Kaland a Kék-Níluson 9632433521 [PDF]

Zitiervorschau

NNCL146-277v2.0

A. SCHOLTZ

KALAND A KÉK-NÍLUSON

PANORÁMA

A mű eredeti címe és kiadója: Abenteuer am Blauen Niel, Verlag Wolfgang Zimmer, Augsburg Fordította NEUMARK ANNA A képeket A. SCHOLTZ készítette A kötésterv VIDOSA LÁSZLÓ munkája

A. Scholtz, 1988 ISBN 963 243 352 l PANORÁMA

Tartalom Előszó.............................................................………….................... 11 Első találkozás a folyóval............................................……............... 17 Előkészületek.............................................................………............ 19 Marco segítsége........................................……….............................. 21 Találkozás Rüdigerrel.........................................…..…...................... 22 Meggondolások és problémák.......................................……............. 24 A csónak elkészült...............................................................………... 27 Utolsó napok az elutazás előtt...................................................……. 29 Idáig eljutottam...........................................………............................ 30 Megérkezés Addisz Abebába................……..................................... 35 Tíz év múlva ismét a folyón...................................................…….... 39 Búcsú a civilizációtól...........................................................………... 41 Mota........................................................................…………........... 44 Út a Portugálok hídjához......................................……….................. 50 A hídnál.............................................................................…….…… 51 A start.............................................................................………….... 55 Az első táborozás..............………...................................................... 60 Kellemetlen találkozás..................…….............................................. 62 Változatos utazás...................................………................................. 67 A krokodilok.....................................................………..................... 77 Végre a hídnál...............................................................……….......... 87 Ismét Addiszban..........................................................………........... 89 Vissza a folyóra.................................................………..................... 92 Vége az álomnak.....................................................………............. 100 Megmentve................................................................………........... 105 Utószó.........................................................…………...................... 118

Kedves Marco, Kérlek, fogadd ezeket a sorokat hálaként azért a segítségért, amelyet az expedíció előkészítésénél nekem nyújtottál, és mint csekély emléket arról a sok óráról, amelyet a csónakon való kontárkodás alatt együtt töltöttünk.

* A kelet sötét, mérhetetlen láthatárán megjelentek a felkelő nap első fénysugarai. Egy új nap üdvözölte a még az éjszaka sötét köpenyébe burkolt fekete kontinenst: Afrikát. Mintha messziről jönne a hang, zúgtak halkan a fülembe a Boeing hajtóművei. Útban voltam Etiópia fővárosa, Addisz Abeba felé. Nemsokára a fedélzeti hangszóróból megszólalt a kapitány: “Átrepültünk a Kék-Níluson és húsz perc múlva leszállunk Addisz Abebában.” 10000 méternyi magasságból mély barázdát láttam meg, amely erődítményárokhoz hasonlóan húzódott az etiópiai fennsíkon keresztül: a Kék-Nílus kanyonját. És lenn a mélységben a Fekete Kontinens legismeretlenebb és legrejtélyesebb folyóját, a folyók “Mount Everest”-jét. Borzongó félelem érzése fogott el: útban voltam, hogy meghódítsam e titokzatos folyamot. *

Előszó A Kék-Nílus, vagy ahogy a bennszülöttek nevezik, az “Abbai” – ez vadállatot jelent – az 1780 méter magasan fekvő Tana-tóban fakad. Ez a tágas, csendes tó 90 km hosszú és 60 km széles. A nagy kiterjedésű középetiópiai hegyvidéken fekszik, amelynek némely csúcsa több mint négyezer méter magasra nyúlik. A Tana-tót elhagyva a Kék-Nílus a Tisziszatvízesések mélyébe zuhan. Azután mélyen benyomulva a Godshamfelföldbe, körülbelül 900 km hosszan haladva éri el a szudáni határt. Innen keresztül folyik Kelet-Szudánba a Kék-Nílus tartományán és egyesülve a Fehér-Nílussal Khartumnál válik a Föld leghosszabb folyójává. A szudáni határig húzódó 900 kilométeres szakasz az a rész, amelyet – dacára az évszázadunk eleje óta szakadatlanul ismétlődő kísérleteknek – máig sem sikerült egészében feltárni. Elsőként MacMillan, jómódú amerikai vadász kísérelte meg 1902-ben a folyó végighajózását. E célból Amerikából hozatott acélcsónakokat. Próbálkozása azonban már az első napon a vad zuhatagokban véget ért. Csónakja felborult és elsüllyedt. Azóta sok kalandvágyó ember tett mind újabb kísérleteket. A sok kín és faradság eredménye: izzadság, vér és holtak, míg 1968-ban egy 70 emberből álló brit katonai expedíciónak sikerült a folyót egész hosszában végighajózni. A legtöbb esetben a fő akadályt nemcsak a rohanó, vad víz, hanem az állandóan támadásra kész krokodilok és az ellenséges bennszülöttek rajtaütései jelentették. A gyakori csődök másik oka, hogy a terep nélkülözi az utakat. Egész hosszában Etiópián keresztül a Kék-Nílus egy 1000 m mély kanyonban folyik, amelyen csupán két híd vezet át: a Portugálok hídja és a Shafartak közúti híd. Az idő fogától kikezdett és málladozó Portugálok hídja körülbelül 40 kilométerrel a Tana-tó alatt és csak néhány kilométerrel a Tisziszatzuhatagok után fekszik. Mint már a neve is mutatja, portugálok, pontosabban portugál katonák építették a XVI. században. A híd egy keskeny bazaltszurdok két szélét köti össze, amelyen a folyó nagy lendülettel és sebességgel rohan keresztül. Folyásirányban körülbelül 250 kilométerrel lejjebb van a Shafartak híd, a legfontosabb összekötő út Észak- és Dél-Etiópia között. Ez a híd,

amelyet egykor olaszok építettek és ma szigorúan őriznek a rendőrök, egyszerű elérhetősége miatt vált a legtöbb expedíció kiindulópontjává. A 20-as években colonel R. E. Chessmann brit diplomata tett újabb kísérletet a Kék-Nílus végighajózására. Facsónakja már az első napon szétzúzódott a vad zuhatagok között. Kísérletét egy könyvben írta le: “Lake Tana and the Blue Nil” – A Tana-tó és a Kék-Nílus (MacMillan, 1936). A következő expedícióra “rubber-raft”-ján (gumitutaj) egy osztrák vállalkozott. A Shafartak hídtól indult. Felesége és a nézők szeme láttára támadott rá egy krokodil, amely felborította és a mélybe húzta vízi alkotmányát. Sohasem került a felszínre. 1955-ben H. Rittlinger, felesége és egy svájci házaspár: Peter Frank és Helene Kessler társaságában kajakon kísérelték meg a Shafartak hídtól a folyam végighajózását. De már 35-40 km után kénytelenek voltak a krokodilok szakadatlan támadásai miatt felhagyni szándékukkal. 1959-60-ban a német Kuno Steuben új kísérletbe kezdett, éspedig egy sajátkezűleg épített eukaliptusztutajon. Ő is a Shafartak hídtól indulva akarta a folyót legyőzni. Miután szembenézett minden elképzelhető kalanddal és veszéllyel, hét hét alatt sikerült körülbelül 250 kilométert maga mögött hagyni. Azután ellenséges gallák rontottak rá és majdnem leszúrták. Noha sebláz és vérhas gyötörte, Steuben folytatta útját, mígnem egy barátságos törzs találta meg és hosszas, fáradságos út után visszavezette a civilizációba. 1961-ben egy olasz geológus startolt a hídtól. Soha többet nem hallotta senki a hírét. 1962-ben a francia Laporte vezetésével egy jól felszerelt svájci-francia expedíció két poliészter csónakon a Shafartak hídtól merészkedett neki az útnak. Az expedíció tragikus véget ért. Bennszülöttek támadtak a csoportra és megölték két tagját: Henry Kadruka kajak világbajnokot és dr. Stanley Waltert. A többieknek sikerült a golyózáporban eljutni a csónakokhoz. Csak a puszta életüket mentették meg. 1964-ben az osztrák Haas elsőként vágott a folyó felső folyásától, vagyis a Portugálok hídjától neki az útnak. De a zuhatagoknál elvesztette csónakját és teljes felszerelését. Gyalog sikerült eljutnia kiindulópontjához. Néhány nappal Haas vállalkozása után két német: Klaus Denart és Günter Kriegk indult – ugyancsak a Portugálok hídjától – útnak. Kettejüknek sikerült elsőként végighajóznia a Kék-Nílus felső szakaszán, vagyis a Shafartak hídig. Innen folytatták az utat, de mielőtt eljutottak

volna a szudáni határig, őket is utolérte a baj és a próbálkozás feladására kényszerültek. 1965-ben startolt a svéd Arne Rubin a Shafartak hídtól. Ő volt az első, aki elérte a szudáni határt. Egy év múlva, 1966-ban megkísérelte Carl Forsmark társaságában a folyam felső szakaszának a behajózását. A Portugálok hídjától számított első 50 kilométerrel szerencsésen meg is birkóztak. De mivel csónakjuk az út folytatásához nem bizonyult megfelelőnek, kénytelenek voltak feladni vállalkozásukat és gyalog masíroztak vissza a civilizációba. 1968 márciusában egy brit csoport közvetlenül az indulás pillanatában úgy látta, hogy a folyó túl sekély a hajózáshoz, és lemondott szándékáról. Csupán 1968 szeptemberében hajózta végig a “Great Abbai Expedition” (Nagy Abaj Expedíció), mint már említettük, a folyót elsőként teljes hosszában. Ezt az expedíciót követte egy német páros (Rüdiger Nehberg és H. Fink), akik 1970-ben becsónakázták a felső szakaszt a Shafartak hídig. 1972-ben következett a második szakasz a szudáni határig. Ekkor már hárman voltak, M. Teichmann csatlakozott hozzájuk. Négy hónappal a startom előtt, 1973 szeptemberében sikerült egy olasz csoportnak két motoros csónakkal és egy repülőgép támogatásával magas vízállásnál behajózni a Kék-Nílust a Shafartak hídtól egészen a szudáni határig. A következő kísérlet az én startom volt: egyszemélyes expedíció, indulás 1974. január 4-én.

Első találkozás a folyóval E viszontagságos és egyedülálló vállalkozás ötlete már sok évvel ezelőtt született. Korai ifjúságom éveitől csalogattak a távoli országok és barangolások. Egyetemista koromban már kétszer szeltem át kalandra éhesen a Fekete Kontinenst. Utazásaim alatt sokféle tapasztalatot gyűjtöttem az őserdei vadonról, a bennszülöttekről és nem utolsósorban gyakran találtam szembe magam veszélyes helyzetekkel. Egyik utazásom alatt jártam 1965-ben először Etiópiában. Mielőtt idegen országba indulnék, megkísérlem, hogy a fellelhető irodalomból egyet s mást megtudjak tájairól, lakóiról, kultúrájáról. Így történt, hogy első etiópiai utam előtt gyakran látogattam a könyvtárakat. Sok délutánt töltöttem a polcok között, igyekezve, hogy minden olvasásra érdemest felkutassak. A legpraktikusabb tudnivalókat mindig az útleírásokból kaptam. Emlékszem Rittlinger “Schwarze Abenteuer” (Fekete kaland) című könyvére, amelynek fő témája a KékNílus végighajózásának sikertelen kísérlete. Ez a könyv hozott először érintkezésbe ezzel a rejtélyes, ijesztő folyóval. Beszámolója a vad folyami zuhatagokról, a krokodilokról, a babonákról és a bennszülöttek veszélyes magatartásáról, valamint a természet szépségéről teljesen megigéztek. Így hát nem volt csoda, hogy egész etiópiai tartózkodásom alatt érdeklődésemet legnagyobb mértékben a Kék-Nílus kötötte le. Rövid tartózkodás után Etiópia fővárosában, Addisz Abebában felszálltam egy autóbuszra, hogy az ország akkor egyetlen műútján eljussak északra, a Tana-tóhoz. Amikor az autóbusz a Shafartak hídhoz ért és a rendőrök feltartóztatták, elhatároztam, hogy kiszállok és egy-két napot ott töltök. Apró ajándékokat osztogatva sikerült barátságot kötni a hídőrséggel, amely akkor még minden idegennel szemben meglehetősen barátságtalanul viselkedett. Sokáig kószáltam a folyóparton, figyeltem a vízben csendesen tovasikló krokodilokat, vagy egyszerűen üldögéltem, kavicsokat dobáltam a vízbe és álmodoztam. Akkor támadt először az a gondolatom, hogy nekivágjak a folyónak. Ezen első találkozás után a Kék-Nílussal több év múlt el, mikor is érdeklődésem más világrészekre irányult, így több folyóutat tettem meg a brazíliai Rio Negron és a borneoi Bariton, de a túrák egyikét sem lehet

későbbi utammal a Kék-Níluson összehasonlítani. Éppen a nílusi-út egyedülállósága késztetett arra, hogy itt szerzett élményeimet leírjam. * Unatkozva üldögéltem egy szép napon abban a kávéházban, ahol szokás szerint ebédszünetemet próbáltam agyonütni és a képeslapok között turkáltam. Jaj, ezt már mindet egyszer elolvastam, fanyalogtam, amikor szemem egyszercsak megakadt egy cikken. Felragadtam a képeslapot és az egész világról megfeledkeztem. Elmerültem az olvasmányban és mohón faltam sorról sorra. A jelentés Rüdiger Nehberg sikeres expedíciójáról szólt a Kék-Níluson. A legközelebbi újságoshoz rohantam és megvettem a lapot. Ezt mégegyszer alaposan el kellett olvasni. Mint a rengő vulkánból a láva, törtek régi és csaknem elfelejtett emlékek és álmok a felszínre. Ismét elfogott a kalandláz.

Előkészületek Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ehhez az úthoz alapos felkészülésre van szükség, és előre tudtam, hogy ez a vállalkozás eddigi expedícióim között a legkockázatosabb lesz. De mivel kezdjem el felkészülésemet? Irodalom. Hát igen, lehet, hogy találok valami újat, valóban hasznavehetőt. Ismét elmentem a könyvtárba és találtam is egy új, angol könyvet: “The Blue Nile Revealed” (A KékNílus felfedezése) Richárd Shailhamtól. Angol nyelvtudásom nem éppen ragyogó, de elegendő volt ahhoz, hogy nagyjából megértsem a könyvet. Ahogy ez képeskönyveknél szokásos, én is először átlapoztam, és megnézegettem a képeket. Őszintén szólva nem ilyennek képzeltem a folyót, meg egyáltalán az egészet. A képeken csak egy széles víz volt látható, felfújható csónakokkal és sok, katonai uniformist viselő emberrel tarkítva. A szöveg egy katonai jellegű folyami átkelésről számolt be, amely különösebb nehézségek nélkül ment végbe. A könyvet elolvasva világos lett számomra, hogy itt nem sok hasznavehetőt találtam. Tudtam, hogy nekem más problémákkal, más nehézségekkel kell majd szembenézni. Vállalkozásomat a csapadékmentes évszakban szándékoztam indítani, amikor is valószínűleg a víz alacsony állása és a sok folyami zuhatag képezi majd a legnagyobb problémákat. Nem lesz rádiókapcsolatom a külvilággal és csónakom hajtóereje nem a repülőgépből adagolt benzin, hanem a saját izomerőm lesz. De aztán mégis rábukkantam a könyvben valami hasznavehetőre, mármint a “High Noon át the Tammi River” (Holdtölte a Tammi folyó felett) című fejezetre. Leírta, hogyan lőttek a benszülöttek lesből a 70 főnyi expedíció embereire és hogyan alakult ki szabályszerű lövöldözés az expedíció tagjai és az útonálló rablóbandákba tömörült shitták között, ami újra bizonyította a bennszülöttek ellenséges magatartását minden idegen betolakodóval szemben. Ez a fejezet mégiscsak elgondolkoztatott. Nem túl veszélyes, sőt határozottan őrültség mindez, és nem túl nagy könnyelműség, csupán egy kaland kedvéért az életemet kockáztatni? Ebbe a gondolatba ütköztem lépten-nyomon, de a kalandláz erősebb volt a félelemnél, így hát folytattam a felkészülést. Legnagyobb problémáim technikai jellegűek voltak. Milyen legyen a csónak felépítése? Az előbbi expedíciók meghiúsulásának oka a legtöbb

esetben csónakjaik célszerűtlensége volt. Hosszú folyása alatt a Kék-Nílus állandóan változtatja jellegét, ennek megfelelően változnak a csónakkal szemben támasztott követelmények is. A felső szakasz vad, tele zuhatagokkal és kisebb vízesésekkel. Ott egy nehéz, stabil csónak felborulásra és elsüllyedésre volna ítélve. A folyam alsó szakaszán viszont egy szolid csónak kiválóan megfelelne egy másik természeti veszély, a krokodilok ellen. Tudatában voltam a fenyegetésnek, de őszintén szólva, lebecsültem. Régi állatkert; s természetpark látogatásaimon a krokodilokat lusta és félénk állatokként ismertem meg. Természetesen figyelmen kívül hagytam a civilizáció által el nem rontott lényüket. Mindenesetre utazásom során véleményem a krokodilokról alaposan megváltozott, kis híján gyilkosaim lettek. Másik problémaként a csónak szállítása jelentkezett. Nem lehetett se túl nagy, se túl nehéz. Nemcsak a légi, hanem a Kék-Níluson való utazásom kiindulópontjához tervezett szárazföldi szállítás miatt is. Hosszú töprengés után megbizonyosodtam, hogy járművemnek kicsinek, összehajthatónak, stabilnak, ugyanakkor nem túl nehéznek kell lennie. Erre a célra legmegfelelőbb egy felfújható csónak, amelyet csak meg kell erősítenem. És itt kezdődtek számomra a műszaki problémák. Szabad perceimben, ha más töprengeni valóm nem volt, csónaktervezővé váltam. Poliészterrel kell megerősíteni, gondoltam, egyfajta páncélra van szükség, de hogyan készítsem el ezt a páncélt? És ekkor jött a mentő ötlet. Marco! – ő mindenhez ért, holnap reggel elmegyek hozzá tanácsért. Tudtam, hogy ő kész nekem segíteni és reméltem, hogy személy szerint is fellelkesíti ötletem. Sokáig élt Afrikában és ennek megfelelően nagyon szerette ezt a kontinenst. Mégcsak néhány hónapja, hogy visszatértünk egy közös expedícióból, az Észak-Kenyában fekvő Rudolf-tótól.

Marco segítsége Másnap felhívtam Marcot és bejelentettem neki látogatásomat. “Várunk vacsorára, majd grillezünk valamit a tűzön”, hangzott egyszerű és szívélyes válasza. Egy üveg magyar pálinkával hónom alatt, amelyről tudtam, hogy különösen kedveli, álltam másnap este Marco ajtaja előtt. Amikor beléptem, már égett a tűz a kandallóban és röviddel azután Ruth, Marco felesége már hozta is a grillezni való étvágygerjesztő szeleteket. Mialatt a hús sült, lassan a lényegre tértünk. “Tudod, amikor így a nyílt tűznél ülök és húst sütök, mindig azok a csodálatos esték jutnak az eszembe, amelyeket Afrikában együtt vadászaton töltöttünk”. – Első éjszakáim voltak az őserdei bozótban. Sokáig emlegettük e gyönyörűséges időket és hangunkba mélabús honvágy lopódzott. “Te, Marco, szeretnék újra Afrikába menni, van itt egy érdekes ügy” – szólaltam meg rövid hallgatás után és beavattam tervembe. Marco hallgatott, elgondolkodott. Egy korty bor után hozzám fordult és komoly hangon kérdezte: “És kivel akarod ezt véghezvinni?” Egy pillanatot haboztam, mielőtt válaszoltam volna: “Egy barátom jönne velem.” “Ismerem?” – vágott gyorsan vissza. “Talán már láttad, de nem hiszem.” – tértem ki az egyenes felelet elől. Tudtam, hogy túlságosan jó barát és Etiópiának nem kevésbé jó ismerője, semhogy szó nélkül egyetértésre és segítésre kész lett volna, ha tudja, hogy egyszemélyes csónakutat tervezek, így viszont nem esett nehezemre, hogy felkeltsem lelkesedését tervem iránt, tudva, hogy legszívesebben ő is eljött volna, ha kötelezettségei ezt megengedték volna. Egyhamar szóba került a csónak. Röviden vázoltam elképzelésemet. Hogy egy gumicsónakot szeretnék poliészterrel bevonni, ez védelmet nyújtana a sziklák és a víz alatt rejtőző kövek ellen. Ezt a védőréteget halpikkelyekként fekvő lapokból akartam összeállítani, hogy könnyű legyen a csónakot elemeire szétszedni, szállítani és a parton különösebb nehézség nélkül összeszerelni. Marco is jónak találta a tervemet. “Csak hát – kérdezte –, volt már valaha dolgod poliészterrel?” “Nem – feleltem. Azt hittem, hogy talán neked van róla valami sejtelmed.”

De ő is csak csóválta a fejét. “Hát akkor először megveszed a csónakot, aztán a műanyagszőnyeget és a poliésztert, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.” Így nyugtatott meg, és késő éjjel volt, amikor elbúcsúztam.

Találkozás Rüdigerrel A képeslap révén, amelyben olvastam Rüdiger Nehberg Kék-Nílus expedíciójáról, megkaptam hamburgi címét. Okvetlenül találkozni akartam vele, mert ki tudott volna jobb felvilágosítást és tanácsokat adni, mint ő, aki már sikerrel megjárta ezt az utat? Felhívtam, bemutatkoztam és megkérdeztem, meglátogathatome és ha igen, mikor? “Ezért jönne Zürichből Hamburgba?" – kérdezte hitetlenül. Mégis megbeszéltünk egy időpontot. Érthetően türelmetlenül vártam a kitűzött napra. Korán reggel beültem a kocsimba és útnak indultam. A kíváncsiság és a találkozás feletti öröm elfeledtette velem az autóút hosszadalmassá gát. Frankfurt-KasseHannover városok táblái egyre-másra repültek el mellettem és délután Hamburgba érkeztem. Kemény kézfogással köszöntöttük egymást. Amíg a lakószobába vezetett, Rüdiger élénkkék szemével tetőtől talpig végigvizsgált. Egy csésze kávé és sütemény mellett egyhamar élénk beszélgetésbe merültünk. Meséltem Rüdigernek eddigi utazásaimról, a Kék-Níluson előttem álló hajóútra vonatkozó terveimről és kétségeimről. Miután így elbeszélgettünk, Rüdiger Nehberg elhitte, hogy komoly szándékom a folyam végighajózása. Természetesen első kérdése arra irányult, hogy hány kísérővel szándékozom megtenni az utat. Amikor meghallotta becsületes válaszomat, elgondolkodott, homlokát ráncolta és komolyan rámnézett: “Ez átkozottul nehéz lesz. Nagyon vigyáznod kell.” Felemlítette a bennszülöttek ellenséges magatartását. Útján Rüdigert többször kövekkel dobálták meg, egyszer lőttek is rá. Jórészt szürkületben kellett utaznia, nappal pedig elrejtőzött. ,,A bennszülöttek kiáltozása kikészíti az idegeidet." Aztán mesélt a folyó vadságáról, különösen egy nagyon veszélyes szakaszról, ahol egy mellékfolyó a Nílusba torkollik. “Ha odatévedsz, véged van. Szállj ki inkább, ha dörög, és menjél gyalog, hogy kikémleld a vidéket, mielőtt belevágsz. Vigyél magaddal sok kötelet, hogy ezeken a veszélyes helyeken kiköthesd a csónakot.” Sok hasonló jó tanácsot adott. Azt is, hogy okvetlenül célszerű tőkesúlyt szerkeszteni, mivel hiányában a sodrás azt teszi a csónakkal, amit akar.

Mesélt Mota barátságos kormányzójáról is. “Kérlek, add át neki üdvözletemet, nagy segítségünkre volt és biztosan neked is segítem fog a partig vezető út megszervezésében.” Végül röviden csak ennyit mondott: “Minden veszély ellenére: Paradicsom.” A délután gyorsan elmúlt. Indulnom kellett, mert még el akartam jutni Kasselig. “Csaknem elfelejtettem! – kiáltott fel egyszerre Rüdiger. Steuben valahol Zürich közelében lakik. Jó volna, ha felkeres néd. Talán ő is tud egy pár jó tippet adni.” Kuno Steuben 1959-60-ban a Shafartak hídtól elindulva hajózta végig a Kék-Nílust. Rüdiger eltűnt, hogy előkeresse a címtárát. Steuben Klotenban lakott, ott, ahol a praxisom van. Megígértem, hogy rögtön felkeresem. Elbúcsúztam Rüdigertől. Egy kis csomag süteménnyel, amelyet cukrászdájából útravalónak adott, beszálltam a kocsiba és elindultam. Mire kiértem az autópályára besötétedett. Megvilágított helynevek és irányjelzők suhantak el mellettem. Izgatott voltam. Felizgatott mindaz, amit hallottam. A félelem is úrrá lett rajtam. Talán mégis jobb volna, ha valakivel kettesben indulnék útnak. De akkor kivel, tettem fel magamnak a kérdést. Talán “Rózsásarcú” barátommal, gondoltam, így neveztük pirospozsgás orcái miatt. Jövő héten megy Kenyába, és egész télen ott marad. Talán volna kedve elkísérni a felső útszakaszon, a Portugálok hídjától a Shafartak hídig. Vagy jobb, ha feladom az egész vállalkozást? Ilyen zavaros gondolatokkal teli értem el a motelt, amelyben az éjszakát töltöttem. Amikor másnap visszatértem Zürichbe, tudtam, hogy az expedíciót megvalósítom.

Meggondolások és problémák A felkészülés napjai elég lázasan folytak. Találtam egy céljaimnak megfelelő csónakot. Felfújható gumicsónak volt, három légkamrával. Különböző csónakkészítőket faggattam a poliészterről és annak feldolgozási módjáról. Hosszan tartó kenőmunkálatok kezdődtek. Most már mindennapi vendég voltam Marconál. Esténként már csupa ragacs volt a ruházatunk és nemegyszer megígértem Ruthnak, hogy ha kész lesz a csónak, veszek neki egy új házat, amely nem bűzlik a poliésztertől. Nap múlt nap után, amíg kitanultuk a műanyagfeldolgozás minden fortélyát, de idővel kezdett fáradozásaink eredménye megmutatkozni. E napokban gondolataim és tetteim csakis az expedíció körül forogtak. Azokon az estéken, amelyeket éppen nem hajóépítéssel töltöttem, a környező erdőkben gyötörtem magamat távfutással, vagy a ,,Rössli”-ben ültem barátaimmal a törzsasztalnál és eszmecseréket folytattunk a felkészülésről, és annak problémáiról. “Rózsásarcú” el volt ragadtatva az ötlettől. Megbeszéltük, hogy valamikor karácsony körül találkozunk Addisz Abebában. A nagy megegyezést alaposan megöntöztük vörösborral és Stanley, valamint Livingstone neveket adtunk egymásnak. Sajnos “Livingstone”-nak nem maradt már ideje, hogy aktívan segédkezzen előkészületeimnél. Már repült is Nairobiba. * Egy olyan expedíciónak az előkészítése, amely a Földnek egy isten háta mögötti részébe vezet el, nagy alaposságot igényel. Bármiféle hanyagság később végzetes kihatással lehet. Különösen ennél a vállalkozásnál tudatában voltam annak, hogy a legcsekélyebb hanyagság az életembe kerülhet. Az alapos felkészüléshez tartozott, hogy foglalkoznom kellett a fegyverek beszerzésével is, ez pedig lényeges probléma volt. Egyik Abesszíniáról szóló könyvben az ország egy régi szakértője a következőket tanácsolta: “Abesszínia távoli részeiben a fegyverviselés öngyilkossághoz hasonló (a puska kívánatos tárgy, ezért könnyen rablótámadásra csábít), fegyver nélkül utazgatni pedig kész öngyilkosság.”

Na tessék. Hát most hogyan szántam volna rá magamat egyikre vagy a másikra, ha itt ülök a civilizáció kellős közepén és sohasem fenyeget veszély. Ezt a problémát is kiadósán megtárgyaltam Marcoval. “Gondold meg – mondta –, egy puskával mindig szerezhetsz élelmet és ha rá kerül a sor, még meg is védheted magad.” Igazat adtam neki. Egy támadás veszélye nagy volt, hiszen a legtöbb előző expedíción rajtaütöttek vagy tüzeltek rájuk. Hosszú töprengés után úgy határoztam, hogy viszek magammal fegyvert. Ez helyesnek bizonyult, és elhatározásomat nem is bántam meg. De ezzel együtt megjelent az első nehézség is: a fegyverviselési engedély megszerzése. Harcba indultam a bürokrácia és a korlátoltság ellen. Terjedelmes kérdőíveket töltöttem ki – természetesen készséges igyekezettel. Annál a pontnál, ahol a fegyvervásárlás pontos célját kellett megjelölni, röviden ismertettem az expedíciót. Hosszú várakozás után kerek visszautasítást kaptam a következő indokkal: “Tudakozódtunk egy vezető utazási irodánál és úgy ítélik meg, hogy Etiópiában a fegyverviselés nem szükséges.” Amikor ezt a bölcs választ elolvastam, a fejemhez kaptam. Ezután személyes látogatás következett a községi elnöknél, újságkivágásokkal és beszámolókkal bizonyítékokként a hónom alatt. Álláspontom védelmére keltem. Hosszú szócsata után az elnök nagy nyomatékkal kijelentette, miszerint ő, mint a reptéri biztonsági rendőrség elöljárója, pontosan tudja, hogy fegyvert nem vihetek be a repülőgépbe, mivelhogy az tiltva van. Meg kellett magyaráznom neki, hogy a fegyvereket speciálisan e célra készített konténerekben kívánom szállítani. E fontos ügy minden részletre kiterjedő tanulmányozása után aztán mégis megkaptam a kívánt fegyverviselési engedélyt. Végre semmi sem akadályozta a fegyvervásárlást. Beszereztem egy ismétlőpuskát 100 patronnyi munícióval és egy kiskaliberű költőt, nyolclövetes forgóval. A fegyvereket belőttem, becsomagoltam és útnak indítottam Addisz Abeba felé. Ugyanakkor levél ment az Addisz Abeba-i svájci követséghez a kéréssel, hogy megérkezésemig helyben gondoskodjanak az engedély megszerzéséről. * Mire az első téli napok beköszöntőttek a csónakkonstrukció legbonyolultabb része – a műanyagköpeny – elkészült. Marco és én

büszkén tekintettünk munkánkra. Most már csak a tökesúly konstrukció hiányzott, valamint a műanyag köpeny ráerősítése a csónaktestre. Ez a tiszta munka kész élvezet volt az előbbi kenegető pepecselgetéssel szemben. Marco jó ötleteinek köszönhetően ezt a problémát sikerült gyorsan és fáradalommentesen megoldani és november elején – három hónapi munka után – a csónak megért a keresztelésre.

