve kedvező kikötéssel. Ezek szerint az oroszok kivonultak volna a jogtalanul elfoglalt Cattaróból, elismerték volna Törökország függetlenségét és területi épségét, s újabb napóleoni bukfenc: megállapodtak abban, hogy Ferdinánd király Nápolyért és Szicíliáért (!!!) a Baleari-szigeteket kapja kárpótlásul. Ez csak úgy mellékesen azt jelentette, hogy a cár Józsefet nemcsak Nápoly, hanem Szicília királyának is elismeri, s beleegyezik abba, hogy Ferdinánd, aki a brit tengeri haderő védelme alatt Szicíliában uralkodik, innen is kiszoruljon. Mintha Foxot nem is biztosította volna Napoleon arról, hogy Ferdinánd maradhat Szicíliában … Ő is tett némi vállalást: kivonul a nemrég megszállt ragusai köztársaságból, és kivonja csapatait Németországból.

Amint aláírták az okiratot, a császár azonnal közölte Foxszal, hogy feltételei némileg módosultak. Most már azt követelte az angol kormánytól, hogy az angolok is ismerjék el József szicíliai királyságát, bár József még nem is járt Szicíliában. Újabb meglepő fordulat: az angolok ebbe is belementek, főként hogy Máltán kívül Napóleon most már határozottan angol birtoknak javasolta Hannovert, majdnem olyan eréllyel mint ahogyan a poroszokat kényszerítette a tartomány elfogadására. Abban is megegyeztek, hogy Poroszországot majd egy másik területtel kárpótolják, valahonnan máshonnan kanyarítanak ki számára egy darabot, ezen ne múljék a béke szent ügye. Fox azonban csak egyetlen ember volt, s a brit diplomácia jól működő titkosszolgálata révén hamarosan -tudomást szerzett Napoleon kétkulacsosságáról, többek között az Oroszországgal folytatott különtárgyalásról. Ekkor került nyilvánosságra a Rajnai Szövetség alapokmánya is. Mindebből éppen az bontakozott ki, amitől az angol politika mindig tartott, s ami ellen II. Fülöp és XIV. Lajos idején is harcolt: a kontinentális túlsúly. Ekkor megkeményedett az angol álláspont is. Hannover angol /birtoklását ugyan változatlanul helyeselték, de Ferdinándnak Szicíliából való kiűzését már kevésbé, az angol kereskedelem számára pedig lényegesen többet követeltek, mint amennyit Napoleon hajlandó volt megadni. Most már minden tárgyalás a gyanú teljesen indokolt légkörében folyt, mindkét fél igyekezett túljárni a másik eszén, a nyílt és titkos tárgyalások egymást követték. Végül, mindkét fél makacssága miatt, félbeszakadtak a tárgyalások, s ami Napoleon számára még kellemetlenebb csalódás volt: a cár nem volt hajlandó aláírni az Oub-ril által kötött szerződést. Különféle követeléseket tárt Napóleon elé, például: a franciák vonuljanak ki Dalmáciából, Ferdinánd szicíliai királyhoz ne nyúljanak stb. Nem kellett valami különös politikai éleslátás ahhoz, hogy a győztes Napóleon nem hajlandó legyőzött ellenfelének követelését teljesíteni. A megvert és jószívűen megkímélt– Sándor egy kicsit túlságosan hamar megtalálta a hangját. De még ennél is tovább ment: minden esetre

számítva, mozgósította haderejét, és felvonult a porosz határon. Napóleonnak sikerült az egyik tárgyalásával elrontani, a másikat, gyanút kelteni mindegyik „testvéré”-ben. Pedig az őszinteség egyformán hiányzott valamennyiükből. Nem volt rejtély, hogy az angol politikát nem Itália és Szicília érdekli, hanem Belgium, mert ezt a földet változatlanul Angliára irányított puskacsőnek tekintette. De erről nem esett szó a tárgyalások során, a mellébeszélések orgiájában. Közben meghalt Napoleon egyetlen „igazi híve” Angliában: Fox. Napoleon azt hitte, hogy ez a szomorú esemény változtatta újra ellenségessé az angol politikát, mert nem tudta, hogy Fox is lehetetlenségnek tartotta már a Napóleonnal való megegyezést, s a háború szerinte is elkerülhetetlen volt. Napóleonnak valahogyan az lehetett a felfogása, hogy a diplomácia a háború folytatása, ugyanazokkal az eszközökkel. De az a hadicsel, amely döntő sikert hozott neki az austerlitzi csatatéren, nem vált be a diplomácia küzdőterein. Nem egy történész — elsősorban persze franciák – azt fejtegeti, hogy Napóleont becsapták Austerlitz és Jéna között a diplomácia hadszínterén. De hát milyen diplomata az, akit be lehet csapni? A becsapás elleni felháborodásnak a nemzetközi politikában nincs helye, s más területeken sem mindig lehet sikereket elérni. gyermeki őszinteséggel és becsületességgel. Ami pedig Napóleont illeti, enyhén szólva ő sem volt a diplomácia szentje, legföljebb arról lehet szó, hogy túljártak az eszén azok, akiknek az eszén ő akart túljárni. Az is lehetséges, hogy túlságosan sokfelé kalandozott el a figyelme, s bár Goethe szerint Napóleoné volt a világtörténelem leghatalmasabb elméje, úgy látszik, vannak ügyek, amelyekre több időt kell fordítani, mint amennyit Napoleon hajlandó volt. Tisztelet és becsület az apró részletek urának, de ami túlzás, az túlzás. Mindenben magának tartotta fenn a döntő szót. Elegendő a világtörténelmi eseményektől túlzsúfolt esztendő napóleoni levelezésének tengeréből néhány levelet kiragadni, hogy valami egészen halvány fogalmunk legyen arról: mi mindennel

foglalkozott ez az ember! Jenő szinte pillanatok alatt összetákolt házasságának igyekezett legalább utólag valami formát adni, s Auguszta hercegnőhöz intézett levelében „atyai áldását” küldte az újdonsült menyecskének. Hangsúlyozta, hogy máris úgy szereti, mintha tulajdon atyja lenne. „Számítok arra, hogy úgy szeretsz engem, mintha a lányom lennél …..” Egy másik levélben, amelyet Fouchénak küldött, kifogásolta, hogy az országban túlságosan sok az egyházi újság, nehéz egységesíteni a szerkesztői véleményeket, gondoskodjék tehát arról, hogy csak egy újság legyen, így könnyebb lesz az ellenőrzés. Elrendelte, hogy évente két nagy egyházi ünnep legyen még, a meglevőkön kívül. Az egyik Szent Napóleon ünnepe, ezt augusztus 15-én kell megünnepelni, a másik pedig a Nagy Hadsereg és a koronázás ünnepe, ezt a december másodikát követő vasárnapon kell megtartani, s Napoleon külön utasította a lelkészeket, hogy istentisztelet közben feltétlenül tegyenek említést azokról a helybeli lakosokról, akik az austerlitzi csatában estek el. Ez rendben is lenne, de az első ünnepnap némi figyelmet érdemel. Mivel Szent Napóleont éppen a császár hivatalos születésnapján ünnepelték, arra lehetne gondolni, hogy a császár szentté avattatta magát. Erről azonban nem volt szó, Napoleon megelégedett azzal, hogy istenítették. Utasítására viszont, hosszas kutatómunka árán, sikerült egy Neapolis vagy Neapolas nevű vértanút találni, aki Diocletianus uralkodása alatt áldozta fel életét hitéért. Amilyen pöffeszkedve bánt Napoleon a pápával, úgy óvta a hazai hitéletet. Eltörölte a forradalmi naptárt, s újra a keresztény naptárt léptette életbe. Nem engedte meg, hogy ateista könyveket adjanaik ki, megjelent ellenben az új katekizmus, amelynek negyedik parancsolata szerint Isten nevében köteles minden jó keresztény I. Napóleon császárnak adót fizetni és katonai szolgálatot teljesíteni. A forradalmi naptárból – mint szép emlék – egyedül Brumaire maradt meg, erre mindig szívesen emlékezett vissza a császár, hiszen dinasztiájának kezdetét is innen számította. És miközben Hannovert hol Poroszországnak, hol Angliának mutogatta

csalétekként, arra is szakított magának időt, hogy húgát, Elzát, hazafias öltözködésre intse. Elza férje, a tuskó Bacciochi is kapott egy kis uralkodói rangot a szétdarabolt Európában: Lucca és Piombino hercege lett. Felesége, Elza hercegnő viszont, úgy látszik, öltözködésében mellőzte a fontos gazdaságpolitikai előírásokat, udvarában ellenséges eredetű anyagból készült ruhákat is viseltek a hölgyek. Napoleon, a maga részletekbe menő pontosságával, elrendelte Elzának, hogy udvarhölgyei csak selyemből és batisztból készült ruhákat hordhatnak, vászon– vagy muszlinruhát nem, vagyis a francia ipar termákéit kell előnyben részesíteni és divatba hozni. Hosszú levelet írt vezérkari főnökének, Berthier marsallnak is, és arra kötelezte, hogy kössön mielőbb házasságot, ugyanakkor szakítson Madame de Viscontival. „Ez a viszony már túlságosan hosszú!” Megnyugtatta Neuchatel hercegét, hogy jobban szereti őt, mint bárki más, de „ha nem hajlandó megnősülni, többé ne is lássam”! Jenőt kitanította, hogyan kell az olasz költségvetést minél kedvezőbbé tenni, s az a két és fél millió aranyfrank, amelyet Itáliának kell fizetnie az ott tartózkodó francia hadseregnek, szinte nevetséges összeg. Miért morognak az olaszok az adók miatt? „Olasz alattvalóim nagyon jól tudják, hogy a kisujjamban több van, mint valamennyiök fejében együttvéve …” Önbizalom tekintetében Napoleon sohasem szorult mások segítségére. Egy másik hosszú levelében szemrehányásokat tett Jenőnek, hogy nem törődik eleget ifjú feleségével, aki állapotos (ez gyorsan ment!), nem szórakoztatja eléggé, keveset van otthon, túlságosan sokat dolgozik. „Körülbelül én is úgy élek, mint te, azzal a különbséggel, hogy nekem öreg feleségem van, aki már nem igényli, hogy szórakoztassam.” Ez az öreg feleség történetesen Jenő édesanyja volt. Részletekbe menő számszerűséggel adott utasításokat arra vonatkozólag, hogy a hadifoglyok és fegyencek közül mennyien hol végezzenek közmunkát, betiltott „helytelen szemléletű” történelemkönyveket, intézkedett diadalívek (például az Arc de

Triomphe) felállításáról, sorozatos levelekben szabta meg József nápolyi király feladatait. Utasította, hogy vezesse be a polgári törvénykönyvet, de ha úgy találja célszerűnek, hagyja ki belőle a válást… Részletes utasításokat kapott a keleti ügyökből már jól ismert Sébastiani tábornok, akiből konstantinápolyi követ lett. Napóleon szeretett volna francia-török-perzsa szövetséget létrehozni Oroszország ellen, s mivel a geopolitika a geológia függvénye, Napóleonnak is a szorosok elzárása volt az egyik legfontosabb fegyvere az orosz birodalom ellen. Arra akarta rávenni a Magas Portát, hogy zárja el az oroszok elől a Boszporuszt. A szorosok pedig jobban érdekelték az orosz politikát, mint a hazaküldött fogoly gárdisták. Közben arra is volt gondja Napóleonnak, hogy a kis növésű lovakat is felhasználja katonai célokra, és megszervezte azt a lovas felderítő ezredet, amelynek csak alacsony. termetű (152 centiméternél nem magasabb) katonák lehettek a tagjai. Felhívta József figyelmét arra, hogy mindennap tanulmányozza a katonai létszám jelentést: „szerezze meg magának ezt az élvezetet!” A saját példájából bátorította bátyját: „Mindennap egy-két órát töltök ezzel, és amikor a havi jelentéseket küldik el nekem csapataimról és flottáimról (?), minden más elfoglaltságot félreteszek, hogy tanulmányozhassam ezt a húsz hatalmas kötetet. Számomra nagyobb élvezet tanulmányozni ezeket a jelentéseket, mint egy fiatal lánynaik regényt olvasni…” A levelek óceánjából való ez a néhány példa. Ahogyan gyarapodott I napóleoni birodalom, úgy sokasodtak a császár gondjai, s levelezése légyre kiterjedtebbé vált. Mindez számára nem jelentett különösebb megerőltetést, legföljebb titkárai roppantak sorra össze az egyre növekvő munka súlya alatt. Napoleon egyetlen részletet sem hanyagolt el, és semmit sem halasztott el. A legjobban talán az jellemző tevékenységének kísérteties sokrétűségére, hogy a túlzsúfolt és válságos 1806-i esztendőben (igaz, melyik éve nem volt ilyen?) átfogó teljességgel megoldotta a zsidókérdést. Hogyan történt ez? Érdemes ennél napóleoni tettnél

egy kicsit elidőzni. Mivel történelemről, régen megtörtént eseményekről van szó, akkor kalandozhatunk előre, amikor akarunk (hiszen nemegyszer szó esett már Waterlooról és Szent Ilonáiról is). 1807-ben, a poltuski csata után, a Nagy Hadsereg súlyos helyzetbe jutott a lengyelországi sártengerben. Fournier, az egyik legjelentősebb Napóleon-életrajz írója, így jellemezte a franciák helyzetét: „A rekvizíciós rendszer felmondta a szolgálatot, raktárakat kellett teremteni, s egykori szemtanúk véleménye szerint a hadsereget a zsidók nyerészkedő szelleme mentette meg a végső pusztulástól.” Más forrásokból is tudni lehet, hogy rettenetes helyzetbe jutott a kor legkiválóbb hadi gépezete, az utánpótlás elakadt az úttalan vidékeken, s a Nagy Hadsereg majdnem éhen halt. Történelmi tény, hogy a lengyelországi zsidóságnak nagy része volt Napóleon hadainak megmentésében. Vajon mi volt ennek az oka? Ne elégedjünk meg Fournier odavetett megjegyzésével s azzal, hogy Fournier nem szerette sem Napóleont, sem a zsidókat. Szűkszavú megállapítása mögött több húzódik meg, mint egyszerű antiszemitizmus. Fournier elfogultsága kétségtelen, I a „zsidók nyerészkedési szelleme” elkoptatott közhely. A lengyelországi zsidók nem nyerészkedni akartak Napóleonon, hanem hálásak voltak neki. Nehéz lenne megállapítani, hogy a Visztula mentén kik rajongtak jobban Napóleonért, a lengyelek-e vagy a zsidók. A lengyelek országuk felszabadítását, a független Lengyelország visszaállítását várták az apró termetű Marstól, a zsidók pedig azt az embert istenítették, aki 1806-ban összehívta a Nagy Szanhedrint. Ez az esemény némi magyarázatra és visszapillantásra szorul. Kétségtelen, hogy a tizennyolcadik század második felében és a tizenkilencedik század elején a gettók falai kezdtek meginogni. A felvilágosodás hulláma természetszerűen nem kerülhette el a zsidókérdést sem, s bár az ellenállás rendkívül erős volt, egyremásra könnyítettek a zsidók helyzetén. Egy-egy jelentős zsidó személyiség feltűnése mély hatást gyakorolt a közvéleményre. Ilyen volt például a Dessauban született, majd Berlinben

letelepedett Moses Mendelssohn (a nagy zeneköltő nagyapja), aki többek között a porosz tudományos akadémia filozófiai pályázatán első díjat nyert – Kant előtt! Hatása felmérhetetlen volt Németországban, s Leasing például róla mintázta „A bölcs Náthán” című színdarabjának központi alakját. Mendelssohn közvetett hatásának tulajdonítható a legjobb fejű Habsburg, II. József több haladó intézkedése a zsidókérdésben. A „kalapos” király nemcsak a nyilvános iskolák kapuit nyitotta meg a zsidó fiatalság előtt, hanem elrendelte, hogy minden zsidó alattvalójának éppen úgy családi neve is legyen, mint mindenki másnak. Annak ellenére, hogy korlátolt utódai sok mindent visszacsináltak, a fejlődés megindult. Teljes egyenjogúsításról ekkor még nem volt szó, s erős volt az ellenállás a vallásos, különállásukhoz ragaszkodó zsidókban is, akik elutasították a– beolvadás, az asszimiláció gondolatát. Az igazi nagy változást ezen a téren is az a világot átalakító robbanás segítette elő, amelyet a Nagy Francia Forradalom néven tart nyilván a történelem. Bátortalan lépések, apró kiigazítások, könnyítések nem voltak méltók a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavához, s a teljes egyenjogúság természetes következménye volt az Emberi Jogok kinyilvánításának. Bármennyire furcsa is, noha éppen a zsidóság történetében, nem szokatlan, de a dolog nem ment olyan könnyen, amint azt a forradalmi változás logikája megkövetelte volna. A nagy forradalom rengeteg elavult intézményt elsöpört, a monarchiával együtt, bizonyos régi előítéleteket azonban mégsem volt könnyű felszámolni. Franciaország túlnyomórészt katolikus volt (ezt a körülményt Napoleon sem tévesztette szem elől politikájában), s nemzedékek nemzedékek után nőttek fel abban a korán beléjük oltott hitben, hogy a zsidók annak idején kínhalálba küldték Isten fiát, Jézus Krisztust. A fiatal francia zsidóság, magától értetődően, lelkesen fogadta a forradalom kitörését, s a konventhez fordult, hogy a teljes egyenjogúsítást terjesszék ki minden zsidó állampolgárra, többek között természetesen az Alsace-ban élő, nagy

tömegű zsidóságra. Felvilágosult, becsületes katolikus papok is támogatták a zsidóság jogos követelését, s ennek ellenére a javaslatot kétszer is leszavazták. Merlot abbé terjesztette elő másodszor a zsidók teljes jogú állampolgárságának elismerésére irányuló javaslatot, de hiába hivatkozott a felebaráti szeretet forradalmi értelmezésére, a javaslat ellenzői, akik különben fennen hirdették magukat az enciklopédisták és Rousseau tanítványainak, ellene szavaztak. Az általános hangulat azonban szinte forradalmi gyorsasággal megváltozott, s amikor Duport képviselő újra napirendre vétette a kérdést, a teljes egyenjogúsítást, minden számottevő ellenvélemény nélkül törvénybe iktatták. Több mint két évvel a Bastille megrohanása után, Európában először kaptak a zsidók teljes állampolgári jogokat szülőföldjükön. (Jegyezzük azért meg, hogy az Amerikai Egyesült Államok ebben a tekintetben néhány évvel megelőzték Franciaországot.) Ettől kezdve a francia zsidók az átlagos : francia polgár sorsában osztoztak, a „Terreur” alatt néhányan nyaktiló alatt végezték életüket, majd amikor Robespierre törvénybe iktatta gyermeteg ,,vallás”-át, az Ész Istennőjének tiszteletét, a zsinagógákat : is bezárták. A zsidók polgári jogain azonban ez nem változtatott. A francia forradalom vívmányait aztán francia fegyverek is terjesztették, s Napoleon diadalmas hadjárata után eltűntek, a gettók Olaszországjában is. Napóleont magát nem foglalkoztatta külön a zsidókérdés, a konvent tábornoka volt, kissé önálló ugyan, de a forradalom eszmei irányították. Egyiptomban már beillesztette politikai elképzeléseibe a : zsidóságot is, nyilvánvalóan taktikai szempontokból. Gaza elfoglalása után külön kiáltványban szólította fel az ázsiai és afrikai zsidókat, hogy csatlakozzanak a francia hadsereghez és segítsenek felszabadítani a Szentföldet a törököktől. Hogy hányan jelentkeztek a felhívásra, erre vonatkozólag nincs adat, de az tény, hogy a Nagy Hadseregben számosan szolgáltak zsidók, sokan kitüntették magukat a különböző hadjáratokban, és elnyerték a becsületrend különböző fokozatait. Úgy látszott, hogy a forradalom és a forradalmi császárságban uralkodó jogrend, amely a „Code

Napoleon”-ra támaszkodott, rendezte az állampolgári jogok egyenlőségének kérdését, s nem volt bántó megkülönböztetés a császár alattvalói között. De hamarosan az is bebizonyosodott, hogy évezredes előítéleteket és beidegzettségeket nem lehet egy tollvonással eltörölni még akkor sem, ha a tollat egy olyan hatalmas kéz forgatja, mint a császáré. Nyilván magát Napóleont is meglepte, amikor 1806 elején hazafelé tartott győztes seregével az austerlitzi diadal után, hogy Alsace-ban a helyi lakosság valósággal megrohanta őt, és panaszkodott a zsidó uzsorásokra, akiknek a kezében van a tartománynak majdnem a fele, elzálogosítva uzsorakölcsönök fejében, A pogromhangulat fenyegető volt, s Napóleont, akit alig néhány hete, koronázásának első évfordulóján csodálatos győzelemmel ünnepelt meg vitéz hadserege, mélységesen felkavarta a váratlan bonyodalom. Nagyszabású terveibe, amelynek körvonalait akkor már sejteni lehetett, semmiképpen sem illettek bele az alsace-i állapotok. Nem azért hozta rendbe Franciaország ügyeit, hogy ne egységes ország álljon mögötte, amikor – egyelőre – egész Európát készül igájába hajtani. Első dühe a zsidók ellen irányult, határtalanul felháborodott, s magatartása mindennek inkább volt mondható, mint filoszemita jellegűnek. Ezen nem is lehet csodálkozni, elvégre nem lehet valaki büntetlenül egy erősen vallásos, maradi korzikai katolikus család tagja, még ha közben volt is egy forradalom, amelyet Franciaország felvilágosult elméi készítettek elő. Érzelemmegnyilvánulásai olyan hevesek voltak, hogy kezdetben nyilván eszébe sem jutott megvizsgálni, hogy a vádakból mennyi igaz, mennyi a túlzás. Elképzelhető, hogy volt valami alapja a vádaknak, s ha a felizgatott lakosság eltúlozta is a méreteket, esetleg volt mit eltúlozni. Napoleon haragját jól tükrözik szavai, amelyeket az államtanács 1806. május 30-i ülésén mondott: – A francia kormány nem viselkedhet közömbösen, amikor egy megvetendő és lealacsonyított nép, amely képes a legaljasabb

cselekedetekre, kizárólagos birtokában tartja a régi Alsace két gyönyörű tartományát. A zsidót nemzetnek kell tekinteni, és nem vallásnak. Állam az államban. (Ismert érvelés …) Szükséges tehát törvényes intézkedésekkel gátat vetni az önkényes megtorlásoknak, amelyeket a zsidók ellen alkalmazhatnak, különben lemészárolja őket az alsace-i keresztény lakosság, amint az gyakran megtörtént másutt is, csaknem mindig a zsidók hibájából. Veszélyes lenne, ha Franciaország kulcsai -Strasbourg és Alsace – kémek nemzetének kezébe kerülnének, amelyet semmi sem köt a hazához. Korábban a zsidók egy éjszakát sem tölthettek Strasbourgban. Talán tanácsos lenne egy olyan törvényt hozni, amely ötvenezerben határozná meg azoknak a zsidóknak a számát, akik megtelepedhetnek Felső- és Alsó-Rajna megyéiben. A többi tetszése szerint szétszóródhatna Franciaország más részeiben. Meg kellene tiltani nekik a kereskedelem űzését, azzal az indokolással, hogy megbecstelenítik azt uzsoráskodó üzelmeikkel, és érvényteleníteni kell régebbi ügyleteiket, mivel azok csalással vannak bemocskolva. Erős szavak, s bizonyos, hogy heves kirohanásai közepette Napoleon nem azokra a zsidó harcosaira gondolt, akik kitüntetésekkel a mellükön szolgálták őt hadjárataiban, hanem azokra a szép számú kufárokra, akik csapatostul követték seregeit, egyébként valláskülönbségre való tekintet nélkül, hogy üzleteljenek a katonákkal, s aprópénzzel fizessenek a könnyen zsákmányolt holmikért. Mégis érdemes közelebbről megvizsgálni ezt a kétségtelenül antiszemita ízű dühkitörest, amelyben ugyan minden rosszat elmond a zsidóságról, de a heves szavak mögött mégis ott érezzük a törvényalkotót, aki pogromtól félti a zsidóságot, tömegmészárlástól, amelyet el kell kerülni. És amikor 50 000-ben óhajtotta megszabni az alsace-i zsidók számát, hangsúlyoz-ta, hogy a többiek széttelepítésének önkéntesnek kell lennie, vagyis az elköltöztetendő zsidók szabadon dönthetik el, hogy Franciaország melyik részében óhajtanak letelepedni. Mindezen túl, persze, ez a hang és a beszéd egész szelleme nem I

méltó a Forradalom Fiához. Napóleoni fordulat következett ekkor. ; Úgy látszik, ő is belátta, hogy erkölcsi zsákutcába jutott, mert alig egy hét alatt megváltoztatta véleményét, felülkerekedett benne a polgári törvénykönyv ihletője. Mintha egészen más ember szólalt volna meg ugyanebben a kérdésben. Vajon mi okozta benne ezt a gyökeres változást, s miért nem használta fel a zsidóüldözésben rejlő politikai és társadalmi lehetőségeket, mint annyi más koronás fő a történelem folyamán? Miért nem lépett fel ezen a téren is a keresztény hit védelmezőjeként, ami a konkordátum megkötése, a vallás visszaállítása után nem is lett volna elképzelhetetlen? Miért nem használta fel az antiszemitizmus elcsépelt, de bevált módszerét a katolikus tömegek megnyerésére? Miért mondott le a tömegek felkorbácsolására alkalmas gyűlölet felkeltéséről? Nem ezt az utat választotta, pedig első mérgének mennydörgő megnyilatkozásaiból erre lehetett következtetni. De Napóleont éppen az emelte ki az uralkodók szürke átlagából, hogy mindig valami mást tett, mint amit vártak tőle, a harctéren éppen úgy, mint a közéletben. Önmagán is felül tudott emelkedni, ha kellett. Jól ismerte ugyanis önmagát, és tudta, hogy néha elragadja a szenvedély, bár nemegyszer azt igyekezett elhitetni másokkal, hogy sohasem haragszik igazán, csak amennyire éppen szükséges az adott helyzetben. Ha ezt az állítást életének számos eseménye megcáfolja is, az bizonyos, hogy nem volt haragtartó, gyűlölködő még kevésbé, különösen, ha átlátta, hogy a harag és a gyűlölet kárára van, árt politikájának. Azt ugyan senki sem tudja, hogy mi ment végbe Napóleon elméjében az első heves zsidóellenes kirohanást követő héten, de annyi bizonyos, hogy alaposan átgondolta, áttanulmányozta, és géniuszához illően átlátta a helyzetet. Holmi hitvédő korlátolt szerepében nem akart tetszelegni (ezt átengedte a különféle „legkatolikusabb” uralkodóknak), s ez valóban egy kissé különös lett volna attól az embertől, aki Egyiptomban turbánnal a fején Allahot dicsőítette. És ő, aki úgyszólván személy szerint ismerte hadseregének minden tagját, emlékezhetett arra, hogy a zsidóság nem csupa kufárból és

uzsorásból áll, bár bizonyos történelmi adottságok tagadhatatlanok voltak. És miért idegenítsen el magától Százezreket, amikor azokat a maga oldalára is állíthatná? Kétségtelen, hogy új felfogásában döntő szerepet játszott az a két fő szempont, amelyet a Code előkészítése közben szokott hangoztatni: vajon helyes-e, hasznose? Különösen az utóbbi volt számára fontos, amely szinte azonos volt az előbbivel. És nem ő volt az, aki kijelentette egy alkalommal, hogy ha a zsidók vezére lenne, felszabadítaná a Szentföldet, és felépítené újra Salamon templomát? Az is tény, hogy Mózes volt az egyik mintaképe, rendkívül tisztelte a nagy zsidó törvényalkotót és népvezért, s róla akkor sem feledkezett meg, amikor szidalmazta a zsidóságot. Bizonyosra vehető, hogy előzőleg vajmi csekély figyelmet szentelt a zsidókérdésnek (ha ugyan egyáltalán), de a heves felszólalását követő hetet annál jobban kihasználta, bámulatos anyagismeretre tett szert, s még a Talmudból is idézett később. Végső álláspontjának kialakulásában a royalista hírverésnek is szerepe volt. A királypártiak terjesztették ugyanis a hiszékeny nép körében, hogy a zsidók aránytalanul nagy befolyást gyakorolnak a császári közügyekre, s általában kivonják magukat a katonai szolgálat alól. Napoleon mit sem utált jobban, mint egy véleményen lenni a Bourbonokkal és híveikkel. Nálánál jobban pedig senki sem tudta, hogy ki tesz eleget katonai kötelezettségének. Ami pedig a császári közügyekre való befolyást illeti, ebben a tekintetben egyetlen akarat érvényesült: Napóleoné. Egyeduralkodó volt, a szó egyes számú értelmében, s már tanácsadókra is egyre kevésbé volt szüksége. Megjegyzendő, hogy egyetlen jelentős zsidó személyiség sem akadt környezetében. Az is átfuthatott mozgékony elméjén, hogy miért ne ő oldaná meg az évezredek óta felszínen tartott zsidókérdést, miért ne bizonyítaná be ezzel is, hogy előtte nincs lehetetlenség. Elvégre tőle mást vár a világ ezen a téren is, mint az együgyű és véres antiszemitizmus valamilyen ismert megnyilatkozását. És Napoleon számára a tények, a gyakorlati megoldások voltak a legfontosabbak. A nagy forradalom, ha némileg bukdácsolva is, de megadta a zsidóknak a

polgári egyenlőséget, de egymás legyilkolásának bokros teendőivel elfoglalva, a vezetőknek idejük sem volt megfelelő gyakorlati lépések megtételére. Napóleonnak többek között ezért is volt rossz véleménye az általa „ideológusok”-nak nevezett nagy koponyákról, akik szép eszméket agyainak ki, de képtelenek valóra váltani gondolataikat. Neki is voltak gondolatai, igen szép számmal, de sohasem végrehajtási utasítások nélkül. A zsidókérdésben sem elégedett meg sem szidalmakkal, sem álcázott önbírálattal, hanem cselekedett. És ha figyelembe vesszük azt a történelmi tapasztalatot, hogy a zsidókérdés mindig a felvilágosultság és az erkölcsi I emelkedettség, a haladás és a felebaráti szeretet próbaköve volt meg állapíthatjuk, hogy Napoleon – aggasztó kezdet után – kitűnően vizsgázott. Az államtanács következő ülésén már egy átfogó terv körvonalait ismertette, május 30-án pedig egy olyan császári rendeletet adott ki, amely nagyvonalúságával elkápráztatta a világot. Hangja teljesen megváltozott, az alsace-i állapotokat például már „állítólagosak”-nak nevezte. Napoleon minden szavának súlya volt, s nem véletlenül helyezett súlyt annak megállapítására, hogy nem kell feltétlenül hitelt adni , a különböző mendemondáknak, különösen, ha azok forrása nem rokonszenves a császárság szempontjából. Úgy látszik azonban, hogy az „állítólagos” jelző csak a túlzásokra vonatkozott, mert bizonyos tények előtt ő sem hunyhatott szemet, már csak azért sem, mert a kifogásolt; elzálogosításoknak, uzsorakölcsönöknek írásbeli nyomaik is voltak. De I ebben a rendeletben már így tett említést a zsidókról: „Alattvalóink, akik a zsidó vallást követik.” Méltóságteljes fejedelmi többesben ál- lapította meg, hogy az alsace-i állapotokra való tökintettel erőteljesen É ;hangsúlyozni kell az emelkedett polgári erkölcsöket, amelyek „sajnálatos módon eltompultak” sok zsidó vallású állampolgárban. Ugyanakkor magyarázatot és mentséget is talál erre a „sajnálatos” jelenség-; ire: „mindig megalázó állapotban tartották őket”. Majd egy finom mondat következett: „Ezt az

állapotot sem fenntartani, sem visszaál lítani nem szerepel szándékaink között.” Egy szó, mint száz: őfelsége (kinyilvánította magas akaratát, hogy a zsidóság legjelentősebb képviselőit óhajtja összehívatni. A császári ,,grandeur”-t természetesen nem szolgálta volna a főrabbik egyszerű gyülekezete. Azt kívánta (s az ő kívánsága valóban parancs volt), hogy hívják össze a zsidóság legmagasabb testületét, az ősi Nagy Szanhedrint, amely másfélezer év óta már csak emlék volt. Hogy milyen fény ragyogta körül már kezdetben ezt az ünnepélyes eseményt, megint csak Napóleont kell idézni: „Amióta Titus elfoglalta Jeruzsálemet, nem volt még alkalom arra, .hogy Mózes vallásának ennyi felvilágosult követője egy helyen összegyűljön.” Megindultak az előkészületek. Júliusban már összeült az előkészítő bizottság, méghozzá egy nevezetes zsidó férfiú, a bordeaux-i Abraham Furtado elnöklete alatt, aki a forradalom alatt a girondisták egyik vezetője volt, és sikerült elkerülnie a nyaktilót. A bizottság tagjai mindent elkövettek annak érdekében, hogy az újkori Nagy Szanhedrin lehetőleg mindenben hasonlítson az egykori júdeai nagy eseményhez. A résztvevők kétharmada rabbi volt, a többi világi személy. Napoleon, a belügyminiszteren keresztül, 1806. augusztus 23-án feltette híres 12 kérdését a Szanhedrinnek. Ebben a figyelemre méltó okmányban hivatkozott a császár először a Talmudra, ami egymagában is megmutatja, mennyire a mélyére hatolt a kérdésnek, miközben az akkor még félelmetes Poroszország elleni háborúra készült. Hangsúlyozta, hogy nem akarja megkeresztelni a zsidóságot, tartsanak ki hitük mellett, őrizzék meg Mózes törvényeinek a lényegét, de alkalmazzák ezeket a mai idők követelményeinek és szokásainak megfelelően. Ez az elfoglalt ember különben nemcsak a kérdéseket fogalmazta meg, hanem – fölösleges fáradság és terméketlen viták elkerülése végett – a válaszokat is, amelyeket a Nagy Szanhedrinnek a kérdésekre adnia kell. Abból az alapelvből indult ki, hogy függetlenül a követett vagy be nem tartott vallástól, a

zsidók éppen olyan jó franciák lehetnek, mint – például – a korzikaiak. Az előkészületek alatt több nagy műveltségű zsidó egyházi vezetővel tanácskozott, s hibás franciasága ellenére is jól megérttette magát a franciául gyönyörűen beszélő rabbikkal, akik között ismert szónokok is voltak. A fő célja az volt, hogy a zsidóságnak ne legyenek külön törvényei a hitéleten kívül. El kellett fogadnia a Nagy Szanhedrinnek a vegyes házasságok elvét és gyakorlatát (nem volt könnyű feladat!) : „A Nagy Szanhedrinnek ki kell nyilvánítania, hogy egyházi házasság csak akkor jöhet létre, ha előzőleg már megtörtént a polgári házasság, továbbá zsidók és zsidó nők szabadon házasodhatnak franciákkal, sőt, a Nagy Szanhedrinnek ajánlania is kell a vegyes házasságot mint a zsidó népre nézve védő intézményt.” Ki kellett mondania a Nagy Szanhedrinnek azt is, hogy a franciák és a zsidók testvérek, a zsidóknak Franciaországot hazájuknak kell tekinteniük, és kötelességük éppen úgy megvédeni, mint ahogyan megvédenék Jeruzsálemet, mert Franciaországban találták meg az új Jeruzsálemet. A Nagy Szanhedrinnek meg kellett tiltania a zsidók számára az uzsoraügyleteket. Mint látható, szó sem volt arról, hogy Napoleon bármiben is akadályozza a franciaországi vagy más francia fennhatóság alatt álló területeken élő zsidók vallási életét, de kétségtelenül szerette volna, ha a zsidóság beolvad a francia tömegekbe. Erre vall az a levele is, amelyet ugyanennek az évnek novemberében írt Poznanból a belügyminiszternek. Ez már a diadalmas porosz hadjárat után történt, s rávilágít arra, hogy Napóleon nem feledkezett meg a zsidókérdésről ezernyi egyéb gondja közepette sem. Csodálatos napóleoni levél ez is, minden benne van: „Szanhedrin vagy egyházi hatóság felügyelete alatt levő területeken nem több, mint két házasság engedélyezhető zsidók között, minden harmadik házasságnak vegyes házasságnak kell lennie zsidó és keresztény között. Ha ennek a rendelkezésnek a végrehajtása nehézségekbe ütközik, a célt buzdítás, nevelés, serkentés és parancs útján kell elérni.” Napoleon a legalapvetőbb emberi érzelmeket, például a szerelmet is rendeletekkel

szabályozta volna a császárság érdekében. Érdemes idézni ennek a levélnek még egy mondatát, amely megindokolja az erőszakos házasítást: „Ha minden három házasság közül egy vegyes franciazsidó házasság, a zsidó vér rövidesen el fogja veszíteni megkülönböztető jellegzetességét.” Vagyis a fő cél a beolvadás, az asszimiláció. Ez persze nem szerepelt a Nagy Szanhedrinnek feltett kérdések és válaszok között. A nevezetes gyülekezet, amely az új Jeruzsálemben, Párizsban tartotta üléseit, természetesen közfelkiáltással Qusqu ŕ la mort! – Mindhalálig!) fogadott el mindent, s kétségtelen, hogy nem szolgai alázatból, hanem hálásan és meggyőződésből. Annak ellenére ugyanis, hogy Napoleon elképzelései között akadtak naivságok (rejtély például, hogy miért tiltatta el a Nagy Szanhedrinnel a zsidók között á tÖbbne-jűséget, amikor ezt az intézményt a zsidóság nem ismerte), a napóleoni Nagy Szanhedrin mint fontos mérföldkő szerepel a zsidó történelemben, s lelkesedéssel töltötte el a zsidóságot messze túl a birodalom határain. Az üres szócséplés mindig távol állt a császártól, az ő szavai mindig tettekké váltak. Hangsúlyozta is : „Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne maradjanak üres szavak azok a jogok, amelyeket a zsidóság elnyert. Röviden: azt akarom, hogy a zsidók Franciaországban találják meg az új Jeruzsálemet.” Ezek a szavak jóval később, még a Dreyfuss-ügyben is éreztették hatásukat, s az is történelmi tény, hogy a második világháború alatt, Franciaország náci megszállása során itt találkoztak a legnagyobb nehézségekkel, amikor a szokott hajtóvadászatot rendezték a zsidók után. A kép teljességéhez tartozik, hogy a nagy tekintélyű zsidó gyülekezet nem mindenben értett egyet a mindenható császárral. Abba még könnyen belenyugodtak, hogy Napoleon a rabbik kinevezésének módját is meghatározta, s megszabta, meddig terjedhet intézkedési joguk, de a vegyes házasságok intézményébe nehezen nyugodtak bele. Mindent egybevéve, Napóleont mint egyik jótevőjét és szabadítóját tartja számon a zsidóság, s nem lehetetlenség, hogy a különben borotvaélesen gunyoros Heine „Két gránátos”-át is ez a

meggondolás ihlette. Annyi bizonyos, hogy Napóleonnak nem volt szégyenkezni valója a huszadik századdal szemben. Új híveket szerzett magának (új ellenségeket is!), s ez volt a magyarázata annak, hogy a lengyel zsidóság, amely pedig kívül állt a Nagy Szanhedrin hatókörén, a legnagyobb lelkesedéssel sietett Napoleon segítségére, s ki tudja, mi történt volna a Nagy Hadsereggel a lengyel mocsarakban, ha Napoleon 1806 tavaszán néhány napig nem tanulmányozza Mózes törvényeit és a Talmudot. És ettől kezdve azok az uralkodók, akik magán– és államérdekből leborultak előtte, jól titkolt ellenérzéssel egy talmudista zsidóbérencet is imádtak benne. Ez a kifejezés talán tréfásnak hangzik, de pontosan megfelel annak a visszhangnak, amelyet Napóleon filoszemita intézkedései keltettak az ellentáborban. A pogromok klasszikus hazájában, a cári Oroszországban Eylau után (elnézést, újabb előrepillantás !) úgy vélték az ország vezető körei, s maga Sándor cár is, hogy lelkileg is fel kell készíteni a népet a következő összecsapásokra. Az ortodox egyház a szellemi (?) hadviselés során pásztorlevélben közölte a hívekkel, hogy Napoleon maga az Antikrisztus, legjobb esetben annak előfutárja, a kereszténység ellensége, hiszen ő maga nemcsak hogy mohamedánná lett, hanem megalakította a zsidó főtanácsot is. Ez a minden emberi érzéstből kivetkőzött judeo-muzulmán nemcsak gaz bitorló, hanem a legundorítóbb földközi-tengeri politika folytatója is. Ezt a pásztorlevelet Oroszország minden templomában felolvasták. Nem tudni, milyen mértékben erősítette meg ez a krisztusi szelídségtől áthatott hitbuzgalmi okirat az orosz nép lelkületét, de annyi bizonyos, hogy inkább Bennigsen stratégiai tudása szorult volna megerősítésre. És úgy látszik, a pravoszlávok segítsége szerényebb volt, mint a zsidóké, mert az orosz sereg lényegesen többet szenvedett, mint a francia. Napóleonnak egy kissé cinikus mondását is feljegyezték a lengyel sártengerben: ,,A Szanhedrin mindenesetre hasznos volt számomra!” Ne keressünk ebben a megjegyzésben holmi Machiavelli-féle szellemet. Amikor Napoleon elhatározta a zsidókérdés megoldását, sejtelme sem

lehetett arról, hogy egy év múlva Poltusk táján a Nagy Szanhedrin jóvoltából lakhatnak jól kiéhezett katonái. Mindehhez még hozzá lehet fűzni, hogy Napóleon számára mégsem a zsidókérdés megoldása volt a legfontosabb, feladat, még a Nagy Szanhedrin idejében sem, inkább egy újabb Nagy Koalíciótól tartott. Ellenfelei újra és újra megkísérelték, hogy szétzúzzák a forradalmi császárságot. A makacs Anglia, amelyről már akkor közmondásszerű volt, hogy minden csatát elveszít, kivéve az utolsót, egyelőre csak készülődött erre az utolsó csatára, amelyhez különben Trafalgar egészen jó előkészületnek bizonyult. A szárazföldön azonban másként állt a helyzet, ez a terület még Napóleon „vakondtúrás”-a volt. Viszont a negyedik koalíció előfeltételei adva voltak. Ha ragaszkodunk az országok elfogadott megszemélyesítéséhez, akkor úgy fogalmazhatjuk meg a dolgot, hogy Oroszország nem volt hajtandó alávetni kereskedelmi érdekeit Napóleonnak, Ausztriát a pozsonyi béke annyira megnyomorította, hogy megaláztatása mélyén nyilvánvalóan hőn vágyott a visszavágásra, Poroszország pedig napról napra érezhette, hogy mekkora mulasztást követett el Napoleon önkoronázásának első évfordulóján. Bizonyos, hogy az Austerlitznél szétvert harmadik szövetség katonai szakértői alaposan áttanulmányozták a „stratégia csodatetté”-t, s levonták belőle a tanulságokat, többek között azt, hogy megsemmisítő túlerőben lehettek volna egy kicsit kevesebb ostobasággal. Azt világosan láthatták, hogy Napoleon mit tesz az ellenségeivel, Poroszország azonban azt tapasztalhatta, hogy mit művel a szövetségeseivel, Poroszország ugyanis Franciaország szövetségese volt, de Napóleon minduntalan éreztette vele, hogy nem tekinti egyenrangú társnak. Ennek a gőgnök a fitogtatásában alvezérei is követték a császárt. I. Joachim (ilyen szép neve volt már Murat-nak), Berg uralkodó hercege, saját csapataival például egyszerűen megszállta Essent, Werdent és Eltent, ezt a három szénben gazdag tartományt. A poroszok tiltakoztak, mire Napóleon visszaparancsolta mohó sógorát. Egyrészt azért, mert ilyen

feltűnően nem szabad megsérteni Poroszország érzékenységét (erre ott van ő), másrészt az ilyesmit politikusabban kell csinálni. Ezeket a tartományokat különben már ő is kinézte magának, s neki is az volt a véleménye, hogy Murat hercegségét ezekkel a területekkel kell egy kicsit meggyarapítani. De mit szól ehhez Poroszország? Megfelelő politikai megoldást kell találni, hogy a megrabolt uralkodó legalább a saját népe előtt tudjon valamibe belekapaszkodni, mert különben veszít népszerűségéből. Napoleon úgy gondolta, hogy ha sikerülne nyélbe ütni egy kis háborút Svédország és Poroszország között, akkor Pomerániát a poroszoknak lehetne juttatni, s efölötti örömükben készségesebben adnának át területeket. De Berlinben egyre inkább másképpen látták a dolgok fejlődését, â attól féltek, hogy Napoleon előbb-utóbb egyszerűen bekebelezi őket. Már a Rajnai Szövetség megalakítása is igen rossz hatást keltett porosz politikai körökben, amikor pedig Yarmouth lordja bizalmasan megsúgta a párizsi porosz küldöttnek, hogy Napóleon nekik is odaígérte Hannovert, a berlini „francia párt” valósággal összeomlott, és egy csapásra megerősödött a háborús párt, amelynek múzsája maga a királyné, Lujza volt. Közben mindenfelől gyanús francia csapatmozdulatok híre érkezett. Sok volt az álhír is, a hírszerzők néha a képzelőerejükre is támaszkodtak, de az ellenőrizhetetlen pletykák is azok malmára hajtották a vizet, akik harcot hirdettek. Köztük volt egy idős lovas tábornok, Blücher. A király, akit egy kis jóakarattal békeszerető uralkodónak tartottak (micsoda poroszellenes tulajdonság!), valójában úgy félt Napóleontól, mint az ördögtől, s talán annak is tartotta. De a háborús áramlat és elsősorban Lujza ellen mégsem merte felvenni a harcot (ez is békés természetére vallott), s augusztus 9-én kihirdették a mozgósítási parancsot. Akkor, amikor Napoleon még nyakig benne volt a zsidókérdés tanulmányozásában, s még a Talmudot sem fejezte be. Napoleon ebben az időben is gyakran hangsúlyozta, hogy esze ágában sincs Poroszországgal háborúskodni, csak éppen mindent

megtett annak érdekében, hogy a porosz politikát háborúra ingerelje. Hogy esetleges ellenfeleit megossza, nemcsak az angolokkal tárgyalt, hanem az osztrákokkal is igyekezett barátkozni. Hazaküldte például az osztrák hadifoglyokat, de az ilyesféle lépések rendszerint csak az érintett családtagokra tesznek jó hatást, politikai jelentőségük elhanyagolható. Amikor a császár tudomást szerzett a porosz mozgósításról (amely, fájdalom, nem Svédország ellen irányult), berlini követe útján igyekezett megnyugtatni a porosz királyt, méghozzá azzal az átlátszó hazugsággal, hogy a francia-angol tárgyalások éppen azért szakadtak meg, mert Napóleon sziklaszilárdan védelmezte Poroszország elidegeníthetetlen jogát Hannoverhez. Inkább lemondott a rendkívül értékes szövetségről a tengeri nagyhatalommal, semmint hogy eltűrje Poroszország megrövidítését. Mindezek a szépen kigondolt megnyugtatások már nem állíthatták meg a porosz mozgósítást, Napóleonnak ugyanis már egyetlen szavát sem hitték el Berlinben. Egy kis önbírálattal ezen nem sértődhetett meg a császár, ha csak arra gondolt, hogy ünnepélyei. ígéretei ellenére egyetlen szál katonáját sem vonta vissza német területről. A nehezen megnyugtatható porosz királyi udvar ekkor egvre többre merészkedett, s követe útján a király azt követelte Napóleontól, hogy végre szerezzen érvényt saját szavának, és valóban vonja vissza csapatait minden német területről. Napoleon – haszontalan és idő előtti sértődés távol állt tőle – azt válaszolta, hogy szívesen megteszi, amint Poroszország leszerel. Az volt a meggyőződése, hogy Poroszország félelemből fegyverkezik, s ha sikerül megnyugtatni, aktkor bizonyára újra szélnek eresztené hadseregét. Közben az angol megbízottnak, aki még mindig Párizsban tárgyalt, azt ígérte, hogy semmi, szín alatt nem visel háborút Poroszország ellen, ha Anglia -Ferdinánd nevében – lemond Szicíliáról, hogy József nápolyi királysága kiegészüljön. Ezen múlt volna Poroszország sorsa? A császár jól tudta, hogy az angolok most már nem hajlandók lemondani Szicíliáról, az pedig a legkevésbé sincs ellenükre, ha Napoleon

újabb háborúba keveredik a szárazföldön. Csak attól féltek Londonban, hogy a poroszok túlságosan korán kezdik el a háborút, mielőtt még az esetleges szövet-égések egyesülni tudnának. Ekkor azonban már nehéz lett volna fékzni a háborús lendületet porosz földön. Valóságos, hazafias vihar söpört végig az országon. És a óorosz hazafi nem békeangyal. A háborús hangulat a robbanásig feszültté vált. Ennek érdekében Napoleon is mindent megtett. Kérdés, hogy szándékosan-e, de mindenesetre hatásosan. Ő szolgáltatta például Poroszországnak a háborús hangulat szításához nélkülözhetetlen vértanút. Így szép napon elhatározta, hogy türelmének vége szakadt, nem tűr többé német földön franciaellenes uszítást. Erre vonatkozólag már Itáliában szolgáltatott néhány elrettentő példát. Most Berthier-nek küldött kimerítő utasítást, hogy a franciaellenes röpiratok, könyvek ter jesztőit huszonnégy órán belül lövesse főbe. „Végül is nem jelentéktelen bűncselekmény gyalázkodó írásokat terjeszteni a francia hadsereg [által megszállt területeken. Ez felségsértés. Az ítéletnek azt kell példáznia, hogy bárhol tartózkodik egy hadsereg, parancsnokának kötelessége gondoskodni annak biztonságáról.” Ez kétségtelenül túlzás volt, hiszen Napóleon csapatai nem ellenséges területen állomásoztak, ezenkívül pedig béke volt. Mégis elfogtak, mellékesen semleges területen, egy Parai nevű nürnbergi könyvkereskedőt, aki a „Németország mély megaláztatása” című füzetet terjesztette. A francia katonai hatóságok is csak kelletlenül engedelmeskedtek a császári parancsnak, lehetővé tették Palm számára, hogy megszökjék, az önérzetes ember azonban erre nem volt hajlandó (hősi korszak volt ez!), mire augusztus 25-én kénytelen-kelletlen Braunauban kivégezték. Nagyobb szolgálatot nem is tehettek volna a porosz háborús pártnak. Még azok is, akik annak idején láttak valami politikai logikát az enghieni herceg kivégzésében, a szerencsétlen Palm agyonlövetését felháborító és fölösleges kegyetlenségnek bélyegezték. A háború lelki előkészítésének tüze magasra lángolt.

Tízezrek számíthattak arra, hogy már csak néhány hónapig élnek. Ebben a véres korszakban (vajon melyik korszak nem az?) egyetlen ember élete nem sokat jelentett. A hadvezérek eléggé pontosan ki tudták számítani, hogy egy-egy szoros vagy magaslat elfoglalása hány kanoa életébe kerül, mégis adódtak esetek, amikor a politikai szükségszerűség magasra emelte egyetlen szál ember életének fontosságát. Napoleon jóvoltából Palm neve is bekerült a világtörténelembe mint a francia-porosz háborút előidéző okok egyike. Mert ha Poroszország (ilyenkor indokolt egy ország megszemélyesítése) nem tűrte a végsőkig a megaláztatást, akkor kétségtelen, hogy a Palm-esetnek nem kis része volt a háború kirobbanásában. Furcsa olvasni ebben a vonatkozásban Napoleon Elba szigeti emlékiratainak ezt a mondatát: ,,Azt a szolgálatot tettem Európának és az emberiségnek, hogy a németeket öntudatra ébresztettem.” Messzire menne, ha ezt a szolgálatot mélyebben elemeznénk, ebben az esetben talán elég annyit megjegyezni, hogy Napoleon néha különös eszközöket használt bizonyos nemzeti öntudatok felébresztése érdekében. Tulajdonképpen hasonló kegyetlenséggel bánhatott volna el a németségnek olyan ismert szellemi nagyságaival, mint Schleiermacher, Arndt és Fichte. Ennél az utóbbi névnél érdemes néhány pillanatra megállni, mert láthatóan példázza, hogy a nemzeti érzés, amelynek erejét Napoleon sohasem méltányolta eléggé (kivéve talán a saját egykori korzikai hazafiságát), milyen hatást tesz egy elvont, világot átfogó filozófiára. Fichte a német metafizikai hőskor egyik kiemelkedő egyénisége volt, s a szubjektív idealizmust kép- viselte, elképesztő következetességgel. Azt hirdette, hogy „minden, ami van, az Én”, tehát tulajdonképpen nincs külvilág, hanem minden az én tudata, képzete. Ugyanez a Fichte „Beszédek a német néphez” címmel gyújtó hatású írást jelentetett meg, tüzelte honfitársait a francia elnyomóik ellen. Eszerint énjének voltak rendkívül rokonszenves képzetei, .a németek, szemben énjének eléggé el nem ítélhető képzeteivel, a franciákkal. Épületes esemény lett volna, ha a

filozófiát mindig utáló Napoléon Fichtét végeztette volna ki, saját szempontjából indokoltabban, mint a szerencsétlen és jelentéktelen Palmot De Fichte szereplése más szempontból is figyelemre méltó, s rávilágít arra, hogy Napoleon császári komédiája (amelynek szükségességéről ő oly nagyon meg volt győződve) milyen változásokat idézett elő Európa haladó elméiben. A vad német nacionalistává lett Fichte még így írt annak idején a forradalmi Franciaországról : „Az igazságszerető ember csakis a francia köztársaságot tekintheti hazájának, csakis annak javára áldozhatja erőit, annak győzelméhez fűződnek nemcsak az emberiség legszebb reményei, hanem maga az emberiség léte is.” Ilyen lelkesedést, ilyen forradalmi internaciomalizmust taposott szét császári csizmájával Napoleon. Vajon elegendő indoklás-e a császárság létrehozására az a mondat, amely újra csak az Elba szigeti emlékiratban olvasgató? „A császári palástot felöltöttem, mert alkalmazkodni akartam az illedelemhez, s engedni a buták előítéleteinek, akik csak a külső hüvely rabjai, s az embert csak a ruhájukról ítélik meg.” Ésszerű fejtegetés, hasznos érvek, csak éppen az a körülmény hiányzik belőlük, hogy nemcsak buták éltek Európában, s a császári ragyogás (és erőszak) éppen azokat idegenítette el tőle, akik az európai szellemi élet vezetői voltak. És ha a királyok előkelő klubja, fogcsikorgatva bár, de ideiglenesen befogadta őt, vajon nem taszította-e el magától az egyszerű emberek millióit, akik egyre inkább a zsarnokot látták benne, legföljebb tehetségesebb zsarnokot, mint amilyenekhez általában szokva voltak. A dolgok mélyén, persze, más mozgatóerők is meghúzódtak. A haltalmát féltő nemesség a hűbériség ellenségét látta Napóleonban, a polgárság pedig azt az embert, aki a francia iparnak és kereskedelemnek biztosít minden előnyt. És akinek a napóleoni tettek a zsebére mentek, az a kelleténél is nagyobb mértékben volt hajlandó felháborodni Palm mártírhalálán. A király vonakodását a háborútól egyre sikeresebben gyengítették meg a különböző érvek,

s a tények is meggyőzhették Frigyes Vilmost arról, hogy Napóleont nem lehet kielégíteni, mindig új és új követelésekkel áll elő, s ki tudja, milyen tervei vannak a jövőre nézve, mik a szándékai magával Poroszországgal. Napóleont még mindig kevesen ismerték igazán, s nem vették észre, hogy akkor üti meg a legbékülékenyebb hangot, amikor háborút akar. Hogy Poroszországra mint szövetségesre nem számíthat, azzal már tisztában volt, s kitűnő kémszolgálata révén tudomást szerezhetett arról a szinte egeket verő háborús őrületről, amely végigsöpörte Poroszországot. Ilyenkor Napoleon mindig mértéktartóan nyilatkozott, s a világ előtt úgy óhajtott mutatkozni, mint aki a békét akarja, de kénytelen védekezni a támadóval szemben, hiszen még Szent Ilonán is hangoztatta, hogy mindig ő volt az, akit megtámadtak. A poroszok is megtették neki azt a szívességet, hogy megtámadottnak hirdethette magát, akit a durva erőszak kényszerített arra, hogy védekezzék. Ennek a mesének az alátámasztására nem fukarkodott a szavakkal. „Rendíthetetlen maradok felségeddel való szövetségi viszonyomban!” – írta a porosz királynak, s leszögezte, hogy véleménye szerint egy porosz-francia háború „szentségtelen” lenne. Berlini képviselőjét is hasonló nyilatkozat megtételével bízta meg: „A császár egyetlenegy puskát sem óhajt elsütni Poroszország ellen. A háborút szerencsétlenségnek tartaná.” Ezeknek a megnyilatkozásoknak széles nyilvánosságot adott, hogy védtelensége az esztelen agresszióval szemben világszerte ismert legyen. Hát nem ő volt az, aki azt ajánlotta a poroszoknak, hogy a Rajnai Szövetség mintájára szervezzék meg Észak-Németországot, s közösen legyenek a védnökei? Csak éppen arról hallgatott, hogy az angoloknak is felajánlotta Hannovert, amely nélkül bajos lett volna megszervezni Észak-Németországot. Mindegy, a támadó fél mégis Poroszország volt. A porosz kormány küldött ultimátumot Napóleonnak, s azt követelte, hogy haladéktalanul és feltétel nélkül vonuljon ki német földről. Mintha közben nem lett volna egy Austerlitz … Hogy miért volt szüksége Poroszországnak erre a nagy sietségre, s miért nem várta meg, amíg összeáll a negyedik

szövetség, azt csak a porosz katonai vezetők kóros önhittségével lehet magyarázni. Ebben az időszakban mindössze egyetlen szövetségesük volt, Szászország, amelynek nem túlságosan jelentős hadserege körülbelül olyan lassúsággal készülődött, mint a porosz haderő Austerlitz előtt. Vagy talán arra gondolt Lujza királyné („Poroszország egyetlen férfiúja” – ahogyan Napoleon nevezte, minden ellenszenve mellett), hogy kár lenne más országgal osztozni Napoleon szétzúzásában? Mert nem kisebb feladatra készült a minden tekintetben elavult porosz hadsereg. Ez a szervezet Nagy Frigyes óta semmit sem fejlődött, puskája a legrosszabb és a legrégibb volt egész Európában, taktikája középkori, vezetői öregek. A főparancsnok, a braunschweigi herceg hetvenegy éves volt, a Hétéves Háború egyik veteránja, a fő királyi tanácsadó, von Mollendorf pedig nyolcvankét éves. Voltak fiatal, tehetséges katonák is a porosz vezérkarban, mint például Scharnhorst, de ezeknek a szavára afféle „fiatalság, bolondság!” legyintéssel nem hallgattak, sőt, az öregek holmi veszélyes forradalmi szellemet véltek felfedezni a klasszikus hadművészetet felrúgással fenyegető új eszmékben. Scharnhorsttól származik az a jellemző mondás, amely kellőképpen megvilágítja a porosz hadvezetés lényegét: „Hogy mit kellene tennünk, azt jól tudom. De hogy mit fogunk tenni, azt csak a jó Isten tudja.” A sors Napóleonnak megint olyan ellenfelet kínált, amely csak növelhette politikai hatalmát és hadi dicsőségét. Most már minden diplomáciai igyekezete arra irányult, hogy elszigetelje új ellenfelét. Bécsi követét arra utasította, hogy biztosítsa Ferenc császárt testvérének, a franciák császárjának nagyrabecsüléséről s arról a szilárd meggyőződéséről, hogy Franciaország igazi szövetségese tulajdonképpen Ausztria, hiszen „Poroszországban nem lehet megbízni”. Ezt üzente annak az uralkodónak, akit Austerlitz után mélyen megalázott, és még országúti ígéreteit sem tartotta meg. Viszont jól tudta, hogy a bécsi udvar mitől sem irtózik jobban, mint egy új Napóleon-ellenes háborútól, különösen annak a

Poroszországnak az oldalán, amely alaposan cserbenhagyta néhány hónapja, Austerlitznél. Megbízható értesülések szerint a brit politikusok kétségbeesetten figyelték a porosz háborús őrületet, amely végigkorbácsolta az egész országot, s a porosz hadvezetés még arra sem volt hajlandó, hogy megvárja az orosz hadsereget, amely november előtt nem érkezhetett meg a hadszíntérre. „Vitesse” – porosz módra? A szélvészmozdulatok pedig még mindig csak a Nagy Hadsereg harcmodorához tartoztak. Adatok vannak arra nézve is, hogy Frigyes Vilmos az utolsó pillanatig vonakodott, de a döntő szót kimondta helyette a felesége, aki már mint legfelső hadúrnő fogadta a gyújtó hatású menetnótákat éneklő csapatokat, amelyek a porosz hadsereg hagyományaihoz illő fegyelmezettséggel vonultak nyugati irányba, hogy végre letiporják a hetvenkedő korzikait, a „lovasított Robespierre”-t, az enghieni herceg gyilkosát, a tehetségtelen szerencselovagot, a forradalom szennyéből kinőtt szörnyet – ahogyan & féktelen háborús hírverés Napóleont megkapó változatossággal elnevezte. Fichte abszolút énje is .abszolút gyűlöletet követelt, mert az ellenséget természetesen gyűlölni kell, csak éppen az a bibi, hogy háborúban nem pótol mindent az izzó ellenszenv. Megnyugtatásban sem volt hiány. Kimutatták az uszítás mesterségét hivatalosan űzők, hogy Napoleon eddig tulajdonképpen nem győzött le igazi katonákat, csupa barbár, gyülevész csorda, keveréknépek ellen diadalmaskodott (mit szóltak ehhez az oroszok és az osztrákok?), de most majd megtanulja, hogy mi a különbség a gyáva olaszok és Nagy Frigyes katonái között. Hiszen Austerlitznél is csak azért győzhetett, mert hiányoztak a poroszok. Hogy miért hiányoztak, arra nem tértek ki a vértől csöpögő vezércikkek, elvégre minden apró részletre nem térhet ki a lángoló közíró. – Figyelemre méltó, hogy ez a propaganda magára Napóleonra is hatott, különösen, hogy a porosz hadseregről mindentől függetlenül már előzőleg is nagy véleménye volt. Ez a hadsereg mégiscsak az általa végtelenül nagyra becsült Nagy Frigyes alkotása

volt. Azt is feltételezte, hogy a porosz tábornokok, mint nézők, sokat tanultak Napoleon eddigi hadviseléséből, s megértették az új hadászat lényegét. Amikor megkapta a háborút jelentő ultimátumot, megjegyezte, hogy ezúttal több dolguk lesz, mint az oroszok és az osztrákok ellen volt. Túlbecsülte ellenfelét, s ez sohasem bizonyult károsnak számára. Idézzük csak ismert alapelvét: „Nincs nálam gyávább, aggodalmasabb ember, amikor haditervet készítek. Szertelenül megnagyítva látok minden előforduló bajt vagy veszedelmet, s bár környezetem előtt higgadtnak mutatkozom, alapjában véve mégis szinte elviselhetetlen izgalomban élek, olyan vagyok, mint egy várandós asszony!” A poroszországi hadjárat előtt még mintha el is túlozta volna aggodalmait. A poroszok sietsége különösen kedvére való volt, mert alkalmat adott neki arra, hogy egyenként végezzen ellenfeleivel, először a poroszokkal, aztán, ha szükség lesz rá, az oroszokkal. Arra ugyanis joggal gondolhatott, hogy a csapnivaló vezetés alatt kitűnően harcoló orosz katonák, a nagyszerű porosz hadsereggel együtt, esetleg túlságosan kemény ellenfelet jelentenének. De amit Nelson a tengeren már tudott, Napoleon szárazföldi ellenfelei még nem tudták. A bonyolult és váltakozó sikerű diplomáciai tevékenységet a háborús előkészületek váltották fel, s bármilyen dicséretekkel halmozták is el Napóleont, a diplomatát, ő elsősorban mégis katona volt, hiszen még legszebb törvényalkotásai is arra szolgáltak, hogy erőssé tegyék annak az országnak a társadalmát, amelyet fő hadi eszközének tekintett. A háború kitörését természetesen közölnie kellett katonáival is, s Napóleon megint bebizonyította, hogy a napiparancs a leghálásabb irodalmi műfaja. A hadparancsirodalomnak ebben a gyöngyszemében szó sem volt izzó gyűlöletről, uszításról, porosz szörnyetegekről stb., sőt, inkább humoros formában lelkesítette vitézeit. Egy részlet ebből a napiparancsból: ,,– Marsall úr – mondta a császár Berthier tábornagynak –, párbajra hívtak ki minket nyolcadikán. Francia

férfi soha–, sem mulaszt el párviadalt. És mivel azt rebesgetik, hogy az összecsapásnak szép királyné lesz a szemtanúja, legyünk udvariasak, és meneteljünk megállás nélkül, egészen Szászországig!” Ez volt ő, a forradalmi szörny. Ez a tréfás hadparancs, gúnyos udvariassággal, párbeszéddel – egyedülálló ebben a műfajban. Csoda-e, hogy a hadsereg homéri kacajjal fogadta a kis káplár felhívását? A felejthetetlen itáliai hadjárat hangulatát idézte fel ez a könnyed hadparancs, amikor az ifjú Bonaparte tábornok katonái egész nap nevettek és énekeltek, „vitézségükkel csak vidámságuk vetekedhet” – ahogyan a konvent egykori tábornoka jelentette a direktóriumnak. Mellékesen Napoleon mintha tudat alatt hangsúlyozta volna a „párbaj” kifejezést, mert semmitől sem undorodott jobban, mint egy új koalíciótól. Tudta jól, hogy megint kockára kell tennie mindent, hiszen ellenfelei vagy. szövetségesei (mindegy!) csak azt várják, hogy elszenvedje első vereségét, s akkor itt az alkalom a történelem kerekének visszafordítására. Persze, minden nagy-, közép- és kishatalom arra várt, hogy a másik kaparja ki a gesztenyét, mert az is bebizonyosodott, hogy nem jó Napóleontól kikapni, mert a nagy katonacsászár nem tart igényt arra, hogy a lovagias győző szerepében tetszelegjen, hanem alaposan megköveteli a győzelem árát. Azzal is tisztában volt a császár, hogy egy esetleges vereség felbátorítaná a lapuló szövetségeseket, s ahogyan egy vesztes Austerlitz után a poroszok is ott termettek volna a küzdőtéren, úgy egy porosz győzelem egyszerre felszította volna Ausztria bosszúvágyát a szégyenteljes pozsonyi békeszerződésért. Még Spanyolországból is különös hírek érkeztek. Az az ország, amely Trafalgárnál még a franciák szövetségese volt, úgy vélhette, hogy szárazföldi hatalom, amelyet Anglia kikergetett a tengerről, nem nyújthat valami nagy segítséget Spanyolországnak tengeren túli gyarmatainak megtartásához. Napóleonnak tehát nemcsak azért volt szüksége új és új győzelmekre, hogy hatni tudjon népe és a népek képzelőerejére, hanem elsősorban azért,

hogy a császárság épülete össze ne omoljék. És a folyamatosság is fontos volt, hiszen éppen Austerlitz bizonyította be, hogy még a legkáprázatosabb győzelemmel sem lehet mindent megoldani. A vereség kábulatából magához térő ellenség felemeli a fejét, és újabb kísérletet tesz. Kilenc hónap sem telt el még a Három Császár Csatája óta, s íme, a negyedik uralkodó már ultimátumot küldött, vagyis hadat üzent. Mit volt mit tenni, Napokon elindította csapatait, s néhány nap múlva már kedélyes hangú levelet írt feleségének: „Gerában vagyok, édesem. A dolgok jól mennek, minden úgy történik, ahogy óhajtom. Úgy képzelem, hogy néhány nap múlva, Isten segítségével, szegény porosz király szörnyű helyzetbe jut. Személy szerint sajnálom, ő maga derék fickó. A királyné vele van Erfurtban. Ha a hölgy csatát akar, ezt a kegyetlen élvezetet nem tagadjuk meg tőle. Nagyszerűen érzem magamat, máris kövérebb vagyok, mint amikor elindultam, annak ellenére, hogy mindennap száz-százhúsz kilométert teszek meg lovon vagy kocsiban, mindenféle utakon. Még kevesebbet kellene ennem? Éhen halok. Nyolc órakor lefekszem, éjfélkor már fent vagyok. Néha eszembe jut, hogy Te ilyenkor még nem vagy ágyban. Imádlak! Napoleon.” A kis diplomata. Úgy látszik, jó hangulatban volt, s napiparancsaiban, kiáltványaiban később sem volt szó az ellenség becsmérléséről, a kis káplár inkább katonái becsvágyát igyekezett felkelteni, mint az ellenség iránti gyűlöletet. Hogyan is gyűlölte volna ellenségeit, amikor nekik köszönhette dicsőségét, ők szolgáltatták a legyőzötteket. Egyedül Lujza kapott néhány kellemetlen megjegyzést: „Mintha csak Armidét látnánk, aki tébolyában felgyújtja tulajdon palotáját. Frigyes Vilmos csak afféle papucsférj, „derék fickó”, akit nem lehet gyűlölni, legföljebb megverni. Erre a győzelemre égető szüksége volt Napóleonnak, mivel Poroszország nem volt hajlandó Háború nélkül vereséget szenvedni. Napoleon pedig szárazföldi egyeduralomra tört. Enélkül ugyanis nem vehette fel a harcot Angliával a siker reményében. A világuralomhoz vezető

úton nehéz megállni, ezen legföljebb megállítani szokták azokat, akik erre saját jószántukból nem voltak képesek. Napóleonnak még majdnem egy évtizede volt hátra a végleges „állj!”-ig, addig azonban sok vér folyt el a különböző harctereken. És lia voltak is kétségei a porosz hadjárat előtt, Jéna után bizonyára sajnálta volna, ha életpályája szegényebb lett volna ezzel a győzelemmel. Egyelőre lovagolt, kocsikázott, hízott, de a diplomáciáról sem feledkezett meg. Hű szövetségesének, az általa előléptetett bajor királynak azt írta. hogy nem hisz a poroszok elleni háborúban, nem tételez fel a porosz udvarról ekkora ,,balgaságot”, viszont ha a poroszok mégis megbontják a békét, akkor Bajorországé lesz Bayreuth. Újabb szurkolót biztosított magának. És ha Palm kivégzése nagyszerű gyújtóanyag volt a porosz háborús párt számára, Napoleon sem szűkölködött a lelkesítő lehetőségekben. A porosz hadsereg főparancsnoka éppen az a braunschweigi herceg volt, aki 1792-ben azzal fenyegette meg híres rossbachi kiáltványában a francia népet, hogy földig lerombolja Párizst, ha a királyi családnak baja történik. Ezzel körülbelül megpecsételte a királyi család sorsát, ő maga viszont súlyos s egyben világtörténelmi vereséget szenvedett Valmynál az ágrólszakadt forradalmi seregektől. Igaz, Napóleonnak akkor fogalma sem volt arról, hogy mi történik a nagyvilágban, túlságosan elfoglalták őt a korzikai belügyek, de megbízható emlékezetében számon tartotta ezt az eseményt is, s mi sem természetesebb annál, hogy felhasználta még mindig forradalmi szellemű hadserege telkesítésére. Hiszen itt volt a két egykori főszereplő is, nemcsak a braunschweigi herceg, hanem Keilermann tábornagy is, a valmyi győző. Mindössze a porosz herceggel szemben ezúttal nemcsak Kellerrhann, hanem a forradalomból kinőtt császár is állt. Abból a forradalomból, amelyet a porosz herceg el akart pusztítani. Ilyen különös találkozásokra adott alkalmat ez a színes korszak, nem is egyre, bár még messze volt az a kor, amikor Bernadotte Napóleon ellen harcolt, vagy az a nap, amikor a császár állítólag

saját kezűleg célozta meg ágyúval Moreau-t, a hohenlindeni győzőt. Moreau most, a császárság fénykorában, a jénai tűzijáték napjaiban, amerikai száműzöttként éldegélt, Bernadotte viszont még Napoleon marsallja volt, akinek a francia-porosz háborúban is fontos feladatokat kellett megoldania. Európa tehát újabb hatalmas színjáték előtt állt, a „párbaj”, az előzetes nyilatkozatok szerint, világeseménynek ígérkezett. Óriások harcának. Már megint.

4. FEJEZET Porosz pontatlanság, francia tájékozatlanság. A nagy jénai diadal, tévedésből. Auerstadtl Bernadotte súlyos fegyelemsértése. Lengyel remények és sártenger. Walewska Mária. Az eylaui „döntetlen”. A század lovasrohama. Davout a földre szorítja a fülét. Vajon miért becsülte túl ezúttal az ellenfelét Napoleon? Megokosodott Austerlitz óta, és már jó eleve értékesebbé akarta tenni a remélt győzelmet? Bármilyen nagy elismeréssel nyilatkozott ugyanis a porosz hadseregről, kémszolgálata révén bizonyára tudta, hogy ez az ármádia csak névleg Nagy Frigyes-. Poroszország valóban katonaállam volt, s a közügyeket is katonák irányították. De milyen katonák voltak ezek? Frigyesnek a csizmája sarkáig sem értek fel, amellett az egész hadsereg egy elavult társadalmi rendszert tükrözött. A közkatonákat éppen úgy botozták, mint a jobbágyokat, a tiszti ranghoz előkelő származás kellett, ellentétben Napoleon seregével, amelyben kétségtelenül minden katona a hátizsákjában hordta a marsallbotot, hiszen a Nagy Hadseregnek, mint ismeretes, még analfabéta marsallja is volt (Lefčbvre, a Szókimondó Asszonyság férje). Amellett a császár és a hadsereg kölcsönösen megbízott egymásban. Ebből az összeforrottságból következett, hogy Napóleon úgy kezében tartotta hadseregét, mintegy őrnagy a zászlóalját. Katonái jól képzettek, lelkesek, diadalittasak voltak, tisztjei és főtisztjei is fiatalok, amellett tapasztaltak, harcedzettek. Ezzel szemben a porosz hadseregnek mindene elavult volt, szervezete, taktikája, stratégiája egyaránt. „Mozgó hadi múzeum”-nak nevezte egy korabeli szakíró, s hozzá tehette volna, hogy igen lassan mozgó múzeum, ugyanakkor, amikor éppen ebben a hadjáratban a francia gárda egy

hét alatt ötszázötven kilométert tett meg. A porosz hadsereg főparancsnoka tulajdonképpen a király volt (bár ő átruházta a braunschweigi hercegre), neki azonban fogalma sem volt a katonai tudományokról, mindössze szeretett díszes, kitüntetésektől csillogó egyenruhában járni. Ő is megjelent a főhadiszállásán, s más szerepe nem volt, mint meghallgatni a különböző katonai csoportok egymás elleni vádaskodásait, áskálódásait. Békés természetéhez illően, igyekezett mindenkinek igazat adni. A poroszok most is mozgósítani tudtak majdnem negyedmillió katonát, de túlságosan sok embert osztottak be a várak védelmére (Magdeburgot például 22 000 főnyi helyőrség védte), s így valamivel kevesebb, mint 200000 katonát tudtak harcba vetni a franciák elleni. mozgó háborúban. Napóleonnak valamivel több ember állt rendelkezésére, a jelentéktelen különbség azonban semmit sem nyomott a latban, annál inkább a két hadsereg közötti különbség és elsősorban a francia felső vezetés fölénye. Október első hetének végén már mozgásban volt a két hadsereg. Ekkor még maga Napoleon sem sejtette, hogy hol lesz a döntő összecsapás, s az igazat megvallva, a porosz hadjáratban nem működött valami fényesen a francia felderítő szolgálat, ami a világtörténelmi hírességű jénai csatában is kiderült. A napóleoni életrajzok, a tények leegyszerűsítésével, a jénai csatát még az austerlitzinél is káprázatosabb győzelemnek tartják, Napóleon üstökös pályafutása csúcspontjának, hiszen az egyik legnagyobb európai katonai nagyhatalmat alig egy hónap alatt pozdorjává zúzta, s valóságos vakrémületet okozott az egész szárazföldön, s még az angolokat is. idegessé tette. Nem csoda, hogy nem is kevesen titokzatos földöntúli hatalmat tulajdonítottak a rejtélyes korzikainak, akinek pályafutása már eddig is túlszárnyalt minden elképzelést. A valóság, különösen az eredményeket tekintve, megfelelt a látszatnak, a végső győzelem kialakulása azonban ezúttal sem volt olyan lángeszű séta, amilyennek a Napóleon-imádók elképzelik. Az ászok kétségtelenül a császár kezében voltak, de ennek a

hadjáratnak is volt egy válságos szakasza, amely könnyen rendkívül keservessé tette volna a diadalmenetet, ha a végső siker nem is maradt volna el. De győzelem és győzelem között is van különbség – ez az igazság Napoleon előtt sem volt ismeretlen. A császárnak már az első lépései jellemzők voltak rá. Kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy válaszoljon a porosz ultimátumra, ezt későbbre halasztotta. Inkább elindította seregeit, három hatalmas oszlopban, méghozzá úgy, hogy az egyes seregrészek szükség esetén segíthessék egymást, parancsa szerint. Neki minden tábornagy úgy engedelmeskedett, mint egy gránátos (bár, mint később kiderült, kivétel is akadt…), a porosz hadseregben viszont még arra is tekintettel voltak, hogy Hohenlohe uralkodóherceget nem rendelhetik a braunschweigi herceg talán, mivel az utóbbi csak egyszerű herceg, s rangban némileg Hohenlohe mögött áll. Így hát Hohenlohe önálló parancsnokságot kapott, s hogy ez mit eredményezett, azt Jéna később bőségesen megmutatta. Európa akkori társadalmi viszonyai mindenben Napóleonnak kedveztek, s még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ellenfelei rájöjjenek a születési előjogok vajmi csekély harctéri értékére. Napóleonnak is voltak hercegei, de ezek a címek a csatatereken születtek. Még aránylag az angolok engedték leginkább érvényesülni a tehetséget, de az bizonyosra vehető, hogy egy szárazföldi Nelsonnak bajosan jutott volna szerep a porosz hadsereg tisztikarában. A Szászországba betört francia sereg élén pedig egy kocsmáros fia száguldott lovasságával, igaz, hogy . Joachim néven, de nem valószínű, hogy egy Hohenlohe hajlandó lett volna vele szóba állni, legalábbis egyelőre semmi esetre sem. Napoleon jobbszárnyát Soult vezette, őt Ney követte, félnapi időközzel, ezután a 10 000 főnyi bajor hadsereg következett. Össznémet lelkület kialakulása híján, ezeknek a bajoroknak nyilván eszükbe sem jutott, hogy testvérharcra vezetik őket a poroszok és szászok ellen. Középen Ber-nadotte menetelt legelöl, mögötte a Davout-hadtest, a tartalék lovasság legnagyobb része és

maga a gárda is. A császár természetesen a középen haladt gárdájával. A balszárny Augereau területe volt. A hatalmas hadsereg aránylag szűk területen mozgott, s mint Napoleon Soultnak írta: „Elhatároztam, hogy semmit nem bízok a szerencsére, és bárhol támad az ellenség, kétszeres túlerővel tudok ellene fellépni.” Ez már az előcsatározások közben sikerült. Egy nappal a porosz ultimátum lejárta után, vagyis október 9-én, Murat és Bernadotte Schletz mellett egy kisebb porasszász csapatra bukkant. A két marsall könnyű győzelmet aratott, az ellenség 400 katonáját foglyul ejtették, 300-at megöltek (elegáns, kerek számok!), de az ellenfél túlnyomó része (közel 6000 porosz és 3000 szász) vissza tudott vonulni. A következő nap összecsapása még komolyabb következményekkel járt a poroszokra nézve. Vezérkarukban elképzelhetetlen zűrzavar uralkodott. Ellentétben Napoleon kristálytisztán világos és félreérthetetlen parancsaival, a porosz hadvezetőség rendelkezései habozok, sokszor kétértelműek voltak. Lajos herceg, az elővéd parancsnoka például azt hitte, hogy mintegy 8300 főnyi csapatával addig kell feltartania a franciákat, amíg Hohenlohe, majd a braunschweigi herceg megérkezik a helyszínre. Ezt a tervet akkor változtatták meg, amikor Saalfeld mellett már tombolt a csata, mivel Lannes, Napoleon parancsára felvette a harcot Lajossal. A császár is azt hitte (Lajossal együtt), hogy sor kerül a porosz fő erők felvonulására, s azt az utasítást adta Lannesnak, hogy késleltető hadműveletet folytasson, amíg megérkezik Augereau. Erre azonban nem volt szükség, Lajost a porosz hadsereg zöme magára hagyta, s a szerencsétlen herceg, hogy lelket öntsön hátaira rémült katonáiba, személyesen vezette az egyik századot, és kézitusában esett el. A hadtörténet még azt is feljegyezte, hogy a bátor herceget egy Guindet nevű szállásmester-tiszthelyettes szúrta agyon. Nem tudni, kapott-e kitüntetést tettéért, Napóleon jobban szerette a fogoly hercegeket, értékes csereanyagnak tekintette őket. Ezt az előcsatározást is a franciák nyerték meg, 172 elesettjük árán közel ezer poroszt öltek meg, 1800-at pedig foglyul ejtettek, s 33

ágyút zsákmányoltak. Az elesettek családtagjainak a vesztesége mindig százszázalékos, de a katonai statisztika a maga rideg számszerűségével azt mondja, hogy ez az összecsapás sem volt jelentős, a fő erők még nem ütköztek meg. Az erkölcsi hatás azonban annál súlyosabbnak bizonyult. Teljesen eltűnt a hetvenkedés, amely addig eltöltötte a porosz vezérkart, s a fejetlenség, ha lehet, még nagyobb lett. Különösen Lajos herceg halála hatott nyomasztóan a kedélyekre, Lujza azonban, híven hírnevéhez, lelkesítésre használta fel a magas személyiség hősi halálát. Követésre méltó példának hirdette a herceg helytállását, s továbbra is képtelenségnek tartotta azt a kishitű felfogást, hogy Nagy Frigyes hadserege ne tudja legyőzni a forradalmi csürhét. Nyilván sejtelme sem volt még arról, hogy mennyien követik majd Lajost, ha nem is mindig vitéz magatartásban. Közben tovább folyt az ellenfelek felvonulása, s Napóleonnak nem egy katonai bírálója megemlíti, hogy a császár is alig volt tisztában az ellenfél helyzetével és mozgásával, semmi esetre sem olyan mértékben, mint Austerlitz előtt. Napóleon mentségére legyen mondva, hogy a porosz vezérkar maga sem ismerte ki magát a saját tervei között, s az ellentétes intézkedések valóban megzavarhatták az ellenséget is. Napoleon több tervszerűséget és némi porosz pontosságot tételezett fel előkelő ellenségéről. Éppen a porosz fejetlenség következtében neki magának is gyakran meg kellett változtatnia intézkedéseit. Bonyolult hadmozdulatok után, amelyekben csak úgy hemzsegtek az apró helységnevek, Napoleon elérte Jénát. Még mindig csak következtetni volt kénytelen, a saját állásait jól látta a sakktáblán, az ellenfél figuráit már kevésbé. Azt sem tudta, Hogy a saalfeldi csatavesztés után a porosz vezérkarban olyan követelések is elhangzottak, hogy mondjon le a főparancsnok. Valószínűleg szívesen le is mondott volna, már csak hajlott korára való tekintettel is, ezenkívül pedig mint tapasztalt katona ő félt a legjobban a kiszámíthatatlan jakobinus császártól. A lemondás is elmaradt, s az addigi nagy támadó kedv is elpárolgott. Abban állapodtak meg, hogy észak felé vonulnak vissza. Mozdulataik

azonban olyan rendetlenek voltak, hogy Napóleont – a hadicsel legtávolibb szándéka nélkül – megint megtévesztették. A császár azt hitte, hogy a poroszok Erfurtnál akarnak vele találkozni (később ez a város egy másféle találkozóról vált híressé). De azt is számításba vette, hogy ellenfelei a remélt ütközet helyett Halle felé vonulnak vissza, ahol jelentős porosz tartalékok állomásoztak. Szegény kémek sem voltak irigylésre méltó helyzetben, a porosz hadvezetés fejetlenségében ők sem tudtak kiigazodni. Napoleon is inkább remélte, mint kiszámította a nagy ütközet lehetőségét, s a maga részéről mindent megtett annak érdekében, hogy jó erőben legyen. Gerában teljes négy órát aludt egyfolytában (szokatlan szibarita dőzsölés tőle), miután egy kedves kis levelet írt a feleségének. Azt persze nem lehet tudni, hogy mit tett volna, ha megsejti a poroszok szándékait. Egy nappal ugyanis a „nagy csata” előtt, 13-án, a király parancsára megint összeült a porosz haditanács. Megegyeztek abban, hogy azonnal megkezdik a visszavonulást Lipcsébe (ez a név akkor még nem jelentette azt, amit később …), Auerstadton keresztül, s közben egyesülnek a hallei tartalékkal. Hohenlohe fő feladata az volt, hogy késleltető hadműveletekkel, pontosabban: utóvédharcokkal biztosítsa a fő erő visszavonulását. Megjegyzendő, hogy akadtak a porosz tábornoki karnak olyan tagjai is, akik amellett kardoskodtak, hogy vívjanak csatát Jénánál, de ezeket leszavazták Mi mindent nem tudott Napoleon, és mi mindent hitt! S hogy végül neki lett igaza, azt sok minden más körülményen kívül annak a szerencsének is köszönhette, amely jóval később, Waterloonál cserbenhagyta. Megszámlálhatatlan kötetet írtak arról, hogy mi lett volna Waterloonál, ha nem esik az eső, ha Grouchy nem bolyong céltalanul, ha Ney nem sieti el a lovastámadást, és idézik a csata sok tucatnyi részletét, amelyekben az események másként is alakulhattak volna. Napoleon varázslatos egyéniségének ezek a megbűvöltjei csekély figyelmet szentelnek azoknak a szerencsés körülményeknek, amelyek legendás hősüket csodálatos győzelmekhez segítették, többek között a jénai „gránit”-hoz,

„amelyen az irigység foga kicsorbul”. Legalábbis így nvilatkozott a császár Szent Ilonán, amikor számba vette élete kiemelkedő alkotásait, sikereit, s nem hagyta ki Jénát sem. Pedig a meztelen igazság az, hogy a jénai csata tévedés következményeképpen jött létre, a porosz hadiárat döntő ütközete Auerstadtnál folyt le, s ezt Davout nverte meg. Napoleon, a maga hatalmas túlerejével, nem a porosz fő erők ellen harcolt, hanem Hohenlohe biztosító szárnyát gyűrte maga alá. A porosz fő erők Auerstadtnál bocsátkoztak ütközetbe, s ellenük Davout olyan győzelmet aratott csekély haderejével, hogy ha történetesen Napóleon vezérkedett volna helyette Auerstadtnál, ezt a gvőzelmet joggal sorolhatta volna legnagyobb diadalai közé. Mi volt Jéna? Kis győzelem, nagy reklámmal. Auerstadt ennek az ellenkezője. Azok, akiket elvakít a jénai győzelem ragyogása, nem vesznek tudomást arról (nem tehetnek róla, katonai szakkönyvek helyett regényes életrajzokat olvasnak, hogy Napoleon többszörös túlerőt vont össze egy aránylag szerény létszámú utóvéd ellen, merő tévedésből, Davout pedig még azt a támogatást sem kapta meg, amelyet a császár elrendelt. Bernadotte ugyanis nem jelent meg haderejével az auerstadti ütközetben. Hogyan történhetett mindez? A felderítések és a kisebb előcsatározások után Napóleon „meggyőződött” arról, hogy Jénánál a porosz fő erővel került szembe, s a porosz-szász sereg ott akar vele döntő csatát vívni. A zászlóaljnégyszögek (bataillon carré) jóvoltából Órák alatt több mint 90 000 katonát tudott összpontosítani, s a közelben menetelőkkel akár 145 000-re növelhette erejét. Mindezt egy utóvéd ellen! Példátlan pazarlás! És még így is akadt sebezhető pontja a francia seregnek, de erről Hohenlohééknek fogalmuk sem volt, s ügyetlen mozdulataikkal mindent megtettek, amire csak szüksége volt ellenfelüknek. A császár olvan mindenre kiterjedő gondossággal törődött a legapróbb részletekkel is, hogy jelentéktelennek látszó nehézségek elhárításában személyesen is részt vett. Például 42 löveget kellett

felszállítani egy magaslatra, de a szűk úton torlódás támadt, s ennek következtében zűrzavar. Minden parancsnok lidércálma a torlódás. Napoleon a helyszínen termett, és személyesen irányította a munkálatokat, lámpával a kezében. Intézkedett 4000 darab utászszerszámnak a helyszínre hozatala dolgában, pontosan beosztotta, hogy melyik egység mennyi időt töltsön az út szélesítésével és egyengetésével. Hajnalra már 25 000 embere volt fenn a magaslaton, a lövegekkel együtt. Ilyesmi az ellen- táborban elképzelhetetlen volt, a porosz udvari és katonai előkelőségek (a kettő körülbelül egyet jelentett) méltósásukon alulinak tartották volna ilyen piszkos munkában részt venni. Elképzelhető viszont, hogy milyen lelkesedéssel dolgoztak a kis káplár katonái, amikor ott látták a oápa által felkent császárjukat, a királyok urát, közlegényi egyenruhában, lámpával a kezében irányítani az ásók szétosztását, az útjavítási munkálatokat. Nem csoda, hogy a szó szoros értelmében közülük valónak tartották, a forradalmi nép császárjának, akiért dicsőség elesni. Kezében volt egész hadserege, katonáinak lelkével rendelkezett. Tudta, hogy a kis közjáték híre hamarosan elterjed az ezúttal kis területen összezsúfolt seregében, s mindenki megtudja, hogy a császár éjnek idején mint utász vett részt a másnapi csata előkészületeiben. Büszkeség töltötte el az ifjú vitézeket, hogy részt vehetnek a döntő csatában. Mégiscsak más Napóleon vezérletével harcolni, mint Davout alatt, valamilyen mellékhadszíntéren … Napoleon mentségére legyen mondva (már amennyire egy Napóleon-szabású ember számára ez mentség), hogy Hohenlohe sem sejtette, milyen erők állnak vele szemben. Ahogyan Napoleon a porosz fő erőket hitte maga előtt, úgy Hohenlohe arra következtetett, hogy a francia haderőknek csak egy szárnya veszi fel vele a harcot, hiszen a fő erő nyilván a braunschweigi herceg által vezetett porosz zömmel kíván csatázni, ami különben ésszerű következtetés volt. Röviden: egyik fél sem tudta, hogy mi van a másik oldalon. Jókora meglepetés érte a parancsnokokat másnap,

október 14-én, a jénai – és az auerstadti – csata napján. Napoleon ezúttal, sem feledkezett meg az alapos lélektani előkészítésről. Végiglovagolt a csatába induló katonai előtt, s nemcsak lelkesítette őket azzal, hogy ezzel a csatával eldől az egész porosz hadjárat sorsa, hanem az austerlitzi csata előestéjének mintájára, elmondta katonáinak haditerve főbb vonalait. Nagyszerű lélektani fogás volt ez is, fokozta katonái harckészségét az a nagyszerű tudat, hogy imádott uruk még a haditerv titkait is megosztja velük. Lelkesítő szózataiból fennmaradt egy szellemes mondás: – Fiaim, ne féljetek a haláltól! Ha vitézül szembeszálltok vele, belekergetitek az ellenség soraiba! Hasznos, lelkesítő, népi humor. Ha nem is sikerült mindenkinek a halál elkergetése, a pillanatnyi hatást nem zavarta a későbbi galiba. A még biztosabb hatás kedvéért pálinkával is bőségesen ellátták a harcba induló csapatokat, az esetleges gátlások feloldása céljából, elsősorban a gárdát, amelynek bevetésétől különben a császár mindig idegenkedett, s örült, ha a sikert a legyőzhetetlenek nélkül is ki tudta vívni. A jénai csata október 14-én reggel hat óra tájban kezdődött, eleinte meglehetősen váltakozó sikerekkel. A franciák támadtak, de Tauenzien tábornok ellentámadása visszavetette őket. Kezdeti sikerüket azonban nem tudták kihasználni a poroszok, egy szükségtelen visszavonulási parancs következtében. Figyelemre méltó, hogy a két főparancsnok közül először Hohenlohénak tűnt fel, hogy tévedett az ellenség erejének megítélésében. Ügy kilenc óra tájban, különféle jelentések és francia foglyok vallomása alapján, kiderült, hogy nem egy szárnnyal, hanem a Nagy Hadsereggel áll szemben. Sürgős segítséget kért, de alig kapott. Még így is ért el átmeneti sikereket. A türelmetlen Ney (baljós tulajdonság volt ez a jövőre nézve) parancs nélkül vetette be csapatait a küzdelembe, de mérsékelt előrenyomulás után egyrészt súlyos veszteségeket szenvedett, másrészt elvágták őt a fő erőktől, s már-már a bekerítés veszélye fenyegette, amikor Napoleon, aki jól

átlátta az aránylag kis csatateret, Bertrand-t küldte lovasaival Ney segítségére, így sikerült kedvezővé változtatni a helyzetet. Ney egy kis fejmosást kapott rakoncátlankodásáért, amely sók embere életébe került, s nehezen leküzdhető válságot okozhatott volna. A végső eredmény azonban nem lehetett vitás, hiszen Napoleon háromszoros túlerejével még egy szerényebb képességű tábornok is győzni tudott volna. Különösen Hohenlohe ellen, aki az egyik végzetes hibát a másik után követte el. Amikor egy fontos falut (Vierzehnheiligen) kellett volna elfoglalnia, vonalban támadó gyalogságát olyan területen állította meg. amely teljesen védhetetlen volt. Egykori szemtanúk szerint ez a ,,hadmozdulat” párját ritkította a hadtörténelemben. Húszezer kitűnő gyalogos két órán keresztül állt nyílt terepen, a jó fedezékeket elfoglaló franciák tüzében. Elképzelhető, milyen szörnyű veszteségeket szenvedtek a poroszok, Engels szavaival élve, ,,a szó szoros értelmében elolvadtak a francia csatártűzben”. A porosszász erőknek még ekkor is volt merszük ellentámadásra, de súlyos veszteségeik, kimerültségük, a tartalékok hiánya, számbeli gyengeségük következtében helyzetük egyre reménytelenebbé vált. Fél egykor Napoleon majdnem százezer emberrel megkezdte az általános támadást a jóval 30 000 alá csökkent porosz sereg ellen. Néhány öngyilkos porosz lovas– és tüzéregység még ekkor is igyekezett előretörni, és útját állni a viharnak, de ekkor már Hohenlohe is belátta, hogy vissza kell vonulnia. Ez a hadmozdulat azonban, amelyet a katonai szakkönyvek tapintatosan ,,a harc félbeszakításá”-nak neveznek, rövidesen vakrémületté, fejvesztett meneküléssé fajult, elsősorban Murat rettenetes erejű lovasrohamai következtében. Ilyenkor a gascogne-i a hetedik mennyországban érezte magát. Jellemző volt a porosz hadviselésre, hogy a Hohenlohe által epedve várt erősítés, Ruchel tábornok csapatai (mintegy 15 000 ember) két óra alatt alig öt kilométert tettek meg. Mire megérkeztek a szörnyű dúlás színhelyére, már késő volt. Csak árra

lett volna alkalmuk, hogy fedezzék a visszavonulást, most már inkább menekülést, ehelyett Ruchel támadást határozott el, s így alkalmat adott a most már ellenállhatatlanul támadó franciáknak arra, hogy ezt a csapatot is szétverjék. Murat könnyűlovassága még Weimar utcáin is aprította a menekülőket, foglyokat alig ejtettek. Ŕ gőgös Murat, megvetése jeléül, kard helyett korbáccsal csépelte a szerencsétleneket. Napoleon büszkén állapíthatta meg, hogy kisebb-nagyobb megingásoktól eltekintve (amelyek elkerülhetetlenek a legnagyobb diadalok idején is), fölényesen megnyerte a jénai csatát, amely gránit emlékmű lesz az utókor tudatában. Különös, hogy még mindig nem volt tisztában azzal, hogy kit és mekkora haderőt vert szét. A győzelem méretei tiszteletet parancsolok voltak, ,,mindössze” 5000 francia halottal és sebesülttel szemben az ellenségnek 2 5 000 főnyi vesztesége volt, köztük 15 000 fogoly. A császár különben joggal lehetett elégedett önmagával, megfelelően csoportosította haderejét, mindenütt közbe tudott lépni, ahol baj volt, ellenfele minden ügyetlenségét a végsőkig ki tudta használni, s a száguldó Murat megmutatta, hogyan kell a szétvert ellenséget üldözni. Mindez méltán kerülhetett tananyagnak a katonai szakkönyvekbe, azzal a megjegyzéssel, hogy nem Jéna volt aznap a háború fő hadszíntere, hanem Auerstadt, ahol egy csekély erőkkel rendelkező, magára maradt, gyér hajú marsall, Davout verte meg ,,a” porosz hadsereget, a braunschwei-gi herceg 63 000 emberét, mindössze 27000 vitéz katonájával. Mi is történt tulajdonképpen Auerstadtnál? A napóleoni irodalom eléggé mostohán bánik a fő hadi eseménnyel, hiszen Auerstadtnál csak egy alárendelt főtiszt harcolt, akinek mindössze vezére parancsát kellett végrehajtania. Bátran és okosan – ennyi az egész. És mindezt kis létszámú hadsereggel. Davout nem számíthatott nagy segítségre, hiszen a fő csapásra Napóleonnak kellett összevonnia majdnem egész haderejét, s Davout támogatását Bernadotte-ra bízta. Ez nem is volt nehéz feladat, mert

Napóleonnak még egyetlen háborújában sem harcoltak ennyire közel egymáshoz a csapatok, mint éppen a poroszországi hadjárat döntő összecsapásaiban. A fő helységnevek – Jéna, Dornburg, Naumburg, Auerstadt, Apolda, Weimar – igen kis kockában találhatók meg a térképen is. Bernadotte azonban elmulasztotta a segítségnyújtást. Olyan hajmeresztő hibát – ha csak hibát – követett el, hogy majdnem Davout vesztét okozta, s pusztán a porosz hadvezetés tehetetlenségén és a francia katonák emberfölötti vitézségén múlott, hogy É Franciaország ezen a napon nem veszítette el a fő ütközetet, tehát az auerstadtit. Bernadotte hibája menthetetlen volt. Világos parancsot kapott Napóleontól, a parancs másolatát nemcsak Berthier-től kapta meg, hanem magától Davout-tól is. Ennek ellenére, csapataival együtt, í kívül maradt a harcokon. Elképesztő magatartását többféleképpen magyarázták. Ď maga azt állította, hogy a parancs nem volt elég világos. Ez nem áll, mindössze arról volt szó, hogy Napoleon nem tudta elég pontosan, merre van Bernadotte, s ezért nem jelölte meg teljes szabatossággal, hogy honnan kell neki Davout segítségére sietni. A lényeg azonban az volt, hogy Davout-t kell támogatnia, s Bernadotte az erre vonatkozó parancsokat idejében kézhez vette. És hogy még parancs nélkül is tud sikeres hadmozdulatot végrehajtani, ezt éppen Austerlitznél bizonyította be. Inkább arról volt szó – ezt majdnem teljesen nyíltan később ő maga is bevallotta –, hogy méltóságán alulinak tartotta Davout-nak engedelmeskedni, s zokon vette Napóleontól is, (hogy őt, Ponte Corvo uralkodóhercegét Davout alá rendelte. Bármilyen furcsa is, lám, akadt Hohenlohe-eset a még mindig forradalmi francia hadseregben is. Majdnem végzetesnek bizonyult Bernadotte gőgje. Hasonlóképpen császárjához, Davout is sok mindennel nem volt tisztában az ütközet előtt. Nem számított arra, hogy aránylag csekély haderejével szemben a porosz fő sereg áll, arra pedig még kevésbé, hogy Bernadotte cserbenhagyja őt. A tájékozódást az is akadályozta, hogy sűrű köd fedte a tájat, s mindkét fél csak egy-egy

fogoly vallomásából igyekezett kikövetkeztetni, hogy mi a helyzet odaát, az aránylag kis területen. A braunschweigi herceg éppen a sűrű köd miatt rendelt el csapatainak általános pihenőt Auerstadt közelében. Több mint 60000 embere volt, 230 löveggel. De még akkor sem mert támadni, amikor a francia foglyok elmondták, hogy a közelben csak Davout gyér hadereje áll. Úgy látszik, nem hitt nekik, félt, hogy be akarják csapni. Pedig ekkor már Davout is kezdett gyanakodni. Néhány porosz hadifogoly ugyanis azt vallotta, hogy a braunschweigi herceg fő ereiéhez tartozik, ö is hitetlenkedett, nem értette, hogy ekkora erővel miért nem támadnak a poroszok. A rejtély megoldása egyszerű volt: a braunschweigi herceg azt hitte, hogy maga Napoleon tartózkodik Naumburgban, vagyis nem Davout „gyér haderejével”, hanem a Nagy Hadsereggel áll szemben. Valóságos tévedések játéka volt ez, egyik fél sem volt tisztában a másik erejével. Ami a szemben álló felek számarányát illeti, fordított Jénának nevezhetnénk a helyzetet. Kora reggel kisebb csatározások vezették be a később döntő fontosságúnak bizonyult ütközetet. A porosz túlerő hamar megnyilvánulhatott volna, de éppen az öreg Blüchernek egy elsietett lovasrohama alkalmat adott Davout-nak arra, hogy visszaverje a támadást, és rendezze sorait. Ezt már csak azért is megtehette, mert a porosz fő támadás sehogy sem akart megindulni. Végül megindult, s egy Hassenhausen nevű falu neve került be a későbbi katonai szakkönyvekbe. Fontos pont volt ez, s bár a francia vitézek nagy pusztítást vittek végbe a nehézkesen mozgó, vonalban támadó porosz gyalogság soraiban, Davout csak kis erőket tudott a falu védelmére bevetni, különösen hogy egyik ezredét a poroszok csaknem teljesen felmorzsolták. Ez a porosz részgyőzelem alaposan veszélyeztette Davout balszárnyát. A tábornagy, aki a csata előtt semmiféle színes szózatot nem intézett katonáihoz, személyesen vezetett két ezredet a falu visszafoglalására. Ezzel azonban minden tartalékát kimerítette, és