A csónak elkészült Könnyű hópelyhek hullottak, amikor barátaimmal, Osival és Halmával ráerősítettük a csónakot az autó tetejére, hogy elvigyük a Zürichi tóra és ott megtegyük az első próbautat. Tesztelni akartam, hogyan viselkedik, ha megtelik vízzel. Vödörrel és átfagyott kézzel mertem bele a vizet, amíg meg nem telt. Elégedett lehettem. A csónak könnyedén úszott a felszínen, észrevehető merülés nélkül. Tehát el nem süllyedhet, állapítottam meg. Most már csak egy próbaút hiányzott. Kihúztuk a csónakot a vízből és újra felpakoltuk. A Reusshoz, egy erős áramlású keskeny folyóhoz vettük az irányt. Nem minden nehézség nélkül találtunk végül is egy helyet, ahol lejuthattunk a parthoz és amely megfelelt egy próbaút követelményeinek. A folyó felett kifeszített kötélből és a vízbe lógó vörös és kék rudakból következtetve a kenusok tréningszakaszára bukkantunk. Az áramlás gyors volt és apró zuhogok fodrozták a vízfelületet. Lecipeltük a csónakot a partra, miközben Osi csak úgy mellékesen feltette a kérdést: “Hogyan akarod ezt a vacakot egymagádban cipelni? Átkozottul nehéz!” “Ezen még nem törtem a fejem – válaszoltam. De bárhogyan is legyen, a fő, hogy a csónak engem elbírjon” Lehúztam a cipőmet és beléptem a hideg vízbe. Nem tudtam, a hidegtől vagy a félelemtől remegtem-e, még soha életemben nem jártam vadvizeken. Beszálltam és a barátaim ellöktek a parttól. A tajték robaján át még hallottam messziről Halma hangját: “Ha felborulsz, nyugodtan elmerülhetsz, ebből a hideg vízből biztosan nem húzunk ki.” Tökéletesen át voltam ázva, de már nem fáztam. Első izgalmamban mindent elfelejtettem. Keresztüljutottam az első zuhogókon és boldog voltam. Az áramlás lassan vitt tovább. Hol a jobb, hol a bal oldalamon mártottam vízbe az evezőket, különböző manővereket próbáltam ki, egyik partszélről a másikra váltottam, mígnem találtam egy kikötéshez megfelelő helyet. Barátaim a partról nagy kíváncsisággal követték és figyelték tevékenységemet. Nem csekély mértékben ijedt meg látványomtól egy katonai osztag, amely a parton éppen egy hídfőt épített ki. Ez bolond, gondolták, látva, hogy mezítláb és vizesen szállók ki a csónakból. Közben barátaim is odaértek. Felfordítottam a csónakot, kiürítettem belőle a vizet és együtt raktuk fel újra az autó tetejére. Elégedetten szálltam

be a meleg kocsiba. A csónak az áramlásban jobban tartotta magát, semmint hittem volna. “Álljunk meg a legközelebbi vendéglőnél, – kértem – ezt meg kell öntözni, mellesleg nekem se árt meg egy melegítő korty”. “Hát akkor prosit a csónaknak és sok sikert az utazásodhoz.” Barátaim felemelték a poharukat. Derűs hangulatban beszélgettünk a csónakról és elmondtam benyomásaimat a próbaútról. Egyszercsak Osi a vállamra csapott: “Találtál már nevet a csónaknak?” Erre eddig még nem is gondoltam. “The Queen of the Blue Nile” (A Kék-Nílus királynője)? Nem, ez nem jó, túl hosszú. “Judod mit? – mondtam Halmának. Ugyanazt a nevet adom neki, mint ami a jó öreg Peugeot-é volt, amellyel átszeltük a tunéziai sivatagot. Sohasem hagyott cserben bennünket. Legyen a csónak neve is “Christoph”. Mind egyetértettünk és ittunk egyet ,,Christoph”-ra.

Utolsó napok az elutazás előtt Az elutazásom előtti napok nagyon lázasan teltek el. Praxisom mellett időt kellett szakítanom százféle felszerelési tárgy beszerzésére. Semmit sem volt szabad elfelejteni. Ebben egy hosszú lista volt segítségemre. Amikor minden együtt volt, megrémültem. Hogyan fér ez a tömérdek holmi kis csónakomba? A szoba közepén tekintélyes halmaz tornyosult. De a véletlen megoldotta a problémát. Elutazásom előtt, még éppen jókor kaptam egy levelet Nairobiból, amelyben útitársam, “Rózsásarcú” szomorúan közölte, hogy nem tud velem jönni. Sajnos elfogyott a pénze, úgyhogy a tervezettnél korábban kellett Európába visszatérnie. Már csónaképítés közben gyakran kételkedtem abban, hogy ketten elférünk ebben a kis lélekvesztőben. Ma, az utazás után tudom, hogy teljesen lehetetlen lett volna kettesben keresztüljutni a vad zuhatagokon. Ha egyfelől csalódott voltam is, másfelől mégis örültem lemondásának, így már mindennek jutott hely a csónakban. Ugyancsak poliészterből készítettünk egy ládát, amelybe a fotófelszerelést és az élelmiszereket akartam elhelyezni és amelyet ülőpadként is lehetett használni. A víz iránt kevésbé érzékeny holmit vízhatlan zsákokba csomagoltuk és odakötöttük a csónak közepéhez és hátsó részéhez. A fegyvertokot a csónak oldalára erősítettem, a többi málha fölé. Így egy gyors mozdulattal elérhettem a fegyvert, hogy adott pillanatban bevessem. Most már a csónak teljesen fel volt szerelve és büszkeséggel telve mutogattam minden érdeklődőnek. Végre, sok hiábavaló kísérlet után, sikerült még az utazásom előtt K. Steubent elérni. Okvetlenül meg akartam neki mutatni a csónakot, mielőtt szétszedem és becsomagolom, mert érdekelt a véleménye. Az “Óriás” megjelent, így kell neveznem, mert mellette törpének éreztem magamat. Mindig ilyennek képzeltem egy igazi kalandort: nagy, széles vállú, erőskezű, sűrű szőke szakállal, amint egy Clint-Eastwood szivart tart lazán ajkai között. Feszülten figyeltem vonásait, miközben a csónakot vizsgálta. Soká szívta vékony szivarját, felvonta szemöldökét és szótlanul néhányszor körüljárta, mielőtt megszólalt. Úgy vélte, hogy a csónak nagyszerű, csak egy kicsit kicsi és nem elég stabil ahhoz, hogy ellenálljon egy krokodilrohamnak. “Dióhéjban érzed majd magad, ha körülúszkálnak a kíváncsi krokodilok.” Elmondta, hogy milyen gyakran jelentek meg a krokodilok

szilárd tutaja mellett. Soha nem támadták meg, de érezte, amint az óriás gyíkok a tutajt horzsolták. Mint már említettem, ezt a veszélyt nem vettem túl komolyan. Aztán adott egy tanácsot, amelyért az egész utazás alatt hálás voltam. Mármint, hogy vigyek magammal egy vízhatlan védőtakarót. “Először is sok vizet tart távol a hajótól, – mondotta – és másodszor – ami nekem még fontosabbnak tűnt – eltakarja a holmidat a bennszülöttek kíváncsi szeme elől. Különösen a puskád kellene letakarni” – figyelmeztetett nyomatékkal. Javaslata rögtön meggyőzött, másnap zöld sátorvászonból készült a védőtakaró. Most aztán minden kész volt. A csónakot szétszedtem alkatrészeire és becsomagoltam jutavászonba. Vastag fekete filctollal került rá a végcél: ADDISZ ABEBA/ETIÓPIA – via RÓMA. “Christoph” teheráruként vasúton indult útnak Rómába.

Idáig eljutottam Miután melegen elbúcsúztam barátaimtól, december 25-én útra keltem. Hideg, szürke téli nap volt és a város felett ünnepi hangulat honolt. A máskor élénk vasúti csarnokban csak néhány szürke, átfázott alak lézengett. A melankolikus hangulat rám is átragadt. Karácsony első napja igazán nem az a nap, amikor az ember szívesen vág neki egy utazásnak. Néhány odavetett búcsúszó és türelmetlen várakozás után beszálltam a csaknem üres “Trans European Express”-be Milánó felé. Végre a vonat lassan mozgásba lendült és a pályaudvaron álló személyek mind kisebbek lettek, míg végre egészen eltűntek. A vágányok növekvő zűrzavara közepette a kerekek zakatolása mindjobban felgyorsult, a Tartományi Múzeum hófödte tornyai mindinkább eltávolodtak és az országúti hídon a vonat már hatalmas sebességgel száguldott végig. Kis idő múlva eltűnt a város látképének valamennyi ismerős pontja és megkönnyebbülten roskadtam a kupé kényelmes ülésére. Megkezdődött az út az ismeretlenbe. Ahogy így ültem az ablak mellett és élveztem a Gotthard téli tájképét, hirtelen az aggodalmas gondolatok zűrzavara kerített hatalmába. Remélhetőleg a málha már megérkezett Rómába és remélhetőleg semmi sem veszett el! A vámformalitások – problémák a hivatalokkal – riasztó újsághírek végzetes szárazságról a Szahel-zónában – számomra világos volt, hogy a víz állása expedíciómban igen nagy szerepet játszhat. Mind a Tana-tó, mind a Kék-Nílus egész forrásvidéke ezen szárazságtól sújtott területen fekszik. Erre vonatkozólag tehát várakozásom nem volt éppenséggel optimista. A folyó legmagasabb szintjét szeptemberben, az esős időszak végén éri el, ettől a naptól kezdve a víz szintje csökken márciusig, az újabb esős időszak kezdetéig. Ezért a január hónap az utolsó lehetséges időpont a behajózáshoz. Ezután a folyót a kiálló sziklák részint, vagy egészen elzárják és keresztüljutni lehetetlen. A naptár december végét mutatta. Ajánlatos volt tehát sietni. Késő délután érkeztem meg Rómába. Rögtön a teheráruforgalmi ablakhoz siettem, bemutattam teherszállítási papírjaimat, számtalan kópiájukkal együtt. A hivatalnok ráérősen hátravonult és eltűnt a szerte heverő poggyászok között. Lábujjhegyre álltam és kinyújtottam a

nyakamat. De egyik poggyászomat sem tudtam felfedezni. Hosszas várakozás után visszajött a hivatalnok és a fejét csóválta. Kézzel-lábbal próbáltam megmagyarázni, hogy én pedig a poggyászt már egy héttel ezelőtt feladtam és annak már biztosan meg kellett érkeznie. Izgalmam és heves gesztusaim láttán csak mosolygott és értésemre adta, hogy karácsony lévén ilyenkor Olaszországban csak nagy ímmel-ámmal dolgoznak. De legalább azzal vigasztalt, hogy holnap reggel a csomagok megérkezhetnek. Magamban káromkodtam egyet, elmentem a legközelebbi szállodába és kivettem egy szobát. Hangulatomat csak egy jó vacsora billenthette újra helyre, így tehát rögtön elindultam egy hangulatos “trattoria” keresésére. De ebben is pechem volt. Mindenütt – zárva. Több utcában futkostam fel-le, míg végre mégis találtam egy éttermet. Én voltam az egyetlen vendég. Egy csendes sarokban, lelógó paprika- és fokhagymafüzérek között foglaltam helyet. Lassan és álmosan hozta a pincér az étlapot és mialatt én a kínálatot tanulmányoztam, unott, hosszú képpel rendezgette a terítéket az asztalomon. Úgy határoztam, hogy egy üveg chiantit és spagettit kérek, mielőtt még a pincér asztalom mellett álltában csaknem elaludna. Ahogy itt ültem, s apró kortyokkal a borospoharat ürítgettem és a spagettit csavargattam, aggódva gondoltam a holnapra. Mit csinálok, ha nem jön meg a málnám? Repülőgépem este 23.00-kor indult Addisz Abebába. Szezoncsúcs volt és minden hely a gépen foglalt. Mikor jutok egy másik járathoz? Ezzel a gondolattal hagytam el az éttermet és tértem a sötét, néptelen utcákon vissza szállodámba. Csak nehezen tudtam elaludni. Amikor másnap reggel felébredtem és szétnyitottam a függönyöket, kék eget láttam. Az utcák telve voltak élettel, a nap sütött. Amikor elhagytam a szállodát kellemes meleg vett körül. Tele bizakodással indultam nagy léptekkel a pályaudvar felé. Egy másik hivatalnok volt ügyeletes. Átvette a sok papírt és eltűnt. Idegesen – mint egy vizsgázó – álldogáltam egyik lábamról a másikra. Végre visszajött. Kifejezéstelen arccal és szertan karokkal adta vissza papírjaimat. Nincs mit tenni, talán délután. Fejcsóválva hagytam el a helyet és tértem vissza a szállodába, ahol beje lentettem, hogy még egy éjszakára maradok. Hogy az időt elüssem és komor hangulatomat lerázzam, elindultam a csodálatos város látnivalóinak megtekintésére. A Trevi-kútnál soká álltam, elgondolkodtam. Mélyen belenyúltam a zsebembe, kivettem egy marék aprópénzt és bedobtam a kútba. Valóban azt kívántam, hogy visszatérjek Rómába. Délután céltalanul csavarogtam, feladva minden reményt és egyik kávéházból a másikba tértem be, míg egyszercsak egy mozi előtt hosszú

embersort pillantottam meg. Közelebb mentem és megláttam, hogy éppen aznap volt a “Pillangó” bemutatója. A könyv nagyon tetszett. A legjobb, amit tehettem: megnézni a filmet is. így beálltam a várakozók sorába. A filmnek 19.00-ra volt vége, így még mindig maradt négy óra időm, hogy a repülőgép indulásáig elintézzem az ügyeimet. Nyugtalanul csúszkáltam székemen ide-oda és sűrűn pillantottam az órára. A film nem kötött le, nem is értettem belőle sokat. Egyetlen jelenet ragadott meg, amely azt mutatta, hogyan kellett a fegyenceknek egy kis aligátort elfogni kiszárításra ítélt mocsárbéli búvóhelyén. Az elsők között hagytam el a mozit és az egyik várakozó taxiba vetettem magam. “Alla stazione!” (Az állomásra!) – utasítottam a sofőrt. Alig értünk oda, már ki is ugrottam és a jól ismert ablakhoz rohantam. Tegnapi emberem jelent meg. Átvette papírjaimat és nemsokára visszajött. Bólintott. Úgy örültem, hogy majdnem a nyakába ugrottam. Hát mégis idejében! De most aztán nagyon gyorsan kell mozognod, gondoltam. A szállodába száguldottam, a számlát kértem, összeszedtem a cókmókomat. Néhány perc múlva ott álltam egy kereszteződés kellős közepén és megpróbáltam minden arra jövő taxit megállítani. Mint egy őrült rohangáltam a sarkok között ide-oda, de az átkozott taxik mind foglaltak voltak. Csaknem a kerekek alá kerültem, rám dudáltak, míg végre egy taxi megállt. Felrántottam az ajtót és beugrottam. A hájas, nyugodt sofőrnek megmutattam a szállodát, további úticélokként először a “stazione”! (pályaudvart), majd az “aeroporto”-t (repülőtért) jelöltem meg. Szemmel láthatóan nem értette izgalmamat. Én pedig ismételten órámra mutattam és értésére adtam, hogy időszűkében vagyok. Ámulatából alig tudott magához térni, amikor egy kézikocsin hoztam poggyászomat a taxihoz. “Mamma mia” – kiáltotta, és égnek emelte karjait. De aztán a poggyásztérből egy hosszú kötél került elő és elkezdtük a rakodást. Emberem nyögött, beleizzadt. Én pedig még nagyobb sietségre hajszoltam. Végül minden a kocsitetőn volt, és megkezdődött a véget nem érő út a repülőtérre. Közben Fiumicinoban megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy egy ,,barcá”-t (csónakot) szállítunk, amelyen egy expedíciót tervezek Etiópiában a ,,Nil azur”-on. Oh igen, ő ismeri Etiópiát, volt ott a háború alatt. “Sok a szép lány arrafelé” – mondta és vigyorgott, Látszott, hogy csupán erre emlékezett. “Gázt bele öregem és ne vigyorogj!” – mondtam anyanyelvemen, amelyet nem értett. Idővel ő is egész izgatott lett és keményen nyomta a pedált. Végre megjelentek a repülőtér első világítótáblái.

“Cargo, cargo” (teherszállítmány) – mondtam neki, amit hosszú keresgélés után meg is találtunk. 22.00 után csak egy kis ügyelet volt nyitva. Lerakodtunk és a vaskos borravalóval néhány perc múlva minden elintéződött. Az ügyeletes megígérte, hogy a legközelebbi géppel mindent utánam küld. Az indulási csarnokhoz vitettem magamat és megkönnyebbülten kiszálltam. A valószínűtlen tehát, taxisofőrömnek hála, mégis sikerült. Amikor 50 százalékos borravalót akartam a kezébe nyomni, csak értetlenül rámnézett és felnyögött. Egyik kezével az izzadtságot törölte le homlokáról és miközben másik reszkető kezét mutatta, így szólt: “Signor, ma már nem tudok többet dolgozni, túl ideges vagyok, haza kell mennem.” Ezzel értésemre adta, hogy 100 százalékos borravalóra számít. “Oké, oké, vén gazember” – vállára ütöttem és még hozzátettem néhány ezer lírát. Úgyis mindent odaadtam volna neki, amit kér tőlem. Meg voltam elégedve. Súlyos kézipoggyászommal álltam a body check (testi motozás) előtt. Mindent a lehető legalaposabban átvizsgáltak. Egy rúd szalámin kívül táskámból mindenféle került ki: harapófogó, egy kevés drót, csavarhúzó és sok más “furcsaság”. A többi utas csak lopva vigyorgott, én pedig szégyenkeztem. Máskor legszívesebben csak egy újsággal a hónom alatt szállók repülőgépre és most lágy éreztem magamat, mint egy zsibvásárra felpakolt nőszemély. De ez is elmúlt, megkönnyebbülten foglaltam el az Ethiopian Airlines Boeing 707-es fedélzetén a helyemet. A sorsdöntő repülőút elkezdődött. Ám a “sorsdöntő” szónak ezúttal semmi köze sincs a jövendő expedícióhoz. Élvezettel gyönyörködtem a szép, sötét bőrű stewardessek látványában. Egyszer csak megpillantottam közöttük egy ázsiai arcot. Komolyan lépdelt a fiatal nő egyik széksortól a másikhoz és ellenőrizte, becsatolta-e minden utas az övét. Megkíséreltem elkapni egy tekintetét, ami sikerült is. Egy kis mosoly siklott át imént oly komoly, szép vonásain. Ma Denise a feleségem és megértő életpartnerem. Kalandorként ismert meg és fogadott el. Ha hív a kaland, szomorú mosollyal ereszt el a távolba.

Megérkezés Addisz Abebába Megérkezésem az etióp fővárosba nem volt a legörvendetesebb. A sugárzó, forró afrikai nap helyett hideg és felhőfedte ég várt rám. A vámhivatalnokok se fogadtak éppen barátságosan, amikor meglátták furcsa poggyászomat. Nagy kíváncsisággal és teljesen értetlenül kutatták át és sokáig tartott, amíg meg tudtam nekik magyarázni, hogy mindez a holmi egy csónak részeiként szolgál. Utolsó utasként hagytam el a már néptelen repülőtéri csarnokot és fáradtan vetettem magamat egy taxiba. A fuvardíjat illető kemény alkudozás után a Ghion szállodába vitettem magamat. Útközben az első benyomás a városról meglepett. Amióta legutóbb itt jártam Addisz Abebában, nagyon megváltozott. A széles nagystílűén tervezett utakat mindkét oldalon az apró pléhkunyhók helyett imponáló magas házak szegélyezték. Miután üdítő zuhanyt vettem, ismét a szálloda bejáratánál álltam. Az esős hidegnek számomra megvolt az előnye. Éppen a megfelelő idő ahhoz, gondoltam, hogy az összes formalitásokat, amelyektől legjobban féltem, elintézzem. Iszonyattal gondoltam azokra a nehézségekre, amelyekkel otthon a fegyverviselési engedély megszerzése járt. Mit várhattam itt, az ismeretlen Afrikában? Márpedig a fegyverviselési- és fegyvereim behozatali engedélyét nem nélkülözhettem. Első utam a Svájci Követségre vezetett. Rövid várakozás után Scherrer úr fogadott. Kicsi, fürge ember volt – nemcsak külleme, hanem gondolkodásmódja szerint is. Rögtön emlékezett levelemre, amelyet rövid keresés után már kezében is tartott. Ugyanakkor bocsánatot kért, hogy erre vonatkozólag eddig még semmi sem történt. Gyors tekintettel még egyszer átfutotta a levelet, aztán kérdően nézett rám. “Szóval a Kék-Níluson akar végighajózni – méghozzá egyedül?” – kérdezte. Szó nélkül bólintottam. Ezután hosszan elbeszélgettünk, felhívta a figyelmemet mitől kell óvakodnom. “Ezekben a hegyi tartományokban különösen veszélyesek az emberek. A környéken már tömérdek baleset történt” – figyelmeztetett. Amikor hosszú vita után belátta, hogy nem tud lebeszélni szándékomról, szárazon csupán ennyit jegyzett meg: “Hát igen, akkor tényleg szüksége van fegyverre.” Röviden elmagyarázta azt a hivatali utat, amelyet végig kell járnom. Garancialevelet állított ki személyemre és a fegyverek újrakivitelére.

“Azonkívül szüksége lesz egy tolmácsra – mondta Scherrer úr búcsúzóul –, aki elkíséri a rendőrségre és más ügyekben is segítségére lehet.” Amikor címekkel és ajánlólevelekkel ellátva elhagytam a kő vétséget, megborzongtam. Ördög vigye, hát tényleg olyan veszélyes ez az expedíció? – kérdeztem magamat, és vállalkozásom kockázatossága mindjobban tudatosult bennem. Szóba se jöhetett, hogy visszalépjek, túlságosan is soká készülődtem, semhogy most visszatáncolhattam volna. Amikor újra beszálltam a várakozó taxiba és a város felé vettem utamat, komor gondolataim szétfoszlottak. Megmutattam a sofőrnek a rendőrhatóság címét, ahová elsőként igyekeztem. Útközben elbeszélgettem vele és észrevettem, hogy jól tud angolul. A tolmácsprobléma ezzel megoldódott. Mr. Karsten személyében nagyon ügyes emberre leltem. Biztosított, hogy mindenkit ismer a rendőrségen, magát a rendőrfőnököt is. Megegyeztünk egy tíz etiópiai dolláros óradíjban és megkezdődött a “kilincselések” kálváriája. Amikor az öreg Chevrolet-en megérkeztünk a rendőrségre, hamar kiderült, hogy Mr. Karsten teljes mértékben igazat mondott. Sok embert ismert a rendőrségnél. Mindenütt mély meghajtással és kézszorítással üdvözölték – ez így szokás Etiópiában. Tehetetlenül – egy szót sem értve – álltam mellette és amikor kellett, bólintottam. Órákat töltöttünk a barátságtalan, sötét, barakkszerű épületben. Sokszor az a személy, akinek az aláírása kellett, éppen házon kívül volt, vagy pedig elvették a papírjainkat és azok órákig járták a bürokrácia útvesztőit, amíg végre megkaptuk az áhított pecsétet. Mialatt a kemény padokon vártunk, Mr. Karsten elmondta, hogy azelőtt ő is a rendőrségnek dolgozott – innen a sok kapcsolata. De mivel a bére nem volt elég ahhoz, hogy három gyermekét egyetemre küldje, magán taxisofőr, “tourist-guide” lett. Mind jobban örültem szerencsés találkozásunknak. Igaz, hogy – dacára kiterjedt kapcsolatainak – a dolgok elég vontatottan haladtak, mígnem Mr. Karstennek mentő ötlete támadt. Biztosított róla, hogy igen sok embert ismer az újságnál is, amiben nem is kételkedtem, és szerinte az egész ügy olyan fontos, hogy erről informálni kell a sajtót. Kapálóztam minden nyilvánosság ellen, mivel vállalkozásomat a legnagyobb csendben akartam véghezvinni, attól félve, hogy valamely felsőbb szerv életveszélyre hivatkozva betilthatná az egész expedíciót. De Mr. Karsten nem engedett, és interjút beszélt meg az “Ethiopian Herald “dal.

Másnap reggel nem hittem a szememnek. A címlapon – fényképem mellett – a világpolitikai események között vastagbetűs riportot pillantottam meg: “Swiss Doktor starts Adventure on the Blue Nile” (A svájci doktor kalandra indul a Kék-Níluson). E riport megjelenése után már minden nagyon gyorsan ment. A nagy nyilvánosság semmiképpen sem ártott. Mindenütt sokkal barátságosabban fogadtak bennünket, egyszer csak mindenki segíteni akart, sok kérdést tettek fel. Sokan bámulattal tekintettek rám, de legalább annyian csupán a fejüket csóválták. Igen gyorsan megtanultam a “pitsa” szót, ami “egyedül”t jelent. Sehogy se fért a fejükbe, hogy én ezt a veszélyes vállalkozást egyedül akarom véghezvinni. A szállodában egyesek “the crazy doctor" (a bolond doktor) csúfnévvel illettek. Bensőmben többször is elfogott a félelem. A napok gyorsan múltak. Mr. Karsten állandó kísérőm lett. Ha éppen nem viaskodtunk a bürokráciával, a piacra mentünk, hogy bevásároljuk az utolsó apróságokat. Mindenben segítségemre volt, szóval is, tettel is. Találni kellett egy asztalost, aki vállalta, hogy csónakomhoz egy tőkegerincet fabrikál. Vasfából, a legkeményebb fából készült. Alig maradt időm arra, hogy a swimming pool-ban (úszómedence) élvezzem a napsütést. Minden fontosat elintéztünk. Megkaptam a fegyverviselési engedélyt, éspedig személyesen a rendőrfőnöktől. Mély meghajlással fejeztem ki köszönetemet, ő pedig sok szerencsét kívánt vállalkozásomhoz. A fegyverbehozatali engedély megszerzése csak idő kérdése volt. * Most már nem láttam akadályát, hogy az expedíció útra keljen. Végre maradt idő arra is, hogy utolsó aggályommal – mármint a folyó vízállásával – törődjek. De hiába próbáltam erre vonatkozólag adatokat szerezni, így nem maradt más hátra, mint elindulni a 210 km távolságra levő Shafartak hídhoz és személyesen meggyőződni a vízszint magasságáról.

Tíz év múlva ismét a folyón Még éjszaka borult a városra. Csupán a hajléktalanok tartózkodtak az egyébként üres utcákon. A járdán hevertek, sharmájukba burkolózva, hogy így védjék magukat az éjszaka hidegétől, valamelyik sarokban, vagy kísérteties lényekként imbolyogtak a városban ide-oda. Mr. Karsten, aki testestől-lelkestől az expedíció tagjává vált, értemjött és keresztül vezetett a buszállomás kocsiállásain. Nehezen találtuk meg a buszt, amelynek el kellett vinni a hídhoz. Miután az indulás ideje bizonytalan volt, elbúcsúztam kísérőmtől. Nagy érdeklődéssel figyeltem, hogyan helyezték el és kötötték zsinórokkal erősen a tetőhöz a nehéz ládákat, formátlan málnákat és viharvert bicikliket. A nagy tülekedésben egyszer csak egy legényke termett előttem. “Mister, Mister!” Your shoes!” (Uram, Uram! A cipője!) – kiáltotta és elkezdett egyik kezével valamit a cipőzsinórjaimmal foglalatoskodni. Csodálkozva néztem le: “Mi az ördögöt akarsz, te kölyök?” – kiáltottam. De már a következő pillanatban ott éreztem szabad kezét a szivarzsebem táján, ahol a pénzemet tartottam. Meg akartam ragadni a karját. Kiszakította magát, én utána rohantam. Éppen csak egy rúgással sikerült elégtételt vennem. Tántorogva fúrta magát a tömegbe. Nagy nevetés nyugtázta a jelenetet. * Zsúfolásig telve, hogy állóhely sem maradt, indult a busz lassan kígyózva felfelé a városból kivezető szerpentinszerű úton. A motor hangosan felbőgött és végre elértük, ha vesződségek árán is, Etiópia gyönyörű felvidékét. A jól kiépített betonút mutatta, hogy itt sem állt tétlenül az idő. Tíz évvel ezelőtt csak egy gödrös kőút vezetett az ország északi részébe. Az állig felfegyverkezett rendőrök is eltűntek, akik nélkül azelőtt az útonállók és a shifták (rablóbandák) állandó zaklatásai miatt a buszutazás elképzelhetetlen volt. A déli forróság idején végre elértük a Shafartak hidat. Átizzadva és. törődötten szálltam ki a buszból. A poros ajtót magam mögött becsapva ott álltam a faggatózó, kíváncsi hídőrség előtt. Letöröltem a verejtéket homlokomról és mosolyogva üdvözöltem őket. Hamar akadt egy ember,

aki nagy csodálkozásomra valamelyest törte az angolt. Azért jöttem, magyaráztam nekik, hogy lássam a folyót, este pedig ismét vissza akarok menni Addisz Abebába. Kíváncsian jártam fel s alá a hídon, egy bizalmatlan rendőr állandó kíséretében. Hát igen, itt volt a folyom. Itt hömpölygőit zavartalan, méltóságteljes nyugalommal. Semmi se mutatott a benne rejtőző számtalan veszélyre. Amikor az őrség bizalmatlansága lassan lecsillapult, megpróbáltam elhagyni a hidat és lemenni a partra. A hídról egy ideig figyeltek, amíg el nem tűntem a bozótban. Végre egyedül maradtam. Leültem egy sziklára és mélyen gondolataimba merültem. Elérem valaha ezt a hidat, vagy a folyóban telik be a sorom? Tudtam, hogy kemény harc vár rám, de meg akartam küzdeni a természettel. Nemcsak a kalandvágy, hanem a természet szeretete is ösztönzött. Be akartam nyomulni a zavartalan és érintetlen természetbe, élvezni szépségeit. Megtaláltam a számításomat, keményen meg kellett küzdenem, de azért páratlan szépségét is csodálhattam. Egy közelgő teherautó hangos dübörgése szakított ki gondolataimból és amikor felnéztem az égre, láttam, hogy ideje visszatérni a hídra. Most már biztos voltam abban, amit tudni akartam. A víz állása alacsony volt ugyan, de nem túl sekély. Megvalósíthattam expedíciómat. A hídon beszélgetésbe elegyedtem az őrséggel. Barátságosan meghívtak egy csésze kávéra és amíg vártunk a következő visszatérési lehetőségre, sikerült eltársalogni a rendőrökkel. Orkán – így hívták a magas, angolul beszélő rendőrt – volt a tolmácsunk. Elmondtam nekik, hogy a legközelebbi napokban startolok egy kis csónakon a Portugálok hídjától és ha minden jól megy, erre veszem utamat. Élénk gesztusokkal és izgatott hangon számoltak be az olasz expedícióról, amely a múlt év szeptemberében ugyancsak innen indult. Még soká ültünk együtt várakozva és kávét iddogálva, míg távoli motorzúgás nem törte meg a természet csendjét. Egy zsákokkal súlyosan megrakott teherautó közeledett a hídhoz. A rendőrök segítőkészen kiálltak az út közepére és megállították. Lassan, nyekergőn fékezett a nehéz jármű. Gyorsan megalkudtunk a viteldíjban és én jókora ugrással fenntermettem a teherautón. Elégedetten hagytam magam mögött a hidat. Tudtam, hogyha később ideérkezem, itt segítőkész társakat találok.

Búcsú a civilizációtól Vissza Addisz Abebába. A közbeeső időben kiállították az utolsó papírjaimat is. A start napjaként január 2-át jelöltem meg. Örülve annak, hogy minden aránylag egyszerűen és gyorsan intéződött, kimentünk a repülőtérre, hogy elhozzuk a még ott levő felszerelési tárgyakat. Ott ugyanaz a meglepetés ért, mint Rómában. A fegyvereken kívül még semmi sem érkezett meg. Nagyon dühbe gurultam és nemsokára megjelentem az “Alitalia” menedzserénél. Kemény szavakkal hoztam tudomására panaszomat. A szitkozódás használt. Rögtön telex ment Rómába és biztosítottak, hogy másnap minden megérkezik. És valóban, úgy is történt. A következő géppel megjött az egész málhám. Most már minden kész volt. Nyugodtan bérelhettem azt a kis magánrepülőt, amely Motáig vitt. Ott volt a civilizáció végpontja, onnan kezdődött kalandom. * Végre volt időm arra, hogy az utolsó napon a swimming poolban lustálkodjak és röviden közöljem barátaimmal a távoli Európában a legfrissebb híreket. Denise másnap repült Rómába. Magával vihette és ott feladhatta leveleimet. Az estét együtt töltöttük a Chinabar étteremben, ahol bőségesen élveztem a remek etiópiai tokzit és a Távol-Kelet felséges specialitásait. A hangulat öröm és mélabú között váltakozott. Ittam valamennyi távollevő barátom egészségére, akikkel szívesen töltöttem volna ezt az estét és nem utolsósorban saját szerencsémre. Hála a szesznek, az éjszaka mély, nyugodt álommal ajándékozott meg. Másnap reggel, január 4-én frissen ébredtem. Megszerveztem még az utolsó apró részleteket és elbúcsúztam újonnan szerzett barátaimtól. Mindegyiktől kaptam még néhány jó tanácsot, például: Ha embereket látok, rögtön tűnjek el, hogy ne kerüljek velük kapcsolatba. – A fegyvereket lehetőleg jól dugjam el és csak a legvégső esetben használjam. – Aranyláncomat és gyűrűmet hagyjam inkább Addisz Abebában. Ok lehet arra, hogy megöljenek... Ezekkel a jó tanácsokkal ellátva búcsút vettem tőlük. Szemükben csak bánatot láttam és senki se tett volna egy centet sem az életemre.