Bernadotte még mindig nem volt sehol sem. Davout szerencséjére, a poroszok nem használták ki kedvező helyzetüket, mármint óriási számszerű fölényüket, nem kerülték meg Davout balszárnyát, hanem négy sikertelen támadást vezettek egyenesen a falu ellen. A franciák viszont szilárdan tartották a falut (gondoljunk egy pillanatig ä lakosságra!), s védelemben, jó fedezékben könnyebb kiegyenlíteni az ellenség túlerejét. Legalábbis egy ideig. A poroszok óriási számbeli fölényének előbb-utóbb érvényesülnie kellett volna, s Davout-ék legföljebb elmondhatták volna, hogy megcselekedték, amit megkövetelt a haza. De minden józan számítás csődöt mondott, mindennek az ellenkezője következett el. Miért? A porosz hadsereg vezér nélkül maradt, elesett a braunschweigi herceg, a halálra rémült Frigyes Vilmos pedig nem nevezett ki új főparancsnokot, mintha eszébe sem jutott volna, hogy ezt kell tennie. Ő maga képtelen volt átvenni a vezetést, már csak azért is, mert agg tanácsadója, Mollendorf marsall, fogságba esett. Mindez a franciák ügyét szolgálta. Döntő mozzanat volt, hogy a porosz főparancsnok esett el, és nem Davout, aki pedig úgy kockáztatta életét, mint akármelyik közkatonája. Az elkeseredett közelharcokban is a poroszok húzták a rövidebbet, de Davout ennék ellenére csak abban reménykedett, hogy ki tudja húzni a válságos órákat addig, amíg Bernadotte megérkezik. Közben az amúgy is nagy számbeli fölényben levő porosz hadsereg újabb erősítéseket kapott, s ha az orániai herceg Davout bármelyik szárnya ellen összpontosította volna erőit, eldönthette volna az ütközetet a poroszok javára. Egységes vezetés hiányában azonban megosztotta erőit, s a hallatlan bátorsággal harcoló franciák nemcsak hogy visszaverték a támadásokat, hanem ellentámadásba lendültek. Ez a váratlan esemény csak megerősítette a porosz királyt abban a meg- győződésében, hogy Napóleon fő erejével áll szemben. A porosz vezér- kar teljesen csődöt mondott, az egyszerű katonák azonban példás bátorsággal állták a francia ágyúk gyilkos

tüzét. A kor hadi lovagiasságának megfelelően Davout – később! – a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg az ellenfél hősiességéről. Hősiességben nem is volt hiány a porosz seregben, de vezetés hiányában tervszerű hadmozdulatokról már szó sem lehetett, s a csatatéren egyre inkább érezhetővé vált Davout vaskeze. Amikor pedig vakrémületében a király kiadta a vissza- vonulási parancsot a még mindig túlerőben levő porosz seregnek, Davout győzelme már nem volt kétséges. Frigyes Vilmos azt remélte, hogy „okos” hadmozdulata segítségével egyesülni tud Hohenlohe valószínűleg még érintetlen csapataival. Davout feladata ekkor már az üldözés volt, de ehhez nem volt elegendő ereje. Teljesen kimerült gyalogsága egyszerűen alkalmatlan volt üldözésre, mindössze egyetlen gyalogos és három lovas ezredet tudott erre a célra felhasználni. Teljesen nem tudta megsemmisíteni ellenfelét (Bernadotte-tal talán sikerült volna), de azt elmondhatta, hogy szétverte a porosz hadsereg fő erejét. Mintegy 10 000 porosz és szász halottja volt az auerstadti csatának, amellett Davout 3000 foglyot ejtett és 115 ágyút zsákmányolt. De meg kellett fizetnie a győzelemért, közel 7000 emberét vesztette el, seregének több mint egynegyede feküdt a csatatéren holtan vagy sebesülten. De ő legalább már tudta, hogy kit győzött le. Napoleon még mindig nem tudta. A császár a jénai csatatéren szervezte a sebesültek (franciák és poroszok) elszállítását, majd szállására tért. Itt találta Davout vezérkarának egyik tagját, Tobriant kapitányt. Ez a fiatal tiszt hozta Davout jelentését. A marsall katonás rövidséggel jelentette a legfelső hadúrnak, hogy tizenöt kilométerre innen legyőzte a porosz hadsereg fő erejét. Napóleon az első pillanatban nem hitt a jelentésnek, és a következő mérges kijelentést tette a kapitánynak: – Az ön marsallja duplán látott! Még mindig nem volt tisztában a helyzettel. Davout üzenetét kezdetben üres hencegésnek tartotta, ennek ellenére azonban alaposan nekiállt a tények megvizsgálásának. Apránként minden kiderült, s Napóleonnak le kellett nyelnie a valóságot: mialatt ő

háromszoros túlerővel legyőzte a porosz hadsereg egyik szárnyát, addig Davout a majdnem háromszoros túlerőben levő porosz fő sereg ellen diadalmaskodott. Kétségtelen, hogy minden jól végződött, de ennek a napnak az igazi hőse nem ő volt, hanem egyik beosztottja, aki valahogyan sohasem tartozott a kedvencei közé. Ekkorát tévedett az arányok megítélésében az a Napoleon, aki szinte szakasznyi pontossággal tudta felmérni a maga és az ellenség erejét. Nagy lehetett a csalódása, s ha nem hangzana a világtörténelmi eseményhez képest méltatlannak, azt lehetne mondani, hogy elment a kedve az egésztől. Máskülönben alig lehetne megmagyarázni azt a feljegyzett tényt, hogy a hadijelentés tollba mondása közben elaludt. Mintha ki akarta volna aludni bosszúságát. Ki is aludta, s a tények átfogalmazásában már nem követett el hibát. Tulajdonképpen két marsalljával kellett foglalkozni. Davout-val könnyebb dolga volt, őt csak meg kellett dicsérnie. A Nagy Hadsereg 5. hadijelentésében így méltatta a tábornagy teljesítményét: .Jobb oldalunkon Davout marsall hadtestjei csodákat műveltek. Nemcsak megverték, hanem több mint három leage-re (kb. 14 kilométer) visszaszorították az ellenség csapatainak zömét… A tábornagy megkülönböztetett bátorságról és szilárd jellemről tett tanúságot, ezek a katona legértékesebb tulajdonságai…” Az igazságot persze nem vette bele a hadijelentésbe, röviden fejezte ki magát, nem kötötte a közvélemény orrára, hogy mekkora hibát követett el az ellenség erejének és helyzetének felmérésében, milyen könnyen baj lehetett volna, milyen szörnyű katasztrófa érhette volna Davout gyér csapatait, s hogyan győzte le helyette Poroszországot egyik beosztottja. Egyszerűen nem volt hajlandó lemondani Jéna austerlitzi fényéről, nem ismerte el mellékhadszíntérnek győzelme színhelyét. Nemhiába készült írónak, de neki nemcsak fogalmazási készsége volt, hanem fogalmazási szabadsága is. Davout, ez a hiúságtól és nagyravágyástól leginkább mentes napóleoni marsall, akit ura különben sohasem kényeztetett el, nyilván megelégedett a császár dicsérő szavaival. Amúgy is el volt foglalva győztes serege

maradványainak újjászervezésével. A dolognak ez a része tehát könnyen elintézhető volt. De mi történjék Bernadotte-tal? Hamarosan az egész hadsereg megtudta, hogy Pontecorvo hercege nem teljesítette a parancsot, kivonta magát a harcból, s majdnem végveszélybe sodorta Davout-t, azt a marsallt, akire váratlanul a harc fő súlya nehezedett. Mit érdemel az a főtiszt, aki megtagadta császárja parancsát a döntő ütközet napján, amikor az egész hadjárat, sőt, maga a császári Franciaország sorsa forgott kockán? A rettegett bajtársi bíróságok jól tudták a választ, s tudta Napoleon is. Egész életútjára ugyanis az volt a jellemző, hogy ezerféle elfoglaltsága mellett mégiscsak katona volt. Katona pedig csak kétféle van: győztes vagy vesztes. Nemegyszer hangsúlyozta, hogy hatalma győzelmein nyugszik, s a született koronás főkkel szemben ő nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy vereséget szenvedjen. Ha győz — császár. Ha legyőzik – bitorló. Katonai győzelmei szilárdították meg a hatalmát Franciaországban és Európában egyaránt. Mindene volt tehát a hadsereg, s amíg katonái szemében „kis káplár” volt, aki győzelemről győzelemre vezette őket, addig szilárdan állt a fején a korona, amint azt híres austerlitzi napiparancsában is, egy kissé más szavakkal, kifejezte. Ennek érdekében viszont mindig és mindenkor úgy kellett volna vigyáznia a hadsereg erkölcsi egységére, mint a szeme világára. Senki sem vitatja, hogy erre mindenkor nagy gondot fordított, s elsősorban a saját személyével mutatott példát bátorságból, a nélkülözések tűréséből, nem félt ő sem az ellenséges tűztől, sem a pestistől. Hadseregének fegyelme első volt a világon, s nem botcsinálta, megfélemlítésen alapuló meghunyászkodás volt, hanem az öntudatra, a becsületre, az igazságosságra épült, igazi fegyelem. Éppen ebben a tekintetben követett el súlyos hibát Napóleon, amikor nem büntette meg Bernadotte-ot, holott az egész hadsereg elvárta volna. (Marbot említést is tett erről a közhangulatról emlékirataiban.) Mit gondolhattak magukban az egyszerű gránátosok, akik saját maguk

végeztek azokkal a gyávákkal, akik kivonták magukat az ütközetből? És akkor a császár egyik híres marsallja követ el súlyos fegyelemsértést – büntetlenül? Mert egyszerű fricskánál többnek nem lehet tekinteni azt a levelet, amelyben a császár Bernadotte kifogásait nem tartotta kielégítőknek, s megrótta őt tétlenségéért. Ez a levél legföljebb arra volt jó, hogy megsértse a hiú herceget, de büntetésnek semmi esetre sem volt elfogadható. Bernadotte ügye hadbíróság elé tartozott, s Napoleon később mondta el Savarynak, hogy már meg is írta az erre vonatkozó parancsot, de meggondolta magát, és összetépte. Azt is megvallotta Savarynak, hogy Bernadotte esetében a hadbíróság egyenlő lett volna az agyonlövetéssel. mert semmivel sem menthető mulasztásáért a legsúlyosabb büntetést érdemelte volna. Ezrek halála száradt a lelkén, s veszélyeztette a hadjárat sikerét is. Majd – Savary szerint – hozzátette: ,,Jobb, ha nem beszélek vele erről, de arra gondom lesz, hogy megtudja, mi a véleményem viselkedéséről. Gondolom, van benne annyi tisztesség, hogy belássa, milyen becstelenül járt el, amiről nem is óhajtok vele vitázni.” Az emberi lélek nagy ismerője néha nagyon mellé tudott fogni. Elvárta Bernadotte-tól, hogy magába száll, és szenved a lelkiismeret-furdalástól (jellemző emberi tulajdonság …), vagyis olyasmit tesz, ami tőle magától is távol áll, holott neki is lett volna oka némi kis önvádra. Nem lövette agyon egy jövendő dinasztia alapítóját, csak sértegette, megalázta. Ez jellemző volt rá, a közemberekkel szemben tudott kemény és kérlelhetetlen lenni („Néhány sortűzre lesz szükség … holnap agyonlövetek egy csapat katonát meg egy káplárt, akik vázát loptak egy templomban …”), de főtisztjeivel szemben elnéző volt, s később éppen azok hagyták cserben, akikkel a legjobban kivételezett. Tábornokai sok mindent tanultak el Napóleontól, többek között a tökéletesség tudatát is. Bernadotte a legkevésbé sem omlott össze az önvád súlya alatt, ellenben jócskán megsértődött, s ki tudja, nem ekkor kezdődött-e el az a folyamat, amely oda vezetett, hogy hét év múlva már a császár

ellen harcolt. Bizonyos, hogy Napóleon elnéző magatartásának érzelmi okai is voltak. Bernadotte feleségével, Desirée-vel szemben még mindig lehettek lelkiismeret-furdalásai, máig sem tisztázott körülmények között elhagyta (?) a szegény, szenvedő menyasszonyt a nagyvilági Jozefin kedvéért. És ez a mártír asszony a tetejébe még József sógornője is volt. A hadsereg legtöbb tagja azonban minderről semmit sem tudott, s még kevesebbet törődött, csak azt látta, hogy amit nem szabad egy közkatonának, azt szabad egy tábornagynak. Talán túlságosan messzemenő következtetésnek látszik, de a legtöbb történetíró szerint Napoleon pályafutásának csúcspontja a porosz háború volt, s ettől kezdve csodálatos hadserege lassú hanyatlásnak indult. Vajon nem játszott ebben a folyamatban némi szerepet a Bernadotte-eset, amely joggal kelthetett felháborodást a katonák széles körében? A kétféle mérték nem alkalmas arra, hogy erősítse a közemberek fegyelmét és bizalmát. De másféle lélektani indítékok is szerepet játszhattak Napóleon elhatározásában. Davout-t nemcsak Bernadotte hagyta cserben, hanem bizonyos értelemben véve Napóleon is, noha merőben más okokból. Röviden: tévedésből. Egykori leírás szerint a császár olyan kis területre zsúfolta össze csapatait, hogy az egyik sor katonáinak melle súrolta az előtte haladók hátizsákját. És ebből a túlzottan felduzzasztott tömegből nem jutott az aránylag közel harcoló és súlyos emberhiányban szenvedő Davout-nak. Soha senkinek nem mondta ugyan, de bizonyosra vehető, hogy Napóleont módfelett bántotta tévedése, annyira, hogy igyekezett mielőbb túlhaladni rajta, s minden erejét a következő feladatoknak szentelni. És mindentől eltekintve: végül is győztek mindkét csatatéren, tönkreverték az egész porosz hadsereget – hát akkor minek elrontani a hangulatot holmi számonkéréssel? Hiszen egyedül tőle függött, hogy megfelelően értékelje az eseményeket az utókor számára. Csak neki lehetett igaza. Hiába állapította meg a tényeket gondos elemzéssel a hadtudomány, Jéna Jéna maradt, Davout

pedig egy mellékhadszíntér ügyes hadvezére. Nemcsak az erősebb zászlóaljaknak van igazuk, hanem a magasabb katonai méltóságoknak is, akik közül természetesen a legfelső hadúrnak van a legigazabb igaza. És ha ez a nagyúr követett is el lélektani hibát Bernadotte esetében, bőségesen volt alkalma arra, hogy fellelkesítse a francia közvéleményt, a büszkeség fogalmának ezt a nagyszabású gall megtestesítését. ,,A jénai csata lemosta Rossbach gyalázatát!” – hirdette hadijelentésében, s természetesen ledöntötte azt a díszes emlékművet, amelyet Nagy Frigyes poroszai emeltek a Soubise csapatai fölött aratott nagy győzelmük tiszteletére. No persze Jéna mosta le a gyalázatot, és nem Auerstadt. Apróság. És az is rövidesen feledésbe merült, hogy Napoleon még a nagy kettős győzelem után sem volt egészen tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi maradt meg a porosz hadseregből, vannak-e még számottevő erők a közelben. Némi késedelemmel adta ki az általános üldözési parancsot, s ez egy kis lélegzetvételt jelentett a poroszoknak. Ezt sem tudták kihasználni, mert amikor a Nagy Hadsereg teljes erővel megkezdte az üldözést, a fejetlenség, ha ez ugyan még lehetséges volt, tovább fokozódott a porosz hadseregben. Az üldözésben mindenekelőtt Murat könnyűlovassága vett részt, s nem volt senki sem az egész francia hadseregben, aki jobban élvezte volna ezt a harci feladatot, mint ez a csodálatos öltözetű huszár. De alaposan kivette a részét az üldözésből Bernadotte is – pihent csapataival … A poroszokon az sem segített már, hogy a tehetetlen király megszabadította csapatait felséges személyétől, Hohenlohe hercegre bízta a szétvert sereg fölötti parancsnokságot. Elkeseredése határtalan volt, Napóleontól már megkapta az első diplomáciai pofont is. A kettős nagy vereség után ugyanis hadsegéde útján fegyverszünetet kért a császár őfelségétől (minden címét elismerte!), de Napoleon erről hallani sem akart, a tönkrevert Poroszországot egyelőre még kegyetlenebbül el akarta tiporni. Semmi esetre sem tekintette

egyenrangú félnek, amellyel tárgyalni lehet. A „tárgyalás” fogalmát Napoleon amúgy is igyekezett kitörölni felséges szótárából, ő rendelkezni akart, és nem tárgyalni. Pedig a kétségbeesett király hajlandó volt elmenni a végsőkig, de a császárnak nem volt szándékában lemondani például a berlini bevonulásról, s nem egy módon .éreztette tönkrevert ellenfelével, hogy nem arról van szó, milyen feltételek mellett ad békét Poroszországnak, hanem arról, hogy hajlandó-e engedélyezni Poroszország további létét. Vajon van-e egyáltalán létjogosultsága egy olyan országnak, amelynek politikáját a hetvenkedés, a hazugság, az álnokság jellemzi? Valószínűleg magát Napóleont is meglepte, hogy nemcsak a szétvert porosz hadsereg maradványai tanúsítottak teljes harcképtelenséget, hanem a kitűnően, talán túlzott mértékben megerősített várak is. Pedig óvatosságában még arra is számított, hogy Hohenlohe talán csatát óhajt vívni Berlin védelmében. Erről azonban szó sem volt, Hohenlohe herceg annyira megundorodott a háborútól, hogy megbízható fültanúk jelenlétében esztelen öldöklésnek, az emberiség legnagyobb őrültségének nevezte, önpusztító tébolynak. Nem csoda, hogy a többi porosz parancsnokkal együtt szinte kereste a jogcímet arra, hogy megadhassa magát csapataival együtt. Prenzlaunál Murat elhitette Hohenlohe herceggel, hogy százezer francia veszi körül, jobban teszi tehát, ha megadja magát, s elkerüli a teljes megsemmisülést. Ebből természetesen egy szó sem volt igaz, a félelemtől reszkető herceg azonban boldogan elhitte a megnyugtató mesét, még csak kísérletet sem tett arra, hogy meggyőződjék . Joachim enyhén szólva valószínűtlen állításáról, repeső sietséggel megadta magát, 10 000 katonájával és 64 lövegével együtt. Istenem, nem érezte magát a Thermopülai-szorosban. A hadifogság fogalmában az életösztön mindig erősebb, mint a harckészség. Hogy a következő napon Pasewalknál 4000 porosz huszár adta meg magát Milhaud tábornok 700 lovasának, ez már csak azért érdemel említést, mert jól jellemzi, hogy milyen arányokban

történt a porosz fegyverletétel. Olyan ismert katonák, mint például Gneisenau, Poroszország letörölhetetlen szégyenéről beszéltek. Tízezrével tették le a fegyvert a poroszok, mindennel ellátott, minden tekintetben megerősített várak puskalövés nélkül kerültek a franciák birtokába. A legkirívóbb példa Magdeburg esete volt. Ezt a várat 22 000 katona védte (?), 600 löveggel! Von Kleist tábornok Ney marsallnak adta meg magát anélkül, hogy legalább valami jelképes kísérletet tett volna a vár megvédésére. Kleist később arra hivatkozott, hogy a polgári lakosság kérésének tett eleget! Végre egy tábornok, aki tekintettel van a polgári lakosság szempontjaira hadműveleti területen! Blücher, aki még a legtöbbet tartott meg harckészségéből, Lübeck eleste után adta meg magát 10 000 katonájával. Ő is Napóleon foglya lett. Sohasem felejtette el. Egész Európában alig akadt valaki, aki a háború előtt Poroszországnak ilyen megsemmisítő vereségére számított volna, beleértve magát Napóleont is. Szervezett ellenállásról már szó sem lehetett, sőt, itt-ott maga a lakosság is inkább a franciáknak segített, nehogy megharagítsa a félelmetes ellenséget. Porosz polgárok akadályozták meg az Elba egyik hídjának a felrobbantását, s így Davout akadálytalanul át tudta vezetni a nagy diadalból megmaradt csapatait a másik partra. A lübecki ,,ostrom”-nak volt egy érdekes közjátéka, amelynek jelentősége csak később domborodott ki a történelem folyamán. Itt esett fogságba egy svéd hadosztály, amelyet IV. Gusztáv svéd király küldött a poroszok megsegítésére. Bernadotte, aki különben – talán éppen súlyos bűne kiengesztelése céljából – példátlan kegyetlenséggel végezte az üldözés feladatát, a svédekkel rendkívüli udvariassággal bánt. Parancsnokukat, Moerner grófot és a svéd tiszteket szinte fegyverbaráti kényelemmel vette körül, mintha megsejtette volna, hogy jövendő alattvalóit dédelgeti. Ugyanakkor ŕ francia katonák tatár hordaként viselkedtek Lübeckben, véres erőszakoskodásokkal igazolták szörnyű hírüket. Rettenetesek tudnak lenni a hősök szabad idejükben. Az ilyen és efféle kilengésekkel különben nem

szoktak sokat törődni a parancsnokok, azzal a riasztó jelenséggel azonban foglalkozniuk kellett, hogy alaposan meglazult a Nagy Hadsereg fegyelme. A nagy győzelmek után, az üldözés hevében, a zsákmányolás szinte korlátlan lehetőségei közepette, a katonák szabadjára engedték legvadabb ösztöneiket. A katona élvezni akarja az életet, ha már életben maradt. Amellett a hadsereget valósággal ellepték a különféle kétes elemek, üzérek, prostituáltak, s mint például Soult jelentette, szigorú rendszabályokat kellett életbe léptetni a fegyelem helyreállítása érdekében. Ez pedig kivégzéseket jelentett, mert nem mindenki volt Bernadotte. Szó, ami szó: a dicsőséges Nagy Hadsereg nem úgy viselkedett, amint azt Napoleon elvárta volna császári ármádiájától. Pedig a császár mindent megtett annak érdekében, hogy a hadjárat megkapja dicsőséges helyét a történelemben. Az utókornak szánta azt a jelenetet is, amikor mint hadvezér és törvényalkotó, meglátogatta Potsdamban példaképének, Nagy Frigyesnek a sírját. Tíz percig állt mozdulatlanul és teljes csendben a sír előtt, megadva a tiszteletet a nagy királynak. Még egy jellegzetes napóleoni mondást is hagyott a történelemnek. Kétségtelenül mindig meg tudta ragadni az alkalmat, s talán az egyetlen Brumaire-t kivéve, mindenütt tudta, hogy mit kell mondani, az arcolei hídfőnél éppen úgy, mint a gúlák előtt. Most halkan ennyit mondott környezetének: – Vegyék le a kalapjukat, uraim! Ha ő ma is élne, mi nem lennénk itt! Az viszont már egy másféle jellegzetesen napóleoni megnyilatkozás volt, hogy – erre nincs más kifejezés – kifosztotta a sírt. Elrendelte ugyanis, hogy csatolják le a nagy halottról tábornoki övét, kardját, s vegyék le róla kitüntetéseit. Az értékes hadi zsákmányt elküldette az Invalidusok otthonába, „vigaszul azoknak az életben maradt rokkantaknak, akik túlélték a rossbachi katasztrófát”. (Vajon hányan lehettek még életben az 1757-ben vívott csata után?!) Frigyes síremléke mélyen meghatotta a császárt, és emelkedett politikai gondolatokra ihlette. Ezek a szavak

szerepeltek 17. számú jelentésében: „Nagy Frigyes szelleme felháborodott. Lángelméje, gondolatvilága és vágyai azzal a nemzettel éreztek együtt, amelyet nagyra becsült…” Minden különösebb él nélkül felmerül az emberben a kérdés: vajon Nagy Frigyes szelleme nem azért háborodott fel, mert kifosztották a sírját? Ennél nyilván nagyobb megtiszteltetést is el tudott képzelni. A propaganda nagymestere, persze, jól számított, Nagy Frigyes rokonszenvét a franciák iránt, barátságát Voltaire-rel számon tartották Franciaországban, s mivel Rossbach gyalázatát Jéna (!) lemosta, már csak a nagy porosz franciabarátsága maradt meg. Az ilyen emlékek felújításával tovább lehetett ostorozni a szép hagyományokról megfeledkezett Frigyes Vilmost, ,,Lujza feleségét”, ahogyan egy tréfás kedvű francia újságíró elnevezte. A franciák császárja október 27-én vonult be Berlinbe, a porosz fővárosba, marsalljai és gárdája élén. Az akkor már erőteljesen virágzó legendához híven, a lakosság lelkes üdvrivalgásokkal fogadta az egyszerűen, kopottan öltözött kis embert, ezt a csodalényt, akinek egyetlen intésére trónok dőltek le, birodalmak omlottak össze. A kor szokásaihoz híven, a foglyokat is keresztülvezették a városon, s Napoleon, akitől nem volt idegen a korzikai vendetta szelídebb változata, külön parancsot adott arra, hogy a nemesi gárda foglyul ejtett tagjait, akik a háború előtt kardjukat tüntetőleg köszörülgették a francia követség épületének lépcsőfokain, vezessék el a követség előtt. Hiába könyörögtek a nemesi foglyok, hogy engedjék el nekik ezt a megaláztatást, Napoleon hajthatatlan volt: hadd nézzék meg a fiatalurak még egyszer azt a lépcsőt! … Emberségét más módon nyilvánította ki, valósággal kérkedve. A híres „Hatzfeld-ügy”-ről van szó. Hatzfeld gróf mint Berlin kormányzója nyújtotta át a város kulcsait Napóleonnak. A császár leereszkedő udvariassággal kegyeskedett átvenni a kulcsokat, majd utána elrendelte a gróf letartóztatását egy több mint gyanús levél miatt. Hatzfeldet kémkedés miatt halálra ítélték, de Napoleon megkegyelmezett neki – Hatzfeld grófné

könyörgésére. Sőt, az érzelmes történet szerint a császár magával a grófnéval égettette el a férje bűnösségét igazoló levelet. A könnyekig megható történetnek csak az a szépséghibája, hogy Hatzfeld bűnössége eléggé kétséges volt, s mivel Napoleon nem akart törvénytelenséget elkövetni (nem volt rá szüksége), inkább arra használta fel az alkalmat, hogy nemes lelkületéről tegyen tanúságot. Magának Jozefinnek is elhencegett nagylelkűségével, s azt is beleszőtte levelébe, hogy azokat a nőket szereti, akik kedvesek, egyszerűek és kötelességtudók, vagyis – „rád hasonlítanak …” Ugyanakkor megemlítette, hogy ki nem állhatja a kotnyeles, minden lében kanál nőket, például Lujza királynét… Amilyen elnéző volt ugyanis Hatzfeldék iránt, olyan kevéssé volt elnéző a porosz dinasztiával szemben. Most már nyíltan sértegette Lujzát, gúnyos hangú cikkeket tétetett közzé arról, hogy a porosz külügyminisztériumban az iratok „mósusszagúak” voltak, vagyis a királyné illetéktelen befolyásától illatoztak. A jó ízlést nem hódította meg Napóleon. A fő gondja persze nem Hatzfeld volt, nem is Lujza, hanem a „hogyan tovább”? Azt jól tudta, hogy egész Európa rettegve kísérte figyelemmel a Nagy Hadsereg diadalmenetét, a káprázatos győzelmeket, a Nagy Frigyes- (?) hadsereg teljes letiprását. Mindez azonban nem változtatta meg a tengeren kialakult erőviszonyokat. Amit néhai Nelson huszonhét hajója elvégzett, azt Poroszország teljes legázolásával sem lehetett jóvátenni. Ügy látszik, maga Napóleon is leszámolt azzal a lehetőséggel, hogy Angliát a tengeren át győzze le, más nem maradt tehát hátra, mint a szárazföldről mérni döntő csapást a „kalmárnemzet”-re. November 21-én Berlinben rendelte el a híres „szárazföldi zárlat”-ot, amely ezekkel az egyszerű szavakkal kezdődött: ,,A brit szigeteket zár alá veszem.” Megtiltott mindenféle kereskedelmi és postai összeköttetést Angliával. Mármost, függetlenül attól, hogy lehet-e egy korlátlan hatókörű tengeri nagyhatalmat a szárazföldről zár alá venni. Napóleon ezzel a rendelkezésével tulajdonképpen elárulta és

egyben szigorúan megszabta további terveit, pontosan: Európa teljes leigázását. Hiszen ahhoz, hogy a legcsekélyebb reménye legyen a zárlat sikerére, minden kikötőt el kellett zárnia az angol hajózás elől. Ez pedig -egyszerű, mint kétszer kettő – csak úgy lehetséges, ha uralma alá hajtja az egész szárazföldet. Vajon Jéna és Auerstadt megoldotta-e ezt a feladatot? Ilyesmivel ez az éles ítéletű ember semmi esetre sem áltatta magát, s jól tudta, hogy újabb és újabb győzelmekre lesz szüksége ahhoz, hogy. keresztülvigye akaratát. Megvalósítható cél volt ez? Ma – a lezajlott történelmi események tudatában – agyrémnek, a túlfűtött egyéni becsvágy lidércálmának tekintjük a tervet, de akkor másképpen ítélte meg a világ, nemcsak az elkápráztatott és megfélemlített Európa, hanem Anglia is, ahol élethalálharcnak tekintették a berlini kihívást. És valóban, miben bízhattak az angolok, amikor látták, hogy Napóleonnak egyszerűen nincs ellenfele a szárazföldön, legázol mindenkit, aki csak az útjába kerül, osztrákokat, oroszokat, poroszokat, szászokat, méghozzá olyan mennykőcsapásokkal, amilyeneket eddig nem ismert a hadtörténelem. Csak az a kérdés (és ezen ma is vitáznak a napóleoni korszak krónikásai), hogy amilyen csodálatosan harcolt, vajon ugyanolyan jól politizált-e a királyok uralkodója. Ő, aki a felszabadult polgárság császárja volt, s ha a szabadság fogalmát holmi elvont eszmének tartotta is, de az egyenlőség elvét és gyakorlatát megtartotta, vajon nem gondolt arra, hogy a rabszolgává tiport uralkodók előbb-utóbb felemelik különben nem valami önérzetes fejüket, ha erre alkalom nyílik? Hiszen máris békét köthetett volna Poroszországgal, s Frigyes Vilmos a legsúlyosabb feltételeket is elfogadta volna, sőt, el is fogadta, de Napóleon mindig újabbat csavart a présen. A porosz király már lemondott volna nemcsak Hannoverről, hanem még Bayreuthról is. de Napóleonnak ennyi engedmény már úgyszólván semmit sem jelentett, hiszen csak hadi kárpótlásul százmillió aranyfrankot követelt. A sorrendre gondosan ügyelt, s például Magdeburgot csak akkor követelte, amikor csapatai a már ismert módon elfoglalták ezt a hatalmas erősséget. Szászországgal és az

Elbán túli német államokkal a Rajnai Szövetséget óhatotta megerősíteni, s ezzel Poroszország jelentősége tovább süllyedt volna német földön. Mivel közben tovább adogatták meg magukat a fegyverektől megszabadulni akaró poroszok, s a francia csapatok már a Visztuláig vonultak előre, Napoleon november tóén, Berlin kiürítését már olyan feltételekhez kötötte, amelyeknek téliesítése kívül állt a porosz uralkodó hatáskörén. Napóleon ugyanis Berlinben akarta tartani haderejét egészen addig, amíg ,,a spanyol, a holland és a francia gyarmatok vissza nem kerülnek jogos tulajdonosaikhoz, s az általános békét meg nem kötik”. Továbbá azt is követelte, hogy a megszállás határa a Bug vonaláig tartson, a poroszok további nyolc várat adjanak át, Kelet-Poroszországból pedig távolítsák el az ott felvonult orosz erőket. A porosz megbízottak, akik – tökéletesen megfélemlítve – a saját halálos ítéletüket is aláírták volna, csak hogy ép bőrrel szabaduljanak, ebbe is belementek. Ekkor Napoleon újabb politikai hibát követett el, bár lehetséges, hogy szándékosan siettette így az eseményeket. Anélkül, hogy megvárta volna a porosz király jóváhagyását, napi jelentésében nyilvánosságra hozta a megállapodást, hogy így éket verjen a poroszok és az oroszok közé, hiszen tudtára adta a világnak, hogy a poroszok nem tartanak igényt az oroszok jelenlétére, és felszólítják őket, hogy menjenek haza. Ez egy kicsit már sok volt. Frigyes Vilmos, aki feleségével, maradék vezérkarával és csapataival Königsbergben húzódott meg, ezt az utolsó megállapodást nem szentesítette aláírásával. Vagyis, a tönkrevert, porig alázott és alázkodott uralkodó elszánta magát arra, hogy végtelenül hátrányos helyzetében ujjat húz Napóleonnal. Mi késztette őt erre a kétségbeesett, szinte öngyilkos lépésre? Nemcsak harcias felesége, akit kevésbé törtek össze a csapások, hanem alapjában véve – hangozzék bár nevetségesen – józan meggondolások is. A király hőn óhajtott volna valamiképpen kiegyezni Napóleonnal, mert már annak is híre terjedt (erről Napoleon gondoskodott), hogy a császár fel akarja támasztani

Lengyelországot, ami azt jelentette volna, hogy Poroszország elveszíti az egykori koncból neki juttatott Varsót és Poznant is. De hát kielégíthető volt az oroszlán, pontosabban a császári sas? És lemondhatott a király egyetlen szövetségeséről és reménységéről, Oroszországról? Kiben másban bízhatott volna? Saját magában semmi esetre sem, erről a Nagy Hadsereg gondoskodott. Ausztria még mindig nyalogatta. austerlitzi sebeit, s még mindig nem felejtette el a porosz álnokságot és gyávaságot, ahogyan Frigyes Vilmos cserbenhagyta a szövetségeseket hatalmas hadseregével. Most bezzeg nyöszörög. De az austerlitzi országúton Ferenc császárnak kellett megalázkodva baktatnia Napoleon oldalán. Sándor viszont késznek mutatkozott arra, hogy állja a Nagy Frigyes sírja fölött kötött örök baráti szerződést, s kész az orosz hadsereget Poroszország segítségére hadba vetni. Nehéz elképzelni, hogy Napoleon erre nem számított. Valószínű, hogy már felkészült az újabb erőpróbára, ezúttal az oroszok ellen, akiket végül is Austerlitznél egyszer már tönkrevert, ha marsalljai tanácsai ellenére nem is eléggé. A porosz uralkodóházat mindenesetre megfosztotta hatalmától, de a rendeletet (vagy parancsot?) nem hozta nyilvánosságra, mert Frigyes Vilmosnak még volt szövetségese, előbb azt kellett legyőzni. Feltehetően egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ellenállhatatlan serege ezt az akadályt is legyűri, csak éppen egyre nehezebb volt odahaza megindokolni a sok távoli háborút. Nem egy francia történetíró (többek között Louis Madelin) úgy mérte le a francia közhangulatot, hogy egy kicsit már kezdték sokallni a hadi csodákat, kezdtek egy kicsit távoliak lenni a hadicélok, s Napóleon átfogó terveit nem is igen értették meg. Az Austerlitz utáni örömünneppel összehasonlítva, a jénai diadal (mert Auerstadtról természetesen alig esett szó) jóval szerényebb visszhangot váltott ki Franciaországban, s egyre több francia család volt kénytelen tudomásul venni, hogy a győzelmek sok vérbe kerülnek. S vajon a káprázatos győzelmek nem csábítjáke a császárt arra, hogy nagyszerű hadigépezetét újabb dicsőség megszerzésére használja fel? Mi lesz, ha szembekerül

Oroszországgal? Újabb hadjárat, újabb csaták? Újabb sorozások, újabb „véradó”? Jellemző, hogy a csak névleges hatalommal rendelkező szenátus küldöttséget menesztett Berlinbe a császárhoz, elsősorban, hogy gratuláljon a nagy győzelemhez, főleg azonban azért, hogy megkérje: kegyeskedjen békét kötni. Napóleon rossz néven vette, hogy a „senkiházi testület” tanácsot merészelt neki adni, s kurtán tudomására adta a meglepően bátran viselkedő szenátoroknak, hogy szüksége van az orosz szövetségre az angolok ellen. Nem kellett valami különleges politikai éleslátás annak átlátásához, hogy ez harc nélkül nem lehetséges, s Oroszország csak afféle botcsinálta szövetséges lehet. Egyelőre hadban álló ellenség volt. És még azok is, akik Napoleon egy-egy győztes csatájának nehézségeit, válságos szakaszait nem ismerték, gondolhattak arra, hogy mi lesz, ha a császár egyszer döntő csatát veszít. Ez szinte jeladás lesz a letiport európai országoknak arra, hogy nekimenjenek Franciaországnak. És vajon mennyire francia háborúk a franciák császárjának legújabb háborúi? A hamu alatt izzott a parázs. Anglia – hajóhada védelmében – makacsabb volt, mint valaha, a cár pedig teljes támogatásáról biztosította – a porosz királyt, s még olyan hírek is szárnyra keltek, hogy titokban Ausztria is fegyverkezik. Mindezért nem kárpótolhatta Napóleont az a gyomorkavaró látvány, hogy dicsősége tetőfokán a különféle német fejedelmek ismét ott csúszkáltak a lába előtt, hogy hitet tegyenek törhetetlen hűségükről. Ezek között volt a frissen tönkrevert szász választófejedelem is, akit a súlyos vereségek meggyőztek arról, hogy a hitszegő Poroszország nem méltó a támogatásra. Kikapni és elpártolni – történelmi időmérték szerint – pillanat műve volt, s a választófejedelem ! szent esküvel fogadta meg a győzőnek, hogy hűséges résztvevője lesz az angolellenes blokádnak, kíméletlenül kiszorítja földjéről a kalmárnemzet termékeit. Napoleon nem is késlekedett megjutalmazni a jó baráttá pofozott fejedelmet: királlyá léptette elő. Az addigi egyszerű választófejedelem ezentúl a

hadisten kegyelméből királyként uralkodott tovább engedelmes alattvalói fölött, akik közül néhány ezren a jénai és az auerstadti csatatéren maradtak. Uralkodójuk elhatározta, hogy ezek a vitézek az Anglia ellen életbe léptetett gazdasági zárlat sikeréért áldozták életüket. Az európai nagyipar különben sem bánta az angol vetélytárs kiszorítását, s például a napóleoni zárlatnak köszönhető a cukorrépa igazán sikeres európai pályafutása is. Maga az egész vállalkozás azonban sok előre látott és előre nem látott nehézséggel járt. Sándor egyelőre nem akart beállni a sorba, s Austerlitz ellenére is az volt a véleménye, hogy Napóleont előbb-utóbb meg lehet és meg kell állítani. Újra megindult az angol pénzügyi segély is, s úgy festett, hogy az orosz hadvezetőség sokat tanult az austerlitzi eseményekből. Ezúttal egy jobb hadsereget indítottak el a nagy ellenfél legyőzésére. Nem a porosz dinasztia szép szeméért indult harcba Sándor (bár úgy hírlett, hogy a szép Lujza tetszett neki), hanem azért, mert Poroszország legyőzésével Napóleon már szinte ott állt az orosz határon, s ezenkívül ijesztően hatattak azok a hírek is, amelyek szerint Napóleon vissza akarja állítani Lengyelországot. A császár minden különösebb meggyőződés nélkül, pusztán a pillanatnyi politikai helyzetnek megfelelően kacérkodott ezzel a gondolattal, de nem adott világos választ a lengyeleknek sem, akik most mindent tőle reméltek. Hiszen a franciák legendás császárja éppen Lengyelország három felosztója ellen viselt hadat, az osztrák és az orosz hadakat egyszer már le is győzte, most pedig Poroszországot zúzta tönkre. Mi sem látszott természetesebbnek, mint az, hogy Napoleon Nagy-Lengyelország feltámasztásával Franciaország számára szilárd szövetségest kelt életre. Persze, a lengyelek sem ismerték jól Napoleont, s nem tudhatták, hogy a császár elsősorban Sándort akarja megnyerni, még azon az áron is, hogy előbb egy kicsit elpáholja, A lengve! helyzetet azonban jól ki lehetett használni, nemcsak ijesztgetésül, hanem hatalmas anyagi javakra és emberanyagra is szert lehetett tenni a francia hadsereg számára. Ágyútöltelékre Napóleonnak mindig szüksége volt, s jól tudta, hogy odahaza sem bánják, ha győzelmeit minél több idegen

vérrel vívja ki. Ennek érdekében nem győzte hangsúlyozni, hogy egy valamirevaló, bátor nemzet nem nézheti ölbe tett kézzel, amint mások szabadítják fel, hanem fegyvert ragad és harcol. Vagyis: állítsanak fel számára egy legalább 40000 főnyi hadsereget. „Meg fogom látni, érdemesek vagytok-e arra, hogy önálló nemzetként éljetek!” Ilyen megjegyzésekkel igyekezett felkelteni a lengyelek nemzeti becsvágyát, s nem minden siker nélkül. Amúgy nem volt valami nagy véleménnyel a lengyelekről, osztotta Lannes lesújtó ítéletét: a lengyelek anarchiára hajlamosak, és képtelenség velük alapos, tartós munkát végezni. Arra azonban jó volt a lengyelség, hogy egyik ütőkártyája legyen a nagy politikai játszmában. A teljes Lengyelország visszaállításáról nem lehetett szó, mert Napóleonnak esze ágában sem volt felizgatni az osztrák politikát, semmi esetre sem óhajtott új ellenfelet magának, az oroszok elleni közelgő összecsapás éppen elég gondot okozott neki ahhoz, hogy ne késztesse erélyes lépésre a tetemes lengyel területeket birtokló Ausztriát. Sok húron játszott, s ez eggyel több ok volt arra, hogy vigyázzon az összhangra. Mivel ebben a korszakban Napoleon volt a lengyelek egyetlen reménye, kevesen láttak tisztán. Napóleon balszerencséjére e kevesek egyike a híres lengyel szabadsághős, Kosciuszko Tadeusz volt, aki – mellékesen szólva – Franciaország vendégszeretetét élvezte mint emigráns. Napóleon tisztában volt azzal, hogy a népszerű szabadsághős részvétele nagyban elősegítené a toborzás sikerét. Kosciuszko azonban, aki úgy látszik, nem érezte magát lekötelezve a francia menedékjog által, nem állt kötélnek, s nyíltan kifejezést adott véleményének, hogy Napóleon nem más, mint kényúr, aki fütyül Lengyelország függetlenségére, mert sokkal távolabbi célok izgatják, semmint hogy a lengyel nép szabadságával törődne. Fouché tárgyalt vele, a császár megbízásából. A hontalan, minden hatalmától megfosztott bujdosó szigorú feltételeket szabott, s kinyilvánította, hogy csak akkor hajlandó bekapcsolódni a Napoleon által bátorított felszabadító mozgalomba, ha a császár szavatolja Lengyelország területi épségét, függetlenségét és szabadságát. „Mit mondjak neki?” – kérdezte

rendkívüli futár útján Fouché a császártól. „Mondja meg neki, hogy hülye!” – üzent haza Napoleon. Ezzel a maga részéről lezárta az ügyet, amelynek máris a kelleténél nagyobb figyelmet szentelt. Kosciuszko továbbra is Párizsban élt (egy évvel a Waterlooi csata után halt meg Solothurnban), miközben a lengyelek boldog reménységgel fegyverkeztek, és tódultak a Nagy Hadsereg zászlói és sasai alá, ha nem is olyan népesen, mint ahogyan azt a nagy sakkjátékos remélte. Közben Ausztria irányába is tett lépéseket a lengyelekért. Felajánlotta Ausztriának Porossziléziát, ha visszaadja a lengyel területeket. így labdázott Napóleon a különböző országrészekkel, de ezúttal kosarat kapott, mert a bécsi udvar, elsősorban az orosz küldött kívánságára, nem kért a cseréből. Érdemes megjegyezni, hogy ez az „orosz” küldött nem volt más, mint Napoleon egyik halálos ellensége, a korzikai Pozzo di Borgo. Noha az osztrákok fennen hangoztatták semlegességüket (tulajdonképpen meg is tartották), mindenesetre egy 40 000-es hadsereget megfigyelőként (több szem többet lát) a porosz határ felé toltak előre, hogy erélyesen megfigyelje Galíciában az esetleges lengyel mozgolódásokat. Volt éppen elég gondja Napóleonnak, de ez nem akadályozta meg elképesztően sokrétű tevékenységében. Néha mintha szándékosan választotta volna ki a legkisebb részleteket. Még Berlinből tett szemrehányást Cambacérésnek, hogy „mialatt a hadsereg mindent elkövet a nemzet dicsősége érdekében, meg kell állapítani, hogy íróink viszont megbecstelenítik …” Az Operában énekelt dalok szövegeivel is elégedetlen volt, s erélyes intézkedéseket követelt. Lehetségesnek tartotta különben, hogy az illetékes hatóságok a hibásak, utasítások nélkül hagyják tévelyegni az írókat. Mindezzel persze nem az irodalom, a költészet és a dalszövegírás ügyét akarta előmozdítani, hanem ezzel is bizonyságot kívánt tenni amellett, hogy jól állnak a dolgai, ha ilyen gondjai vannak. Valóban semmit sem hanyagolt el, sem a dalszövegeket, sem a török kérdést. Mert a török-orosz ellentétek kimélyítése ebben a harci szakaszban

számos előnnyel kecsegtetett. Sebastian tábornok, Napóleon keleti szakértője, tárgyalt is a szultánnal, és felszólította a császár nevében, hogy legyen erélyesebb Oroszországgal szemben. III. Szolimán hajlott is a tanácsra, ,,oroszpárti” vezetőket váltott le Moldvában és Oláhországban. Válaszul Sándor csapatokat küldött délre. Napoleon éppen ezt akarta, az orosz hadseregnek a legcsekélyebb meggyengítése is az ő érdekeit szolgálta. Amikor a szultán megijedt az orosz csapatmozdulatoktól, Napoleon Poznanból nyugtatta meg őt keleti szóvirágoktól hemzsegő levelével, hogy ne féljen, mert íme, Poroszországot már eltörölte a föld színéről, a lengyelek egy emberként álltak talpra függetlenségük kivívásáért. A vitéz törököknek sem szabad tétlenül nézniük Oroszország hepciáskodását. Ezúttal a császár két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt Sándorék csapatokat vontak el a Napóleonnal szemben álló fő erőktől, másrészt megszilárdult az osztrák semlegesség is, mert Bécs gyanakodva figyelte a Törökország felé irányuló orosz csapatmozdulatokat. Közben Napóleon és beosztottjai azon szorgoskodtak, hogy minél több lengyelt toborozzanak a közelgő összecsapásra, amelyen elsősorban persze nem Lengyelország sorsa dőlt el, hanem Napoleon terveié. Ezt azonban nem kötötte az örömtüzeket gyújtó lengyelek orrára. Annál nagyobb gondot fordított arra, hogy saját hadseregének szellemét, erkölcsi ereiét megerősítse. Még Potsdamból tudatta katonáival, hogy újra meg van velük elégedve : „Katonák, igazoltátok várakozásomat, s méltóknak bizonyultatok a francia nép bizalmára! Éppen olyan bátorsággal viseltétek el a nélkülözéseket és a fáradalmakat, mint amilyen rettenthetetlenséget és hidegvért tanúsítottatok a csatákban. Méltó védelmezői vagytok koronám becsületének és a Nagy Nemzet dicsőségének. Amíg ez a lelkesedés tüzel benneteket, senki sem állhat nektek ellent… Európa egyik első hatalmassága, amely egykor szégyenletes meghódolást ajánlott nekünk, megsemmisült. Franconia, a Saale, az Elba erdőin és szorosain, amelyen atyáink

hét év alatt nem tudtak áthatolni, áttörtünk hét nap alatt, közben vívtunk néhány csatát és egy nagy ütközetet. (Jéna vagy Auerstadt? …) Katonák, az oroszok azzal kérkednek, hogy elénk jöttek. Eléjük megyünk, hogy megtakarítsuk nekik a fele utat! Austerlitzet Poroszország közepén is megtalálják. Az a nemzet, amely gyorsan elfeledte azt a nemeslelkűséget, amellyel vele szemben viseltettünk ama ütközet után, amelyben cárja, udvara, serege roncsai csak annak a meghódolásnak köszönhették megmenekülésüket, amelyet tőlük elfogadtunk – ismétlem: az a nemzet nem küzdhet sikerrel ellenünk! Nem leszünk többé egy áruló béke játékszerei, és addig nem tesszük le a fegyvert, amíg nem köteleztük az angolokat, nemzetünk örök ellenségeit arra, hogy mondjanak le a szárazföld háborgatásáról és a tengerek uralmának bitorlásáról. Katonák, nem tudom előttetek jobban kifejezni érzéseimet, mint hogy azt mondom: szívembe zártam azt a szeretetet, amelyet irántam nap mint nap tanúsíttok!” Ez az ő hangja volt, s eltekintve azoktól az érzelmes kis fogásoktól, amelyeket serege már elvárt a kis káplártól, eléggé bonyolult helyzetet í dolgozott fel. Benne van a főtiszteknek és a hadsereg tekintélyes részének a szemrehányása, amelyet akkor hangoztattak, amikor Austerlitz után Napóleon nem törekedett arra, hogy teljesen megsemmisítse az orosz sereget. És bár most szilárdan eltökélte, hogy akárhány ember élete árán is barátságot és szövetséget köt Sándorral, katonáit előbb győzelemre kellett lelkesítenie, s ennek érdekében legalább a cár hálátlanságára kellett célzást tennie. Természetesen szerepelt az ,,örök ellenség”, amely – Napóleon hibájából is – jobban bitorolta a tengerek uralmát, mint valaha. És valóban „félúton” óhajtott megütközni Sándorral, mivel ez az esemény már elkerülhetetlennek látszott. Következett tehát az újabb csata, ezt kellett Napóleonnak megint részletekbe menő pontossággal, a véres hadi játékok ezer furfangjával előkészítenie. Végeláthatatlan menetparancsokat mondott tollba, még nehezebben kiejthető szláv helységnevekkel.

Hadserege ismét mozgásban volt, megkapta feladatát valamennyi marsallja, ezenkívül Lajos és Jeromos is. Egyelőre az volt a fő cél, hogy némi előrenyomulással megfelelő téli szálláshoz juttassa seregét, s kényelmes téli pihenő után készüljenek fel az élethalálharcra. Parancsot adott Thorn és Varsó elfoglalására, bár nem tudta, hogy az oroszok merre vonulnak fel, s meddig jutottak el. Az hamar kiderült, hogy Thornban van a porosz hadsereg mintegy 15 000 főnyi maradványa, Lestocq tábornok vezetése alatt. A szép francia nevű porosz generális nem várta meg Lannes érkezését, csapataival elhagyta a várost és környékét. Az orosz hadsereg ek ekkor még nyoma sem volt. Először Murat találkozott össze velük, méghozzá november 27-én, Varsótól nyugatra. Csatára nem került sor, a kozák lovasok elvágtattak, s az oroszok, akiket főparancsnokuk, Bennigsen, a hatalmas termetű cárgyilkos vezetett, nem óhajtottak megmérkőzni a város birtokáért, hanem a legnagyobb rendben visszavonultak Poltuskba, miután felégették a prágai hidat. Murat harc nélkül foglalta el a várost, s pompázatos egyenruhájában learatta a lengyelek első érzelmi megnyilvánulásait, amelyekkel a francia szabadítókat üdvözölték. Napoleon jóval később érkezett meg a lengyel fővárosba, elsősorban a rettenetes útviszonyok miatt. Kényelmes császári hintaja gyakran elakadt a sárban, s végül lóháton volt kénytelen bevonulni Varsóba. Ez ugyan katonásabban festett, de alaposan kifárasztotta az elcsigázott hadúrt. Katonái, akik ekkor már nem laktak jól szép szavakkal, határozottan elégedetlenkedtek. A súlyos harcok, az üldözés, az állandó előrenyomulás kimerítette az egyre gyengébben ellátott Nagy Hadsereget. Napoleon saját magának ugyan nem engedett meg semmi pihenőt (a tétlenség különben is jobban fárasztotta, mint a munka), de seregét egy kis lélegzetvételhez juttatta. Varsó környékén rendeztetett be kórházakat, építtetett raktárakat, hogy elláthassa seregét. Nagy örömére szolgált az a hír, hogy az orosz hadseregben újra szerepet kapott a tehetségtelen Bukszhovden, az austerlitzi katasztrófa egyik főbűnöse. Persze, nem tudhatta, hogy az illető mit tanult a nagy

vereségből. Hiszen Napoleon egyik híres mondása volt, hogy nem szabad gyakran ugyanazzal az ellenséggel harcolni, mert eltanulja fogásainkat. Jóval később valóban tapasztalnia kellett, hogy úgyszólván egész Európát megtanította a korszerű hadviselés elemeire. Kiismerték. Nagy ütközetre egyelőre nem került sor, de egy elég nagyarányú csatározás sok fejfájást okozott Napóleonnak. Ez a Narev folyó mentén, Poltusk táján történt, s több ezres veszteséget okozott mindkét félnek. Nem volt jelentős csata, ez az oka a veszteségek pontatlan, becslésszerű kimutatásának. Néhány ezer halott semmi esetre sem vall óriások harcára. Napoleon maga is kivonult Varsóból, hogy személyesen irányítsa a hadműveleteket, de lángesze ezúttal csak egy jelentéktelen döntetlenre futotta. Azt hitte, hogy be lehet keríteni és megsemmisíteni az orosz hadsereg nagy részét, de ennek a jelentős célnak az érdekében éppen azt mulasztotta el, ami hadművészetének mindig fő előnye volt: erőinek összpontosítását. Ennek következtében az oroszok, akik még mindig nem óhajtottak döntő csatát vívni a franciákkal, ki tudtak bújni a csapdából, és vissza tudtak vonulni. Az üldözés akadozott, ilyen rettenetes terepviszonyokat még nem tapasztalt a francia hadsereg, helyenként térdig sárban kellett előrenyomulniuk a katonáknak, akik közül többen talán még emlékeztek a verőfényes itáliai csataterekre. A Nagy Hadsereg erkölcsi tartása tovább romlott, az elkeseredés egyre növekedett, s a poltuski mocsarakban sínylődő katonáknak vajmi keveset jelentett a császárnak olyanféle biztatása, hogy ebben a hadjáratban szerzik majd vissza Pondichéryt s más, tengeren túli francia tartományokat. Még egy korty tiszta vízhez is alig tudtak hozzájutni, s ami Napóleont a legjobban megdöbbentette, a vigasztalan sártengerben nem egy katonája öngyilkos lett. Ekkor sietett Napóleon segítségére a lengyel zsidóság, hálából a Nagy Szanhedrinért. Ételhez, italhoz juthattak elkeseredett katonái. Felbecsülhetetlen értékű segítség volt ez. Pedig nemcsak a fenyegető éhínség aggasztotta a császárt. Más megdöbbentő tapasztalatai is voltak, elsősorban az orosz katona harci értéke. Ez

ugyan nem lehetett túlságosan nagy újdonság számára, hiszen az oroszok vitézül harcoltak Austerlitznél is, tehetségtelen tábornokaik vezénylete alatt. Pedig az orosz gyalogság hiányosan kiképzett, rosszul felszerelt és rosszul fizetett volt, és mégis komoly és bátor ellenfélnek bizonyult. Sokkal jobb körülmények között katonáskodhattak az orosz lovasok, ezek semmivel sem maradtak a franciák mögött, a kozákok pedig sok mindenben felülmúlták a francia huszárokat, különösen ha megfelelően vezették őket. Érdekes, hogy az orosz tüzérség is felülmúlta a franciát, ez a fölény egyenesen érthetetlen, hiszen Napoleon tüzér volt, s Toulonnál „Ágyú kapitány”-nak nevezték el. Hogy a haditengerészetnek nem szentelt elegendő figyelmet, ez lélektanilag még némileg érthető, de hogy a tüzérséget sem fejlesztette megfelelő módon, ez már meglepő. Annyira bízott a szuronyban és a vezetésben? Az orosz hadsereg vezetése kétségtelenül siralmas színvonalon állt, hiányoztak az igazán jó tábornokok. Sándor katonai képessége Frigyes Vilmoséval és Ferencével vetekedhetett. Bennigsen még az aránylag jobbak közé tartozott, voltak elgondolásai, de ezeket ritkán tudta megvalósítani a harctéren. Bukszhovden marsall nagy személyi bátorságáról és csapnivaló hadvezetési tudományáról volt nevezetes. Kamenszkoj, a fővezér, a nagy Szuvorov alatt szolgált, ami többek között azt jelentette, hogy már elmúlt hetvenöt éves. Mindennek ellenére az orosz hadsereg a maga rossz, elavult szervezetével, gyenge vezetésével alaposan megkeserítette a császár életét már Poltusknál. Ez a jelentéktelen csatározás figyelmeztetőnek éppen elég volt. Lelkes hazafiakkal, „Szent Oroszország” védelmezőivel találta magát szemben. Eszébe juthatott volna Fichte, aki először lelkesen hazája és az emberiség reniényének nevezte a francia köztársaságot, majd még lelkesebben lázított a franciák császárja ellen. Az oroszok, ezek a végtelenül elnyomott, szabadságuktól megfosztott, emberi méltóságukban megalázott rabszolgák sem a polgári felszabadítót látták Napóleonban, hanem hazájuk ellenségét, s olyan halálmegvetéssel

harcoltak ellene, hogy a császár odáig volt a megdöbbenéstől. Csak éppen nem volt ideje töprengeni az ilyen és efféle „ideológiai” kérdéseken, mert hihetetlenül sok dolga volt, s minél súlyosabb helyzetbe került, annál több apró részletre kiterjedő utasítást küldött haza. Bevált szemfényvesztés volt ez. Jozefinnel is levelezgetett, s huncutkás mondatokkal biztosította feleségét, hogy számára ,,csak egyetlen nő van az egész világon”, s ez természetesen a császárné. „Milyen hosszúak itt az éjszakák nélküled!” – írta keseregve, mintha ez lett volna a legnagyobb gondja. Elképzelhetetlenül sokat dolgozott, de még arra is szakított magának időt, hogy megbízást adjon egyik miniszterének, Cambacérčsnek, egy török nyelvű röpirat megíratására ,,Egy öreg Ottoman üzenete testvéreihez” címmel, s ebben mondjon el minden rosszat az orosz hitetlenekről. Előzőleg azonban mindenesetre mutassa be a kéziratot a török követségen, nehogy helyesírási és nyelvtani hibák legyenek benne, majd gondoskodjék arról, hogy a röpiratok eljussanak megfelelő helyre, elsősorban Konstantinápolyba. Apró töredéke volt ez elfoglaltságának, hiszen háborús gondjain kívül már egy egész sereg ország ügyeit is kellett intéznie. Mi minden fért bele ebbe a roppant agyba! Még egy kis szerelem is, amelyre két csata között ezúttal elég nagy fáradságot fordított. Ez volt a híres Walewska Mária-eset, a történelmi romantika gyöngyszeme. Egybehangzó vélemények szerint a „lengyel feleség” volt a legértékesebb ember a napóleoni hölgykoszorúban. Ennek ellenére, Napoleon nem tett említést róla, amikor Szent Ilonán felsorolta, hogy kiket szeretett életében. Igaz, hogy ekkor már egy elkeseredett, koravén férfiú tekintett vissza a múltba, s az utókor előtt ragaszkodni kívánt a törvényesség látszatához. Ezért csak Jozefinről emlékezett meg, akit „egy kicsit” szeretett. Mária Lujzát pedig „nagyon kedvelte”. Ennél többet érdemelt volna meg Mária, aki ázzál a ritka élménnyel ajándékozta meg a világhódítót, hogy aránylag önzetlenül szerette, s mellékesen egy olyan remek

fiúgyermeket szült neki, hogy még III. Napóleonnak sem volt gondja arra, hogy ki legyen a külügyminisztere. Szelíd volt, szerény, s még Elba szigetén is meglátogatta a hatalmát vesztett császárt, akit már a saját felesége is törölt a családi állományból. Még Jozefin tetszését is megnyerte, legalábbis szövetségest keresett benne, amikor már félő volt, hogy Napóleon be akar nősülni valamelyik előkelő, ősi uralkodóházba. A nevezetes viszonynak bonyolult előzményei voltak. Napoleon nem voit éppen szoknyavadász, ehhez nem volt elég ideje (az ilyesmi egész embert követel), de nem vetette meg a nőket, s néha választott egyet-? egyet azok közül, akik tömegesen ajánlották fel neki magukat még csak nem is történelmi nevezetesség utáni vágyból. Háborúk idején a nők iránti érdeklődése erősen megcsappant, de amikor éppen Poltuskban, az oroszok ellen folytatott első előcsatározások idején, megkapta a végső megerősítését annak a hírnek, hogy fia született, módfelett megörült, és nemcsak villámokat szóró hadistennek érezte magát, hanem igazi férfiúnak is. A harctér sok halottja ezekben a napokban kevésbé érdekelte, mint az az egyetlen, újonnan született élet, amelyet most már végleg a magáénak hitt. Önnön férfiasságában megerősödött hite bizonyára szerepet játszott abban, hogy a minden áldozatra kész, lelkes honleányokat is jobban megnézte, mint amikor még abban a keserű meggyőződésben szenvedett, hogy meddősége Jozefinhez köti. Walewska Mária pedig egyike volt azoknak a lengyel nőknek, akik Napóleonban valóságos megváltót köszöntöttek. Az ismert történet szerint, amelyet oly sok műfajban feldolgoztak már, véletlenül találkoz tak, Varsó előtt, a bloniei postaállomáson, ahol Napoleon Duroc társaságában várta császári kocsijában ülve, hogy friss lovakat kapnak, s úgy roboghatnak tovább. Természetesen pillanatok alatt elterjedt a híre a nagy eseménynek: maga Napoleon érkezett a faluba! Az őrjöngő tömegben ott integetett Mária is (közeli kastélyukból sietett ide), s Duroc segítségével nemcsak hogy közel

tudott jutni a császárhoz, hanem néhány szót is el tudott rebegni hazája felszabadításáról. Napóleonnak megtetszett a rendkívüli szépségű, szőke nő (imádta a szőkéket), s még egy csokor virágot is adott neki. Micsoda bódító kegy! A Walewska-legenda további „adatai” szerint Napoleon Varsóban látta meg másodszor a szőke szépséget, amint palotája erkélyéről üdvözölte a remélt szabadítót, mint sok más lengyel nő. Napoleon észrevette, emlékezett rá, s megkérte Durocot, hogy tudja meg, ki ez a nő, s hívja meg a legközelebbi bálra, mert a lengyel nemesség természetesen bált bál után rendezett Napoleon tiszteletére. A félénk Mária – ismét csak a népszerű szerelmi történet szerint – nem akart elmenni, s magának Poniatowski hercegnek, az ideiglenes kormány elnökének (a későbbi francia marsallnak) kellett közbenjárnia Máriánál, hogy ne utasítsa vissza a meghívást, mert ezzel – kimondta – ártana a lengyel ügynek. Nem egészen világos, hogy a nő mitől félt, hiszen még csak egy-két szót váltott a császárral, akit lelkes reménykedéssel vett körül az egész lengyel nemzet, férfiak és nők egyaránt. Valóban van egy titokzatos női ösztön, amely megérzi, hogy miről van vagy lehet szó, mielőtt még a férfi rájönne a lehetőségekre? Végül Walewski grófnak, Mária férjének kellett közbelépnie, s valósággal ráparancsolt Máriára, hogy ne utasítsa vissza a meghívást. A bál színhelyén, a blachai palotában már mindenki tudta, hogy a császár érdeklődik a fiatalasszony iránt, talán a férjet kivéve. Mária tüntetően egyszerű ruhában, talpig fehérben, minden ékszer nélkül s talán valami tudat alatti célzással mirtuszkoszorúban jelent meg, ami talán egy anyához nem egészen illik, Walewskiéknak ugyanis már volt egy fiúgyermekük. Napóleon szeretett volna Máriával táncolni, de a tartózkodó hölgy elhárította a felkérést. Nem mindennapi látványtól fosztotta meg az ünneplő közönséget: a titán ügyetlen botladozásaitól. Rettenetes táncos volt, s elképzelhető, menynyire tetszett neki a lengyel szőkeség, ha kecses mozdulatokkal is meg akarta hódítani. Kívánságainak Poniatowski volt a közvetítője, s kevés hálátlanabb feladat juthatott ki a kormányfőnek. A visszautasítás hatására Napoleon is

rosszkedvű volt, ődöngött a szalonban, meg-meg-szólított egy-egy előkelő vendéget, és éktelen szamárságokat, sikerületlen bókokat mondott, majd Máriával próbált beszélgetni, de a fiatalasszony hallgatott. Napoleon szemrehányóan jegyezte meg: – Nem ilyen fogadtatást vártam! Egyszerűen nem volt képes megérteni, hogy egy halandó nő, különösen abból a nemzetből, amely most mindent tőle vár, nem tekinti bódító kegynek, ha figyelmével tünteti ki. Újonnan megerősödött férfiúi önbizalmát is bánthatta a nő tartózkodó magatartása, amely bizonyos élettani igényekre ingerelhette. Mindenesetre nem szokott hozzá ilyen viselkedéshez. De valószínű, hogy Máriát is meglepte az a kurta levél, amelyet odahaza talált asztalán, enyhítésképpen virágok kíséretében. Ez volt Napóleon híres ,,első levele” hozzá: ,,Csak Magát láttam, csak Magát csodáltam, csak Magát akarom! Válaszoljon azonnal, és elégítse ki türelmetlen szenvedélyemet! N.” Világos beszéd, annyi bizonyos. Napoleon hosszabb leveleket is szokott írni, néha több oldalasakat, de ezúttal úgy találta, hogy legokosabb a lényegre térni, kár az időért. A levelet különben maga Poniatowski miniszterelnök hozta, mert megérezte az ügy politikai jelentőségét. A vérig sértett Mária viszont a szobalányával üzent ki, hogy nincs válasz. Elképzelhető, hogy a kormányfőt, akinek a vállán súlyos állami felelősség nyugodott, milyen kínosan érintette a nő enyhén szólva apolitikus magatartása. És ez a nő meri magát hazafias érzésektől hevülő honleánynak nevezni ! Dolgavégezetlenül kullogott el a mélységesen csalódott miniszterelnök, mint aki már nem is tudja, kiben lehet megbízni a szabadságért folytatott, nehéz harc során. Azt nemcsak sejtette, de tudta is, hogy a fegyveres felkelés erejét is gyengíti a nő ellenséges viselkedése, holott iá nemzetnek most szövetségesekre lenne szüksége. A nő pedig megátalkodottan makacs volt, még a férjét sem engedte be szobájába, mit lehet tudni, ezektől a hazafiaktól minden kitelik … Walewski grófról különben máig sem állapíthatta

meg pontosan a történelemtudomány, hogy mikor mit és mennyit tudott az eseményekről. De Napóleon is megmakacsolta magát, s bár lett volna ezer alkalma is vigasztalódni, . most már csak azért is ragaszkodott Máriához. A hasonlóképpen történelmi nevezetességre szert tett „második levél” már kétségtelenül kulturáltabb hangú volt: „Nem tetszettem Önnek, Madame? Okom volt az ellenkezőjét remélni … Vagy talán tévedtem? Csak az én hevem nőtt, az Öné csökkent? Elveszi nyugalmamat! Ah! Ajándékozzon meg egy kis élvezettel és boldogsággal egy szegény szívet, amely csak arra vár, hogy imádhassa Önt! Olyan nehéz választ kapni számomra? Már két levéllel tartozik! N.” Mária ezúttal sem válaszolt, sőt, fel sem bontotta a levelet, nem betűzte ki a császár saját kezű macskakaparását a felséges helyesírási hibákkal. Egy szemérmes nő esetében ezen nem is lehet csodálkozni. Az első levél hangja után talán még szókimondóbb levéltől félt. De a dolog kezdett államüggyé fejlődni. Máriának egyre több magas rangú látogatója akadt, pontosabban: akadt volna, ha Mária bárkit is beengedett volna magához. Végül csak férje közbelépésére fogadott néhány főnemest. Ezek közölték vele, hogy díszebédet rendeznek, s ezen részt vesz maga a császár is. Mária is hivatalos rá! A nő nem engedett, kínzó fejfájására hivatkozott. Az akkori politikai helyzetben ez a kifogás léhának hangzott. Megint Mária férje oktatta ki feleségét arról, hogy mivel tartozik hazájának egy lelkes honleány. Walewski gróf nyilván az ebéden való részvételre gondolt, az események azonban ekkor már szélsebesen száguldottak előre. A lelkiismeretes gróf, a férji vakságnak ez a tiszteletre méltó képviselője, azt is megtette, hogy elküldte feleségét Madame de Vaubanhoz, Poniatowski herceg szeretőjéhez, aki mint előkelő származású francia asszony, alkalmas volt arra, hogy kitanítsa Máriát az udvari illemre, mintha bizony a kis korzikai vadembernek ez lett volna a fontos. Ő is igyekezett rábeszélni Máriát arra, hogy ne utasítsa el a hódítót, Lengyelország rabtartóinak legyőzőjét, járuljon hozzá ő is a francia-lengyel

kapcsolatok kimélyítéséhez. Nyilván Poniatowski kérte fel erre a feladatra barátnőjét, akitől elvárhatta, hogy üres erkölcsi fogalmakat nem helyez fontos államérdekek elé. Az ideiglenes kormány még ennél is többet tett. A felelős kormányférfiak egy olyan okmányt szerkesztettek, amelyhez hasonlót alig mutathat fel az állampolitika története. Az írás szerkesztői csak éppen nem nevezték teljes nyíltsággal nevén a gyermeket, különben megkapó őszinteséggel hívták fel Mária figyelmét hazafias kötelességére: „Madame! Gyakran kis okok szülik a nagy okozatokat. A nőknek a történelem minden korszakában számottevő befolyásuk volt a világpolitikára … Ha történetesen férfiúnak születik, habozás nélkül feláldozná életét a haza szent és igazságos ügyének. Mint nő másféle áldozatokat hozhat, sőt, kell hoznia a hazáért, bármennyire kínosak lennének is ezek.” Úgy látszik, a minisztertanács tagjai még ezt a fejtegetést sem tartották eléggé világosnak, mert történelmi példával is igyekeztek megvilágítani azt az utat, amelyre Máriának most már tétovázás nélkül kell rálépnie: „Azt hiszi, hogy Eszter szerelemből engedett Ahasvérusnak? Hiszen olyan félelmet keltett benne, hogy puszta tekintetére elájult. Nem a legmeggyőzőbb bizonyítéka ez annak, hogy a szerelemnek semmi része sem volt ebben a frigyben? Eszter feláldozta magát, hogy megmentse nemzetét. Az ő érdeme és dicsősége, hogy valóban megmenekült. Bár ugyanezt mondhatnánk el az Ön dicsőségéről és a magunk boldogságáról!” Az okmányt az ideiglenes kormány valamennyi tagja aláírta. Tulajdonképpen szinte napóleoni nyíltsággal adták Mária tudtára, hogy mi az a természet adta kincs, amelyet fel kell ajánlania a haza oltárán. Mária még most sem volt hajlandó teljesen közügynek tekinteni azt, amit most már hivatalosan, kormányszinten is követeltek tőle, arra azonban elszánta magát, hogy részt vegyen – az ünnepi ebéden. Napoleon egyszer azt mondta, hogy a meg nem hódított nők szépsége ellenállhatatlan, ennek megfelelően egyre

szerelmesebb lett a szokatlanul viselkedő nőbe. A díszebéden kedves, udvarias, szeretetre méltó volt hozzá, de végül rátért a lényegre: – Elképzelhetetlen, hogy akinek ilyen szelíd, gyengéd, jóságos szíve van, az örömét lelhetné abban, hogy kacér és kegyetlen nők módjára megkínozza a férfiakat! Ami röviden annyit jelent: gyerünk, mi lesz már! Duroc, a jó barát is igyekezett áttörni a frontot, s részvétet kelteni a császár iránt, akinek nehéz az élete, telve van gondokkal, hát nem kegyetlenség megtagadni tőle ezt a kis boldogságot? Mária még mindig hallgatott, s ez a hallgatás nem jelentett igent. Duroc újabb levelet vitt másnap az asszonynak. Ez a levél is érzelmes, gyengéd, szerelmes szenvedélytől teli, de Napoleon új fegyvert dobott be a párharcba, méghozzá politikai természetűt. Szenvedélyes szavakkal fejezte ki azt a vágyát, hogy a legszívesebben Mária lábai elé vetné magát, ha a körülmények nem bénítanák meg. De hát miért ilyen elutasító? „ó, ha Ön is akarná! Csak Ön háríthatja el az akadályokat, amelyek elválasztanak minket egymástól. Duroc barátom megkönnyíti számára. Ah, jöjjön, jöjjön! Hazája drágább lesz nekem, ha megkönyörül szegény szívemen. N.” Ez talán még erőszakosabb udvarlás, mint Napóleon első, őrmesteri hangú levele volt. Érzékeny pontjára tapintott a nőnek, nem is túlságosan burkoltan hívta fel figyelmét hazafias kötelességére. Ha igazán szereti hazáját, akkor szeretnie kell azt is, aki jót tesz hazájával. Megfigyelhető azonban, hogy az óvatos Napóleon még a szerelem féktelen tombolásában is kiszámította minden szavát, nem kötötte le magát, nem ígérte meg Lengyelország teljes helyreállítását, mindössze nagyobb rokonszenvet ígért arra az esetre, ha … Ezzel egyben felhívta Mária figyelmét a hazáját fenyegető veszélyre is, ha nemet mond. Tulajdonképpen már megfosztotta minden önálló elhatározástól. A császár kibontakozó szerelmi ügyétől valósággal izzott a varsói felső körök pletykára éhes légköre, s már-már úgy tekintették Máriát, mint egy megvetendő katonaszökevényt, aki a

szabadságharcban eldobja fegyverét. A sok mendemonda végül is eljutott Jozefinhez is, aki az idők múlásával egyre hűségesebb és féltékenyebb lett. Sok nőtől, sorozatos kalandocskáktól nem féltette Napóleont, jelentéktelen kiruccanásaival már alig törődött (tilos is volt neki!), de attól rettegett, hogy egyetlen nőbe talál beleszeretni. Mainzban tartózkodott, s innen írta férjének, hogy szeretne Varsóba menni, elvégre egy feleségnek a férje mellett van a helye. Napoleon kézzel-lábbal, az érvek sokaságával igyekezett lebeszélni feleségét a veszélyes útról, felhívta a figyelmét a feneketlen sárra, az utak elképzelhetetlenül rossz állapotára, a fenyegető veszélyekre, a kiszámíthatatlan kozákokra … „Menj vissza Párizsba, légy boldog és jókedvű, rövidesen talán már én is jöhetek. Azt írod, azért mentél férjhez, hogy vele éljél. Ne haragudj, de ez a megjegyzésed mosolyra késztetett. Én azt hittem a magam tudatlanságában, hogy a feleség a férjéért él, a férj pedig a hazáért, a családért, a dicsőségért. Bocsásd meg ostobaságomat! Szép hölgyektől az ember mindig tanulhat valamit. Isten veled, drágám! Gondolj arra, hogy mennyit szenvedek itt nélküled! Ez is bizonyítéka annak, hogy mit jelentesz nekem!” Elképzelhetetlen, hogy Jozefint megnyugtatták ezek a sorok. A császárnét a kortársak – enyhén szólva – nem tartották valami nagy elmének, de bizonyos vonatkozásokban lángész volt, s jól tudta, milyen sártól félti őt a császár. De nem mert ellenkezni férjével, ezek az idők már régen elmúltak. Engedelmesen hazament Párizsba, s a néppel együtt – ha nem is ugyanabban az értelemben – izgatottan várta, hogy mi történik a császárral. Az ideiglenes kormány nyilatkozata és Napóleon levele viszont legyőzte Mária utolsó ellenállását, s elhatározta, hogy meghozza az immár országszerte követelt áldozatot. És a későbbiek azt bizonyították, hogy nem bánta meg. Igazi szeretőjévé vált Napóleonnak, a szó legnemesebb értelmében. De kezdetben csak honleány volt, akit a haza érdeke kergetett Napoleon ágyába. Viszonyuk finoman, mondhatni, ízlésesen kezdődött. Amikor Mária

végre beadta a derekát, kocsiba ültették, és elvitték Napóleon kastélyába. Mire az események sodrában magához tért, már csak a császár volt vele a díszes teremben. A bloniei tömeg után az első édes kettes – ez volt a dolgok menete. Napóleonnak – ez kétségtelen – sejtelme sem volt arról, hogy milyen bonyolult politikai tevékenység előzte meg Mária jövetelét. Joggal hihette, hogy a nő végül is szíve szavának engedett. Napóleon ismerte az embereket, de a nőket nem. Amikor aztán annak rendje és módja szerint átkarolta Máriát, és szájon csókolta, a nő ijedten kitépte magát a császár karjaiból, és az ajtóhoz rohant, mint aki el akar menekülni. Napóleon csodálkozott, nem egészen értette a dolgot. A nő végül is elhozta magát, miért komédiázik hát? De a szinte gyermeki arcon olyan őszintének ható könnyek peregtek, hogy Napoleon már nem gondolt kacérságra, s lemondott a gyors támadásról. Beszélgetni kezdett a nővel, ami az ő esetében mindig egyoldalú természetű volt: ő beszélt. Természetesen saját magáról, s ebből Mária mindenesetre megtudhatta, hogy ennek a nagy embernek az élete sem fenékig tejfel. Aztán Napoleon a nőt kezdte faggatni: miért ment feleségül egy nála sokkal idősebb férfiú- hoz, boldog-e vele, szereti-e az öreget s hogyan? Mária nem árulta el, hogy szülei kényszerítették a gazdag grófhoz, csak ennyit rebegett: – A földön kötött frigyeket csak az égben lehet felbontani! A volt jakobinus elnevette magát, de még mindig nem tért rá Mária jövetele céljára. Órákig beszélt. Talán kissé léha a hasonlat, de Napoleonnak a beszéd néha csaknem akkora élvezetet okozott, mint … Végül Duroc bekopogott, hogy hazavigye a hölgyet. Napoleon csodálkozott, hogy ilyen gyorsan elmúlt az idő. Aztán gyengéd udvariassággal búcsúzott el Máriától, megígértetve vele, hogy másnap újra eljön, Duroc újra segítségére lesz. Említésre érdemes, hogy Duroc undorodott ezektől a ledér megbízatásoktól, tábornoknak tartotta magát, és nem kerítőnek. Máriát is sajnálta, felismerte, hogy ez a nő nem Napóleonnak való egyszeri kaland. Kétségeit meg is vallotta a császárnak, de Napóleon arra kérte (!), hogy ne tagadja meg tőle ezt a baráti szívességet, elvégre jó

barátjának tekinti. Napoleon jó barátjának lenni ! ez több volt, mint amennyire halandó ember vágyakozhatott, s ezzel Duroc gátlásai is eltűntek. Mária pedig talán abban reménykedett, hogy a császár esetleg csak kellemes női társaságra (hallgatóságra) vágyik, egy megértő, finom hölgyre, akivel elbeszélgethet torlódó közügyei közepette. Másnap azonban már új levél volt az asztalán, ritka virágok, babérkoszorú, két telt ékszerdoboz kíséretében. Hogy az emberi lélek milyen sokrétű, annak ábrázolására is érdemes elolvasni Vendémiaire tábornok (s a többi) érzelmektől csöpögő levelét: „Máriám, édes Máriám! Tiéd az első gondolatom, az első vágyam, hogy újra láthassalak! Ugye eljössz újra? Megígérted, hogy eljössz. Ha nem jössz, a sas érted repül. Ebédre jössz, ugye? így mondta barátunk. Fogadd el tőlem ezt a csokrot! Azt akarom, hogy titkos kötelék legyen köztünk, a mi belső összeforrottságunk a minket körülvevő tömegben. Összeölelkeznek gondolataink, még ha a világ figyel is bennünket. Ha kezemet a szívemre szorítom, tudni fogod, hogy csak Rád gondolok. Ha megszorítod csokrodat, ezzel válaszolsz nekem. Szeress engem, szépségem, és fogd szorosan a csokrodat! N.” Mit lehet a Forradalom Fiának erre a levelére mondani? Talán csak ennyit: ah! De a szavakból kiáradó trubadúrszenvedély Máriának is sok volt, s különösen az ékszerek aggasztották. Az egyik egy drágakövekből készített virágcsokor volt (ez lett volna a titkos jelzés eszköze), a másik egy gyémánt fejék. Egyiket sem fogadta el, visszaküldte Durocnak, s amikor az kérlelte, hogy ne legyen ilyen bántóan elutasító, azt válaszolta, hogy Napóleontól csak hazája szabadságát hajlandó elfogadni. Durocnak minden finomságára, árnyalt fogalmazókészségére volt szüksége ahhoz, hogy megmagyarázza az asszonynak: ezért nyújtani is kell valamit. Egy levél tanúsága szerint – érdekes, mennyi levél fennmaradt! – Mária meg akart szökni, s búcsúlevelet is írt férjének. Túlzott hiúsággal és hazaszeretettel vádolta Walewskit, aki úgy látszik, nem akarta észrevenni, hogy milyen veszély fenyegeti feleségét.

,,Lesznek bizonyára olyanok, akik azt tartják majd felőlem, hogy megszöktem a kötelesség elől … Mondja meg ezeknek, hogy a meggyőződés erősebb a hazaszeretetnél is …” Mária is finoman fogalmazott. Kötelesség … Végül aztán a meggyőződés mégsem bizonyult erősebbnek a hazaszeretetnél, a szökésből nem lett semmi, a levelet nem juttatta el férjének Mária (miért nem égette el?), s nem ebédre, hanem estére ment el újra Napóleonhoz. Ez az önkényesen megváltoztatott időpont még biztatás is lehetett volna , a császár számára, neki azonban éppen elég dolga volt ahhoz, hogy egy nő kedvéért fél napot várjon. „Az idő minden!” – ezt a hadászati elvét a magánéletében sem tagadta meg. Szemrehányásokat tett Máriának, hogy miért késett, elvégre ebédre hívta meg őt, nem estére. Bloniében testi épségét is kockáztatta, hogy a közelébe juthasson, most pedig, nyilván kacérságból, játszadozik vele. Haragjában általánosított, és odavágta Máriának, hogy úgy látszik, ilyenek a lengyelek, dölyfösek, szeszélyesek, megbízhatatlanok, lelkesedésük szalmaláng, hamar kihuny. Mária is ilyen … Megint arra emlékeztette az asszonyt, hogy Lengyelország sorsa az ő kezében van, s ha ilyen tiszteletlenül szeszélyes magatartást tanúsít vele szemben, akkor úgy összetöri az egész lengyel nemzetet, mint azt az órát, amelyet a kezében tart. A nagyobb nyomaték kedvéért a földhöz csapta az órát, és rátaposott. Napoleon félelmetes dühkitörései már mást is rémületbe ejtettek, nemcsak egy gyönge, fiatal nőt. A császár dühödt üvöltéseinek, törő-zúzó vagdalkozásainak elviseléséhez egy Fouché vagy Talleyrand kellett, de Mária a rémülettől elvesztette az eszméletét. Különös jelenet következett ekkor, amelynek forrása ismeretlen (talán maga Napoleon fecsegte el, ez nem lenne szokatlan), de például a császár egyik rajongó életrajzírója, Octave Aubry tényként írta le, s hogy Napoleon erőszakot követett el az ájult nőn. Lélektani rejtély, hogy miért tette ezt, mi kényszerítette erre a fölösleges lépésre. Hiszen kormányhatározat volt rá. Ennyire

megkívánta a magával tehetetlen nőt? Felbőszítette őt, és egyben felforrósította érzékeit az oktalan ellenállás? Ilyen módon is ki akarta nyilvánítani, hogy akaratával szemben nem tűr ellenkezést? Vagy mindenáron férfiúi erejét akarta bebizonyítani, elsősorban önmaga előtt? Talán azért követte vad katonái s példáját, hogy elmondhassa: én is tudok ilyesmit, ha akarok? Ha így történt, ez az erőszakosság tulajdonképpen Mária lelkiismeretét nyugtathatta meg: nem ő követett el bűnt, a felelősség nem az [övé. Önkívületi állapotban az ember nem felelős mások cselekedeteiért. (Vajon nem Mária terjesztette az erőszakmesét?) Ez a kis közjáték is egyike azoknak a napóleoni rejtélyeknek, amelyeknek a megoldását hiába várjuk a történelemtudománytól. Az viszont tényként fogadható el, hogy a nevezetes viszony megindult. A legenda szépen kidolgozott képeket nyújt a hívőknek: Napóleon lelkiismeretfurdalásoktól gyötörve, szótlanul üldögél könnyező áldozata mellett, majd megérkezik az elmaradhatatlan Duroc, aki ellenérzéseit visszafojtva végzi továbbra is baráti szolgálatait. Hogy, hogy nem, Mária lakosztályát már jó eleve berendezték, többé nem mehetett haza férjéhez, ő már a felszabadító háború katonája, aki átesett az első tűzkeresztségen. Erről nem is feledkezett meg. Amilyen mélységes megrázkódtatást jelenthetett számára a feltételezett erőszak, olyan következetesen emlékeztette Napóleont ígéretére: megkapta, amit akart, most már az ország is kapja meg önállóságát és függetlenségét. Határozott választ nem tudott kicsikarni a császártól, de az kétségtelen, hogy Napóleon: egy sereg intézkedéssel elősegítette a lengyel ügyet. Megalakította az államtanácsot, az új lengyel állam kereteit, többek között eltörölte a jobbágyságot, s kinevezte Poniatowskit a lengyel hadsereg élére. De időt és türelmet kért új barátnőjétől, s amennyire lehetett, beavatta őt a világpolitika rejtelmeibe. A legázolt és megvetett Poroszországtól visszavett területek felszabadítása nem volt kétséges, itt már bevezethették a lengyel közigazgatást. De a többi… a most már egyre oda-adóbb

asszonykának meg kellett értenie, hogy a politika bonyolult tudomány, s ami megy a poroszokkal, az kevésbé megy az osztrákokkal és főleg az oroszokkal szemben. Annyit mindenesetre most már nyíltan megmondott Máriának, hogy mindent el fog követni a lengyel ügy érdekében, ami nem ellenkezik a francia érdekekkel. Sokat vitatkoztak, s Mária egyre makacsabbul követelte hazája jogait, egyre magasabbra értékelte mindazt, amit most már önként nyújtott a császárnak. Napoleon tudott udvarias és gyengéd is lenni, s így dicsérte Mária állhatatosságát: – Drága kis Máriám, igazi spártai nő vagy! Megérdemled, hogy hazád legyen! De ezzel még mindig nem ígért semmit sem. Ő tudta, hogy milyen nehéz erőpróbák előtt áll, ebből Poltusk már adott némi kis ízelítőt. Közben odahaza, családi körben már azt találgatták, hogy ki lesz az új lengyel király. Jozefin azt remélte, hogy Jenő kapja a lengyel trónt, s ezzel vége szakad a méltatlan alkirályi időknek. A Bonaparte-családban viszont Jeromost és Murat-t emlegették. Állítólag Murat, akinek uralkodóhercegi címével főként felesége, a nagyravágyó Karola voit elégedetlen, ajánlkozott is Napóleonnak, hogy szívesen elvállalná a királyságot Lengyelországban, mire Napoleon – állítólag – a cifra lengyel díszegyenruhában („Sobieskijelmez”) megjelent . Joachimnak azt ajánlotta, hogy ebben a maskarában inkább menjen el bohócnak a Franconi-cirkuszba. Nyilván nemcsak Murat tarka jelmeze bosszantotta, hanem elsősorban az, hogy még mielőtt kialakult terve lett volna Lengyelország jövőjéről, már megjelent ez első trónkövetelő, miközben az oroszok is készültek a döntő jelentőségű összecsapásra. Mindezeken túl Napóleonnak éppen elég baja volt a lengyel kérdésben Máriával Mindig utálta, ha a nők beleavatkoznak a politikába, de ezúttal kivételt kellett tennie, hiszen éppen ő volt az, aki politikai· elemekkel segítette elő ennek a kezdetben egyoldalú szerelemnek a beteljesedését. Amit Mária tett (vagy Napóleon tett vele), nem volt elválasztható a lengyel kérdéstől, s ez

az élettani folyamat nagy aggodalommal tölthette volna el Frigyes Vilmost, Ferencet és Sándort. Lehet, hogy tudtak is róla, mert kémekben és ellenkémekben is fölöttébb gazdag volt ez a regényes kor. És Napoleon – mert neki már mindent szabad volt – nyilvánosan is meg-megjelent Máriával. Ünnepségeken szinte királyi párként kezelték őket, a lengyel társaság előkelőségei nem titkolt szeretettel és hálával kísérték Mária minden lépését, s Napoleon megtisztelő vonzalma honfitársnőjük iránt lelkes reménységgel töltötte el őket. És a férj? Walewski gróf tapintatosan visszavonult, poznani birtokára utazott. Ennél okosabbat nem tehetett. Nincs az az Othello, akinek féltékenysége ne pattant volna vissza a roppant történelmi erők ércfaláról. Meglincselték volna, ha mint felszarvazott férj lép fel azzal az uralkodóval szemben, akinek kezében nemcsak Mária, hanem az [ország sorsa is volt. És minden jel arra mutatott, hogy Napoleon na-igyon megkedvelte, esetleg a maga módján megszerette Máriát, nem unt rá, nemcsak az övé lett, hanem az övé maradt is. Ez a javíthatatlan levélíró persze nem állta meg, hogy papírra ne vesse érzelmeit. Megírta bátyjának, hogy szerelmes, s a Bonaparte-család annál sokkal jobban utálta Jozefint, mintsem hogy titokban tartották volna a császár legújabb nőügyét. Hogy röpke érzelem volt-e vagy annál komolyabb, senki sem tudhatta. Napóleon valószínűleg jobban megszerette Máriát, mint kezdetben gondolta, s neki még azt is elnézte, hogy nemcsak nő volt, hanem hazájáért aggódó honleány is. Egy vad ötlet: vajon nem jutott egyszer is az eszébe, hogy – mint valami keleti mesében – otthagyjon mindent, címet, hatalmat, s elszökjön Máriával együtt az ismeretlenségbe, elvegyülve az embermilliók között a megtalált boldogsággal? Ha eszébe jutott is – mi minden jutott az eszébe! –, nyilván azonnal átlátta, hogy ez a mesebeli lehetőség számára nem áll nyitva. Eltekintve attól, hogy a kövérkés cézár túlságosan ismert volt világszerte, s nehéz lett volna elvegyülnie a tömegben, Mária honszerelme is erősebb volt, mint a hatalmas férfiú iránti, most

már kétségtelen vonzalma. A legnagyobb akadály persze magában Napóleonban volt: ő a hatalmat szerette mindenekfölött, jobban mindennél és mindenkinél. Regénytémának, politikai szatírának nem lenne érdektelen, hogy mi történt volna a világgal, ha Napoleon nyomtalanul eltűnik 1807 elején, de egy ilyenfajta irodalmi lehetőségnél egy szikrával több valós elem sincs ebben az álomszerű feltevésben. Bár… egyik levelében így írt Máriának: „Vannak az életben pillanatok, amikor súlyosan nehezedik ránk magas rangunk …” Érzelmes giccsnél, színpadias udvarlásnál nem tekinthető többnek ez a néhány szó, különösen attól az embertői, akinél többet talán senki sem tett az egész világtörténelemben ezért a súlyos” magas rangért. A dicsőség és a hatalom véres hajhászása nem olyan embert jellemez, aki szíve szavára hallgatva, a paradicsomot akarja megtalálni szerelmesével. Pedig akkor még nem tudta, hogy alig három év múlva egy előtte ismeretlen, nagy mellű fruskát vesz majd feleségül, azzal a szándékkal, hogy trónusát és a császári házat végleg megszilárdítsa. Az ész embere volt, a gyakorlati észé, bár az ő esetében is bebizonyosodott, hogy néha egy kicsit kevesebb számítás hasznosabb, mint a hideg agy egyeduralma a cselekvésben. „Lehet, hogy túlságosan szerettem a háborút!” – kevés őszintébb vallomás hangzott el Napoleon szájából. Nehéz lenne eldönteni, mit szeretett jobban: a hatalmat-e vagy a háborút, s nem azért volt-e szüksége korlátlan hatalomra, hogy korlátlan lehetőségekkel viselhessen háborúkat. Háború szakította félbe, ha nem is véglegesen, nevezetes viszonyát Máriával. Lehetséges, hogy a történetírók, már csak a változatosság és a kikapcsolódás kedvéért is, szívesen elidőztek volna még Napoleon és Mária ágya mellett, a történelem amúgy is háborúk sorozata Szargon idejétől napjainkig, nem számítva a történelem előtti idők feljegyzetlen összecsapásait. Szinte üdítő látvány, amikor megjelenik a történelemben egy olyan jelentős alak, aki nemcsak csatagép, hanem sokrétű ember, sőt férfi is. Könnyen lehetséges az is, hogy maga Napoleon is hosszabbra nyújtotta volna az idillt, s nem számított arra, hogy idő előtt tüzérségi tűz vegyül a

szerelem hangjaiba, bár még Mária szép karjai között is figyelemmel kísérte birodalma ezernyi ügyét, ellenfelei lépéseit, s a következő összecsapás előtt diplomáciai eszközökkel is igyekezett gyengíteni ellenfelei erejét. Erkölcsi gátlásokat nem ismert, nem akart vallásalapító lenni. A kétségtelenül némileg szorult helyzetben levő császár nemcsak a török szultánt igyekezett rávenni minden eszközzel, hogy húzza ki handzsárját a hitszegő orosz gyaurok és a még hitszegőbb és még gyaurabb angol kalmárok ellen, hanem a perzsa saht is bujtogatta színes szövegű levelekkel, mint például: „A Sors kendővel kötötte be ellenségeink szemét. Szorongatva Keletről és Nyugatról egyaránt, hadat üzentek az Ottoman Portának. Nem kétséges, hogy ugyanaz a Láthatatlan Hatalom, amely hódításaimat irányítja, és figyeli a Te dicsőségedet is, pusztulásba kívánja dönteni ellenségeinket azzal, hogy vaksággal verte meg őket, különben nem fegyverkeznének három hatalmas birodalom ellen. Egyesítsük mindhárman erőinket, és kössünk örök szövetséget!” Napoleon örök szövetségei… És mindezt akkor írta, amikor a legközelebbi célja Sándor barátságának megnyerése, a francia-orosz szövetség megkötése volt, vagyis egy olyan helyzet létrehozása, amelyben már sem a törökökre, sem a perzsákra, sem a lengyelekre nincs szüksége, legföljebb mint engedelmes, szövetséges alattvalókra. Segítséget is ígért a perzsáknak: 4000 gyalogost tisztekkel, 10 000 puskát és 50 ágyút… Állítólag valami csekélység meg is érkezett ebből a sahhoz, amikor már nem volt rá szükség. Nem kizárt, persze, annak a lehetősége sem, hogy Napoleon – minden eshetőségre számítva – arra is gondolt, hogy a törökök és a perzsák hasznos szövetségesei is lehetnek keleten. Anglia Indiában való legyőzésének lehetőségéről még mindig nem mondott le, de azzal tisztában volt, hogy egyelőre Európában kell mindent elkövetnie a szárazföldi zárlat sikere érdekében. Ahogy mondani szokták, több Vasat tartott a tűzben, de ezt a mondást úgy lehetne folytatni, hogy a vasak nem szeretik, ha rájönnek arra, hogy nem

egyedül vannak a tűzben. De mit tudhatott a perzsa sah Napoleon szándékairól! Hiszen később még azt is komolyan vette, hogy Napóleon neki ígérte Georgiát, feltéve persze, ha a sah hajlandó részt venni egy Anglia-ellenes indiai háborúban. Mindezt államközi szerződésben szögezték le. A szerződés 12. pontja még afelől is intézkedik, hogy „ha a franciák császárja szárazföldön kívánná hadseregét Anglia birtokai ellen küldeni, a perzsák sahja szabad átvonulást biztosít számára, külön megállapodik a francia kormánnyal a hadsereg útvonaláról, a csapatok ellátásáról és szállításáról, továbbá a segédcsapatok felállításáról”. Bámulatos derű– és előrelátás! Csak éppen túlságosan korainak és ábrándosnak bizonyult. Mert egyelőre csikorgó télben vagy sártengert teremtő olvadásban kellett megtennie az előkészületeket a sokat emlegetett tavaszi hadjáratra. Napoleon nem akart télen vívni döntő csatát. Az ő villámmozgásának, tervszerű meneteléseinek, „bakancsgyőzelmei”-nek nem kedveztek a gyors csapatmozdulatokra alkalmatlan lengyel utak, inkább úttalan vidékek, a feneketlen sár vagy hómezők, mocsaras területek s a latin ízlésnek ellentmondó, zord időjárás. Ez valami más volt, mint az itáliai azúrkék ég alatt vívott hősi hadjárat, bármenynyire kemények és véresek voltak azok is. Napoleon jól tudta, hogy ennek a csatának a lélektani előkészítése is nehéz feladat. Az ő szavai ezek: – Én jól ismerem az én franciáimat! Távoli vállalkozásokat nem egykönnyen lehet végrehajtani velük. Franciaország földje túlságosan szép ahhoz, hogy hazájukat könnyen hagyják el, különösen hosszú időre! Éppen ezért esze ágában sem volt téli hadjáratot viselni. Egész hadserege téli szálláson tartózkodott, meglehetősen szétszórva, elsősorban az ellátási nehézségek miatt. Ez a hadsereg pihenésre, telelésre, nem pedig harcra volt készen. Vajon azt hitte Napóleon, hogy parancsait, terveit az ellenségnek is kötelessége végrehajtani? Arra emlékezett talán, hogy ,,a szerencsétlen Mack” úgy viselkedett

Ulmnál, mintha csak Napoleon utasításait követte volna? Talán gondolhatott volna arra, hogy az oroszok esetleg nem idegenkednek úgy a téltől, mint az ő franciái, s közelebb vannak hazájukhoz, mint a Nagy Hadsereg. Nem tudni, milyen értesülései voltak a túloldalon történtekről. Lehet, hogy tudott róluk, és megnyugtatónak találta a híreket. Nem lehetett titok előtte, hogy Kutuzov kegyvesztetté vált, s Kijev kormányzójává nevezte ki a cár, távol a hadseregtől. Sándor nem tudta megbocsátani az öreg harcosnak, hogy Austerlitz előtt figyelmeztette őt Weyrother haditervének csacskaságaira. Senki se számítson fényes előmenetelre, ha igaza van uralkodójával szemben. Valószínűleg az is megnyugtatta Napóleont, hogy főparancsnokká az öreg Kamenszkojt nevezték ki, az viszont kétséges, hogy volt-e tudomása Kamenszkoj megőrüléséről s arról, hogy kezdetben Bennigsen és Bukszhovden együttes főparancsnok volt, majd január 10-től kezdve Bennigsen vette át az egész orosz hadsereg s a mintegy 13 000 főnyi porosz hadseregmaradvány parancsnokságát. Bennigsen tehetsége és jelleme tekintetében eltérők a vélemények, bár általában nem mint cárgyilkost értékelték, hanem mint hadvezért. Jevgenyij Tarlé szerint ő volt ,,az aránylag legtehetségesebb orosz tábornok”, Bragin szerint viszont közönséges áruló, hannoveri zsoldos, aki még csak nem is volt hajlandó felvenni az orosz állampolgárságot, amellett megvesztegethető gazember, kincstártolvaj, aki a hadiszállítókkal összejátszva, hatalmas vagyonra tett szert. Nehéz lenne ma már kihámozni az igazságot, de valószínű, hogy Tarlé a tárgyilagosabb. Hogy milyen mértékben volt megvesztegethető Bennigsen, az Tarlét nem érdekelte (tolvaj marsallok tekintetében Napoleon sem állt rosszul…), de hogy mint hadvezér nem a legrosszabbak közül való volt, azt az eylaui ütközetben eléggé bebizonyította. Mégis valószínű, hogy Sándor nem azért részesítette őt előnyben Bukszhovdennel szemben, mert az utóbbi volt elsősorban hibáztatható az austerlitzi katasztrófáért, hanem mert Bennigsen részese volt annak az összeesküvésnek, amelynek Sándor árvaságát és trónját köszönhette. Legföljebb ott követett el súlyos hibát a cár

(Kutuzov félreállításán kívül), hogy csak alárendelt szerepet juttatott a bátor és tehetséges Bagratiorinak, aki az egész orosz hadseregben egyedül állta meg a helyét Austerlitznél. Említésre méltó, hogy a cári udvar s maga Sándor cár is komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Moreau-t, az amerikai száműzetésben élő francia tábornokot, a hohenlindení győzőt kérik fel az orosz hadsereg főparancsnokának. Az ilyesmi abban a korban, különösen a század elején még nem volt szokatlan jelenség. A különféle királyi udvarok tele voltak nemzetközi előkelőségekkel, kalandorokkal, diplomatákkal, zsoldosokkal, akik egy-egy uralkodó szolgálatában álltak. A nemzeti érzés, amelynek fellobbantásában a francia forradalom oly nagy szerepet játszott, hűbéri társadalmi országokban még kevésbé volt tudatos, s nem találtak kivetnivalót abban, ha valaki származásával ellentétben munkálkodott egy idegen uralkodó zsoldjában. Nem lehet tudni, hogy megkeresték-e Moreau-t, s ha igen, a francia hadvezér miért utasította vissza a megtisztelő felkérést, amelyet hat évvel később, 1813-ban elvállalt, s akkor éppen olyan lelkesen harcolt a napóleoni Franciaország ellen, mint Bernadotte. Mindenesetre érdekes találgatásokra ad alkalmat az a feltételezés, hogy mi történt volna Eylaunál, ha az orosz hadakat nem Bennigsen, hanem Moreau vezeti, az a tábornok, akit Napóleon a legtöbbre tartott, sőt, egyetlen igazi vetélytársának a hadművészetben. Moreau esetleg nem szalasztotta volna el azt az alkalmat, amelyet Bennigsen a jelek szerint fel sem ismert, s még valószínűbb, hogy az eylaui döntetlent követő telet Moreau jobban kihasználta volna. Nem üres találgatás ez, hiszen Napóleon meteor-pályafutásának egyik jellemző sajátossága éppen az, hogy sokáig nem került szembe olyan ellenféllel, amelynek a képességei legalábbis megközelítették volna az övét. Hogy a Moreau-val kapcsolatos orosz tervek miért nem valósultak meg, nem tudni. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy nehezen alakult ki az orosz hadsereg felső vezetése, s ez nem kerülhette el Napoleon figyelmét. Arról azonban

nyilván halvány sejtelme sem volt, hogy már január 2-án a novgorodi haditanácson elhatározták a téli támadást, különben nem szórta volna szét hadseregét egymástól távol eső téli szállásokra, s valószínűleg kisebb hévvel epekedett volna Mária kegyeiért. Január 25-én kezdődött az orosz támadás, miután a cári hadosztályok a johannisburgi erdők északi részén aránylag zavartalanul tudtak felfejlődni. Murat felderítő alakulatai nem tüntették ki magukat ezúttal. Ők sem szerették a telet. Napóleon mintha megfeledkezett volna arról, hogy esetleg Bennigsen is gondolkozik, s többek között átfut az agyán az a gondolat, hogy nem is lenne rossz lépés megtámadni a szétszórt és gyanútlan francia seregeket, amelyeknek vezérét ágyúk helyett Ámor nyila foglalkoztatja, hiszen már az is nagy siker lenne, ha a franciákat túl tudnák szorítani a Visztulán, s így a tavaszi összecsapásra lényegesen kedvezőbb helyzetet foglalhatnának el. Az oroszok először Bernadotte hadtestét támadták meg. Pontecorvo hercege ezúttal példásan ébernek mutatkozott, igaz, hogy elsősorban egy súlyos orosz hiba jóvoltából. Még január 23-án egy orosz oszlop Ney mozgó csapataiba ütközött, s bár harcra nem került sor, az orosz mozdulat legalábbis gyanús volt a francia balszárnyon. Hogy az oroszok nem tudták meglepni Bernadotte hadtestét, ennek furcsa okai voltak, de tartsunk sort. Az sem minden érdekesség nélkül való, hogy a váratlan esemény hírére nem Ney, hanem Bernadotte fogott gyanút, s mindenesetre összevont kilenc gyalogos zászlóaljat és tizenegy lovasszázadot arra az esetre, ha az oroszok esetleg támadnak. Támadtak. Bernadotte – hála éberségének és óvatosságának — vissza tudta verni az orosz előőrsök rohamát. Aránylag kis erők ütköztek össze, s az egykori jelentések szerint egyik félnek sem volt kétezernél több halottja. Másként alakult volna a helyzet, ha a támadás Bernadotte-ot készületlenül éri. A csatácska Möhrungennél zajlott le, s mivel Bernadotte meggyőződött arról, hogy az ellenség nagy túlerőben

van, Osterode irányában vonult vissza. Természetesen gyorsfutárral jelentette a császárnak az eseményeket. Napoleon rettenetes haragra gerjedt, ezúttal Ney ellen, öt hibáztatta ugyanis az oroszok megmozdulásáért, de hogy a dolog nem volt ilyen egyszerű, azt rövidesen látni fogjuk. Ney valóban fegyelmezetlenséget követett el, ellátási nehézségek miatt elhagyta azt a területet, amelyet a császár kijelölt számára, s önhatalmúlag előrevonult, annak ellenére, hogy a főparancsnok megtiltott minden előre irányuló mozgást, nehogy az oroszok támadásra gyanakodjanak. Ney ugyan nem a támadás, hanem a táplálkozás kedvéért nyomult előre, ezt azonban az oroszok nem tudhatták, s nem lehetetlen, hogy a hatodik hadtest váratlan „előretörése” feltűnt az oroszoknak, bár kétségtelen, hogy ez a mozgás csak kis szerepet játszhatott a hadműveletek megindításában, hiszen ezt, mint tudjuk, több mint másfél hónappal korábban elhatározták a novgorodi haditanácson. Erről viszont Napoleon nem tudott (titoktartásban az oroszok magasan felülmúlták a beszédes korzikait), s szilárd meggyőződése volt, hogy Ney ébresztette fel téli álmából az orosz medvét. Akkor még nem tudta, hogy Ney fegyelmezetlen mozdulatainak óriási haszna volt, mert ha az előrelopakodó oroszok véletlenül nem ütköznek bele az élelmet kereső franciákba, Bernadotte-nak nem lett volna ideje riasztani néhány egységét. Hát ez volt a fő oka annak, hogy nem mindjárt katasztrófával kezdődött a váratlan téli hadjárat. Hogy Ney engedetlensége késztette az oroszokat súlyos hibára, ezt Napoleon nem méltányolta, mert nem tudhatta, igaz, hogy Ney sem hadicselnek szánta önhatalmú előrenyomulását. Kissé bonyolult előzmények, el kell ismerni. Neytől különben is távol állt, hogy szívességet tegyen Bernadotte-nak. Az egyes francia hadtestek között nem volt dicséretes a bajtársi szellem, s különösen a marsallok utálták egymást. Az sem volt ritkaság, hogy az egyik hadtest a másik szállítmányait ragadta el a maga céljaira. Mialatt Napóleon érzelmektől csöpögő leveleket írt Walewska Mária meghódítása céljából., hadserege rettenetes viszonyok között

telelt a szegény, úttalan Lengyelországban, pontosabban azon a területen, amelyen a felosztott Lengyelország feküdt. Ilyen körülmények között kellett Napóleonnak a tervezett időpont előtt csatába bocsátkoznia, minden szándékával ellentétben. Az oroszok nem várt támadása kínosan érintette. Amilyen kincs hullott az ölébe Austerlitznél az ellenség alig remélt támadásával, annyira felborította minden elképzelését a téli pihenő tapintatlan megzavarása. De nem sokat kesergett a váratlan fordulaton, erre ideje sem volt. Villámgyorsan cselekedett, mozgósította egész hadseregét, s rövidesen megélénkült a hatalmas terület. Befejeződött a téli szünidő, megkezdődött (vagy folytatódott?) a háború. Röviden ezek voltak az előzményei annak a bizonyos eylaui csatának, amelynek igazi jelentőségét a legtöbb történész és életrajzíró nem ismerte fel, holott bizonyosra vehető, hogy ez az ütközet fordulópont volt Napoleon pályafutásában, még ha nem is azonnal mutatkoztak meg a következmények. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy még világtörténelmi méretű győzelmek következtek utána, mint például Friedland, Wagram, s öt évvel később szinte egész Európát fegyverbe tudta állítani Oroszország ellen! Lelkes életrajzírói hajlandók ezt a véres döntetlent kellemetlen, de csak átmeneti nehézségeket jelentő közjátéknak tekinteni, amely után a friedlandi diadal, majd Tilsit következett. ,,Eylau csak elfutó felhő volt a nap előtt…” – így Merekovszkij. Elfutó felhő! Napóleon hadseregének egyharmada pusztult el, 25 000 ember! Az oroszok 15 000 emberüket veszítették el. Ilyen irtózatos veszteséget, féktelen mészárlást eddig még nem ismert az elegáns győzelmek csillogó fegyvere, a Nagy Hadsereg. Az austerlitzi győzelmet a túlélők hatalmas tömege ünnepelhette, az eylaui döntetlen kétségbeesést és gyászt hozott a császárságra. Megromlott a hadsereg szelleme, ezrek szöktek meg, s még többen tették fel – nem egy visszaemlékezés szerint – a kérdést, hogy mi értelme van ennek a szörnyű öldöklésnek, messze Franciaország

határaitól. Maga Napoleon jól felmérte ennek a borzalmas csatának a hatását, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy elleplezze az igazságot. Az eylaui csatáról azért nehéz tiszta képet alkotni, mert soha hazugabb hadijelentések nem láttak napvilágot, mint erről. Jelentésében a császár „mindössze” 1900 halottat vall be és 5700 sebesültet. Ennyi volt a győzelem ára, mert természetesen győzelemnek állította be a döntés nélkül maradt, keserves csatát. Pedig nemcsak a csata sorsa forgott kockán, hanem az övé is. Hajszál választotta el a fogságba eséstől vagy a hősi haláltól. Nagyon jól tudta, hogy mi történt, min ment keresztül serege, s mi az, amit a lehetőség szerint el kell titkolni. Ehhez azonban túlságosan nagyok voltak a veszteségek, s a tapintatlan oroszok is győzelmet hirdettek. Annak ellenére, hogy a csatateret otthagyták a franciáknak, jogosabban kongatták meg a szentpétervári harangokat, hiszen nem kevesebbet értek el, mint hogy megállították diadalútján a legyőzhetetlent, a hadak urát. De hát tulajdonképpen miért, hogyan fordulhatott elő, hogy a hadvezéri géniusza teljében levő Napoleon majdnem vereséget szenvedett, s a vérengzés méretei megközelítették a hasonlóképpen döntetlennek ítélt katalaunumi csata vérfürdőjét? Vajon minek, vagy kinek tulajdonítható, hogy Napóleon nem semmisítette meg az orosz hadsereget, mint ahogyan erre a csata egyik szakaszában kilátása volt? A kérdésre a válasz egy kissé meglepően egyszerű: egy ismeretlen kozák járőr fordította meg a sors kerekét. Platov lovasai voltak ezek a hetyke, lovukhoz nőtt legények, akik szabadon portyázhattak a még kialakulatlan csatatéren. Platov volt különben az a földrajzban kissé járatlan kozák vezér, akinek Napóleonnal együtt el kellett volna foglalnia Indiát, s a szép tervet csak Pál cár korai halála hiúsította meg. Kövessük nyomon az eseményeket: hogyan történt a sorsdöntő hiba? Napoleon – ezt el kell ismerni – méltó volt önmagához, villámgyorsan felismerte a helyzetet, s szinte villanásszerűen megtervezte az ellenlépést. Helyesen úgy ítélte meg Bennigsen

mozdulatát, hogy az orosz főparancsnok fő erejével Bernadotte csapatait, az első hadtestet üldözi. Nos, hát üldözze, gondolta Napoleon, s hogy válóban ezt gondolta, erre vallanak intézkedései. A helyzet világos volt számára: ha Bennigsen nyugat felé nyomul előre, akkor előbb-utóbb védtelenül hagyja a balszárnyát és a hátát. Megfelelő mozdulatokkal darabokra lehet szabdalni az orosz sereget, főleg ha Bennigsent megbűvöli az a lehetőség, hogy Bernadotte-ot tönkreverheti. Parancsot adott Pontecorvo hercegének, hogy vonuljon tovább Osterodén át, csalja maga után az oroszokat. Mindez lángeszű elgondolás volt, mindössze a Bernadotte-nak szóló ; írásbeli (!!) parancs nem jutott el a címzetthez. Ezt a nagy fontosságú, az egész hadjárat sorsára kiható okmányt Berthier vezérkari főnök, a dolog fontosságához illően, gyorsan akarta eljuttatni a tábornagyhoz. Történetesen egy fiatal tisztet választott ki erre a célra. Az ifjú bátor és lelkes volt, csak éppen egyenesen az akadémiáról érkezett a harctér-f re, vajmi csekély hadi tapasztalattal rendelkezett, Lengyelországot pedig csak térképről ismerte. Úgy látszik azonban, a térképolvasásban sem 1 vált ki, mert eltévedt, s így fogta el egy kozák járőr. Már nem tudta megsemmisíteni Napoleon parancsát, s a fontos okmány rövid idő múlva Bennigsen kezében volt. Nem lehetett mindennapi élmény az orosz seregek vezére számára belepillantani nagy ellenfelének legtitkosabb terveibe, s nyilván a hidegleléshez közeli lelkiállapotban olvashatta, hogy majdnem besétált a csapdába, amelyet számára Napóleon előkészített. Mert ha Platov kozákjai történetesen másfelé portyáznak, vagy ha a zöldfülű tisztecskének sikerült volna lenyelnie az írást, akkor Bennigsen teljes erejével folytatta volna Bernadotte üldözését, megvetve az alapjait egy újabb austerlitzi katasztrófának. Napoleon megint olyan hadicselt akart alkalmazni, amely nemcsak „közönséges” győzelmet hozott volna számára, hanem az ellenfél megsemmisítését. De miféle hadicsel az, amelyet részletesen papírra vetnek, méghozzá több példányban, s lehetőséget adnak az ellenségnek arra, hogy kitalálja, mi vár rá? Hogyan lehetett Napoleon ilyen könnyelmű? Abból is sok

bonyodalom támadt már a világon, hogy szerelmes levelek rossz helyre kerültek, de ez az „eltévedt levél” tízezrek életébe került. Nagy emberek tévedéseinek nagy jelentőségű következményei vannak. Mi szüksége volt Napóleonnak arra, hogy írásban tájékoztassa alvezérét a haditerv lényegéről? Hogyan tehetett ilyet az a hadvezér sakkozó, aki különböző pontosan kiszámított menetparancsokkal addig szokta mozgatni embereit, amíg végre azok is meglepetten vették észre, hogy bekerítették az ellenséget, s a megsemmisítő győzelemtől már csak egy újabb lépés választja el őket! Jó, jó, de nagyobb ütközetei előtt mindig elmondta katonáinak haditerve főbb vonalait. Az igazság az, hogy valamit, persze, mindig mondott nekik, mert a lelkesítés számtalan módjából egyet sem hagyott ki, amikor azt akarta, hogy serege valóban egy test, egy lélek legyen vele, de egyrészt sohasem sietett az ilyesmivel, másrészt nem mondott olyat, amit az ellenség felhasználhatott volna, ha tudomást szerez róla. És semmi esetre sem fecsegte el legtitkosabb terveit, amelyeknek sikere éppen attól függött, hogy sikerül-e titokban tartani őket. A nyilvánosan előre kihirdetett haditervek legendája főként utólag került be a napiparancsokba és hivatalos hadijelentésekbe, s vajon kik cáfolták volna meg a császár állításait? Talán saját katonái, akik oda voltak a büszkeségtől, hogy rajongott vezérük megbeszéli velük a haditervet? Véres eseményekkel nem illik tréfálkozni, mégis szinte a humor határát súrolja, hogy a sikertől ittas kozákok további hét parancsmásolatot csíptek el a hasonlóképpen balszerencsés francia futároktól. Szinte csodálkozik az ember, hogy Bennigsen nem fogott gyanút: hátha be akarják csapni? De nem, fegyelmezetten hitt Napoleon parancsainak. A hannoveri hadvezér akár tehetséges volt, akár tolvaj (a kettő nem mond ellent egymásnak), mindenesetre alaposan belelátott Napoleon kártyáiba, tüstént megállította csapatait, lélekszakadva visszafordult, s ezzel kimenekült a csapdából. Ezek után arra törekedett, hogy

összpontosítsa csapatait, s így várja be a franciák támadását. Minderről nem tudott sem Napoleon, sem Bernadotte. Az utóbbi most már vaktában vonult abban az irányban, amelyet helyesnek tartott, s parancsra várt. De Napoleon parancsai közül egy sem jutott el hozzá egészen február 3-ig, s ez az oka annak, hogy a herceg lekéste az eylaui csatát. Ezzel az egész parancsüggyel kapcsolatban csekély lelkesedéssel tudunk adózni Napóleon hadművészeti géniuszának, inkább megdöbbenünk az írásbeliségnek ilyen méretű megszállottságától. Vajon szóbeli üzenet nem lett volna elegendő és biztonságos? Ezúttal az ellenség sokkal többet tudott Napoleon szándékairól, mint Napóleon az ő szándékaikról és mozdulataikról, sőt, puszta hollétükről. Jellemző módon például Napóleon arra figyelmeztette Murat-t, hogy óvatos felderítő tevékenysége során Allensteinnél mintegy 15 000 főnyi ellenséges erőt talál, de talán még nagyobbat. Ebben az esetben elégedjék meg azzal, hogy leköti az oroszokat egészen addig, amíg meg nem érkezik a megfelelő erősítés. Joachim jócskán meglepődött, amikor Allensteinben egy fia oroszt sem talált. Hogy is talált volna, amikor Bennigsen sürgősen észak felé vonult, miután már mindkét lábát kihúzta a csapdából. Minderről Napóleonnak sejtelme sem volt, tovább küldte szét részletes inenetparancsait alvezéreinek, s többek között arra vonatkozólag is jelentést kért Murat-tól, hogy van-e krumpli Myszymecben és Villenburg táján. Jellemző volt rá, hogy tüntetőleg ilyen részletkérdésekkel is foglalkozott, hadd terjedjen el a híre annak, hogy mennyire szívén viseli katonáinak jóllakatását. Erre változatlanul nagy szükség volt, de ezúttal mégsem a krumpli, hanem az oroszok holléte volt a fontosabb. A nagy kapitány sötétben tapogatózott. Egy sereg jelentést kellett összegeznie ahhoz, hogy végre átlássa: valami nincs rendben, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan elképzelte, s átfogó intézkedéseinek nincs látszatja. Talleyrand-nak írt levelében (ezt nem csípték el a kozákok) célzott arra, hogy az ellenség valamit megsejthetett, s menekülni igyekszik. Napoleon gyanúja csak hasonlított az

igazságra. Elcsípett parancsai jól megalapozott sejtelmeket ébresztettek Bennigsenben, ki is menekült a csapdából, de csatát akart vívni Napóleonnal, csak éppen nem ott és akkor, ahol és amikor a császár szerette volna. Napoleon talán még sohasem volt ennyire tájékozatlan ellenfelei szándékait illetően. Mintha felderítő és kémszolgálata egyaránt cserbenhagyta volna, s úgy látszik, hogy a járhatatlan területen egyedül a kozákok tudtak zavartalanul mozogni. Austerlitz előtt Napoleon még azt is tudta, hogy milyen a hangulat a szövetségesek főhadiszállásán, s nem egy jelből következtetni tudott arra, hogy az ellenség mire készül, s milyen irányba helyes őket csalogatni. De most nem látogatta meg egy Dolgorukij-féle követ, nem volt lehetősége úgy játszani ellenfelével, mint macska az egérrel. Amikor végre tudatára ébredt annak, hogy Bennigsen nem ugrott be a cselnek (ez a kockázat minden csel esetében fennáll), akkor minden igyekezetével azon volt, hogy megakadályozza ellenfelét a menekülésben, és csatára kényszerítse. Úgy vélte, hogy még mindig van lehetőség döntő ütközetre, s diadal esetén (az austerlitzi győző ebben egy pillanatig sem kételkedett) már nem is lesz szükség tavaszi hadjáratra. Nyilván hadserege is örül majd annak, ha korábban végeznek az oroszokkal, mint tervezték. Mindössze arról van szó, hogy a győzelemhez elengedhetetlenül szükséges néhány ezer áldozat már nem éri meg a tavaszt, de néhány hónap igazán nem számít. Valóban, Ionkovo körül megtörtént az az összecsapás, amelyet Napóleon döntőnek remélt, de amelyről később kiderült, hogy csak utóvédharc volt, s ez a körülmény nem is volt kedvezőtlen Napóleonra nézve. Hadserege nem állt még össze teljesen, sokan nem érkeztek meg, távol volt még Augereau hadteste, sőt, még a gárda sem állt rendelkezésére, nem is beszélve Bernadotte-ról, aki a későbbi nagy összecsapásról is lekésett. Újra érdemes elgondolkozni azon, hogy Napoleon katonai (egyben politikai) pályafutása során milyen nagy fontosságú körülmény volt valakinek a megérkezése vagy elkésése. Marengo és

Desaix. Austerlitz és Davout. Auerstadt és Bernadotte. Az eylaui csata is nélkülözte Pon-tecorvo hercegét, s Ney is később érkezett, mint kellett volna, bár még időben. Napóleonnak csaknem minden csatájában volt valami kis Waterlooi kockázat, bár az ilyesmi hozzátartozik a mozgó háború jellegéhez, de a kockázatot csak a siker igazolja. A menetparancsok szinte zenei összhangjának jóvoltából a csapatok mozgása Ulm körül olyan volt, mint egy kitűnően összedolgozott tánccsoporté, s Mack is úgy táncolt, ahogyan Napóleon akarta. De most az ellenség megzavarta a tánc ütemét, másként lépett, mint ahogyan Napoleon elvárta. Bennigsen lonkovónál is becsapta a nagy Napóleont, ha nem is könnyen, A császár fő célja ekkor az volt, hogy elvágja ellenfele útját Königsberg felé, s ennek érdekében el kellett foglalnia a bergfriedei hidat. Kezdetben minden jól ment, s úgy látszott, Napoleon nem törődik a rendelkezésére álló erők aránylag csekély számával, elvégre Itáliában néha maroknyi sereggel vitt véghez csodákat. Igaz, hogy nem az oroszok ellen, s már Austerlitz előtt szolgált neki néhány meglepetéssel Kutuzov. Közben Göttstadtnál rajtaütöttek az oroszok raktárain, rengeteg hadianyagot zsákmányoltak, s 1600 hadifoglyot ejtettek, természetesen megfelelő áldozatok árán, akik számára befejeződött a hadjárat és a hősköltemény egyaránt. Másutt is előrenyomultak a franciák, csak Augereau hiányzott még mindig, pedig szükség lett volna rá a döntő csapáshoz. Még az említett híd elfoglalása sem ment könnyen. Szuronyroham szuronyrohamot követett, a híd többször is gazdát cserélt, s csak késő estére került teljesen Soult csapatainak birtokába. A nehéz nap nem hozott ugyan semmiféle döntést, de jó kiindulópontnak ígérkezett másnapra. Közben ugyanis megérkezett az Augereau-féle hadtest is, mögötte a gárda, s Davout-ék is közeledtek már. A fontos hidat a franciák birtokolták, minden előfeltétele megvolt tehát a bekerítő hadműveleteknek, s a másnapi döntő csatának, amely újabb dicsőséggel koszorúzza meg a francia zászlókat. Csak éppen Bennigsen nem óhajtott részt venni a játékban. A február 3-ról 4-re virradó éjszaka továbbvonult, s

másnap hajnalban a döntő csatára felkészült franciák az orosz seregnek csak hűlt helyét találták. Az üldöző és az üldözött közötti távolság újra több mint húsz kilométerre nőtt. Ilyen sokféle következménye lett az elcsípett parancsoknak, no és annak a körülménynek, hogy az oroszok Ionkovónál fel tudták tartani ellenfelüket sötétedésig. A francia felderítés megint levizsgázott. Közben hirtelen fagyni kezdett, s harmincfokos hideg tette még súlyosabbá az amúgy is nehezen elviselhető körülményeket. Kétségtelen, hogy a franciák nehezebb körülmények között töltötték az éjszakát, mint az oroszok, akik természetszerűleg jobban hozzá voltak szokva a hideghez, amellett visszavonultak, tehát mozogtak. Nagy volt Napóleon csalódása, de erről persze senkinek sem volt szabad tudnia. Inkább biztatta didergő és éhező katonáit, akiknek üldözniök kellett az ellenséget. Napóleon természetesen sikernek értékelte hadijelentésében az eddigi mozdulatokat: „Az orosz hadsereg összekötő vonalait elvágtuk, konnyűlovasságunk elfoglalta raktárait.” Természetesen tovább folyt az üldözés, s olyan száguldó huszár vezényletével, mint Murat, nem is lehetett eredménytelen. Hoffnál megütköztek az orosz utóvéddel, a harc során öt ágyút zsákmányoltak és 2000 foglyot ejtettek, miközben meg nem állapított számú oroszt lekaszaboltak. Mindez 2200 francia katona életébe került, tehát ez is kisebb összecsapás volt. Az orosz fő sereg azonban, szinte egykori mongol taktikával, továbbvonult, és estére elérte Eylaut. Itt Bennigsen megállt, és szembefordult üldözőivel, vagy ahogyan az akkori katonai szaknyelv kifejezte: elfogadta a csatát. Ez a csata, amelynek napját a történelem február 8-ra teszi, tulajdonképpen már hetedikén megkezdődött, de hogy miért, arra vonatkozólag megoszlanak a vélemények, s az egymásnak ellentmondó állítások áthatolhatatlan tömegéből nehéz kibogozni az igazságot. Régi szokásához híven, Napoleon ezúttal is átfogalmazta utólag a tényeket, s a hivatalos magyarázat az volt, hogy a császár már hetedikén el akarta foglalni Eylaut, hogy

csapatainak megfelelő szállásról gondoskodjék. Ezzel szemben szavahihető tanúk, például a fiatal Marbot százados szerint Napoleon már csak azért sem akarta megrohamozni a várost, mert még mindig távol volt Davout és természetesen Bernadotte is, Neyt pedig ő küldte el északra a poroszok ellen, akik Lestocq tábornok vezetésével készültek egyesülni az oroszokkal. Az Eylauért lefolyt éjszakai összecsapás tragikomikus közjátéka volt a nagy fontosságú csatának. Az egyik változat szerint Napoleon személyes málháját, tábori konyháját, lakókocsiját közvetlen beosztottjai Eylauba vitték, mert nem tudták, hogy uruk a városon kívül óhajtja tölteni az éjszakát. Ők sem kaptak pontos parancsot, a zűrzavar a császár közvetlen környezetére is kiterjedt. Eylaut ekkor az oroszok tartották megszállva, s mialatt a császár beosztottjai gyanútlanul kezdték kirakni uruk holmiját, egy orosz járőr megtámadta őket. A gárda egyik osztaga szembeszállt az oroszokkal, lövöldözés kezdődött, s amikor ezt Soult meghallotta, néhány osztagával a helyszínre vonult s látta, hogy a császár személyes holmija veszélyben forog. Beavatkozott a küzdelembe, de a nagy harci zajra felfigyeltek az orosz tábornokok is, és abban a hiszemben, hogy a franciák el akarják foglalni Eylaut, erősítéseket küldtek a helyszínre. Szabályos csata kezdődött. Délután két órától este tíz óráig tartott, tehát nyolc órán át tombolt. Murat is bevetette egységeit, a küzdelem egyre nagyobb arányokat öltött, az utcai harcokon kívül a temető is többször gazdát cserélt, végül az oroszok kivonultak a városból. A váratlan csetepaté során mindkét fél körülbelül 4000 embert vesztett, ennyibe került a császár hadiberendezésének védelme. Ha közvetlen beosztottjai pontos parancsot kaptak volna, eszük ágában sem lett volna Eylauba költözködni. Nyolcezer ember fizetett az életével ezért a kis tévedésért. Mindez azonban csak előjáték volt, az igazi borzalmak még hátravoltak. Ezt azonban nem sejtették sem az oroszok, akik a váratlan összecsapás hatására kivonultak a városból, sem a franciák, akik elfoglalták a nem remélt éjszakai szállásokat Eylauban és a környező falvakban, miután négyezer bajtársukat

már nem kellett külön elszállásolni. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban is megfigyelhető,, hogy a történelemkönyvekben sehol sem esik szó Eylau és a környező falvak polgári lakosságáról, holott nem lakatlan vidéken folytak a véres hadmozdulatok. A civileknek, ezeknek az eposzidegen elemeknek a szenvedése azonban sohasem illett bele a hőskölteményekbe. Ezúttal szokatlanul véres hősköltemény előtt fagyoskodtak a szemben álló felek. A franciák közül sem jutott mindenkinek fedél (verekedtek egy-egy szalmakupacért), az oroszok pedig valamennyien szabad ég alatt várták a másnapot, amelynek borzalmait el sem tudták képzelni. De nemcsak fáztak a szemben álló felek, hanem éheztek is, az utánpótlás mindkét oldalon csődöt mondott. Több visszaemlékezés szerint az oroszok egykedvűen viselték el a viszontagságokat, az edzett muzsikoknak nem volt újdonság sem a fagy, sem az éhség. Annál többet szenvedtek a franciák a szokatlanul mostoha körülmények között. Ezenkívül az oroszok valamivel többen voltak, ha nem is döntő mértékben, tüzérség tekintetében azonban egyenesen megdöbbentő volt a fölényük. 460 löveget tudtak szembeállítani a franciák 200 lövegével, s ez a több mint kétszeres túlerő csaknem végzetes katasztrófába sodorta a Nagy Hadsereget. Meg kell jegyezni, hogy a szemben álló felek számbeli erejéről csak becslések maradtak fenn (oroszok: 67-76000 franciák 45-75 000 fő), s valószínű, hogy Napoleon serege csak akko,: egészült ki, amikor Davout és Ney megérkezett, az utóbbi azonban már csak a csata után jelent meg a küzdőtéren. Ennek a késésnek is elsősorban Napóleon volt az oka, mert későn küldte el a parancsot Neynek. Ha nem tudnánk, hogy a császár káprázatos befogadóképességű elméje egyszerre ezerféle tárggyal is tudott foglalkozni, azt hihetnénk, hogy őfelsége egy kicsit túlságosan sokat foglalkozott a szépséges és vonakodó lengyel grófnővel, s közben elhanyagolta hadseregét. Ez a feltevés igazságtalan, de néhány töredék százalék lehetősége nem tagadható. Hadjáratot ilyen hanyagul eddig még nem vezetett a hadvezérek hadvezére, s ez súlyos veszteségeket okozott, akár családtagok- nak, akár

emberanyagnak nevezzük az elesetteket. Már az is szokatlan ; jelenség volt, hogy a csatát számottevő emberhátránnyal kezdte, amelynek kiegyenlítődését későbbre várta. Megvolt a pontos haditerve, csak éppen nem volt pillanatnyilag elég embere hozzá. A bekerítés [volt a célja (ehhez persze Neynek meg kellett volna érkeznie), s ennek az elgondolásnak megfelelően helyezte el csapatait. Reggel nyolc óra tájban kezdődött el a – nevezzük így! – fő csata. Minden bizonnyal a francia tüzérség kezdte el a tüzelést, s igen súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek, amely éppen számbeli fölényére való tekintettel sűrűbben volt elhelyezve, mint a francia sereg. A tüzérségi párbaj eredményeképpen Eylau hamarosan lángokban állt, sűrű füst nehezítette meg a látási viszonyokat, amelyek különben is szegényesek voltak, tekintettel arra, hogy heves hóvihar dühöngött. Az orkán a franciákkal szembe fújt, s ez sem bizonyult szerencsés körülménynek Napóleonra nézve. Döcögtek a hamarosan elrendelt gyalogsági támadások is, Soult csapatait például túlságosan hamar visszaszorították. Napoleon hannibáli terve, amellyel afféle eylaui Cannaet akart rendezni, sehogyan sem akart megvalósulni. Északon is, délen is megrekedt a tervezett előrenyomulás. Ekkor Napóleon új mozdulatot rendelt el, amelytől döntő fordulatot várt. S ez kis híján vesztét okozta. Elrendelte, hogy Augereau csapatai törjenek előre középen, jobbján Saint-Hilaire hadosztályával. Afféle austerlitzi mozdulatnak szánta ezt a támadást, csak éppen Augereau-nak kellett végrehajtania az előrenyomulást Soult helyett. Az oroszok arcvonalában azonban most nem tátongott rés, s katonai szakírók elemzése szerint ez a mozdulat mindenképpen korai volt. De más kellemetlenségek is közbejöttek. Augereau gyengélkedett, rosszul érezte magát, előző nap kérte is vezérét, hogy mentse fel őt a szolgálat alól, amíg használható állapotba nem kerül. De Napoleon ragaszkodott egyik legjobb tábornokához, holott tudta (és hirdette), hogy katonai parancsnoknak minden egyéb tulajdonsága mellett

egészségesnek is kell lennie. A beteg Augereau kezében szétesett a vezetés, miközben a szembe fújó hóvihar valósággal megvakította a támadó francia katonákat, s az egyes csapattestek, ahelyett, hogy egymáshoz közel vonultak volna, elvesztették egymással a kapcsolatot, sőt, a hátsó alakzatokkal is, s így fordult elő a háborúban különben nem ritka jelenség, hogy saját tüzérségük lőtte őket. Nem lehet meghatottság nélkül felidézni azt a képet, amint a Nagy Hadsereg hősei megállás nélkül vonultak előre, szemben a hóviharral, és sejtelmük sem volt arról (vajon miért nem, felség?), hogy jó fedezékekben gondosan felállított orosz ütegek várják őket, hasonlíthatatlanul jobb látási viszonyok közepette, hiszen háttal álltak a szélnek. Amikor a francia csapatok eléggé közel értek, az orosz ágyúk tüzet nyitottak, s a tüzérség történetében szinte páratlan arányú mészárlás kezdődött. Az egymást követő sortüzek rettenetes pusztítást végeztek a franciák soraiban, Augereau hadteste majdnem teljesen megsemmisült. Akiket megkímélt az orosz ágyúk tüze, azt az orosz gyalogság kerítette be, mint például a 14. ezredet, amelyhez már későn érkezett Augereau visszavonulási parancsa. Hősi jelenetekre, eposzi szövegekre fölöttébb alkalmas volt a szörnyű helyzet. A 14. ezred parancsnoka így szólt az egyik futárhoz : – Add át a tizennégyesek búcsúüzenetét a császárnak, és mondd meg neki, hogy mindhalálig hűségesen teljesítettük parancsait! Vidd magaddal sasunkat, amelyet ő adott nekünk, s amelyet többé már nem tudunk megvédeni! A futár, aki különben a már többször említett Marbot kapitány volt, nem tudta mindenben teljesíteni a halálraszánt parancsnok kérését, megsebesült, s a sas az oroszok zsákmánya lett. Az ilyesmire akkoriban nagyon sokat adtak még egy halottakkal borított csatatéren is. A kis közjáték Napoleon katonáinak legendás hősiességét és odaadásai bizonyította, de valószínű, hogy a császár ezúttal kevés figyelmet tudott szentelni a márványba kívánkozó

szavaknak. Sokkal veszélyesebbé vált a helyzet, semmint hogy az utókornak szánt irodalmi jellegű szövegekkel törődhetett volna. Az oroszok természetesen kihasználták Augereau hadtestének pusztulását, s előrenyomultak a francia középen támadt óriási résben. Az orosz gyalogság már benyomult Eylauba. Utcai harcok folytak. Napoleon ritkán állt ilyen közel a fogságba eséshez vagy a hősi halálhoz, mint az eylaui csatának ebben a válságos zakaszában. Egy templomtoronyban tartózkodott, a város legmagasabb pontján, ahonnan figyelemmel kísérhette a baljós eseményeket, már amennyire a rossz látási viszonyok ezt megengedték. A harcok már a templom körül folytak, s Napoleon személyes kísérete habozás nélkül áldozta fel életét a császár védelmében, közelharcban tartva fel az oroszokat, amíg a gárda két zászlóalja meg nem érkezett. Mindezek csak arra voltak jók, hogy megmentsék a császár személyét, a francia közép azonban változatlanul gyenge volt. Bennigsen csak magára vethetett, hogy nem zúdította minden erejét erre a sebezhető pontra. A csatának ehhez az időszakához is rengeteg legenda fűződik, egyik regényesebb, mint a másik. A legismertebb a ,,temetőjelenet”. E szerint Napóleon az eylaui temetőben ütötte fel főhadiszállását, ott tartott ki a golyózáporban, közvetlenül a feje fölött süvítettek el az orosz gránátok és puskagolyók, vastag ágakat téptek ki a lövedékek a fák törzséből. A császár mozdulatlanul állt a helyén, körülötte tisztek és közkatonák holttestei hevertek, ő azonban hidegvérűen küldözgette parancsait azokkal a hadsegédeivel, akik élve elértek hozzá. Megírták azt is, hogy az orosz lovasság támadást intézett a francia főhadiszállás ellen, Napoleon kísérete már lovakat hozott, hogy meneküljenek, a császár azonban türelmetlenül leintette őket, majd a gárda egy szakaszát vezényelte a veszélyeztetett helyre, mire az orosz lovasok visszafordultak. Mindez szép és festői kép, de vajon mit keresett volna Napoleon a temetőben, amely nem magaslaton fekszik, tehát ahonnan egy főparancsnok semmit sem láthat? A huszadik század

világháborúiban, még a másodikban is, sík területen a parancsnokságok, tüzérfigyelők rendszerint templomtornyokban szokták felütni tanyájukat, ahonnan lényegesen messzebbre lehet ellátni, mint egy sír tövéből. A napóleoni eposzba való utólagos költői betoldásokra különösen akkor volt alkalom, amikor a császár szándékosan ködösítette a való helyzetet. A temetőben bajosan látta volna meg, de a toronyban jól meg tudta állapítani, hogy hadseregének közepe közel áll a teljes felbomláshoz, s, ha az oroszok általános támadást indítanak, úgyszólván minden elveszett. Ez idő szerint csak féltve őrzött gárdája állt rendelkezésére és Murat lovastartaléka. És Murat kapott lehetőséget arra, hogy ebben a válságos helyzetben megmutassa, mit tud. Napóleon parancsot adott Murat-nak, hogy a francia arcvonal roskadozó közepéről indítson támadást az orosz oszlopok ellen. Fél tizenkettő volt ekkor. Kevés parancs tehette volna boldogabbá ezt a csoda-huszárt, akinek a bátorsága már szinte túl volt az épelméjűség határán. És magával tudta ragadni embereit, azt a 80 lovasszázadot, amely parancsnoksága alá tartozott. A fényes, csillogó egyenruhába öltözött lovasok gyilkos lendülettel vetették rá magukat az oroszokra. Ezt a támadást a hadtörténelem legjelentősebb lovasrohamai között tartják számon, s bizonyos, hogy ez a festői (többen meg is festették) hadmozdulat mentette meg a francia sereget a katasztrófától. Murat végigsöpört a támadó oroszokon, lovasai lekaszabolták azt a tüzérséget, amely Augereau csapatait elpusztította, majd az oroszok hátában új rohamra felsorakozva, visszaszáguldottak, és letörtek minden maradék ellenállást. Nem volt olcsó mulatság, másfél ezer lovasába került Murat-nak, de meg tudta szilárdítani a francia arcvonal közepét. Bennigsen nagy stratégiai hibát követett el: elmulasztotta minden erejével kihasználni a francia közép megingását. Vajon Moreau nem vette volna észre a francia közép sebezhetőségét, s nem támadott volná teljes erővel, még a murat-i roham előtt? És francia

szempontból milyen szerencsések voltak a lovastámadás előfeltételei! A csontkeményre fagyott talajon az oroszok nem tudták magukat beásni, a lovak nem süllyedtek sárba, s még az is feljegyzésre méltó, hogy Murat huszárjai a poroszországi hadjáratban zsákmányolt, nagyszerű porosz lovakon hajtották végre a nevezetes támadást, s ezek a lovak jobbak voltak, mint akár a francia, akár az orosz lovak. A hadiszerencse bonyolult fogalom, sok apró részletből tevődik össze. A franciák helyzete kétségtelenül megjavult, ha nem is döntő mértékben. Napóleonnak ekkor alkalma lett volna az oroszok megingását, a Murat által teremtett kedvező helyzetet kihasználni. Ehhez azonban, más híján, a gárdát kellett volna bevetnie a küzdelembe, erre azonban – nem először, és nem utoljára – nem volt hajlandó. Nem merte felhasználni a gárdát, amíg nem tudta, hogy hol van Lestocq a poroszaival. Mert mi történik akkor, ha feltűnik a tízezres friss porosz hadsereg? Napóleonnak éppen elege volt az életét fenyegető aznapi veszedelmekből. Számításba vette ugyanis azt a lehetőséget, hogy Ney esetleg nem találja meg Lestocq-ékat, s Ney helyett a poroszok érkeznek meg a csata színhelyére. Közben tovább tombolt a véres ütközet, s ezúttal a franciák jutottak némi előnyhöz. Általános támadásról szó sem lehetett, Napoleon örült, ha Murat és az Augereau-féle hadtest csekély maradványai tartani tudták arcvonala közepét, s északabbra Soult is csak olyan értelmű parancsot kapott, hogy tartson ki, de ne nyomuljon előre. Délen viszont példátlanul heves harc folyt Davout és az oroszok között, s a francia tábornagy, súlyos áldozatok árán ugyan, de lassan tért nyert. Veszteséges hadmozdulatok voltak ezek, kezdetleges, szemtől szembe támadások! Hol voltak a lángeszű napóleoni cselek, csapdák, kelepcék! Elvitte a hóvihar és az orosz tüzérség. De ha Ney idejében megérkezett volna (a bolygó Bernadotte-ról nem is beszélve), akkor még mindig harapófogóba lehetett volna szorítani az egész orosz haderőt, s akkor Eylau mint

új Austerlitz került volna be a hadtörténelembe. De nem ez történt, hanem az, amitől Napóleon, úgy látszik, joggal félt: a Lestocq által vezetett 9000 főnyi porosz hadsereg érkezett meg, s ezt a számot alaposan felduzzasztottak az orosz csellengők, akik elszakadtak csapatuktól. Tehát Ney helyett Lestocq! Franciák helyett poroszok. Milyen különös figyelmeztetése a sorsnak! Eylaunál még csak kínos helyzetet jelentett, mert a friss porosz sereg bevetésével Bennigsen meg tudta állítani Davout különben is eléggé lassan döcögő támadását. Lestocq tehát ügyesen el tudta kerülni Neyt, meg tudta előzni nagy hírű ellenfelét, s harc nélkül érkezett meg a nagy csata színhelyére. Mi történt Neyvel? Nem is egy körülmény idézte elő azt, hogy késett. Napóleon hívó parancsát, amelyet a császár reggel nyolc órakor küldött el hozzá, csak délután két órakor kapta meg, s még örülhetett, hogy ezt a parancsot nem tették le Bennigsen asztalára a kozákok. De miért várt a parancsra? Nem tudta, hogy nagy csata tombol tőle délre? Nem hallotta a tüzérségi mennydörgést? Ez a hangorkán minden parancsnál sürgetőbben figyelmezteti a távollevőket arra, hogy hol a helyük. A maren-gói csata válságos időszakában Desaix többek között azért fordult vissza, mert meghallotta az ágyúdörgést. Pedig mi volt a marengói ágyútűz hangja az eylaui 660 ágyú bömböléséhez képest! Ney azonban semmit sem hallott. Balszerencséjére a szél iránya olyan volt, hogy a hangorkánt az ellenkező irányba vitte. Ezen a napon a szél nem volt Napoleon szövetségese, hozzájárult Augereau hadtestének pusztulásához és Ney késéséhez. Az új erők megjelenése lelket öntött az orosz seregbe, Bennigsen ellentámadásba lendült. Davout serege kénytelen volt lépésről lépésre feladni a nehezen elfoglalt területet, s nem lehetett tudni, hogy a rendezett visszavonulásból mikor lesz fejvesztett menekülés. Megint fordult a kocka, az oroszok jutottak kedvezőbb helyzetbe, s lassan előrenyomultak. Ezek azok a katonai szakkifejezések, amelyek piros és fekete nyilakkal s másféle

jelzésekkel ellátott katonai térképekkel együtt megfelelő áttekintést nyújtanak a hadi helyzetről. De ezek a színes egyezményes jelek nem beszélnek arról az óriási emberáldozatról, amelybe az ábrázolt hadmozdulat került, nem mutatják a véres hóba roskadt elesettek ezreit. A haldoklók jajkiáltásai azonban egyik fél hadvezetését sem érdekelték, legföljebb a veszteségek százalékaránya. Délután négy óra volt ekkor, s még mindig nem lehetett tudni, hogy mi lesz a csata végső kimenetele. Napoleon tisztában volt azzal, hogy seregét már csak Ney mentheti meg, minden attól függ, hogy Elchingen hercege megérkezik-e, mielőtt a Nagy Hadsereg összeomlik. Egyelőre tovább folyt a véres állóharc, egyik fél sem tudott felülkerekedni. Este hét órakor következett be a fordulat: megérkezett Ney. Drága időt vesztegetett el azzal is, hogy harcba keveredett Lestocq utóvédjével. Ezt az akadályt leküzdve, Ney azonnal beavatkozott a fő ütközetbe, elfoglalta Schlodtttent, ám az oroszok itt is ellentámadásba tudtak lendülni, s visszafoglalták a nem túlságosan fontos helységet, amikor Ney seregének zöme délre húzódott, hogy Soultot támogassa. Elsősorban lélektani hatása volt óriási Ney megérkezésének a franciákra éppen úgy, mint az oroszokra. Tíz órára már teljesen megtorpant az orosz ellentámadás, s ekkor szinte megállt minden mozgás. Mi lesz most? – kérdezhették mindkét oldalon. Tizennégy órás, véres harc, amelyben elesett mindkét hadsereg színe-java, nem döntötte el a csata sorsát. Újabb támadásra már egyik vezér sem érezte elég erősnek seregét, s mindkét részről elrendelték a visszavonulást. Napoleon szerencséjére az oroszok előbb határozták el, mint ő. Nem sokkai éjfél előtt Anklappenben, az orosz főhadiszálláson Bennigsen kiadta a parancsot a visszavonulásra. Ő maga is rendkívül fáradt és törődött volt, s elhatározásában Ney friss csapatainak megjelenése döntő szerepet játszott. Voltak, akik amellett kardoskodtak, hogy ott kell maradni a csatatéren, és másnap folytatni a harcot, Bennigsen azonban

elhárította ezeket a javaslatokat. A visszavonulás, a kozákok fedezete alatt, éjfél után megkezdődött. A nagy jelentőségű hadmozdulat különös módon jutott Napóleon tudomására. Ő is elrendelte a visszavonulást, de Davout jelentésének hatására másként határozott. Davout, ez a félelmet nem ismerő harcos tábornagy, az éjszakát csapataival együtt az első vonalban töltötte, s már megkapta a különben teljesen ésszerű visszavonulási parancsot, amikor egyik tisztje izgatottan vágtatott hozzá, s jelentette, hogy túloldalról különös zajt lehet hallani. Davout ekkor lefeküdt, fülét a földre helyezve hallgatta a lovak és lövegek félreismerhetetlen zaját s azt, hogy ez a zaj egyre halkul, egyre távolodik, vagyis az ellenség visszavonul. Természetesen azonnal gyorsfutárral jelentette a császárnak. Napoleon örömmel vonta vissza előző parancsát, s elhatározta, hogy megtartja a területet, hiszen ez volt az egyetlen módja arra, hogy a keserves döntetlent győzelemnek tüntethesse fel. De az igazi jellemzést az eylaui csatáról odahaza Talleyrand fogalmazta meg: ,,Eylau egy alig megnyert csata volt, amelyet az oroszok állítólag megnyertek, mi pedig semmi áron sem akartunk elveszíteni.” A cinikus mondásnak egy rövidebb változata is elterjedt: „Napóleon megnyerte ugyan az eylaui csatát, csak az a baj, hogy az oroszok nem vesztették el.” Ez volt Eylau, az „átfutó felhő”.

5. FEJEZET A ,,győzelem” méretei és következményei. A császár megszáll az oste-rodei pajtában. Előkészületek az újabb menetre. ,,Kis Eylau” Heils-bergnél. Bennigsen csapdát állít saját csapatai számára. A friedlandi győzelem. Találkozás a Nyemen közepén. A „Tilsiti Mű”. Lujza Magdeburgért könyörög. Azok a szorosok!… A véres csatatér birtokában Napóleon különféle hivatalos és nem hivatalos győzelmi jelentések tömegével árasztotta el Európát, elsősorban persze Franciaországot. Ugyanakkor nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a győzelem még ennél is nagyobb arányú lehetett volna, ha Bernadotte ideiében megérkezik a csata színhelyére, a parancsnak megfelelően. Miféle parancsról volt szó? Arról, amelyet a császár Hautpole tábornok útján személyesen küldött Bernadotte-nak. Nagy a valószínűsége annak, hogy ebből a parancsmeséből egy szó sem igaz, s Bernadotte ezúttal önhibáján kívül maradt távol a küzdelemtői. Hogy Napoleon miért éppen Hautpole-t választotta vádja alátámasztására, arra kielégítő magyarázat, hogy a derék tábornok elesett az evlaui csatában, s már senki ellen vagy mellett nem tanúskodhatott. Amilyen indokolt lett volna Bernadotte szigorú megfenyítése az auerstadti „igazolatlan hiányzás” miatt, éppen olyan igazságtalan volt bűnbaknak megtenni Eylau után. Bizony-bizony, Napoleon sok mindennel hozzájárult Bernadotte későbbi magatartásának kialakulásához. Elkeseredettségében igazságtalan volt, erre jogot formált magának, még mindig töretlen hatalmára támaszkodva. Hogy mi forgott kockán, azt jobban tudta bárkinél Ahogyan fel tudta mérni, mit jelentett Austerlitz, ugyanolyan világosan látta, hogy a diadalmas porosz hadjáratnak milyen aggasztó folytatása, ha nem is befejezése volt Eylau. De még ha nem is tudta volna teljes

egészében áttekinteni a történteket, katonái hangulatából levonhatta a megfelelő következtetéseket. A Nagy Hadsereg (pontosabban: ennek a fényes ármádiának a maradványa) testileglelkileg egyaránt siralmas állapotba került. Elképzelhető, milyen érzés lehetett Napóleonnak a megszokott „Éljen a császár!” kiáltás helyett ütemes jelszavakat hallania katonáitól, mint „Éljen a béke!” vagy „Békét, kenyeret!” De mit várhatott azoktól a didergő emberektől, akiket most nem melegített az „austerlitzi nap”? Az eylaui csata után életben maradni is szenvedést jelentett. S vajon nem Napoleon- tói származik a nagy emberismeretre valló mondás, hogy „az embernek nincsenek barátai, csak a szerencséjének”? Most nem volt szerencséje, s ez hadseregének egyharmadába került, mert nem egy erdei vándor, hanem egy világhatalmasság fogott ki rossz napot. Hadserege megmaradt kétharmadának a hangulata a lehető legrosszabb volt, s ez nemcsak kedvetlenségben, hanem sorozatos öngyilkosságokban és tömeges szökésekben nyilvánult meg. A bajtársi bíróságoknak, ha ugyan ilyen körülmények között működtek, nehéz dolguk lehetett. A szökevényeket nem a gyávaság késztette a sorok elhagyására, hanem elsősorban az s éhség. Az utánpótlás csődöt mondott, a katonák fosztogattak, s kegyetlenkedtek a koldusszegény lengyel parasztsággal. Napoleon – enyhén í szólva – korántsem volt olyan népszerű, mint a valóban kivívott, és nemcsak megfogalmazott diadalok napjaiban. Nem egy visszaemlékezésben olyasmi is olvasható, hogy a Nagy Hadsereg katonái megundorodtak a rettenetes mészárlástól (főleg mert ők szenvedtek többet tőle), amely „egyetlen ember vad dicsszomját szolgálja”. És ez a hadsereg nagyjából ugyanaz volt, mint amely 1805. december másodikát megelőző este rögtönzött fáklyákkal ünnepelte a koronázás évfordulóját, majd az austerlitzi ütközet után önfeledten rajongta körül a lángeszű hadurat. Tanulságos változás volt ez is, s újabb bizonyítékkal szolgált Napóleonnak arra nézve, hogy az „örökletes szamarak”-kal szemben ő csak a győzelem jogán uralkodik. Mit tett most? Számolt. Azt tudta, hogy Bennigsen is súlyos veszteségeket

szenvedett, ha nem is olyan súlyosakat, mint ő. Az orosz visszavonulás még csak alkalmat nyújtott neki arra, hogy diadaloszlopot emeljen a hullatömegből, a látszatgyőzelem kivívásához azonban még néhány kisebb intézkedésre volt szüksége. Arról persze szó sem lehetett, hogy üldözze a visszavonuló ellenséget, a Nagy Hadsereg a szó szoros értelmében holtfáradt volt, nemhogy üldözésre alkalmas, de még jártányi ereje sem maradt. A gárdát pedig Napoleon sohasem [ őrizte féltékenyebben, mint ezekben a bizonytalan napokban, s a hatodik hadtestet, Ney katonáit is esetleges nem várt eseményekre tartogatta, hiszen éppen Ney megjelenésének köszönhette Bennigsen idegeinek összeroppanását (érzékeny kis cárgyilkos!), a visszavonulást, amelyet a porosz Scharnhorst „szégyen-gyalázat”nak jellemzett. Mégis akadt valaki, aki ebben a helyzetben is vállalta az üldözés feladatát, mint ennek a csatának kiemelkedő főtisztje: Murat, ö minden lovasvállalkozást örömmel fogadott, s néhány ezer lovasával (akik egy oda-vissza utat már megtettek az oroszok között) követte a visszavonuló oroszokat, de csak követte, mert még ő sem gondolhatott olyan gyilkos üldözésre, mint Jéna után. Látszatüldözés volt, de Napóleonnak éppen erre a látszatra volt szüksége. Ha már az oroszok lemondtak a győzelemről, ő jól tudta használni, bár katonai képességeinek igazságtalan lebecsülése lenne, ha feltételeznénk róla, hogy nem tudott különbséget tenni Austerlitz és Eylau között. A legtömörebben és a lényeget megragadva Ney jellemezte ezt a szerencsétlen csatát. Az acélember, a későbbi „bátrak bátra” végiglovagolt a vértől átázott, havas síkságon, elesettek ezrei között, és így kiáltott fel: – Micsoda mészárlás! És eredmény nélkül! De Napoleon éppen azon fáradozott, hogy eredményeket mutasson fel. Olyan intézkedéseket tett, amelyek hadserege további tevékenységét bizonyították. Parancsot adott Lefčbvre-nek, hogy folytassa Danzig bekerítését. Néhány napos pihenő után Davout is előre tudott vonulni, egészen Friedlandig (ekkor még

senki sem tudhatta ennek a városnak a későbbi jelentőségét), s mivel itt megfutamítottak egy csapat orosz lovast (valószínűleg kóborló kozákok voltak), újabb apró sikert lehetett felnagyítani azok számára, akiket megszállt a kétkedés ördöge az „eylaui győzelem”-mel szemben. Több mint egy héttel a nagy csata után Savary is aratott valami kis sikerfélét Ostrolenka környékén, de ezt is csak némi túlzással lehetett utóvédharcnak előléptetni. Hírverésre azonban minden puskalövés jó volt. Napoleon győzelmi jelentéseit egész Európában terjesztették, nem minden siker nélkül. A szónak is megvan az ereje. Napoleon megint bebizonyította, hogy nemcsak a hadászatnak, hanem a lélektannak is mestere. Külön utasította Fouchét, hogy a jelentéseket először nem hivatalos forrnában terjesszék a szalonokban, az utcákon, a nép között, csak utána közöljék az újságokban is, hogy az olvasó megnyugodva legyinthessen: „Ezt már hallottam!” A legszélesebb körökben terjeszteni kellett, hogy az orosz hadsereg végzetesen meggyengült, és békét követel vezetőitől, „Ezek a hírek mellékesen igazak is!” – tette hozzá levelében Napoleon. Kevés jellemzőbb mondatot írt le életében. Már ekkor a következő lépésre gondolt, az újabb menetre, s ennek meg kellett teremteni mind a politikai, mind pedig a katonai előfeltételeit. Az áldozatok száma csak hadseregének ereje szempontjából érdekelte, az egyéni tragédia fogalmával nem volt ideje foglalkozni, különben is – hogyan darabolja fel valaki a részvétét huszonötezer részre? Inkább szervezéssel töltött el gyakran napi huszonnégy órát. Teljesen át kellett csoportosítania haderejét. Emberfölötti erőfeszítéssel sikerült elérnie, hogy február utolsó hetében csapatai elfoglalhatták téli szállásukat. Ellátásukról hihetetlenül bonyolult szervező munkával és eréllyel, zsidók és katolikusok segítségével gondoskodott, s a raktárak rövidesen mindenütt megteltek negyvennapi fejadaggal. Óriási eredmény volt ez, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy az olvadás az amúgy is nehezen járható utakat beltengerekké változtatta. Lassan Napoleon katonái is

megnyugodtak, mármint azok, akik életben maradtak. Fedél volt a fejük fölött, jóllakhattak, s ami a legkülönösebb: lassanként elhitték, hogy győztek. Nyilván el akarták hinni. Nemcsak azért, mert nagy vezérük állította, hanem azért is, mert nincs az a katona, aki jobban szeretne vesztes seregben szolgálni, mint győztesben. Odahaza talán vereségről meséljenek? Hát nem az oroszok oldottak kereket a csata után? Megfutamodtak! Mindamellett nem érdektelen megjegyezni, hogy a különböző bonyolult átcsoportosítások után az oroszok újra megszállhatták a franciák által kiürített Eylaut. Ennek a helységnek azonban akkor már semmiféle hadi jelentősége nem volt, hacsak az nem, hogy az oroszok megnézhették, hol foghatták volna el Napóleont az Augereau-féle hadtest megsemmisítése után. S vajon hány francia katonának jutott eszébe haláltusájában, hogy azért kellett-e az oroszokat Austerlitznél politikai okokból kímélni, mert a császár, a jövőbeli barátság reményében, nem akarta a cárt túlságosan elkedvetleníteni. Az orosz kezekből ki nem csavart fegyverek most franciák tízezreit pusztították el, s a nagyigényű politikai tervszövevénybe kis híján maga a császár is belepusztult. De életben maradt, mint az arcolei hídon, s alkalma volt átgondolnia a történteket. Kétségtelenül meglepték. Ezt a hadjáratot nem ő határozta el, hanem az ellenség. És ha Bennigsen véletlenül nem botlik bele a fegyelmezetlen Ney katonáiba, könnyen katasztrófát okozhatott volt a meglepetés. Maga Napoleon is tisztában volt azzal, hogy a francia katona nem szereti a téli hadjáratokat, s a finom hadmozdulatokhoz, a mozgó háborúhoz mozgásra alkalmas utak is kellenek. És hogyan lehet megmagyarázni az oroszok óriási tüzérségi fölényét? Hm, Kartács tábornok úr? Ön még egy bonyolult politikai helyzetet is tüzérséggel oldott meg, Párizs kellős közepén! És az oroszok hallatlan harci készsége, elképesztő bátorsága? Aztán a hadicsel kérdése … Lehet világuralmat, népek leigázását, szárazföldi zárlatot, tartós politikai berendezéseket hadicselekre alapozni? Mi

a hadicsel? Beugratás. Az ellenfél pedig vagy beugrik, vagy nem. Vagy elcsípi a papírdarabot, amelyen a hadicsel írásban áll, vagy nem. Napoleon Cannaet akart rendezni, de nem sikerült. Hannibálnak sikerült, sőt, a pun hadvezér tizenhat álló évig verte a rómaiakat, az akkori világ legfejlettebb hadigépezetét, a végén mégis döntő vereséget szenvedett, mert a valódi erőviszonyoknak előbb-utóbb érvényesülniük kellett. És hogy a hadicsel kétélű fegyver, ezúttal is bebizonyosodott, hiszen Napóleon csaknem beleesett az ellenfél számára .ásott verembe. Ez volt a fő oka annak, hogy még csak részgyőzelmet sem aratott. S vajon mi történt volna, ha Ausztria is beavatkozik? Ahogyan Austerlitznél a poroszok hagyták cserben a szövetségeseket, most az osztrák semlegesség mentette meg Napóleont a korai bukástól. „Hej, ha Károly főherceg lennék!” – mondta állítólag tábornokainak Napoleon. Ez nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy közös erővel most akár le is győzhették volna. Persze, Friedland, majd Tilsit feledtette az ,,átfutó felhő”-t, de a jó szeműek előtt tagadhatatlan volt a tény, hogy Napóleont Eylaunál megállították diadalútján. Méghozzá az oroszok – télen! Ennek a körülménynek a jelentősége természetesen csak később domborodott ki, fél évtized kellett hozzá, de az egész napóleoni korszak áttekintése közben nagyon is szembetűnő Eylau jelentősége. Kétségtelen, hogy a Nagy Hadsereg lassú, fokozatos hanyatlása Eylauval kezdődött. A gárda túlzott kímélése nem tett jó hatást az egész hadsereg szellemére, azokra, akiknek a legrettenetesebb időjárásban kellett élethalálharcot vívniuk a hihetetlenül bátor, a halállal mit sem törődő, kemény oroszokkal, a hazafiúi érzés csodáival. Mert kik voltak ezek az orosz hősök? A rabszolgaságig elnyomott, szerencsétlen páriák, akik mérhetetlen távolságban sínylődtek a ,,Code Napoleon” polgári jogaitól, a törvény előtti egyenlőségtől. És mégis, ezek az emberszámba alig vett rabszolgák, akiket tisztjeik korbáccsal is verhettek, halálmegvető bátorsággal és makacssággal harcoltak a Forradalom Fia, a polgári jogrendszer

alkotója, a nagy francia népcsászár ellen. Napóleon, az egykori korzikai patrióta, változatlanul képtelen volt megérteni a népek nemzeti érzését, ezt a kiszámíthatatlan, vad erőt, amelyet az uralkodók lelkiismeretlenül kihasználtak, s letiport, a végsőkig elnyomott alattvalóikat hazafias önfeláldozásra, vérük lelkes kiontására tudták késztetni. Túl ezeken a fontos lélektani tényezőkön, a hadtörténelem tudós művelői, akik alapos elemzés alá vették Napóleon hadjáratait, határozottan rossz véleménnyel vannak a császár eylaui szerepléséről, s benne látják a példátlan súlyos veszteségek okát. Nem is beszélve arról, hogy a portyázó kozákok Napoleon egész parancssorozatát kaparintották meg, a császár ezenkívül is sok hibát követett el, s az volt a szerencséje, hogy még mindig nem találkozott olyan ellenfelekkel, akiket nem vakított el a napóleoni lángész ragyogása. Sokat tanult az eylaui kudarc-győzelemből, de mélyebb következtetéseket nem vont le belőle. Úgy látszik, ennek a roppant elmének is megvoltak a maga határai, pontosabban: a határtalanságába vetett hite, változatlanul lehetségesnek tartotta, hogy az egész földrészt átfogó tervei megvalósíthatók, sőt, még azok is, amelyek Angliát és Indiát is magukba foglalják. Egyelőre azonban az oroszokat kellett legyőznie, s ez a részfeladat töltötte ki minden idejét. Az első és legfontosabb feladat a hadsereg szellemének megjavítása volt. ,,Testvérei”-vel ellentétben, jól tudta, hogy a lelkesítés legfontosabb eszköze a személyes példaadás. Választhatta volna téli szállásának Varsót is, de nem tette, megmaradt hadserege kórében, osztozott nyomorukban, fáradalmaikban. így vált híressé az osterodei pajta, Napoleon császári „lakosztálya” az eylaui csata után. Úgy élt itt, úgy aludt, úgy táplálkozott, mint egyszerű katonái, csak kevesebbet, mint bárki más a hadseregben. Kényelmével, étkezésével törődött a legkevesebbet, s talán eszébe jutottak a touloni napok, amikor egy ágyú mellé hányt szalmán aludt néha egy keveset. Nagyobb kényelmet most sem igényelt magának, mert tudta, hogy megviselt

katonái bíráló szemmel figyelik: mit csinál a kis káplár? Ezekben a hetekben még emléknek sem volt időszerű a notre-dame-i koronázás. Nem volt már sovány, égő szemű tüzérkapitány, de nélkülözni, koplalni jobban tudott, mint valaha. Jó volt neki a dohos krumpli is, amelyet összekapartak számára. Katonai kifejezéssel élve: legénységi kosztot evett, abból is csak néhány falatot, s ennek talán az volt az oka, hogy egyre gyakrabban fájt a gyomra, néha gyomorgörcsök kínozták, s egy alkalommal – ki tudja, ki hallotta először az emlékiratok százezernyi írója közül? – azt a kijelentést tette, hogy korai halála csíráját érzi. Apját is ez a betegség ölte meg. Halandó ember volt, neki a gyomrára ment a sok izgalom. A legtöbb embert ilyenkor már a saját betegsége foglalja el, de Napóleonnak micsoda nyolc esztendeje volt még hátra a világ színpadának közepén! Aztán hat év vértanúság! Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy ettől a korszaktól kezdődik híres kézmozdulata is, ahogyan jobb kezét zubbonya gombolásán át a gyomrára tette. Ezt a jellegzetes mozdulatot sok kisebb-nagyobb diktátor utánozta, pedig annak idején talán csak annyit jelentett, hogy a császárnak fájt a gyomra, és odatette a tenyerét. Sok ideje nem volt saját magával törődni, a súlyos nehézségek kellős közepén kellett magasra emelnie a császári sast, amely jobban jelképezte hatalmát, mint a korona. Miután győzelemmé fogalmazta Eylaut, a nehézségekből hőskölteményt formált. Még a hadjárat idején írta ismeretes sorait bátyjának, Józsefnek: „Tizenöt napja nem húztam le a csizmákat… Sárban és hóban, kenyér, bor, pálinka nélkül, hússal és krumplival táplálkozunk, rengeteget menetelünk, rengeteg hiánnyal küzdünk, a sebesülteket nyitott szánkókban 50 mérföldes távolságra kell elszállítanunk … Minden erőnket beleadjuk a háborúba, minden borzalmában részt veszünk.” Ez is olyan ,,kis hadijelentés” volt, mint a császárnénak írt minden levele. Most nagy szüksége volt arra, hogy odahaza új-fa a katonái minden baját megosztó kis káplárt lássák benne, olyan vezért, akihez hasonlót Caesar óta nem

látott a világ. Hivatalosan is ecsetelte a háború borzalmait, bár a francia elesettek számát természetesen letagadta, de a március 2ról kelt hadijelentés beszámolt arról, hogy ,,a császár az eylaui csata után mindennap több órát töltött a csatatéren”. Szó esett ebben a jelentésben arról a „rettenetes látvány”-ról. amelyet a csatatér nyújtott, a 9-10000 holttestről (főleg oroszok voltak, ugyebár …) alig tizenöt négyzetkilométeren belül, mindez a véres hóban. „Egy ilyen látvány a béke szeretetére és a háború elleni gyűlöletre ösztönözhetné az uralkodókat.” Ezzel a hatásos mondattal fejezte be a jelentést Napoleon, aki két csata között mindig a béke törhetetlen hívének mutatta magát, már csak azért is, mert háborúra csak békében lehet felkészülni. Hogy éppen az Ő szájából furcsán hatott egy ilyen békeszózat? Istenem, már más alkalommal is hozzászoktatta a világot ahhoz, hogy az ő megnyilatkozásai különleges jellegűek. Szégyenkezni sem volt különösebb oka, mert Európa többi uralkodója sem volt éppen békeangyal, s kitüntetésektől ragyogó egyenruhájukban hadi dicsőség után vágytak. De talán egyiküknek sem volt annyira létszükséglete a háború, mint Napóleonnak, aki élete folyamán állítólag akkor lepődött meg a legjobban, amikor egy világutazó egy kis kínai szigetről beszélt neki, ahol nem ismerik a fegyvert, még a legkezdetlegesebb nyilat vagy lándzsát sem, s a háború, erőszakoskodás fogalma teljesen ismeretlen előttük. És ugyanez az ember mondta egy alkalommal : ,,Két hatalom van a földön: a kard és a szellem. Végső soron mindig a szellem győz.” Ellentmondás? Hangulat kérdése? Az ember sokrétű. Az egyszerű ember, aki a légynek sem tud véteni, talán sohasem vérszomjas? A második világháború alatt elkövetett szörnytettek is megmutatták, hogy mit tudnak kihozni az emberből a körülmények. Eylau után Napóleonnak mindenesetre a kardjával kellett elsősorban törődnie, mert megint minden ettől függött. Valóban többször meglátogatta a csatateret, elbeszélgetett a sebesültekkel, s amit lehetett, megtett értük. Sajnos azonban azt is meg kell

állapítani, hogy a Nagy Hadsereg egészségügyi szolgálata sohasem volt – enyhén szólva – túlméretezett.. A súlyosan sebesült vagy éppen megrokkant katonát Napoleon már nem használhatta. A lélektani hatásról persze nem feledkezett meg, s az a rokkant, aki haza tudott jutni, szép összeget kapott leszerelése alkalmából, kis földet is vehetett magának. A harctéren is voltak megható megnyilvánulásai. Nemegyszer lehajolt valamelyik súlyos sebesülthöz, levette a saját melléről a becsületrendet, és rátűzte a sebesült mellére. Az ilyen látványos tettek nagyban emelték népszerűségét, a kis történetek hamar elterjedtek, s innen a legenda, hogy még a haldoklók is ezt kiáltották: „Éljen a császár!” Erre most nagyobb szüksége volt Napóleonnak, mint valaha, mert nem felejthette el a kenyeret és békét követelő kiáltásokat, az öngyilkosságokat, a fosztogatásokat. Ezért bélyegezte meg hadijelentésében – ugyan hol máshol? – azokat az uralkodókat, akik nem gyűlölik eléggé a háborút, és nem rajonganak a békéért. A csatatér ijesztő leírása pedig arra kellett, hogy lássa a világ, elsősorban Franciaország, hogy milyen véres ütközetet nyert meg. Ezt gyakran kellett hangsúlyoznia, mert kínosan hiányoztak a külső jelek. Az ellenség nem kért sem fegyverszünetet, sem békét, s még tárgyalni sem akart. Inkább Napoleon szeretett volna tárgyalni, szeretett volna eljutni addig a békéig, amely teljessé tette volna a szárazföldi zárlatot. De ez még messze volt, s ezzel a ténnyel szembe kellett néznie. Ehhez az kellett volna, hogy Bennigsen besétáljon a csapdába. De a kontinentális blokád lényegét meg sem értő, egyszerű kozákok, merő tudatlanságból, megváltoztatták a világtörténelem menetét, s legföljebb arra taníthatták meg Napóleont, hogy máskor szerényebb levelezéssel próbálja elérni a világuralmat. Ezekben az időkben a császár elsősorban az osztrákoktól félt. Irtózott még a gondolatától is annak, hogy valamivel megbántja Bécset, s az osztrák hadsereg váratlanul csatasorba lép. Most nagyobb szüksége volt szövetségesre, mint ellenségre. Ritkán jutott

ilyen fonák helyzetbe. Osztrákbarátságával már meg is hiúsult Lengyelországnak teljes egészében való helyreállítása, holott nem egy történész később azt állítatta, hogy egy önálló Lengyelország (és Magyarország) biztos pillére lett volna a napóleoni birodalomnak. De Napóleon ezekben a nehéz hetekben nem engedhette meg magának a távolba tervezés fényűzését. .Annyit nem ért meg neki a kedves, odaadó Walewska Mária szerelme, hogy az osztrák megszállás alatt álló lengyel területekre való legcsekélyebb célzással is magára haragítsa a bécsi udvart. Hiszen még a poroszokkal, a letiport országgal, s annak megvetett uralkodójával, a gyáva Frigyes Vilmossal is ki akart békülni. Egyik legkedvesebb emberét, Bertrand tábornokot (Szent Ilonán még hallunk róla) küldte el Memelbe, ahova a porosz királyi család menekült, azzal a megbízatással, hogy tárgyaljon az uralkodóval, mondja meg neki, hogy hajlandó vele különbékét kötni, s visszaadja országát egészen az Elba vonaláig, vagyis visszakapja Berlint is. Ez az ajánlat azt is jelentette, hogy Napoleon levette kezét Lengyelországról, hiszen Poroszország visszakapta volna lengyel területeit is. (Vajon mit tudott erről Mária?) És mit nyújthatott volna cserébe a lengyeleknek? Talán az orosz részt? Hiszen Sándorral akart elsősorban és mindenáron megegyezni. A porosz királlyal is csak azért akart különbékét kötni, hogy még biztosabban sikerüljön előbb alaposan megverni Sándort, mielőtt összeölelkezne vele, Frigyes Vilmos azonban, főként a felesége által irányított háborús párt befolyására, nem állt kötélnek. Előbb mindenesetre elküldte egyik ezredesét a hadifoglyok kicserélése tárgyában az osterodei császári főhadiszállásra. Afféle Dolgorukij-szerű küldetés volt ez. Az ezredest a legkevésbé sem érdekelte a hadifoglyok sorsa, annál inkább az a szegényes pajta, amelyben a franciák császárja lakott, s amelybe az ezredes a lovászát sem helyezte volna el. Napoleon ezt a vendégét sem nyűgözte le nagyságával, bár most, Austerlitzcel ellentétben, szeretett volna erőt mutatni, s ennek érdekében még olyan kemény

kijelentéseket is tett a porosz király küldöttének, hogy ha Frigyes Vilmos nem hajlandó vele békét kötni, akkor irgalmatlanul megveri az oroszokat, utána pedig véget ér Poroszország történelme. Az ezredes puszta hencegésnek értékelte Napoléon fenyegetéseit már csak azért is, mert Eylaut legkevésbé a császár ellenségei ismerték el francia győzelemnek. Különben is rossz benyomásai voltak a Nagy Hadsereg állapotáról, s nem kerülték el figyelmét a tábornagyok egyenetlenkedései sem. Napóleon marsalljai sohasem voltak rosszabb viszonyban egymással, mint a majdnem vesztett csata után. Az ezredes tehát porosz szempontból kedvező jelentéssel tért vissza uralkodójához. Sokat nyomott a latban az is, hogy a cár megneszelte Napóleon diplomáciai mozdulatait, személyesen utazott Memelbe, és határozott kívánsága volt, hogy azonnal szakítsák meg a tárgyalásokat Napóleonnal, aki eylaui ,,vereség”-e (a „győzelem” és a ,,vereség” egyaránt idézőjelbe kívánkozik) után, lám,, megpróbál éket verni a szövetségesek közé. Bartensteinben külön szerződéssel kötelezték magukat a még szorosabb szövetségre, sőt, felszólították Angliát, Ausztriát, Svédországot és Dániát arra, hogy csatlakozzanak hozzájuk „Buonaparte” ellen. A két utóbbi nem nyugtalanította Napóleont, de a két előbbi annál inkább. Mind az oroszok, mind a poroszok csábító szirénhangokat hallattak Ausztria irányában, de a békepárt, amelynek Károly főherceg volt a vezéregyénisége, s amely még mindig nem tért magához az austerlitzi megrázkódtatásból, legföljebb a békés közvetítés szerepét volt hajlandó vállalni. Angliára belpolitikai okok miatt nem lehetett számítani. Általános választások voltak a brit szigeteken, ilyenkor a kontinens nem létezik a kalmárnemzet számára. A választási győzelemért folytatott öldöklő harc idején Londonban vajmi kevesen gondoltak Frigyes Vilmos és Sándor kényes helyzetére, Poltuskra, Eylaura, az angolokat a tory-whig összecsapás kimenetele érdekelte. Ők már régen túl voltak a maguk polgári forradalmán, nevetséges hannoveri királyukra ügyet sem vetettek, a pártharcok azonban annál inkább lekötötték a szigetország lakosságát. Még fél kézzel

sem harcoltak Európában, s kisebb vállalkozásaik kudarca, mint például a konstantinápolyi vagy az alexandriai, alig keltett izagalmat. Az angolok számára a Napóleon-ellenes harc élet-halál jellege tulajdonképpen véget ért a trafalgari tengeri ütközettel, ettől kezdve Anglia biztonságát „Boney” nem veszélyeztethette komolyan. Jól tudta ezt Napóleon is, ezért kergette a „kontinentális zárlat” kísértetét egyre kétségbeesettebb erőfeszítéssel. Angliának (pontosabban az angol hadvezetésnek) tulajdonképpen most hátba kellett volna támadnia Franciaországot, hiszen a császár Lengyelországban vesztegelt, súlyosan meggyengült seregével. De az angolok a tőlük megszokott sajátos nyugalommal mondhatták: sajnáljuk, választás van! És micsoda választás volt! Megbuktak a konzervatívok (a toryk), s a liberálisok (a whigek) kerültek hatalomra. Az új kormánynak négy olyan minisztere is volt, akit némi túlzással franciabarátnak lehetett nevezni: Canning, Liverpool, Perceval és Castlereagh. Mivel úgyszólván egész Európa felfordult, s az ellenfelek éppen egymás torkát méregették, az angol politika inkább azt a lehetőséget ismerte fel, hogy zavartalanul gyarmatosíthat, s függetlenül az eylaui vitás eredménytől, távoli francia gyarmatokat szerezhet meg. Ez a léha külpolitika mélységesen felháborította a cárt, s amikor az új angol nagykövet, Mr. Leveson-Gower ünnepélyes bemutatkozó látogatást tett Sándornál, minden oroszok cárja haragosan fakadt ki: – Követet küldenek? Miért nem hadsereget? – Haladéktalanul továbbítom felséged kérdését Londonba! – válaszolt mély meghajlással a brit diplomata. Sándor további esetleges megjegyzéseire vonatkozólag nincs történelmileg értékelhető adat. Az angol követnek különben volt lehetősége némileg keményebben is válaszolni, elvégre az eylaui döntetlent az oroszok is győzelemnek kiáltották ki, Bennigsent pedig valóságos Napóleon-verőnek. Mi szükségük van hát segítségre? Inkább örüljenek annak, hogy Napoleon végleges megsemmisítésének dicsőségét nem kell másokkal megosztaniuk.

A „kalmárnemzet” sok más mindent nem vetett meg a dicsőségen kívül, náluk egy nagyvonalú kereskedő nagyobb köztiszteletben állt, mint, mondjuk, egy szárazföldi tábornok. Egyelőre a szárazföldi zárlat sem idegesítette őket, éppen elég rést találtak Európa partjain, hiszen maga Bonaparte Lajos, Hollandia királya is szemet hunyt a csempészek nagymérvű tevékenysége fölött. Napóleonnak nemcsak a gyomra, hanem a feje is fájhatott, hiszen nemcsak földrajzilag, hanem lényegileg is inkább távolabb, mint közelebb került Londonhoz, ahol végső győzelemről beszélhetett volna, ha ugyan van ilyesmi a történelemben, ö mindenesetre minden tőle telhetőt elkövetett, ami nem volt kis dolog. A történetírók a legnagyobb bámulattal számoltak be arról az emberi mértékkel alig mérhető tevékenységről, amelyet Napóleon a legnyomorúságosabb körülmények között kifejtett. Az osterodei pajtából minden égtáj felé repültek parancsai, utasításai, rendeletei, olyan ügyekben, amelyeknek nem sok közük volt a várható, valóban sorsdöntő összecsapáshoz. Vajon elképzelhető, hogy ezekben a hetekben Napóleont komolyan érdekelte a tiszti családokból származó fiatal lányok intézetének alapító oklevele, amelyen lényeges változtatásokat eszközölt? Vagy őszinte lehetett az a felháborodása, amelyet a „Mercure de France” című újság cikke fölött nyilvánított, s utasította Fouchét, hogy keressen új szerkesztőt? Vagy éppen ezt az időpontot kellett felhasználnia ahhoz, hogy Lajost, a holland király őfelségét, jelentéktelen dolgokban oktassa ki, s többek között figyelmébe ajánlja, hogy táncoljon többet a feleségével? („Az én feleségem már a negyvenes éveiben jár, s mégis innen, a csatatérről biztatom őt, hogy menjen bálba!” – Ó, a mintaférj!) Vagy érdekelhette őt éppen most a párizsi színházak állapota és a színésznők veszekedése? Vagy egy új irodalmi és történelmi iskola alapítása (nyolc nyomtatott oldalon)? Vagy a lyoni selyemtermelés? És mindez csak szerény töredék százaléka azoknak az utasításoknak, amelyeket a lengyel mocsarak közepéből küldött szerteszét. Mi szüksége volt erre, miféle kapcsolatban állhattak ezek a csendes békeidőkre emlékeztető

intézkedések a következő, az egész napóleoni császárságra nézve döntő jelentőségű csatával? Szoros kapcsolatban, ez az igazság. Mert Napóleonnak f újra csak arra a látszatra volt szüksége, amelyet ezek a rendeletek Európa-szerte keltettek. Milyen rendben lehet a szénája a császárnak, milyen biztos ura lehet a helyzetnek, ha ilyen apróságokkal is törődni tud! És ha sokakat még meg is hatott, hogy az uralkodó két csata között ennyire szívén viseli alattvalóinak sorsát, Napóleon máris tökéletesen elérte célját. De ne legyünk igazságtalanok: Napóleont minden bizonnyal érdekelték is az apró részletek, s ragaszkodott ahhoz, hogy mindenben ő döntsön. Éppen ez különbözteti meg a tehetséges zsarnokot attól a tehetségtelen zsarnoktól, akinek minden idejét kitölti a halálos ítéletek aláírása. Napoleon valóban törődött országai apró-cseprő ügyeivel is. Erre azért is nagy szüksége volt, mert tudta, hogy odahaza rossz a hangulat, a távoli háború egyre népszerűtlenebbé vált, a hadijelentések véres hazugságait kevesen hitték el, családok tízezreit borította gyászba a rengeteg hősi halott, s egyre többen kérdezték: miért? Ugyanakkor Napoleon emelte a véradót is: nem elégedett meg a sorra kerülő korosztállyal, be kellett sorozni – tizennyolc hónappal korábban – a következő korosztály fiataljait is. Rengeteg ember kellett neki. Eylau ugyanis azt jelentette, hogy egy esetleges csatavesztés (majdnem bekövetkezett!) veszélybe sodorta volna nemcsak Németország, hanem Franciaország biztonságát is. Angol partraszállástól is tartott. Sohasem ismerte meg teljesen a ,,kalmárnemzet”-et, s el sem tudta képzelni, hogy holmi nevetséges választások miatt fontos katonai szempontok háttérbe szorulnak. Mindenesetre annyi katonát gyűjtött össze, amennyit csak tudott. Azzal sem törődött, hogy Spanyolország sem Orosz-, sem Poroszországgal nem állt háborúban, mindenesetre 15 000 katonát kért a spanyol kormánytól (azzal az indokolással, hogy „egy békés országban otthon fölöslegesek”), s természetesen el is indították neki a kért embermennyiséget. Ekkor különben még sok európai

ifjú vágyott arra, hogy Napóleon alatt katonáskodjon, a Nagy Hadseregben szolgáljon. Ezt a vonzerőt Napoleon jócskán kihasználta, s nem bánta, hogy híres serege kezd nemzetközi jellegűvé válni, mert győzelmek idején ennek a körülménynek semmiféle káros következménye nem mutatkozott. Az ellenben nem tartozott Napoleon legszerencsésebb intézkedései közé, hogy Augereau szétvert hadtestét nem szervezte újjá. Baljós lépés volt ez: feloszlott a Nagy Hadsereg első nagy egysége. Augereau-t a császár hosszú betegszabadságra küldte (későn!) a hadtest maradványait pedig más csapattestekhez osztotta be. Sértő, igazságtalan intézkedés volt ez egy olyan seregtesttel szemben, amelyet Napoleon küldött a biztos halálba, s Augereau katonái habozás nélkül mentek is. Napoleon megint vérig sértette egyik kiváló marsallját, s nyilván nem sejtette, hogy egyszer majd egy kínos utazás közben, az Elba szigete felé vezető úton találkozik vele. Néha a legértékesebb embereit idegenítette el magától, pedig azt hitte, hogy mindenkinél jobban tud hatni az emberi érzelmekre. Legnagyobb tévedéseit az emberek megítélésében követte el. Közembereit még Waterloon túl is maga mögött tudhatta, de kicsúsztak kezéből azok, akiknek főtiszti, hercegi címeket, koronákat adott, vagyonokat juttatott. Milyen gyorsan belenyugodott abba, hogy Augereau hadtestét megsemmisítette az orosz tüzérség. Helyette Lefčbvre-nek szervezett egy új hadtestet. Furcsa összetételű sereg volt ez. A 27 000 főnyi csapattestben már alig volt francia, annál több lengyel, szász, olasz és bádeni. És vajon miért tüntette ki éppen a „Szókimondó Asszonyság” írástudatlan férjét ezzel a megtisztelő parancsnoksággal? Azért, mert tudta, hogy Lefčbvre erősen köztársasági érzelmű, tehát hadtestparancsnoki és főleg hercegi címmel kellett elhalványítani köztársasági érzelmeit. De miért kellett ezt Augereau rovására tennie? Azt hitte, hogy neki mindent szabad, s szabad is volt, amíg magasan ragyogott szerencsecsillaga, amelyet ő maga nappal is világosan látott. Babonás volt, hitt az

előjelekben, a legjobban mégis a munkában hitt. Ritkán dolgozott még ennyit, s ezt a : napóleoni mértékegység szerint kell érteni. Áprilisban már mintegy 600 000 katonája állt fegyverben, igaz, hogy szétszórva, Olaszországban, helyőrségekben, de közvetlen rendelkezésére is állt akkora sereg, hogy már nem félt az újabb megütközéstől. És amikor úgy látta, hogy katonái megnyugodtak, kiheverték az eylaui győzelem minden csalódását és megrázkódtatását, ő is megengedte magának, hogy kényelmesebb lakóhelyet válasszon. Ha nem is ment vissza Varsóba (ez a hadsereg-: szervezés szempontjából sem lett volna helyes), nyugatabbra, Finkelsteinbe tette át székhelyét, s ott egy kastélyban telepedett le. Úgy lát- szik, gyomorbántalmai is enyhültek, mert azt írta Józsefnek, hogy soha ilyen jól még nem érezte magát. Hadd tudják meg ezt a párizsiak, akik esetleg helytelen következtetéseket vonnának le, ha megtudnák, hogy uralkodójuk beteg. Nincs idegesítőbb annál, mint amikor egy államfő „állapota kielégítő”. A finkelsteini kastélynak volt még egy előnye: ide már elhozhatta Walewska Máriát is. A legnagyobb titokban tartózkodott ott a lengyel grófnő, mindössze Napoleon komornyikja, a hűséges Constant és Rusztán, a mameluk tudott róla, ezenkívül csak az egész világ. Máriának volt a kívánsága, hogy viszonyukról ne tudjon senki se. Szegényke! – ennél közismertebb titokról alig tud a történelem, ö mindenesetre gyanútlanul olvasgatott, hímezgetett hatalmas szeretője mellett, s nem is sejtette, hogy Jozefinnek még olvasmányairól is jelentést tettek. De Napoleon a tőle megszokott, megnyugtató modorban válaszolt felesége szemrehányó leveleire: „Senkit sem szeretek az én kis Jozefinemen kívül!” Diplomáciai levelei is hasonló őszinteségről tanúskodtak. Buzgón levelezett a perzsa sahhal, a török szultánnal, biztatgatta őket, ígérgetett nekik, miközben tudta, hogy mind a kettőt cserbenhagyja, ha sikerül barátságot kötnie a cárral. Ha nem, akkor még a szótartásra is ráfanyalodik. Milyen fontosnak tartotta az Oroszországgal való szövetséget!