Indulásra kész voltam. A hír gyorsan elterjedt és rövid idő alatt sűrű tömeg gyűlt össze a kocsi körül. A szálloda személyzetének álmélkodásától kísérve a rakomány felkerült a kocsira. Mr. Karsten is, én is láthatólag idegesek voltunk. Ó életének első repülőútja előtt állt. Előző napon szinte bátortalanul kért, hogy elkísérhessen a repülőgépen. Természetesen rögtön hozzájárultam, sőt örömmel adtam beleegyezésemet. Számtalan kézrázás után beszálltunk a kocsiba és lassan kifordultunk az útra. A repülőtéren startra készen várt ránk a kis gép. Az office-ban még el kellett intézni néhány formalitást. A nagy falitérképre rákerült a tervezett útvonal, bemérték a távolságot és végül átnyújtották a számlát. Közben a formátlan csomagokat nem minden nehézség nélkül sikerült elhelyezni a kis rakodótérben. Még gyorsan néhány fotó, aztán letelepedtünk a poggyászhalmok közé. Becsatoltuk a biztonsági öveket és a gép a nagy jetek között kigurult a betonra. Rövid várakozás után az ellenőrzőtorony megadta a startengedélyt. Pilótánk egy kedves, fiatal etiópiai volt, aki mielőtt áttértünk észak felé vezető útirányunkra, nagy kört írt le a város felett. Az ég felhőtlen volt. A zavartalan repülés alatt az etiópiai felföld pompás képe tárult ki alattunk. A merőlegesen égbe magasodó sziklaalakulatok között látni lehetett a már kiszáradt folyók medreinek mély árkait. 45 perc repülés után széles, mély barázdát pillantottam meg: a KékNílus kanyonját. Elértük a folyót átszelő hidat, amely ebből a magasságból szinte játékszernek tűnt. Kérésemre további utunkon a folyó járását követtük, így kaptam első benyomást arról a folyószakaszról, amellyel meg akartam birkózni. Minden olyan jámbornak látszott. Számtalan apró kanyarulatban törte a folyó a széles kanyonban útját. A sok homok- és kőpad csalogatott, fürdeni hívott. Csak itt-ott fedte fehér tajtékkorona az ezüstös vízfelületet. “Nincs probléma, doktor – mondotta időről időre nyugtatóan Mr. Karsten –, maga lesz az erősebb.” A kanyon mind szűkebb lett, a tajtékkoronák mind terjedelmesebbek és a kanyon oldalai mind meredekebben lejtettek. És a szívem is mind szaporábban vert. Újabb félórai repülés után pilótánk megváltoztatta északkeleti irányunkat és észak felé fordult, egyenesen Mota irányába. Ez az irányváltozás megkímélt néhány idő előtti gondtól. Már nem láthattam, hogyan szorult a folyó mindinkább a szűkülő és meredekebbé váló sziklafalak közé, és miként mutatkozott folyása mind tombolóbbnak és vadabbnak, tele tajtékozó zuhogókkal.

Mota Nemsokára messziről megláttam az első gabona- és kukoricaföldeket. A közöttük megbúvó kunyhók száma szaporodott, sűrűbben is jelentek meg, ahogy megközelítettük célunkat: Motát. Tekintve, hogy rádióösszeköttetés nem létezett, érkezésünket néhány mélyrepülésben végzett körözéssel kellett jelezni. Alattunk megmozdult az élet. A déli forróságban üres utcák hamarosan seregnyi gyerekkel és felnőttel teltek meg. Amikor leértünk a fűvel benőtt leszállópályára, már gyerekek és serdülők egész csoportja fogadott. Ritka esemény történt Motában – egy idegen fehér szállt le. így aztán nem csoda, hogy – kíváncsiságtól hajtva – mind több bámészkodó jelent meg. A tömegből lassan egy ősz hajú férfi lépett ki és közelített a már mozdulatlan repülőgéphez. A repülőtér felügyelője volt. Legnagyobb sajnálatomra egy szót sem beszélt angolul. Amíg kiraktuk a repülőgépet igyekezett hangos kiabálással és egy hosszú bot segítségével távol tartani a mind közelebb merészkedő kíváncsi tömeget. Örültünk segítőkészségének. Végre mindent kiraktunk a repülőgépből és hosszú várakozás után megjelent a falu rendőre is. A késedelem okát csak akkor értettem meg, amikor vele kellett mennem a falu másik végén lévő őrszobára. A rekkenő hőségben átkozottul hosszú út volt. Mielőtt elindultunk, Mr. Karsten elmagyarázta neki szándékomat. Alvóhelyre volt szükségem, azonkívül másnapra néhány öszvérre, hogy málhámat a kb. 30 kilométernyire levő folyóhoz szállítsák. Megköszöntem Mr. Karstennak sok-sok segítségét és elbúcsúztam tőle, valamint a pilótától. “Good luck, Doctor!” (Sok szerencsét, Doktor!) – köszöntek el, mielőtt becsapták a kis kabin ajtaját. Hangos zúgással kezdtek forogni a propellerek, és a felkavart porban a gép mind gyorsabban emelkedett. Addig integettem a repülőgépnek, amíg teljesen el nem tűnt szemem elől. Most aztán itt álltam a kiáltozó tömegben és magányosabbnak éreztem magam, mint bármikor. Tehetetlen álldogálást nem engedhettem meg magamnak, mivel a rendőr türelmetlenül integetett és értésemre adta, hogy kövessem. De először a poggyászomat kellett biztonságba helyeznem. Kérdően néztem az öreg repülőtéri őrre, azután a holmira. Nem messze láttam egy kunyhót “Etiophian Airline” felirattal. Kinyújtott kézzel mutattam abba az irányba és az öreg bólintással adta értésemre, hogy

felfogta szándékomat. Segített a cipelésnél. Hamar kiderült, hogy ez az öreg háza volt. Gyorsan felszabadított egy sarkot és a számtalan családtag ámuló tekintetétől kísérve mindent beraktunk. Megint csak gesztusokkal adtam értésére, hogy szívesen aludnék a poggyász mellett. Csak bólintott – így ezt a problémát is tisztáztuk. A rendőrállomáson minden jól ment. Egykettőre találtak egy fiatal rendőrt, aki beszélt egy keveset angolul. Nagy érdeklődéssel tanulmányozták valamennyi papíromat kézről kézre adva őket. Kérdéseket tettek fel és boldog voltam, hogy a rendőr segítségével meg tudtam magamat értetni. Miután mindent rendben találtak, elvezettek a kormányzóhoz. Egy öreg, kézifaragásos mahagóni íróasztal mögött széles vállú, impozáns alakot pillantottam meg. A kormányzó volt. Méltóságteljes, mély hangon hellyel kínált, ugyanakkor figyelmesen szemügyre vett. Jóságos kék szemei meleget sugároztak és tudtam, hogy számíthatok segítségére, így is történt. Rögtön írt egy levelet, amelyet ellátott sok pecséttel és megkérdezte, hány rendőr kísérjen le a folyóhoz. Megelégedtem volna az angolul beszé lő rendőrrel, de ő komolyan csóválta a fejét és felemelte három ujját. Jó, legyen akkor három – gondoltam –, anélkül, hogy az okát firtattam volna. Amikor mostantól fogva állandó kísérőmmel újra a széles, poros főutcán baktattunk, megállapítottam, hogy elég időm van a holnap esedékes öszvérvásárlás megszervezésére. Megtárgyaltuk a dolgot a fiatal rendőrrel és keresésükre indultunk. Több helyen kérdezősködött, ide-oda küldtek bennünket. Kérték, hogy jöjjünk vissza később és anélkül, hogy bármit is értettem volna, észrevettem, hogy lassan valami sikeredni kezdett. Három öszvérhajcsár hajlott az üzletre. Ezután hosszú tárgyalásokba bonyolódtunk az árat illetően. Ahogy várható volt, nagyon sokat kértek és én úgy találtam, hogy öszvérenként 20 dollár képtelenül magas ár, “Megőrültetek?” – szitkozódtam dühösen, mivel tudtam, hogy feleannyi is kedvező ár lenne. Karon ragadtam a rendőrt és faképnél hagytam a hajcsárokat. “Másokat keresünk” – jelentettem ki. Fejbólintással adott igazat. Még alig távolodtunk el 50 méternyire, amikor a hajcsárok kiabálva utánunk rohantak. Megint hosszú alkudozás kezdődött. Tíz ujjamat mutattam és nyomatékosan ismételgettem: “basta”. Égnek vetették karjaikat, gesztikuláltak és nagyokat nyögtek, de végül is beleegyeztek. Jól van. Mindegyiknek barátságosan a vállára ütöttem. Vén gazfickók vagytok, gondoltam magamban. De mi mást lehet elvárni a hajcsárnéptől.

Megbeszéltük az időpontot. Holnap reggel hat órakor ott lesznek az öszvéreikkel a kunyhó előtt. Értésére adtam a fiatal rendőrnek, hogy erre a sikerre kellene valamit inni és érdeklődtem a lehetőségeket illetően. Igen, a piactéren van egy kávézó és ha szerencsénk van, még sört is kapunk. Idővel a falu lakói megszokták jelenlétemet, a gyerekek is elvesztették érdeklődésüket irántam és felhagytak a terhes üldözéssel, így zavartalanul megtekinthettem a helységet. A széles, hosszú főutca egy térbe torkollott, amely fő- és egyúttal piactér is volt. A közepén egy ősöreg “Baobab”, vagyis majomkenyérfa állt. Árnyékában üldögéltek a férfiak, vagy pedig álltak, hosszú botjaikra támaszkodva, megbeszélve problémáikat vagy a napi eseményeket. Fehér shamáik átvették a lenyugvó nap színét, árnyaik a föld vörös porában mind jobban elnyúltak. Bibliai kép, gondoltam, és álmodozva élveztem a hangulatot. “Vigyázat!” – ébresztett kísérőm hangja. De akkor már megbotlottam egy kőben. “Hát ezek meg micsoda kövek?” – kérdeztem csodálkozva, amikor megláttam az egész téren szétszórtan heverő szürke köveket. Értésemre adta, hogy minden kő egy-egy helybérlőt jelez. “Vásári napokon, amikor több száz árus tódul a térre, mindenkinek a maga kövénél van a standja.” Még néhány lépés és célhoz értünk. A szürke és piszkos agyagfalon felfedeztem a már csaknem teljesen elmosódott feliratot: bár. Mélyen le kellett hajolni, hogy bejussunk a kis helyiségbe és helyet foglaltunk az egyik töredezett padon. A taposott agyagpadlón két rozoga, szutykos asztal állt, a falakon régi képeslapokból kivágott fotók díszelegtek. Merész kísérletre szántuk magunkat: két sört rendeltünk. Legnagyobb csodálkozásunkra megjelent az a kislány, aki felvette a rendelést és mocskos kis kezeiben valóban két üveg sört tartott. Meleg, de jóízű volt. “Alkalmazkodni kell a viszonyokhoz” – gondoltam, és lassan ittam az üvegből. Mi voltunk az egyetlen vendégek. Kísérőmnek mindenféle kérdést tettem fel. Tudni akartam, milyen út vezet a mély kanyonhoz és mennyi idő kell ahhoz, hogy megtegyük. Az is érdekelt milyen széles a folyó. De sajnos nem kaptam feleletet a kérdéseimre. A fiú csak rövid ideje szolgált. Még sohasem volt lenn a hídnál. Csodálkozva kérdeztem, honnan tud angolul. Elmondta, hogy apja nagyon becsvágyó rendőr volt, aki Debra markosba küldte iskolába a fiát, hogy egyszer többre vigye a rendőrösködésnél. De sajnos az apa foglalkozási balesetet szenvedett –

banditák végeztek vele. Halála miatt a fiának félbe kellett szakítani tanulmányait, hogy gondoskodjon a családról, így aztán átvette apja állását. Kinn besötétedett, felálltunk és elhagytuk a bárt. “Tehát holnap reggel hatkor” – búcsúztam kísérőmtől és az őr házikója felé vettem utamat, ahol az éjszakát kell töltenem. A kijelölt helyen, a sarokban, a poggyászom mellett készítettem el fekhelyemet. Egy petróleumlámpa gyenge fénye mellett minden mozdulatomat nagy kíváncsiság és sok kommentár kísérte. Különös csodálkozást váltott ki a légmatrac felfújása. Gesztusokkal és mindkét fél számára érthetetlen szavakkal élénk társalgást folytattunk. Ez jó ideig tartott, amíg végre mindenki elfoglalta alvóhelyét és a petróleumlámpát lecsavarták, hogy csak apró lángja világolt. Fáradt voltam, de a megérdemelt éjjeli pihenés ez esetben nem adatott meg nekem. Rövid idő múlva az egyik sarokban felsírt egy gyerek és kisvártatva még egy másik is csatlakozott a koncerthez. Az édesanya szelíd szóval megnyugtatta az egyik gyereket, megszoptatta a másikat. Aztán rövid ideig ismét csend támadt. Teljes igyekezettel próbáltam elaludni. Nyugtalanul forgolódtam matracomon egyik oldalamról a másikra és fejem fölé húztam a takarót. Minden hiába. Valóságos támadás indult ellenem. A bolhák vezére, aki felfedezett, valamennyi sarokból az én irányomba parancsolta bolhacsapatait. Csípőorgia kezdődött. Nemsokára már egész testemen éreztem a csípéseket. Szakadatlan vakaródzásomat a felnőttek mormolása és halk suttogása kísérte. A háztető alatt egy denevér röpködött és időről-időre egy egér vagy patkány surrant el a fejem mellett. Ég veled éjjeli pihenés, gondoltam, és átkoztam magamat azért, hogy nem állítottam fel sátramat a kunyhó mellett. A hidegtől elmerevedve és a fáradtságtól rosszkedvűen keltem fel reggel a kunyhó többi lakójával együtt. Szerencsére készítettek nekem teát, amit lassan szürcsölgettem és nagyon élveztem. Átmelegített. Hálás voltam, hogy elmúlt az éjszaka. A levegő bizsergett a reggeli frissességtől, amikor kiléptem a kunyhó elé. Nyugaton még pislákoló fénnyel világítottak a csillagok. Kemény napra virradt. Káromkodással kezdődött. Minden okom megvolt rá, mert az órák múltak és csak egyesével és ráérősen tünedeztek elő a rendőrök és az öszvérhajcsárok. A megbeszélt hat óra helyett kilenc óra lett, míg valamennyien együtt voltak. Sztoikus nyugalommal reagáltak szitkaimra és szó nélkül nekiláttak, hogy kihordják málhámat a kunyhóból. A földre rakták, hogy a súlyt a legnagyobb pontossággal egyenlően osszák el. Azután kezdődött az állatok terhelése. Szórakoztató látvány volt. A

felgyülemlett méreg mint egy vándorló lélek elhagyott és átköltözött a hajcsárokba. Mintha csak az állatok ösztönösen érezték volna, hogy hosszú és nehéz út áll előttük, vadak és makrancosak lettek. A legnagyobb vesződséggel hátukra pakolt málna egyetlen lendületes mozdulattal ismét a föld porában hevert. A hajcsárok ordítoztak és vadul ütötték-verték az állatokat. De ez egyáltalán nem segített. Miután tudtam, hogy málnámban nincs semmi törékeny, őszinte kárörömmel figyeltem tevékenységüket. Az első öszvért megpakolták és a rakományt lekötözték. Azután félreállították az állatot és egy pillanatig úgy festett, mintha minden rendben volna. De kisvártatva az állat vad galoppba kezdett és a repülőtéren keresztül eltűnt a bozótban. Percekig tartott, míg a társaság újra előkerült, maga után húzva az állatot. “Mindenesetre mindent jól rákötöttek” – gondoltam, amikor megláttam az egyik oldalra lelógó csomagokat. Most minden elölről kezdődött, eredménytelenül. Már azt hittem, sosem lesz vége a procedúrának, amikor megjelent az egyik hajcsár egy nagy fehér zsákkal. Ez segített. A zsákot az öszvér fejére húzták és – csodák csodájára – az állat mozdulatlanul és türelmesen állva maradt, mintha csak a lábai legyökereztek volna. Nem hittem a szememnek. Amikor levették róla a zsákot, az állat nyugodtan legelni kezdett, mintha mi sem történt volna. Ugyanezzel a trükkel ezután megrakták mind a három állatot és a nap már magasan járt az égen, amikor a kis karaván végre útra kész volt. Egy kis ajándékkal a szíves vendéglátásért elbúcsúztam házi gazdámtól. Olyan erősen rázta meg a kezemet, mintha nem is akarná elereszteni és mit sem értően nézett rám sötét szemeivel. Szívélyes és meleg búcsú volt. Én itt búcsúztam a civilizáció véghelyétől. A hosszú és fáradságos út megkezdődött.

Út a Portugálok hídjához Botütésekkel és kiabálással hajtották az öszvéreket. Számtalan gyerektől kísérve a kis karaván irányt vett a kikötő felé. Az előrehaladás tempója mind gyorsabbá vált. Az én lépteim is mind hosszabbak és gyorsabbak lettek, hogy ne maradjak le az embereim mögött. Bámulatom a teherhordó állatok iránt kilométerről kilométerre nőtt. A kezdeti nehézségek után az állatok olyan iramban haladtak, hogy alig bírtam velük tartani, így történt, hogy a kísérők száma folyamatosan csökkent és amikor elértük a fáradságos leereszkedőt, már csak a rendőrök és a hajcsárok maradtak. A rekkenő hőségben mind gyakrabban húztunk egyet a vizesflaskából. Csak akkor került sor rövid pihenőre, ha egyik vagy másik hajcsár a szembejövők között ismerőssel találkozott. Motában vasárnap volt. A piactérre siető sok árus és vevő között gyakran akadtak lerongyolódott, sötét alakok, akiknek tekintete – úgy tűnt – semmi jót sem ígért. Sok kíváncsi tekintetet is elkaptam, ezek főleg a puskámra irányultak. Feltűnően sok bennszülöttnek volt fegyvere. Nagy büszkén hordták a vállukra keresztbe fektetve a férfiasság eme szimbólumát. Sokszor feltartóztattak bennünket, célunk iránt érdeklődtek. Őszintén örültem a rendőrök kíséretének és kezdtem megérteni a kormányzót, aki védelmemre több kísérőt parancsolt ki. Személyes felelősséget vállalt értem és minden lehetőt meg akart tenni, hogy biztonságban érjem el célomat. A kanyonba ereszkedő lejtő mind meredekebb és fárasztóbb lett. A sötét, áttüzesedett bazaltsziklák perzselő forróságot árasz toltak. A vizesflaska egy-kettőre kiürült és égető szomjúság kezdett gyötörni. Csak az öszvérek nem mutattak fáradtságot. Vékony, rövid lábaikkal a legmeredekebb lejtőn is találtak biztos kapaszkodót és dacára a hátukat nyomó súlyos tehernek minden nehézség felett könnyen lettek úrrá. Úgy tűnt nekem, hogy a nap végtelenül hosszú. Nehéz lábbelim nem felelt meg a fáradságos alászállásnak és a lábaim mindjobban fájtak. Vágyakozva hallgatóztam és tekintetemmel is mind inkább kerestem a folyót. Végre meghallottam messziről a zúgását. A hajcsárok arca felderült és tudtam, hogy közel vagyunk célunkhoz. Még néhány utolsó méter a meredeken és megláttam a gyorsan tovairamodó folyót. A szívem összeszorult. Part sehol! Csak egy vad folyó meredek bazaltfalak közé ágyazva. Verejtékben ázva és kimerültén értük el naplementekor végre a

célunkat. Egy kicsi bazaltplatón a karaván megállt, és amíg az állatokat megszabadították terhüktől, utat kerestem a folyóhoz. Lefeküdtem egy sziklára, amelyet a magas vízállás simára csiszolt, mind a két kezemmel belemertem a hűvös vízbe. Mohón és nagy kortyokban ittam. Miután eloltottam szomjúságomat, körülnéztem. Előttem – a folyó felső folyásán – állt az öreg Portugálok hídja, mint néma tanúja azoknak az időknek, amikor a portugálok még erős befolyással rendelkeztek Etiópiában. Az öreg híd átfeszült a vad, fekete sziklaszakadékon.

A hídnál Fáradtságom és fájó lábaim dacára összeszedtem magamat és munkához láttam. Azt terveztem, hogy másnap reggel amilyen korán csak lehet, startolok. Addig még sok elintéznivaló várt rám. Mindenekelőtt a sok kis alkatrészből össze kellett állítani a csónakot, aztán az egész poggyászt szétválogatni és értelemszerűen elhelyezni. A lemenő nap utolsó sugarainál láttam munká hoz. Igyekeztem az egyes műanyagrészeket összekötni – a tőkesúlyt ráerősíteni –, a csónakot összehozni és végül a vízhatlan műanyagköpennyel behúzni. Hosszadalmas munka volt. így hát nem csoda, hogy az utolsó fogásokkal már csak a tábortűznél készültem el. Jelenlétünk híre gyorsan elterjedt a környéken. A kíváncsiak száma, akik mindenáron jelen akartak lenni indulásomnál, nőttön-nőtt. Nemsokára egy tábortűz már nem volt elég, másodikat, aztán harmadikat kellett gyújtani. Megint örültem őrzőimnek. A kíváncsiak között akadt néhány fegyveres sötét alak is. Poggyászomat egy pillanatra se hagyhattam felügyelet nélkül, így mindent a tűz mellé raktam és magam is ott foglaltam helyet. Az álmos fáradtságtól nem volt étvágyam. Ennyi néző előtt úgysem ehettem volna nyugodtan, anélkül, hogy elemózsiámnak legalábbis a felét szét ne osztottam volna. És még ha lett is volna étvágyam, rögtön elment volna, amikor cipőmet lehúzva megláttam lábaimon a véres, nyitott sebeket. Ezek a sebek az egész további úton jelentősen akadályoztak. A cipőt rögtön egyik hajcsárnak adtam, aki hálásan fogadta. Kimerültén ültem a tűznél és élveztem a pompás estét. A felfellobbanó lángoktól megvilágítva emelkedett ki a Portugálok hídja a sötét háttérből és a fekete vízben tükröződött a fényes telihold. Megragadó kép volt. Kísérőim barátságosan invitáltak, hogy osszam meg velük a vacsorájukat. Udvariasságból én is a kosárasztalba nyúltam és kivettem egy darab angerát. Angera, az etiópiaiakkenyere, szivacsos, savanykás ízű, világosszürkelepény, amelyet erősen fűszerezett húsmártásba mártogatnak és kézzel esznek. Hozzá bőségesen itták a mézbort, amelyet erjesztett mézes vízből készítenek és tecsnek neveznek. Az ital nem csekély alkoholtartalma a nyugtatót és a fájdalomcsillapítót helyettesítette, így hát nem volt csoda, hogy főleg a tecsnek szenteltem figyelmemet. Mindamellett, a könnyű eufória, amelyben leledztem nem akadályozhatta meg, hogy nyugtalankodni ne kezdjek, amikor mind több, a piacról hazatérő bennszülött gyűlt össze tűzünk körül. A lárma nöttön-nőtt. A sok

birka és szamár már nem fért el a kis fennsíkon. Mindenki lármázott, tolongott. A szamarak ordítása és a birkák bégetése mellett hangos paláverezéssel tárgyalták meg a jövendő eseményt. Aggódtam az éjjeli nyugalmam miatt. Nem törődtem a sok bennszülöttel és megvetettem alvóhelyemet a tűz mellett. Az éjszaka már beállt, de a nappali hőség még mindig uralkodott a szakadékban. Fáradtan feküdtem takarómba burkolódzva és mélyen elgondolkozva nézegettem hol a parazsat, hol a csillagfényes eget. Hallgattam a folyó hangját és mindent elfelejtettem magam körül. Boldog voltam, de féltem is. “Holnap kezdődik” – gondoltam. “Holnaptól nem lesznek rendőrök, akik vigyáznak rád, nyoma se lesz a civilizációnak, csak a vad természet vesz körül.” Csak a vadvíztől féltem. A Shafartak hídig kb. 250 km hosszan kanyarog a vad folyó és én azelőtt sohasem hajóztam vadvizeken! Ahogy utóbb kiderült, félelmem távolról sem volt alaptalan. Azt is tudtam, hogyha valami baj történne velem, úgy ezért a kalandért az életemmel fizetek. Minden helyzetben magamra leszek utalva, minden problémával magamnak kell megbirkózni. Ilyen és más ehhez hasonló zagyva gondolatok futottak át az agyamon, mígnem az éjszaka előrehaladtával a fáradtság legyűrt és megszabadított ezektől a gondolatoktól. Mély álomba estem. Igaz, hogy a nyugalom nem tartott soká. A magas hegyekből a kanyonba ereszkedő hideg levegő kiszorította a kellemes meleget és kiragadott mély álmomból. Keserves hideg lett. Beburkolóztam takarómba és még közelebb bújtam a melegítő parázshoz. Ugyancsak a hidegtől kínozva a bennszülöttek is mind közelebb jöttek és friss fát dobtak a tűzre. * Most találtam magyarázatot arra, miért féltem annyira, hogy éjnek idején átmenjenek a hídon. A beszakadt középrész fatör zsekkel és gallyakkal keresztül-kasul le volt fedve és az állatok vékony lábaikkal csak nehezen találtak támaszt. Folyton csúszkáltak és sokszor hasig is beleestek egyik-másik lyukba. Félelmükben hangosan ordítva és vadul rugdalózva próbáltak kiszabadulni, de ehelyett sokszor a másik lábukkal is megbotlottak. Végül is sok vesződséggel kihúzták és továbbhajtották őket. Örültem, hogy a nézők serege percről percre csökkent. Fogtam az edényemet és lementem a még mindig ködbeveszett folyóhoz főzővízért. Gyorsan egy meleg teát készítettem és néhány kekszet ettem hozzá.

Amilyen korán csak lehet el akartam indulni. Ezért hozzáláttam az első előkészületekhez. Még össze kellett csomagolni a poggyászomat és mindent jó erősen rákötni a csónakra. Ha fel találna fordulni, nem szerettem volna bármit is elveszteni. Csónakom fölé hajolva egyszer csak kiáltozást hallottam. A mellettem álló kíváncsiak szintén felemelték a fejüket. És mielőtt még rájöttem volna a kiáltozások okára, már elrohantak a hangok irányába. Odanéztem és hideg futott végig a hátamon. Az egyik hídlábon szorosan a víz fölött egy kis pávián kapaszkodott a kőbe. Nem tudtam, hogy került oda, csak láttam a szemében a halálfélelmet. Hangosan sikoltozott és elkeseredetten próbálta kikerülni azt a sok követ, amely a partról és a hídról érte. Mindent otthagytam és a hídhoz rohantam. “Jellum, jellum!” – kiabáltam, ami azt jelenti, “ne, ne!” – és vadul hadonásztam kezeimmel. De minden hiába! A bennszülöttek meg akarták ölni az állatot és nem is figyeltek rám. Hangos kiabálással záporozták a köveket rá. Nem tartott soká, amíg az egyik talált és véget vetett a borzalmas látványosságnak. Szétzúzott fejjel hullott a kis majom a vízbe, a tömeg pedig diadalbömbölésbe tört ki. Fejemet rázva és dühösen tértem vissza a csónakhoz. Természetesen megértéssel kellett volna viseltetnem a bennszülöttek kegyetlen eljárásával szemben, hiszen nagyon jól tudtam, hogy a páviánok semmiképpen sem rettennek vissza az emberi településektől, sőt ellenkezőleg, különösen kényelmes élelemforrásnak tekintik és ezért előszeretettel rombolják szét az ültetvényeiket és szántóföldjeiket. – És mégis: “Gonosz emberek” – gondoltam és csak egy vágyam volt, hogy minél előbb elhagyhassam ezt a helyet. Helyesen gondolkoztam, annál is inkább, hogy a kis majom sorsa később kevés híján engem is utolérhetett volna. Gyorsan elvégeztem munkámat és szóltam néhány ismét körülöttem lézengő embernek, hogy segítsenek levinni a csónakot a folyóhoz. Úgy látszott, nem értik rossz kedvem okát, és csak vigyorogtak rám. Nem volt könnyű munka lecipelni a meredek parton a nehéz, telerakott csónakot. Egy kicsi, kövek által kialakított öbölben vízre eresztettük. Elbúcsúztam a rendőröktől, a többieket csak hidegen üdvözöltem, és beszálltam a csónakba. Fejemre húztam piros bukósisakomat és becsatoltam a biztonsági övet.