Közben sikerült megsértenie egy másik híres marsallját, Massénát, Rivoli és Genova hősét. Masséna különben sem szívesen hagyta ott a napsugaras Olaszországot, s amikor meghallotta, hogy a császár egy inkább biztonsági, mint harcoló alakulat élére állította, kifejezést is adott elégedetlenségének. Masséna kiváló hadvezér volt. A történelem csak azért nem értékeli igazi érdemei szerint, mert minden tehetsége mellett, enyhén szólva, nem volt tisztakezű. De az itáliai hadjáratban, Rivolinál valóságos csodát tett, genovai helytállásának döntő szerepe volt a marengói keserves győzelemben. És mindezeken kívül ő volt az, aki Napoleon egyiptomi távollétében helyt tudott állni a szövetségesekkel szemben, s emlékezetes győzelmét Szuvorowal szemben aratta, svájci területen. És most afféle „megfigyelő” beosztást kapott Varsó körül, s egy cseppet sem hatotta meg, hogy az orosz hadsereg villámai, a kozákok időnként magát Varsót is nyugtalanították. Ugyanakkor Lefčbvre előkelő feladatot kapott: nemzetközi seregével el kellett foglalnia Danzigot. Ez a város lényeges pont volt Napoleon haditervében. Egyrészt északi szárnyát fenyegette, másrészt az oroszok ezen a hatalmas kikötővároson keresztül utánpótlással láthatták el hadseregüket. Amellett a franciák északnémetországi összeköttetéseit is veszélyeztethették. Volt tehát a császárnak elég gondja. Hatalmas területekkel kellett foglalkoznia, egy sereg ország bonyolult politikai, társadalmi és elsősorban katonai viszonyaival törődnie. Nemcsak leányiskolák alapítólevelét bírálta felül és javította át, hanem egyre hatalmasabb birodalmának ügyeit is intézte. – Azelőtt makk voltam – mondta Walewska Máriának a finkelsteini kastélyban, miközben tucatjával mondta tollba hosszú, bonyolult leveleit –, ma már tölgyfa vagyok. Az a kötelességem, hogy parancsoljak a népeknek. Bonyolult kötelesség volt, de valószínű, hogy a grófnőt csak az érdekelte, hogy mi haszna lesz mindebből Lengyelországnak, mi lesz a jutalma annak az áldozatnak, amelyet egyre szívesebben

hozott, hazája érdekében. Napóleon óvakodott elárulni igazi terveit barátnőjének, mert ezekben a tervekben Lengyelország csak mint szerény ütőkártya szerepelt, mint ahogyan a szép kis lengyel nő csak egyike volt az ezerféle dolognak, amely a császárt foglalkoztatta, s a finkelsteini mézeshetek alatt Danzig bevétele legalább annyira érdekelte, mint az a sok női gyengédség, amelyben része volt. Mária meghódítása már megtörtént, de Danzig bevétele nem volt könnyű feladat. Danzig nem volt Ulm, inkább Acréhoz hasonlított, abban a tekintetben mindenesetre, hogy állandóan kaphatott utánpótlást a tenger felől. Ezt a gondosan megerősített várat Kalkreuth tábornok védte 14 000 gyalogossal és 1600 lovassal. Tüzérség is bőségesen állt rendelkezésre: 303 ágyú, 20 tarack és 26 mozsár ontotta a tüzet az ostromlókra. Több lövege volt Kalkreuthnak, mint Napoleon egész hadseregének Eylaunál. Nehéz harc volt, s bár Lefčbvre ostromtüzérséget is fel tudott vonultatni, egyedül nem boldogult. Napóleon ekkor Mortier-t és Lannes-t is segítségére küldte, majd később Oudinot-t is, friss csapatokkal. Jól tette, mert az oroszok megpróbálták áttörni az ostromgyűrűt, és felmenteni Danzigot. 8000 embert tettek partra, de Lannes és Oudinot katonái visszaverték őket, alig néhány száz főnyi áldozattal másfélezernyi veszteséget okoztak az oroszoknak, s meghiúsították szándékukat. Amikor aztán a franciák elfoglalták Hagelsberg erődjét, s tüzérségük egy részét is el tudták ott helyezni, Danzig védhetetlenné vált, mint annak idején Toulon, amikor Napoleon elfoglalta az Éguillette-erődöt. Most azonban szándékában sem volt elpusztítani a várost, nagyon is jól tudta használni, s nagylelkű feltételeket ajánlott fel a város védőjének, többek között azért is, mert időpocsékolásnak tartotta volna, ha az ostrom elhúzódik. Acre túlságosan is megfeküdte az emlékezetét. Kalkreuth tábornok is örült, hogy „teljes hadi becsülettel” vonulhat ki a városból, ami annyit jelentett, hogy május 27-én lobogó zászlókkal, feltűzött szuronnyal, dobpergés közepette meneteltek kifelé az átadott városból a Pillau közelében levő porosz állásokba. Az ilyen festői külsőségek megédesítették a vereséget a háborúknak

ebben a korszakában. A helyőrség tagjainak szokás szerint becsületszavukat kellett adniuk arra, hogy tizenkét hónapig nem harcolnak a franciák ellen. Hogy ki ellenőrizte ezeknek a fogadalmaknak a megtartását, nem lehet tudni. Danzig bevétele értékes részgyőzelem volt. Lefčbvre természetesen megkapta a „Danzig hercege” címet. Ennél többet ugyan melyik meggyőződéses jakobinus kívánhatott magának? A hercegnő, az egykori mosónő is láthatóan elégedett volt új címével, s amikor később egy alkalommal bejelentették őt egy Tuileriák-beli fogadáson, kedélyesen oldalba bökte az ajtónállót, ezekkel a szavakkal: „Mit szólsz ehhez, hékás?!” Később Napóleon egyik hibájául rótták fel bírálói (nem volt tökéletes a haszontalan!), hogy újra életbe léptette a főúri címeket, kitüntetéseket osztogatott, új arisztokráciát alapított (mellékesen némi császárságot is), de valószínű, hogy az egykori éhenkórászból lett új Nagy Károly nem ismerte félre az embereket, mert nincs rá adat, hogy egyetlen volt sans-culotte is visszautasította volna a hercegi vagy éppen a királyi címet. Egyedül kisöccse, Lajos nem szeretett bátyja kegyelméből uralkodó holland király lenni. Napoleon hercegei azonban még a Bourbonok alatt sem mondtak le csillogó címeikről, amelyeket (Fouchét, Talleyrand-t és másokat nem számítva) nehéz harcokban érdemeltek ki. Nem kétséges, hogy hősi halottakban mérve, Lefébvre is megérdemelte hercegi címét. Arra vonatkozólag nincs adat, hogy az új fenség megtanult-e írni-olvasni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy hercegségét nem tudományos munkájának elismeréséért kapta. És úgy látszik, a haditudomány mégiscsak lényegesen különbözik azoktól a szellemi tevékenységektől, amelyek nehezen választhatók el az írásbeliségtől. Napóleon maga szerette, tisztelte a tudósokat, büszke volt akadémiai tagságára, számára azonban mégis katonái voltak a legfontosabbak, akik trónját tartották. Danzig is egy kis aranyszög volt ebben a fejedelmi ülőbútorban, a döntés azonban még késett. Részgyőzelem még nem kelthetett fel Sándorban baráti

érzéseket. Hogy milyen fontosnak tartotta a következő menetet, arra egyedül is elegendő bizonyíték óriási, még tőle is szokatlan diplomáciai tevékenysége, amelyet hol egy pajtában, hol egy sátorban, hol egy kastélyban fejtett ki. Ez egymaga is egész embert követelt, de ugyanakkor mint egy másik egész ember törődött hadseregével, személyesen felügyelt arra, hogy az újoncok serege, a tüzérségi utánpótlás, minden lőszerszállítmány a megfelelő helyre kerüljön. Nem bízott – jó oka volt rá – marsalljainak együttműködésében. Közben rengeteget tárgyalt, levelezett mind a törökökkel, mind a perzsákkal, s annyi rosszat mondott el a hitetlen oroszokról, hogy megszégyenítette a legelvakultabb muzulmánt is. Pillanatnyi kedvezőtlen helyzete nem zavarta, a dolgokat a remélt kedvező mozgásukban fogta fel, s még régi kedvenc tervéről, az indiai támadásról sem mondott le. Csak éppen a törökök helyzete alakult kedvezőtlenül az idők folyamán. Az Ottoman birodalom egykori katonai nagyságának már csak az emléke volt meg, a janicsárrendszer korszerűsített formája inkább a Nagy Hadseregben kezdett feltűnni, a török hadsereg még számbeli fölényben sem bírt az oroszokkal, akiket ezúttal egy kegyvesztett, félreállított, a főhadszíntérről eltávolított tábornok vezetett: Kutuzov. Azt is teljes joggal állapítják meg a történetírók, hogy az eylaui döntetlen után, amely Oroszországra nézve dicsőségnek volt mondható, Bennigsen nem használta ki jól a téli szünetet. Kapott ugyan erősítést hadserege, de aránylag keveset, mert kellettek csapatok a török hadszíntérre is. Ebben a tekintetben sikeres volt Napóleon diplomáciai húzása, még ha csalódnia kellett is a törökök harci erejében. Bennigsen csapatainak ellátása hasonlíthatatlanul rosszabb volt, mint a franciáké, s újra vallási hasonlatot keresve: mintha a Nagy Szanhedrinnek érezhetőbb lett volna az ereje, mint a Szent Szinódusnak. Napóleonnak az eylaui majdnem-katasztrófa után a legfontosabb feladata az volt, hogy az életben maradottakat életben tartsa, úgy

gondoskodjék ellátásukról, hogy örülni tudjanak annak az életnek, amelyet rövidesen újra kockára kell tenniük. Úgy látszott, hogy ez az időpont nincs messze. Napoleon már Daniig ostroma közben mozgósította hadseregét, kivonta őket téli szállásukról, s mivel az útviszonyok megjavultak, pontosabban: a terep felszáradt, a francia hadsereg újra visszanyerte mozgékonyságát. Minden attól függött, mit akarnak, mire készülnek az oroszok. Napoleon most tudatosan engedte át a kezdeményezést ellenfelének. Meglepetéstől nem kellett tartania, minden eshetőségre számított. Mégsem támadott, mert nem akarta elriasztani az ellenfelet. Vajon mit tett volna ebben a helyzetben Moreau? Vagy Kutuzov? Megütközött volna a sokkal nagyobb erőt felvonultató Napóleonnal, vagy a visszavonulást választotta volna? Ismeretes volt, hogy Napoleon szeret gyorsan végezni, a villámcsapás híve, s nem a felőrlő hadműveleteké. Mitől sem irtózott jobban, mint hogy az ellenség kicsúszik a kezéből. De Kutuzov távol volt, Moreau még távolabb, Sándor pedig túlságosan is elhitte Bennigsen hencegését, a Napoleon fölött aratott Nagy Eylaui Győzelmet, pedig feltűnhetett volna neki, hogy a „ronggyá vert” Napoleon nem kért fegyverszünetet, s a véres csatatér is a franciák kezén maradt. Igaz, hogy az említett átcsoportosítások, csapatmozgások jóvoltából az oroszok mégis bevonulhattak Eylauba, s a lakosság lelkesen fogadta a felszabadító cári csapatokat. Annak ellenére hogy maga Eylau elvesztette katonai jelentőségét, arra jó volt, hogy megint túlzott önbizalommal ajándékozza meg Sándort. Ő is elhatározta, hogy a várható nagy összecsapásra minden erőt összpontosít, de a maga módján. Mindenekelőtt a hit erejére épített, s a Szent Szinódus a különféle pásztorlevelekben megint elmondta mindennek Napóleont, aki – az idő előtti megsértődéstől idegenkedve – inkább a gyalázkodások szövegét elemezte, s megnyugodva vette ki belőle a hivatalos cári álláspontot: „az átkozott ördögfajzatot nem szabad beengedni Szent Oroszország földjére!” Vagyis nem vonulnak vissza. Ennél nagyobb

szolgálatot nem tehettek volna Napóleonnak, aki nem volt teljesen tisztában ellenfele szándékaival. Nem voltak kétségei afelől sem, hogy megnövekedett erejéről az oroszok sokat tudnak, nem könnyű nagyszabású hadmozdulatokat titokban tartani a kémek tengerében. Az proszok mozdulatait nehéz volt kiismerni, nemcsak azért, mert az oroszok titoktartásban felülmúlták a franciákat, hanem azért is, mert nem lehetett tudni, hogy a meglepő orosz mozdulatokban mennyi a kapkodás és mennyi a szándékos megtévesztés. Már május elején megkezdődtek az első csatározások, inkább afféle kis civódások. Az oroszok támadtak Passarge és Narev vonalán, de valószínűleg csak azért, hogy segítsék a danzigi partraszállást. Mivel nem sikerült az elterelő hadművelet, a hadszíntér elcsendesült. Június 5-én megint az oroszok mozdultak meg. Megtámadták a franciák első és negyedik hadtestét, de hamarosan kiderült, hogy ez a mozdulat is csak próbálkozás, elterelés céljait szolgálta, s a franciák könnyen visszaverték a nem teljes meggyőződéstől áthatott támadásokat. Egyetlen számottevő eseménye volt ezeknek a csatározásoknak, hogy Bernadotte megsebesült a fején, s az első hadtest parancsnokságát átmenetileg Victor tábornok vette át, a császár ifjúkori barátja, az egykori kottakereskedő, a későbbi bellunói herceg. Voltak persze kevésbé nevezetes veszteségek mindkét oldalon, de ezek olyan csekélyek lehettek, hogy a hadtörténelem nem tartja szükségesnek számon tartani őket. Napoleon számára fontosabb volt, hogy még mindig csak következtetni tudott, de bizonytalan volt latolgatásaiban. „Vajon mit fog tenni az ellenség?” – kérdezte egy hosszú levelében, amelyet Davout-hoz küldött. Az a meggyőződése alakult ki, hogy Königsberg az oroszok működési középpontja. Ezért szerette volna elfoglalni a fontos várost, vagy legalábbis elvágni Bennigsent fő támaszpontjától. Nem felejtette el, hogy Eylau előtt nyolc fontos parancsát csípték el Platov atamán lovasai, s most megkísérelte ezt a képtelen balszerencsét is hadicsellé változtatni. Elhatározta, hogy

becsapja Bennigsent. Azt írta Neynek, hogy Davout hátba fogja támadni az oroszokat 40 000 emberrel (holott Heilsberg ellen akart vonulni, mert ott sejtette a fő orosz erőt), ehhez nyújtson segítséget. A levelet két példányban küldte el, a két tisztet kioktatta a követendő útirányról, csak éppen azt nem árulta el nekik, hogy milyen természetű levelet visznek. Sajnos, nem sikerült a csel, mert az egyik tisztet ugyan annak rendje s módja szerint elfogták a kozákok, a másik azonban, a császár katonájához illő hősiességgel, ezer veszélyen át eljutott Neyhez, és átadta neki Napoleon üzenetét. Elképzelhető, hogy mind Ney, mind Bennigsen zavartan töprengett: vajon mit akar a császár? Ritkán volt egymással szemben álló két hadsereg ennyire tudatlan a másik szándékai felől. Napoleon ugyan minden eshetőségre készen állt, csak éppen nem tudta, melyik eshetőség az, amelyikre készen kell állnia. A hadszíntér nagyjából ugyanaz volt, mint az eylaui csata idején, Möhrungen, Osterode, Güttstadt táján mozogtak a seregek, a menetparancsokban itt-ott feltűnt Friedland neve is. Ez a város Eylautól északra fekszik, az Alle folyó partján. Bennigsen egyelőre igyekezett kikerülni a fő összecsapást, s nem lehetett tudni, hogy váratlan visszavonulásai, amelyek során a franciák rendszerint hűlt helyét találták az ellenségnek, helyi jellegűek-e, vagy pedig – amitől Napóleon rettegett – a harc elől való általános kitérés egyes részállomásai. Napoleon számbeli fölénye ellenére sem volt könnyű helyzetben. Az oroszok hátukat hazájuknak támaszthatták, a Nagy Hadsereget pedig nagy területek, leigázott, de ellenséges érzületű népek választották el Franciaországtól. És ami azt illeti, az anyaország sem izzott az egetverő lelkesedéstől a távoli háború iránt. Mit tehetett Napóleon? Dolgozott. Számolt, intézkedett, átcsoportosított, leveleket, parancsokat küldött szét. Ezek voltak azok a napok, amikor senki sem tudta, hogy a császár mikor alszik, s alszik-e egyáltalán, mert nemegyszer átdolgozta a napnak mind a huszonnégy óráját. Norvinstól, az egyik korabeli történésztől megtudhatunk valamit abból, hogyan festett Napoleon

munkamódszere. Egy példa: kíséretével megállt egy magaslaton, leugrott lováról, s már kiáltotta: ,,Berthier, a térképeket!” És a vezérkari főnök azonnal odahozatta a hatalmas térképeket, leterítette a földre. Napoleon először letérdelt a térképek mellé, majd négykézláb vizsgálgatta, és apró ceruzájával jelölgetett rajtuk, végül hasra fekve folytatta ezt a munkát. Egy álló óra hosszat feküdt így teljes csendben, miközben körülötte megmukkanni sem mert senki sem, s a legfelső katonai méltóságok kalaplevéve várták, hogy mit határoz a császár, milyen parancsot ad. A túlfűtött képzeletű Mereskovszkij szerint Napóleon ilyenkor a démonával tanácskozott, földöntúli sugallatra várt, hogy mit kell tennie. A kis jelenetet nem sokkal a friedlandi csata előtt jegyezték fel, de mielőtt ezt a döntő csatát megnyerte volna a császár, volt még egy újabb „elfutó felhő”, a balsikerű heilsbergi csata, amelyben a franciák több mint 10 000 embert vesztettek. Ez még nem volt fő csata, afféle előcsatározás, s nem is a fő erők között, de Napóleon számára baljós rajtot jelentett. Ezúttal nyilván nem az emberveszteség idegesítette, embere ezúttal volt elég, bár meglehetősen szétszórva. De az ellenségnek megint olyan jellegzetességével találkozott, amelyet a legkevésbé szeretett, s amelynek veszélyességéről Augereau sokat tudott volna mondani. De vajon a kiszámíthatatlan, lángeszű mozdulatok mestere ugyan miért hajtotta neki csapatait a jól megerősített orosz állásoknak? Az Alle partján jól beásott oroszok megállították Murat félelmetes lovasrohamát, elsősorban a kitűnő orosz tüzérség segítségével. Újabb bizonyíték amellett, hogy a felkapaszkodott tüzértisztnek lett volna mit tanulnia az oroszoktól ebben a fegyvernemben. Ez a hadi esemény különben június 5-én történt, s Bagration és Uvarov lovasszázadai nemcsak megállították, hanem megfutamították Murat-t. Ha nem érkezik meg idejében Savary, két lövészezreddel és 12 ágyúval, akkor Eylau hősének dicsőségét alaposan megtépázták volna. Vajon hálás volt megmentőjének Első Joachim? Ellenkezőleg: szitkozódva fogadta, és gyávának nevezte

Savaryt. Vajon miért? Mert ő tábornagy volt, Berg nagyhercege és a császár sógora, ezenkívül Eylaunál a Nagy Hadsereg megmentője. Azt is tudta, hogy hibát követett el, tehát volt oka kitöltenie a mérgét egy alárendeltjén, még ha az történetesen megmentette is őt. Sok emberét elveszítette, amikor elhamarkodott lovasrohamát folytatni akarta akkor is, amikor az orosz tüzérség megállította. Soultot kellett megvárnia, de a türelem és az óvatosság nem tartozott Murat tulajdonságai közé. Az orosz lovasság végül is – háta Savarynak! -visszavonult, de a felőrlő harc tovább folyt a gyalogsági és a tüzérségi alakulatok között, s az oroszok, jobb elhelyezkedésük és ezekben az órákban számbeli fölényük segítségével, nagyobb kárt okoztak, mint szenvedtek. Napoleon újra és újra harcba küldte csapatait, de mindhiába – a franciák lassan visszaszorultak. Ekkor érkezett meg a csatatérre Lannes hadtestének első hadosztálya. Késő volt már, s okosabb lett volna, ha a franciák félbeszakítják a számukra kedvezőtlenül alakult összecsapást. Lannes azonban ki akart tenni magáért, és tüzelte becsvágyát, hogy a császár szeme előtt fordíthatja meg a csata sorsát. Este tíz óra tájban támadásra vezényelte embereit, s az esztelen had-mozdulat teljes kudarccal és 2300 emberének elvesztésével járt. Mivel Soult veszteségei is túlhaladták a 8000-et, Napoleon végtelen gonddal előkészített tavaszi hadjárata rosszul indult. Az oroszok valamivel kevesebb katonát vesztettek, mintegy 8000-et. Majdnem húszezer ember életébe került ez a „jelentéktelen” összecsapás, amelyről a legtöbb Napóleon-életrajz említést sem tesz, hiszen Eylau után Friedland, majd a tilsiti megdicsőülés következik. Hát ennek a kis csetepaténak a résztvevőt közül csaknem húszezren már nem érték meg a káprázatos tilsiti színjátékot, a világtörténelem egyik legszínesebb eseményét. Amikor megszűntek a harcok Heilsberg térségében, a csatatér nem csendesedett el teljesen. De nemcsak a sebesültek, a haldoklók jajgatása, nyögése hallatszott az éjszakában, nemcsak katonáktól volt népes a véres aréna. Idegenek is feltűntek. Ezt a

jelenséget talán nem árt még kicsit közelebbről is szemügyre venni. Békés polgárokról van szó. Számos alkalommal felvetődött már a kérdés, hogy a nagy csaták világtörténelmi nevezetességű helységeiben, városaiban, falvaiban mi történik a szerencsétlen polgári lakossággal, mit jelent számukra olyan megszokott hadi esemény, hogy egy helység többször gazdát cserél, hol ez a fél, hol az a fél foglalja el vagy foglalja vissza, s általában mit csinálnak a harcok alatt és a harcok után az úgynevezett polgári személyek Hajmeresztő még csak elképzelni is a fegyvertelen lakosság, asszonyok, gyerekek, öregek, betegek szörnyű helyzetét véres csaták tombolása közepette. De éppen a heilsbergi csatával kapcsolatban maradtak fenn jelentések, amelyek az érem másik oldalát is megvillantják. Az éjszaka folyamán ugyanis helyi parasztok és a hadsereget általában követő csőcselék ellepte a csatateret, s kirabolta a halottakat és a súlyosan sebesülteket. Csak hajnalra tűntek el a hullarablók, amikor a franciák és az oroszok, minden hivatalos megállapodás nélkül, összeszedték sebesültjeiket, és eltemették a halottakat. Az ilyen jelenetek is hozzátartoznak a hősköltemény képanyagához. Napoleon ekkor, egy kissé drága áron, belátta, hogy helyesebb, ha egyenes támadás helyett inkább „bakanccsal” igyekszik legyűrni ellenfelét, mindenekelőtt cseles mozdulatokkal csalja ki Bennigsent erős állásaiból. Másnap Mortier és Davout csapatmozdulatai valóban árra késztették a hannoverit, hogy visszavonuljon Bartenstein felé, s a csatateret átengedje a franciáknak. Ezzel megint alkalmat adott Napoleonnak arra, hogy egy kétes kimenetelű csatát győzelemnek tüntessen fel hadijelentésében, hiszen az oroszok éppen úgy, mint Eylaunál, ezúttal is visszavonultak. De ez az álgyőzelem sem takarhatta el Napóleon durva hibáját: szemben támadott meg egy számbelileg is fölényben levő, alaposan beásott, és kiváló tüzérséggel rendelkező ellenfelet. Az sem lehetett túlságosan megnyugtató a császár számára, hogy legfelső beosztottjai egyre ellenségesebb viszonyba

kerültek egymással. Savary nem ijedt meg a bergi nagyhercegtől, s gúnyosan megjegyezte, hogy helyesebben tette volna a természet, ha egy kicsit kevesebb bátorsággal és több ésszel áldotta volna meg Murat-t. Lannes gorombábban fejezte ki magát, s bár Napóleon leintette sógora bírálóit, újra bohócnak nevezte főhuszárát, aki egyre színesebb – erre nincs más kifejezés – hadi toalettben jelent meg a csatatéren. Sikerült megint mindenkit megsértenie, ugyanakkor az ellenség szándékait illetőleg továbbra sem voltak megbízható értesülései. Különféle járőrjelentésekből arra következtetett, hogy Bennigsen Friedlandnál akar átkelni az Alle folyón, és Domnaunál készül összpontosítani haderejét. Fő céljának most is azt jelölte meg, hogy el kell foglalni Königsberget, mielőtt az oroszok odaérkeznek, vagy legalábbis el kell vágni az útjukat. Végtelen menetparancsok következtek. Murat, Soult és Davout a nagy balti kikötőváros felé vonult, Lannes pedig Friedland irányába. Utóbbi ugyancsak elcsodálkozott, amikor a Friedlandhoz közel fekvő Domnauban egy fia oroszt sem talált. Mit volt mit tennie, továbbvonult, miközben Napoleon hatalmas, 60 000 főnyi sereget küldött Königsberg elfoglalására, amelynek helyőrségét 50 000-re becsülte, holott ennek alig fele védte Ü várost. Nem valami okosan osztotta tehát el seregét a császár. Tapogatózott, tüneményes hadvezéri képességei nehezen bontakoztak ki. Vajon miért? Fájt a gyomra? Lebecsülte az ellenfelet? Erre vajmi csekély oka volt Eylau után. Vagy újra attól félt, hogy az oroszok kicsúsznak a kezéből? Ettől nem volt félnivalója, nemcsak azért, mert a Szent Szinódus pásztorlevelei ellenállást hirdettek a szent határokon, hanem azért is, mert nem Kutuzovval állt szemben, hanem Bennigsen-nel, aki győztesnek, Napóleon legyőzőjének hirdette magát Eylau után. Ilyen emberről nem lehet feltételezni, hogy megfutamodik egy vert sereg elől. Nem volt nehéz kikövetkeztetni azt sem, hogy Sándor cár, ez a hadi dicsőségre vágyó ifjú, aki korántsem érezte magát Austerlitz után annyira megvertnek, mint az osztrákok, Eylau után egy még nagyobb győzelemre vágyik.

Az események aztán hamarosan felfedték a való helyzetet. Lannes addig menetelt, amíg végre beleütközött az orosz fő seregbe. Június 13-án lóhalálában futárt küldött a császárhoz, hogy jelentse: nagy ellenséges erők állnak Friedland térségében. Napóleon nem hitte el, hogy Lannes Bennigsen fő erejével találkozott volna, s még mindig Königsberg bevételét tartotta a legfontosabbnak. Közölte Lannes-nal, hogy kap erősítést, s egyben „megnyugtatta”, hogy nyilván eltúlozta az ellenség erejét, nem valószínű, hogy az ellenség fő erejével állna szemben. Hogy örömet okozzon Lannes-nak, értesítette, hogy Murat már Königsberg kapui előtt áll (Lannes szinte ujjonghatott…), végül parancsot adott Lannes-nak arra, hogy támadja meg Friedlandot, foglalja el, s küldje el hozzá a polgármestert. És máris a fontosabb hadszíntérre összpontosította figyelmét. Azt üzente Soultnak, hogy szeretné, ha délre már Königsbergben lenne. Ezt a levelet hajnali három órakor küldte el. Pedig ekkor már június 14-e volt, a friedlandi csata napja. Bonyolult, hullámzó csata volt ez, távolról sem olyan egyszerű, amilyennek Napóleon diadalmas hadijelentése összefoglalta, vagy ahogyan a legtöbb Napóleon-életrajzban szerepel. Bennigsen egy fél nappal megelőzte Napóleont a nagy összecsapás színhelyén, s azonnal észrevette, hogy Lannes hadteste elszakadt a francia fő seregtől, Napoleon parancsára túlságosan előresietett. Joggal rótták fel bírálói a császárnak, hogy alaposan szétszórta csapatait. És mindezt Königsberg kedvéért, így adódott elő, hogy a nagy napon Lannes-nak délelőtt kilenc órakor mindössze 17 000 katona állt rendelkezésére (9000 gyalogos és 8000 lovas). Nem sok, az oroszoknak ekkor már majdnem 45 000-es létszámával szemben. Lannes természetesen rögtön átlátta, hogy sem sem lehet Friedland megtámadásáról, egyetlen tennivalója van: feltartóztatni a majdnem háromszoros túlerőben levő oroszokat addig, amíg Napoleon a fő sereggel meg nem érkezik. Ebben az igyekezetében váratlanul Bennigsen is segítette. Az orosz sereg főparancsnoka, érthetetlenül, nem használta ki a délelőttöt, megelégedett szórványos csatározásokkal, s nem törekedett arra, hogy megverje a

fő seregtől elszakadt Lannes-t. Vajon mi lehetett az oka ennek a jóvátehetetlen késedelemnek? Nem ismerte Bennigsen a franciák császárjának alaptételét: „Az idő minden”? Vagy nem volt jó napja? Ez az utóbbi valószínű, mert ha könnyen is, de megsebesült a heilsbergi harcok során. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy kezében volt a győzelem kulcsa, mert Napóleonnak nyilván lett volna ütőkártyája a Lannes-féle hadtest esetleges szétverése után is (ahogyan túlélte az Augereau-had megsemmisítését is), de az bizonyos, hogy nehézségei nagymértékben megnövekedtek volna. Az „utólag bölcsek” és a ,,ha”-történészek persze latolgatták, hogy mi lett volna, ha Moreau már akkor rászánta volna magát arra, hogy a franciák ellen harcoljon. Neki nem volt újdonság a napóleoni hadviselés, ő tudta, milyen előnyt jelent az ellenfelet részekre szabdalva megverni, vagyis számbeli fölénybe kerülni minden részütközetben. És ha Bennigsen sebesült volt, nem lett volna-e részéről okosabb, ha átengedi a fővezérséget valamelyik kitűnő beosztottjának, például a mindenki által tisztelt és elismert Bagrationnak? Ez azonban képtelenebb feltevés, mint a Moreauféle változat. Nyilvánvaló, hogy Bennigsen, az előkelő zsoldos, maga szerette volna learatni a győzelem babérját, s nem átengedni holmi barbár bennszülöttnek. A különös az, hogy nem is volt elérhetetlen távolságban a győzelemtől, ha alapos elemzés alá vetjük a nagy csata eseményeit. Bennigsen nem volt tehetségtelen katona, de hiányzott belőle Napoleon gyors áttekintőképessége, vakmerősége. Túlságos alapossággal akarta előkészíteni a hite szerint döntő csapást, és a drága órákat azzal fecsérelte el, hogy igyekezett hadosztályait a legjobb hadrendben felállítani. Nem lévén valami híres térképolvasó, még az sem tűnt fel neki, hogy Friedland fölötte alkalmatlan és hátrányos terep számára. A sebes folyású Alle túlságosan kanyargós, s ezenkívül még egy folyócska, amelyet Malomároknak neveztek, a város északi külvárosában számottevő kiterjedésű tóvá szélesedik ki. Lannes – hála az oroszok határozatlanságának és habozásának –

sikeresen helyt tudott állni szerény haderejével. Nem sokkal déli tizenkét óra után maga Napoleon is megérkezett a helyszínre, vezérkarával együtt. Még mindig nem tudták kétséget kizáró módon megállapítani, hogy vajon a teljes orosz fő erővel állnak-e szemben. Napoleon nem akarta még egyszer elkövetni a jénai tévedést, amelyet igazi dicsőséggé csak Davout auerstadti győzelme emelt. Berthier ekkor még úgy írt Murat-nak, hogy reméli, már elfoglalta Königsberget, s útban van Friedland felé, Davout tábornagy hadtestével. Ekkor még úgy számítottak, hogy másnap kezdődik a döntő csata, amikor már teljes lesz a francia hadsereg. Kétségtelen, hogy Murat és Davout csapataival Napoleon döntő számbeli fölénybe jutott volna. És ekkor különös, ízig-vérig napóleoni fordulat következett: a császár elhatározta, hogv .még aznap megvívja a csatát. Hirtelen észrevette ugyanis, hogy Bennigsen rettenetes hibát követett el csapatainak felállításában. Ez volt az igazi Napóleon, a világ első katonája, aki pillanatok alatt át tudta látni az egész helyzetet, kitalálta ellenfele gondolatát, belelátott kártyáiba, és azonnal megszületett merőben új terve, amellyel villámcsapásszerűen térdre tudja kényszeríteni az ellenséget. Ha igaza volt Chateaubriand-nak abban, hogy Napóleon a költő ihletét vitte bele a háborúba, akkor elmondhatjuk, hogy ezekben a pillanatokban, Friedland előtt, Napoleon elméjét költői ihletének ragyogása világította meg, s ezek a pillanatok eldöntötték a csata végső sorsát. Nyilván tisztában volt azzal, hogy még sok nehézséggel kell megküzdenie, s nem kis véráldozatba kerül, amíg újra kifejezheti megelégedését katonái iránt, de már nem voltak kétségei, mint például az eylaui csata egész lefolyása alatt. Bennigsen hibája helyrehozhatatlan volt, feltéve, ha a lehető leggyorsabban kihasználják. Az orosz hadsereg hátát ugyanis az Alle-folyó alkotta, annak is egy palacknyak alakú szűkülete. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az említett Malomárok is két részre osztotta Friedlandot, vagyis megakadályozta a megfelelő összeköttetést az orosz sereg két szárnya között, akkor elképzelhetjük, milyen öröm töltötte el a császárt. Vezérkarának

tagjai még vitatkoztak egymás között, s az a vélemény alakult ki, hogy jobb lenne másnapra halasztani az ütközetet. Napoleon azonban – egybehangzó visszaemlékezések szerint – erélyesen kiáltotta: – Nem, nem! Azt nem remélhetjük, hogy az ellenség még egyszer ekkora hibát követ el! Közben nyugodtan ebédelt, s Ségur még azt is feljegyezte, hogy amikor néhány eltévedt golyó mellette fütyült, mosolyogva legyintett: – Csak zavarják az oroszok az ebédünket! Majd mi még jobban megzavarjuk a vacsorájukat! Kimondta tehát a döntő szót: aznap kell csatát vívni az Oroszokkal. Az idő veszedelmesen múlott, olyannyira, hogy Bennigsen már nem számított fontosabb eseményre azon a napon. Négy órára Napoleon serege már 80 000-re nőtt – elegendő a győzelemhez. A fő cél: az orosz sereg megsemmisítése az Alle hurokjában. A főszerep ebben a mozdulatban Neynek jutott, akinek többek között azt is feladatává tette, hogy minél több hidat romboljon le, de legalább kettőt. És ha az orosz sereg egy része valahogyan mégis át tud jutni a másik partra, szembetalálja magát Murat és Davout erőivel. Ez az utóbbi ugyan nem úgy sikerült, ahogyan Napoleon várta, de a többi annál pontosabban. Délután öt órakor már kirepültek mindenfelé a pontos parancsok mivel a császár valóban villámgyorsan készítette el a teljesen új tervet, hogy még aznap végre lehessen hajtani. Csak néhány mondat ebből a parancstömegből: „Ney tábornagy a jobb oldalon vonul fel, Posthenen és Sortlach között, támogatja Oudinot tábornok jelenlegi állásait. Lannes tábornagy tartja a középső arcvonalat, helyzete Heinrichsdorftól szorosan Posthenenig terjed. Oudinot gránátosai, akik jelenleg Lannes tábornagy jobbszárnyát alkotják, némileg balra húzódnak, hogy magukra vonják az ellenség figyelmét. Lannes tábornagynak

hadosztályaival úgy kell felzárkóznia, hogy ezzel a mozdulattal két vonalat alkosson A hadsereg balszárnya Mortier tábornagyé, szilárdan kell tartania Heinrichsdorfot és a königsbergi utat, innen kiindulva szembekerül az oroszok jobbszárnyával. Mortier tábornagynak azonban nem szabad előrenyomulnia, mivel ezt a jobbszárny végzi, a balszárny ennek a mozdulatnak a sarkpontját alkotja …” És így tovább, részletesen, számba véve mindent és mindenkit. Most elemében volt. Mosolyogva kérdezte meg Marbot-t, Lannes futárját, megtisztelő fülhúzás kíséretében: – Milyen az emlékezőképessége, kapitány? – Tűrhető, felség! – Nos, ma június tizennegyedike van. Miféle évforduló ez? – Marengóé, felség! – Igen, igen! És, most úgy megverem az oroszokat, mint akkor az osztrákokat! Még arra is szakított magának időt, hogy ellovagoljon ujjongva éljenző csapatai előtt, és sajátos kiejtésével emlékeztette őket a boldog évfordulóra. Akik életben maradtak, később is büszkén emlékeztek uruk lelkes szavaira. A Marengóval való összehasonlítás különben nem volt a legszerencsésebb, hiszen ott egy kiszámíthatatlan következményekkel fenyegető vereség fordult jóra az utolsó pillanatban, néhai Desaix tábornok jóvoltából. Hét esztendő múlt el azóta, a karcsú kis konzulból potrohos császár lett, s az elmúlt hét esztendő alatt volt ideje a marengói csatát olyan mértékben újjákÖlteni, hogy ennek a nagy jelentőségű ütközetnek a válságos mozzanatai feledésbe merültek, s íme, Friedland előtt joggal lelkesíthette vele vitézeit. – A csatatér csendjét pontosan délután fél hatkor törte meg a francia tüzérség mennydörgése. (Megjegyzendő, hogy tüzérség tekintetében ezen a napon is némi fölényben voltak az oroszok.) Ez volt a jel Ney számára, hogy indulhat. Bennigsen megdöbbent, nem

számított arra, hogy ilyen késő délután jelentős csata kezdődik. Marchand tábornok hadosztálya haladt az élen, a hadsereg jobbszárnyán. Teljes volt a meglepetés, a támadás mégsem ment olyan simán, ahogyan az a friedlandi csata „rövidített” kiadásaiban szerepel. Kisebb hibák csúsztak bele a francia mozdulatokba, rések keletkeztek, s ezeket Bennigsen igyekezett kihasználni, s hol kozákokkal, hol más lovasalakulatokkal igyekezett megállítani a francia támadást, de ez csak itt-ott sikerült, rövid időre. Napoleon személyesen irányított minden mozdulatot, s Bennigsen kétségbeesett lépéseire mindig idejében tudott intézkedni. Majd elkövetkezett az orosz hadsereg tragédiája. Tízezrek torlódtak össze azon a kis alapterületű félszigeten, amelyet az Alle hajlata vett körül. Ez már teljes felfordulás volt. Ez volt az a kis félsziget, amelyet Napoleon a csatatérre érve azonnal észrevett, s máris eldöntötte, hogy nem vár másnapig. A francia tüzérségnek sohasem volt hálásabb célpontja. A kavargó embertömegbe először másfél kilométerről tüzeltek, a végén már ötven méterről, vagyis szinte emberközelből. Így pusztult el Bennigsen seregének nagy része. Sokan a vízbe fulladtak. Heves harcok folytak magában Friedland városában, s Bennigsen még mindig tudott elszánt csapatokat harcba küldeni. Még szurony- rohamot is indított Ney jobbszárnya ellen, de Ney katonái megveszekedett ördögök módjára harcoltak, és a folyóba szorították támadóikat. Végső kétségbeesésében Bennigsen a cári gárdát is bevetette, csupa óriást. Megint a „törpék” győztek, a kisebb termetű francia gyalogosok legázolták az orosz góliátokat. Fél kilenckor Ney már Friedland ura volt. Az oroszok felgyújtották a várost, de balszerencséjükre tették, mert a tűz a hidakra is átterjedt, s ennek következtében újabb ? orosz csapatok pusztultak el a sodró vizű Alléban. Még mindig nem adták meg magukat teljesen a hihetetlenül makacs oroszok, de szórványos ellenlökéseiket könnyűszerrel verték vissza az egyre nagyobb lendülettel előretörő franciák. Az orosz hadsereg teljes pusztulásra volt ítélve.

Ekkor egy furcsa, ma sem teljesen felderített esemény történt. Az oroszok Friedlandtól északra, Kloschenen. falunál, egy jó állapotban levő gázlóra bukkantak, s ezen át jelentős csapattestek meg tudtak menekülni. Még tüzérséget is fel tudtak állítani, hogy fedezzék az átkelést az Alle keleti partjára. Napoleon 40 századot küldött erre a pontra, Grouchy és D’Espagne vezérletével, de így sem sikerült megakadályozni az orosz visszavonulást. Sokan emlegették ekkor a távollevő Murat-t, akinek az üldözés volt a legkedvesebb hadmozdulata, s valószínű, hogy megsemmisítette volna az orosz hadsereg kétségbeesetten menekülő maradványait. De vajon miért nem sikerült ugyanez Grouchyéknak? Erre vonatkozólag a kortársak és a résztvevők nem találtak más magyarázatot, mint azt, hogy Napóleon nem akarta teljesen elpusztítani az orosz hadsereget, eltekintett a kegyelemdöféstől. Hiszen még ha feltesszük is, hogy Grouchy és D’Espagne nem tudott megfelelni feladatának, Napóleon harcba vethette volna a gárdát és az első hadtest pihent csapatait. Nem tette. Miért nem? Cselekedeteinek valószínűleg ezúttal is politikai rugói voltak. Túlságosan nem akarta megalázni Sándort, attól tartott, hogy veszélyben forogna az a szövetség, amelynek az érdekében az egész hadjáratot vezette. Ez a hadjárat, rövid megszakításokkal, tíz hónapig tartott. Napóleonnak most mái béke és szövetség kellett. Eléggé megverte az oroszokat, de nem akarta őket teljesen elpusztítani, hiszen uralkodójukkal barátságot akart kötni. Tulajdonképpen ez is csak feltevés, mint annyi sok minden ebben az üstökös-pályafutásban. Tény az, hogy a megvert orosz hadsereg maradványai megmenekültek, az éjszaka véget vetett a harcoknak, s tizenegy óra tájban elhallgattak az ágyúk, hogy helyet adjanak a sebesültek, a haldoklók jajgatásának és hörgésének, amelyet addig elnyomott az erőteljesebb zaj. Befejeződött a friedlandi csata. Győzött Napóleon. A franciáknak 8000 főnyi veszteségük volt (kevesebb, mint a „jelentéktelen” heilsbergi összecsapás alkalmával), az oroszoknak 20 000 körül, s ezenkívül a

franciák 80 ágyút is zsákmányoltak. Ami külön megjegyzésre méltó (Napoleon számára föltétlenül az lehetett), hogy a franciák alig ejtettek foglyot. A most is elképesztő bátorsággal harcoló oroszok inkább elestek, de nem adták meg magukat. Veszteségük tehát csupa halott vagy egészen súlyos sebesült volt, fogoly alig. A győzelem ténye minden vitán felül állt, bár az említett, rejtve maradt okok miatt nem volt olyan megsemmisítő arányú, mint lehetett volna. Napóleon, a politikus, úgy látszik, felülkerekedett a katonán. Újabb győzelemre, újabb dicsőségre nem volt szüksége, annál inkább szövetségesire, hogy a szárazföldi zárlatot teljessé tehesse. Már szinte megszállottja volt ennek a tervnek, ez a rögeszme kergette őt a Nyemen partjára. Murat ugyanis Königsbergből jövet elállta az Allenberg-nél némi rendezettségre törekvő orosz sereg útját, s keletre kergette őket. Más forrás szerint Bennigsennek sikerült valamennyire összeszednie szétvert csapatait, és „tűrhető rendben” vonult vissza. A valószínűbb az, hogy az oroszok rendetlenül özönlöttek kelet felé, hiszen Murat 19én már elérte a Nyement, a legkeletibb pontot, ameddig Napoleon seregei valaha is eljutottak. Közben, csak úgy mellékesen, két nappal a friedlandi csata után, Soultnak sikerült elfoglalnia Königsberget, és akkora zsákmányra tett szert, hogy maga is meglepődött. Az angoloknak ugyanis fogalmuk sem volt a hadihelyzet alakulásáról, s rengeteg hadianyagot, lőszert, élelmiszert, ruhaneműt tettek partra a balti kikötővárosban. Ez most mind a franciáké lett. És ami a „rendezett visszavonulás” meséjét illeti, az igazán keményen helytálló orosz katonák soraiban vakrémület tört ki, s maga a sebesült fővezér is teljesen hiábavalónak és kilátástalannak ítélte meg a további harcot. Sándor cár is válságos lelkiállapotba került. Heilsberg után még mindig bízott a végső győzelemben, s ez a reménye végtére nem is volt olyan nagy képtelenség, mint a súlyos vereség után látszott. Akkor indult el hadseregéhez, amikor már tombolt a súlyos csata, s a francia tüzérség javában ágyúzta a szerencsétlen oroszok tízezreit, akiket Bennigsen az Alle szűk könyökhajlatában zsúfolt össze. A cár

siratta hadseregét, és féltette önmagát. Nem tudta, mit tegyen. Nem felejthette el, hogy édesapját a Napóleonnal való barátkozás vitte a sírba. De most a sebesült cárgyilkos könyörgött neki, hogy mindenáron kössenek fegyverszünetet, mert nincs erő, amely megállíthatná Napóleont. Ki tudja, talán másként határoztak volna, ha tudták volna, hogy Napoleon számára milyen égetően fontos a béke és a szövetség, de nem láthattak mást, mint a félelmetes Nagy Hadsereg megjelenését az orosz határon, s ez a körülmény elsöpört minden józan megfontolást. Sándor fivére, Konstantin nagyherceg, egyenesen azt mondta testvérének, hogy ha nem köt békét, jobban tenné, ha katonái kezébe pisztolyt nyomna, és megparancsolná, hogy lőjék főbe magukat. így kevesebbet szenvednének, mint ha Napóleon tiporná le újra őket. Nem volt akkor hadtörténész, aki higgadtan elemezte volna a történteket s azokat a fordulópontokat, amelyek esetleg másképpen befolyásolták volna a nagy csata sorsát. Ma már könnyű megállapítani, hogy a nagy győzelem előzményei nem voltak olyan meggyőzőek, mint Ulm vagy Austerlitz előtt. Kedvező lehetőséget mulasztottak el az oroszok akkor is, amikor nem kísérelték meg határozottabban a danzigi ostromgyűrű áttörését. Heilsberg majdnem vereség volt Napoleon számára, de az oroszok nem aknázták ki sikerüket. És vajon Bennigsen hogyan követhetett el akkora hibát, hogy a számbelileg lényegesen gyengébb Lannes-féle hadsereget a nagy csata délelőttjén nem támadta meg teljes erővel? És csapatai szerencsétlen felállításával nem ő ítélte pusztulásra saját hadseregét? Az kétségtelen, hogy Napóleon villanásszerűen ismerte fel, és döntő arányokban ki is használta ellenfele súlyos hibáját, de – föltétlenül el kellett követni ezt a hibát? Moreau nem követte volna el, s valószínűleg Kutuzov sem, Wellington pedig egészen biztosan nem. És nyilván Károly főherceg sem, aki békés semlegességben figyelte a francia-orosz összecsapást. Nem volt meg az egység Napoleon ellenfelei között, s még mindig nem lépett színre az a hadvezér, aki méltó lett volna a kis káplárhoz.

Sándor joggal érezhetett csalódást és elkeseredést. Kétségtelenül voltak benne eszmények, amelyekben hitt, Európa megmentőjének képzelte magát a bitorlóval szemben, s kiderült, hogy Európa cserbenhagyta őt, az isteni jogot védőjét, pedig Ausztria megmozdulása döntő sulival esett volna latba. Az angolok pedig határozottan zsugori kalmár módjára viselkedtek. Nem elég, hogy nem küldtek katonát, a kért hatmillió fontnyi pénzbeli segély helyett csak két és fél milliót ajánlottak fel. de azt is fel kellett osztani Oroszország, Poroszország és Ausztria között. Sértő alamizsna volt ez a nagyhatalmaknak, s elképzelhető, milyen megvetéssel vették át ezeket az undorítóan alacsony összegeket. Mindezek ellenére Napóleon kellemetlen napokat állt ki, mert a nagy győzelem után nem jelent meg azonnal előőrseinél a fegyverszünetet kérő küldött, rendszerint magas rangú arisztokrata. Pedig a győzelem fölött ezúttal nem lehetett vitázni, Friedland nem volt Eylau, Napoleon legföljebb azt a régi hadi igazságot nem tartotta eléggé szem előtt, h hogy a csatanyerés még nem föltétlenül jelenti a háború megnyerését. Bizonyos, hogy nem volt felkészülve egy oroszországi hadjáratra, s ekkor még azt sem tudhatta, hogy egy ilyen hadjáratra egyáltalán fel lehet-e készülni a siker reményében. Számára ezúttal Friedland jelentette a hadjárat végét, s egy kicsit már égett a lába alatt a talaj., indokolt politikai honvágy gyötörte, szeretett volna hazatérni Párizsba, természetesen győztesen, kezében a békével, amely az egész szárazföldet átfogó terveinek teljesítését tartalmazza. A hadijelentéssel sem sietett, megelégedett azzal, hogy feleségének számolt be a friedlandi eseményekről: „Fiaim méltó módon ünnepelték meg Marengo évfordulóját. Az egész orosz hadsereg felbomlott, elvesztette 80 ágyúját, 25 tábornoka vagy elesett, vagy foglyunk lett. 30000 orosz katona vaev halott, vagy fogoly. Népeim számára újabb dicsőséget jelent a friedlandi csata, méltó testvére Marengónak, Austerlitznek és Jénának.” A levél persze elsősorban nem Jozefinnek szólt, hanem a

közvéleménynek, s a sajtón át hamarosan a nyilvánosság elé került. Napoleon némileg eltúlozta a győzelem arányait, de a hazai közhangulat számára ez létszükséglet volt, mert a háború népszerűtlenségét csak a győzelem enyhítheti. De mikor ismeri el a győzelmet a cár? Elképzelhető, milyen megkönnyebbülést érzett, amikor 19-én a cár végre elküldte hozzá – egyelőre csak Bennigsen nevében – Lobanov herceget, és fegyverszünetet kért. Napoleon természetesen alig titkolt mohósággal teljesítette a kérést, s megkötötték a fegyverszünetet, egyelőre négyheti; időszakra. De ennél is fontosabb volt az a káprázatos fogadtatás, amelyben az orosz küldötteket részesítették. Az ünnepi külsőségekből már világtörténelmi eseményekre lehetett következtetni. Volt mit mesélniük a küldötteknek, visszaérve a cári főhadiszállásra. Már az is mély benyomást tett a cárra, hogy legyőzője pezsgőt ivott az ő egészségére, ami határozottan említésre méltó politikai áldozat volt a császárrészéről, mert utálta a pezsgőt, egy kevéske vörös borral vegyített tiszta víz volt a megszokott itala. Az pedig egyenesen fellelkesítette az ifjú atyuskát, hogy Napoleon, Európa térképére mutatva, a Visztulára tette az ujját, és ezt mondta Lobanovnak: – Ez lesz a két birodalom határa! A Visztulától keletre az ön fejedelme uralkodik, nyugatra én! Milyen egyszerű ! Mintha Poroszország és Lengyelország a világon sem lenne! Törökök, perzsák? Ugyan, kérem! Oroszország még területi nyereséghez is juthatna, ha hajlandó lenne szövetségesül fogadni a lovagias Napóleont. Lehet ilyen ajánlatnak ellenállni? Fenyegethetik-e ezután a megfogyatkozott létszámú háborús párt tagjai, hogy apja sorsára jut, ha lepaktál a jakobinusokkal, s jobban tenné, ha beengedné az országba a bitorlót, mint annak idején Nagy Péter XII., Károlyt? Lehet-e gyanakodni arra az emberre, aki hatalmas győzelme után előnyös békét ajánl? Hát nem őt támadták meg kétszer is, s ez a félreismert, nemes lelkű uralkodó – mert most már nem Buonaparte, hanem Napoleon császár volt – mégis baráti jobbot kínál? (Sajnos, nincs

feljegyzés arról, hogyan antikrisztustalanították a pásztorleveleket.) Persze, nem volt könnyű a döntés Sándor számára. Nem azért, mert misztikus, töprengő lélek volt, érzelmes és idealista, hanem azért, mert félt. Nem Oroszországot féltette (hazája jövőjében törhetetlenül hitt), hanem önmagát, amin nem is lehet csodálkozni, ha tekintetbe vesszük, hogy pillanatokra sem feledkezhetett meg elődjéről, aki annak köszönhette korai díszsírhelyét, hogy túlságosan összebarátkozott a bitorlóval, az Antikrisztussal, a szörnyeteggel, röviden: a franciák császárával. Most viszont a cárgyilkosok egyike könyörgött neki, hogy kössön fegyverszünetet, mert különben Napoleon császár őfelsége elözönli Oroszországot. De vajon nem tagadja le ezt a kétségbeesett tanácsot, ha a tárgyalások” balul ütnék ki? És akkor természetesen ő, a cár, a legfelső had-úr lesz a bűnbak. Egy orosz cár sohasem tudhatja, hogy miért gyilkolják meg. A kémjelentések is ellentmondtak egymásnak. Nem egv kém azt állította, hogy Napóleon egyáltalán nincs kedvező helyzetben, ő is súlyos veszteségeket szenvedett, a hadseregben rossz a hangulat, a marsallok veszekednek egymással, és így tovább. De hát nem ehhez hasonlót jelentettek néki az austerlitzi csata előtt? Nem azt ujjongta Dolgorukij, hogy Napoleon remeg a félelemtől, s itt az alkalom a jakobinus szörny Összezúzására? És mi lett az eredmény? A megsemmisítő austerlitzi vereség. Most pedig, a friedlandi katasztrófa után, higgye el, hogy a francia hadseregnek már csak kegyelemdöfésre van szüksége? Ha Napoleon különféle számadatai túlzottak voltak is, tény, hogy az orosz hadsereg elvesztette állományának egyharmadát, a franciák vesztesége viszont tízszázalékos volt. És a megmaradt orosz katonák lelkileg nagyon rossz állapotba kerültek, a tisztek éppen úgy. mint a legénység. Egyre több hang hallatszott az „idegen érdekekért” történő vérontás ellen. Ki támadta meg Oroszországot? Senki. Az eszeveszett bátorsággal harcoló orosz katonákban is feltámadt a kétség, feltették magukban és egymásnak a kérdést: meghalni

Poroszországért? – miért? Poroszország védelmében szálltak harcba, vérüket ontották egy olyan országért, olyan népért, amely napokig sem tudta védeni saját hazáját, s különösen a várak feladása körül olyan elképesztő gyávaságról, szolgalelkű meghunyászkodásról tett tanúságot, amely páratlan a gyalázatosságok világtörténelmében. Hát akkor? Talán Lujza királyné szép szemeiért vérezzenek? Vagy a század egyik leggyávább alakjáért: Frigyes Vilmosért? A Visztula mint a két világbirodalom határa! – ez szinte kedvezőbb feltétel volt, mint ha az oroszok győztek volna. Igaz, hogy ennek a nagyszerű diplomáciai fordulatnak két árulás volt az ára. Az egyiket Sándornak kellett elkövetnie Poroszország ellen, a másikat Napóleonnak Lengyelország ellen. De hát ha nagy érdekekről van szó, szabad tekintettel lenni a kis országok aprócska érdekeire? Két országot kellett feláldozni, de akik magasra törnek, nem riadhatnak vissza az aldozatoktól. És ki hozza meg ezeket a fejlődés, az általános béke érdekében szükséges áldozatokat, ha nem azok az államok, amelyek már jel értéktelenségüknél fogva is alkalmasak erre? Minél kisebb egy ország, annál kisebb az áldozat. Sándor ekkor még nem tudhatta pontosan Napoleon szándékait, vajon, egészen el akarja-e törölni Poroszom szagot, s mi a terve Törökországgal, amely eddig szövetségese volt, hiszen a törököket Oroszország ellen uszította, sőt, a franciák a török hadsereggel vállvetve verték vissza az angolokat a Dardanelláknál. Igaz, hogy egy királygyilkosság (pontosabban : szultángyilkosság) az oszmán birodalomban is megváltoztatta az erőviszonyokat, A májusi janicsárfelkelés megfosztotta Szelim szultánt fejétől és trónjától, s utóda, Musztafa, hír szerint franciaellenes nézeteket vallott, mert a francia forradalom eszmevilágát nem tudta összeegyeztetni a Korán tanításaival. Ezzel a francia-török szövetség kérdésessé vált. Sándorra az is erősen hatott, hogy úgyszólván egész udvara a béke után sóvárgott. Napoleon neve félelmetesebb volt, mint valaha, somost már senki sem hitte el az eylaui győzelmet. Valósággal

őrültségnek tartották visszautasítani a világ leghatalmasabb emberének békejobbját. Végül döntött a cár. Újra elküldte Lobanov herceget Napóleonhoz, s azt üzente, hogy köszönettel és boldogan aláírja a fegyverszüneti egyezményt, meghatottságáról biztosította a császárt, s annak a reményének adott kifejezést, hogy mielőbb személyes találkozás alkalmával jutnak teljes megegyezésre. Pontosan ezt akarta Napoleon. Ezt a lépést is olyan gondosan számította ki, mint Bennigsen megfojtását az alléi hurokban. Tisztán állt előtte a következő feladat: most Sándort kell meghódítania. Már Tilsitben ütötte fel főhadiszállását, az orosz határfolyó, a Nyemen mellett. Közben végre kiadta az ütközetről szóló napiparancsot, katonái és az otthoniak lelkesítésére. A megszokott pufogó szólamok ebből az írásműből sem hiányoztak, Napoleon tudta, hogyan kell szót értenie katonáival: „Katonák! Június 5-én szállásunkon támadott meg az orosz sereg. Tévedésben volt tétlenségünk okai felől. Túlságosan későn vette észre, hogy nyugalmunk az oroszlán nyugalma. Már megbánta, hogy elfeledte … .” Az ellenség veszteségeit már 60000 főre. tette (aki nem hiszi, számoljon utána!), majd néhány szót ejtett saját személyéről is, nem kérkedésből, csak éppen semmiféle hatásról nem mondott le, ha azt hasznosnak tartotta a hadsereg hangulata és a közszellem javítása szempontjából. Ráfértek az elcsigázott ármádiára az ilyen szavak: A sas sebességével repültünk a Visztula partiáról a Nyemenig. Austerlitznél koronázásom évfordulóját ünnepeltétek meg. Most Marengóra emlékeztettétek a világot hősiességtekkel, amikor véget vetettünk a második koalíciós háborúnak. Franciák! Méltók vagytok hozzám és önmagatokhoz! Babérkoszorúzottan tértek vissza Franciaországba, miután olyan békét érünk el, amely magában hordja a tartósság biztosítékát. Itt az ideje annak, hogy hazánk békében éljen, megvédve Angolország gonosz befolyásától. Jótéteményeim bizonyítják majd előttetek hálámat és szeretetemet.”

Van ebben a hadparancsban minden, ami szép és jó, s nem véletlen, hogy az igazi ellenségnek a gonosz Angliát említi, amely éket ver a békeszerető népek közé. A francia újságok külön utasítást kaptak, hogy Friedlanddal kapcsolatban ne bántsák az oroszokat, sőt, emeljék ki bátorságukat, s minden fékezhetetlen indulatukat Anglia ellen irányítsák. A közvélemény tervszerű alakítására már csak azért is szükség volt, mert a Nyemen két partján úgy festett, hogy nem győző és legyőzött tárgyal majd egymással, hanem két baráti nagyhatalom afféle csúcstalálkozót tart. Mit számított ebben a helyzetben, hogy a porosz király valósággal könyörgött a cárnak segítségért, kérve kérte őt, hogy ne hagyja cserben Poroszországot, vagyis őt. A cár szívesen megígérte, hogy minden lehetőt megtesz a porosz ügy érdekében, de már javában készült a tilsiti nagy találkozásra, amelynél látványosabbat, színpadiasabbat nem ismer a világtörténelem. Ennek a világhírű giccsnek a színhelye pontosan a Nyemen folyó közepe volt, a nevezetes tutaj, amelyet maga Napoleon személyesen tervezett. Nincs az a színpadi rendező, aki ennél rikítóbb, harsányabb jelenetet tudott volna kieszelni! Mi ihlette Napóleont erre a pazar, hatásvadászó színjátékra? Kiszámított fogás volt, mint általában minden lépése? A cárt akarta elkápráztatni s mellékesen az egész világot, elsősorban Franciaországot, ahol nem kis értetlenséggel figyelték, hogy mit csinál császáruk a messzi távolban és – egyáltalán mit akar? Vagy a túláradó öröm és elégedettség mozgatta képzelőerejét? Kétségtelen, hogy Tilsit szinte a boldogság csúcspontja volt életében, ö maga mondta el egy Szent Ilonabeszélgetés során, hogy talán Tilsitben volt a legboldogabb: „Előzőleg balsikereket szenvedtem el, például Eylaunál, aztán hirtelen én lettem a győztes, az én szavam volt a törvény, császárok és királyok rajongtak körül.” Ez a kései vallomás őszintének hangzik, s Napóleon esetében ez nagy szó. Külön érdekessége ennek a visszaemlékezésnek, hogy Eylaut már nem győzelemnek említette, hanem balsikernek, csorbának, amelyet ki kellett köszörülnie. Sok vér folyt el Friedlandnál annak érdekében, hogy

létrejöhessen a híres-nevezetes tilsiti tutajjelenet (Romeo és Julia erkélyjelenetének karikatúrája), ez a világtörténelmi ripacskomédia. Vajon mikor határozta el Napoleon, hogy megrendezi ezt a vásári mutatványt? Valószínűleg nem ötletszerűen. Hogy Sándort meg akarta nyerni magának, ez régi terve volt, hiszen emiatt kímélte az orosz hadsereget Austerlitznél, s ezért hagyott nekik Friedlandnál is egy kis lélegzetet, hiszen lemondott arról, hogy Murat tönkregázolja az orosz sereg megmenekült maradékát. Oroszországot hitte a leginkább megfelelő szövetségesnek. De még szolgalelkű környezetében sem mindenki osztotta ezt a véleményt. Abban nagyjából egyetértettek, hogy Poroszország nem méltó a császár, vagyis Franciaország bizalmára, de Talleyrand inkább Ausztriát, vagyis a Habsburgbirodalmat szerette volna Franciaország oldalán látni. Úgy vélte, hogy ez a szövetség megfelelő bástya lenne az orosz terjeszkedés ellen. Napoleon nem fogadta el külügyminisztere tanácsát, ami éppenséggel nem meglepő, mert arra is gondolhatott, hogy Talleyrand osztrákbarátságának anyagi alapjai is vannak, valószínűleg Ferenctől kapta a legnagyobb baksist. S hogy miért választotta végül is az oroszokat? Elég erősnek érezte magát arra, hogy hatalmas szövetségest állítson maga mellé. Mint hadvezér egyenesen el volt ragadtatva az orosz katona hősiességétől, bátorságától és hihetetlen szívósságától. Az orosz vitézek rengeteg francia katona elpusztításával vívták ki a császár legmagasabb elismerését. Az osztrák hadsereget, ezt a vegyes társaságot, egyelőre nem sokra becsülte, a sokáig tisztelt Nagy Frigyes- porosz hadsereg csődöt mondott Jénánál és Auerstadtnál, a folytatás pedig még szégyenletesebb volt. Az első igazi ellenállást az oroszok részéről tapasztalta. Jól fel tudta mérni Eylau igazi jelentőségét, már jóval Szent Ilona előtt, s az sem volt titok előtte, hogy a friedlandi nehéz győzelmet is csak az orosz hadvezetés tehetetlenségének, tehetségtelenségének köszönhette. Maguk a közkatonák oroszlánokként harcoltak. Ilyen szövetségessel az oldalán meddig állhat még ellent neki a kalmárok országa, a kalóznemzet? Hogy

ennek a szövetségnek az érdekében fel kell áldoznia néhány korábbi szövetségesét? Semmit sem adnak ingyen. Különben is a politikában az érzelmek még veszedelmesebbek, mint a tévedések. Most tehát az volt Napoleon legfontosabb feladata, hogy elkápráztassa és magához láncolja Sándort, s hogy elhitesse vele a francia-orosz szövetség egyedül üdvözítő voltát. És mindezt akkor, amikor éppen győzelmet aratott fölötte. Most még nagyobb győzelemre készült: a cár megnyerésére. Helyre kellett állítani Sándor tekintélyét saját hadserege előtt, meg kellett mutatnia, hogy nem valami kócos jakobinus forradalmárral van dolga, hanem igazi uralkodóval, akit nyugodtan fogadhat testvérének. Mindezt nagyon látványosan kellett a világ és elsősorban Sándor tudtára adni. Csendes, meghitt megbeszéléseknek nem lett volna olyan visszhangja, mint a nyemeni tutajon elhangzott tárgyalásnak. A kortársak valósággal mámorosán emlékeztek vissza a tilsiti színjátékra. Bourrienne így írt Tiisitről: „A tilsiti találkozó a modern történelem csúcspontja volt, s a Nyemen vize Napoleon képmását dicsőségének teljében tükrözte vissza.” Napoleon maga szerényen csak ennyit mondott: ,,A tilsiti mű kormányozza a világ sorsát.” Csak azt nem tudni, hogy mikor jutott eszébe a tutaj ötlete. Alig két nap alatt kellett elkészíteni a pompázatos építményt. Az alapelv érthető volt: Sándor nem mehetett át a francia megszállt területre, az ilyen megalázkodás merénylőket bátoríthat fel. De Napoleon sem óhajtott az orosz táborban tárgyalni legyőzött testvérével. A megoldás kézenfekvő s egyben napóleoni volt: a két tábort elválasztó folyó közepén kellett találkozniuk, s ehhez kellett a tutaj. De nem akármilyen vízi jármű volt ez, hanem a legfejedelmibb tutaj, amelyet emberkéz valaha épített. Kis faház állt rajta, fényűzően berendezett tárgyalóteremmel, jobbra és balra ajtó nyílt, az egyik a francia, a másik az orosz tábor felé, s mindkét ajtón át egy kis előszobába lehetett bejutni. A tetőn két „szélkakas” díszelgett, de kakasról persze szó sem volt, az alkalom ennél sokkal ünnepélyesebb volt. Két sas töltötte be a szélkakas szerepét, a

francia és az orosz sas. Hősi jelkép volt ez is, de ha a szélkakas hivatására gondolunk, akkor ez a jelkép túlságosan is jól sikerült. Hát még ha a Tilsit utáni politikai fejlődést is figyelembe vesszük! Sasokkal díszítették a két ajtót is. Napoleon ácsai csodát tettek alig 48 óra alatt. A rendezés is napóleoni volt, s mindkét sereg izgatottan várta a nagy eseményt. Vert és győztes csapatok tolongva, egymást taposva nyüzsögtek a folyó két partján, s le nem vették tekintetüket a folyó közepén ringó, történelmi tutajról. Június 25-én, délután két órakor indult meg a két csónak. Az egyik Napóleont, a másik Sándort vitte a folyó közepére. (Egy filmburleszkben valamelyik a vízbe pottyant volna.) Egetverő üdvrivalgás kísérte az evezők csapásait. Az esemény nagyszerűsége mindenkit lenyűgözött. S ha, talán egy kissé igazságtalanul, másfél évszázad távlatából, giccsesnek véljük a tutaj-jelenetet, gondoljunk mégiscsak arra, hogy az egyik csónakban a század embere ült, a törvényalkotó, a világhódító, maga Napóleon császár. Hogy a franciák szemében mit jelentett ez a rikító színjáték, könnyen elképzelhető. A kis káplár indult el fogadni legyőzött ellenie- lét, minden oroszok hatalmas cárját. De nem kisebb lelkesedéssel és csodálattal kísérték a két uralkodó útját az oroszok, s bármennyire í különös is, csodálatuk elsősorban Napóleonnak szólt. Csak ismételni lehet: ha valami szálas óriás szállt volna ki a csónakból, ez megfelelt volna ugyan a nép képzeletében élő, győzelmes hadúr alakjának, de ez a kövérkés apróság jobban megdöbbentette és elragadtatta őket, mint ha valami góliát. Nagy Péterhez vagy Bennigsenhez hasonló dalia tette volna hatalmas lábát a tutajra. Az egyik híres orosz katona, Gyenyisz Davidov, aki még nem gondolhatott arra, hogy öt év múlva egyike lesz a honvédő háború legendás partizánvezéreinek, így lelkendezett Napóleon láttán: ,,A csodálatos férfiú, a hadvezér, akihez foghatót Nagy Sándor és Julius Caesar óta nem ismertünk, a legnagyobb hadvezér, politikus, törvényhozó és hódító, aki megverte Európa valamennyi hadseregét, kétszer legyőzött minket, és most Oroszország határa előtt áll, a férfi, aki csodába illő bölcsességével mindenkit

elragadtatott, aki közelébe került, a legyőzhetetlen vezér, a mennydörgő félisten …” Saját uralkodójáról sohasem mondott vagy írt ilyesmit ez a kemény katona, igaz, semmi oka sem volt rá. Jellemző, hogyan éreztek Napoleon iránt ellenfelei, az ellenség, amelynek alig néhány napja bőségesen ontotta a vérét. Nyilván akadtak a cár kíséretében olyanok is, akik másféle érzelmekkel viseltettek „a korzikai” iránt, ezek voltak a konok maradiak, akik a császári korona, a pápai áldás ellenére is a forradalom megtestesítőjét látták a furcsa kis emberben. Egy másik felséges személy is ott ácsorgott a folyóparton, maga III. Frigyes Vilmos porosz király, aki természetesen szeretett volna ott lenni a nevezetes találkozón, elvégre ő is uralkodó volt, és őt is megverték. De Napoleon hallani sem akart róla, s egy cseppet sem leplezte a poroszok és uralkodójuk iránti megvetését. Ott állt a porosz király díszes kíséretében Blücher tábornok is, aki most végre, ha távolról is, de szemügyre vehette a félelmetes kis csodalényt, aki apró csizmácskájában végigtiport Poroszország földjén, s most úgy bánt velük, mintha a világon sem lennének. Blücher keményebb fából volt faragva, mint uralkodója, s a düh és a szégyen, a példátlan megaláztatás mély sebeket mart belé. Napoleon, aki az iránta való feltétlen rajongást tartotta természetesnek, nem is sejtette, hogy milyen vad érzelmek sokasodnak egyik-másik ellenfelében, s hogy ennek a folyamatnak mi lesz a jelentősége a jövőben. Ha valóban hitt abban, hogy egyedül ő az, aki fényes nappal is látja vezérlő csillagát, akkor feltehető, hogy ez a csillag sok mindent elhomályosított. De miért is gondolt volna a távoli jövőre ezekben a percekben a „mennydörgő félisten”, amikor hatalma csúcspontján ő játszhatta a főszerepet a Nyemen közepén felállított történelmi színpadon. Milyen tökéletesen követte egyik fő elvét: hatni az emberek képzeletére! És ezt a hatást nem lehet elérni holmi elvont bölcseleti fejtegetésekkel.

Tökéletes volt a rendezés, s ami aprócska hiba becsúszott, az is Napóleont szolgálta. Az történt ugyanis, hogy a császár csónakját a gárda lelkes tengerészgyalogosai repítették a vízen, s valamivel előbb értek a tutajhoz, mint a cári dereglye. Napoleon kiszállt a csónakból (mi lett volna, ha megcsúszik? .. .), s nemcsak a saját ajtaját nyitotta ki, hanem, igazi francia lovaghoz illő udvariassággal, Sándorét is, s a tutaj szélén így várta legyőzött ellenfelét. Az orosz evezősök némileg lassabban eveztek, mint a tüzes franciák (ráérünk …), de másodperceken belül ők is megérkeztek, a daliás cár fellépett a tutajra, s a két sereg mennydörgő éljenzése közepette a két uralkodó megölelte egymást. Szegényes az emberi nyelv ahhoz, hogy ilyen kozmikus izzású pillanatokat le tudjon írni. Az ölelő karok alig akarták elengedni egymást, mintha a lángoló érzések valósággal összeforrasztották volna a kis kopaszt és a hatalmas cárt. Egyike volt azoknak a világpolitikai Öleléseknek, amelyekhez hasonlókat azóta is sokat láttunk, s a történelem további folyása felkeltette a gyanút az egyszerű emberekben, hogy ezek a magas szintű gyengédségek nem mindig holmi Castor-Pollux jellegű, önfeláldozó barátságot jelképeznek. A poroszok nyilván nem éljeneztek, bár a porosz király jellemét (?) ismerve, az sem lehetetlen, hogy őfelsége azzal a titkos reménységgel tombolt és hurrázott, hogy Napoleon hátha észreveszi Őt a távolból. Vannak történelmi források, amelyek szerint a két uralkodó egyszerre érte el a tutajt, Savary visszaemlékezései szerint azonban a franciák győztek vagy két csónakhosszal. Mindkét uralkodó magával vitte néhány fontos emberét, Napóleon Berthier-t, Bessičres-t, Durocot és Caulincourt-t, Sándor pedig öccsét, Konstantin nagyherceget (aki még Friedland előtt békét tanácsolt a cárnak), Lobanov herceget, és végül, de nem utoljára, Bennigsent, akinek ki tudja, milyen szerepet szánt… A herkulesi termetű vikingivadék most megnézhette magának közelről, hogy ki az, aki olyan alaposan elverte őt. Az előkelő főurak csak díszkíséretül szolgáltak. mert a két uralkodó bevonult a szalonba, s ott tárgyalt egymással. Úgy látszik, ebből a beszélgetésből semmit sem hallgattak ki a kíváncsi

kintmaradottak, jegyzőkönyvet természetesen nem vezettek, s a í majdnem két óra hosszat tartó megbeszélésről sem Sándor, sem a különben cseppet sem titkolódzó Napoleon nem tett említést. Mindössze 1 egy rövid párbeszéd maradt fenn az utókor számára. Ez állítólag akkor hangzott el, amikor a két uralkodó kibontakozott egymás öleléséből. A legismertebb változat a következő: Sándor: Felség, éppen úgy gyűlölöm az angolokat, mint ön, s mindenben segítségére leszek ellenük. Napoleon: Akkor a béke máris meg van kötve. Világtörténelmi szavak, annyi szent, méltók a tutaj fenségéhez, de nagy a valószínűsége annak, hogy nem hangzottak el. Ki hallotta? Bignon „Franciaország története” című könyvében szerepeltek először , minden hivatkozás vagy bizonyíték nélkül. Ne felejtsük el, hogy Bignon báró rajongó híve volt Napóleonnak, könyve megírásával a császár végakaratának, a végrendeletben szereplő felszólításnak tett eleget, s nem a rideg tényeket akarta felderíteni, hanem a császár nagyságát szolgálni. Az ő könyvéből vették át a kis párbeszédet más történészek is, nyilván azért, mert nagyon tetszetős. De nélkülöz minden logikai alapot. Az igaz, hogy Sándor haragudott az angolokra, de -miért? Mert nem segítették eléggé az „Antikrisztus” ellen. Az viszont teljesen valószínűtlen, hogy azonnal szakítani akart az angolokkal, Napóleon kedvéért. Ez a lépés Napoleon érdekében állt, és nem fordítva. És ott volt a tutajon maga Bennigsen is, akit hihetőleg veszélyesen elkedvetlenített volna, ha a nevezetes találkozást a cár egy angolellenes kirohanással kezdi, sőt, minden előzetes tárgyalás nélkül még segítséget is ígér Napóleonnak az angolok ellen. Minden valószínűség szerint a beszélgetés odabent, a tutaj tárgyalótermében kezdődött. Tolmácsra nem volt szükség. Sándor tökéletesen beszélt franciául, s ha kezdetben szokatlan volt is neki a franciák császárjának sajátos kiejtése és nyelvtana, jól megértették egymást. A későbbi események azt is megmutatták, hogy miben, de hogy a tutajon miről beszéltek egymással, az

sohasem derült ki. Valószínű, hogy nagyon személyes természetű volt ez a beszélgetés, mindkét fél igyekezett minél jobb benyomást tenni a másikra. Sándorban nagyobb lehetett a kíváncsiság, Napóleonban pedig az eltökéltség, hogy magához láncolja kiszemelt barátját és szövetségesét. Ki törődött ezekben az órákban a friedlandi csatatér temetetlen hulláival, a haldoklókkal, akik még suttogni sem tudtak, hogy felkeltsék a sebesültszállítók figyelmét. Az ilyesmi Sándort éppen úgy nem érdekelte, mint Napóleont, amikor sokkal fontosabb kérdésről volt szó, a világ sorsának megszabásáról. Az érzékeny idegzetű cár sohasem bírta el a harc utáni csatatér szörnyű látványát, Napoleon viszont mindig végig szokott lovagolni a véres földön. A friedlandi csata után is leleszállt lováról, s nemcsak vigasztaló vagy dicsérő szavakkal enyhítette a sebesültek szenvedését, hanem, szokásához híven, gyakran levette melléről a becsületrendet, és egy-egy sebesült mellére tűzte. Napoleon minden hadjáratára egy sereg kitüntetést vitt magával erre a célra. Egymás után tűzte saját mellére â dicsőség érmeit, csakhogy levehesse onnan őket a sebesültek számára, s ezzel még magasabbra emelje a kitüntetés értékét, s lelkesítse seregét. De közben az esze már Sándor körül járt, hiszen a csata mintegy 30 000 halottja azt a célt szolgálta, hogy létrejöjjön a baráti találkozó a föld két leghatalmasabb uralkodója között. Napóleon nem tudott gyűlölni, s ha nem állt érdekében, esze ágában sem volt megsértődni. Fütyült mindarra, amit róla a cári udvar, nyilván maga Sándor cár is mondott s hirdetett, s a pásztorlevelek bizonyára sok derűs percet szereztek neki bokros elfoglaltságai közepette. Neki most barátra volt szüksége, s úgy látszott, hogy ez a haditerve is sikerül. Mert amilyen félelmetes tudott lenni, ha akart (szerinte színlelésből, bár néha csak füllentette, hogy alakoskodott), éppen olyan szeretetre méltó, bájos, aranyos, kedves, magával ragadó embernek tudta magát mutatni. Kétségtelen, hogy az emlékezetes négyszemközti tutajbeszélgetés során mély benyomást tett a cárra, amint az Sándor később tett megjegyzéseiből kiderült. Ilyesmiket mondott:

,,Soha senkivel szemben ennyire elfogult nem voltam, de negyvenpercnyi beszélgetés után minden ellenszenvem úgy szertefoszlott, mint az álom!” (Negyven kemény percnek azért el kellett telnie …) Azt is kijelentette, hogy egyenesen megszerette Napóleont, s ha előbb megismerték volna egymást, a múlt sok tévedése elkerülhető lett volna. Úgy látszik, kölcsönösen jó benyomást tettek egymásra, s ha hinni lehet Napóleonnak (nem könnyű feladat), neki is megtetszett az ifjú cár. Történetesen ez volt az érdeke, s a cár bajosan tudott volna úgy viselkedni, hogy eltéríthette volna Napóleont világot átfogó, jól átgondolt terveitől. Mindehhez a cárban egy rendkívül rokonszenves, jó barátot kellett találni. Meg is találta. Részlet egy leveléből: ,,Sándor cárral éppen most találkoztam. Nagyon, de nagyon megnyerte tetszésemet. Jóképű, jó szívű ifjú uralkodó. Sokkal okosabb, mint amilyennek általában tartják.” Jó korzikai hagyományok szerint, egy kicsit még el is túlozta a dolgot, s ilyen kijelentést is tett: „Senkit sem szerettem jobban, mint ezt a férfit.” Nagy ég! Ilyesmit mond Napóleon, „A Férfi” (egyik mellékneve), mintha Jozefin és Mária nem is lenne a világon! Nono – mondhatná erre valaki –, ez más, van férfiszeretet, szoros férfibarátság is, anélkül, hogy valaki a fajtalanság gyanújába kerülne, ami világtörténelmi méretekben szintén nem bűn (Julius Caesar). Helyes. De Napoleon ; kétségtelenül eltúlozta a Sándor iránt érzett politikai szeretet méreteit, amikor ezt mondta: ,,Ha nő lenne, szeretőmmé tenném!” Ez a vaskos ízléstelenség bárki szájából gyomorémelygést idézne elő, de a napoleoni varázs még ezt is elbírta, különösen amikor a császár hatalma tetőpontján állt, s minden szava kinyilatkoztatás volt. A tutajjelenet tehát tökéletesen sikerült, s a két uralkodó mennydörgő tetszésnyilvánítás után elhagyta az egyetlen alkalomra épült, fejedelmi vízi járművet (vajon mi lett vele?), hogy később folytassák a tárgyalásokat, amelyeiken már a külügyminiszterek is részt vettek. Fogas kérdés akadt éppen elég. Napoleon sürgősen

magához rendelte Talleyrand-t, beszámolt neki a tutaj találkozóról s arról is, hogy a következő napon a cár magával hozza a porosz királyt is. Mivel a semleges vízen történt találkozón elhatározták, hogy a következő napokat a cár is Tilsitben tölti, Napoleon elhatározta, hogy „semlegesíti” a várost. Ennél harciasabb semlegesítést még nem látott a világ. A Nagy Hadsereget bámulatosan rövid idő alatt újra felöltöztették, az utánpótlás szakadatlanul ömlött hazulról és a napóleoni védnökséget élvező államokból. Nyoma sem volt már a katonákon az eylaui és a friedlandi gyötrelmeknek, csillogtak a fegyverek, s Napóleon mindent elkövetett, hogy Sándor előtt minél félelmetesebbnek mutassa a kor leghatalmasabb hadieszközét, a Grande Armée-t. Amikor Sándor közeledett a tilsiti parthoz, a semlegesített városban az egész francia hadsereg fegyverben állt, elöl természetesen a gárda, s amikor a cár partra lépett, egymás után száz ágyúlövés dördült el. Természetesen maga Napóleon várta az orosz uralkodót, és személyesen kísérte őt pazar fényűzéssel berendezett szálláshelyére, amelynek környékét viszont az orosz cári gárda szállta meg, miután pótolták a friedlandi veszteségeket. Napoléon rendkívül figyelmes volt, a saját bútorzatát bocsátotta Sándor rendelkezésére, sőt, a saját tábori ágyát is nekiajándékozta a cárnak, bár nem valószínű, hogy a magas termetű orosz uralkodó használni tudta volna a különben becses kis ágyikót. Eseményekben gazdag két hét következett, amely nemcsak szakadatlan tárgyalásokkal telt el. Napóleon mindent elkövetett, hogy fitogtassa hadserege erejét, bámulatos fegyelmezettségét. Szemle szemlét követett. Először természetesen a gárda gyalogsága tartott díszfelvonulást, s végezte el azokat a mozdulatokat, „amelyeknek tökéletessége még magát a lángészt is meglepte” – ahogyan Balzac írta Napoleon szemléiről. Davout legénysége két nap egymás után is szerepelt, aztán a gárda lovassága, és így tovább. Mindezt természetesen az előkelő vendégek szórakoztatására és

okulására, akik között nemcsak az orosz cár és kísérete foglalt helyet, hanem Frigyes Vilmos ,és a porosz főtisztek is. Hadd lássák ők is, kikkel merészeltek szembeszállni Jénánál és Auerstadt-nál, kik elől menekültek hanyatt-homlok, s milyen legyőzhetetlen erő fenyegeti Poroszország egész nemzeti létét. Mert Napóleon nem csinált titkot abból, hogy a legszívesebben eltörölné a porosz államot a föld színéről. Lehetséges persze az is, hogy szándékosan ragadtatta magát túlzásokra, s maga sem gondolt komolyan arra, hogy egész Poroszországot éppen úgy meg lehet szüntetni, mint egy apró német hercegséget. Talán csak taktika volt részéről ez a dühödt könyörtelenség, hogy aztán legyen miből engednie később Sándor kedvéért, aki mégiscsak örök hűséget esküdött Nagy Frigyes sírja fölött. (Vajon a tutajon nem jutott Napoleon – és Sándor – eszébe ez az esküvel fogadott, örök barátság?) Mindenesetre minden módon igyekezett megalázni a poroszok királyát, alig akart vele szóba állni, s amikor Sándor cárt ebédre hívta meg, az ott lebzselő Frigyes Vilmos alázatos köszönését csak fejbiccentéssel viszonozta, inkább végigmérte« őfelségét, majd hátat fordított neki. És mindezt végig kellett néznie a porosz királyi udvarnak s a hadsereg főtisztjeinek. Nagy Frigyes méltatlan utóda is fel tudta mérni, hogy milyen megalázó helyzetbe került, de olyan meghunyászkodva dühöngött, hogy csak feleségének merte megírni gondosan titkolt érzelmeit, amelyekben az önérzet halvány szikrái is felfedezhetők voltak. Így írt Lujzának: „Láttam őt, ezt a szörnyeteget, akit Belzebub alkotott, az alvilág köpött ki, hogy korbácsa legyen az emberiségnek.” Minő mennydörgően haragvó szavak! Mintha nem ugyanez az ember írt volna hódolattól csöpögő leveleket az emberiség korbácsának Berlinbe, hogy vajon jól érzi-e magát őfelsége az elfoglalt városban. Tilsitben Napóleon körül meg sem mert mukkanni, hajlongva kereste la császár kegyeit, hátha kegyeskedik őt észrevenni, s esetleg megbocsátani. Ilyen embertől még az is bátorságnak számít, hogy saját felesegetnek meg merte írni

kemény véleményét engesztelhetetlen ellenfeléről. r Mert Napóleon valóban annak mutatkozott, s azt javasolta Sándornak, hogy ne teketóriázzanak, hanem egyszerűen osszák fel a hitszegő, gyáva Poroszországot, a Visztulától keletre fekvő porosz területeket kebelezze be a cár, a nyugati rész pedig legyen Napóleoné. Ami pedig a Belzebub-hasonlatot illeti, Frigyes Vilmosnak valóban lehettek tapasztalatai Napoleon „ördögi” ravaszságáról, mindenesetre elképesztő tájékozottságáról. Első találkozásuk alkalmával a császár nemcsak a háború arcátlan megindítása miatt pirongatta meg a porosz királyt mások előtt, hanem kioktatta, hogyan kell egy tisztességes uralkodódnak teljesítenie népe iránti kötelességét. Felszólította, hogy dobja ki Hardenberg minisztert, ezt az elviselhetetlenül lelkes, porosz hazafit, aki a királynéval együtt háborús főbűnösnek számít. A király engedelmesen hallgatott, mint egy rossz kisdiák, akinek meghúzzák a fülét (ezt ugyan nem tette meg Napoleon, ilyen kitüntető kegyre érdemtelennek tartotta Frigyes Vilmost), de amikor Hardenbergről esett szó, bátorkodott megjegyezni, hogy nem tudja, kit állítson a helyére. Napoleon egyszerre három nevet is említett. Jobban ismerte a porosz politikusokat, mint saját uralkodójuk. További tanácsokra már nem méltatta „testvérét”, s úgy látszott, hogy a poroszoknak befellegzett Itt valóban csak Sándor segíthetett, aki nem titkolta legújabb legjobb barátja előtt, hogy neki kötelezettségei vannak a porosz uralkodóház iránt, mint lovagias férfiúnak, kínos lenne, ha bánatot okozna Lujzának. Erről az ütőkártyáról a porosz király sem feledkezett meg végső kétségbeesésében. Ismerve Napóleon érdeklődését a nők iránt, Tilsitbe hozatta feleségét, hátha ez a szépségéről híres asszony valamit el tud érni a hajthatatlan szörnynél. A szerep, amelyet Lujzának szántak, alig különbözött attól, amire Walewska Máriát kényszerítették. Lujzát azonban nem kötötte semmiféle kormányhatározat, s bátran vállalkozott arra, hogy tárgyal az emberevővel, vagy ahogyan ő maga írta férjének, „a sárból felcseperedett pokoli lénnyel, ezzel a gyalázatos gyilkossal”. Mint

látható, harcias szavakban nem volt hiány porosz királyi részről. És a királyné Tilsitben sem sok jót hallott a császárról. Voss grófnő úgy írta le Napóleont, mint aki „rendkívül ronda, felpuffadt képű ember, kicsi, kövér, semmiféle alakja nincs, szemei dühösen forognak, arckifejezése szigorú, mintha a balsors megtestesítője lenne…” Igaz, hozzátette, hogy a „rondaság” szája szépen formált és a fogai jók. Ez is valami. A helyzet rendkívül fonák volt. Napoleon ugyanis – igen lovagiatlanul és ízléstelenül – hadijelentéseiben a háború során mindennek elmondta Lujzát, gúnyos cikkeket íratott róla a francia újságokban, női becsületében sértegette, és őt tette felelőssé a háborúért, amiben különben sok igazság volt. És a férj, a felsőbbrendű ember, az „isten kegyelméből uralkodó király” maga küldte feleségét „Belzebub alkotásáéhoz, hogy bájaival próbáljon valamit kicsikarni tőle. Napoleon ĺę-kor már tett néhány engedményt barátjának, Sándornak, s hozzájárult ahhoz, hogy valamit azért hagyjanak meg Poroszországból, bármennyire érdemtelen is rá. A kérdés az volt, hogy mennyit. Lujzát alaposan kitanították a helyszínen ólálkodó porosz politikusok, hogy mit kérjen Napóleontól, ha a franciák császárja esetleg hajlandó fogadni őt. Hajlandó volt. A tilsiti királyi palotát jelölték ki a találkozó, szinte a találka színhelyéül. Újabb ünnepélyes, nagyszabású színjátékra volt kilátás a felséges eseményektől terhes Tilsitben. Lujza öltözetét valóságos minisztertanács előzte meg, hiszen az anatómiai fegyverviselés leghatásosabb módjait kellett előkészíteni. Azt is találgatták, hogy Napoleon milyen díszruhában fogadja a királynét. A császár Tilsitben tőle szokatlan választékossággal öltözködött, ez nyilván Sándornak szólt. De esténként úgy dobálta le magáról díszruháit, mint a rongyot, s inasainak minden ügyességükre szükségük volt ahhoz, hogy reggelenként fel tudják öltöztetni a díszes ruháktól irtózó nagyurat. A porosz királynét azonban vadászöltönyben, lovaglóostorral a kezében fogadta. Vadászatról jött éppen, s elképzelhető, hogy a

díszesen kiöltözött Lujza mit érzett, amikor észrevette, hogy lovaglóostor van abban a kézben, amelyben Poroszország sorsa is nyugodott. Aztán négyszemközt tárgyaltak. Lujza nem titkolta Napoleon előtt sem a haza iránt érzett aggodalmait, sem világszép kebleit. Hogy közben a férj hol toporgott, arra vonatkozólag nem maradt fenn pontos adat. Tény, hogy a közelben tartózkodott, s aggodalommal leste a találkozó kimenetelét. Walewski gróf csak vak volt, de Frigyes Vilmos gerinctelen csúszómászó, aki saját feleségét játszotta ki, adunak. Esetleg felszarvazottan is, de minél nagyobb területen szeretett volna uralkodni odaadó hűségű népe fölött, azzal a szigorral, amely csírájában fojtja el a felforgató eszméket. (Ó, Beethoven! Kinek ajánlottad a kilencedik szimfóniát!) Lujza és Napóleon megbeszélése némileg humorosan indult, ami jól jellemzi Napoleon emberismeretét. Lujza ugyanis mindjárt rátért a lényegre, s mélyen meghajolva, majdnem letérdelve kiáltotta: – Irgalom, felség, Magdeburg! – Foglaljon helyet! – válaszolt Napoleon. A királyné meglepetten, némileg talán meghatva a váratlan udvariasságtól, leült. Pedig Napóleon nem udvariasságból kínálta meg helyivel a hölgyet, hanem – mint később megmagyarázta – egy ülő nő sohasem kelt megrázóan ünnepélyes hatást. És valóban, ettől kezdve A beszélgetés sokkal fesztelenebbül folyt le, mint ahogyan kezdetben sejteni lehetett. Napoleon persze nem kért bocsánatot a számtalan sértés miatt, sőt, szemrehányást tett Lujzának: hogyan mertek háborút indítani ilyen felkészületlenül? A királyné mentegetőzött: – Felség, be kell vallanom, hogy Nagy Frigyes dicsősége félrevezetett bennünket! Hogy ezt mondta, csak Talleyrand-tól tudjuk, akinek Lujza később elmesélte. Talleyrand odahaza többször is megismételte a

rövid kis párbeszédet, amíg Napoleon le nem intette. Nem tudni biztosan, hogy miért. Az egyetlen ésszerű magyarázat az, hogy Napoleon egyszerűen nem tűrte, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, más útján kerüljön nyilvánosságra, az ő engedélye nélkül. Egy-két apróságot ő maga árult el a meglehetősen hosszúra nyúlt együttlétről. Területi engedményekre ugyan nem volt hajlandó, viszont gyengéd bókok formájában dicsérte a királyné szépségét, báját, feltehetően olyan részletességgel, amilyenre Lujza öltözete föltétlenül felhatalmazta őt. A beszélgetés csak akkor szakadt meg, amikor végül belépett a szobába a férj, III. Frigyes Vilmos porosz király. Hogy hol tartottak a beszélgetésben, arra nézve Napoleon eléggé érthetően tréfálkozott marsalljai előtt: – Ha a király valamivel később jön, odaadtam volna Magdeburgért! Ez a hamiskás megjegyzés eléggé világosan rámutat arra, hogy bár egyik fél sem engedett át a másiknak semmit sem, a beszélgetés irányát az a hazafias honleányi érzés jellemezhette, amely áthatotta a királyné keblét. Viszont azt biztosra lehet venni, hogy még ha a porosz király hosszabb időre engedte volna is át feleségének az államügyek intézését, Napoleon akkor sem tett volna olyan területi engedményeket, amelyek kívül álltak tervein. Hiszen a kedves Máriának is csak annyit ígért, hogy – hazája drágább lesz szívének. Hogy ez milyen sokféleképpen értelmezhető általánosság, az éppen Tilsitben derült ki. De bármi történt is, vagy nem történt, annyi bizonyos, hogy Lujza kellemesen csalódott Napóleonban, hízelegtek női hiúságának a császár bókjai. Napoleon sem titkolta, hogy megtetszett neki a szép Lujza. Mivel veszélytelen flörtről volt szó, érzéseit megírta Jozef innék is: „Tegnap együtt voltam a porosz királynéval. Védekeznem kellett, nehogy további engedményeket kelljen tennem férjének. Udvarias voltam, de kitartottam politikám mellett. A királyné nagyon szeretetre méltó.” Jozefin nyilván nem volt féltékeny Lujzára, de sokért nem adta volna, ha a „lengyel nő”-ről tudott

volna meg valamit. Napóleon bátran visszatért a tárgyra: „A porosz királyné igazán elragadó. Csupa kacérság volt irántam. De ne légy féltékeny! Viaszosvászonból vagyok, minden ilyesmi lepereg rólam. Túlságosan drágán fizetném meg, ha a gáláns lovagot játszanám.” Mégis, annak ellenére, hogy a királyné semmit sem ért el (titokban talán még reménykedett), teljesen megváltoztatta véleményét Napóleonról. Lebilincselőnek, szellemesnek, kedvesnek találta, s a „pokoli lény”-nek még a külsejéről is kedvező képet alkotott, „cézári méltóság”-ot fedezett fel Napóleon arcán. Kétséget kizáró módon a királynénak köszönhető, hogy Napoleon ezután a királlyal is némileg emberségesebben bánt. Olyannyira, hogy Frigyes Vilmos később így írt egy levelében Napóleonról: „Mindaz, amit mondott, bölcs és érdekes volt. Általában, micsoda jól rendszerezett koponya!” Hát még ha akkor egy kicsit késett volna! … Tilsitről még számos anekdota, pletyka, mulatságos történet maradt fenn, hiteles és kitalált események egyaránt, egyik-másik többféle változatban, kiszínezve, továbbszőve. Ezernyi pletyka járta be Európát, nem egy közülük borsos tartalmú. Például arról is suttogtak, hogy Lujza és Napoleon híres együttlétét nem is szakította félbe a porosz király olyan túlságosan korán, ahogyan azt hivatalosan terjesztették. Gyanús volt ugyanis, hogy Napoleon – végül is – visszaadta Lujzának, azaz a poroszoknak Magdeburgot. Viszont – nem az egészet adta vissza, csak azt, ami az Elbától keletre feküdt, a legfontosabbat azonban, a nyugati parton fekvő magdeburgi erődöt, amelyre Napóleonnak elsősorban szüksége volt, megtartotta magának, azaz – erről majd később lesz szó – a vesztfáliai királyságnak. Tilsitben ugyanis nemcsak ünnepségek, szemlék, történelmi dévajságok, színes közjátékok történtek, hanem rendkívül súlyos világpolitikai kérdéseket is meg kellett oldani. Nehéz lenne az ügyek fontosságában sorrendet felállítani, annyi azonban bizonyos, hogy Sándort egyelőre a poroszkérdés izgatta. Ezt a fényűzést már megengedhette magának, mert jól

tudta, hogy Napoleon tőle nem területeket, nem hadisarcot, hanem barátságot követel. Abban a helyzetben volt tehát, hogy a poroszok pártfogójaként léphetett fel, s nem kellett szégyenkeznie Lujza királyné előtt. Mivel Napoleon kezdetben Poroszország teljes eltörlése mellett tört lándzsát, könnyű volt engednie. Mindenesetre alaposan megcsonkította a Nagy Frigyes-királyságot, s nagyjából visszakényszerítette az 1772-es határok közé. Hessent, Kasselt és az Elbától nyugatra fekvő minden „volt” porosz területet a Jeromos számára alapított vesztfáliai királyságnak; juttatta (szegény Jeromosnak milyen sokáig nem volt trónja!), s természetesen nem kapott vissza Poroszország egy talpalatnyi földet sem abból, ami Lengyelország felosztásakor neki jutott. A területrabló büntetése! Danzigot szabad városnak nyilvánították, s a fontos balti kikötővárosnak ezt a sajátos jellegét egy francia helyőrség biztosította. Napoleon fontosnak tartotta azt is, hogy a poroszokkal szemben tanúsított „nagylelkűségéiről külön tegyenek említést a békeszerződésben. Tettek is. A világnak hivatalosan is tudomásul kellett vennie, hogy Poroszország fennmaradása „a cárra való tekintettel, s a barátság és a bizalom jeléül” vált lehetségessé. A cár tehát, aki még a friedlandi fegyverszünet megkötése előtt mentegetőző levelet írt Frigyes Vilmosnak, s megpróbálta megértetni vele, hogy neki elsősorban Oroszország érdekeit kell szem előtt tartania, most joggal tetszeleghetett a nemes lelkű védnök szerepében, hiszen Napoleon felajánlotta neki a Visztulától keletre fekvő porosz területeket, ő azonban lovagiasan lemondott erről a bőkezű ajándékról, mert elviselhetetlennek találta azt a gondolatot, hogy Lujza királynéi korona nélkül maradjon. Hogy Poroszország területe erősen összezsugorodott, lélekszámban közel ötmillió poroszt veszített (az ország lakossága 9 744000-ről 4 938 000-re csökkent), arról kevés szó esett, s a porosz király feltehetően örült annak, hogy egyáltalán uralkodhat valahol. Környezetében persze sokan másképpen gondolkoztak, s bár tudták, hogy egyelőre tehetetlenek, végtelen gyűlölettel és elszántsággal készültek a jövőre. Thiers, a később nagy szereoet

játszott politikus történetíró, egyetlen mondatban így jellemezte Tilsitet: ,,Napoleon kiengesztelhetetlen ellenségeket, ugyanakkor gyenge és kétséges barátokat szerzett.” Azok az utólagos bölcsek, akik úgynevezett történelmi távlatból dolgozhatták fel a napóleoni korszakot, évtizedekkel később könnyen állapíthatták meg, hogy a tilsiti csillogó csúcspont a nyemeni tutajjal, Kelet és Nyugat uralkodójának örök barátságával együtt tulajdonképpen Napóleon bukásának egyik oka volt. Mert Napóleonnak végül természetesen el kellett buknia, céljai megvalósíthatatlanok voltak, káprázatos kaland volt az egész meteor-pályafutás, mesebeli legenda, s bukása után megkönnyebbülten emelhették fel fejüket a koronás fők, a nemzetközi és főleg uralkodói jogfolytonosság újra helyreállt. Milyen furcsa, hogy szinte belevésték a történelmi köztudatba a napóleoni eposz elkerülhetetlenül tragikus végét, az éhenkórász kis tüzértisztből lett világhódító császár száműzetését, szemben a törvényes uralkodók biztonságával. Nem azt bizonyítja ez a nézőszög is, hogy Napóleon volt a középpont, az ő sorsa volt az, amelyet elsősorban figyelemmel kell kísérni? Hát mi lett azóta a cárizmusból? Ki tudja, hogy ki volt az utolsó porosz vagy bajor király? Mennyi ideig tartott a Bourbonok nevetséges visszatérése? Hol a Habsburg-birodalom? Különösképpen erre nem gondolnak az emberek, holott történelmileg nem is hosszú idő alatt egymás után dőltek le a trónok, s amelyik megmaradt, azon ma már csak egy jól megfizetett, de minden hatalmától megfosztott, közjogilag nem számító, fejbólintó, mindössze ünnepi alkalmakra, díszelgésekre felhasználható, jelképes személy ül, nem valami túltengő önérzettel. Napoleon emléke pedig elevenebb, mint valaha, a róla írott könyvek áradata még mindig tart. És mennyivel dicsőségesebben „bukott meg” ez a titán, mint bárki más! E kis kitérő után merüljünk el újra a tilsiti politika tengerében! Mi minden volt Napóleon hatalmas agyában! Nyilvánvaló, hogy elképzelései készen álltak, hiszen amikor elhatározta, hogy az orosz

cárt szövetségesévé teszi, jól tudta, hogy ez a kapcsolat sokféle változást hoz – egyelőre – Európa térképén. Poroszország megaláztatása még nem ért véget. Természetesen óriási összegű hadi kárpótlást kellett fizetnie, s hogy a törlesztés pontosan történjék, ennek biztosítására Napoleon elrendelte, hogy a tartozás végleges kiegyenlítéséig francia csapatok maradjanak a megmaradt porosz területeken is. Ez valószínűleg Sándornak sem tetszett, de a tilsiti mézeshetek alatt nem tett ellenvetést. Frigyes Vilmosnak természetesen el kellett ismernie a vesztfáliai királyságot, élén őfelsége, Jeromos királlyal, a nápolyi királyságot, élén őfelsége József királlyal, és a holland királyságot, élén őfelsége Lajos királlyal. Ezenkívül csatlakoznia kellett a szárazföldi zárlathoz Anglia ellen. Egyik megalázó feltétel – inkább parancs – a másik után. És Frigyes Vilmos mindent lenyelt, mert megmaradt a trónja, s talán bízott a jobb jövőben, bár, kortársai szerint, sokkal kevésbé, mint bárki más, s némi korszerűtlenséggel, mai kifejezéssel élve: Napóleon utolsó csatlósa volt. Lujza is hamar kijózanodott a napóleoni bókok mámorából, s mint nő talán csalódott önmagában, női vonzerejében. Legföljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy Napoleon általában nem szerette, ha a nők beleavatkoznak a politikába, s közismert volt, hogy a nőknek semmiféle hatásuk nem volt rá, ha államügyekről volt szó. Ez többnyire valóban így volt, de ne feledkezzünk meg a kivételekről se! Ő maga állította, hogy a Santo Domingó-i vállalkozást Jozefin kedvéért indította, Tilsitben pedig Walewska Máriának fontos, ha nem is közvetlen szerepe volt a Varsói Nagyhercegség megalapításában. Ahogyan Sándort a porosz kérdés foglalkoztatta, személyes kötelezettségei miatt, úgy Napóleonnak is kellett valamit tennie a lengyelek érdekében, különben nehezen tudott volna az aranyos Mária szemébe nézni. Hogy nem volt nagy véleménnyel a lengyelekről, ezt Mária előtt sem titkolta, de azt mégsem tehette meg, hogy teljesen levegye a kezét az érte rajongó, s csak benne bízó lengyelekről, elsősorban azért, mert Máriának

írásbeli ígéretet tett, ködösét ugyan, de még Napóleontól is csúf árulás lett volna, ha valóban a Visztulát jelölte volna ki a francia és az orosz birodalom közös határául. Nem lehet tudni pontosan, mi lehetett Napóleon valódi terve a lengyelekkel, mert a különféle változatos csak egy-egy húzást jelentettek a nagy játszmában. Felvetette azt az ötletet is (jól figyeljünk!), hogy egyesítsék a porosz megszállás alól felszabadult lengyel területeket Szászországgal, az új országnak (nevet még nem javasolt) Jeromos legyen a királya, a szász királyt pedig kárpótolják (!) azzal, hogy a cár vegye feleségül a leányát. Sándor azonban úgy találta, hogy Napoleon akármilyen jó barát is, ne fecsérelje drága idejét házasságközvetítéssel. Aztán maga Napóleon jelentette ki, hogy a „Jeromos-terv” éket verhetne a két nagyhatalom közé, s az lenne a legokosabb, ha az Elba és a Nyemen között afféle ütköző államot létesítenének, mivel ,,ezek a földterületek adják majd azt a korlátot, amely a két hatalmat elválasztja egymástól, s felfogja mindazokat a tüszúrásokat, amelyek meg szokták előzni az ágyúlövéseket”. Ennél pontosabban aligha lehetett volna megjósolni Borogyinót. De hol volt az még ekkor ! Fournier eléggé ingatag alapon („tudomásunk van róla”) azt állítja könyvében, hogy Napoleon a porosz megszállás alól felszabadított lengyel területeket valósággal „Sándor nyakába akarta varrni”, s kérlelte, hogy legyen Lengyelország királya. Ha ez valóban így volt, Napoleon részéről csak taktikai húzás lehetett, mert Sándor már csak Lujza kedvéért sem fogadhatta el a Napoleon által felajánlott koncot, mert ha elfogadta volna, máris létrejött volna a porosz-orosz ellenségeskedések csírája. Ha pedig Oroszország Poroszországgal, közvetlen szomszédjával civakodott volna, Napoleon újra kacérkodhatott volna azzal a Törökországgal, amelyet éppen most készült cserbenhagyni, miután éveken keresztül sikerrel uszította Oroszország ellen. Mi mindenért kellett elesnie harmincezer embernek a friedlandi csatában! Mint látható, a nyemeni tutajon mégsem Castor és Pollux

ölelkezett. De minden ellentmondásos esemény úgy történt, hogy a Magas Szerződő Felek mosolyogva, a lehető legudvariasabb modorban hangoztatták az egymás iránti törhetetlen barátságot, s úgy kínálták egymásnak a különféle területeket, mintha terített asztalnál hívták volna fel egymás figyelmét a legízletesebb falatokra. Nehéz tárgyalások után végül abban egyeztek meg, hogy a régi Lengyelországot nem támasztják fel, ellenben Varsói Nagyhercegség címen egy nem túlságosan nagy területet jelölnek ki Poznan és Varsó környékén. De ki legyen a nagyhercegség uralkodója? Lengyel személyről természetesen nem lehetett szó, erre a kényes szerepre megbízhatóbb ember kell, mint amilyenek a lengyelek általában. Az idegen származású uralkodók intézménye amúgy is bevett világtörténelmi szokás volt, ezt példázta a franciák korzikai császárja s az oroszok német származású cárja. Teljesen észszerűnek látszott tehát, hogy a szász király legyen az új nagyhercegség feje. Napoleon kedvelte ezt az engedelmes, kötelességtudó uralkodót, aki már tett neki hasznos szolgálatokat. Nem lehet biztosan tudni, hogy kinek az ötlete volt a Varsói Nagyhercegség létrehozása. Olyan hírek is elterjedtek, hogy Sándortól származik a terv, azzal az elgondolással, hogy könnyen kézben tud tartani egy kis tartományt, élén egy jelentéktelen fejedelemmel, ez esetben a szász királlyal, Frigyes Ágosttal. Ebben az okfejtésben csak az a bibi, hogy Szászország tagja volt a Rajnai Szövetségnek, annak az egyesülésnek, amelynek fővédnökségét annak idején Napoleon vállalta, korlátlan hatáskörrel, tehát ; a Varsói Nagyhercegség is az ő közvetett befolyása alá került. Napoleon különben a maga számára is megtartott huszonhétmillió arany-; frankra becsült földbirtokot lengyel területen, elsősorban jutalmazások céljaira. Apró kis alku: a cár lemondott Memelről, ennek fejében viszont Napóleon kikanyarított számára az új lengyel államból egy kis tartományt, Bialystokot. A legnagyobb csalódás kétségtelenül Murat-t , érte, aki mint Jan Sobieski újkori megtestesítője, lengyel király akart lenni. A rettenthetetlen huszár valaha teológusnak készült, de senki sem tudott arról, hogy

hinduizmussal is foglalkozott volna, s hinne a reinkarnációban, a lélek újjászületésében. Most törhette a fejét, hogy mit csináljon csodálatos lengyel királyi díszruhájával, amelyet, minden íi eshetőségre számítva, már elkészíttetett. Akkor még csak egyszerű nagyherceg volt, s főleg feleségének, Karolának okozott sok bosszúságot ez az alantas méltóság, miközben Jeromos.… eh! Murat igazán .sejthette volna, hogy egyszer neki is jut trón, mert ugyan miért éppen lő maradna ki a nagy családi koronaosztásból, de valahogyan a fejébe t vette, hogy a lengyelek királya lesz. Úgy látszott, hogy a Varsói Nagyhercegség mindenkinek csalódást okozott, kivéve Napóleont, akitől – ez a legvalószínűbb változat – az ötlet származott. Egyike volt ugyanis azoknak az elsietett napóleoni félmegoldásoknak, amelyek senkit sem elégítettek ki. Ami a lengyeleknek kevés volt, az Sándornak sok volt, a poroszokról nem is beszélve, akik úgyszólván egyedül fizették meg ennek a háborúnak minden költségét. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy osztrák fennhatóság alatt álló lengyel területeket szabadítsanak fel, hiszen Ausztria nem avatkozott bele a háborúba, területi változás pedig nem képzelhető el háború nélkül. Nagy-Lengyelország egyelőre a népdalokban maradt. Mária az első adandó alkalommal, amikor a császár már elhagyta Tilsitet, és hazafelé tartott, súlyos szemrehányásokat tett kedvesének a be nem váltott ígéretek miatt, s kijelentette, hogy elvonul egy faluba, és ott addig imádkozik, amíg Napoleon fel nem támasztja Nagy-Lengyelországot. Hiába magyarázta neki a császár, hogy a nemzetközi helyzet ez idő szerint lehetetlenné teszi a teljes megoldást, értse meg, ne hagyja el őt, költözzék Párizsba, s tegye őt ott néha boldoggá, amikor ezt a közügyek megengedik. Teljesen ellenőrizhetetlen források szerint Napoleon valósággal könyörgött a nőnek, s mint egy sebzett lelkű trubadúr, így esdekelt: „Nélküled nem lehetek boldog!” Ez a kitörés annyira meghatotta Máriát, hogy lemondott önkéntes száműzetéséről, amelyet talán nem is gondolt egészen komolyan, s megígérte, hogy elmegy Párizsba. Ezúttal ő

taktikázott a császárral. Nem vitás az sem, hogy maguk a lengyelek, bár kétségtelenül többet reméltek, nem voltak túlságosan elégedetlenek a Napoleon által kiharcolt szerény területi önállósággal, változatlanul rajongtak érte (valláskülönbség nélkül), katonáskodtak a Nagy Hadseregben, s Poniatowski személyében egy kiváló tábornagyot adtak a napóleoni ármádiának, olyan nagy képességű hadvezért, aki méltónak bizonyult Napoleon világhírű marsalljaihoz. Ekkor különben a Nagy Hadsereg már eléggé nemzetközi jellegű volt, túlnyomórészt ugyan francia, de egyre nőtt az idegenek száma, akik Napoleon hűbéres országaiból kerültek ki, mert a csatlós uralkodóknak meghatározott számú katonát kellett adniuk – méghozzá ingyen! – Napoleon számára. Ahelyett tehát, hogy Európa összefogott volna Napoleon ellen, inkább mintha egyesült volna Napoleon hadseregében. Akkor ez valóságos kitüntetés volt, még nem érkeztek el azok az idők, amikor az egyre .erőteljesebben feltámadt nemzeti érzés szökésre késztette az idegen katonákat Napoleon vert seregéből. De hatalma tetőfokán Napoleon Nagy Hadserege valóban nagy volt, a franciákon kívül már lengyelek, szászok, bajorok, olaszok és hollandok is szolgáltak benne, hogy csak a főbb nemzetiségeket említsük. Természetes volt, hogy Európa urának hadseregében európaiak szolgáltak. Ezt a hadsereget Napoleon géniusza és szerencséje tartotta össze, s amíg az utóbbival nem volt baj, addig a hadisten nyugodtan támaszkodhatott rá. Ezenkívül már csak igaz barátokra és erős, fegyelmezett, szófogadó szövetségesekre volt szüksége. Vajon megtett-e mindent annak érdekében, hogy Sándor olyan hű barátja legyen, mint, mondjuk, Duroc? Ami az ajándék területek nagyságát illeti, Sándornak és külügyi szakembereinek nem lehetett panasza. Finnország úgy az ölükbe hullott, hogy egy győztes háború sem gyarapíthatta volna meg jobban Oroszországot északon. És Napóleon, aki évekig uszította a törököket Oroszország ellen, most szabad kezet adott Sándornak arra, hogy bekebelezze Törökország európai részét, bár bizonyos bonyolult feltételek

mellett. Napoleon szerényen csak a Jóni-szigetekre és a dalmát partvidékre (Cattaro) tartott igényt, ami arra vallott, hogy keleti terveit nem adta fel. (Megjegyzésre érdemes, hogy a nagy tilsiti nyüzsgésben ott volt Platov atamán is, az Első Konzul egykori harcostársa a tervezett indiai vállalkozásban, de arra nincs adat, hogy személyesen is találkoztak volna egymással.) Napoleon adakozó kedvében volt, visszaszolgáltatta a poroszoknak Koburgot, továbbá Mecklenburgot és Oldenburgot is (a kikötők nélkül …), annál könnyebb szívvel, mert igazán mindegy volt, hogy milyen címen, milyen lobogó alatt engedelmeskednek neki. Az általános béke húrjai sem maradtak pengetetlenül. Napoleon elvállalta, hogy közvetít az orosz-török viszályban, lévén ennek a bonyolult kérdésnek elsőrendű szakértője. Sándorra hárult a nyílt és titkos szerződések értelmében az a feladat, hogy tárgyaljon az angolokkal. Még ennek a képmutató kalmárnépnek is lett volna esélye a békére, mindössze el kellett volna ismernie Napoleon alapításait, a Bonaparte-ház trónjait (a jelenlegieket és a továbbiakat), vissza kellett volna szolgáltatnia Franciaország minden tengeren túli gyarmatát, sőt, a franciák szövetségeséinek birtokait is, például a spanyol gyarmatokat, továbbá a tengeren minden zászló alatt közlekedő hajó szabadságát tiszteletben kellett volna tartania, s mindezért még némi szerény ajándékot is kapott volna: Hannovert. Vajon megérdemli-e a béke áldásait egy olyan ország, amely még ilyen kevés áldozatra sem hajlandó a felebaráti szeretet megvalósítása érdekében? Hannover átadása, persze, további átcsoportosításokat tett volna szükségessé, de Napóleonnak mindenre volt megoldása, a világ térképét teljes részletességgel éppen úgy tartotta eszében, mint valamelyik csataterének összes fáit. csermelyeit, átkelőhelyeit. Sándornak kellett még Svédországgal és Dániával is tárgyalnia, hogy ezek az országok is csatlakozzanak a szárazföldi zárlathoz, s ha nem hajlandók rá, akkor a következményekért magukra vessenek. Mindezt vállalta a cár, csak azt találta gyanúsnak, hogy Napoleon maga akart tárgyalni

a törökökkel. Cselt sejtett. Pedig felajánlotta a császárnak, hogy segít neki elfoglalni Gibraltárt, mert nem kétséges, hogy az egyesült francia, orosz, dán és svéd flotta, megfelelő vezetéssel, le tudja győzni a tengerek urát, Angliát, amely nemrég elvesztette legjobb admirálisát. Ennek a közös tengeri vállalkozásnak a tervéről alig maradt fenn adat, s ennek talán az az oka, hogy Napóleonnak nem volt kedve a tengeren megütközni fő ellenfelévei, ettől Boulogne és Trafalgar (no meg Abukir, az első) elvette a kedvét. A fő ok pedig talán az volt, hogy az oroszokat nem szívesen látta volna a Földközi-tengeren, amint az egy más kérdéssel kapcsolatban eléggé világosan kiderült. Elég korán kezdett inogni a Tilsiti Mű. Mivel Napóleonnak a szárazföldi zárlat egyre inkább valóságos rögeszméjévé vált, szóba kellett hozni Spanyolország és Portugália szerepét is ahhoz, hogy Angliát „légmentesen” elzárják Európától. Spanyolország nem látszott nehéz feladatnak, hiszen Franciaország szövetségese volt (éppen olyan megbízhatatlan, mint a többi), de Portugáliát sok évszázados barátsági szerződés (örök barátság!) kötötte Angliához. E két ország körül is szállingóztak pletykák, s Napoleon állítólag azt a véleményét is kinyilvánította, hogy a Bourbonok Spanyolországban, a Braganza-ház tagjai pedig Portugáliában nem uralkodhatnak, van még koronátlan fő a Bonaparte-családban. Ez ugyan kétes értékű pletyka, s valószínű, hogy a későbbi események visszavetítése, afféle fordított Macbethjóslat: azért jósolták meg, mert bekövetkezett. Mivel abban az időben a dinasztikus házasságok is a nemzetközi politika eszközei voltak, s fontos államérdekek fűződtek ahhoz, hogy ki kinek az ágyába kerül, ilyesmiről is tárgyaltak a tilsiti két hét alatt. Sándornak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy ha a vesztfáliai király, Jeromos feleségül veszi Württembergi Katalint, akkor ez már rokoni kapcsolatot jelent a Bonaparte- és a Romanovház között. Napoleon – újra csak állítólag – másféle házasságra is célzott, de ezeket a célzásokat Sándor sehogyan sem akarta észrevenni. Itt is az a valószínű, hogy későbbi események

tükröződtek a Nyemen vizében. Később ugyanis Napoleon valóban szeretett volna benősülni a cári családba, de hogy már Tilsitben felvetette volna ezt a tervét, alig hihető. Bár a gyorsaság embere volt, a Jozefintől való elválás és új, dinasztikus házasság dolgában eléggé sokáig habozott. Inkább annak a gyanúnak van némi jogosultsága, hogy a tilsiti mámorban Sándor talán még arra is kész lett volna, hogy sógorának fogadja el az elképzelhetetlen hatalmú, apró óriást, s akkor talán még többet ki tudott volna belőle csikarni. Még többet? Ugyan mit? Hát nem kapott eleget a csatában tönkrevert uralkodó? Példátlan a világtörténelemben, hogy valaki háborús vereség után ilyen nagyméretű területnyereségre tegyen szert. De Sándorék, elsősorban a geopolitikában jártas orosz miniszterek, még valamit szerettek volna megkapni: Konstantinápolyt! Ez egyben a Boszporusz és a Dardanellák birtokát is jelentette volna. Ez volt az úgynevezett „szorosok kérdése”, amelyre Nagy Péter egész külpolitikája épült. Oroszországnak kijáratok kellettek a meleg tengerekre. Valaki ezt az óriási birodalmat egy olyan hatalmas kastélyhoz hasonlította, amelybe csak kötélhágcsón lehet bejutni. Ezt a kívánságot Napoleon a tilsiti szellemhez szinte nem illő eréllyel tagadta meg: – Konstantinápolyt soha! Hiszen ez egyenlő lenne a világuralommal! Elképzelhető Napóleon felháborodása. Világuralom! Micsoda nagyzási hóbort! Hallatlan! No de ilyet! Kétségtelenül fején találta a szö- get, de kérdés, hogy nem lett volna-e helyesebb tapintatosabban és burkoltabban közölni Sándorral kívánsága teljesíthetetlenségét. A szorosok megtagadása volt a Tilsiti Mű legnagyobb repedése, bár a helyzet akkor még nem érett meg arra, hogy túlságosan sok szó essék róla. Különös, hogy nem egy történész elsiklik a szorosok kérdése mellett, pedig alig lehet vitás, hogy ez volt Tilsitben Sándor legsúlyosabb csalódása. Kétségtelen, hogy a tutajjelenet utáni ,,mézeshetek” alatt Sándor vérszemet

kapott, udvara is egyre telhetetlenebbé vált, egyre magasabbra emelte az orosz barátság árát. Nem lehetetlen, hogy Napoleont ez az elviselhetetlen szerénytelenség háborította fel. Vesztett háború után világuralomra törni – ez valóban új jelenség a sokat megért világtörténelemben.

6. FEJEZET Kölcsönös csókok és csalódások után búcsú Tilsittől. Európa Napoleon lábai előtt. Katekizmus a félisten dicsőítésére. Békés építés, közmunkák. A híres nyúlvadászat. Anglia elragadja a dán flottát. Rések a szárazföldi zárlaton. Szakítás Portugáliával, a Braganza-ház szökése. A „spanyol fekély” első jelei. Régi közhely igazságára döbbenhetett rá Napoleon a tilsiti tárgyalások során, amikor a szorosok kérdése megkeserítette a mézesheteket. Baráti kisujját nyújtotta az orosz kényúrnak, s lám a diadalittas jó barát mindjárt az egész kezét akarta. Vajon mitől bátorodott fel ennyire a megvert cár? Igaz, hogy maga Napoleon verte meg, s ennek a ténynek megtisztelő volta kétségtelen, de mégsem kielégítő ok a túlságos elbizakodottságra. A szorosok körüli ellentét arra enged következtetni, hogy Napóleonnak sem lehettek zavartalan reménységei Tilsittel kapcsolatban, bár abban bízhatott, hogy amíg elég erős, s ellenfeleit meg tudja osztani, addig számottevő erő nem állhatja útját tervei megvalósításában. És talán abban is bízott, hogy ha Sándor legtúlzóbb kívánságait nem is teljesítette, testvére mégis elégedett lesz azzal, hogy a nagy vereséggel nagy területeket szerzett, és mint Kelet császárja hagyhatja ott a világtörténelmi jelentőségű kisvárost. Hogy a jövő mit hoz, azt a későbbi történelemtudósokon kívül senki sem tudhatta, s a cárnak arra is el kellett készülnie, hogy ha az Angliával történő tárgyalások nem vezetnek eredményre, akkor Franciaország oldalán háborút kell viselnie Anglia ellen, persze, a hasonlóképpen ,,hű” szövetségessel, Poroszországgal együtt. A Tilsiti Mű eléggé ingadozó épület volt, mint afféle rögtönzött tutaj. Lehet, hogy éles szemű megfigyelők már a tilsiti ünnepi napok alatt megsejtették a jövőt, csak éppen mélyen hallgattak

előérzeteikről. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert Napoleon hatalma ebben az időszakban valósággal elkápráztatta a világot. Könnyű volt utólag agyrémnek tekinteni a szárazföldi zárlatot, amelynek alapgondolata végighajtotta Napóleont egész Európán, de akkor hatalma töretlen volt a Pireneusoktól kezdve a Nyemenig, megfélemlített vagy félrevezetett uralkodók lestek parancsait. Babonás félelem és rajongás övezte, emberfölötti képességeket tulajdonítottak neki, mert kevésbé sérti az emberek alapvető büszkeségét, ha nem egyik közönséges embertársuk, hanem egy félisten előtt borulnak le. Erősen kérdéses, hogy például Thiers a tilsiti helyszínen olyan világosan látta volna-e a napóleoni életmű hibáit, mint évtizedekkel Waterloo után, s nem lelkesedett volna-e ő is fenntartás nélkül a királyok uráért, mint annyi más szemtanú, többek között a hetyke kozák, Gyenyisz Davidov. Utólag azt is könnyen meg lehetett állapítani, hogy Napoleon legfőbb hatalmi eszköze, a Nagy Hadsereg sem volt olyan egységes, amilyennek a nagy hatású szemléken mutatkozott. A marsallok ugyan nem nyilvánosan veszekedtek, a színfalak mögött folyó áskálódások azonban határozottan gyengítették a felső vezetést. Napoleon nem mindig szerencsésen avatkozott bele a különféle viszályokba. Néha szándékosan játszotta ki alvezéreit egymás ellen, az „oszd meg és uralkodj!” elvhez híven, nem létező haditetteket felnagyított, másokét elhallgatott hadijelentéseiben. A közkatonák ugyan fenntartás nélkül rajongtak vezérükért, de az őket sem lelkesítette, hogy politikai vagy származási előnyökért tiszti kinevezést kaptak olyanok, akik nem érdemelték meg. Külső szem azonban mindebből semmit sem láthatott, Napóleon mindent összefogott erős kezével. Hadserege újra visszanyerte a legyőzhetetlenség dicsfényét, s amikor július 9-én a két fejedelem búcsút vett egymástól» ez az esemény, minden rejtett hiányossága mellett is, a tizenkilencedik század történelmi csúcspontját jelentette. Ez a nap még két diplomáciai eseményről is nevezetes volt. Ezen a napon hagyták jóvá (ratifikálták) a két nappal előbb aláírt békeszerződést, a porosz megbízottaknak azonban csak 9-én volt szabad aláírniuk.

Napoleon ezzel a kétnapos különbséggel is tudtára adta a poroszoknak, hogy hol a helyük. A békeszerződésben amúgy is kevés szó esett róluk, annál több a császár és a cár testvéri érzelmeiről, a tartós békéről (minden béke eltart valameddig …) sa gyümölcsöző együttműködésről. Alig hihető, hogy akadt valaki, aki kételkedett ennek a felséges összeborulásnak világot átalakító erejében. A búcsúünnepség is méltó volt a csillogó napokhoz. A császár és a cár szemlét tartott a két gárda fölött, s Napoleon becsületrenddel tüntette ki a legvitézebb orosz gárdistákat, vagyis azokat, akik a legkeményebben harcoltak Eylaunál és Friedlandnál. Aztán a két uralkodó, a katonaság és a Nyemen mindkét partján összegyülekezett nép szeme láttára, megölelte és megcsókolta egymást. Valóságos békeünnep voit ez, s elsősorban Napoleon volt az, aki emberfölötti erővel igyekezett magát békeangyalnak feltüntetni, hogy ilyen módon megnyugtassa Európa, de elsősorban Franciaország népét, ugyanakkor pedig kidomborodjék Anglia álnok, vérszomjas szerepe a történelemben. Könnyen elképzelhető az is, hogy lelke mélyén (vagy felületén?) Sándor is elégedett volt, nem valószínű, hogy valaha is foglalkozott volna geopolitikával, s talán egyelőre nem is tulajdonított akkora jelentőséget Konstantinápolynak, a szorosoknak, mint a politikusok és a katonai vezetők. Abban az időben azonban mindent az uralkodóknak tulajdonítottak, holott ezt a szerepet ekkor csak Napoleon töltötte be maradéktalanul, neki nem voltak szürke eminenciásai, sőt – és ez, valljuk be, kétségtelenül hiba volt –, egyre kevésbé tűrt meg maga körül önálló véleményt, még kevésbé ellenvéleményt, mert saját magát mindenre alkalmasnak tartotta. Alkalmasabb is volt, mint előtte bárki a világon, de óriási tudását megsokszorozták volna azok a kiváló elmék, amelyek szívesen segítettek volna neki, ha engedte volna őket. Hihetőleg ő volt a legokosabb, s nem is az volt a baj, hogy ezt tudta, hanem az, hogy éreztette. Tilsit után kevésbé érezte szükségét okos tanácsadóknak, mint addig

bármikor. Ő nemcsak jött, látott és győzött, s nemcsak hatalmas területeket hódított meg, hanem egy hatalmas uralkodót is. Az emberi lélek mély ismerője legalábbis ezzel a meggyőződéssel indult haza Tilsitből július 9-én este hat órákor. Véresre verni valakit, aztán baráttá tenni – ez sem mindennapi tett! Egész Európa kábult volt a roppant jelentőségű eseménytől, Metternichnek is teljés négy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy némileg magához térjen, s miután Szentpétervárott hosszasan tárgyalt a befolyásos Tolsztoj gróffal, levélben biztosította Ferencet, hogy a nagydobra vert francia-orosz barátság eléggé felületes kapcsolat, s csak idő kérdése, hogy szakításra kerüljön sor. Valószínű, hogy Metternich véleményét elsősorban a vágy sugallta. Nincs adat arra, hogy akár a leghalványabb formában is megjósolta volna saját elkergetését. Önmagának ugyanis nem volt ellensége, de Napóleonnak annál inkább. Nem volt egyedül, s csoda lett volna, ha a császárnak nem lettek volna ellenségei, akik szorgalmasan kerestek réseket a Tilsiti Művön. Amint múlt a káprázat hatása, ez nem is bizonyult túlságosan nehéz feladatnak. Szinte megszokott diplomáciai társasjátékká vált azt találgatni, hogy Tilsitben ki kit csapott be, kit árult el, kit hagyott cserben. Általában Sándort ítélték meg kíméletesebben, hiszen ő volt a gyengébb, a megvert, s érdeméül tudták be, hogy sikerült valamit megmentenie Poroszországból. Hogy Napoleon némileg cserbenhagyta a lengyeleket, ez sem volt vitás, de kétségtelenül csak némileg, hiszen valami kis önállóságot mégis kaptak, s nem egy német herceg példájából bebizonyosodott, hogy nem a terület nagysága a fontos, amely fölött uralkodni lehet, hanem maga az uralkodás, a szuverenitás szent fogalma. A törököket hasonlíthatatlanul jobban elárulta a császár, de mentségére fel lehetett hozni, hogy szövetségesét, Szelim szultánt eltették láb alól (foglalkozási ártalom volt ez a teljhatalom korában), s utóda, Musztafa, már csak azért sem volt franciabarát, hogy valami megkülönböztesse meggyilkolt elődjétől, különben a nép nem értené meg a

személycsere szükségességét. Mintha csak a szentpétervári véres események ismétlődtek volna meg török földön. (Véres? Ne legyünk igazságtalanok! Pál cárt megfojtották, vérét nem ontották.) És tulajdonképpen a törököknek is volt mivel vigasztalni magukat. Hát nem Napoleon volt az, aki nem volt hajlandó kiszolgáltatni Konstantinápolyt az oroszoknak? Ezzel pedig az egész Tilsiti Mű tartósságát veszélyeztette, igaz, hogy nem a törökök szép szeméért. De miért hagyta volna ki bonyolult hangszeréből a „törökmentő” húrt? A politikát általában nehéz lenne az erkölcstan egyik fejezetének tekinteni. Napoleon „árulásai”, éppen személyi nagyságának jóvoltából, mértéken felüli nyilvánosságot kaptak a történelemben, de alig esik szó például éppen Sándor cár árulásáról, amikor 1812ben kibékült a törökökkel, s a béke oltárára odadobta áldozatul a szerbeket, akiket addig a törökök ellen tüzelt és támogatott. Nem, Napóleon semmi újat nem hozott a világpolitikába, már ami a pálfordulásokat és a cserbenhagyásokat illeti. Ahhoz az elvéhez pedig, hogy az erősebb zászlóaljaknak van igazuk, mindig hü maradt. Sokkal érdemesebb boncolgatni Napoleon és Sándor személyi viszonyát, valóban barátság volt-e egy pillanatig is, s egyáltalán: lehet-e őszinte barátság két uralkodó között, méghozzá két egymással nem egyforma érdekű uralkodó között? Megengedhető-e, sőt, erkölcsös-e önzetlen, áldozatkész barátság két államfő között? Átmeneti érzésekről lehetett csak szó. Sándornak kétségtelenül sok kellemes meglepetésben lehetett része, s maga az a páratlan fogás, hogy Napoleon nem győzőként viselkedett, hanem barátként, alkalmas lehetett arra, hogy a cár meghatódjék, s a nagy vereség ellenére is egyenrangúnak érezze magát. Különösen kezdetben boríthatta el őt a hála érzése, hiszen akkor még politikai meggondolásoktól mentesen mérhette fel, hogy mit köszönhet Napóleonnak. Ekkor környezete úgy meg volt rémülve, hogy imádkozáson kívül mái semmit sem tudott tenni. A bölcs, öreg Kurakin herceg is attól félt, hogy Napoleon hatalmas

túlerővel, győztes serege élén megkezdi Oroszország elözönlését. Később persze magukhoz tértek a vakrémületből, s kezdték felismerni, hogy Napóleonnak az angolok elleni háborújában életbevágóan fontos az orosz szövetség. A császár különböző, néha egymással ellentétes politikai hitvallásai ismeretesek voltak, de azt nem lehet tudni, hogy Sándor mennyire mélyedt el a politika tudományában, s nem bájolta-e el őt teljesen Napoleon kitüntető figyelmessége, szinte udvarlása. Alapjában véve egyszerű észjárású ember volt, hízelgett hiúságának, hogy a kor leghatalmasabb férfiúja nyújtott neki egy kissé véres, de megtisztelő békejobbot. Istenem, Konstantinápoly! Annyi város van még! Bainville szerint „nem vitás, hogy Tilsitben Napóleont csalták meg”. Mivel? Hogy komolyan hitt az orosz szövetségben, a kölcsönös segélynyújtásban? Valószínű, hogy Bainville is tévedett. Napoleon egyben hitt: a saját erejében. És azt is tudta, hogy Sándor még nem Oroszország. Akkor fojtják meg, amikor ez politikailag időszerű. A napóleoni világpolitika lényege Napoleon volt. Hogy személye mit jelent, ezt bőségesen tapasztalhatta Tilsitből hazafelé menet. A német fejedelmek, a Rajnai Államszövetség uralkodói, versengtek egymással, hogy ki tud odaadóbban Napoleon lába elé borulni. Dehogy törődtek ők a megtaposott rokon, Poroszország sorsával, egyetlen csepp könny sem hullott Frigyes Vilmosért, de még Lujzáért sem, annál több csók csattant Napóleon kis kezén, ha a császár nem volt elég gyors a hódolatteljes mozdulat elhárításában. Ez az őrjöngő rajongás több forrásból táplálkozott. A lelkesen térdeplő német uralkodók jól tudták, hogy uralmuk Napóleontól függ, sorsuk az alázatosan csókolt kézben nyugszik, másrészt azonban az is elképzelhető, hogy Napoleon varázsa, a csodás történelmi események sorozata ellenállhatatlan hatással volt rájuk. Waterloo után ugyan többen hangoztatták, hogy ők már akkor átláttak a szitán, s pusztán a pillanatnyi kényszer hatása alatt, elsősorban népeik érdekében, de elveik fenntartása mellett csókolgatták Napóleon kezét, az ilyenfajta utólagos mentségeket azonban csak mint vonásokat lehet felhasználni egy jellemrajz

megalkotásához. Azt viszont még a legszemérmetlenebb szélkakas sem tagadhatta, hogy legalábbis szenvedélyes érdeklődést tanúsított a ,,kis kopasz” iránt, akinek termete apróságát kövérsége még feltűnőbbé tette. És ez a kis dundi csodalény hódította meg egész Európát, a Csatornától a Nyemenig, a Földközi-tengertől a Baltikumig! És, figyelembe véve friss barátságát Sándorral, politikájának hatása még az Urálon is túlterjedt. Hát még ha tudták volna, hogy Napoleon korántsem tekintette Tilsitet csúcspontnak, hanem csak kiindulópontnak olyan nagyszabású tervek végrehajtásához, amelyek puszta hallatára, elszédült volna a napóleoni birodalom akármelyik koronás alattvalója is! Hiszen már ekkor megmagyarázhatatlan csoda volt: hogyan lehetséges, hogy egyetlen emberke kénye-kedve szerint játszhasson hatalmas országokkal, egy egész földrésszel? Pedig még mennyi esemény előtt állt a világ, meghökkentőbb, nagyobb szabású fordulatokat írt bele már előre a sors könyvébe a sors embere, mint amilyeneket eddig is szédülve bámult az emberiség. „Engem a körülmények teremtettek!” Napoleon legszerényebb mondása volt ez, s egyben egyike azoknak a villanásoknak, amelyekkel egyszerre át tudott fogni, meg tudott érteni és értetni egész kérdéstömegeket. És ezek a körülmények nemcsak megteremtették őt, hanem hajtották is, nem engedték nyugodni. Mert az bizonyosra vehető, hogy a legszenvedélyesebb fejedelmi kézcsókok közepette sem tudta elfeledni, hogy van egy ország, amely elképesztő makacssággal nem hajlandó fejet hajtani a szárazföldi „csoda” előtt, nem adja be a derekát, s nevetségesen kis számú vitorlásával megakadályozza a legnagyszerűbb terveket, amelyeket valaha emberi agy kieszelt. Valamelyik történész azt állította, hogy Anglia tulajdonképpen végig fél kézzel harcolt Napoleon ellen, s ebben van is némi igazság. A pénzt nem kímélte, az egyik szárazföldi szövetséget a másik után hozta létre, a balsikerek nem törték meg, de mindig csak kis létszámú hadsereget küldött a kontinensre. Haditengerészetére persze nagy gondot

fordított, de korántsem voltak akkora lehetőségei, mint az egész szárazföldet uraló Napóleonnak. Mégis Anglia maradt a legyőzhetetlen fő ellenség, amelynek térdre kényszerítéséért Napóleon Indiába is el akart menni, pedig tiszta időben francia földről jól lehetett látni az angol partokat. Mégis, Tilsitből hazafelé menet, Napóleonnak ezúttal talán nem Anglia volt a fő gondja, hanem Franciaország. Majdnem tíz hónapja nem volt már otthon, s bizony néha kedvezőtlen híreket kapott Párizsból. Vegyes, kialakulatlan volt a hangulat, s bár a végső (?) diadal kétségtelenül elkápráztatta a legtöbb embert, kétségek is támadtak: vajon milyen mértékben francia politika az, amit a császár követ, s tulajdonképpen mi a célja? Napóleonnak rengeteg ellensége volt (zsarnokságban az ellenzék ellenséggé válik) jobb– és baloldal egyaránt, s ezek ügyesen kihasználták azt a bizonytalanságot, amely Napoleon távoli hadjáratait körülvette. A győzelemből is megárt a sok, mert a győzelmeket sem adják ingyen. Akinek fia vagy férje szolgált a Nagy Hadseregben, az mégiscsak elsősorban aggodalommal figyelte a győzelmek utáni veszteségjelentéseket. „Egyetlen párizsi éjszaka pótolja a veszteségeket!” – ezt a marcona léhaságú mondást Napóleonnak tulajdonítják, pedig a nagy Condétól származik. Más a hadvezérek, s más a feleségek és az anyák nézőpontja. Napóleon is tudta, hogy már az austerlitzi győzelmet sem tekintették úgy odahaza, mint a haza szent határainak megvédését. A Jéna utáni elégedettség is messze elmaradt a keserves marengói győzelem utáni örömujjongástól, Eylau pedig egyenesen rossz közhangulatot teremtett. Ezt Napoleon számos jelentésből megtudhatta, s fülébe jutottak azok a rosszindulatú tréfák is, amelyek hallatára humorérzéke éppen úgy elapadt, mint a bántó angol gúnyrajzok láttán. Friedland és Tilsit újra hatalma tetőfokán mutatta meg a világnak Napóleont, de ő maga jól megérezte, hogy most a béke többet jelent szorosabban vett népe számára, mint a győzelem. Hogy lángeszű hadvezér, ezt már bebizonyította. Most újra azt

kellett bizonyítania (mint Első Konzul korában), hogy a békének is mestere. Külön utasítást küldött az újságoknak, hogy többet írjanak a békés alkotásokról, mint a hódításokról. Diadalünnep, persze, volt, hiszen nem kevesebb történt, mint hogy .maga a császár, az egyre legendásabb hírű kis káplár érkezett vissza Párizsba. Hazaérkezett a lángeszű vitéz·, aki már eddig is több dicsőséget szerzett Franciaországnak, mint eddig bármelyik uralkodó, bele-véve Nagy Károlyt is. Személyének varázsa legyőzött minden kétkedést, elhallgattak a tréfák, és helyet adtak a túlzottnál túlzottabb szónoklatoknak. Amikor például a fellebbezési bíróság elnöke kijelentette, hogy Napoleon kinőtt a közönséges történelemből, inkább a félistenek sorába tartozik, valószínű, hogy Napóleon is nagyot nyelt. Egyes visszaemlékezések szerint ugyanis undorodott ezektől a szolgalelkű megnyilvánulásoktól. De nem tiltakozott ellenük, mert uralmának, tekintélyének semmi esetre sem ártott, ha félistennek nevezték. Nála a dicsőség helyettesítette a fejedelmi származást. Frigyes Vilmost Tilsit után senki sem nevezte félistennek, mégis biztosabban ült a trónján, mert ő ,,igazi”, király volt. Napoleon pedig csak legföljebb félisten. Ami pedig az állítólagos undort illeti, nagyobb ízléstelenségeket is sugallt, vágy legalábbis eltűrt. Erre eléggé épületes példa az a katekiz-mus, amelyet különben állítólag Caprara bíboros követ állított Ősszé (nem egészen ingyen), s amelyben ilyen mondatok szerepelnek: „Császárunknak, . Napóleonnak szeretettel, tisztelettel, engedelmességgel, hűséggel és hadiszolgálattal (!), valamint trónusa fenntartására és védelmére szükséges egyéb áldozatokkal tartozunk. Az Ő boldogságáért s az állam szellemi és anyagi javaiért forró imát kelt ; mondanunk. Minderre azért vagyunk kötelesek, mert Isten, aki a birodalmakat alapítja, és tetszése szerint elosztja, s azokat békében és háborúban (!) jótéteményeivel egyaránt elhalmozza, Őt tette a mi urunkká és uralkodónkká, hatalmának eszközévé, földi képmásává ; (!!), továbbá, mert ő az, akit a nagy hatalmú Isten nehéz időkben nékünk adott, hogy atyáink szent

vallásának nyilvános gyakorlatát újra : helyreállítsa és megvédje. Ő az, aki mélységes és tevékeny bölcsességével az állami rendet újra megteremtette és fenntartotta, aki erős karjával az államot megvédte, mert Ő az Úr felkentje, a pápának, az általános egyház fejének felszentelése folytán.” Nos és mi lesz azokkal, akik megszegnék szent kötelességüket a császár iránt? A katekizmus érre is választ ad: „Szent Pál apostol szava szerint az Úristen saját rendelkezései ellen vétenek ezek, s méltók lesznek az örök kárhozatra.” Ezt kellett tanulnia a Forradalom Fiáról a francia ifjúságnak Rousseau, Diderot, D’Alambert és más felvilágosodott elmék, az enciklopédisták, a forradalom eszmei előkészítőinek művei után. Mi szükség volt itt gúnyiratokrá Napoleon ellen? Lehet ennél a katekizmusnál maróbb szatírát kiagyalni? Ez a csodálatos írásmű alátámasztani látszik azt a felfogást, hogy Napóleonnak sohasem volt valami nagy véleménye a tömegekről, a forradalom jelentőségét ugyan elismerte (már csak mint Napóleont teremtő körülményt is), de úgy találta, hogy személyének istenítése egyszerűen egyik hasznos eszköze politikájának. Nem valószínű, hogy Talleyrand, Fouché vagy a marsallok esti imaként mormolgatnák az előbb idézett „szent” szöveget, már csak azért sem, mert nyilván maga Napóleon hitt a „legkevésbé katekizmusa” szövegében. Korai vallásosságából mindössze annyi maradt, hogy ilyen helyzetekben néha keresztet vetett. Egyszer Jézus istenségéről a legszebb bizonyítékot mondta, máskor kételkedett abban, hogy Jézus egyáltalán élt-e. Ateisták között istenhivő volt, már csak azért is, hogy bosszantsa őket, istenes társaságban pedig materialista nézeteket vallott, nyilván ugyanabból a szándékból. Mint hadvezér a muzulmán vallás harciasságát többre becsülte,– mint a felebaráti” szeretetet. Voit benne valami ködös istenhit, de arra nem volt ideje, hogy teológiai kérdésekben merüljön el, inkább azt állította, hogy a Nap lenne számára a legrokonszenvesebb isten, mert meleget ad, ő pedig nem szeret fázni. Külön figyelemre méltó a napóleoni katekizmusban, hogy a pápára is hivatkozik, mint aki tulajdonképpen az Úristen nevében kente fel őt a népek urának.

Ugyanakkor alábecsülte valamire a pápát, goromba leveleket küldött neki, majd úgy elbánt vele, mint egy engedetlen alattvalóval, s még az ,,örök kárhozat” előtt száműzte Isten földi képmása Isten földi helytartóját. Ennek a szigorúságnak a káros hatását különösen Spanyolországban érezte meg a nagyúr. Erinek a háborúnak a csírái akkor még békésen szunnyadtak, mert Napoleon mindent elkövetett annak érdekében, hogy békecsászárnak tekintsék, aki eddig sem tett mást, csak védekezett, mert megtámadták. Hát már az önvédelem is bűn? Ej, ej! Talán szolgáltatta volna ki Franciaországot ellenségeinek? Talán le kellett volna tennie fegyverét a Nagy Hadseregnek? És mivel a legjobb önvédelem a támadás, igenis megtanította móresre azokat a bajkeverőket, akik megakadályozták őt abban, hogy & béke áldásaival ajándékozza meg a világot, elsősorban persze a Nagy Nemzetet. Es vajon a francia ipar érdekében nem harcolt? Nem a hazai gazdasági életet akarta felvirágoztatni? Olyan ember volt, aki csak haditerveken törte a fejét? „Szeme ott őrködött a szegények kunyhója, az iparosok műhelye fölött a litván hóförgetegben is!” dörögte beszédében a császári miniszter, s külön kiemelte, hogy a sokoldalú félisten igyekezett mindig idegen földön leszámolni a haza ellenségeivel, nehogy Franciaország változzék csatatérré, ha már rákényszerítették a háborúkat. Ugyan ki mondhatott volna ennek ellent? És minél bonyolultabb hadi helyzetbe került Napóleon, annál több utasítást, részletekbe menő intézkedést, rendeletet küldött haza az élet legkülönbözőbb területeivel kapcsolatban. Az Angliával való háború pedig elsősorban kétségtelenül gazdasági természetű volt, s kalózokkal nehéz szót érteni. A szárazföldi zárlatra sem lehetett ráfogni, hogy holmi eszmei harc eszköze lenne. Napóleon békevágyára mi sem volt jellemzőbb, mint az, hogy minden hadjárata békével végződött, s lám, még megvert ellenfelét is jutalomban részesítette. Igen, de már otthon is be kellett bizonyítani, méghozzá tettekkel, hogy nem lovasrohamokban gondolkozik, hanem a haza építésén.

Ezt jól megértette a nehéz hónapokat megélt hadúr. A pillanatnyi békét (mondjuk: fegyvernyugvást) valóban békés építkezésre használta fel. Minden anyagi eszköze megvolt erre, mert alaposan megadóztatta a leigázott országokat, elsősorban Poroszországot. De mint olasz király az itáliai kincstárba; is alaposan belenyúlt, s Jenőnek, az alkirálynak, ebbe semmi néven nevezendő beleszólása nem volt. Ilyen módon sikerült Franciaországban a kamatlábat tíz százalékról négyre leszállítani, ami a legnagyobb pénzügyi szilárdság jele. Lehetetlenség felsorolni, mi mindent kezdeményezett, szervezett, épített Napóleon, s ezzel valóban megmutatta, hogy nála a békére való hivatkozás nem üres szó. Munkaházakat építtetett, hogy megszüntesse a koldulást, az emberi méltóságnak ezt a legszomorúbb lealacsonyítását. Mindenre kiterjedt; a figyelme, tervei alapján új utak, csatornák, távíróvonalak épültek, kibővítetté a Szajna rakodópartjait, újjászületett a Louvre, egymás után emelkedtek az emlékművek, a Vendôme-oszlop, az austerlitzi és a jénai híd. Mindezek a közmunkák megszüntették a munka- nélküliséget, pezsgővé tették a francia gazdasági életet. Ezekre az alkotásaira – ilyen kijelentései is voltak – büszkébb volt, mint „gránit” győzelmeire, s belügyminisztere előtt így nyilatkozott: – Olyan nyomokat hagyunk magunk után, amelyek emlékünket az utókor szemében felmagasztosítják. Ezek az alkotások valóban lelkesítő hatást gyakoroltak a francia népre. Híven az emberi természethez, a gyász lassan megenyhült, s ebben nagy része volt annak is, hogy Napoleon rendkívül bőkezűen bánt vitézeivel vagy azok hátramaradottjaival. Külön tizennyolcmillió aranyfrankot (óriási összeg volt ez akkor!) fordított jutalmazásra, s nemcsak a tábornagyok kaptak nagy összegeket, hanem az egyszerű közkatonák is, a sebesültek a jutalom háromszorosát, ugyanannyit az özvegyek és az árvák is s természetesen életjáradékot is. Mindez csak tovább öregbítette a kis káplár népszerűségét katonái előtt, a szerető édesapát látták

benne, aki gondját viseli arra rászoruló gyermekeinek. Kolduló rokkant katona ismeretlen volt az országban, hiszen akinek hiányzott valamelyik tagja, az háromszoros juttatásban részesült, ilyen módon igyekezett Napóleon begyógyítani a háborús sebeket, s egyetlen történész sem vonja kétségbe, hogy – ha átmenetileg is – ez sikerült neki. Még halálos sebek is meggyógyulnak az életben maradottak emlékezetében. Olyan korszak volt ez, amely hasonlított a konzulátus sokat emlegetett aranynapjaihoz, azzal a lényeges különbséggel, hogy akkor a romok között kellett rendet csinálni, most pedig a rend tartósítása, fejlesztése volt a feladat. Az ország összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt, mint a konzuli soványság idején, Franciaország hatalma pedig jóval nagyobb, pontosabban: nagyobb, mint valaha. Szinte túlságosan nagy, vélték többen, főleg akkor, amikor a hatalmas épület megingott. Nem mintha bárki sajnálta volna is az elnyomott népeket. Ez már csak azért is indokolatlan lett volna, mert a szóban forgó népeket saját uralkodóik sokkal jobban el tudták nyomni, mint bármiféle idegen hatalom. Napoleon fegyverei nyomán mégiscsak a nagy forradalom szabadságeszméi terjedtek el a megszállt területeken, itt-ott eltorzítva, de mégis hasonlíthatatlanul magasabb politikai és erkölcsi színvonalat képviseltek, mint a sötét középkor dohos szellemét idéző, hűbéri rendszerek. Más fegyver híján a nacionalizmust élesztgették a megtiport zsarnokok, bízva abban, hogy minden nép rendszerint csak saját nacionalizmusát érti meg, s tartja jogosnak, másokét helyteleníti. Ezek az ellenérzések akkor azonban még mindig csak olyan kezdetleges állapotban jelentkeztek, mint a spanyol bonyodalmak árnyai. Napoleon vitathatatlan egyeduralkodója volt a szárazföldnek, s érthetően bosszankodott, amikor Letizia mama, mint afféle korzikai vészmadár, fiáénál is botrányosabb kiejtéssel ismételgette: – Jó, de meddig fog ez tartani? A világ látott már óriási birodalmakat, amelyeket hódítások hoztak létre, fegyveres erők

tartottak össze, de ezek nemegyszer már a hódító életében, de legkésőbb annak halála után felbomlottak, s a történelem folyama visszatért természetes medrébe, ha ugyan van ilyen. És minél inkább istenítették Napóleont, annál élesebben vetődött fel a kérdés: mi lesz, ha ez a felülmúlhatatlan, pótolhatatlan ember itthagyja ezt az általa alaposan feltúrt világot, hiszen a természet nem tesz kivételt a nélkülözhetetlen emberekkel sem. Napoleon maga nem félt a haláltól, egyelőre – úgy látszott – a halál félt tőle. De köztudomású volt. a császár lélegzet-elállítóan lelkesítő bátorsága a csatákban, s akármikor eltalálhatta egy eltévedt vagy éppen jól irányzott golyó, nem is beszélve azokról az orgyilkosokról, összeesküvőkről, akiket habozás nélkül alkalmaztak a törvényes kormányoktól „távol álló” szervezetek, ha azt valamilyen nemes cél (például a szabad kereskedelmet akadályozó korzikai bitorló megsemmisítése) megkívánta. A hivatalos köröknek mindig nyílt alkalmuk arra, hogy „elhatárolják” magukat a különben hasznos gaztettektől. Napoleon meggyilkolása már csak í azért is kívánatosnak látszott, mert egyetlen bűncselekménnyel számos fontos kérdést meg lehetett volna oldani. A császár ugyanis még csak kísérletet sem tett arra, hogy a sok tehetséges ember közül akár csak í egyet is helyettesének képezzen ki. Ellenkezőleg: a legapróbb ügyekbe is beleavatkozott, magának tartotta fenn a döntés jogát, s ezzel inkább í kiölte, mint fejlesztette az önállóságot azokban, akik erre alkalmasak lettek volna. Mintha nem is gondolt volna arra, hogy mi következik utána – az özönvíz? Metternich jegyezte meg egyszer, már emlékirataiban, hogy a legtanulságosabb volt Napóleont vadászat közben figyelni, amint lóháton nyargal. „Hagyja a lovát száguldani, soha nem néz hátra, nem törődik vele, ki jön utána, ki töri magát össze …” Ezek voltak azok a nyugodt napok, amelyekben Napóleont vadászat közben is meg lehetett figyelni. Tilsit után őfelsége fényes mulatságokat rendeztetett, olyan udvari bálokat, amelyek még a Napkirály ünnepségeit is felülmúlták. A császári udvar fő

tartózkodási helye Fontainebleau volt, a Comédie Française társulata itt tartott előadásokat, szép hangversenyeket rendeztek, s természetesen hajtóvadászatokat. ; De mindebből valahogyan hiányzott a kedély, az igazi hangulat. Minden merev időrendben történt, Talleyrand szerint „dobszóra”, s ez a szellemes pernahajder így fejezte ki együttérzését Rémusat-nak, az első kamarásnak: „Sajnálom önt, mert ezt a nem mulattatható embert kell mulattatnia.” A párizsi híres nagyszínháznak csak szomorújátékokat volt szabad bemutatnia, a léha vígjátékok után vágyakozó előkelőségek szenvedve unatkoztak. Berthier mint fővadászmester igyekezett a vadászatokba egy kis élénkséget belevinni, de neki sem volt szerencséje. A híres „nyúlvadászat” mulatságos története bejárta egész Európát. Az emberek mindent faltak, ami Napóleonról szólt. Hát ez csemege volt a javából. Berthier mindenről gondoskodott, ami szükséges egy tökéletes nyúlvadászathoz, mindenekelőtt nyulakról. Ma sem derítette ki a történelemtudomány, hogyan követhetett el a vezérkar tudós főnöke, a tökéletes szervező, ekkora hibát, de tény, hogy vadnyulak helyett sok száz szelíd nyulat szerzett be. Amikor a császár puskával a kezében el akarta ejteni az első áldozatot, legnagyobb megrökönyödésére ahelyett, hogy elmenekültek volna, feléje rohantak, nyilvánvalóan összetévesztve őt etetőjükkel, aki friss káposztával és salátával szokta őket naponta táplálni. A különféle vadászmesterek kétségbeesetten igyekeztek elhessegetni az éhes nyuszikat, de azok – nyilván a már kissé kiszínezett történet szerint – valóságos napóleoni hadicsellel két részre oszlottak, bekerítették az egész vadásztársaságot, és megrohamozták a császári hintót, amelybe a friedlandi győztes menekült. Az egyik nyuszi a császári kocsi ablakán át Napóleon ölébe ugrott, alig lehetett kikergetni a kocsi belsejéből, mert a kedves kis állat egészen mást remélt az étkezés megszokott időszakában. A nyúlvadászat végül a nyuszik teljes győzelmével és Berthier megsemmisítő vereségével végződött, s a császár sokáig nem tudta megbocsátani vezérkari

főnökének ezt a nem mindennapi vadászkalandot. Egy másik vadászat alkalmával viszont Napoleon majdnem lelőtte Masséna marsallt, Rivoli hercegét, s ezért is Berthier-t, Neuchatel hercegét hibáztatta, de hogy miért, azt szokatlan szűkszavúságával senkinek sem árulta el. Napoleon rendkívül rossz vadász volt, a puska kezeléséhez nem volt elég türelme, az esze is máshol járt, s könnyen sebesült tábornagyának teljesen igaza volt, amikor azt állította, hogy a harctéten nagyobb biztonságban van, mint amikor Napóleonnal vadászik. A megtisztelő meghívást azonban egyetlen udvari méltóság sem utasíthatta vissza, többek között Rivoli hercege sem. Fényes cím volt ez, mert az itáliai hadjárat egyik legdicsőbb győzelmére emlékeztette a világot és Massénát. Napóleon hercegei … Egyre több nyüzsgött belőlük a fényes udvarban, s bárki számára megtiszteltetés volt, ha Masséna parolázni kegyeskedett vele enyves kezével, vagy ha Lefčbvre igent bólintott, amikor megkérdezték őkegyelmességét, hogy megkezdhetik-e a levelek felolvasását. Tilsit után a császárnak arra is volt ideje, hogy kibővítse. kiszélesítse főnemesi gárdáját. Ami a Bastille megrohamozása után vagy akár még a direktórium idején is képtelenség volt, ahhoz lassanként hozzászoktak az emberek, s olyan természetessé vált, mint Napoleon számos más, szokatlan tette. A nagy forradalom veteránjai is elfogadták, ha nem is ujjongva, hogy a minisztereknek, a szenátoroknak, az államtanácsosoknak, a törvényhozó testületek elnökeinek, sőt, az érsekeknek is hivatalosan joguk van a grófi címhez, s bizonyos anyagi feltételek mellett ezeket a címeket az utódok is örökölhetik. Ez az intézkedés persze nem vonatkozhatott az érsekekre, bár Napóleon habozás nélkül hozzájárult volna a katolikus papi nőtlenség eltörléséhez, amint azt a forradalom meg is tette, de ez a kérdés számára nem volt annyira fontos, hogy emiatt is szembekerüljön a Vatikánnal. Bárói és lovagi címeket is osztogatott, de a legmagasabb méltóságokat marsalljainak tartotta

fenn. Annyi hercege volt már a királygyilkos forradalomból kinőtt császárságnak, hogy akármelyik középkori királyság megnyalhatta volna mind a tíz ujját. A már ismert hercegeken kívül ; (bocsánat: Murat nagyherceg volt) tegyünk említést a dalmáciai hercegről (Soult), a trevisói hercegről (Mortier), a rovigói hercegről (Savary), az istriai hercegről (Bessičres), a friauli hercegről (Duroe), a coneglianói hercegről (Moncey) a feltrei hercegről (Clarke), a ragusai hercegről (Marmont), az elchingeni hercegről (Ney), a montebellói hercegről (Lannes), az auerstadti hercegről (Davout!), a castiglionei hercegről (Augereau), a tarantói hercegről (Macdonald) … Azoknak, akik irigyelték ezeket a címeket, az újdonsült hercegek joggal mondhatták: csináljátok utánunk azt, amit mi tettünk, és akkor belőletek is khet herceg. De mire hivatkozhatott Otranto hercege (Fouché)? Tevékeny rendőrminiszter volt az egykori konventbiztos, de Otrantóval kapcsolatban semmiféle feljegyzésre méltó cselekedetet nem követett el. De hát Lyon hercegének nem nevezhették ki … A hangzatos címekkel kiterjedt földbirtokok jártak, s ezek jövedelme gazdaggá tette az új főurakat. Ezenkívül bőséges pénzjutalmakat osztott szét közöttük a császár. Itt már kétségtelenül követett el hibákat. Arra vigyázott, hogy mindegyik marsallja herceg legyen, de a pénzjutalmak már különbözők voltak. A jutalmak összege felől eltérőek az adatok. Egyes források szerint Berthier egymilliót kapott, Lannes csak 200 000-et, más adatok szerint Lannes kapott volna egymilliót, s Berthier-nek még félmillió sem jutott. Talán a nyúlvadászatot torolta meg Napoleon? Tény, hogy nem egyformán osztotta el háborúk után a hadisarcot, s ezek a marcona felnőtt gyerekek elsősorban azt lestek, hogy mit kapott a másik. Hatalmas összegek voltak ezek, a császár alaposan belenyúlt a legyőzöttek zsebébe, de még az újonnan felállított Varsói Nagyhercegségnek is fizetnie kellett húszmillió aranyfrankot azon a címen, hogy a császár töröltette a lengyel birtokokra bekebelezett porosz jelzálogköveteléseket. (Nem adják ingyen a szabadságot…) A hadisarc egyenlőtlen szétosztása tovább növelte a marsallok közötti

ellentétet, s az anyagi természetű féltékenység különösen veszélyes. A történelem egyetlen olyan barátságról sem tud, amely Napoleon két marsalljai fűzte volna össze. Hercegi címére azonban valamennyi büszke volt, s az alacsony származású és kétes előéletű hadvezérek egyike sem utasította vissza a magas előléptetést, sem az „elviselhetetlen jakobinus”, Bernadotte, sem a dühödten köztársasági érzelmű Augereau, sem a „lyoni tűzmester”, a kartáccsal való kivégzés bevezetője, Fouché. De más dolog barikádon harcolni a „királyok, hercegek, grófok” ellen, s megint más elnyerni a hercegi méltóságot. Általában kevés olyan embert ismer a történelem, aki uralkodója lába elé vágott volna valamilyen megtisztelő kitüntetést vagy előléptetést. De mi volt mindezzel Napóleon célja? Valóban csak a múlt majmolása, a felkapaszkodott szerencsefi látványos lépése, hatalmának fitogtatása? Minden bizonnyal több ennél. Egy ember, aki királyokat fosztott meg trónjátóli másokat pedig uralkodói rangra emelt, ugyan miért ne oszthatna a saját országában is címeket? Hiszen már a minden változást átvészelt becsületrend megalapításakor is azt mondta a forradalom vívmányaiért, az „Égalité” elvéért harcoló veteránoknak, hogy az embereknek igenis szükségük van ilyen „játékszerek”-re, ezek lelkesítik őket további nagy tettekre, mert ott a mellükön a kézzelfogható bizonyíték, hogy méltányolják a haza érdekében véghezvitt cselekedeteiket. A becsületrend eredeti és demokratikus alkotás volt, ennek köszönheti fennmaradását. De a grófi, hercegi stb. címeket a legtöbb országban elsodorta az idő, régi operettekben maradtak csak fenn. Ennél okosabbat is kitalálhatott volna ez a mozgékony elme. De mit? Európa még tele volt arisztokratákkal, s ha ő maga is az óvilág viszonyai kedvéért „koronás Washington” lett, nem elégedhetett meg azzal, hogy csak ő és családja rendelkezzék magas címekkel. Akkor már hatom korona volt a családban, még ha nem is számítjuk Jenő szerény alkirálvi tisztségét és Murat uralkodóhercegségét. (Pontosabban: négy koronáról beszélhetünk,

hiszen Napoleon egyszerre kettőt is tehetett a fejére, a francia császári koronán kívül az olasz királyi koronát is.) És volt még egy szempont, amelyről sok dohogó jakobinus megfeledkezett. Napoleon hívó szavára, s a helyzet megszilárdulása, nemkülönben az egyre fényesebben ragyogó francia dicsőség jóvoltából egyre több régi francia arisztokrata, ősi francia főnemesi családok sarjai tódultak Napoleon udvarába, s ezzel gyengítették a bourboni emigrációt. Az is megszokottá vált, hogy különféle német fejedelmek, uralkodóhercegek, trónörökösök el-ellátogattak Párizsba, s Napóleon nagy kegyesen megengedte nekik, hogy részt vegyenek az államtanács ülésein. A hatalma tetőfokán álló császárhoz hűséges nagyurak mohón éltek is ezzel a lehetőséggel, különösen, ha maga Napoleon elnökölt. Mindent egybevéve, az adott viszonyok között és korszakban ésszerű volt, hogy Napóleonnak saját főnemessége is legyen, saját hercegei, akik a háborúkban tüntették ki magukat, vagy a közigazgatásban szereztek kimagasló érdemeket. Danzig hercegnőjénél állítólag egész Franciaországban alig volt jobb mosónő. De ő is megtanulta, ha nem is könnyen, a megfelelő udvari viselkedést, mint ahogyan a császári palotában tilos volt a katonai egyenruha. Az egykori rongyos jakobinusoknak selyemharisnyát, aranycsatos cipőt, selyem térdnadrágot kellett húzniuk, díszes kabátjukon pedig viselniük kellett valamennyi kitüntetésüket. Mindez nem is esett nehezükre. Napóleonnak az volt a célja, hogy összeötvözze az ősi Franciaországot az új forradalmi nemzettel, de erre kevés volt az ideje, ehhez néhány nemzedékre, történelmi távlatra lett volna szükség. Különös, hogy a nép körében a régi arisztokratáknak nagyobb volt a tekintélyük, mint az újaknak. Kidomborodott a régi igazságtalan különbség a jól nevelt utódok és a faragatlan ősök között. Hiszen maga Napóleon is szeretett volna (keserű öngúny!) önmaga kései leszármazottja lenni. Ő tehát jót akart, de valamiben mégis tévedett. Túlságosan megjutalmazta a hadi érdemeket, s nem gondolt arra az emberi tulajdonságra, hogy ha valakinek már van valamije (és nem is kevés), akkor már van mit vesztenie. Miért

lenne Bastille-rohamozó kedvében az, akinek már saját palotája van? További haladás helyett inkább maradás, maradandóság, biztonság után vágytak. A gazdag új hercegek már élvezni is akarták méltóságukat és vagyonukat. Azok a vitéz főtisztek, akik habozás nélkül tették kockára életüket, sőt, szinte szívesen vetették bele magukat a harc sűrűjébe, most már egy kis nyugodt élet után vágytak, kezdtek utódaikra gondolni, s egyre kedvetlenebbül gondoltak arra, hogy Napoleon bármelyik pillanatban kiragadhatja őket a békés jólét napjaiból, hiszen már hetekben sem mertek gondolkozni. Ma bál, holnap menetparancs. Így alakult ki a háborús évek alatt az a helyzet, hogy az aránylag szerényebb javakkal jutalmazott közkatonák hűségesebbek voltak a császárhoz, mint a minden jóval, pénzzel és főúri címekkel elhalmozott alvezérei. Az utóbbiaknak persze volt némi igazuk abban, hogy már éppen eleget harcoltak ahhoz, hogy valamit élvezhessenek is az életből, amelynek eddig csak a bizonytalanságát és hősi vonásait ismerték. Azt viszont tudták, hogy Napoleon csak háborúkban tud gondolkozni, S tervei még korántsem teljesültek. A német fejedelmek kézcsókjai nem kárpótolhatták őt azért, hogy Angliában változatlanul ,,Boney” volt, s legföljebb tábornoknak ismerték el, de császárnak semmi esetre sem. Azon pedig túltette magát a brit politika, hogy Napóleonnal mint konzullal is tárgyaltak, sőt, békét is kötöttek vele. Talán az angolok makacs modortalansága miatt tűrte el a császár, hogy egyre szolgaibb odaadással vették körül. Igaz, hogy sok zsarnoki szokás bevezetésében ő maga volt a kezdeményező. Jelenlétében senki sem ülhetett le, senki sem tegezhette, testvérei sem, s még édesanyja is felségnek szólította a nyilvánosság előtt. Igaz, hogy Madame Mčre egyszer ráhúzott fia kezére, amikor az csókra nyújtotta oda édesanyjának, de ez négyszemközt történt. Napóleon személyesen szólt bele az irodalom kérdéseibe, nem mint egykori kezdő regényíró, hanem mint kényúr. A színdarabokból például mindent kihúzatott, ami az uralkodókra hátrányos volt. Ez alól még

kedvencei – Racine és Corneille – sem voltak kivételek. Még âz ókori művekben sem tűrte el azokat a mondatokat, amelyeket célzásnak vehetett a közönség, s rosszmájúan kuncoghatott volna. Mivel a történelem gyakran megismétlődik, s például mindenféle zsarnokságnak vannak közös vonásai, egy-egy ügyes rendező és színész akár évezredes színdarabokból is kellemetlen áthallásokat tehet hangsúlyossá. Az ilyen szövegcsonkító intézkedések éppenséggel nem vetnek valami előnyös fényt Napoleon egyéniségére, hiszen egy nagy emberre éppen az jellemző, hogy ő maga nevet a legjobban a róla szóló tréfákon. Napóleonnak volt ugyan humora, de tekintélyét közügynek tekintette, s néha szerencsétlen eszközökkel igyekezett megvédeni. Alsóbbrendűségi érzése nem lehetett, hiszen az egekig magasztalták, viszont talán úgy érezte, hogy személye szent és sérthetetlen. Pedig az olümposzi magasságban trónoló Mars abban is hasonlított görög őseire, hogy voltak nagyon is emberi szórakozásai. Legnagyobb világtörténelmi gondjai közepette is megengedett magának egy-egy futó kalandot, s tulajdonképpen már azt sem tudta, kit csal meg: Jozefint-e vagy Máriát. Főként húgai – Karola és Paula – látták el szép nőkkel bátyjukat, de bizonytalan helyzetében már Jozefin sem bánta, ha férje valami jelentéktelen kiruccanásra szánja el magát. A kalandok rendszerint rövid ideig tartottak, s Napóleon minden esetben rendkívül bőkezű volt, a férjet rendszerint adófelügyelőnek nevezte ki, sőt, egy-egy különösen jól sikerült éjszaka után még bárói címhez is juthatott a kitüntető körülmények között felszarvazott férj. Ilyen bőkezűek még a görög istenek sem voltak, amikor lelelátogattak a szép halandó nőkhöz. Napóleon nőügyei, talán inkább családi ügyei, nem alakultak valami előnyösen. Az apró kalandok számára sem voltak fontosak, afféle pohár víz jellegűek, s talán újra és újra bizonyítékot kívánt szerezni férfiúi képességeiről. Azzal is tisztában lehetett, hogy Karola nem teljesen önzetlenül tálalja eléje a kívánatosnál kívánatosabb nőket. Murat felesége volt a legbecsvágyóbb a császár húgai között, s nemegyszer éreztette bátyjával, hogy férje, a huszárok huszára, akinek Napoleon annyit

köszönhet Abukirtól Eylauig, még mindig csak jelentéktelen uralkodóherceg, mintha meg sem érdemelne egy rongyos királyi koronát. Karola nem vetette el az előrejutás élettani útját sem. Szeretői ;között olyan érdekes egyéniségek voltak, mint Junot marsall, s ami még inkább figyelemre méltó: Metternich, a későbbi Szent Szövetség lelke, aki az alantas testi örömöket végső fokon sohasem helyezte a magasztos politikai érdekek fölé, amint ezt Karolának is alkalma volt nehéz időkben tapasztalni. A széthúzó Bonaparte-törzs egyetlen kérdésben egységes volt: kéritek, időnként követelték, hogy Napoleon kergesse el végre az „öreg nőt”, váljon el tőle, s ha mindenáron ragaszkodik a házasélethez, válasszon egy hozzá méltó feleséget. De a válástól nemcsak Jozefin félt, hanem Napoleon is. Igazi szerelme ezekben az időkben minden jel szerint Walewska Mária volt, de közben azon is– kellett törnie a fejét, hogy ha mégis elszánja magát a válásra, kit vegyen feleségül, akivel tovább erősítheti hatalmát. Hogy a franciaorosz szövetség számára a legfontosabb, azt Tilsittel szinte túlságosan is kimutatta, a cári család mégsem törte magát azért, hogy házassági kötelék is legyen a két nagyhatalom között. De még csak arra sem szólították fel, hogy tegye le Konstantinápolyt valamelyik orosz királyi hercegnő lábai elé, akkor övé lehet a hölgy. Csupa megoldatlan kérdés ! Miközben a külvilág csodálta a franciák császárjának mérhetetlen hatalmát, ő maga egyre inkább érezte, hogy életművében, közelebbről: a Tilsiti Műben még vannak tökéletlenségek. Bál bált követett, az ünnepségek rendezői egvmást igyekeztek felülmúlni, Napoleon pedig azon töprengett, hogy vajon mi lesz az angolok következő lépése. Hajlandók-e meghajolni a .szárazföld túlereje előtt, sikerrel járhat-e Sándor közvetítő tevékenysége? Egyelőre olyan volt a nagy játszma, mint a sakkjátékban a patthelyzet, megmerevedtek az arcvonalak, háborús cselekmények sehol sem voltak, s bizonyosra vehető, hogy ha sikerült volna az angolokkal valamiféle megegyezésre jutni (egyszer már sikerült!), ez Napoleon erejének és békevágyának lett

volna az eredménye. Talán azért nem ő tette meg a következő lépést, mert nem akart békebontó lenni, vagy nem tudta, mit lépjen. Egyik feltevés sem nélkülözi a logikai alapot, mindez azonban csak puszta találgatás, az események viszont a tények erejével lepték meg a napóleoni gyorsasághoz és határozottsághoz szokott világot: az angolok léptek egyet, méghozzá rendkívül kíméletlenül. Minden előzmény, hadüzenet vagy figyelmeztetés nélkül megtámadták Dániát, szeptember 2-a és 5-e között egy partra szállt kis angol hadsereg pusztító hadműveleteket folytatott a kis országban, tönkrebombázta Koppenhágát, s ami Napóleonra nézve még ennél is súlyosabb volt: a brit flotta elragadta a dánok 35 hadihajóját. Kegyetlenül nyers lépés volt, de érthető. Inkább a támadás villámgyors volta s az ellenállás silánysága lepte meg a világot. Az angol kormány állítólag egy „téves” hírre határozta el magát ilyen gyorsan. A hír Tilsitből származott, s arról szólt, hogy a nagyhatalmak Dániára is számítanak, illetve a dán hajóhadra Anglia ellen. De miért volt ez a hír téves? Valóban számítottak Dániára, ez természetes is volt. hiszen Dániának partvonala és flottája volt, s a dánok valószínűleg még nem felejtették el, hogy az angolok, néhai Nelson vezérletével, egy dán flottát már megsemmisítettek. De vajon miért hagyták a franciák védtelenül Dániát? Az angolok hírszolgálata nem volt rossz, idejében értesültek arról, hogy Bernadotte egy 30 000-es sereggel Hamburgból Dánia megsegítésére készül. De hol volt az „activité, vitesse” elve ebben az esetben? Napoleon megint elvesztett egy hajóhadat, méghozzá ilyen körülmények között! Az a roppant elme, amely bonyolult hadijelentésekben egy-egy jelentéktelen ágyú feltüntetésének hiányát is észrevette, nem gondolt arra, hogy elsősorban Európa tengeri haderejét kell összpontosítania Anglia ellen, és nem gyalogságot? Még mindig nem tudott tengeri méretekben gondolkozni, s a szárazföldi börtönre újabb bilincs került. A kíméletlen angol lépésnek természetesen meglettek a

következményei. Sándor cár hűségesen eleget tett vállalt kötelezettségeinek, s adott szavához híven, rávette az osztrák császárt is arra, hogy zárja ki birodalma területéről az angol árukat. Ferenc, aki még mindig nem tért magához az austerlitzi (és a friedlandi …) megrázkódtatásból, készséggel engedelmeskedett. Dánia – ez érthető – hadat üzent Nagy-Britanniának, de valószínű, hogy a dán hajóhad birtokában ez a lépés a brit kormányt nem lepte meg, s kétségbe sem ejtette. A harc kezdett eldurvulni, egyre inkább kidomborodott a „furcsa háború” élet-halál jellege. Ha Napóleonnak ezekben fa válságos napokban eszébe jutott saját mondása („háborúban és szerelemben mindent szabad!”), akkor nem gondolhatott mást, mint azt, hogy az angolok a helyzetnek megfelelően cselekedtek, s helyükben ő sem tett volna mást, mint ahogyan erre később a spanyol eseményekéből is lehetett következtetni. A császári hírverés persze nem késett megbélyegezni az álnok angolok ,,rémtett”-ét, s nem voltak ritkák az olyan kitételek sem, hogy az egész világtörténelemben nem lehet ennél [gyalázatosabb tettet találni, amelyet egy erejével visszaélő ország egy [gyengébb ellen elkövethet. Olyan dörgedelmek voltak ezek, amelyek nem hatoltak túlságosan mélyre az emberi lelkekbe, s ha az angolok {rendelkeztek volna Napoleon aranymondás-alkotó képességeivel, azt [mondhatták volna, hogy mindig az erősebb hajórajoknak van igazuk. De nem mondtak ilyet, ők mindig büszkék voltak lassú észjárásukra és gyors hajóikra. Az angol konzervatív kormány különben tárgyalt a cár megbízottjaival. Sándor közvetítő szerepe tehát nem maradt üres ígéret, mindössze az volt a baj, hogy az angolokat nem elégítették ki a Napoleon által felajánlott feltételek. „Elfogadható” feltételekkel pedig Napóleon nyilván nem tudott szolgálni az angoloknak, akik mindenekelőtt a Bourbon-ház visszaállítását tekintették a bonyolult háború végcéljainak és sok minden egyebet, ami ezzel összefüggött. Tárgyaltak, tárgyaltak, de semmi esetre sem azzal a céllal, hogy megegyezzenek, mert nem akarták a szigetországot a

napóleoni birodalom egyik tagországaként átengedni. A Csatornán túl ,,Boney” nem volt csodalény, s úgy vélték, hogy a tengerek fölötti uralommal biztonságos szigetükön ki tudják várni a számukra különben sem fenséges hősköltemény végét. Maga a szárazföldi zárlat nem volt tréfadolog, az angol ipar és kereskedelem sokat szenvedett, de enyhítették a helyzetet a tengeren túli piacok s azok a rések, amelyeket a szárazföldi zárlaton szárazföldi segítséggel ütöttek. A helyzet mégsem volt olyan rózsás, ahogyan azt az angol gúnyrajzok mutatták (egy rajz például azt ábrázolta, hogy ,,Âďney” zárlatot rendel el a Hold ellen …), s kétségtelenül munkanélküliséget, nyugtalanságot idézett elő, különösen az északi iparvidékeken, s ha Napoleon valóban „légmentesen” el tudta volna zárni Európái Anglia elől, talán végzetes bajokat, akár teljes gazdasági összeomlást is okozhatott volna a szigetországban. De ez nem sikerült, és nem is sikerülhetett. Mert nemcsak Portugália állt nyitva az angol kereskedelem előtt, hanem Hollandia és az északnémet kikötők is. Hogyan? Hiszen Hollandia királya Napóleon öccse, Lajos volt, az északnémet kikötőket pedig a Nagy Hadsereg ellenőrizte, s olyan kiváló tábornagy, mint Bernadotte, ezenkívül olyan kiváló polgári kormányzó, mint Bourrienne, Napóleon egykori magántitkára. Szép pár. Ami Lajost illeti, ő nagyon keveset tett annak érdekében, hogy bátyja kíméletlen blokádpolitikáját maradéktalanul szolgálja. A holland kereskedelem zsíros üzleteket kötött az angolokkal, a holland kikötők az angol kereskedelmi hajók titkos lerakodóhelyei voltak. Hollandiának nem volt érdeke a szárazföldi zárlat, a holland kereskedőosztálynak nem volt érzéke Napoleon fellegjáró terveihez, Lajos pedig úgy érezte, hogy neki mint holland királynak elsősorban a holland nép érdekeit kell képviselnie. És ha egyszer már felvetettük a kérdést, hogy lehet-e őszinte barátság, áldozatos emberi kapcsolat két uralkodó között, akkor a választ Lajos példáján keresztül találhatjuk meg a legláttatóbb módon. Lajos

szeretett kisöccse volt Napóleonnak, bátyja nagy áldozatokkal neveltette őt, éhezett is miatta, amikor nem volt elegendő ennivalójuk mindkettejük számára. És ezt az egykori éhenkórászt, ezt a minden különösebb tehetség nélküli fiatalembert királlyá tette, trónra ültette, koronát nyomott a fejébe, s elvárhatta volna tőle, hogy gondolkodás nélkül teljesíti minden kívánságát. Hiszen egész családi politikájának ez volt a lényege. Nemcsak az, hogy kielégítse becsvágyó családját, hanem elsősorban mégis az, hogy mindenütt megbízható emberek szolgálják őt a különböző trónokon. És ugyan ki lehet megbízhatóbb helytartó, mint egy családtag? És íme, amint egy Bonaparte-sarj elkerült valamelyik ország élére, előbb vagy utóbb úgy merészelt érezni, hogy neki elsősorban ,,saját” népe érdekében kell munkálkodnia, intézkednie, még ha emiatt szembekerül is a nemzetség hatalmas fejével. Bernadotte és Bourrienne esete egyszerűbb volt, ők anyagi hasznot húztak a zárlat megszegéséből, s különösen Bourrienne volt avatott szakértője a piszkos üzleteknek. Magában Franciaországban is sok voit az alkalmi üzér, a zárlat egyenesen pompás alkalmat nyújtott veszélyes, de nagy hasznot hozó kufárkodásra. Napoleon bőséges gondjait: szaporította a pápa ellenállása is. A konkordátum után fokozatosan romlott a viszony a helytartó és a „képmás” között, a pápa helytelenítette Napóleon társadalmi reformjait Észak-Olaszországban, s mint Biz egyik itáliai állam uralkodója nyíltan ellenezte az olaszországi kikötők elzárását az angol áruk elől. Mellékesen pedig még mindig nem volt hajlandó érvényteleníteni Jeromos házasságát az amerikai Patter-son lánnyal. Pedig akkor Napoleon már elég hatalmasnak érezte magát ahhoz, hogy megfenyítse a Vatikánt, s ha kell, erélyes intézkedéseket foganatosítson a pápa ellen is. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban az egész szárazföldön a pápa volt az egyetlen ember, aki szembe mert szállni Napóleonnal, ami azért is figyelemre méltó, mert amikor Napóleon Párizsba kényszerítette Krisztus földi helytartóját. De a kis korzikai távolról sem volt olyan

hatalmas, mint három évvel később, amikor birodalma már 83 millió lakost számlált, s alattvalói 1 között 7 király és 20 uralkodóherceg leste parancsait. Az a pápa, aki 1804-ben szinte megalázó körülmények között sietett megkoronázni az új Nagy Károlyt, s keresztényi türelemmel nyelt le tapintatlanságokat, sértéseket, 1807-ben annyira megváltozott, hogy kiközösítéssel fenyegette meg a nagy hatalmú császárt, ha vele szemben is erőszakkal próbálja keresztülvinni politikáját. És amit a konvent tábornoka az itáliai hadjárat alatt megértett, és jól fel tudta mérni a pápának hadosztályokban ki nem fejezhető hatalmát, azt a császár nem tudta megérteni, vagy talán éppen azzal akarta érzékeltetni mértéktelenül megnövekedett hatalmát az egész világ előtt, hogy ő még a pápának is parancsol. Később, vagy inkább későn már belátta, hogy helytelenül cselekedett („keményen bántam vele, nem volt igazam, vak voltam!”). Persze, nem hittudományi kérdésről volt szó, Napoleon vallásossága sokkal ingatagabb alapon állt, semmint hogy hívőként bánta volna meg bűneit később, hanem arról, hogy átlátta politikájának káros voltát, a hasznosság iránti érzékét is eltompította a nagyzási hóbort, s a dicsőség, a hatalom káprázata éppen akkor szállt ebbe a tüneményes ítélőképességű fejbe, amikor a legnagyobb önmérsékletre, a legjózanabb tervezésre lett volna szüksége. Teljesen igaza van Bainville-nek abban, hogy azok, akik arra gondolnak, hogy Napóleonnak meg kellett volna állnia, meg kellett volna elégednie azzal a roppant hatalommal, amelyet addig elért, olyanok, mint azok a színházlátogatók, akik azt szeretnék, ha egy színdarab előadását a legszebb jelenet közben megállítanák. Napóleon hatalma nem szilárdan álló sziklához hasonlított hanem a szökőár sodrásához. Ez a hatalom minden külső ragyogása ellenére sem volt szilárd, s a kis csodalény még csak félmunkát végzett. Nagyon, de nagyon hiányzott életművéből a londoni béke. Milyen közel volt ez a város földrajzilag, és milyen messze politikailag és hadászatilag! Mint Tantalosz bámulhatta a boulogne-i időkben

Dover fehér szikláit, s átkozhatta Euklidészt, aki hiányos hadászati felkészültségével azt állította, hogy két pont között az egyenes a legrövidebb út. A londoni békéért ment el a Nyemenig, s íme, még mindig semmi „eredmény, sőt – dániai kalóztámadás! Nem csoda, hogy intézkedéseibe itt-ott türelmetlenség, ingerültség vegyült, ezenkívül néha túlságosan nyíltan politizált, ami sok esetben egyszerű fenyegetést jelentett, s ezzel hasznos értesülésekkel látta el ellenfeleit, pedig jól tudhatta, hogy minden kijelentését, minden elejtett szavát a diplomáciai futárok a lehető leggyorsabban szétviszik egész Európában, beleértve a brit szigeteket is. Türelmetlenül bánt a pápával is, nem tartotta már egyenrangú félnek. Az, hogy emberileg nem volt valami nagy véleménnyel Piusról, még nem jogosította fel őt arra, hogy úgy bánjon a kereszténység fejével, mint valami alárendelt hercegecskével. Jenőnek, itáliai helytartójának ilyen ingerült sorokat írt a pápáról: „Mit képzel a pápa? A trón jogai talán kevésbé szentek, mint a tiara jogai? Szeretnének engem kiközösíteni a kereszténységből – az őrültek! Ha a pápa ilyen lépésre határozza el magát, szememben többé nem pápa, hanem Antikrisztus!” Ettől az „Antikrisztus” elnevezéstől nyugodtan eltekinthetett volna a császár, meghagyhatta volna az orosz ortodox egyház harci pásztorlevelezőinek. És egy olyan okos ember, mint ő, sejthette volna, hogy a pápát vele szemben sohasem tekintheti senki sem Antikrisztusnak, viszont ezt a hivők számára ijesztően hangzó megbélyegző címet könnyen őrá ragaszthatják, mint ahogyan később a spanyol papság nem is késlekedett Napoleon ördögi lényét hirdetni, mert az igazi hivő még az ördögben is hisz. Más jelek is gondolkodóba ejthették volna Napóleont. Tilsitből hazajövet Talleyrand lemondott külügyminiszteri tisztségéről. Ennek sokféle oka lehetett, s egészen bizonyos, hogy nem mondta el valamennyi kifogását a császárnak (nem is lett volna ajánlatos). Napoleon előtt különben nem volt titok, hogy Talleyrand inkább az osztrákokkal szerette volna megkötni a Nagy Szövetséget, nem

pedig az oroszokkal. Hogy valóban Franciaországot féltette-e az orosz veszélytől, vagy Ferenc császár bőkezűbb volt-e iránta, mint Sándor, ezt összegszerűen nem lehetett megállapítani, s az is lehetséges, hogy a császár egyik legtehetségesebb és legbecstelenebb munkatársa megszimatolt valamit a jövőből, s nem kívánt részt venni Napoleon egyre „franciátlanabb” külpolitikájában. Jól látta például, hogy a német nacionalizmust nem lehet rendeletekkel, szigorral elnyomni, a Rómával való ellentét pedig nyugtalanságot kelt Európa katolikus országaiban. Talleyrand már tanúja volt a vad népi erők vulkánszerű kitörésének, és annak ideién hasonlíthatatlanul jobban felismerte jelentőségüket, mint az egykori kis korzikai hazafi. Jóval később már Napoleon is megértette a forradalomnak lényegét, s világosan megfogalmazta: „Forradalmat nem lehet sem mesterségesen előidézni, sem megállítani.” Mégis, a „spanyol fekély” előtti időszakban egyre-másra halmozta fel mindenfelé a gyúlékony szellemi anyagot, s olyan tömegű elkeseredést fojtott el, hogy a robbanás elkerülhetetlen volt, csak azt nem lehetett tudni, hogy hol és mikor következik be. Talleyrand-nak fenntartásai voltak a portugál és a spanyol kérdésben, de persze az, hogy nyíltan mit mondott, más lapra tartozik. Bebizonyított tény, hogy ő tanácsolta Napóleonnak a spanyolországi Bourbonok elkergetését, saját családbeli király trónra ültetését – XIV. Lajos példáját követve. De nem volt az az ember, aki minden hidat feléget maga mögött, s megtartotta birodalmi nagykancellári tisztségét. Napóleon ellenvetés nélkül fogadta el Talleyrand lemondását, egyre kevésbé tűrte az okos, önálló véleményű embereket maga körül, s a külügyminiszteri tisztséget egy teljesen jelentéktelen emberre, de Champagnyra bízta. Egy szóval sem marasztalta a beneventói herceget, de lehetséges, hogy ez a lemondás is idegesítette, mert talán megsejtett valamit Talleyrand lépésének patkányjellegéből. Rendkívül ideges, ingerült volt, néha mérgében letépte magáról a ruhát. Rosszkedve mindenkire ráragadt, jelenlétében még mosolyogni sem mertek az emberek, ö maga mondta egy

alkalommal, hogy az a boldog ember, aki távol lehet tőle, s halála után bizonyára mindenki fellélegzik. Ismert volt az a szokása is, hogy győzelmei után rendszerint mogorván viselkedett (nehogy elbízza magát környezete), s csak akkor mutatott jókedvet, ha éppen rosszul mentek dolgai (hadd higgyék azt az emberek, hogy minden rendben van …). Tilsit után harapósabb volt, mint valaha, de ha arra gondolunk, hogy megnövekedett hatalma mennyi új nehézséget hozott felszínre, akkor idegességét őszintének kell megítélnünk. A szárazföldi zárlat Európa-szerte tapasztalható népszerűtlensége sem lehetett titok előtte, jó hírforrásai voltak, ebből megtudhatta, hogy különösen az elmaradott, iparban szegény országokat sújtotta vele, nem tudták nyersanyagukat eladni Angliának, s a zárlat megfosztotta őket az angol iparcikkektől. Ez elsősorban Oroszországra vonatkozott, az orosz földbirtokosok és kereskedők súlyos veszteségeket szenvedtek, s az elmaradt haszon fölött érzett elkeseredésükben kezdték Tilsitet erkölcsi és hazafias szempontból is bírálni. Sándornak minden oka megvolt arra, hogy Napóleont ígéretei beváltására késztesse, mert csak akkor tudta volna némileg elhallgattatni az udvari ellenzéket. Elégedetlenségben, növekvő erejű morgásban nem volt hiány. Amikor például Napóleon Savaryt küldte szentpétervári nagykövetnek a megnyerő modorú Caulaincourt helyett, az anyacárnő határtalan felháborodásának adott kifejezést: micsoda korzikai tapintatlanság az enghieni herceg gyilkosát küldeni a cári udvarba! Irigylésre méltó idegei lehettek az öreg hölgynek, a megfojtott Pál cár özvegyének, aki kifogástalanul szívélyes kapcsolatot tartott fenn Pahlennel, Bennigsennel s másokkal, akiknek a szó igen szoros értelmében benne volt a kezük Sándor trónra lépésében. A tilsiti szellem, a világot kormányzó Tilsiti Mű nemcsak ilyen apróságok jóvoltából halványodott, repedezett, hanem elsősorban azért, mert Napoleon „megfeledkezett” jó néhány ígéretéről. Tilsitben ugyan megígérte Sándornak a két dunai fejedelemséget, Moldvát és Oláhországot, de titokban arra bátorította a törököket, hogy ne vonják ki csapataikat. Változatlanul

kacsingatott kelet felé, s inkább francia támaszpontokat kívánt fenntartani a szóban forgó területeken, mint cári birtokokat látni. Az is idegesítette az orosz politikát, hogy Napoleon változatlanul Poroszországban is tartott francia csapatokat, sőt, a hűséges lengyeleknek is részük lehetett egy barátságos francia megszállásban, s a szász király mint a Varsói Nagyhercegség uralkodója nyugodtan támaszkodhatott alattvalói szeretetére és Davout seregeire. Arra viszont Napóleon biztatta a cárt, hogy szerezze meg végül Finnországot, üzenje meg a háborút Svédországnak, vagyis saját sógorának, IV. Gusztávnak, s megígérte, hogy a Svédország elleni felszabadító háborúban tetemes francia sereg segíti majd – Bernadotte (!) vezérletével. Bernadotte valóban megindult, de éppen akkor állt meg csapataival, amikor a cárnak a legnagyobb szüksége lett volna rá. Kiderült ugyanis, hogy Svédország, tetemes angol segítséggel, keményebb dió, mint azt sejtették. Pedig Sándornak égető szüksége lett volna Finnországra, mivel a megígért két dunai tartomány átadásáról egyre kevesebb szó esett. Nehezen átlátható cselszövények jellemezték Napoleon kelet-európai politikáját. A Bug és Visztula keresztezésénél hatalmas erődítményeket építtetett (minden eshetőségre számítva), az osztrák udvart pedig felszólította, hogy tárgyaljon Angliával, és próbálja elérni a dán hajók visszaadását. „Majd bolondok leszünk!” – ez volt a lényege kevésbé diplomatikus megfogalmazásban a brit kormány álláspontjának, tárgyalni azonban hajlandó volt, az angol politikusoknak valóságos szenvedélyük volt a tárgyalás. Ezúttal már csak azért is szívesen tárgyaltak, hogy bebizonyítsák: Napóleonnal nem lehet megegyezni. A zárlat és az ellenzárlat kölcsönös megszigorítása következett. A szegény semleges hajók két lehetőség között választhattak: vagy a nyílt tengeren kobozták el őket, vagy a szárazföldön égették el rakományukat. Napoleon újabb békés győzelmet könyvelhetett el: az osztrákok is megszakították a diplomáciai kapcsolatokat az

angolokkal, bár titokban közölték a brit kormánnyal, hogy ezt csak kényszer alatt teszik, szó sincs ellenséges érzésekről, sőt… A pápával való tárgyalások változatlanul eredménytelenek maradtak. Pius csak akkor volt hajlandó elismerni Józsefet nápolyi királynak, ha Napoleon elismeri a pápai állam függetlenségét és semlegességét, vagyis nem kényszeríti be az angolellenes ligába. Végtelen viták, levélváltások közepette Napoleon ezt a biblikus kérdést is feltette: miért nem akarja a pápa megadni a császárnak, ami a császáré? És ha Krisztus azt mondta, hogy az ő országa nem erről a világról való, miért helyezi magát a pápa Krisztus fölé, miért akar birtokokat, országot ezen a világon? Majd a hosszú é? terméketlen vitáknak azzal vetett véget, hogy a lelki hatalommal szemben az erősebb zászlóaljakat alkalmazta, elfoglalta a pápai tartományokat, s az ő kifejezése szerint: mint második Nagy Károly egyszerűen visszavette a Vatikántól azokat a területeket, amelyekkel az első Nagy Károly ajándékozta meg a pápaságot. Ilyen egyszerűen fogalmazta meg a történelmi fordulatot, amelynek következményeként a nem római főpapokat egyszerűen kiutasította Rómából, a pápai zászlóaljakat besorozta a Nagy Hadseregbe (elfértek ők is a sokféle náció között), feloszlatta a pápa nemesi gárdáját, s bevezette a francia közigazgatást. Újabb hadianyag az „Antikrisztus” elleni harchoz. Mellékesen Etruria özvegy királynőjének is el kellett hagynia országát, mert kikötőibe beengedte az amerikai zászló alatt közlekedő angol hajókat. Francia részről mindenesetre megnyugtatták az ország nélkül maradt hölgyet, hogy hamarosan másutt kárpótolják, nemsokára újra uralkodhat, de egy kicsit még várnia kell. Hogy hol gondoskodnak számára újra hűséges alattvalókról, az sokak szemében már nem volt titok, mert előzőleg, még 1807 szeptember végén Napoleon egy fogadáson élesen kirohant a portugál uralkodóház ellen, s szavai természetesen a legrövidebb idő alatt valamennyi európai kormány tudomására jutottak, beleértve a Csatornán túli kormányt is. Napóleonnak éppen ez volt a célja, bár a saját érdekében jobban tette volna, ha megfélemlítő fecsegés helyett inkább cselekszik, ha

már elszánta magát. Így dörgött a portugál követ előtt: .,Ha Portugália nem cselekszik kívánságaim szerint, a Braganza-ház két hónapon belül már nem uralkodik európai földön! Nem tűrök többé egyetlen angol követet sem Európában, háborút üzenek bármelyik európai hatalomnak, ahol angol kövei-található! Az angolok kijelentették, hogy többé nem tartják tiszteletben a tengereken a semlegesek jogait, így hát én sem ismerem el jogaikat a szárazföldön! Háromszázezer orosszal a hátam mögött, ezzel ä hatalmas szövetséggel bármit tehetek!” Valószínű, hogy az egész beszédet Napóleon az orosz szövetség melletti hírverésnek szánta, csak éppen ugyanakkor pontosan értesítette terveiről az egész világot, köztük a portugálokat és az angolokat is. Austerlitz előtt nem hencegett, és nem fenyegetett így. Kétségtelen hogy János, portugál királyi herceg, aki az őrült királynő helyett uralkodott, jól megértette, hogy miről van szó. Először megnyugtató ígéretet tett a brit nagykövetnek: nem hódol be Napóleonnak, s ha mégis kénytelen lesz lezárni atlanti kikötőit, a portugál flottát a brazil gyarmatra küldi, nehogy a franciák kezébe kerüljön, az angolok szabadon kereskedhetnek Portugália brazíliai gyarmatán, ezenkívül átengedi nekik Madeira szigetét a háború tartamára. ,,Áz idő minden!” – szokta Napóleon mondani, s most jókora időt hagyott a Bráganza-háznak arra, hogy meghányja-vesse, mit tegyen. Bizonyos, hogy Lisszabonban sem volt titok a francia haderők bayonne- gyülekezése, s a császárság eddigi rövid története éppen elég példát szolgáltatott arra, hogy Napoleon nem habozik erőszakot alkalmazni, s békés megoldáshoz csak akkor folyamodik, amikor már nincs más kiút. Talán csak azt nem tudták, hogy kit küld Napoleon Portugáliába, s mekkora haderőre érdemesíti az Ibériai-félsziget nyugati oldalát. Ha tudták volna, hogy a császár Junot-t, ifjúkori barátját bízza meg a portugál kérdés „megoldásával”, némileg megnyugodtak volna. Junot ugyanis nem tartozott Napoleon legkiválóbb alvezérei közé, szellemi képességei korlátoltak voltak, s többen nem is értették, miért éppen őt bízta

meg a császár ezzel a hadászatilag nehéz, politikailag még nehezebb feladattal. Feltevések bőven akadtak. Az egyik személyes természetű: Junot mint őrmester szolgált Napoleon alatt Toulon ostrománál, s ez elegendő ok volt arra, hogy később marsall és Abrantčs hercege legyen. A másik feltevés még személyesebb természetű: Napóleon nem nézte jó szemmel Junot szinte már botrányosan nyilvános viszonyát Karolával, s talián úgy vélte, hogy kedves húga érje be másokkal, például Metternich herceggel, a hadsereg vezérkarát pedig hagyja békében! Bárki késztette is Napóleont elhatározására, szerencsétlen választás volt, ez egyre világosabban kitűnt a későbbi események során, s a császárnak keserű tapasztalatok alapján kellett rájönnie arra, hogy Junot még mindig jobb helyen van Karola ágyában, mint az ibériai hadszíntéren. A francia és a spanyol nagykövet már szeptember 30-án elhagyta Lisszabont (újabb figyelmeztetés János hercegnek), s mire Junot jóval később, október 18-án mintegy 20000 főnyi seregével átlépte a francia-spanyol határt (az elfoglalt Napoleon nem tartotta szükségesnek erről értesíteni a spanyol kormányt), hogy Portugália felé vegye útját, János alaposan megváltoztatta addigi álláspontját, s november elején, amikor Junot már útban volt országa felé, közölte a francia kormánnyal, hogy az időközben hozzá jutott ultimátum négy pontja közül hármat készségesen elfogad. Vagyis: kész elzárni kikötőit az angol hajók elől, s ezzel eleget tesz a szárazföldi zárlat követelményeinek, kész megüzenni a háborút Nagy-Britanniának, végül hajlandó letartóztatni minden brit állampolgárt, aki Portugáliában tartózkodik (titokban különben meg–, súgatta nekik, hogy mielőbb hagyják el az országot…), csak azt a követelést tagadta meg, hogy elkobozzon és a franciáknak átadjon minden brit tulajdont, de a magántulajdon szentségének ez a tiszteletben tartása csak nem lehet háborús ok! Engedékenységének nemcsak az volt az oka, hogy közeledett a ,,touloni őrmester”, hanem az a körülmény is, hogy az angol

fegyverekre is rossz idők jártak, Buenos Airesben visszaverték az angolok támadását. A különböző uralkodók legtöbbjét a sors nem halmozta el túlságosan sok szellemi kinccsel, s János herceg is a pillanatnyi befolyások alatt állt. Ha az angolokat valahol legyőzték, akkor vajon helyes-e szembeszállni a kor s talán a világtörténelem legnagyobb hadvezérével? Azzal, persze, hogy Napóleon követelésének egyik pontját nem akarta teljesíteni, tulajdonképpen a császárnak tett szolgálatot. Tudhatta volna a szerencsétlen, hogy ezt az ingerlékeny embert semmi sem idegesítette jobban, mint az, ha egy senkiházi uralkodó valamiben nemet mondott neki. Ilyenkor a formás kis kéz, amelyet számos uralkodói csók borított, keményen lecsapott. A portugál vezetők ekkor még nem tudták, hogy sorsuk, legalábbis egyelőre, meg van pecsételve, s a különben is hiányos szirénhangokká! már elkéstek. Napoleon ugyanis a mérsékelt pálfordulás előtt egy héttel már megállapodott a spanyolokkal, ezúttal teljesen titokban, hogy Portugáliát felosztják. Ez gyógyír lehetett a spanyoloknak az engedély nélküli átvonulás okozta sebre. A tárgyalásokon és a megegyezés megkötésekor Godoy, „,a béke hercege” képviselte Spanyolországot, Franciaországot pedig, bármennyire meglepő is, Napoleon egyetlen igazi barátja, Duroc, aki Walewska Mária megszerzésén kívül eddig még semmiféle fontos diplomáciai feladatot nem teljesítet. Igaz, Talleyrand már lemondott, de vajon miért sértette meg Napóleon de Champagnyt, új külügyminiszterét azzal, hogy teljesen kihagyta őt ebbő! a minden ízében külügyi játékból? Ki tudja? A megállapodás papíron véget vetett Portugália önálló állami létének, az ország déli részét Godoy kapta volna mint saját hercegséget (békehercegséget?), Franciaországé, pontosabban: Napóleoné lett volna Lisszabon és az ország középső része, az északi részt pedig a volt etruriai királynő kapta volna, kárpótlásul Toscanáért. Ez volt az úgynevezett fontainebleau-i megállapodás, amely azzal az ábránddal töltötte el a spanyol vezetőket, hogy majdnem egyenrangú szövetségesként vesznek részt egy hódító

háborúban. Hajmeresztő előzményei voltak a „fekély” kifejlődésének. Még azt is elhatározták, hogy elkobozzák Portugália tengeren túli gyarmatait (mivel, gyalogsággal?), a spanyol király pedig felveszi az „Amerika császárja” címet. Csak éppen arról nem esett szó, hogy ki lesz a spanyol király. Lehet, hogy ekkor még Napoleon sem döntött véglegesen. Abban is megállapodtak, hogy Spanyolország külön hadsereggel járul hozzá a közös harchoz, mert az a 15000 válogatott spanyol katona, aki már a Nagy Hadseregben szolgált, nem jöhetett szóba. Ne feledkezzünk meg erről a hullarabló mohóságról, amely spanyol részről megnyilvánult, amikor egy szomszédos ország megtámadásáról, letiprásáról és felosztásáról volt szó, mert ennek a hódító szenvedélynek a szem előtt tartásával jobban meg tudjuk ítélni a későbbi spanyol szabadságharcot, amikor a spanyol nép a francia megszállók ellen folytatott élethalálharcot. Mindezt egyelőre valóban titokban tartották, de vajon mi szükség volt arra, hogy november 13-án a „Moniteur” hasábjain néhány szóval világosan körvonalazzák a portugál helyzetet, a várható lépéseket. Ez jelent meg: ,,A Braganza-ház megszűnt uralkodni Portugáliában. Ebből mindenki láthatja, hogy milyen sors vár arra, aki Angliához pártol.” Ennek a merőben fölösleges hepciáskodásnak különleges fonáksága volt, hogy Portugália ekkor már megüzente a háborút Angliának, ha nem is azzal a céllal, hogy kíméletlenül letiporja Nagy-Britanniát. A katonai lángészben egyébként is szűkölködő Junot feladatát ez a harcias hencegés reménytelenül megnehezítette. Abrantčs hercegének ugyanis az volt a feladata, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vonuljon be Lisszabonba, fogja el az uralkodóház és a kormány valamennyi tagját, s ami a legfontosabb: vegye birtokába a Tagus kikötőiében horgonyzó egész portugál flottát. Rejtély, hogyan képzelte el ezt : a hadműveletet ilyen nagydobbal a hadvezérek hadvezére. Amellett megbízta Junot-t, hogy útközben derítsen fel mindent spanyol földön a későbbi (?) hadicélok érdekében, de legkésőbb december

1-én legyen Lisszabonban, s ott hajtsa végre az életbevágóan fontos parancsokat. Lehetséges, hogy hadműveletekre nem lesz szükség, mert esetleg mint barátot fogadják. Közölte ugyanis Junot-val, hogy Portugália hadat üzent Angliának, de csak a helyszínen derül ki, hogy ez a lépés őszinte-e. A portugál hadüzenet nem befolyásolta őt eredeti tervének végrehajtásában, mindössze arról volt szó, hogy egy ellenséges vagy egy baráti országot osztanak-e háromfelé. Es ezt a bonyolult politikai feladatot kellett megoldania szegény Junot-nak, aki esetleg az egész úton azon töprengett, hogy Murat felesége vajon hűséges-e hozzá, nem csalja-e meg akár a férjével, akár valamelyik szeretőjével. Nem bízott Karolában. Maga az út Bayonne-tól Lisszabonig tulajdonképpen egyszerű menetelés volt, s mégis a több mint 20 000-es hadseregből az első napokban mindössze kétezren jutottak el Lisszabonba. Miért? Rettenetesek voltak a viszonyok, az ellátás csapnivaló, a lakosság ellenséges, Junot pedig nem volt képes arra, hogy megfelelő szellemet alakítson ki a î szenvedő katonák között. Nem tudni, hogy a történelem egyik legkiválóbb térképolvasója milyen alapossággal tanulmányozta az Ibériai-félsziget térképét, s nem tűnt-e fel neki, hogy ebben a számtalan hegylánc által egymástól szinte független részekre tagolt országban lehetetlenség „bakanccsal” háborút viselni, s nincsenek austerlitzi síkságok sem. A különben is hiányosan kiképzett, főleg zöldfülű újoncokból álló hadsereg élelmezését hajmeresztő hanyagsággal szervezték meg. Az éhes katonák, a régi hagyományokat követve, fosztogattak, de a spanyol parasztok sem maradtak adósok, és sok francia katonát megöltek. Kísérteties előjelei voltak ezek a későbbi „kis háború” (gerilla)-mozgalomnak. A legtöbb paraszt elmenekült a francia csapatok elől. ami azért is különös volt, hiszen akkor már virágkorát élte a franciaspanyol szövetség. Vagy a nép rossz sejtelmei már akkor közelebb jártak az igazsághoz, mint a hivatalos politika? Vagy már akkor lázították a vakhitű spanyol parasztokat? Vagy csak arról volt szó, hogy a polgári lakosság általában nem

szereti még a baráti hadseregek átvonulását sem? Más források, például Thiébault gránátos nem egészen megbízható emlékiratai szerint a Junot-hadsereg útja – eltekintve a természeti nehézségektől – valóságos diadalmenet volt, a parasztok messze földről cdaseregiettek, hogy láthassák a híres francia katonákat. „Huszonöt mérföldről is tódultak oda, hogy megnézhessék csapatainkat. A városokban és a falvakban az utcák nem voltak elég szélesek a férfiaknak és az asszonyoknak.” Nehéz megállapítani, hogy mi történt a veszteséges menetelés alatt. Annyi bizonyos, hogy ha kifosztanak egy politikailag teljesen tájékozatlan, írástudatlan hegyi parasztot, annak bosszúszomját nem fékezi az a számára ismeretlen körülmény, hogy az őt kifosztó katonák harcolják majd ki Etruria volt királynője számára Portugália északi részét. A nagy veszteségek fő oka valószínűleg mégis az volt, hogy Junot hallatlanul erőltetett menetben közeledett céljához: csaknem 500 kilométert tett meg 14 nap alatt, ami még napóleoni méretekben is rendkívüli teljesítmény. November 30-án érte el Lisszabont. Mindössze két napot késett, mert a portugál udvar és a kormány ekkor már az Atlanti-óceánon tartózkodott, messze túl Junot hatáskörén. Ami még ennél is kellemetlenebb felfedezés volt: a szökevények (?) magukkal vitték a portugál hajóhadat is. A Napoleon számára nélkülözhetetlen hadihajók békésen haladtak Brazília irányában, egy angol hajóraj kísérte őket, annak a Sir Sidney Smith tengernagynak a vezényletévei, akinek nevét Napoleon Acrénál ismerte meg. Kicsi a világ. Elképzelhető, mekkora volt a császár haragja, amikor megtudta, hogy a madarak kirepültek a kalitkából, s nem várták meg a francia hadsereget. A haragja érthető volt, a meglepetése annál kevésbé. Miből remélte, hogy kígyó módjára, mozdulatlanságra bénítja áldozatait? A Bragan-zaházat kevésbé sajnálta, bár már intézkedett franciaországi utazásuktól és védőőrizetbe vételükről, a flottát azonban annál inkább, amelynek birtokbavételére Junot külön parancsot kapott.

Ez a parancs is arra vall, hogy Napoleon körülbelül annyira ismerte a portugál viszonyokat, mint Junot-t. Micsoda parancsokat adott! Elrendelte, hogy minden elkobzott hadihajóra küldjön 200 gyalogost, francia tengerésztisztek később érkeznek majd. Az uralkodóherceget kísérjék Ba-yonne-ba. A portugál hadsereget szereljék le, de 5-6000 embert, tisztet és legénységet, kisebb csoportokban indítson útnak – külön utakon! – Franciaországba, előbb azonban eskesse fel őket, az ezredeknek adjon új nevet, hogy zökkenő nélkül lehessen őket beilleszteni a Nagy Hadseregbe. A közvéleményt alakító fontos személyek és bajkeverők Franciaországba küldendők! Azonnal megkezdeni az adószedést, hogy a francia hadsereg zsoldját haladéktalanul előteremtsék. Bizalmas parancsok: Junot vigyázzon, legyen becsületes, ne akarjon törvénytelen és tisztességtelen eszközökkel vagyont szerezni! Vigyázzon vezérkari főnökére, aki gátlástalan tolvaj! Figyelmeztesse, hogy ha lop, szigorú büntetésben részesül! A zsákmányolt értékeket gondosan be kell csomagolni, bankban elhelyezni … és ehhez hasonlók. Hogy a csekély értelmű, de az anyagi javak iránt fogékony Junot mennyit hajtott végre a parancsokból, nehéz megállapítani. A portugál hadihajók dolgában már nem volt módja intézkedni, s az uralkodóherceg franciaországi utazását sem szervezhette meg. Napoleon dúlt-fúlt, s haragjában azonnal 100 millió aranyfrank hadi kárpótlást vetett ki arra a Portugáliára, amely jog szerint nem Franciaországgal, hanem Angliával állt hadiállapotban. Mindent összevéve, az a csodálatos, hogy a történelem ,nem szól holmi „lisszaboni gaztett”-ről, „portugál fekély”-től, mintha mindaz, amit Napoleon Portugáliával tett, nem ütközött volna a politikai és katonai erkölcsökbe, már amennyiben ilyenek vannak. Maga Napóleon is csak Spanyolországgal kapcsolatban gyakorolt némi ön-bírálatot, de az mintha eszébe sem jutott volna (másoknak sem!), hogy ez a portugál ügy sem tartozott a legmagasztosabb cselekedetek közé. Mindegy, a továbbiakban meglátjuk, hogyan alakult így Napóleon pályafutásának legkülönösebb és legbonyolultabb állomása.