A start Szívem a torkomban dobogott. Egy erőteljes lökés a parttól és a folyam közepén találtam magamat. Közvetlenül előttem az első zuhatag. Csak most ne boruljak fel, itt, a sok néző előtt, – volt minden gondolatom. De nem maradt időm a fontolgatásra, a kellős közepében voltam. Erős rázkódások – minden a víz alatt –, vad dübörgés – jobb és bal oldalon evezőcsapások – és a csónak nyugodtan úszott tovább. Messziről hallottam még a tömeg kiáltozását. Megfordultam és felemeltem a karomat. Egy utolsó tekintet a hídra, aztán eltűntem a folyó következő kanyarulatában. Vad iram kezdődött. Elővettem a vödröt és nekiláttam, hogy a vizet kimerítsem a csónakból. Gyorsan, gyorsan, mielőtt a következő zuhataghoz érek. Már hallottam a víz dörgését, messziről megláttam a fehér tajtékot. Néhány másodperc és már be is szippantott a lezúduló víz. Tekintetem a vízfelületre tapadt. Balra, balra törj keresztül, ösztökéltem magam. “Teljes erővel jobbra az evezőt!” Mint az őrült, mártogattam lapátjaimat a tomboló vízbe és teljes erővel meghúztam. Izmaim úgy megfeszültek, mint az acél, de a csónak kezdett balra tartva keresztültörni a folyáson. Egy erős ütés a csónak jobb oldalára – a műanyag recsegettropogott, ahogy hozzáütődött a sziklához –, de a folyam már továbbragadott – és mindenen ismét túl voltam. Minden zuhatag után néhány pillanat nyugalom következett. Nyugalom, vagyis vízmentes. Igazi nyugalmam egy másodperc se volt. 300 méterenként egy újabb zuhatag. A közeli partfal hangtalanul és gyorsan suhant el mellettem. Körülnézni nem volt időm. Tekintetemet folytonosan és csakis az előttem levő vízfelületre összpontosítottam. Ott elöl – egy szoros! A folyó két, a vízből kimagasló szikla között szűkült be. A hullámok méteres magasságúak! Mint egy torpedó száguldottam keresztül és mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam a csónak oldalába. És újra körbe fordult a nehéz, vízzel telített csónak, mint egy ringlispíl. Alatta recsegett-ropogott a hajótőke. Egyik szikla a másikat követte. Majdnem kiestem, de aztán a dolgok mindig csak helyrerázódtak. “Christoph” derekasan állta a sarat. Mindenütt átjutottunk. Nemsokára rájöttem, hogy súlyom áthelyezésével többet érek el, mint az evezéssel. Altestemmel nyomtam, toltam a csónakot. Egy testté és egy leiekké váltunk. Mind gyakrabban kezdtem “Christoph”-fal beszélgetni, buzdítottam a következő zuhatag előtt és amikor túljutottunk, megpaskolgattam

gumitestét. Semmitől se féltem úgy, mint a csónak elvesztésétől. “Ezt megint jól csináltad, öregem.” Rá voltam utalva. Csónak és felszerelés nélkül végem lett volna. Gyakran nyúltam gépiesen a biztonsági öv szíjához. Minden rendben volt. Szorosan kötődtem – ha csak egy laza kötéllel is – a csónakhoz. Ez megnyugtató érzés volt. A tempó iszonyatos. Idegtépő utazás. Folyvást az ismeretlen van előttem. Keresztüljutok vagy sem? A folyó minden hajlatánál új meglepetések vártak. Sokszor nem jutottam keresztül. Egyik szikla a másik hátán. Az áramlás számtalan kis mellékágba osztódott. Zátonyra futottam. Rabszolgamunka kezdődött. Kiszálltam és áthúztam a csónakot a sziklán. Sok helyen a víz még térdig sem ért. A síkos sziklákon egyensúlyomat vesztettem és gyakran elcsúsztam, miáltal a lábsebeim újra és újra feltörődtek. Fájdalomtól eltorzult arccal vonszoltam a csónakot gyakran 100 méteres vagy annál is hosszabb útszakaszokon. Gyakran ki kellett rakni a legnehezebb tárgyakat és egyenként átvinni őket úttalan, keskeny partrészeken. Ezekben a pillanatokban hőn áhítottam egy újabb vad zuhatagot, mely hátára veszi csónakomat. Ha ilyen útszakaszra találtam, kimerültén ültem a csónakban és élvezettel hagytam, hogy a folyam továbbvigyen. Azután olyan részek következtek, ahol szívesen kiszálltam volna, hogy először szemügyre vegyem az előttem álló szakaszt, de a sodrás túl erős volt és a megállás lehetetlen. Rá kellett bízni magamat szerencsémre és eddig szerzett vízi tudományomra. Egyenesen bele – minden recseg-ropog – a víz tombol köröskörül – én pedig félek. Félek, mint már annyiszor utaimon. így múltak el az első órák. A szurdokban uralkodó tikkasztó melegből semmit sem érzékeltem. Vizes voltam, folyton csurom vizes. A legfeljebb 30 méter széles folyó többnyire csaknem függőlegesen lejtő fekete bazaltfalak közé szorítva vette útját. Madarakon és távol, fenn a sziklákon ülő páviánokon kívül nem láttam egyetlen élőlényt sem. És mégis volt magányomban kísérőm: egy óriás sas. Kilométereken át kísért. Mint egy előőrs repült mindig egy darabon előre, leereszkedett egy a vízből kiálló sziklára, figyelmesen követte harcomat a vízzel, azután, amikor utolértem, ismét a levegőbe lendült, hogy tovább repüljön a következő szikláig. Szívesen megkérdeztem volna, milyen ott elöl a helyzet. Lassan lecsillapodott a víz. Mind szélesebbre tágultak a folyó két oldalán a partok. Kísérőm elbúcsúzott tőlem és szélesre tárt szárnyakkal visszarepült a néptelen kanyonba. Még soká hallottam szárny csapásai visszhangját. Végre volt időm ahhoz, hogy csodáljam a természetet. Az

evezőt magam elé fektettem és hagytam, hogy a csónak a vízzel sodródjon. A parti növényzet sűrűjében láttam meg az első gazellákat. Félelem nélkül néztek kíváncsian utánam. Apró homokzátonyokon több tucat gyöngytyúkot fedeztem fel, amelyek ideges léptekkel futkostak ide-oda. A következő homokpadon páviánok tomboló, játszadozó hordája – hímek, nőstények, kölykök. Egyik állat sem félt. Zavartalan, gyönyörűséges paradicsom. Aztán megláttam az első krokodilt, egy talán kétméteres példányt. Lustán heverészett egy homokpadon és napozott. Amikor meglátott lassan és nesztelenül a vízbe siklott és eltűnt a szemem elől. Mindig akadt valami újdonság. Kíváncsian vártam az emberekkel való első találkozást. Végre beteljesült. Messziről láttam két meztelen bennszülöttet. Ott guggoltak, könyöküket a térdükre támasztották. Hangtalanul közelítettem hozzájuk, figyelemmel kísérve minden mozdulatukat. Még mindig nem vettek észre, úgy látszott beszélgetésbe mélyedtek. Amikor már csak néhány méternyire voltam tőlük és még mindig nem vettek rólam tudomást, hangos “Tenastelin”-nel köszöntöttem őket. Hogy mennyire megijedtek! Mintha kígyó marta volna meg őket, úgy ugrottak fel és tátott szájjal bámultak rám. Szemükben félelem és csodálkozás tükröződött. Mintha sóbálvánnyá meredtek volna, álltak még soká szó nélkül a helyükön, amíg a “varázslat” el nem múlt. Vigyorognom kellett és úgy éreztem magamat, mintha én volnék a folyónak az a bizonyos szelleme, akitől a bennszülöttek olyan nagyon fémek. Tény, hogy arcom elkomorult, amikor észrevettem, hogy a partok keskenyedtek és a szakadék szélei ismét közelebb kerültek egymáshoz. Ez nem lehet igaz! Mára elegem volt a harcból. Nem kívántam több sellőt, zuhatagot. Kimerült és elgyengült voltam. Szívesen megálltam volna, ha egy megfelelő helyet találok. De már elkéstem. A folyás magával ragadott. Már messziről hallhattam a zúgását. Először halkan, aztán mind erősebben és erősebben, amígnem fülsiketítő zajjá fokozódott: a következő sellő. És a folyó kellős közepén hatalmas szikladarab. Ott, ahol a víz és a szikla találkozott, forrongás és robaj. Egyenesen odairányítottam a csónakot. Összeszorított fogakkal és átkozódva mártottam a lapátot szinte vadul a vízbe. Mindig újra meghúztam – teljes erővel – az evezőt, de hiába. Izmaim ereje már nem volt elég. Egy reccsenés, egy csusszanás és a csónak, orrát meredeken égnek állítva fennakadt a sziklán. A tajtékon és a rámzuhanó víztömegen át még láttam az eget, aztán a hátamra estem. A csónakból a vízbe. A kötél, amely a csónakhoz kötött, megfeszült. A csónak fenntartott. Jó ideig nyeltem a vizet és elkeseredetten rángattam a kötelet. A csónak engedett,

visszacsúszott a vízbe és ott úszott mellettem. Görcsösen kaptam utána és megfogództam, amíg sikerült utolsó erőmmel belehúzódzkodni. Még néhány apró zuhatag, amelyekkel könnyen megbirkóztam és túl voltam a palacknyakon. A kanyon kiszélesedett, az áramlás ellustult, a csónak sebessége lelassult. Előttem emelkedett ki a vízből egy kis sziklaplató. Odakormányoztam a csónakot. Egyszerűen elkészültem az erőmmel és néhány percre meg akartam állni, hogy egy kicsit pihenhessek. Amikor a platón álltam, éreztem csak meg lábaim remegőséből az egész testemet hatalmába kerítő fáradtságot. Kimerültén a földre hanyatlottam és néhányszor mély lélegzetet vettem, hogy erőre kapjak. Körülöttem csodálatos csend honolt, amelyet csak a víz halk zúgása és a madarak rikoltozása tört meg. Egy pillanatra elfelejtettem vállalkozásom nehézségeit és veszélyeit. Boldog voltam, boldog, hogy valami olyant élvezhetek, amely előttem csak keveseknek adatott meg. Behatoltam a szűzi természetbe. Ez az érzés még soká marasztalt, míg a lemenő nap és a mind jobban hosszabbodó árnyékok nem hívtak vissza a valóságba. Éjjeli szállásról kellett gondoskodni. Milyen szívesen ücsörögtem volna még a sziklaplatón, ahol állatoktól is, emberektől is teljes biztonságban éreztem magamat. De túl kicsi és túl kopár volt ahhoz, hogy a sátramat fel tudjam rajta állítani. Nehéz szívvel vettem tőle búcsút és ismét az áramlásra bíztam magam. Rövid út után megtaláltam a keresett helyet. A kanyon fala mind alacsonyabb lett, mígnem egy barázda szakította meg. Keskeny mellékfolyó tört magának utat és ömlött a Kék-Nílusba. Az első mellékfolyó, amelyet a nyugati oldalon láttam. Mélyen a Nílusba nyíló görgeteg tanúskodott arról, milyen heves erő duzzadhatott az esős évszak idején ebben a most olyan vékony kis csermelyben. A széles, görgeteges terület pont megfelelt nekem éjszakára. Megálltam és kiszálltam. Puskával a kézben láttam hozzá a felderítéshez. Semmi élőlény. Néhányszor fel-alá vizslattam a falnál, míg rá nem találtam egy öreg, árnyékadó fa alatt egy fűvel benőtt homokos helyre. A fa mellett elvezető keskeny ösvény, amelyet valószínűleg emberek tapostak ki, nem zavart. Egy éjjeli látogatás kilátásai a nullával voltak egyenlőek és így elhatároztam, hogy az éjszakát itt fogom tölteni.

Az első táborozás Visszatértem a csónakhoz, hogy biztonságos és száraz helyre vonjam. Csak erőm utolsó megfeszítésével tudtam a nehéz csónakot a partra húzni. Itt aztán hozzáláttam a kirakodáshoz. Csúnya meglepetés ért, amikor kibontottam a ládákat és zsákokat, amelyeket én vízhatlannak hittem. Az élelmiszerek nagy része vízben ázott. A sátram, a takaró, a ruházatom – minden csurom víz volt. Mindenekelőtt az egészet a még forró kövekre raktam, abban a reményben, hogy a legfontosabb holmik még a sötétség beállta előtt megszáradhatnak. Egészen a szabadban azért nem kívántam éjszakázni. Az élelmiszerek egy része hasznavehetetlenné vált. A szárított kenyeret és kekszet tartalmazó csomagok ragadós, gusztustalan masszává váltak, amelyet rögtön szitkozódva be is hajítottam a folyóba. A szárazkolbászról és a szalámiról levált a héja és mind a kettő valami nem éppen étvágygerjesztő szürke színt vett fel. De szerencsére még akadt, ami száraz maradt és mivel úgysem voltam éhes, ezt a dolgot nem vettem a szívemre. De legszívesebben sírtam volna, amikor kézbe vettem a filmfelvevőgépet és az optikákat, és a lencséken megláttam a fehér lepedéket. Tudtam, hogy hasznavehetetlenné váltak. A következő, még nagyobb meglepetés akkor ért, amikor megfordítottam a kiürített csónakot. A tőke középen eltörött, a középső műanyag köpeny V-alakban 50 centiméternyire beszakadt, löké nélkül teljesen ki voltam szolgáltatva az áramlásnak. Mivel úgysem állíthattam fel a sátrat, nekiláttam úgy ahogy lehetett a csónak javításához; dróttal és erős nylonkötéllel kötöztem öszsze a törött részeket. Besötétedett, mire elvégeztem munkámat, de megnyugtatott a tudat, hogy a csónak ismét működőképes. Száraz ágakat gyűjtöttem és az öreg fa mellett tüzet gyújtottam, amelynek fényénél felállítottam a sátort. Már felkelt a hold a szakadék felett és ezüst fénnyel öntötte el. A tűz mellett ültem és élveztem a magányt. Kezemben egy csésze teával tekintettem fel a csillagos égre és hallgattam az éjszakai koncertet. A tűz ropogása – a tovafolyó Kék-Nílus surrogása – egy hiéna vagy pávián távoli sikolyának a visszhangja – és ezer meg ezer tücsök ciripelése keveredett egybe. Elégedett voltam – különösen a teljesítményemmel. A mellékfolyó torkolata megkönnyítette, hogy a térképen eligazodjak, így megállapíthattam, hogy körülbelül 50 kilométert tettem meg a folyón. És reméltem, hogy ezzel az út legvadabb szakaszát hagytam magam mögött.

Most már csak a lábaimon tátongó sebek okozhattak gondot. Minden lépés fajdalommal járt és nem remélhettem, hogy egyhamar meggyógyulok, így ültem még soká a tűznél, egyrészt boldogan, másrészt gondokban, míg végre fáradtan sátramba tértem. Revolveremet a fejem mellé tettem és mély álomba merültem. De ezen az éjszakán nem találtam nyugalmat. A folyton erősö dő fájdalom ki-kiszakított az álomból és ha mégis elaludtam, vad látomások gyötörtek. Álmomban újra a csónakban ültem, amelynek azonban négy kereke volt és egy kétéltű járműhöz hasonlított. Ezzel az álomjárművel utaztam őrületes iramban, hol a szárazon, hol a sellőkön keresztül, mígnem nekivágódtam valaminek. Az összeütközés kiröpítette a csónakból útitársamat – egy ismeretlen asszonyt – és feje szétzúzódott a sziklákon. Vére szétfröccsent és rémülten riadtam fel a lidércálomból. Örültem, hogy csak álom volt és megfogadtam, hogy a további úton mindig felteszem a bukósisakot. A nap már merőlegesen küldte a földre égető sugarait, amikor másnap felébredtem. Verejtékben fürödve feküdtem a takarómon és nehezen lélegeztem be a fullasztó, fojtó levegőt. Mielőtt kiléptem a sátorból, kinyitottam a kilátórést és figyelmesen körülnéztem. Semmi feltűnő. Minden nyugodt volt, csak a nehéz párás levegő csillámlott a forró bazaltfalak előtt. Kimásztam a sátorból és lementem a folyóhoz. Dagadt lábaim még mindig fájtak és minden lépés kész kínszenvedés volt. El voltam keseredve. A továbbutazásra nem is gondolhattam. Egy-két nap pihenésre volt szükségem, hogy a sebek valamelyest begyógyulhassanak. Úgy találtam, hogy a hely e célra megfelelő, mivel eddig még mindig nem mutatkozott élőlény. A nap legnagyobb részében tétlenül ültem az árnyatadó fa alatt és a vizet néztem. Csak időnként mentem le a folyóhoz, hogy felfrissüljek, így múltak el lassan a nap legforróbb órái.

Kellemetlen találkozás Ahogy csökkent a hőség, úgy tért vissza az élet bágyadt testembe. Kávét főztem, kiültem a sátor elé és szétszedtem a puskámat, hogy megtisztítsam és megolajozzam alkatrészeit, amelyeket a beléjük került víz miatt már finom rozsdaréteg borított. Időnként pillanatokra felemeltem a fejemet, ölemben a szétszedett puska alkatrészeivel és tekintetem a pompás környéken kalandozott. Egyszer csak, mintha odaszegezték volna, szemem fennakadt egy ponton. Valami szokatlant láttam meg, valamit, ami távol a bozótban mozgott. Kellemetlen érzés fogott el és nekiláttam a puskát észrevétlenül összerakni, miközben szakadatlanul szemmel tartottam azt a bizonyos pontot. Ismét gyors helyváltoztatás és végre megláttam egy szempárt, amely elmerülten figyelt. Agyamban megkondult a vészharang. Eddigi tapasztalatomból tudtam, hogy az embernek magának is félnie kell azoktól, akik félnek tőle. Megfigyelőm úgy látszik félt, azért nem mutatkozott és nem is közeledett hozzám. Észrevétlenül a sátorba toltam a puskát és ingembe bújtam, hogy eltakarjam az övemre szíjazott revolvert. Egy ideig még ott ültem figyelve, aztán felálltam és egy gesztussal, valamint kiáltással értésére adtam, hogy felfedeztem. De a bozótban továbbra is minden csendes és mozdulatlan maradt. Tekintve, hogy véget akartam vetni a bújócskának, kezembe vettem a bonbonos zacskót és néhány lépést tettem megfigyelőm irányába. Amikor közeledtem hozzá, felugrott és meghátrált. Arcán kíváncsiság és félelem tükröződött. Többször is két lépést tettem előre, míg 6 mindig egy lépést hátrált, így mindinkább közeledtem hozzá és előrenyújtott kezekkel tartottam neki oda a cukorkát. Fiatal bennszülött volt, rongyos nadrágba öltözve, és csak artikulátlan hangokat hallatott. Egy idő múlva meguntam a buta játékot és visszamentem a sátorhoz. De óvatosságból hozzáláttam összeszedni az itt-ott heverő tárgyakat. Kíváncsiságtól hajtva a bennszülött újra közelebb merészkedett és figyelte minden mozdulatomat. Ez a találkozás nem töltött el különösebb respektussal, de mindenesetre gondolnom kellett a következő éjszakára. Nincs kizárva, hogy megint nyugtalan éjszakám lesz, töprengtem. Miután a nap már végefeléjárt, nem akartam az út folytatására gondolni. A sötétségben nagyon is könnyen lehettem volna egy zuhatag áldozata, ezért úgy határoztam, hogy késő éjszakáig fennmaradok és egy rejtekhelyről figyelem és verem vissza az esetleges éjjeli látogatókat. Az világos volt előttem, hogy a következő

napot már nem tölthetem itt. Eszembe jutott a figyelmeztetés: “Ahol emberek vannak, onnan rögtön lépj le.” Elátkoztam a látogatómat, aki egyszer csak megállt néhány lépésnyire tőlem és az ingemre mutatott. Hát ezt szeretnéd megkapni, gondoltam, és a fejemet csóváltam. De aztán észrevettem, hogy nem is az ingemre mutatott, hanem a mellettem a fűben heverő főzőedényekre. Megint megcsóváltam a fejemet. A többi villámgyorsan történt. Egy ugrással az összekötözött fazekak mellett termett, fölragadta és el akart rohanni velük. Ebben a játékban nem veszek részt, gondoltam, és felugrottam. Hangos kiáltozással iramodtam a fazekaim után. A lábaim már nem fájtak. Árkonbokron át rohantam utána. A távolság közöttünk mind kisebb lett. De mielőtt még utolérhettem volna, a tolvaj elejtette a fazekakat és továbbrohant. Elégedetten szedtem fel az edényt és a menekülő után néztem, amíg az el nem tűnt egy meredek, szűk sziklaösvényen a magasban. Visszasiettem a táborhelyemhez. Elhatározásom szilárd volt. Le kellett bontani a tábort és a lehető leggyorsabban lelépni. Veszélyben voltam. Metsző kiáltás törte át a csendet. A közeli sziklafennsíkról jött, ahol a tolvaj eltűnt. Ez a kiáltás először hasogatta a dobhártyámat. Később, utazásom folyamán többször is hallottam és mindig újra és újra félelemmel töltött el. A bennszülöttek figyelmeztető hívójele volt. Valami olyasféleképp hangzott, hogy “Ooosszkuun” és a sivítás a vesékig hatolt. Nemsokára több irányból is hallottam a választ. A tolvaj segítségért kiáltott. Kapkodva láttam hozzá, hogy a sátor körül elszórt holmit a zsákokba és ládákba dobáljam. Felettem az ordítás egyre hangosabb lett. Mint egy vadászoktól hajszolt állat, többször is abba az irányba tekintettem, ahol a tolvaj eltűnt. Nem sok idő telt el és rámszakadt a baj. Nem a tolvaj irányából, hanem a magas kanyonfalról jött. Kőesó záporozott rám. Az ökölnyi kövek, amelyek leveleket és apró ágakat sodortak magukkal, tompán csaptak le mellettem a kemény földön. “Csak el innen, és minél messzebb, annál jobb” – volt egyetlen gondolatom. Kezeimet fejem felett tartva rohantam – mindent otthagyva – le a folyópartra. A kis majom sorsa cikázott keresztül agyamon. Egy jól célzott dobás engem is elküldött volna az örök vadászterületekre. Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy megosszam sorsát. Nagy szerencsémre a csónakot a kődobások nem érhették, de az egész felszerelésem a halálzónában volt. Néhány pillanatig még tanácstalanul álltam a csónak mellett. Azután leoldottam a kötelet és startra készre

készítettem járművemet. Fönn megláttam a fel-alá rohangáló alakokat. “Remélem, egyiknek sincs fegyvere” – gondoltam. Mert akkor mindent itt kell hagyni és menekülni. Féltem, de meg kellett menteni a holmimat. Ijedten állapítottam meg, hogy a puskám a sátorban maradt. Gyorsan kellett cselekednem, éspedig mielőtt a bennszülöttek lejöttek. Fogtam a védősisakomat, fejemre húztam, elővettem a revolvert és elkezdtem a támadók irányába durrogni. A lövések visszhangja a fölriasztott madarak vijjogásától kísérve fülsiketítő lármát produkált a máskor oly csendes szurdokban. Üresre lőttem a revolver dobját és kihasználtam a kiváltott első sokkot. A fal alá rohantam és kiráncigáltam a sátrat a földből. Ezután idegtépő fel-alá rohangálás kezdődött. Le a csónakhoz, vissza a falhoz. A nap vakított. Az átok verje meg, még csak ez hiányzott. Nem törődve a dobásokkal, amelyek most már vaktában röpködtek felém: egyik kezemben a revolverrel, másikat a nap miatt védőén a szemem előtt tartva rohantam vissza a veszélyzónába. Időnként egy-egy lövést eresztve, végül is a felszerelés minden darabját sikerült a parton biztonságba helyezni. Rendkívül kellemetlen negyedóra volt, de mindent, vagy legalábbis majdnem mindent, megmentettem. Csak másnap vettem észre, hogy hiányzik a kalapom. Ott maradt a fűben. A veszteség csekélynek tűnt és mégis súlyos következményekkel járt. A további úton úgy lesültem, hogy alig lehetett rám ismerni. Kapkodva dobtam mindent a csónakba. Még mindig féltem, hogy a támadók megjelenhetnek a kanyonban. A rettenetes zűrzavarban nehéz volt a holmit a csónakban elhelyezni. De sietnem kellett, mert egy felfegyverzett bennszülöttnek egyszerű és alkalmas céltábla lettem volna. Lekötözni a holmit nem tudtam, így aztán ráhúztam mindenre a védőtakarót és a csónakba ugrottam. Az ár magával ragadott. Üldözéstől nem kellett félnem. Az áramlás túl sebes volt ahhoz, semhogy az úttalan partszegélyen utol tudtak volna érni. A szakadék falai mind közelebb nyomultak egymáshoz, a magas bazaltfalak mintha össze akartak volna nyomni, az áramlás gyorsult és a beálló sötétséggel a félelmem is nőttön-nőtt. Egy zuhatag – a csónak felfordul – és máris elvesztettem volna oly sok veszélyt látott felszerelésemet. De ez esetben a sors kegyes volt hozzám. Előttem egy kősziget látszott ki a vízből. Teljes erővel odairányítottam járművemet. De az áramlás túl gyors volt és a csónak nem engedelmeskedett. Már csaknem elhaladtam mellette, amikor rájöttem, hogy evezéssel semmit sem érek el. Kézbe vettem a csónakkötelet, a folyóba ugrottam és úszva értem el a

szigetet, aztán felmásztam a meredek parton és magam után húztam a csónakot az életmentő biztonságba. Vadregényes tájon álltam meg. A sziget tíz méter széles és 30 méter hosszú volt. Két végén két hídlábhoz hasonlóan karcsú, magas sziklaalakulatok törtek az ég felé. Biztonságban éreztem magamat, bár a sötét, magas bazaltfalak még mindig nyomasztóan hatottak rám. Tudtam rögtön, hogy ez a sziget nem megfelelő hely a táborozáshoz, de örültem, hogy szilárd földet érzek a lábam alatt. Fát keresve fel-alá jártam, de még egy árva darab hordalékfat sem találtam, csak köveket, simára csiszolt fekete köveket. Miután nem tudtam felállítani a sátrat, a csónakot kellett alvóhelyként felhasználni. Száraz helyre húztam és nekiláttam a holmi rendezéséhez és újracsomagolásához. Eközben gyorsan sötétedett. Csak a gázfőző apróka lángja árulhatott volna el. Gondterhelten ültem mellette és vacsoráztam. Átkozottul magányosnak éreztem magamat. Gondolataim a távoli Európában, barátaimnál jártak és szívesen meséltem volna el nekik nevetve a “Rössli”-ben élményeimet. Dehát ez csak álom volt, távoli álom. Aggódva gondoltam arra, hogy ezután mind gyakrabban lesz dolgom bennszülöttekkel. Ennél az első találkozásnál nem éppen a legjobb tapasztalatokat szereztem és ezután egy pillanatig sem kételkedtem mindabban, amit a benszülöttekről hallottam és olvastam. A veszély akuttá vált. Nem messze tartózkodási helyemtől támadták meg az előző expedíciókat, lőttek rájuk. Nekem is fel kellett készülnöm egy támadásra. Ezekkel a gondolatokkal készítettem éjjel fekhelyemet. Örültem, hogy a holmim száraz volt, mivel a kanyonban a levegő érezhetően lehűlt. Meleg takarómba burkolódzva soká feküdtem ébren, bámultam a ragyogó holdat és a csillagfényes eget. Hogy az a keserves...! Egyszer csak messziről halk mennydörgés hallatszott. Vihar, – már csak ez hiányzott a boldogságomhoz! A levegő megmozdult és sötét felhők húztak el az égen. A szél percről percre erősödött. Nemsokára mint ezer denevér, száraz levelek kavarogtak a levegőben, és messziről idesodort homok kezdte belepni az arcomat. “Egy napra ez már azért sok a csapásokból.” – méltatlankodtam, átkozódva a csónakra dobtam a sátort és alábújtam. Nem akartam többet se látni, se hallani ezen a világon. Mély álomba merültem. Ezen az éjszakán nem láttam álmot. A vihar, amely gyorsan elvonult, egy Afrikában tipikus szárazvihar volt, vakító villámokkal, hangos dörgéssel, de egy csöpp eső nélkül.

Változatos utazás Hosszú idő óta először kipihenve ébredtem, tele életerővel. A folyót még könnyű köd borította. Távol a magasban, a kanyon széle felett már sütött a nap és melegítő sugaraival elűzte az éjszaka hidegét. Itt lenn, a még félig sötét mélyben frissítő hűvösség uralkodott. Megdörzsöltem a kezemet és főztem egy teát, amely átmelegített. Teljes bizalommal néztem az új nap elé. Gyorsan összepakoltam a cókmókomat, mivel olyan korán, ahogy csak lehet, el akartam indulni. Nagy útszakaszt akartam ma megtenni. A leírások szerint most kellett a Kék-Nílus legveszélyesebb részének jönni. Még egyszer ellenőriztem a puskát és teletömtem zsebeimet patronokkal. Mehetünk. Eltaszítottam a csónakot a parttól és a folyó magával ragadott. Jobbra és balra magas bazaltfalak, csak ritkán szakította meg a meredek partot egy keskeny, sűrűn benőtt partszegély. A folyó hol nyugodt, néha már szinte állóvíz, aztán mint egy fékevesztett ló a következő zuhatagba vágtat. Változatosságban nem szenvedtem hiányt. Kiszállás, kirakás, berakás, a csónak átráncigálása – így múltak az első órák. Nemsokára már nem féltem a sellőktől, akkor sem, ha még olyan hangosan mennydörögtek és veszélyesnek látszottak. A nehézségekkel problémák nélkül megbirkóztam – ezt a csónak könnyű súlyának és annak a jártasságnak köszönhettem, amelyet közben megszereztem. Ebben az egyhangúságban váratlan akadály jelent meg. Balról tőlem meredeken magaslott ki a vízből egy szikla, amely mögött a folyó élesen elkanyarodott. Ebben a kanyarban volt egy kőplató, amelyen egy jól fejlett, 3-4 méteres krokodil feküdt. Mind a ketten megijedtünk a hirtelen jött találkozástól. Az állat hangos csobbanással tűnt el a mély hullámokban, engem pedig a folyás továbbsodort. Ezzel a jelenés véget is ért. A találkozás csak annyiban lepett meg, hogy nem felelt meg eddigi ismereteimnek ezen hüllők életteréről. Nem volt tudomásom arról, hogy krokodilok a folyók olyan vad szakaszaiban is megtelepednek, amilyen a Kék-Nílus volt. Mindenesetre örültem, hogy ez a társaitól elszakadt állat múlt éjjel nem éppen azt a kis kőszigetet választotta pihenőhelyének, ahol én az éjszakát töltöttem. A gyorsan lemaradozó kilométerekkel megváltozott a táj is. A meredek sziklafalak lassan széttárultak és egy tágas völgybe kerültem. A nap forrón sütött le rám és kezdtem hiányolni az elvesztett kalapomat. Mind

gyakrabban kellett elővenni a merőedényt és leönteni magamat. A folyó mind lustább lett, a naptól megsárgult növényzet mind sűrűbb. Nagyon lassan haladtam előre. Mind gyakrabban kellett az evezőt kézbevenni, hogy a csónakot a csaknem álló vízben előremozdítsam. Csend volt – túlságosan is nagy csend. A nyugalom nem tartott soká. Messziről hallottam az első emberhangokat. Rögtön ölembe vettem az evezőt és rábíztam magam a sodrásra. Nemsokára felfedeztem a magas parti fűben velem szembejövő bennszülötteket. A sárgára égett száraz fűben csak meztelen felsőtestüket láttam. Az egyiknél puska volt. Feszülten figyeltem őket és kibiztosítottam a revolveremet. Mind közelebb jöttek, de még nem fedeztek fel. Olyan csendben ültem, mint egy egér, és azt reméltem, hogy észrevétlenül elsodródhatok mellettük. Egyszer csak az első megállt és rövid kiáltással felhívta rám a másik figyelmét. Mind a ketten megálltak és nem akartak hinni a szemüknek. A feszült csendet hangos köszöntéssel és mély főhajtással szakítottam meg. A válasz egy metsző kiáltás volt – ugyanaz a kiáltás, amelyet már a támadás során hallottam. Ez a kiáltás mostantól fogva állandóan kísért és hírt adott érkezésemről. Hirtelen eszembe jutottak Nehberg szavai: “Ez a kiáltás a legrémesebb az egész úton. Tönkretette az idegeinket és gyakran veszélyes éjszakai hajózásra kényszerített bennünket.” Most megértettem őt. Ettől fogva a hajózás nagyon idegesítő lett, mivel mind gyakrabban találkoztam bennszülöttekkel és féltem tőlük. Sohasem tudtam, mivel végződhet az ilyen légyott. Különbözőek is voltak. Többnyire vad kiáltozással követtek a parton, miközben megkísérelték, hogy heves karmozdulatokkal a partra hívjanak. Mindig összerándult a gyomrom, amikor különböző nagyságú csoportokban fegyveres embereket láttam. A keskeny, lassan tovafolyó vízben egyszerű céltábla lettem volna. Ezért eveztem mindig tel jes erőmből, amíg el nem tűntem a következő kanyarban. Ezekben a pillanatokban mélyen fellélegeztem. Igaz, hogy akadtak bennszülöttek, akik barátságos benyomást keltettek. Megjelenésemkor a magasba ugrottak és mély meghajtással üdvözöltek. Néhányan a folyóba vetették magukat és megkísérelték, hogy úszva elérjenek. Sohasem ismertem szándékukat és egyszerűen nem vártam tőlük semmi jót. Tehát, hogy ne tudjanak utolérni, minden erőmet megfeszítve eveztem. Mindig kész versenyfutás volt a félelemmel. Amikor az üldözők észrevették, hogy nem tudnak utolérni, valamit maguk elé mormolva és csalódott arccal, kimerültén feladták szándékukat. Ebben a pillanatban arcom megkönnyebbült vigyorba húzódott és – ugyancsak kimerültén és az

evezőt félretéve – a sodrásra bíztam továbbjutásomat. A zuhatagok is segítettek abban, hogy véget vethessek e kellemetlen találkozásoknak. Az emberektől sűrűn lakott részében a folyó állandóan változtatta jellegét. Hol lassan folydogált hosszan elhúzódó kanyarulatban, máskor – mivel a partig érő sziklanyúlványok beszűkítették a medrét – dörögve száguldott a vad tájon keresztül. Ezeket a vad szakaszokat igen kedveltem, mivel az úttalan partok miatt többnyire néptelenek voltak. Néha messziről megpillantottam egy krokodilt, amely közelebbjöttömre lassan és hangtalanul a vízbe siklott és eltűnt. A krokodilok jelenléte eddig nekem még semmiféle problémát sem okozott. De napszállta előtt még egy súlyos veszteségbe kellett beletörődnöm. Éppen az egyik vad folyamzuhatagba kerültem, a víz tombolt körülöttem és én őrült sebességgel vágtattam egy a folyóból kiálló szikla felé, amely azt két részre osztotta. A csónak a szűk átjáró felé haladt, amely a függőleges partifel és a szikla között húzódott. Utolsó pillanatban láttam meg egy e szűk helyen fennakadt fatörzset, amely elzárta előttem az utat. A hideg futkosott a hátamon, mivel világosan felrémlett egy összeütközés megsemmisítő következménye. Teljes erővel megkíséreltem, hogy kiszabadítsam a csónakot a veszélyes áramlásból. De mindig kö zelebb kerültem és gondolatban már láttam, hogyan akad fenn a szorosban és hogyan nyom agyon a lezúduló víztömeg. Elkeseredetten, fogcsikorgatva tettem még egy kísérletet. Vadul mártottam a vízbe az evezőt, izmaim szakadásig feszültek. Akkor történt: a kajakevező nem bírta ki a nyomást és széttört a kezemben. Egy utolsó evezőcsapást tettem, de legalább ez megmentett. A csónak a másik áramlásba került és én sértetlenül jutottam keresztül a veszélyes átjárón. Az evező letörött része eltűnt a szoros forgatagában és a kezemben csak egy rövid csonk maradt. A további úton a kajakevezőnek már csak egyik darabjával számolhattam. Aggódva a veszteség miatt, vágtam neki az estének. Kimerült voltam, de csak eveztem és eveztem mind tovább, abban a reményben, hogy mégiscsak találok egy néptelen helyet. Szívesen mentem volna ki a partra, feküdtem volna a homokban és pihentem volna, de mindenütt, ahol a part megfelelő volt a kikötéshez, embereket láttam, magányosan vagy kis csoportokban. Egyszerűen nem köthettem ki és rémülettel gondoltam a jövendő éjszakára. A nap a vége felé járt, amikor bekövetkezett a nagy és váratlan meglepetés. A folyó szelleme jött segítségemre és megértettem, hogy az, amit olvastam és hallottam, megfelelt a tényeknek. A lemenő nappal együtt a bennszülöttek magasabb régiókba vonultak vissza. Messziről láttam, ahogy felmásztak a meredek ösvényeken és hallottam beszélgetésük utolsó

foszlányait. Az éjszakai folyószellem elfoglalta a helyét és másnap reggelig uralkodott az elcsendesült völgyben. Széttekintve hamarosan megláttam egy magasan fekvő fennsíkot, amely szerintem megfelelt éjjeli szállásnak. A parthoz kormányoztam a csónakot és kikötöttem. Azután felmásztam a meredek lejtőn és csodálatos kilátásban volt részem. Ideális hely, gondoltam, de amikor körülnéztem, sok bennszülött nyomát fedeztem fel, akik, úgy látszott, csak nemrég hagyták el azt a helyet. Határozatlanul kezdtem egy biztonságosabb hely után nézelődni. Úgy tűnt, hogy a folyó alsó folyásánál a másik parton rátaláltam. Beszálltam a csónakba és továbbeveztem. De csalódtam, mert kiderült, hogy az a hely, amely messziről homokfövenynek tűnt, valójában mocsaras partcsík. A közelgő sötétség azonban arra kényszerített, hogy megállják és meg kellett elégednem azzal, amim volt. Nem messze a parttól találtam egy kis száraz földdarabot, amelyre a sátort szándékoztam felállítani. Végső erőmmel cipeltem oda a legszükségesebb holmit és sátrat vertem. Holtfáradtan roskadtam a tábortűz mellé és még a frissítő fürdőről is lemondtam. A víz zavaros volt és féltem attól, hogy egy krokodil leselkedhet rám. Étvágyam megint nem volt. Csak a józan ész késztetett arra, hogy vacsorát készítsek, amelyet aztán nagy nehezen le is gyűrtem. Étvágytalanságom kezdett aggasztani, mivel a következő napokban még sok erőre volt szükségem. Viszont szomjas voltam, rettenetesen szomjas. Naponta csaknem 15 liter folyadékot vettem magamhoz, hogy csillapítsam, így most is még soká ültem a teáskannám mellett és a sötét estébe bámultam. Mélyen meg voltam győződve, hogy nyugodtan töltöm az éjszakát. Ebből a meggyőződésből kiindulva mind újabb és újabb fadarabokat dobtam a tűzbe, hogy a láng mind élénkebben és magasabbra csapjon fel. A bennszülöttektől való félelmem nem csökkent, még akkor sem, ha lassanként meg is szoktam szavakkal leírhatatlan kiáltásukat és sietős lépteiket. Minden találkozás után örültem, hogy életben maradtam és nem keveredtem lövöldözésekbe, ahogy az elődeimmel történt. Becslésem szerint magam mögött hagytam már a folyó jelentékeny részét és az út egy pompás vad tájon keresztül vezetett. A folyón minden újabb kanyarulatban újabb és újabb meglepetésben volt részem. Ezek a gyönyörűséges képek számtalanszor jelentek meg lelki szemeim előtt. A körülöttem hangosodé éjszakai koncert a nap végét jelentette. Egy ideig még fenn ültem és hallgattam az éjszaka ezer hangját, mielőtt a sátorban nyugovóra tértem. Elalvás előtt ez volt utolsó gondolatom:

“Korán kell ébrednem és eltakarodni innen, mielőtt a bennszülöttek megjelennek a kanyonban.” A nap forrón sütött a sátorra, amikor a mély álomból felébredtem. Rögtön teljesen éber lettem, hogy már késő van és én nagyon is nagyot aludtam. Szokásos hétköznapjaimban is – mármint a civilizációban – szintén rögtön kimegy az álom a szememből, ha észreveszem, hogy túl soká aludtam és elkéstem a munkámból, de ott a rossz lelkiismeret teszi. Itt, a Kék-Nílus partján hirtelen éberségem oka a félelem volt. Tudtam, hogy a bennszülöttek már a közelemben vannak, mivelhogy már fülembe jutottak az első hangok. Egy ideig feszülten hallgattam, aztán kinéztem a kilátórésen, de nem tudtam semmit felfedezni. Lassan kinyitottam a sátrat és magam elé tartott revolverrel kilopódzkodtam. Nyomban megláttam őket. Csoportba verődve álltak egy lejtő mögött és engem figyeltek. Arcukon csodálkozás tükröződött, amit tökéletesen meg tudtam érteni. Tegnap este egy lakatlan helyet hagytak el és ma itt állt egy kék kunyhó, mintha csak a földből nőtt volna. Eddigi tapasztalataim intettek: csak semmi barátságos gesztus és ne hagyjam őket közelebb jönni. Tisztes távolból bátortalanul figyelték tevékenységemet. A pillanatot gyorsan ki kellett használnom és kapkodva fogtam a sátor felszedéséhez. Egyik szememmel folyton figyeltem őket, miközben sebesen és idegesen dolgoztam. Ők pedig csak szótlanul néztek és egy lépést se tettek felém. A holmit akadálytalanul lejuttattam a csónakhoz és amikor mindent bepakoltam, teljes nyugalommal beszálltam és eltaszítottam a parttól a csónakot. Csak csendesen szitkozódtam a fogaim között azért, hogy le kellett mondani reggeli teámról és ahelyett reggelire csak Nílus-vizet ihatok. Szemmeltartóim csak arra vártak, amíg a vízre szálltam – aztán cselekedni kezdtek. Hangos kiáltozással jöttek ki a bozótból és futottak utánam a parton. A folyó balra kanyarodott. A part ismét meredek volt, áthatolhatatlanul sűrű növényzet nőtte be. Üldözőim előtt elzárult az út. Csend lett. Reggeli toalettemet a legegyszerűbb módon intéztem el, úgy hogy egy edényből vizet öntöttem a fejemre. A nap jól kezdődött, gondoltam, és keményen húzogattam az evezőt. Olyan nap virradt fel, mint a többi. A nap kegyetlen forrósággal sütött le rám. Cserepes, száraz ajkam és napégette arcom szakadatlanul fájt. A folyó színéről visszaverődő napsugarak vakítottak. Mind gyakrabban kellett néhány pillanatra lehunyni a szememet, hogy könnyeim fátylával megküzdjek. Mindig örültem, amikor egy-egy nyugodtabb

folyamszakaszhoz értem, ahol egyszerűen sodortathattam magam és rövid pihenésre volt lehetőségem. Balra és jobbra a parti növényzet mind sűrűbb lett és mind kevesebb emberrel találkoztam. A legtöbben bátortalanok és félénkek voltak és megjelenésemre eltűntek a sűrű bozótban. Akadt néhány határozottan kellemes találkozás is: a bennszülöttek megláttak, felugrottak guggoló helyzetükből és mély meghajlással köszöntöttek. Tátott szájjal néztek utánam, amíg el nem tűntem a szemük elől. Mivel azonban minden kellemeset kiegyenlít a kellemetlen, a legközelebbi találkozásra sem kellett soká várni. Már messziről megláttam a bennszülötteknek közvetlenül a parton ülő csoportját. A gyomrom lassan görcsbe húzódott. Úgy tűnt, mintha fegyvert látnék a kezükben. Minden méterrel, amellyel csökkent köztünk a távolság, nőtt bennem a feszültség. Aztán eljött a pillanat, amikor megláttak. Felugrottak és megkönnyebbüléssel láttam, hogy csak dárdákkal voltak felfegyverkezve. Szurokfekete férfiak voltak. Hangos kiáltozással és vad taglejtéssel akartak a partra hívni. Én csak barátságosan mosolyogtam és a fejemet csóváltam. Amikor észrevették, hogy nem teszek eleget meghívásuknak, egy-kettőre vízbe ugráltak és úszva vettek üldözőbe. Úgy eveztem, mint egy megvadult ördög. A helyzet akkor vált félelmetessé, amikor látnom kellett, hogy mind közelebb kerülnek hozzám. Úgy a nyomomban voltak, mint a vadászkutyák, közben folyton hangosan kiáltoztak valamit egymásnak. Idegesen csap kodtam az evezőt hol jobbra, hol balra a vízbe. Nem tudtam az áramlatra koncentrálni és így történt, hogy kikerültem a fővonalból. A fickók átkozottul jól úsztak és bizalmas viszonyban voltak a folyóval. Ők a főáramlatban maradtak és lassan, de biztosan utolértek. A szívem a torkomban dobogott látva, hogy nincs számomra menekülés. Bekerítettek. Kimerültén, levegőért kapkodva kapaszkodott a nyolc férfi a csónakba. A szemükben vadászláz csillogott és tanakodtak egymás között, hogy mit kezdjenek velem. “Jellum, jellum” – kiáltottam rájuk, amikor rádöbbentem, hogy fel akarják fordítani a csónakot. De amikor ez nem sikerült nekiláttak, hogy kihúzzanak a partra. “Ennek már a fele se tréfa, a partra semmi esetre sem kerülhetek” – gondoltam és hangos kiáltozással ütögettem feléjük az evezővel. Ők azonban nem eresztették el a csónakot és dühösen próbálkoztak, hogy kitépjék a kezemből a lapátot, engem pedig megragadjanak. A helyzet komollyá vált. Elővettem a revolveremet és csövét rájuk irányítottam. De addig, amíg nem adtam le egy lövést a levegőbe, nem tudták, hogy miről van szó. A hangos dörejnek megvolt a

kívánt eredménye. Vad kiáltozással eleresztették a csónakot és visszaúsztak a partra, ahol elnyelte őket a sűrű bozót. Néhány kő, amely a csónak mellett a vízbe hullott bizonyította ugyan, hogy még itt ólálkodtak a közelben. Megint szerencsém volt – mint már többször is ezen az úton. E találkozás után még jobban féltem a bennszülöttektől. Egy pillanatra sem hagytak békén. Láttukra mindig megpróbáltam átkormányozni a hajót a szemben levő parthoz és ott hajózni a part mellett, amilyen szorosan csak lehet. Nem sokkal ezután ismét volt egy idegborzoló találkozásom. Egy szakállas, bölcs kinézetű ember vezette izgatott csapat újra kísérletet tett arra, hogy kihívjon a partra. Amikor észrevették, hogy felszólításuknak nem teszek eleget, az öreg izgatottan mutatóujjával a folyó alsó folyásának irányába mutatott. Furkósbotját a vállához emelve és puskát utánozva értésemre adta, hogy lej jebb lőni készülnek rám. Félretettem az evezőt és ki akartam menni a partra, de aztán mégis meggondoltam. “Egyszer úgyis meg kell tennem ezt az útszakaszt, akkor viszont előre, indulás” – gondoltam. A csapat üldözött, ameddig csak tudott, azután felmásztak egy magas szirtre és mintha csak színházi páholyból néznék, úgy követték tekintetükkel további utamat. A következő tíz perc volt a legkomiszabb az egész utamon. A revolvert a védőtakaróra tettem és a tekintetem ide-oda cikázott. Követtem az ágaknak-gallyaknak, amelyeken madarak ültek, legcsekélyebb rezdülését. Olyan feszült voltam, hogy egy gyöngytyúkraj, amely közvetlenül a part mellett röppent fel csaknem arra késztetett, hogy ijedtemben felrántsam a revolveremet és – kis híján lőttem volna. Az idegeim vibráltak és vastag izzadságcseppek futottak le az arcomon. Percek múltak így el kibírhatatlan lassan, de semmi sem történt. Senki sem mutatkozott a parton és a feszültségem feloldódott. Elátkoztam azokat a fickókat, akiknek ezt az egészet köszönhettem és visszadugtam a revolvert a táskámba. Ez volt az utolsó kellemetlen találkozásom emberekkel, és – Isten a tanúm – egy pillanatig sem éreztem hiányukat. Teljesen néptelen vidékre kerültem és élveztem a magányt. Mind gyakrabban bukkantam állatokra. A páviánok száma nőttön-nőtt. Gondtalanul hancúroztak a sűrű parti bokrokban, vagy kíváncsian követtek fáról fára ugrálva. Gyakran előfordult, hogy a nyáj vezérállata, mindig a legnagyobb példány, fogvicsorgatva és mély hangon valamit felémmorgott. Örültem, hogy biztonságos kis csónakomban ültem.

Mind gyakrabban leptem meg szomjukat oltó antilopokat. A szemükben csupán csodálkozást láttam, félelem nélkül követtek tekintetükkel. Nem gyanítottak semmiféle veszélyt, pedig gyerekjáték lett volna megölni őket. Még egy kedves találkozásom volt ezen az emberektől érintetlen folyószakaszon. Egy hosszan elhúzódó homokpadon több tucat majomra bukkantam. Ezek nem voltak páviánok, kimondott baráti érzelmeik lényegesen megkülönböztették őket azoktól, de nagyon hasonlítottak rájuk. Nyugodtan néztek rám és amikor tréfából mély főhajtással köszöntöttem őket, ők is ugyanezzel a fejmozdulattal válaszoltak. Nem hittem a szememnek, de ez a köszöntgetés addig tartott, amíg az áramlás tovább nem sodort. Ez volt – sajnos – az egyetlen találkozásom a geládákkal. Ezek a majmok a páviánoktól csupán meztelen piros mellényük révén különböztek és – ellentétben a páviánokkal – rendszerint csak 3000-4000 m magasságban élnek. Az állatok viselkedéséből arra következtethettem, hogy az emberektől teljesen érintetlen természetben vendégeskedtem. Paradicsom volt, de ez sem minden veszély nélkül.

A krokodilok Mint már említettem, az egész utazás alatt gyakran láttam magányos krokodilokat, de amikor közeledtem hozzájuk mindig félénken eltűntek a víz védelmező mélyében. Minél kevesebb lett azonban az ember, annál számosabb lett a krokodil, méghozzá a támadó kedvű is. A folyónak egyik lassan tovaáramló részében kedélyes hangulatban eveztem és élveztem a zavartalan magányt. Egyszer csak úgy tűnt, szuszogást hallok mögöttem. Megfordultam és a vér megfagyott az ereimben: egy krokodil tátott torkába néztem. Fogtam az evezőt és teljes erőmmel a vízre vágtam, ami azonban nem tett különösebb benyomást az állatra. Már a csónak mellé ért és csaknem megragadott, amikor összeszedve minden lélekjelenlétemet előrántottam a revolveremet és közvetlen közelből belelőttem az ocsmány pofába. A találat fájdalmas lehetett. A krokodil borzalmas jelenetet produkált. Erős farkával maga körül csapkodott és úgy felkavarta a vizet, hogy a csónak táncolt, mint egy dióhéj. A következő pillanatban lebukott és éreztem, hogy lökés járja át az egész csónaktestet: az állat kemény hátpáncélja súrolta a tőkesúlyt. Azután újra megjelent a csónak másik oldalán és kiemelkedett a vízből. Egy fordulattal megmutatta világosan csillogó hasát, mielőtt végképp eltűnt a mélyben. A rémülettől félig kábultan ültem és a vízbe bámultam... “Hát ezek azok a félelmetes krokodilok, amelyek miatt már nem egy expedíció meghiúsult.” – gondoltam. E percektől kezdve két méter hosszú csónakomat nagyon kicsinek és mindenekelőtt bizonytalannak éreztem. Ezután állandóan lesben kellett lennem és nem volt szabad egyetlen krokodilt sem a csónak közelébe eresztenem. Ettől kezdve a revolvert mindig kibiztosítva hagytam. Furcsának tűnt, hogy csak ritkán láttam egyegy krokodilt a parton heverni. Ezek a látszólag lusta és eltespedt állatok már messziről megláttak és ha a körzetükbe jöttem, szorosan a víz alatt úszva már vártak rám és figyeltek periszkópszerű szemükkel. A krokodilokkal való első kellemetlen találkozás után nem kellett soká várni a másodikra és a következőkre. A rajtaütés mindig egyformán kezdődött. Nem messze a parttól várták az állatok lassú közeledésemet. Ha aztán egy magasságba kerültem velük, megkezdődött a kíváncsi üldözés. Párhuzamosan úsztak a csónakkal lefelé a folyón és figyelmesen mérlegelték: egyszerű zsákmány leszek vagy sem? Ha a veszélyes állatok pozitívan döntöttek, kezdődött a támadás. A csónak felé fordultak és mint

egy torpedó száguldottak neki. A visszacsapás mindig határozott volt. Revolverrel a kezemben vártam és amikor a távolság a krokodiltól 3-4 méterre csökkent, leadtam a lövést. A robbanás és a golyó tompa felpattanása a vastag páncélbőrre mindig megtette a kívánt hatást. A víz örvénylő felszínét maguk után hagyva ijedten alábuktak és többet nem mutatkoztak. Idővel és a megtett kilométerek arányának megfelelően megszoktam ezeket a támadásokat. Csupán idejében kellett felismerni a veszélyt és nem volt szabad hagyni, hogy meglepjenek, így hát tekintetem állandóan a víz felületét pásztázta és a fejem mint egy radarernyő szakadatlan forgásban volt jobbra-balra, jobbrabalra. Akadtak olyan szakaszok, amikor ezek a szörnyetegek csak úgy hemzsegtek és a revolver csöve jóformán ki se hűlt. Idővel megtanultam a krokodilok szeméből kiolvasni szándékukat. A szemek közötti távolságból következtettem a nagyságukra és minél nagyobb volt ez a távolság, annál biztosabb lehettem abban, hogy támadni fognak. Noha jelenlétüket már megszoktam, mégis féltem ezektől a sárgászöld, bámészkodó szempároktól. A félelem és a feszültség addig tartott, amíg a nap le nem ment és a csónakot a krokodiloktól biztos parthoz kormányoztam. Találtam egy csodálatosan szép helyet a táborozáshoz. A folyó előtte hosszú S-kanyarban húzódott el és sietve folyt szűk és mély kavicságyában tovább. A csónak kikötése után felmásztam a magas parti platóra és körülnéztem. Nyomát se láttam embereknek és egy öreg fa alatt állítottam fel sátramat. Az átlátszó víz esti fürdőre invitált. A csónakszíjba kapaszkodtam és a frissítő hullámokba feküdtem, amelyek lemosták az izzadtságot fáradt tagjaimról. Az élvezet kellős közepén hangokat hallottam. Ijedten másztam ki a partra és hegyeztem a fülemet. Igen, mind világosabban hallhattam, emberi hangok voltak. Nem kellett már soká várni, míg a szemben levő parti bokrok közül három alak lépett ki. A puskám mellé ültem és figyeltem őket. Nagy vizeskorsókat cipeltek és látszott, hogy nagy utat tettek meg. Nem kevéssé csodálkoztak, amikor megláttak a sátor előtt. A folyón keresztül hangos tárgyalás alakult ki. Mindenféle gesztusokkal és kiáltozással hívogattak. Nyugtalan lettem, amikor láttam, hogy levetették shamáikat és készültek átúszni hozzám. A három közül a legbátrabb vállalta elsőként átúszni a folyót. De amikor látta, hogy az áramlás nagyon erős, feladta szándékát. A másik kettő meg sem próbálta és az egész vállalkozás hangos, gyerekes villogással végződött. Még soká ültek a másik parton és időnként

átkiabáltak hozzám. Utánozva őket valami halandzsa félével válaszoltam. Értettem őket. A napra mutattak, aztán abba az irányba, ahonnan jöttek. Figyelmeztettek a közeledő sötétedésre és meg akartak hívni falujukba, amely biztos magasságban feküdt. Barátságosak voltak, ezt külsejük is igazolta, de azért örültem, hogy a folyó elválasztott bennünket. Mielőtt még egészen besötétedett, megtöltötték a korsóikat és egy utolsó kiáltással elbúcsúztak tőlem és eltűntek a sűrűben. A völgybe visszatért a nyugalom. A mellettem álló nagy edényből ismételten teát mertem. Lábaimnál feküdt a kiterített térkép. Még soká ültem a tábortűz mellett és megpróbáltam meghatározni tartózkodási helyemet. Nem tudtam követni a folyó számtalan kisebb-nagyobb hurkát – ezeket egytől egyig pontosan berajzolták a térképre – csak azt tudtam, hogy két napja déli irányban haladtam. A napi 8-9 órás evezési adag alapján ily módon nem lehettem már túl messze a Shafartak hídtól. Elégedetten néztem tábortüzem felszálló füstje után, a csillagok millióitól megvilágított égre. Azután bebújtam a sátorba. Fejem mellett kéznél ott feküdt a zseblámpa, a tőr és a kibiztosított revolver. Az egész expedíció legnyugodtabb éjszakáját töltöttem el és Isten a tanúm, szükségem is volt rá. A következő napok hasonlóan változatosan és érdekfeszítően teltek el. Krokodilok – zuhatagok – forróság – állóvíz – monoton evezés – magány. Embereket többet nem láttam. A partokat meredek hegyoldalak keretezték, sűrű bozót nőtte be, akadályozva minden emberi lény betörését. Őstájon tartózkodtam. Magányos és boldog voltam. A civilizált világra csak a néha-néha az égen tovahúzó jetek emlékeztettek és az egyetlen, amit kívántam egy hideg sör volt. Szívesen adtam volna érte öt töltényt, még akkor is, ha a lőszer életfontosságú volt, mivel a krokodilok és velük együtt a rajtaütések száma ismét nőtt. Ha az egyik ilyen támadásra gondolok, még ma is a hideg futkos a hátamon. A zuhatagok előtt a folyó többnyire megduzzadt és kiszélesedett, csaknem állóvízzé vált. Ez volt általában a krokodilok kedvenc tartózkodási helye. Miközben én megint sok vesződséggel keresztüleveztem az állóvízen, már láttam is a rámirányuló szempárokat. Kezdődött az üldözés. Már éppen elértem a zuhatag tölcsérformájú betorkollását és azt hittem, hogy idejében megúsztam a rohamot, így teljes figyelmemet az előttem tomboló vízre irányítottam. A csónak gyorsított. Az első hullámok már átcsaptak a védőtakarón és a csónak táncolni kezdett a nyugtalan vízen. Egy gyorsan hátravetett pillantás ijedtemre meggyőzött, hogy a krokodil továbbra is üldözött. Szándékosan vagy anélkül – csupán

azért, mert őt is magával ragadta a víz szívó hatása –, mindenesetre követett. Pofáját mint egy úszó kutya kiemelte a vízből és szemmel láthatóan szintén küszködött a vad forrongással. Eltűnt a magas hullámok között, aztán rögtön újra megjelent, és folyton közelebb került hozzám. “Csak most ne forduljon föl a csónak – gondoltam –, az volna a biztos vég”. Amikor a krokodil már majdnem elérte a csónakot előrántottam a revolvert és addig lőttem, míg ki nem ürült a tölténytár. Az állat azonnal eltűnt a víz felszínéről és többet nem bukkant fel. Aggodalommal kellett megállapítanom, hogy a töltény tartalékom rohamosan csökkent és mind újabb és újabb csomagokat kellett felbontani., ,így a dolog nem megy tovább” – gondoltam, mivel még hosszú út állt előttem és ördög tudta, hogy még milyen gyakran kerülhetek szorongató helyzetekbe. Valamit ki kellett ötölni és ekkor feltettem magamban, hogy megpróbálom minél többször a krokodilok közeledését a bennszülöttek módszere szerint elhárítani. A legközelebbi köves partnál megálltam, kerestem néhány öklömnyi követ és beraktam őket a csónakba. Nem kellett soká várni a következő támadásra. Úgy bonyolódott le mint a többi. Egy kővel a kezemben vártam, míg a krokodil úgy 5 méterre volt a csónaktól. És akkor dobtam. A kő a vízbe csapódott, de a krokodil gyorsan közeledett. Egy második kőre már nem maradt idő és ismét lőnöm kellett. A lövés nem maradt hatás nélkül. De azért még nem adtam fel a kísérletet. A védőtakarón a kezem ügyében még négy-öt kő hevert, így vártam az újabb támadásra. Amikor messziről megláttam a szempárt, amelytől úgy féltem, elkezdtem a köveket hajigálni. Az első dobás megint nem talált, de én folytattam, míg végre egy kő tompán odakoppant a vastag páncélra. A krokodil megijedt és alámerült, örvényt hagyva maga után. “Egy töltényt megspóroltam” – gondoltam és örültem az eredménynek. A nap folyamán többször meg kellett állni, hogy köveket szedjek. Ezzel kapcsolatban nem voltak problémáim. Kő volt elég. Sokszor nemcsak a kövek miatt kellett megállnom, hanem a folyó szeszélyei is megállásra kényszerítettek. Változatosságban és nehézségekben ezen az úton igazán nem szenvedtem hiányt. A szűk és vad folyam mind gyakrabban széles, rest folyóvá tágult ki. Gyakran a főáramlat számtalan apró folyamágra szakadt. Ezek a szakaszok alkalmanként száz métert is kitettek. Mindig megpróbáltam megtalálni a főfolyást és azon keresztülcsónakázni, de többnyire nem volt ilyen. Addig hagytam magamat sodorni, amíg a csónak fenn nem akadt a köveken. Akkor kiszálltam. Keresztülhúztam a csónakot az áthaladhatatlan szakaszokon és sokszor közben vettem csak észre, hogy már alig maradt

hozzá erőm. A csónakot olyan nehéz volt mozdítani, mintha ólomból lett volna. Fáradságosán és lassan hurcoltam tovább és örültem a biztonsági övnek, amely most nagy hasznomra volt. Egyik kezemben tartottam a csónak orrára erősített kötelet, a derekamra a biztonsági övet csatoltam, amely ugyanakkor össze volt kapcsolva a farkötéllel. Befogva mint egy ökör vonszoltam terhemet a nehéz szakaszokon keresztül. A csónak már úgyis súlyosan sérült feneke ropogott és nyikorgott, ahogy odaütődött a kövekhez és mindig fellélegeztem, ahányszor egy-egy ilyen szakaszon túl voltam. Ugyanúgy, mint a görgetegmezőktől, féltem a lassan forgó örvényektől is. Gyakran szívtak közepükbe és csak a legnagyobb megerőltetéssel tudtam kiszabadulni. Hiszen csak egy evezőm volt és azért minden kísérlet, hogy az áramlás ellen hajtsak, sok faradságot okozott. E helyzetekben a legnagyobb gondom az volt, hogy csak a második, utolsó evezőm ne törjön össze. Egy ilyen elkeseredett kísérletet, hogy kijussak az örvényből, sohase felejtek el. Akaratlanul sodródtam a folyó egyik holt ágában, ahol lassan forgott a víz. A mocsaras parton még láttam egy hatalmas testű krokodilt, amely a víz mélyére tűnt. Ebben a kis, forgó tóban ráadásul egy krokodil társaságában, ültem tehát magam is és lassan köröztem. A kísérlet, hogy visszakerüljek a főáramlatba X-edszer sem sikerült. Nem mertem az evezőt túl mélyen a vízbe mártani, mert percről percre vártam, hogy a krokodil utánakap. Átkozódva és közel a teljes elkeseredéshez forogtam vagy fél órát egy helyben, mígnem sikerült a kitörés. Kimerültén hagytam magamat továbbsodorni és örültem, hogy sértetlenül kerültem ki ebből a távolról sem kedélyes szituációból. Nemcsak az áramlás, hanem a felületen úszó akadályok is nagyon gyakran nehezítették továbbjutásomat. Az erős áramlattól alámosott és kivájt partokat különösen gyűlöltem. A leszakadó partszegélyen a víz állandóan fákat és mindenféle parti bozótot vitt magával, ami által a folyóban egyik akadály a másik után képződött. Ezeket a csónakkal megkerülni többnyire lehetetlen volt, így aztán a sodrás nagy erővel belehajtott és én fennakadtam egy fa koronájában vagy a gyökerei között. Nem egy esetben egyik-másik vízfelületen úszó fa egyszerűen kipenderített a csónakból, így jutottam egy-egy kéretlen fürdőhöz. Igaz, hogy ezek csupán pillanatokig tartottak. Elúsztam az akadály alatt és azután villámgyorsan ismét a csónakba másztam, mivel körös-körül éhes krokodilok leselkedtek. Ha csak egy kidőlt fa koronája zárta el az utat, mélyen behúztam a fejemet, karjaimat védőén az arcom elé tartottam és

egyszerűen keresztülszáguldottam. Az eredmény mindig ugyanaz, összekarcolt karok és kezek vagy vérző sebek, ami ilyen strapa mellett még a kisebbik baj. Valóban nem támadt olyan nehézség, amiből ne kecmeregtem volna ki. A folyó mindjobban lelassult, úgy, hogy szinte vánszorogva jutottam előre. Kövér izzadságcseppek peregtek le arcomon és a nap könyörtelenül sütött le reám. A rest vízben párosult még az ellenszél – az átkozott ellenszél. Délről fújt, abból az irányból, ahova én el akartam jutni. A csónak remek támadó felületet kínált a szélnek, így az folyvást az áramlat ellen tolta. Bár teljes erővel eveztem, többször is meg kellett álmom. Úgy tetszett minden összeesküszik ellenem, hogy régen áhított célomat: a hidat elérjem. Szilárdan elhatároztam, hogy ott állomásozok. A csónak javításra szorult, új kajakevezőt kellett készíteni és nem utolsósorban kezelésbe kellett venni a fájó lábsebeimet és felfrissíteni a kondíciómat. Hát igen, valóban várva vártam azt a pillanatot, amikor meglátom a hidat. A folyó minden kanyarja azzal kecsegtetett, hogy felfedezem. Gyakran úgy tűnt, hogy messziről hallom egy autó dudálását, de ez mindig csak a képzelet játékának bizonyult. A valóságban még messze jártam a hídtól. Mégis lassabban jutottam előre, mint kezdetben gondoltam. * Kilencedik napja volt, hogy elindultam. Hosszú nap, mivel abban a reményben, hogy még aznap elérem célomat, esteledésig eveztem. Amikor a nap már lemenőben volt, feladtam a reményt és körülnéztem, hogy kedvező megállót találjak. Nemsokára leltem is egy nagyszerű helyet. Az ittmaradásra különösen azért szántam könnyen rá magamat, mivel a folyó alsó folyásán két rám leső szempárt pillantottam meg. Kiszálltam és felmásztam a lapos homokfennsíkra, hogy szokás szerint felderítsem a környéket. A szembenfekvő magas partfal vörösen izzott az utolsó napsugarakban. A víz, amely lassan és méltóságteljesen hömpölygött el mellettem, ebben a csodálatos fényben kéknek és átlátszóan tisztának tűnt. Elegánsan és hangtalanul egy szürkegémpár húzott el a folyó felett. Világosan láttam a két krokodil lassú farokmozgását, amellyel az áramlás ellen feszültek és talán még mindig engem vártak. A száraz és mély barázdákkal ellepett talajon vízilovak nyomait fedeztem fel. Ezek már valószínűleg előbb elvándoroltak dél felé. Úgy tűnt, hogy a hely biztonságot nyújt az éjszakázáshoz, így hozzáláttam az előkészületekhez. Ez már rutinmunka volt. Kirakni és

biztonságba helyezni a csónakot – felállítani a sátort – fát gyűjteni a tábortűzhöz – ellenőrizni a fegyvereket – és legvégül e munkákat letudva leülni a tábortűzhöz és élvezni az esti hangulatot. Békés éjszakám volt és amikor felébredtem a nap már magasan állt az égen. Jó hangulatban kezdtem a napot, azzal a reményteli feltételezéssel, hogy nemsokára elérem a hidat. Időt engedélyeztem magamnak egy kiadós reggelihez és amikor a csónakon eltávolodtam a parttól a nap már teljes erejéből sütött rám. Az elmúlt este csodálatos színei helyet adtak a józan valóságnak. A magas bazaltfal most feketén és ijesztően magaslott az ég felé. Ismét megraktam a csónakot kövekkel és vártam a krokodilok első támadását. Nem tartott soká és jöttek is a szokott módon. A víz időről időre ismét nyugtalan lett és apró hullámok figyelmeztettek a vízfelület alatt leselkedő akadályokra. Nagyon figyeltem minden mozdulatra, hogy az effajta akadályokat idejében megkerülhessem. Idővel megtanultam értelmezni a víz minden rezdülését. Nem csoda, mivel a szemem egész nap a víz felületén járt. És egyszerre a csónaktól bizonyos távolságban valami szokatlant pillantottam meg. A parttól az áramlattal ellentétes irányban egész könnyed hullámzást vettem észre. Felém irányult. Veszélyt szimatoltam, elővettem a revolveremet és görcsösen odairányítottam, ahonnan a veszély fenyegetett. A következő pillanatban láttam, amint egy hosszú sötét árnyék közeledik felém a vízfelület alatt. A következő pillanatban össze is csapódtak a gyilkos állkapcsok. A műanyag recsegett, én pedig máris tüzeltem, tüzeltem, addig, amíg a krokodil menekülésre nem kényszerült. De a rövid támadás elegendő volt ahhoz, hogy keresztülharapja a csónak műanyag köpenyét és megrongálja az alatta levő gumiréteget. Rögtön ki kellett jutnom a partra, mivel a levegő kezdett elillanni a csónak bal kamrájából. Megint csak szerencsém volt – rögtön találtam egy lapos kőpartrészt, ahol biztonságosan kiköthettem és a csónak is szárazra került, hogy megjavíthassam. “Rosszabbul is végződhetett volna” – gondoltam, amikor kinn voltam a biztonságos parton. És még jó ideig a krokodillal történt találkozás után a szívem féktelenül dobogott. Fáradságos munka kezdődött. Mindent ki kellett raknom, a tőkesúlyt leszerelni, aztán eltávolítani a műanyagköpenyt. Eközben számtalan apró csomót kellett kibogozni és elvágni. A déli forróság csaknem tűrhetetlen volt. Amikor három óra elteltével végre újra ott tartottam, hogy felfújhattam a csónakot, már ájulás környékezett. Mérgesen az elszenvedett időveszteség miatt és telve aggodalmakkal taszítottam a csónakot vissza a folyóba.