Egyelőre az angolokra haragudott a legjobban, mindenért őket hibáztatta, János ,,megszöktetésé”-től kezdve a portugál flotta „elrablásaig. Adatok vannak arra, hogy az angliai partraszállás gondolata új-fa komolyan foglalkoztatta. Már az angolok koppenhágai orvtámadása után parancsot adott arra, hogy újra vizsgálják át a francia és hollandiai kikötőket, mi a lehetősége egy új támadásnak, kétségtelenül nagyobb szárazföldi hatalom birtokában, mint Boulogne idején. A jelentések siralmas képet festettek: a partra szálló bárkák félig elrothadtak, sok kikötő eliszaposodott, s az angol haditengerészet biztosabban tárt-íja a kezében a Csatornát, mint valaha. Napóleont érthetően elkedvetlenítették ezek a jelentések, de szembe kellett néznie a tényekkel, és inas megoldást kellett keresnie. Kétségtelenül kapkodott ez idő tájt. Annak ellenére, hogy Tilsit óta már sok borsot tört a cár orra alá, most mégis hozzá fordult, és azt javasolta, hogy egy 50 000 főnyi francia-orosz s talán osztrák hadsereggel Konstantinápolyon át hatoljanak be Ázsiába, s mire ez a sereg az Eufráteszhez érkezik, Anglia remegve térdre kényszerül. A levél dúskált csábító mondatokban: „Május elsején közös hadseregünk Ázsiában lehet, Felségedé pedig Stockholmban.” És ehhez hasonlók. Hogy az orosz nép milyen hálás lesz a dicsőségért, az anyagi javakért, amelyek csak úgy ömlenek majd keletről az országba. „Meg kell tennünk, amit a sors követel!” És végül: „íme, néhány sorban feltártam Felséged előtt egész gondolatvilágomat!” Dehogy tárta fel! Sándort és politikusait már nem lehetett becsapni. Sándor Konstantinápolyra tartott igényt, és nem Napoleon gondolatvilágára. Az viszont a francia politika alapja volt, hogy Oroszországot ne engedjék be a Földközi-tengerre. Vagyis – a szorosok kérdése … Amellett Napoleon nem vetette el Egyiptom visszafoglalásának a tervét sem, és határozottan állította, hogy 6000 főnyi válogatott hadsereggel partra lehetne szállni Abukirban, mindössze közben az angolokat el kellene csalni a Földközitengerről, ebben esetleg Írország segíthetne. Közben legalább 14

francia hadihajót össze kellene gyűjteni Toulonban. Innen indult el annak idején a fiatal tábornok, sokkal több hajóval és csaknem hétszer ekkora hadsereggel, s az eredmény ismeretes. Fájdalom, a Földközi-tenger szilárdan az angoloké, volt, néhány vitorlás sakkban tartotta a szárazföld hatalmas urát. Józsefnek, a nápolyi királynak jutott az a feladat, hogy foglalja el Szicíliát, és zárja el a kikötőket az angolok elől, mialatt Ganteaume tengernagy felszabadítja Korfut. József azonban nem volt Hannibál, csak egy sértődött elsőszülött, s szicíliai vállalkozása kudarcba fulladt, amint az várható is volt. Napoleon még azt is tervezte, hogy egy franciaspanyol hajóhad a Jó-reménység fokig terjeszti ki a háborút, és megtámadja a kelet-indiai gyarmatokat, inkább álmok voltak ezek, mint haditervek, méghozzá távoli lidércálmok, mialatt bosszantó közelségben fehérlettek az angol partok. Az is szerepelt a császár tervei között, hogy elfoglalja Gibraltárt, az angolok fontos spanyolországi támaszpontját, csapataival átkel a szoroson, leigázza a berber királyságot, s ilyen módon kizárja az angolokat a Földközitengerről. Ez már valós terv volt, csak meg kellett volna hozzá teremteni mind a katonai, mind pedig a politikai előfeltételeket. Gibraltár ugyanis Napoleon számára csak a szárazföldön volt megközelíthető, s nyilván ő sem gondolt arra, hogy ezt a bevehetetlennek tartott erődöt a tenger felől támadja meg. Hogy viszont égy hadikikötő a szárazföldről elfoglalható, azt éppen Toulonnál bizonyította be, igen szegényes eszközökkel. S vajon lenne-e a spanyoloknak kifogásuk az ellen, hogy felszabadítsák Gibraltárt, az ősi spanyol földet, az angol uralom alól? Ha valaki, erre Napoleon volt képes. Gibraltár elvesztése nagyobb csapás lett volna az angol tengeri uralomra, mint akár Málta elvesztése. Napoleon spanyolországi tervei között Gibraltár jelentős szerepet játszott, csak éppen a politikai megoldás mondott csődöt. Nem egy történetíró szerint a napóleoni birodalom összeomlása Spanyolországban kezdődött, a spanyol tűzvész lángjai csaptak át Párizsba is, s hogy a világ urából a világ foglya lett, azt Európa törvényes és felkent uralkodói elsősorban annak a rozsdás

puskákkal és vasvillákkal felszerelt spanyol ,,csőcselék”-nek köszönhették, akiket Napoleon kezdetben méltóságán alulinak tartott egyáltalán észrevenni, majd ő maga nevezte el „spanyol fekély”-nek legszerencsétlenebb vállalkozását. Érdemes ezt a fekélyt közelebbről is megvizsgálni, bár a bonapartista történetírók a legszívesebben átsiklanak fölötte, annyira elkedvetlenítő számukra.

7. FEJEZET A ,,spanyol fekély” császári jellemzése. Hogyan került Lucien angol fogságba? Godoy pálfordulásai. VII. Ferdinánd … A ,,bayonne- gaztett”. Miért lett József – és nem Murat – spanyol király? Kirobban a felkelés. A ,,hőslelkű” spanyol anya és más hivők. Újabb katekizmus. Ömlik a vér a ,,fekély”-ből. A hamis levél. Ouptont tragikus veresége. József menekül. Sir Arthur Wellesley kinevezése. Maga Napóleon – talán fölösleges külön hangsúlyozni, hogy már száműzetésében – így foglalta össze röviden a spanyol ügyet: „Ez a fekély kiette a testemet.” Mármint az övét, mert alapjában véve mindig csak róla volt szó, s nem a több százezernyi halottról, akit elpusztított a fekély. De Napóleontól még ennyi önbírálat is meglepő: „Bevallom, nagyon szerencsétlenül fogtam hozzá a dologhoz. Az egész vállalkozás erkölcstelensége túlságosan nyilvánvaló volt, az igazságtalanság túlságosan cinikus. Nagyon csúf ügy ez …” De miért, felség? Napóleon hozzá méltó választ adott: „Azért, mert kudarcot vallottam. Ez a sikertelenség leleplezte kísérletemet a maga förtelmes meztelenségében, megfosztotta minden nagyvonalúságától, a sok áldásos reformtól, amelyet már tervbe vettem. Sajnos, az utókor csak akkor méltányolta volna vállalkozásomat, ha sikerült volna, s ez talán így is van helyesen, mert nagyságot csak a siker ad. Ez a sorsuk a tetteknek a földön, e szerint ítélik meg őket.” Ez az önbírálat szinte egyenértékű egy teljes önjellemzéssel. Szó sincs ebben egy vérbe borult országról, százezrek haláláról, megrokkanásáról, tengernyi szenvedésről, annál több az utókorról, amely a „balsiker”-t szigorúan ítéli meg. De még ez a Szent Ilonavallomás is annyira jellegzetesen napóleoni, hogy a legtöbb

történetíró megilletődve idézi mint egy nagy ember emelkedett önvádját. Az kétségtelenül bizonyos, hogy Napoleon az egész spanyolországi vállalkozásban csak a balsikert látta elviselhetetlennek, hiszen egy másik önvallomásában arcizomrándulás nélkül kijelentette, hogy soha bűnt nem követett el, ám rosszabbat: hibákat! Ennek a mondásnak a szerzőségét Talleyrand és Fouché, mint ismeretes, egyaránt vállalta, de úgy látszik, Napóleonnak is megtetszett. E szerint tehát a spanyolországi vállalkozással hibát követett el. Ez a tény teljesen megdöbbentette a történetírókat. Hogyan? Napoleon és hiba? Hogyan követhetett el a császár ekkora hibát? Egyáltalán, miért hibázott? Mintha ez az apró termetű, pocakos, ingerlékeny, hatalomra és dicsőségre éhes kis emberke nem követhetett volna el hibát, hasonlatosan azokhoz a félistenekhez, akikhez egyes alázatos hódolói hasonlították. Mellékesen: a félistenek is hibáztak, sőt, maguk az istenek is imitt-amott a szép görög mondavilágban. De Napóleontól, ettől a felülmúlhatatlan csodától, idegen volt a hiba fogalma. Ölt, hazudott, harácsolt, de hibázni – azt nem szokott! Nagy Sándor elkövethetett hibát, Julius Caesar is, de Napoleon … képtelenség! És tulajdonképpen mi volt az a nagy hiba? Az, hogy háborúba keveredett Spanyolországgal, egészen pontosan: a spanyol néppel. Tegyük hozzá: fölöslegesen! Spanyolországra szüksége volt, ez az állam fontos támaszpontok sokaságát szolgáltatta mind az Atlanti-óceánon, mind a Földközitengeren. De hiszen a kezében volt! Szövetségese volt! Már felosztották előre egymás között Portugáliát. 15 000 spanyol katona szolgált a Nagy Hadseregben. Még a ,,fekély” kezdeti szakaszában is volt olyan időszak, amikor a spanyol nép mámorosan ünnepelte a franciákat és csodálatos uralkodójukat, az igazságos császárt. Talán csak egy kislányon múlt a dolog, s Napoleon egyetlen házassággal magához fűzte volna a spanyol uralkodóházat. Akkor elmaradt volna a pusztító, spanyol háború, esetleg Waterloo is. Ilyen szőke vagy barna hajszálakon múlhat a történelem? Mit kellett volna

tennie Napóleonnak? Ferdinándhoz kellett volna feleségül adnia valamelyik nőrokonát, unokahúgát, vagy – idézzük őt: ,,Csak egy fiatal leányt kellett volna örökbe fogadnom, s azt feleségül adnom Ferdinándhoz, aki folyton ilyen természetű kérésekkel fordult hozzám . . l” Miért nem tette? Kétségtelenül forgatott a fejében ilyen terveket, hiszen többek között ezért is rendelte magához mantovai kastélyába legtehetségesebb és legönfejűbb öccsét, Lucient. Messze voltak már a régi, regényes napok, a korzikai csínytevések, aztán Brumaire 19-e, amelyen Napóleon csaknem mindent bátor és higgadt öccsének köszönhetett. Csak most éppen nem volt hajlandó elválni feleségétől, s ez a különben csapodár, s a házassági hűséggel nem sokat törődő ifjú dacolni mert a félistennel, aki pedig szinte tálcán kínálta fel neki a trónokat: válasszon! Mesebeli jelenet volt ez is. Lucien félve ment el hatalmas bátyjához Mantovába, de nem engedett. Ez is híres beszélgetés volt, Lucien jóvoltából maradt fenn, s bár nagy fontosságú politikai kérdésekről volt szó, nehéz megállni mosoly nélkül, amikor az ember olvassa a két testvér, az egykori két gézengúz és politikai cinkos méltóságteljes beszélgetését. Természetesen magázták egymást, Lucien ,,felség”-nek szólította bátyját, Napoleon is magázta öccsét, de jóindulatú leereszkedéssel bánt vele. Néha azonban korzikai forróságúvá vált a vita, s Napoleon mérgében olaszul káromkodott, nem kifogástalan olaszsággal, de őszinte felháborodással. Lucien éppen úgy nem vesztette el nyugalmát, mint az Ötszázak Tanácsának elnöki székében, és hűvös tisztelettel igyekezett lecsillapítani bátyját. Sikerült is neki, hiszen végül is a császár mondta ezt: „Ügyeljünk mindketten arra, hogy el ne ragadjon minket az indulat!” Aztán egy kissé meglepő módon nyugtatta meg testvérét, aki szeretett volna már ép bőrrel kívül lenni a palotán: „Ön bizalommal jött el hozzám. A franciák császárja nem fog visszaélni a hagyományos korzikai vendégszeretettel!” Egymás között voltak, testvérek voltak, aránylag fesztelenül

beszélhetett gyűlölt korzikai származásáról. Sokat fecsegett, elhencegett a kis Léonnal, s ellágyulva beszélt legkedvesebb szeretőjéről, Walewska Máriáról. Lucien nem tudott elnyomni egy mosolyt, de bátyja nem haragudott meg érte. Lucien makacssága miatt annál inkább. Saroltáról, Lucien legidősebb leányáról sok szó esett. Napoleon a következő ajánlatot tette: ha Lucien engedne, megkapná Portugália trónját, elvált felesége is kapna egy nagyhercegséget, a kis Sarolta pedig hozzámenne az asturiai herceghez, vagyis Ferdinándhoz, aki a spanyol trón küszöbén állt. Tehát komolyan foglalkozott ezzel a tervvel. Egyetlen kislánnyal hódította volna meg Spanyolországot, nem kellett volna belebuknia egy „csúf” vállalkozásba, hogy a vérözönről ne is beszéljünk. Egyes történetírók szerint Napoleon maga is szívesen vette volna feleségül kis unokahúgát, de ez nem valószínű. Mi értelme lett volna? Rokonságba akart volna kerülni a Bonaparte-házzal?! Nyilvánvaló, hogy a spanyol trónra szánta királynénak a kislányt, de Lucien még arra sem volt hajlandó, hogy leányát Párizsba küldje nagymamájához. Brumaire hőse tehát rossz sejtelmekkel távozott jócskán felizgatott és csalódott bátyjától, s örült, hogy letartóztatás nélkül megúszta a kínos látogatást. De nem érezte magát biztonságban, s amikor Napoleon fogságba vetette a pápát, Lucien elhatározta, hogy családjával együtt kivándorol Amerikába. Hajóját azonban nyílt tengeren feltartóztatták az angolok, fogságba ejtették, és Thorngrave-be internálták, sokkal kedvezőbb körülmények között, mint bátyját később. Lucien nem töltötte tétlenül az időt, végre az irodalomnak szentelhette minden idejét, s hosszú hőskölteményt írt a világtörténelem legkiemelkedőbb alakjáról, Nagy Károlyról. Művében el-elejtett egy-egy bíráló megjegyzést bátyja politikájáról. Afféle ,,áthallásos” történelmi mű volt, a „ma” emberének szóló mondanivalóval. Vagy csak az angolok tetszését akarta megnyerni? Szerény kis bosszú volt ez, a hősköltemény mérhetetlen unalmassága talán Napóleonnak is tetszett volna. 1814-ig tartott Lucien fogsága, majd Waterloo után tűnt fel újra a történelem színpadán, hogy megkísérelje még egyszer megmenteni

bátyját. Jóval későbbi események voltak ezek, a mantovai párbeszéd alatt még sem Ligny, sem Waterloo lakosai nem sejtették, hogy egykor bekerülnek a világtörténelembe. Ekkor még az Ibériai-félsziget volt a történelem fő színhelye, legalábbis készült az lenni, lévén a háború a legfontosabb történelmi esemény. Napoleon tehát habozott, s nagyon valószínű, hogy még nem határozta el magát véglegesen, hiszen rendszerint nemcsak egyféle megoldást tartott készenlétben agyának valamelyik fiókjában. Cselekményeinek indítóokaira csak következtetni lehet. A szárazföldi zárlat kétségtelenül elegendő ok volt arra, hogy Spanyolországgal foglalkozzék. De nemcsak erről volt szó. Napoleon, teljes joggal, arra a meggyőződésre jutott, hogy Spanyolországban ,,több van”, mint amennyit tehetetlen uralkodója, tehetségtelen kormánya ki tud belőle hozni. Természeti kincsei, emberanyaga, kikötői, hajóhada – mindez rendkívül hasznos lehetett volna a napóleoni birodalom számára az ősellenség, Anglia ellen. Ott volt előtte a példa: maga Franciaország. Ezt a hűbéri elnyomás alatt sínylődő országot a nagyforradalom ébresztette fel, a konzuli uralom hozta rendbe, s a császárság tette hatalmassá, erőssé, dicsővé. És íme, itt van a szomszédban egy ország, amelyben nagy hatalmú földbirtokosok őrködnek féltékenyen vagyonuk, hűbéri előjogaik fölött. Érthetően irtóztak tehát mindentől, ami a Pireneusokon túl zajlott le, akár Robespierre vezetésével, akár a császári korona csillogása mellett. A spanyol egyház hatalma tetőfokán állt, a rettegett inkvizíció még mindig bilincsben tartotta a lelkeket. Elképzelhető, hogyan értékelte a spanyol főpapság a franciaországi eseményeket. A pokol fuvallatát érezték az egyházi birtokok „világiasításának” puszta gondolatából is. A nép nyomorban, de kordában tartva élt, s alig volt írástudó középosztály, amelyhez eljuthattak volna az új idők eszméi. Nem érett meg még az ország a korszerű központi kormányzásra sem, a folyók és hegyláncok széttagolták, s az egyes tartományok középkori makacssággal ragaszkodtak

önállóságukhoz. Az írástudatlanság szinte teljes volt, a világ eseményeiről a papok prédikációiból értesült az egyszerű nép, s hogy ez mekkora hatalmat jelentett az egyház számára, fölösleges külön hangsúlyozni. A társadalmi változásokra, akár forradalmiakra is, de legalábbis reformokra alaposan megérett a helyzet, csak abban tévedett Napóleon, hogy azt hitte, kívülről és korbáccsal is meg lehet egy népet váltani, tisztátalan eszközökkel fel lehet kelteni lelkesedését egy különben kívánatos cél iránt. Nem kétséges, hogy jót tett volna a nyomorúságos körülmények között élő spanyol népnek, ha a Gode szellemében megindulhatott volna a polgári fejlődés, ahogyan Franciaország is megindult a Bastille lerombolása után, némi kanyarokkal. Kétségtelen az is, hogy egy erős, fejlett (persze, engedelmes) Spanyolország értékesebb szövetséges lett volna az angolok ellen, mint a középkori elmaradottságban sínylődő. Hogy Napoleon erre is gondolt, bizonyosra vehető, hiszen nagyon közel járt az igazsághoz az a történetíró, aki szerint Napoleon azért csinált rendet Franciaországban, azért tette erőssé választott hazáját, hogy legyen mivel nekimennie a világnak. Ugyanakkor ez a feltevés a dolgoknak szinte torz leegyszerűsítése, hiszen Napoleon nyilván gondolt Spanyolországban is ,,nagyvonalú és áldásos” reformokra, de ugyanakkor másra is. Sajnos, családjára is. Már volt királyi koronája Józsefnek (Nápoly), Lajosnak (Hollandia) és Jeromosnak (Vesztfália), de Murat, Karola férje még mindig csak uralkodóherceg volt. Elza, úgy látszik, elégedett volt toscanai nagyhercegnői címével, Paula inkább férfiak ölében szeretett ülni, mint trónon, Lucien –, szinte érthetetlenül – nem volt hajlandó családi engedményeket tenni még egy királyságért sem, Karola azonban rendkívül elégedetlen volt helyzetével, s igazságtalannak tartotta, hogy míg a mulya József, az életunt Lajos és a könnyelmű Jeromos koronát viselt a fején (még az „öreg nő” fia is alkirály volt), Murat mindebből kimaradt, s ami még ennél is tűrhetetlenebb: ő, a császár húga, még mindig nem volt királyné. Ez a húgocska gonosz, gyűlölködő nőszemély volt, erkölcsi gátlásokat

nem ismert, s bármikor kész volt elárulni tulajdon bátyját is, aki felemelte a világtörténelembe őt is, a szerény korzikai kislányt, aki nemrég még egy Toulon melletti kis falu patakjában mosta fehérneműjét. Talán úgy vélte, hogy megszenvedett egy trónért. Nem lehet tudni, hogy mikor döntött végleg a császár, de hogy elhatározásában a családi vetélkedés is szerepet játszott, alig lehet kétséges. Vagy mégsem bízott eléggé a spanyol uralkodóházban? Még egy vérségi vagy örökbe fogadott Bonaparte-királynéval sem? Azt pontosan tudta, hogy a francia-spanyol szövetség pillére nem más, mint az ő hatalma. Erre éppen Spanyolországban kapott döntő bizonyítékot. Még a poroszországi hadjárat előtt a spanyol vezető körök (elsősorban a nagy hatalmú Godoy) rosszul mérték fel az erőviszonyokat, s majdnem csatlakoztak, orosz javaslatra, a Napóleon-ellenes szövetséghez. Eléggé messze mentek el ezen az úton, fegyverkeztek, mozgósítottak, s Godoy – ha nem is egészen világos szöveggel – kiáltványt is tétetett közzé a végső leszámolásról. Csak amikor Napoleon napok alatt legázolta Poroszországot, akkor szüntették be a spanyolok a hadi készülődést, s éppen a harci kiáltvány homályos kitételeit kihasználva, Godoy arra hivatkozott, hogy a portugál veszély ellen fogtak fegyvert, de mivel a dolgok rendeződtek (?), nyugodtan le lehet szerelni. Ekkor kezdett Napoleon egy kissé erélyesebb hangot használni eléli szövetségesével szemben, s nemcsak azt a bizonyos 15 000 spanyol katonát követelte hadserege számára, hanem 25 000 porosz hadifogoly eltartásának terhét is Madridnak kellett viselnie. Mindez Eylau után történt, amikor Napóleont Európában először állították meg. Ezekben az időkben még nem következett el az erők egységének ideje, hiszen nemcsak Spanyolország, hanem Ausztria is tétlenül szemlélte Poroszország, majd Oroszország leverését. Spanyolország élén pedig egy olyan elképesztő összetételű hármas állott, amely bizonyos fokig kulcsot ad Napóleon cselekedeteinek megértéséhez is. Először néhány s2Ót arról: hogyan kerültek a Bourbonok Spanyolországba? Mintegy

száz évvel Godoyék előtt XIV. Lajos, a Napkirály, unokaöccsét, Fülöpöt küldte át királynak a szomszédos országba, s a spanyolok el is fogadták az új uralkodót éppen úgy, mint az angolok a csak németül beszélő . Györgyöt Hannoverből. Később meg is szerették Fülöpöt, mert a bámulatos gyorsasággal elspanyolosodott király – miért, miért nem – teljesen spanyol politikát folytatott, nem vált Franciaország hűbéresévé. Ilyesmi Napóleonnál elképzelhetetlen volt, az ő királyai engedelmes szolgák voltak, s nyilván ilyen szerepet szánt az eljövendő spanyol királynak is. Hogy az akkori spanyol királyi család kikből állt, azt a legjobban Goya kegyetlenül őszinte festményén lehet látni. Ennyi rossz arcú idióta egy képen – ez Goya bátorságát, művészi becsületét tükrözi, s egyben a modellek egyéniségét is. Ez a kép – nem csoda – egy magyar költőt is megihletett, s nem érdektelen elolvasni, hogy mit látott ezen a képen egy huszadik századbeli magyar költő, Csanádi Imre: Goya: Királyi család Micsoda gőgös, bamba birka-portrék! fény, rendjel, csipke bárhogy korrigálja. Együtt van végre a díszes csoportkép: őfelsége és népes házi-nyája. A tengely, persze, maga a királyné, Mária Lujza, szörnyű anyapulyka, ő itt az úr, – Károly király a málé, csúf nulla csak, fölcsillagozva-fújva. Herceg, hercegnő, itt apraja-nagyja; anyjukba csimpaszkodva itt a fattyak. Mind vár, nagy tétován, hogy majd lekapja a Mester őket, ha már kinyalattak. A Mester meg – pingál fürgén, mogorván, krumpli az orra, de a szeme penge,

és egyik arcról másikra ugorván, hunyorgat rájuk és a végtelenbe. Spanyolország? Boldog, hisz – értük élhet. Van inkvizítor : senki se pofázzon. – És nem sejtik, hogy érik az ítélet: ragyog csillogzón, ezüstlőn a vásznon. Csak éppen a csillogzón, ezüstlőn ragyogó ítélettel volt baj (Bayonne!), mert a költői igazság – úgy látszik – nem egészen olyan bonyolult, mint a történelem folyása. De ami a kép alakjait illeti, különösen a főalakokra áll a költő minden szava és – hogy el ne felejtsük – a művész minden ecsetvonása. IV. Károly király valóban tehetetlen, tehetségtelen, koravén báb volt, felesége pedig Spanyolország leghatalmasabb emberének, Godoynak, a béke hercegének szeretője, nem is titkosan. A „béke hercege” címet (hivatalosan is!!) akkor kapta Godoy, amikor kedvező békét kötött a forradalmi Franciaországgal, 1795-ben. Ez a kegyenc rettenetesen gyűlölt volt egész Spanyolországban, az ország minden bajáért, nem is egészen igazságosan, őt tették felelőssé. Erkölcsi meggondolások is voltak a meg– és elítélésben. Godoy viszonya a királynéval olyan nyílt volt, hogy a vallásos tömegek valósággal elborzadtak a paráznaságnak ilyen fokától, s a királynak sem bocsátották meg, hogy tutyimutyi módra tűri ezt az égbekiáltó szemérmetlenséget, amely messze túlment egy felebarát feleségének elkívánásán. Godoy mellett, persze, lehet mentségeket is felhozni, két tűz között kellett – ha illetéktelenül is – kormányoznia. Egyfelől ott volt a hatalmas Napóleon, másfelől pedig a tengerek ura, Anglia, amely azzal fenyegette meg, hogy elveszi gyarmatait, tönkreteszi tengeren túli kereskedelmét, ha az ország teljesen Napoleon szekértolói közé áll be. Két pogány (anglikán és jakobinus) között kellett politizálnia. A negyedik nevezetes, egyben legtalányosabb személy Ferdinánd volt, a trónörökös. Ez a fiatalember, teljesen

méltatlanul, egész Spanyolország bizalmát bírta. Szerették, vérmes reményeket fűztek hozzá, s alig várták már, hogy ő kerüljön a trónra. Az is felizgatta a közvéleményt, hogy Godoy és kedvese ki akarták zárni őt a trónöröklésből, s ez eléggé köztudomású volt. A király kezdetben Ferdinándot pártolta, de amikor a királyné megnyugtatta (!!) őt, hogy gyermekei – Ferdinándot is beleértve – nem tőle valók (talán Godoytól?), akkor ő is a trónörökös ellen fordult, elvégre mi értelme van egy vérségileg idegen személyért síkraszállnia? (Ilyen jól látta Goya ezt a családot!) Nagyon valószínű, hogy Ferdinánd népszerűsége elsősorban a királyi pár és Godoy elleni gyűlöletre épült. Napóleonnak rettenetesen rossz véleménye volt mind a négy személyről. Ferdinándot sem becsülte többre, mint a királyi család többi tagját vagy a béke hercegét. Ezt írta róla: „Ferdinándhoz képest a porosz király hősi eszménykép.” Ennél rosszabbat nem mondhatott a császár, mert kevés embert vetett meg jobban, mint III. Frigyes Vilmost. Talán ezért nem volt hajlandó még egy örökbe fogadott kislányt sem Ferdinándhoz adni, és a spanyol királynéi trónra ültetni? Pedig még mindig nem késett el, s függetlenül a legfelső udvari körök szennyes tehetetlenségétől, úgy látszott, hogy maga a spanyol nép még reménykedik a franciákban, legfőképpen a nagy hírű császárban. Csodálatosképpen Ferdinánd is jobban bízott Napóleonban, mint saját (?) apjában. Ennek legfőbb bizonyítékául, a király megkérdezése nélkül, titokban levelet írt a császárnak, s ebben a levélben határozott alázattal, szinte hivatalosan feleséget kért a császártól, hangsúlyozva, hogy egy ilyen dinasztikus kapcsolat a lehető legörvendetesebb lenne minden spanyol számába, attól viszont mindenki undorodna, ha Godoy húgát venné el feleségül. Napoleon nem is válaszolt a levélre, viszont a bizalmas levél tartalma – hogy, hogy nem – IV. Károly tudomására jutott, s bár erre nincs semmiféle bizonyíték nem lehetetlen, hogy a hasznos cselszövésektől nem idegenkedő, sa levéltitok szentségét általában semmibe vevő Napoleon bonyolította tovább ezzel a

levéllel is a spanyol királyi család belső ügyeit. Ferdinánd házasságának a tervét már valószínűleg levette a napirendről, fontosabb dolgai akadtak. Közben ugyanis már megindult a katonai gépezet is, egyre több francia csapat kelt át a spanyol határon. Megjegyzendő, hogy nem a Nagy Hadsereg kipróbált harcosai vonultak Spanyolországba, hanem főleg újoncok, köztük sok külföldi, mert Napoleon äz egész spanyol ügyet nem akarta felfújni, elképzelése szerint kellő értékére akarta leszállítani. Már elindult maga Murat is, ezzel a kissé hangzatos címmel: „A Császár Spanyolországi Alvezére.” Rajta kívül Moncey, Duhesme, Dupont és Bessičres tartalékai özönlötték el a mit sem sejtő országot, és egyre-másra foglalták el, főleg csellel, a spanyolországi kulcspontokat, erődítményeket, várakat. Az indok az volt, hogy biztosítani kell Junot utánpótlását, mivel azonban a már majdnem 120000 főnyi hadsereg (négyszer akkora, mint a marengói …) bőségesebb indokolást igényelt, a császár angol partraszállás veszélyére hivatkozott. Csakhogy Godovék kezdtek gyanakodni, s Károly király hivatalosan is kérte Napóleont, hogy hozzák nyilvánosságra a fontainebleau-i egyezményt, továbbá a családi kapcsolatok megteremtésére vonatkozó terveket. Napóleon röviden válaszolt: ennek nincs itt az ideje. Ebben igaza volt, mert közben már felajánlotta a spanyol trónt Lajosnak, s amikor ez a mogorva és uralkodni egyáltalán nem szerető, hálátlan kis-öcs elhárította bátyja parancsát (pedig a császár hangsúlyozta, hogy a spanyolországi levegő sokkal jobbat tenne egészségének, mint Hollandia nedves éghajlata), akkor Józsefet igyekezett rávenni arra, hogy legyen spanyol király, nemsokára el is foglalhatja trónját Madridban. József sem örült a megtiszteltetésnek, Nápolyt már megszokta, jól érezte magát, idegenkedett a változástól: új korona, új ország, új nép … Ilyen nehéz volt a helyzete a családban Napóleonnak, úgyszólván házalnia kellett a koronákkal, s néha még kosarat is kapott.

Ezalatt éleződött ki a végsőkig a helyzet a spanyol királyi családban, s késztette Ferdinándot kétségbesett lépésre. Jól tudta, hogy fekete bárány a családban, apja nem tekinti őt fiának (és az anyja?), Godoynak pedig gyanús tervei vannak, húga bevonásával. Ellentámadásba ment át, s tulajdonképpen ehhez kérte Napoleon segítségét. „Összeesküvés!” – kiáltott a király, amikor a titok furcsa módon kipattant, és szózatot intézett a néphez, amelyben leleplezte ,,fia” felségárulását, kétszínűséget, felforgató tevékenységét. Ferdinándot letartóztatás fenyegette, elsősorban Godoy részéről, Napoleon azonban nyugalomra intette a királyt, sőt, helytelenítette, hogy kényes háborús helyzetben kockáztatják az ország nyugalmát holmi udvari belvillongásokkal. Arról nem tett említést, hogy francia titkos ügynökök is szolgáltattak „terhelő” adatokat Ferdinánd ellen. Közben József kötélnek állt, nehéz szívvel elfogadta azt a spanyol koronát, amely még Károly fején ragyogott, de Ferdinánd is igényt tartott rá. Spanyol részről Godoy látott a legtisztábban, némileg átlátott a szitán olyannyira, hogy azt tanácsolta a királyi családnak: meneküljenek dél felé, s ha kell, hagyják el az országot az angolok oltalma alatt. Egyre bonyolultabbá vált a helyzet. Közben Murat valóságos diadalmenetben vonult Madrid felé. az ország népe önfeledten ünnepelte a franciákat, mert szentül meg volt győződve arról, hogy a francia beavatkozás Ferdinánd érdekében történik, s a nagy Napoleon jóvoltából nemsokára megszabadulnak a gyűlök Godoytól, a cédától és a hülye férjtől. Murat-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy mi a feladata Spanyolországban (ismerve az oroszlánszívű huszárt, ez talán nem is nagyon érdekelte), semmiféle határozott utasítást erre vonatkozólag nem kapott Napóleontól, a hadseregben pedig olyan híresztelések kaptak lábra, hogy valószínűleg át kell kelniük a Gibraltári-szoroson, és el kell foglalniuk a berber királyságot. Meggyorsultak az események. Godoynak sikerült meggyőznie mind urát, mind pedig szeretőjét, s a nagy felfordulásban a királyi család

kereket oldott. Nem jutottak messzire, Aranjuezben már megállította őket az ellenséges alattvalók tömege. Úgy látszik, Godoyra haragudtak a legjobban az emberek, mert mindenekelőtt lerombolták a gyűlölt kegyenc palotáját, s őt magát is elfogták. Megbízható feljegyzések szerint, a királyi pár élete is veszélyben forgott, francia csapatok védték meg a díszes társaságot a valószínű népítélettől. A helyzetet végül is csak az oldotta meg, hogy a király Aranjuezben lemondott a trónról fia javára, s a trónörökös VII. Ferdinánd néven királlyá kiáltatta ki magát. Nemzetközi napoleonológusok szerint már itt több hiba történt. Először is a francia csapatok hibát követtek el, amikor megmentették a királyi család életét, a lincselés lezárt volna egy egész történelmi korszakot Spanyolországban. Szerintük azt sem bánta volna a császár, ha Károlyék elmenekültek volna, így legalább nem kellett volna velük foglalkoznia. Ez a feltevés azonban sántít, mert Napoleon egyrészt szerette a bonyodalmakat, másrészt nem szerette a száműzetésben élő trónkövetelőket és királyokat, s mint a későbbiek megmutatták, Károlyt még ki akarta játszani Ferdinánd ellen. Ne csüggedjünk, később még bonyolultabbá vált a spanyol sakkjátszma! Amikor csapatai élén Murat bevonult Madridba, a tömegek ujjongva fogadták a franciákat, ünnepelték a távol levő, de a távolból irányító császárt, elsősorban persze az új királyt, Ferdinándot, akitől a tömegek Spanyolország szebb jövőjét remélték. Senki előtt nem volt kétséges, hogy miért jöttek a franciák Spanyolországba. Természetesen azért, hogy megtörjék a gyűlölt Godoy-uralmat, kiseprűzzék a szégyentelen némbert, bárgyúvá aggott férjével együtt. Nem volt népszerűbb a francia névnél ekkor spanyol földön! Mivel közben a francia újságok, élükön a ,,Moniteur”-rel, hevesen támadták Godoyt, ez is olaj volt a lelkesedés tüzére. Sokak szerint – megtámadhatatlan tény! – ez volt a nagy alkalom, amelyet Napoleon elszalasztott. Ez volt az a helyzet, amelyet kihasználhatott volna, s boldog szövetségessé tehetett volna egy egész népet, függetlenül attól, hogy

Ferdinándnak milyen volt a valódi egyénisége. Nem valószínű különben, hogy bármiben is szembefordult volna Napóleonnal, akit, mindentől eltekintve, jótevőjének is tarthatott. Az eseményeknek ez a gyors alakulása kínos helyzetbe hozta Napóleont. Tervei közé már nem volt beilleszthető a ferdinándi aranykor, s úgy látszik, nem akart hirtelen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, bár élete során ezt nemegyszer megtette a nagy rögtönző. Akkor azonban már sikerült rávennie Józsefet, hogy legyen spanyol király, s végre jutott volna korona Murat-nak, ha csak Nápolyban is, bár erről a huszár még nem tudott, de talán még Karola sem, aki – erre van adat – a spanyol királyi trónt tartotta volna méltónak Joachim és saját maga számára. Murat viszont kezdett zavarba jönni. Nem tudta, hogy mit csináljon, s egyenesen hajmeresztő, hogy Napoleon még mindig nem adott neki megfelelő utasításokat, holott máskor még a nyergek tartását is megszabta. Murat most nem f tudta, elismerje-e Ferdinándot vagy ne. Mennyivel szívesebben rohamozta volna meg a berbereket! A helyzet tovább bonyolódott: Godoyék ellentámadásba mentek át. Amint a nép fenyegető magatartása lecsillapodott (nem lehet egyszerre ünnepelni és lázongani), Károly hirtelen elhatározással visszavonta lemondását, semmisnek jelentette ki Ferdinánd királyi címét, s kinyilvánította legfelső akaratát, hogy továbbra is Spanyolország királyának tekinti magát, feleségét királynénak, Godoyt pedig első miniszterének. Elhatározását meg is indokolta: erőszakkal ragadták el tőle a trónt, a lemondás tehát érvénytelen. A háromszög visszavágott. Most már teljes volt a zűrzavar, s Napóleonnak nem került nagy fáradságába ki- eszelni a végső haditervet. Egyszerűen Bayonne-ba rendelte az egész királyi családot, azzal a felsőbbséges erkölcsiségű indokolással, hogy igazságot kell tenni az ellentétek áthatolhatatlan szövevényében, s erre ugyan ki lenne alkalmasabb, mint Napoleon, a franciák világhódító császárja. Ez is csak egyik változata az eseményeknek, s

a korszak leglelkiismeretesebb kutatói sem tudták kétséget kizáró módon megállapítani, hogy tulajdonképpen hogyan jött létre a híres-nevezetes bayonne-i találkozó, a gazdag történelmi képsorozat egyik díszes darabja – igazán Goya ecsetjére méltó. Volt olyan feltevés is, hogy maga a spanyol királyi család (vagyis Godoy) kérte ezt a találkozót Napóleontól. Ennek a feltevésnek is van lélektani alapja. Godoynak rossz volt a lelkiismerete, s bizonyos jelekből arra következtetett, hogy a tervezett szökés sikertelensége nemcsak a felbőszült tömeg éberségén múlott, hanem a francia csapatok határozott magatartásán is. Olyan hír is szárnyra kelt, hogy ezek a csapatok életmentés közben, Napoleon egy titkos parancsa értelmében, arra is ügyeltek, hogy ne ismétlődjék meg a lisszaboni eset, amikor a portugál királyi család megszökött. Godoy nem áltatta magát, jól tudta, hogy Napóleon ellenséges cselekedetnek tekintette szökési kísérletüket, amelynek értelmi szerzőjét sem volt nehéz kitalálni, s mivel már amúgy is sok volt neki a rovásán, úgy gondolhatta, hogy azzal szerezheti vissza a nagyúr bizalmát, ha egyenesen hozzá fordul igazságtételért, együtt az egész királyi családdal. Még mindig Napóleon kezében voltak az összes nyerő lapok, amelyek más fordulatot adhattak volna életpályájának és a világtörténelemnek. De Karola duzzogott. Ferdinánd, azaz bocsánat: VII. Ferdinánd őfelsége már nehezebben szánta el magát az utazásra, különösen, hogy a császár a mindenre nagyszerűen használható Savaryt küldte el érte Madridba, és azt üzente, hogy helyes lenne, ha kérné királyi méltóságának elismerését tőle, aki tudvalevőleg trónok osztogatásával, megerősítésével és megdöntésével, királyok kinevezésével és elcsapásával is szokott foglalkozni. Kegyesen azt üzente, hogy kész ő maga is Spanyolországba menni ennek az ünnepi szertartásnak a kedvéért, persze, illő lenne, ha az ifjú király a császár elé utazna, s úgy kérné uralkodói jogainak törvényesítését, mivel Európában Napóleon szava a törvény. A félisten nagyméretű hamiskártyázásba kezdett, a dolgok mind

zavarosabbá váltak. Miközben Murat gyanútlanul küldte egyremásra a jelentéseket sógorának, hogy a spanyol nép lelkesedése az új uralkodó és a franciák iránt az egekig csap, Napoleon már régen kiosztotta a szerepeket, csak éppen a komédia résztvevői nem tudtak róla. Ferdinánd nem nagy lelkesedéssel indult útnak Savary társaságában, és francia csapatok fedezete alatt. Burgoson át Vittoriába érkeztek, egészen közel a francia határhoz. Itt kellett volna neki találkoznia a franciák császárjával, aki majd megerősíti őt vadonatúj trónján. Itt azonban egy levél várta, amelyben Napoleon kifejtette, hogy az elismerés előtt még egy-két apró részletkérdéssel tisztába kell jönnie, elvégre lelkiismeretes ember nem intézkedhet hebehurgyán, tudnia kell például, hogy IV. Károly valóban önként mondott-e le a trónról, s nem erőszak hatására, amint később állította. Tisztázni kell, hogy szenvedett-e csorbát a korunkban olyannyira fontos törvényesség, valóban szabad elhatározásról volt-e szó, vagy mindenképpen elítélendő durva erőszakról. Mindezt csak személyesen lehet tisztázni, méghozzá az egész királyi családdal együtt. Napoleon a cselvetésnek többféle módját vette igénybe, hogy elaltassa Ferdinánd gyanúját, s őt is Bayonne-ba tudja csalni. Most ő vetette fel azt a lehetőséget, hogy Ferdinánd francia hercegnővel házasodjék össze. „Ezt olyan kívánatos lépésnek tekinteném, amely még szorosabbra kötne engem össze azzal az uralkodóházzal, amely trónra léptem óta mindenkor megelégedésemre szolgált.* Kegyesen elismerő szavak, de ebben a levélben Napoleon már csak „fenség”-nek szólította Ferdinándot, akit pedig egész Spanyolország őrjöngve ünnepelt mint új királyát. Ferdinánd habozott, gyanakodott, főként közvetlen környezete hívta fel figyelmét a baljós jelekre. A gyanú széles körökben terjedt, s a vittoriai lakosság nem akarta kiengedni a városból ünnepelt uralkodóját, elvágták a királyi hintó istrángját. Mindhiába, ott volt Savary, és mindenfelé francia csapatok állomásoztak, hogy biztosítsák Junot utánpótlási vonalát. Savary ekkor már fogolynak tekintette az ifjú uralkodót (?), s az volt a kötelessége, hogy Naooleon parancsának megfelelően Bayonne-ba

szállítsa őt. Ez sikerült is neki, méghozzá 1808. április 20-án, s nemsokára megérkeztek a királyi család más tagjai is, az öreg király, a királyné, Godoy s 1 még más Bourbon-hercegek is, mert Napóleon nem óhajtott semmiféle esetleges későbbi trónkövetelőt otthon hagyni. Ezek az események előzték meg a bayonne- találkozót, amelyet több történetíró „bayonne-i gaztett”-nék is nevez, s alapjában véve maga Napoleon is – később, persze – egyetértett ezzel az értékeléssel. Még mindig meg lehetett volna előzni a pusztító tűzvészt, de Napoleonnak ekkor már nemcsak terve, hanem királya is volt, József már a közelben morgott. Most már csak a kegyelemdöfés volt hátra. Ha sejtette volna a titán, hogy mi következik ezután, nyilván saját kezűleg tette volna a koronát Ferdinánd fejére, de átható fényű szemével nem látott a jövőbe. Miután az egész spanyol királyi pereputtyot Bayonne-ba csalta, elhatározta, hogy egyiket sem engedi haza, nincs otthon semmi keresnivalójuk. A „gaztett”-nek. persze valami törvényes látszatot kellett adni. A Code értelmi szerzője idegenkedett a pőre erőszaktói, hiszen még – mint emlékezetes – Brumaire 19-én, az államcsíny; után is összefogdostatott egy sereg képviselőt, hogy lelkesen helyeseljék a hatalomátvételt. A spanyol királynak tehát önként le kellett mondania a trónról. De melyiknek? Először valamelyiket el kellett ismernie, s csak azután jöhetett a lemondás. Mivel az új királyt még nem ismerte el (hiszen azért hívta meg, hogy alkalma legyen egy-két apró részletkérdés után ünnepélyesen elismerni), azt találta tehát törvényszerűnek, hogy IV. Károly a trón jogszerű tulajdonosa, tehát neki van joga lemondani. Ez a megoldás váratlanul egyszerűnek bizonyult, mert Károly ezt kész volt megtenni, többek között azért is, mert meg volt sértődve, kiábrándult alattvalóiból, s úgy érezte, hogy tulajdon népe í gyűlöli. Bonyolította azonban a dolgot az is, hogy egész Spanyolország Ferdinándot tekintette királyának, tehát neki is le kellett mondania a trónról. Miért? Mert Napóleon így akarta. Francia hercegnő

feleségről és más csalétekről már nem volt szó, hanem egyesegyedül a lemondásról. Rettenetes veszekedések zajlottak a királyi családon belül, s arra is van adat, hogy IV. Károly bottal akart nekitámadni VII. Ferdinándnak. Napoleon természetesen megakadályozta a dolgok ilyesféle elfajulását, s feltehetően undorral töltötte el ez a faragatlan viselkedés. Az idő azonban sürgetett, mert magában Spanyolországban is nyugtalanság kapott lábra. Mit akar a császár a királytól, akin a spanyolok természetesen a forrón szeretett Ferdinándot értették? A helyzetet ínég mindig meg lehetett volna oldani, de a Sors Embere ezúttal nem hallotta meg a sors szavát, s korántsem látta meg az ellentmondásokat; mint később, azon a szigeten, ahol hasonlíthatatlanul több ideje volt elmélkedésre. Most igyekezett meggyorsítani az események menetét. Ebben hathatós segítségére volt Godoy, a béke hercege, aki – hogy teljes legyen a kép – már Napoleon fizetett embere volt, de bármikor kész volt elárulni őt, ha érdeke úgy kívánta, ám ez sem volt új jelenség Napoleon előtt. Godoy (Manuel Godoy Alvarez de Faria, Alcudia hercege) sem volt mindennapi alak a színes egyéniségekben bővelkedő napóleoni korszakban. A királyi testőrségben kezdődött pályafutása, s előrejutása érdekében már akkor alkalmazott biológiai fegyvereket: a trónörökösné hálószobáján keresztül különös módon a trónörökös, a későbbi IV. Károly kegyeibe is beférkőzött, s szinte hivatalos kegyenccé vált. Hosszú élete alatt sok érdekes élményben volt része, túlélte nemcsak Napóleont, hanem XVIII. Lajost és X. Károlyt is, Lajos Fülöptől évjáradékot kapott, sőt, megérte III. Napóleon hatalomra jutását is. De sohasem volt szorultabb helyzetben, mint a bayonne-i találkozó során, ö is félt visszamenni Spanyolországba, ahol az életét fenyegették, s minden befolyását latba vetette, hogy Károly lemondjon a trónról. Megtörtént. Az aláírt okmányt Napoleon kezébe tették le. Egyelőre azonban titokban tartották a fontos iratot, mert tulajdonképpen még korai volt, megelőzött egy mozzanatot. Előbb ugyanis Károlynak – szintén hivatalosan! – vissza kellett kapnia a koronát fiától, hogy

legyen miről lemondania. Ez még leírva is bonyolult helyzet, hát még Bayonne-ban! Azt a koronát ugyanis, amelyről Károly már ünnepélyesen lemondott, Ferdinánd semmiképpen sem volt hajlandó átadni atyjának. Megmakacsolta magát, és erélyesen kijelentette, hogy nem mond le. Igen hidegen fogadta Napóleonnak azt az ajánlatát is, hogy Etruria trónjával kárpótolják majd. Azt is kijelentette, hogy nem érti az egész dolgot, hiszen arról volt szó, hogy Napoleon megerősíti őt királyi méltóságában. A császár viszont arcizomrándulás nélkül azzal érvelt, hogy ilyen durva törvénysértést nem támogathat, hiszen most már nyilvánvaló, hogy édesapja visszataszító erőszak hatására mondott le a trónról. Tehát ha Ferdinándban van egy kis becsület, akkor visszaadja a trónt jogos tulajdonosának. Hogy már Károly lemondása is a zsebében volt, arról nem beszélt Napoleon. Azt viszont tudtára adta Ferdinándnak, hogy makacssága nem vezet jóra, s emlékeztette őt, csak úgy, egy odavetett mondatban, az enghieni herceg sorsára. Ezalatt Spanyolországban a gyanú már izgalommá fokozódott. Hogy egy jelképes kifejezést a szó valós értelmében használjunk, puskaporossá vált a hangulat. Rossz, rozsdás puskákból ugyan, de Madridban eldördültek az első lövések. Ezt még nem lehetett felkelésnek nevezni, Grouchy könnyen lecsillapította a kedélyeket, mondhatni, rendőri eszközökkel. Az első tulajdonképpeni komoly megmozdulás május 2-án történt. A madridi közvéleményt különösen az izgatta fel, hogy Napoleon elrendelte a királyi család Madridban maradt tagjainak őrizetbe vételét, keményebb és pontosabb kifejezéssel: letartóztatását és Franciaországba való szállítását. A rendcsinálás már nem kevesebb, mint 150 francia katona életébe került, a tüntetők négyszer ennyi embert vesztettek. Ez lett a franciák iránti egetverő lelkesedésből. Ilyen természetű hangulatváltozásra nehéz lenne példát találni az egész világtörténelemben. Micsoda kincset ejtett ki a kezéből Napoleon, és még mindig nem tért észhez! Május 5-én jutottak tudtára a véres események, s nemhogy gondolkodóba esett volna a további

fejlemények felől, hanem fegyvernek használta fel a még mindig vonakodó Ferdinánd ellen. Azzal fenyegette meg ugyanis, hogy felbujtó szerepét nem lenne nehéz bizonyítani, s akkor mint lázadónak kellene felelnie bűnös cselekedetéért. Az ilyesmit a francia törvények súlyosan büntetik, amint ezt a már említett Bourbon-herceg példája is mutatta. Ez hatott, Ferdinánd lemondott apja javára a trónról, visszaadta a koronát, amely képletesen szólva már régen Napoleon zsebében volt, IV. Károly előre aláírt lemondó okmányával együtt. Ezután már csak két korona sorsáról kellett gondoskodni. Hivatalosan is kinevezte Józsefet spanyol királynak, miután Murat fenyegetésére (végre kapott valami utasítást uralkodójától) a gyenge madridi kormányzó junta alázatosan felajánlotta a trónt a legidősebb Bonaparte-fiúnak. Murat-t értesítette, hogy választhat két korona között. Ha akar, portugál király lehet, de rendelkezésére áll József levetett nápolyi koronája is. Murat, aki különben csalódott, mert már csak Karola kedvéért is spanyol király szeretett volna lenni, az utóbbit választotta. Hát így történt, ez volt a „bayonne-i gaztett”. Hajmeresztő história, annyi biztos! Ez a legújabb trónátrendezés még Napóleontól is szokatlan volt, s mint a következmények megmutatták, még holmi bűnnél is súlyosabb hibának bizonyult, hogy újra idézzük a kor egyik nevezetes mondását. Mit lehet erre az egészre mondani? Rossz ponyva, agyrém. Hogy az egész spanyol uralkodóház. Ferdinándostól együtt, megvetendő csürhe volt, politikailag mellékes körülménynek bizonyult. Napoleon egyik rajongó híve, Marbot így kesergett később: ,,Ez volt a legtörvénytelenebb trónrablás, amelyet az újkor története ismer. Közvetítőnek ajánlkozott apa és fiú között, hogy kelepcébe csalja és megrabolja őket – gaztett és gyalázat volt, amelyet a történelem megbélyegzett, és nem késett a Gondviselés büntetése sem.” Kemény szavak, nehéz velük vitába szállni, mégis — legyünk igazságosak! – sok minden szól Napóleon mellett is, aki valóban ki akarta emelni – céljai érdekében – Spanyolországot a hűbériség

bilincseiből. Siker esetén senki sem beszélt volna gaztettről, sőt inkább államférfiúi bölcsességről, napóleoni nagyvonalúságról, de a kudarc valóban életre keltett minden erkölcsi kifogást. Ha Napoleon végre tudta volna hajtani a spanyol társadalom átalakítását célzó terveit, akkor mint a nép jótevőjét, egy lezüllött közállapotú ország rendbehozóját ünnepelték volna, aki valóságos „konzuli aranynapok”-at vitt volna a fejlődéstől elmaradt félszigetre. így ,,gaztett”-té fajult az egész vállalkozás, mérhetetlenül sok áldozattal. De a bayonne- napok után Napoleon joggal (a maga jogán) érezhette, hogy újabb hatalmas győzelmet aratott, méghozzá békés hadicsellel, s a szárazföldi zárlatot úgy tökéletesítette, hogy Britannia összeomlása már csak idő kérdése. És akkor sor kerülhet végre a londoni békére. Még el kellett intézni a spanyol királyi ház sorsát. Gondoskodott arról, hogy a kelepcébe engedelmesen besétáló Bourbonoknak különösebb panaszra ne legyen okuk. A családot, persze, két részre kellett osztania, de az egész családra kiterjedt az az intézkedése, hogy Spanyolországból kitiltotta őket. Úgy érvelt, hogy ez saját érdekükben helyes, s Godoy nem is mondott ellent. A királyi párt és a hozzájuk tartozó Godoyt a császár Fontainebleau-ba küldte, Ferdinándot és a többi Bourbon-herceget pedig Talleyrand-nak kellett vendégül látnia valençay-i kastélyában s valamennyien magas évjáradékot kaptak, bőségben és nyugalomban élhettek. Hogy Napoleon milyen körültekintő, aprólékossággal, a humor határát súroló részletességgel intézkedett például Ferdinándék elhelyezése ügyében, arra vonatkozólag érdemes idézni abból a levélből, amelyet Bayonne-ból küldött Talleyrand-nak május 9-én: „Asturias hercege, továbbá nagybátyja, Don Antonio infáns és testvére Don Carlos infáns szerdán távozik innen, a pénteket és a szombatot Bordeaux-ban töltik, és kedden érkeznek Valençay-ba. Azt akarom, hogy ön már hétfőn este ott legyen. Tournon kamarásom akkor már ott lesz, hogy a hercegek fogadása körül teljes legyen a rend. Intézkedjék, hogy legyen asztal, ágynemű és

ami szükséges a konyha részére. A hercegeknek nyolc vagy tíz kísérőjük lesz s körülbelül ugyanennyi, esetleg kétszer ennyi szolgálójuk. Egyidejűleg parancsot adok annak a tábornoknak, aki a párizsi csendőrség felügyelői tisztségét tölti be, hogy utazzék a helyszínre, és szervezze meg a rendőri szolgálatot is. Azt akarom, hogy a hercegeket nyilvános ünnepség nélkül, de udvariasan és figyelmesen fogadják. Önnek mindent meg kell tennie, hogy folyamatosan szórakoztassa őket. Ha van színház Valençay-ban, vagy meg tudná szervezni színészek meghívását, nem lenne rossz ötlet. Rábeszélhetné Madame Talleyrand-t, hogy mielőbb menjen ő is a kastélyba, négy vagy öt nővel. Ha Asturias hercege közelebbi kapcsolatba kerülne valamelyik jó külsejű nővel, aki hozzánk tartozik, annál jobb: ez további lehetőségeket nyújtana nekünk arra, hogy figyelhessük őt. Különös súlyt fektetek arra, hogy a herceg ne kövessen el semmiféle politikai oktalanságot, ezért azt óhajtom, hogy folyamatosan el legyen foglalva és szórakozzék. Ha bosszúálló lennék, becsukhatnám őt Bitche-be vagy valamelyik erődítménybe. De mivel sorsát kezembe tette le, és megígérte, hogy semmit sem tesz utasításaim nélkül, továbbá, mert Spanyolországban minden rendben megy a maga útján (!), elhatároztam, hogy erre a vidéki helyre küldöm, körülvéve szórakozási alkalmakkal és kémekkel … Az Ön szerepe az ügyben eléggé tisztességes. Vendégül látni és szórakoztatni ezeket a fenséges személyeket, ez megfelel az Ön természetének és rangjának. Nyolc-tíz nap az ő társaságukban elegendő ahhoz, hogy behatoljon gondolatvilágukba, és segítsen nekem kialakítani a velük kapcsolatos további teendőimet… Napóleonnak ez már a második levele volt Talleyrand-hoz a spanyol királyi család dolgában. A még május 1-ről keltezett levélben a császár rövid jellemzést adott vendégeiről (?). Egyedül Károly királyt találta rokonszenvesnek (annyira persze nem, hogy meghagyja trónján), Ferdinándot viszont közönséges állatnak s mi több. Franciaország ellenségének nevezte, akinek egy elcsípett

levelében ilyen kifejezés szerepelt: „átkozott franciák”. Ehhez képest a herceggel (exkirállyal) egészen tűrhetően bánt, s még a kémszolgálatot is úgy szervezte ínég körülötte, hogy szerelmi igényei se maradjanak kielégítetlenek. Hogy ez némi kerítő jellegű szolgálatot kívánt meg, azon Talleyrand nyilván nem ütközött meg, nem volt kényes és sértődékeny természetű, s elhihető, hogy szerepét ő is „eléggé” tisztességesnek tartotta. Mások sokkal nehezebb feladatokat kaptak a spanyol ügyben. Ha esetleg .mégis megsértődött volna a kerítő és a szórakoztató szerep miatt (amelyben feleségének is részt kellett vennie), titokban tartotta. Talleyrand nem szokta mások orrára kötni, hogy miért és főleg mikor sértődik meg. Egy ember, akit a legelőkelőbb uralkodók vesztegettek meg, méltósággal tudott elviselni mindent, ami érdekében állt. Napoleon tehát papíron tökéletes sikert aratott, a csapda óraműszerűen működött, kezében volt az egész Ibériai-félsziget, Portugália éppen úgy, mint Spanyolország. Murat személyében újabb királyt avathatott a Bonaparte-család, József jelentősebb ország koronáját kapta, mint eddig, s ott volt még tartalékban a portugál korona is, amelyet szabadon rendelkezhetett. Mindezt „ügyes” politikával érte el anélkül, hogy háborút kellett volna indítania, s ezzel bebizonyította a francia népnek, hogy puszta nevével, mesteri diplomáciájával hatalmas országokat tud rendszerébe kényszeríteni. Ha ez így megy tovább, akkor valóban nemsokára megfogalmazhatják azt az okmányt, amelyet a londoni béke néven tart majd számon a történelem. A madridi eseményeket nem vette komolyan, látott ő már izgága elemeket, akiket egy-két sorozat kartács észhez térít. Öccsének, Jeromosnak írt levelében jelentéktelennek nevezte a spanyol fővárosban lezajlott mozgolódásokat: „Két zászlóalj és négy- vagy ötszáz gárdalovas rendbe tette a dolgokat.” Majd később nagy önbizalommal ezt írta: „A spanyol közvélemény az általam óhajtott irányban fejlődik, a törvény tisztelete és a rend uralma mindenütt helyreállt.” Ez a

nagyszerű képességekkel megáldott ember, aki látta fényes csillagát a nappali égen, ennyit sejtett meg a kitörő vulkánból. Igaz, a nagy forradalomból sem sokat értett még 1789-ben. ö csak számolt. Úgy vélte, hogy egy 11 milliós ország 60 000 főnyi hadsereggel tudja segíteni a napóleoni birodalom céljait, s legalább 50 hadihajóval elsőrangú kikötőiben. Kereskedelme átmenetileg egy kissé szenved, mert nem adhatja el a híres merinói gyapjút az angoloknak, csak a franciáknak, s olcsó angol készáru helyett csak francia árukat vásárolhatnak a spanyolok, de mi ez a kis áldozat azokhoz a társadalmi újításokhoz képest, amelyekben a spanyol népnek része lesz! Elveszthetik gyarmataikat is, de csak átmenetileg, mert a londoni béke után minden gyarmat visszakerül jogos tulajdonosához, vagyis francia fennhatóság alá. Mindent összevéve, körültekintőbben, ravaszabbul alig lehetett volna kigondolni és végrehajtani ezt a vállalkozást, amelynek igazát, erkölcsi fölényét az erősebb zászlóaljaknak kellett szolgálniuk. Éppen ezen a téren következett be az erkölcsi csőd. Napóleon mindebből még semmit sem sejtett, sőt, Bayonne után hite szerint „ezt jól megcsinálta”, s levelei bizonyítják, hogy a „gaztett”-ről nevezetes városban mással is foglalkozott, nemcsak olyan jelentéktelen ügyekkel, mint a spanyol trón betöltésének kérdése. Parancsait kibocsátotta, a többi már alárendeltjeinek a dolga volt. Azt még Bayonne idején sem állította, hogy a megoldás az erkölcsiség magas fokát képviseli. Idézzünk egy leveléből! „Az elintézés bizonyos nézőpontból nem éppen dicséretes, elismerem. De politikám megköveteli, hogy ne hagyjak a hátam mögött, közel Párizshoz egy olyan dinasztiát uralkodni, amely ellenséges az enyémmel szemben.” (?) Őszintébb lett volna, ha azt írja, hogy Murat-nak is kellett végre egy királyi korona, mert nem lehetett elviselni Karola nyaggatásait. Remélte, most már nyugalom lesz ebben a magasra törő családban. Az volt csak a fontos, hogy minden Bonaparte-sarj valóban királyhoz méltó módon viselkedjék. Még Bayonne-ból összeszidta Vesztfália királyát, Jeromost, mert az ifjú uralkodó anyagi ügyei „teljesen tisztességtelenek” voltak, váltóit már nem fogadták el, s

banktartozása kétmillióra rúgott. Napoleon követelte, hogy: „adja el bútorzatát, lovait, ékszereit, de fizesse ki az adósságát, különben nevetség tárgya lesz egész Európában. A becsület mindenekfölött!” Milyen fennkölt erkölcsi szózatokat tudott intézni Napóleon másokhoz, történetesen éppen Bayonne-ból. Innen küldött különben részletes utasítást főkönyvtárosának, hogy állítson össze számára egy körülbelül ezer kötetből álló, mozgó könyvtárat, s a könyvek a világ legjavát képviseljék. Sok vallásos könyvet kért, a Biblián kívül a Koránt (ez állandó keleti terveire vall), Homéroszt, Tassót, természetesen Corneille-t, Racine-t, Machiavellit, aztán Rousseau-tól a „Vallomások”-at és az „Új Héloďse”-t, de azt hangsúlyozta, hogy az „Émile” nem kell, a nevetésről neki más a véleménye. Fontos időtöltés volt ez, miközben Spanyolország már lángokban állt, s az új spanyol király keserűen gondolt Nápolyra, amelynek lakossága már megszokta és megszerette őt. Itt pedig érvényben volt a Murat által elrendelt rögtönbíráskodás, a kivégzések egymást követték, a válság egyre inkább kimélyült. Napoleon pedig süket maradt a figyelmeztetések ellenére is, pedig a már említett Marbot, aki Bayonne és Madrid között közvetlen tapasztalatokat szerzett a súlyos helyzetről, jelentette uralkodójának, hogy rendkívüli nyugtalanság uralkodik minden tartományban, amelyen csak keresztülhaladt. Az embereket felháborította mindnyájuk eszményképének, VII. Ferdinándnak kényszerű lemondása s egy Bonaparte-fiú a spanyol trónon. De hiába figyelmeztette urát, hogy mindenütt felkelésre készülnek, Napoleon „démona” ezúttal nem adott jó tanácsokat. Nem is értette, mit akarnak a vészmadarak. A spanyolok talán valamiféle különleges anyagból lennének gyúrva? Ugyan! Olyanok, mint a többi ember, s ami másutt bevált, miért ne válna be egy olyan országban, ahol egy felvilágosodott uralkodó jótéteményeire nagyobb szükség van, mint bárhol másutt! A poroszok, Nagy Frigyes utódai, talán nem borultak le előtte? Hát akkor? Néhány kis utcai csetepatétól már meg kell ijedni? Láttunk már nagyobb

viharokat is! Majd ha a spanyolok látják, hogy milyen előnyökkel jár számukra a közvetlen francia vezetés, ők maguk vetik ki maguk közül a. rendbontókat, az árulókat, a közönséges bűnözőket, a spanyol nép ellenségeit! Alig lehet megérteni, hogyan lehetett Napóleon ennyire vak. Hiába akadt a középkori viszonyok között élő Spanyolországban néhány valóban bölcs és tisztességes államférfi – aki tisztában volt azzal, hogy nemcsak Napoleon érdeke Spanyolország felemelkedése, fejlődése, a szégyenletes hűbéri intézmények eltörlése –, reménytelenül elszigetelődött a maradiság és a gyűlölet egyre növekvő és egyre viharosabb tengerében. Közönséges árulóknak tekintették őket, sorsuk meg volt pecsételve. Hogy kiknek a befolyására, az szinte teljes képet nyújt az akkori Spanyolország egész társadalmi szerkezetéről. A megfélemlítés eszközét nemcsak Napóleon ismerte. Régi politikai eszköz ez, megelőzte az írott történelmet, s például a Napóleon által is nagyra becsült Machiavelli csak kései jámbor íródeákja volt azoknak a módszereknek, amelyekkel a kormányzás nehéz feladatát végezték, s a közvéleményt alakították. Elképzelhető, hogy milyen benyomást keltett bármilyen haladó felfogású spanyolban az az esemény, hogy május folyamán Badajoz, Carthagena és Cadiz franciabarát kormányzóit meggyilkolták, s Valenciában, Asturiasban és Sevillában tartományi junták alakultak. Ezek most már nyílt felkelésre szólították fel a népet, vagyis túlnyomó többségében az írástudatlan, elnyomott parasztságot. Ez a felhívás – sokféle ok következtében – nem maradt hatástalan. Vad erők törtek elő az emberi lélek mélyéből. Különös, hogy Napóleon, ez a ragyogó koponya, ennyire elszámította magát. Igaz ugyan, hogy a népi felkelések jelentőségét sem egyféleképpen értelmezte, mint ahogyan életművében mindent s úgyszólván mindennek az ellenkezőjét is meg lehet találni. Ragadjunk csak ki levelezésének óceánjából néhány jellemző [ sort, méghozzá abból a levélből, amelyet éppen 1808-ban írt Józsefnek, aki akkor még nápolyi király

volt, de már várta (?) őt a spanyol trón. Ezt írta neki öccse, a szárazföld koronás ura: „Szeretném, ha a nápolyi csőcselék lázadást kísérelne meg. Amíg példás szigorral nem nyom el egy lázadást, addig nem tekintheti magát a nép igazi urának. Minden meghódított országban szükséges legalább egy lázadás.” Ha Machiavelli Napoleon kortársa lett volna, ezek a sorok minden bizonnyal szerepeltek volna „A fejedelem”-ben (amely talán „A császár” címet viselné …). Az okfejtés éppen olyan világos, mint amilyen kegyetlen. Napoleon, ez a minden ízében politikus (és nem akármilyen) elme pontosan tisztában volt azzal, hogy alig képzelhető el olyan meghódított ország, amelyben ne lennének a megszállás, az elnyomás (nevezzük, ahogy akarjuk!) ellen lázadó erők, s ezek előbb-utóbb valamilyen formában felütik a fejüket. Az ilyen esemény természetesen véráldozatokkal jár, Napóleont viszont csak az érdekelte, hogy az ilyen megmozdulásokból milyen hasznot lehet húzni, hogyan erősítheti tovább hatalmát és tekintélyét, ami egyet jelent. Egy vérbe fojtott lázadás móresre tanítja a nyugtalankodókat (Vendémiaire!), alkalmat ad a vezetőnek arra, hogy megmutassa vaskezét, amely ugyan tud simogatni is, de ha kell, odacsap. Másféle haszonnal is járhat egy váratlan népmozgalom, amint az éppen Spanyolország esetében volt tapasztalható. A május 2-t madridi lázongást Napóleon azonnal felhasználta a spanyol trón elrendezése érdekében, hiszen Ferdinánd tulajdonképpen akkor adta be a derekát, amikor Napóleon felbujtással vádolta őt. Hogy Ferdinándnak semmi köze sem volt a madridi megmozdulásokhoz, azt a császár éppen olyan jól tudta, mint bárki más, mindössze az volt nyilvánvaló, hogy a madridi elégedetlenek Ferdinánd-pártiak voltak, imádták, eszményítették törvényesnek hitt királyukat. Tulajdonképpen a történelem rejtélyei közé tartozik az is, hogy miben nyilvánultak meg Ferdinánd „visszataszító” tulajdonságai, amelyeket szinte minden történetíró tényként fogad el, viszont éppen a tények hiányoznak, a sértő jelzők annál kevésbé. A

Napóleonnal cseppet sem rokonszenvező, s a spanyol vállalkozást mélységesen elítélő Fournier is „méltatlan jellem”-nek nevezi Ferdinándot, Napóleon pedig még a porosz királynál is hitványabb féregnek tartotta, de a súlyos vádak, amelyeket felhozott ellene, nem valami meggyőzők: „minden iránt közömbös, nagyon anyagias, négyszer eszik napjában (micsoda bűn Napóleon szemében!), nincs egyetlen gondolat sem a fejében…” A bizonyítékok később jöttek meg, saját népe jött rá, hogy alaposan túlbecsülte szeretett királyát, de Napoleon ezt már nem érte meg. Neki még egy olyan Ferdinánddal volt dolga, aki valóságos „kis káplár”-ja volt népének, hogy valami túlzó hasonlatot használjunk. Ezenkívül pedig mártír, szenvedő ember, akit rútul kelepcébe csaltak. Az elképzelt töviskoszorú csak megsokszorozta Ferdinánd vélt erényeit, pedig Valençay nem volt Szent Ilona, Talleyrand pedig nem volt Sir Hudson Lowe. A spanyol nép szemében azonban Ferdinánd vértanú volt, s ennek ellenkezőjéről az országban állomásozó francia haderő senkit sem tudott meggyőzni. Ilyen apróságokkal azonban az emberi lélek mély ismerője és megvetője nem sokat törődött, neki a madridi lázadás arra volt jó, hogy új korona kerüljön a családba, s megbízható uralkodó üljön a spanyol trónon. Nyilvánvaló, hogy Napoleon egy cseppet sem törődött a madridi összetűzések 150 francia áldozatával (csepp volt ez a tengerben), s még kevesebbet a rettegett mameluk gárdalovasság által lenyisszantott fejű spanyolokkal, akik felháborodásuknak az erőviszonyok kellő felmérése nélkül adtak kifejezést. Ezekre az áldozatokra azonban az ellenoldalnak éppen olyan szüksége volt, mint Napóleonnak tervei megvalósításához. Kikből állt ez az ellenoldal? Nem a felvilágosodott és a polgári fejlődést óhajtó középosztályból, mert ilyen alig volt Spanyolországban, erre nem lehetett támaszkodni, s ezt tudnia kellett volna Napóleonnak. Spanyolországban nem voltak enciklopédisták, nem voltak Rousseau-k. Volt ellenben egy óriási hatalmú és gazdagságú földbirtokos osztály és egy még nagyobb hatalmú, még gazdagabb

egyház, amely a rettegett inkvizíció segítségével is lelki rémuralom alatt tartotta híveit, vagyis az egész spanyol népet. Ezeknek a hatalmasoknak a szemében istenkáromlás volt minden, ami francia, számukra Napoleon is császári bíbor alatt rejtőző jakobinus volt, hiába állította vissza a vallást Franciaországban. Szemükben a vallási türelmesség, más vallások megtűrése szinte rosszabb volt az istentagadásnál. Az, hogy Napoleon haladó szellemben rendezte a zsidókérdést, a lengyel zsidóság körében rendkívül népszerűnek és hasznosnak bizonyult, de a spanyol papság kezében a lélektani hadviselés egyik fontos fegyverévé vált. A dúsgazdag egyház és a vallásos földbirtokosok népes csoportja a szegényparasztságot, a „tetves koldusok”-at túlvilági javakkal biztatták, a mennyország minden kincsével, de visszaborzadtak valamiféle szerény földosztás, az egyházi birtokok kisajátításának puszta gondolatától is, hiszen köztudomású, hogy Jézus Krisztus a gazdagok érdekében szenvedte el a kereszthalált. Szó sem volt tehát valamiféle emelkedett szellemű keresztes hadjáratról az istentelen franciák ellen, hanem inkább egy nagyon is anyagi természetű ellenállásról a fejlődés, a haladás ellen, amely bizonyos ijesztő gazdasági átcsoportosításokat is hozott volna magával, szentségtelen kiegyenlítődéseket, amint az Franciaországban is történt. A spanyol egyház kezére játszott az is, hogy Napoleon éppen ebben az időszakban került szembe a pápával, s már bajosan hivatkozhatott a katolikus vallást helyreállító konkordátumra vagy arra a világtörténelmi jelentőségű ünnepségre, amelynek során a pápa személyesen is részt vett a császári koronázáson. A két hatalmas ember viszonya azóta egyre rosszabbá vált, s a pápa egyre bátrabban éreztette Napóleonnal, hogy ő Isten szolgája, és nem a franciák császárjáé, s nem tud olyan kinyilatkoztatásról, hogy a Vatikánnak kötelessége lenne elősegíteni az angolellenes szárazföldi zárlat sikerét. Az elmérgesedett viszony a spanyol papság malmára hajtotta a vizet, s nem volt nehéz Napóleont a vallás, a hit, ŕ pápa ellenségének beállítani, s természetesen újra megkapta az „Antikrisztus” nevet is. Mint látható, Napoleon nem

éppen szerencsésen választotta meg a pápával való ellentétek kirobbanásának időpontját, s bírálói ebben a lépésében is a nagyúron egyre inkább elhatalmasodó türelmetlenség csalhatatlan jeleit látták. Nagyobb szolgálatot alig tehetett volna a spanyol reakciónak és az ősellenségnek, Angliának, amelyet ugyan VIII. Henrik óta vajmi keveset érdekelt a római egyház sorsa, de annál mohóbban csapott le mindenre, amit fel lehetett használni „Boney” ellen. Úgy látszik azonban, hogy a spanyol papság és a földbirtokos osztály a hit védelmét nem találta elég serkentőerőnek, elővettek hát egy másik eszmét is, amely a történelem folyamán mindig bevált: a nacionalizmust, a nemzetieskedést, a lángoló hazafiságot, az idegengyűlöletet. A kiuzsorázott, éheztetett, emberi méltóságukban megalázott, megfélemlített, lelki rémuralom alatt tartott spanyolokkal sikerült elhitetniük, hogy ők alapjában véve büszke spanyolok, felsőbbrendű emberek, akiket az istentelen franciák nemzeti önérzetükben sértettek meg, s ezért egy emberként talpra kell állniuk a bitorlók ellen. ,,A hazafiság a csirkefogó végső mentsvára!” – mondta száz évvel korábban az angol Johnson, s azok, akik letiporták tulajdon népüket, megfosztották a legelemibb szabadságjogoktól, most rongyos honfitársaik hazafiságához fordultak, s a fogás, mint mindig, ezúttal is bevált. Elképesztő események döbbentették meg a megszálló francia katonákat, majd később egész Európát. ,,A papok háborúja” – ahogyan Napoleon jóval később a spanyolországi eseményeket nevezte – új színt hozott a napóleoni korszakba, s talán ez az oka annak, hogy sok történetíró túlbecsülte a gerillaháború jelentőségét, sőt nem egy történész Spanyolországban vélte megtalálni Napoleon bukásának fő okát. Ez ugyan mértéktelen túlzás, de az kétségtelen, hogy a spanyolországi vállalkozás föltétlenül Napoleon nagyobb szabású hibái közé sorolandó. Hogy alapjában véve és nagy általánosságban jót akart? Ez a politikában vajmi keveset számít, s ezt Napoleon tudta a legjobban. Azoknak a

vesztőhelyen is szitkozódó spanyol parasztoknak ugyan ki tudta volna megmagyarázni, hogy becsapták őket, nem arról van szó, amiről fáradhatatlanul prédikálnak nekik a kegyes lázítók, hiszen saját jobb jövőjük ellen harcolnak, s azok ellen emeltek fegyvert, akik egy igazságosabb társadalom felépítéséhez akarták hozzásegíteni őket, ha nem is teljesen önzetlen okokból. Haszontalan fáradság lett volna magyarázgatni a sokat említett „hős lelkű” spanyol anyának, aki kész volt saját gyermekét is megetetni a mérgezett ételből, csak hogy néhány francia katonát is meggyilkoljon ilyen módon. Valószínű, hogy a színes történetből egy szó sem igaz, s afféle háborús legenda, mint a századokat túlélő történet a „szőrös lábú német apáca” esetéről, vagyis az apácának öltözött német kémről, akit szőrös lába és férfibakancsa elárult… A mérgező anya „hőstette” egész Európában ismertté vált, s ugyanolyan hatást keltett, mint a spártai anya szózata fiához: „Vagy ezzel, vagy ezen!” A spártai anya hősi szavai, amelyekkel átadta fiának a pajzsot, számára semmiféle kockázattal nem jártak, fia viszont felnőtt ember volt, tudta, hogy háborúba megy, s anyai heroizmus nélkül is tisztában volt azzal, hogy milyen veszélyes tevékenységet kell kifejtenie, önmagára és másokra nézve egyaránt. Katona voltához pedig az is hozzátartozott, hogy vagy ő öl meg másokat, vagy mások őt, s mindehhez kapcsolódik a bátorság, a dicsőség, a hősiesség marcona fogalma. Az ellenséget saját életünk árán elpusztítani – erre is van példa a történelemben, gondoljunk csak Dugovics Tituszra, aki magával rántott egy török harcost Nándorfehérvár faláról. Öngyilkos vállalkozásokra a huszadik században is bőségesen volt példa. A második világháború során a japán hadseregben a harcmodornak ezt a fajtáját szervezetten rendszeresítették. Ilyenek voltak az öngyilkos torpedók é? a „kamikaze” néven ismert öngyilkos repülők. Az ismeretlen spanyol parasztasszony a legenda szerint sem kérdezte meg apró gyermekét, hogy óhajt-e francia katonát saját élete árán meggyilkolni. A szóban forgó francia szakasz katonái – így szól a történet – nem bántották az-asszonyt. Betértek viskójába (amely,

érdekes módon, lényegesen különbözött a földbirtokosok és főpapok palotáitól), ennivalót kértek, de óvatosságból felszólították az asszonyt, hogy ő is egyen az ételből. Az asszony habozás nélkül evett, majd amikor azt kívánták tőle, hogy kisgyerekét is etesse meg, az asszony ezt is megtette. Ekkor nyugodtan falatozni kezdett az egész társaság, majd nemsokára valamennyien — asszony, kisgyerek, katonák — rettenetes kínok között kiszenvedtek. Ebben a formájában terjedt el a sajátos hősköltemény Európa-szerte, s szinte kisült a szeme a szégyentől annak a porosz anyának, aki egyetlen szál csecsemőjét sem áldozta fel saját magává együtt a gyűlölt ellenség elpusztítása céljából. Könnyű lenne természetesen ezt az embertelenül kegyetlen, alattomos, akár költött, akár· valóságos spanyol parasztasszonyt megbélyegezni, de talán próbáljuk nyomon követni; hogy élő embert, méghozzá egy anyát, a legszentebb emberi érzések hordozóját, mi taszíthatta a gyilkos, vak gyűlöletnek ilyen mélységébe. A magyarázat legalább annyira egyszerű, mint meglepő: az asszonyt nemes becsvágy tüzelte. Karrierista volt, jót akart önmagának éppen úgy, mint gyermekének, a siralom völgyéből a mennyországba akart jutni. Egy figyelemre alig méltatott írásmű sok mindenre választ ad. A Napoleon ellen hadra kelt spanyol egyház ugyanis külön katekizmust adott ki, amelyben megszabta a hivők feladatait a soron következő eseményekkel kapcsolatban. Ez a katekizmus lényegesen különbözött attól a vallásos műtől, amelyet Napóleon dicsőítésére adtak ki Franciaországban. A spanyol papság rendkívüli katekizmusa (kár, hogy nem tudjuk ennek a páratlan alkotásnak a szerzőjét) így kezdődik: Kérdés: Gyermekem, mondd, ki vagy? Felelet: Isten kegyelméből, spanyol! Kérdés: Mit akarsz ezzel mondani? Felelet: Becsületes ember.

Kérdés: Ki a mi boldogságunk ellensége? Felelet: A francia császár. Milyen páratlanul választékos egyszerűséggel foglalja össze a katekizmus a spanyol nép bajainak okát! Nem a társadalmi igazságtalanságok, nem a kizsákmányolás, nem a nyomor az oka a spanyol szegények boldogtalanságának, hanem a francia császár. Kiderül a katekizmusból, hogy ennek az elvetemült császárnak, ennek a bíborba bújt jakobinusnak nemcsak emberi, hanem ördögi természete is van, és tulajdonképpen három személy egyesül benne (szentségtelen háromság?), mégpedig Napoleon, Murat és Godoy. Eszerint Murat is elvesztette kezdeti népszerűségét, pedig akadtak olyan vélemények, hogy őt esetleg elfogadták volna a spanyolok, pontosabban : az uralkodó körök. Az is megtudható a katekizmusból, hogy mindhárom személy egyformán gonosz, Napoleon a bűnből származik, Murat Napóleontól (?!), Godoy pedig az előbbi kettő keresztezéséből. A következő kérdés-felelet sorozat szó szerinti idézést követel, mert itt a lényeg. Kérdés: Mik a franciák? Felelet: Eretnekekké lett régi keresztények. Kérdés: Bűn-e meggyilkolni egy franciát? Felelet: Nem, atyám: aki ilyen eretnek kutyát megöl, mennyországba jut. Kérdés: Milyen büntetést érdemel az a spanyol, aki elmulasztja ezt a kötelességét? Felelet: Az árulók halálát és gyalázatát. Hát így. Ha a legendabéli parasztasszony ismerte ezt a katekizmust (papja bizonyára felolvasta neki), akkor tettének máris megtaláltuk a rugóit. És most már csak azon lehet eltűnődni, hogy miféle emberek lehettek azok, akik ezt a katekizmust megfogalmazták, kinyomtatták és terjesztették. Megérdemlik-e az „ember” elnevezést? A vakhit néha rettenetes rombolásokat végez a

homo sapiens (?) jobb sorsra érdemes agyában, s feltételezhető, hogy még az inkvizíció nagy hatalmú vezetői között is akadtak olyanok, akik hittek a gyilkos dajkameséknek, s cselekedeteik helyességébe vetett meggyőződéssel küldtek máglyára szerencsétlen ártatlanokat mint boszorkányokat. De ennek a Napóleon-ellenes katekizmusnak kezdetleges, ostoba, szándékosan alacsony színvonalú szövege kizár minden jóhiszeműséget. Tervszerű, szándékos népbutításról van szó, közönséges gyilkosságokra való felbujtásról, a felebaráti szeretet és minden vallásos jó érzés meggyalázásáról. Akik ezt a katekizmust megfogalmazták, ravasz, művelt, írástudó emberek voltak, lelkipásztorok egy nép élén. Csak éppen ragaszkodtak földi javaikhoz és hatalmukhoz. Ugyanakkor Napóleont sem lehet felmenteni, tudatlansága megbocsáthatatlan. Ennyire nem ismerte a spanyol helyzetet? Ennyire nem volt tisztában azzal, hogy kik gyakorolják az igazi hatalmat Spanyolországban, s hogy a legszerényebb reformok is milyen természetű ellenállásba ütköznek? Az, hogy Ferdinánd helyett Józsefet ültette a spanyol trónra, még kisebb hiba. Hiszen még azt is mondhatta volna, hogy egy francia Bourbon helyett egy korzikai Buonaparte uralkodik majd hazátokban, s egy olasz ember még származásilag is közelebb áll hozzátok, mint egy francia. (Ezt, persze, valójában nem mondhatta, mert akkor ő már franciább volt a franciánál.) De miért kellett neki éppen akkor kötekednie a pápával? És miért nem keresett utat a spanyol közvélemény igazi irányítóihoz? Ez a lényeges, és nem az, amit sok történetíró állít, hogy Napoleon tulajdonképpen egy egész nép érzéseit sértette meg, nemzeti büszkeségükben bántotta meg a spanyolokat. Miféle spanyolokat? Azokat-e, akik a katekizmust megfogalmazták, vagy azokat, akik előtt ezt a katekizmust felolvasták, lévén írástudatlanok? Ezt a „nemzeti büszkeség”-et célzatosan ébresztették fel a hatalom és a vagyon birtokosai, rosszhiszeműségükben nem törődve a kiontott vér özönével.

Napóleon kétségtelenül az ő rovásukra akart jót tenni a spanyol néppel, de – vajon itt volt-e ennek az ideje? Igaz, ő mindent sietve csinált, a „vitesse!” volt élete egyik vezérfonala, s nem ért rá kivárni a történelmileg megérett helyzetet, ő ezt a helyzetet maga akarta megteremteni. Spanyolországban vajmi kevés sikerrel. Pedig, hogy jót akart, ellenségei is elismerték. Halljuk újra Fournier-t: „Napóleonnak az a terve, hogy emelje Spanyolország műveltségét és tekintélyét, tiszteletre méltó szándék maradt. A döntő jelenség mégis az volt, hogy akaratának egy kiszámíthatatlan erejű népakarat szegült ellene.” Aztán egymást követik az ilyen kifejezések: „megsértett milliók szenvedélye”, „nemzeti szégyen”. Majd: „A császárnak, akit a nép ilyen irányú akaratáról hosszú időn át tévesen tájékoztattak, rövidesen a saját kárán kellett azt megismernie.” Talán még idejében küldeni kellett volna neki egy katekizmust. Kétségtelen, hogy Napóleon Spanyolországban is másképpen tudott volna politizálni, ha nem az járt volna az eszében, hogy a szárazföldi zárlat tökéletesítésével együtt egy új koronához is jusson a család. Vett ő már fel turbánt és burnuszt is, ha a politikai helyzet úgy kívánta (ezt is felhasználták ellene Spanyolországban), de most gyorsan akart végezni, s bízott puszta nevének varázslatos hatásában is. Hiszen a hazai katekizmus szerint ő volt Isten földi képmása. Hogy ezt ő maga nem vette komolyan, bizonyosra vehető, ettől nemcsak józansága, de humorérzéke is megóvta. Ám miért ne higgyék el ezt a „dogmát” alattvalói? Mindennek a gyakorlati oldalát nézte. Nem volt válogatós, s elképesztő ellentétek jellemzik azokat az eszközöket, amelyek segítségével hatni igyekezett az emberekre. Caulaincourt-nak például ezt mondta: ,,Ha szükségem van valakire, nem vagyok finnyás. Ha kell, akár a fenekét is megcsókolom!” (enyhített fogalmazás). Rémusat viszont egy másik változatot hallott tőle: „Természetem egyszerű, teljesen ellentétes azzal a színlelt álnagysággal, amellyel kénytelen vagyok parádézni, csak hogy elkápráztassam az embereket!” Ez teljesen hihető,

valóban utálta a pompát, de az volt a meggyőződése, hogy az emberek szeretik, éppen úgy, mint a kitüntetéseket, a címeket, a rangokat. Környezete ragyogó egyenruhákat viselt, ünnepségei, fogadásai, báljai csak úgy csillogtak az aranytól. De akkor ő maga miért nem járt aranyos díszruhában? Mert ki akart tűnni. Murat, akit különben a császár gyakran kigúnyolt „bohócjelmezei” miatt, vette magának a nem mindennapi bátorságot, és megmondta Napóleonnak, hogy rosszul öltözködik. A császár szabója is panaszkodott, hogy őfelsége sajnál pénzt kiadni ruhákra. Régi, kihízott ruháit inkább kiengedteti, de lehetőleg nem csináltat újat. Közlegény-egyenruhában járt, s ez a szokása pontosan azt a hatást tette katonáira, amire számított. Lelke mélyén Napoleon valóban demokrata volt, a nép fia, s ha a spanyoloknak a honvédő katekizmus helyett például a császárnak azt a levelét olvasták volna fel, amelyet öccsének, a vesztfáliai királynak írt, akkor talán akadt volna néhány egyszerű, földhöz ragadt spanyol paraszt, aki eltűnődött volna azon, hogy valóban a franciák császárja állja-e útját a spanyol nép boldogságának. Néhány mondat ebből a levélből: „Nem lehet szilárdan megalapozni az Ön trónját, csak akkor, ha az egyszerű emberek bizalmára és szeretetére támaszkodik. A közvélemény nem magas rangú férfiakat követel, hanem olyanokat, akik megfelelő képességekkel rendelkeznek – ilyen embereket kell alkalmaznia. El kell tűnnie mindennek, ami a rabszolgaságra, vagy az uralkodó és az alsóbb osztályok közötti rangkülönbségekre emlékeztet A Code Napoleon áldásai legyenek kormányzásának jellemzői: nyilvános tárgyalások és az esküdtszék bevezetése. Ez többet használ uralma megszilárdításának, mint a legragyogóbb hadi győzelmek. Azt akarom, hogy állampolgárai olyan fokát élvezzék az egyenlőségnek és a jólétnek, . ami eddig ismeretlen volt a német nép előtt. A liberális kormányzás olyan változásokat hoz létre, amelyek a lehető leghasznosabbak a Rajnai Konföderáció számára, s erősítik az Ön uralmát. Az ilyen kormányzási elvek

áttörhetetlenebb gátat alkotnak az Ön országa és Poroszország között, mint az Elba, az erődítmények, vagy akár Franciaország védő karja. Ugyan akadna-e ember Vesztfáliában, aki visszakívánná a porosz önkényt, amikor már megízlelte egy bölcs és liberális kormányzás jótéteményeit? Németországban éppen úgy, mint Franciaországban, Itáliában és Spanyolországban (!!), a nép igényli az egyenlőséget és a liberalizmust. Eléggé régóta intézem Európa ügyeit ahhoz, hogy tudjam: a kiváltságos osztályok részéről ránehezedő terheket a nép mindenütt tűrhetetlennek találja. Uralkodjék alkotmányosan … és meglátja, hogy a közvélemény támogatása nagy és természetes előnyt jelent az Ön számára a szomszédos abszolút uralkodókkal szemben!” Ez is Napóleon volt, s aligha kétséges, hogy a szép szavak belső meggyőződésre épültek. Érdekes viszont, hogy a császár a nagy forradalom hármas jelszavából rendszerint kihagyta a „szabadság” (liberté) szót, s szívesebben használta a liberalizmust. Az akkori viszonyok között azonban ez is óriási haladást jelentett a hűbéri társadalmakhoz képest. Bár a Spanyolországra való utalás nem lehetett volna időszerűtlenebb, bizonyos, hogy a spanyol paraszt is jobb sors után vágyott, ha nem is olyan öntudatos indulattal, mint a Bastille megrohanói, evilági vágyait azonban elnyomta a túlvilági gyönyörök iránti sóvárgás, amelyet viszont a papság táplált, s volt valami vaskövetkezetesség érveléseikben: minél több szenvedés, annál nagyobb kárpótlás! Mindehhez hozzájárult még a spanyol nemzeti büszkeség, amelyet ugyancsak felülről ébresztettek fel benne, és tüzeltek. Ilyen módon nem is volt túlságosan nehéz elérni, hogy az egyszerű spanyolok ne a sötét középkori nyomort, hanem a franciák jelenlétét találják tűrhetetlennek. A szabálytalan, minden katonai szervezettséget nélkülöző népi megmozdulások aztán rettenetes kegyetlenségekre vezettek mindkét oldalon. A fellázított spanyol lakosság, férfiak, nők, fiatalok, öregek, gyerekek ott támadták meg a francia katonákat, ahol csak tudták. A megtorlás pedig éppen olyan szörnyű volt, mint az egyre szaporodó

orvtámadások. Háborúról lévén szó, talán furcsán hangzik, de így volt: eldurvult a harc. Aki nem volt katona, nem tudja megérteni azt a különlegesen felindult lelkiállapotot, amelyet polgári személyek fegyveres támadása idéz elő a katonákban. A katona egyenruhát visel, felismerhető, kötelékben harcol, parancsot teljesít. Vannak és voltak a háborúnak is szabályai, s a napóleoni csaták során is gyakran tapasztalható volt, hogy a harctéren is van egy különleges bajtársi érzés, a harcosok együttérzése, amely a szemben álló feleket is összeköti. A katona tisztában van azzal, hogy életét bármikor elveszítheti a csatatéren, ágyúlövedék, puskagolyó találhatja el, szurony döfheti halálra, huszár kaszabolhatja le. Ez katonahalál, hősi halál. De amikor a katonákat egy színes szoknyás asszony, rövidnadrágos kisfiú vagy hosszú szakállas öreg lövi le egy bokor mögül, vagy konyhakést szúr a hátukba, esetleg mérgezett étellel öli meg őket, akkor rendhagyó és ellenőrizhetetlen indulat vesz erőt az egyenruhás embereken, s többé nincs kegyelem, nincs lovagias háború, hanem válogatás nélküli esztelen öldöklés, megtorlás, amely mindig újabb és újabb szörnyűségeket von maga után. Ezeket a borzalmakat értékelte Napóleon egyszerű rendőri eseményeknek. A polgári lakosság harci tevékenysége nem volt éppen újdonság előtte, s mélységesen undorodott tőle. ízig-vérig katona volt, ez volt a tanult mestersége, s alapjában véve a világtörténelemben sem úgy szerepel, mint törvényalkotó, diplomata vagy egyházpolitikus, hanem mindenekelőtt katona, hadvezér. Amellett kora ifjúsága óta hivatásos katona volt, s nem szerette, ha a civilek beleavatkoznak a katonák dolgába. A harc, a háború, a csata, a hadviselés pedig a katonák dolga éppen úgy, ahogyan a cipészeknek cipőt kell készíteniük. Ha azonban a bőrkötényes cipész fegyvert fog, és katonákra lövöldöz (akár mint hazafi, akár mint hivő), ez Napóleon szemében olyan képtelenség volt, amelyet meggyőződése szerint tudatosítani kell a tömegekben. A polgárok hadi kontárkodása már

katonai pályája kezdetén felháborította, és minden alkalommal igyekezett helyükre tenni a dolgokat. Nem riadt vissza a legszörnyűbb kegyetlenségektől sem, ha hangsúlyozni óhajtotta a különbséget a katonák és a polgári személyek harci tevékenysége között. Semmiféle szervezetlen hazafias felbuzdulást, népi hősiességet nem fogadott el, s ahogyan „arcátlan, aljas csőcseléknek nevezte a Tuileriákat megtámadó népséget (nem sejtve, hogy neki készítenek elő egy nem is akármilyen császári trónt), ellenszenve továbbra is megmaradt ŕ különféle önkéntes szabadcsapatok, polgári felkelők ellen. Az volt a meggyőződése, hogy aki harcolni akar, az húzzon egyenruhát. Az itáliai hősi eposz, amelyben a legragyogóbb fénynyel tündökölt az ifjú tábornok, nem egy borzalmas példával szolgál annak megvilágítására, hogyan vélekedett Napoleon a „fegyvertelen polgári lakosság” fegyvereiről és azok használatáról, történetesen Napoleon katonái ellen. A huszonhét éves, vékonyka generális nemcsak Lugóban mészároltatott válogatás nélkül, de még Pavia francia (!) parancsnokát is főbe lövette, amiért az illető feladta a várost, ,,a csőcselék” nyomására. Nem ismerte el hadi eseménynek a katonák és a polgári lakosság összecsapását. Lannes – Napoleon parancsára – Binasco falu minden házát felégette, a férfilakosságot pedig mind egy szálig lemészároltatta. (Egykori Lidice …) Lannes tette ezt, akit a történelem szinte egyhangúlag a napóleoni korszak egyik legkiemelkedőbb jellemű hősének tart. Hasonló kegyetlenséggel viselkedett Napoleon Egyiptomban is, s a színes történelmi festményhez nemcsak a piramisokról letekintő négy évezred tartozik hozzá, hanem a véres zsákokból kiguruló, levágott fejek is. Polgári,, lázadó fejek … Ilyen helyzet alakult ki Spanyolországban is, csak jóval nagyobb mértékben mint amilyennel Napoleon eddig valaha is találkozott. Felháborodásában – talán már megsejtve saját hibáját – vérszomjas utasításokkal látta el Madridba igyekvő (?) bátyját, a szerencsétlen királyt, aki a legszívesebben megszabadult volna terhes méltóságától, s irigyelte

kisebb öccsét, Lajost, akinek volt bátorsága ellentmondani. Ő már tudta, hogy itt többről van szó, mint néhány bajkeverőről, aki nem tiszteli a katonai egyenruhát. Napóleon pedig arra szólította fel Józsefet hogy legyen büszke a francia hadseregre, amely – Monceytól eltekintve, aki alig ezer embere elvesztése után visszavonult Valencia ostromától – dicsőségesen állja meg a helyét, és úgy bánik a spanyolokkal, ahogyan kell. Majd, e rövid elmarasztalás után, megdicsérte Caulaincourt tábornokot (az államférfi öccsét), aki „fényesen működött Cuencá-ban”. Vajon miben nyilvánult meg ez a „fényes” működés? Szabad rablást engedélyezett katonáinak ,,a hadijog alapján, mivel a város ellenállt”. Aztán egy kis önbizalmi megnyilatkozás: „Spanyolországban legföljebb Herkules Oszlopait (Gibraltár) találom meg, de nem hatalmam határait.” Megnyugtatta Józsefet, hogy a cár már elismerte őt spanyol királynak, s nem kétséges, hogy Ausztria is rövidesen ezt teszi. Neki csak egy kötelessége van, nevezetesen: „Ne tegye tönkre a francia hadsereg szellemét azzal, hogy megtiltja a megérdemelt megtorlást a spanyol banditák ellen, akik megölik sebesültjeimet. Úgy kell kezelni őket, ahogyan a hadsereg teszi …” Ekkor már szinte teljes erővel folyt a háború, s Napoleon még mindig azt hitte, vagy el akarta hitetni magával, hogy csak egy maroknyi izgága csőcselék rendetlenkedik, amelynek megfékezése talán egy kicsit nagyobb erőfeszítést igényei, mint kezdetben hitte, a végső eredmény azonban nem lehet kétséges, s gyűlölet helyett hálát érez majd iránta a szörnyű középkori intézményektől megszabadított spanyol nép. A spanyolok azonban, úgy látszik, nem vettek tudomást Napoleon kívánságáról, amelyet egy derűs pillanatában így fogalmazott meg: „Azt akarom, hogy százmillió ember szeressen!” Ebben a szeretetóceánban különösen Tilsit után bízott, amikor már – úgy hitte – csak egyetlen ellensége maradt: Anglia. Pontosabban: az angol uralkodó osztály, mert abban nem kételkedett, hogy ha sikerülne bevonulnia a szigetországba, az egyszerű nép boldogan fogadná a forradalmi demokrácia

vívmányait és az igazi békét. Az évek folyamán külső megjelenése is kedélyesebbé vált, haja ritkult, pocakot eresztett ez a szinte éhező ember, arcbőre is kifehéredett, inkább tekintélyes római cézárhoz hasonlított, mint ahhoz a sovány, átható tekintetű, olajbarna bőrű korzikai ragadozóhoz, akinek megismerte, a világ Vendémiaire után. Joggal hihette, hogy a világ bámulja, csodálja s talán szereti is, hiszen legerősebb szárazföldi ellenségével csak nemrég ölelkezett, s amikor kitüntette a harcokban különösen kitűnt cári gárdistákat a becsületrenddel, talán nem könnyeztek a meghatottságtól a hős óriások, akikkel pedig néhány hete véres csatát vívott? Igen ám, de ezek díszes egyenruhájú katonák voltak, nem rongyos orgyilkosok. Napoleon, ez a minden ízében katona, tisztelte az ellenség katonáit is, s gondoskodott arról, hogy ezt a felfogását világszerte megismerjék. Ütközetek után, amikor végigjárta a csatateret, parancsot adott felcsereinek, hogy foglalkozzanak a legyőzöttek sebesültjeivel is. „De felség, ez ellenség!” – mondta egyszer, állítólag, egy különösen merész egészségügyi katona. Napóleon látványos dühvel, messze csengő hangon tanította ki az illetőt: „Jegyezze meg, hogy ütközet után nincs ellenség, csak sebesült!” Ezért is rajongtak érte az ellenség katonái is, gondoljunk csak azokra a felsőfokokra, amelyeket Davidov vetett papírra a nevezetes tilsiti találkozó tutajjelenetének megörökítése céljából. Katona katonával megérteti magát, még a különböző egyenruhát viselők is bajtársaknak (de jó magyar szó ez!) érezhetik magukat. Mint katona a katonákkal! – így értette meg magát Napóleon még a Szent Ilona- angol helyőrség tagjaival is. De polgári személy harci jogát kétségbe vonta – különös módon, egyetlen kivétellel. Marengót ugyanis mint „polgári személy” vívta meg, Berthier névleges parancsnokságával. Ezt a kivételt azonban nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk (egészen a franciaországi harcokig …). Napoleon katona volt az államtanács ülésein, a bálokon, a koronázási ünnepségen is, élete végéig, amikor utolsó kívánságainak egyike az volt, hogy marengói katonaköpenyét borítsák holttestére. Nem lehet csodálkozni azon, hogy vérig

sértették őt a spanyolországi események, és sokáig nem is fogta fel őket teljes jelentőségükben. Szúnyogcsípéseknek tekintette az orvtámadásokat, s nem óhajtott szúnyogokra ágyúval lőni. Különben is, az ágyú háborút jelent, Tilsit után pedig annak örült a legjobban, ha békecsászárnak hitték. Hogy Angliával még van elszámolni valója, azt mindenki tudta, de hát az is a béke érdekében történik majd, hiszen ki merné kétségbe vonni, hogy a gonosz Albion a béke s egyben Európának is ellensége, annak az Európának, amelynek legfontosabb városaiban francia helyőrségek biztosítják a rendet és a békét. Spanyolországi háború? Micsoda őrültség! Talán hadat üzenjen bátyjának, Józsefnek, Spanyolország királyának? Még mindig nem hitt abban, hogy a legújabb Bonapartekirályságban rosszul állnak a dolgok. Talán még fülében csengtek Murat levelének szavai: „Felségedet úgy várják, mint a Messiást. Elhatározásait, bárminők legyenek is azok, kinyilatkoztatásoknak, jövendő boldogságuk biztosítékának tekintik. Egész Spanyolország tudja, hogy csak Felséged kormánya mentheti meg.” Murat nem tartozott a kor nagy elméi közé, alkalmasabb volt egy ménes, mint egy ország vezetésére, ezenkívül biztosra vehető, hogy tanácsadói, köztük spanyolok is, félrevezették, mert régi tapasztalat, hogy a vezetők lehetőleg jó híreket akarnak hallani. Azok, akik az autodafék szelleme helyett polgári törvénykönyv után vágytak, persze hogy hittek és bíztak Napóleon szent küldetésében, de ők is lebecsülték a felbőszített vakhivők számát. És ha a felvilágosodott, a haladást óhajtó spanyol értelmiségiek sem tudták, vagy nem merték felmérni a helyzetet, hogyan láthatott volna tisztán Napoleon – Bayonne-ból? Méghozzá egy olyan országgal kapcsolatosan, amelyet – érdekes hiányosság! – sohasem tanulmányozott alaposan. Kezdetben azt hitte, hogy egy-két kiáltvánnyal – napóleoni igék! – lecsillapíthatja az elégedetlenkedőket. Ezekben a kiáltványokban (az elsőt május 18án adta ki) többek között azt közölte a spanyol néppel, hogy utódaik úgy fogják tisztelni őt (mármint Napóleont), mint a haza