Új felfedezésem, mármint az, hogy a krokodilok víz alatt is támadnak, persze nem szerzett különös örömet. Azt, hogy ez a támadás végül is nem egészen váratlanul ért, csakis utóbbi időben kifinomult vadászösztönömnek köszönhettem. De azért a jövőben ajánlatos volt még jobban vigyázni, hogy minden támadást idejében észrevegyek. A legnagyobb gondot az okozta, hogy a csónak műanyagrétege nem nyújtott elegendő védelmet a krokodil éles fogai ellen. A folyó minden kanyarjánál reménysugarak lobbantak fel, azt hittem, máris meglátom a hidat, de mindegyre csalódnom kellett. Noha beleeveztem a késő délutánba, a hidat mégsem értem el. Csalódott voltam és most már igazán nem tudtam, mekkora távolságra vagyok a célomtól. A feszültségtől kimerültén és végtelenül fáradtan kerestem éjszakára pihenőhelyet és fejeztem be ezt az izgalmakban bővelkedő napot. Amikor másnap felébredtem a kanyont még sötétség borította és reggeli köd terjeszkedett a folyó felett. Keserves hideg volt. Nagy önfegyelem kellett kibújni a meleg hálózsákból. De olyan korán akartam a napot kezdeni, ahogy csak lehetett. Akkor pedig nem maradt más hátra, mint serényen kászálódni és nekifogni a munkának. Sebtiben teát főztem, hogy átmelegedjek. Ezután minden sokkal olajozottabban ment. Összecsomagoltam a cók mókomat és nekivágtam a ködnek, izgatottan és boldogan gondolva arra, hogy ismét találkozom a civilizációval. Tizenegy napja voltam úton, ami talán nem is olyan sok, de nekem ezek a napok kész örökkévalóságnak tűntek. A magány volt az oka, vagy a szakadatlan fenyegető veszély, hogy az idő olyan hosszúnak tetszett?

Végre a hídnál Végre, úgy délidőben megláttam a várva vártat. Egy kanyar mögött egy hosszú egyenes és annak a végén a híd elegáns formája! Hihetetlen izgalom fogott el. Egész testemben remegni kezdtem. Letettem az evezőt és magam elé meredtem. Életem legboldogabb pillanata volt. A szemem tele lett könnyekkel, a boldogság könnyeivel, amelyeket képtelen voltam visszatartani. Megbirkóztam vele, végighajóztam a Kék-Nílusnak ezt a legvadabb és legismeretlenebb szakaszát. Életemben már több megpróbáltatást álltam ki sikerrel, de számomra ez a boldogító pillanat volt a legnagyobb. Nehéz volt és sok strapában volt részem, de ez a pillanat mindenért kárpótolt. A kaland boldogsága öntött el. Leírhatatlan örömmel közeledtem a hídhoz. Minden nyugodt és csendes volt. A hídon egyetlen embert sem lehetett látni. A déli forróság elől menekülve az egész legénység a hűvös őrházba vonult vissza. Az áramlás lassan vitt mind közelebb. Amikor hallótávolságra értem, hangos ,,hahóó”-t hallattam. Rövidesen megjelent egy őr és körülnézve meglátott. Most már ő kiáltott fel – és pillanatok múlva az egész legénység ott állt a hídon. Izgatottan futkostak fel és alá. Végül lerohantak a lejtőn és ott vártak a parton. Mielőtt elértem őket leöntöttem a fejemet vízzel, hogy lemossam a könnyeket. Aztán parthoz taszítottam a csónakot. Segítőkész kezek ragadták meg a csónakot és tartották, amíg ki nem szálltam. A javarészt ismeretlen arcok között nagy megkönnyebbülésemre néhány ismerőst is láttam, és legnagyobb örömömre köztük volt az angolul beszélő rendőr, Orkán is. Szótlanul, fáradt mosollyal ráztam meg erős szorítással a felém nyújtott kezeket. “Igen, megérkeztem" – ennyit tudtam csak mondani és keményen ráharaptam az ajkamra, hogy visszatartsam az előretolakodó könnyeket. Valamennyien némán és szánakozva néztek rám és én tudtam, hogy arcomon az utóbbi napokban átélt fáradtság tükröződik. Nagyon gyengének éreztem magamat. Észrevették és igyekeztek segíteni. Szárazra húzták a csónakot. Csak jeleznem kellett: azt kívánom, hogy a felszerelés kerüljön fel a hídra, máris vállukra rakták a zsákokat, ládákat és mindent felszállítottak. Csak vánszorogva tudtam követni őket és minden lépésnél a fájdalomtól megrendült az arcom. Ijedten néztek lábaim mély, tátongó sebeire. Bedirigáltak a hűvös házikóba és kávét főztek nekem.

Lassan összeszedtem magamat és megoldódott a nyelvem. Sok kérdést tettek fel és különösen az érdekelte őket, milyenek is voltak az emberek meg a krokodilok. Meséltem, ők pedig némán, szélesre látott szájjal hallgattak. Szemük gyerekesen ragyogott. Miközben meséltem, meghallottam egy közeledő kocsi zaját. Szerencsém volt. Egy VW (Volkswagen) kaptatott a meredek szerpentinen a híd felé. “Még futja az időből Addisz Abebáig, mielőtt besötétedik" – ugrottam fel, és kimentem az útra. A kocsi megállt és egy idősebb német házaspár szállt ki belőle. Nem kellett sokat mesélni, az újságcikkből tudták, hogy ki vagyok. Az öregúr visszament a kocsihoz és a következő pillanatban egy üveg hűvös sörrel jelent meg. Hálásan fogadtam és egy szuszra kiittam. Életem legjobb söre volt. Sietnünk kellett. Megkértem Orkánt, hogy vigyázzon a csónakra és a többi holmira, amit a hídnál hagytam. Szívből fogadkozott, hogy ha visszajövök mindent ugyanabban az állapotban találok, ahogy most van. Hittem a szavának és néhány dollárt adtam neki. Csak a költőt, a törött tőkesúlyt és az evezőt vittem magammal Addisz Abebába. A tőkesúly darabjait gyorsan felkötöztük a kocsi tetejére és elindultunk. Szórakoztató útitárs voltam. Az idő meséléssel telt el és nemsokára megláttam a város első fényeit. Tágranyílt szemmel bámultam a Menelik tér forgalmát és nézegettem a “Piazza” tarka neonjait. Úgy éreztem magam, mintha a holdból jöttem volna vissza. Álmélkodásom nem szűnt meg, amíg a kocsi be nem fordult a szálloda parkolójába. Megköszöntem a kedves emberek szívességét, elbúcsúztam tőlük és beléptem a haliba. A recepciónál idegen arc fogadott – egy új éjjeli portás. Gyanakvóan nézett rám és csak tétovázva nyújtotta át a kulcsot. Két kívánságom volt: forró fürdő és tiszta ágy! Amikor a tükörbe néztem, megértettem a portás gyanakvását. Valóban züllötten néztem ki.

Ismét Addiszban A fürdő után bekötöztem sebeimet és rögtön mély álomba zuhantam. Csak akkor rezzentem fel, amikor valahol becsaptak egy ajtót és emberi hangok hallatszottak. Reflexszerűen rögtön a revolver után nyúltam, de a kezem csak a puha párnát markolászta. Végre eszembe jutott, hol vagyok és újra mély álomba merültem. “Tényleg maga az, doktor?” – kérdezték hitetlenkedve ismerőseim másnap reggel, amikor sántítva megjelentem a recepciónál. “Igen, a múlt éjjel érkeztem meg.” “De hiszen mi csak egy hónap múlva vártuk vissza! És mi történt magával?” – néztek kérdően bekötözött lábaimra. “Köszönöm, köszönöm, semmi különös, csak néhány napig Addisz Abebában kell maradnom, hogy magamat és a csónakot újra rendbehozzam” – feleltem. Érkezésem híre gyorsan elterjedt. Délben a szálloda igazgatója Langenbach követtel, természetesen Scherer úrral, a követségi titkárral és sok más kedves emberrel együtt lunchre hívott meg. Meséltem a csodálatos tájról, a vadvízről és a bennszülöttekkel és a krokodilokkal kapcsolatos élményeimről. Miközben a gazdagon megrakott asztalnál ülve meséltem, úgy tűnt, mintha mindaz, amit átéltem csupán álom lett volna. Hogy mégsem így volt, az kiderült abban a pillanatban, amikor Scherer úr közölte velem, hogy már fontolóra vettek egy kutatóés mentőakciót arra az esetre, ha egy hónap múlva még nem jelenteném visszatérésemet. Megköszöntem a fáradozásukat és a jóakaratot. Ezután mindenki megdöbbent, amikor azzal hozakodtam elő, hogy folytatni szándékozom az utazást. Az alkalmat megragadva kértem, hogy feltétlenül mondjanak le a mentőkísérletről, mivel – ha komoly baj történne velem – nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy úgyis odavesznék és ezáltal a keresés teljesen felesleges volna. “Az átélt fáradalmak és törődések után folytatni akarja az expedícióját? Nincs még elege a kalandokból? Nem örül, hogy élve visszajött?” Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak minden oldalról és magamban tudtam, hogy e kérdések jogosak. Rövid Addisz Abeba-i tartózkodásom alatt gyakran kellett efféle kérdéseket hallanom és minél tovább rostokoltam a városban, annál gyakrabban kérdeztem én is magamtól: folytassam-e valóban az utat? Féltem – féltem attól, hogy ismét hadakoznom kell a vad zuhatagokkal, a

krokodilokkal és a bennszülöttekkel. De másrészt meg akartam hódítani a folyót és győztesként befejezni a párviadalt. Ez a gondolat gyakran tett türelmetlenné és legszívesebben rögtön visszatértem volna hű társamhoz, “Christoph”- hoz és vele a folyóhoz. De türelmesnek kellett lennem, sebeim csak nagyon lassan gyógyultak. Nehezemre esett, hogy tétlenül töltsem a napot. Órák hosszat ültem a szálloda kertjében és néztem a munkáját végző kertészt, miközben gondolataim a távoli Európában jártak. Érkezésem másnapján természetesen elmentem ahhoz az asz talosmesterhez, aki a tőkesúlyt készítette. Káromkodva tartottam a törött darabokat az orra alá és kellően leszidtam. Fejcsóválva fogta kezébe a darabokat és értetlenül nézegette. Családja életére esküdözött, hogy a tőkesúlyt a legerősebb fából készítette. Nem véletlenül nevezik ezt a fát “vasfának”, biztosított. Mosolyogva ütöttem a vállára és utána jó árat alkudtam ki egy új tőkesúlyért. Ugyanabból a vasfából rendeltem mint a régit, hozzá két evezőt. Utóbbiak nagyon nehezek voltak, de legalább biztos lehettem benne, hogy ezek aztán nem törnek el, és elégedett voltam a munkával is. Néhány apróság, amelyet a piacon szereztem be és egy pár gumicsizma újra teljessé tette felszerelésemet és e vonatkozásban útra kész voltam. Már egy hét is elmúlt, de a mély sebek csak csekély javulást mutattak. Elvesztettem a türelmemet, nem bírtam, hogy így tétlenül üldögéljek itt és feltettem magamban, hogy másnap elhagyom a várost. Az utolsó estét a “Taverná”-ban töltöttem bor és cigányzene mellett, amelyet egy öreg olasz varázsolt elő a hegedűjéből. “Minden naplementekor rád fogok gondolni, Andor. Sok szerencsét és gyere élve vissza” – voltak Kathrin utolsó szavai, amikor letett a szállodánál. Felmentem a szobámba és ezután ismét csak az új kalandnak éltem. A telefon éles csengése riasztott fel mély álmomból. “Reggel négy óra, Ön ébresztést kért.” “Köszönöm szépen. Kérem, küldjön egy teát a szobámba.” – tettem hozzá és letettem a kagylót. Sietve összeszedtem a holmimat, mivel idejében a buszállomáson akartam lenni. A szálloda előtt már várt a taxisom. Vastag shamájába bugyolálva rámvigyorgott: “Reméljük, hogy még elcsípjük a buszt. Késő van.” Reggel öt, hideg és sötét volt. Csak a csillagok világítottak a fényes afrikai égen és ragyogtak le a városra. Az öreg, roggyant taxival száguldottunk a buszállomáshoz, ahol a tarkára mázolt járműveket embercsoportok vették körül. A kiabálás és tüleke dés közepette előretörtettem és közben folyvást kérdezősködtem a busz után. De már

lekéstem. Felvilágosítottak, hogy megtelt és az imént indult el. Kimerítő tárgyalások után felrakták a málhámat egy másik busz tetejére, amely “Goha-Tsion”-ba ment, kb. húsz kilométerre célomtól. Betolakodtam a buszba és két bebugyolált alak között egy ülőhelyre préseltem magam. Állandó dudálással és bekapcsolt lámpákkal tört a busz lassan utat a körülötte álló tömegben. Elkezdődött az utazás. A busz vesződségesen küzdötte fel magát a mind meredekebbé váló szerpentinúton, míg Addisz Abeba utolsó fényei is eltűntek. Nem törtem a fejemet azon, hogyan jutok el a végállomástól a hídig. Valamilyen lehetőség mindig akad és mit jelent húsz kilométer Afrikában? Csak azt reméltem, hogy a holmimat és a csónakot ugyanabban az állapotban találom meg, ahogy otthagytam. Végre hosszú buszozás után feltűnt a láthatáron az első fény és nemsokára a nap melegítő sugarait küldte az etióp fennsíkra. Alig vártam, hogy az útnak vége legyen. A fülem fájt a pokoli lármától, amely recsegve és teljes hangerővel áradt a rádióból. Éreztem, hogy bolhák igyekeznek felfelé a lábszáramon és szakadatlan vakaródzással próbáltam a csípések okozta viszketést enyhíteni. És e nyűgök mellett még a gyomrom is mind követelőzőbben korgott.

Vissza a folyóra Amikor késő délidőben végre elértük a célunkat, kitülekedtem a buszból, hogy végre valamit egyek, de itt csúnya meglepetésben volt részem. Csupán néhány méter távolságban egy bódé állt, ahova a többi éhes utas is törtetett. Fogalmaim szerint ez egy mészárszék lehetett, ahol a mészáros legyektől hemzsegő véres húsdarabok között állt a pultnál és szolgálta ki a vevőket. Maga a gazda volt és hamarosan rájöttem, hogy ezt a húst be kell márta ni egy csípős mártásba, és úgy fogyasztani nyersen. Eszembe jutott egy emlék: kölyökkoromban egyszer igazi indián akartam lenni és nyers húst ettem. Egy jó adag verés és gyomorrontás hatására már akkor elhatároztam, hogy a jövőben nem eszem többet nyers húst. így aztán most is hátat fordítottam az “étteremnek” és más lehetőség után néztem, hogy éhségemet enyhítsem. Nemsokára megjelent egy banánt áruló fiú. Ebből vettem néhányat. A szomjúságomat elűzni felkerestem egy kis bárt, ahol egy sört ittam és szemmel tarthattam az utat. Ez a sör egy időre az utolsó lesz. Még ki se ittam, amikor messziről egy motor brummogását hallottam. Magamba öntöttem az üveg maradékát és kirohantam az útra. Egy teherautó közeledett. Kiálltam az autóút közepére és feltartóztattam. “Abbai, abbai” – kiáltottam a sofőrnek. Bólintott és egymásnak papírpénzt mutogatva kialkudtam a fuvardíjat. Feldobtam a poggyászomat az autóra, amely már tele volt utasokkal és magam is felugrottam, így kezdődtek az utolsó kilométerek csigatempóban és visszakapcsolt sebességváltóval. A mély szakadékba vezető kanyaroknál a motor visszhangja mind hangosabb lett. Végre elértük a hidat. Az őrség feltartóztatta a teherautót, én leszálltam és leraktam a poggyászomat. Még egy búcsú a vigyorgó pofáktól és a teherautó hangos dübörgéssel eltűnt a híd másik oldalán. Felfedeztem Orkánt a katonák között és odamentem hozzá. Erősen kezet szorítottunk és ő biztosított, hogy minden rendben van. Én rögtön a hídhoz mentem és kutatóan néztem a mélybe. Ott ragyogott sárgán “Christoph”. Megnyugodtam. Orkán közölte, hogy nemsokára jön a váltás és néhány szabadnapja lesz. Csak akkor vettem észre, milyen tiszták és ápoltak a katonák. Sajnáltam a változást, mivel igen jól jöttem ki ezzel a legénységgel és számíthattam a segítségükre. A hídról Orkán a kunyhóba vezetett és egy sarokba mutatott, ahol egy temérdek zsinórral átkozott láda állt. Elmagyarázta, hogy mindent a ládába

csomagolt, mivel nem tudta, mikor jövök vissza. Meglepődtem becsületességén és megbízhatóságán. Szabadnapjaira kiérdemelt egy kiadós borravalót. Arról, hogy az utat rögtön folytassam le kellett mondanom, mivel a tiszta uniformisaikban a katonák nem segíthettek és a nap is erősen előrehaladott már. Nem maradt más hátra, mint kivárnom a reggelt. Még néhány fényképet csináltam az őrségről és így múlt el a maradék idő a váltás érkezéséig. Egy kis ceremóniával – vigyázzban állás és szalutálás – megtörtént az őrségváltás, amelyet kis távolságból végignéztem. Ezután az új katonák közé vegyültem. Először tartózkodóan néztek rám, de bizalmatlanságuk minden általam készített csésze teával csökkent. Sajnos senki sem beszélt köztük angolul. De azért a nyelvi kommunikációs lehetőség nélkül is nemsokára együtt ültünk a tábortűznél és kézzel-lábbal társalogtunk. Természetesen ők is felhívták a figyelmemet a veszélyekre. Csak megmutattam a fegyvereimet és mosolyogva adtam értésükre, hogy mindez már nem ismeretlen előttem. így beszélgettünk késő éjszakáig, mígnem a csoport fogyatkozni kezdett a tábortűz körül. Én is fáradt voltam és összeszedtem az alváshoz szükséges holmimat. Azután kérdően néztem az ügyeletes őrre, aki – így is reméltem – a kunyhóba utasított, ahova már a többi katona is beszállásolta magát. Hónom alá vettem a takarót és beléptem a sötét helyiségbe. Itt előbb a fekvő testekbe botlottam, aztán találtam egy szabad helyet. Lefeküdtem és hallgattam a moszkitók csendes zümmögését és a katonák hangos horkolását. Hamar kiderült, hogy itt nem találok nyugalmat, visszamentem a tábortűzhöz és kiterítettem a takarómat a tűz mellett. Az esti csendet csak a tűzropogás, a békák hangja és a tücsök cirpelése szakította meg. “Holnap ismét minden jótét leiektől elhagyatott leszek” – gondoltam. Örültem, de ugyanakkor féltem is. A krokodilok – a vadvíz – a bennszülöttek. Különböző rémképekkel gyötörtem magam. Mégis boldog voltam és vágyódtam az egyedüllétre, fő ként most, hogy aludni akartam. De alvásra nem került sor, erről az ügyeletes őr kezeskedett. Amikor a feje mind gyakrabban lehanyatlott és attól félt, hogy elalszik, elővette vízipipáját és szívni kezdte. Hosszú, élvezetes szippantásokkal hűtötte a füstöt a vízen keresztül, miközben az az üvegben bugyborékolt. A füstöt hosszan visszatartotta, mielőtt hangos és ismételt köhögéssel kifújta. Sikerült neki is, de nekem is ébren maradni. Elátkoztam a pipát és vártam a váltásra. Két óra múlva jött is, de újra pechem volt. Ennek a katonának más módszere volt ahhoz, hogy mind a ketten ébren maradjunk. Elkezdett

egyhangú dalokat énekelni – szerintem nagyon hamisan. Jobbról balra forgolódtam és vártam a reggelt. Még fáradt voltam, amikor az első napsugarak bevilágítottak a szakadékba. Körülöttem már élénk élet uralkodott, amikor végre összeszedtem magamat és kibújtam a meleg hálózsákból. Még hideg volt, mint ilyenkor mindig. Hálásan fogadtam el a kávét, amellyel a katonák kínáltak. Sietnem kellett. Még mielőtt a nap irgalmatlan sugarai ránk sütöttek, a vízen akartam lenni. A katonák segítségével kezdtem útra készülődni. A felszerelési tárgyakat levitték a meredek ösvényen, én pedig becsomagoltam a holmit a csónakba. A két ládát, a vízhatlan zsákot, a merítőedényt és legfelül a fegyverzsákot. Megint nagy kíváncsisággal követték minden mozdulatomat. Végül ki kellett feszíteni a víztől védő takarót és a csónak kész volt az út folytatásához. Eljött a búcsú pillanata. Megszorítottam a felém nyújtott kezeket és megköszöntem a segítséget. A csónakot a vízre eresztettük és beszálltam. Nem mondom, hogy nem éreztem bizonyos meghatottságot a bensőmben, amikor ellöktem a csónakot a parttól. Ólomszürkén és lustán hömpölygött a folyó. Lassan vitt magával az áramlat. Az alakok mind kisebbek lettek, aztán jött egy kanyar jobbra és a híd eltűnt. Megint magamra maradtam. Előttem expedícióm második, bizonytalan szakasza. A cél még messze volt – a szudáni határ, 600 kilométer csónakul a folyón, tele veszélyekkel. Mi minden vár rám ezen a hoszú részen? Magáról a szakaszról már egyetmást tudtam az előző expedíció révén. Rittlingeré a krokodilok miatt hiúsult meg – Steubent itt megtámadták és majdnem lemészárolták – a francia-svájci expedíciót szintén megtámadták és a csoport néhány tagját legyilkolták. Tehát vigyáznom kellett. Rüdiger Nehbergtől tudtam, hogy a folyó első szakasza a Guder torkolatáig aránylag nyugodt. Felhívta a figyelmemet a hemzsegő krokodilokra. “A híd után találkozol néhány különösen nagy példánnyal” – ígérgette. A Guder torkolata után a folyó körülbelül 200 kilométernyi távolságon teljes erővel száguld a sok akadállyal teli, embertől és állattól elhagyott bazalt szakadékon keresztül. Azután megnyugszik, csaknem megáll és a két oldalon megjelennek az első gyapotmezők és falvak. Innen már a határ elérése csupán sportteljesítmény. Amíg békésen eveztem, mindezek a részszakaszok elvonultak lelki szemeim előtt. A meredek, sűrű és kiszáradt bozóttal benőtt partvidék már nem nyújtott semmi újat. Csak ritkán láttam kisebb krokodilokat, amelyek kíváncsian figyeltek, de amikor közeledtem, alámerültek.

“Ma el kell érnem az első mellékfolyót, a Mugert – ez körülbelül 40 km” – gondoltam és megelégedetten néztem a gyors tovasiklás közben a víz alatti sziklákat és köveket. Igen, biztosan elérem estére a Mugert és ha így megy tovább és nem jön közbe semmi három hét múlva a határt is. Ez a gondolat szárnyat adott és én még erősebben, még mélyebben mártottam meg evezőimet a vízben. A csónak itt-ott apró zuhatagoktól gyorsítva hangtalanul és sebesen siklott tova. Mi volt ez? Egyszerre a jobb evezőm megszorult. A következő pillanatban párhuzamosan a csónakkal egy krokodil óriás feje emelkedett ki a vízből és a vízfelület alatt hatalmas testének árnyéka vált láthatóvá. “De hiszen ez kétszer olyan hosszú, mint a csónak!” A rémülettől megbénultam. Pillanatokig csak némán bámultunk egy másra, aztán hirtelen megmozdultam, előkaptam a revolvert. De akcióra nem került sor. Mozdulatomtól megijesztve a krokodil olyan gyorsan lemerült, ahogy feljött. Idegesen figyeltem a vízfelületet, de már semmi sem mozdult. “Köszönöm az adjon istent” – mormoltam az orrom alatt. E találkozás után a szívem még soká a torkomban dobogott. Tehát jó lesz megint figyelni. Szorongva gondoltam ezekre a víz alatti megkörnyékezésekre. Bizonyos voltam, hogy a csónak támadás esetén nem lesz elég erős. “Szerencsém lesz és kiállóm ezt a krokodilos szakaszt a szurdokig” – próbáltam magamat megnyugtatni és azon törtem a fejem, hogyan tudnék a legjobban védekezni. Nyomban támadt is egy ötletem. “Este, a táborozásnál levágok két nagy ágat, egyiket jobb, másikat bal oldalon a csónakra kötöm és magam után húzom.” Nem akartam most rögtön megállni, hogy az ötletet tett kövesse. A nap már túlságosan előrehaladt és még nem láttam megfelelő helyet a letáborozáshoz. Nemsokára elérem a Mugert. De vigyáznom kellett, hogy lehetőleg már előbb megállják, mert tapasztalatból tudtam, hogy minden folyótorkolatnál emberek is tartózkodtak. Az embereket pedig lehetőleg el akartam kerülni. Ma szerencsém volt. Az egész szakaszon csak egy bennszülöttel találkoztam. Amikor megláttam, a part sűrűjében foglalatoskodott valamivel. Talán csapdát állított? Nem tudtam magyarázatot találni, mit csinálhatott egy magányos ember ezen az Istentől elhagyatott helyen. Noha a folyóban hemzsegett a hal, a halászatot itt – úgy látszik – nem ismerik. Sohasem találkoztam halászó bennszülöttel, de annál több éhes csavargóval. Ez a bennszülött is közéjük tartozott. Amikor felfedezett, mindent otthagyott és a csónak mellett futott, ügyesen kerülgetve az akadályokat. Éhségét úgy adta értésemre, hogy mind az öt ujját a szája elé

tartotta és hozzá teljes erőből ordított. Örültem, amikor egy meredek sziklafel elzárta előle az utat és lemaradt. Ez az egyetlen találkozás arra a napra elég volt. A kanyon kitárult és messziről láttam a lankás hegyoldalakat. Ott sejthettem a Muger torkolatát, tehát ideje volt, hogy megfelelő helyet keressek az éjjeli táborozáshoz. Kutatva néztem körül. Már csak a part keleti oldalára sütött a nap, amikor messziről megláttam egy homokzátonyt. Nagyszerű, itt a napon megszáríthattam a holmimat, a csónakot pedig odaerősíthettem a zátony közepén heverő két fatörzshöz. Lassan közeledtem. Körülbelül 200 méter távolságról láttam, hogy a két “fatörzs” nem más, mint két óriáskrokodil, amelyek szélesre tátott pofával élvezték a lenyugvó nap utolsó melegítő sugarait. “Csodálatos kép" – gondoltam, és elővettem a vízhatlan zsákból a kamerákat, ami elég körülményes volt. A sodrás közben mind közelebb vitt és egyszer csak észrevett a két krokodil. Ijedten tápászkodtak fel és egy törzsfordulattal eltűntek a vízben. “Kár" – gondoltam, és elkezdtem újra becsomagolni a kamerákat, amelyeket így nem is használtam. Alig múlt el néhány pillanat és megesett a baj. Hangos kiáltással ugrottam fel helyemről. A csónak táncolt, a műanyag recsegett-ropogott. Megfordultam és láttam, hogy az egyik krokodil csónakom farát tátongó pofájába fogta. Védelmet keresőén a csónak másik végébe ugrottam, leejtettem a kamerát és előrántottam a költőt. Közvetlen közelből lőttem egyszer, kétszer, háromszor, amíg a forgó ki nem ürült, de a bestia nem engedett. Vadul ráncigáltam az evezőt, de nem tudtam kitépni. Ordítottam és remegve néztem az óriási fogakat. Egy pillanatig azt gondoltam, ez a vég. A levegő elillant a szétrongyolt oldalkamrából, a csónak már ferdén állt s vízzel töltődött, amikor a műanyagpáncél végre engedett és eltörött. Ezután a krokodil elengedte a csónakot és lemerült. Ezeket a vizenyős, sárgászöld szemeket sohasem felejtem el. Életem leghideglelősebb ijedtségét éltem át. Ott álltam a csónakom közepén – mint egy tehetetlen hajótörött – és egész testemben remegtem. “Gyorsan ki kell szabadítanom az egyik evezőt, ha visszajön, biztos zsákmánya vagyok” – volt egyetlen gondolatom. Mint egy őrült rángattam a zsinórokat, amíg az evezőt végre a kezemben tartottam. Már nem tudtam kormányozni a csónakot. Jobb oldala – rongyokra tépve – ott úszott mögöttem. Vadul ütögettem az evezővel a vizet, a csónak hol jobbra, hol balra forgott. Aztán sikerült végre kijutni a partra. Kiugrottam az iszapba és magam után húztam a csónakot. Úgy remegtem, hogy képtelen voltam bármihez kezdeni. Lefeküdtem a homokra, míg az első

halálfélelmem csillapodott. Ahogy ott feküdtem, rettenetes perceket éltem át. A szívem hangosan dobogott, úgy éreztem, végem van. Percek múltak el, amíg magamhoz tértem. Akkor lassan felálltam. A remény egy szikrájával mentem vissza a csónakhoz. Talán-talán mégiscsak sikerül megreparálnom. Szárazra húztam a csónakot és elkezdtem mindent szétszedni. De nemsokára meg kellett állapítanom, hogy a kár javíthatatlan. A gumiköpeny körös-körül szétrongyolódott. Mint egy gyermeket, akinek eltörött a játékszere, a sírás fojtogatott. Szinte önkívületben fogtam aztán mégis hozzá, hogy a foltozóanyagból nagy darabokat levágjak és valahogy megreparáljam a csónakot. Ragasztót kentem rájuk és összeraktam a részeket, de a dolog természetesen nem ment. Még mindig nem tudtam és nem akartam elhinni, hogy véglegesen vége volt. Amikor aztán tele keserűséggel mégis be kellett látnom, őrült düh fogott el. Egy rúgással a levegőbe vágtam az egész foltozókészletet. Megragadtam a whiskysüveget és egy nagyot húztam belőle. Elfogott a bosszúszomj. Megtöltöttem a revolvert és fogtam a puskát. Még egy adag a whiskyből és elindultam felfelé a folyó mentén, hogy megkeressem a homokzátonyt. Csak néhány száz méternyire lehetett. Lehet, hogy a krokodilok újra kijöttek a partra és akkor szánhatok rájuk egy pár golyót. Keresztültörtem a bozóton és nemsokára megláttam a homokzátonyt. Behúzott nyakkal közeledtem és valóban, a két krokodil megint ott sütkérezett. A hideg futkosott a hátamon, amikor láttam, milyen nagyok. Szent Isten, hogy nekem milyen szerencsém volt, hogy nem tudtak elkapni. Mind jobban közeledtem hozzájuk. Aztán megláttam a vérnyomot az egyik krokodil koponyáján. Szóval ez a bestia volt az. Felemeltem a puskámat és kibiztosítottam. De ebben a pillanatban megérezték a veszélyt és a víz védő mélyébe siklottak. Lehasaltam és vártam. Semmi se mozdult. Ágakból rejtekhelyet készítettem magamnak és visszamentem a csónakhoz. Megint elővettem az üveget és ittam. Aztán leültem a homokba és vártam. Csak a bosszúra gondoltam, semmi másra. Még a teljes besötétedés előtt újra elindultam a homokzátonyhoz. Ugyanazt a nyomot követtem és az utolsó métereket a rejtekhelyig homokban kúszva tettem meg, magam előtt tolva a már kibiztosított puskát. A két krokodil megint ott feküdt. Úgy látszik nem akarták elhagyni máskor zavartalan vadászterületüket. Most gyorsan! Céloztam és elsütöttem a fegyvert. A lövés hangosan dörgött végig a csendes kanyonon. Nem tudtam meg, sikeres volt-e. A krokodilok eltűntek a mélyben én pedig visszatántorogtam a táborba.

Vége az álomnak Utoljára ütöttem fel a sátort. Az álmom véget ért. A folyó megint erősebb volt, mint az ember. Szomorú voltam és részeg. A következő reggelre nem akartam gondolni. Mindig is féltem attól a kérdéstől, hogy mi lesz, ha fel kell adnom az utazást. Féltem a hosszú szárazföldi gyaloglástól és féltem a kiszámíthatatlan bennszülöttektől. Most viszont a visszaút valósággá vált és számolnom kellett vele. Tábortüzet gyújtottam és fényénél tanulmányoztam a térképet. A part menti gyalogutat a hídig rögtön elvetettem. Igaz, hogy ez volt a legrövidebb út, de ugyanakkor a legkörülményesebb is. Amilyen gyorsan csak lehet, ki kellett kerülnöm a szakadékból és elérni a fennsíkot. Soká tanulmányoztam a térképet, aztán elhatároztam, hogy Debra– Markos felé megyek. Az országút körülbelül 50 kilométerre lehetett és a partnak ugyanazon az oldalán, ahol magam is voltam. Azután újra a szemközti falra néztem, amely ugyan nagyon meredek volt, ott viszont sokkal gyorsabban jutnék el a fennsíkra. Zavaros gondolataim közepette újra eszembe jutott a két krokodil, amelyeknek az egész helyzetet köszönhettem. “Átkozott barmok” – gondoltam, ismét fogtam a puskát meg a zseblámpát és visszamentem a homokzátonyhoz. Sorra mindent megvilágítottam, de hiába vártam a két vörös pont felcsillanására. A homokzátony üres volt. Csaknem-gyilkosaim eltűntek. Sötét, holdtalan éjszaka volt. Nem tudtam elaludni. Folyvást a krokodil rettenetes torkát láttam magam előtt. Kételkedni kezdtem elhatározásomban, hogy Debra–Markoson keresztül gyalogoljak vissza. Talán mégis jobb lenne, ha felmásznék a part másik oldalára. Igaz, hogy a fal nagyon meredeknek tűnt, de reméltem, hogy ily módon hamarabb érhetem el a fennsíkot. De hogy kerülök a folyó másik partjára? Keressek egy gázlót a folyó alsóbb szakaszán, vagy próbáljak mégis átjutni a csónakon? Mi az a legfontosabb felszerelés, amit magammal kell vinni? A gondolatok csak úgy hajszolták egymást alkoholfűtötte agyamban, míg végre kimerültén mégis elaludtam. Hiénák üvöltése ébresztett fel. Izzadva és mégis fázva feküdtem az hálózsákomban. A fejem nehéz volt és fájt. Elátkoztam a whiskyt, az üvöltő hiénákat és egyáltalán az egész világot. Egyik oldalamról a másikra

forogtam. Az üvöltözés fájdalmasan visszhangzóit fájó fejemben. Bediliztem? “Még ha megdöglök, akkor sem kaptok meg” – ordítottam és kibújtam a sátorból. A revolvert a fekete égre emeltem és üresre lőttem a tárat. Az éjjeli koncert csak még hangosabb lett. Minden tiltakozott jelenlétem ellen. Káromkodva bújtam vissza a sátorba és sóvárogva vártam a jövendő reggelt. Komisz ébredés volt. Körülöttem minden csendes és nyugodt. A folyó lassan és méltóságteljesen hömpölygőit el mellettem. Bánatosan néztem rá és mély fájdalommal kérdeztem: “Miért tetted ezt velem?” Igaz, további érzelmeskedésre nem maradt időm. Nagyon nehéz nap várt rám. Fokozatosan kijózanodtam és a reggeli kávétól zavaros gondolataim rendeződtek. Tekintetem végigpásztázta a szemközti falat. Végleg úgy határoztam, hogy ezen az úton jutok ki a kanyonból, így hát még egyszer, az utolsó búcsúra be kellett vetnem a csónakomat. Nehéz szívvel váltam meg felszerelési tárgyaimtól, amelyeket ott kellett hagynom a homokban és amelyek az egész utazás alatt olyan értékes szolgálatokat tettek. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy kiválasszam és a csónakba dobjam a legszükségesebbeket. A zsebeimet töltényekkel és alufóliába csomagolt uborkával raktam meg. A puskát a vállamra vettem, a nyolcliteres vizestömlőt és a kamerát a nyakamba akasztottam. Azután még hónom alá csaptam a takarót és beszálltam a csónakba. Egy evezővel taszigáltam a még úszóképes, de kormányozhatatlan járművet a másik parthoz. Miközben így tempósan evezgettem, azzal vigasztaltam magam, hogy még a szerencsétlenségemben is szerencsém volt. Végül is épen maradtam és nem voltam túl messze az országúttói sem. Néhány száz méterrel lejjebb értem a másik parthoz. Kiugrottam a csónakból, leraktam a holmit a kövecses partra és fájdalmas búcsút vettem a csónakomtól. Szeretettel paskoltam meg és néhány szavas gyászbeszédet rögtönöztem. Aztán enyhén megtaszítottam és az áramlás lassan elvitte. “Csaó, Christoph, hű kísérőm!” Még soká mozdulatlanul álltam egy helyben és néztem, hogy táncolt és forgott az áramlásban és mindinkább elsodródott, amíg végre a legközelebbi kanyarban el nem tűnt. Keményen össze kellett harapni a fogaimat, hogy legyűrjem a feltoluló könnyeket. A nap már magasan állt, amikor még mindig a folyóparton járkáltam fel-alá. Mint egy fürkésző vadászkutya próbáltam egy ösvényt találni, amely a magasba vezet. A bozótfal áthatolhatat

Ián volt és még csak most fedeztem fel milyen rettenetes hibát követtem el. A másik parton hagytam a bozótkésemet. Hangos káromkodással tettem magamnak szemrehányásokat ezért a súlyos hibáért. Már az elkeseredéshez voltam közel, amikor végre úgy tűnt, hogy találtam ebben az áthatolhatatlan falban egy kitaposott nyomot. Visszamentem a holmimhoz, megtöltöttem a vizestömlőt, rákötöttem a takarót, még egyszer a folyóba hasaltam és ittam, ittam, amíg nem ment le több a nyeldeklőmön. Mindent a hátamra kötöttem, fogtam a puskát és eltűntem a bozót szűk résében. A meleg tűrhetetlen lett, a súly a hátamon mind nehezebb. Egy vadcsapáson haladtam. Mind mélyebben nyomultam előre a bozótba, amíg a keskeny ösvény el nem veszett. Körülöttem semmi más, mint a tüskékkel teli afrikai bozót. Keresztül kellett jutnom. Csövénél tartva a puskát törtem magamnak szabad utat. Másik karomat védőén magam előtt kellett tartanom. Por és vér vegyült a testem minden pórusát ellepő verejtékkel. A nap irgalmatlanul tűzött rám. Nemsokára elő kellett venni a vizesfiaskót. Mohón öntöttem a folyadékot száraz torkomba. A tövisek összevissza szúrkáltak, az ing véres testemhez tapadt, de már nem éreztem fájdalmat – csak szomjúságot, rettenetes szomjúságot. A nyelvem mind gyakrabban ragadt száraz szájpadlásomhoz és mind sűrűbben nyúltam a vizesedényhez. Gyilkos sziklamászás volt. Csak a végtelenül meredek falat láttam magam előtt. A verejték nagy cseppekben folyt le homlokomról és égette a szememet. A lábaim reszkettek a kimerültségtől és mind gyakrabban kellett egy-egy szusszanásra leállni. Csak nagyon lassan jutottam magasabbra. Gyakran olyan sűrű bozótba ütköztem, amelyen egyszerűen nem lehetett áthatolni. Vissza kellett fordulnom, hogy egy másik utat keressek. Megbűnhődtem könnyelműségemért, hogy otthagytam a bozótkést. Nemegyszer előfordult, hogy csak négykézláb tudtam a bozóton keresztülmászni. A vizestömlő hamar kiürült. Úgy tetszett, hogy a puska súlya sokszorosára nőtt. “Istenem, hogyan érem el a fennsíkot?” – fohászkodtam mind gyakrabban. Az erőm csaknem végét járta. Már úgy nekikeseredtem, hogy azt kívántam, bárcsak lépnék egy kígyóra, amely véget vetne szenvedéseimnek. Még soha életemben nem éreztem ilyen szörnyű fáradtságot. Már az a gondolat környékezett, hogy visszamegyek a folyóhoz, amely addigra mélyen alattam feküdt. Nem, tovább kell mennem, nem volt szabad feladnom. “Menj! Menj!” – nógattam magamat és tovább küzdöttem a bozóttal. Késő délután volt, amikor elértem az első taréjcsúcsot. Mélyen alattam folyt a Kék-Nílus. Olyan békésen festett, hogy sejteni se lehetett álnokságát, veszélyeit. Ahogy így visszanéztem, újra kínzó fájdalom fogott

el. Szerettem ezt a folyót és úgy éreztem magam, mint egy szerelmes, akit megcsalt a kedvese. Még egy utolsó pillantást vetettem hátra – aztán továbbmentem. Egy völgy feküdt előttem, utána jött a második emelkedő. A völgyön könnyedén vágtam keresztül. Egész testsúlyommal nekifeszültem az akadályoknak és amikor úgy tetszett, hogy messze felettem egy kis irtást fedeztem fel, erőm és akaratom újra megsokszorozódott. Nemsokára a következő fal alatt álltam. A forró bazaltkövek égették a kezemet, de ugyanakkor gyorsan jutottam magasabbra. A bozót ritkulni kezdett. Mind gyakrabban tekintgettem arra a helyre, amelyet irtásnak néztem és nemsokára láttam, hogy tényleg az. Úgy éreztem, hogy megmenekültem. Csak érjem el a sötétség beálltáig az irtást! Ahol irtás van, ott van ösvény is és annak el kell vezetnie az emberekhez. Elővettem utolsó tartalékomat, mivel a vizestömlőm már régen kiürült és mohón beleharaptam a savanyú uborkába. Az élvezet egyszerűen leírhatatlan volt. Mondhatom, szárnyakat kölcsönzött. A nap éppen elhagyta a kanyont, amikor úgy tűnt, mintha messziről hangokat hallanék. Megálltam és hallgatóztam. Semmi. “Csak hallucinálsz” – mondtam magamnak és továbbmentem. De mégis újra – ezeknek hangoknak kellett lenniök. Ismét megálltam és füleltem. Úgy volt, egyértelműen hangok voltak és az irtás felől jöttek. Tölcsért formáltam tenyeremből és elkezd tem hangosan “ha-hó-ó-ó”-zni. Nemsokára jött a felelet, a bennszülöttek jólismert kiáltása. Továbbmentem, ismételten kiabáltam és a válasz mindig pontosan bejött. Még sokáig senkit se láttam, de a válaszok mind hangosabbak voltak – aztán egyszer csak elmaradtak. Ismét “ha-hó-ó-ó”-ztam, de csak a visszhang felelt. “A fene egye meg, az nem lehet, hogy elmentek” – bosszankodtam, de választ ezután se kaptam. Csak a bozót recsegése és a gallyak töredezése törte meg a csendet. Lassan továbbmentem és most már egész világosan láttam az irtást. Egy kukoricaföldet. Csak még egy nagy bazaltsziklát kellett megkerülni és már ott is voltam. Egy pillanatig tétováztam. Megálltam és hallgattam. Talán valami rossz szándékuk volt? A bennszülöttektől való félelem néhány pillanatra újra hatalmába kerített. Nem, tovább kellett mennem. Kibiztosítottam a puskát és sastekintettel közeledtem célomhoz. Az utolsó métereken idegeim pattanásig feszültek. És egyszer csak kinn voltam a tisztáson.

Megmentve Kis csoportba verődve, mint egy rakás nyomorúság, rongyos gyerekek álltak előttem. Szemmel láthatóan tele voltak félelemmel. “Danastelin” – köszöntöttem őket és nevetés suhant át arcomon, látva, hogy nem fenyeget veszély. Karjukkal egymást lökdösték és sugdostak valamit. Biztosan nem tudták maguknak megmagyarázni, honnan jöttem, így álltunk néhány pillanatig szótlanul és egymással szemben, aztán megtörtem a csendet és inni kértem. A kis csoport megmozdult és egyikük – alkalmasint a legbátrabb – egy kis zsákhoz ment. Rövid gondolkodás után kivett belőle egy bőrzacskót és bizonytalan léptekkel odajött hozzám. Mohón vettem át a zacskót a kezéből és egy hajtásra kiürítettem a tartalmát. Visszaadtam neki a zacskót és barátságosan a vállára ütöttem. Ezzel megtört a jég. Közelebb jöttek, pillanatok alatt körülvettek és nagy paláverezés kezdődött. Én a magam nyelvén szóltam hozzájuk, lemutattam a szakadékba és közben újra a folyó nevét – “Abbai, Abbai” – ismételtem. Amikor az első kíváncsiság lelohadt, a gyerekek nekiláttak kukoricát szedni. Rövid idő múlva mindegyiknek megvolt a kis kötege és egy jellel értésemre adták, hogy kövessem őket. Amikor felálltam kiderült, hogy már alig bírok menni. Úgy vonszoltam a lábaimat, mint az ólomrögöket. A gyerekek látva kimerültségemet, rögtön odajöttek, hogy elszedjék tőlem a holmimat. Büszkén cipelte a legnagyobb a puskámat. Csak az a fiú, akinek a nyakában a kamera lógott, nem tudta mi a fenét kell neki vinni, így gyalogoltunk felfelé a meredeken. Utolsóként zártam a sort és csak nehezen tudtam a kis fekete, fürge lábakat követni. Besötétedett, én meg botorkáltam előre. “Remélem, nemsokára a faluba érünk – gondoltam –, mert már így is alig bírok velük lépést tartani.” Ütőerem tompán, mint egy kalapács vert a homlokomon. Egyórás gyaloglás után elértük célunkat. Érkezésünket hangos és izgatott kiáltás jelentette be. Messziről egy tábortűz fényében kunyhók sziluettjeit pillantottam meg. Árnyak jöttek sietve elénk és amíg elértük azt a teret, amelyen a tűz égett, kis csapatunk már a duplájára nőtt. A tűz fényében rögtön felismertem, hogy nem egy faluban voltam, hanem egy kis farmon, amely mindössze néhány kunyhóból állt. A tűz mellett álltam, körülöttem a szurokfekete éjszaka. A körülöttem kíváncsiskodók közül kilépett egy alak és biztos léptekkel, előrenyújtott kezekkel jött elém. A falugazda, a kis közösség vezetője volt. Kezet

ráztunk egymással és ebből tudtam, hogy biztonságban vagyok. Rövid, feszélyezett álldogálás után meghívott a kunyhójába. Fogtam a takarómat, a puskámat és követtem az Öreget. Amikor beléptünk, felriadt tyúkok rebbentek hangos kotkodácsolással egy sarokba. A levegő fulladásig nyomasztó volt. Csak a parázs gyenge fénye világította meg a sötét helyiséget. A tűzhely mellett ültünk le a földre. Egy öregasszony, aki szintén ott ült – még csak most vettem észre – újraélesztette a tüzet. A felcsapódó láng látni engedte arcát. Számtalan mély ránc szántotta a pergamentként kiszáradt bőrt. Kicsi, mély üregekben fekvő szemeivel alig nézett rám. Az ő feladata az volt, hogy a tűzre vigyázzon. Velem szemben az Öreg foglalt helyet, jobbra és balra tőlem a helyiség más személyiségei. A falakon több tucat feketére füstölt tárgy lógott. Kisebbnagyobb tökkobakok, üres üvegek, mindenféle használati tárgy és egy ósdi puska. Vendéglátóm egy kis mellékhelyiségben tűnt el és egy tökből készült csészével jött vissza, amelyet nekem nyújtott. Valamiféle folyadék volt benne. Utolsó cseppig száraz torkomba öntöttem. Megértették, hogy nagyon szomjas vagyok és másodszor is teletöltötték a csészét. Nagy nehezen beszélgetni kezdtünk, főleg kézjelekkel értetve meg magunkat. Többször elismételtem a folyó nevét – “Abbai, Abbai” – és két karommal a krokodil állkapcsainak összecsapódását imitáltam, így próbáltam tudomásukra hozni a velem történteket. Nem tudtam kivenni mit fogtak fel az egészből. Csak a “boala" szónál, ami krokodilt jelent bólintgattak a fejükkel és hangosan mormoltak. Végül is nem az volt a fontos, hogy mennyit értettek meg, hanem az, hogy értésükre tudjam adni további szándékaimat. Tudtam, hogy a legközelebbi helység Goha-Tsion, ahol felszálltam a teherautóra. De hogy milyen messze lehet, azt nem tudtam. Mindenesetre reméltem, hogy holnap eljutok oda. Többször ismételgettem is a GohaTsion nevet, de elengedték a fülük mellett. Tehát holnapi úticélom GohaTsion, utána pedig Addisz Abeba következik. Megint csak az utóbbira reagáltak. “Olyan nincs, hogy ne ismerjék Goha-Tsion-t” – gondoltam és megpróbáltam a nevet másképpen kiejteni. Végre mosoly derült fel arcukon. Vagy úgy, “Gashion”, ez már más, ezt a szót többször is ismételték. Azt megmagyarázni, hogy egy vezetőre van szükségem, aki holnap elvisz “Gashion”-ba, már könnyebben ment. Egy elrongyolódott dollárt halásztam ki a zsebemből és felmutattam tíz ujjamat. Nagyon elégedetten bólintottak és ezzel az alkut meg is kötöttük. Örültem és örömmel

kicsatoltam az övemet és leoldottam róla a tőrt. Mély meghajtással nyújtottam át az Öregnek a számára oly értékes ajándékot. Elfogadta és szeme sugárzott az örömtől. Jobbra-balra forgatta a tőrt, és úgy csodálta, mint ahogy egy gyermek bámulja a karácsonyi ajándékot. Egyszer csak elkapta a kezemet, mélyen meghajolt és megcsókolta. Elképedésemben ugyanezt tettem. Úgy látszik, ez a köszönet kifejezése volt. Rövid idő múlva az Öreg is megajándékozott. Egy kis agyagkorsót vett le a falról és elém állította. Gyorsan hozott néhány banánlevelet, aztán kézzel kitálalta a levelekre a korsó tartalmát. Élvezettel nyalogattam az ujjaimat. Máig sem tudom, hogy mit ettem, mindenesetre az íze olyan édes volt, mint a darabos dzsemé. Ahogy fogyott az édesség, úgy a beszélgetés is akadozni kezdett. Már mélyen benn voltunk az estében és roppant fáradtság vett erőt rajtam. Fejemet a tenyerembe hajtva adtam az Öreg értésére, hogy aludni szeretnék. Megértett és egy sötét sarokra mutatott, ahol négy cölöpre egy állatbőr volt feszítve. Fogtam a takarómat, a priccsre tettem és teljes hosszában kinyújtottam elcsigázott testemet. Hamar mély álomba merültem. Ismét a csónakban ültem, amely vadul hánykolódott, a víz zúgott körülöttem, kiáltozást, hangos emberi és állati üvöltést hallottam, minden forgott körülöttem. A krokodil elkapta a csónakot és a víz alá húzta. Aztán én kiáltoztam és felugrottam. Hol vagyok? A priccsen ültem egy fáklya vakító fényében. Ennek világánál ismertem fel a körém sereglő, ördögi, fekete férfiarcokat, akik egy darab véres, nyers húst tartottak az orrom alá. A kezük is vértől volt maszatos és egy másik kéz a véres tőrömmel hadonászott. A rémülettől bénultan ültem és görcsösen kapaszkodtam a priccsbe. Aztán az imbolygó fényben kivettem az Öreg alakját. Ő tartotta kezében a húst és kért, hogy egyek belőle. “Jellum, jellum” – kiáltottam és arcom elé emeltem a kezemet. Még közelebb tolta a húsdarabot az arcomhoz, de én undorodva mind távolabbra húzódtam. Kért, könyörgött, rimánkodott, de én csak annyit mondtam: “Jellum, jellum". A férfiak értetlenül néztek rám, én pedig undorral meredtem a véres húsdarabra. Most kapcsoltam csak, hogy a lárma félálmomban a mészárosoktól és a lemészárolt állatoktól származott. A férfiak néhány lépést visszavonultak, aztán egyszerre csak megváltozott az Öreg arckifejezése. Szemében harag szikrázott. A hangja kemény és parancsoló lett. “Adarak, adarak” – mondotta és újra meg újra ismételte ezt az egy szót. Vadul hadonászott arcom előtt a tőrrel. Rémületemben villámgyorsan felfogtam, hogy az állatot az én tiszteletemre vágták le. Ennem kellett

belőle, ellenkező esetben halálosan megsérteném őket, ami ebben a szituációban semmiképpen se lett volna helyénvaló. Kivettem kezéből a tőrt és levágtam egy darabkát a húsból. Hideg futkosott a hátamon. A gyomrom felfordult, de azért a számba toltam a húsdarabot. Tehetetlenül ültem és rágódtam a langymeleg húson, de aztán feladtam. Megfordultam és a priccs mögé köptem. És így maradtam a priccsen fekve, hátat fordítva a körülállóknak. Rázták a vállamat, de nekem mindegy volt, hogy mi történik mögöttem. Megmakacsoltam magamat és nem fordultam meg, amíg el nem hagyták a kunyhót. Még soká tartott, amíg a hangok a kunyhó előtt el nem hallgattak. Számomra az éjjeli nyugalomnak vége volt. Nehezen lélegezve feküdtem a füstben és vártam a következő meglepetést. A kunyhó falának rései között megjelentek az első fénysugarak. Elsőként a sarokban ülő tyúkok ébredtek fel. Halk kotkodácsolásukkal lassan a közösség éledezni kezdett. Magamra ismertem a sápadt fényben és azokra az emberekre, akiknek társaságában az éjszakát töltöttem. Az öregasszony még félig ülve aludt a tűzhelynél. Nagy nehezen felébredt és mélyen beesett, fáradt szemével szenvtelenül nézett rám. Köszöntöttem és néhány tréfás megjegyzést tettem, amelyeket persze nem értett. Ahogy gyengén ráfújt, a tűz is életre kelt. Széttördelt néhány száraz ágat, a tűzbe dobta, amitől az apró lángok táncra kerekedtek. Felültem, jót nyújtózkodtam és úgy éreztem, erőm visszatért. Talán ma már valóban Addisz Abebában leszek. Nemsokára újra karjaimba zárhatom barátaimat és ismerőseimet és jó bor mellett mesélhetem el élményeimet. Gyorsan elfelejtettem az elmúlt éjszaka kellemetlenségeit. A gyomrom korogni kezdett. Nemsokára megjelent az Öreg is a kunyhó keskeny bejáratánál. Ismét egy darab hússal a kezében! “Na add ide, Öreg, majd megmutatom, hogy nekem hogyan ízlik” – szóltam hozzá és kivettem a húst a kezéből. Leguggoltam az öregasszony mellé és a tűzbe tartottam a húst. Nemsokára finom sült illata terjengett a kunyhóban. Rávigyorogtam az Öregre és beleharaptam a pecsenyébe. Az éhem hamar lecsillapodott. “Most pedig indulunk Gashionba?” – néztem rá kérdően. Megnyugtatóan bólintott. Még csak most, napfénynél láttam arca nemes vonásait. A kunyhó előtt élénk nyüzsgés kezdődött. Hangos tárgyalással, amelyhez mindenkinek volt hozzászólása, vitatták meg, ki legyen a kísérőm. A nap már magasan állt az égen és a türelmem is fogytán, amikor

észrevettem, hogy egyik bennszülött kihozta a fegyverét a kunyhóból és vállára vette. “Ez jó jel – latolgattam – nemsokára indulunk.” Mély meghajlással búcsúztam az Öregtől és végre a kis karaván, amely egy szamárból, a fegyverhordozóból és három gyerekből állt, útnak indult. Mindegyik gyerek szűkös felszerelésem egy darabját cipelte és a hosszú gyaloglás egy széles völgy átszelésével megkezdődött. Az órák egyhangúan múltak. Jól kitaposott ösvényen haladtunk. A nap perzselően tűzött az acélkék égből kis karavánunkra és szemem előtt a levegő vibrált a hőségtől. Minden pórusomból izzadtam, úgy éreztem, mintha a szomjúságtól a nyelvem megdagadt volna. Nem volt innivalónk. Máskor oly beszédes kísérőim is elnémultak. Csupán kemény lépteink törték meg a csendet. Végre, messziről megláttam néhány kunyhót. A szófukar karaván újra feléledt. Nemsokára elértük a hűvös, árnyékot adó kunyhókat. Nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket és a thellával töltött tök rögtön körbejárt. Mohón kapott mindenki a folyadék után és jókora kortyokkal oltotta szomját. Rövid pihenés után folytattuk utunkat. A kunyhók mind sűrűbben sorakoztak. Mindenütt ugyanaz a jelenet: ivás, rövid beszélgetés, kíváncsi szempárok és ismét tovább. A legnagyobb déli forróságban egy kis faluban vesztegeltünk. A helység legterebélyesebb faja alatt összegyűlt valamennyi férfi, és a fegyverhordozó mesélt. Minden szem az ajkán csüggött. Megint csak a “krokodil" szót értettem, aztán valamennyien a lábaimra néztek. A hosszú gyaloglástól megint cudar állapotban voltak. Látták a kötést és azt, hogy fájdalmaim vannak, így aztán abból, amit vezetőm elmondott nekik, arra következtettek, hogy egy krokodil harapta meg a lábamat. Valószínűleg még sohasem láttak krokodilt és így ezeknek az amúgy is hiszékeny embereknek a történet egész valószerűnek tetszett. Amikor észrevettem, hogy pihenőnk hosszabb ideig tart, fogtam a takarómat, kiterítettem az árnyékban és nemsokára elszundítottam a déli forróságban. Arra ébredtem, hogy erősen rázzák a vállamat. A legnagyobb forróság elmúlt. Felálltam, leráztam a szemetet a takarómról és kész voltam a továbbgyaloglásra. Észrevettem, hogy hiányzik a szamár és a két gyerek, akik a faluban maradtak. Hármasban mentünk tovább. Nemsokára megértettem, hogy nemhiába tartottunk itt ilyen hosszú pihenőt. Előttünk meredek fal emelkedett, amelyet meg kellett másznunk. Lassan lépkedve és dobogó szívvel birkóztunk meg a sziklával. Már erősen sötétedett, amikor elértük a vágyva vágyott fennsíkot. Előttünk kitárult a völgy.