újjáteremtőjét. Hogyan közölte ezt a spanyol néppel? Falragaszok útján. Ezeket a falragaszokat az emberek leszaggatták, mivel amúgy sem tudták elolvasni őket, esetleg papjuk ismertette velük Napoleon üzenetét, némileg módosított szöveggel. Kiáltványokkal mát nem lehetett irányt szabni az események menetének. Június ßď-ig már valamennyi spanyol tartomány fegyverben állt, megalakultak a helyi junták, s harcias üzeneteket küldtek Napóleonnak. Követelték királyuk, VII. Ferdinánd szabadon bocsátását, továbbá a francia csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonását. Természetesen a brit politika sem tétlenkedett. Szerény első lépésként az angol haditengerészet, nem akármilyen előkészítő és szervező munka után, hajóra vette a Napoleon seregében szolgáló 15 000 spanyol katonát – a jóhiszeműség és a barátság biztosítékát –, és visszaszállította Spanyolországba, most már a franciák elleni harcra. Ezek voltak a felkelt Spanyolország legjobb katonái, hiszen napóleoni kiképzést kaptak, s a világ legjobb hadseregében szolgáltak. Nem érdektelen megállapítani, hogy ez a széles körű hadmozdulat Bernadotte tábornagy orra előtt zajlott le. Ő volt ugyanis az észak-németországi francia haderők parancsnoka. Pontecorvo hercegét, megfelelő bizonyítékok híján, nem lenne illő gyanúsítani, de az tény, hogy a spanyol hadseregcsoport különös és zavartalan távozása a Nagy Hadseregből nem vált hátrányára a későbbi svéd királynak. Július hónapja még fon-tosabb hadi és politikai eseményekről vált nevezetessé. Ezek közül talán nem a legcsekélyebb jelentőségű, hogy Murat hirtelen visszavonult a köz– és hadügyektől, súlyos betegségére hivatkozva. Hogy mi volt ez a betegség, erre vonatkozólag semmiféle orvosi szakvélemény nem szivárgott ki, s arra sincs adat, hogy ez a vashuszár rövid és eseménydús életében valaha is beteg lett volna. Most minden bizonnyal betegségbe menekült, egy számára megoldhatatlan feladat kellős közepén. Állítólag először sértőnek találta, hogy nem ő kapta meg a

spanyol trónt, aztán az események meggyőzték őt arról, hogy a nápolyi királyság szebb és biztonságosabb. Újabb júliusi esemény: az angolok behatoltak Cadiz kikötőjébe, és elragadták az ott található francia és spanyol hadihajókat. Cadiz különben a Trafalgar-fok fölött fekszik, ez a környék, úgy látszik, nem tesz jót a francia tengeri haderőnek. Tanúja lehetett még a hónap Murat gyors és csodába illő gyógyulásának is, amint július közepén viruló egészségben, Joachim Napóleon (!) néven, elfoglalta Nápoly trónját, s fanyalgó feleségét, a magasra törő Karolát, Napóleon melengető keblének ezt a legmérgesebb kígyóját azzal nyugtatta meg, hogy Spanyolország kétségtelenül jelentősebb a nápolyi királyságnál, de megvannak a maga hátrányai, s talán nem érdektelen az a tény sem, hogy József még mindig nem tudta elfoglalni a spanyol trónt, a Madridba vezető utat nem szegélyezték ünnepi tömegek. Nem, egészen másféle tömegek szegélyezték. Napoleon spanyolországi tévedései egy egész kötetet tennének ki, de egy nagyon különös napóleoni levél röviden is összefoglalja ezeket a. balfogásokat, mellőzve az önbírálat legcsekélyebb foszlányát is. Erről a levélről a nyilvánosság egy 1819- párizsi folyóiratból, továbbá Las Cases és Montholon emlékirataiból szerzett tudomást. A levél keltezési időpontja 1808. március 29., címzettje Murat. Néhány részlet ebből a mély éleslátást eláruló levélből: „Attól tartok, hogy Ön félrevezetett engem a spanyolországi helyzetre nézve, és önmagát is áltatta .. . Nagy gondban vagyok … Vigyázzon, fiatal néppel van dolga! Ebben a népben még megvan mindaz a bátorság és lelkesedés, amely olyan emberek sajátja, akiket még nem használtak el a politikai szenvedélyek. Spanyolország ura a főnemesség és a papság … Ezek szakadatlanul toborozni fognak ellenünk, és állandósítják a háborút. Vannak ugyan párthíveink, de ezek is elszakadnak tőlünk, ha mint hódítók jelentkezünk … Az asturiai hercegnek egyetlen olyan tulajdonsága sincs, amely alkalmassá tenné egy nemzet vezetésére, de ellenünk mégis hőst fognak belőle csinálni …

Sohasem helyes gyűlöletessé tenni magunkat, és lángra lobbantani a szenvedélyeket… Felhívom a figyelmét az elkerülhetetlen nehézségek sokaságára. De vannak mások is, amelyeket hamarosan megérez: Anglia egyetlen alkalmat nem mulaszt el, hogy szaporítsa gondjainkat.” Milyen világos, az összes nehézségeket átfogó néhány sor! Csak az a baj, hogy ez a levél sohasem jutott el a címzetthez. Nem azért, mert a spanyol „kozákok”, a gerillák elcsípték volna, hanem azért, mert ezt a levelet Napoleon nem írta meg, jóval az események után született a figyelemre méltó írásmű, helyileg Szent Ilonán, ahol a császár igyekezett újjáírni saját történelmét, amelyben a spanyol baklövés nagyon rosszul festett. Méneval, a császár egykori titkára nem emlékezett a levélre, Murat pedig nem tiltakozhatott, mert négy évvé! a levél közzététele előtt kivégezték. Ez a levél legföljebb arról tájékoztatja az utókort, hogy mit kellett volna tudnia Napóleonnak a sajnálatos események idején. Ha ezt a levelet Napoleon valóban megírta volna a végzetes év elején, akkor aligha nevezte volna alávaló csőcseléknek, tetves koldusnépségnek, orgyilkos bandának, söpredéknek ezt a „fiatal, bátor és lelkes népet”, amint az a jócskán elkésett, pontosabban: később hamisított levelében olvasható. Hiszen ezt a ,,söpredék”-et és vele együtt a most már hadra kelt spanyol hadsereget annyira sem becsülte, hogy megfelelő haderőt küldött volna ellene. Még mindig a „rendőri rendcsinálás” ábrándjával áltatta magát s azzal, hogy a spanyolok hamarosan észre térnek, felismerik valódi érdekeiket és – Napóleonét is. Tulajdonképpen nem is a hadsereg létszámával volt baj, hanem a minőségével. Napóleoni katonák voltak ezek is, de sebtiben kiképzett újoncok, akiknek Spanyolországban kellett megszerezniük azokat a szükséges hadi tapasztalatokat, amelyek majd méltóvá teszik őket arra, hogy a Nagy Hadsereg katonái legyenek. Az igazi „Grande Armée” színe-java német földön, elsősorban Poroszországban tanyázott, ott töltötték békés napjaikat a legjobb marsallok, Ney, Soult és Davout is. Amellett az Ibériai-

félszigetre küldött csapatokban sok volt az idegen – nagy számban svájciak és németek –, s Napoleon azt is jól tudta, hogy nehéz helyzetben csak a franciákra számíthat minden körülmények között, a külföldiek közül pedig egyedül a lengyelekre. A vezetők kiválasztása sem volt szerencsés. Junot a második vonalba tartozott, de aránylag még az ő seregében volt a legtöbb tapasztalt harcos. .Csakhogy ő Portugáliában tevékenykedett, s hogy milyen eredménnyel, az kihatott a későbbi történelmi eseményekre is. Murat marsall volt ugyan, s lóháton ellenállhatatlan, de – szinte érthetetlen! – Spanyolországban politikai megbízatása volt. Nagy fontosságú, de alig körvonalazott diplomáciai munkát kellett elvégeznie annak az embernek, aki ilyesfajta képességekből soha nem árult el egy szemernyit sem, csak a csaták tüzében érezte jól magát, lóháton, kivont karddal vagy korbáccsal a kezében. Még különösebb, hogy bár volt két tábornagy Spanyolországban – az egyik Moncey, a másik Bessičres, aki részt vett Eylaunál az évszázad lovasrohamában –, a főparancsnok mégis Savary tábornok volt, a későbbi rendőrminiszter, aki mint szentpétervári nagykövet kényes politikai munkát végzett. Murat mint diplomata, Savary mint fővezér – ez az elrendezés is a megválaszolatlan kérdések közé tartozik. A legnagyobb valószínűségre az a feltevés tarthat számot, amely szerint Napoleon lebecsülte a spanyol ügyet, amint az más kinevezésekkel kapcsolatban is kiderült, hogy csak a később majd bőségesen szereplő Dupont példáját említsük. És milyen jellemző, ahogyan a császár számszerűleg is felmérte a spanyol ügyet: „Ha úgy hinném, hogy 80 000 emberembe kerül a spanyol vállalkozás, meg sem kísérelném. De 12 000-nél nem kerül többe.” Milyen jellemzően napóleoni észjárásra vall ez az egyetlen mondat, ez a véres számolgatás, amelyet különben a korabeli történetírók ,,hamis derűlátás”-nak minősítettek, mert lényegesen több emberébe került a balsiker. A hamis derűlátással mindössze 1.2 000 embert feláldozni, ennyit igazán megért neki a szárazföldi zárlat tökéletesítése, mellékesen pedig a családi béke. amelyet József spanyol és Murat nápolyi királyságával óhajtott elérni. Az

nyilvánvaló, hogy ha Napoleon előre látta volna az óriási veszteséget és – főleg! — a végső kudarcot, akkor kétségtelenül másképpen igyekezett volna megoldani a ,,spanyol ügy”-et. Ennél többet nehéz lenne felhozni a mentségére. Ha hozzávesszük az ellenség, vagyis a lakosság veszteségeit, akkor a statisztika még ijesztőbbé válik. Igen, hiba volt, rettenetesen véres hiba, s ez is világosan megmutatta, hogy milyen következményekkel jár, ha egy nagy hatalmú ember hibát követ el. Hogy mikor ismerte fel Napoleon a hibát, nem lehet tudni, de hogy későn, az bizonyos. Mindenesetre gyorsan akart végezni, a türelem sohasem volt erős oldala. Ebben a tekintetben sokat tanulhatott volna a gyűlölt, de lelke mélyén talán tisztelt ellenségétől, az angoltól. Anglia mindig ki tudta várni a vesztett csaták sorozata után a győzelmet. Igaz, hogy ehhez szüksége volt egy szigetországra, ahová mindig vissza lehetett húzódni. Napoleon nem ért rá, s egy levél tanúsága szerint meglehetősen szűkre szabta a spanyol ügyre szánt időt. Június 3-án Bayonne-ból még így írt a cárnak: „A spanyol ügyek még egy hónapig itt tartanak.” Egyetlen hónap, 12 000 ember – nem nagy dolog! A spanyol lázadókkal ekkor még nem sokat törődött, legföljebb sértette büszkeségét az a tiszteletlenség, .amellyel ez az arcátlan csőcselék szembe mert fordulni vele. De azt tudta, hogy a spanyol hadsereg nem valami számottevő haderő, mindössze 100 000 ember, szétszórva az ország különböző részeiben, vezérei eddig még nem tüntették ki magukat. Cuesta, Blake, Castanos, a Palafox fivérek – hogyan hasonlíthatók ezek a Nagy Hadsereg tábornokaihoz, marsalljaihoz, gránátosaihoz? Napoleon úgynevezett repülő oszlopokat szervezett arra a célra, hogy letörjenek minden helyi ellenállást, és megfélemlítsék a lázadókat. A francia hadsereg minden tekintetben túlerőben volt, számbelileg és fegyverzet szempontjából egyaránt. Moncey marsallnak Valenciát kellett elfoglalnia, Dupont-nak Sevilla és Cordoba jutott, hogy aztán előrenyomulhasson Cadizba. Bessiéres marsall kapta a legbonyolultabb feladatot: neki kellett

ellenőriznie a Madrid-Burgos-Bayonne országutat, elfoglalni Santandert (vagyis úrrá lenni a Biscayai-öböl felett), végül bevenni Saragossát. A császár úgy vélte, hogy kitűnő tervet dolgozott ki, s nyilván elégedett volt magával, amikor Bayonne-ban, Spanyolország hatalmas térképe fölé hajolva, szurkálta ide-oda a gombostűket, s kieszelte, hogyan lehetne a cárnak említett egy hónapot a legjobban kihasználni. Úgy látszik, nem kételkedett a sikerben, mert leveleiben olyasmiket írt (többek között Talleyrandnak), hogy rövidesen minden bajnak vége lesz, József trónfoglalása általános lelkesedést kelt, s helyreáll a törvényes rend. Nem számolt azzal, hogy az egyszerű spanyol népnek nem törvényes rendet ígértek azok, akikre hallgat, hanem egyenes utat a mennyországba. Nem késtek az első csalódások. A repülő oszlopok szárnyai hamar letörtek, az ország földrajzi tagoltsága szinte lehetetlenné tett minden módszeres, szabályos hadmozdulatot. Egyik balsiker a másikat követte. Moncey visszavonult Valencia alól Madridba, igaz, hogy közben súlyos veszteségeket okozott Cervellon csapatainak. Csekély vigasz, mert Napóleont csak a győzelem érdekelte, bármilyen áron. Bessiéres csapatait annyira zaklatták minden helységben a felkelők, hogy elállt Santander ostromától. Az aragoni lázadás pedig annyira megosztotta Verdier tábornok erőit, hogy emiatt Saragossa ostroma sehogyan sem tudott kifejlődni. Itt tett számottevő hírnévre szert spanyol részről a két Palafox testvér. A francia balsikerek híre természetesen, a háborús időkre jellemző túlzásokkal, egész Spanyolországban elterjedt, az ingadozók is erőre kaptak, s a franciák sikertelenségében nem volt nehéz meglátni, még inkább megláttatni az isteni gondviselés kezét. Az ellenség feltételezett gyengesége mindig magasra korbácsolja a hazafias, érzéseket az elnyomott országban. Hát döcögve indult meg a híres hadigépezet, s ezt Napoleon is kénytelen volt belátni, még mindig Bayonne-ban. Ekkor nevezte ki különben Savaryt főparancsnoknak, pontosan június 18-án, tíz nappal Murat nápolyi utazása előtt.

Hogy mit várt hűséges kópéjától, az rejtély. Mindenesetre villámgyorsan megváltoztatta a haditervet, s most Madrid kapott főszerepet, politikai meggondolásból is. „Valamennyi erőfeszítésünknek arra kell irányulnia, hogy tartani tudjuk Madridot.” Világos! Hova vonuljon be az új király, ha nincs főváros? De hát így álltak a dolgok, ilyen rosszul? Nemsokára kiderült, hogy még rosszabbul, ami annál fájdalmasabban érintette a császárt, mert a nagy csapást számottevő siker előzte meg. Bessičres marsall váratlanul győzelmet aratott a Medina del Rio Seco-i csatában Cuesta és Blake fölött. A spanyolok két vezére nem értette meg, és nem segítette egymást, hiába voltak számbeli fölényben. Ez a győzelem a franciák fejébe szállt, s ahelyett hogy üldözték volna a megvert ellenséget, bosszúból inkább feldúlták Medinát, öltek, raboltak – pontosan úgy viselkedtek, ahogyan a spanyol papi szózatok leírták őket. A kölcsönös rémtettek mindennaposakká váltak. Bessičres győzelme mindenesetre felvillanyozta Napóleont, s úgy hitte, hogy következik a megnyugtató befejezés (Szegényke …) A Madridba vezető út tiszta volt, s július 20-án József végre bevonulhatott a spanyol fővárosba, s elfoglalhatta a trónt. Keservesebb királyi pompát alig ismer a történelem. Mindenki félt, elsősorban József, de azok a jó szándékú spanyol miniszterek is, akik Bayonne-ban részt vettek az új spanyol alkotmány kidolgozásában. Ez az alkotmány haladó, emberi, tisztességes volt, össze sem lehetett hasonlítani a régivel, de ezzel kevesen törődtek, annál többen a lelkipásztorok szavával. A vérszomjas tisztelendő atyák kereszttel a kezükben vitték harcba a hívőket, akik fel sem ismerték, nemhogy elfogadták volna a nekik felkínált haladó újításokat a gyűlölt ellenség kezéből. József miniszterei tudták, hogy az új alkotmány a spanyol nép javát szolgálja, csak azt nem tudták, hogy mikor szúrnak kést a hátukba. Pillanatnyilag úgy festett a helyzet, hogy a franciák jól állnak. Bessičres elfoglalta Zamorát, Benaventét és Léont is, a Biscavaiöböl biztonságosnak látszott mindenféle angol partraszállással

szemben, József pedig végre elfoglalta a trónt. Most már csak Dupont seregének kellene győznie Andalúziában, s akkor megkezdődhetne. Spanyolország újkora, megindulhatna felfelé a polgári fejlődés útján. Elég volt ránézni a térképre, s látni lehetett, hogy ez idő tájt Dupont feladata volt a legfontosabb a nehéz andalúziai terepen, és a végsőkig feltüzelt andalúziai nép ellen. Napóleon tökéletesen megbízott Dupont-ban, egyik legvitézebb tábornoka volt, de … de egész hadsereget még sohasem vezényelt. És most neki kellett megoldania a legnehezebb feladatot, kétes értékű hadseregével, ellenséges bandáktól körülvéve, szemben Castanos tábornok 30 000 főnyi seregével. Rövidesen az is kiderült, hogy Castanos nemcsak tehetséges tábornok, de ravaszságban is túltett a jóhiszemű francia hősön. Amellett az egyre idegesebbé váló Dupont a Napoleon által is sürgetett szükséges erősítéseket sem kapta meg. Ez Savary habozásán múlott. Az is baj volt, hogy Dupont serege nehézkesen, lassan mozgott, szó sem volt napóleoni villámgyorsaságról, túlságosan sok volt a beteg és a rablott holmi. Egyik hadászati hiba ŕ másikat követte, szökések is gyengítették a francia sereget, a svájciak átálltak a spanyolokhoz, s ami a legsúlyosabb hiba volt: maga Dupont szakította kétfelé saját seregét, Vedel tábornokot tízezer emberrel elküldte a madridi út védelmére. Csak ezt várta Castanos, s azonnal támadásba kezdett. Sikerült meglepnie a franciákat, és elfoglalta a nagy nevezetességre szert tett Bailent. Ezzel elvágta a két francia seregrész közötti összeköttetést. Dupont megkísérelte visszafoglalni a várost, de serege, amelyet az említett szökések is meggyengítettek, tehetetlennek bizonyult. Számos gerillatámadás is meggyőzte arról, hogy Castanos számbeli fölényben is levő seregét nagyszámú felfegyverzett parasztság is támogatja. Mindezek tudatában teljesen elvesztette a fejét, és szinte beszámíthatatlan állapotban fegyverszünetet kért. Kétségtelenül szűkében volt mind az élelemnek, mind a lőszernek, de ha tudta vol-sna, hogy a spanyolok még nagyobb hiányosságokkal küzdenek, talán ellenállt volna a megadás szégyenének. Vedelnek is alkalma lett volna, hogy

megmentse Dupont-t, ha a napóleoni seregek hagyományaihoz híven utat tör a spanyol (?) Redding csapatain át a fő sereghez. Ért is el kezdeti sikereket, szétverte Redding utóvédjét, de aztán – ki tudja, miért – megtorpant, visszavonult, valósággal cserbenhagyta Dupont-t. A szerencsétlen főparancsnok úgy látta, hogy a helyzet egyre reménytelenebb. Tovább folytak a fegyverszüneti tárgyalások, s ekkor következett be a spanyol hadjárat egyik legkülönösebb közjátéka, A szinte eszét vesztett, kapkodó Vedel ahelyett, hogy legalább a saját seregét megmentette volna, .hiszen tiszta volt az útja Sierra Moréna felé, váratlanul visszafordult, 20 000 emberével megjelent a baileni hadszíntéren, hogy részt vehessen a fegyverletételben. Mi volt ez? Elmebaj? A gyávaságnak és az ostobaságnak erre az elképesztő ötvözetére a spanyolok is oda voltak a csodálkozástól, s alig akarták elhinni az ölükbe hullott, egyre nagyobb arányú győzelmet. Július 2i-én került aláírásra a hírhedt baileni egyezmény, amelynek értelmében Dupont (és Vedel) seregei katonai tisztességgel megadják magukat, a spanyolok pedig gondoskodnak arról, hogy az egész francia sereg, fegyvertelenül ugyan, de szabadon elvonulhasson. A spanyol fél, közelebbről a sevillai junta, becstelenül megszegte az egyezményt, egyedül a főtiszteket engedte szabadon, a többieket fogságba vetette, olvan körülmények között, hogy rövidesen valamennyien elpusztultak, éhen vagy szomjan haltak, legtöbbjüket egyszerűen meggyilkolták. Castanos tábornok becsületére legyen mondva, hogy igyekezett mérsékletre inteni honfitársait: „Spanyolok! Ha jó katonák akartok lenni, legyetek lovagiasak a legyőzött ellenséggel szemben!” A marcona tábornok szavait ájtatosabb hangok nyomták el. A Dupont-hadsereg szörnyű sorsa annyira megdöbbentette a franciákkal különben élethalálharcban álló angolokat, hogy hadihajóikról élelmiszereket és gyógyszereket küldtek a halálra ítélt ármádiának. Nincs hír arról, hogy a küldeményből akár egy grammnyi is eljutott volna a szerencsétlenekhez. A baileni vereség hatása leírhatatlan volt egész Európában.

Szertefoszlott a franciák legyőzhetetlenségének legendája. Vereséget szenvedett a Nagy Hadsereg, mert a spanyolok természetesen úgy kürtölték világgá győzelmüket, hogy Napóleon harcedzett veteránjait, híres gránátosait verték meg, nem pedig tejfelesszájú, alig kiképzett újoncokat, megbízhatatlan idegeneket. Dupont-t persze úgy állították be, mint Napoleon egyik leghíresebb marsalljai. Bármennyi volt is ezekben az állításokban a túlzás (ehhez nemcsak Napóleon értett), annyi bizonyos, hogy egy igen fontos hadszíntéren Napóleont vereség érte, sőt, még ennél is rosszabb történt: megadás, fegyverletétel. És kik előtt tette le a fegyvert Dupont? Egy felfegyverzett parasztoktól támogatott, szedett-vedett hadsereg előtt, amelynek vezére sem tüntette ki eddig magát semmiféle háborúban. Nem csoda, hogy nemcsak Spanyolországban csapott magasra a harci kedv, hanem egész Európában (Angliáról se feledkezzünk meg!) erőre kaptak a Napóleon-ellenes erők. A Spanyolországból érkezett reménysugár egész mozgalmakat indított el. Természetesen Európa-szerte elhitték, hogy ismeretlen spanyol csapatok névtelen vezéreikkel csodálatos győzelmet arattak a világ első katonái fölött. Akik ezt a mértéktelen hencegést el akarták hinni, el is hitték, s meglepően sokan voltak világszerte, akikben a hit ereje megerősödött. Ügy látták, elérkezett az ideje annak, hogy ledöntsék a napóleoni agyagkolosszust. Mozgolódni kezdtek a porosz nemzeti erők, s a Jéna és Auerstadt után elhamvadt hazafiság újra lángra lobbant. Ennél is fontosabb fejlemény volt, hogy azok az osztrák politikusok, akik úgy érezték, hogy itt az ideje az austerlitzi szégyenfolt letörlésének, igyekeztek meggyőzni Ferenc császárt arról, hogy bűn lenne elszalasztani a biztos győzelem lehetőségét akkor, amikor az ellenséget egy távoli országban kötik le, s most kétfrontos háborúra lehet kényszeríteni. Hogy Napoleon nem legyőzhetetlen, ezt a spanyolok fényesen bebizonyították. Miért ne bizonyíthatnák be ugyanezt még fényesebben Ferenc vitézei? Kétségtelen, hogy ilyen megalázó vereség még nem érte a francia

fegyvereket a forradalom első évei óta. később pedig egyenesen elképzelhetetlen volt a fegyverletétel puszta gondolata is. Napóleon augusztus 2-án értesült a csapásról, s valóságos idegrohamot kapott a hír hallatára. Elkeseredésében olyasmiket mondott Dupont-ról, hogy amióta a világ áll, még nem élt ilyen gyáva, buta és tehetetlen ember, aki ilyen aljasul bemocskolta a francia zászlót. És akik hallották a császár dühkitöréseit, ilyen szavakat jegyezhettek fel: „Rettenetes katasztrófa, rendkívüli esemény! A sors csapása! Teljesen érthetetlen tehetetlenség következménye! Ennél rosszabb nem történhetett volna!” A hiób-hír után egy nappal így írt hadügyminiszterének: ,,Csak az Ön számára küldöm el ezeket a jelentéseket. Olvassa el, térképpel a kezében, és nyilván egyetért velem, hogy ilyen ostoba, őrült, gyáva dolog még nem történt a világ teremtése óta. Dupont saját jelentéséből kitűnik, hogy mindennek az ő elképzelhetetlen tehetségtelensége volt a fő oka. Dupont elég jónak látszott mint hadosztályparancsnok, de mint főparancsnok szörnyű dolgokat csinált.” Figyelemre méltó, hogy a felbőszült császárból is kibújt a szakember, némi elismerést mégis kapott Dupont tőle, csak azt felejtette el papírra vetni, hogy ezt az „elég jó” hadosztályparancsnokot ki bízta meg egy hadsereg vezetésével. De saját magát hibáztatni még Szent Ilonán sem szerette. A baileni katasztrófa pedig csaknem az őrületbe kergette. Annyira nem tudott uralkodni magán ez a vasember, hogy amikor az államtanács egyik ülésén szó esett a baileni megadásról, sírva fakadt. Alig tudták lecsillapítani, attól féltek, hogy elájul. Máskor pedig igyekezett eljelentékteleníteni az egészet, s kijelentette, hogy Bailen nem több egy légycsípésnél, s ami a veszteség számszerűségét illeti, a maga kegyetlen matematikájával igaza is volt. Húszezer ember elvesztése valóban meg sem kottyant az óriási hadigépezetnek, hiszen az évi újoncok száma csak Franciaországban elérte a 100 000-et. De a becsület… „A becsület sebei gyógyíthatatlanok!” – hangoztatta elkeseredetten, mert mindennél jobban fájt .neki az, hogy az ő katonái nem harcoltak a végsőkig., És Dupont … az az ember, akinek spanyolországi

érdemeiért akarta átnyújtani a marsallbotot! A szerencsétlen számára az volt a legnagyobb megrázkódtatás, amikor megtudta, hogy győztes ellenfelének már nem volt lőszere, tehát egy tulajdonképpen fegyvertelen, harcképtelen seregnek adta meg magát. Öt és néhány főtisztjét hazaengedte a mindenható junta, de szomorú sors várt rá. Napoleon parancsára letartóztatták, és börtönbe vetették. Csak azért nem ítélték el azonnal, mert a hadbíróság sehogyan sem akart összeállni. Az okokkal a császár is tisztában volt. Mert ki volt Dupont? Ha Ney később megszerezte a ,.bátrak bátra” címet, Dupont már jóval az oroszországi hadjárat előtt kiérdemelte ezt a hősi elnevezést. Az ulmi győzelem előtt talán nem ő volt az, aki mindössze 4000 emberével megtámadott egy 25 000 főnyi osztrák sereget, amelynek tízezer lovasa volt? Nem ő hajtotta végre hajmeresztő bátorsággal ezt az elképesztő, a történelemben párját ritkító hadműveletet, s nem ő fejezte be sikerrel? Méghozzá éppen Murat hibájából került olyan szorult helyzetbe, amelyhez képest Bailen úgyszólván semmiség volt. Viszont Murat a Családhoz tartozott, s Bailen napjaiban már a nápolyi trónon ült. Dupont Friedlandnál is kitüntette magát, nem kis szerepe volt a nehéz győzelem kivívásában. Amikot Ney segítségére sietett, a francia vonalak megingását Dupont viharos támadása miatt nem tudta kihasználni Bennigsen, s ennek a támadásnak eredményeképpen menekültek teljes összevisszaságban, vakrémületben az oroszok. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Dupont parancs nélkül, a helyzet villámgyors felismerésének pillanatában támadott, akkor joggal állapíthatjuk meg róla, hogy nemcsak oroszlánszívű harcos volt, hanem önállóan gondolkozó parancsnok is. Mégis, úgy látszik, egy nagyobb hadsereg vezetése már túlnőtt képességein, s ezt elsősorban Napóleonnak kellett tudnia. Miért éppen Dupont-t bízta meg a legnehezebb feladat megoldásával? Miért küldte őt messze délre, egészen Cadizig, a legellenségesebb területen? És miért nem vonta felelősségre Savaryt azért, mert a felelős főparancsnok habozott elküldeni Frčre hadosztályát is Dupont megsegítésére, ha az egész

spanyol hadszíntéren Dupont szerepe volt akkor a legfontosabb? Minderről nem esett szó, annál több a bűnbakok bűneiről, akik gyalázatot hoztak a trikolórra, a napóleoni sasokra. És ha Napoleon szemszögéből nézzük a dolgot, nem tagadhatjuk, hogy volt némi igaza, amikor valóságos vérbosszút hirdetett (főleg szóval) Dupont és beosztottjai ellen. A fegyverletétel súlyosan ártott a birodalom tekintélyének, s mint utólag kiderült, fölösleges is volt, Dupont elsiette a végzetes lépést, egy mindenből kifogyott horda előtt hajtott fejet, Castanos ügyesen becsapta őt. Ez a győztes spanyol hadvezér viszont a mindenható junta előtt hajtott fejet, nem tudta megakadályozni a fegyverszünet megszegését. Dupont tehát mindenképpen rettenetes hibát követett el. Meg akarta menteni seregét a szerencsétlen, azt hitte, hogy helyzete reménytelen, s nincs értelme a további oktalan vérontásnak. És éppen így pusztította el katonáit, gyanútlanul odadobta őket a vérszomjas junta gátlástalan bosszújának. Másképpen menthette volna meg katonái életét, s ha emlékezett volna Napóleon jénai szavaira, belekergethette volna a halált az ellenség soraiba. Napóleonnak még abban is igaza volt, hogy ha ennek a seregnek mindenképpen el kellett pusztulnia, legalább hősi harcban pusztult volna el, s nem letérdelve. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy végzetes hatású lett volna a Nagy Hadsereg szellemére, ha Napoleon elfogadta, törvényesítette volna a megadás lehetőségét. Ilyen megoldásra nem volt hajlandó francia szót elfogadni, szerinte a megadás egyenlő volt az árulással. Neki példát kellett mutatnia, s belevésnie minden katonája agyába, hogy a megadás, a fegyverletétel becstelenség, s inkább magasztosuljon fel valaki a hősi halálban, mintsem hogy alázatosan az ellenség kezébe tegye le életét. Meg kellett mutatnia ország-világ, elsősorban saját katonái számára, hogy aki megadja magát, annak sorsa gyalázat és halál. Ez utóbbin inkább az erkölcsi halál értendő, mert Napoleon nem végeztette ki Dupont-t, csak börtönben tartotta, s nyilvánosan a legsúlyosabb sértésekkel halmozta el. Csoda, hogy Dupont nem lett

öngyilkos, mint például Villeneuve, a trafalgari vesztes. Ha Napoleon akarta volna, talált volna hadbíróságot, amely sortűz elé állítja Dupont-t, de – ez megint rá vall – irtózott az ilyen végső megoldástól, Megelégedett azzal, hogy a sárga földig megalázza a kegyvesztettet. Ezzel általában azt érte el, hogy a legtöbb ellensége életben maradt, s amikor alkalom nyílt rá, ellene fordult. Ilyen tekintetben Napóleon nem volt Machiavelli tanítványa, s nemegyszer állapították meg róla, hogy túl sokat aláz meg, és keveset büntet. Még a büntetés mértékének kiszabásában sem volt következetes. Dupont, az ulmi és a friedlandi hős, börtönbe került, a még tehetetlenebb és valóban gyáva Vedel csak házi őrizetbe. Sohasem derült ki, kinek az agyában született meg az az ötlet, hogy Vedel visszamenjen seregével kapitulálni, amikor – igaz, Dupont-t cserbenhagyva – már úton volt Madrid felé, s 10 000 emberével esetleg meg tudta volna védeni az új királyt, Felvetődik, persze, az a kérdés is, hogy Napoleon miért nem valamelyik tábornagyát, Bessičres-t vagy Monceyt bízta meg a hadjárat legnehezebb feladatával. Talán Dupont babérait szerette volna gyarapítani? Helyesebb ezt a feltevést megjegyzés nélkül hagyni. A baileni összeomlás megváltoztatta az egész ibériai helyzetet, a francia hadsereget valósággal megbénította a váratlan csapás, ettől kezdve szinte minden rosszul ment. Józsefnek örülnie kellett, hogy egyáltalán el tudott menekülni Madridból, ahol mindössze tíz napig uralkodott. ,,Felséged el sem tudja képzelni, mennyire gyűlölik itt a nevét!” – írta sértő őszinteséggel öccsének, majd így kesergett: „Nem maradt egyetlen spanyol ember sem, aki hűséges lenne hozzám.” Még történelmi párhuzamot is talált: „Ötödik Fülöpnek csak egyetlen vetélytársat kellett legyőznie, nekem egy egész nemzetet.” Magával vitte az új spanyol alkotmányt is, amelyet a legtöbb spanyol hazaárulásnak tartott megismerni. Napoleon szinte könyörgött bátyjának, hogy álljon meg a Duero folyónál, József azonban egészen az Ebróig menekült, Savaryva együtt, akinek nem

kis felelőssége volt Dupont bukásában, de királyát, úgy látszik, meg akarta menteni. Másutt is rossz idők jártak a francia fegyverekre. Verdier tábornok kénytelen volt abbahagyni Saragossa ostromát, a védők, a Palafox testvérek vezetésével, minden támadást visszavertek, Duhesne tábornokot pedig Geronánál vetették vissza, majd seregével együtt bezárták Barcelonába. Egyszóval, a „rendőri” intézkedés nem sikerült, ezt be kellett látnia Napóleonnak is. Bailen megváltoztatta az egész francia sereg helyzetét. A franciaellenes hangulat a sikerek hatására nőttön-nőtt, egyre kevesebben akartak kimaradni a győzelem áldásaiból, s a túlzók már arról álmodoztak, hogy Napóleont a saját fészkében semmisítik meg. Egész Európa izgalmi állapotba került, s ritka kivételnek számított például a mindig mértéktartó Károly főherceg, aki le tudta mérni, hogy Bailen válóban csak légycsípés volt a hatalmas birodalom testén, s aki holmi jóvátehetetlen katasztrófáról beszél, az ábrándokat kerget. Az ilyen óvatos hangok azonban elvesztek az általános lelkesedésben. A nemzeti felszabadító háború jelszava zengett olyan országokban is, amelyek részt vettek a lengyel állam feldarabolásában és a lengyel nép letiprásában. Napoleon ekkor már lehiggadva számolt és tervezett. Új tervekről kellett gondoskodnia, új intézkedéseket, átcsoportosításokat követelt meg a helyzet. Mindez Bailen miatt, s a császárnak még csak sejtelme sem lehetett arról, hogy a „légycsípés” elmérgesedik, és sokkal súlyosabb megpróbáltatások következnek még, amelyeknek előfeltételeit tulajdonképpen nem Bailen, hanem Bayonne teremtette meg. Az nem lehetett előtte újság, hogy az angolok természetesen megsegítik a spanyolokat. A brit kormány egyenesen boldog volt, hogy végre akadt az európai szárazföldön egy ország, amelyet segíthet. Méghozzá azt a Spanyolországot, amely nemcsak papíron volt ellensége, hiszen Trafalgarnál az egyesült francia-spanyol hajóhaddal kellett Nelsonnak

megmérkőznie. És akkor hirtelen, egy kezdetben jelentéktelennek látszó politikai hiba miatt (elvégre, miért fontos az a spanyoloknak, hogy ki a királyuk, egy Bourbon vagy egy Bonaparte?) Napoleon elvesztett egy egész országot, amelytől azt remélte, hogy növelni fogja hatalmát, anyagi bőségét, és tökéletessé teszi a szárazföldi zárlatot. Már az első felkelésekre, apró lázadásokra felfigyeltek Londonban, majd amikor megalakultak a franciaellenes junták, és harcba hívták az egész országot a francia megszállók ellen, akkor természetesen minden támogatást megígértek a vadonatúj szövetségesnek. Olyan vakságot fel sem lehet tételezni Napóleonról, hogy erre a fordulatra ne számított volna. Talán csak egy személyi kinevezésnek nem fogta fel a jelentőségét, de valószínűleg maga Sir Arthur Wellesley sem, a későbbi Lord Wellington, akit azzal bíztak meg, hogy kellő időben, kis sereggel, szálljon partra az ibér félszigeten, és adjon meg minden segítséget a portugáloknak és a spanyoloknak. Ez a kinevezés és megbízatás nagyabb jelentőségű volt a baileni csapásnál.

8. FEJEZET A család szégyenfoltja. Miért nem lett Wellingtonból pap? Másféle katonai pályafutás. Partraszállás Portugáliában. Katonai győzelem, diplomáciai balfogás Junot ellen. Wellesley hazamegy – egyelőre. Napoleon Spanyolországba készül, Erfurt érintésével. Sir Arthur Wellesleyt, ezt a szikár, nagy orrú tábornokot Európában úgyszólván egyáltalán nem ismerték, Indiában már többen. Ki volt ez a figyelemre méltó egyéniség? Később minden brit iskolás gyereknek fújnia kellett: a Vasherceg, Wellington herceg, Wellington márkija, Wellington grófja (Somersetben), Talavera őrgróf ja, Douro báró, Waterloo nagyhercege, Rodrigo hercege, Vittoria hercege, Torres Vedras márkija, Vimiero grófja, Brunoy hercege, a brit hadsereg tábornagya és főparancsnoka, a gránátos gárda ezredese, Spanyolország, Portugália, Hollandia, Oroszország, Ausztria és Poroszország marsallja, a spanyol lovagrend első osztályának főura, a térdszalagrend, a Szentlélekrend lovagja, aranygyapjas lovag, a Bath-rend, az orosz Szent András-rend, az osztrák Mária Terézia-rend, a spanyol Szent Hermengilda-rend, a brandenburgi Vörös Sas-rend lovagja, titkos tanácsos, képviselő, a kincstár első lordja, miniszterelnök, a Tower és a doveri kastély királyi várkapitánya, Hampshire főkapitánya, az oxfordi egyetem kancellárja … hogy csak néhány címét említsük. Vagy egyszerűen csak „A Herceg”, „The Duke” – ezen senki sem értett mást, csak Wellington mint ahogyan Napoleon is „a” császár volt. A két embert többek között az is megkülönböztette egymástól, hogy Wellington korántsem volt olyan népszerű, körülrajongott ember, mint Napoleon, akinek a szigetországban is több bámulója volt, mint ennek a furcsa szerzetnek, akinek a nemzetiségét a legtöbb angol történelemkönyv így jelöli meg: angol-ír. Eszerint

Wellington (egyelőre Wesley) ősei angolok voltak, s még VIII. Henrik ajándékozott nekik birtokot Írországban. A család eredeti neve Colley volt. Hogyan jutottak a Wesley névhez? Ez az utóbbi család gazdagságban és ősiségben felülmúlta a Colley famíliát, egyik ősük például II. Henrik zászlóvivője volt. Ha ennek a tisztségnek a jelentőségét az űrkutatás századában nem is tudjuk kellőképpen felmérni, képzeljük bele magunkat a tizenkettedik századba. A két család úgy olvadt össze, hogy még a tizenhetedik században Garett Wesley feleségül vette Elizabeth Colley kisasszonyt, s mivel a házasság meddőnek bizonyult, a gyermekszerető házaspár örökbe fogadta Elizabeth legfiatalabb unokaöccsét, Richard Colleyt. Garett családjának csak az volt a feltétele, hogy a fiú is vegye fel a Wesley nevet. Hogy aztán a későbbi utódok hogyan és kikkel keveredtek törvényesen vagy törvénytelenül ír földön, azt lehetetlenség kibogozni, s nyilván ez az oka az ,,angol-ír” megjelölés elegáns megoldásának, bár akadt olyan angol történetíró is, aki a Vasherceget gyengédtelenül „ír rókavadász”-nak nevezte. Ilyen előzmények után született a kis Arthur (katonái számára „Atty”) – Wesleynek. De hol? Úgy látszik, a jövendő világnagyságnak születése körül is voltak rejtélyek. Nem egy angol lexikonban az áll róla, hogy „valószínűleg” Dublinban született. Ennél a bizonytalanságnál sokkal érdekesebb születésének időpontja: 1769. május r. Ha Napoleon hivatalos születési idejét fogadjuk el, akkor megállapíthatjuk, hogy Wellington csak három és fél hónappal volt idősebb Napóleonnál. A sors szeszélyéből tehát ugyanabban az esztendőben született a Waterlooi csata két főszereplője, de milyen kacskaringós úton jutott el a két ember a belgiumi zord csatatérre! Arthur hatodik gyermek volt, s ez a kései érkezés nem sok jóval biztatta a jövőt illetőleg. Napoleon még csak fel tudta rúgni az elsőszülöttet illető” jogokat (József sohasem bocsátotta meg neki), de mit tehetett Arthur, aki előtt öten álltak? Napóleonon kívül ő volt a másik nagy történelmi alak, aki silány

kezdeti lehetőségekkel szédületes pályát futott be. De – ezt nem szabad szem elől téveszteni! – mint mindenki ebben a korban, ő is Napóleonnak köszönhette ragyogását, hiszen neki jutott az a dicsőség, hogy végül legyőzze a század csodaemberét. De még ez is vitatható megállapítás, hiszen még ma is vitáznak azon, hogy ki nyerte meg a Waterlooi csatát, Wellington-e vagy Blücher. Vagy esetleg csak az történt, hogy Napoleon szenvedett vereséget, egy sereg szerencsétlen körülmény összejátszása folytán és saját, könnyen elkerülhető hibái következtében. Wellington sohasem volt igazán népszerű odahaza Angliában, amelyet ötvenéves koráig alig ismert, hiszen mindig külföldön járt, Franciaországban, Indiában, Portugáliában és Spanyolországban. Az egyszerű nép szemében pedig hogyan is lehetett volna népszerű az az előkelő falkavadász, aki kíméletlenül akasztatta fel saját katonáit fegyelemsértésért, s mint politikus is harcolt az ellen, hogy eltöröljék a korbácsbüntetést a hadseregben. Ellene volt annak, hogy a katolikusok (tehát elsősorban az írek) teljes politikai jogokat kapjanak (ez a túlbuzgóság is erősen valószínűsíti ír származását), irtózott mindenféle társadalmi újítástól, konzervatív volt, a szó legmegcsontosodottabb értelmében, s végül híressé vált az a mondása, amely szerint saját hadserege „az emberiség söpredéke”. Pedig Wellington katonái önkéntesek voltak, Angliában ugyanis akkor még háború esetén is ismeretlen volt a sorkatonaság. Érdekes Wellington véleményével összevetni Napóleonét, aki még 1800 táján így nyilatkozott a különböző hadseregek belső jellegzetességéről: ,,A hadkötelezettség révén a sorozott hadsereg kötelességtudó állampolgárokból áll. Az önként jelentkezőkből álló hadsereg tagjai csavargók, kalandorok, semmirekellők. Az előbbit a becsület irányítja, az utóbbit csak kemény fegyelmezéssel lehet féken tartani,” Kivételek, persze, mindkét részen akadtak, Wellingtonék és Nelsonék néha igen kegyetlen módszerekkel toboroztak, ha ugyan toborzásnak lehet nevezni az emberrablást, bár rendszerint olyanokat kényszerítettek be a haderőbe, akiket

Wellington esetleg joggal nevezhetett söpredéknek. Ami pedig a másik oldalt illeti, Napóleonnak is voltak önkéntesei, lelkes fiatalok a világ minden tájáról, akiket megigézett a napóleoni varázs. A testi fenyítés ismeretlen volt a Nagy Hadseregben, de a kegyetlen bajtársi bíróságokat, amelyek halállal büntették a gyávaságot, hallgatólagosan Napóleon is eltűrte. Mindehhez persze azt is hozzá kell tenni, hogy Napóleon igen tetszetős meghatározása a sorozott hadseregről nem pusztán erkölcsi tanulság szempontjából hangzott el. A sorozást kívánatossá kellett tenni az évente behívott százezer újonc számára, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek közül nem sokan jelentkeztek, volna önként. Hadd érezzék tehát magukat ezek a hősiességre törvényesen kötelezett fiatalok azok fölött, akiket merő lelkesedés vagy kalandvágy vonzott a császár hadseregébe! A kényszert kevésbé érzi az ember terhesnek, ha megtisztelő kötelességnek nevezik. Amellett Napóleonnak óriási hadseregekre volt szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa szerteágazó terveit, Angliának pedig sohasem volt nagy számú szárazföldi hadserege. Óriási különbség volt Franciaország és Anglia között, s ez mindenben megmutatkozott, többek között a két nagy ellenfélben, Napóleonban és Wellingtonban is. Emberi jelentőség tekintetében Wellington nem mérkőzhetett Napóleonnal, népszerűségüket össze sem lehetett hasonlítani, de ezt a körülményt arra is visszavezethetjük, hogy az angolok nagyon tehetségtelen rajongók. Ettől megóvja őket humorérzékük s az elvont fogalmaktól való irtózásuk. „Boney”-t kiváló hadvezérnek tartották, akit nem lesz könnyű legyőzni. De az élethalálharcban nem mozgósították az országot. A haditengerészet ugyan mindent megkapott, de a szárazföldi hadsereggel keveset törődtek. Ki tudja, ha Napoleon nem követ el súlyos hibát az ibér félszigeten, eljut-e Wellington valaha is a szárazföldre, s kiderül-e, hogy méltó ellenfele tud lenni a történelem legnagyobb katonájának. A tengeren még csak akadt egy Napoleon méretű egyéniség Nelson személyében, de csak katonai szempontból. A szárazföldön

– senki! Wellington legföljebb annyiból hasonlított Napóleonhoz hogy ő is megrögzött levélíró volt, ebben a tekintetben felül is múlta nagy kortársát, negyven-ötven levelet írt naponta, s levelezését harminchét vastag kötetben adták ki (Napóleoné „csak” harminckét kötet, igaz, hogy hiányos). Máskülönben nélkülözte Napoleon színes egyéniségét, uralomvágyát, s az angol viszonyok tökéletesen alkalmatlanok voltak katonai államcsínyre, ilyesmire még egy tengernagy sem merészelhetett gondolni, nemhogy egy közönséges szárazföldi katona. Wellington is szeretett lovagolni, s gyakran megtette lóháton a maga napi száz kilométerét, annak ellenére, hogy reumás ízületei sokszor megkínozták. És ha Napóleon a háromszögletű csákót hozta divatba, Wellington jóvoltából a Wellington-félcsizma divatja terjedt el. Különben éppen olyan vagy még hevesebb szoknyavadász volt, mint a franciák császárja, de egyetlen szeretőjének a neve sem maradt az utókorra, ellentétben a napóleoni hölgykoszorúval. Nem lehetetlen, hogy Napóleonnak a lovagias titoktartástól való idegenkedése késztette Wellingtont erre a megjegyzésre: „Boney nagy katona, de nem úriember.” Feljegyezték az „angol-ír” hadvezérről még azt is, hogy nevetése, pontosabban: röhögése a lónyerítéshez hasonlított a legjobban, s beosztottjai még örülhettek, ha ez a fülsértő hang köhögésbe fulladt. Istenem, Napóleon hallgatói sem érezték magukat a hetedik mennyországban, ha a császárnak például énekelni szottyant kedve. Ami az írásművészetet illeti, Wellingtont mindig száraz, unalmas tárgyilagosság jellemezte, a Waterlooi csatáról szóló beszámolója inkább hasonlít egy bőripari vállalat évi jelentéséhez, mint diadalhimnuszhoz. Tőle távol állt minden irodalmi becsvágy, Napóleonnal ellentétben egyetlen regénnyel sem ajándékozta meg a világirodalmat. Nem akart író lenni, de katona még kevésbé. Az ő útja Waterlooig sokkal kanyargósabb volt, mint Napóleoné, aki egész életében katonának, sőt, világhódítónak készült, s aki már a brienne-i katonaiskolában

bámulatba ejtette diáktársait hadvezéri képességeivel (gondoljunk csak a hólabda-csatákra!). A kis Arthurt (menjünk vissza az ő fiatalkorába is!) ilyesféle becsvágy nem tüzelte. Valóságos közhely, hogy ő volt a család szégyenfoltja, bolondja, hülyéje, „The Fool of the Family”, s a „fool” nyilván észbeli hiányosságaira vonatkozott, mert olyan gyatra szellemi képességeket árult el, hogy nem tudták, mit kezdjenek vele. Barátságtalan, félszeg gyerek volt, úgy látszott, hogy mindenkinek útjában van ez a lusta, álmodozó, szégyenlős, félénk, gyakran betegeskedő kisfiú. Bezzeg két bátyja! Vilmos, aki a fő örökös volt, s Richard, aki ragyogó eredménnyel végezte el iskoláit Etonban és Oxfordban! Nem így Arthur. Kezdetben szerény és olcsó iskolákba járatták, de – enyhén szólva – ezekben sem tűnt ki. Ekkor a család gondolt egy nagyot, és beíratta a kis szamarat az etoni iskolába, vagyis a legelőkelőbb zártkörű középiskolába (ezért nevezik, sajátos angol logikával, nyilvános iskolának). Itt meg lett volna a lehetősége a fiúcskának, hogy kövesse testvérei példáját. Nem követte. Egy kicsit krikettezett, evezett, de főként egyedül úszkált és sétált. Még a verekedésben sem vált ki, s a nagy angol rejtélyek közé tartozik, hogyan született az ismert mondás: „A Waterlooi csatát Eton játszóterein nyerték meg.” Ezzel szemben az igazság az, hogy a kis Arthur semmit sem tanult az előkelő és költséges iskolában, ugyanakkor, amikor Richard az ír Lordok Házából már átkerült a brit képviselőházba, a fiatal Pitt mellé. A család kétségbeesett: nem tudta, mihez kezdjen ezzel a csekély értelmű rosszcsonttal. Azt kénytelenek voltak belátni, hogy kár a pénzért, Arthurnak semmi keresnivalója sincs Etonban. Még a lányok is elkerülték, olyan esetlen és unalmas volt. Pedig megpróbált hegedülni is, buzgón vakarta vonójával a húrokat, s ezzel még jobban idegesítette családját és környezetét. Zenei tehetségnek éppen úgy híján volt, mint későbbi nagy ellenfele. Ekkor döntő fordulat következhetett volna be életében, ha … Ez a „ha” újra szellemi képességeivel függött össze. Szülei ugyanis egyházi pályára akarták adni a fiúcskát, de már az első lépések után

kiderült a vállalkozás reménytelen volta. Arthurnak ugyanis nem volt semmi néven nevezendő nyelvérzéke, teljesen értetlenül állt a hittudományhoz nélkülözhetetlen klasszikus nyelvek előtt. Ha valami csekély latin és görög tudásra tudott volna szert tenni, Anglia (vagy Írország?) gazdagabb lett volna egy lelkipásztorral. Képzeljük el a későbbi Vasherceget mint falusi tiszteletes urat! De a kisfiú képességei ehhez sem voltak elegendők. Ez már csőd volt. Ekkor olyan megoldást találtak ki, amely arisztokrata körökben az „inasnak adunk!” fenyegetésnek felelt meg: legyen belőle katona! Arra persze legmerészebb álmukban sem gondolhattak a szülők, hogy a gyerek a haditengerészethez kerüljön, hiábavaló fáradság lett volna még csak megkísérelni is. Úgy vélték, hogy a félresikerült fiú (sokgyerekes családokban akad ilyen) semmi másra nem jó, csak arra, hogy valamilyen tiszti rangot vásároljanak számára a megvetett szárazföldi hadseregben. Ezek a rangok eléggé olcsók voltak, éppen a csekély kereslet következtében: A kis Arthur megint elkeserítette szüleit: kijelentette, hogy nem akar katona lenni, utálja a katonaságot, gyűlöli az erőszakot, különben is nincs undorítóbb, mint pénzért gyilkolni, mert hiszen mi más a katonaság, ha nem az. Hát akkor? A fiúcska újra megdöbbentette a családot: bankár, üzletember szeretne lenni, ahhoz van kedve. A felháborodás elemi erejű volt. Üzletember legyen egy ősi család sarja! És minden egyébtől eltekintve – ugyan miféle bankár lett volna ez a tehetségtelen kölyök? Kívánságát természetesen nem teljesítették, s Arthur, akinek jelleméből hiányzott a makacsság, belenyugodott abba, hogy katonának adják. Annak idején azonban Angliában nem volt számottevő szárazföldi katonai iskola, ezért elhatározták, hogy francia katonai iskolába adják, előbb azonban Brüsszelbe küldik, hogy ott tanuljon meg franciául. A kis Arthurnak tehát ugyanolyan nyelvi nehézségei voltak, mint a kis Napóleonénak, azzal a különbséggel, hogy az angol-ír gyerek nem gyűlölte a franciákat (ugyan mi oka lett volna rá?), ellentétben a korzikai csemetével.

Az ifjú Wesley brüsszeli napjai vidáman teltek el, módszeresen nem tanult franciául, de sokat járt társaságba, s a különféle összejöveteleken gyakran gyötörte társaságát hegedűjátékával, amely, úgy látszik, megmaradt kedvtelésének. 1785-ben, a forradalom előtti békés királyi évek alatt került be végül egy franciaországi katonai iskolába. Túlzás lett volna a sorstól, ha ez a brienne-i iskola lett volna, s Napoleon és Wellington mint tanulótársak sajátították volna el a katonai tudományokat. De nem, az ifjú Arthur Wesley Angers-be került, s ott egyike lett a legrosszabb tanulóknak, bár sokat olvasott, s már némi érdeklődést mutatott a katonai újítások iránt. Tanulóévei mély nyomokat hagytak benne, a franciákat mindig szerette, s távol állt tőle Nelson beteges franciagyűlölete. Rokonszenvét a forradalom sem befolyásolta, bár nem egy ifjúkori barátja a nyaktiló alatt végezte életét Robespierre uralma alatt, legjobb barátja, Brissac herceg pedig a tömeg dühének lett áldozata 1792-ben, Versailles-ban, mint a királyi gárda parancsnoka. Tulajdonképpen a herceg sem volt igazi barátja a dublini vadócnak, erre Arthur egyszerűen nem volt alkalmas, de még az öregebbek között sem talált senkit, aki rokonszenvezett volna vele. Minden jel arra mutat, hogy undok kis ember volt, s önként adódik a párhuzam: Napóleon sem volt éppen kedvenc iskolai tanulmányai alatt, igaz, hogy őt a később megtagadott lángoló korzikai hazafisága is szembeállította társaival. Az ifjú Wesley ír hazafiságáról mit sem tudunk, a Wesleyk angoloknak tartották magukat. Ha nem így lett volna, akkor a forradalom és a császárság idején még nagyobb rokonszenvet kellett volna érezniük a franciák iránt, akikben felszabadítóikat vélhették az angol iga alól, hiszen nemcsak Napoleon, de sokan már előtte is úgy tartották számon Írországot, mint esetleges támaszpontot az angolok elleni háborúban. De Arthur nem volt „politikai lény”, mint Napoleon, őt semmiféle világhódító tervek nem foglalkoztatták, Nagy-Britannia és Írország társadalmi rendjét sem óhajtotta felforgatni vagy újjászervezni. Olyan lidérces napóleoni gondolat sem futott át az agyán, hogy

minden megvetendő, ami nem dicsőség. Sokkal valószínűbb, hogy a sikerélmények hiánya, a családban elfoglalt hátrányos helyzete s a nagy kudarc (mármint az, hogy nem lehetett üzletember) szomorúvá tette. Ha pedig valaha is tudomást szerzett arról, amit tulajdon édesanyja mondott róla (és valószínű, hogy tudomást szerzett), akkor valóban nem lehetett örömteli ifjúsága. Az elkeseredett anya ugyanis többször kijelentette a gyenge szellemi képességű fiúról, hogy semmi másnak nem jó, csak ágyútölteléknek. A spártai anyaság sajátos brit megnyilvánulása. Nem is lehet csodálkozni a nemes Lady mélységes csalódásán, amikor például az alig több mint húszéves Richard már Pitt közeli barátai közé tartozott, a kincstár másodlordja volt, miközben Arthur… szörnyű! Még szép, hogy Richard, a nemcsak ragyogó jövő előtt álló, de csillogó jelennel rendelkező ifjú politikus hajlandó volt támogatni lenézett öccsét. Levelet írt Írország főkormányzójának, s ebben arra kérte, hogy adjon „semmittevő öccsének valamilyen beosztást a hadseregben. Jellemző a levél befejező mondata: „Teljesen érdektelen számomra, hogy milyen ez a beosztás, az a fontos, hogy mielőbb megkapja,” Csak csodálkozni lehet azon, hogy ilyen „meleg” hangú ajánlás eredményeképpen Arthur Wesleyt 1787. március 7-én kinevezték a 73. gyalogezredbe zászlósnak. Így indult el Wellington katonai pályafutása. A későbbi Waterlooi győztessel, a Vasherceggel kapcsolatban ez a mondat regényesen hangzik, hát még, ha egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogy milyen hadseregnek lett a legszerényebb tiszti fokozatú tagja, s hogy fényes pályafutása megindult-e ekkor a szó katonai értelmében. Szerencséjére nem volt a dicsőség megszállottja. Hogy az angol történelem megbocsátja-e valaha is Wellingtonnak „az emberiség söpredéke” jelzőt saját hadseregéről, ez más kérdés. De hogy a tizennyolcadik századbeli brit szárazföldi hadsereg elképzelhetetlen csürhe volt, ez történelmi tény. Tárgyilagos angol történetírók nem azon csodálkoznak, hogy ezt a hadsereget gyakran megverték, hanem azon, hogy valaha is győzni

tudott, s hogy ebből a söpredékből tudott később Wellington olyan hadsereget formálni, amely végül is döntő módon tudta befolyásolni Európa történelmét. Mi sem volt természetesebb annál, hogy ennek a hadseregnek a közlegényei és az altisztjei a legalsóbb néposztályból, a legszegényebb rétegekből kerültek ki. Nyomorúságos zsoldot kaptak, élelmezésük, elszállásolásuk felháborító volt, amellett ki voltak szolgáltatva tisztjeik kényekedvének, kegyetlenül megkorbácsoltatták őket minden apróságért, „apróság” pedig bőségesen akadt. Akár győztek (ritkán), akár vereséget szenvedtek (csaknem mindig), csata után szinte minden esetben szétzüllöttek a brit csapatok, a katonákat csak a rablás és az ital érdekelte, semmi más. A szökések olyan gyakoriak voltak (halál járt érte), hogy alig akadt teljes létszámú csapat. A szolgálat végleges volt, időtartama: életfogytiglan. Ezzel számolnia kellett annak, aki az éhhalál vagy a börtön elől a hadseregben keresett menedéket. Afféle belső idegenlégió volt ez, csak lényegesen rosszabbak voltak a körülmények, mint a franciában. Még 1809-ben, tehát a spanyol háború kellős közepén, Wellington elkeseredve így írt Castlereagh hadügyminiszternek: „Egyszerűen lehetetlenség leírni azokat a fegyelmezetlenségeket és gyalázatosságokat, amelyeket csapataink elkövetnek…” Pedig ez a hadsereg az 1787-ihez képest valóságos elit gárda volt. Milyen lehetett akkor, amikor előkelő közbenjárással sikerült az ifjú Arthurt bejuttatni ebbe a haderőbe? Egykori angol értékítélet: szörnyű! Ebben az ármádiában kétségtelenül nem volt valami nagy dicsőség szolgálni, bár a tisztek nem panaszkodhattak. A tiszti rangokat fenntartották a tehetős arisztokráciának, vásárolni lehetett rangokat, s az előléptetés sem érdemek alapján történt, hanem ez is pénzkérdés volt: ki tudott többet fizetni egy-egy magasabb rendfokozatért. Nagyon ritkán az is előfordult, hogy valaki alacsonyabb sorból nyert el valami szerény tiszti rangot, de ehhez leonidászi hőstettre volt szükség, vagy valamelyik befolyásos felettesnek tett értékes szolgálatra. Jellemző, hogy a Sandhurst

katonai akadémiát csak 1802-ben alapították, a szárazföldi hadseregnek tehát nem volt tiszti iskolája. 1792-ben főparancsnoka sem volt a brit hadseregnek, s ekkor kinevezték III. György fiát, a yorki herceget, akinél ostobább és jellemtelenebb embert még a „söpredék” között is alig lehetett találni. Ő volt az a hadvezér, aki kivétel nélkül minden csatáját elvesztette, de végül is nem ezért távolították el a hadsereg éléről (egy királyi sarjnak sok mindent szabad!), hanem botrányos anyagi visszaélései miatt, amelyeket főként a tiszti rangok árusítása körül követett el. A hadsereg legfelső ura a kissé titokzatos „Lovas Gárda” volt, amelynek semmi köze sem volt a lovassághoz vagy a gárdához, ellenőrizhetetlen, régi hagyomány alapján, roskatag főurakból állították össze. Ez az előkelő banda, amelyhez képest az osztrák Aulikus Tanács korszerű intézmény volt, irányította a szárazföldi hadsereget. Ennek a Lovas Gárdának volt egy ideig legfelső ura a már említett yorki herceg, a királyi család legocsmányabb tagja. Ennyi talán elég is arról a hadseregről, amelybe, más híján, végül berakták Arthurt. Figyelemre méltó viszont, hogy Arthur teljesen beletörődött sorsába, megbékélt azzal, hogy sem pap, sem bankár nem lehetett, s elhatározta, hogy ha már erre az ellenszenves mesterségre kényszerítették, akkor igyekszik beletanulni. Hogy elhatározását mennyire komolyan vette, arra kézzelfogható bizonyíték az, amit az első napok valamelyikén csinált. Mérlegre állította egyik közlegényét minden felszerelés nélkül, majd teljes felszereléssel. Megdöbbent, hogy milyen rettenetes súlyt kell cipelnie egy menetöltözetben levő, felfegyverzett közkatonának. Ne felejtsük el, hogy az ifjú zászlós csak 18 éves volt, s már rájött a közlegény fontosságára a hadseregben. Ilyen illetlen gondolat sohasem fordult meg a Lovas Gárda tagjainak a fejében. A fiatalember néhány hónapos katonai szolgálat alatt teljesen megváltozott, kívül-belül egyaránt. Egyrészt lelkiismeretes tiszt lett belőle, másrészt remekül festett egyenruhájában, vörös zubbonyában. Főleg csinos megjelenésének köszönhette, hogy a

családban is megváltozott körülötte a légkör, édesanyja már nem nevezte őt ágyútölteléknek. Wellington különben, ellentétben Napóleonnal, szeretett öltözködni, s ennek köszönhette, hogy egyik beceneve (vagy csúf neve?) ez volt: ,,A szép” … Most már édesanyja győzte meg Richárdot arról, hogy további segítséget kell nyújtania Arthurnak, hogy előrehaladhasson, hiszen, minden egyébtől eltekintve, egy ilyen csinos fiúnak nem elég évi 125 font fizetés. Pitt barátjának ez nem került nagy fáradságába: megkérte Írország új kormányzóját, Lord Buckinghamet, hogy vegye maga mellé segédtisztnek a jól mutató Arthurt. A lord ezt szívesen meg is tette, s ez máris hadnagyi előléptetéssel járt. Még egy akadályt kellett elhárítani az útból. Arthur ezredét éppen Indiába vezényelték, ahhoz pedig sem a családnak, sem pedig – legyünk őszinték! – Arthurnak nem volt semmi kedve, hogy messze távolban, ismeretlen ellenséggel, gyilkos éghajlat alatt harcoljon, s esetleg otthagyja a fogát. Különben sem volt harcias természetű, a jó társaságot mindennél többre becsülte. Közben kitört a francia forradalom, ettől az eseménytől Arthur csaknem annyira idegenkedett, mint Napóleon. De alig törődött a világot felforgató, nagy megrázkódtatással, amely számára már csak azért is idegen volt, mert a Csatornán túl történt. Inkább új kapcsolatokat keresett előrehaladása érdekében. Felavatták mint szabadkőművest, majd képviselőnek lépett fel, meg is választották, különben teljesen szabálytalanul, mert még nem érte el a törvényes korhatárt. így lett tagja az ír parlamentnek, s különösen a karzat közönsége szerint igen jól festett mutatós, vörös zubbonyában, a szabályosnál szélesebb vállpántokkal. Ekkor már százados volt, de ez a rendfokozat nem állította őt olyan feladat elé, mint Buonaparte kapitányt Toulonnál. Élénk társadalmi életet élt, s szerelmes lett egy előkelő lányba, Catherine Pakenhambe, egy gazdag ír földbirtokos, Lord Longford húgába. Szerette volna feleségül venni a szépséges hajadont, de nem adták hozzá, nem bíztak jövőjében, s a dúsgazdag lord még bosszankodott is: mit akar ez a fiatalember, talán csekély tiszti fizetéséből akar eltartani egy előkelő hölgyet?

Arthur nem vette túlságosan a szívére a dolgot, nem lángolt, mint ama másik kapitány, tovább szórakozott, társaságba járt, hegedülgetett. így telt az ideje, szinte tétlenségben, otthon, társaságban, bálokon. Már huszonnégy éves volt, draganyos kapitány, számottevő katonai szolgálat nélkül, szürke képviselő az ír parlamentben, ahol semmiféle jelentős vagy jelentéktelenbeszédet nem mondott. Az idő pedig veszedelmesen múlt, a huszonhá rom éves Pitt már miniszterelnök volt, s Arthurral egykorú katonák már ezredparancsnokságig vitték fel. Aztán eljött a nagy alkalom: kitört az európai háború. A francia forradalom szembekerült Angliával is. miután rosszul képzett, de forradalmi lelkesedéstől áthatott katonái nagy győzelmet arattak Valmynál. Indiát elkerülhette Arthur, de az európai szárazföld közel volt, s mindentől eltekintve, némi alkalmat nyújtott arra, hogy kitüntesse magát. Arthur újabb változáson ment keresztül: ellentétben azokkal a hivatásos tisztekkel, akik jobban szerették a békés kardcsörtető helyőrségi életet, mint az igazi háborút, örömmel üdvözölte az alkalmat, hogy harcban bizonyítsa be rátermettségét. Csak éppen túlságosan alacsonynak tartotta századosi rangját, s azt kérte családjától, hogy vásároljanak neki egy magasabb sarzsit. Az összeköttetéseket már kimerítették, fizetni kellett. Nem tudni, mibe került Arthur őrnagyi kinevezése (ez az adat nem szerepel életrajzában), de nem lehetett olcsó mulatság. Richárdnak 36 000 fontért el kel-[ lett adnia dangani családi házukat, hogy előteremtsék Arthur kinevezésének árát. Azt sem lehet tudni, hogy mekkora kölcsönt kapott Arthur a további előléptetésekhez, de tény, hogy öt hónappal később már alezredesi rangot vásárolt magának. (Napoleon valamivel másképpen jutott előre.) Mint alezredes, egészen megkomolyodott. Megfogadta, hogy többé nem kártyázik, sőt, mit több: elhatározta, hogy többé nem hegedül. Egyes források szerint elégette a hegedűjét, jeléül annak, hogy nincs visszaút. A 33-as yorkshire-i gyalogezred újdonsült alezredese nem cincoghat!

És mi történt a harctéren? Hogyan szerepelt a későbbi Waterlooi győző, ahogyan a világtörténelem emlegeti (a poroszok kivételével) ? Ezrede 1794. június 25-én szállt partra Ostendében, hogy csatlakozzék a yorki herceg fő seregéhez, amelynek az volt a feladata, hogy az osztrák csapatokkal együtt megvédje Hollandiát a francia forradalmi hordáktól. Hordák! Akkor vajon mi volt a brit hadsereg, élén a királyi hercegi tolvajjal!? Ez a hadsereg méltó volt hozzá. Lélekkufárok, lelkiismeretlen emberkereskedők által összetoborzott csürhe, csirkefogók, kalandorok, fegyencek, öregek, gyerekek, elmebajosok gyülekezete. Madárijesztőkhöz hasonlítottak, olyan volt az öltözetük, fegyvere sem volt mindegyiknek, az utánpótlás-oszlopok éppen úgy tele voltak bűnözőkkel, mint a tábori kórházak, amelyeket a törhetetlen katonahumor vágóhidaknak nevezett el. Mindössze négy tábornoka volt a 40 000 főnyi hadseregnek, a pénz értékét megbecsülő kalmárnemzet polgárai közül mindössze négyen nyúltak mélyebbre a zsebükbe ahhoz, hogy tábornokok lehessenek. Az osztrákok hamar kereket oldottak, látva az esélyek reménytelenségét, s az előbbiekben leírt brit hadseregnek kellett megvédenie Hollandiát egy 15 000 főnyi francia ármádiával szemben. Borzadva írja Aldington, hogy ilyen képet mutatott Nagy-Britannia szárazföldi hadserege, amikor III. György volt a király, fia a főparancsnok és a híres William Pitt a miniszterelnök. Csoda, hogy ez a szörnyű állapotban levő, hadseregnek alig nevezhető csőcselék itt-ott ellent tudott állni Pichegru tábornok katonáinak. Százával hullottak az emberek a nélkülözésektől, gyakoriak voltak a szökések. Arthur volt az utóvéd parancsnoka a Waal folyó partján. Hallgathatták a lelkes franciák nótázását a túlsó parton, s láthatták, ahogyan táncolnak a Carmagnole dallamára. Aztán befagyott a folyó, a francia csapatok átkeltek a jégen, s megkezdődött az angolok szörnyű visszavonulása. Minden fegyelem felbomlott, az ellátás teljesen csődöt mondott, a katonák öldöklő harcot vívtak egymással minden falat kenyérért, az éjszakát szabad ég alatt, a puszta, fagyott földön töltötték, s aki felébredt, bajtársai fagyott hulláját láthatta

maga körül. Olyan lehetett ez, mint sok évvel később Napoleon oroszországi visszavonulása. Ez a kor bővelkedett szörnyű történelmi képekben, mindössze az egyik nagyobb nevezetességre tett szert, mint a másik. A brit hadsereg pusztulása is a kor nagyobb méretű katasztrófái közé tartozott, az egész hadseregből mindössze 6000-en tudtak elvánszorogni a behajózásra kiszemelt kikötőkbe. Viszont megmentették a yorki herceg utazóhintaját és óriási málháját. „Az egész rendszer velejéig rothadt. Többet tanultam a hollandiai hadjáratban, mint bárhol másutt tanulhattam volna. Csoda, hogy néhányan megmenekültünk!” így foglalta össze Arthur Wesley alezredes a véleményét első háborús tapasztalatairól. Kemény tanulság volt. Kétségtelen, hogy hajszálon múlott az élete, könnyen elpusztulhatott, eleshetett volna, s halála még csak fel sem tűnt volna sem a yorki hercegnek, sem a Lovas Gárda vezérkarának. Már most elgondolkozhatott volna a harcedzett veterán, hogy tulajdonképpen hol kell keresnie az emberiség söpredékét – lent vagy fent? Már az úton hazafelé bőségesen volt ideje és alkalma elgondolkozni, mert messze elkerülte a tengerésztiszteket, akik nem titkolt gúnnyal vették tudomásul, hogy már megint a haditengerészetnek kell hazaszállítani egy brit szárazföldi hadsereget, pontosabban annak maradványait. A haditengerészet mindig a legelőkelőbb fegyvernem volt Angliában (ma is csak a Királyi Légierő mérkőzhet vele), s a hollandiai „hadműveletek” sem nagyon öregbítették a terryk (territorials – szárazföldiek) tekintélyét. No és a főparancsnok! Egek! A tengerészek minden gátlás nélkül énekelték a már hírhedt gúnydalt: The grand old Duke of York, He had ten thousand men; He marched ‘em up to the top of the hill And he marched ‘em down again.

Hevenyészett fordításban: A jó öreg yorki herceg, Tízezer embere volt, Felvitte őket egy domb tetejére, Majd újra legyalogolt. Hát Wesley alezredes nem szívesen hallotta az árbocokon dolgozó tengerészektől ezt a nótát, amely nagyjából pontos összefoglalása volt a főparancsnok hadvezéri képességeinek és stratégiai módszereinek. De a dalban említett „tízezer” emberben ő is benne volt, s csodálni való-e, ha egy ilyen szégyenletes hadjárat után egy lelkiismeretes tiszt nyomott lelkiállapotban tér vissza a tengertől még jól védett szigetre, ahol nem várja diadalünnep. Ha nem lenne történelmi képtelenség, azt lehetne mondani, hogy ez a csúf vereség valóságos Waterloo volt számára. Szerény volt, nem is annyira személyi dicsőséget remélt ettől a hadjárattól, hanem díjtalan előléptetést, elsősorban pedig jutalmat, anyagi előnyöket. Még most sem bánta volna, ha elnyeri Catherine Pakenham kezét, de azt is tudta, hogy egy eladósodott éhenkórász nem is remélhet ilyen gazdag és előkelő feleséget. Elképzelhető, milyen fájdalmas volt számára az a tudat, hogy az ,,áldott szigeten” nemcsak a katonai előrehaladáshoz, hanem egy valamirevaló házassághoz is sok pénz kell, ha valakiben van egy kis becsvágy. Rengeteg volt az adóssága. Ezeknek természetét még az angol történelem sem tisztázta megnyugtató módon, de mivel Wesley nem volt sem mulatós, sem kártyás, valószínű, hogy szigorú bátyjától nem kapott már annyi pénzt, amennyi alezredesi előléptetésének megvásárlásához kellett. És úgy festett, hogy mindez kidobott pénz, mert a katonaságtól „egy életre” megundorodott, s elhatározta, hogy pályát változtat, s otthagyja azt a züllött bandát, legyenek boldogok egymással a yorki herceg és a Lovas Gárda. Különféle terveket forgatott a fejében. Szeretett volna bekerülni az

államigazgatásba, de nem sikerült. Újra fordulópont előtt állt, merőben új irányt vehetett volna élete, de nem vett. Kérvényét, amelyben az ír adóhivatalba (!) való felvételét kérte, elutasították. Ha nem utasítják el, nem kétséges, hogy az ír adóhivatal egy rendkívül szorgalmas, becsületes tisztviselőt nyert volna. Mit tehetett mást, kénytelen volt továbbra is az utált katonai pályán maradni, egyre csökkenő reménységgel, hogy valaha is méltó tud lenni Kitty kezére. A történelmi törvényszerűségnek kijáró teljes tisztelettel az embernek csak úgy megfordul az agyában, hogy mi lett volna, ha Wesleyt felveszik az adóhivatalba. Még csak érdekes véletlenről sem beszélhetnénk, hiszen a csalódott alezredes maga akart az adóhivatalba kerülni. Akkor vajon ki tartott volna ki vert helyzetben Waterloo alatt? Napóleon szerette magát a Sors Emberének nevezni, s bámulatra méltó történelmi éleslátással s rá nem éppen jellemző szerénységgel többször is kijelentette, hogy őt a körülmények teremtették. De ő nem véletlenül lett tábornok, konzul, majd császár. A makacsságáról később oly híressé vált Wellington pedig minden ellenállás nélkül feladott minden reményt, nem fordult Pitthez, hogy ajánlja be őt az adóhivatalba, hanem visszatért ezredéhez, amely éppen parancsot kapott arra, hogy induljon a sárgaláztól fertőzött Nyugat-Indiába. A betegség általában a csapatok felét szokta elpusztítani, amint ezt később a franciák is tapasztalhatták. Az ír főkormányzó, aki ismeretlen okból utálta Wesleyt, figyelmeztette, hogy ha esetleg visszatérne is, amire csekély a lehetőség, az adóhivatalban megüresedő állást a képviselőház elnökének a fia fogja megkapni. így indult el a most már mindenben csalódott alezredes újra harcolni a királyért és a hazáért (for King and country)! Csak éppen nem érkezett meg a hadszíntérre. A fenyegető sárgaláztól, esetleg a bennszülöttek mérgezett nyilaitól az időjárás mentette meg, s ebben az esetben a véletlennek kétségtelenül nagyobb szerepe volt, mint az alezredesnek. A Nyugat-Indiába vezényelt csapatokat szállító hajók

ugyanis rettenetes viharba kerültek, s kénytelenek voltak visszafordulni. Ez 1795 novemberében történt. Decemberben újra elindultak Portsmouthból, de a megismétlődő viharok újra szétszórták a hajókat. Néhányuk eljutott a célhoz, a legtöbb hajó azonban, majdnem kéthónapos tengeri hánykolódás után, kénytelen volt végleg visszafordulni, többek között az a néhány hajó is, amely a 33-asokat szállította. Wellington így megmenekült a sárgaláztól, de az adóhivatal továbbra is éppen olyan elérhetetlen volt számára, mint Nyugat-India. Ekkor súlyosan megbetegedett, maláriás láz gyötörte, valószínűleg a hollandiai mocsarakban kapta meg a betegséget. Újabb érdekes fordulat: a 33-asokat ekkor Indiába vezényelték. Be is hajózták az ezredet, Wesley nélkül. Ő ugyanis betegszabadságát töltötte Dublinban, s lázas állapotában arra is szakított magának időt, hogy zilált anyagi ügyeit rendezze. Semmi sem sikerült neki. Bármit kért a főkormányzótól, mindenkor elutasításban volt része. A főkormányzó szerette volna már ezt az undok, tolakodó fiatalembert más világrészben látni. Hogy nagyobb kedve legyen az indiai úthoz, végre előléptették ezredesnek. Ingyen! Néhány shillinggel több lett a fizetése, s most már kénytelen volt ezrede után menni Indiába. Itt bontakozott ki hadvezéri géniusza. De mit sejtett ebből az újdonsült ezredes, amikor 1796 június végén egy gyors járatú fregattra szállt, s a Jóreménység foknál utol is érte ezredét. A következő év februárjában már elérték Calcuttát. Wesley hajóútjáról valamit érdemes feljegyezni. Egész könyvtárat vitt magával, a legkülönbözőbb könyveket Indiáról, s az út hosszú hónapjait arra használta fel, hogy tisztában legyen ennek a különös és bonyolult földrésznek viszonyaival, legfontosabb jellegzetességeivel, pedig még nem tudhatta, hogy India lesz később a nagy brit világbirodalom legfontosabb pillérje. Egy kis párhuzam: Napoleon is így tett egyiptomi hadjárata előtt, még a Koránt is áttanulmányozta. (Csak éppen Spanyolországot nem tartotta szükségesnek tüzetesebben szemügyre venni …) Wesley

mindenesetre kirítt az ifjú kalandorok közül, akik a hírhedt Keletindiai Társaság szolgálatában tevékenykedtek az irdatlan területen, mindenekfölött azért, hogy megszedjék magukat a mesés Keleten. Csak keveseknek teljesült a vágyuk, a legtöbben elpusztultak akár harcban, akár betegségek következtében, a megmaradottak közül sokan megrokkantak, megőrültek. Akadtak, akik meggazdagodtak, de ezek főleg a társaság otthon maradt részvényesei voltak. Wesley szorgalmasan tanult, s már nem egészen ismeretlen földre lépett a partraszállás napján. Egyénisége észrevehető változáson ment keresztül, ahogyan eltávolodott szülőhazájától, úgy hagyta maga mögött otthoni gondjait. Levelei tanúsága szerint felszabadult embernek érezte magát, s mintha Kitty Pakenham nem is lett volna a világon, úgy elmerült a különféle szerelmi ügyek örvényeiben, de általában hideg fejjel, függetlenségét megőrizve. Indiában, a brit helyőrségben vidám volt az élet, a katonai felelőtlenség a messzi távolban még jobban kidomborodott, mint odahaza, s Wesley is részt vett egy-egy „kanmurin”, amelybe csak később, előkészítő italozás után szoktak bekapcsolódni a kiválasztott helyi szépségek. Ez valóban más világ, más élet volt, mint egy tiszteletre méltó ír adóhivatalnoké, ami Wesley szeretett volna lenni. De hát kinek a kívánságai teljesedtek tökéletesen? Újabb párhuzamok a két jövendő Waterlooi ellenfél között: kiderült, hogy .Wesley is szeret sokat és gyorsan beszélni, az étkezés viszont teljesen érdektelen volt számára. Rendszerint észre sem vette, hogy mit tesznek eléje, s az avas vajjal megkent kenyér is tökéletesen kielégítette. Bort éppenséggel szépen fogyasztott, ebéd közben négy-öt pohárral ivott meg, utána külön egy fél liternyit, de a kor alapos ismerői szerint ez a mennyiség akkoriban szinte antialkoholizmusnak számított, különösen angol viszonylatban. A brit hadsereg jellegzetessége egyébként Indiában is ugyanaz volt, mint odahaza: féltékenység, áskálódás, tehetségtelen, de jó összeköttetésekkel rendelkezők törtetése. Ezt az utóbbi körülményt Wesley rövidesen a saját bőrén is érezhette.

Amikor Európában Hollandia és Spanyolország is háborúba keveredett a forradalmi Franciaország oldalán, magas brit politikai körök ezt jó alkalomnak találták arra, hogy elfoglalják Batáviát és Manilát. Wesley nagy örömére először őt nevezték ki az expedíciós hadsereg főparancsnokává. Gondos haditervet dolgozott ki, majd elvették tőle a parancsnoki tisztséget egy tehetségtelen törtető kedvéért. Wesleyt nem lephette meg túlságosan a mellőzés, hozzászokott az ilyesmihez. Nem kellett semmiféle üldözési mánia ahhoz, hogy igazságtalanul mellőzött embernek érezze magát, akinek semmi sem sikerül, mások bezzeg … 1797 júliusában kedvező hírt kapott hazulról. Bátyját, Richárdot, kinevezték India fő-kormányzójának – ő jó! választotta meg a barátait. Neve is megváltozott: Lord Wellesley! A „Wesley” név hosszabbá és előkelőbb hangzásúvá vált. Egyelőre csak Richárdé. Milyen reményeket fűzött bátyja kinevezéséhez a mellőzött ezredes? Eddigi tapasztalatai nem voltak valami kedvezők. Richard büszke volt arra, hogy nem tűr semmiféle nepotizmust, öccsét sem segíti, csak annyira, amennyire érdemei és tettei alapján megérdemli. Arthurnak ez elég volt, nem várt érdemtelen előléptetést, csak alkalmat arra, hogy kitüntethesse magát. Az első parancsnoki megbízatás megfeneklett az ármánykodáson, s talán nem fölösleges megjegyezni, hogy a nagy dérrel-durral megindított vállalkozás nem jutott el sem Batáviáig, sem Maniláig, megrekedt Penangban. Ezalatt Wesley Calcuttában töltötte idejét, s nem tétlenül, mert némileg emelni tudta a szárazföldi hadsereg tekintélyét a haditengerészettel szemben. Sok vitája, összetűzése volt a tengerésztisztekkel, akik kezdetben megdöbbentek, hogy egy rongyos ,,terry” nem húzza meg magát alázatosan, amikor a tenger uraival beszél, később azonban kénytelenek voltak tapasztalni Wesley kibontakozó vastulajdonságait. Különösen tájékozottsága és szakértelme szerzett neki tekintélyt. Richard 1798 májusában érkezett Calcuttába, s két nappal később Arthurból is Wellesley lett, nyilván bátyja kívánságára. Ezzel vége

szakadt a Wesley-korszaknak, de a Sir Arthur cím még messze volt,, nem is beszélve a még magasabb méltóságokról. Egyelőre Indiában kellett neki jelentős tetteket végrehajtania, most már nem Kitty kedvéért, hiszen mennyiségi jellegű vigaszban részesítette magát, hanem inkább annak érdekében, hogy végre rendezze adósságait. A brit kormány nem volt szűkkeblű, ha arról volt szó, hogy megjutalmazza sikeres hadvezéreit, de az anyagi előnyökkel kecsegtető hőstettekhez megbízatás is kellett. Kilátás bőségesen volt. India forrongott, meghódítása még távol állt a befejezéstől. Clive csak a lehetőségeit teremtette meg annak, hogy erről a földről induljon el fényes pályáján a jövendő Wellington herceg. Az indiai brit uralmat komoly veszély fenyegette, egyrészt a franciák, másrészt maguk az indiaiak részéről. A francia veszélyről – föltehetően – Lord Wellesley keveset tudott. Bonaparte tábornok egyiptomi vállalkozása nem volt fontos számára, sem Napoleon későbbi terve, amelybe a cárt is bele akarta vonni. Az egyiptomi és szíriai események Calcuttától távol zajlottak le, s kérdés, tudta-e a főkormányzó, hogy 1801-ben a franciák kivonultak Egyiptomból. Azt viszont Napóleon és Wellesleyék egyaránt jól tudták, hogy Tippu Sza-hib, azaz Tippu szultán franciabarát és angolellenes, s leghőbb vágya kiűzni az angolokat Indiából, francia segítséggel. Richard azonnal hadat akart üzenni Tippunak, öccse azonban türelemre intette, mert bátyjánál jobban tudta, hogy a brit hadsereg még nincs felkészülve egy olyan ellenféllel szemben, amelynek 47 000 főnyi mozgó hadserege van, további 30 000 katonája helyőrségi szolgálatot teljesít, a könnyűlovasság létszáma pedig 13 000, s ezek az indiai huszárok nem maradtak el Multad bej lovasai mögött. A franciák nem küldtek ugyan segédcsapatokat, de a kiképzők értékes munkát végeztek. Az indiai tüzérség is számottevő volt. Ezt a hadsereget nem lehetett hebehurgyán megtámadni, alaposan előkészített hadműveletre volt szükség. Arthur Wellesley nem akart egy másik „Hollandiát”, s mivel, szerencsére, nem a „jó öreg yorki herceg” volt a főparancsnok, meg tudta győzni bátyiát. Csábító példákban persze, nem volt hiány, hiszen még ma is a

hadtörténelmi csodák közé tartozik a nagy Clive győzelme 1756-ban egy 50 ágyúval rendelkező 50 000 főnyi mohamedán hadsereggel szemben. Clive-nak alig volt 3000 embere, s mindössze 8 ágyúja. Ellenfele mohamedán voltát csak azért szükséges külön hangsúlyozni, mert ennek a harcias vallásnak a segítségével egy hatalmas hadsereg nem tudott legyőzni egy maroknyi sereget. De Clive már nem élt, fiát ellenben Madrás kormányzójává nevezték ki, feltehetően abban a reményben, hogy talán apjára ütött. Nem ütött. Nem csoda, hogy mind Wellesley lordnak, mind Wellesley ezredesnek sok baja volt ezzel a tehetségtelen, de törekvő fiatalemberrel, aki mielőbb, akár gyengébb erőkkel is, szerette volna megtámadni a szultánt, elvégre egy Clive-hoz nem méltó a túlerő. Aránylag fiatal kora ellenére is egy kicsit a múltban élt, az indiai hódítás, a rablóháborúk regényes korszakában. Az ifjú Clive úgy érezte, hogy az ő küldetése befejezni India teljes meghódítását, hiszen még hatalmas területek álltak Anglia, pontosabban: a Keletindiai Társaság ellenőrzésén kívül. A különféle indiai szultánoknak, hercegeknek, maharadzsáknak nagy kiterjedésű országaik voltak, amelyeknek területi épségét a brit parlament által hozott törvény is védte, amely szerint a Kelet-indiai Társaság nem növelheti területeit, és nem támadhat meg egyetlen indiai uralkodót sem, kivéve, ha valamelyik független indiai állam agressziót kövei el. Vagyis háborúra csak háborús ok esetén kerülhet sor. Háborús ok előállítása azonban sohasem okozott nehézséget az emberiség történelmében. Bár mindenben olyan leleményes lenne emberi fajtánk, mint a háborús okok kieszelésében! És különben is – talán be kellett volna várniuk az angoloknak, amíg Tippu szultán annyira megerősödik, hogy a győzelem reményében veheti fel velük a harcot, és francia segítséggel kiűzi őket Indiából? Nehéz lenne az akkori bonyolult indiai politikai helyzetet elemezni, annyit azonban mindenesetre tudni kell a dolgok megértéséhez, hogy az indiai uralkodók közül Tippu volt a legellenségesebb, nemhiába tartotta őt számon Napóleon úgy, mint akire elsősorban számítani lehet az indiai angol uralom megtörésében. Hyderabad Nizamja hűséges

szövetségese volt Tippunak, ugyanúgy a Mahratta Szövetség államainak – Scindiának, Holkarnak és Berarnak – az uralkodói. A Nizam hadseregét különben francia tisztek szervezték és képezték ki. Mindez együtt olyan erőt képviselt, hogy talán még a nagy Clive sem vehette volna fel ellene vérmes reményekkel a küzdelmet. Ám ott volt a régi angol csodafegyver, az „oszd meg és uralkodj!” elve és gyakorlata. Lord Wellesley nem habozott tárgyalni Tippu szövetségeseivel. Legnagyobb sikerét a hyderabadi Nizamnál aratta. Ez az uralkodó kész volt azonnal kiűzni a francia tanácsadókat, és szövetséget kötni az angolokkal. A többiek óvatosabbak voltak, várakozó álláspontra helyezkedtek, előbb szerették volna tudni, hogy ki győz a most már elkerülhetetlen összecsapásban, hogy tudják, kihez kell csatlakozni. Wellesley ezredesre várt az a roppant feladat, hogy előkészítse erre az összecsapásra az angolok által szervezett és vezetett indiai hadsereget is, s ezt a feladatát mint „nem hivatalos” parancsot teljesítette, tekintve, hogy az ezred parancsnoka Aston ezredes volt, a hazai brit uralkodó körök egyik kedvence. Aztán megint egy történelmi sorsfordulatnak kellett közbelépnie, mint rendesen: Aston ezredes életének halálos végű párbaj vetett véget, s így Wellesley – mint rangidős ezredes – végre hivatalos parancsnoka lett ezredének. Az angol történetírók nem sok fáradságot fejtettek ki annak kiderítése érdekében, hogy miért párbajozott Aston, de szükségesnek tartották az eseményt megörökíteni, már csak annak bizonyításául is, hogy Wellesley ezredes nem nagy hatalmú bátyja kegyéből nyerte el parancsnoki tisztségét, ehhez valamiféle nőügy kellett, amelynek során valakinek a becsületén vagy önérzetén esett foltot csak vér moshatta le. Arthurnak már szinte tábornoki munkaköre volt, tábornoki kinevezés nélkül. De Richard ennek érdekében egyetlen lépést sem tett, ne mondhassa rá senki, hogy részrehajló, és jogtalan kedvezményben részesíti édestestvérét. De úgy látszik, más szempontok is vezérelték. Őlordsága nyilvánvalóan hadi dicsőségre is vágyott, mert elhatározta, hogy csatlakozik a hadsereghez, minden katonai előképzettség nélkül. Harris tábornok

volt a teljes indiai brit haderő főparancsnoka. Amikor Arthur megtudta bátyja harcias szándékát, levelet írt neki. Röviden közölte vele, hogy jelenléte nem kívánatos a hadseregnél. „Annyit mondhatok, hogy Harris tábornok helyében otthagynám a hadsereget, ha Ön megjelenne a táborban.” A két testvért nem fűzhette össze valami odaadó szeretet, amint az a híres levél szövegéből is kitűnik. Az érvelés mindenesetre hatott, Richard megmaradt előkelő polgári beosztásában, és nem kotnyeleskedett bele a hadsereg dolgába. Arthurnak ekkor már a füle sem látszott ki a munkából. Tekintélye növekedett, szervező tehetségének híre ment, s amikor Hyderabad már említett Nizamja 16 000 főnyi sereget küldött a Tippu Szahib elleni harcra (az indiai egység már akkor sajátos fogalom volt), azt kérte, hogy csapatai a 33-asokhoz csatlakozhassanak. Ilyenformán Wellesley ezredes a hadsereg egész balszárnyának lett a parancsnoka. Lassanként mégiscsak előrehaladt nehezen vállalt életpályáján. Újszerű elvei voltak. Lehet, hogy ezért lenézték a Lovas Gárda gőgös kedvencei, de ő még a haditerveknél is fontosabbnak tartotta az ellátás, az utánpótlás megszervezését, s az volt a meggyőződése (s ettől az elvétől Spanyolországban sem tért el), hogy egy hadseregnek a saját készleteiből kell élnie, s nem a lakosság rovására, mert a harácsolás ellenséges környezetet teremt, másrészt a szervezett ellátás biztosabb. Külön gondoskodott sajátos nemzeti ételekről az indiai katonák számára. Ezek az indiai harcosok voltak a híres szipojok (sepoy), s innen származik a későbbi Wellington herceg egyik gúnyneve, a „szipoj tábornok” (sepoy general). Ezt az elnevezést Európában megvetéssel használták, többek között Napoleon is, aki Wellingtonban olyan tábornokot látott, aki valamiféle cigány népség fölött parancsnokolt Indiában. Ez a hadsereg valóban furcsa látvány volt. Mintegy 36 000 főt számlált, egy 5X11 kilométeres négyszögben menetelt, oldalait lovasság védte. De ez még mind semmi! Utánuk következett az akkori világ legnagyobb ellátó oszlopa: 200000 bennszülött,