Mélyen lélegeztem be a frissítő, hűvös levegőt. A távolban sok apró fényt fedeztem fel és közelebbről kitűnt, igazi falu volt. A sok kunyhó között vezetőm hamar megtalálta a keresettet, a “Bunaházikót”. Egy petróleumlámpa fényénél hosszú padon néhány bennszülött ült, kezükben teával vagy illatos kávéval. Egy óriási csésze teát rendeltem, ami nemcsak szomjúságomat oltotta, hanem valamelyest megvédett a hidegtől is. Ennivaló semmi sem volt. Nemsokára megjelent a falu rendőre, aki az amhárokra jellemző ruházatot – rongyos fehér lovaglónadrágot – viselt és fehér shamájába bugyolálta magát. Angolul köszöntött és kérte a papírjaimat. Csaknem leejtettem a teáscsészémet, amikor angol szavakat hallottam. A világ legszélén mindent vártam, csak egy angolul beszélő rendőrt nem! Előhúztam zsebemből elrongyolódott útlevelemet és megmutattam az újságcikket is. Nagy csodálkozással vette kézbe az újságot és elmerülten tanulmányozta. Úgy látszik, nagyon fontos személy lehettem, ha már az újság írt rólam. Igaz, hogy angolul olvasni nem tudott, de megismerte a képemet és kibetűzte aláírásomat. Ahogy betelt irataim nézegetésével, első kérdésem az volt, hol tanult angolul. Elmondta, hogy hosszabb ideig katonáskodott az ENSZ-csapatokkal a koreai háborúban. Valamikor nagyon jól beszélte az angolt, de az országnak ebbe a részébe ritkán jön idegen, ezért sokat felejtett. Most aztán rám került a sor, hogy elmondjam történetemet és ez nem is esett nehezemre. Élvezet volt, hogy ismét beszélgethetek valakivel. Diskurzusunk mélyen az estébe nyúlt. Megtudtam tőle azt is, hogy az országút lóháton körülbelül két órára van. Ó mindig lóháton megy innen Goha-Tsionba. Lóháton, ez jó ötlet. Az a pár leckeóra, amit lovaglásból vettem, talán elég is lesz erre a célra, gondoltam és ezt közöltem is a rendőrrel. Hamar megegyeztünk. A takarómért kölcsönadja a lovát, amelyet vezetőm a visszaúton újra átad neki. Csak éjjel jöttem rá, hogy a takaró itt nagybecsű kereskedelmi portéka. A rendőr meghívott éjszakára a kunyhójába. Szívesen elfogadtam a meghívást és lefeküdtem abba a sarokba, amit kijelölt. Megint álmatlan éjszakám volt. Ez esetben az ok: házigazdám hangos horkolása és a csípős hideg. Valóban, egy második takaróért még egy lovat is odaadtam volna. Másnap reggel merevre fagyott tagokkal ébredtem. Borzasztó an hosszú éjszaka volt. Nemsokára két kísérőm is a kunyhó előtt állt. Ők is szemmel láthatóan átfáztak. Együtt ittunk teát, mielőtt útnak indultunk. A rendőr a ház mögül elővezette a lovat, egy öreg, fehér gebét. Amikor szemügyre

vettem, láttam, hogy egyik szemére vak. “Szép ló” – dicsértem a rendőrnek. “És jó is" – felelte büszkén. Átadtam a takarót és a nyeregbe pattantam. Indulásra nógattam, de csökönyös volt, mint egy szamár, lecövekelt és nem akart szót fogadni. A rendőr látta, hogy vissza kell majd adni a takarót, hangosan rákiáltott és bottal ütött a farára. Erre a ló mégis elszánta magát. Megfordultam és visszaszóltam: “Nagyon jó ló”. Az első órában minden jól ment. Két kísérőmnek nem kellett megerőltetni magát, hogy lépést tartsanak a lóval. A második órában már sajgott a fenekem és nemsokára én is a ló mellett masíroztam kezemben a kantárral. Lóval vagy ló nélkül, hat órára volt szükségünk, amíg elértük az országutat. Kora délután volt, amikor messziről megláttam a szürke aszfaltcsíkot: utamat vissza a civilizációba! Meggyorsítottam lépteimet, mert nem akartam elmulasztani egyetlen autót sem. Szerencsém volt. Nemsokára messziről meghallottam a motorzúgást és röviddel ezután már feltűnt a busz is. Ezt el kellett csípni. A puskával a kezemben és felemelt karokkal álltam ki az útra. A busz mind jobban közeledett, de nem úgy festett, mintha meg akart volna állni. Éppen csak annyi időm maradt, hogy félreugorjak, másképpen elgázolt volna. A busz széles ívben megkerült, én csak a sofőr mit sem értő arcát láttam. Nagyot káromkodtam, amikor elhúzott mellettem, de aztán a fék megcsikordult és a hatalmas kolosszus mégis megállt. Én rohantam a busz, a kísérőim pedig a pénzük után. A nyitott buszajtó előtt vártam be őket. Kifizettem a kialkudott bért és megtoldottam egy szerény borravalóval. Beszálltam és becsaptam az ajtót. A motor hangosan felbrummogott és a busz mozgásba lendült. Néhány szót váltottam a sofőrrel és boldogan értesültem, hogy Addisz Abebába megy. Milyen megkönnyebbülés vett rajtam erőt, amikor a csodálko zó tekintetektől kísérve hátratámolyogtam, ahol még egy szabad helyet láttam. A saroglyába vetettem magamat, kinyújtottam fáradt lábaimat és álmodozni kezdtem: Addisz Abeba fényei – enni, inni, egy forró fürdő, mindazokról a dolgokról, amelyek elől tulajdonképpen megszöktem. Hát igen, egyrészt örültem, hogy magam mögött tudtam a kínokat és a félelmeket. A folyó megnyerte ugyan a párviadalt, mégis elégedett voltam. Kalandokat kerestem és abban nem is volt hiányom. Álmodozásaim nem tartottak sokáig. Az egyik utas felállt és hátra jött hozzám. A puskámra mutatott és tört angolsággal kérdezte: “Van engedélye fegyvert viselni?” Meghökkentem néztem rá és egy kurta

“Hogyné”-val feleltem. A férfi gyanakodva nézett rám és tulajdonképpen meg kellett volna értenem fenntartásait. Rongyos, vérfoltos ruházatban, övemen egy kolttal és mellettem egy puskával ültem a buszban. Ebben a szerelésben biztosan nem tettem bizalomkeltő benyomást. Akart még valamit kérdezni, de mielőtt belekezdett volna, rászóltam: “Ehhez neked semmi közöd”. Megfordult és visszament a helyére. Fontoskodó hólyag, gondoltam és nézegettem az elhúzódó tájat. Rövid út után megálltunk egy faluban. Kezdődött az árusok inváziója. Banánt, citromot, zöld narancsot, tarka kendőket és fehér shamákat kínáltak. Fürge gyerekek tolakodtak be a buszba, hogy túladjanak árujukon. A busz nyitott ajtajában egy sereg koldus állt, kinyújtott tenyérrel alamizsnára várva. Szerelésem miatt jobbnak láttam, ha néhány öregasszonnyal együtt a buszban ülve maradok. A sofőr hangos, ideges tülköléssel adott jelt az út folytatására. Az utasok visszatülekedtek a buszba és elfoglalták helyüket. Azok, akik még csak most szálltak be – folyton hátrafordítva fejüket – kíváncsian nézegettek. Ez az út sem tartott soká. Egy hosszú, egyenes szakaszon az országút közepén egy terepjáró állt. Amikor a busz közelebb ért, a kocsiból néhány rendőr ugrott ki és megállították. “Na és...” – gondoltam, mint akinek semmi köze hozzá. Két rendőr beszállt. Tekintetükkel vizsgálták az utasokat, végül nálam állapod tak meg. Hangos és durva, számomra érthetetlen szitkokkal illettek. Felszólítottak, hogy szálljak ki. Tudtam, hogy ezt a fegyvereknek köszönhettem. Így hát elővettem a papírjaimat, hogy megmutassam nekik. Nem akartam az éjszakát valamiféle mocskos cellában eltölteni. Eltökélten a helyemen maradtam. A karjaimnál fogva ráncigáltak, amire én hangos szitkozódással és kiabálással újra és újra kiszabadítottam magamat. Aztán közelharcra került sor. Az asszonyok sikítoztak, a férfiak gesztikuláltak és a busz felbolydult, mint egy darázsfészek. De nem adtam fel. Amikor észrevették, hogy nem bírnak úrrá lenni a helyzeten, gorombán valamit parancsoltak a sofőrnek. Az egyik rendőr leszállt, míg a másik dühtől eltorzult arccal ott maradt mellettem. A terepjáró elindult és a busznak követnie kellett. “Hát igen, busszal a rendőrörsre, egész vidám dolog” – gondoltam. A szituáció komikumától a dühöm nemsokára elszállt. Még néhány kilométer volt hátra Debra-Libanosig. Nem soká kellett gondolkodnom azon, kinek tartozom köszönettel. Az az ember, aki a fegyverviselési engedélyemről kérdezett, már nem ült a buszban. Az utolsó állomáson kiszállt és egyenesen a rendőrségre szaladt. Nem maradt elég idő, hogy már ott helyben letartóztassanak, ezért rádión

értesítették a legközelebbi rendőrőrsöt. Úgy éreztem, hogy jog szerint nekem van igazam és ezért a dühtől tajtékozó rendőrrel szemben néhány cinikus megjegyzést engedtem meg magamnak. Ő úgysem értette őket, de vigyorom még jobban feldühítette. A rendőrkocsit követve begurultunk Debra-Libanos főterére. Szerencsémre a rendőrség éppen a buszmegálló tőszomszédságában volt. A nagyszámú rendőrön kívül a kíváncsiak tömege várt. Kiszálltam, anélkül, hogy felszólításra vártam volna. A rendőrök egy parancsnok vezetésével elém jöttek. Tudtam, hogy csak nyugodt, megfontolt beszéd szabadíthat ki egyhamar. Udvariasan köszöntem a parancsnokuknak és megkérdeztem, beszél-e angolul. Amikor “yes”-szel felelt, megkérdeztem, milyen okból tar tóztatott le, és ugyanakkor megmutattam a fegyverekre vonatkozó irataimat. Nagyon alaposan ellenőrizte őket és elolvasta a védlevelet. Utolsó nyomós érvként újra elővettem az újságcikket és azt is átnyújtottam. A hatás a remélt volt. Valamennyien rögtön nagyon udvariasak lettek, én pedig kihasználtam a pillanatot arra, hogy felhívjam a parancsnok figyelmét: ezzel a busszal Addisz Abebába kívánok menni. Ha ebben megakadályoz, magatartása miatt panaszt teszek az újságnál. Rögtön visszakaptam az írásaimat, bocsánatot kért. Kikísértek a buszhoz, amely már indulásra készen állt. A goromba rendőrnek, aki csalódott és még mindig dühös képpel nézett utánam, csak az öklömet mutattam és egy grimaszt vágtam hozzá. Hangos tülköléssel újra útnak indultunk. Emberek, öszvérek és szamarak húzódtak hátra a busz elől és a tér nemsokára sűrű porfelhőben tűnt el. Már besötétedett, mire elértük Addisz Abebát. Expedícióm ezzel véget ért. Amikor az Imperial Hotel előtt kiszálltam a taxiból, a szálloda nagy halijában már minden lámpa égett. Első utam a bárba vezetett. Szomjasán mentem el az elegánsan öltözött szállodavendégek között, akik kisebbnagyobb csoportokba verődve, szafariélményeket cseréltek. A csinos sötétbőrű Shara a bárpult mögött megijedt, amikor meglátott, de ijedtsége örömsikolyba váltott át. “Visszajöttél?” “Igen, amint látod. De adjál gyorsan egy hideg sört!” Persze mesélnem kellett. Egy idősebb hölgy jött hozzám és arany keretes szemüvegén keresztül szemügy re vett. Aztán megjegyezte: “Nehéz utazáson eshetett át.” “Ebben van valami” – feleltem és kiittam a sörömet. Szobámból felhívtam Kathrint. “Hello, én vagyok, Andor.” A készülék néhány pillanatig néma maradt, aztán ezt hallottam a zsinór másik végéről: “Ez nem lehet igaz. Éppen az előbb, naplementekor álltam a kertben és rád

gondoltam. Szinte láttam, hogy magányosan ülsz kis sátrad előtt és irigyeltelek”. “Helyes, egy óra múlva várlak és elmegyünk a Tavernába. Én ma nagyon kiadósan akarok enni és inni és közben rengeteget fogok mesélni.” Pompás este lett és én teljes mértékben élveztem a civilizált világ kellemességeit. * Visszatérésemet lázas napok követték. A sok meghívás közepette még arra is időt kellett találnom, hogy visszajelentkezzek és köszönetet mondjak mindazoknak az intézményeknek és személyeknek, akik lehetővé tették az expedíciót. A maradék időt a szálloda swimming-pool-jában töltöttem Denise-zel, aki éppen visszatért európai légiútjáról és néhány szabadnapja volt. Pompás napok voltak, de a visszaindulás napja mind jobban közeledett. A búcsú nehezemre esett, mégis örültem, hogy viszontláthatom barátaimat a távoli Európában. Az Ethiopian Airlines 162-és repülőjárata Rómába reggel nagyon korán startol. Mégis ezt választottam, mert még délután meg akartam érkezni Európába és azonkívül Denise volt az utaskísérő. Betülekedtem a repülőgépbe, mivel jó helyet akartam szerezni az ablak mellett, hogy még egyszer lássam, még ha 10000 méternyi magasságból is: a folyót. A szívem görcsbe húzódott, amikor megláttam a kanyont. A felkelő nap első sugaraiban a Kék-Nílus, mint egy ezüstös füstszál húzódott végig a mély szakadékon. Mozdulatlanul néztem ki az ablakon és egész testem remegni kezdett. Ezekben a pillanatokban újra átéltem az utóbbi napok valamennyi rettenetes és csodálatos pillanatát. Ismét vad sóvárgás fogott el Afrika rejtélyes folyója után. Még soká ültem így mozdulatlanul, mintha egy láthatatlan kéz nyomott volna le ülésemre és a semmibe bámultam. Körülöttem senki se ismerte azokat az érzéseket, amelyek bensőm legmélyét felkavarták. A Kék-Nílus már régen eltűnt a látókörömből, mire magamhoz tértem. Megfogadva, hogy újra eljövök. Keserű mosollyal, ernyedten hanyatlottam hátra ülésszékemben. * Zürichben az útlevél-ellenőrzésnél elővettem a zsebemből sok kárt szenvedett útlevelemet és átnyújtottam a hivatalnoknak. Morogva vette át. Én egyet se szóltam. Hosszú ide-oda lapozgatás után és miután gondosan

utánanézett a körözési útbaigazítóban, visszaadta az okmányt. Megköszöntem és a poggyászkiadóhoz sétáltam. Most tudatosult bennem, hogy ismét a civilizált világban vagyok, de az is, hogy nemsokára ismét hátat fordítok neki.

Utószó Egy évvel később szomorú hír járta be a sajtót: “Egy három személyből álló expedíció, amely a veszélyes Kék-Nílust hajózta végig, bennszülött rablók golyózáporába került. Michael Teichmann, német filmoperatőr életét vesztette. Az expedíció másik két tagjának, a hamburgi R. Nehbergnek és a Svájcban élő dr. A. Scholtz fogorvosnak sikerült megmenekülnie.” A halálos végű kalandról az egyik zürichi újságban írtam: 1975. január 6-án, egy hétfő reggelén 3 személyes expedíciónk: Michael Teichmann, Rüdiger Nehberg és én, dr. Andor Scholtz útra kelt, hogy meghódítsuk a Kék-Nílus felső folyását. A folyó már nem volt számunkra ismeretlen, amennyiben Nehberg és Teichmann már 1972-ben végighajózták és 1974-ben én egymagámban tettem meg ugyanezt az utat. A “South Ethiopian Expedition” (Déletiópiai expedíció) fő célja, mint már a neve is mutatja, az volt, hogy behajózzuk az ország déli részében levő és ugyancsak még részben ismeretlen 1000 km hosszú Omo-folyót. De mi csalt bennünket mégis vissza a Kék-Nílushoz, mielőtt fő célunkhoz – az Omohoz vettük volna utunkat? Ennek oka a folyó vad és csodálatos szépsége volt, amelyet fotók és videó-film segítségével akartunk rögzíteni mindazok számára, akiknek sohasem lesz meg a lehetősége ahhoz, hogy a Földnek ezt a gyönyörűséges táját meglássák. Még január 6-án egy “DC 3”-mal elértük Addisz Abebából Motát, a starthelyünket, a Kék-Nílushoz legközelebb fekvő helységet. Innen kezdődött gyalog, hordárokkal és öszvérekkel leereszkedésünk az onnan 30 kilométernyire fekvő folyóparthoz. Gyilkos gyalogút után forróságon és bozóton keresztül karavánunk január 8-án elérte a folyót. Tizenkét hordárunk, akik felváltva cipelték hárommázsás csónakunkat, elképzelhetetlenül nehéz munkát végeztek. Halálosan kimerültén, sebes és remegő lábakkal vetették magukat velünk együtt a földre és ittak a folyó üdítő vízéből. Mindannyian boldogok voltunk, hogy fdszerelésünk valamennyi tárgya minden zökkenő nélkül elérte a starthelyet. Január 9-én korán reggel kicsi, két csónakból álló expedíciónk elindult útjára a folyón. A nagy és szilárdabb csónakot a filmfelszereléssel Teichmann és Nehberg kormányozta, míg én a könnyebb, de poliészterrel saját kezűleg páncélozott felfújható csónakomat irányítottam. Ellöktük csónakjainkat a parttól és a rohanó folyó nagy sebességgel sodort bennünket magával. Pillanatok alatt eltűntek a portugálok által 400 évvel

azelőtt épített híd elegáns körvonalai, amelynek árnyékában beáztattuk csónakjainkat. Kezdetét vette a harc a folyóval. Előttünk vad zuhatagok, krokodilok és veszélyes bennszülöttek. Az első 60 kilométeren a folyó meredek és függőleges sziklafalak között kígyózik. Minden kanyar új meglepetést nyújtott. A mély kanyonban zúgott és dörgött a víz. Ahol lehetséges volt, megálltunk, hogy forgassunk, sok veszélyes helyen pedig azért kellett megállnunk, hogy lekössük a csónakot. Könnyű csónakommal többnyire jól manővereztem, kivéve az első zuhatagot, amely rögtön felborította és egy-két kilométert akaratlanul a csónakon lógva kellett végigúsznom, amíg megállhattam, hogy újra hátára fordítsam. A nap sok faradtsággal, szitkozódással és káromkodással telt el. És este mégis boldogan és elégedetten terültünk el faradtan táborhelyünkön. így múlt el a második nap is. Nagyon lassan jutottunk előre, és a második napon pillantottuk meg a függőleges sziklafalban az első remetebarlangokat. Megálltunk, mivel egyik célunk abban állt, hogy felmásszunk a barlanghoz és ott kutatást végezzünk. Utazásunk folyamán csak nagyon ritkán láttunk bennszülötteket, akik nagy csodálkozással és meglepve figyelték vonulásunkat. Január 11-ét, utazásunk harmadik napját egy barlang átkutatásának szenteltük. Ügyes manőverrel sikerült a csónakokat a barlang szája alatt megállítani. Fáradtságos nap volt. A függőleges falon felmászni Nehberg feladata volt, ő direkt ezért végzett el egy hegymászótanfolyamot. Csak lassan, de ügyesen dolgozta centiméterről centiméterre fel magát, amíg lassan el nem érte a bejáratot. Teichmann a csónakomban ült és forgatott, míg én a fehér csónakból nyújtottam Nehbergnek a szükséges segélyt. Abszolút nem értek a hegymászás művészetéhez és így percről percre riadoztam, hogy barátom lezuhanhat. De megérte a fáradtságot. Nagy agyagkorsókat találtunk, egy régi bibliát és írásos pergament. Utóbbi kettőt magunkhoz vettük. De felmerült egy probléma. Valakinek az áramlás ellenirányába vissza kellett menni a partra, hogy eloldja azt a 40 méteres kötelet, amelyekre a csónakok erősítve voltak. A választás énrám esett. A kötélbe kapaszkodva nagy erőfeszítéssel visszahúzódtam az áramlás ellen, amíg el nem értem a partot. A csónakokat a sziklákba vert kampókhoz kötöttük, hogy az áramlás ne sodorja el őket. Leoldottam a kötelet és egy olyan hibát követtem el, amely csaknem az életembe került: derekamra erősítettem. Ezután a folyóba ugrottam, hogy visszajussak a csónakokhoz. Az áramlás magával ragadott és elsodort a csónak mellett. Barátaim megkísérelték, hogy elkapjanak és odahúzzanak a csónakokhoz. De minden igyekezet

hiábavaló volt. Elsodródtam mellettük és eltűntem egy szikla mögött. A derekam köré kötött kötél megfeszült és ebben a pillanatban a víztömeg is elárasztott és lenyomott. Teljes erőmből igyekeztem a vízfelületre jutni, de ez nem sikerült. Rengeteg vizet nyeltem és azt hittem, itt a vég. És egyszerre csökkent a nyomás és a felszínre kerültem. Michael mentette meg az életemet azzal, hogy átvágta a kötelet és kiszabadított. A másik partra úsztam, egy kőre feküdtem és egész testemben remegtem, amíg néhány perc múlva barátaim a csónakokkal ki nem kötöttek mellettem. “Frászt, ez veszélyes volt” – jegyeztük meg. Több szó a történtekről nem esett. Röviddel ezután, ahogy kipihentem az átélt sokkot, beszálltunk a csónakokba és továbbeveztünk, hogy táborozóhelyet találjunk. Néhány kilométeres út után folyásirányban leltünk egy megfelelő helyet. Kiszálltunk és rögtön megismertem, hogy ugyanazon a helyen voltunk, ahol egy évvel ezelőtt megtámadtak és csak vad lövöldözés után tudtam elmenekülni támadóim elől. Félelemtől űzve akkor néhány kilométernyire folyásirányban egy kis kőszigeten töltöttem az éjszakát. Úgy határoztunk, hogy rögtön továbbállunk. A kis szigetet már nem találtam meg. A víz elöntötte. Néhány kilométerrel lejjebb találtunk egy megfelelő megállóhelyet. Ez volt az a hely, ahol a halál várt barátunkra és ahonnan csak legnagyobb fáradsággal tudtunk elmenekülni, hogy megőrizzük életünket. 16 óra volt, amikor a két csónak elérte a partot. Kiugrottunk, kikötöttük a csónakokat és körülnéztünk. A homokban cipőnyomokat és egy rozsdamentes borotvapengét találtunk. Akkor még nem sejtettük, hogy ezek voltak az utolsó nyomok, amelyek a két előttünk startolt amerikaira (William Hammet és Peter Autles) utaltak. A két fegyvertelen ember nyomtalanul eltűnt. Ma a Kék-Nílus áldozatai között tartjuk őket számon. A folyó ezen a helyen 50 méter szélességet ért el. Az áramlás sebes, de nyugodt. A szemközti parton egy körülbelül 100 m magas sötét, függőleges bazaltfal nyúlt az égbe. Azon az oldalon, ahol tábort vertünk az ugyancsak meredek bazaltialat egy oldalkanyon töri meg. Ebből az oldalkanyonból egy kis folyó torkollt a Nílusba és a torkolat alkotta delta volt a táborhelyünk. A két sátrat lehetőleg messze a parttól, egy nagy fa árnyékában állítottuk fel. A tűz helye egy tisztáson volt a part és sátraink között. Paradicsomján szép táj volt. A kanyonban uralkodó nyugalmat csak a folyó egyhangú zúgása és a madarak csiripelése törte meg.

Boldogok voltunk, a tűz mellett ültünk, szárítgattuk átázott ruházatunkat és megbeszéltük a nap eseményeit. Rövid idő múlva nyugalmunk véget ért. A meredek parti faltól egy kis szerpentinszerű ösvény vezetett a bozóton keresztül le és a táborhelyünkön végződött. Egyszer csak zajt hallottunk a bozót felől és legnagyobb meglepetésünkre egy bebugyolált alak tűnt fel. Az illető félénken közeledett és gyors léptekkel áthaladt a táborhelyünkön. Köszöntésünket csak halkan és barátságtalanul viszonozta. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan odébb is állt: a parton levetette piszkos shamáját, rákötözte cókmókját egy szalmacsomóra és folyásirányban úszva eltűnt. Sietett, hiszen még a sötétség beállta előtt el kellett érnie egy olyan magaslatot, ahol biztonságban érezhette magát a folyószellemektől. A találkozásnak nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget, úgy véltük, hogy továbbra is biztonságban vagyunk. Tapasztalatból tudtuk, hogy a bennszülöttek sohasem mernek a sötétség beállta után megjelenni a kanyonban. Babonás félelmük a szellemektől erősebb minden mohóságnál és kíváncsiságnál. Ma már tudjuk, hogy ez a találkozás sorsszerű volt és elkerülhetetlenné tette barátunk halálát. Ez a félénk sietős alak ahhoz a faluközösséghez tartozott, amelyből támadóink és gyilkosaink jöttek. Nyilván jelentette ittlétünket. Ezután nagy sietséggel megtervezték a támadást, amelyre a következő reggelen került sor. Január 12. vasárnap 6 óra 30 perc. A nap úgy kezdődött, mint minden más nap. Michael, a korán kelő, elsőként ébredt. Felszította a tábortüzet és teát főzött. Lassan bújtunk ki meleg hálózsákjainkból és a tűz mellett élveztük a forró italt. Egyszer csak valami zajra figyeltünk fel, a folyó alsó folyásának irányából. Körülbelül 6 óra 45 perc volt. A zaj irányába tekintettünk és legna gyobb meglepetésünkre hét alak tartott a folyó menti bozótból felénk. Közelebb jöttek és néhány méternyire táborunktól megálltak. Fegyveresek? Ez volt első gondolatunk. Nem, fegyvereket nem láttunk. Csak dorong volt a kezükben és tetőtől talpig piszkos szürke lepleikbe voltak bugyolálva. Gyanakodva álltunk egymással szemben. Köszöntésünket csak tétován és barátságtalanul viszonozták. Láttam, hogy barátaim revolverei egy fatörzs mellett feküdtek. Arra kértem őket, hogy gyorsan és feltűnés nélkül csatolják fel és rejtsék el az ing alatt, amit rögtön meg is tettek. Ugyanakkor hozzáláttunk, hogy amilyen gyorsan csak lehet lebontsuk a tábort. A két puska a tűz mellett feküdt. Egyszer csak két alak kivált a csoportból és közelebb merészkedtek. Rögtön láttam a szemükön, hogy a fegyvereinkre pályáztak. Mielőtt még közelebb jöttek volna, odamentem

hozzájuk és megfelelő gesztusokkal elutasítottam őket. A két puskát kartávolságon kívül a csónak mellé tettem. Most már siettünk, mert a helyzet kezdett veszélyessé válni. Michael a csónakkal volt elfoglalva. Én sátrammal átvágtam a táborhelyen, hogy a parton becsomagoljam a holmimat a vízhatlan zsákba. A tér közepére érve, megláttam két további alakot, akik kezükben puskával közeledtek hozzánk. Odaszóltam a csoporthoz legközelebb álló Michaelnek: “Vigyázz! Kettejüknek fegyvere van”. “Bízd csak rám! Eléjük megyek és köszöntöm őket” – felelte Michaelt. A zsákra hajoltam és ebben a pillanatban dördültek el a lövések. A zsákot mintha valaki kitépte volna a kezemből – keresztüllőtték. Megragadtam a revolveremet és egy szökkenéssel a közeli bozót fedezékébe termettem. Jobbra tőlem láttam a támadókat és ugyanabban a pillanatban a revolverből tüzet nyitottam. Balról Michael láttam, aki a nyílt téren a tűz mellett feküdt. Rüdiger, aki a csónak mellett állt, felkapta a puskáját, tőlem jobbra a földre vetette magát és szintén tüzelni kezdett szakadatlanul lövöldöző támadóinkra. Ismét Michaelre néztem és láttam, hogy találat érte. Rettentő lövöldözés volt. Rüdiger és én felváltva tüzeltünk. Amíg az egyik lőtt, a másik utántöltött. A támadók vadul kiabáltak, mi pedig tanácsokat ordítottunk egymásnak. Rüdiger a másik parton, lenn a sziklafalon egy alakot pillantott meg, aki szemmel láthatóan támadóinkat irányította és ugyanakkor lőtt is. Rüdiger megfordította a puskacsövét és beleeresztett egy töltetet. Támadóink végre visszavonultak és eltűntek az oldalkanyonban. Félelmetes nyugalom terült a tájra. Újra és újra Michaelre néztem. Nem mozdult. Meghalt. Mi még mindig fedezékben voltunk és néhány gyors szót váltottunk. A gondolataink egymást kergették. Pakoljunk össze és meneküljünk a sötétség védelme alatt? Nem, a sötétség beálltáig még majdnem tizenkét óra maradt. A támadók újra csoportosulhatnak és erősítést hozhatnak magukkal. Ez a halálunk volna. Gyorsan határoztunk: ki kell használni a bennszülöttekből kiváltott sokkot és rögtön eltűnni. Pillanatok alatt megegyeztünk, hogy csak a nagy csónakkal lépünk le. Rüdiger, aki barátunk haláláról még semmit sem tudott, odaszólt: “Michael, gyere, lelépünk a csónakkal”. De Michael nem mozdult. “Na, mi van, Michael?” Akkor megszólaltam: “Michael nem jön, meghalt.” Borzalmas pillanatok voltak, de érzelmeskedésre nem volt idő. Rüdigernek tűzoltalmat nyújtottam, ő Michaelhez rohant és megfordította. Rettenetes látvány – az arca teljesen szét volt roncsolva. Mit tegyünk vele?

Nem volt választás, magára kellett hagynunk, mivel még 200 kilométert kellett evezni a legközelebbi hídig. Ez még néhány napot venne igénybe. Még magunkhoz vettük Michael revolverét, elvágtuk a csónakkötelet és ellöktük magunkat a parttól. Szívszorító pillanatok voltak. A csónakkal nyílt területen kellett áthaladnunk – minden fedezet nélkül. Én elöl ültem és eveztem, amíg Rüdiger, aki hátul ült, egy-egy lövést küldött a kanyonba. Keresztüljutottunk. Teljes erőből eveztünk – szótlanul. Rüdiger utánatöltötte a puskáját. Én zsebembe dugtam Michael revolverét. Nyugodtak voltunk. Nem emlékszem, milyen gondolatok jártak akkor a fejemben, csak annyit tudok, hogy talán öt, vagy tíz egynéhány perc múlva hangos dörgésre lettünk figyelmesek. Láttuk, hogy a folyó egy teljesen függőleges sziklafal felé áramlott. A víz alámosta a falat és az átcsapódó víz rettenetesen robajlott. Rüdiger felkiáltott: “Meg kell állnunk, le kell kötözni a csónakot, ez a hely túl veszélyes". Teljes erővel eveztünk a szemben levő part felé. A csónak nagy sebességgel száguldott és a következő pillanatban fennakadtunk a köveken. Kiugrottunk és máris észrevettük, hogy körülbelül 50 m távolságban három puska szegeződött ránk. Rüdiger felrántotta a fegyverét és az ólálkodókra fogta, de lövés nem dördült el. Amíg én egyik kézzel erélyesen elfordítottam a csónakot, hogy visszahúzzam a vízbe, másik kézzel görcsösen lövésre készen tartottam a revolvert. Rüdiger németül kiáltott a bennszülöttekre, hogy tegyék le a puskáikat és meg is mutatta, hogyan. Én a vízben álltam a csónak mögött, amelyet erősen fogtam és Rüdigernek kiabáltam: “Gyere a csónak mögé fedezékbe.” Rüdiger pedig ismét a bennszülöttekre kiáltozott. A puskák már csaknem a földön voltak, amikor a számunkra szinte kiúttalan helyzet magától megoldódott. Egy alakot pillantottam meg, aki előreszegett puskával rohant felénk és elkiáltottam magamat: “Vigyázz! Jobbról!” Rüdiger gyorsan megfordította a puskáját és lőtt. Ebben a pillanatban a három bennszülött is hirtelen felrántotta a puskáját és újra kezdődött a rettenetes lövöldözés. Revolverem egész tárát kilőttem a bennszülöttekre. A golyók mellettünk csapódtak a vízbe. Rüdiger is a csónak mögé ugrott. “Gyorsan, el innen!” A csónakkötélbe fogódzva úsztunk el a csónak fedezékében a parttól. Halálfélelem környékezett. A csónak a bazaltfal felé sodródott. Mi – a csónak és a fal között. Kinyújtott karokkal mérsékeltük az összeütközést. A kezünkből vér serkent, de fájdalmat nem éreztünk. Hát igen, megint megmenekültünk. Az áramlás mentett meg bennünket.

Amikor már látótávolságon kívül voltunk, visszamásztunk a csónakba és eveztünk: “Te, ha ez így megy tovább, mi is nemsokára hullák leszünk.” Ujratöltöttem a revolvert és azt mondtam Rüdigernek: “El kell tüntetnünk a puskákat és a sátorzsákba rejteni őket. Csak a puskák miatt akarnak bennünket kinyírni. Az ilyen helyzetben a revolver hasznosabb és nem is látni.” Így is tettünk és amint később kiderült, valóban ez mentett meg bennünket. Néhány perc út után a jobb folyóparton körülbelül 20 bennszülöttet láttam meg, akik puskáikat ránk szegezték. Elkeseredetten kiáltottam: “Balra a vízbe.” Kiugrottunk a csónakból és belekapaszkodtunk. A bennszülöttek kiáltoztak, mi mind közelebb sodródtunk, azután azt láttuk, hogy bal oldalon is fejünkre irányított puskákkal vártak bennünket. Halálos félelemben kezdtünk el ordítani: “Jellum –jellum –jellum!” (Ne, ne, nelőjjetek!). Vadul gesztikulálva fegyvereikkel üvöltöztek ők felénk. Feltartott kézzel másztunk ki a partra és adtuk meg magunkat. Egész testünkben remegtünk. “Hakim – hakim” – kiáltottuk, ami “orvos”-t jelent. Olyan erősen remegtünk, hogy alig bírtuk el az orvosságos dobozt, amelyet mentőládánkból húztunk elő. Élelemért könyörögtünk, mindenféle tablettát osztogattunk, vazelint és napolajat kaptak, közben pedig beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk. Bekötöztünk egy gyermeket, ők pedig megnyugodtak, így megint megmenekültünk. Mindezek az események kevesebb, mint egy óra alatt zajlottak le. Életem legszörnyűbb órája volt. Ennél az utolsó találkozásnál a bennszülöttek szemmel láthatóan nem akartak megölni minket, de a lövöldözés, amelynek visszhangja a kanyonban messze hallható volt, felizgatta őket. Egy óvatlan reagálás a mi részünkről és a lövöldözés máris újra kezdődött volna. Akkor pedig már semmi sem mentett volna meg bennünket. Három és fél napi evezéssel – napfelkeltétől napnyugtáig – tettük meg a maradék 200 kilométert. A zuhatagokon apatikus nyugalommal haladtunk keresztül. Csak káromkodtam, amikor az egyik elragadta a puskámat. Az éjszakát úgy töltöttük, mint a vadállatok – a bokrok alatt, beásva magunkat a homokba. Nem volt többé sátor és nem volt több hangulatos tábortűz sem. Testileg-lelkileg elgyötörtén jutottunk 1975. január 15-én vissza a civilizációba.

A kiadásért felel: Prof. Dr. Árky István Széchenyi Nyomda, Győr 88. K–903 Felelős nyomdavezető: Nagy Iván igazgató Felelős szerkesztő: Dévényi Róbert Műszaki vezető: Orlai Márton Műszaki szerkesztő: Nagy Károly Terjedelem: 6,5 (A/5) ív + 12 oldal képmelléklet