120000 ökör, rengeteg teve, szamár, elefánt és ló. Fülsiketítő volt a trombitálás, a szamár-ordítás, az üvöltés, a sivítás. Az emberek is kiabáltak, egymásnak, egymásra, így indultak el Madrasból, pokoli hangzavarban és elképzelhetetlen lassúsággal. 1799 márciusában került sor az első összecsapásra Tippu seregével Seringapatam közelében. A szultán katonái jól harcoltak, de maga Tippu nem bizonyult valami nagy hadvezérnek. A lehető legszerencsétlenebb pillanatban vetette be tüzérségét, s ez eldöntötte a csata sorsát. Wellesley ezredes első jelentős vezérkari munkája kitűnően sikerült, jól ellátott, idejében megérkezett csapatok nyerték meg az első fontos ütközetet, csekély veszteséggel. Később növekedtek a veszteségek, egy sikertelen éjszakai támadás során maga Wellesley is megsebesült a térdén egy puskagolyótól. Aztán Seringapatamban. a szultán fővárosában került sor a döntő csatára. Itt Wellesley megsemmisítő győzelmet aratott, az utcai harcok során Tippu is elesett, halálát maga az ezredes állapította meg. Ezzel a háború befejeződött, de valami más kezdődött utána. Rettenetes kegyetlenkedések közepette fosztogattak Wellesley katonái, a polgári lakosság szenvedése leírhatatlan volt, s azt a tisztet, aki fékezni próbálta ezt a véres és harácsoló őrjöngést, saját katonái lőtték le. Wellesley is tehetetlen volt a szörnyű fegyelmezetlenségekkel szemben, legalábbis egyelőre. Elhatározásai már voltak, s rövidesen hatáskört is kapott hozzájuk. Mivel a győzelmet elsősorban neki lehetett köszönni, Harris tábornok őt nevezte ki városparancsnoknak, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy Baird tábornok is ott volt. Baird megsértődött, de egyben megkönnyebbült. Az ezredes feladata emberfölötti volt. Többek között elszabadultak Tippu tigrisei, őrzőik elmenekültek, s a kiéhezett vadállatok több kárt okoztak a brit és a szipoj katonáknak, mint Tippu katonái. További veszteségei is voltak a győztes hadseregnek, méghozzá Wellesley kezétől. Amikor elültek az őrjöngés első hullámai, a városparancsnok tucatjával akasztatott fel fosztogató brit és szipoj katonákat, csak hogy mindenki számára érthető módon

figyelmeztesse a többieket: mi az, amit nem illik tenni egy elfoglalt városban. Következetesen ragaszkodott ahhoz az elvéhez, hogy a katonák nem polgári személyek ellen harcolnak, s egy hadseregnek nem a lakosság gyűlöletére, hanem bizalmára van szüksége. A kegyetlen megtorlások végül csillapítóan hatottak a szenvedélyekre, megszűntek az erőszakoskodások, s a Tippu család több tagját is meg lehetett menteni. A győztes hadműveleteket követő területrendezés során is bölcs mérsékletet mutatott az egyre nagyobb tekintélyű Arthur Wellesley. Megmutatkozott ez a tisztek hangulatán is, s egyre többen kérték, különösen a fiatalabbak, hogy Wellesley ezredessel szolgálhassanak a jövő hadműveleteiben. Sok újítása feltűnést keltett, például az, hogy ha mód volt rá, személyesen végette a felderítés veszélyes munkáját. Jobban szeretett a saját tapasztalataira támaszkodni, mint a jelentésekre. Minden „utólagos jóslás” nélkül el lehet mondani, hogy lassan kezdtek kialakulni a jövő nagy hadvezérének körvonalai, de valóban csak lassan. Afféle angol üstökös volt. Mint városparancsok rengeteg levéllel és rendelettel igyekezett teljesen helyreállítani a rendet. Többé-kevésbé rend és nyugalom uralkodott a roppant területen. Itt-ott persze különféle felkelések, lázadások robbantak ki, általában nem nagy jelentőségűek, de a felkelők között akadt egy legendás hírű bandita, nemzeti hős, Dhoondiah Waugh, akit hosszú hónapokig hiába üldöztek, majd végül egy lovasrohammal sikerült a négyszeres túlerőben levő bandát megsemmisíteni, s a harcok során maga a nevezetes betyár is elesett. Ez volt Wellesley katonai pályafutásában az egyetlen eset, amikor személyesen vezényelt lovasrohamot. Dühében tette, mert utálta az ilyen és efféle népi megmozdulásokat, a polgári ellenállás rendetlen, szabálytalan formáit, s módfelett felingerelte, hogy ezzel a csőcselékkel hónapokon keresztül öt lovas és nyolc gyalogos ezrednek kellett bíbelődnie. Később, Spanyolországban, hasonlíthatatlanul nagyobb arányú népfelkeléssel találkozott, őt támogató gerillákkal, de alapvető véleménye nem változott meg,

ebben a tekintetben is hasonlóképpen gondolkozott, mint Napoleon, s ahhoz, hogy neki is megváltozzék a véleménye, a brit szigeteken kellett volna folyniuk a harcoknak. Erre azonban csekély volt a kilátás még Trafalgar előtt is. Ne felejtsük el, hogy egy kis megengedhető történelmi időjáték jóvoltából visszafelé haladtunk, máskülönben le kellene mondanunk a majdani Wellington herceg pályafutásának ismertetéséről. Elmondhatjuk tehát, hogy Arthur Wellesley megindult fölfelé a siker útján, s többé nem állíthatták meg. Elmondhatjuk, de nem így volt. A tábornokok valósággal összeesküdtek ellene. A hiúság,, az irigység nemcsak a napóleoni marsallok sajátsága volt. Az Indiába küldött brit tábornokok bonyolult aknamunkába kezdtek Wellesley ezredes ellen, aki tábornoki feladatokat végzett el, megfelelő rang nélkül. A hazafiúi érzések háttérbe szorulnak, amikor a gyűlölt másik aratja le a babérokat. Nehéz lenne ma már kibogozni, hogy milyen jelentéseket és feljelentéseket kapott a brit hadügyminisztérium és a Lovas Gárda, tény az, hogy különféle ellentmondó, gyakran egymást keresztező utasítások után Arthur azt a parancsot kapta, hogy hagyja el Indiát, és csapataival csatlakozzék az egyiptomi brit erőkhöz, mivel a francia hadsereg még mindig ott volt, annak ellenére, hogy Napoleon már eltávozott, Klébert pedig meggyilkolták. Nem tudni pontosan, mivel vádolták a hiúságukban sértett tábornokok Wellesleyt, csak következtetni lehet abból az ingerült hangú levélből, amelyet az engedelmes és fegyelmezett Arthur írt a főkormányzónak, vagyis Lord Wellesleynek, röviden: Richárdnak: „Nem vagyok sem rabló, sem gyilkos!” Majd megkérdezte, hogy büntetésből talán száműzni akarják-e magyarországi birtokára. Nem volt neki Magyarországon birtoka, csak hasonlatnak használta, mivel az osztrák Kray tábornok is erre a sorsra jutott. Aztán fegyelmezetten megnyugodott, hogy ő nem más, mint – a helyi nyelven kifejezve – egyszerű „nimmukwailah”, vagyis engedelmes katona, akinek egyetlen kötelessége: teljesíteni a parancsot. A sors újra úgy érezte,

hogy itt tenni kell valamit, elvégre m, keresnivalója van a jövendő Wellingtonnak abban az Egyiptomban, amelyben tulajdonképpen már eldőlt a háború, s a franciák távozása már csak idő kérdése. A nagy jövőjű ezredes megbetegedett, magas lázzal feküdt egy bombayi kórházban. Amikor meggyógyult, egy kellemetlen bőrbetegség támadta meg, az úgynevezett „Bombay-viszketegség” (Napoleon Toulon előtt tett szert hasonló bántalomra), s így nem volt alkalma Egyiptomba hajózni, lévén folyamatosan betegállományban. 1801 májusában tért vissza Seringapatamba. Itt rövid ideig vidám életet élt, könnyen vigasztalódott. Majd ismeretessé vált, hogy a sikeres hadjáratokért a kormányzó (Richard) évi 5000 font járadékot kapott, s ezenkívül valamennyi ezredest tábornokká léptették elő. Nagy volt Arthur öröme, amíg ki nem derült, hogy valóban valamennyi ezredest előléptették tábornoknak, kivéve őt, aki a sikeres hadjáratokat vezette. Úgy látszik, nem tett jót neki a hír, mert újra megbetegedett, felszökött a láza. Valóban, ezek után senki sem mondhatta a megvesztegethetetlen és a kivételezést nem ismerő, magas erkölcsiségű Lord Wellesleyről, hogy támogatásban részesítette saját öccsét. Még csak meg sem látogatta az ezredest betegágyánál,, de valószínű, hogy erre. a beteg sem tartott igényt. Arthur tehát Indiában maradt, csalódottan, betegen, utálta becsvágyó bátyját, reménytelennek látta jövőjét. Ez az a lelkiállapot, amelyben egy ír származású brit ezredes sóvárogva gondol arra, hogy milyen aranyélete lenne egy írországi adóhivatalban vagy bármilyen más pénzintézetben. Ilyen helyzetben hol lelhet vigaszt egy alig harmincéves fiatalember? Természetesen a szerelemben., Egy angol-ír csodabogárról lévén szó, ez is különös körülmények között történt. Mivel éppen hallgattak a fegyverek, igyekezett fellendíteni India mezőgazdaságát, s meghonosítani például Mysore-ban a, burgonyát s különféle zöldségféléket. Ez a tevékenység annyira áthatotta gondolatvilágát, hogy tiszttársai feleségének virág helyett zeller– és

káposztacsokrokat nyújtott át hódolata jeléül. Kissé különc volt. Egy bizonyos F. kapitány feleségét ez a különös kedveskedés annyira meghatotta (más volt, mint a többi), hogy később a daliás ezredestől másféle figyelmességet is elfogadott. Elszigetelt helyőrségekre jellemző, izgalmas, amellett a tényeknek megfelelő pletyka volt ez, mély erkölcsi felháborodásukban többen összevesztek emiatt Wellesleyvel, kivéve a férjet, aki semmiről sem tudott, s még kevésbé akart tudni. Wellesley jóval később is anyagi támogatásban részesítette a hölgyet, s különösen egyes gyermekeit támogatta feltűnő bőkezűséggel. Finomabban bonyolította le a maga „Lady Hamilton-ügyét”, mint a nagy Nelson. Zeller, káposzta, szerelmi ügyek … ezzel teltek Wellesley évei, mialatt Európában felfordult a világ, s Napoleon már mint Első Konzul győzött Marengónál. Arthur kétségtelenül elfásult Indiában, félrelökött embernek tartotta magát, nem egészen alaptalanul. Már az sem tudta izgalomba hozni, hogy 1802. április 9-én végre előléptették tábornoknak. Hát aztán! Korábban még örült volna neki, most már csak legyintett. Hogyan hasonlíthatta volna össze magát azzal a francia katonával, akinél mellékesen néhány hónappal idősebb is volt, s aki nemcsak a világ legjelentékenyebb hadseregének volt a parancsnoka, hanem élethossziglani államfője az országnak. És a lenézett „szipoj tábornok” hogyan hasonlíthatná össze szerény indiai sikereit Lodi, Rivoli, a piramisok, Marengo győztesének teljesítményeivel? Az egész világ Bonaparte nevétől volt hangos, s Beethovennek esze ágában sem volt Wellesleynek szimfóniát ajánlani. Pedig Arthurra újabb jelentős csaták vártak, csak kissé távol, s a napóleoni nagydob nélkül. A Mahratta Államszövetség óriási hadsereget állított talpra. A felelőtlenség és a nagyzási hóbort iskolapéldája volt ez: 200000 lovas és 100 000 gyalogos! Ekkora hadsereget az angolok el sem tudtak képzelni. Különösen a lovasok száma volt félelmetes. Wellesley tábornok nem tehetett mást, mint rendkívüli gyorsasággal készítette elő a háborút. Szerelmi élete éppen úgy

háttérbe került, mint India mezőgazdaságának fejlesztése. Egy álló esztendeig tartottak az előkészületek, aztán – indulás! Wellesleynek ez volt a fő hadászati elve : keletiek előtt sohasem szabad visszavonulni, bármi legyen is a seregek aránya. Ennek az elvnek az áldozata lett például a 74. ezred. Valamennyi tisztje elesett vagy megsebesült, Wellesley alól két lovat lőttek ki, a közkatonák soraiban ót közül csak egy maradt épségben, s végül az indiaiak megfutamodtak, mert Wellesley egyszerűen nem volt hajlandó belátni, hogy vereséget szenvedett. Mivel a csatában csak az egyik fél győzhet (Eylau ritka kivétel), a mahrattai sereg katonái úgy vélték, hogy ha a britek nem szenvedtek vereséget, akkor nekik kell fejvesztetten menekülniük. A háború ezzel még nem ért véget, a brit csapatoknak (köztük a szipojokkal) különféle erődítményeket kellett még elfoglalniuk, s most már egymás után gázolták le a „bevehetetlen” várakat. Ahmednuggar bevétele után az egyik Máhratta vezér ezt írta jelentésében: „Különös emberek ezek az angolok. Tábornokuk csodálatos ember. Reggel érkeztek, megszemlélték a falakat, keresztülhaladtak rajtuk, lemészárolták a/ egész helyőrséget, majd visszamentek reggelizni.” Még szerencse, hogy akadt túlélő, aki ilyen rokonszenvező rövidséggel tudta leírni az eseményeket. Ekkor megkötötték a fegyverszünetet, de az indiaiak azonnal megszegték. Még egy csatára volt szükség, s ez is a britek győzelmével végződött. Ekkor végre felröppent a békegalamb. Wellesley tábornok győzelmei olyan nagy hatást tettek indiai brit körökre, hogy több évi harag után a két testvér is kibékült, s mintha Richard, azaz Lord Wellesley kezdte volna sejteni, hogy „a család szégyene” mégsem akárki. Elsősorban neki volt köszönhető, hogy megszületett a Keleti Béke, s Wellesley csapatainak már csak különféle martalócokkal, fosztogató bandákkal kellett megküzdeniük, afféle szegénylegényekkel, akik némi politikai színezetet is vegyítettek rablásaikba. Wellesley ezzel a népséggel körülbelül úgy bánt el, mint Napoleon a maga betyárjaival. A béke újra visszahozta a

helyőrségi uralmat, a szerelem múzsái újra megszólaltak, a tisztikar örült minden pletykának, és ostoba tréfákon, beugratásokon derült az életben maradottak társasága. Afféle végvári élet volt ez, s szinte örültek egy-egy hivatalos vagy akár ötletszerű összecsapásnak. Wellesley tábornok viszont egyre inkább úgy érezte, hogy éppen elég hosszú időt töltött Indiában, ideje lenne hazamenni (ezen inkább Írországot, mint Angliát kell érteni). Már csak azért is, mert újra megindultak ellene az áskálódások, ezúttal a Kelet-indiai Társaság részéről, mivel Welleslevnek nem egészen az volt a véleménye az indiai viszonyokról s az Indiában követendő politikáról, mint az elsősorban nyereségre törekvő társaságnak. Amellett a tábornok népszerűsége veszedelmesen növekedett. Bombayben ünnepi fogadtatásban részesítették, 15 ágyúlövéssel, üdvözlő beszédekkel, s ha nem is titulálták félistennek, méltányolták tehetségét és becsületességét. Pusztán gyakorlati okok miatt, nehezen akarták hazaengedni. Egy kis katonai bonyodalom mindig akadt itt-ott-amott, s ilyenkor természetesen csak őhozzá fordultak. Már 1804 vége felé járt (Napoleon császár volt), amikor Wellesley búcsúzkodni kezdett a különféle helyi hatalmasságoktól, akikkel barátságot kötött. Különösen meleg szavakkal búcsúzott el Mysore rádzsájától, saját arcképét ajándékozta a hálás uralkodónak, akinek válláról sok terhet levett azzal, hogy helyette kormányozta az országot. Még jellemzőbb voit Wellesleyre az a szózat, amelyet Seringapatam népéhez intézett, s amelyben közölte az egyszerű bennszülöttekkel, hogy – ezt kár lenne nem szó szerint idézni – „az isteni gondviselés jóvoltából kerültek a tiszteletre méltó társaság igazságos, és a békét jelképező zászlaja alá”. Ehhez hasonló szellemű kiáltványokat szokott fogalmazni Napoleon Egyiptomban. Wellesley sem vetette meg az olcsó politikai fogásokat, ha erre szükség volt. Különösen érdemes eltűnődni a „tiszteletre méltó társaság” fogalmán. Ez volt ugyanis a Kelet-indiai Társaság, ez a mindenre elszánt, pénzsóvár rablóbanda, angol maffia, amely valósággal kiszipolyozta az indiai népet. De Arthur nem volt forradalmár, őfelsége katonájának tekintette

magát, ha már nein lehetett adóhivatalnok. Kiáltványát azért is lelkesen fogadta a lakosság, mert nemcsak az ő aláírása szerepelt a nem mindennapi írásmű alatt, hanem mohamedán és hindu előkelőségeké is. Wellesley fontos és híres közéleti személyiséggé nőtte ki magát Indiában, szerepe történelmi jelentőségűnek nevezhető az óriási földrészen. Hogy működését némileg már odahaza is méltányolták, annak kézzel fogható megnyilvánulása volt, hogy kinevezték a Bath-rend lovagjává, s ehhez már a „Sir” cím is járt, tehát ettől kezdve a tábornokot Sir Arthur Wellesleynek nevezték, röviden Sir Arthurnak. Katonái még rövidebben becézték, az „Atty” elnevezés már teljesen meghonosodott. A „kis káplár” példája mutatja, hogy egy jó hangzású becenév milyen sókat jelent, s mennyi hasznot lehet belőle húzni. „Atty” kétségtelenül népszerű volt katonái előtt, mármint azok előtt, akiket nem akasztatott fel, és akik nem estek el. Így végződött Wellesley tábornok (pontosabban vezérőrnagy, mert a tábornoki címek legszerényebbjét kapta) közel nyolcéves indiai tartózkodása, amikor tapasztalatokban meggyarapodva s egy kínzó derék-zsábával hajóra szállt, s az Őfelsége Szolgálatában Álló „Trident” nevű hajón 1805 márciusában elindult hazafelé. Nagy ég, mi minden történt ebben az évben! Ulm, Trafalgar, Austerlitz … Nyilván nem minden érdekesség nélkül való, hogy Wellesley hajója június 20-án Szent Ilona szigetén kötött ki, s a tábornok három hetet töltött az akkor még teljesen ismeretlen nevű, kis szigeten. Tíz évvel Waterloo előtt Sir Arthur minden hátsó gondolat nélkül dicsérte a kevesek által ismert kis gyarmatot: „A sziget belseje gyönyörű, és éghajlata a lehető legegészségesebb.” A lovakkal és az utakkal nem volt elégedett, azt viszont hangsúlyozta, hogy nagyon jó volt hajózni, meggyötört egészségének valóságos áldás volt a tengeri levegő, eltekintve a viharok okozta tengeribetegségtől, amely Nelson tengernagyot is meg szokta kínozni. De a sziget… „Különösen e gyönyörű szigeten való rövid tartózkodásom jóvoltából olyan nagyszerűen érzem magamat, mint hosszú évek

óta sohasem.” Hogyan lett ebből a „gyönyörű” szigetből tíz év múlva „ördögsziget”? A magyarázat talán nem is túlságosan bonyolult: más dolog egy szigeten három hetet eltölteni mint győztes hadvezér, s megint más mint bukott világhódító hat esztendőt tölteni ugyanott fogolyként. Július 10.-én indult tovább hazafelé, s ha elgondolta, hogy mit végzett az elmúlt nyolc esztendő alatt, nem is lehetett elégedetlen. Mint egy elszegényedett angol-ír főúr öccse, nem is szerepelt rosszul. Elérte a tábornoki rangot (ezért fizetnie sem kellett), a Bath-rend lovagja lett, saját erejéből harcolta ki a „Sir” megszólítást, mindössze egyetlen kellemetlenséggel kellett számolnia: a „szipoj generális” csúfnév elkísérte őt Angliába is. Anyagilag sem járt rosszul, 30 000 fontot sikerült megtakarítania, s ez szó szerint értendő, mert ez a különben jelentős összeg semmi azokhoz a lehetőségekhez képest, amelyek egy olyan ember előtt álltak, aki jó hat esztendeig úgyszólván diktátora voit a gazdag Mysore államnak. A „tiszteletre méltó társaság” cápáit nyilván nevetőgörcs fogta el, amikor meghallották, hogy ez a nagy katona, akinél többet a társaságért csak a nagy Clive tett, (ő a saját zsebéről sem feledkezett meg), mindössze hitvány harmincezer fonttal a zsebében hagyta ott Indiát. Különben is ennek a bűnszövetkezetnek elege volt a Wellesiey családból. A tábornok már hazaindult, a Lord ellen pedig addig áskálódtak, amíg London leváltotta, s helyette az idős és bárgyú Lord Cornwallist, III. György kedvencét nevezték ki India főkormányzójává. Sir Arthurnak rövidesen alkalma nyílt bátyját mindabban a támogatásban részesíteni, amelyben bátyja – csekély kivételtői, eltekintve – nem részesítette őt. Sir Arthur szeptember elején érkezett vissza Londonba, s azonnal jelentkezett a gyarmatügyi miniszternél, Lord Castlereagh-nél (akinek körülbelül a félévi jövedelme volt annyi, amennyit a tábornok nyolc év alatt összekuporgatott), de nem tudott azonnal bejutni hozzá. Nem egyedül üldögélt a miniszter előszobájában, hanem egy félkarú, félszemű tengernagy

társaságában. Nem ismerték egymást, ez volt első és egyben utolsó találkozásuk. Beszélgetésük kezdetben eléggé felületes volt, csak később melegedett fel némileg, amikor a tengernagy (Nelson) megtudta, hogy társa az előszobában egy Indiában kitűnt tábornok. Feltehető, hogy Sir Arthur korábban felismerte a világhírű rokkantat. A leginkább figyelemre méltó az volt ebben a jelenetben, hogy a gyarmatügyi miniszter egy teljes órán keresztül előszobáztatta Lord Nelsont és a jövendő Vasherceget. Ez jellemezte különben a brit politikai viszonyokat, s ezért volt lehetetlen a szigetországban egy katonai államcsíny. Ha más nem, a katonák jól megindokolt alsóbbrendűségi érzése megakadályozott egy ilyen lépést a nagy hatalmú politikusokkal szemben. Nelson, a legfőbb tengerész, nem becsülhette sokra a szárazföldi tábornokot, de lehetett valami Sir Arthur egyéniségében, ami mégis arra késztette a tengerek urát, hogy barátságosan elbeszélgessen a szárazföldi patkánnyal. Számottevő különbség volt a két ember között az is, hogy Nelson ellensége, Wellesley csak ellenfele volt Franciaországnak, s az utóbbi még azt sem tudhatta, hogy szembekerül-e valaha ,,Boney” hadaival. Rá hosszú élet várt, de Nelson nem sokkal élte túl az érdekes találkozást, néhány hét múlva sor került a trafalgari tengeri csatára. Nelson díszes temetésén szerényen részt vett a „szipoj tábornok” is. „Szép katonahalál!” – jegyezte meg állítólag környezetének, s valószínű, hogy jó néhány ízig-vérig hivatásos katona irigyelte Nelsont ezért a tankönyvbe való végért: elesni az általa kivívott győzelem csúcspontján! Ebből az okfejtésből kiindulva, Sir Arthur még bizonyára élni akart, ő még csak szerényebb s főleg távoli győzelmeket mondhatott magáénak– Indiai teljesítményeinek dicsősége nem ragyogta be az európai közvélemény tudatát, amelyet egy másik jelentős személyiség ejtett rabul. Már csak azért is be kellett látnia, hogy még nem tett elég sokat karddal a kezében ,,a királyért és a hazáért”, mert 1805 decemberében az európai hadszíntérre vezényelték, hogy támadja meg Napóleont, azaz – ah, shocking! – Buonaparte tábornokot, esetleg a poroszokkal karöltve.

Szegény Arthur! Mily kevéssé ismerte még az európai viszonyokat s a porosz királyt! Austerlitz persze minden tervet keresztülhúzott, s Sir Arthur hathetes bolyongás után kis seregével hajóra szállt, meghallgatta a tengerészek ilyenkor szokásos dalait, majd újra angol földre lépett. A kutya sem törődött vele, s ugyan kinek tűnhetett fel egy előkelően őszülő halántékú, harminchat éves indiai tábornok, amikor felkelt Austerlitz fényes napja, s dicsfényt vont a kis káplár feje köré. Egy pillanatig talán mégis érdemes elgondolkozni azon, hogy Napóleon és Wellington tíz évvel Waterloo előtt már majdnem találkozott egymással, s ha Frigyes Vilmos, a Sándorral váltott forró csókoknak megfelelően … de hagyjuk ezt a történelmietlen kötőszót. Sir Arthurt újabb megpróbáltatások érték odahaza. Az austerlitzi katasztrófa fölött érzett elkeseredésében elhunyt Pitt utódai eltávolítottak minden jelentős „Pitt-bérencet” a hivatalokból. Ennek a tisztogatásnak az áldozata lett a szipoj tábornok is, s feljegyezték, hogy aprócska beosztása miatti bosszúságában kijelentette, hogy Buonaparténak nem lennének különösebb nehézségei, ha el akarná foglalni Angliát. Ideje bőven volt, s arra használta fel, hogy visszatérjen a politikai életbe. Újra elfoglalta helyét a parlamentben, elsősorban azért, hogy megvédje Richárdot, aki nagyon rászorult erre a védelemre. Szerencséjére Arthur semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy testvére oldalára álljon. Még egy nagy meglepetés érte Sir Arthurt ír földön: Kitty Pakenham (már harminchárom éves volt ekkor) megvárta őt, a daliás katonát, aki Indiában annyira elfelejtette az előkelő leányt, hogy nagyszámú hadi és szerelmi ügyei közepette egyetlen szál levelet sem írt neki. A régi láng szerényen fellobbant, legalábbis annyira, hogy kötelességének érezte feleségül venni ezt a szűz Pénelopét, s most már a Pakenham családnak sem volt kifogása ellene sem anyagi, sem előkelőségi szempontból, elvégre a Bathrend lovagja volt, némi készpénzzel. Szabad ember volt, indiai futó kalandjai érzelmileg nem kötötték le, a házasságnak mi sem állt

útjában. Hogy mi maradt meg a régi szerelemből, az talán kevésbé foglalkoztatta a vőlegényt, abban viszont biztos lehetett, hogy Kitty semmi esetre sem zavarja őt mindennapi munkájában, családon kívüli elfoglaltságaiban. Kitty még angol mértékkel mérve is. rendkívül szolid hölgy volt, nem Jozefin-féle, még csak nem is Mária Lujza. Ezekben az időkben, amikor egész Európa Napóleon körül forgott, Arthur a bátyját védte a parlamentben a különféle koholt vádak ellen, amelyek a tiszteletre méltó társaságtól származtak. Alantas politikai cselszövések voltak ezek, miközben a szárazföldön Napoleon tönkreverte Poroszországot, majd az oroszok ellen vonult Lengyelországban. A brit kormány kicsinyessége hajmeresztő volt. A vezető államférfiakat elsősorban az ír kérdés foglalkoztatta, az elmúlt évben két felkelés is volt a zöld szigeten, s mind a kettőt leverték. A katolikusok egyenjogúsításáról szó sem lehetett, a parlamenteknek (az írnek sem!) katolikus tagja nem lehetett. Ne felejtsük el, hogy Anglia ekkor már túl volt a maga polgári forradalmán. A legválságosabb napóleoni időkben Nagy-Britannia valláspolitikai kérdésekkel foglalkozott, s nem lehet csodálkozni Sándor cár haragján az angolok ellen, akik dicsőséges elszigeteltségükben túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy hadsereget küldjenek szövetségeseik megsegítésére. Mindennek tetejébe a legjobb brit szárazföldi katona, Wellesley tábornok, annyira belebonyolódott az ír politikai ügyekbe, hogy kinevezték Írország államtitkárának Richmond herceg főkormányzó mellé. Európában dörögtek az ágyúk, a majdani Wellington pedig vezető politikus lett Írországban. Ki foglalkozott a hadsereggel? Szerencsére akadt egy másik nagy tehetségű tábornok, Sir John Moore, aki a gyalogság kiképzése és korszerűsítése körül szerzett hervadhatatlan, bár kissé elfelejtett érdemeket. Később ugyanis minden dicsőség Wellington herceget illette meg, különösen, hogy Moore elesett Spanyolországban, és éppen úgy nem veszélyeztette Wellington dicsőségét, mint Desaix Napóleonét.

Wellesley egy kis vargabetűvel került a spanyol hadszíntérre. Politikai pályáját félbeszakítva, először részt vett a dániai harcokban, Koppenhága bombázásában, mialatt a flotta elragadta a dán hadihajókat. Nem volt főparancsnok, mert egy egyszerű szipoj generális nem való ilyen magas beosztásba. A bizalmatlanság ellenére, Wellesley jói megállta a helyét, nem ugyan francia, hanem dán csapatok ellen. Hazatérése ezúttal gúnydaloktól mentes volt. Nyugodt lelkiismerettel ünnepelhette (ha ünnepelte) harminckilencedik születésnapját Londonban, ahol mindössze néhány napot töltött, feleségével és két kisgyermekével. Nem lehet tudni, hogy mennyit ismert a spanyolországi eseményekből, s lehetséges, hogy meglepetésszerűen érte őt a Lovas Gárda levele, amellyel 1808. június 14-én kinevezték egy olyan expedíciós hadsereg főparancsnokának, amelynek céljáról majd később tájékoztatják őt őfelsége miniszterei. Még csak nem is sejthette, hogy nemsokára Junot-val, Napoleon barátjával kell megmérkőznie Lisszabon közelében. Miközben Sir Arthur felkészült a titokzatos partraszállásra, Napóleon új terveket kovácsolt, rengeteg bosszúsága közepette. Az mindenesetre megnyugtató volt számára, hogy Junot ura Lisszabonnak, és szilárdan tartja kezében egész Portugáliát. Szükség volt erre a sovány vigaszra, mert nehezen viselte el az eddigi csalódásokat, s nem is sejtette, hogy hátravan még a feketeleves. Az a hadsereg, amelyet „Atty” rendelkezésére bocsátottak, eredetileg más célokat volt hivatva szolgálni, nevezetesen Spanyolország gyarmatait kellett volna megtámadnia, s nem föltétlenül a szipoj tábornok parancsnoksága alatt. Hogy ez a hadsereg most a megtámadott testvéri Spanyolország segítségére sietett a franciák ellen, kellőképpen megmutatja a politika színes sokrétűségét. Ma gyűlölt ellenség, holnap szeretett szövetséges. Csak úgy harsogtak a pohárköszöntők a megbonthatatlan spanyolbrit szövetség tiszteletére. És az új szövetség katonai vezetői valósággal megrészegedtek a szerény baileni sikertől, úgy tekintették, és úgy hirdették, hogy csodálatos győzelem volt az austerlitzi csodalények, a Nagy Hadsereg katonái ellen. Hogy ebben

mennyi volt a túlzás, azt később tapasztalhatták a saját bőrükön, de a győzelmi ujjongás mámorító pillanatait már senki sem vehette el tőlük. Mivel az ellenállási mozgalmakat is megélénkítette a duponti tett, Portugáliában is akadtak, csoportokba verődött hazafiak, és sokat kellemetlenkedtek Junot csapatainak, akik eddig nyugodtan éltek és fosztogattak. Arról természetesen szó sem volt, hogy a szórványos rajtaütések komoly gondot okoztak Junot-nak, de arról megbizonyosodhatott Wellington, hogy a lakosság hangulata korántsem franciabarát. És ez sem volt elhanyagolható, ha nem is döntő körülmény. A „döntő körülmény” még odaát készülődött a szigetországban. Rendkívüli alapossággal tanulmányozta a portugáliai és a spanyolországi viszonyokat s még alaposabban a francia harcmodort. Erről ki is fejtette a véleményét egy J. W. Croker nevű fiatal képviselőnek, a későbbi haditengerészeti államtitkárnak, s elmondta, hogy utoljára a holland síkságokon harcolt a franciák ellen, olyan eredménnyel, hogy nem szívesen emlékszik rá vissza, s azt is tudja, hogy Buonaparte továbbfejlesztette a francia hadtudományt, és ennek köszönheti nagy győzelmeit. Sikerült azonban két megnyugtató mozzanatot találnia. Az egyik személyes természetű: „Nem félek tőlük, mint ahogyan mindenki fél a franciáktól. Ez a félelem ütközet előtt már fél vereség. Ez a legtöbb szárazföldi hadsereg baja. A másik: ha valóban olyanok a hadmozdulataik, ahogyan hallom, akkor az a véleményem, hogy a harcnak ez a formája már elavult, mi ennél jobbat tudunk. Ha esetleg legyőznek, semmi esetre sem úgy, hogy túljárnak az eszemen valamilyen cseles hadmozdulattal. Meggyőződésem, hogy a franciák harcmodora szilárd, rendíthetetlen csapatok ellen nem lehet eredményes.” Nem tudni, mennyire hiteles ez a nyilatkozat, de hihető. A lényege nyilván nem az, hogy Sir Arthur a császár országméretű hadműveleteit bírálta, hanem az, hogy szerinte Napóleon helytelenül tette, hogy megállt az oszloptaktikánál. Annak idején a kiképzetlen forradalmi tömegeket valóban nem lehetett más

harcrendben felállítani, mint oszlopban. Az is kétségtelen, hogy Napoleon ezt a harcászatot a tökéletességig fejlesztette, s volt is hozzá elég embere. De az angoloknak valami mást kellett kitalálniuk csekély létszámú gyalogságuk számára. Ők a vonalcsatározást fejlesztették egészen magas fokra. A régimódi Gnai-ban harcoló poroszokat Jénánál és Auerstadtnál a franciák valósággal megsemmisítették, hiszen a vonalat elég egyetlen ponton áttörni, s már felbomlik az egész hadrend. Érdekes módon az angolok, elsősorban Moore ihletésére, ezt az elavult harcrendet fejlesztették tovább. Maga Engels is, aki sokat foglalkozott katonai kérdésekkel (barátai ezért becézték tábornoknak), úgy ítélte meg, hogy az angolok vonal-harcvezetése felülmúlta Napóleon oszlophadrendjét. A lényeg: a jól kiképzett, hidegvérű, türelmes angol bakák, jól rejtve, rendszerint hegygerinc vagy domb mögött egymás mellett állva, vonalban várták az ellenséget, Wellington 1808 augusztus elején szállt partra, egyelőre 9000 emberrel Mondegóban. Ez a jelentéktelennek látszó, inkább afféle zavaró portyázásnak tekinthető hadmozdulat (mi volt ez Napoleon százezres nagyságrendű háborúskodásaihoz képest?) fontos történelmi korszak kezdetét jelentette. Hogy miért? Azért, mert Napóleon katonáival első ízben készültek megvívni elsőrangú brit szárazföldi csapatok, ha számításon kívül hagyjuk Stuart tábornok Calabriában aratott győzelmét Maidánál (ennek emlékére nevezték el Londonban a rossz hírű utcát, a Maida Vale-t). Érdekes közjátéka volt ez a napóleoni korszaknak. Azóta sincs magyarázat arra,.hogy Stuart tábornok miért hagyta kihasználatlanul fényes győzelmét Reynier tábornok fölött. Va-lamivelkisebb létszámú serege az 5000 franciából 2000-et megölt vagy fogságba vetett, mindössze 320 főnyi saját veszteséggel. Mivel a furcsa eseménynek nem volt következménye, kevesen figyeltek fel rá. Ezek között volt Wellesley, s jó néhány tiszt, aki ott volt Maidánál, helyet kapott az ibériai hadseregben. Hogy a történelem építőelemeinek összeilleszkedéseit nyomon kövessük, említsük meg, hogy Wellesley portugáliai partraszállása három nappal előzte meg Dupont

hadseregének baileni fegyverletételét. Sir Arthur tehát nem tudhatta még, hogy sokkal kedvezőbb körülmények között hatolt be az európai szárazföldre, mint hitte. Igaz, hogy a galíciai junta Cuesta tábornok nagy vereségét úgy tüntette fel a brit főparancsnok előtt, mint valami nagy győzelmet, s félrevezették azzal is, hogy 15 000-ben „állapították meg” Junot seregének létszámát, holott Junot-nak 26 000 katona állt rendelkezésére, s ami még fontosabb volt: a 22 francia zászlóalj közül 17 valóban a Nagy Hadsereg veteránjaiból állt. Ezt különben Sir Arthur nemsokára pontosan megtudta, saját felderítése jóvoltából. A baileni hírek rá is jó hatással voltak, de esze ágában sem volt örömünnepet ülni, sőt, további erősítéseket kért, s kapott is. Néhány nap múlva Spencer tábornok 5000 emberrel csatlakozott hozzá, s ezzel Wellesley hadserege 14 000 főre emelkedett. Itt kapcsolódik össze a két esemény: Dupont fegyverletétele és Wellesley partraszállása. Spencer hadosztályát ugyanis nem Wellesleynek szánták, Andalúziában kellett volna Castanos seregét támogatnia, de a baileni megadás következtében felszabadult, és Wellesleyhez csatlakozhatott. Az is Dupont „bűne” volt tehát, hogy a brit expedíciós hadsereg, ha szerény mértékben is, de meggyarapodott. Még így is nélkülözte a napóleoni arányokat, viszont kiválóan kiképzett hadsereg volt, a brit haderő színe-java. Jó részük közönséges gazember, bűnöző, de nagy fegyelemmel és tervszerűséggel kiképzett harcos volt. Az emberiség katonailag kitűnően felkészült söpredéke volt ez, még pénzhamisítók is akadtak közöttük, s amikor Sir Arthur (már Wellington korában) saját pénzt óhajtott kibocsátani, nem volt hiány szakemberekben. Miután megkapta a kért szerény erősítést, Wellesley elindult csapataival Lisszabon irányába, s hamarosan alkalma volt megmutatni a világnak, hogy a brit harcászait és hadvezetés valóban felülmúlja a mindenfelé csodált napóleoni módszereket. Valami döntő, nagy csatáról természetesen nem lehetett szó, az ehhez szükséges nagyságú hadsereggel Anglia sohasem

rendelkezett, de ami Wellesley kezdő lépéseit illeti, erre már Napóleonnak is fel kellett volna figyelnie, mindenesetre jobban, mint ahogyan óriási elfoglaltsága közben tette. „Atty” persze Napóleontól is tanult, összpontosította erőit, miközben Junot, a tehetségtelen tanítvány, lebecsülte ellenfelét, széttagolt csapatokkal igyekezett kiverni a betolakodókat. A brit főparancsnoknak mi sem kedvezett jobban, mint ez a lebecsülés. Vöröskabátosai először Obidosnál, majd Rolicánál verték meg a meglepett franciákat, először könnyen, másodszor kemény csatában. Ezután következett Vimiero, ahol az önbizalmukban alaposan megerősödött brit katonák már jelentős méretekben megmutathatták, hogy mi is az az új módszer, amelyre tanították őket, s amelyet parancsnokuk úgy tekintett, mint méltó választ a franciák legyőzhetetlennek hitt taktikájára. Tulajdonképpen miből állt ez az új harcmodor? A legfontosabb jellegzetessége a már említett vonalalakzat volt, de Wellesley arra is gondosan ügyelt, hogy vonalait megfelelő terepen állítsa fel, s tulajdonképpen, védelemből menjen át támadásba. Az ő jelszava nem az „activité, vitesse!” volt, hanem – szilárdság és kitartás. Hogy a napóleoni tüzérség ne tegyen túlságosan nagy kárt gyalogosaiban, rendszerint egy hátrafelé lejtő területen állította fel őket. Az ilyen módon elhelyezett brit vonalnak kellett megállítania és szétzilálnia a legviharosabb francia támadásokat is. Ehhez valóban angol hidegvér kellett, s ez nemcsak afféle legenda. Wellesley-től nem ismerünk színes kiáltványokat, tartózkodott a szenvedélyek felkeltésétől, hiszen az ő harcmodorához hideg fej, és nem harci düh kellett. Az oszlopalakzattal szemben a vonalnak az volt az előnye, hogy minden ember egyszerre tudott tüzelni. Egy 600 főnyi francia zászlóaljból egyszerre csak 132 katona tudott lőni, ugyanakkor egy azonos létszámú angol zászlóaljból mind a hatszáz. Napóleonnak és mai sálijainak több katonai szakíró (később!) szemére vetette, hogy nem tulajdonítottak kellő fontosságot ennek a körülménynek, csak éppen, arról feledkeztek meg ezek a szakemberek, hogy Napóleonnak alig volt ideje olyan alaposan

kiképezni gyalogosait, mint azt a türelmes, a sietséget lenéző angolok tették, akik – tízmilliós ország lévén harmincmillió franciával szemben – sohasem számítottak arra, hogy túlerővel győzhetnek, egyszerűen azért, mert sohasem volt túlerejük. És hogy ez ajz új harcmodor hogyan működött a valóságban, arról nem kisebb szaktekintély tudósít minket emlékirataiban, mint Bugeaud tábornagy, aki az ibér félszigeten még mint ezredes harcolt. Bugeaud leírta, hogy bár nem egy kisebb összecsapásban le tudták győzni az angolokat, ezek csak afféle huszáros fellángolások voltak. Kitartásban,, szívósságban azonban nem lehetett felülmúlni az angolokat. „Mindig mi támadtunk, vesztünkre. Az angolok általában igen jó védelmi terepet választottak, gondos vezérkari munka után, rendszerint egy dombtető mögött, s ez kitűnő fedezék volt legtöbbjük számára. Mivel rendszerint elmulasztottuk a terep gondos felderítését, ;a tüzérségi, előkészítést elsiettük, de nem törődtünk vele, hanem vitézül, szemben támadtunk. Amikor már valami ezer méterre közelítettük meg az ellenséget, embereink egyre nyugtalanabbak, izgatottabbak lettek, türelmetlenül vonultak előre; aszenvedély tüzelte őket. Ugyanakkor az angolok teljesen csendben, szinte közömbösen vártak, kezükben puskájukkal, s úgy festettek egyenruhájukban, mint valami vörös fal, és ez a hasonlat nemcsak a színt, hanem a mozdulatlanságot is kifejezi. Szörnyen idegesítő voit. Amint a távolság még kisebb lett, a mieinket elfogta a csataláz. »Éljen a császár, szuronnyal előre!« kiáltásokkal már futni kezdtek, egyesek futtában lőttek, természetesen pontatlanul. Már alig voltunk 300 méternyire, az angol vonal még mindig csendes volt, mintha észre sem vették volna a brit gyalogosok, hogy micsoda vihar tombol előttük. Ez a baljós mozdulatlanság nyomasztóbban hatott a mieinkre, mint ha az ellenség is hasonló harci dühvel válaszolt volna a mi vad rohamunkra. Ekkor végre megmozdultak az angolok, egy szabályos negyedfordulatot tettek. A mieink megálltak, és vaktában, mérgükben tüzeltek, mire az angolok bámulatos pontossággal egyszerre pusztító sortüzet adtak le, megtizedelve sorainkat. Olyan volt ez, mint egy villámcsapás.

Megkíséreltük rendbe hozni megingott sorainkat, ekkor azonban az addig csendes angolok három »hurrá «-kiáltás után újra lőttek, és visszavonulásra, mit visszavonulásra – menekülésre késztettek minket. Nagy meglepetésünkre alig száz méterre követték a menekülőket, s mintha nem akarnák kihasználni sikerüket, üldözés helyett visszavonultak előbbi állásukba, és várták a következő támadást. Ez – erősítésekkel – gyakran be is következett, hasonlóan gyászos eredménnyel.” Nyilván akadt katonai szakember, aki később megmagyarázta Bugeaud-nak, hogy mi volt az oka az angolok szenvtelen visszavonulásának, amelyet természetesen parancsra tettek. Kevesen voltak, Wellesley nagyon vigyázott erre az értékes söpredékre, nem volt szándékában veszteségekre való tekintet nélküli győzelmeket aratni. Az ő célja az Volt, hogy megvesse a lábát az európai szárazföldön, kis hadseregével, amelyet inkább zavart, mint segített a portugál szövetséges. Nagyobb célt nem tűzhetett ki maga elé, neki abban kellett bíznia, hogy az idő a tengertől védett brit szigeteknek dolgozik. Azzal is számolt, hogy Napoleon seregei sohasem folytatnak türelmes, védelmi háborút, ehhez hiányoztak a megfelelő nemzeti sajátosságok, s magának Napóleonnak is az volt az elve, hogy az ellenséget mindenhol és mindenkor támadni kell. Marsalljait is erre nevelte, s vajon Bailen nem azt bizonyította, hogy ha seregei megfeledkeznek a támadásról, pusztulásra vannak ítélve? Magától értetődően Junot is arra törekedett, hogy megsemmisítő támadással kisöpörje az oktalan vakmerőséggel partra szállt brit sereget. Vimiero következett. Wellesley Vimierónál is a szokott elv szerint helyezte el csapatait, s gyilkos meglepetésben részesítette a franciákat. A rohamozó francia gránátosok sorsát Bugeaud pontosan leírta. Megjegyzésre érdemes még az is, hogy a brit tüzérség sem volt híján az újításoknak. Már a félszigeten kipróbálták Shrapnel őrnagy találmányát, azt a tüzérségi lövedéket, amely robbanás után

valóságos golyózáporral árasztja el az ellenség sorait. (Ezt a lövedékfajtát még az 1914-18-as háborúban is alkalmazták.) Wellesley „csodafegyvere” azonban változatlanul a vonal volt, s már az első francia roham vakrémületbe fulladt. Junot lovon száguldva igyekezett rendezni a sorokat, és új rohamra indította őket. A vöröskabátosok azonban nem ijedtek meg a vállbojtos, nagy bajuszú gránátosoktól, és gyilkos sortüzük alatt gúnyosan kiabálták: „Megint eltaláltunk egy legyőzhetetlent!” Újra vissza kellett vonulniuk a franciáknak, de Junot még mindig nem adta föl a harcot. Kellermannt hívta segítségül, s ezzel az utolsó tartalékkal támadta meg Wellesley bal oldalát. Maga „Atty” személyesen is beleavatkozott a harcba, lóháton vezényelte huszárait, s majdnem elfogta Junot-t és egész vezérkarát. A csata ezzel be is fejeződött, de hátravolt még a kegyelemdöfés. Az alparancsnokok könyörögtek Wellesleynek, hogy adja ki a parancsot a végső rohamra. Igen ám, de volt valaki a csatatéren, aki még Wellesley számára is lebírhatatlan akadályt jelentett: Sir Harry Burrard, egy öreg és korlátolt tábornok, aki Amerikában sorozatos vereségeket szenvedett, s akit a Lovas Gárda Wellesley nyakára küldött mint főparancsnokot, elvégre kell egy meglett, józan fő, aki fékezni tudja a fiatal és tapasztalatlan (!) tábornok esetleges meggondolatlan, elsietett lépéseit. Sir Harry már kezdetben ott volt a vimierói csatatéren, de harc közben félt beleszólni Sir Arthur dolgába. Amikor azonban a tényleges parancsnok azt javasolta, hogy üldözzék a megvert ellenséget, vonuljanak tovább, és foglalják el Lisszabont, Sir Harry megijedt a beláthatatlan következményektől, veszélyesnek, kockázatosnak találta az üldözést, s megparancsolta, hogy a csapatok maradjanak helyben. Burrard mentségére (?) legyen mondva, hogy a győzelem szokatlan élménye felkavarta őt, aki csak vereségekhez volt szokva, s úgy vélte, hogy nem szabad veszélyeztetni azt, amit nagy nehezen elértek. A hadsereg majdnem fellázadt, s amikor másnap megérkezett a Lovas Gárda másik tehetetlen öregje, Sir Hew Dalrymple tábornok, a győztes sereg teljesen levert állapotba került. Minderről Junot éppen olyan

keveset tudott, mint Dupont a spanyolok élelmiszer- és lőszerhelyzetéről. Ez mentette meg a harci kedvét vesztett brit hadsereget, mert Junot, a vereségtől megviselten, visszariadva Lisszabon esetleges ostromától, fegyverszünetet kért. Szerencséjére Kellermannt küldte tárgyallni. A francia tábornok tudott angolul, s megértette, hogy a két öreg, Burrard és Dalrymple a brit hadsereg veszélyes helyzetéről beszél s arról, hogy Moore csak nagy sokára tud megérkezni. Kellermann gall gyorsasággal (elzászi volt) ismerte fel a lehetőségeket, s olyan fegyverszüneti feltételeket javasolt, amilyenekről álmodni sem mert akkor, amikor elindult Lisszabonból. A Portugáliából való kivonulás fejében azt követelte, hogy az angol hajóhad szállítsa haza Junot egész hadseregét, minden fegyverével és zsákmányával együtt, teljes katonai tiszteletadással. Wellesley tajtékzott mérgében, s ugyanígy érzett az egész hadsereg. A két öreg pedig boldogan elfogadta a tönkrevert ellenség feltételeit, s augusztus 22-én aláírták az úgynevezett cintrai egyezményt, amelynek különben semmi köze sem volt Cintrához, nem ott kötötték meg, de ez a város egyike volt azoknak a kis számú portugál városoknak, amelyeket Angliában is ismertek. Hogy még nagyobb legyen Wellesley megaláztatása, neki is alá kellett írnia az egyezményt, is mint afféle „nimmukwallah”, alá is írta, bár külön írásban leszögezte, hogy nem ért vele egyet. Hát még a hadsereg! Viharos erkölcsi felháborodás lett úrrá az emberiség söpredékén. Odahaza is óriási felháborodást keltett a cintrai egyezmény, s hibáztatták Sir Arthurt is, elvégre az ő neve is ott szerepelt az ostoba, szégyenteljes okmányon. Gyalázkodó gúnyrajzok jelentek meg az újságokban, többek között Wellesleyt is fehér tollal a kezében ábrázolták, ami a gyávaság jelképe volt Angliában. Hogy Wellesley gyáva lett volna, vagy ő lett volna felelős a szégyenletes cintrai egyezményért, azt hivatalos körök nem állították, csak a két öreg, Burrard és Dalrymple került haditörvényszék elé. Ez a törvényszék azonban csupa öreg tábornokból állt, s bár Lord

Castlereagh szigorú és igazságos ítéletet követelt, ez az ítélet sohasem született meg, már csak azért sem, mert Spencer tábornok váratlanul a két öreg mellett vallott. Azt állította ugyanis eskü alatt, hogy Lisszabon előtt a franciák, a később nagy hírnévre szert tett Torres Vedrasnál rendkívül erős állást építettek ki, s emiatt szörnyen kockázatos lett volna az előrenyomulás. Wellesley meglepetten kérdezte a tárgyalás után tábornoktársát: – Spencer, miért csak most említi ezt? Eddig sohasem mondta. A válasz így hangzott: – Szegény Burrardnak olyan nagy családja van! Ezzel befejeződött a cintrai ügy Angliában, Franciaországban pedig szinte azt hihették, hogy Junot volt az igazi győztes, hiszen a brit tábornokokat állították haditörvényszék elé. Napóleonnak is fennmaradt egy csípős megjegyzése: – Haditörvényszék elé kellett volna állítanom Junot-t, de az angolok hülyesége megóvott attól, hogy megbüntessem régi barátomat! Junot-nak természetesen, legalábbis egy időre, vissza kellett vonulnia a tényleges szolgálattól, hiába vezette haza hadserege maradványait minden rablott holmijukkal együtt, méghozzá angol hajókon, díjmentesen … Mint ahogyan Burrard és Dalrymple is visszavonult, de ami a legmeglepőbb, Wellesleynek is mennie kellett, undorral és elkeseredéssel húzódott meg dublini kastélyában. Hova is menjen egy angol-ír tábornok? Talán Angliába? Oda, ahol szolgálatait nem méltányolták, megsértették, kigúnyolták? Ugyan! Ez lett a sorsa annak az embernek, aki először verte tönkre Napóleon egyik főtisztjét. Cintra ide, Cintra oda, a franciák kitakarodtak Portugáliából, s a szárazföldi zárlat egyelőre nevetségessé vált. Ennek ellenére még odahaza, Írországban is megvetették, s azok az előkelőségek, akik legföljebb vadászatok alkalmával hallottak puskát elsülni, úgy néztek Sir Arthurra, mint aki egyike volt az árulóknak, a gyáváknak, akik megakadályozták

„Boney” teljes szétzúzását. Különösen a magukat angoloknak tekintő írek szárnyaltak túl mindenkit a hazán esett súlyos sérelem megbélyegzésében, időközben másféle kifogások is felszínre kerültek Wellesley ellen. A tábornok, aki különben maga is katolikusellenes protestáns volt, a katolikus Portugáliában hasznos politikai tapintattal elrendelte, hogy katonái az oltáriszentség előtt puskával tisztelegjenek (ájtatos mozdulat, annyi szent), fegyver hiányában pedig tiszteknek és legénységieknek egyaránt csákóval a kézben kellett megadni a tiszteletet a szent ostyának. Maga III. György, ez a sültnémet származású uralkodó is mélyen sértve érezte magát anglikán mivoltában, s kifejezést is adott felséges elégedetlenségének. Hát így végződött a nagy jelentőségű és sikeres portugáliai vállalkozás, amely – hangozzék bármilyen furcsán is – egyes brit körök szerint Junot győzelmével ért véget. Napóleont persze nem lehetett becsapni, ő jól tudta, mit jelent az, hogy angol hadsereg vetette meg a lábát a szárazföldön, most éppen Sir John Moore parancsnoksága alatt. Dupont szégyenletesen megadta magát. József elmenekült madridi trónjáról, Junot-t megverték, majd két vén szamár jóvoltából katonai tisztelettel hazazsuppolták. Felvetődik a kérdés, hogy Junot vajon tájékoztatta-e Napóleont arról, hogy mi volt a baj, miféle új módszerekkel verték meg túlerőben levő, harcedzett csapatait. Lehetséges, de amint a további hadi események mutatják, Napóleon semmiféle következtetést nem vont le a történtekből, s ennek legalább két oka lehet. Az egyik: nem hitt Junot-nak, nem hitte el, hogy az angolok valami új, fejlett harci rendben páholták el „legyőzhetetleneit”, inkább úgy tekintette Junot tájékoztatását, mint egy vert hadvezér magyarázkodásait, üres mentségeit. Másodszor: még Napoleon katonai lángeszének is megvoltak a maga határai. Öntudatos zseni volt, s hiú és kényes felülmúlhatatlan katonai tudására. Éppen ő látta volna be, hogy valaki nála is jobbat tud kitalálni a hadtudományban? Kicsoda? Az ismeretlen szipoj generális, ez az

indiai vademberek ellen hősködő, ír senki, akinek annyi bátorsága sem volt, hogy megakadályozza a cintrai egyezményt? Ha az angolok hülyék voltak, Junot sem érdemelt különb jelzőt. Hogyan engedte magát megverni ettől a csürhétől? Francia tábornoknak a poklok tüzét kellett volna az ellenségre zúdítania, s nem fehér zászlóval a kezében, alázatosan odasompolyogni a gyűlölt kalmárnépséghez, és fegyverszünetért könyörögni! – Ügy látom, mindenki elvesztette a fejét Spanyolországban a becstelen baileni megadás óta. Nekem kell odamennem, hogy rendbe tegyem a dolgokat! Ez volt Napoleon ítélete, s el kell ismerni, hogy végre jól felismert? a dolgok állását. Bár ilyen tisztán látott volna a bayonnecselvetés naojaiban, amikor azt hitte, hogy a legcsodálatosabb megoldást sikerült kieszelnie a bonyolult spanyol ügyek békés rendezésére! Abban mindenki biztos volt, hogy ha egyszer maga a császár megy el Spanyolországba, akkor megfordul a helyzet. Erre Napóleonnak mindenképpen szüksége volt, helyre kellett állítania a birodalom, a hadsereg s elsősorban önmaga tekintélyét. Ügy kellett tehát mindent előkészítenie, hogy mint villámló hadisten jelenjen meg az ibér félszigeten. Ennek azonban meg kellett teremteni mind a katonai, mind pedig a nem kevésbé fontos politikai előfeltételeit. Ő természetesen nem szállhatott harcba félig kiképzett újoncokkal, megbízhatatlan idegenekkei, mint Dupont. Pedig csak akkor ítélhette volna el teljes joggal a szerencsétlen, tömlöcben sínylődő Dupont-t, ha egy hasonlóképpen gyenge minőségű, számbelileg is szerény méretű hadsereg élén bizonyítja be hadvezéri lángeszét és bátorságát. Ilyen kockázatot azonban Napóleon nem vállalt, többek között azért sem, mert most már legalább katonai szempontból felismerte a spanyolországi helyzet komolyságát. Ahhoz, hogy biztos legyen a sikerben, legjobb katonáira és marsalljaira volt szüksége. Alaposan át kellett csoportosítania erőit, mivel a Nagy Hadsereg legjobbjai Keleten tanyáztak. Hirtelen engedékennyé vált Poroszország iránt, külön egyezményben ígérte meg, hogy

visszavonja csapatai egy részét Poroszországból, természetesen nem minden feltétel nélkül. Poroszországnak köteleznie kellett magát arra, hogy csökkenti saját haderejét (42 000-nél nem lehet nagyobb – ó, Nagy Frigyes!), sőt, köteles fegyveresen segíteni Franciaországot, ha az osztrákok támadni merészelnének. Levélben értesítette a császár Soultot, helyettesét, a németországi erők főparancsnokát, hogy októberig jelentős csapatkivonásokat kell eszközölnie, mert ,,meg kell bosszulnunk a fegyvereink becsületén esett foltot”. Megint csak Dupont-ról volt szó, aki Napoleon minden tervét „felborította”. (Junot nem?) A következő utasítás híven mutatja meg Napóleon észjárását: ,,Azt hiszem, helyes lenne felrobbantani Spandaut, de csinálja ezt titokban és minél előbb, hogy Frigyes Vilmosék ne kérhessenek kártérítést. Aknászokra lesz szüksége, öt nap alatt végezzen az egésszel, nehogy Berlin valamit megsejtsen. Ha úgy tetszik, mondja azt, hogy a lőporraktár véletlenül felrobbant, vagy azt, hogy a pincékben levő lőpor gyulladt meg. Ezt tetszésére bízom. Glogau, Stettin és Custrin erődítményeit megtartom, amíg a poroszok ki nem fizetik tartozásukat, s amíg a helyzet nem tisztázódik.” Ejnye, kis rosszcsont! így becsapni a békés szövetségest, s ilyen levelet hátrahagyni az utókorra? Mint látható, Napoleon nem sietett a bosszúval, alaposan elő akarta készíteni következő lépését, és arra törekedett, hogy valamilyen szerény módon megszilárdítsa helyzetét Spanyolországban, legalábbis annyira, hogy valamilyen vonalat kiindulópontként használhasson, amikor megindul. Inkább hídfőkről lehetett szó, annyira hátraszorultak a francia erők az egész országban. Számára az volt a legfontosabb, hogy Navarra maradjon francia kézen (ezt Józsefnek Jourdan marsallal együtt kellett tartania), továbbá Barcelona. Ezt a nagyvárost Duhesme tábornok védte 10 000 emberrel. Nem sok. Napóleont aggasztotta is a helyzet, mert Barcelona esetleges elvesztése veszélybe sodorta volna az egész francia balszárnyat. Ney tábornagy ugyan haladéktalanul a helyszínen termett, de számottevő erősítés még

nem érkezhetett. Napóleonnak alaposan körül kellett néznie sakktábláján, hogy elemezhesse az új, cseppet sem kedvező helyzetet. Voltak biztató jelenségek is. Elsősorban a spanyolok tehetetlensége. Képtelenek voltak kihasználni kezdeti sikereiket, nemcsak azért, mert a siker a fejükbe szállt, s még mindig Bailen mámorában éltek, hanem azért, mert a területi junták majdnem annyira gyűlölték egymást, mint a franciákat, egységes hadvezetésről tehát szó sem lehetett. Spanyolország tagoltsága nagy előny volt az ország számára, amikor támadás érte, de súlyos hátrány, amikor együttes cselekvésre volt szükség. A junták egymással veszekedtek, s ezzel megadták Napóleonnak azt a lélegzetvételnyi időt, amelyre szüksége volt. Nem minden humor nélkül való, hogy közben Józsefet is le kellett inteni. Jourdannal együtt azt eszelte ki, hogy haladéktalanul Madrid ellen kell vonulni. József! Csak most szaladt el madridi trónjáról olyan messzire, hogy öccse alig bírta őt megállítani, s most hirtelen ki tudja, miért, vérszemet kapott, s mint győztes hadvezér akart visszavonulni trónjára. Különös módon Jourdannak sem volt annyi esze, hogy erről az őrültségről már kezdetben lebeszélte volna Legkatolikusabb Őfelségét, Spanyolország és az Indiák királyát. Napoleon természetesen megtiltotta ezt az ostobaságot, értésére adta a család elsőszülöttjének, hogy ha már elmenekült alattvalói elől, akkor várja meg szépen, amíg megfelelő katonai erőkkel megfelelő időben visszarakják őt trónjára. Az angol hadseregtől nem félt a császár, tudta, hogy a cintrai egyezmény alaposan feldúlta a brit kormányköröket, s az sem volt titok, hogy Angliának nincs akkora szárazföldi hadserege, amellyel országos vállalkozásba tudna fogni Európában. A spanyolországi helyzetet valamennyire megszilárdította, legalábbis azon az aránylag szerény kiterjedésű területen, amelyre föltétlenül szüksége volt a jövendő hadműveletei érdekében. Sokkal bonyolultabb volt a helyzet a szárazföld más részein. Elsősorban Ausztria aggasztotta. Ennek az országnak harcias

politikusait már Bailen is fellelkesítette, Cintra pedig még jobban meggyőzte őket arról, hogy Napoleon nemcsak hogy nem verhetetlen, hanem egyenesen itt az ideje, hogy véget vessenek ennek az egész törvénytelen császári komédiának, amellyel a gyűlölt forradalmat akarja álcázni ez a korzikai senkiházi. A poroszoktól nem tartott Napoleon, s bár egyre-másra alakultak a különböző titkos hazafias egyesületek, továbbá vezető politikusok és katonák – Stein, Gneisenau és Scharnhorst neve érdemel említést – az állam és a hadsereg újjászervezésén fáradoztak, Napóleon mégsem számított a poroszok hadba lépésére, mert tudta, hogy amíg Frigyes Vilmos a király, addig ettől az országtól nem kell félnie, Törökországban viszont nem Napoleon javára alakultak az események. Egy újabb palotaforradalom ezúttal IV. Musztafát döntötte le trónusáról, s öccse, II. Mahomet került a helyére. Az új irány sokkal türelmetlenebbnek bizonyult, mint a régi, már ami Napóleonnak kissé félreérthető keleti politikáját illette. A császár kettős játéka az oroszok és a törökök között természetesen mindkét félben jogos gyanút keltett, s török részről már olyan megnyilatkozások is elhangzottak, hogy inkább Oroszországgal kötnek különbékét, ha Napoleon továbbra is csak barátságot kínál Törökországnak, és semmi egyebet. Ez az időpont pedig fölöttébb alkalmatlan volt arra, hogy Napoleon bármit is felajánljon a törököknek. Számára ekkor semmi sem volt fontosabb, mint a Tilsiti Mű, vagyis Sándor barátsága, A tutajjelenet óta sok víz lefolyt a Nyemenen és a Szajnán, s mindkét fél meg volt győződve arról, hogy a másik becsapta. Napóleonnak az volt a véleménye, hogy Sándor hálátlan, hiszen Friedland után összezúzhatta volna, ezzel szemben barátságot ajánlott fel neki, letiport ellenfelének. Sándor viszont nehéz helyzetbe jutott. Udvarában igen. erős volt a franciaellenes párt. A nemesség sokat szenvedett anyagilag az angliai épületfa-kivitel elmaradása miatt, az udvar pedig elégedetlen volt a külpolitikai eredményekkel. Bármennyire szokatlan is, a megvert ellenfélnek széles körű igényei voltak az európai politikában, s a cár komolyan vette

Napóleonnak azt az inkább színes, mint komoly kijelentését, hogy Sándor lesz a Kelet, Napóleon pedig a Nyugat uralkodója. Az oroszok hiába remélték, hogy előbb-utóbb megkapják Törökország egy részét, elsősorban Konstantinápolyt, vagyis a kijáratot a Földközi-tengerre, továbbá Moldvát és Oláhországot. Napoleon a füle botját sem mozgatta, inkább arra igyekezett rávenni tilsiti nagy barátját, hogy északon, Finnországban és Svédországban elégítse ki területi igényeit. Az sem használt a nagy barátságnak, hogy Napóleon különböző okokból ragaszkodott a Varsói Nagyhercegség létéhez (ebben talán Walewska Máriának is volt egy apró része), de még ennél is többet ártott a tilsiti szellemnek, hogy Napoleon titokban biztatta a törököket: továbbra is szálljanak szembe az oroszokkal! Titokban! Hogy lehet ilyesmit titokban tartani? Különösen akkor, amikor a törökök is beleláttak Napóleon kártyáiba, s látták, hogy kétszínű játékot űz, pontosabban: hamisan kártyázik, ami különben sem volt idegen a franciák császárjától. Nagy ellensége volt Napóleonnak a cári udvarban az anyacárnő, Sándor édesanyja, Pál özvegye, s minden más szemponton túl, Sándor félt attól a selyem- sáltól, amely már nem egy cár nyakára tekeredett. Nem volt egészen pontos az a száraz angol humorról tanúskodó londoni megjegyzés, hogy í az orosz cári családban csak a nőtagok szoktak ágyban meghalni. Pál cár is saját ágyában halt meg, egy olyan ártalomban, amellyel szemben tehetetlen az orvostudomány. Nem csoda, hogy Sándor kedélyét is folyamatosan nyomta ez a lehetőség. Szerette volna területi hódításokká! betömni az ellenzék száját, de Finnország nem elégítette ki az elégedetlenkedő nemeseket. Azt viszont a cár is tudta, hogy Napóleont a spanyolországi események némileg szorult helyzetbe hozták, s most fontosabb neki a francia-orosz barátság, mint akár a tilsiti napokban. Nem vitás, hogy Napóleon szerette volna elkerülni az Ausztriával való háborút, s egy diplomáciai fogadáson szemrehányást is tett az osztrák nagykövetnek, a neves diplomatának, Metternich hercegnek:

– Mit akar Ausztria? Háborút, vagy csak ránk akar ijeszteni? Hosszú szóáradat után odavágta: – Sándor cár maguk ellen lesz! Ekkor az orosz nagykövetre, Tolsztoj grófra nézett, nyilván egy kis bólintás reményében, de az orosz államférfi arca merev maradt. Napoleon úgy tett, mintha észre sem vette volna a visszhang vagy helyeslő mozdulat hiányát, tovább igyekezett meggyőzni Metternichet arról, hogy a háború egyik félnek sem válna előnyére, nincs rá szükség. – Mondják meg, mit akarnak, s mindent megkapnak, ami csak lehetséges, csak az a fontos, hogy igazolják békés szándékaikat! Metternich buzgón bólogatott. Napóleon nyilván nem tudott arról, hogy éppen Metternich volt egyike azoknak, akik megjósolták a császárság végét. Egy fiatal orosz követségi titkárnak, Nesselrodenak mondta egyszer, hogy Napoleon hatalmas ugyan, de hatalma ingatag. – Ausztriának és Oroszországnak csak arra kell ügyelnie, hogy ne ütközzön össze vele, s hogy ne szedjen rá bennünket! És ekkor hangzott el az a mondat, amely többet ér a maga sokrétűségében, mint Metternich egész politikai pályafutása: – Várni kell még, de készüljünk fel a nagy napra, amely meghozza ennek a csodálatos kalandnak a végítéletét! Csodálatos kaland … ennél szebbet és jellemzőbbet Metternich egész életében nem mondott. Csak éppen abban a tekintetben bizonyult rossz jósnak, hogy nem látta előre a két nagyhatalom összeütközését Napóleonnal, s maga Ausztria eléggé nehéz áron jött rá arra, hogy a legüdvösebb osztrák külpolitika változatlanul: tu felix Austria, nube! Vagyis, többet ér egy politikailag hasznos házasság, mint egy bizonytalan kimenetelű háború. Metternich ebben az időben nem volt háborúpárti, de országát képviselte, azt a politikát, amelyet például az osztrákok legjobb hadvezére, Károly főherceg is ellenzett. Napoleon terve egyre határozottabban

kirajzolódott: mindenképpen az orosz szövetségre támaszkodva semlegesíteni Ausztriát, hogy ideje legyen rendet teremteni Spanyolországban. Még egyszer fogadta Metternichet, s úgy magyarázta meg neki a spanyol eseményeket, hogy intézkedései egyedül a Bourbon-ház ellen irányultak, képtelenség ugyanis, hogy az uralma alatt levő Európában Bourbonok uralkodjanak, de ez nem vonatkozik más uralkodóházakra. Például a Habsburgok és a Romanovok nyugodtan alhatnak, s ha a cárnak mégis nyugtalan lenne az álma, ezért semmi esetre sem a napóleoni külpolitika hibáztatható, Bennigsenekért nem lehet felelőssé tenni a franciák császárját. Metternich mindent megígért, nemcsak azt, hogy a hadsereget békelétszámra csökkentik, hanem azt is, hogy Ausztria elismeri az új királyokat, Józsefet is, aki akkor éppen az Ebrótól északra „uralkodott”. Nem valószínű, hogy ez a két okos ember elhitte volna egymásnak egyetlen szavát is, de Napóleont nem érdekelte a különbség az osztrák udvar színlelt és őszinte érzései között, neki egyedül az volt a fontos, hogy megkapja-e a2t az időt, amelyre szüksége van az ibér félszigeten. A hátát pedig senki más nem biztosíthatta, csak Sándor. Személyes találkozásra volt tehát szükség, afféle tutajidillre, csak más körülmények között. Napóleonnak meg kellett győznie a világot, elsősorban Ausztriát arról, hogy a Tilsiti Mű töretlen, s a francia-orosz szövetség szilárdabb, mint valaha. Sándornak viszont az volt a fontos, hogy erről a töretlen barátságról elsősorban a törökök szerezzenek tudomást. Kétségtelen, hogy Sándorra és környezetére jó hatást tett a francia csapatok zömének kivonása német földről. Hogy ezeket a csapatokat Spanyolországban óhajtja bevetni, azt nem kötötte a cár orrára a kis cselszövő, ellenkezőleg: igyekezett ezt a lépését úgy beállítani, hogy tulajdonképpen az Oroszország iránti elnyomhatatlan baráti érzéseinek kifejezése. Sándor nemcsak hogy elfogadta ezt a magyarázatot, hanem saját személyének túlzott előtérbe helyezésével tudatta Lujza porosz királynéval, hogy milyen boldogan tette meg neki ezt a legújabb lovagi szolgálatot, A személyes találkozásra Napóleonnak nagyobb szüksége volt, mint

Sándornak, mert ha az általa meggyötört országok (Poroszország, Oroszország és Ausztria), Anglia támogatását élvezve, összefogtak volna a forrongó Spanyolországgal, Napoleon válságos helyzetbe került volna. A korlátolt spanyol juntákon és a Dublinban pihenő Wellesleyn kívül azonban még mindenki félt Napóleontól, s így jöhetett létre a nevezetes találkozó Erfurtban, ahol Napóleon nemcsak Goethével és Wielanddal találkozott, hanem néhány tucat uralkodóval is.

9. FEJEZET „Nagy emberek, barátsága…” Találkozás német szellemóriásokkal. Talleyrand elárulja Napóleont, de nemcsak ő. Birkózás Sándorral. Sem Konstantinápoly, sem Orosz feleség. Lelkesítő dalok – császári rendeletre. A hadisten Spanyolországban szórja villámait. A lengyel gárdalovasság öngyilkos rohama. Bevonulás Madridba. Őfelsége énekel a hóban. Az angolok menekülése. Saragossa. Miért sietett haza a császárt „Bosszú Austerlitzért!” Napoleon az osztrák támadók ellen indul. Az erfurti találkozóval kapcsolatban először talán azt érdemes megemlíteni, hogy a nagy esemény színhelyét Sándor javasolta, Napóleon pedig udvariasan elfogadta a javaslatot úgy is, mint vendéglátó. Színes, eseménydús fejezete volt ez is a napóleoni hőskölteménynek. A császár mindent elkövetett, hogy elkápráztassa legfontosabb vendégét. Marsalljain és gárdistáin kívül még odarendelt vagy harminc királyt, fejedelmet, uralkodóherceget. A nagy alkalomra egy hatalmas csűrt színházzá alakítottak át, olyan gonddal, mintha tutaj lett volna. Itt tartott előadásokat a királyi nézősereg előtt a Comédie Française, a kor legjobb színháza, s itt lépett fel a kor legjobb színésze, Talma. És amikor ez a nagy komédiás külön gonddal hangsúlyozva harsogta a színpadról a sokat idézett racine-i sorokat: „Nagy emberek barátsága az istenek ajándéka!” – Sándor felállt, és átölelte a szundikálásából felriadt Napóleont, miközben a felségek felállva, hódolatteljes lelkesedéssel tapsoltak. Mindenki tudta, hogy itt csak ez a két ember számít, s még az őrt álló gárdisták is azt a parancsot kapták, hogy a „fegyverbe!” tisztelgés csak a két nagyúrnak jár. Megtörtént, hogy amikor valamelyik előkelő vendég tiszteletére az egyik szórakozott díszőr

fegyverrel akart tisztelegni, őrmestere rárivallt: – Ostoba! Hiszen ez csak egy király! Szeptember 27-én kezdődött a nevezetes találkozó, s két hétig tartott. A nyilvánosság előtt a császár és a cár sokat ölelkezett és – régi orosz szokás szerint – csókolódzott, de ez csak a felszín volt. A külsőségekhez tartozott olyan ízléstelenség is, hogy Napoleon a jénai csatatéren rendezett nyúlvadászatra hívta meg Vilmos porosz herceget, aki királyát képviselte a fejedelmi összejövetelen. Napoleon ekkor meg úgy hitte, hogy egy jól irányzott sértés hasznos politikai fegyver, alkalmas arra, hogy kordában tartsa azokat az uralkodótársait, akik máskülönben idegenkednék a meghunyászkodástól. Állítólag Erfurtban kiáltotta oda a bajor királynak, hogy „hallgasson” ! Sokkal udvariasabb vált azokhoz a szellemóriásokhoz, akiket külön hívott meg, s láthatóan jobban megbecsülte őket, mint egynémely csekély értelmű uralkodót. Különösen Goethe tett rá mély benyomást, s amikor megpillantotta a vonzó külsejű, érett, ereje teljében levő, nagy költőt, önkéntelenül szakadt ki belőle az azóta sokat idézett és értelmezett felkiáltás: – Íme, egy ember! (Voilé, un homme!) Egyesek szerint már az „Ecce homó”-val hasonlították össze ezt a mondást, mások nem találtak benne semmi különöset, egyszerűen csak annyit, hogy a sok koronás lakájtól elcsigázott Napóleonra kedvező hatást tett Goethe. A legérdekesebb Nietzsche értelmezése. A lengyel származású nagy német bölcselő, akit igazságtalanul a fasizmus egyik előfutárjának tekintenek, s aki szívből utálta a németeket (általánosítva, tehát hasonlóképpen igazságtalanul), úgy magyarázta Napoleon szavait, hogy a császár tulajdonképpen nem azt mondta, hogy „ember”, hanem azt, hogy „férfi”. Az „homme” jelentése ilyen értelemben valóban kettős, mint sok más nyelvben. Nietzsche szerint Napoléon azon lepődött meg, hogy egy igazi férfit látott, holott egy németre számított. A találkozásról és az azt követő hosszú beszélgetésről maga Goethe számolt be, s az ő leírásából tudjuk, hogy Napoleon egy Caesar-dráma megírására szerette volna

rávenni őt, csak arra kérte, hogy jobbat írjon, mint Voltaire. Persze, Caesar-párti színdarab legyen, mert a világnak meg kell mutatni, hogy mennyire boldoggá tudta volna tenni az embereket Caesar, ha időt adtak volna neki tervei végrehajtására. Ebben a drámatervben nem nehéz felfedezni Napoleon személyes benső gondolatait. Ő ugyanis Caesarnak hitte magát a szó nemes értelmében, s csak attól félt, hogy nem lesz elég ideje megvalósítani nagyszabású terveit, különösen, ha mindig megzavarják. Orgyilkosságtól nem félt, bár, mint utólag kiderült, porosz merénylet készült ellene, de hogy milyen körülmények között, s miért nem került rá sor, erre vonatkozólag csak homályos, ellentmondó adatok maradtak fenn. A császár meghívta Goethét Párizsba, ,,a világ fővárosába”, s Goethe foglalkozott is az utazás tervével, de kényelmi okok miatt lemondott róla. Élete végéig megmaradt Napóleon rajongójának, s valamennyi kitüntetése között a becsületrend nagykeresztjére volt a legbüszkébb, amelyet maga Napóleon tűzött a mellére. A császár Wielanddal is hosszabb beszélgetést folytatott, különösen Tacitusról esett sok szó, s Napóleon tudása valósággal elragadtatta az idős német költőt. Kétségtelen, hogy nem volt igaza Talleyrandnak, amikor azt mondta a cárnak, hogy ,,a francia nép művelt, uralkodója műveletlen, az orosz nép műveletlen, uralkodója művelt, tehát a francia népnek szövetségre kell lépnie az oroszok uralkodójával”. A tények súlyos alábecsülése lenne, ha azt hinnénk, hogy ez volt Talleyrand első árulása, de az bizonyos, hogy ez volt a legjelentősebb. A Goethével és Wielanddal való irodalmi társalgások, a csűrben szereplő Talmáék csak keretet szolgáltattak az erfurti találkozóhoz, a lényeg nem ez volt, hiszen Napóleon ebben a kiélezett nemzetközi helyzetben nem azért csődített össze egy sereg uralkodót, hogy témát ajánljon Goethének. Némi számítás ebben is volt, a régi gyakorlat szerint: az egész világ láthatta, hogy Napóleon mennyire nyugodt, milyen kiegyensúlyozott, milyen biztonságos a helyzete, ha nincs más gondja, mint Caesarról és Tacitusról beszélgetni

költőkkel. Mindez azonban külsőség volt, éppen úgy, mint a császár és a cár baráti ölelkezése. A tilsiti barátságnak, ha ugyan az volt, nyoma is alig maradt, s ezt Napóleonnak napról napra tapasztalnia kellett. Feszült volt a légkör, különféle gyanúktól terhes. Bayonne után az európai uralkodóházakban semmit sem tartottak lehetetlennek, s az anyacárnő, talán egy kissé erőltetett aggodalommal, arra figyelmeztette kisfiát, hogy vigyázzon, nehogy őt is csapdába ejtse a korzikai kalandor, mint azokat a szegény spanyol Bourbonokat. Nem valószínű, hogy Sándor ilyesmitől félt volna, hiszen ő választotta Erfurtot, de ha tudata mélyén megbújt egy ilyesféle gondolatlidérc, nem lehet csodálkozni rajta. És már a puszta, minden bizonnyal alaptalan feltételezés is megmutatja, hogy milyen légkört teremtett Napoleon a bayonne- cselfogással, amelynek következményei oda vezettek, hogy majdnem egész hadseregét igénybe kellett vennie a csorba kiköszörüléséhez, nem is beszélve saját személyéről. A bayonne-i diadalittas napok alatt, amikor elégedetten dörzsölgette a kezét, hogy milyen ügyesen és vértelenül sikerült egy új országot és egy új trónt szereznie, nem hitte volna, hogy rövidesen harcolnia kell az ölébe hullott (?) országban. Sándor mindent jól tudott, s nem volt tehetségtelen politikus. „Igazi bizantinus!” – mondta róla történetesen Napoleon, mintha bizony ő maga a politikai tisztesség mintaképe lett volna. A cár arra számított, hogy a kutyaszorítóba került Napóleonnál mindent el lehet érni. Mit akart a cár? Egyetlen szóval is lehet válaszolni erre a kérdésre: Konstantinápolyt. Ezzel a zsákmánnyal büszkén mehetett volna haza Szentpétervárra, s nem kellett volna azon töprengenie, hogy utóda vajon hogyan birkózik meg a nehézségekkel. Hát még ha Napoleon beleegyezett volna Törökország felosztásába is! Mindez hihetőleg jól példázza, hogy Napoleon ellenfelei (vagy szövetségesei, mindegy!) politikai tekintetben egy cseppet Sem álltak magasabb színvonalon, mint a franciák császárja. Napóleon azt követelte Sándortól, hogy egy esetleges osztrák-francia háború esetén támadja meg Ausztriát, amint az egy hűséges szövetségestől elvárható, elvégre nem azért

ácsoltatta össze a század legszebb tutaját, hogy barátja és szövetségese még ezt a kis szívességet is megtagadja tőle. Konstantinápolyt ugyan nem ajánlotta fel cserébe, sőt, Törökország feldarabolását is korainak tartotta, de odaígérte egész Galíciát és a Kárpátokkal szomszédos területeket. Sándor ezt nem fogadta el (hazafias orosz történetírók ezt súlyos hibaként rótták fel a cárnak), mert éppen olyan nyomorúságos alamizsnának tartotta, mint Finnországot, így alkudoztak idegen országok, népek sorsa fölött, s azok, akik szemforgató módon, mély erkölcsi felháborodással csóválták a fejüket a törvénytelen spanyol „trónrablás” hallatára, habozás nélkül harácsoltak volna idegen területeket, csakhogy odahaza mint területgyarapító, hódító uralkodók szilárdíthassák meg helyzetüket. Napóleon persze még mindig túlságosan hatalmas volt ahhoz, hogy Sándor, a konstantinápolyi konc elmaradása miatt, mindenben ellenálljon, arra azonban semmi esetre sem volt hajlandó, hogy fegyveres támadást intézzen Ausztria ellen. A vita olyan hevessé vált köztük, hogy – hiteles források szerint (ha ugyan vannak ilyenek) – színlelt vagy valódi mérgében Napóleon földhöz vágta a csákóját, és toporzékolt. Sándor, e forrás szerint, ezt a megjegyzést fűzte hozzá a császári dühkitöréshez: – Ön hirtelen haragú, én pedig makacs vagyok. Vitatkozzunk, érveljünk, különben hazamegyek. Így festett a valóságban „az istenek ajándéka”. Napóleon tulajdonképpen nem értette, miért ilyen makacs a cár. Panaszkodott is Talleyrand-nak, hogy a cár teljesen kiszámíthatatlan, hiába állapodnak meg este valamiben, másnapra már teljesen megváltozik, nem állja a szavát, lehetetlenség vele zöldágra vergődni. Jó helyen panaszkodott … Éppen Talleyrand volt az, aki mindenről értesítette Sándort, s nem elégedett meg azzal, hogy Napoleon legtitkosabb terveiről is tájékoztatta őt, hanem arra biztatta, hogy ne engedjen Napóleonnak. De hogyan került Talleyrand Erfurtba? Hiszen már nem volt külügyminiszter! A

válasz kissé meglepő: Napoleon hívta meg, nem hivatalos minőségben, mert az volt a meggyőződése, hogy egy olyan tehetséges, nagy tudású és odaadó ember, mint Talleyrand, esetleg segítségére lehet a bonyolult erfurti tárgyalások során. Csodálatos elhatározás volt, a nagy Napoleon hiszékenység dolgában néha túltett egy kisgyereken. Emlékirataiban Talleyrand természetesen megmagyarázta, hogy lépése a legtisztább hazafiúi érzelmekből fakadt, féltette hőn szeretett hazáját Napóleon mérhetetlen becsvágyától. Mindössze azt mulasztotta el megírni ez a szűkszavú diplomata, hogy árulásáért – bocsánat, hazafiúi érzelmeiért! – mennyit kapott Sándortól és mennyit Metternichtől, mert természetesen az osztrákokat is ellátta a szükséges tudnivalókkal. Történelmi és pénzügyi tény, hogy az osztrákok többet fizettek neki, s emiatt a „sánta ördög” inkább az osztrákokat pártolta. Részrehajlása Erfurtban úgy nyilvánult meg, hogy óvta Sándort az esetleges osztrák-francia háborúba való beavatkozástól. Talleyrand árulása nagy jelentőségű volt. Nemcsak a titkok átadása és a Napóleon-ellenes tanácsok szempontjából, hanem abban a tekintetben is, hogy Sándor előtt új megvilágításban mutatkozott meg Napoleon félelmetes birodalma. Ha egy olyan jelentős politikai személy, mint Talleyrand, elárulja hatalmas urát, akkor ez a birodalom mégsem állhat olyan szilárd alapokon, mint ahogyan azt Európában tényként fogadják el, még a spanyolországi kisebb kudarcok ellenére is. Hozzátehetjük, hogy egyes források szerint nemcsak Talleyrand árulta el Napóleont Erfurtban, hanem Caulaincourt és – ez a meglepőbb név! – Lannes tábornagy is. Összeesküvésről semmiképpen sem lehetett szó, Talleyrand ugyanis nem habozott volna megemlíteni emlékirataiban, hogy milyen neves és tekintélyes segítői voltak a haza védelmében. Legföljebb titkos, de önálló és elszigetelt véleményekre lehet gyanakodni, s különösen azt az állítást kell erős kétkedéssel, ha ugyan nem elutasítással fogadni, hogy Lannes is bátorította a cárt: álljon ellent Napóleon követeléseinek. Montebello hercege,

Napóleon egyik legvitézebb marsallja, arra volt hivatott Erfurtban, hogy emelje az ünnepségek fényét, s a császár tökéletesen megbízott benne, abban az emberben, aki testével védte őt az arcolei hídon. Lehetséges lenne, hogy Lannes uralkodója és nagy barátja ellen fordult volna, s az orosz cárnak Napóleon ellen adott volna tanácsokat? Nehéz elképzelni, különösen azok után, ahogyan Lannes Spanyolországban harcolt, majd Esslingnél hősi halálával megríkatta Napóleont. Mégis, mi lehetett ennek a feltevésnek az alapja? Talán az, hogy Lannes is azok közé tartozott, akik túlzottnak tartották Napóleon hódítási vágyát, s franciább volt annál, semmint hogy francia nemzeti célokat lásson az Ebrótól a Visztuláig. Rá Napóleon sohasem gyanakodott, de Caulaincourt-ra már igen, s ezt egy későbbi ízetlen tréfája is bizonyította. Caulaincourt Napóleon moszkvai nagykövete és bizalmasa volt, s őszintén megírta neki még Erfurt előtt legfontosabb politikai indítékait: „Ha az oroszoknak kijárásuk van a Dardanellákon át, egyszerre ott vannak Korfu, Nápoly és Toulon bejáratánál. Tehát meg kell velük értetni, hogy túlságosan sokat akarnak, s Franciaország nem mehet bele ilyen egyezménybe … A dolgok mélyén a kérdés mindig ez: kié lesz Konstantinápoly?” Napoleon ekkor még azt hitte, hogy Gibraltár elfoglalása már csak rövid idő kérdése, s tudta, hogy akkor ő lesz az úr a Földközitengeren. Csak azt nem tudta, hogy Caulaincourt túlságosan összebarátkozott a szentpétervári udvarral. Történelmileg mindenesetre csak Talleyrand árulása bizonyított, s hogy erre Napoleon nem gyanakodott, egyike e színes kor rejtélyeinek. Még arra is felkérte az árulót (elvégre azért hozta magával, hogy kényes kérdésekben segítségére legyen), hogy puhatolózzék a cárnál, nem adnák-e hozzá feleségül valamelyik orosz királyi hercegnőt, Sándor húgai közül az egyiket, akár Katalint, akár Annát. Hosszasan fejtegette benső bizalmasának, hogy azért nincsenek igazi szövetségesei, mert nincs igazi Bonaparte-ház. Egy gyermektelen császárhoz nem szívesen kötik a sorsukat más uralkodók, hiszen

nem lehet tudni, mi lesz a meddő apa halála után. Holott ő nem meddő, ez már kiderült, tehát a legokosabb lenne elválni Jozefintől, elvenni egy ősi uralkodóházból való főhercegnőt, s dinasztiát alapítani. Azt is megmagyarázta Talleyrand-nak (elképzelhető, hogy a herceg milyen áhítattal hallgatta hatalmas ura szavait…), hogy mindannak, ami itt Erfurtban történik, egyedül az ő gyermektelen házassága az oka. Mélyebbet Talleyrand talán még soha életében nem bólintott, mint amikor Napóleon elmagyarázta neki, hogy miért viselkedik Sándor bizalmatlanul, de egy házasság mindent megoldana. Nem akarta személyesen megkérni Sándor valamelyik (mindegy, hogy melyik) húgának a kezét, félt a nyilvános visszautasítástól, s ezért kérte fel Talleyrand-t a kényes ügy lebonyolítására, s magában biztosan örült annak a fényes ötletnek, hogy magával hozta ezt a nélkülözhetetlen udvaroncot. Még arra is felhatalmazta Talleyrand-t, hogy mondja meg a cárnak: ha létrejön a házasság, akkor a keleti kérdésben megad minden lehetséges engedményt. Azt persze nem árulta el, hogy a „lehetséges” jelzőben benne van-e Konstantinápoly. Nem tudni, milyen tárgyalásokat folytatott Talleyrand a házasság kérdésében a cárral, annyi bizonyos, hogy határozott választ nem kapott. Később – állítólag – mégis szóba került a két uralkodó között a házasság kérdése, s Napoleon megcsillogtatta, hogy mit jelentene Európa két leghatalmasabb ágának családi össze-forrottsága. Sándor azonban finoman értésére adta barátjának, hogy nem rendelkezik húgaival, ez elsősorban édesanyjának, az anyacárnőnek a dolga, különben is Katalin már menyasszony, a kis Anna pedig még nagyon fiatal, de bízzák ezt inkább a mamára … Kétségtelen, hogy az orosz házasságot Talleyrand sem helyeselte, az osztrákoktól többet remélt. Napóleon kosárnak is felfoghatta a cár habozását, kitérő válaszait, bár eléggé hihető volt, hogy az anyacárnőnek több beleszólása volt a lányok házasságába, mint fiának. Ami a politikai megegyezést illeti, Napoleon nem tudott többet elérni, mint jóindulatú (?) semlegességet Oroszország részéről arra

az esetre, ha Ausztria mégis háborúra szánná el magát. Sándor kedvéért (hadd kérkedjen Lujza előtt!) Napoleon húszmilliót elengedett Poroszországnak a kivonulás árából (alighanem azért szabta meg az összeget száznegyvenmillióban, hogy legyen miből engedni), beleegyezett abba, hogy egy későbbi (!) időpontban Oroszország elfoglalhassa a dunai fejedelemségeket. Viszonzásul Sándor helyeslését fejezte ki Napoleon spanyolországi intézkedései fölött, ami pedig az esetleges osztrák-francia háborút illeti – „abban az esetben, ha Ausztria háborút üzen Franciaországnak, Oroszország cárja kötelezettséget vállal arra, hogy helytelenítse Ausztria lépését, és közösséget vállaljon Franciaországgal”. Ennél finomabban nem is lehetett volna megfogalmazni, hogy Sándor legföljebb egy vitatható őszinteségű fejcsóválásra kötelezi el magát, de egyetlen puskával sem támogatja Napóleont, harcoljon az osztrákokkal úgy, ahogy tud, és örüljön, ha Oroszország nem támadja őt hátba, hanem békésen, páholyból nézi végig az izgalmasnak ígérkező összecsapást. Tulajdonképpen ennek is örülhetett Napóleon, mert a konstantinápolyi hajthatatlanságon kívül is tapintatlanul viselkedett tilsiti barátjával szemben. Az erfurti napok történetéhez tartozik ugyanis még az is, hogy az oroszok elleni harcokban kitűnt vitéz gránátosaival a cár jelenlétében mondatta el hőstetteiket, s ebből az alkalomból tüntette ki őket a helyszínen a becsületrend különböző fokozataival. A jó ízlés hiánya néha politikai hibák elkövetésére késztette azt az embert, aki az emberi lélek kiváló ismerőjének tartotta magát, és általában el is tudta érni a megfelelő hatást, ha nem lőtt túl a célon. De vajon miféle hatásra számított Sándornál? Azt várta talán, hogy a cár könnyekig meghatva hallgatja, hogyan tiporták el az orosz ellenséget Napoleon vitézei? Ennél a tűszúrásnál nagyobb jelentősége volt természetesen Talleyrand árulásának. Ez a minden ízében züllött, megvásárolható, romlottságával szinte kérkedő politikai bűnöző, az erfurti potyautas nemcsak odáig vetemedett, hogy Sándort határozott ellenállásra uszította Napóleonnal szemben, hanem azt is hangoztatta, hogy

Európa csak Ausztria és Oroszország legszorosabb szövetségével menthető meg. íme, a francia hazafi! És mivel az osztrákokhoz jobban húzott a zsebe, Napoleon orosz házasságát igyekezett megakadályozni, de ebben a tekintetben könnyű dolga volt, a zárt kapukat valószínűleg meg sem kísérelte döngetni. Féreg volt, de milyen tehetséges! A világtörténelem humoranyagának gazdagítását jelentette az a felhívás, amelyet a Magas Résztvevők az erfurti tárgyalások után Angliához intéztek, s magának III. György királynak javasolták a béketárgyalások felújítását. Bevett politikai kifejezéssel élve, afféle porhintés volt ez annak érdekében, hogy az egész világ lássa: a béke igazi ellensége a háborúittas, engesztelhetetlen Anglia, amely a tárgyalásokat nevetséges, teljesíthetetlen feltételekhez köti. Ilyen feltételek: a spanyol zendülők is részt vehessenek a béketárgyalásokon, Spanyolország királya VII. Ferdinánd, nem pedig Giuseppe Buonaparte úr, olyan képtelenséget pedig eleve visszautasítanak, mint ha a törvényes Bourbonkirállyal rendelkező Franciaországnak valamiféle császára lenne egy szolgálaton kívüli konventtábornok személyében. Olyan apróságokon, hogy ezt a tábornokot maga a pápa kente fel császárrá a francia fővárosban, az angolok (értsd ezen a brit politikát) túltették magukat. A történetírók különféleképpen értékelik az erfurti találkozót. Vannak, akik szerint Napóleon elárulva, becsapva, csalódottan hagyta ott a nevezetes helyet, bár külsőleg minden rendben levőnek látszott, hiszen a császár és a cár ünnepi légkörben, baráti csókok és ölelések közepette búcsúzott el egymástól. Igazi búcsúcsókok voltak ezek, mert többé már nem látta egymást a két jó barát. A francia-orosz szövetség szilárdságában Napoleon maga sem nagyon hihetett, mégis, mindent egybevéve, viszonylag elégedett lehetett a nagy találkozó eredményével. A szövetséget mégiscsak megújította Sándorral, biztosította az orosz semlegességet, Törökország feldarabolását bizonytalan időre elhalasztotta, s ami számára a legfontosabb volt, újra sikerült megtagadnia Konstantinápolyt az

oroszoktól, nem engedte be nélkülözhetetlen szövetségesét a Földközi-tengerre, ahonnan már csak az angolokat kei! kikergetni. Ezeken a nagy jelentőségű politikai eseményeken kívül egy sereg ellenőrizhetetlen legenda is hozzátapadt az erfurti találkozóhoz. Állítólag Napóleon Walewska Máriát is elhozatta Erfurtba, s ha nem is mutatkozott vele nyilvánosan, a nő puszta jelenléte (ha valóban ott volt) figyelmeztethette Sándort arra, hogy a lengyelkérdés még mindig fontos ütőkártya francia kézben. Arról is beszéltek, hogy Jozefin már Erfurt előtt érintkezésbe lépett a lengyel grófnővel, barátságot és szövetséget ajánott föl neki, s kérte, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozza meg Napóleon orosz házasságát, mert ebben az esetben mind a ketten elveszítik a császárt, a feleség is, a szerető is. Úgy látszik, az osztrák megoldásra nem gondoltak, hiszen az osztrákok másféle párizsi háztűznézőre készültek. A legendák között szerepel Napoleon szörnyű, lidérces álma is, amelyből Mária csak nagy nehezen tudta felébreszteni, s a császár verejtékezve mondta el kedvesének, hogy álmában egy medve feltépte a mellét, és meg akarta enni a szívét. Mária feltételezte, hogy Napóleonnak még az álmai is politikai természetűek, a medve Oroszországot jelképezi, s a császárt onnan fenyegeti a fő veszély. Nem szabad tehát ujjat húzni ezzel a hatalmas országgal, ez Lengyelországnak is ártana, s Jozefinnel ellentétben, helyesnek tartotta az orosz uralkodóházba való benősülést. Más változat szerint a császár valóban álmodott ilyesmit, de nem Mária, hanem inasa, Constant ébresztette fel, s neki panaszkodott. Sok volt a ledér természetű pletyka is. E szerint Napoleon nőkkel is ellátta Sándort, s a búskomorságra hajló cár többek között kellemes órákat töltött a badeni Stéphanie hercegnővel, viszont a császár eltanácsolta Sándort egy Comédie Française-beli színésznőtől, azt állítva, hogy az illető hölgy kellemetlen betegségben szenved. Az viszont tény, hogy Napoleon rövidke levéllel örvendeztette meg Párizsban hagyott feleségét (talán ez volt az oka a Mária-pletykáknak?), s szerelméről biztosította: „Örülök, hogy jól vagy. Nemrég fejeződött be a

vadászat a jénai csatamezőn. Ott ebédeltünk, ahol annak idején aludtam a csata előtt. Weimarban bált rendeztek tiszteletünkre. Sándor cár táncolt, én nem. Hiába, negyven év -negyven év. Egészségem kitűnő, egy-két apró bántalmat leszámítva. Isten veled, drágám! Nagyon szeretlek! Remélem, nemsokára látjuk egymást! N.” Ez a levél azokban a napokban íródott, amikor Napoleon többékevésbé már elhatározta a válást, s már kezdett tapogatózni Sándornál, nem nagy sikerrel. Talán ez a kosár lobbantotta fel szerelmét viharedzett felesége iránt? Nos, hagyjuk a legendákat és Napoleon érzelmi hullámzásait. Közben ugyanis jelentős események játszódtak le Európában. A Nagy Hadsereget átcsoportosították, ami azt jelentette, hogy hatalmas csapattestek indultak el német földről. Erfurt után Napóleonnak semmi sem volt sürgősebb annál, hogy mielőbb végezzen a spanyolokkal, Józsefet visszanyomja trónjára, aztán jöhetnek az osztrákok, ha akarnak. Amikor már izzott a feje a sokféle tervtől, Jozefin, akiből különben is hiányoztak a spártai nőket jellemző tulajdonságok, olyasmit mondott neki, ami annyira emberi, hogy hitelessége nem lehet kétes: – Hát sohasem hagyod abba a háborút? Napoleon válaszából sem hiányoznak a valószerűség kellékei: – Azt hiszed, ez szórakoztat engem? Hidd el, mást is tudok csinálni. De nem én parancsolok az eseményeknek, csak engedelmeskedem nekik. Igazi, hihető napóleoni mondás. Hitelességét csak emeli az a kis feledékenység, hogy a parancsoló események közül kihagyta például a bayonne-i csínytevést. Ezt az eseményt először létre kellett hoznia, hogy aztán engedelmeskedhessen neki. Engedelmeskedett is, véres fegyelmezettséggel. Már özönlöttek a Nagy Hadsereg harcosai hazájukon át Spanyolországba, s amerre elvonultak, lelkesítő dalokkal üdvözölték őket, lakomákat rendeztek a tiszteletükre, s emelkedett hangú ünnepi beszédekben

sem volt hiány. Nem lehetett kétsége egyetlen katonának sem, hogy hazájuk egységes lelkesedése kíséri őket legújabb háborújukba. Azt persze nem sejthették, hogy mindezt Napoleon rendezte, aki tudatában volt annak, hogy nem kis lelki megrázkódtatásban lesz részük azoknak a katonáknak, akik háromévi távollét után viszontlátják szülőföldjüket. Fentmaradt két rendelete, amelyet a belügyminiszterhez intézett. Az elsőt még az erfurti találkozó előtt mondta tollba: „Azt óhajtom, hogy ä csapatok menetirányában fekvő kerületek főnökeit szólítsa fel: különleges gondossággal fogadják a katonákat, s minden módon törekedjenek arra, hogy ébren tartsák a harcosaimat eltöltő jókedvet és vidámságot. Ünnepi szónoklatokat, ingyenes színházi és dalos előadásokat rendezzenek számukra, és bőségesen vendégeljék meg őket!” Erfurtból bocsátotta ki második rendeletét: „Jelentették, hogy csapataimat Metzben, Nancyban és Reimsben megfelelő vendégszeretettel fogadták. Azt kívánom, hogy Párizsban, Melunben, Sensban, Saumurban, Tours-ban, Bourges-ban és Bordeaux-ban ugyanígy járjanak el, vagyis minden egyes csapatot három ízben lássanak vendégül, és ünnepeljék őket. Szíveskedjék kiszámítani, hogy ez katonánként mennyibe kerül. Készíttessen Párizsban dalokat, hogy azokat el lehessen küldeni az egyes városokba. Ezekben a dalokban legyen szó arról a dicsőségről, amelyet a hadsereg már eddig is aratott, és arról, amelyet csak ezután fog aratni. Legyen szó a tengerek szabadságáról mint eljövendő diadalaik értékes következményéről. Ŕ vendégségek alkalmával ezeket a dalokat énekeljék nekik, de három különböző fajtát kell belőlük készíttetni, nehogy a katonák kétszer ugyanazt a szöveget hallják.” Napoleon rendeleteit tökéletesen végrehajtották, s az egykori tudósítások” szerint ,,a különböző hadtesteknek Franciaországon át vezető útja valóságos diadalmenet volt. Valamennyi város hatóságai versengtek egymással, hogy minél fényesebben fogadják a vitézeket. Mindenütt katonai ünnepségeket rendeztek, lakomákat

adtak, a Nagy Hadsereg eddigi győzelmeit ünnepi szónoklatokban, harci dalokban méltatták, s újabb diadalokat jósolgattak.” A katonákra különösen, mély benyomást tettek azok a lelkesítő dalok, amelyek szerint tőlük függ a tengerek szabadsága. A rajongott kis káplár becsületére legyen mondva, hogy az átvonulás minden költségét a saját zsebéből fizette. Nehéz lett volna ezt az ünnepségsorozatot beleilleszteni a költségvetésbe. Mindig bőkezű volt katonáihoz, s tehette, mert valószínűleg ő volt a világtörténelem legtakarékosabb uralkodója. így vonult a forrongó Spanyolország irányába a kor legnagyszerűbb hadigépezete a legkiválóbb tábornagyokkal, mint Lannes, Souk, Ney, Lefčbvre, Victor s a vezérkar főnöke, Berthier. Napoleon Junot-nak is megengedte, hogy az angolok által hazaszállított 20000 emberével újra csatasorba álljon, és a hadi becsülettel való elvonulás tisztességét próbálja átengedni az ellenségnek. És mindenekfelett a spanyol harctérre indult maga Napoleon is. Haditerve már készen volt. Bizonyos, hogy a nehéz erfurti napokban, amikor a cárral viaskodott, már megelevenedett előtte Spanyolország térképe, s agyában kidolgozta az ibériai sakkjáték kezdő lépéseit. A Napóleonról szóló tengernyi könyv általában nem szentel nagy teret ennek a hadjáratnak. Napóleont mint dühödt tigrist állítják [be, aki végigsöpört Spanyolországon, Portugálián, tengerbe kergette az angolokat, visszaültette bátyját a spanyol trónra, majd egy feltételezett [ Talleyrand-Fouché összeesküvés hírére – miután mindent elintézett visszavágtatott Párizsba, és úgy összeszidta a két csibészt (Talleyrand-ot nyilvánosan), hogy egész Európa zengett tőle. Mintha afféle „jöttem, láttam, győztem, visszamentem” úgy lett volna, ceasari egyszerűséggel. Az kétségtelen, hogy Napóleon rendkívül ingerülten ment Spanyolországba, de tiszta fejjel s mesteri haditervvel. A spanyolok is nagy segítségére voltak sikerei kivívásában. Mit tett az úgynevezett Legfelső Junta az ország védelmére? Vajmi keveset. Szeptember 25-én, amikor az erfurti találkozó még meg sem kezdődött, összeült ez a gyűlölettől elvakult, de tehetetlen társaság, s a harmincöt küldött nap nap után

veszekedéssel töltötte az időt, a helyi érdekek, a bonyolult és követhetetlen körzeti érdekek egyszerűen lehetetlenné tették, hogy valamiféle egységes kormány alakuljon az ország érdekében, holott a spanyol vezetők valóban meghirdethették volna, hogy „veszélyben a haza”! Még csak meg sem kísérelték, hogy egységes katonai parancsnokságot hozzanak létre, mintha el sem tudtak volna képzelni olyan tábornokot, akinek valamennyi junta hajlandó lett volna engedelmeskedni, erőit rendelkezésére bocsátani. Még talán Castanos, a baileni győző volt a spanyol tábornokok között a legtehetségesebb, de ez a büszke kasztíliai arisztokrata utálta a „népi hadsereg” puszta fogalmát, holott ezek a rongyos bandák nagy szolgálatokat tettek neki éppen Bailennél. La Romana, aki az Észak-Németországból angol hajókon megszöktetett spanyol hadosztályokat vezette, közepes képességű katona volt. Vives tábornok utálta ugyan a franciákat, az angolokat azonban egyenesen gyűlölte. Nem volt nevezetes angolimádatáról az ír származású Biake sem, belőle nagy spanyol lett, s nem angol, mint Wellesleyből. José Palafox, Saragossa sikeres védője, igyekezett hiányzó katonai tudását bátorsággal pótolni, de mint később kiderült, a személye körül kialakult saragossai legenda inkább ártott, mint használt neki, mert elhitte magáról, hogy Napóleonvágású katonai lángész. Ilyen tévhitek nem ismeretlenek a történelemben, de hogy ne lépjünk ki a korból, megbízható adatok és nyilatkozatok